yiptomi mitológiában a szkarabeusz jelképezi az újjászüle tést, Jung a szinkronicitás amelyek egy adott ember életében sorsfordulót jelenthetnek

ELŐSZÓ 1899-ben Winston Churchill a Morning Post nevű brit lap külön tudósítójaként dolgozott Dél-Afrikában. Az akkortájt 20 éves fiatalember sorban küldte beszámolóit a búr háborúról. Ugyanabban az évben, november 14-én páncélvonaton tartott úticélja felé, amikor búr csapatok lőni kezdték a jármüvet. Néhány kocsi kisiklott, és kétórás könyörtelen küzdelem bontakozott ki. Maga Churchill is oroszlánrészt vállalt a védekezésben, végül azonban alulmaradtak a túlerővel szemben. Sokan elestek vagy megsebesültek, Churchill azonban csodával határos módon sértetlenül került ki a tűzharcból, s életben maradt bajtársaival a búr katonák fogságába esett. Ahadifoglyokat Pretóriába szállították, és börtönbe zárták. Nem telt bele sok idő, s készen állt a szökési tervük. Az utolsó pillanatban azonban mégis elálltak a megvalósításától. Nem így Churchill, aki úgy döntott, akkor hát egyedül szökik meg. Leereszkedett az épület falán, a sötétség leplealatt keresztülvágott az udvaron, és kisétált az őrszem mellett a kapun. A város utcáinmár viszonylag biztonságban érezhette magát. Mintegy kétezer fogoly közül egyedül neki sikerült megszöknie. Néhány napi gyaloglás után azonban, helyzete egyre kilátástalanabbá vált. Éhesen, kimerülten bandukolt, s a leghalványabb fogalma sem volt arról, merre jár, A brit fennhatóság határáig csaknem 500 kilométert kellettvolna megtennie. Végső kimerültségében elhatározta, az est beálltakor szerencsét próbál egy háznál. El is indult a távoli fények felé. Csak akkor látta, amikor odaért, hogy egy bányatelepre vetődött. Találomra bekopogtatott az egyik ajtón. John'Howard lakott a házban, szerencséjére az egyetlen ember a kömyéken, aki rokonszenvezett az angolokkal. Kicsempészte az ellenséges területről Churchillt, aki a brit fennhatóság határától már akadálytalanul jutott vissza Angliába. Hősnek kijáró fogadtatásban részesítették a szökevényt. Churchilléhez mérhető szerencse kísérte Adolf Hitlert is életútján. 6 is kivette a részét az öldöklő harcokból, hiszen a gyalogságnál szolgált az első világháborúban. Hírvivőként gyakran kellett átvágnia ádáz pergőtűzön, de feladatát mindig sikeresen teljesítette. Egyik alkalommal éppen kiment a parancsnoki fedezékből, amikor a bunkert egy brit tüzérségi gránát telibe találta. Szinte mindenki meghalt, a parancsnok is súlyosan megsebesült. De nem ez volt az egyetlen eset, amikor Hitlert csak egy hajszál választotta el a haláltól. A következő háborús élményét mesélte el egyszer a sajtónak: "Négyszer nyomultunk előre, mind a négyszer visszavertek bennünket, a szakaszomból egyetlen ember maradt életben rajtam kívül, végül ő is elesett. Egy lövedék letépte a kabátom jobb ujját, csodával határos módon én azonban sértetlenül úsztam meg." Mind Churchill, mind pedig Hitler a sors kegyeltjei voltak. A gondviselés szerencsés egybeesésekben nyilvánult meg életük során. Churchill véletlenül éppen egy a britekkel rokonszenvező házánál kötött ki, és Hitlert is szerencse-csillaga óvta, amikor mindenhová gránátok hulltak, csak őrá nem. V életlenszerű egybeesések azonban nemcsak híres emberekkel, hanem mindannyiunkkal előfordulnak. Időnként megrázóak is lehetnek, hatásukra olyan érzésünk támad, hogy az élet eseményeit nem a vak véletlen irányítJa. Legtöbbször mégsem nagy horderejű esetekről van szó, hanem látszólag teljesen jelentéktelen, könnyen felejthető epizódokról. Mégis az az érzésünk, hogy valami vagy valaki szándékosan idézte elő őket éppen így. Egy reggel például eszébe ötlik önnek egy régi ismerőse, akit már hosszú ideje nem látott, aztán még aznap összefut vele a liftben, nem sokkal később pedig az egyik barátja is éppen a szóban forgó ismerőse felől

érdeklődik. Máskor meg elhatározza, beugrik a könyvtárba néhány könyvért a melegházakról és a sajtokról. Útközben megáll egy újságos bódénál, és mi akad a szemébe: egy folyóirat, amelyben éppen e két témáról olvashat. Hajlamosak vagyunk e példákat a véletlen számlájára ími, hiszen a napi események sűrűségéhez képest iitkán fordulnak elő. Néha azonban zavarbaejtően egymásra torlódnak az efféle esetleges egybeesések, és a véletlennel magyarázni őket erőltetett kísérlet csupán. Sőt, egyes esetekben egyáltalán nem túloznánk, ha szándékos félreértelmezéssel vádolnánk a véletlenpártiakat. Vegyük például M. Deschamps történetét. Amikor még kisfiú volt, a franciaországi Orléans-ban, egyszer M. de Fortgibu, a család barátja szilváspudinggallepte meg őt. Teltek-múltak az évek, a gyermek felcseperedett, jóvágású tíatalember lett belőle. Egy párizsi étteremben ebédelt, s desszertnek szilváspudingot kért. A pincér sajnálkozó arckifejezéssel egy vendég felé bökőtt, aki éppen az utolsó adagot fogyasztotta. M. Deschamps meghökkent, amikor felismerte M. de Fortgibut. Ismét eltelt néhány év. M. Deschamps szilváspudingot kanalazott egy fogadáson, s közben elmesélte esetét a szilváspudinggal. Végül még hozzátette: már csak M. de Fortgibu hiányzik. Lőn csoda, nyílik az ajtó, és ki lép be rajta? Maga M. de Fortgibu. Az akkor már idős fértí kissé zavarba jött, amikor észrevette, hogy rossz helyen jár. Rossz címet kapott, és tévedésből kötött ki a fogadáson! E hétköznapi, véletlennek tűnő egybeesések rendszerint jelentenek valamit. Ha végiggondoljuk életünk időszerű kérdéseit, akkor megvilágosodhat számunkra az adott történés értelme. Szemléltetésül ismerkedjünk meg Carl G. Jung egyik esetével. Rendelőjében páciense álombeszámolóját hallgatta, amikor valami halk koppanással az ablaknak ütközött. Az álom az aranyszínű egyiptomi szkarabeuszról szólt. De idézzük magát Jungot: "A hölgy beszámolójára tígyeltem, háttal ültem az ablaknak, amikor halk koppanást hallottam az ablak felől. Megfordultam és láttam, egy bogár ütődött az üvegnek kívülről. Kinyitottam az ablakot, és röptében elkaptam a bogarat. Az egyiptomi szkarabeusz nálunk honos rokona volt." Az egyiptomi mitológiában a szkarabeusz jelképezi az újjászületést, és az a tény, hogy megjelent a hölgy álmában, a kezelés fordulópontját jelezte. Jung megjegyzi az esettel kapcsolatban, hogy nemjutott egyről a kettőre a kezelés során, mert betege mereven ragaszkodott beidegződéseihez, olyannyira, hogy korábban két másik pszichiáter is képtelen volt segíteni rajta. "Nyilvánvalóan valamilyen irracionális eseményre volt szükség, amelyet képtelen voltam előidézni." Az álom jelentette a javulás kezdetét, de az igazi áttörést az ablaknak ütődő bogár hozta meg. A nő beidegződései ennek hatására lassan engedni kezdtek. Jung a szinkronicitás fogalmát olyan egybeesések leírására alkotta meg, amelyek egy adott ember életében sorsfordulót jelenthetnek. Élettapasztalata és mások beszámolói alapján, Jung arra a következtetésre jutott, hogy az egybeesések tudattalan lelki folyamatokra utalnak. Tisztában volt azonban azzal, hogy nem csupán lélektani, hanem sokkal bonyolultabb kérdésről van szó. Az egybeesésnek mindig két összetevője van: egyik mindig az anyagi valóság történése, a másik pedig tudati jelenség. Ezért a további kutatás Wolfgang Pauli közremüködésével folyt, aki a Pauli-féle kizárási elv kimondásával nagy érdemeket szerzett a kvantumfizikában. A századunk elején kibontakozó új fizika

olyan irányban fejlődött, amely megengedi események nem oksági elven alapuló összefiiggését. E könyv a szinkronicitásról szól. Ha Junghoz hasonlóan komolyan vesszük a kérdést, akkor újra kell értelmeznünk az emberi természetet, a világegyetemet, és az összefüggésükről alkotott eddigi elképzeléseinket. Az iménti, szkarabeusz-bogárral kapcsolatos egybeesés is arra utal, hogy közvetlen kapcsolat állhat fenn az emberi tudat, valamint a fizika és a biológia törvényei szerint müködő, anyagi világ között. Ha a szinkronicitás jelenségét tényleg meg akarjuk érteni, akkor módosítanunk kell a tudatról és a természetről alkotott megszokott nézeteinket. Allan Combs Mark Holland

BEVEZETÉS TUDOMANY, MÍTOSZ ÉS TERMÉSZET Antik források szerint Püthagorasz a víz fodrozódó hullámaiból olvasta ki a választ a jövőt fürkésző kérdésekre. Magától értetődőnek tarthatta, hogy a terrnészet véletlenszerűnek látszó történései és az emberi élet eseményei szoros összefüggésben állnak egymással. A mai ember számára különösnek hat ez a felfogás, az ókori gondolkodók azonban teljesen terrnészetesnek találták. A kínaiak például csontokat vagy teknős páncélt használtak ajövőfaggatásához. Rájuk vésték kérdéseiket, majd tűzbe dobták őket. A jós figyelte a csontokon esetlegesen kialakuló repedéseket és töréseket, amelyekből elkészíthette a jövendölését. Egészen a modem tudomány kialakulásáig hittek az emberek abban, hogy a terrnészet és az ember egységes kozmosz, azaz egymással kölcsönösen összefüggő részek rendezett egésze, amelyben a mégoly jelentéktelennek tűnő dolgoknak is megvan a maguk helye. Hippokratész ekképpen ír: "Egy közös áramlás van, egy közös lélegzés, minden dolog szimpátiában olvad össze. (...) a végső elvet találjuk meg a legkisebben és a legnagyobban, ez az elv fogja át a terrnészetet, a létet és a nemlétet."6 A középkor világképe szerint Isten teremtette a világot, és egyúttal megszabta és összehangolta e felfoghatatlanul nagy építmény részeinek müködését. E kor gondolkodói úgy vélték, e részek különböző szinteken helyezkednek el - alul a f61d, fent pedig a csillagboltozat -, amelyeket harmóniák és szimpátiák kapcsolnak össze. Nem létezett elkülönült esemény, hiszen minden történés tükröződött az összes szinten. Az antik és a középkori ember előszeretettel hasonlítotla a világot az anyaölhöz, amely körülölelte, hordozta és védte őt. s ha nem felelt is még mindig minden igénynek, legalább értelmet adott az ember életének. A XVII. században kialakuló mechanisztikus tudomány azonban szétzúzta a régiek világképét, és gyökeresen új felfogást állítotl a korábbi helyébe. Az új szemléletmód az egész világmindenséget két fogalommal írta le: az atom és az ür. Az atomok kicsi, szétlörhetetlen, szilárd dolgok, amelyek átmenetileg kisebb-nagyobb csoportokba tömörülhetnek össze, s ezzel létrejönnek az anyagi tárgyak. A másik alapelv, az ür, pedig nem egyéb, mint az atomok mozgástere, ahol kölcsönhatásba léphetnek egymással. Ez a felosztás nem a XVII. század találmánya, hiszen már a görög Démokritosz is ugyanezekből az alapelvekből indult ki, csak gondolatait figyelemre sem

méltatták az új tudomány színrelépéséig. Ekkor azonban a tudások és a filozáfusok Francis Bacon, Thomas Hobbes, Johannes Kepler, Galileo Galilei, René Descartes, Isaac Newton és még sokan mások - felelevenítették a régi atomelméletet, és rá alapozták szédítő gyorsan fejlődő tudományukat. Koruk annyiban hasonlított a miénkhez, hogy a gondolkodák megelégelték a tudományos haladást akadályozá hagyományos felfogást, a számos középkori, egyházi dogmát, amelyek korlátok közé szorították a gondolkodást. Az új, mechanisztikus szemléletmád könyörtelenül félresöpörte a régi, megszokott világképet, amelyben minden összefüggött mindennel, és a távolinak tűnő események is kapcsolatban állhattak egymással. Az új felfogás szerint két eseménynek csakis akkor lehet köze egymáshoz, ha kimutathatá közöttük az oksági kapcsolat. Az ember életében fellépő, sorsfordítá egybeeséseknek semmi létjogosultsága sem lehet, hiszen nem tudunk felmutatni semmiféle oksági összefüggést. Ha például alaposan megkeverünk egy pakli kártyát, és a pákerjátékosnak öt darab ászt osztunk, akkor nem szabad semmilyen mélyebb jelentést tulajdonítanunk az esetnek, mert egyszerüen véletlen volt. A spirituális világképről a mechanisztikus szemléletmádra valá átmenet alapvetően megváltoztatta az embernek a világmindenséghez fűződő viszonyát. Új mítosz keletkezett, amely más magyarázatot adott a dolgok müködésére. TUDOMÁNYOS MITOLÓGIAK Az általánosan elfogadott, rendszerbe foglalt yélekedéseket mitológiának nevezzük függetlenül tudományos vagy vallási eredetüktől. A neves történész és lényeglátá mitolágia-kutatá, William Irwin Thompson 7 szerint a mítosznak három kérdésre kell választ adnia: Mik vagyunk? Honnan jövünk? Hová tartunk? Ian Barbour8 filozáfussal szálva, kiegészíthetjük a felsorolást egy negyedikkel is: Milyen a világ igazi természete, hogyan és miből jött létre? A középkori gondolkodók hatalmas mitológiai rendszert alkottak e kérdések megválaszolására. A teremtés nagyszabású mitikus elképzelése Arisztotelésztől származott, amit a XIII. századi keresztény gondolkodók öntöttek végső formájába. A világmindenséget hatalmas félgömbökre osztották. Legalul volt a földi világ, legfelül pedig az isteni alkotó trónolt. Ezt írta le Dante költői eszközökkel az Isteni Színjátékban. A rezonancia és a szimpátiák nyomán létrejött összefüggések rendszere hatotta át a teremtést, és egyetlen jelentéktelen történés sem létezett elkülönülten. Sőt, nem számítottak rendkívülinek olyan egybeesések sem, amelyek valamilyen fontos dologra hívták fel az ember figyelmét. Valaki például távoli szerencsétlenségről álmodik, s a másnapi hírek igazolják álmát. Vagy: két barát a város átellenes pontján lakik, éppen ebédelni indulnak, és anélkül, hogy összebeszéltek volna, mégis ugyanabban az étteremben kötnek ki. Máskor meg fekete madarak szállnak egy házra, amelyben haldoklik valaki, a távolban pedig kutyák vonyítanak. Az efféle egybeesésekben kifejeződő rezonancia egyidejüleg járja át az anyagi világot és a lelket. A külső és a belső valóság összhangja ad értelmet az ember életének. Ezt az eredetileg vallásos összefüggésben keletkezett kapcsolatot nevezzük manapság szinkronicitásnak. A középkori ember tanmeséiben lépten-nyomon előbukkannak szinkronisztikus események. A mítoszok igazából történetek - maga Arisztotelész is "tanmese" értelemben használta a mítosz kifejezést -, amelyekben elmeséljük, milyennek látjuk a valóságot, melyben élünk. Ezeket a történeteket nem tudatosan találjuk ki, hanem tudatalattink termékei, s így

észrevétlenül, a háttérből befolyásolják észlelésünket, hogy a világot az általuk megszabott módon lássuk. Alfred North Whitehead, a híres angol matematikus és filozófus így ír erről: Minden kor kialakítja a maga valóságmagyarázatát, amely megkérdőjelezhetetlen, és többnyire rejtett előfeltevéseken nyugszik. Bármennyire is azt képzeli va'laki, hogy nincs sok köze ahhoz a korhoz, amelyben él, biztos lehet benne, hogy nem különül el kortársaitól, hanem velük együtt folytonos - a tér és az idő sajátos közegévé olvad össze.9 Efféle előfeltevések adják a mítoszok alapanyagát. Ezek az erővonalak szabják meg a valóság szerkezetét. Életünk során hozzájuk igazodunk ugyan, mégsincs tudomásunk róluk, ahogy a hal sincs (valószínűleg) tudatában a víznek, pedig benne él. Életünk szerves részét alkotják, segítenek eligazodni a világban, ezért megkérdőjelezhetetlennek gondoljuk őket. Természetesen a tudós sem kivétel. A XVlI. századi, mechanisztikus tudomány nyomán új mítosz született, amely nemcsak a hivatalos tudomány felfogását változtatta meg, hanem alapvetően átrendezte a valóság szerkezetét, amelyhez az ember önkéntelenül is igazodik. Az új mítosz szerint a világegyetem hatalmas űr, amelyben az elpusztíthatatlan atomok keresztül-kasul száguldoznak és ütköznek egymással. Ez az elgondolás igen sikeresnek bizonyult az újonnan kialakuló tudományok ( a fizika, a csillagászat, a kémia és az orvostudomány ) számára, de egyúttal szétszakította az embert az univerzumhoz fűző kötelékeket. Ettől kezdve az ember valami másnak, önmagával szembenállónak tekintette a világot, és ez nem jelentett otthont többé számára. A társadalom és benne az egyén mindinkább az atomhoz kezdett hasonlítani, s az ember is elkülönült, önálló, mindentől ftiggetlen lénnyé vált. Két ember közötti kapcsolatról is csak akkor lehetett szó, ha sikerült kimutatni az oksági összefüggést. A szimpátiák régi gondolatát egyszerűen babonának minősítették. Az új, tudományos szemléletmód egyre gyökeresebben átalakította az emberi természetet. Az embert az atom egy másik tulajdonságával kezdték jellemezni. Az atom eredetileg oszthatatlant, széttörhetetlent jelentett. Olyasvalamit tehát, amibe semmilyen eszközzel nem hatolhatunk be, és nem tudhatjuk meg, mi rejtőzik a szilárd burok mögött - ha egyáltalán van ott valami. Maga az ember is "atommá" vált, olyan tárggyá, amelyet kizárólag a tőle független, külső erők vetnek ide-oda. A XX. század elején ki is bontakozott a behavioristának nevezett lélektani iskola, amely az embert ebben a szellemben, kizárólag a szemmellátható megnyilvánulásai alapján írta le. Márpedig az élő, eleven belső világ tapaszt~lata az emberi szubjektivitás magja. A szubjektivitásé, amint visszatükrözi a világot, annak a sajátságos érzése nélkül, hogy ez az emberi lélek lényege. Novalis így írt erről1798-ban: "A lélek lényege ott van, ahol a belső világ és a külső világ találkozik. Ahol csak fedik egymást, a lélek mindenütt ott van." Ez a lélek a forrása azoknak a jellemvonásoknak, amelyeket a leginkább tekinthetünk kizárólag emberinek, ezek: a kreativitás, az intuíció és az öntudat. A külső és a belső világ e találkozása volt az antik és a középkori bölcsesség kútfője, amely a valóság felszíne mögött megbúvó szimpátiákat fürkészte. Az emberi természet e belső dimenziójának elvesztése kétdimenziós lényekké fokozott le bennünket, ezért ki vagyunk téve a fizikai valóság felszíni esetlegességeinek. És így végleg elveszítettük a kozmosz többi részével való bensőséges kapcsolatunkat.

Az új tudomány lebeszélte az embert arról, hogy önmagába nézzen, és magában keresse a dolgok értelmét. 6vott attól, hogy külső, érzelmi megnyilvánulásai mögé pillantson, és esetleg meglelje a korábbi korok által már felfedezett bölcsességet. A tudomány csak a látható dolgokkal foglalkozik, és ezen kívül más nem is létezik - vallotta Galilei. Jeremy Haywood fizikus szavaival: "Galilei a tudományos érvelés során csak azt fogadta el, amit meg lehetett mémi, amit tiszta matematikai formába lehetett önteni, és ami távol állt holmi vélekedésektől és kívánságoktól." Haywood megjegyzi ezzel kapcsolatban, hogy ez a szemléletmód vált a mechanisztikus tudományfelfogás alapjává. Ennek következtében "az embemek" le kell mondania "a valóság közvetlen megismerésének igényéről, és végsősoron (bele kell törődnie abba, hogy) a teljes igazságot soh~sem ismerheti meg." E mechanisztikus felfogásból egyenesen következik, hogy az összes parapszichológiai jelenség - a telepátia, a prekognició és a pszichokinézis -lehetetlen. Alex Comfort pszichológus méltán utal ezzel kapcsolatban Hermann Helmholzra, a XIX. század híres tudósára, akinek az úgynevezett hejmholci álláspontja híven kifejezi a mechanisztikus szemléletmód lényegét: még ha igaz, akkor sem hiszem el. Nem meglepő hát, hogy a valószeriítlen egybeeséseket egyszeriíen abszurdnak nyilvánították. Még töprengésre érdemesnek sem tartották azt a kérdést, hogy a dolgok valamiféle értelme után kutassanak, hiszen statisztikai számításokkal kimutatták, hogy nincs ilyen értelem. Minden mitológia megenged bizonyos lehetőségeket, másokat pedig megtilt. A mechanisztikus tudomány alapjául szolgáló mitológia sem kivétel ez alól. E felfogás hívei erejüket, életüket szentelték a feladatnak, hogy a tudat addig ismeretlen szféráit tárják fel. Ezzel szemben a sámánok és a jógik egészen más ösvényen jártak, és érték el, alapjában különböző céljukat. A sámán például soha nem látott világokba jut el belső utazásai során, halottak lelkét kíséri a túlvilágra, vagy olyan módszerekkel gyógyít, amelyeken egy nyugati orvos legjobb esetben is jót mosolyog. A jógi pedig, aki legalább olyan jól ismeri a lélek mélységeit, mint a modem tudomány az anyagi, objektív világot, sziddhikkel találkozik, és csodaszámba menő dolgokat müvel. Igazából sem a sámán, sem a jógi nem törődik azzal, hogy a tudományos elméletek megkérdőjelezik azt a valóságot, amelyről ők beszélnek. A mechanisztikus világegyetem mítosza arra tanított bennünket, hogy a valóságjól körülhatárolt, egymással az oksági elv által megszabott viszonyban álló anyagkupacokból áll, amelyeket erők, mezők és energiák mozgatnak. A fizikusok el is nevezték "a részecskék színjátéká"-nak. Az új tudomány az atom tulajdonságaival írta le a külső, anyagi világot, a lélek létezésének kérdése pedig kiment a divatból. Figyelmünk a valóság igen vékony szeletére korlátozódott, és észre sem vettük többé az élet sokszínü eseményeinek forgatagát. Mintha kirekesztettek volna bennünket a dolgok menetéből, s velünk együtt a sorsfordító jelentőségü egybeeséseket is. Az új tudomány szerint a világegyetemben minden történés előre jelezhető, hiszen minden esemény engedelmeskedik az okság elvének. Nem lehet semmiféle "kisiklás". Newtonnak a bolygómozgásokat leíró egyenletei ugyanis olyan mechanikus rendszert feltételeznek, amelyet ha egyszer mozgásba hoztak, akkor az az idők végezetéig úgy is marad. Eleinte úgy gondolták, Istennek csupán ezt a feladatot kellett elvégeznie, s más dolga már nem is akadt, mert a szerkezet óramü pontossággal müködik azóta is. Hamarosan azonban Isten is feleslegesnek bizonyult. Amikor Napóleon megkérdezte Pierre Laplace-t, miért nem írtanulmányt Istenről, ahogy az akkoriban szokás volt, akkor

a tudós nemes egyszerűséggel csak ennyit mondott: "Nincs szükségem erre a feltevésre." A sors iróniája, hogy a newtoni fizikában kulcsszerepet játszó oksági elv igazából vallási mítoszokból ered. Már a görög sztoikus filozófusok is a kozmosz vastörvényéről beszéltek. A világegyetemet Isten testének tartották, amelynek minden része az abszolút törvénynek engedelmeskedik. Akeresztény góndolkodók ebből vezették le a maguk isteni törvényét, amely a tudományos oksági elv előfutárának tekinthető. Az okság fogalmát a középkorban kizárólag vallási és politikai összefüggésben használták. A modem tudomány azonban kiemelte ebből a kömyezetből, és a saját céljaihoz igazította. René Descartes már az oksági elv modem, tudományos fogalmára alapozta filozófiáját, s meg volt róla győződve, hogy Isten sem térhet el a maga által szabott törvényektől.14 Isten változhatatlanságának feltevése az okság minden későbbi elképzelésének a forrása. A newtoni, mechanisztikus szemlélet nyomán kialakult mítosz tiszteletet parancsoló, aszkétikus szépségű világegyetemet adott az embemek. Ezért cserébe viszont elvesztettük azt az érzékünket, hogy észrevegyük a mindennapi élet apró csodáit. A furcsa egybeeséseket meg egyszerűen szőnyeg alá söpörték, és nem törődtek azzal, hogy esetlegjelenthetnek valamit. De nem kerülték el ezt a sorsot a tudományos felfedezések sem; elvesztették humánus, költői dimenziójukat. Jó példa erre Noffi1an Mailer író esete. Az első ember holdraszállását közvetítő televíziós stúdióban vendégeskedett, és figyelte, milyen lelkesedéssel beszélnek a stáb tagjai erről a szenzációs müszaki teljesítményről. Mailer panaszosan kiáltott fel: hogy lehet ilyen érzéketlenül szólni erről! Az emberi fantáziát az idők kezdete óta izgatta a repülés, és most, amikor a feltételek ezt lehetővé tették, az egészből csupán müszaki eredményeink dicsérete, és a holdkőzetek futó leírása az érdekes. Az új tudomány mítosza olyan sikeresnek bizonyult, hogy a XIX. század vége felé a tudósok meg voltak róla győződve, minden alapvető felfedezést megtettek már. Megítélésük szerint a jövő fizikájának csak az elért eredmények pontosítása lesz a dolga. Ezért a leendő hallgatókat eltanácsolták a pályától, mivel a professzorok már látni vélték a fizika tudományának végét. Lord Kelvin, korának kimagasló tekintélye is úgy vélekedett, hogy már csak "két jelentéktelen, homályos problémát" kell tisztázni: az egyik a hőtan, a másik pedig a fény természetének mechanisztikus értelmezése. A sors fintora, hogy századunk első évtizedeiben éppen e két homályos probléma tisztázása rázta meg alapjaiban a newtoni mítosz tudományos épületét.

AZ ÚJ FIZlKA A század kezdetén Albert Einstein az általános relativitás elméletében, és valamivel később, Wemer Heisenberg a kvantumelméletében megoldotta a két homályos problémát. A kísérleti eredmények is megerősítették a válaszokat, és egyszer s mindenkorra világossá tették, hogy a newtoni fizika Iegjobb

esetben is csupán a vaIóság közelítő képéről tud számot adni. Természetesen a mémökök ennek továbbra is jó hasznát fogják venni, jóllehet alkalmatlan a valóság hiteles leírására. Napjainkban a relativitás- és a kvantumelmélet szabja meg az új mítosz jellemzőit, és rajzolja meg valóságtérképünket. Az új .fizika kifejezés azonban nem annyira az új szemléletmód kimondott feltevéseire vonatkozik, mint inkább a lassanként körvonalazódó új világképre utal. David Bohm kvantumfizikus szerint mindkét elmélet holisztikus, azaz összefüggő, egységes egésznek tekinti a világegyetemet. A relativitáselmélet térfogalma nem azonos a démokritoszi ür - azaz az atomok közötti semmi - fogalmával, hanem sokkal közelebb áll a világmindenség folytonos, töretlen egységének elképzeléséhez. A kozmosz egy darabból való, nem üres, hanem mindent ki- . tölt, mint ahogy a festmény is kitölti a vásznat. Van a képnek előtere és háttere, de a vászon maga folytonos. Egészen másképpen holisztikus a kvantumelmélet, amely az eseményt tekinti folytonosnak és töretlennek. Ha több részecskével végzünk kísérletet, akkor nem a különálló egyedi objektumokat tartjuk szem előtt, hanem az egységes folyamatot. Ezek a részecskék nem önmagukban, csak annyiban léteznek, amel)nyiben részt vesznek a kísérleti folyamatban. A kvantumelmélet tehát a folyamatot mint egészet vizsgálja, és másodrangúnak tartja a kísérletben használt részecskéket. Az imént leírt elképzeléseknek már sokkal több köze van a szinkronicitáshoz, mint a kozmosz mechanisztikus modelljének. A szinkronicitás előfeltételezi a világmindenség egységét, hiszen csak

így képzelhető el, hogy az oksági szempontból egymással kapcsolatba nem hozható események mégis összefüggjenek, és együttesen valamilyen számunkra fontos tartalmat fejezzenek ki. A kvantumelmélet tanítása szerint a világ töretlen egész, a benne látszólag elkülönülten végbemenő események kapcsolatban állnak egymással, s kölcsönösen áthatják egymást. Hasonlóan szemlélhette a világot Püthagorasz is, amikor a víz fodrozódó hullámait figyelte, hogy megtudja belőlük a jövendőt. A mechanisztikus tudomány képviselői azonban egyszerűen megmosolyogni való babonának tekintették az efféle próbálkozásokat, mivel nem fértek saját mítoszuk keretei közé. Felmerül a kérdés, hogy miért csak ilyen sokára érezhető a relativitás- és a kvantumelmélet alapjául szolgáló mítosz hatása életünkben. Noha már századunk elején megfogalmazták ezeket az elméleteket, igazából csak napjainkban váltak elfogadottá. Alex Comfort azzal magyarázza e nagy késést, hogy egyik elméletet sem tudjuk megfelelően szemléltetni, mert képzeletünk nem talál hozzá semmiféle fogódzót. A newtoni világképről legalább eszünkbe jutott valami hatalmas égi gépezet - a kozmikus óra -, amely az idők kezdetétől az idők végezetéig egyenletesen ketyeg. Ehhez képest a relativitáselmélet esetében semmit sem tudunk elképzelni. Az elmélet ráadásul egybeolvasztja az időés a három térdimenziót, ezzel pedig végképp feladja a leckét képzeletünknek, hogy próbáljon megragadni egy négydimenziós valamit. Kénytelen az ember diagramokat rajzolni, hogy ha pontatlanul is, de legalább valamilyen közelítő képet alkothasson a dologról. Ám a kvantumelmélet még ezt a mankót is elveszi tőlünk, képzeletünket tehetetlenségre kárhoztatja, mely magunkra is hagy bennünket az efféle fogalmakkal: valószínüségi hullámok, határozatlanság és komplementaritás. Mintha az Alíz Tükörországbant olvasnánk. A newtoni fizika képviselői hittek abban, hogy az isteni terv újabb és újabbrészletét fedezték fel. Nem tettek különbséget tudományos és hétköznapi szemléletük között. Más szóval: a tudomány egyetlen, egységes világképet adott az akkori embemek. Nem így a kvantumelmélet, amely egyelőre adósunk a valóság világos leírásával. Alex Comfortot idézzük ismét: "A kvantumfizika felfedezéseinek szikrányi hatásasincsen hétköznapi életünkre, de mégcsak a kvantumfizikusokéra sem. Ellentétben a kopemikuszi és a newtoni világkép megteremtőinek gondolkodásmódjával, az övék tapasztalataik ellenére sem változik: Milyen érdekes - kiáltanak fel, majd elmennek haza vacsorázni. A klasszikus fizikában világos, előre meghatározott törvények szabták meg az események kimenetelét. A kvantumelmélet ezzel szemben pusztán valószínüségi állításokat enged meg. A kísérleti eredményeket nem tudjuk teljes pontossággal előre megjásolni, hiszen számos, más és más valászínüségü eshetőség előfordulhat. Mivel események helyett csak valószínüségi értékekről beszélhetünk, ezért a kvantumfizikát a probabilisztikus jelzővel szokták illetni. Sok fizikus nem volt hajlandó ebbe beletörődni, mert úgy gondolták, ezzel végképp lemondunk a newtoni fizikában megszokott, biztos tudásról. A valóság éles körvonalai egészen elmosódnak. Einstein is keményen támadta az új szemléletmódot, ellenszenvét híres mondásában fejezte ki: "Isten nem kockázik a világegyetemmel". (Szembetűnő, hogy Einstein is isteni eredetűnek tartotta a természeti törvényeket, amelyek állandóságot kölcsönöznek a világnak.) Erich Jantschl8, a rendszerelmélet egyik híres képviselője egészen más oldalról közelítette meg a kérdést. Éppen a kvantumvilág e határozatlanságát emelte ki, amely magában rejti a világegyetem fejlődésének számtalan lehetőségét. Az univerzum minden pillanatban valami váratlannal, újjal és különlegessel ajándékozhat meg bennünket. Newton kozmoszában ilyesmi szóba se jöhetett. KREATIVITÁS Nagyon közel járunk a szinkronicitás tapasztalatához, ha a véletJenszerű egybeeséseket a világban szunnyadó alkotóképesség megnyilvánulásaként fogjuk fel. Igaz, ezeknek az egybeeséseknek több köze van a költészethez, mint a fizikához. Ha Jung beszámolójára gondolunk, amelyben az aranyszínü bogár éppen akkor ütközött az üvegnek, amikor a hölgy különös álmáról mesélt, vagy M. de Fortgibure és a szilváspudingra, akkor óhatatlanul az az érzésünk, mintha a háttérből valami tréfamester szándékosan alakítaná így az eseményeket. A véletlenszerű egybeeséseken átsejlik egy pajkos isten mitikus alakja, bár alig kivehető, mégis felismerhető. Vigyük tovább ezt a gondolatot, hogy kőzelebb jussunk a szinkronicitás lényegéhez, és vizsgáljuk meg azt az elképzelést, miszerint a véletlen annak az isteni kópénak a mitikus megnyilvánulása, akit a görögök Hermészként tiszteltek. Erre még a

későbbi fejezetekben vissza fogunk témi. A kvantumelmélet természetéből következő bizonytalanság döntően befolyásolta számos fizikus gondolkodá~módját. Életük szerves részének tekintették a kétértelmüséget és a paradoxont. Niels Bohr meg is fogalmazta a komplementaritás elvét, hogy meg tudja magyarázni a részecskék és a hullámok különös, a megfigyelés módjától függő viselkedését: hiszen a részecske viselkedhet hullámként, és a hullám is részecskeként. Bohr felfogása szerint az emberi életnek is két, egymással ellentétes, egymást kiegészítő oldala van. Egy újságírónak elmesélte, hogy kislánya egyszer rossz fát tett a tűzre, de ő képtelen volt megbüntetni érte. Eltöprengett a dolgon, és rájött, hogy " vagy szeret valakit, vagy igazságosan bánik vele". Az embemek magának kell választania, hogy anyaként vagy apaként szeret-e egy másik embert, vagy az igazság szerint bánik vele, mint a bíró a tárgyalóteremben. Egészen másmilyennek látjuk ugyanazt az embert, ha szeretjük, vagy ha igazságosan bánunk vele. Bohr mellett Wolfgang Pauli is kulcsszerepet játszott a kvantumelmélet megalkotásában. Élete során egymást érték a valószínütlen, mégis figyelmet érdemlő egybeesések. Az egyik szemléletes történetet Arthur Koestler meséli el, aki a szinkronicitás kutatásának szentelte magát. Pauli akkoriban a szimmetriák szempontjából vizsgálta a szubatomi részecskéket, és egészen belefeledkezett a munkájába. Felvetette, hogy a szubatomi részecskék úgy viszonyulnak egymáshoz, mint a tükör és a tükörkép. Annyira a tükrök megszállottja lett, hogy barátai folyton "tükör-komplexusa" miatt ugratták. Pauli mindig a mitológiai Perszeusz és a Medúsza történetével vágott vissza. A legenda szerint, ha valaki a borzalmas Medúszára pillantott, menten kővé vált. Ezért Perszeusz csak úgy tudta elpusztítani őt (esetünkben az atomfizikát), hogy a pajzsát a szömyeteg elé tartotta, mire az állat azonnal kővé dermedt. Körülbelül ez idő tájt Pauli egyik korábbi tanítványától kapott levelet, akiből végül is biológus lett. A levélben egy fényre érzékeny, mükesz (gomba, görögül) nevü gombafajról volt szó. Nem sokkal később Carl G. Jung egyik filozófiai esszéje került Pauli kezébe, amely "többek között a Perszeusz-legenda jelentőségét" fejtegette. "Perszeusz a Medúsza-kaland után megalapította Mükéné városát, amely egy görög szójátékból kapta a nevét. A legenda szerint Perszeusz egy kellemes fekvésü vidéken vándorolt, amikor megéhezett. Fogta magát, és nekiállt gombát ásni a földből, de olyan mélyre ásott, hogy forrás tört fel, amelynek hüs vize csillapította a szomját. Úgy döntött, e helyütt várost alapít, és a gomba (görög) neve után Mükénének fogja nevezni." Pauli állítólag jót nevetett ezen. Koestler megjegyzi az esettel kapcsolatban, hogy "ez csak egyetlen példa a sok véletlenszerű egybeesés közül, amelyek Pauli életének válságos időszakait kísérték". A fizikusok Európa-szerte jól ismerték a viccesen csak "Paulihatás"-nak nevezett jelenséget. Ez abból állt, hogy ha Pauli részt vett egy fizikai kísérletben, akkor a berendezések menten tönkre-

mentek. Az elméleti fizikusokrál egyébként is az a hír járja, hogy mihelyt belépnek a kísérleti laboratáriumba, rögtön elrontanak valamit. Márpedig Pauli kiválá elméleti fizikus volt! A következő eset George Gamowtál, az ugyancsak neves fizikustál származik. Első pillantásra a történetnek semmi köze sincs Paulihoz: J. Franck professzor göttingeni laboratáriumában dolgoztunk. Koradélután felé járt az idő, amikor egy kísérletet készítettünk elő. Egyszer csak minden láthatá ok nélkül az egyik bonyolult berendezés darabokra tört. Franck megírta a történteket Paulinak Zürichbe. Hamarosan megjött a válasz Dániábál, amelyben Pauli arrál számol be, hogy meglátogatta Bohrt (Koppenhágában), és amikor a laborbaleset történt, vonata éppen megállt néhány percre a göttingeni vasútállomáson. Gamow csak ennyit füz a történtekhez: "Hiszi vagy nem hiszi az olvasá ezt az anekdotát, számtalan más eset is tanúsítja a Paulihatás létezését." A CIVILIZACIO LELKE Manapság számtalan olyan téma kerül napirendre a tudomány berkeiben és a kulturális

