Yvone
Yvone és az Őrület tőre I. kötet B.N. PRINCE
2014
ISBN: 9789631200324
Az én végtelen lelkű társszerzőmnek, aki táplálta hitemet, és ha az elkóborolt, ő visszaterelte hozzám.
T
1. Bizarrfalva új lakói örténetünk ott kezdődik, ahol minden bizonnyal sok másik véget ért, vagy valahol a messzeségben még tart bővelkedésben. A Fitzgerald család azon kevesek közé tartozott a főváros lakói közül, akik szíves örömest hagyták
maguk mögött a fáradt kanyarokban tornyosuló taxi oszlopokat. Londoni tartózkodásuknak egy csodás, verőfényes napsütésben úszó hajnal vetett véget, és adott kezdetet egy olyan kalandnak, amelyről minden bizonnyal álmukban sem gondolták volna, hogy velük fog megtörténni, vagy akár csak közük lehet hasonló sületlenséghez. Ám erre még egy aprócska, gyanús szellő sem utalt, még akkor sem, amikor Yvone a legkisebb, rá kiemelkedően nem jellemző módon, torkaszakadtából üvöltve vágtatott le az emeletről, a lépcsőfokokat hármasával szedve. A készülődés izgatott várakozásában úszva semmit sem talált, ami szükséges lett volna nagynénjéhez tett szokásos nyári vakációjához. Ugyanis a Fitzgerald - testvérekjobban mondva a nyúlánk, deréksimogatóan hosszú barna hajjal és hatalmas, meleg barna szemekkel megáldott Yvone és bátyja, Leopold, aki a számítógépes játékok ördögi mestere és iskolaelső volt az intők gyűjtésében, nem is tudtak volna elképzelni egy nyarat sem nénikéjük varázslatos, vidéki háza nélkül. Yvone, bár kívülről a szokásosnak mondható tizennégy évesek közé tartozott, ideje túlnyomó részét a könyvtárban töltötte iskola után, és nem a parkban a népszerű görkorcsolyázók bandáját körülrajongva. Ha pedig ilyen pompás és szívmelengető reggelre ébredtek, mint a mai, emeletet rázó felszabadultsággal rontott neki édesanyjának, hiszen nem mindennapi történések kezdetének adott otthont ez a felfordult, csomagokkal szegélyezett reggel. - Anya, anya! Mégis, meg tudnád magyarázni, hogy amikor én keresek valamit, az sosincs meg, de ha te keresed, azon nyomban előkerül? - Yvone szeme még fáradt volt, ám olyan erős vágy ült benne, amely minden év minden bizonyítványosztásánál beleköltözött. Cseppet sem a jegyek érdekelték, sem a kopasz és tömzsi igazgató elcsigázott monológja az egész év eredményeit felölelő diagramok összesítéséről. És nem is a bágyadtan és elgyötörten, egyenesnek egyáltalán nem mondható sorokban álló gyerkőcök, akiket Potts igazgató beszédére száműztek
tikkadni
a
tűző
napra.
Hosszú,
hímzett
hálóinget
és
kócos
kontykezdeményt viselt szinte már szabályosan kerek, vidám arca felett, és kezében egy fél pár fekete szandált lóbált. - Kincsem, a szandálodat kifényesítettem, kint van a teraszon, – dünnyögte Mrs. Fitzgerald, s rá sem hederített leánygyermekére. Szorgosan pucolta a délutáni induláshoz bekészített saláta hozzávalóit. Elenornak megvoltak azon képességei, amelyeket kizárólagosan csak egy édesanya tudhatott magáénak. Például, ha elég sokáig nyúzták valamilyen felesleges dologért csemetéi, idővel beadta a derekát, és megvette, amit szívük kívánt. Akár este nyolc órakor is képes volt palacsintát sütni, ha azt úgy akarták, de amikor a kis Leopold még pufók volt gyerekkorában, olyan tekintélyt tudott parancsolni, hogy a fiúcska kénytelen volt megenni a gondosan elkészített céklafőzeléket is. Nem szabad arról sem megfeledkeznünk, hogy kivételes tehetsége volt megjavítani bármilyen szerkentyűt a lakásban, mosógépet vagy hűtőszekrényt csupán gemkapocs és befőttes gumi használatával. És ami a legpéldásabb mind közül, hogy ő volt az egyetlen a családban, aki csalhatatlanul azonosította a zoknik gazdáját. Egyszóval ezermester volt minden tekintetben. Egyedül szőke, göndör fürtjeivel gyűlt meg olykor a baja. Hiába hordta banáncsattal feltűzve, egy-két szál folytonosan és roppant mód idegesítően valahogy mindig sugárzóan élénk, kék szemébe hullott. - De anya! - Yvone türelmetlenül várt anyja mindent kizáró figyelmére. - Ha a teraszra tetted a szandálomat, mégis hogy került Poppy ketrecébe? - Poppy volt az egyetlen háziállat a Fitzgerald rezidencián, és több szemtanú állíthatta, hogy ő volt a legkövérebb is. Tengerimalac létére a tavalyi, jól táplált háziállatoknak rendezett nagy sikerű Táp-Top versenyen az egyik becses zsűritag felkonferáló beszédében nyilvánosan összetévesztette őt egy házinyúllal. Szegény Poppy bánatában még több káposztakompótot evett, amelynek köszönhetően már ellent mondani sem lehetett a zsűritag óvatlan kijelentésének. - Kérdezd meg a bátyádat, édesem, ő biztosan tud neked magyarázatot adni! De ha megkérhetlek, kapd össze magad, mert fél óra múlva ott kell lenned, és ha itt ólálkodsz a konyhában, sosem leszek készen Fiona néni kedvenc salátájával, és sosem indulunk el! - Yvone azonban ezt már nem hallhatta, mert mire anyja kimondta a lehetséges