életben, amelyről száz-kétszáz évvel ezelőtt mégcsak nem is álmodtak. A történelem a civilizáciá egója, a mitolágia pedig a lelke, állítja William" Irwin Thompson. Újabban azonban figyelemre méltá haladás tapasztalhatá. A civilizáciá egája még mindig a newtoni szemléletmád elkötelezettje, és a technika fő képviselői is szilárdan vallják az okság mindenhatáságát. Ezzel szemben a civilizáciá lelke észrevehető változáson megy keresztül. A régi mitolágia szépen lassan darabjaira hullik. Hogy milyen lesz az új, arrál Joseph Campbell mitolágiakutatá így beszél: Az új mitolágiát éppoly kevéssé jásolhatjük meg előre, mint az esti álmunkat. A mitolágia nem gondolati konstrukciá. Nem az értelmünk teremti, hanem a szívünkkel tapasztaljuk, abbál táplálkozik, hogy felismerjük a természeti jelenségek mögött rejlő valáság és a természet összefüggéseit. A szeretet gyarapítja, arni nélkül a te csupán az volna. ... Vagy ahogy már évszázadokkal ezelőtt az indiai Kena Upanisádban állt: "A villámlásra pislant egyet az ember, s csak ennyit mond: Ó! - s mégis ebben az Ó!-ban fejeződik ki Isten a legtisztábban." Carnpbell mégis eljátszik a gondolattal, hogy "az új mitológia, amely az egész emberiség közös java kelllegyen, nem alapulhat a régi Közel-Kelet bűnbeesés tanításán, amely megfosztotta a természetet szent mivoltától". A mitológiakutató szerint a holt, élettelen kozmosz eszméje a Paradicsomból való kiűzetés mítoszának köszönhető, hiszen az embemek el kellett hagynia az egyetlen megszentelt helyet a világmindenségben. Az új mitológia, véli Carnpbell, ismét szentté avatja az egész univerzumot, "ha villámlik, ha a lemenő Nap fénye tűzvörösre festi az ég alját, vagy ha egy éber szarvast pillantunk meg a távolban, és így kiáltunk fel: á!, akkor a természet isteni lényegét méltatjuk újra". Az elmondottakból kitűnik, hogy nem alkothatunk képet magunknak a keletkezőfélben lévő, új mitológiáról. A szinkronicitás jelensége azonban néhány ponton kapcsolódik a - talán az olvasó által is ismert - mítoszokhoz, de a teljesség kedvéért a következő fejezetekben röviden áttekintjük őket. Először a természet teljességérőllesz szó, majd arról, hogy alapjában véve minden mindennel összefügg, utána az élő világegyetemről, végül pedig az univerzumban rejlő határtalan kreativitásról. Ha meggondoljuk, e témák szorosan kötődnek Campbell gondolatmenetéhez. Az univerzum teljességének gondolata központi helyet foglal el a mai fizikában, de mint egy mitikus búvópatak, többször előbukkant századunk folyamán. Első ízben Jan Smuts dél-afrikai politikus és filozófus vetette fel 1926-ban megjelent Holism and Evolution (Holizmus és evolúció ) című könyvében. Elképzelése szerint a világ~gyetem egyes részei önálló, független egészek, amelyek azonban mégis kölcsönhatásban állnak egymással, és egyre nagyobb, mindent átfogó, összefuggő teljességgé formálódnak. A rész-egészek sem őrzik meg örökre alakjukat, hanem szüntelenül fejlődnek, bonyolultabbá és rendkívül változatossá válnak. Smuts a görög holo ( egész) szóból holizmusnak nevezte e felfogást. A középkori ember ugyan nem ismerte a holizmus fogalmát, de ennek szellemében élt. Magától értetődőnek tartotta, hogy minden mindennel összeftigg. Ezt az elképzelést elevenítette fel Rupert Sheldrake biológus a.formáló mezők elméletében. Eszerint a dolgok alakját rezonanciák hálózata adja meg, amelynek sem a tér, sem az idő nem szab határt. Később még visszatérünk erre a régi, szimpátiákra emlékeztető elgondolásra. A népszerűsítő tudományos írások közül, manapság a századik majom esete a legismertebb, amely szintén a dolgok kölcsönös összefüggésének mitikus gyökerére utal. Szakmai körökben ugyan nem sokhitelt adnak a szórványos megfigyeléseken alapuló beszámolónak, mégis társadalmi parabolává vált. A történet a japán kormány általlétesített kolóniákon élő majmokról szól. Lyall Watson biológus a Lifetide: The Biology l?f Consciousness (Életfolyam: A tudat élettana) címü könyvében elmondja, hogy egy Irno nevü talpraesett nősténymajmotmegtanított arra, miként tisztítsa meg az édesburgonyát. Megmutatta neki, hogy ha a folyóba mártja a krumplit, akkor szép tiszta lesz. Irno átadta tudását a többi majomnak is, és egy idő múlva fokozatosan elterjedt a krumplimosás müvelete. Egyszer azonban elérkezett az idő, amikor a tanult cselekvést hirtelen, mint valami kvantumugrás, szinte az összes majom használta már. Watson így ír: Tegyük fel a szemléletesség kedvéért, hogy a (krumplimosók) száma 99, és egy keddi nap reggelén,

11 órakor még egy majom megtanulja a müveletet. De a 1 00. majommal a horda nyilvánvalóan átlépett egy kritikus határt, mert estére szinte valamennyi majom ismerte a krumplimosás müvészetét. Az azonban még meglepőbb, hogy a szomszédos szigeteken és Takasakiyamán, a szárazföldön honos rokonaik, ezzel egyidejüleg szintén tudtak már krumplit mosni. Noha maga Watson is elismeri, az eset nem megbízható megfigyeléseken alapul, ennek ellenére valami oknál fogva újra és újra elmesélik. Valószínüleg azért ilyen népszerű a történet, mert parabola formájában fejezi ki a teljességet. Emlékeztet bennünket arra a tagadhatatlan tényre, hogy mi emberek is egymásra vagyunk utalva. A teljesség gondolatától azonban elválaszthatatlan az élő univerzum elképzelése. Smuts holista szemléletmódja szerint a rész-egészek szüntelen evolúciója, bonyolultabbá válásuk állandó folyamata tagadhatatlanul az élet sajátja, egy szerves világegyetem jellemzője. Nehéz ezzel ellentétesebb világképet kigondolni, mint a newtoni kozmosz, amely akár egy hatalmas, élettelen gépezet, kérlelhetetlenül rója útját örökkön-örökké. Éppen ezért a holista felfogáshoz sokkal közelebb áll a középkor gondolkodásmódja, amely szerint a természetet élet hatja át. Ezt a hagyományt követte Johannes Kepler is, aki meggyőződéssel vallotta, hogy a Földnek is van lelke, természetétől elválaszthatatlan spirituális lényege. Rokon nézeteket vall James Lovelock biológus is, a Gaiaelméletében. Eszerint a Föld, azaz Gaia (a görög földistennő után) rendelkezik az összes élő szervezetre jellemző tulajdonsággal. Az élő kozmosz a lehetőségek végtelen tárháza. A Smuts-féle holizmus is megengedi, hogy az univerzumban rejlő teremtőerő egészen új, még soha nem látott dolgokat alkosson a rész-egészek evolúciója során. Henri Bergson a századfordulón, már jóval Smuts előtt felvetette az életlendület gondolatát. Eszerint az életlendület a fejlődés mozgatója. Meglepő kapcsolatot fedezhetünk fel a kvantumfizikával: nem tudjuk ugyanis teljes bizonyossággal megmondani, hogy a megjósolt, vagy pedig egy teljesen váratlan és új ese mény szemtanúi leszünk -e. . A hétköznapi valóság jelenségeit kialakító holisztikus kvantumfolyamatok leírására David Bohm kvantumfizikus bevezette az implicit rend fogalmát. A teljességről és a teremtőerőről vallott nézeteiről a következőket mondta egy interjúban: A teljesség egyúttal teremtő teljességet is jelent, ami az implicit rend alapvető tulajdonsága. ... Talán egy hirtelen felismerés bevillanásához hasonlíthatnám. Az implicit rend fogalmábóllevonható legfontosabb következtetés az, hogy alapvető szinten nincsen lényegbe vágó különbség a tudati és az anyagi világ folyamatai között. A gondolat és az anyag, rendezettsége szempontjából nagyon hasonlít egymásra. Sőt, feltételezhetjük, hogy a tudati müködésünkre jellemző alkotóerőnek és felismerésnek is létezik megfelelője a természetben. Bohm azzal, hogy egységes alapra helyezte a tudatot és az anyagot, megtette az első lépést azon az úton, hogy a fizika ismét teret adjon a teljesség, az élet és az alkotóerő számára a világegyetemben. Előmozdította, hogy ismét otthonunknak érezhessük a világmindenséget. Az emberi lélek megint értelmes egésszé formálja a világról szerzett ismereteinket, mint régen, a mechanisztikus, tudományos szemléletmód uralkodóvá válása előtt. E tapasztalatunkról a mítoszok nyelvén beszéJhetünk, ez hidat ver a tudatos és a tudattalan szférája között, és így lehetővé teszi, hogy jelentést tulajdonítsunk egy történésnek, tekintet nélkül arra, hogy tudatunkban vagy pedig a hétköznapi, külső világunkban játszódott-e le. A mítosz megszabja a világhoz fűződő viszonyunkat, és magába foglalja a tudatunkat, és az anyagi világ tőlünk függetlenül zajló eseményeit. Ha az imént körvonalazott összefüggésben fogjuk fel a szinkronicitást, akkor nem fenyeget annak a veszélye, hogy a látszólag véletlenszerű egybeeséseket statisztikai kuriózumoknak tartsuk, és mellékesnek gondoljuk, hogy esetleg jelenthetnek valamit valakinek az életében. A mítoszhoz hasonlóan, a szinkronicitás is összekapcsolja a tudat és az anyagi világ szféráját. Ezért nem meglepő, hogy a szinkronicitás lényegét is a mítoszok nyelvén ragadhatjuk meg a leginkább. Vizsgálódásunkat a tudomány terüJetén kezdjük, és éberen ügyelünk azokra a mitikus jelekre, amelyek valamilyen mögöttes tartalomra utalnak. Sorra vesszük a mai fizika, a biológia és a rendszerelmélet modern nézeteit. Miközben egyik szemünkkel a tudományos fejtegetésekre figyelünk, a

másikkal a sorok között megbúvó mitikus elemeket kutatjuk. Ezt követően megismerkedünk a régi korok bölcsességével, amelyet akkoriban elsősorban a mítosz nyelvén fejeztek ki. E megközelítés nyomán alaposabban meg fogjuk érteni a szinkronicitás lélektani és spirituális jelentőségét. Elsősorban tanulni fogunk a kópétól, akit a görög mitológiában Hermész személyesít meg, a középkori alkímiában pedig Merkúr, az indián hitvilágban pedig Coyote és mások is. E mitológiai panoptikumból a kópé az, akinek a legtöbb köze van a véletlenhez és a szinkronicitáshoz. Jó- vagy balszerencsét köszönhetünl} neki, sorsunk kerekét forgatja, boldogságot és boldogtalanságot köt egymáshoz, és mindezt olyan rafináltan, hogy csak szeme csillogásából sejthetjük, hogy az ő keze van a dologban.

SZINKRONICITÁS ÉS TUDOMÁNY

Óriási lökést kapott mostanság a tudomány, az eddig visszafogott emberi szellem buzgón látott hozzá a természet tanulmányozásához, felforgatta az anya[dldet, hogy rábukkanjon a rejtett kincsekre. . . Mintha maga a természet ösztönözte volna, hogy végre felfigyeljünk a csodáira, s észrevegyük: eljött az ideje, hogy felfedezzük azt a nem mindennaPi, ritka, pompás és rejtélyes csillagászati jelenséget, amikor egy új, ragyogó állócsillag feltündököl, és kétszer egymás után kihuny még Galilei életében. J . F. W. HERSCHEL The Cabinet of Natural Phlysophy (A természetfilozófiai kabinet)

ELSÖ FEJEZET

B USZJEGYEK A TUDOMÁNY FELFEDEZI A SZlNKRONICrrAST Képünk a világról: világméretü mozaik vagy kozmikus kaleidoszkóp, amely bár szüntelenül átrendeződik, mégis mintha gondot fordítana arra, hogy hasonló hasonló mellé kerül)ön. PAUL KAMMERER Das Gesetz der Serie (A sorozatok törvénye)

A BUSZJEGY A ma szinkronicitásnak nevezett jelenséget századunk kezdetén Paul Kammerer osztrák biológus kutatta első ízben, szigorúan tudományos módszerekkel. A valamilyen üzenetet kifejező egybeeséseket tisztán objektív, fizikai jelenségeknek tekintette. Egészen megbabonázta, hogy egyes dolgok és események szokatlan gyakorisággal ismétlődnek térben és időben egyaránt. Be kellett látnia, ezt már nem magyarázhatja a véletlennel. Tegyük fel például, hogy a buszjegyünkön látott számot fedezzük fel este a színházjegyünkön és az éttermi ruhatárban kapott bilétán is. Másnap fogadásra megyünk, és amikor megérkezünk a megadott címre, akkor vesszük csak észre, hogy a házszám ismét az a bizonyos szám. Kammerer szenvedélyesen gyüjtötte az efféle, valószerűtlen ismétlődéseket. Gyakran órákat töltött azzal, hogy a járókelőket figyelte az utcán, és azt számolta, milyen gyakran pillant meg egy bizonyos kalapot, ruhadarabot vagy csomagot. Otthon az adatokat elemezte, osztályozta, és az egybeesések első, második és harmadik szintű sorozatait állította fel. Ezt kiegészítette még az

egybeesések jellegének meghatározásával is, és eszerint minden egybeesést homológ, analóg stb. osztályba vett fel. Kammerer úgy vélte, hogy ezek az egybeesések előmozdítják a valóság mélyrehatóbb megismerését. Alapos, kísérletező, viktoriánus kori tudósként, meggyőződéssel vallotta, hogy semmi sem ostobaság, csak következetesen kell kutatni. Így az egybeeséseket is egy még fel nem fedezett természeti törvényre utaló jeleknek hitte. Fel is állította a sorozatok törvényét,28 amely szerint az egybeeséseknél olyan különleges tehetetlenségi erőről van szó, amely vonzza a hasonló eseményeket. Ezek tehát mind gyakrabban ismétlődnek és szétterjednek, mint a víz hullámai. A buszjegyes példánk a Kammerer-féle felosztásban negyedik szintű sorozat, mivel ugyanaz a szám négyszer ismétlődött. További alosztályba kerültek azok az események, amelyek párhuzamosan vagy egy időben történtek. Az egyidejü események számának leírásához Kammerer az erő fogalmát használta. Néhány évvel ezelőtt e könyv egyik szerzője hármas erejü egyidejüséget tapasztalt. Éppen elhatározta, hogy elmegy az egyik barátjához és visszakéri tőle Robert Omstein The Psychology of Consciousness (A tudat lélektana) címü könyvét, amelyet néhány hónappal korábban adott neki kölcsön. Kilépett az irodájából, majd egyik munkatársával élénk beszélgetésbe merült a Human Nature (Emberi természet) címü lap egyik cikkével kapcsolatban. Akkoriban történetesen éppen Robert Omstein adta ki a folyóiratot. A szerző meg is említette munkatársának, éppen a barátjához indult, hogy visszakérje tole Omstein könyvét. Mialatt beszélgettek, a szerző egy kis csomagra lett figyelmes, amelyet nernrég kézbesíthettek. Amikor kézbe vette, látta, hogy a Human Nature szerkesztőségéből küldték. A csomagból a The Psychology of Consciousness egy példánya került elő, és a mellékelt levélből kiderült, hogy a szerkesztőség ezzel szeretne kedveskedni a lap előfizetéséért. A hármas erejü egybeesés-sorozat a következő elemekből adódik: Először is, a szerző éppen Omstein könyvéért indult a barátjához; másodszor, a beszélgetés az Omstein által kiadott lap egyik cikkéről folyt; és harmadszor, ezzel egy időben érkezett meg az ajándékkönyv is. Ha alaposabban szemügyre vesszük ezt az eseménysort, akkor találunk még két, kettes erejü egyidejüséget is. Az egyik a beszélgetés során szóba került könyv, amelynek egy példánya ekkor már ott volt a csomagban. A másik pedig, a szerző a Human Nature címü lap egyik cikkéről vitatkozott munkatársával, és ez idő alatt a már említett csomag ott hevert az irodában, amelyet történetesen az említett lap kiadája küldött. Ebből a példábál is jálláthatá, hogy az efféle egybeesések rendkívül bonyolultak lehetnek. Néha nehéz eldönteni, hol kell kezdenünk a számolást, és hol kell abbahagynunk. Kammerer kifinomult fogalmi eszköztárát pontosan erre a célra fejlesztette ki, hogy igen összetett, egymásba fonádá egybeeséseket is szakszerűen le tudjon ími. Kammerer fiatal kora áta gyűjtötte az iménti példához hasonlá eseteket, amelyekről pontos nyilvántartást vezetett. Ezek többsége jelentéktelennek tűnik, mégis van bennük valami, ami felcsigázza az ember kíváncsiságát. Az első bejegyzést húszéves korában írta le flizetébe. 1919-ben a hatalmas anyagbál könyvet állított össze, amely a Das Gesetz der Serie (A sorozatok törvénye ) címen jelent meg. Amü két részre oszthatá. Az elsőben az egybeesések típusainak osztályozását találjuk. A kereken száz beszámolát, amelyeket Koestler "tarka-barka gyűjteménynek" nevezett, Kammerer az alábbi fejezetekbe sorolta: nevek, szavak, számok, levelek, álmok és betegségek, Ezután következik a "sorozatok morfolágiája" fejezet, amelyben Kammerer meghatározza, mi a különbség a sorozatok szintje - adott idő alatt bekövetkezett hasonlá események száma - és a sorozatok ereje - a többé-kevésbé megállapíthatá egyidejüségek száma között. Az osztályozás szempontját a közös elemek szabják meg. Szemléltetésül vegyük a könyvből a 1 Oes számú esetet, amelyben hat közös elemet fogunk találni. A történet két tizenkilenc éves sziléziai katonárál szál. Önkéntjelentkeztek katonának, és kérték - noha nem ismerték egymást -, hogy a hadtáp alakulathoz osszák be őket. 1915-ben mindkettejüket ugyanabba a katonai kárházba szállították, ahol tüdőgyulladásban elhunytak. Mindkét férfit Franz Richtemek hívták. A könyv második egységében az egybeesések sorozatainak "rendszerezése" kap helyet. Kammerer a következő szempontokat különbözteti meg: visszatérő, szakaszos, változá, tiszta, vegyes, homolág, analág, fordított és így tovább. Felmerül az olvasában a kérdés: mi értelme ennek a bonyolult osztályozásnak? Biolágusként Krammerer jál ismerte a fajok taxonámiáját ( osztályozásának tudományát), de kétséges, hogy azok az egybeesések, amelyek az egyes ember életének sorsdöntő eseményeit illetik, csoportosíthatóak-e bármiféle rend szerint. Ennek ellenére Koestler elismerően szól erről az úttörő kísérletről: "noha joggal merülnek fel kételyek az emberben az okság szempontjából összefüggéstelen események sorozatának eme kifinomult osztályozásával kapcsolatban, meglehet, hogy ennek a jövőben ott fogjuk hasznát venni, ahol a legkevésbé számítunk rá." Kammerer könyve első részét ezzel a következtetéssel zárja: "a hasonló vagy azonos adatok visszatérő

ismétlődését a térben és az időben tisztán empirikus tényként kell elkönyvelnünk, és nem magyarázhatjuk egybeeséssel, vagy helyesebben, nem terjeszthetjük ki ennyire az egybeesés fogalmát, mert akkor egyúttal meg is szüntetnénk".32 Ez az idézet jól mutatja, hogyan közelíti meg Kammerer az egybeeséseket: "a hasonló vagy azonos adatok visszatérő ismétlődését" látja bennük. Szinte az összes példájában "adatok" ismétlődéséről van szó. Állandóan csak azt hangsúlyozza, hogy a hasonló hasonlót vonz. A szinkronicitás legszemléletesebb példáinál azonban nincs túlzott szerepe a hasonlóságnak, hanem sokkal inkább az egybeesések nyomán megvilágosodó jelentés kapja a hangsúlyt, amiért ezek az egybeesések valaki számára fontosak Iesznek. Erre majd a második részben térünk ki részletesen. Kammerer példáinak nagy része önmagában teljesen érdektelen, és a Iegjobb esetben is csak kuriózumnak mondhatnánk őket. Bármennyire jelentéktelenek is ezek az ismétlődések, bármilyen előszeretettel elemezte is Kammerer az adatait, mégis észrevette a szinkronisztikus különlegességek "tarka-barka gyüjteménye" mögött rejlő egységet, ahogy ezt a fejezet elején idézett sorok is igazolják. Nem lehetett könnyű, ha eltöprengünk Csuang-ce több száz évvel ezelőtt megfogalmazott gondolatán: "Menten szem elől veszted a taót, mihelyst a Iétezés parányi darabjára összpontosítod csak a figyelmedet." "A sorozatok törvénye" második egységében Kammerer megfogalmazta az egybeesés alapvető természetét Ieíró elméletét. Követőihez, Carl G. Junghoz és Wolfgang Paulihoz hasonlóan, olyan nem-oksági szervező elvet tételezett fel, amely azonban az okság elvével teljesen egyenrangú. Ezzel magyarázta megfigyelését, hogy a hasonló hasonlót vonz. E feltevés kísértetiesen emlékeztet a tömegvonzásra, amelynél a tömeggel rendelkező testek vonzzák egymást. Karnmerer elméletében ezzel szemben a formailag hasonló

események törekszenek egymás közelébe, amit a kutató sorozatos ismétlődésekként észlel. Kammerer szerint a sorozatos ismétlődések a vízhullámok mintájára körkörösen szétterjednek. Csupán a hullámhegyeket láthatjuk, mert a hullámvölgyek örökre megfigyelhetetlenek maradnak. Például a szerencsejátékosoknak egyszer nyerőszériájuk van (hullámhegy), máskor pedig rendre veszítenek (hullámvölgy). E tapasztalatokarra sarkallták Kammerert, hogy számba vegye, milyen elméletek születtek az ismétlődésekkel kapcsolatban. A püthagoreusok 7 -es számhoz kapcsolódó szimbolikájával kezdte (például egy oktáv hét hangjegyből áll, amelyek utána ismétlődnek), majd Goethe "forgandó jó és rossz napjai" következtek, s végül Freud huszonhárom és huszonhét napos, viselkedést befolyásoló ciklusát tanulmányozta. Mivel biológus volt, jól ismerte a természeti folyamatok körforgását, ezért feltételezte, hogy a természet alapvető tulajdonsága az ismétlődés. A modem rendszerelmélet egyes területei, például a káoszelmélet vagy káoszdinamika, részben éppen olyan ismétlődő folyamatokkal foglalkoznak, amelyeket Kammerer is oly fontosnak tartott. John Briggs és David Peat Turbulent Mirror (Torz tükör) címü rendkívül olvasmányos könyvében olyan folyamatok matematikai leírását elemzik, amelyek látszólag teljesen véletlenszerűek. Csak alapos vizsgálat fedi fel azokat a visszatérő struktúrákat, amelyeket a matematikusok meghatározott attraktorokka133 jellemeznek. A kaotikus- vagy különös attraktornak nevezett fogalmakkalleírt folyamatok rövid távon megjósolhatatlanok, hosszú távon azonban visszatérő ingadozásokat mutatnak. Jó példa erre az időjárás. Arövid távú időjárás-előrejelzések, ahogy azt na~yon jól tudjuk, igen megbízhatatlanok. Ennek az az oka, hogy számtalan tényező együttes hatására lesz ilyen vagy olyan az idő, és az egyik tényező legkisebb változása teljesen f61boríthatja az előrejelzést. Egyik nap esik, másnap meg süt a nap. A hosszú hetekig, hónapokig, sőt évekig tartó esős időszakokat legalább olyan hosszú száraz hónapok és évek váltják. Hasonlóképpen müködik a szerencsejáték is. Egy darabig szerencse kíséri a játékost, majd egy időre elhagyja Fortuna kegye. Ez persze nem jelenti azt, hogy ilyenkor a játékos minden játszmát megnyer, ha szerencséje van, és mindet elveszti, ha nem megy neki a játék. Érdemes megjegyezni, hogy a káoszelmélet megalkotói nem ritkán tűntek fel kaszinókban a rulettasztal körül. Miután a számítógépen elvégezték az elméleti elemzéseket, átvonultak a kaszinóba, hogy a terepen ellenőrizzék az eredményeket! A káoszelmélet nem megmagyarázza az időjárási, viselkedési és a rulettkerék forgásával összefiiggő folyamatokat, hanem csupán nyilvánvalóvá teszi, hogy léteznek olyan matematikai eljárások, amelyekkelleírhatjuk a Kammerer eseteihez hasonló, látszólag véletlenszerű eseménysorokat is. Ezeknek az objektív történéseknek azonban - mint például az időjárásnak - vajmi kevés köze van az egyes ember életében bekövetkező fordulópontokhoz, amelyekre a egybeesésekben kifejeződő jelentés hívja fel az érintett személy figyelmét. Jung nem véletlenül a szinkronicitásnak éppen erre a mozzanatára összpontosította kutatásait. Századunk első évtizedeiben még nem állt Kammerer rendelkezésére a modern káoszelmélet, arra azonban enélkül is rájött, hogy az ismétlődések ilyen vagy olyan formáit nem írhatja pusztán a vé-

letlen számlájára - mi inkább úgy fogalmaznánk, hogy a tetszőleges számú ismeretlen tényező együttes hatására létrejövő események még nem adnak magyarázatot arra, miért is válik valamely egybeesés olyan fontossá egy ember életében. Micheal Shallis rámutat, hogy a valószínűség-számítás és a statisztika alkalmazhatósága ilyenkor a legjobb esetben is kérdéses, hiszen bármit állítsanak is, attól fiiggetlenül az ember még átélhet egy sor képtelenül valószínűtlen eseményt.34 Ha azonban túl sok efféle kombinációt jegyzünk fel, az olyan mintha a felhőket nézve minden esetben nagy csinnadrattát csapnánk, amikor egy-egy furcsa alakzatot pillantunk meg. Shallis és Jung ebből a szempontból keményen bírálja Kammerert, Einstein azonban dicsérően nyilatkozik az osztrák tudós könyvéről: "nagyon eredeti és semmiképpen sem abszurd". (A valószínűség-számítás és a szinkronicitás kapcsolatának alaposabb elemzéséhez lásd a II. Függeléket.) Kammerernek állandó bírálatot rendelt a sors. A biológiában a Lamarck-féle evolucionisták egyik utolsó képviselőjének számított. Az iskola tanítása szerint az élő szervezetek tapasztalataikat, képességeiket továbbadhatják utódaiknak. például az az oroszlán, amelyik rá volt utalva, hogy megtanuljon gyorsan futni, átörökítheti a gyors futás megszerzett képességét kicsinyeinek. Efféle elképzelések természetesen élesen szemben álltak a hivatalos, mechanisztikus szemléletű biológiafelfogással. Kammerer összetűzésbe is került a századelő vezető biológusaival. Egyik leghíresebb ellenfele az a William Bateson lett, akinek a nem kevésbé ismert Gregory Bateson, biológus, filozófus és a skizofrénia double-bind elméletének megalapítója volt az apja. Törekvésétől ösztökélve, hogy bebizonyítsa a lamarcki elmélet igazságát, Krammerer sajátos fortélyokat eszelt ki a hüllőkkel és a kétéltűekkel végzett kísérleteihez. Egy példány kivételével azonban az összes állat elpusztult az első világháború során. Hamarosan arról az egy megmaradt bábavarangyról (Alytes obstetricans) is kiderült, hogy hamisítvány. Megalázták, hímevét rombadöntötték. 1926 szeptemberében sétálni ment a hegyekbe, s egy ösvényen főbelőtte magát. Arthur Koestler szép emléket ál1ított neki a The Case of the Midw([e Toad35 (A bábavarangy esete ) címü életrajzi regényében. A könyvet záró The Law qf Seriality (A sorozatok törvénye) címü kiegészítő függelék pompás bevezetés Kammerer szinkronicitásról vallott nézeteihez. MÁSODIK FEJEZET SZINKRO NI CIT ÁS A MODERN FIZlKA FENYEBEN

Az első dolog, amit a lényéből fe!fogott, hogy sem nem anyag, sem nem szellem, hanem számtalan lehetőség együttese. (...) Olyasmi, ami az egyet és a sokat leheletfinoman egybefogja; amelyben minden rész és az összes tulajdonság is kölcsönösen áthatja egymást; amelyben nyilvánvalóan minden rész befolyásolja a többit is. S végül az egész nem egyéb, mint a részek totalitása, amelyeket a mindent átfogó egész határoz meg. E kozmikus anyagban - rejtélyes módon - minden egyes szellem egyszerre volt abszolút, önálló én és az egész szerves része. OLAF STAPLEDON Starmarker (Csillagalkotó )

Az előző fejezetben bemutattuk, hogy Kammerer a maga ragyogó és egyéni módján, tudományos eszközökkel próbálta vizsgálni az egybeeséseket. Mindazonáltal kora mechanisztikus szemléletmódja és az adott mitológiai keret nem támogatott olyan erőfeszítéseket, amelyek az okságon kívül más rendező elvet akartak bevezetni. Alex Comfort kifejezésével élve nem sok empátiáP6 tanúsítottak az idő tájt a szinkronicitás iránt. A kor tudományos légköre oly mértékben átitatott mindenfajta vizsgálódást, hogy Kammeremek a sorozatok törvényéről vallott elképzelését aligha tekintették többnek, mint hasonló események keletkezésére adott homályos magyarázatnak. Ebben a fejezetben tovább fogunk lépni, és szemügyre vesszük, hogyan viszonyul a szinkronicitáshoz a modem fizika, amely szakított a mechanisztikus szemléletmóddal, ezért több empátiával közelít a váratlan történésekhez és a kreativitáshoz.

SZAKADATlAN FOLYAMATOK

A szinkronicitás olyan világegyetemet feltételez, amelyben egymástól látszólag független események teljességgé formálódnak. Egy ilyen kozmosz alapvetően eltér a klasszikus, mechanisztikus fizika által elénk tárt világmindenségtől, amely a tárgyak, az erők és az energia halmazából áll. A századfordulón a fizika az elpusztíthatatlan atomok által megalapozott anyagi világ szerkezetén nyugodott. E parányi részecskék helyzetét egész pontosan meg tudták adni a Descartes-féle síkmértan háromdimenziós terében. A következő évek fejlődése azonban a szó szoros értelmében alapjaiban rázta meg a fizikát. A szilárd atomok átalakultak elvont matematikai formulákká, majd táblára is felírható valószínüségekké változtak. Helyzetüket lehetetlen volt pontosan megadni. A tér pedig, ahol tartózkodtak, meggörbült, elvetemedett, sőt féreglyukak szelték keresztül-kasul! A régi elképzeléseket egyfelől Einstein általános relativitáselmélete, másfelől a kvantumelmélet zúzta szét. A két elmélet közös jellemzője, hogy oszthatatlan teljességnek tekinti a kozmoszt, még ha egészen másképpen is. Einstein egységes mezőnek tartotta a kozmoszt. Az atomok és a csillagok pedig e mező különös sajátosságai, helyi sürűsödései. Képzeljünk el egy vízörvényt. Állandó, az örvénylő mozgásra jellemző alakja van, amely a vízfelület egy részének a jellegzetessége. Ha kettő vagy több örvény kerül egymás közelébe, akkor kölcsönhatásuk eredményeképpen vagy nagyobb örvény jön létre, vagy pedig kioltják egymást. Nem önállóan Iéteznek, hanem a víz helyi jellegzetességei csupán. Ellentétben a relativitáselmélettel, amely tát;gyakkal foglalkozik, a kvantumelmélet történéseket és eseményeket ír le. Mivel matematikai eszköztára nem képes egyes részecskéket kezelni, ezért csak események szorosan összefüggő folyamatai vizsgálhatóak. Ha például számos szubatomi részecske vesz részt egy kísérletben, akkor nem tarthatjuk őket fliggetlen objektumoknak. A kísérlet kimenetele a részecskék rendszerének teljes kvantumállapotától függ, amelyhez nem juthatunk el az önállóan létező egyes részecskéken keresztül. A kvantumfizika matematikai formulái bármely részecskerendszert egy nagyobb egység részeiként ragadják meg. A kvantumfizika teljessége magában foglalja a méréseket végző kísérleti berendezéseket is. Sőt, a kísérlet egész kontextusa a laboratóriumból, a kísérletet végző személyekből stb. áll. David Bohm kvantumfizikus így foglalta ezt össze: " V égső soron az egész világmindenséget (beleértve valamennyi részecskét, amelyekből a kísérletező teste, a laboratórium és a berendezések stb. felépülnek) részekre nem bontható teljességnek kell tartanunk, amelyben nincs különösebb jelentősége az egyes részek megkülönböztetésének."37

SZINKRONICITÁS A MIKROVIlÁGBAN A szinkronicitás a teljesség olyan fogalmát követeli meg, amely megengedi, hogy a térben és az időben távoli események egy ember számára ugyanazt az üzenetet fejezzék ki. Nem lehet tehát döntő szerepe sem az idő, sem pedig a tér korlátainak. Akvantumfizikában is találunk ilyen tulajdonságú jelenséget, amelyet szintén szinkronicitásnak hívnak. A kvantumszinkronicitás története, mint annyi minden a fizikában, Einsteinnel kezdődik. Noha úttörő szerepet vállalt a kvantumfizika megalapozásában, sohasem tudta igazából elfogadni az elméletet, a belőle levonható következtetések miatt. Különösen idegenkedett Niels Bohr és Wemer Heisenberg értelmezésétől. Roppantul aggasztotta a Heisenberg egyenleteiből levont következtetés, miszerint az atomok alkotóelemeiről csupán korlátozotl ismereteket szerezhetünk. Másként fogalmazva, nem írhatjuk le a részecskéket tetszőleges pontossággal. Ha például minden pillanatban megmérjük egy részecske helyzetét tetszőleges pontossággal, akkor bizonytalanná fog válni a részecske sebessége. El kell döntenünk; vagy a helyzetét állapítjuk meg, vagy pedig a sebességét, ám bármelyiket választjuk is, a másikrólle kell mondanunk. Bohr értelmezésében e "határozatlanság" azt jelenti, hogy - mondjuk - a sebesség mérése alapvetően elbizonytalanítja a részecske helyzetét. Azt kérdezni tehát: hol van most a részecske? - nemjelent többé az ég világon semmit. Olyan volna ez, mintha azt kérdeznénk: milyen hangot hallunk, ha csak egyik kezünkkel tapsolunk? Érdekes eltöprengeni ezen a problémán, de a hétköznapi valóságunkban nem találunk semmi ehhez foghatót. Einstein annyira rossz szemmel nézte mindezt, hogy éveken át gondolatkísérleteket talált ki, hogy bebizonyítsa, Bohr tévedett. A fizikusok gondolatkísérletnek hívják azokat a képzeletbeli kísérleteket, amelyekkel egy elmélet bizonyos tulajdonságait ellenőrzik, hogy tisztán logikailag nem mondanak-e ellent egymásnak. A leghíresebb 1935-ben jelent meg Einstein, Boris Podolsky és Nathan Rosen

együttműködése nyomán. Az azóta Einstein-PodolskyRosen paradoxon38 néven ismert gondolatkísérlet néhány olyan tényen alapul, amelyek a kvantumelmélet matematikai megfogalmazásából következnek. Az alábbiakról van szó: ha például két részecskét ugyanabba az állapotba hozunk (szétsugárzás előtti állapotnak mondják a fizikusok) - ha például egy nagyobb részecske két alkotóeleméről van szó -, valamiféle kapcsolat fennmarad köztük azután is, hogy szétválnak és eltávolodnak egymástól. Tekintsük azt az esetet, amikor egy részecske elbomlik, és két elemi részecske keletkezik belőle, amelyek ellentétes irányban kirepülnek - Budapestről nézve az egyik Debrecen, a másik Sopron felé -, egyéb jellemzőik azonosak. Furcsamód, ha megállapítjuk egyik részecske helyzetét és a sebességét, akkor ugyanazokat az adatokat kapnánk a másiknál is. Szemléltetésül képzeljen el az 01vasó két biliárdgolyót. Egyiket nekilőjük a másiknak a biliárdasztalon. Az ütközés pillanatában "egy golyóról" beszélhetünk, amely azonnal szétesik két alkotóelemére, s ezek ellentétes irányban távolodnak az ütközés helyétől. Ha mérjük az egyik golyó helyzetét, akkor következtethetünk a másikéra, vagy ha a sebességét mérjük meg, akkor tudjuk a másikét is. A két golyó helyzete és sebessége közötl jól meghatározott viszony áll fenn. Ha e két golyó kvantum-biliárdgolyó volna, akkor igencsak elcsodálkoznánk a tulajdonságaikon: mert ha megpróbálnánk meghatározni az egyik golyó helyzetét, és egyúttal a sebességét is szeretnénk megtudni, be kellene látnunk, hogy nGm ismerhetjük mindkét adatot egyszerre. Tiltja ugyanis az úgynevezett Heisenberg-féle határozatlansági elv. Einstein, Rosen és Podolsky nem is ezt vitatta, hanem azt vetetle fel, hogy miért nem mérjük meg az egyik golyó helyzetét és a másik sebességét. Ebből a két mérésből, és abból a tényből, hogy az egyik golyó helyzete és sebessége kölcsönösen függ a másik golyó helyzetétől és sebességétől, egycsapásra birtokunkba kerül a két golyó mindkét adata. Következésképpen hiánytalan a róluk való tudásunk. Einstein azt akarta kimutatni, hogy Heisenberg tévedett, amikor azt állította, hogy nem ismerhetjük meg egy részecske minden jellemzőjét tetszőleges pontossággal. Legfőbb célja azonban nem csekélyebb volt, mint bebizonyítani, hogy a kvantumelmélet nem a valóság teljes leírása. Bohr válasza így szól: Az EPR-paradoxon önkényesen elválasztotta a két részecske mérési folyamatait egymástól. Ha ugyanis egyik részecskén elvégzünk egy mérést, akkor ezzel "megzavarjuk" a másik részecske " vonatkoztatási rendszerét". Annak ellenére, hogy a két részecske önálló életet kezdett, nem tekinthetjük őket függetlennek egymástól. E holisztikus megközelítés szerint a két részecske nem elkülönült, önálló objektum, és nem is vizsgálhatjuk őket eszerint, még akkor sem, ha nagyon távol vannak egymástól. Utaltunk már arra, hogy Bohrnak az EPR-paradoxonra adott válasza szembetűnően holisztikus jellegü. 1965-ben John Bell brit fizikus megerősítette Bohr állítását, méghozzá laboratóriumban ellenőrizhető formában.39 Levezetett egy matematikai formulát - ma Bell-feltételként ismert -, arnely igazolja, hogy a szétsugárzás előtti állapotból keletkező részecskék valami módon akkor is kapcsolatban maradnak, ha a térben már igen távol kerültek egymástól. Bell matematikai elemzése megerősítette a holisztikus értelmezést, ami azzal a következménnyel járt, hogy a kvantumfolyamatok nemlokális tulajdonsága egyre tagadhatatlanabbá vált - nem kell két részecskének közellenni ahhoz, hogy szoros kapcsolatban maradjon egymással. ABell-feltételhez használt számítások nem a részecske helyzetét és sebességét veszik alapul, hanem a spinjét. (A spin a részecskék egyik jellemzője, amely körülbelül megfelel a biliárdgolyó forgásának. ) A feltétel azt jósolja, hogy ha megmérjük két különálló, de korábban egységet alkotó részecske spinjét, akkor a közöttük mérésekkel igazolható összhang sokkal nagyobb, mint azt a klasszikus fizika alapján vámánk. Az elvégzett kísérletek arra utalnak, hogy szinte biztos; a távoli részecskék "tudnak" egymásról. Nyilvánvalóan nem a klasszikus, mechanisztikus fizika megszokott oksági elve révén. Akvantumelméletben e kapcsolatjelölésére használják a szinkronicitás fogalmát. Nick Herbert röviden és velősen így jellemezte a helyzetet: "A jelenleg ismert tényeket és a Bell-feltételt csak úgy tudjuk összhangba hozni egymással, ha felteszünk egy nemlokális világegyetemet lokális jelenségekkel. " Azt szokták mondani, hogy ha valakit nem hoznak zavarba a kvantumfizika jelenségei, akkor nem érti őket igazán. Természetesen a Bell-feltétel kellő zavart okozott fizikus körökben. Úgy vezették le ezt a megrázkódtatást, hogy az egészet egyszerűen matematikai előrejelzésnek tekintették, semmi egyébnek. Valójában közös hozzáállás volt ez, de nem bizonyult kielégítőnek. David Bohm másfajta megoldást dolgozott ki a nehézségek leküzdésére. Azt állítotla, hogy a két részecske egyáltalában nem

különálló létező, hanem igazából ugyanarról az egyetlen részecskéről van szó - csak más szemszögből.41 Tegyük fel, magyarázza Bohm, hogy egy tartályban úszik egy hal. A tartály falára szerelünk két videokamerát, egyiket a tartály elejére, a másikat az oldalára, hogy derékszöget zárjanak be. A kamerákat két monitorhoz csatlakoztatjuk. A képemyőkön azt fogjuk látni, hogy amikor az egyiken a hal mozdul, akkor a másik képernyőn is mozdul a másik hal. Egy idő után szembetűnő lesz, hogy kelllennie valamilyen összefüggésnek a két hal között. Ha nem jövünk rá, hogy ugyanarról a halról van szó, akkor hajlamosak leszünk valamilyen rejtélyes oksági elvet feltételezni, amely a két hal közötl közvetít. Bohm szerint mindkét halat ( értsd részecskét) elkülönült, háromdimenziós térben látjuk, míg valójában csupán egyetlen halról (részecskéről) van szó - de hatdimenziós térben. Ha ebből a magasabb szempontból nézzük, akkor a ketlő egy. Eddig a mikrovilág végső építőköveinek furcsaságaival foglalkoztunk. Úgy tűnik azonban, hogy egészen hasonló jelenségekkel van dolgunk a szinkronicitásnál is, a hétköznapi életünk "középső világában". Mindkét szinten szorosan összefüggő eseményekről van szó, és mindkét esetben hiányzik az oksági kapcsolat. A felszínen lejátszódó történések valamilyen mélyebben fekvő, láthatatlan, a részeket összefogó egységből erednek. A mikrovilág részecskéi egyszerűbbek abból a szempontból, hogy egymás tökéletes hasonmásai, míg a szinkronicitás esetében a közös alap két, alapvetően eltérő megjelenési formájáról van szó, és ez némileg bonyolultabbá teszi a kérdést. A felszínen lejátszódó, számunkra látható események és a közös alap viszonyát szemléltessük egy videojátékkal. A képemyőn folyó események szoros összefüggésben állnak ugyan egymással, de mégsem mondhatjuk, hogy közvetlen oksági kapcsolat áll fenn közöttük. Mert ott van egyszer a program, mint implicit struktúra, amely explicitté válik a számítógép áramköreiben. Ez az alapvető struktúra hordoz minden szükséges információt: vezérli a képemyőn zajló események menetét, és biztosítja a köztük levő, megfigyelhető összhangot. Ez a metafora eredetileg Alex Comforttó1 származik, de újabban David Bohm épített rá mindent átfogó kozmológiai modellt. HOLOGRAFIKUS REND A modem fizika nyomán keletkező világképek közül David Bohm holografikus rend elmélete kínálja a legjobb keretet a szinkronicitás megértéséhez. Bohm radikálisan szakít a Descartes-féle felfogással, miszerint a világ nem egyéb, mint egy háromdimenziós térkép, amelyen tárgyakhoz és eseményekhez hozzárendeljük egy ko. ordináta-rendszer egy és csak is egy pontját. Ehelyett ő inkább hologramhoz hasonlítja a világegyetemet. Ez az alapjában véve holisztikus elképzelés megengedi függetlennek látszó, de egymással mégis kapcsolatban álló események létezését, amelyeket nem az okság elve fűz össze. Hologramot holografikus lemez segítségével állíthatunk elő. Egy ilyen lemez a szokásos megvilágításnál alulexponált negatívhoz hasonlít, ha azonban különleges fényt bocsátunk rá, példáullézerfényt, akkor, mintha ablakon keresztüllátnánk, szemünk elé tárul akép. A hasonlat folytatható, hiszen mindegy, milyen szögből pillantunk ki az ablakon, ugyanaz a kép tárul elénk. Nincs másképp a holográfikus lemezzel sem, mert bármely részét világítjuk is meg, az egész képet élvezhetjük. Ennek az a magyarázata, hogy a lemez minden darabja tartalmazza - vagy Bohm megfogalmazásában: rejtetten magában hordozza - az egész képet. A hologram teljessége tehát annyit tesz: a rész egyszerre egész is. Bohm elmélete minden további nélkül kiterjeszthető a kozmikus léptékre: az univerzum mindén apró szeglete rejtetten magában hordozza az egész világmindenséget. Ez az elképzelés csupán a tudományos berkekben megdöbbentő, valójában egyáltalán nem új, hiszen a misztikus költészet egyik visszatérő témája. Mahmud Shabistari szúfi misztikus így ír A misztériumok kertjében: Tudd meg, tükör az egész világ, kicsitől a nagyig, Minden porszemben száz nap tündököl. Hasíts szét egy piciny vízcseppet, S óceánok hömpölyögnek belőle... Szembogarad rejti a mennyek országát. Bár parányi a szív gabonaszeme,

Ott lakik az Úr mindkét világban. Hologramok készítésekor a fényhullámok interferencia-mintázatait rögzítik a lemezen. Ezzel a módszerrel rendkívül sok információt raktározhatunk el akár egyetlen lemezen is. Szemléltetésül képzeljünk el egy tavat. Ha a vízbe hajítunk néhány kavicsot, akkor körkörös hullámok indulnak a becsapódás helyétől, és minél több követ dobtunk be, annál bonyolultabb hullámminta keletkezik. Ha azonban időben visszafelé játszanánk le a hullámok bonyolult egymásbafonódásának folyamatát, akkor eljutnánk addig a pontig, amikor a kövek a vízfelszínbe csapódtak. Ú gy is fogalmazhatnánk, hogy a kialakult hullámformák rejtetten magukban hordozzák a vízbe zuhant kövek kölcsönös helyzetét. Pontosan ez történik a hologramnál is, a különbség csupán annyi, hQgy a vízhullámok helyett fényhullámokat találunk. Ha a hologram ötletét a nagy léptékü világegyetemre alkalmazzuk, akkor a kozmoszt tekinthetjük egy hatalmas fénytónak, amelyben hullámok terjednek szét minden irányban, egymásba hatolnak, és mind bonyolultabb hullámformációkká alakulnak. Ezek közül néhány rövid életű csupán, mások tovább fennmaradnak, de akadnak viszonylag tartós, mozgó alakzatok is. Bohm e bonyolult struktúrának a holomozgás nevet adta, s erre építette elméletét. Rendszerint úgy tekintjük a világegyetemet, mondja Bohm, mint amelyben itt-ott szilárd objektumokat, atomokat, csillagokat találunk. Többségük fényt és egyéb elektromágneses sugárzást (rádióhullámokat, gammahullámokat stb.) bocsát ki. Azt képzeljük, hogy a szilárd testek az elsődlegesek, és a hatalmas, a világmindenséget kitöltő sugárzásóceán másodlagos csupán. Bohm megfordítja a sorrendet, és azt állítja, a sugárzás az elsődleges valóság, a szilárd testek pedig a holomozgásból kiemelkedő, többé-kevésbé tartós hullámformációk. Könnyen szemléltethetjük e nagyszabású elgondolást, ha hétköznapi életünkből veszünk egy példát. Egy kávézóban ülünk, és egy pohár ital van előttünk az asztalon. Ekkor egy nagy teherautó dübörög el az utcán, amitől a csésze remegni kezd. Állóhullámoknak nevezett alakzatokat figyelhetünk meg a folyadék felszínén. Ezek úgy keletkeznek, hogy a teherautó keltette rezgésektől apró hullámok támadnak, amelyek a csésze faláról visszaverődnek, és kölcsönhatásba lépnek szembejövő társaikkal. Bohm szerint ennek mintájára alakulnak ki az elektromágneses hullámokból is a szilárd testek. Einstein az általános relativitáselméletben a téridő-kontinuum, míg Bohm a mozgás tartós alakzatainak tekintette a tárgyakat. Bohm reméli, a valóság efféle felfogásával sikerül egyesíteni a relativitáselméletet a kvantumelmélettel. Bohm elméletében az univerzum két szintjét vagy rendjét különíthetjük el. Az explicit rend azonos a hétköznapi életünkből ismert anyagi világgal. A másik, az implicit rend pedig nem más, mint a már említett holomozgás. Ennek mindig csak a felszínét látjuk, amint éppen pillanatról pillanatra kibontakozik az implicit rendből a térben és az időben. A tér és az idő a kibontakozás folyamatának két módusza vagy formája. Szemléltetésül ismét elővehetjük a videojáték hasonlatunkat, amelyben az explicit rendnek a képemyő felel meg. Ú gy tűnik, mintha a képemyőn látható figurák kölcsönhatásban állnának egymással, holott inkább arról van szó, hogy a számítógép müködését tükrözik csupán. Természetesen a számítógép müködési feltételei, és a képemyőn zajló játék szabályai alapvetően eltémek egymástól. Bohm modellje értelmében az implicit rendről sem mondhatunk semmit, ha csupán az explicit rend változó alakzatait figyeljük. Hasonlóképpen a példánkban szereplő számítógép müködéséről sem szereznénk tudomást, bármilyen sokáig tanulmányoznánk is a játék menetét. Az implicit rend fogalma hasznunkra lesz a szinkronicitás megértésénél, mivel olyan lehetőségeket kínál, amilyenekről soha nem is álmodtunk. Descartes kozmoszában nagy kötöttséget jelentett a lokalitás: csak olyan események állhattak kapcsolatban, amelyek viszonylag közel voltak egymáshoz. Azzal, hogy Bohm bevezette az implicit rend fogalmát, és a világegyetemet hatalmas hologramként fogta fel, amelynek az a legfontosabb tulajdonsága, hogy minden rész rejtetten magában hordozza az egészet, másodlagos lett a lokalitás kérdése. Hiszen ez csak az explicit rend sajátja, és egyáltalán semmi köze sincsen az implicit rendhez. Mivel életünket az explicit rend keretei szabják meg, túlbecsültük a lokalitás jelentőségét. Erre utalt a Bell-feltétel is. A természetben megfigyelhető szabályszerűségek többségéhez hasonlóan, a lokalitás is csak bizonyos rögzített feltételek mellett fontos. Más esetekben pedig nincs szerepe. Ha például adott események - amelyeket nem fűz össze oksági lánc - fontos üzenetet hordoznak valaki számára - ez volna a szinkronicitás lényege

-, akkor a holográfikus világképben nemcsak lehetségesnek, de magától értetődőnek is tekinthetünk ilyen történéseket. Bohm szerint a lokalitás helyett az elsőrangú kérdés az események rejtettségi foka az implicit rendben. Meglehet, egyes történések térben és időben távoliak ugyan, de szorosabban összefuggenek, mint más, térben vagy időben közeliek. Több köze van két rokonszellemű embernek egymáshoz, akik ugyan több száz kilométerre élnek egymástól, mint két másiknak, akik esetleg egy fedél alatt laknak, gyakran beszélgetnek, de igazából különbözik a gondolatviláguk. Ezek az elképzelések nyilvánvalóan ellentmondanak a mechanisztikus tudomány eszményeinek, viszont harmonikusan megférnek a szinkronicitással. Mert gyakran oly távoli események egybeeséséről van szó, amelyek között oksági lánc ugyan nincs, ellenben egészen más természetű kötelék kapcsolja össze őket. ISMETLODO MINTAZATOK

Mielőtt visszatérnénk Bohm holográfikus világegyetem elképzeléséhez, tegyünk egy kis kitérőt, és vizsgáljunk meg olyan egybeeséseket, amelyekben ismétlődések játsszák a főszerepet. Mindenekelőtt azonban ismerkedjünk meg Rupert Sheldrake brit biokémikus nézeteivel, amelyek több ponton kapcsolódnak a szinkronicitáshoz és a holográfikus szemléletmódhoz. Utána László Ervin fejtegetéseinek szenteljük figyelmünket, aki a rendszerelmélet szakértőjeként a kvantumfizika területén alkotott. A szinkronicitás leghétköznapibb formája -valamilyen gondolat vagy esemény ismétlődése. Kammerer kizárólag ezt a típust vizsgálta. Ismétlődhetnek nevek, számok, beszélgetéstémák, ruhadarabok, vagy akármi más. N emrégiben e könyv szerzőinek egyike arról vitatkozott egyik barátjával, milyen összefuggés lehet Sheldrake elmélete és Bohm implicit rend fogalma között. A szerzőnek éppen kéznél volt egy, Sheldrake és Bohm között lezajlott beszélgetésről készült kézirat szövege, amelyet rögtön kölcsön is adott barátjának. Mialatt az illető otthon a szöveget olvasta, arra lett figyelmes, hogy a helyi rádió műsorát figyeli. A jövő fizikája című riportsorozatot sugározták, amelyben történetesen David Bohm beszélt Sheldrake elméletéről! A szinkronisztikus esetek fontos vonása, hogy az anyagi világ eseményét megelőzi az ember fejében megszülető gondolat. Gondoljunk csak a szkarabeusz bogár esetére Jung példájában. Éppen akkor ütődött az ablaknak, amikor a beteg az álmában látott aranyszínű szkarabeuszról mesélt. Számos beszámoló erősíti meg Arthur Koestler könyvtárangyalának létezését is. Ezt az angyalt Koestler ironikus szelleme teremtette, mivel számos könyvtárakkal, idézetekkel és hivatkozásokkal kapcsolatos szerencsés egybeesést köszönhetett neki.45 1972-ben Dame Rebecca West elsőrangú bizonyítékkal szolgált az angyal ténykedéséről. Ez idő tájt foglalkozott a nümbergi háborús bűnösök perével: A vizsgálat anyagát tanulmányoztam a könyvtárban. Meglepetésemre a kutató számára csaknem teljesen hasznavehetetlen volt. Csupa általánosság, önkényes sorrendben. Több órás hiábavaló keresés után odamentem a könyvtároshoz: - Nem találom, nyoma sincs, pedig itt kelllennie. - Felkaptam egy a kezem ügyébe eső könyvet, és felütöttem egy oldalon. Nemcsak a keresett kötet volt, hanem ráadásul a megfelelő oldalon is nyitottam ki. Koestler szerint az efféle könyvtárangyal-típusú egybeesések "olyan gyakoriak, hogy kötelességünk foglalkozni velük". Akönyv szerzőinek egyikével háromszoros ismétlődés, Kammerer osztályozásában harmadik szintű egybeesés történt. A városban autózott, s a rádióból a Rongy ember vagy, Leroy Brown, rongy ember vágy című szám szólt. Hallott már Leroy Brownról, aki "hitványabb ember" hírében állt, "mint egy kóbor kutya". Pillanatra átfutott a fején az a gondolat, hogy némely kutya talán számkivetettként éli le életét, és ahogy öregszik, úgy válik mind nyomorultabbá. Eltekerte az állomáskereső gombját, s a harsogó reklám félbeszakította töprengését. A helyi szeméttelep azzal hirdette magát, hogy a "kóbor kutyák otthona". Egy nagy szeméttelep mellett hajtott el éppen, és ahogy kipillantott az ablakon, a következő feliratot olvasta az épület falán: "A kóbor kutya otthona". Az említett esetekben mindig volt valami, ami kapcsolatot teremtett a látszólag összefúggéstelen

történések között. Ez az elem vagy írott szövegben tűnt fel, esetleg gondolatban, vagy a fizikai valóságban. Ami azonban tagadhatatlan: mindig volt valami közös, ami többször ismétlődött. FORMÁLIS OKSÁG Rupert Sheldrake biokémikus azt kutatja, miként nyerik el a különféle fajú szervezetek egyedi, csak rájuk jellemző formájukat. Ezt hívják morfogenezisnek {alakkeletkezésnek) avagy a "hogyan jön létre az élő szervezetek jellemző és sajátos formája" tanának. Az utóbbi években az alakkeletkezés tanulmányozásában is, a biológia sok ágához hasonlóan, az analitikus és a redukcionista megközelítés a divatos. Alapjában biokémiai rendszereknek tekintik az élő szervezeteket, és így a molekuláris biológia vált a kutatás meghatározó területévé. E szemléletmód egyik látványos sikere volt a DNS molekula genetikai kódjának megfejtése. Sheldrake az A New Science of Life (Az Élet új tudománya) címü könyvében azonban rámutat arra a vitathatatlan tényre, hogy a tisztán biokémiai megközelítés sem most, sem ajövőben nem tudja teljes egészében megmagyarázni az alakkeletkezés kérdését. A szerző fő törekvése, hogy ötvözze a molekuláris biológiai elméleteket a holisztikus felfogással. E próbálkozás eredményeképpen született meg a formális okság feltevése. Sheldrake elképzelése szerint valamilyen holisztikus mező vagy erő szabályozza az élő szervezetek fejlődését. A gondolat nem igazán új. Aforma mindent átfogó elvének gondolatát már Platón ideáiban is megtaláljuk. Ezek az ideák a hétköznapi valóságon túlléteznek, mégis meghatározzák kevésbé tökélétes világunk jellegét. A XX. század kezdetén a vitalizmus képviselői, különösen Hans Driesch és Henri Bergson, szintén amellett érveltek, hogy az élő szervezet több, mint molekulák pusztán fizikai halmaza. Létezik valamilyen átfogó, holisztikus elv (például Bergson híres életlendülete), amely megszabja a fejlődés általános irányát és összhangját. A század közepére az elv háttérbe szorult a kor mechanisztikus filozófiai felfogása és a molekuláris biológiai szemléletmód sikere következtében. Mind a vitalisták, mind pedig Platón elgondolásának az a gyengéje, hogy ezek a magasabb rendü formális elvek túlságosan merevek, és nincsenek összhangban a természetre oly jellemző fejlődéssel és változással. Sheldrake formális oksági feltevése nem esik ebbe a hibába, mert aformáló mező létrehozza a különféle alakú szervezeteket, miközben maga is folyamatosan változik. Aformáló mező a természet alapvető meghatározója. Müködésére jellemző, ha egyszer megjelenik valamilyen egyedi forma, akkor várhatóan újra fel fog tűnni. Lehet, hogy nem élő szervezetben, hanem atomban, molekulában vagy hópehelyben találkozunk vele ismét, de az is lehet, hogy virágban, madárban vagy az emberben bukkanunk rá. Az elmélet másik fontos állítása, hogy aformáló mezők az agyi tevékenységet is befolyásolják, és ezáltal hatással vannak a gondolkodásra és a viselkedésre is. A következő hasonlat azt szemlélteti, hogyan hatnak a formáló mezők a DNS molekulára az embrionális fejlődés során. Képzeljünk el egyrádióadót, amely adásokat sugároz, és egy rádiókészüléket, amely veszi ezeket az adásokat. V étel közben maga a készülék természetesen nem változik meg. Igaz ugyan, hogy a rádióhullámok energiája sokkal kisebb annál, mint amennyi ahhoz kell, hogy hangot csaljunk elő a rádiókészülékből, rendelkeznek viszont azzal a tulajdonsággal, hogy vezérlik a készüléket és megszabják a keletkező hangokat. Ehhez hasonlóan a formáló mezők is kis energiájúak ugyan, de drámai változásokat képesek előidézni a természetben. Első pillantásra elképesztőnek tűnik az elgondolás. Tagadhatatlan azonban, hogy számos természeti folyamatot mikroszkopikus módosulások idéznek elő, amelyeket már nagyon kis energiamennyiség is kiválthat. Ha összevetjük a rózsa és a liliom fejlődését, akkor azt tapasztaljuk, hogy embrionális állapotukban bekövetkező .bármilyen kis változás alapvetően módosíthatja a növény további fejlődését. Vagy rózsa lesz az embrióból vagy liliom. Nem a behatás nagyságán van a hangsúly, hanem az információ-tartalom megváltozásán. A rózsa genetikai kódja más információt tartalmaz, mint a liliomé - eltérő formáló mezőkről van szó, mondhatná Sheldrake. Ugyanez érvényes az agy elektromos tevékenységére is. Az idegrendszer müködését szintén nagyon alacsony energiájú, elektromos impulzusok szabályozzák. Talán nincs is megfelelőbb hely a formáló mezők tanulmányozására, mint az idegrendszer. Motorikus mezőknek nevezi Sheldrake, elméletében azokat a formáló mezőket, amelyek az idegrendszerre hatnak. Ezek felelősek a genetikailag meghatározott viselkedésért is, amikor például a kisállatok menedéket keresnek maguknak, ha megpillantják a sólyom ámyékát. Amotorikus mezők segítségével jól magyarázhatjuk a tanulást és az emlékezetet: emlékeink olyan motorikus mezők, amelyek a múlt

tapasztalataiból keletkeztek. E mezők egyik furcsa tulajdonsága, hogy nem lokálisak. (A kvantumfizika számára persze ez ma már nem is olyan furcsa. ) Személyes tapasztalatainkkal befolyásolhatunk másokat, annak ellenére, hogy az egyes ember emlékei egyedi idegrendszerének sajátságaihoz igazodnak. Ha egyszer megtanultunk valamit, akkor mások már sokkal könnyebben fogják azt megtanulni. Ha egyszer korábban már megszületett egy gondolat vagy kialakult egy viselkedési forma, akkor sokkal könnyebben idézhetjük elő újra. Sheldrake elmélete elsőként kíván tudományos szigorral számot adni Jung archetípus fogalmáról. Válaszol arra a kérdésre, miként lehetséges az, hogy bizonyos szimbólumok minden ember tudatában megtalálhatók. Jung felfogása szerint az archetípusok az emberiség több ezer éves története során alakultak ki - a.formáló mezők elmélete sem áIIít egyebet. Sheldrake így beszél erről: " A formáló mezők rezonancia-elmélete elvezet bennünket a jungi kollektív tudattalan fogalmának ismételt megfogalmazásához", azaz az archetípusokhoz. Róluk részletesen a 4. fejezetben lesz szó. A tudományos életben igen gyakran előfordul, hogy több tudós egy időben, egymástól fliggetlenül jut egészen hasonló felfedezésre. A klasszikus példa a differenciálszámítás, amelyet a Szigetországban Sir Isaac Newton, a Kontinensen pedig Gottfried Wilhelm Leibniz dolgozott ki. A két megoldás csupán matematikai szigorában és alkalmazhatóságában tér el egymástól, a német tudós javára. (Manapság a matematikában Leibniz képleteit használják, de Newtonnak tulajdonítják a módszert.) Gyakran próbálják az efféle egybeeséseket a kulturális körülményekkel magyarázni, mondván: megérett az idő a felfedezésre. Sokszor valóban helytálló ez a magyarázat, esetenként azonban nem tartható. Jó példa erre az a három elmélet, amelyet a későbbiekben részletesen be fogunk mutatni. Egyelőre annyit kell róluk tudni, hogy egyszerre jelentek meg, köztük Sheldrake-é is. Elöljáróban csupán egy jellegzetességüket emeljük ki: mindegyik abból indul ki, ha egyszer kialakult egy forma, akkor hajlamos újra és újra megismétlődni. Aformáló mezők elméletével számos, a hétköznapi élet során előforduló egybeesést értelmezhetünk. Tehát nem ritka, nagy jelentőségü eseményekről van szó, hanem mindenki által ismert példákról. Kivel ne esett volna még meg, hogy ugyanarra gondolt, vagy hasonló dolgokat tett, mint ismerőse, s csak később derült fény erre az egybeesésre. Máskor pedig a telefonkagylóért nyúlunk, hogy felhívjuk rég nem látott barátunkat. Hirtelen azonban megcsörren a készülék, és éppen ő van a vonalban. A szándék már a hívás előtt megvolt mindkét félben anélkül, hogy tudtak volna róla. Vagy előfordult-e már önnel, hogy töprengett valamin, és hirtelen valaki ön mellett éppen arról kezdett beszélni, mintha meg akamá takarítani önnek az erőfeszítést! Nehéz eldönteni, hogy szinkronicitásról vagy telepátiáról van-e szó inkább ezekben az esetekben. Mielőtt belemélyednénk e két terület kapcsolatába, térjünk vissza a formáló mezők és az emlékezet kérdéséhez. Nagyon kevés tudományos bizonyítékunk van arra, milyen szerepetjátszanak aformáló mezők az emlékezetben, de annál inkább elgondolkodásra késztetik az embert a meglévők. Századunk huszas éveiben William McDougall egyike volt az amerikai pszichológiai iskola megalapítóinak a Harvard egyetemen. Kísérletei során teljesen véletlenül azt vette észre, hogy nem kondicionált patkányok kivételesen gyorsan megtalálják a kivezető utat a vízzel töltött útvesztőből, ha ugyanabból a fajból származó őseik előzőleg, a velük végzett korábbi kísérletekben meglelték már a kijáratot. Eredményeit figyelemre méltó módon igazolták néhány évvel később a Skóciában és Ausztráliában végzett kísérletek. A patkányok ugyanis szinte azonnal megoldották a feladatot.49 Csaknem e kísérletekkel egyidőben Ivan Pavlov orosz pszichológus is hasonló eredményre jutott. 6t a kutyákban kiváltott feltételes reflex tanulmány,ozása tette híressé. Egereket tanulmányozott: az állatoknak a csengő hangjára a táplálékhoz kellett futniuk. Eredményei megerősítették tudóstársai következtetéseit. Az első nemzedéknek átlagosan háromszáz kísérletre volt szüksége a feladat elvégzéséhez. A másodiknak már csak száz próbálkozás kellett. V égül a harmadik ésnegyedik generáció rendre 30 illetve 10 kísérlet után a tápláléknál termett. Pavlov nem tudta megismételni a kísérleteket. A formáló mezők feltevése alapján azonban ez már nem is meglepő. Az újabb vizsgálatokban használt egerek már tudták mindazt, amit őseik megtanultak. Ez magyarázhatja a skót és az ausztrál csoport nehézségeit, amikor újra el akarták végezni William McDougall kísérleteit.5o Gyakran hozzák fel a bevezetőben leírt századik majom történetét Sheldrake elmélete mellett szóló bizonyítékként. Sajnos legjobb esetben is csupán a jelenséget leíró beszámolóra támaszkodhatunk, ami azonban nem tekinthető szilárd bizonyítéknak. Legfeljebb a kapcsolatra utaló mitikus üzenetnek.

Megbízhatóbb példákat említ Sheldrake új könyvében: The Presence ~f the Past (Múlt a jelenben).51 Részletesen foglalkozik a brit kékcinkével, amelyet alaposan tanulmányoztak egyszerű, tanult viselkedésének elterjedése miatt. Egy kis madárcsapat megtanulta, hogyan nyissa fel a polgárok ajtaja elé állított tejesüvegeket, hogy megdézsmálhassa a tejet. Először kis lyukat csíptek a kupakba, majd addig szaggatták, tépték, tágították a nyílást, amíg olyan nagy nem lett, hogy hozzáfértek a tejhez. Az üvegekből csupán néhány korty hiányzott, időnként azonban előfot;dult, hogy egy-egy madár belefulladt a tejbe! Beszámoltak arról is, hogy a kékcinkék követtéka szállító járműveket, és már menet közben iszogatni kezdték a fehér nedűt. A jelenséget első ízben 1921-ben, az angliai Southamptonban észlelték. A rendszeres időközönként elvégzett vizsgálatok szerint, 1947-ben már szinte mindenütt tapasztalták: Angliában, Skóciában, Írországban, Hollandiában, Dániában és Svédországban. Magyarázhatjuk ezt puszta utánzással is, de néhány dolog amellett szól, hogy a formáló mezők aktív szerepet játszottak a viselkedés elterjedésében. Először is a kékcinkék ritkán hagyják el szülőhelyüket. Ajelenséget azonban megjelenési helyétől távol is megfigyelték, nem beszélve arról, hogy a Kontinensen is feltűntek a tejlopó madarak. Sheldrake becslése szerint csupán a Brit-szigeteken, legalább 89-szer fedezték fel a madarak az üvegnyitó-módszert. A tejivó madarak számának növekedésével mi~d ügyesebben alkalmazták. Lehet, hogy létrejött egy motorikus mező, amely egyre több madarat késztetett erre a viselkedésre. Ezt támasztja alá, hogy Dániában a II. világháború alatt beszüntették a tejesüvegek használatát, és csak 1947-ben, illetve 1948-ban tértek vissza ismét forgalmazásukhoz. Nehéz elképzelni, hogy akár egy kékcinke is élt olyan hosszú ideig, hogy továbbadhassa tudását, amikor újra alkalom nyílt a tejlopásra. Könyvében52 Sheldrake áttekinti a formáló mezők léte mellett szóló bizonyítékokat, de megemlít több elbűvölő anekdotát is. Számos esetben persze pusztán öröklésről van szó. Charles Darwin írt először egy szelindekről, amellyel olyan rosszul bánt a gazdája, aki történetesen hentes volt, hogy az állatban igen erős ellenszenv alakult ki a hentesekkel és a hentesüzletekkel szemben. Utódaiban szintén megmaradt ez az ellenérzés. Sheldrake nemrégiben a Brit Televízió közreműködésével kísérletet végzett, hogy alátámassza a formális okság elméletét. Egy képet mutattak a nézőknek, amelyen egy kozák portréját rejtették el. Ahogy a televíziónézők a képemyőt figyelték, meglátták, hogy a keresett személy arcvonásai és biciklikormány alakú bajusza fokozatosan elválik a háttértől. Ezt követően az európai, az afrikai és az amerikai nézőknek is bemutatták a rejtvényt. Az értékelésnél azt tapasztalták, hogy miután a brit nézők már felismerték a képet, a többi kontinens lakóinak sokkal hamarabb sikerült azonosítani a kozákot. Sheldrake azzal magyarázza a történteket, hogy a megismételt kísérlet nézőire valahogy azok a formáló mezők hatottak, amelyeket a brit nézők keltettek. Gary Schwartz a Yale egyetem pszichológusa, egy kísérletben egyetemistáknak az 6testamentumból származó héber szavakat mutatott. A valódi szavak közé azonban bekevert néhány értelmetlen betűcsoportot is. Ahéberül nem tudó hallgatók találgatták a szavak jelentését, és minden szónál jelezniük kellett, mennyire biztosak a dolgukban. Schwartz úgy találta, Sheldrake jóslatával összhangban, hogy a hallgatók messze nagyobb magabiztosságot tanúsítottak az igazi szavaknál, mint a hamisaknál (noha csak találgatták a szavak jelentését). Az 6testamentumban gyakran előforduló szavaknál a diákok magabiztosságának aránya körülbelül kétszerese volt a csak szórványosan megjelenő kifejezéseknél tapasztalhatóval.szemben. Ennek az a magyarázata, hogy a történelem során ezeket a szavakat számtalan ember tanulta már meg, és így igen erős formáló mező keletkezett. Magától értetődően a gyakori szavakat többen látták és olvasták, mint a kevésbé ismerteket. Anyelvpszichológusok cáfolták, hogy az igazi szavakat sokkal könnyebben fognánk fel. Azzal érveltek, hogy az álszavak felépítésüket tekintve semmiben nem különböznek az igaziaktól. Hasonló kísérleteket végeztek perzsa szavakkal és a Morse-kóddal is. Sheldrake elmélete több ponton kapcsolódik Bohm implicit rend fogalmához. Közös bennük, hogy holisztikusan közelítenek a tárgyhoz. Egy további közös vonás elméleteik nem lokális jellege. Lehetséges, hogy Sheldrake formáló mezői megfelelnek a Bohmféle implicit rendnek? E könyv egyik szerzője 1982 telén véletlenül összefutott Sheldrake-kel Bombay-ban. Ez még az előtt volt, hogy a biológus találkozott volna Bohmmal. Kifejtette, egyáltalán nem lelkesedik az ötletért, hogy elméletét a holográfikus modell keretében tárgyalják. Nem látta még át igazán felfogása minden következményét,

ráadásul azt hitte, még mindig mechanisztikus alapon közelít a problémához. Miután azonban eszmecserét folytatott Bohmmal, egyszerre megvilágosodtak számára elméleteik közös vonásai. A Sheldrake-kel folytatott beszélgetésekből Bohm azt szürte le, hogy a formáló mezők több vonása emlékeztet a saját kvantumpotenciál-fogalmának54 egyes tulajdonságaira. A kvantumpotenciál fogalmának gyökerei Louis de Broglie francia kvantumfizikusig nyúlnak vissza, aki 1927-ben azzal az elmélettel állt elő, hogy olyan elemi részeket, mint az elektron, vezérhullámok vezetnek vagy irányítanak. Az elmélet nem aratott sikert. E század ötvenes éveiben Bohm hasonló gondolatot fogalmazott meg, amikor felvetette a kvantumpotenciál fogalmát. Ekkortájt de Broglie-val közösen próbálta részletesen kidolgozni ezt az elképzelést. Újabban Bohm ismét visszatért ehhez a fogalomhoz. Rámutatott, hogy a kvantumpotenciál több tulajdonságában osztozik aformáló mezőkkel. Az egyik ilyen a nem-lokalitás. A kvantumpotenciál " vezeti" a részecskét, ahogy például a rádiójel vezeti a repülőt vagy a hajót. Nem a jel erőssége a lényeges, hanem a jel által közvetített információ. A kvantumpotenciál másik jellegzetessége a holisztikussága, abban az értelemben, hogy azon környezeti feltételek összefüggése határozza meg, amelyekben van. Te~észetesen a formáló mezőnek nagyobb szerep jut annál, mint hogy csupán egyes részecskéket vezessen. Nagyobb szabású feladata, hogy az egész szervezet fejlődését irányítsa, alakját megformálja, viselkedését megszabja és az emlékeket elraktározza. Az alapgondolat azonban ugyanaz. Mármost az a kérdés, hogyan lehet áthidalni a kvantumpotenciál mikro-, aformáló mezők makrovilága és a szinkronicitás között tátongó szakadékot. László Ervin55 rendszerelmélete kínál választ e kérdésre. Az általa kidolgozott pszi-mező-hipotézis szerint, a matematikai hullámfüggvények - Bohm kvantumpotenciáljainak megfelelői - mind magasabb szintű rendszerekké vagy "összefonódott" alakzatokká szerveződnek, amelyeknek már közvetlen befolyásuk van a valós világ bonyolult eseményeire. Ezeket a struktúrákat vagy alakzatokat raktározzák el a nem lokális pszi-mezők Sheldrake formáló mezőinek hasonmásai. Mégsem mondhatjuk, hogy a két elmélet - Lászlóé és Sheldrake-é - azonos, mert a pszimező hipotézise kvantumszinten működik, és a jelenségek bizonyos csoportját, elsősorban a szerves élet fejlődéstörténetéhez kapcsolódó eseményeket magyarázza. Erre azonban e helyütt nem térünk ki részletesen. László Ervin sokat tett azért, hogy megtaláljuk a mikro- és a makrovilág, vagyis a láthatatlanul kicsi és a hétköznapi valóságunk közötti kapcsolatot. Feltételezte, ha egyszer egy forma már kialakult, akkor nem az enyészet lesz előbb-utóbb a sorsa, hanem várhatóan újra fel fog tűnni. Ez a felfogás már megfelelő keretet ad a szinkronicitás megfigyelt jelenségeinek. Beszéltünkmár arról, hogy a szinkronisztikus egybeesések nem egyszerű ismétlődések. Bohm elgondolása szerint, ahogy az implicit rend kibomlik rejtettségéből, és megteremti az explicit rend mindennapi világát, egyúttal biztosítja új, "kreatív" formák szüntelen keletkezését.56 A kozmosz új képződményei tanúsítják az implicit rendben rejlő végtelen alkotóerőt. Érzékeink számára megragadható formában jelennek meg a mindennapi élet színpadán, és semmiféle térbeli korlátozás nem érvényes rájuk. Minderre példa a biológiai élet és a tudat születése egyaránt. Ezek Bohm szerint sem számos, egyedi esemény következményeként alakultak ki a Föld kémiai és f61drajzi története során. Mivel keletkezésük nem más, mint az implicit rend megnyilvánulása, ezért ebből következik, hogy.a világegyetemben mindenüttjelen kelllenniük. Mivel az implicit alakzatok mindenütt megjelenhetnek, ebből kozmikus archetípusok létére következtethetünk: olyan formákra, amelyek az explicit rendben lépten-nyomon felbukkannak. A spirál például a tengeri kagylók, a növényi magvak és a spirálgalaxisok visszatérő mintája. Jung élete alkonyán felismerte, hogy az archetípusok metafizikai természetüek. Egyfelől túllépik a tudat és a fizikai világegyetem határát, másfelől mindkettőben ki is fejeződnek. Barry McWaters, történetében egyik barátjáról számol be, aki egy este galaxisokról szóló müsort nézett a tévében. Feltűnt neki, hogy bizonyos alapformák újra és újra visszatémek, például a gömb, a spirál, az ellipszis stb. (...) A következő éjszaka ugyanaz a csatoma (...) a mocsarak mikroélővilágáról vetített egy filmet. Ökológusok a mocsarak legalapvetőbb életfenntartó rendszereit kutatták, hogy megtalálják az élet legegyszerűbb formáit. Munkájukból kiderült, hogy e parányi elő szervezetek négy alapvető megjelenési formája azonos a galaxisoknál megfigyelt négy típussal.