elkövető legfőbb ismertetőjelét, már ott is termett Leopold bátyja kísérteties hálószobájának ajtajában. Yvone sosem értette, hogy bátyjának miért kell mindig feketében járnia, és egy halom kukafedő csapkodásához hasonló zenével ébresztenie őt minden reggel. Amikor még kisgyerekek voltak, sokkal jobb viszonyt ápoltak, és nem volt példa sem kiközösítésre, sem pedig halláskárosításra. Mindenki, aki ismerte őket, büszkén mesélte tovább, mennyire jó és figyelemreméltóan engedelmes gyermekek a Fitzgerald -testvérek. Hogy ők sosem veszekednek, ők sosem akarnak a másiknak rosszat. Nem akarnak békát tenni a nagyi fogsortartó poharába, nem akarnak összegyűjteni vagy száz keresztes pókot, majd elrejteni a postás táskájában, és eszük ágában sincs rossz jegyeket hozni, vagy az erkélyről vízipisztollyal lövöldözni a járókelőket, és sáskával megtöltött házi süteménnyel kínálni a szomszédban lakó Theodor bácsit. Egy szó mint száz, amíg gyermekek voltak nem számított sem ember, sem állat, számítógép vagy basszusgitár, mert ők ketten voltak a világgal szemben. A legpiszkosabban és legagyafúrtabban kifundált tervek szövői voltak. Kincses térképek rajzolói, expedíciók kalandorai, elveszett diadémok megtalálói, híres uralkodók és szökevények, tündérek és törpék, nem pedig két idegen. Ám Leopoldot tizenhetedik életévének betöltésekor és új iskolába kerülésekor már nem érdekelték az efféle kalandok és kitalációk. Szerinte ezek már gyerekesek, és a barátait sem kötik le főleg, hogy mindezt kishúgával játssza, ami bőven ártott Leopold sötét rocker imázsának. Yvone úgy érezte, magára maradt közösen elképzelt univerzumukban. Márpedig királynő nincsen király nélkül, és kalandor sincs útitárs nélkül, így ezt sosem bocsátotta meg Leopoldnak. Leopold pedig vígan elvolt újonnan felfedezett, szerinte csak a nagyfiúknak való világában és Yvonera úgy tekintett, mint egy idegesítő és fölösleges szereplőre immáron szégyellt múltjából. Kihagyta mindenből és ostobának nevezte, hogy még mindig hisz azokban a régi, csupán kitalált mesékben, amelyekről hajdan együtt olvastak a lámpafénnyel megvilágított paplan alatt. Ezek után már csak átnézett kishúgán, aminek Yvone talán jobban örült, mint amikor bátyja vicces tréfákkal szégyenítette meg és kergette őrületbe őt. Leopold óramű pontossággal rejtett el, vagy tett tönkre húga számára értékes és fontos dolgokat, amikor kellettek, vagy amikor Yvone késésben volt. És a kalandos, szabadban töltött nyarak is véget értek. Leopoldnak
már Fiona nénihez sem volt kedve ellátogatni. Csak szüntelen, fenyegető nyaggatásra hagyta magát rávenni, hogy legalább egy hónapot a szünidőből ott töltsön, amíg szüleik elutaznak, hogy megünnepeljék régen várt házassági évfordulójukat. - Azt mégis hogy képzelted, hogy pont évzáró előtt eteted meg Poppyt a szandálom bélésével? – Harsogott Yvone, aki hálóingben volt ugyan, de olyan tiszteletreméltó határozottsággal állt a hűvös és sötét szoba ajtajában, mint amennyire határozottan csengtek Leopoldhoz intézett, dorgáló szavai. Azonban a válasz csak egy morgás volt, amely minden bizonnyal a szoba legtávolabbi sarkába tolt ágy felől jött. Leopold szobája pont olyan volt, mint a jelenlegi „felsőbb éves, menő és balhés zenész vagyok” stílust felvett Leopold. A falakon poszterek voltak tapéta helyett. A tapéta sorsa az lett, hogy végül Yvone kedvenc könyveit borították cafatokban Leopold jóvoltából, mondván Yvone arra kérte őt, segítsen becsomagolni könyveit. Az ablakokat fekete redőny burkolta, és amikor Yvone felhúzta, hogy a napsütés hozza meg az ébresztést, és vigye el a balhét helyette, a szoba továbbra sem tűnt barátságosnak. Kicsi volt, poros és zsúfolt. Tele lemezekkel, le nem vitt szennyes ruhákkal, koszos edényekkel és egy chipsmintázatú szőnyeggel. Bútor szinte csak az ágy volt, egy ruhásszekrény és az a plazma tv, amelyet
még
Albert
nagybácsi küldött karácsonyra közös ajándékként
a