Az eddigiekből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy ismétlődő formák vagy alakzatok megjelenése legalábbis lehetséges. Éppen erre van szükségünk ahhoz, hogy a szinkronicitás egybeeséseinek létét elméletileg megalapozhassuk. Igazából akkor kellene csodálkoznunk, ha nem volnának ilyenek a Bohm, Sheldrake és László Ervin általleírt univerzumban. Ha olyan mitológiára akadunk, amelyben a formáló mezők, a pszi-mezők és a kozmikus teremtőerő az alapigazságok, akkor e világ alapszerkezetének még csak némely vonását sajátítottuk el. Bizonyosan számos más lehetőség rejlik még a háttérben, amelyekről egyelőre halvány fogalmunk sincs. Aformáló mezők az állandósult, sokáig megmaradó formákról vagy folyamatokról adnak számot, míg Bohm kreativitás-elmélete az új és eredeti, nem lokális alakzatok kialakulását magyarázza. Természetesen nem mindegyik olyan nagy jelentőségü, mint az élet keletkezése, vagy a spirálforma gyakorisága. Sok esetben költői megnyilatkozással van dolgunk. Amikor Jung a halszimbólum jelképes értelméről szóló munkáján58 dolgozott ( erre még visszatérünk), két nap alatt feltűnően sokszor került halakkal kapcsolatos helyzetekb~. Lehet, a halak körül járó gondolatai beépültek az implicit rendbe, hogy azután minduntalan ilyen vagy olyan formában tűnjenek fel a különböző élethelyzetekben, ahogy az álombéli szkarabeusz is igazi bogárként jelent meg? Joseph Campbell mitológiakutató érdekes történetet mesél az imádkozó sáskákról. New Yorkban lakott, egy 14. emeleti lakásában. Éppen egy könyvet olvasott a sáskákról, amelyek a hőst jelképezték a busman-mitológiában. Résnyire nyitott, Sixth Avenue-re néző ablaka közelében ült: , Az imádkozó sáskákról (a hős a busmanoknál) olvastam. Hirtelen késztetést éreztem, hogy kitárjam az ablakot... Meg is tettem, és kinéztem. Jobbra fordítottam a fejem, és mit láttam: egy imádkozó sáska mászott az épület falán. ütt volt, a párkány jobb oldalán! Ilyen nagy ( és mutatta a méretet). Engem nézett. Az arca egészen olyan volt, mint egy busmané. Összerezzentem! Ez a példa jól érzékelteti a szinkronicitás lényegét: a valamilyen üzenetet hordozó egybeesések gyakran a legváratlanabb módon tűnnek fel. Megjelenési körülményeik sokfélesége (lehet gondolat vagy anyagi tárgy) ellenére mindig van valamilyen közös vonás, amely összekapcsolja a két vagy több eseményt. Jung példájában a hal, az iméntiben pedig a sáska. Miután meglelte az ember az összekötő elemet, a jelentés magától adódik a józan ész számára. Jung esetében a hal, Joseph Campbellében a sáska kapott határozott jelentést, mialatt mindketten egy adott témával foglalkoztak. Csakugyan az implicit rend alakítaná az explicit rendben lezajló eseményeket úgy, hogy valaki számára jelentést kapjon egy helyzet? Ha végiggondoljuk, mit mond Bohm az implicit rendről, hajlunk arra, hogy igennel válaszoljunk az iménti kérdésre. Bohm újabban továbbfejlesztette elméletét, és azt latolgatja, hogy kelllennie valamilyen szuperimplicit rendnek, amely úgy viszonylik az implicit rendhez, mint az implicit az explicit rendhez. A szuperimplicit rend olyan rendező elvként hat az implicit rendre, mint az író gondolatai a tintára és a papírra, amelynek eredményeképpen valósággá válik a szöveg. Bohm szavaival: a szuperimplicit rend úgy viszonyul az implicit rendhez, mint a tudat az agyhoz. A tudat ad jelentést, értelmet, vagy Bohm kifejezésével élve szignifikanciát az eseményeknek. Maga a szuperimplicit rend nem más, mint valami még alapvetőbb szuper-szuperimplicit rend kifejeződése. És ez így megy tovább, amíg csak értelmünk követni képes e sort. A rend egyre mélyebb szintjeinek léte mellett szól, hogy a szinkronicitás eseteiben kifejeződő jelentés időnként igen elvont is lehet. Mintha az elvontság mértéke tükrözné keletkezési helyének távolságát a hétköznapi valóságtól, amelyben végül is hallatlan fonnagazdagságában bontakozhat ki. Nem alaptalan párhuzamot vonni az emberi tudattalan szintjei, és a hétköznapi valóság mögötti implicit rendek között. Az emberi tudat tudattalan része tartalmazza azokat a képeket és szimbólumokat, amelyeket Jung archetípusoknak nevezett el. Például az 6sanya archetípusa igen sajátos módokon is megjelenhet: lehet ősrégi kőszobrokban megmintázott istennő, medve, nyúl és tehén vagy felszántott föld, mély kút, esetleg rózsa.60 Az 6sanya archetípus valójában egy, de a tudatban számos alakot ölthet. Ugyanez a szerepe a spirálnak kozmikus szinten, mely megjelenik a galaxisokban, az örvényekben és a kagylókban egyaránt. Bohm holográfikus világegyetem képe túllép a szellem és az anyag, a tudat és az anyagi világ

klasszikus megkülönböztetésén. Éppúgy számot ad a jelentés és a kreativitás tudati eredetéről, mint a fizikai világegyetemben való megnyilatkozásáról: hiszen e kettő egy és ugyanaz. A szuperimplicit rend mélységes tartományaiból áradó, joggal mitikusnak nevezhető üzenet egyaránt áthatja az anyagi világot és a tudatot. Ha ebből a nézőpontból vizsgáljuk a szinkronicitást, akkor nem találunk benne többé semmi rejtélyeset. Nem egyéb, mint egy jel, amely emlékeztet bennünket a tudat és az anyagi világ szétválaszthatatlan egységére. EGY AZONOSÍTATIAN REPÜLÓ TÁRGY Egy évtizede történhetett Angliában. Suzanne Padfieldet60 különös álmok gyötörték.61 Álmában mindig egy ismeretlen mellékúton találta magát. Mialatt a hazavezető utat kereste, hatalmas, vakítóan fényes, csészealj fonnájú szerkezet jelent meg fölötte. A következő, amire emlékezett, hogy ismét otthon van. Hónapokon át újra és újra visszatért ez az álma. . Egyik éjszaka hazafelé tartott autóján. Gondolta, lerövidíti az utat, de a földutak labirintusában alaposan eltévedt. Egy domb tetején megállt az útjelző táblánál, s ekkor egy fényes, csészealj formájú valami tűnt fel az égen. Halálra rémülten a kocsijába vágódott, és a közeli város távoli fényei felé száguldott. Teljesen megdöbbent, amikor rájött, hogy az álmaiban látott útszakaszon robog! A másnapi újságok tele voltak UFO-észlelésekről szóló beszámolókkal. Az álomban látotl út és a valóságos út ilyenfajta összefüggése a szinkronicitásból ismert egybeesésekre emlékeztet. Nagyon tanulságos lesz, ha meghallgatjuk, hogyan magyarázza maga Pedfield az esetet. Mielőtl rátéménk erre, ismerkedjünk meg Padfield nem mindennapi képességével. Bizonyítotlan nagy tehetsége van a pszichokinézishez: akaratával mozgat tárgyakat - dobókockát vagy felfüggesztett ingát -, befolyásolva így az események kimenetelét. Amikor ezt teszi, olyan érzése támad, mintha egy lehetséges végeredményt választana ki a sok közül. " Van valamilyen belső érzékünk, amellyel számba vehetjük a rendelkezésünkre álló lehetőségeket, valahogy úgy, ahogy végiggondoljuk, mit tetlÜnk és mi mindent tehettünk volna előző nap. Hangsúlyoznom kell azonban, hogy gyakorlás alatt a folyamatok részének érzem magam, és nem rajtuk kívül állónak".62 Ha az adott pszichokinetikus kísérletben elképzelhetek különböző lehetőségeket, és kiválaszthatok egyet közülük, akkor, vonta le a következtetést Padfield, a gondolatok előmozdíthatják, hogy a kiválasztott lehetőség megvalósuljon a valós, anyagi világban. Mégsem hihetjük, hogy minden valóra válik, ami csak eszünkbe jut. Padfield a helyzetből adódó lehetőségek közül választ, és nem újakat teremt. Ellenben minél gyakrabban és minél többen gondolnak valamire, annál nagyobb lesz a valószínüsége, hogy az megvalósul. Például arról álmodunk, hogy repülőgéppel Kansas Citybe utazunk, és a gép lezuhan. Padfield szerint ez nem jelenti azt, hogy a gép valóban le fog zuhanni, bár ennek megnőtt az eshetősége az álom miatl. Tegyük fel, lemondjuk az utat. Ezzel fokoztuk a tragédia bekövetkeztének valószínüségét, mert erre a lehetőségre összpontosítottuk gondolatainkat. Padfield nézete szerint a prekogníció vagy a jövőbelátás igazából nem is a dolgok előrehaladása, hanem inkább azoknak a feltételeknek az ismerete, amelyektől a szóban forgó esemény bekövetkezte függ. Ugyanez érvényes a szinkronicitás olyan eseteire is, amelyekben a gondolatot előbb-utóbb követi a gondolat tárgyának megvalósulása. Erről volt szó a szkarabeusz-példában is. Nézzük a következő esetet. - Egyik délután elszunyókáltam, és valami rém nagy ostobaságot álmodtam galambokról. Hirtelen arra riadtam, hogy nagy csörömpöléssel betörik a szoba ablaka, és egy galamb pár centiméterre a

lábamtól ért f61det. - Dame Rebecca West is hasonló esetről számolt be Koestlemek. Dél-Franciaországban az írónő éppen egy olyan részleten dolgozott, melyben egy lány sündisznót talál a kertjében. És ekkor hirtelen félbeszakította őt a szolgája a munkájában, megkérdezvén, hogy megnézie a sündisznót, amit az imént találtak a kertben.64 Padfield ufóélménye is beleillik az iménti példák sorába. A gondolatok fokozzák annak az esélyét, hogy egy adott esemény bekövetkezzék, ha bármilyen valószínütlennek látszik is. Padfield olyan gyakran álmodott arról és töprengett azon, hogy a mellékút egy bizonyos szakasza fölött egy ufó jelenik meg, hogy a valóságos ufót mások is észlelték. Padfield és Jung szinkronicitásról vallott nézetei teljes összhangban állnak egymással. Mindketten egyetértenek abban, hogy a szinkronicitásnál az egybeesés egyik eleme az anyagi valósághoz, a másik pedig - egy gondolat - a tudathoz kötődik. Bár Jungnál, ahogy majd látni fogjuk, mindigjelen van valamelyik archetípus is. (Jung komoly figyelmet szentelt az ufójelenségnek, mert úgy gondolta, az ufók a mandala archetípusának kivetülései. Amandalajelképezi Jungnál a tökéletesen fejlett személyiséget.) Padfield ufóértelmezése is belesimul korábbi fejtegetéseinkbe az implicit rend szerepéről a szinkronicitásban. A pillanatnyi gondolat belemerülhet az implicit rendbe, hogy azután az anyagi valóságban tűnjön fel ismét. De a dolog fordítva is müködik. Az anyagi valóság eseménye is

belemerülhet az implicit rendbe, hogy utána gondolatként tudatosuljon. Szemléltetésképpen tekintsük azt az esetet, amikor valakire gondolunk, esetleg egy barátunkra, aki körülbelül éppen ez idő tájt adhatta postára a nekünk szóló levelet, vagy aki néhány pillanattal később felhív bennünket telefonon. Gyakorlatilag valamennyi ESP-jelenség - a telepátia, a prekogníció, a pszichokinézis - a szinkronicitás különös esetének tekinthető. Ezt a gondolatot Koestler vetette f61 először a The Roots of Coincidence (Az egybeesés gyökerei) cím-ű müvében: ha kellően kitágítjuk a szinkronicitás fogalmát, akkor a legtöbb klasszikus értelemben vett parapszichológiai jelenséget értelmezhetjük a szinkronicitás keretén belül.65 Azaz, mondhatjuk úgy is, hogy a parapszichológia csupán egyetlen területtel foglalkozik, mégpedig a szinkronicitással. Nem áll szándékunkban könyvünkben e végeláthatatlan témakört kimeríteni. Elég, ha a szinkronicitás olyan eseteit vesszük csak szemügyre, amelyekben más magyarázatok, mint például a telepátia, nem kecsegtetnek sikerrel. Ha már jobban értjük a szinkronicitást, akkor könnyebb dolgunk lesz határai megvonásával is. Padfield meg van győződve róla, hogy a gondolatok hatása az anyagi világ történéseire, az agy fizikai folyamatain alapszik. Az agymüködés molekuláris és atomi folyamatai valahogyan hasonló folyamatokat váltanak ki az anyagi valóságban. Ezek "a hasonlósági térben kapcsolódnak össze, amelyben a távolságot a hasonlóság foka szabja meg. A térnek és az időnek nem feltétlenül jut szerep." (Kiemelés a szerzőktől).66 Suzanne Padfield rokon lelkek közötl érezné magát Sheldrake, László Ervin és Bohm társaságában. Nem okozna neki nehézséget, hogy formáló mezőkről, pszi-mezőkről és kvantumpotenciálokról beszél jen. Padfield állítása szerint gondolatait eredetileg Patanjalijógamester fogalmazta meg először, aki Kr. e. 800 körül a következőket írta a jóga-szütrákban: "azonossági viszony áll fenn az emlékezet és az őt kiváltó ok közötl akkor is, ha térben, időben és típusban nagy távolság választja el őket."67 Padfield úgy véli, helyesen járunk el, ha itl a "faj"-t az "azonossági viszonnyal" adjuk vissza. Ha helyesen értelmezi PataÍ1jalit, akkor kénytelenek vagyunk belátni, hogy mai elméleteink nem mennek újdonság számba. SCHRÖDINGER MACSKÁJA Padfield vizsgálódásainak egyik érdekes következtetése, hogy a jövőbeli lehetőségek függőben vannak. Csak akkor dől el, melyik válik valósággá, ha megfelelő mértékű összhang mutatkozik a lehetőség-alakzat és az agyban lejátszódó atomi és molekuláris folyamatok nyomán keletkező gondolat-alakzat közötl. Ha elég energia áll rende,lkezésre, akkor a lehetőség az anyagi világ részévé válik. Padfield a következőket füzi ehhez: Olvashatjuk, hogy kétfedelü repülőgépeket láttak, mielőtl a repülőgépet feltalálták. Olvashatjuk, hogy léghajókat láttak, mielőtt az első léghajó elkészült volna. Mostanság pedig a gravitációt semlegesítő szerkezetekről hallunk, mielőtt is? Hiszem, hogy az egyes ember gondolatai teljesen személyesek, és az adott ember sajátjai. Az pedig, hogy miről is gondolkozik az ember, megszabja, mit fogad el valóságnak abból a világból, amelyben él. Már régóta közismert tény a kvantumfizikában, hogy a jövő létezhet amolyan eldöntetlen állapotban. Erwin Schrödinger kvantumfizikus híres gondolatkísérletével világította meg, mit is ért eldöntetlen állapoton. Egy macskát, közismert nevén Schrödinger macskáját, beteszünk egy dobozba, amelyen nincsen semmiféle nyílás vagy ablak, és bezárjuk. A dobozban a macskán kívül van még egy berendezés is. Ha müködésbe lép, akkor az állat elpusztul. Ez lehet mérges gázt tartalmazó palack, amely bizonyos esetben széttörhet. Lőjünk egy részecskét, mondjuk egy elektront, rendkívül kicsiny résen keresztül a dobozba. Az elektron viselkedésétől függően, ami valószínüségen nyugszik, vagy müködésbe lép a berendezés vagy nem. A következő kérdést kell feltennünk: Mielőtt kinyitnánk a dobozt (megfigyelés előtt), meg tudjuk-e mondani, hogy a macska életben van-e? A kézenfekvő válasz az lesz, hogy, noha most még nem tudjuk, melyik, de a két eshet6ség közül az egyiknek igaznak kelllennie: a macska vagy él, vagy elpusztult. A kvantumfizika más megoldást javasol: E két eset egyike sem igaz. Valójában mindkét lehetőség egyszerre, egyenrangúan létezik, míg ki nem nyitjuk a dobozt. Akkor a kettő közül az egyik megvalósul. 1957-ben Hugh Everett és John Wheeler alapvetően

más szemléletű javaslattal állt elő: Abban a pillanatban, hogy felnyitjuk a dobozt, a világegyetem két részre szakad, az egyikben él a macska, a másikban elpusztult. E furcsa felfogást találóan "sokvilág elmélet"nek hívják. Az elmélet azzal a következménnyel jár, hogy a világegyetem pillanatról pillanatra végtelen sok ágra bomlikszét, mindegyik tovább fejti saját történetét, párhuzamosan a többivel. Hasonló gondolatokra bukkanunk Olaf Stapledon 1937-ben megjelent Starmaker {Csillagalkotó) címü müvében is. . Akozmosz ugyan egészében felfoghatatlanul összetett, mindazonáltal amikor egy teremtmény szembesül számos cselekvési lehetőségével, mindet egybefoghatta, s ezáltal megteremtette a világegyetem sok különféle idődimenzióját, és egymástól elkülönülő történeteit. Mivel a kozmosz minden egyes fejlődési szakaszában roppant sok teremtmény létezett, amelyek sok lehetséges jövő közül választhattak, e fejlődési utak végtelen sok kombinációja lehetséges, aminek természetesen végtelen sok világegyetem köszönhette születését minden egyes pillanatban.69 Padfield olyan jövőképet mutat nekünk, amelyben a lehetséges jövők függőben vannak, amíg Schrödiger macskájának esetéhez hasonlóan - meg nem történik a választás valamelyik mellett. Félelmetesnek hat, hogy alkalmanként rövid időre bepillantást nyerhetünk sok más lehetséges jövöbe. Ezek mindegyikének megvan a maga történeti valósága, amelyet beteljesít. Ilyenfajta nézetek időnként idegenebbnek hatnak, mint a kvantumelmélet, amely kizárja a párhuzamos valóságok ismeretét. PÁRHUZAMOSELMÉLETEK A szinkronicit~s mintaesete lehetne, hogy 1981-ben egyszerre három elmélet jelent meg, amelyek mindegyike feltételezi, hogy a formák ismétlődésére nem hatnak a tér korlátai. Kettőt ezek közül Sheldrake és Padfield elméletét - már láttunk. A harmadikat Arthur Chester70 dolgozta ki, aki azért alkotta meg hipotézisét, hogy meg tudjon magyarázni néhány, a parapszichológiában közismert jelenséget. Elgondolásait minden további nélkül alkalmazhatjuk a szinkronicitásra is. Padfieldhez hasonlóan, Chester is abból indul ki, hogy az anyagi formák hajlamosak ismétlődni. A gondolatok is formák - az agy fizikai anyagában. Megközelítése annyiban tér el Padfieldétől, hogy nem az anyagi valóság ismétlődő formáit tartja fontosnak, hanem az agy hasonló állapotait más helyen és más időben. Chester elméletének legérdekesebb vonása nem a nem-lokalitás, hanem az, hogy az okság elve időben előre és hátra egyaránt müködik. Az emélet szerint ebből az következik, hogy az agy jelenlegi állapotát befolyásolhatják a jövőbeliek. Azonban e különlegesség is jól összeegyeztethető Padfield nézeteivel, miszerint a jövőbeni lehetőségek eldöntetlen állapotban létezhetnek már a jelenben, sőt befolyásolhatják is a tudat éppen adott állapotát. Chester feltevése viszont nyilvánvalóan ellentmond Sheldrake elméletének, mely szerint a formáló mezők az idő előrehaladtával fejlődnek. Sheldrakenek szemlátomást azért kellett a formális okság hipotézisét ebben az alakjában megfogalmaznia, hogy a szokásos tudományos módszerekkel ellenőrizni lehessen. Chester ezzel szemben parapszichológiai célok érdekében fejlesztetteki elméletét, e területen pedig az idő igen furcsán működik. Egy jellegzetes parapszichológiai kísérletben például a kísérleti személynek a kártyacsomagból véletlenszerűen kihúzott lapokat kell kitalálnia. Ebben a kártya-kísérletben az a váratlan eredmény született, hogy a kísérleti személy nagyobb találati arányt ért el, mint az a valószínűségszámítás alapján várható lett volna. U gyanennek a kísérletnek továbbfejlesztett változatában csak másnap húzzák ki a lapokat a pakliból, miután előző nap a kísérleti személy már megnevezte a kihúzott(!) kártyákat. Bármennyire felfoghatatlan is ez a józan ész számára, teljesen hétköznapi jelenség az ESP-kísérletekben. Mind Chester, mind Padfield abból indul ki, hogy a tudatállapotok, különösen a tudati képek, megfeleltethetőek bizonyos agyi folyamatoknak. Mindketten biztosra veszik, hogy minden tudatállapot tökéletesen vagy közel tökéletesen megfelel az adott agy egy adott állapotának. Feltevésük csak akkor állja meg a helyét, ha az agy azonos a tudattal. Bármilyen más nézőpontból - például a dualista felfogás alapján, amely feltételezi, hogy az agy ugyan nem azonos a tudattal, de kölcsönhatásban állnak egymással - már egyáltalán nem nyilvánvaló, hogy minden tudatállapotnak megfelel az agynak egy adott állapota.

Úgy tűnik számunkra, hogy a tudatállapotok sokkal jobban "hasonlítanak" a fizikai világ eseményeihez, mint az agy állapotai. Szemléltetésül gondoljunk a már felhozott példára: Jung betegének tudatában megjelent aranyszínű szkarabeuszbogár formáját tekintve jobban hasonlít az igazi, élő bogárhoz, mint az agyában lejátszódó elektromos és kémiai folyamatok. Ha megengedjük a tudatállapotok létezését, akkor miért foglalkoznánk az'agy bizonytalan állapotaival, amelyek vagy megfelelnek a tudatállapotoknak vagy nem? Bohm is hasonlóan vélekedik. Az implicit rend alkotó megnyilvánulásai között nem tesz különbséget a tudatosság és az általában vett mentális élet között. SZINTRÓL SZINTRE Az Omega pont A szinkronicitás tapasztalata olyan érzést kelt bennünk, mintha egy hosszú, több lépcsős folyamat végpontja lennénk. E folyamat vizszintes és fiiggőleges irányban egyaránt kiterjed. A vízszintes kiterjedés aztjelenti, hogy a folyamat hány személyt és eseményt érint összesen. A függőleges ezzel szemben az értékdimenzió, amely teljesen szubjektív, azaz az adott egybeesés csak egy bizonyos ember számára fejez ki jelentést, szándékot vagy csodát - Jung a , numinozitás fogalmával jellemezte ezt a dimenziót. A kozmosz függőleges és vízszintes tagolása szintén nem mondható új találmánynak. Már a régi időkben kialakultak olyan elképzelések, amelyek az istenek és a holt lelkek lakhelyét valahová a földi világon túlra tették. E felsőbb régiók azonban nem elkülönülten léteztek odafönt, hanem hatottak az anyagi világra, ahogy ezt már Platón ideáinak müködésénél is láttuk. Ezek az ideák szabják meg az anyagi világ létezőinek formáját, hasonlóan Sheldrake formáló mezőihez. A tökéletes ideák szerepe mégsem korlátozódik csupán a formák létrehozására, hanem sokkal jelentősebb, hogy a megformált anyagi létező Iényegét adják. Ennek magyarázatára lássunk egy példát. Miért van az, hogy az ember felismer egy lovat, és nem tartja túlméretezett kutyának vagy púpnélküli tevének? Biztosan nem azért, mert a ló hasonlít a többi lóhoz, hanem mert a ló részesül a lóság tökéletes ideájából. A szimpátiák középkori elgondolásának tárgyalásakor szintén kiemeltük, hogy legfontosabb funkciójuk az volt, hogy a valóság fiiggőleges tagolódású szintjeit (az égi és a földi világot) összekapcsolják. Ez az összefonódás már teljesen ismeretlen a mai ember számára. Századunkban Teilhard de Chardin római katolikus pap, a jezsuita re~d szerzetese dolgozott ki egy olyan elképzelést, amelyben a világmindenség függőleges, hierarchikus rendszerbe szerveződik; ebben a szinkronicitás is megtalálja a maga helyét és értelmét. De Chardin mindazonáltal antropológusként szerzett magának hímevet azzal, hogy tevőlegesen hozzájárult az ember fejlődéstörténetének megértéséhez. Rámutatott arra a tagadhatatlan tényre, hogy a spirituálitás és a mitikus tudat nemcsak jelen van a tudományban, de jól meg is fér a racionális kutatási módszerekkel. Az emberiség evolúciós eredetének kutatása végül az ember természeti kozmoszban elfoglalt helyének nagyszabású látomásává fejlődötl. Teilhard de Chardin századunk 30-as és 40-es éveiben alkototl, olyan időszakban, amikor a mechanisztikus szemléletmód még szilárdan tartotla magát annak ellenére, hogy a kifejtett kvantumelmélet nyomán körvonalazódó világkép már nem volt ismeretlen. A jezsuita pap szellemi nagyságát éppen az tükrözi, hogy a kor tudományos közéletében tudotl olyan emberi és transzcendens világképet megalkotni, amely helyet biztosít az embemek a kozmikus rend hierarchiájában. A mechanisztikus modellből hiányzott valami, ami ahhoz kellett volna, hogy a természet függőleges dimenziói is kibontakozhassanak. Ezt a valamit Teilhard de Chardin radiális energiának nevezte el. Ez az anyag elválaszthatatlan sajátossága, "amely azt előreviszi a mind összetettebb és központosulóbb állapot irányába". De Chardin szerint ez az energia hajtja az anyagot a mind bonyolultabb, szervezett struktúrák kialakulása felé. Az elképzelés forradalmiságát csak akkor látjuk igazi fényében, ha nem felejtjük el azt a tényt, hogy a kor fizikájának mechanisztikus szemléletmódja éppen a termodinamika második főtételére helyezte a hangsúlyt. Ez az entrópia törvénye, amely szerint a fizikai rendszerek rendezetlensége az idő előrehaladtával növekszik.

A termodinamika második főtétele azonban csak zárt rendszerekre érvényes, amelyek nem állnak kölcsönhatásban kömyezetükkel. Az élő szervezet természetesen nem tekinthető zárt rendszernek, de a kor gondolkodói ennek ellenére úgy tettek, mintha az entrópia elvét minden további nélkül alkalmazhatnák a bonyolult rendszerek fejlődésére is. De Chardin ezzel szemben feltételezte, hogy a radiális energia ellensúlyozhatja az entrópia hatását. Sheldrake-hez hasonlóan felismerte, hogy nagyon kevés energia elegendő új formák születéséhez, és a radiáli~ energia kettős szerepe éppen az, hogy megszabja egy dolog alakját és helyét a többi dolog között. "Lehetséges ugyanis, hogy az igen tökéletes elrendeződéshez mindössze igen csekély munka szükséges." Teilhard de Chardin szerint a kozmosznak két összetevője van: a külső, anyagi valóság és a belső valóság vagy tudat. "A dolgoknak külseJükkel együtt van egy belseJük is . " Igaz ez az anyagi világ minden szintjére, kezdve az atomtól, a bonyolult kémiai struktúrákon és az egészen kezdetleges élő szervezeteken át a bonyolultabb élőlényekig. Asor végén maga az ember áll. Akülső és a belső párhuzamosan fejlődik, állandóan összhangban vannak egymással. Ahogy a külső folyamatok bonyolultabb formákat eredményeznek, a belső valóság is mind összetettebbé, minőségileg magasabb rendüvé válik. "Bármilyen legyen is a szemügyre vett eset, biztosak lehetünk felőle, hogy a fejlettebb tudatnak mindig gazdagabb és jobban rendezett építmény felel meg."74 E minőségileg magasabb rendü, bonyolult szerveződésü (fizikai) rendszer az ember idegrendszere. Teilhard de Chardin munkájának legizgalmasabb része azonban nem az anyag és a tudat összeházasítása - ami annyit jelent, hogy a bonyolultabb anyagi rendszer minőségileg magasabb rendü tudatra utal -, noha már ez a gondolat nagy hatást tett a kor tudományos közösségére. (Gondoljunk csak Arthur C. Clark halhatatlan 2001. Űrodüsszeia címü müvére, amelyben a szerző tudattal ruházza fel Halt, a szuperszámítógépet, azon az alapon, hogy hihetetlenül bonyolult anyagi rendszerekből áll. ) Teilhard de Chardin legnagyobb érdeme, hogy megpróbálta elképzelni az ember fejlődéstörténetének következő szakaszát. A Föld jövőjén töprengett, és azt latolgatta, milyen irányba fognak továbbfejlődni a meglévő élő szervezetek, különösképpen maga az ember. De Chardin úgy képzelte el az emberiség szellemi tevékenységét, mint valamilyen hálózatot, vagy membránt, amely behálózza az egész Földet. A bioszféra (a f61di, szerves élet tere) analógiájára megalkotta a núszféra* (a szellem tartománya) fogalmát. Anúszféra a természet belső valósága, a tudat vagy a szellem világa. Az emberi társadalmak fejlődésével párhuzamosan halad előre a természet belső valóságának, a szellem birodalmának növekvő, az egész földgolyóra kiterjedő központosítása. Az emberek mind közelebb kerülnek egymáshoz, tevékenységük, kapcsolataik és a kommunikáció révén, Manapság, amikor jó úton haladunk a globális világfalu felé, végbemegy a természet belső fejlődése is, és Teilhard de Chardin elmélete szerint az egyes emberi tudatok bolygószintű egységgé olvadnak össze,

amely a létezés új és magasabb lépcsőfoka, a globális tudat kialakulása, más szóval: az omega pont. Mai tenninológiával szólva a globális evolúció újabb kvantumugrásának tekinthetjük az omega pontot, amely úgy viszonyul az egyes ember tudatához, mint a neuronok az agyhoz. Épp úgy, mint az emberi tudatnak, az omega pontnak is megvannak a maga kiugró és minőségileg magasabb rendü sajátosságai. Egyszerre transzcendens és misztikus, egyesíti magában az egyedi tudatok összességét, müködésüket összefogja, ahogy az egyes ember tudata is befolyásolja az agyi idegsejtek müködését. A egyének közös tudatban való egyesülése azonban nemjelenti az ember személyiségének elvesztését, mert a legszemélyesebb emberi vonások kölcsönösen beágyazódnak a többi ember tudatába. Ezáltal az omega pontban megvalósul a legfontosabb emberi tapasztalat - a szeretet. Teilhard de Chardin nem abban hitt, hogy az omega pont majd valamikor a reményteli jövőben fog megvalósulni. Meggyőződése szerint e folyamat már ebben a fejlődéstörténeti pillanatban is tart. Az emberi személyiség misztikus oldala titkon, szüntelenül e cél felé von bennünket. Ha alaposan szemügyre vesszük a világ jelenlegi állapotát, akkor észre fogjuk venni az erre utaló jeleket. Mivel az omega pont szempontjából nincs lényegbevágó különbség a mentális és a fizikai folyamatok között, könnyen beláthatjuk, hogy az eszményi módon szervezi és hangolja össze a világban zajló történéseket. De úgy tünik, még további szervező elvekre is szükség van. Ira Progoff, Carl G. Jung tanítványa, a szinkronicitás talán legsikeresebb kutatója szerint még nem teljes Teilhard de Chardin elmélete. A núszférának a fejlődéstörténet magasabb szintjein érvényesülő szervező elvei közül ugyanis még egy hiányzik. A Jung, Synchronicity and Human Destiny (Jung, szinkronicitás és az ember rendeltetése) címü könyve első fejezetében felveti, hogy a szinkronicitás tölthetné be ezt a szerepet. A szinkronicitás esetei egyértelmüen és ki?zvetlenül valamilyen felsőbb rendező elvre utalnak, amelyet nevezhetünk omega pontnak is. Ezért a szinkronicitás mintegy utat nyit a létezés magasabb szintjei felé. A későbbi fejezetekben látni fogjuk, hogy Jung a maga módján szintén egy felsőbb elv megnyilvánulásának tekintette a szinkronicitást.

SZlNKRO NlClTÁS .. " O NSZERVEZO RENDSZEREK

1977-ben Ilya Prigogine kapta a kémiai Nobel-díjat, az egyensúlyi állapotukat vesztett kémiai rendszerekkel kapcsolatos kutatásaiért. Pontosabban szólva, Prigogine megmutatta: ha összetett (kémiai és másféle) rendszerekkel elegendő energiát közlünk, akkor egyre magasabb szerveződési szintű struktúrák képződhetnek. Vegyünk egy egyszen1 példát. Felteszünk egy fazék vizet a tüzhelyre, és lassan melegíteni kezdjük az edényt. Kémiai szempontból a víz molekulákból áll, amelyek ide-oda vándorolnak. Ez az ide-oda vándorlás ( szakkifejezéssel Brown-mozgás ) a melegítés hatására felgyorsul, a víz felforr. Egy ponton a vízben felfelé tartó áramlások jelennek meg, és ezzel a folyadék másfajta szervezettségi szintre kerül. Szembetűnő változás áll be, hiszen az addigi egynemü víztömegben új struktúra keletkezik. Ettől kezdve bonyolult konvekciós áramlások rendszere szabja meg a vízmolekulák mozgását. A kezdeti ideoda vándorlást felváltotta egy magasabb szintű szervezet, amely magában foglalja a molekulákat anélkül, hogy azok egyedi jellegüket elveszítenék. Az alacsonyabb szintü rendszerek magasabb szintű struktúrákká alakulása egyaránt jellemző az élő szervezetek sejtjeire, és az élő szervezetek közösségeinek viselkedésére is. Ha más-más szívből származó sejteket teszünk petricsészébe, akkor mindegyik a saját ritmusában húzódik össze. Amennyiben azonban a sejtek száma meghalad egy kritikus határt, hirtelen összehangolják az összehúzódás ritmusát, ahogy azt a szív normális müködésénél megszoktuk. Még egy példa. Tegyünk néhány hangyát egy homokkupacra. Céltalanul bolyonganak, tudomást sem vesznek egymásról. Ha azonban növelni kezdjük a számukat, akkor egyponton azt tapasztaljuk, hogy munkamegosztási szervezet alakul ki közöttük, mindegyik hangya végzi a maga dolgát. Ilyen esetek részletes elemzését találja az olvasó Erich Jantsch The Self-Organizing Universe (Az önszervező világegyetem) címü könyvében. 76 Prigogine, Erich Jantsch és más, rokon szellemü kutatók elméletei tartalmazzák Teilhard de Chardin korszakalkotó meglátásait. Mivel Prigogine többek között kiváló matematikus is volt, így elméletének megfogalmazása eleget tesz a legszigorúbb tudományos kővetelményeknek. Míg Teilhard de Chardin gondolatai a tudósok és a filozófusok egyéni gondolkodását befolyásolták alapvetően, addig Prigogine eredményei hamar felkeltették a tudományos közvélemény érdeklődését. Nem egyértelmü azonban, hogyan kapcsolódik Prigogine tudományos munkája az omega ponthoz. Tovább kell haladnunk az általa megkezdett úton, és ki kell dolgoznunk a legmagasabb szerveződési szintű rendszerek elméletét. Annyi az eddigiekből is világos, hogy a kozmoszt sok emeletes, hierarchikusan felépülő rendszerként kell elképzelnünk. Minden szint - mint például a test sejtjei - önálló életet él. De az azonos fajta sejtek egyúttal a test egyes szerveinek - a szívnek, a májnak és a többinek - az építőkövei is. Önálló életüket egy nagyobb egész az emberi test - szerves részeként folytatják tovább. E bonyolult biológiai szervezet azonban új sajátosságra tett szert: megszületett benne a tudat. A társadalmat, mint a következő nagyobb szerveződési szintet, már a tudatos emberek alkotják. E közösség belső világát hívta Teilhard de Chardin núszférának, amelyben majd meg fog születni az omega pont. Azt a gondolatot, hogy a természeti folyamatokat jobban megértjük, ha hierarchikus szerveződési szintekre osztjuk őket, Ludwig von Bertalanffy vetette fel először, századunk első felében, jóval Prigogine előtt. Von Bertalanffy nevéhez füződik a rendszerek általános elmélete, amely nagy jelentőségü volt ugyan, szerzője mindazonáltal nem vált ismertté szélesebb körben. Az eddigiekben durván körvonalaztuk a rendszerek általános elméletét. A legfontosabb az alapgondolat, miszerint az összetett (szervezeti, társadalmi, gazdasági) folyamatokat szintekre bonthatjuk. Ezek saját szabályaiknak és korlátaiknak megfelelően müködnek, miközben egyúttal részt vesznek az egész egység müködésében is. A szív például a saját maga szabta ritmusban ver, de része egy nagyobb egésznek: az emberi testnek, amely szintén önállóan létezik, és megvan a csak rá jellemző viselkedése - a maga szintjén. Ezt már mind tudjuk. Prigogine annyival egészítette ki az elmondottakat, hogy rámutatott: az anyag szünt,elenül a szerveződés új és magasabb szintjére és egységére törekszik.

Ira Progoff felvetette, hogy fogjuk fel a szinkronicitást a fizikai és a tudati szerveződési szintek magasabb egységénekjeleként. Ebben az esetben nem kell tovább keresnünk az omega pontból hiányzó rendszerező elvet. Erich Jantsch rendszerelméleti kutató, Progofftól fuggetlenül ugyanerre a következtetésre jutott: a szinkronicitás a legmagasabb szintű kozmikus egység megnyilvánulása. V égül harmadikként Arthur Koestler - egy életen át tartó vizsgálódások után - fogalmazta meg a legvilágosabban a szinkronicitás lényegét: az ember életében megvalósuló, legmagasabb szintű egység ajándéka és alapja. Von Bertalanffy hatására Koestler a maga szellemes, alkotó módján, az egység fogalma köré egyedülálló fogalmi rendszert teremtett. Az egységet elnevezte holonnak (holos görögül egészet jelent). 77 A holon egyszerre önálló létező, és egy nagyobb egész része. Önmagában is teljesen életképes, de egy nagyobb rendszerben is tökéletesen el tudja látni a feladatát. Eddig nincs benne semmi új, Koestler azonban felruházza a holont öntudatos célzatossággal is: Az élő szervezet és a társadalom mint egész, nem egyszerűen elemek halmaza, hanem olyan sokszintű, hierarchikusan szervezett rendszerekből áll, amelyek alacsonyabb szintű alrendszerekből tevődnek össze, akár az oroszmatrjoska-babák. Ezek az alrendszerek - vagy holonok, ahogy én hívom őket - Janus-arcú létezők, hiszen egyszerre rendelkeznek az egész független, és a részek függő sajátosságaival. 78 Koestler vallotta, hogy a szinkronicitás az ember szerveződési szintjén elérhető legmagasabb fokú egységből fakad. Tehát, "ha az egységesítő hajlandóságot olyan általános elvként fogjuk fel, amely az oksági elvvel nem magyarázható eseményeket is magában foglalja, akkor igencsak egyszerűvé válik, mégha ez meghaladja is a felfogóképességünket". 79

MI IS AZ A HOLOMOZGÁS? Bo~ elméletében a rendek sorozatai - explicit rend, implicit rend, szuperimplicit rend és a továbbiak nem hierarchikusan követik egymást. Bizonyos értelemben világos, miért ragaszkodik Bohm ehhez. Tökéletesen félreértenénk az elképzelését, ha az egyes rendeket a valóság egymás fölött álló síkjainak gondolnánk. Bohm éppen azt hangsúlyozza, hogy ezek a rendek kölcsönösen áthatják egymást, hiszen végül is csak egyetlen valóság létezik. De más értelemben kénytelenek vagyunk Bohm modelljét mégiscsak a valóságszintek egymásra épülő rendszerének tekinteni. Az explicit rend, életünk mindennapi világa ugyanis szüntelenül kibomlik az implicit rendből, ez pedig a szuperimplicit rendből, és így tovább a végtelenségig. Valójában azonban nem áll egyik rend sem a másik f61ött, hanem ugyanazon valóságot mutatják más és más szemszögből. Sokan latolgatták már azt a lehetőséget, hogy különös, ihletett pillanatokban közvetlen kapcsolatba kerülünk az implicit renddel, és olyan információk birtokába jutunk amelyeket az explicit rend, mindennapi világunk adott darabkája, nem tartalmaz. David Loye pszichológus és jövőkutató egyenesen azt állítja, hogy az ember képes szondázni az implicit rendet.80 Képletesen szólva, a tudatunk értesüléseket merít a kozmosz örökkévaló, végtelen kútjából. Ennek alapján esetleg könnyebben megérthetjük az érzékszerven túli érzékelés jelenségeit, amelyeket nem korlátoz a tér és az idő. Az ESP egyik legmegbízhatóbb fajtája az úgynevezett távolba Iátás. A laboratóriumban ülő kísérleti alanyt megkérik, mondja el, szerinte mit lát egy bizonyos kiválasztott személy, messze a laboratóriumtól.81 Az eredmény szempontjából közömbös, milyen messze vannak egymástól. Ebben az esetben az implicit rend szondázásáról van szó? A szondázás talán kevésbé látványos, de annál fontosabb formája az intuíció. P. Goldberg a The Intuitive Edge (Az intuíció határmezsgyéjén) címü könyvében a hirtelen felismerés olyan eseteit vizsgálja, amelyekben az explicit rend82 érzékszerveinkkel elérhető valósága mögül elősejlik az implicit rend. A hirtelen felismerések a kétségbevonhatatlan bizonyosság érzésével töltenek el bennünket, már születésük pillanatában. Noha meg nem tudnánk mondani, miért, de pontosan és magabiztosan végezzük teendőnket, még ha a körülmények nem igazolják is cselekedetünket. John Walton például vérszomjas tigrisekre vadászott a Bengál őserdőben a század első éveiben. Amint a

dzsungelben ~ tigrisek nyomát követte, többször csaknem maga esett a vadállatok áldozatául. Rejtélyes hatodik érzéke azonban mindig idejében figyelmeztette a veszélyre, és így még ki tudott témi a támadás elől. Az implicit rend szondázásához tudatunknak nem szükséges elhagynia testünket, hogy összegyűjtse a keresett adatokat, még akkor sem, ha azokat számtalan helyről kell felcsipegetnie. A holográfikus modell értelmében ugyanis a világegyetem bármely kis darabja magában foglalja az egész mindenséget. A csan (zen) buddhizmus alapszövege ékesen fejezi ki ezt a gondolatot: Noha a végső valóság eredendően egy, mégis valamennyi dolog részesül belőle, amelyek mindegyike viszont tartalmazza a végső valóságot a maga teljességében. Az égen is csak egyetlen Hold jár, melynek ezüstje beragyogja a folyókat meg a tavakat, s fényét mindenütt láthatjuk. De azért még nem mondjuk, hogy felaprózódott a Hold. Csak észre kell vennie az embemek a lényeget. Nyilvánvalóan számos akadály hátráltatja, hogy még a mi életünkben megérthesse az emberiség a szinkronicitás okát és értelmét. Fölöttébb hiányosak még róla a fizikai ismereteink, a tudatról talán még ennél is kevesebbet tudunk, sőt még az agyról sem állíthatja senki, hogy minden titkát kikutattuk volna. A végső magyarázatot pedig - legalábbis e könyv keretei között - valószínüleg csak azután fogjuk meglelni, ha alaposan szemügyre vettük a világ legzavarbaejtőbb képződményét: az emberi agyat, valamint számba vettük a lélektan elért eredményeit.

HARMADIK FEJEZET

NÉMA REZONANClA A TUDAT ÉS AZ AGY A fenséges és a misztikus az éj csodája, néha... a legélénkebb beszélgetés közepette előálló súlyos csendben is megnyilatkoznak - azt mondják ilyenkol; hogy Hermész léPett a terembe...

WALTER 01T0 The homeric Gods (A homéroszi istenek) A BAL ÉS A JOBB EREDETE Az elmúlt évtizedek kutatásai révén közelebb kerültünk az agy működésének a megértéséhez, mégsem szabad elbíznunk magunkat, mert az univerzTJm e talán legkülöpösebb szerkezete bizonyosan tartogat még számos meglepetést. A megszerzett ismereteket természetesen fel fogjuk használni jelen vizsgálódásunk tárgyának a szinkronicitásnak - mind alaposabb felderítéséhez. Legalább arról képet akarunk kapni, milyen összefüggés van a szinkronicitás és az agy müködése között. A legjobb esetben pedig választ kaphatunk a szinkronicitás eredetének kérdésére is. A természet előszeretettel tér el, ha nem is nagy mértékben, a tökéletes szimmetriától. Jobb és bal kezünk első pillantásra egymás tökélétes tükörképének látszik, valójában azonban nem az, mint ahogy két lábunk sem teljesen egyforma. Erről rögvest bizonyságot szerezhetünk, ha bemegyünk egy cipőboltba és felpróbálunk egy pár cipőt. Egyik lábunkra mintha ráöntötték volna, a másikat viszont vagy szorítja vagy nagy rá. A múlt században Louis Pasteur felfedezte, hogy a borkősav molekulának két típusa van, amelyek

egymás tükörképei. Az a penészgombafaj azonban, amellyel éppen kísérletezett, csak az egyiket kedvelte. "E szembetűnő eltérés ( az asszimetria) korunkban az első határozott jele annak, hogy lényegbevágó különbséget kell tennünk a holt és az élő anyag között"84 vonta le a következtetést a kutató.

Az élő szervezetekben megfigyelt szimmetriasérülés fontosságát mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy az élet egyetlen alapvető molekulái - a fehérjék és a DNS kettős spirálja - sem szimmetrikusak, hiszen csupán egyik irányba csavarodnak. Az elmúlt évtizedek kísérleti és elméleti kutatásai egyaránt megerősítették, hogy a tökéletes szimmetria hiánya sokkal mélyebben gyökerezik, mintsem gondolták, mert még az atomok világára is érvényes. Ezek után már nem lep meg bennünket, hogy a két agyfélteke sem teljesen egyforma. Az eltéréseket jól tükrözi a lélektan két, egymást kiegészítő vonulata, amelyek egészen más, egymást kiegészítő tulajdonságokkal jellemzik a két féltekét. 1861-ben Párizsban Paul Broca francia neurológus egy olyan férfi agyát mutatta be az Antropológiai Társaságnak, aki halála előtt fokozatosan elvesztette beszédképességét. A vizsgálatok súlyos károsodásokat állapítottak meg az agy bal felőli homloklebenyében. "Broca agya" vált a tudomány történetének leghíresebb szervévé, mert ez szolgáltatta az első bizonyítékot a két agyfélteke alapvetően eltérő müködésére. Broca úgy találta, hogy a legtöbb ember esetében a bal félteke felelős a beszéd képességéért. Ide tartozik azonban még a logikus gondolkodás is. Ezek nélkül pedig nem volna sem tudomány, sem matematika, sem könyv. Nagyon kevés tudást lenne csak képes egyik nemzedék a másikra hagyni, enélkül pedig nem születhetne meg az emberi kultúra sem. Broca nagy érdeme, hogy első ízben bizonyította, mi mindent köszönhetünk a bal féltekének. Akkor mi szükség a jobb féltekére? Ezt a kérdést l865-ben tette fel az angol Hughlings Jackson, a XIX. századi klinikai neurológia óriása: ha "további tapasztalati megerősítést nyer, hogy a kifejezés képessége (a nyelv) az egyik féltekéhez kötődik (a balhoz), akkor jogosan kérdezhetjük, nen1 székelhet-e az észlelés - a nyelvet kiegészítő képesség - a másik féltekében". Ha az "észlelés"-t tágan, egy helyzet átfogó megértéseként használjuk, akkor Jacksonnak tökéletesen igaza van. Mai tudásunk szerint a jobb agyfélteke működésére jellemző a teljességre törekvő, átfogó gondolkodás. A jelenlegi tudományos eredmények különböző funkciókat tulajdonítanak a két agyféltekének. A bal féltekéhez kapcsolódik a 10gikus, analitikus és racionális gondolkodás, míg a jobb félteke fe- , lelős az észlelésért, a holisztikus és a kreatív látásmódért; nem köti a lineáris logika, a helyzeteket a maguk egészében ragadja meg. Ennek megfelelően a jobb féltekéhez tartozik a müvészet, az alkotóképesség és az érzelmek. E felosztás igaz az emberek többségére, akiknek a beszédközpontjuk a bal féltekéjükben található ( a jobbkezesek 95 vagy nagyobb százaléka, és a balkezesek 70 vagy nagyobb százaléka). A többi ember esetében a felsorolt agyfunkciókat éppen a másik féltekében találjuk, vagy pedig az egyes funkciók máshogy oszlanak meg a két félteke között. Noha a bemutatott képet kissé eltúloztuk, ahhoz azonban elég szemléletes, hogy a szinkronicitás olyan elméleteit tárjuk fel, amelyek a kétkamrás vagy bikamerális agymodellen alapulnak. Az imént vázolt agymodell mintegy száz éves. Ajobb és a bal megkülönböztetése ellenben évszázadokra nyúlik vissza. Azért, hogy jobban megértsük, miről is van szó, kezdjük azzal, hogy a két agyfélteke a v~le ellentétes testféllel áll kapcsolatban. Másképpen fogalmazva: az agyat úgy huzalozták, hogy a bal félteke a test jobb, a jobb félteke pedig a test bal oldalát ellenőrzi. Értelemszerűen igaz ez a kezekre is, a bal félteke a jobb, a jobb félteke a bal kezet irányítja. Olyan betegségeknél, amelyek során a bal féltekét (itt a beszédközpont) súlyos károsodás éri, a beteg nemcsak a beszédkészségét veszítheti el, hanem ajobb testfele is teljesen megbénulhat. A testfelek szabályozásának e keresztcsatolásához hasonló az észlelés müködése is. Amit a bal szemünkkellátunk vagy bal testfelünkkel érzékelünk, azt a jobb agyfélteke, amit a jobb szemünkkel, azt a bal félteke dolgozza fel. Ezek után jobban fogjuk érteni a jobb és a bal jelképrendszerének ki nem mondottan, már olyan régóta ismert különbségeit. Jeróme Bruner pszichológus, az alkotó gondolkodás és az intuíció kutatásának egyik úttörője 1962ben a következőket írta: Gyermekkorom óta elbüvöl a jobb és a bal jelképtana egyik cselekszik, a másik álmodozik, a jobb a rend és a törvényesség, Ie droit (a jog). Abal szépségeszménye a geometria és a következetesség. Ajobb kezünk a tudás után nyúl- és tudományt fog. Nem több és nem kevesebb ez, mint hogy elménk sok izgalmas játéka közül egybe belefeledkezünk, így tudományos elméleteinket a bal féltekének köszönhetjük.86

David Loye, többek között, összegyűjtötte a hagyományosan a balhoz és ajobbhoz társítottjellemzők legjavát. Ajobb oldal (bal agyfélteke): a beszéd, az analitikus, egymásra következésen alapuló tudás, amely az értelem tennéke, kijelentésekben megfogalmazható és a lényegre összpontosít. Ajobb oldal (bal agyfélteke ) további jellemzői: a már ismert, a kifejezett, az el nem rejtett, a férfi jelleg és a Nap. A bal oldalhoz (jobb agyfélteke ) számítjuk rendszerint: a térlátást, az alakfelismerést, a holisztikus gondolkodásmódot és az egyidejű tudást; ilyen az érzékszervi (a közvetlenül érzékelt), az appozícionális (több elem egyidejű jelenléte ) és a nem rendszerezett tudás. A bal oldal (jobb agyfélteke ) egyéb jellemzői még: a ki nem fejezett, az ismeretlen, a rejtélyes, a tennékenység, az alkotóképesség, a női jelleg és a Hold. AZ ISTENEK SÍRJA Barbara Honegger 1979-ben ismertette a Parapszichológiai Társaság előtt az agyműködésen alapuló szinkronicitás-elméletét. Dolgozatának végkövetkeztetése, hogy azok az egybeesések, amelyeknek valaki rendkívül nagy jelentőséget tulajdonít, olyan, a külvilágba kivetülő, álomszerű folyamatok, amelyeket a jobb agyféltekében lévő második beszédközpont szabályoz.88 Az, hogy a jobb félteke is rendelkezik önálló beszédközponttal, nem újdonság. 1976-ban jelent meg Julian Jaynes pszichológus könyve a The Origin of Consciousness in the Breakdown of the Bicameral Mind (Akétkamrás agy megszűnése nyomán keletkezett tudat). A szerző szerint a körülbelül Krisztus születését megelőző utolsó évezredig a jobb agyféltekében lévő beszédközpont is működött, de a bal féltekén találhatótól függetlenül és tőle eltérő szerepkörben. E manapság másodlagosnak tekintett beszédközpont kemény hangú utasításokat adott abal félteke beszédközpontjának bizonyos, a két féltekét összekötő idegpályákon keresztül. A bal félteke, amelyet Jaynes a tudatos énnek tekint, hallotta ezeket az

utasításokat, de úgy érzékelte, mintha valahonnan kívülről érkeztek volna - egy barlangból, az égből vagy mintha egy istenszobor szólt volna. Így Isten hangjának vélték.89 A tudatos én az abszolút tekintélynek kijáró tisztelettel kezelte ezeket az utasításokat a hétköznapi élet valamennyi kérdését érintő döntésekben, állítja Jaynes. Az ősi mezopotámiai írásokban számos példát találunk erre. Például egy régi sumér mondás így szól: Cselekedj gyorsan, és örömet szerzel Istenednek. (Ne feledjük, hogy ezekben az antik civilizációkban a lehető legterrnészetesebbnek tekintették, ha valaki beszélget a személyes istenével, aki szobor alakjában élt együtt a háziakkal. Az átlagember ugyanis nem állt kapcsolatban a főistenekkel. ) Az ékírásos szövegekből kitűnik, hogy a személyes istennel folytatott párbeszédet éppolyan valóságos beszélgetésnek tekintették, mintha a szomszéddal társalogtak volna. Egy Kr. e. 1700 körül keletkezett szöveg például így szól Ningal istennőről: "tanácsadó, kiemelkedő, bölcs parancsoló, a főistenek hercegnője, magas rangú szónok, akinek a parancsait szó nélkül végre kell hajtani". Jaynes elméletében - az agy két féltekéjére jellemző sajátos mü-. ködést alapul véve - feltette, hogy inkább a jobb agyféltekére szabott feladat a döntéshozás, mivel e félteke képes csak egyszerre átlátni a helyzet döntéshez szükséges valamennyi vonatkozását. Így minden tényezőt figyelembe tud venni a helyes döntés érdekében. A bal féltekére hárul viszont a végrehajtás, és a végleges megoldáshoz szükséges részletek kidolgozásának feladata. A Közép-Kelet ősi mezőgazdasággal foglalkozó kultúráiban jól müködött ez a munkamegosztás az agy két féltekéje között, hiszen a mezőgazdasági müvelés során csupán a felmerülő, többé-kevésbé megjósolható kereslettel kapcsolatos döntésekre volt igény. AKrisztus születését megelőző második évezred folyamán azonban alapvetően megváltozott a világ. A nemzetek egymással háborúztak, és az istenek utasításai szinte kizárólag a háborúkra vonatkoztak. A pusztítást terrnészeti katasztrófák sora követte, mire az addigi társadalmi rend teljesen összeomlott. A legfőbb érték a túlélés képessége lett. E viharos történelmi helyzetben túlélési előnyt jelentett a két félteke müködésének összehangolása, az egyesült tudat, mert gyorsabban, és a körülményekhez rugalmasabban alkalmazkodva dönthetett az ember. Az új tudat kialakulása azonban végleg elnémította az istenek hangját. Az agy olyan egésszé vált, amelyben a két félteke közötti információcsere mind nagyobb hatásfokkal zajlott, és az istenek hangja lassan a múlté lett. Mára a jobb agyfélteke beszédközpontjából már csak hírmondó maradt. Jaynes elmélete meglepő megerősítést kapott Wilder Penfield,9o kanadai idegsebész mütéti beavatkozásai folytán. Az 50-es években Penfield megfigyelte, hogy ha a jobb agyfélteke feltételezett beszédközpontját gyenge elektromos árammal ingerli, akkor a betegben hang-hallucinációikat idézhet

elő. Noha Penfield úgy vélte, valamilyen emlékközpontot aktiválhatott, és gyermekkori emlékek szabadultak fel, Jaynes azonban rámutatott, hogy ez már csak azért sem valószínü, mert a betegek többsége nem tudta senkihez sem kötni az elhaló, határozatlan hangokat. Szerinte Penfield a jobb félteke beszédért felelős területét ingerelte az elektromos impulzusokkal, ami viszont újra aktiválta az istenek hangját keltő régi mechanizmust. Penfield bizonyos értelemben belépett az istenek sírboltjába, és az egykori istenek szellemét hallotta. Mára e hangok elnémultak. Jaynes szerint azonban a tudathasadásban szenvedő betegek egy részében valahogyan helyreállt a régi mechanizmus, és ők még jelen korunkban is hallják az istenek hangját. Mielőtt a gyógyszeres kezelés bevett szokássá vált, a szkizofrén betegeknek gyakran voltak ilyen tapasztalataik. Engedelmesen követték a hang utasításait, és csak nagy erőfeszítéssel sikerült parancsolóiktól megszabadulniuk. Nem volt könnyű feladat ellenállni az isteni parancsnak, hiszen nem belülről jött, hanem kívülről, mintha a szobában tartózkodók közül mondta volna valaki, máskor pedig még a hang forrásának helyét sem lehetett meghatározni. Julian Jaynes és Barbara Honegger vallják, hogy a jobb agyféltekében feltételezett beszédközpont még mindig müködőképes. Honegger neki tulajdonítja az álmokat és azokat az egybeeséseket, amelyek valaki számára üzenetet közvetítenek. Penfield eredményeinek ellenére is spekulatívnak kell tartanunk minden olyan elképzelést, amely a jobb félteke beszédközpontjáról akar állítani valamit. Igaz ugyan, hogy Honegger elmélete ne:m követeli meg e vitatott beszédközpont tényleges beszédképességét. Csupán a nyelvi folyamatok mély struktúráJát feltételezi. A nyelvészek kétféle struktúrát különböztetnek meg: a felszíni struktúra - mondjuk egy mondat kimondott vagy leírt formája; és a mély struktúra pedig e tényleges mondat mintája. Például elképzelhető, hogy egy felszíni struktúráját tekintve egészen különböző angol és francia mondatnak ugyanolyan mély struktúrája legyen. Honegger tehát a jobb agyféltekében szunnyadó mély struktúrában véli felfedezni az álmok, a szinkronicitás és egyéb más paranormális jelenség forrását is. Érdekes, hogy Honegger elméletét nem Jaynes és nem is Penfield kutatásaira alapozta, hanem az álmok és a szinkronisztikus egybeesések tartalmának elemzésére. Egészen Freudnak a század első évében megjelent klasszikus művéig - Alomfejtés -, az álmokat magyarázó elméletek többsége szerint az álmok valamilyen nyelvi mély struktúrán nyugszanak. Más szóval, az álom igazi jelentését akkor leljük meg, ha megtaláljuk az alapjául szolgáló nyelvi formulát. Ennek egyik egyszerű példája, ami Freud szerint is igen gyakori, amikor nyelvi játékok jelennek meg álmainkban. E könyv egyik szerzőjének ilyen álma volt két nappal az előtt, hogy ezt a szakaszt papírra vetette. Nagyon későn tért nyugovóra, egészen kimerülten hamarosan mély álomba zuhant. Mielőtt elaludt, a Twilight Zone című sorozat felújítását nézte a tévében. A film három űrhajósról szólt, akik egy aszteroidán szálltak le, amelyről kiderült, hogy egy fejlett civilizáció temetőnek használja. Kétségtelenül ez váltotta ki az aznap éjszakai álmát. A szerző álmában tényleg egy temetőben (angolul cemetery) aludt. Az álom üzenetének mély struktúrája így hangzott: a holtak álmát alszod. Az angol értelmező szótárból megtudjuk, hogy a cemetery (temető) szó a görögből ered, és hálókamrát jelent! Honegger úgy véli, a szinkronicitás eseteit is csak akkor fogjuk valóban megérteni, ha megtaláljuk a mögöttes nyelvi mély struktúrát, mint az álmoknál. Szemléltetésül nézzünk egy példát, amely 'néhány évvel ezelőtt történt Texasban. Akét szereplő: egy közlekedési rendőr, aki súlyosan megsérült egy balesetben, és egy üzletember, aki megmentette az életét. A motoros rendőrt Allen Falbynek hívták, és motorjával belerohant egy kamionba. A helyszínre érkező Alfred Smith üzletember kiugrott a kocsijából, hogy megnézze, segíthet-e még a bajbajutotton. Falby egyik lábából ömlött a vér. Smith levette a nyakkendőjét, érszorító kötést tett fel, s ezzel megmentette a rendőr életét. Öt év eltelt, amikor újra találkoztak. A sors fintora, hogy ekkor Smith szenvedett súlyos sérülést egy autóbalesetben. Falby ért oda hozzá elsőnek, és a sors újabb fintora, Smith egyik lába erősen vérzett. Falby felrakta az érszorító kötést, mely elállította a vérzést, és csak ezután ismerte fel az ápoltban Smith-t. Később így tréfálkoztak egymással: Egy já érszoritá kötés megér még egyet.91 E példa jól mutatja, hogy értelmezi Honegger a szinkronicitást. A freudi hagyományoknak megfelelően a mögöttes nyelvi tartalmat hangsúlyozza, ami ebben az esetben egy szójáték volt. De nézzünk egy másik példát. A történet Honegger egyik ismerőséről szól, egy hölgyről, aki meglepetten tapasztalta, hogy a Webster's értelmező szótárban nincs benne a congeniality (rokon beállítottságú) szó. Elmesélte ezt a nővérének is. Később, mivel el akarták adni a családi házat, éppen a könyveket

pakolták, mikor a hölgy észrevette, hogy a Don Quijote kötetet emelte le a polcról, és ugyanebben a pillanatban a nővére a szoba másik végén megjegyezte, hogy ez a könyv az ő kezében van. Kis idő múlva a hölgy apja hintaszékében ringatta magát, és egy vállfát vett észre a f61dön. Odament, lehajolt, hogy felvegye, és ekkor éles fájdalom nyilallt a hátába. Kiderült, apjuk kedves, nagy tiszteletnek örvendő Don Quijote-szellemü úriember, a Webster család tagja. Családi ügyekben hajlamos volt a mártírt játszani, és egyáltalán nem örült, hogy el kell adni a házat. Honegger így értékeli a történetet: Az elmondottakból arra következtettem, hogy (a hölgyet) nagy elkeseredettséggel töltötte el, hogy családjában nincs szellemi közösség (azaz: congenality), és nővérével egyetértettek abban, hogy apjuk a felelős ezért, mert Don Quijoteként szüntelen késztetést érzett, hogy neki kell rendbe raknia a világ dolgait. A vállfa pedig arra utalt, hogy valamilyen akasztásos tragédiát rejt a család története, ezt az apa meg is erősítette. Az apa nővére felakasztotta magát azok után, hogy a fivére éveken át a család vagyonát sem kímélve mindent feláldozott a kedvéért.92 Honegger még arról is beszámol, hogy á hölgyből iszonyúan nagy energiák szabadultak fel, miközben mesélt. Nagyon hatásosak és összetettek Honegger példái. Az iménti még az egyszerűbbek közül való. Csábító, ahogy a szinkronicitás kérdését megközelíti, mindazonáltal a legújabb kutatások a legkevésbé sem igazolják egy beszédközpont létét a jobb agyféltekében. A Penfield betegeiben elektromosan keltett hang-hallucinációkat például csak epilepsziásoknál sikerült előidézni. Ez pedig kétséget kelt az emberben, hogy a jobb agyfélteke volna bizonyos nyelvi jelenségek forrása, legalábbis az emberek többségénél biztosan nem. Honegger természetesen nem akarja azt mondani, hogy a jobb agyfélteke általa feltételezett beszédközpontja beszélni tudna. Csupán annyit állít, hogy az álomban és a szinkronicitás eseteiben megfigyelhető mély struktúrájú nyelvi folyamatokat vezérli. Ha Penfield rejtélyes hang-hallucinációit nem számítjuk, akkor nincs bizonyíték arra, hogy a jobb agyfélteke képes volna egyszerűbb mondatokat megérteni. Továbbá arra sincsen jelenleg tudományos bizonyítékunk, hogy az álmok a jobb agyféltekéhez kötődnének. A dolgok ilyetén állása azonban kétségessé teszi, hogy a szinkronisztikus egybeeséseket - az álmokhoz hasonlóan - hitelt érdemlően magyarázni tudnánk. A legmegdöbbentőbb Honegger elméletében azonban az, hogy a jobb agyfélteke befolyásolni képes a külvilág eseményeit. A kutató szerint a szinkronicitás példáinak java részében valamilyen kívánság teljesüléséről van szó. Megkérdezhetjük azonban, hol van a kívánságok határa? Például az üzletember balesetét, amely öt évvel a rendőré után történt, úgy kell értelmeznünk, hogy csak azért kellett bekövetkeznie, mert a rendőr szerette volna meghálálni, hogy az üzletember megmentette az életét? (Nem tette volna meg egyszerűen egy képeslap?) Az álom és a valóság olyan furcsa összefüggése ez, mint amiről Ursula Le Guin The Lathe of Heaven (Égi eszterga) című könyvében ír. Ha a főszereplő fiatalember álmában megfogalmaz egy kívánságot, akkor az szempillantás alatt megvalósul. Egy másik példa a fantasztikus könyvek világából: Larry Niven Ringworld (Gyűrűvilág) című regénye, amelyben egy hölgy örökletes adottsága a jó szerencse. Mivel a dolgok a hölgy jó szerencséjét kovácsolják és érdekeinek megfelelően alakulnak, ezért embertársaira gyakran csőstül zúdul a szerencsétlenség. Csupán a kellemetlen egybeesések miatt, hiba volna rögtön félretenni Honegger elgondolását, hogy a szinkronicitás szerepet játszhat a kívánások teljesülésében. Sokkal fontosabb, hogy a kutató szerint az agy kelti a szinkronisztikus egybeeséseket. Vonzó ötlet, de a tudomány mai állása szerint nem tudjuk eldönteni, igaz-e. Okunk van azonban feltételezni, hogy talán maga Jung is támogatná ezt az elképzelést. 1929-ben így ír az Aranyvirág titkának kommentárja címü munkájában: "a kollektív tudattalan egyszerűen a különböző fajú emberek agyi struktúrájának azonosságát fejezi ki". Jung szerint ez megmagyarázná, miért bukkanunk minden népnél nagyon hasonló mitikus témákra. Ne feledjük, hogy e mitikus témák a lélektani archetípusokra vezethetők vissza, amelyekből Jung felfogása szerint a szinkronicitás fakad. NÉMA REZONANCIA

A szinkronicitás és az agy közti összefüggések megértéséhez vezető út következő állomása a meditáció. Nyilvánvaló kapcsolat áll fenn a szinkronicitás és a meditáció között: minél mélyebb meditációs állapotba jut valaki, annál több szinkronisztikus egybeesés történik vele. Peter Russell így ír Global Brain (Globális agy) címü könyvében: Sok meditáló, függetlenül attól, milyen meditációs módszert használ, ahogy a nyugalom mind mélyebb és mélyebb szintjére merül, különös egybeeséseket tapasztal maga körül. Rendszerint hosszúra nyúlt meditációs üléseket követően, mialatt az ember fokozatosan visszatér a hétköznapi élet rendes kerékvágásába, rendkívül valószerűtlen és szerencsés egybeesések halmozódnak egymásra.94 Hasonló hatása van az imának is. William Temple brit püspök ~ így beszél erről: "Míg imádkozom, egyre-másra egybeesések történnek. Ha befejezem az imát, megszünnek". Néhány évvel ezelőtt divatos beszédtémának számított, hogy a meditáció jobb agyféltekés tevékenység. Néhány egyszerű esetet mint például a légzés számolását és a mantra ismételgetését - leszámítva, az egyén holisztikus tapasztalatának tényleg nem sok köze van a bal agyfélteke logikus és elemző müködéséhez. Mindazonáltal meg vagyunk róla győződve, hogy a meditáció során az ember agya, mindenek előtt ideggyógyászati szempontból kiegyensúlyozott állapotba kerül. Ezért nehéz elképzelni, hogy e folyamat csupán az egyik féltekét érintené, hiszen ajelek szerint mindkét félteke nyugodtan és optimálisan müködik. A legújabb kutatási eredmények azonban inkább a mi elképzelésünket erősítik meg, miszerint a meditáció alatt az egész agy kiegyensúlyozott állapotba jut. Külön kiemeljük a David OrmeJohnson96 vezetése alatt álló kutatócsoport munkáját a Maharishi European Research Universityn (Maharishi Európai Kutatási Egyetem). Elektroenkefalográf segítségével az agykéreg számos pontján mérték az agyhullámokat alvás közben, éber állapotban és a transzcendentális meditáció során. Kimutatták, hogy az agyhullámok a meditáció alatt egymáshoz igazodnak és kiegyensúlyozódnak mindkét agyféltekében. Érdekes adalék, hogy nem csupán az EEG-hullámok rezgésszáma, hanem az alakja is messzemenően egymáshoz idomul. A két félteke EEG-hullámai egymás tükörképei. Szakkifejezéssel élve ilyenkor azt mondják, hogy koherens hullámmintázat jön létre. A többi vizsgált állapot egyikében sem tapasztaltak ehhez hasonlót. E tudatállapotot Orme-Johnson és csoportja elnevezte tiszta tudatnak, amely a meditáció haladó szintjére utal. Mivel a meditáció egyéb fajtáit még nem kutatták ilyen alaposan, ezért legfeljebb feltételezhetjük, hogy az agy a meditáció során általában egyensúlyi és szinkronizált állapotba kerül. Mindent egybevetve, elég okunk van azt gondolni, hogy a szinkronicitásnak leginkább az a lecsendesült tudatállapot kedvez, amely mély meditáció és ima során is kialakul. Ezt az állapotot kísérik a koherens EEG-hullámok, az agy néma rezonanciája.