gyerekeknek. A szoba szabadon maradt sarkait erősítők, néhány leckefüzet és a szigorúan őrzött pengető gyűjtemény alkotta. A napnak sem sikerült túl sok fényt vinnie a sötét, nyirkos és rideg szobába. Az ágy felől most is csak a morgás hallatszott. - Mégis mit vártál? - nyöszörögte Leopold. - Azt hittem lesz már annyi eszed, hogy … - ásított egy hatalmasat - úgyis készülök valami meglepetéssel az én egyetlen drága … mindegy is! - Azzal magára húzta a takarót és folytatta a szitkozódást a huzat alatt. - Ha csak ezért jöttél be, akkor ugyanezzel a lendülettel vissza is húzhatod azt az átkozott redőnyt, és mehetsz megmondani anyának, hogy én vagyok a legkegyetlenebb legundokabb, leggonoszabb… - Megyek is, de te még azt sem érdemled meg, hogy anyával rólad beszélgessek. -
Azzal fogta magát és kirohant a szobából, hangos ajtócsapódást és lépteivel szétmorzsolt chipsmorzsákat hagyva maga után. Felöltötte csipkés fehér blúzát és fodros fekete szoknyáját, majd elindult piros biciklijével az igen hosszúnak ígérkező ünnepségre, amely pontosan úgy telt, ahogy azt az elmúlt években már megszokhatták Mr. Pottstól. A kurta igazgató, nemcsak hogy tanár volt, de elmélyült és áhítatos hitoktató is a parókián, amelyet ő vezetett, mint a hasonlóan erkölcsös és átszellemült hívek kedvenc lelkésze. Ám munkássága ellenére cseppet sem volt vezető alkat, sokkal inkább lehetett elképzelni egy cirkuszban, mint elhinni akár egy szavát is. Külsejéből adódóan, amelynek kielemzésére egy évzáró sem volt elég a tanulók körében, nem volt éppenséggel megbecsült tanár. Rövid nyakán a fizika törvényeit meghazudtoló módon egyensúlyozott tömzsi, ám annál hatalmasabb, mindenféle büntetés kiötlésére elszánt, gömb alakú kopasz feje, amely nem csak a júniusi hirtelen napozástól éktelenkedett vörösen. Szónoklatához sámlira kellett állnia, hogy elérje a legkisebb, mikrofonon beállítható magasságfokozatot, és már a járásától velőtrázó kacagás tört ki, amikor odabattyogott a színpadhoz, kísérteties módon illusztrálva ezzel a sarki pingvinek éveken át tanulmányozott totyogási szokásait. Piros, almaszerű orrát teljesen betakarta a mikrofon fekete feje, és láthatóan többszörösen felhajtott, de széltében nem eléggé megtoldott öltönyt viselt. Mikor már minden grafikon és diagram beépült a búcsúbeszédbe, kiemelve az ezekből elvégezhető összes létező számtani hányadost, a nebulók behúzódtak termeikbe, ahol megkapták az egyetlen összegzést, amely már egy hangyányit jobban érdekelte őket, mint a tűző naptól felhevült betonon kihirdetett jelentések. Üdvözlő és búcsúzó, jókívánságokkal és ölelésekkel teli szavakkal együtt hagyták hátra a büszke szülőktől, tanároktól, zsémbes takarítóktól és barátoktól hemzsegő iskolát. Yvone számára ez több volt, mint egy szokásos nyári szünet előtti búcsú. Ugyanis szeptembertől másik iskolában folytatja majd tanulmányait. Annak viszont jobban örült, köszönhetően a jóságos égieknek, hogy nem abban az iskolában, ahol Leopold. Ha máshogy is történt volna, biztos volt abban, hogy bármit megtett volna annak érdekében, hogy az az eset, hogy ugyanabba az iskolába járnak, ne következzen be. Igazság szerint egész télen azon a terven járt az esze, hogy miként tudná megmásítani apjuk döntését, miszerint az a legjobb, ha a testvérek
ugyanabban az iskolában tanulnak. - Ugyan, kincsem, mi a rossz abban, hogy együtt mentek az iskolába Leoval? Legalább lesz kivel lenned, ha nem találod meg a közös hangot valakivel már az első nap. Hidd el, jó lesz, ha van már legalább egy ismerős arc. Majd mehettek együtt ebédelni, és segít a leckeírásban is. – Jeffrey Fitzgerald, mindent bevetve próbálta vigasztalni egyszem lányát, aki láthatólag élete eddigi legmeghatározóbb hisztijét próbálta előadni, ezidáig begyűjtött, összes színészi képességével fűszerezve. Kizárt dolog volt, hogy ő és Leopold akár egy percre is úgy tudjanak viselkedni, mint egy normális testvérpár. Ugyanis igen, mondhatnánk azt is, hogy egy normális testvérpár szokott veszekedni, ám ezúttal a normális szó cseppet sem egy egyszerű testvéri kapcsolatra hagyott okot következtetni, és Yvone színpadias szereplése meghozta a várt engedményt. A délután kellemes, kimondottan Fiona nénihez történő utazásra való meleg levegőt hozott. A csomagok szép sorban várakoztak az induláshoz, és Yvone szívből remélte, hogy amit gurulós kis bőröndjébe pakolt, az az évzáró okán tett távolléte alatt is a helyén maradt. Leopold, bár egy hónapra készültek, kizárólag egy hátizsákot volt hajlandó magával cipelni, és anyjuk kíváncsi, csomagokon pihenő, majd fiára szegeződő tekintetére csak annyit válaszolt: Van Fiona néninek mosógépe, nem? Minek vigyek két pólónál többet, ha másnapra a néni úgyis kimossa? - Csavaros észjárásának senki nem mert ellentmondani, miután kerek három hétig győzködte a család a nyári kiruccanásra. Apja barátságosan megrángatta fia fülét az iménti jelenet folytán, de az durcásan elhúzta fejét, és karba tett kézzel beült az előkészített autóba. Leopold nem csak Yvone-nal harcolt képzeletbeli háborút. De még Yvone örök ellenségnek könyvelte el bátyját, aki sosem léphet be majd a házába, addig a család többi tagja átmeneti kamaszkorként diagnosztizálta a különc és makacs viselkedést. Bár Yvone úgy érezte, sosem lenne képes rég elvesztett testvéri szeretetük újjáélesztésére, titkon azért remélte, hogy Leopold majd egyszer csak megváltozik. Miután sikerült röpke fél óra alatt a röpke két csomagból Elenor finomságai által vagy öt csomagra avanzsált poggyászt bepasszírozni maguk közé, a Fitzgeraldcsalád végre élvezhette a nyári melegben fürdőző édes semmittevés első óráit. Yvone
kénytelen volt Poppyt is magával hozni, ami jócskán nyomott az autó össztömegén, de nem hagyhatta, hogy az utazásból hamarabb hazakényszerült bátyja esetleg vacsorát csináljon belőle lökött és ugyancsak megbízhatatlan haverjaival karöltve. Az autó ablakából kitekintve egyre messzebb kerültek a város belső forgatagától, amelyet egy másféle, kissé állatias forgatag vett át a külvárosi legelőkhöz érve. A Londonból Skóciába vezető utat autóval tették meg. Elenor és Jeffrey úgy tervezték, hogy leteszik a gyerekeket Fiona néninél, és miután kipihenték az utazást, tovább indulnak Európába, hogy végre megejtsék a már évek óta tervezett nyaralásukat Rómában, amelyet Jeffrey sűrű munkabeosztása miatt aligha tudtak az előző években kivitelezni. Jeffrey Fitzgerald a Healy és Fitzgerald autóalkatrészeket gyártó cégnek volt az üzemvezetője, és ez sok utazással járt a külföldi megrendelők minden kívánságának teljesítése miatt. A céget apai nagyapjától örökölte, és sokkal jobban értett a kétkezi munkához, minthogy a vállalat papírmunkáit végezze, így azokat öccsére, Johnra hagyta. Jeffrey imádta a munkáját, és szerette volna azt fiára hagyni, de az autó hátsó ülésén, PSP játékon öldöklő fiának ez fikarcnyit sem volt ínyére, és amúgy sem fért volna bele koncertjeinek sűrű sorába. Habár Leopold volt a család mumusa, az utóbbi években mégis Yvone volt az, aki a karját adta volna, hogy bebizonyítsa,
ő
aztán
senkire
sem
hasonlít.
A
családban
mindenkinek
összetéveszthetetlenül, a legkisebb árnyalatkülönbségig is ugyanolyan színű szőke haja és világos, mandulavágású kék szeme volt, Yvone-t kivéve. Ez alól Leopold sem volt kivétel, bármilyen bőszen próbálta is ellopni a nagyi sötét hajfestékét a tavasszal, nem sikerült anyjukat meggyőznie, hogy márpedig egy rockernek nem lehet szőke a haja. Pedig mindenki tejfölszőke haját irigyelte a családi ebédeken, ahol, ha vagy százszor nem hangzott el, hogy Leo tiszta apja, akkor egyszer sem. Jeffrey sokáig büszke is volt fiára, de ma már csak a legjobbakat remélhette. Ebben Yvone azonban teljesen apjára ütött. Kedves, szerethető, csupa szív teremtés volt. Bárkinek is volt szüksége odaadó szeretetre vagy önzetlen segítségre, a mindig életvidám Yvone-ban megtalálhatta azt. Ha segíthetett, az boldoggá tette nyílt, őszintén tiszta szívét. Ám sokszor pontosan ez a ritka, bámulatba ejtő emberi tulajdonság volt okozója naivitásának. Hajlamos volt arra, hogy feltétel nélkül megbízzon az emberekben, akik ezt nem mindig viszonozták hasonlóképpen. Álomvilága, melyet nemes lelke