A HOLOGRAFIKUS AGY A meditáció során létrejövő koherens agyhullámok holografikus folyamatra engednek következtetni. A hologram készítéséhez különleges fényre van szükség, szakszóval koherens fényre. Általában lézert használnak, amelynek legfőbb jellemzője az alkotó fényhullámok összehangolt mozgása. Emlékszünk rá, ezt tapasztalták a meditáció alatt vizsgált agyhullámoknál is. Karl Pribram neurológus 20 évvel ezelőtt azzal az elmélettel állt elő, hogy bizonyos magasabb agyi folyamatok esetleg holografikus mechanizmus szerint működnek.97 Nem állította ugyan, hogy tudja, mely agyi működés felel meg a látható hologramnál használt koherens lézersugámak, mindazonáltal elképzelhető, hogy az agysejtek felszínén szüntelenül ide-oda táncoló parányi elektromos hullámokból keletkezik a kívánatos koherencia. Ezt már ki tudnák mutatni EEG-vel, különösen meditáció alatt. Bármi legyen is a forrás, Pribram vallja, hogy az észlelés és az emlékezet holografikus elveket követ. Néhány tapasztalati bizonyíték Pribram elmélete mellett szól. Először, az észlelés sokkal inkább hasonlít a holográfiára. A látható világról szerzett tapasztalatainknál megszokott a mélységérzet és a látottak

összetettsége, ami inkább emlékeztet a hologramra, mint a lapos, kétdimenziós fényképre. Az észlelés és a mesterséges intelligencia kutatásának legújabb eredményei fényében kiderült, hogy a robotok részére tervezett látórendszereknél használhatatlannak bizonyulnak a hagyományos, lépésrőllépésre elvet követő információ- feldolgozó számítógépek, mivel képtelenek megbirkózni az irdatlan adattömeggel.98 Ezért kellett áttémi a holografikus elven müködő látórendszerekre, amelyek rugalmasabbak, és sokkal jobban megfelelnek a gyakorlati feladatoknak. Az idegrendszer müködésével foglalkozó laboratóriumokból is egyre több bizonyíték támogatja a feltételezést, hogy az agy az észlelési adatokat úgy raktározza el, ahogyan azt egy holografikus rendszertől elvámánk. Aholografikus folyamatoknál például alapvető követelmény, hogy az információt - mondjuk egy képet - le lehessen fordítani rezgésszámokra, és azok térés időbeli változásaira. A látási központok tanulmányozása kimutatta, hogy az e régiókban lévő sejtek szinte biztosan ilyen átalakításokat végeznek. Másodszor, a többi bizonyíték azzal kapcsolatos, miként tárolja az agy az emlékeket. Ha például károsodás éri az agyat - bizonyos határokon belül -, akkor nem bizonyos, meghatározott emlékek tűnnek el az ember emlékezetéből. Abban az esetben, ha erős ütés éri a fejet, akkor az áldozat nem egy valakit felejt el és mindenki mást továbbra is fejben tart. Pedig erre számítanánk, ha az agy a különböző emberekről őrzött emlékeket egy adott területen tárolná, mint a fénykép. Ezzel szemben ha a károsodás elég kiterjedt, akkor az emlékek nem eltűnnek, hanem homályossá, zavarossá válnak. Nem is vámánk mást, ha tudnánk, hogy az agy úgy őrzi meg az emlékeket, mint egy holografikus lemez. Ne felejtsük el, hogy a holografikus lemez minden pici darabja tartalmazza a teljes képet. A fényképtől eltérően, ha a hologram egy része megsemmisül, akkor a maradékból is rekonstruálható a teljes kép. Ha ellenben jelentős darab pusztul el, akkor a kép, mint amikor az agy súlyos károsodást szenved, zavarossá

válik. A holografikus lemezen rengeteg képet raktározhatunk el egyidejüleg anélkül, hogy azok összekeverednének. Ezzel szemben, ha a negatívot többször világítjuk meg, akkor a keletkezett többszörös kép kivehetetlen massza lesz. A hologram óriási előnye a hatalmas információtárolóképessége, és ebben megint csak az emlékezetre hasonlít, amely szinte végtelen mennyiségü adatot képes megőrizlli. Tegyük fel, bizonyos körülmények között képes az agy egy átfogóbb holografikus valóságnak - Bohm implicit rendjének - a David Loye által a 2. fejezetben leírt szondázására.99 Van okunk feltételezni, hogy a mély meditációban észlelt koherens EEGhullámok a holografikus agy olyan állapotára utalnak, amely lehetővé teszi a szondázást. Ha az implicit rend, ahogy arról már szintén szó volt a 2. fejezetben, tartalmazza azokat a kozmikus formákat vagy kozmikus archetípusokat, mint például a spirálalak a kagylóban, az örvényben, a napraforgó magjainak elrendezésében és a spirálgalaxisokban, akkor a mély meditáció a legeszményibb állapot, hogy az ember befogadóan megnyíljon az archetípusok előtt. Az implicit rendben találjuk ugyanis a Jung általleírt és a mitológiákból ismert archetípusok székhelyét. Ameditációval vagy az imával ösztönözhetjük a szinkronisztikus egybeesések megjelenését, ami viszont egyúttal az archetípusok feltűnését is jelenti. Jung hitt abban, hogy a szinkronicitás kaput nyit egy olyan valóságra, amely - Bohm implicit rendjéhez hasonlóan - egyesíti a tudati és az agyagi világot. Középkori kifejezéssel unus mundusnak (egy világnak) nevezte el a két valóság e közös alapját. Ezt a 4. fejezetben fogjuk részletesen megvizsgálni. A fejezet zárásaként ismét felvetjük azt a lehetőséget, hogy ha megtaláljuk a kaput ehhez a valósághoz, akkor müködésbe hozhatjuk az archetípusokat, amelyek viszont elvezetnek magának a szinkronicitásnak a lényegéhez. HERMÉSZ Néha egy élénk beszélgetés közben hirtelen egy pillanatra súlyos csend támad, a régi görögök úgy tartották, ekkor lépett Hermész a terembe. Ő jelképezte a határok átlépését: faluk, emberek, valamint a tudat és a tudattalan közti határok áthágását. Hermész számyas sarujában és láthatatlanná tevő sapkájával a fején, felszabadítja a tudattalan hatalmas energiáit a hétköznapi világban, amivel számtalan szinkronisztikus égybeesést okoz. A szóban forgó terem azonban nem fából és kőből készült. Az emberi agy bikamerális terme ez - az emberi koponyában. A benne folyó beszélgetés sem más, mint a tudatban száguldozó miriád gondolat. Ha sikerül őket lecsendesítenünk, akkor színre léphetnek az archetípusok. A végállomás már maga a szinkronicitás, amelyet az archetípusok megjelenése vált ki.

MASO D IK RESZ

SZINKRONICITÁS ÉS MÍTOSZ Egy mitológia elsódleges feladata, hogy felébressze és fenntartsa az egyénben azt az érzést, hogy csoda, ami körülveszi, és ó maga is résztvevóje e végsó soron kijürkészhetetlen világegyetem misztériumának. Másodlagos, hogy Michelangelóhoz hasonlóan egy emberszerú teremtó akarata termékének gondoljuk-e, vagy a modern fizikai tudományok állásfoglalására voksolunk - vagy a sok keleti vallási és filozófiai tannak hiszünk -, és mintegy egészen transzcendens, de mégis általánosan immanens, rejtélyes tremendum et fascinas folyamatosan teremtett, dinamikus jelenvalósága, amely egyszerre e nagyszabású látványosság és önmaga alapja.

JOSEPH CAMPBELL The Way of Animal Powers (Az állati erők útja) , 1. kötet

NEGYEDIK FEJEZET

Az ARANYSZÍNŰ BOGÁR , , CARL JUNG ES A SZINKRONICITAS

Az a gondolat, hogy a véletlennek szándékot tulajdonítsunk, vagy az abszurditás csúcsa, vagy a mélyértelműség legmélye - ez attól függ, mit értünk rajta. ARTHUR

SCHOPENHAUER Az ember sorsában felfedezhető tervszerűség

, , JUNG ES A SZINKRONICITAS

Paul Kamrnerer káprázatos szernélyiségü ernber volt. Ragyogó, elvektől nern korlátozott elrnéjét dicséri a kísérlet, hogy elsőként rnagyarázatot ~djon az ernber szernélyes életét is befolyásolni képes egybeesések létére. Megközelitése azonban sajnos elzárta előle a válaszhoz vezető utat. Carl Jung ezzel szernben ráérzett a problérna terrnészetére, és rnegtalálta a helyes, sikerrel kecsegtető utat. Jung kezdettől fogva tisztában volt vele, hogy az egybeesések csupán egy alapvetőbb, holisztikus valóságra utaló jelek. A szinkronicitásban rneglátta annak a lehetőségét, hogy közös alapon egyesítheti az ernber belső terrnészetét és az anyagi valóság külvilágát. E közös alapot az unus mundus (egy világ) középkori kifejezéssel illette. Úgy vélte, a kínai taó fogalrna pontosan ezt fejezi ki: valarnilyen rneghatározatlan egység, arnely a létező dolgok alapjául szolgál, forrnát ad nekik és elrendezi őket. Jung javarészt századunk első felében élt, és valójában ő volt az első, a keleti gondolkodás iránt érdeklődő nyugati ernber. Ebben nern kis része volt Richard Wilhelrnnek, nagyon jó barátjának. Wilhelm kiváló sinológusként lefordította, és első ízben használható formában kiadta a Ji Csinget. Jung úgy vélte, hogy e könyv a bölcsesség és a jóstudomány figyelemreméltó tárháza, amely a taoizmus gazdag tanításából született. "Az egyik legrégibb, ismert módszer, amellyel egy élethelyzetet a maga teljességében ragadhatunk meg, és a részleteket a világegyetemmel való összefüggésében szemlélhetjük."loo Jung ajóslás sok, ha nem az összes módszerét olyan erőfeszítésnek tekintette, amellyel az ember ellenőrzött módon próbál ismereteket szerezni abból a kútfőből, ahonnan maga a szinkronicitás is táplálkozik. (Lásd az I. Függeléket a jóslás kérdésével kapcsolatban. )

Jung szerint a tudattalan kapcsolja össze az embert a valóság holisztikus alapjával. Nem véletlen tehát, hogy az ember személyes életét is befolyásolni képes egybeeséseket a tudattalan működése nyomán keletkező jelképeknek tekintette. Ahogy már említettük, Jung maga alkotta a szinkronicitás fogalmát, a mélylélektani folyamatokat tükröző egybeesések leírására. Emlékezzünk csak a már említett szkarabeuszbogár példára, amely a szó legszorosabb értelmében sorsfordítónak bizonyult. E bogár európai rokona éppen akkor ütődött Jung ablakának, amikor betege a szent egyiptomi szkarabeuszról szóló álmát mesélte. - Kinyitottam az abla~ot, és röptében elkaptam a bogarat - írta Jung. Kutatásai során kiderült, "a szkarabeusz az újjászületés klasszikus jelképe", amely az én átalakulására és az újjászületésre utal. A beteg számára éppen az okozta a válságot, hogy ott állt átalakulása küszöbén, de még vonakodott átlépni rajta. A bogár megjelenése a döntő pillanatban azonban kimozdította a holtpontról, ledöntötte lelki gátjait, és elindult az átalakulás útján.IOI Junggal is számos szinkronisztikus egybeesés történt élete folyamán. 1949 áprilisában például huszonnégy óra alatt nem kevesebbszer, mint hat alkalommal fordult elő a hal különféle helyzetekben. Az esetről így ír könyvében, Synchronicity : An Acausal Connecting Principle (Szinkronicitás: az okságtól eltérő rendező elv): Péntek van. Halat eszünk ebédre. Valaki megemlíti azt a szokást, hogy valakinek "áprilisi halat" készítünk. Még ugyanazon a reggelen a következő bejegyzést tettem egy feliratról: "Est homo totus medius piscis ab imo." (A feliratban egy félig embert, félig halat ábrázoló lény képe szerepelt. ) Aznap délután egyik betegem, akit már hónapok óta nem láttam, megmutatta egyik időközben készült, rendkívül megkapó festményét, amely halakat ábrázolt. Este egy halszerű, tengeri szörnyetegeket mintázó kézimunkát láttam. Másnap reggel, április 2-án, szintén egyik betegem, aki már évek óta nem járt nálam, elmesélte az álmát: Egy tó partján állt, és megpillantott egy nagy halat, amely feléje úszott, és a lábánál kötött ki a f6venyen. Ez idő tájt éppen a hal mintjelkép történeti vizsgálatával foglalkoztam.l02 Jung egy tó partján készítette ezeket a feljegyzéseket. Amikor befejezte az utolsó mondatot, felállt, és elindult a töltésen. Egy körülbelül 30 cm-es elpusztult halat pillantott meg az úton, nem látszott rajta sérülés nyoma, és előző este még biztosan nem feküdt ott. Ha ezt is hozzászámítjuk, akkor nyolc halakkal kapcsolatos helyzet halmozódott egymásra, igen rövid idő alatt. Ahogy a szkarabeusz esetében már tapasztaltuk, egy dolog megjelenési formáiban rejlő jelképes tartalom gazdagsága itt is egészen nyilvánvaló. A hal-jelképet ugyanis számos dologgal társítják: Krisztussal, egy hős születésével, a tudattalan életével és ösztöneivel. Máskor meg termékenységi szimbólumként tűnik fel. Jung úgy kapcsolódik e témához, hogy ebben az időben tanulmányozta e jelkép történeti megjelenési formáit. E század húszas éveiben Jung egyszer Einsteinnel vacsorázott, és állítólag a beszélgetés közben született meg a fejében a szinkronicitás gondolata. Elképzelni is nehéz lenne kiválóbb helyszínt, mint két olyan ember beszélgetése, akik a maguk módján egész életükben azon fáradoztak, hogy megmutassák a világegyetem egységét. Jung a belső, Einstein a külvilágban. Láttuk már, az okságilag egymással össze nem függő események nyomán felsejlő üzenet még további következményekkel is jár. Jung szerint a szinkronicitás gondolatának igazi "atyja" valójában Schopenhauer. 1850-ben Schopenhauer írt egy tanulmányt, melynek címe: Az ember sorsában felfedezhető tervszerűség. Ez az "okságilag egymással össze nem függő események egyidejüségét" tárgyalja, amit " véletlen"-nek nevezünk. Schopenhauer elképzelése szerint minden ember a neki kiszabott sorsot kapja. Az egyes ember életének eseményeit az okság elve füzi egésszé, amelyet a filozófus egy gömb meridiánjához hasonlított, míg a szélességi fokokat kifejező vonalak ábrázolják az emberek közötti kapcsolatokat: Az egyes ember sorsa mindig illeszkedik a többi ember sorsához, mindenki a saját drámája hőse, de egyúttal mások darabjában is szerepel - olyasmi ez, amit igazából felfogni nem tudunk, csak a lehetőségét képzelhetjük el, hogy ez a legcsodálatosabb eleve elrendelt harmónia szerint történik így. Schopenhauer tanítása kétségkívül Leibniz filozófiáján alapszik, aki szerint a lélek "örökös eleven tükre a világegyetemnek". Az elgondolás az alkímiából ered. Eszerint a lélek magában őrzi a világ-

egyetem kicsinyített képmását. Innen pedig eljutunk a középkori szimpátiákhoz, amelyekről a Bevezetésben már volt szó. Mindezek az elképzelések így vagy úgy a világ egységét fejezték ki, és ez a cél lebegett minden misztikus gondolkodó előtt is. Mahmun Shabistari szavaival: Megtaláljuk a világmindenséget Akár egy moszkitó számyában is, De ha csak egyetlen atomot elmozdítunk a helyéről, Pillanat alatt felborul az univerzum rendje.l05 Nagy hatást tettek Jungra Einstein számításai, hogy milyen félelmetes mennyiségü energia rejtőzik egy piciny atomban. Igazából minden ember hitetlenkedve fogadta, különösen az atommaghasadás nyomán felszabaduló pokoli energiáról szóló híradást. Jung eltöprengett, nem lehet-e megfelelője ennek a lélekben, amely éppoly bonyolult és rejtett, amelyben legalább annyi energia szunnyad, és várja a lehetőséget a kiszabadulásra. E ponton már kezd körvonalazódni a szinkronicitás lélektani müködése és hatása. Ahhoz, hogy jobban megértsük e folyamatokat, meg kell ismerkednünk az emberi lélek természetével, abban a formában, ahogy Jung azt elképzelte.

A SZINKRONICITÁS LÉLEKTANI AIAPJA A szinkronisztikus egybeesések egyik jellemzője, hogy az érintett személy összefüggést fedez fel az anyagi valóság valamely eseménye és a tudatának történése között. Észrevesz valamilyen közös vonást, amely számára fontos üzenetet hordoz - ahogy ezt a szkarabeusz példája is mutatta. Az egybeesés eredetét tehát az anyagi és a hétköznapi tudat tartományán túl kell keresnünk. Ha a szinkronicitás eredetére vagyunk kíváncsiak, a lélek, vagy más néven a psziché legmélyebb szintjére, az unus mundusba kell alászállnunk. Jung lélekszerű, lélekformájú vagy pszichoid szintnek hívta, mivel nem tisztán lelki természetű, hanem részben az anyagi valóság egy darabja is. E pszichoid szintnek nincsen egyértelmüen megragadható vonása, mivel benne a külső és a belső valóság szétválaszthatatlanul egyesül. Eltűnik a jövő és a múlt számunkra megszokott megkülönböztetése. E tartományban találjuk meg Jung híres archetípusait. Ezek a lélekenergia sürűsödései, lényegük szerint egyetemesek, ahogy azonban felemelkednek a tudattalan mélyéről, mindig valamilyen egyedi formát öltenek, jelképes tartalmat kapnak. A tudattalan e legmélyebb szintjének, az egyetemes archetípusok tartózkodási helyének Jung a kollektív tudattalan nevet adta. Ezzel próbálta visszaadni a psziché e szintjének egyetemes (kollektív) sajátosságát, azt, hogy minden emberben közös, és döntően befolyásolja a tudatos tapasztalatot és viselkedést. Ha egy archetípus müködni kezd, szinkronicitás-eső hull a nyomában. Az archetípus mindaddig szunnyad az emberben, amíg nem adódik olyan helyzet, vagy nem támad az embemek olyan gondolata, amely életre kelti, és ekkor valamilyen jelképes formában ténylegesen is megjelenik. Rezgésbe jön, mint egy megkondított harang, és átjárja az ember lényét. Az archetípus müködhet bennünk, de kivetíthetjük másokra is. A Hős-archetípus megtestesülhet élő személyben, például Sir Lancelotban, Arthur király lovagjában, vagy egy cpwboy-film, esetleg egy detektívtörténet hősében. Ha e húsvér személyek vagy kitalált alakok megérintenek és izgalomba hoznak bennünket, akkor ez azért van, mert müködésbe lendítették bennünk ezt az archetípust. Akár a fényképeket egy képemyőre, kivetíthetünk egy archetípust valóságos személyre is. Ezek az emberek ettől kezdve nagyobbnak tűnnek a szemünkben. Azonosulhatunk is egy archetípussal, bizonyos értelemben birtokba vehet bennünket. Jung felfúvódásnak nevezte ezt a folyamatot. Ha valakit teljesen elural egy archetípus, akkor felfúvódni látszik, nagyobb lesz, mint a korábbi, élő ember, mintha forró levegőt pumpáltak volna bele! Ezek az emberek gyakran arról álmodnak, hogy mind magasabbra emelkednek, mind magasabbra, és képtelenek a lábukat a földön tartani. A bölcs öregember archetípusa szintén megtestesülhet valós személyben vagy filmhősben, aki birtokolja a régi, mély bölcsességet, mint például Merlin, a varázsló, a szürke Gandalf vagy Obi- Wan Kenobi a Csillagok Háborújában. Mágikus erejüket a régi, elveszett tudásnak köszönhetik. Egy másik archetípus az istenember, vagy Jung elnevezésével a manaember , aki kevésbé rejtélyes, inkább jóakaratú, mint például a keleti bölcsek. Az isteni lényeg ölt bennük emberi alakot. Ha ezt az archetípust vetítjük másra, akkor alárendeljük magunkat az illetőre ruházott érzelmi hatalomnak. Nem

szükséges hangsúlyozni, milyen veszélyeket rejt, ha a kiválasztott nem megbecsülésre méltó ember. De az legalább ilyen veszélyes, ha az ember saját magát azonosítja ezzel az archetípussal, mert ezzel gátat vet személyisége fejlődésének, és minden alázatosságot kitöröl magából. Természetesen felemelő, ha mások mondják ránk, ahogy Mohandas Gandhit Mahatmának, nagy léleknek hívták. 6vakodjunk azonban azoktól, akik maguknak osztogatnak ilyen címeket. Az archetípus megjelenhet élő személyben, mint Sir Lancelot, vagy más formában, de az archetípusnak magának nincs semmilyen alakja. A fizikáról szóló 2. fejezetben említetlÜk a Nagy Anya achetípusát, ami nemcsak a számtalan istennő megtestesüléseként tűnhet fel, hanem állatként is medveként, nyúlként, tehénként vagy egyéb természeti képződmény formájában, például felszántott földként vagy virágként. Jung azt tartotta, hogy a psziché középpontjában, az unus mundusban, eggyé válik a psziché belső és azobjektív valóság külvilága. Schopenhauer és különösen Leibniz tanítása nyomán, Jung felfogása szerint a psziché belső világa a külvilág tükre, "örökös eleven kollektív tükre a világegyetemnek".lO6 Apszichoid szinten a külső és a belső világ szétválaszthatatlan egységben forr össze. Ezért az archetípusok e szintről felemelkedő megnyilvánulásai nemcsak belső, hanem egyetemes igazságokat fejeznek ki. Mindig mitikus formában tűnnek fel életünkben, a valóság felszínén, hiszen mi csak így tapasztalhatjuk meg őket. Folytassuk hát vizsgálódásunkat a mítoszok világában. MITOSZO K ES ARCHETIPUSO K

Junggal együtt úgy gondoljuk, hogy az archetípusok lényegi tartalma felmerül a tudattalanból, és a mítoszok építőanyagául szolgál. A mítosz szót többféle értelemben használ juk. A legfelszínesebben annyit jelent csupán, hogy egy állítás nem igaz. Például az, hogy a férfiaknak és a nőknek egyenlő a munkához jutási esélye, egyszerűen hazugság. Egy másik értelemben mítoszról beszélünk, ha valamilyen kitalált, gyakran romantikus elbeszélésre gondolunk, amely érzelmi igazságot fejez ki, de nem tényeken alapul. Legtöbbször így értjük a görög mítoszokat. William Irwin Thompson mitológiakutató és történész rámutat arra, hogy a mítosz egy másik értelemben olyan elbeszélést jelent, amelynek választ kell adnia a következő kérdésekre: Mik vagyunk? Honnanjövünk? Hová tartunk?IO7 Ebből a szempontból nem több a hivatalosan elfogadott vallásoknál. Krisztus története például értelmet adhat egy ájtatos keresztény életének. Jelentőségük és müködésük szempontjából másodlagos a mítoszok történeti és tényszerü jellege. A görög mítoszokat vélhetően maga a legtöbb görög is ekként fogta fel, sőt a mitológiakutatás java része is ezen a szinten mozog. Amikor az Odüsszeiában Télemakhosz apja keresésére indul, akkor tekinthetjük ezt a hivatását kereső fiatalember prototípusának, vagy akár magát az Odüsszeiát a férfi pszichéjében tett utazásnak. Hasonlóképpen Krisztus szeplőtelen fogantátásában is láthatjuk tisztasága tanúbizonyságát. Az elbeszélések e szimbolikus értelmezése arra hivatott, hogy színt csempésszen mindennapi életünkbe. Az ember életének egyedi, történeti eseményei fontosak lehetnek az érintett személy fejlődése szempontjából, de lehet, hogy egyidejüleg valamely általánosabb igazság alapján is értékelhetjük őket. Krisztus élete például az lsten fia archetípus megnyilvánulásának is tekinthető. Joseph Campbell egy másik történettel szemlélteti, hogyan kap az egyedi élet egyetemes jelentést. Az Aadja nevű szibériai sámán legendájáról van szó. Fiatalon hunyt el, és visszakerült a szellemvilágba, ahol különböző kalandokon ment keresztül. A nagy világfa tetejére ültették, ahol egy fehérszámyú rénszarvas szoptatta. Kiváló panoráma tárult eléje, és jóllátta, miként más sámánok érkeznek a szellemvilágba, hogy visszavigyék a Földre az elveszett vagy lopott lelkeket. Végül Aadja egy emberi anya gyermekeként ismét megszületett. Campbell figyelmeztet, hogy efféle történeteknél külön kell választani a legenda történeti és jelképi síkját: A "tompaagyúak" vallási életében - mivel vagy túl elfoglaltak, vagy egyszerűen nincs tehetségük - a történeti oldal a mérvadó. Tapasztalataik a helyi közösség mindennapos életéből táplálkoznak, ezért történész szemmel kiválóan elemezhetőek. Spirituális válságok során, és az "érzékenyebb szellemü", misztikus hajlamú emberek munkáinál azonban inkább a jelképi oldal a meghatározó. Számukra a helyi közösség hagyományaiban élő képzeletvilág - bármilyen fejlett légyen is - többé-kevésbé megfelelő eszköz csupán, hogy a más forrásból szerzett tapasztalataikat elfogadhatóvá tegyék a

közösség többi tagja számára. Campbell azt állítja, hogy a közösség tagjai között a mitológiai tapasztalat az összeütközés forrása, mivel vagy a történeti, vagy a helyileg elfogadott elképzeléseknek mond ellent. E tapasztalatok ugyanis túllépnek a csak az esetlegeshez és a véletlenszerűhöz ragaszkodó gondolkodásmód szabta szük határokon. Aadja halála, megérkezése a szellemvilágba, majd visszatérése az emberek közé valószínüleg egy látomáson alapul, jelentését azonban - az embert átalakítja a halál, a szellemvilág erői táplálják, és megint megszületik emberként - sokféleképpen kifejezhette volna a szerző. Ilyen mitológiai tapasztalatok valóban archetípusosak: olyan lélektani valóságot fejeznek ki, amelyet nem lehet a t9rténeti megközelítéssel egyszerűen a szőnyeg alá söpömi. A sors iróniája, hogy amikor a nyugati tudomány Thompson három kérdésére keresi a választ, kényszerűen maga is mítoszok világába téved. Ebben az értelemben Freud és Darwin éppolyan mítoszalkotók voltak, mint Dante vagy Milton. Igazából a mechanisztikus tudományfelfogás Galilei, Descartes és Newton óta mitikussá vált, hiszen arra tanít bennünket, hogy a kozmosz hatalmas gépezet, amelyben az egyes ember jelentéktelen porszem csupán. Miközben a mítosz jelentését próbáljuk tisztázni, hirtelen a szemünkbe ötlik a mítosz újabb és még mélyebb értelme, amely minden igazi mitológia forrása. Talán dramaturgiai értelemnek mondhatnánk, hiszen az egyes ember most már, mint egy színpadon, eljátssza a mítoszt. Krisztus életét és Campbell Aadja-történetét nemcsak jelképes értelmében vehetjük, hanem ebben a dramaturgiai formában is. Az előző szinten beleélte magát az ember a mítoszba, esetleg értelmezte, e legmélyebb szinten azonban megéli. Az archetípus magával ragadja őt, nem elvonatkoztatás többé életének szimbolikus jelentése, hiszen a maga bőrén érzi a valóságát. Sőt, alakítja és formálja a világot, függetlenül attól, hogy az illető tudatában van-e ennek vagy sem. Freud klinikai gyakorlatában a korai gyermekkor emlékeinek vizsgálata során azt tapasztalta, hogy a gyermekek körülbelül kéthárom éves koruk körül erősen kötődnek az ellenkező nemű szülőhöz. Odipusz-konfliktusnak nevezte el ajelenséget, mert úgy találta, egy görög mítosz elevenedik meg az életben. A témából Oidipusz király címmel Szophoklész írt színdarabot. A történet röviden: Oidipusz tudtán kívül megöli apját, majd szintén mit sem tudva arról, mit tesz, feleségül veszi saját anyját. Egészen nyilvánvaló, hogy Freud nagyon is célzatosan nevezte Ödipuszkonfliktusnak a gyermekeknél megfigyelt jelenséget. A történet a lélekben zajló drámai tusakodás leírása. Jung szellemében úgy mondanánk, az archetípusos belső dráma kivetült a külvilágba és mítosz lett belőle. Ahhoz, hogy megtapasztalhassuk a mítoszt, meg kell élnünk a dramaturgiai szinten. Ha szemügyre vesszük életünket, és mitológiai tartalmak után kutatunk, gyakran személyiségünk több vonását azonosíthatjuk különböző mitológiai alakokkal. Jung elgondolása szerint mitológiai személyiségek - leggyakrabban istenek és istennők - sokszor azonosíthatóak ezzel vagy azzal az archetípussal. Erről majd a 6. fejezetben fogunk részletesen szólni, elöljáróban csak annyit, hogy az emberek könnyen egyes archetípusok befolyása alá kerülhetnek, és viselkedésük is tökéletesen idomulhat hozzá. Olyan benyomást keltenek, mintha egy mitológiai drámában játszanának. Micheal Meade író egyszer így beszélt az önvédelem különféle útjairól: Női szemszögből az önvédelem egyik módszere, ahogy Artemisz távolságot tart másokkal szemben. Artemisz szüz istennő, és meg is őrzi ezt az erényét. A szüzesség mint önvédelmi stílus nem más, mint az érintetlenség megtartása. Érintetlenségét pedig úgy tudja megvédeni, hogy ha ennek megfelelő a kapcsolata a kömyezetével. Artemisz őz módjára védi a territóriumát. Gyors mozgás és éber figyelem jellemzi, mindenre ügyel, ami területének megsértésével fenyegethet. Artemisz íjat és nyilakat hord magánál, és ha túl közel merészkedik hozzá az ember, akkor kíméletlenüllenyilazza a betolakodót. Vannak nők, akik ugyanígy tesznek - azért a nőket hozom fel példaként, mert Artemisz istennő -, például mond az ember valamit egy nőnek, mire az felhúzza az íját és kilövi a nyilát. Ez pedig nem jelent mást, mint azt, hogy vissza! Rengeteg példát mondhatnánk férfiakról és nőkről egyaránt, és ha megfigyeljük magunkat, kideríthetjük, milyen mitológiai tartalmak a meghatározóak éltünkben, és hogy melyik mitikus alakot játsszuk a mitológiai élet-drámánkban. NEM-OKSAGI KAPCSOLATOK

Jung elmélete szerint az archetípusok a pszichoid szinten lakoznak. Müködésük - az atommaghasadás mintájára - hihetetlenül nagy energiát szabadít fel, amely kiváltja és táplálja a szinkronisztikus egybeeséseket. A személyiség e primitív szintjén zajló energiafolyamatok időnként "megszaladnak" és ez okozza a szinkronisztikus egybeeséseket világunkban. A pszichoid szinten még differenciálatlan energia felszabadulása után határozott formát ölt, majd e forma fúggvényében befolyásolja a psziché és a külvilág eseményeit. E külsőt és belsőt átrendező folyamat azonbán nem az okság elvének megfelelően müködik. Az energiafelszabadulást Jung numinozitásnak nevezte el. Ezt szó szerint isteni, esetleg kozmikus érzésnek mondhatnánk. Ira Progoff, Jung tanítványa a következőképpen jellemezte a kifejezést: "a transzcendens érvényesség és eredetiség érzése, az istenség lényege". A numinozitásjó példáját olvashatjuk az

Iliászban. Arról a jelenetről van szó, amikor Hermész fiatal férfinak öltözve Priamosz trójai király elé toppan: (...) s az öreg szörnyen megijedt, zavarodva eszében, hajlékony testén borzadt minden haja szála, állt bénán; de a Hasznotadó (Hermész) maga jött közelébe és megfogta a kezét az öregnek, kérdve ekképp szólt... Hermész segítségével akirály belopakodik a görög sereg táborába, és könyörög Akhilleusznak, hogy adja ki Hektor holttestét. E Hasznotadó az, akinek az összes isten közül a legtöbb köze van a szinkronicitáshoz. Az 5. fejezetben részletesen szólunk róla és az őt jelképező archetípusról is. A szinkronicitás nem az okság elvén alapuló természetét Jung Wolfgang Paulival, a kiváló kvantumfizikussal közösen kutatta. Pauli 193ü-ban megjósolta a neutrino, egy igen különös, de annál fontosabb szubatomi részecske létezését. Csak huszonhat évvel később sikerült e részecskét kísérletileg is kimutatni. Pauli legfontosabb felfedezése azonban az úgynevezett Pauli-féle kizllrási elv. Ez azt mondja ki, hogy az atomban két elektronnak nem lehet minden tulajdonsága egyforma. Az elv, noha csupán az egyenletek szimmetriákkal kapcsolatos formális matematikai sajátosságának látszik, mégis alapvető szerepet játszik a kvantumfizikában - például a kémiaikötések és az anyag szilárdsága, tehát - a valós világ jelenségeinek leírásánál. Arthur Koestler szerint egyáltalán nem meglepő, hogy az az ember, aki felfedezte a kizárási elvet ami "úgy mükődik, mint valami erő, noha nem az" -, egyúttal az elsők egyike, aki felismerte a hagyományos tudomány korlátait. Jung és Pauli felvetették, hogy a klasszikus fizika megszokott triádját - a teret, az időt és az okságot - ki kellene egészíteni egy negyedik elemmel, a szinkronicitással, és így tetramert kapnánk. E negyedik elem az okság ellenpólusa lenne, mivel nem oksági elven müködik. Pauli tisztában volt azzal, hogy egy nem oksági elven alapuló folyamatot metafizikainak kell tekintenünk, mert az okság elvénél alapvetőbb szinten müködiko Már említettük, Pauli életéből sem hiányzott a szinkronicitás: a híres Pauli-hatás következtében a tudományos berendezések rendre tönkrementek a fizikus jelenlétében. Az elnevezés tréfás utalás a kizárási elvre. Pauli egész életét keresztül-kasul szőtték az egybeesések, különösen élete válságos időszakaiban.

JUNG ÉS KAMMERER Az egybeesésekben Jung a jelképes tartalmat, Kammerer pedig a számok, betűk és nevek ismétlődésének szigorú tényszerűségét emelte ki. Első pillantásra a kettőnek semmi köze sincs egymáshoz. Mintha a véletlenjátékának érdekes kuriózumai volnának. Jung határozott kritériumhoz akarta kötni, hogy egy eset szinkronicitás-e vagy sem. Az osztályozás mércéje szerint szinkronisztikus egybeeséseknél mindig találunk valamilyenjelképes vagy mitikus tartalmat. Lélektani szempontból ilyen egybeeséskor a tudat két eltérő állapota nyilvánul meg egyidejüleg. Az egyik a hétköznapi tudatállapot, amely az érintett személy pillanatnyi tevékenységével kapcsolatos. Amásik pedig az archetípus életre kelése következtében áll elő. Ez utóbbi jórészt tudattalan ugyan, de mindig a numinozitás vagy valamilyen feltétlen kozmikus tekintély jelenlétének érzése kíséri. Noha már korábban is jelen volt, tudatosulása pillanatában valósággal földbe gyökerezik az ember lába.

Vélhetőleg Karnmerer sem csupán szórakozásból gyűjtötte a könyvében - Das Gesetz der Serie (A sorozatok törvénye) - szereplő eseteket. V égül is húszéves korától szorgalmasan kereste és rendszerezte az ismétlődéseket. Mindenesetre ne söpörjük félre olyan gyorsan őket, mert e megszállottság erős tudattalan meghatározottságra utal - a véletlennél több kellett, hogy ilyen elszántan eredjen az egybeesések nyomába. Jung úgy vélte, elengedhetetlen efféle megszállott érdeklődés az ESP müködéséhez, amely végső soron ugyancsak a szinkronicitás körébe tartozik. J. B. Rhine Duke egyetemen végzett ismert paranonnális kísérletei erősen foglalkoztatták Jungot. Rhine számos esetben bizonyította a telepátia, a prekogníció és a telekinézis létezését, nehézséget inkább az okozott, hogy miként tartsa fenn kísérleti alanyai érdeklődését, hogy ne csökkenjen a hatékonyságuk. Bánnilyen sikeresek voltak is az első néhány próbálkozásnál, eredményeik a napok, a hetek és a hónapok előrehaladtával fokozatosan visszaestek a véletlennél várható szintre. Rhine tehetetlenül állt a problémával szemben, mire Jung felvetette, hogy talán az érdeklődés hiánya a kudarc oka. Az ESP kísérletekben jórészt földhözragadt feladatokat kell megoldani, mint például a közismert fej vagy írás játék. A pénzénne azonban csak azután kerül elő, hogy a kísérleti alany már elsorolta az elkövetkezendő több száz érmedobálás vélt eredményét. Ilyen körülmények között nem csodálkozhatunk, ha az eredmények hamar romlani kezdenek. Az érdeklődés csökkenésével a psziché kivonja magát a kísérletekből, ez pedig a tudattalan közremüködésének hiányát váltja ki. Kammerer ajelek szerint évtizedeken át meg tudta őrizni érdeklődését. Annyira foglalkoztatta a kérdés, hogy ez ösztönözte az egybeesések megjelenését, amelyeket aztán megfigyelt. Erre a következtetésre jutott Alan Vaughan is Incredible Coincidence (Hihetetlen egybeesés) címü könyvében: ha valakit érdekel a szinkronicitás, akkor lépten-nyomon belebotlik! Tréfásan a szinkronicitás szinkronicitásának nevezte el ezt az összefúggést. A szinkronicitásról tartott előadásai során számos érdekes eset fordult elő. Szerinte senki nem kerülheti el ezt, ha bármi köze is van a szinkronicitáshoz.112 Kammerer lelkesen, őszintén és eredeti módon közeledett a problémához, elemző és statisztikai módszere azonban lerontotta eredményei értékét, és tiszta kuriózum lett a szinkronicitásból. Jung felismerése és holisztikus megközelítése ellenben kiállta az idő próbáját, és bebizonyította, az egybeesésekben kifejeződő mitológiai tartalom életünk valamelyik kényes problémájára hívja fel a figyelmünket.