táplált, olyan magasságokat ért el, amely egyre távolabb sodorta a sokszor gonosz, tisztességtelen világ embereitől. Ezzel szemben Leopold, miközben csendesen hagyták el otthonuk megszokott levegőjét, csak a fülébe dugta telefonja hallgatóját, és úgy viselkedett, mint aki nem is a családhoz tartozik. Az út további része csendességbe borult. Alvással, és az autó hosszas cammogása kiváltotta kimerültséggel karöltve telt az autópályán megtett sok száz kilométer, miután kifogytak a szójátékokból és barkóbákból. Az út pontosan kilenc órába telt, és mire Fiona nénihez érkeztek, minden utast ébresztgetni kellett. Fiona néni egy elég furcsa, Doras nevű falucskában lakott Skócia délkeleti területén, Strathmore hatalmas völgyének messzi árnyékában. A falucskában valójában nem sok érdekesség volt a néni kertjén és házi állatain kívül, ugyanis a szomszédban nem lakott senki. Egyedül a házzal szemközti oldalon, egy nagyobb családi házban élt Fergus Fletcher könyvelő és csodás hímzéseiről híres neje, Mrs. Fletcher, aki minden karácsonyra megajándékozta Yvone-t egy szépen kidolgozott hálóinggel. Yvonnak egyetlen emléke maradt erről a különös és olykor bogarasnak mondható házaspárról. A néni például nem merészkedett ki a faluból, mióta lányuk, Agatha eltűnt, mert elmondása szerint Agathát koboldok vitték el, és nem hagyhatja el otthonukat, nehogy Agathán torolják meg a súlyos átkot. De Fergus bácsinak sem volt maradéktalanul minden kereke épségben. Egy napon Yvone kint játszott unokatestvérével, Cedric Petersonnal a kertben, amikor is Fiona néni megkérte őket, hogy vigyenek át Fletcherékhez egy kis frissen sült pogácsát és egy Albert finom whiskyével megtöltött üveget. Ám a bácsi sokáig időzött hiába nyomták a csengőt, és hiába ugatott Percy, az öreg tacskó, senki sem nyitott ajtót. Mikor estefelé újra megpróbálták, Fletcher bácsi vézna ujjaival az ajtónak támaszkodva éppen hogy csak kisandított a résen és félelemtől reszkető, karikás szürke szemét a mosolyogva váró gyerekekre szegezte, miután elfogadta a csomagot, amelyet Yvone nyújtott át neki. Ám a következő pillanatban eldobta a kosárkát, és üveges tekintetével a távolba meredt. Szeme kitágult, minden ízében remegett, majd elkiáltotta magát. - Hetedfél ezrelék! Ez egy…ez egy…egy… - A két barát egy szavát sem értette, nem beszélve rémült arcáról és az erős ajtócsapódásról, amellyel megköszönte az ajándékot. Yvone napokig ki sem mozdult
a szobából bűntudatában és Cedrickel azon töprengett, vajon mivel bőszítették fel az öreg könyvelőt. Cedric szerint megijedt Fiona néni fekete macskájától, ugyanis mint utólag Albert bácsi szemfülességének köszönhetően kiderült, Október kiszökött a fészerből, és a gyerekek után eredt. Fiona néninek sok ismertetőjegye volt ebben a picinyke faluban, de a legmeghatározóbban mégis macskáiról azonosították. Volt neki ugyanis tizenkettő az év összes hónapjáról elnevezve, és még maga a jó Isten sem tudta őket megkülönböztetni, nem úgy, mint Fiona néni. Cedric onnantól kezdve csak bolondnak tekintette Fletcheréket, és akármilyen furcsaság történt a Peterson ház körül, azt a rigolyás és babonás szomszédság alaptalan híreszteléseinek tudta be. - Mindenhol törpéket meg tündéreket látnak. Nyakamat rá, hogy azt hitték koboldok vagyunk, és el akarjuk őket is rabolni. Azt hiszik, hogy ez itt csodaország, nem beszélve
arról
a
sok
tökkelütött
mendemondáról,
amellyel
ijesztgetik
az
idelátogatókat. Egy iskolás barátom sem látogatott meg ezen a nyáron, mert mindenki fél a koboldok lázadásától. Igazságtalanság! Cedric komoly kisfiú tudott lenni fiatal korához képest. Göndör, sötét haját Fiona néni sosem engedte levágatni, mondván, így pont úgy néz ki egyetlen fiacskája, mint James Dean. És volt is benne valami. Cedric alacsony, de jóvágású fiúcska volt már gyermekkorában is. Karakteres arcát Fiona néni első férjétől, Cedric valódi apjától örökölte, nem beszélve vastag ajkairól és éles vonásairól. Huncutsággal teli zöld szemével és bájosan kacagtató megszólalásaival mindenki azonnal a szívébe zárta. Két évvel volt csak öregebb, mint Yvone, s egész gyerekkorukat együtt töltötték Skóciában. Kincskeresőst játszottak, és névjegykártyákat gyártottak szelleműzési vállalatukhoz, amelyeket szétosztottak a faluban, szellemmegszállás veszélye esetére. Ugyanis minden házban tudvalevő volt, hogy Skóciában az egy főre jutó szellemek és kísértethistóriák száma igencsak meghaladta ez egészségügyi határértéket. - Hát itt vagytok! - Fiona néni az örömtől szinte már repülve suhant a csomagoktól és utasoktól végre kiüresedett autóhoz. Virágos hosszú ujjú ruhát és szokásos, tökéletesen becsavart vörös hajkoronát viselt. - Istenem, mintha csak tegnap lett volna, hogy elmentetek, mégis mekkorát nőttetek, gyerekek! Jaj, hadd öleljelek meg kicsi Leopold!
Leopold már megérezhette a közeledő veszélyt, és gyorsan magához kapott pár porban heverő súlyos csomagot, hogy legyen, ami a földön tartja Fiona néni sűrű csókolgatásai
közepette.
- Jó utatok volt? Jaj, biztosan rettenetesen éhesek vagytok! - Arca vidám és felhőtlen volt, és legalább húsz évet fiatalodott gondos szépérzékkel kifestett szeme jóvoltából, miközben mindenkit végigölelgetett, és néhány csomag könnyed felkapása után az ódon és hatalmas, kékre mázolt ház bejárathoz igyekezett. A tetőt mahagóni cseréppel borították, az ablakokat pedig fehér zsaluval lehetett elrejteni az utca fénye elől. Egy ütött-kopott, összetákolt kerítés és egy hatalmas kert is tartozott még a házhoz a rozoga pajtán és a macskák fészerén kívül, amely most Poppynak is meleg otthont biztosított. Miután a néni újra férjez ment, első férje halála után Mr. Petersonhoz, a házon folyamatos átalakítások mentek végbe. Albert Peterson volt Doras falu híresen hírhedt csőszerelő, ácsoló, tetőépítő és asztalos mestere is egy személyben, na meg a legnagyobb feltaláló egész Kelet-Skócia területén. Találmányai, bár igen ötletesek, annál haszontalanabbak és eladhatatlanabbak voltak, így azokat főleg saját szórakoztatására és elbűvölően bolondos felesége kedvére építette. Fiona néni Jeffrey nővére volt, de szinte mindenben különbözött öccse jellemvonásait és személyiségét illetően. Míg Jeffrey kötelességtudó és ambiciózus volt, addig Fiona néni trehány, hebehurgya, szeszélyes, és a legjóindulatúbb kifejezéssel élve sem mindennapi személyiség. Imádta a jóslást, a kártyát és különféle ezoterikus dolgokat. Álomfejtés, természetgyógyászat és olykor még a mágia sem állt távol tőle. Ennek eredményeképpen a ház tele volt mitológiai festményekkel, kristály-és kagylócsüngők százaival, füstölő illatú könyvszobákkal, szobrokkal és vagy hatvan darab tükörrel, az egyéb nem hétköznapi csecsebecséket még nem is említve. Még ezzel a sok boszorkányos kiegészítővel is a házat remek hangulat lengte be. Világos volt és barátságos, személyes, és a seregnyi titokzatos tárgyból adódóan, amelyek mind egy-egy történettel bírtak, megszámlálhatatlan mennyiségű kaland és újonnan felfedezett zug helyszíne, amelynek köszönhetően minden év minden nyarán találtak a házban egy szobát, amelyet még azelőtt sosem láttak. - Hát nénikém, ez a ház egy porszemnyit sem változott! - Yvone elképedve állt az
előszoba padlójától a plafonig tartó falambéria árnyékában, amelyet csak egy embermagasságú tükör fénye tört meg a cipősszekrény fölött. - Gyertek, kedveskéim, megmutatom nektek a szobáitokat - mondta izgatottan a néni, és már el is tűnt a fából faragott lépcsőfordulóban. A szobákhoz történő elvezetés rituáléját Fiona néni sosem mulasztotta el dacára annak, hogy évről évre mindenkinek ugyanaz a szoba jutott. - Egy kis változtatást mertem a szobákon kanyarítani - tette hozzá derűsen a néni. Az emeletre fölérve, tetőteres fényben úszó szobák, és vanília illatú füstölő andalító illata fogadta a fáradt vendégeket. - Ez itt a te szobád, Leopold! - Fiona néni egy frissen kifestett barna szobára mutatott, amely zsúfolásig tele volt mindenféle fiús marhasággal, melyek az itt töltött nyarak alkalmával a házba kerültek, és Fiona néni gyűjtögető mániájának köszönhetően itt is maradtak. Játékok, amelyeket Albert bácsi faragott, egy termetes ágy tele Mrs. Fletcher hímzett párnáival, és egy új számítógép, amely az egyedüli volt Leopold jelenlegi érdeklődési körének listáján. A következő szoba Fitzgeraldéké volt. - Drága öcsikém, ez lesz itt a tiétek. Sajnos a lentit még tatarozzuk. És azzal egy égszínkék, baldachinos fehér ággyal és fehér gardróbbal bútorozott fátyolfüggönyös szobára mutatott. - Óh Fiona, ez meseszép! - Elenor nem győzött hálálkodni a minden kívánságot kielégítő vendégszeretetnek. Miután Yvone megkapta eredeti, almazöld szobáját rojtos, földgömb mintázatú szőnyegével, újra otthon érezte magát a frissen lakkozott fabútorok illata és kedvenc könyvespolca társaságában. Az ő szobájának volt a legszélesebb ablaka, amelynek párkányára Albert bácsi hívogató kuckót fabrikált puha huzattal, párnákkal és egy könyvtartó polccal, hogy Yvone bármikor csak kiülhessen az ablakba olvasni. Maga volt a mennyország a külön fürdőszobával, amelyet ibolyaszín csempe burkolt, mindenféle tengeri csillaggal és kagylóval kiragasztva. Mikor mindenki kipakolt és átöltözött, Albert vacsorára invitálta őket a télikertbe. Fiona néni másik szenvedélye a növények voltak, és a belőlük készített, sajátos gyógymóddal rendelkező főzetek. Olyan virágokat, indákat, páfrányokat és mohákat tudott magáénak, amelyeket sosem látott egyikük sem, kizárólag csakis a néni
télikertjében. - Ez itt egy bóbisi kéregfű - magyarázta jelentőségteljesen, amikor Yvone hat éves volt. A sötét köldökű csillagszirom jó hasfájásra, de ha igazi hatást akarsz elérni, belekeversz még egy kis boglyas tekergőszömörcét, az jót tesz az idegeknek. Jaj, lányom, ahhoz ne nyúlj, az egy nyálkapettyes csúszkagomba, attól feldagadsz és vörös leszel, mint a darázscsípés!