HERMÉSZ, A KÓPÉ Nem kis igazság van abban, hogy a görögök a ma szinkronicitásként ismert tapasztalatnak a Hermész nevet adták. MURRY STEIN In Midlife (Az élet delén) Az archetípusokban kifejeződő jelképek egyetemesek: sem a belső, sem a külvilághoz nem tartoznak egészen, hanem összefonódnak, és meghatározzák a kozmosz szerkezetét. Jung az unus mundus nevet adta az archetípusok e születési helyének. " Világ", amely megalapozza a pszichét és az objektív, anyagi világot. Bohm a holografikus világegyetem elméletével szintén erre törekedett. Mint láttuk, az archetípusok a mítoszokban fejeződnek ki, ezért joggal számítunk arra, hogy segítségükkel mind az objektív világról, mind pedig a lélek valóságáról képet alkothatunk. Ha alaposabban szemügyre vesszük a görög mítoszokat, akkor tapasztalhatjuk, hogy a görög istenek valóban egyszerre személyesítették meg az ember belső világát, valamint a természet és a társadalom külvilágát. AZeusz név példáulfényt vagy fényzuhatagot jelent. A természetben a nappali égbolttal és a légköri jelenségekkel társították. Jellegzetes, félelmet keltő megnyilvánulásai, a villámlás és a dörgés Görögország egyes hegyvidéki tájain szokatlanul gyakoriak, s nem véletlen, hogy e helyeken Zeusz

különösen nagy tiszteletnek örvendett. E görög főisten fejezte ki azonban egyúttal a lelki világosságot vagy a megvilágosodást is. E fény kihatott a többi istenre is, és nem utolSó sorban beragyogta a görög kultúrát. Megtaláljuk nyomát a görög képzőmüvészetben, a költészetben és a filozófiában. Walter F. Otto, a neves ókorkutató kimutatta, hogy a többi görög istent felfoghatjuk Zeusz számos tulajdonsága kivetülésének.113 Nincs túlzás abban az állításban, hogy ha megértjük Zeuszt, akkor közelebb kerülünk a görögök világához. Zeusz eddigi jellemzése is alátámasztja az imént mondottakat, miszerint a mítoszok egyszerre fejezik ki az ember belső valóságát (megvilágosodás) és a külvilágot (mennydörgés és villámlás). Mindez ma éppoly igaz, mint ahogy a görögöknek is az volt. Amítoszok az útjelzőink, amelyek segítségével eligazodhatunk a tudat és az anyagi világ megnyilvánulásai között. Már volt szó arról, hogy számos tudományos elképzelés mitológiai eredetű. Nem kivétel ez alól az okság elve sem, amelyet az értelmünkkel felfogható, rendezett kozmoszban való ősi hitre vezethetünk vissza. Einstein egyik híres rÍ1ondása - Isten nem kockázik a világegyetemmel - a bizonyítéka, hogy e hit még századunkban is elevenen él. Marie-Louise von Franz rámutat, hogy az atom fogalma, Jung szavaival, "a legkisebb részecske mitológiai elképzeléséből", a lélekatomból ered.114 Nyugaton Démokritosz és Leukipposz képviselte az atomelméletet, de az számos más kultúrában is előfordul: a Közép-ausztráliai Aboriginesben, és az ősi közép-keleti gnosztikusok tanában fényrészecskékről van szó, amelyek minden létező és potenciális dolog lehetőségét magukban hordozzák. Dieter Mahnke alapos tanulmányt írt a gömb szerepéről a nyugati gondolkodásban. E munkájában kimutatta, hogy a modem fizika atom-, tér- és időfogalma " végeredményben a mandala-alakú Isten-képmásból származik".115 Jung pedig bebizonyította, hogy ez az Isten-képmás az én archetípusának jelképe is, és a személyiség \ egységét fejezi ki. Érdeklődésünket most a természet egy másik vonatkozásának szenteljük. Ennek legfőbb jellegzetessége, hogy megtaláljuk a mítoszokban, az objektív valóságban és a psziché világában egyaránt. Nem más ez, mint a szinkronicitás. A hétköznapi dolgok megszokott menetébe váratlanul tör be, és a rejtélyesség légköre lengi körül. Nyomában pillanatokra behatol ismerős világunkba az élet értelmének mögöttes valósága. A szinkronisztikus egybeesések mindig úgy jelennek meg, mintha valaki, de az embemél hatalmasabb lény rendezné őket így. Könnyen gondoJhatunk egy szeszélyes istenre, aki azzal szórakozik, hogy saját elképzelése szerint alakítsa a dolgok menetét. A görögöknek Hermész személyesítette meg e kópét. Róla fog szólni ez a fejezet, de előtte térjünk még ki azokra a váratlan pillanatokra, amelyek kizökkentik az embert élete rendes kerékvágásából. Minden emberi tevékenység folyamán történhet valami teljességgel váratlan dolog, amely forradalmi változások csíráját rejtheti magában. Thornas Kuhn, fizikus és tudománytörténész híres müvében - A tudományos forradalmak szerkezete - a tudományos kutatás folyamatát vizsgálja. Az ismert és megjósolható folyamatok kutatásának hosszú, eseménytelen időszakait alkalmanként érthetetlen és megmagyarázhatatlan események szakítják meg.116 Ezek az anomáliák felboríthatják a módszeresen felépített tudományos paradigmát ( az alkalmazott tudományos módszerek, valamint az elfogadott tények és ismeretek rendszerét). Ilyen anomália volt, amikor Wilhelm Röntgen felfedezte a röntgensugarakat, vagy ilyenek azok az adatok, amelyek cáfolták az úgynevezett ultraibolya-katasztrófát a termodinamikában. Többek között ezek is hozzájárultak a kvantumfizika megszületéséhez. A szinkronisztikus egybeesések is ilyen váratlan dolgok - emlékezzünk csak az aranybogárra, amely éppen a megfelelő időpontban ütődött az üvegnek. Ezek az egybeesések élesen kiugranak a hétköznapi események hátteréből, mert valamilyen szándékot vagy üzenetet sejtünk bennük. De egyúttal aláássák a mindennapi világban megszokott időrendbe, és az ok-okozat összefüggésbe vetett bizalmunkat is. Szakadást okoznak a számunkra ismert valóságban, és helyet teremtenek a csodának. A kópé a legtöbb ember mitológiájában a váratlan eseményeket okozó mitikus alak, aki hirtelen, a valóság kárpitján támadt réseken keresztül toppan az ember elé, hogy jó vagy rossz szerencsét hoz,zon. Akópé alakja egyetemes. Megtaláljuk az amerikai őslakosság hiedelemvilágában Ictinike, Coyote, a Nyúl és mások személyében. Apolinéziai szigetlakók Mauinak hívják, a germánok Lokinak nevezték, az indiai mitológiában pedig Krisnaként tisztelik. A nyugati kultúra számára Hermész, a görög isten a legismertebb, akit Homérosz Hasznotadónak mondott. Valamennyi kópéistent ellentmondásos viselkedése jellemez. Hermész továbbá az utazók és a tolvajok támogatója, és lélekvezető, aki a lelkeket az alvilágba kíséri, ő az istenek hírvivője is. Legfontosabb vonása az eddigi tulaj-

donságai alapján, hogy mindig két világ határán mozog, és az átmenetek idején kap szerepet. Egészen nyilvánvaló tehát, mi köze van a világ megszokott menetében előforduló váratlan eseményekhez és a csodákhoz. A HATARJARO

Herrnész egyedülálló képességét a váratlan dolgok előidézésére annak köszönheti, hogy szabadon járkel a valóság különböző szintjei között. Ahol csak változás és átmenet van folyamatban, biztosra vehető, hogy ő ott rejtőzik valahol, lévén a küszöbök és az átmenet istene is. A 4. fejezetben idézett Íliász-részletben is akkor jelenik meg az öreg Priamosz előtt, amikor a király át akarja lépni a görög és a trójai csapatokat elválasztó határvonalat, hogy kikérje Hektor holttestét. Herrnész fiatalember képében tűnik fel, és sértetIenül juttatja el az öreget Akhilleusz elé, majd biztonságban újra hazavezeti. Az Odüsszeiában akkor találkozunk vele, amikor Odüsszeusz bajtársai után kutatva Kirké szigetén a boszorkány házához ér, aki társait disznókká változtatta. Az isten megint fiatalként testesül meg, és egy varázslatos növényt ad Odüsszeusznak, hogy az megvédje magát Kirké bájával szemben. Eddig a kópé jótéteményeire Iáttunk példákat, s ezért joggal mondták, "Herrnész az, aki szívesen szegődik oda társul az emberhez".117 Ez a két epizód is bizonyította a legalapvetőbb tulajdonságát: mindig határhelyzetekben tűnik fel. Nem véletlenül tartják a küszöbök istenének, és nemcsak az anyagi küszöbökének, hanem átvitt értelemben, az ember életében küszöbön álló változásokénak is: a nappal és az éjszaka, az álom és az ébrenlét, a tudat és a tudattalan, az élet és a halál határrnezsgyéjén. Kerényi Károly az ókori görög és római kultúra nemzetközi hírű kutatója mutatja be a Iegalaposabban Herrnészt a maga sokoldaIúságában. Hermetikus utazásnak nevezi az emberi Iélek szintjei közötti barangolást. Míg a hétköznapi értelemben vett utazó egyik helyről jut el a másikra, addig a herrnetikus utazó határterületeken jár, az emberi tapasztalat megszokott tartományait elválasztó térben Iebeg. " Valóban, mindenkitől elszökőben van, önmagától is"118. Aházak bejáratánál és az országutak mentén elhelyezett hermák mélyebb jelentése is ezt fejezi ki. Herrnész jelenlétére utalnak a ház bejárata fólött Iátható feliratok, amelyek a küszöbnél, a hidaknál a határ átlépésére hívják fel az utazó figyelmét. U gyanezt a célt szolgálták a bejárat mellett vagy fólött olvasható, neki szentelt feliratok is. Közvetítői tisztében az éjszakai és a nappali világ közt, a kísértetvilág és az embervilág közt, ha pedig egy templom előtt áll: az emberek és az istenek világa között, ő a Propylaios és Pylaios. (...) Egy felirat Pyliosnak és Harmeteus-nak nevezi: "az ajtónállevő"-nek és "fuvaros"-nak. Két további jelzője: strophaios és stropheus szoros kapcsolatát mutatja az ajtó sarokvasánál: tehát a bejárattal és egyúttal egyfajta középponttal, amely a legfontosabbnak, az élet-halál-élet váltakozásának átmenő pontja".119 Mivel a sarokvasnál van az isten, az életből a halálba, és megint csak az életbe átalakulás határán, ezért Hermész éppen azon a lélektani határmezsgyén tevékenykedik, ahol a változások zajlanak. Amikor új tények vagy tapasztalatok megváltoztatják személyiségünket, jelképesen meghalunk, hogy újjászülethessünk. Ha áttörjük a tapasztalataink szabta határokat, és belevetjük magunkat az ismeretlenbe, valószínüleg nyomára akadunk a Hermész vagy egy másik kópéisten alakjában feltűnő archetípusnak. Jung felfogása alapján a szinkronicitás is határeseménynek számít. Jellernző módon a belső valóság és az anyagi világ találkozási pontján tűnik fel. A szkarabeusz megjelenése az álomban és a valóságban, vagy Jung gyakori találkozása halakkal és halakat ábrázoló képekkel igen rövid idő leforgása alatt, mialatt a haljelkép történeti jelentésén dolgozott - mindezt tekinthetjük a tudattartalom anyagivá válásának a hétköznapi világ színpadán. Az álmokhoz hasonló egybeesések azonbanjelképes tartalmat is kapnak, midőna tudatta///1áriból a tudatba lépnek. Meglehet, az érintett személy nem érti meg / azonnal e tartalmat, de a kísérő érzelmi töltés figyelmezteti, hogy ! valami rendkívüli történik. Amikor Jung betege meglátta az aranyszínü bogarat a kezelőorvosa kezében, olyan érzelmi sokkon esett át, amely szétzúzta a betegségét kiváltó beidegződéseket. Az esetek tanúsága szerint akkor lehetnek a miénk a kópé / szinkronisztikus ajándékai, ha változások előtt állunk vagy bizony;! talan, átmeneti állapotban vagyunk. Például a meditáció során el! hagyjuk a tudat hétköznapi világát, elhalványulnak a tudattalant és i a tudatot elválasztó határok, ami nagy mértékben előmozdítja olyan egybeesések feltűnését, amelyek valamilyen tartalmat akarnak közölni velünk.120 Ken Wilber, az emberek közötti kapcsolatok lélektanának kutatója felveti, hogy a meditáció olyan

tudatállapotot hoz létre, amelyben "magas fokú, archetípusos megvilágosodás és különböző felismerések részesévé válik az ember".121 Ha ez így van, akkor nem csodálkozhatunk, hogy

meditáció alatt megélénkül az archetípusok müködése, ami pedig végső soron a szinkronicitás bölcsője. E könyv szerzőinek tapasztalata szerint az utazás, különösen a nyilvános közlekedési eszközökön, például repülőn, buszon vagy vonaton, szintén ösztönzi a szinkronicitást. Látszólag véletlenül összefutunk valakivel, és a találkozásnak fontos következményei lesznek, vagy véletlenül már régen keresett könyvek, cikkek stb. kerülnek a kezünkbe. Az utazás a szó szoros értelmében átmeneti állapot: a fizikai tér egyik pontjáról eljutunk egy másikra, és ezt általában tudati változások is kísérik. Gondoljunk csak arra, hogy elindulunk dolgozni vagy szabadságra megyünk, egészen biztos, hogy más lelki beállítottsággal nézünk az események elébe. Hacsak nem vagyunk folyton úton, várakozással és nyitottan, kíváncsian tekintünk a jövőbe. Aszinkronicitást életutunkjelentősebb mérföldköveinél is ott találjuk. Személyiségünk fejlődése nemcsak serkenti az egybeesések gyakoriságát, amelyek valamilyen üzenetet tudatnak velünk, de ugyanezek az egybeesések teszik egyúttal elviselhetővé is az átmeneteket. Murry Stein az In Midlife (Az élet detén) címü könyvében szintén arról ír, hogy az ember életének derekán bekövetkező változásokat - a változáskori válságot - gyakran füszerezik szinkronisztikus egybeesések, amelyek hátterében maga Herrnész áll.122 Jelképes értelmet is tulajdoníthatunk annak, hogy Herrnész akkor jelenik meg az agg Priamosz életében, amikor az Hektor fia holttestét keresi. Felfoghatjuk ezt úgy is, hogy az idős ember élete delén elveszett hősi ifjúságát keresi. Meg kell békélnie a múlttal - el kell temetnie egyszer s mindenkorra -, hogy helytállhasson az élet második felvonásában, amikor - Jung felfogása szerint - be kell teljesítenünk küldetésünket a~ilágban. Az élet nagy átmeneteinek s~~ból nem hiá~yozhatnak a hivatásbeli változások sem. Ez idő tájt feltűnő szinkronisztikus egybeesések sem mennek ritkaságszámba. Max Gunther a The Luck Factor (A szerencse szerepe) címü könyvében beszámol írói pályafutása kezdetéről a The Time magazinnál. Az első állását csak azért kapta meg, mert a kellő időben volt a megfelelő utcasarkon, ahol találkozott valakivel, aki felajánlotta neki az állást. Az ember életének utolsó változása a halál. Hermész természetesen ekkor is színrelép, most pszükhopomposzként vagy lélekvezetőként az a feladata, hogy az elhunyt lelkét az alvilágba kísérje. Sokan rámutattak már, hogy az életnek nincs még egy szakasza, amely annyira bővelkedne lelki megnyilvánulásokban, mint a halál. Közéjük tartozik a szinkronicitás is. Valószínüleg nem sokan vannak, akik ne tudnának különös egybeesésről beszámolni valamelyik szerettük halálával kapcsolatban. Sok történet óment rejt magában, olyan szinkronisztikus egybeesést, amely valakinek a halálára utal. Jung szinkronicitást tárgyaló könyvéből vett második példánkban ilyen ómen szerepel. Jung éppen befejezte egyik betege aznapi kezelését, amikor a férfinál - orvosi gyakorlata azt súgta aggodalomra éppen okot nem adó szívpanaszokjeleit fedezte fel. Azonnal el is küldte őt egy szakorvoshoz kivizsgálásra, aki mindent rendben talált. Időközben otthon a férfi felesége egészen megrémült, mert egy madárcsapat telepedett le a háztetőre. Az asszony nagyonjól emlékezett erre az előjelre, mert anyja és nagyanyja halála előtt is ugyanez játszódott le. A férj úton hazafelé, zsebében az orvosi zárójelentéssel, összeesett és meghalt.123 Az eset elgondolkoztatta Jungot, és utánanézett, mi a madár szimbolikus jelentése. Az ősi Babilóniában a lelkek az alvilágban tollruhát viseltek, Egyiptomban a bát vagy a lelket madámak képzelték. Homérosz és más antik források is csivitelő és számycsapkodó lelkekről beszélnek. E példa és még sok másik megerősíti, hogy a madár bizonyos helyzetekben a halált vagy a közeledő halált jelképezi. Érdekes módon az ómenek sokkal gyakrabban kötődnek természeti jelenségekhez, és kisebb számban fordulnak elő az embertől származó dolgokkal - például számokkal, szavakkal, könyvekkel és gondolatokkal - kapcsolatos szinkronisztikus egybeesések. (Az ómenekről részletesebben lásd az I. Függeléket.) HERMÉSZ ÉS A KÉPZELET Az amerikai síksági indiánok legendáiban is feltűnik a szellemes kópé alakja, Coyote, aki legfőképpen megbízhatatlanságáról híres. Szerepe szerint a világ mitikus rendjéért felelős, sőt egyes történetek a világ teremtését is neki tulajdonítják. De nem volna kópé, ha nem volna kellőképpen ellentmondásos figura. Szüntelenül tréfálkozik, hol önző, hol megbízhatatlan, ami éppen soron van.

Coyote tanította meg az embereket enni, öltözködni, házat építeni, vadászni, halászni stb. Sok jó dolgot tett, de semmit sem fejezett be rendesen. Máskor tévedett, és bár bölcs és hatalmas volt, sok bolond dolgot müvelt. Túl bolondos volt ahhoz, hogy tréfáit a maga szórakoztatására üzze. Emellett még önző, gonosz és hiú hírében is állt.124 Coyote egyszerre bohóc, teremtő, adományozó és tolvaj . Előszeretettel gúnyolja és zülleszti a konvenciókat, a megszokott rendet és az előítéleteket. Csínyei, tolvajszenvedélye és a konvenciókkal szembeni ellenszenve miatt Coyote kísértetiesen hasonlít Hermészre, különösen, ha a görög isten gyermekkorát nézzük. Amikor Hermész megszületett a Külléné-hegyen, anyja, Maia, bepólyálta, és egy szelelő kosárba tette. Hermész azonban bámulatosan gyorsan megnőtt, s mihelyt anyja hátat fordított neki, megszökött, és elindult kalandot keresni. Elérkezett Píeriába, ahol Apollónnak egy csordára való gyönyörü marhája legelt, s elhatározta, hogy ellopja őket. Mivel azonban tartott tőle, hogy a nyomok esetleg elárulják, egy kidőlt tölgyfa kérgéből sarukat készített, összefont füszálakkal a marhák lábára kötözte őket, aztán éjnek idején elhajtotta a csordát.125 Apollón a barlang bejáratáig követte a kis tolvaj nyomát. Hermész időközben gyorsan visszabújt a pólyába, és onnan hallgatta Apollón vádaskodását, miszerint ellopta volna a marháit. V édekezésül felhozta, túl fiatal még ahhoz, hogy marhákat lopjon (ugyanaznap született!). Apollón nem nagy meggyőződéssel, de folytatta a szemrehányások áradatát. Kikapta a ravasz csecsemőt a bölcsőből, mire a kicsi a homéroszi himnusz szavai szerint ,jósmadarat küldött, mialatt tartotta Apollón, fájdalmas korgást gyomrából, tüsszentett gyorsan", más szavakkal: szellentett jókorát, és ezzel az olümposzinak éppen nem nevezhető tettel

sikerült megszabadulnia a fenséges Apollón további gyötrésétől. A történetben a csecsemő Hermész nemcsak azzal vétett egy tilalom ellen, hogy kezet emelt Apollón marháira, de egészen semmibe vette az Apollónt megillető komolyságot és tiszteletet, és arra vetemedett, hogy képen szellentse a messze nyilazó istent ( aki az undortól elejtette a gyermeket).126 Ezzel azonban még koránt sincs vége a történetnek. A csecsemő a lopás után két barmot mindjárt fel is áldozott a tizenkét istennek - immár ő maga is közéjük tartozott. Áldozati tüzet gyújtott, és igazi olümposzi istenhez méltóan megtartóztatta magát, és megfontoltan csak annyit vett magához az áldozati húsból, amennyi jogosan járt neki, bármennyire " vágyott is ekkor az áldozatokhúsára". Jóllátható e példából is, hogy egyfelől , csínyt követett el, másfelől azonban hagyományt teremtett az tűzáldozattal. Hamarosan hallunk még a kópé és a tűz kapcsolatáról. Hermészt, Coyotot és a többi kópéistent egyaránt jellernzi a tiszteletet nem ismerő életrevalóság és alkotóerő. Ők testesítik meg az emberi képzelet határtalan teremtőerejét. Walter Otto szerint "mindenütt felbukkannak".127 Ahogy a kópék sem, úgy a képzelet sem ismerhatárokat, semmi sincs elzárva előle. Hermész az utazók védelmezőjeként, lélekvezetőként és a képzelet patrónusaként megismertet bennünket a tapasztalat csúcsaival és mélységeivel, Olümposz ragyogásával és Hádész árnyékvilágával. Átrepít a valóság megszokott határain, és a tudat eddig ismeretlen térségeit tárja elénk. Midőn éjszakánként átlépünk az álmok világába, jelképesen szintén Hermész, a Hádész lélekvezetője mutatja nekünk az utat. Az álmok birodalmában éber állapotunk eseményei mintha fordítva peregnének előttünk, mintha a színfalak mögül szemlélnénk őket. James Hillman, a jungi iskola analitikusa megjegyzi a The Dream and the Underworld (Az álom és a túlvilág) című könyvében, hogy az egyiptomiak az alvilágot a hétköznapi világ fordítottjaként képzelték el, ahol az ott lakók a fejük tetején jámakkelnek.128 E megváltozott szemszögből más fényben láthatjuk mindennapi életünket és nehézségeinket, és ennek nyomán számos felismerésre juthatunk. Jung az álomvilág e fordított szemléletének jelentőségét a kompenzációban jelölte meg: az álmok helyrebillentik éber világunk egyensúlyvesztettségét, megmutatják, mi hiányzik életünkből. Tegyük fel például, hogy egy este csak úgy bosszantásképpen jól felhúzom a feleségemet. Éjszaka arról álmodom, hogy kétfős csapat vagyunk egy futóversenyen, amelyen kitaszítom a nejemet a pályáról. Ennek nyomán nyomasztó érzések gyötömek, hogy a saját csapatom vesztét okoztam. Másnap talán együttmüködésre sokkal készebbnek mutatkozom, mégha csak homályos érzések maradtak is az álomból. Ajelenlegi érzéseim, hogy a feleségem bosszantásával a kettőnkből álló csapat esélyeit rontom, a fordítottja annak, mint amit előző nap éreztem vele szemben, amikor felmérgesítettem. Az álom hozzásegített kapcsolatunk normalizálásához. Sőt, minél többet töprengek az álmon, annál valószínübb, hogy ráébredek, mi a

baj a feleségemmel szembeni viselkedésemmel. Hermészt a görögök egyaránt tisztelték mint olümposzi istent, aki élettől duzzad, és távol áll a holtak világától, és mint chthoniost ("gyors, mint a halál")* is az ősi görög anteszteria vagy mindenlelkek ünnepén, ami pedig a holtakkal kapcsolatos. A chthonios jelző jól illik a követhez (Hermészhez), akinek bejárása van az istenek, az emberek és a holtak világába. Feladatát sebesebben látta el, mint a gondolat vagy a képzelet, amely pillanat alatt bárhollehet. Felrepíthet az ihletettség csúcsaira, de le is taszíthat a búskomorság mélységeibe. Ha Hermész személyesíti meg a képzeletet, akkor egyúttal világteremtő is, 129 hiszen képzeletünk alkotja meg a világot olyannak, amilyenek látjuk, és ebből a szempontból a görög isten semmiben sem különbözik Coyottól, akit az amerikai síksági indiánok szintén világteremtőnek neveztek. Ám a kópét az elmében gyúló világossággal is azonosítják, ami a tűzhozó archetípusának felel meg. Emlékezzünk, hogy a csecsemő Hermész áldozati tüzet gyújtott, és ahogy Campbell rámutat, a tűz mítoszaiban a világ minden táján az égiektőllopják el a tüzet. Ez megint Hermészre, a tolvajra, vagy általánosabban a kópé számtalan megnyilvánulására utaló jegy. Legyen Coyote az észak-amerikai indiánok, Prométheusz (aki több vonásában osztozik Hermésszel), a görögök, vagy az andamanesei halászkirály, a bengáli öböl egy félreeső szigetének őslakosai számára. Amikor Hermészt a tudattal hozzukkapcsolatba, akkor az isten fejének, a kocka alakú hermákon látható

ábrázolásaira, és Apollón feláldozott barmainak húsa iránti, titáni étvágyát ellensúlyozó, önmérsékletet kifejező arcvonásaira gondolunk. A tudat fénysugara az emberi alkotóképesség igazi forrása, amely nélkül a gondolat puszta gondolat maradna - ha egyáltalán megszületne -, és nem válhatna valósággá. Ha így fogjuk fel Hermészt, akkor belátjuk, elképzelhetetlen nélküle az emberi lét. Kerényi Hermész chthonicus eredetének tárgyalásakor odáig megy, hogy azt állítja: "Alighanem ugyanaz a sötét mélység ő, amelyből mi is származunk. Talán azért lebeghet Hermés oly meggyőzően előttünk, vezethet bennünket útjainkon, mutathat nekünk aranyló kincseket minden találó és rabló szellemtől áthatott pillanatunkban, mert világosságát mibelőlünk, vagy pontosabban: általunk meríti, ahogyan vizet is egy kútból, vagy pontosabban: a kúton át nyerünk a világ sokkal rhélyebb mélységeiből".131 Megfogalmazhatnánk-e szebben, hogy képzeletünkön és tapasztalatainkon keresztül nyilatkozik meg a kópé, a határjáró archetípusa? Hermész központi alkotó szerepét bizonyítja a kadukeuszán, vagy futárpálcáján egymásba fonódó és közösülő kígyók jelképe is.132 Ez a kígyó-jelkép a Közel-Keletről származik, és Campbell szerint "a kígyószömy és a kígyó istennő egyaránt megújítja a vi1 ' t" ago . Kerényi Hermésznek a Nagy Istenanyához füződő kapcsolatát a Görögország északi felén élt kabírok misztériumvallására vezeti vissza. Feltételezi, hogy Hermész, mint a férfi teremtőképesség kifejezője, Birmo - a Nagy Istenanya helyi elnevezése - egyik megnyilvánulása.134 Megerősítik ezt Hermész ithyphallikus ábrázolásai is - a hímtagot rendszerint a hermák elülső oldalán találjuk -, amelyek alapvetően férfi jellegü kreatív erőkre utalnak. Hermész, mivel az életadó N agy Istenanyától származik, maga is az élet forrásává vált, immár nem a női princípium szolgálatában, hanem tőle független teremtő erőként, eltérő megjelenési formát öltött a többi kópéistennel egyetemben. Nem termékenységi isten, mint a Nagy Istenanya, hanem sajátos férfiúi alkotóerő, amely a fallosz révén jelképesen behatol a világba, hogy életre keltse. A maga sajátos módján jelenik meg a világban, hogy életet leheljen belé. Azzal, hogy Hermész ellopta Apollón marháit, titáni önzéséről tett tanúbizonyságot, és ezt csak megerősítette a lant feltalálásának módja, amikor a még élő teknősben meglátta a zeneszerszám alapanyagát. Másfelől pedig a tűz használatával, és az olümposzi istenek és istennők tiszteletére feláldozott marhákkal hagyományt teremtett. Egyik afrikai, törzsi kultúrában például a kópénak tulajdonítják a hitvesi hűség és a nászágy szentségének bevezetését. Máshelyütt meg az elbeszélés művészete fűződik a nevéhez. Amennyiben Hermészt a képzelet csodás képességével kapcsoljuk össze, akkor egyúttal fontos szerepet játszik életünkben is. Jelen van fejlődő, hanyatló és egyáltalán változó világunkban, meg bennünk magunkban is, s ebből a szempontból a többi kópéval a történetmesélés feltalálójaként a mítoszalkotás ősatyja is. Hiszen a mítoszok szervezik egységgé a bennünket körülvevő világot és adnak értelmetlétünknek. A mítoszok is csak történetek vagy tanmesék - hogy Arisztotelész kifejezését használjuk -, amelyek segítségével megismerjük kömyezetünket és magunkat. Joseph Campbell így fogalmazta ezt meg: "Amítoszok is képzeletünk termékei, mint az álmok. Ezért, szintén az álmokhoz hasonlóan, bennük fogalmazódnak meg legmélyebb reményeink, vágyaink, félelmeink, lehetőségeink és konfliktusaink, amelyek akaratunk és a külső világ kölcsönhatásából erednek".136 Ebbe az irányba mutatnak egyes, az agykutatásban megfogalmazott elképzelések is. Gordon Globus nemrégiben azzal az elmélettel állt elő, hogy az agy működése a hologramra emlékeztet. Az agy belső holomozgása vagy implicit rendje magához hasonló külső világot teremt.137 Ez azon az elgondoláson

alapul, hogy az agy roppant lehetőségei révén bármilyen lehetséges és megtapasztalható valóságot létrehozhat. Az álom- és az éber világunkat éppúgy más és más valóságként kezeljük, mint a különféle misztikus és módosult tudatállapotokat. Az, hogy adott esetben melyik az aktuális, attól függ, milyen korlátokat szab képzeletünknek pillanatnyi mentális állapotunk, testünk és objektív kömyezetünk. Akópéisten ellentmondásos tulajdonságai és megjelenési formái - egyszerre az utazók és a tolvajok patrónusa - szintén a korlátlan képzelet lehetőségeiről tanúskodnak. A kópé, nem ismer el semmiféle határt vagy korlátot. A képzelethez hasonlóan "isteni szférában mozog", amelyet "nem a földhözragadt emberi kívánságok jellemeznek, hanem a létezés totalitása. Ebbe egyaránt beletartozik a jó és a gonosz, a vágyakozás és a csalódás, a fenséges és az alant " A görögök számára Hermész alakjában testesültek meg az említett ellentmondásos tulajdonságok, amelyek a középkorban Merkúrban, az alkímia egyik kulcsfigurájában éltek tovább. Jung az alkímia lélektani alapjának kutatása során arra a következtetésre jutott, hogy Hermész és Merkúr nem különböznek egymástól, és ennek alátámasztására felsorolja néhány közös sajátosságukat: Merkúrt általában a következő jelzőkkel illetik: az arkánum, a príma matéria, afémek atyja, az ősi káosz, a paradicsomi föld, az anyag, "amelyen a természet dolgozott egy kicsit, de ennek ellenére tökéletlen maradt". De ő egyúttal a végső matéria, saját átalakulásának célja, a kő, a tinktúra, a bölcsek aranya, a gránátkő, a bölcs ember, a második Ádám, Krisztus hasonmása, a király, a fények fénye, a földi isten, tehát vagy az istenség maga, vagy tökéletes ellenlábasa.139 A lista egyes elemei - a príma matéria, a kő, a tinktúra - kizárólag az alkimisták tevékenységének nyersanyagait jelölő fogalmak. A többi ellenben már emelkedettebb tartalmat fejez ki: Merkúrt Krisztussal vagy magával Istennel hozzák összefüggésbe, esetleg Isten tökéletes ellenlábasával azonosítják. Jung megjegyzi még, hogy Hermész/Merkúr gyakran jelenik meg az alkímiai házasságot ábrázoló búja és obszcén képeken. E házasság jelképezi az alkímiában a teljességet, az alkímiai tevékenység célját, ám ezt a kívülállók - Jung szerint - tisztán pomográfiának tartották. Sőt, olyan képeken is megtaláljuk Hermészt, amelyeken a szereplők "ürüléküktől szabadulnak meg, vagy hánynak". Jung úgy véli, ezek a képek az alvilági Hermészt mutatják be igazi valójában. Az emelkedett és az alantas e kiáltó ellentéte tárhatja csak fel ugyanis Hermész, a kópéisten egész lényét, és a szinkronicitáshoz füződő kapcsolatát. A kópé valójában nem egyéb, mint ellentmondások egysége. Mindent magába foglal, de ő maga nem része semminek. Szabadon mozog maga alkotta világában, és bárhol feltűnhet. Ellenőrizhetetlen és megjósolhatatlan viselkedése folytán a szinkronisztikus egybeesések - hozzanak bár jó szerencsét vagy rosszat - előfordulását sem csorbítja semmilyen korlát. A KÓPÉ A PIACTÉREN Heffi1ész a hétköznapi valóság kárpitján támadt résekben tűnik fel, és úgy avatkozik bele a dolgok menetébe, hogy a már ismertet összekapcsolja az ismeretlennel. E müködése - talán meglepő - a kereskedelmet védelmező funkciójából ered. Noffi1an 0. Brown, ókorkutató és Freud-tanítvány a Hermes The Thiej(Heffi1ész, a tolvaj) címü munkájában rámutat arra az érdekes tényre, hogy a korai görög falvakban a piacteret a települések közötti határon alakították ki. "A településhatáron folytatott kereskedelem e primitív formájában mágikus jelentőséget tulajdonítottak a határ átlépésének".140 Az ismeretlen és félelmetesnek tartott szomszédokkallebonyolított csere valóságos misztériumnak számított. Mivel úgy hitték, az ügylet létrejöttében döntő szerepe van Heffi1ész isteni beavatkozásának, csoda számba ment, az ismert saját falu és az ismeretlen szomszéd település közötti kapcsolatfelvétel. Ennek az a magyarázata, hogy a települések lakói igazából sohasem találkoztak. Aki túl akart adni valamilyen áruján, az letette az erre a célra kijelölt helyen (a piactéren, a falu határában), majd hazament. Bizonyos idő elteltével aztán visszatért és ott találta a csereárut, ezzel pedig vége is volt a müveletnek. Még a klasszikus korszakban is a kereskedelem e primitív formáján alapult Heffi1észnek a piacterekhez fűződő kapcsolata. Az ókori kereskedelemben játszott szerepe is jól szemlélteti, hogy Heffi1ész miként kapcsolja össze az

ismertet az ismeretlennel, a kettő határvonalán. Ha általánosítjuk ezt az eredményünket, akkor levonhatjuk a következtetést: Heffi1ész átfogja "a létezés teljességét". Feltűnését csak ösztönzik az élet teljességét elutasító nézetek. Nincs jelentősége, hogy mi magunk vontuk-e meg a határokat, esetleg tudattalanul, vagy pedig kultúránk hagyományos megrögzöttségeiről van-e szó. A tudomány mechanisztikus szemléletmódja az okság elvének kizárólagosságán nyugszik. Ám a kópé előszeretettel hágja át e korlátot, és ahol eddig a megszokottat találtuk, ott most valami váratlan dologgal kell szembenéznünk. A szinkronicitás jelensége azért tűnik első pillantásra homályosnak, félelmetesnek és fenyegetőnek, mert a régi világkép keretén belül nincs rá magyarázat, sőt aszerint nem is lenne szabad léteznie. Egészen váratlanul robban be életünkbe, valósággal gúnyt űz az okság elvéből. A kópé minden megjelenése felhívja a figyelmünket az élet teljességére, amelytől a tudomány megrögzött határhúzói igyekeznek megfosztani bennünket. És ha mégis engedünk a csábításnak, azonnal az ördög cimborájának kiáltanak ki bennünket. Tudományos szemmel kétség sem férhet ahhoz, hogy tiltott dolgokról van szó, hiszen e jelenségeket nem vethetjük alá objektív kísérletnek, nem ellenőrizhetjük a jóslatainkat, és egyáltalán, nem tarthatjuk kézben a dogok menetét. A szinkronicitás tehát valóságos botránykő, hiszen ellentmond az ok-okozat elvére épülő, bevett mítosznak, és azt hirdeti, hogy a valóság egészen másképpen müködik. ELSZÓLÁSOK Az elvétés (Felhleistung) kifejezés Freudtól szánnazik. Olyan esetek leírására használta ezt a szót, melyek során valakinek akaratlanul kicsúszik a száján egy megjegyzés. Freudi nyelvbotlásnak is mondják ezt. E nyelvbotlások általában sokat elárulnak az emberről, az adott helyzetről alkotott igazi véleményéről stb. Ekkor egy pillanatra a külvilágnak mutatott álarc mögé pillanthatunk, és megismerhetjük az illető leplezetlen tennészetét. Egy egyetemi hallgató például hosszú, száraz előadáson ül, amikor hirtelen kicsapódik az ajtó, és friss levegő áramlik a terembe, mire önkéntelenül a következő szavak csúsznak ki a szájából: - Valaki kivágta az unalmast (a tanárt)*. Mindannyiunkkal megesik az ilyesmi, és vagy zavarba jövünk, amikor eszünkbe jut, vagy pedig jót nevetünk rajta. Egészen ismerős kép tárul elénk, ha a freudi elvétést a jungi tenninológiával értelmezzük: Ismét a kópé tréfálkozik velünk. Személyiségünk magunk megvonta határaival vagy felvett álarcunkkal incselkedik, amikor tévedéseket és botlásokat követtet el velünk, akár akarjuk, akár nem. Énünk e szilárd mázán támadt hajszálrepedéseken aztán felszínre törhet igazi valónk egynémely, gyakran nem véletlenül titkolt vonása.* Nem okoz nagy nehézséget az elszólások és elkövetőik személyisége közötti kapcsolat kimutatása, hiszen ezek az akaratlan cselekvésekjól tükrözik saját tökéletlenségünket, büszkeségünket, valamint az énünkről alkotott,