A kupolás építmény, ahol az étkezések zajlottak, fonott bútorokkal volt tele, és a plafonról apró, színes mécsesek sokasága világított régi petróleumlámpára hajazó gyertyatartókban. Volt ott még szövött függőágy a sarokban, és az üvegfalat felfuttatott,
ezerszínű
virágok
tették
otthonosabbá
és
lélegzetelállítóan
gyönyörködtetővé. Másnap, mikor már mindenki túlvolt Fiona néni kukoricakenyerén és Albert bácsi karamellás zabpudingján, örömmel nyugtázhatta a család, hogy pihentetőbb és nyugodtabb éjszakájuk nemigen volt az elmúlt egy évben. Yvone-t azonban nem hagyta nyugodni még vacsoránál föltett kérdése, miszerint hol van Cedric, és miért nem jött haza a szünidőre, de a reggelikor érkezett, Yvone-nak címzett levél azon nyomban lélekmelengető mosolyt varázsolt reggeli durcás arcára. Kedves Yvony! Örömmel tölt el, hogy megérkeztetek a Peterson-viskóba, és szívből remélem, hogy még szüleitek indulása előtt megérkezem. Sajnos akadt egy elrendezendő dolgom az iskolával kapcsolatban, de mire ezt a levelet olvasod, már a repülőgépen ülök, és várom a találkozást. Készülök egy kis meglepetéssel. Ui.: Remélem, nekem is hagytatok Albert pudingjából! Csiklandozó öleléssel Cedric Yvone ugrándozva állt fel a reggeliző asztaltól, felborítva a porcelán vajtartót és a kancsó bodzalevet. Cedric igazi jó barátja volt, és gyakran leveleztek, mivel Cedric Franciaországba költözött iskolaidőre.
2. A baljóslatú meglepetés Az ebédig fennmaradó időt Yvone az évről évre végtelenebbnek tűnő kertben töltötte a nyugágyban Februárral, a kövér fehér macskával és egy krimivel az ölében. Alig tudott egy helyben maradni, olyan csodásnak ígérkező nyarat érzett minden porcikájában. Bár a legmelegebb nyári idő is csak a húsz fokot érte el, és több csapadék hullott egy nap, mint ami az összetákolt medencében hullámzott az üvegházban, Yvone úgy érezte, ennél jobb helyet nem is kívánhatna a szünidő eltöltésére. Mikor már elmerült emlékei kuszaságában, amelyek mind idekötötték, hangos kacagás és örömteli kurjantás csapta meg fülét a bejárati ajtó felől. - Albert, hát ezt az öreg kopogtató sárkányfogat még mindig nem szerelted le az ajtóról? Mr. Shaw! Ők itt a szüleim, Fiona Fitzgerald és Albert Peterson - Cedric hangjától az eddiginél is szebb élettel telt meg a kúria, és végérvényesen is elkezdődött a játékokkal, és szabad bolondozásokkal teli nyári vakáció. - Legmélyebb tiszteletem! Az én nevem Ignacio Filberto Shaw, de szólítsanak csak Filbertnek! Az ajtóhoz kiérve Yvone egy magas, sötét, vállig érő hajú, apja korú férfit pillantott meg. A férfinek vékony lábai voltak, ahonnan a zsírréteget valahogy felküldték egy emelettel feljebb, mert pocakja már igen figyelemfelkeltő volt többi tagjához képest. - Remélem, nem okozok kellemetlenséget - szabadkozott mély, hízelgő hangján Nem akarom sokáig kihasználni vendégszeretetüket, de Cedric ragasz… - Ragaszkodtam hozzá, hogy eljöjjön velem, nagyon jó barátságban lettünk az iskolaévek alatt - vágott közbe Cedric lelkesen, széles mosollyal karakteres, szinte szögletes arcán. - Filberto professzor az egyetem középiskolájában tanít mítoszfeltárási elméletet. Cedric játékos arca csak úgy ragyogott a büszkeségtől, és tisztán látszott rajta, mennyire nagyra értékeli a professzor munkásságát és tiszteletreméltó tudását az igencsak unalmasnak hangzó tantárgyat illetően. - Yvone! Hetedfél ezrelék, most vettelek észre, annyi ember van itt! Yvone szorosan átölelte jókorára megnőtt unokabátyját, és olyan, egy évig folyamatosan tartogatott puszit nyomott arcára, hogy az belevörösödött. - Tanár úr, ő itt a legkedvesebb rokonom, Yvone Fitzgerald, Elenor lánya - terelte
gyengéden a lányt a professzor elé. - Áh, mélyhajlásos tiszteletem hölgyem, sok jót hallottam már Önről! Ám féloldalas mosolya messze nem erről árulkodott, és Yvonnak cseppet sem volt szimpatikus Cedric levélben említett meglepetése. Kétségek nélkül tudta, hogy ha ő hallott volna bármi jót is erről a fazonról, a legkisebb bizalommal sem hinné el róla. A tanárnak mély gödörben megbúvó éles, színtelen szemei, és vékony, helyenként megtört orra volt, amely alatt keskeny bajusz illegett. Kócos haját vállára hullva hordta, tekintélyes, álláig érő pajeszt hagyva füle mellett, és kopott, szürke frakkot viselt,
hegyes
orrú
cipővel,
amelynek
színe
illett
halszálka-mintás
csokornyakkendőjéhez. - Én úgyszintén… - morogta tartózkodóan a lány, és bizalmatlanul kicsúsztatta addig kézcsókra fogott kezét a professzor érdes, óriási mancsai közül. - Mesélj kis drágám, milyen volt a tanév? Jaj, nagyon lefogytál, adnak ott rendesen enni? És ki tudtad mosni magadnak a ruháidat? - Fiona néni fellelkesülve, mindenkit félretolva vette vákuumszerűen körül a megszeppent Cedricet, és ültette be a télikertbe egy halom finomság társaságában. - Jaj, anya, nyugodj meg, van menzánk, és a szálláson ki tudok mosni mindenféle ruhát, habár a színeket néha nem tudom megkülönböztetni… Tökéletes fogsorú mosolya a régi volt a fáradtság sötét karikái ellenére is. - Biztos nagyon kimerült vagy, én meg itt locsogok, csak úgy örülök, hogy itt vagy édesem, végre itthon! - Fiona néni Cedric összes, még megmaradt levegőjét kiszorította öleléseinek százaival, majd miután szerinte is elegendő mennyiséget evett a fiú, felküldte lefeküdni, ő maga pedig elkezdte válogatni az utazástól megnyomorodott táska nem éppen bíztató tartalmát. - Majd mesélsz Franciaországról? - Yvone szorosan Cedric mellett ballagott fel a lépcsőn, szobájához vezetve barátját. - Hát persze Yv, csak lezuhanyozom és körülnézek a szobámban, hátha változott valami - mondta fáradt mosollyal, vidámsággal hangjában, hisz mindketten tudták, hogy ha Fiona nénin múlik, a szobák tartalma érintetlen és változatlan. - És Leo? Ő hol van? Nem jött veletek? - kérdezte várakozással teli hangnemmel, Yvone.
- Ó, hát … ő tavaly óta, tudod, elég furcsán viselkedik, már nem igazán beszélgetünk. Egész nap benn ült a szobájában. Yvone, Cedric hálószobaajtajára engedett függöny rojtjával babrált. - Akarsz róla beszélni? - Nem, nem igazán. Végül is van még egy bátyám. Azzal Yvone belebokszolt Cedric vállába, majd nevetve magára hagyta, hogy kipihenje az utazás fáradalmait. De még mielőtt a szobájához ért volna, hátrafordult és elkiáltotta magát. - Ja, és köszönöm a leveleket. - Máskor is. És Cedric egy kacsintással eltűnt a függöny mögött. Órákkal később, vacsoraidőben Yvone-nak nem sok kedve volt együtt enni a körülrajongott, ám annál ellenszenvesebb, negédes professzorral, ezért felvitte ablakához a sült halat és a francia hagymakrémlevest, amelyet Cedric hozott kóstolóba. A kanálcsörgés, bár a szokásosnál is hangosabb volt, így sem nyomta el eléggé az emeletig felpárolgó ömlengést, amelyet Mr. Ellenszenv professzor adott elő ropogós felfedezéséről. Yvone-nak az az érzése támadt, miközben a reszelt sajtot halászta ki a hagymalevesből, hogy Filbert nem az, akinek látszik. De nem akart félreismerésre, vagy megérzéseinek csaló megszólalásaira hagyatkozni, és idejekorán gyűlölködve tekinteni vendégükre, ezért elhessegette a gondolatot, mielőtt az a kellőnél jobban kinőné magát, ami a kalandregények kíváncsi fogyasztójánál csakis rossz irányba vezethet. Mikor befejezte a vacsorát, gondolta, inkább megvárja, míg elül a hangzavar odalenn, és egy kiadós fürdés után majd szépen lesomfordál a koszos evőeszközökkel. Tíz óra is elmúlt, mire csönd szállt a télikertre, és a mozgolódás is alább hagyott, így Yvone lábujjhegyen lemászott a kovácsoltvas csigalépcsőn, körülnézett, és besurrant az éjsötét konyhába könyökével a lámpát keresve. - Jaj, miért kell rögtön elmosogatni.. így most csak az én tányérom marad kint.. És a lámpa egyszerre csak megvilágította a sötét helyiséget. - Talán ha lejöttél volna… - Belzebubra! - Yvone elejtette a porcelántányért, ahogy rémületében mellkasához
kapott, és az fülsiketítő csattanással ért volna földet, de a professzor hihetetlen gyorsasággal nyúlt a tányér és a csempeburkolat közé, megvédve a sérülékeny anyagot a darabokra hullástól. - Hupsz! - morogta éles, tettetett nyájassággal hangjában. - Ha nem ijeszt meg, ez nem történik meg. Mégis miért üldögél egyedül a sötét konyhában? - Yvone-t ijedelme bátor korholásra késztette, ezzel kifejezve nyílt nemtetszését az úr iránt. Már indult volna vissza. - Várj csak egy percet, kislány! - A nevem Yvone, uram. - Yvone… -Az ő szájából úgy hangzott, mintha valami undorítóan nyálkás csúszómászó slisszant volna ki egy számára túlságosan is szűk résen. A professzor most közelebb lépett, és Yvone-t megütötte annak erős dohány és penészszaga. - Remélem, itt-tartózkodásommal nem gerjesztettem benned semmilyen negatív érzelmet, szeretnék jó viszonyt ápolni Cedric rokonaival, különösen veled. Téged mindenkinél jobban kedvel. Azt mondta… Hogy is mondta? Yvone feszülten figyelt, mindazonáltal gyomra ugyanazt a vészjelzést kongatta, mint az iskolában feleléskor, amikor nem készült annyit, amennyit megkövetelt a tananyag. Legszívesebben felfutott volna a szobájába, otthagyva ezt a feszengő szituációt ezzel a hátborzongató vénemberrel együtt. Nem tehetett róla, de erős menekülési vágyat és gyanakvó tartózkodást ébresztett benne a professzor jelenléte, és szinte biztos volt abban, hogy ez meg is látszik rajta. - …Áh, igen, hogy te vagy a lelki társa gyerekkorotok óta.- Halvány mosoly játszott bajszos, tenyérbemászó ajkai mentén. - Én is hasonlóan kedvelem őt, olyan mintha a testvérem lenne. További szép estét, professzor. - Mondja meg neki, hogy jól vigyázzon önre!…Ön nagyon értékes, kisasszony! Azzal rágyújtott egy formátlan, megfonnyadt csikkre.