eltorzult vagy pontatlan képünket. Ám a szinkronisztikus egybeeséseknél nem ennyire magától értetődő, mi az összefüggés életünk és e jelenség között. Az egybeesésekben kifejeződő jelentés pedig végképp nem nyilvánvaló első pillantásra. Az elvétés és a szinkronicitás összefüggésének mélyebb megértéséhez vizsgáljuk tovább az elszólásokat. Kiindulásképpen nézzük meg, hogyan bontják ki a hagyományos parapraxes-ek jelentését. E könyv egyik szerzője meghallgatta egyszer egy éltes professzor előadását Ingmar Bergman A nap vége címü filmjéről. Az előadás végén az elbüvölt hallgatóság hatalmas tapsviharral jutalmazta a professzort, aki előrelépett és így szólt: - Nézzék! Ahogy öregszem, úgy növekszik a szexuális elnézést - mentális energiám. {Kiemelés tőlünk.) A nyelvbotlás valószínüleg rejtett lelki vagy érzelmi szükségletekre hívja fel a figyelmet. Ha nem lélektani szempontból közelítünk hozzá, akkor csupán jelentéktelen bakinak tekinthetjük. Ám ha számításba vesszük az idős professzor félelmét, hogy kora előrehaladtával nemi potenciája meg fog szünni, akkor a nyelvbotlás egészen más fényben tűnik fel. Gyakran e nyelvi kisiklások leplezik le a külvilágnak mutatott álarc, és a mögötte megbújó igazi érzelmek közti szakadékot. Ebből a szempontból hasonló a szinkronicitás jelensége is, hiszen szintén két eltérő szférát kapcsol össze: a hétköznapi valóságot és a tudattalan mitikus világát. Jung elképzelése szerint a szinkronicitás azon alapul, hogy a tudattalan nagy energiára tesz szert, másutt ellenben csökken a mentális energia. Ennek hatására a psziché differenciálatlan tartománya, a pszichoid jut szerephez. Mivel ezen a primitív szinten érvényüket vesztik a tudat korlátai, amelyek a pszichét elválasztják a külvilágtól, kapcsolat létesül a tudattalan és a külvilág között, és ez a tudat számára szinkronicitásként jelenik meg. Mint a freudi nyelvbotlások, amelyeknél a feszülő belső vágyak váltják ki az elszólást, úgy a szinkronisztikus események a psziché energiafelszabadulásának kísérő jelenségei. Szemléltessük ezt egy-egy példával. Freud egyik híres klinikai esetében egy jómódú fiatal nőről van szó. Hisztériás vakságban szenvedett - tehát nem szervi, hanem lélektani okok miatt vakult meg. Betegsége kialakulásának körülményeiről annyit sikerült csupán kideríteni, hogy olasz protestáns apja kórházban halt meg. Valami nem volt

rendben ekörül, a nő azonban senimi olyasmit nem tudott elmondani, amiből következtetni lehetett volna a válaszra. Egyszer azonban elkövetett egy elszólást: az apját ápoló nővéreket nem protestánsoknak, hanem prostituáltaknak nevezte. Természetesen azonnal helyesbített, de a szög már kibújt a zsákból! Apja valójában bordélyházban, egy prostituált karjaiban hunyt el. A lányt kényszerítették, hogy odamenjen és azonosítsa a holttestet. Az eset okozta érzelmi sokkhatáson úgy próbált úrrá lenni, hogy megpróbálta elfojtani, ami végül a vaksághoz vezetett. A benne szunnyadó érzelmi töltés váltotta ki aztán az elvétést, és ez lehetővé tette, hogy Freud rájöjjön a neurózis valódi okára. Marie-Louise von Franz a szinkronicitás kapcsán elmesélt egy történetet egy férfiról, akinek az volt a rögeszméje, hogy ő a Megváltó. Ettől hajtva fejszével támadt feleségére, hogy "kiüzze belőle a gonoszt". A nő segítségért kiáltott, mire egy arra járó rendőr és egy pszichiáter rögtön berohant a házba. Az egész épületben csak az az egy lámpa égett, amely megvilágította a folyosót, ahol a történet összes szereplője éppen tartózkodott. Akövetkező pillanatban azonban nagy csattanással az is szétrobbant. Sötétség és üvegszilánkok borították be valamennyiüket. A férfi diadalmasan felkiáltott: Lám! Mint Krisztus keresztrefeszítésekor, elsötétült a Nap. A beálló sötétséget a maga igazolásának tekintette. Von Franz azonban rámutat, hogy a férfi tévesen, az ember készítette izzót a Nappal azonosította - a Nap ugyanis a felsőbb én szimbóluma. Ehelyett inkább arról van szó, hogy az izzó a férfi egóját jelképezi, s innen már kézenfekvő az eset magyarázata. Az izzó szétrobbanása fejezte ki a férfi egójának összeomlását. Az esemény az álmok nyelvén mondta el, mutatta meg a férfinak azt már ha képes lett volna meglátni -, amit rögeszmés állapotában helyesen értelmezni képtelennek bizonyult. Talán felesleges megemlíteni is, hogy mivel apszichéjében felhalmozódott energiától nemtudottmegszabadul"ni, ezért összeomlott a személyisége.142 Jung szinkronicitás-elméletében nem azt állítja, hogy a pszichében felhalmozódott energia - a szó megszokott értelmében - váltja ki a~ egybeeséseket, hanem csupán annyit, hogy lehetővé teszi a bekövetkezésüket. Az egybeesés jellegzetességét adó jelentés vagy üzenet, a psziché mélyebb szintjeinek eseményei és a külvilág történései közötti jelképes összefüggésből ered. A szinkronisztikus egybeesés ugyanis nem függ a kialakulását elősegítő mentális állapottól. A psziché érzelmi viharainak és a külvilág eseményének kapcsolata sem nem lélektani eredetű, sem nem az anyagi valóság következménye. Sokkal inkább arról van szó, hogy a kettő, tehát a külvilági és a lélektani történés - az érzelem, a komplexus, az energia felhalmozódása - egyidejűleg, párhuzarnosan bomlik ki. Egyik sem okozza a szó megszokott értelmében a másikat, hanem kölcsönösen és együtt fejezik ki az üzenetet vagy a jelentést. Mondanunk sem kell, mennyire hasonlít ez a középkori szimpatikus rezonancia elképzeléséhez. De legalább annyira emlékeztet Bohm elméletére, miszerint a szuperimplicit rend kibomlik az implicit rendben, ez pedig a valóság explicit rendjében válik érzékeink számára is felfoghatóvá. A 2. fejezetben már felvetettük, hogy ilyen alakzatok számtalan formában feltűnhetnek: némelyik fizikai tárgyban ölt testet, míg egy másik a mentális szférában. Erre még a 6. fejezetben vissza fogunk témi. Az ember lelkivilágában lezajló eseményekjelképes módon kapcsolódnak külvilági vagy az anyagi valóság bizonyos történéseihez, és a kettőben együttesen kifejeződő jelentés olvasztja őket szétválaszthatatlan egységgé. Mivel azonban e kapcsolat nem az okság elvén nyugszik, ezért véletlennek hat, váratlanul félbeszakítja a dolgok megszokott menetét. A kópé ekként, a maga sajátos módján tudatja üzenetét az érintett személlyel. , A KO PE AFRIKABAN

A kópé a szinkronisztikus egybeesések révén néha személyiségünk olyan oldalával szembesít, amelyről mit sem tudunk, mégis nagyon fontos, ha tényleg meg akarjuk ismemi a valóságot a maga teljességében. Robert Pelton, kanadai pap és az afrikai kultúra kutatója a The Trickster in West ~rrica (A kópé NyugatAfrikában) című könyvében beszámol az asantik Anansze nevezetű kópéistenéről, akinek a működése "merő szinkronicitás". Anansze addig ismeretlen látásmódra tanítja az embereket. Hermészhez és Coyotehoz hasonlóan "nem nemes indítékból, racionálisa~ és jól megragadható módszer szerint cselekszik, hanem a maga sajátos módján kapcsol össze dolgokat, miközben szétzúzza a nyelv, a cselekvés és egyáltalán a létezés megszokott rendjét".143 Ha azonban egy teremtményt nem tartanak vissza határok, akkor létezése és ténykedése nem köthető helyhez többé. Anansze életünk folyását megszabó határokat átlépve különféle

dolgokat párosít, ellentéteket békít ki egymással, és rejtett összefiiggésekre hívja fel figyelmünket. Pelton beszél egy másik kópéról is, Esuról, aki az egyik történet szerint a következő tréfát üzte két farmerrel. Az esetből kitűnik, hogy a két férfi közötti baráti viszonyban nincs rendben valami:

Egymás mellett volt a két farm. A farmerek egyformán öltözködtek, és tényleg mintaszerű barátok voltak, mígnem Esu elhatározta, hogy szétválasztja őket. Esu szokása szerint minden reggel, a két farmot elválasztó határvonalon sétált, fején tarka-barka sapkával... a ruhája elejét pedig a hátán, a hátát meg elől hordta. Köszöntötte a két barátot, akik már szorgosan dolgoztak a mezőn, majd továbbállt. Akét férfi élénk vitába bocsátkozott a sapka színéről meg arról is, merre ment Esu. (A történet egyik változata szerint Esu ekkor visszajött és a másik irányba ment. A két farmer éktelenül elkezdett veszekedni, mindegyik ragaszkodott a maga igazához. ) v égül ölre mentek. Amikor a király elé vitték őket, Esu bevallotta, hogy ő keverte a bajt, mert "örömömre szolgál a viszálykeltés". A király megparancsolta, vessék béklyóba Esut, a kópé azonban kereket oldott, tüzet dobott egy bokorra, az égő fiivet a városra vetette, összekeverte az emberek tulajdonát, mire a városlakók kiözönlöttek házaikból. Szömyű Iárma támadt, Esu pedig nevetve elszaladt, és aztán eldicsekedett vele, hogy mindenki megkapta a magáét.144 Pelton szerint a kópé megmutatta, hogy a két barát mintaszerű viszonya gyűlöletből táplálkozik. A Iátszólagos barátságból verekedés támadt, amint a kópé végigsétált a két farm határán, amely jelképesen tekintve az azonosnak Iátszót választja szét. Noha mindketten jóllátták Esut, "az azonban, hogy valójában ki mit lát, már egészen egyéni. Esu ruháját, botját és a pipáját figyelték, és egyikük sem azt nézte, merre megy - vagy hogy mit is Iát a másik". Esu továbbállt, és a vitát társadalmi szintre helyezte, bebizonyítván, hogy még a király sem parancsolhat neki, és ő tetszése szerint kuszálhatja az emberek tulajdonát. A kópé Ieckéjéből a következő tanulságot vonhatjuk Ie: ha azemberek nem ügyelnek a köztük Iévő határokra, és ha lepleznipróbálják őket látszatkapcsolatokkal és jóakarattal, akkor nagy árat kell fizetniük a végén. Jól tudjuk, még a legjobb barátok semjámak mindig egyforma utakon. Akét farmer, tágabb értelemben a társadalom, elkendőzte a kezdetektől létező különbségeket. Ez arra késztette Esut, hogy szóval és tettel hozzásegítse az embereket egészségesebb és valószerűbb kapcsolatok kialakításához. A történet jelképesen értelmezett eredménye a következőkben összegezhető: Esu fordítva viselte a férfiasság szimbólumait: a botot és a pipát, felégette az emberek házait, és összekeverte tulajdonukat, amelyek személyes azonosságuk forrásai voltak. A példa látszólag káoszba fullad, amely végső soron még mindig jobb, mint az a lelki nyomás, mely abból származik, hogy pedáns renddel próbálják elrejteni a különbségeket. Ezt fejezte ki jelképesen a két farmer esete. A kópé első ízben két azonos dolog határán vagy küszöbén tűnik fel. Az azonban rögtön látszik, hogy a társadalmi renden kívüli, amikor kudarcra ítéli a király békítő szándékát. Megjelenése első pillantásra külsődlegesnek hat, lélektani szempontból nézve viszont úgy látszik, a két farmer lelki szükséglete idézte elő a működését. Tetten érhetünk benne a kópékra oly jellemző ellentmondást: azáltal teremti meg az ellentétek egységét, hogy a két farmemak, illetve a falu lakóinak tudatos és tudattalan világát egybefogja. Feszül itt azonban még egy vaskos ellentmondás: olyanná akarja tenni a világot, amilyen az volt, és nem olyanná, amilyenné a farmerek sorvasztották. Mindezt mégis önös szándéktól vezetve, tisztán a csíny kedvéért. A KOPE A MODERN VILAGBAN

Kultúránkban alapvető szerepet játszik a dolgok megértésében, hogy megtaláljuk-e a , létrejöttüket kiváltó o,kot. Mivel valóságszemléletünket kizárólag ez jellemzi, ezért nehéz elfogadnunk olyan elgondolásokat, amelyek nem az okság elvén nyugszanak. Ha mégis olyan egybeeséssel kerülünk szembe, amely nyilvánvalóan tudatni akar velünk valamit - szinte már kiszúrja a szemünket -, akkor is kényelmesebb azt mondani: á, csak véletlen volt, nem érdekes. A statisztikák meg csak megerősítik ezt a hozzáállásunkat; félreérthetetlenül a newtoni mítosz anakronisztikus maradványával van dolgunk. Eszerint az emberek nem különböznek lényegesen az atomoktól, amelyek a Brown-mozgás folytán véletlenszerűen kapcsolatba kerülnek egymással, időlegesen együtt maradnak, majd szétválnak. Ha esetleg néha úgy tűnne, szándékos célzatosságot fedezünk fel egy alakzatban vagy helyzetben, akkor ezt érzékcsalódásnak kell tulajdonítani, semmi egyébnek. Sikerült jól elrejtőznünk a racionalitás várában, és aligha fenyeget bennünket az a veszély, hogy szembe kelljen néznünk az élet irracionális oldalával, mert holmi jelképes üzenetek nem juthatnak át az értelem vastag várfalán.

Nem sokan állítanák, hogy az üzenetet kifejező egybeesések soha nem tekinthetők tisztán véletlennek - még maga Jung sem. Sri Aurobindo indiai jógi és bölcs egyszer a következőt írta: A világ folyását alighanem, A véletlen vezérli, hü egyetértésben az anyaggal. Képtelen történések esetleges sora, Melyhez csupán az értelem költ magyarázatot.145 Aurobindo sem úgy gondolja, hogy minden, de legalábbis az egybeesések jó része "képtelen történés, melyhez csupán az értelem köt magyarázatot". Ha ezt a következtetést vonnánk le, akkor abba a hibába esnénk, mint az az ember, aki szemtanúja, amikor egy járókelő az utcán éppen pénzt talál, és ebből arra a meggyőződésre jutna, hogy az illető az összes pénzét ezen a módon szerezte. A szinkronicitás gyakran elkerüli a figyelmünket, mivel jelképes formában tűnik fel, és ez alaposan megnehezíti a jelentése megfejtését. A szimbólumok magyarázata időnként óriási nehézségeket okoz, mert számtalan értelmezési lehetőség kínálkozik. Alapvetően eltér a meghatározott jelentésü és rögzített kifejezési formájú allegóriától, mert a szinkronisztikus egybeesések mindig egyediek, ott, akkor és abban a helyzetben fejezik ki azt a bizonyos jelképes tartalmat. Mégha megfejtjük is az egybeesés vagy álom e tartalmát, akkor is megmarad a rejtélyesség fátyla: a numinozitás. Ez nyitja meg számunkra az utat a jelképek és a szinkronicitás révén az alvilág feneketlen mélységeibe, és utazásunk során Hermész lesz a vezetőnk. Mivel jelképek és jelképes események szegélyezte utunk az ismeretlenség homályába vezet, hiába az alapos és lelkiismeretes kutatómunka, a szimbólumokat körüllengő misztériumot - az élet misztériumát - nem vezethetjük vissza egyenletekre. Nem tudja eldönteni az ember, zavarja vagy elbüvöli-e inkább ez a furcsa világ, hiszen nem találhatja ki előre, jó-e vagy rossz, ami vár rá; vajon mit kap a kópétól. A szinkronisztikus egybeesésben kifejeződő jelképes tartalom a még mindig alig ismert psziché és az anyagi valóság történése közötti összhang eredménye. Legyünk azonban őszinték: az anyagi valóság történéseinek végső okáról szintén kénytelenek vagyunk hallgatni. A szinkronicitás tehát jelképes formában kapcsol össze két, végső soron egyaránt rejtélyes szférát. A paradoxonok és a logikánknak látszólag ellentmondó megfigyelési eredmények kényszerítették ki az elmúlt ötven-hatvan évben, hogy a szubatomi részecskefizika a világegyetem leírásánál már számításba vegyen nem oksági összefüggéseket is. Ennek ellenére kultúránk továbbra sem akar tudomást venni életünknek az okság elvével nem magyarázható, szimbolikus jelenségeiről, és a lélek létezéséről. Ezért a kópé tovább bosszant bennünket a csínytevéseivel, és szüntelenül zavart okoz az adományaival ( a régi görögök adománynak tekintették az út szélén, a hermáknál hagyott ajándékokat). És mindez mindaddig tovább fog folyni, amíg ragaszkodunk ahhoz a beidegződésünkhöz, hogy mindent meg tudunk magyarázni, a történések kizárólag az ok-okozat elvével értelmezhetőek, és hogy bármit megérthetünk racionális gondolkodásmódunk segítségével. A kópé teszi élettelivé az életünket, akár elismerjük ezt, akár nem. Egyre csak a kópé furcsa ajándékai között botladozunk, ha a jószerencse napjait éljük, akkor nem törődünk az ajándékok furcsaságaival" ellenben, ha rossz passzban vagyunk, akkor valami bizonytalan sorsot okolunk a sikertelenségünkért. Pelton így ír: a kópé azért jelenik meg az emberek ~ilágában, hogy menjenek a dolgok... hogy véget vessen és újrarendezze az összefüggéseket, megint ráirányítsa a figyelmet a szent Középpont, és a forma nélküli Külső létezésére és alkotóerőire. Visszajuttat bennünket az általa megszemélyesített titkos határvonalra, ahonnan utat mutat "a megmenekülésre a pusztulás helyett". Hermész, Anansze, Coyote vagy bánnilyen más nevű kópé becsempészi az isteni szférát a világunkba - külső és belső világunkba egyaránt -, mégpedig úgy, hogy fittyet hány az általunk meghúzott határokra, amelyeket mi gyakran már észre sem veszünk. Akópé csínyei révén belépünk a mítoszok és a képzelet világába, és ezáltal választ kapunk a minden embert foglalkoztató végső kérdésekre: Honnan jövünk? Hová tartunk? E jelképes belépést a szinkronicitás furcsa, nem oksági elven nyugvó jelenségei közé, a kópé adományának tekinthetjük.

HATODIK FEJEZET

A SZINKRONICITÁS ÜZENETE Ha ott áll az ember szemtől szemben egy szögletes ténnyel, látni fog}a minden oldalán a Nap ragyogását, mintha valami (tőr) volna, és mintha érezné az embe~ amint szívébe mélyed vagy átjárja a velejét, és boldogan végződik e halandó sors. Halál vagy élet, egyre megy, csupán a valóság felszínét kapirgáljuk. HENRY THOREAU WALDEN Tedd könnyúvé a lelkedet! TOM ROBBINS Jitterbug Perfume A szinkronicitás személyes ügy. Az benne az elbűvölő, hogy minden egybeesés kizárólag egy embemek szól. Az üzenet azonban, amint láttuk, minden csak nem magától értetődő. Talán azért olyan nehéz megfejteni a szinkronisztikus egybeesések jelentését, mert ugyan objektív események, de jelképesen tükrözik vissza a személyes, szubjektív valóságot. Ha azonban tudnánk, mi kapcsolja össze a fizikai események objektív világát a szubjektív világ belső, személyes valóságával, akkor más volna a helyzet. David Bohm implicit-rend elmélete erre a kérdésre kísérel meg válaszolni, de ez még nem a végső megoldás. Hiszen az ő elgondolása nagyon új még, és nincs elég részletesen kidolgozva ahhoz, hogy számot adhasson az egybeesésekben rejlő, személyhez szóló üzenetről. Jung elmélete azonban pótolja ezt a hiányosságot, és kutatásai alaposan feltárták a belső, személyes és lélektani valóságot, az archetípusok világát, amely a tudattalan legmélyebb szintje, az unus mundus. Ebben az egy világban a szubjektív és az objektív valóság tökéletesen egybeolvad. Az unus mundusból merülnek fel azok a mitológiai eredetű hajtóerők, amelyek meghatározzák az egyes ember lelki életét. A szinkronicitás és a kópé-archetípus kapcsolatát már részletesen elemeztük. Ez az archetípus jelképezi a váratlanság mozzanatát, azt a mitikus folyamatot, melynek során egy addig rejtett igazságra ébred rá az ember. Lélektani értelemben a kópé a többi archetípus - mondjuk az én archetípusa - megnyilvánulásának ősmintája. Hermész például egy személyben az istenek (az archetípusok) küldötte és hímöke. Erre utal, hogy mindig hímöki pálcával ábrázolják. Egyfelől tudatja az emberekkel az istenek kívánságát, másfelől pedig hírül adja az istenek érkezését. Lélektanilag a szinkronicitás is egyszerre játssza mindkét szerepet. Utalhat egy már müködő archetípusra, vagy hírül adhatja ténykedése kezdetét azáltal, hogy elsöprő erővel robban be az ember tudatába. Amikor Jung befejezte a szinkronicitásról szóló írását, bollingeni házában volt egy látomása a kópéról, amelyet emlékeztetőként kőbe vésetett. Egészen a kópéra vallott a megjelenése: teljesen váratlanul tűnt fel. A szinkronicitásban azonban nem csupán a váratlanság jellemző rá, hanem vanmég valami kedves báj trükkös csínyjeiben, és a magukkal ragadó helyzetekben. Az amerikai őslakosok gyakran nevezték a kópékat örömhozónak, kedves gonoszkodásaikért. Hermészt nemegyszer összekapcsolják még az éjszakával is, ami szorosan összefligg a körülötte lebegő misztikummal. Ez azonban korántsem korlátozódik a napnyugta utáni időszakra; ebben az alakban ugyanúgy feltűnhet fényes nappal is, "amint hirtelen elsötétedik egy pillanatra, vagy egy rejtélyes mosolyban. Az éjszaka nappali misztikuma, és a varázslatos sötétség ragyogó napsütésben - ez Hermész igazi világa."147 Mintha Hermész játszaná a szinkronicitásban az istenek udvari bolondjának szerepét, aki szüntelenül a "valósággal büvészkedik".148 De a játék lényegéhez az is hozzátartozik, hogy megpróbáljuk megfejteni a kópé trükkjeit, azaz magát a szinkronicitást. Ez által pedig felfedezzük a bennünk rejlő isten~ lényeget. E zárófejezetben látni fogjuk, hogy a kópé végtelen sok megjelenési formájának megfelelően, megszámlálhatatlanul sokféle szinkronisztikus egybeesés is lehetséges. Az istenek küldöttjeként és hírvivőjeként a tudattalannak vagy a mitikus alakok sokaságának érdekeit tartja mindig szem előtt. Legkedveltebb játéka azonban akkor is a tréfacsinálás. Szüntelenül piszkálja az embert, s azon van, hogy orra bukjunk bosszantó egybeeséseiben, amelyet német

nyelvterületen majomkomédiának neveznek. Ebben a szerepkörben a kópé a Jung által árnyéknak nevezett tudattalan tartomány szolgálatában cselekszik. ARNYJATEK

Jung szerint személyiségünk két részből áll: az egyik a külső személyiség, a jungi szóhasználatban a persona. - A régi görög színházban nem a saját arcjátékukkal fejezték ki érzéseiket a színészek, hanem maszkot (persona) viseltek, és azjelenítette meg a kívánt érzéseket. - Amásik pedig a külső személyiség fordítottja vagy ámyoldala, ezt Jung ámyéknak hívja. Az ámyék olyan tulajdonságok összessége, amelyeket a legkevésbé sem vagyunk hajlandóak magunkénak elismemi. A sors iróniája, hogy az ámyék meghatározó összetevői éppen azok a tulajdonságok, amelyeket valaki másban ki nem állhatunk. Tegyen egy próbát, kedves olvasó! Gondoljon valakire, akit végletesen utál. Kísérelje meg pontosan leími, melyek azok a vonások, amelyek önt a legjobban zavarják. Ha elkészült a listával, akkor biztos lehet benne, hogy saját ámyéka jellemzőit tartja a kezében. Amikor erős érzelmek támadnak bennünk valakivel szemben, akkor ez ámyékunkjelenlétére utal, amelyet rávetítünk a másikra. Olyan személyiségjegyekről van tehát szó, amelyeket - úgy hisszük - elég nyomós okunk van takargatni. Szakszerűbben megfogalmazva: az ámyék olyan tulajdonságokból áll, amelyeket elfojtunk magunkban, vagy legalábbis nagyrészt még magunk előtt is tagadunk, mert ellentétesek az énideálunkkal. Ez az eszményi én a tudatosan vagy tudattalanul elfogadott, értékesnek tartott tulajdonságaink összessége, mert úgy gondoljuk, személyiségünk önazonossága és viselkedésünk szempontjából ezek a legmegfelelőbbek.149 Re~dszerint úgy hisszük, az ámyék a legkedvezőtlenebb tulajdonságaink gyűjteménye, és ez az esetek nagy részében így is van. Egy pozitív gondolkodású embemek nagyon negatív ámyéka lehet. Vagy egy elragadó személyiség végletesen kritikus és rossz természetet rejthet. De elképzelhető a fordítottja is, amikor az ámyék pozitívabb, mint a persona. Ez akkor fordulhat elő, ha valaki tudatosan elfogadja személyiségének rossz vagy kedvezőtlen tulajdonságait. Gondoljunk csak Humphrey Bogartra! A keményfiúpersona mögött ott rejtőzött a gyengéd és gondoskodó ámyék. Eddig az ember személyes ámyékát vizsgáltuk, amely átélt tapasztalataiból és személyisége lélektani adottságaiból formálódik. Ez azonban beágyazódik egy átfogóbb, archetípusos ámyékba a tudattalanban. Amikor kivetítjük személyes ámyékunkat más emberekre vagy tárgyakra, és nekik tulajdonítjuk természetünk elfojtott tulajdonságait, ezzel tudatos énünk felügyelete átengedi a vezető szerepet az archetípusos ámyéknak, amely hasonlóságánál fogva felerősíti a személyes ámyék hatását. Egy ponton aztán a személyes ámyék önálló életre kel és mint egy tréfacsináló, különféle csínyeket üz a kárunkra. Nincs mit csodálkoznunk a tréfák összefüggéstelenségén, hiszen a kópé mint valami szatócs csak értéktelennek ítélt, tudatos personánkkal összeférhetetlen tulajdonságaink maradékából válogathat. Egy nap például azt tapasztaljuk - Jung szavaival -, hogy "minden rosszul sül el, és hacsak véletlenül nem, semmi értelmes dolog sem akad az utunkba".150 Alighogy kimászunk az egyik szorult helyzetből, máris a következő nehézség szakad a nyakunkba. Már reggel néhány óra leforgása alatt annyi balszerencse ér bennünket, hogy elmegy a kedvünk az egész naptól. Csak annyit tudunk mondani: "ez a nap is jól kezdődik!" Bárkit akarunk is felhívni, mindig foglalt a vonal, el kell mennünk tankolni, szakad az eső, az esemyőnket persze a hivatalban felejtetlÜk, és természetesen minden közlekedési lámpa pirosra vált, mire odaérünk. Bizonyosan ilyen balszerencse-széria nyomán született meg Murphy következő törvén,ye is: ami elromolhat, az el is romlik. Kifogyhatatlanul sok példát tudnánk mondani: ha leejtünk egy szelet vajaskenyeret, akkor ki van zárva, hogy ne a vajas felével lefele érjen fóldet. E könyv egyik szerzője az ilyen eseteket elfajult szinkronicitásnak nevezte el. De mit lehet tenni ilyen alkalmakkor? Marie-Louise von Franz úgy véli, ekkor - bizonyos értelemben - magl;lnkon kívül vagyunk. A legjobb megoldás, ha lazítunk és magunkba szállunk. A majomkomédia jellemzően akkor kezdődik, amikor sietünk vagy kibillenünk lelki egyensúlyunkból. Alegcélszerűbb, ha görcsös akarás helyett elengedjük magunkat és tudatosítjuk, hogy attól még nem dől össze a világ, ha a következő lámpa pirosra vált. Meg fogunk lepődni, mert azok a végzetesnek tűnő szerencsétlenségek valójában egészen ártalmatlanok. Sőt, látni fogjuk,

hogy a nehézséget rövidesen követi a megoldás, csak észre kell vennünk. Tegyen egy kísérletet adandó alkalommal! Megfigyelte már, hogy akárhányszor csak elromlik valami a kocsiján, megkönnyebbüléssel tapasztalja, hogy ez mindig egy szerviz közelében történik, ahol rögtön helyre is hozzák a hibát? A pszichénk ámyoldalának szolgálatában álló kópé gonoszkodása nem ártatlan kis bosszantás. Ha ugyanis tudatunk személyiségünk túlnyomó része fölött elveszti az ellenőrzést, és az ámyék veszi át az irányítást, akkor súlyos lélektani válság léphet fel - elfajult szinkronisztikus egybeesések kíséretében. Jó példa erre Jung barátja, Wolfgang Pauli, aki egyoldalúan csak az intellektuális képességeit használta, és az érzelmi életét teljesen háttérbe szorította. Ennek következtében érzelmi világa áttolódott az ámyék tartományába: Pauli esetében a gondolkodás oly mértékben uralkodott az érzelmek felett, hogy azok - a Jung-féle

szakkifejezéssel élve - az ámyék birodalmába kerültek... Mivel a gondolkodás az érzelmeket alacsonyrendü, primitív erőknek tartja, igyekszik őket mind hatékonyabban elfojtani. Egy idő után olyan helyzet áll elő, mint egy kuktában, amelyen eldugult a vészszelep.151 Az eredményt mindannyian ismerjük: kiegyensúlyozatlan életvitel, állandó, heves, felesleges gúnyolódó támadások a munkatársakkal szemben, ami végül alkoholizmusba fulladt. Ezt a kiegyensúlyozatlan állapotot kísérte a híres Pauli-hatás: Igen drága kísérleti berendezések már Pauli puszta jelenlététől tönkrementek! HERMÉSZ, A TOLVAJ Nem nagy örömünkre, a kópé gyakran úgy ösztönzi személyiségünk fejlődését, hogy legintimebb titkainkat teszi közszemlére. Úgy tűnik, örömét leli benne. Az ámyék palástjának redői közül titkokat varázsol elő, amelyeket szinkronisztikus egybeesésekbe csomagol, és a szó szoros értelmében az utcán szembesít bennünket velük. A hétköznapi élet forgatagában kénytelenek vagyunk szembenézni hibáinkkal, amelyeket esetleg még álmainkban is sikeresen el tudunk nyomni. Mivel foglalkoznunk kell e gyengeségeinkkel, ezzel mintegy kihúzzuk a kínzó méregfogat, amely egyszerre hátráltatott és segített épülésünk útján. Egy sereg kultúrában a kópé személyesíti meg az archetípusos tolvajt. A miénkben Hermész tölti be ezt a szerepet, aki elcseni szándékainkat, hogy felhasználja őket apró gonoszkodásaihoz. Amikor fontos volna, hogy jó benyomást tegyünk valakire, valami elképesztően nagy szamárságot csinálunk: nyelvbotlásba fullad egy fontos ember neve, kilöttyintjük a kávét, vagy más, kevésbé zavarbaejtő dolgot müvelünk. A kópé az ámyék küldötteként kitudja céljainkat, és amikor minden erőnkkel hibátlanságra törekszünk, - csupán a maga szórakoztatására - bolondot csinál belőlünk. De ha rájövünk e zaklatás céljára, arra hogy csupán ember voltunkra akar emlékeztetni bennünket, melyből következik, hogy tévedhetünk, akkor beláthatjuk: ne akarjunk tökéletesnek látszani, ha egyszer nem vagyunk azok. Furcsa módon a lopás a társadalmi összetartás forrása is lehet. Norman 0. Brown megfigyeléseinek tanúsága szerint egyes kultúrákban a lopás nem egyéb, mint a csere egyik bevett formája, amely~t élesen elhatárolnak a rablástól és a betöréses lopástól.152 E közösségekben egészen megszokott dolog, hogy a vendég egy idegen lakásban fog egy tárgyat és hazaviszi. Például megtetszik neki a barátja kandalló párkányán álló váza. Mi sem természetesebb, mint hogy berakja egy szatyorba, és máris az övé. Éppen az váltana ki megütközést, ha valaki szólna érte. E szokás megerősíti a társadalmi kötelékeket és a hovatartozás érzését. Hasonló szokás dívott az antik Görögországban, Számosz szigetén, a Hermész Kharidotész ünnepen, ahol "megengedett volt a rablás és az útonállás".153 Úgy látszik, egy önző cselekedet megszilárdíthatja az emberek közötti kapcsolatokat. A tulajdon efféle cseréjével fenntartják a közösségi szellemet, és nem hagyják feledésbe menni, hogy a fennálló tulajdonviszonyok mesterségesek és idölegesek ~supán. Ellentétben a humanitással és a halandósággal, amelyek természetes módon tartoznak minden emberhez. Ha problémáinktól úgy akarunk megszabadulni, hogy állandóan kivetítjük őket másokra vagy az ellenségesnek tartott sorsra, akkor elszalasztjuk a személyiségünk kiteljesítéséhez kapott lehetőségeket, amelyeket a kópé vagy az ámyék a szinkronicitásban kínál fel nekünk. Noha a kópét csakis önző szempontjai vezetik, újra és újra ugyanazokat a nehézségeket hozza elő, s ezzel a kétségbeesésbe kerget bennünket. Mindaddig nem nyugszik ugyanis, amíg végérvényesen meg nem oldjuk a problémát. Lassan azonban felismerjük az én archetípusának rejtett, irányító sugalmazását, ami a pszichét további fejlődésre ösztönzi. Az Abu Kasem papucsáról szóló perzsa mesel54 nagyon szemléletesen mutatja be az ámyék állandó visszatérését. Egész Bagdad jól ismerte Abu Kasemet, a hírhedt papucs hihetetlenül zsugori tulajdonosát. Noha Kasem gazdag volt, mégis sanyarú körülmények között tengette életét. Elrongyolódott papucsa tökéletesen jellemezte viselőjét. A város legszegényebb koldusa is szégyenkezett volna ilyen lábbeliben jámi! Egy napon Kasem kiváló üzletet hozott tető alá: egy csődbe ment illatszerkereskedőtől potom pénzért nagy mennyiségü rózsaolajat vásárolt kristályüvegekben. A sikeres üzlet örömére megengedte magának, hogy ellátogasson a városi fúrdőbe. Undorító, ócska papucsa ugyancsak zavarta a fürdővendégeket, úgyhogy

egyik kereskedőtársa kioktatta, e méltóságon aluli viselet milyen hátrányos a hímevére. Abu Kasem azonban egyre bizonygatta, a papucsa nincs még olyan rossz állapotban, hogy el kellene dobnia. Hamarosan egy híres bíró érkezett, és Kasem ruhái mellé rakta a sajátját, majd ő is bement a vízbe. Amikor Kasem öltözködött, rozzant lábbelije helyén, illetve majdnem ugyanott, egy pár vadonatúj papucsot talált. Azt hitte, kereskedőtársa nem bírta tovább, ezért inkább vett neki egy újat. Belebújt hát új szerzeményébe és elment. Hamarosan a bíró is öltözni kezdett, de hiába kereste a papucsát. Szolgái mindent felforgattak, de csak az az elrongyolódott pár lábbeli árválkodott ott, amelyről mindenki tudta, hogy Kasemé. A bíró haladéktalanul a törvényszék elé idézte a bünöst, és mivel tudta róla, hogy igencsak tehetős, súlyos pénzbírságra ítélte. Több sem ~ellett Abu Kasemnek, dühében úgy döntött, megszabadul a sok gondot okozó lábbelitől. Odament az ablakhoz és kihajította a háza mellett hömpölygő Tigris mocskos vizébe. Pár nappal később a papucs a helyi halászok hálójába akadt és elszakította azt. Amikor ráismertek a bajt okozó tárgyakra, fogták, visszavitték Kasem házához és behajították az ablakon. A papucs nagy csörömpöléssel az asztalra esett és összetörte a rózsaolajas kristályüvegeket, és valami elképesztő koszos és büdös massza

keletkezett a szennyes papucsra ömlött rózsaolajból. Kasem alig látott a dühtől. Kétségbeesésében úgy határozott, hogy a kertjében fogja elásni az átkozott papucsot. Neki is állt, de a szomszédja megleste, és azt hitte, Kasem kincset ás a földbe. Mivel a törvény értelmében minden, így a föld is a kalifa tulajdona volt, ráadásul a szomszéd nem kedvelte Kasemet, így hát bepanaszolta őt a kormányzónál. Haladéktalanul a kormányzó elé idézték az á1lítólagos kincsásót, aki hiába á1lította, hogy a papucsától akart csak megszabadulni, senki sem hitt neki. Újabb súlyos pénzbírságot kellett fizetnie. A csalódott Kasem már rá sem bírt nézni az utálatos lábbelire. Fogta, kiment vele a mezőre és egy tóba dobta. Türelmesen megvárta, amíg elsüllyed, s csak akkor mert hazamenni. Szerencsétlenségére ez a tó látta el ivóvízzel Bagdadot, a papucs viszont valahogy a csővezeték szájához került, és eldugaszolta. A karbantartók elhárították a hibát, és rögtön ráismertek a hírhedt papucsra. Abu Kasemet nyomban bepanaszolták a kormányzónál, hogy szennyezi a város ivóvizét. A vétkesnek újabb büntetést kellett fizetnie. Teljesen összetörve, végső kétségbeesésében Abu Kasem elhatározta, hogy elégeti az átkozott papucsot. Ki is raktaaz erkélyre száradni, de egy kutya a szájába fogta és játszott vele. Egy óvatlan pillanatban azonban az egyik papucs leesett az utcára, és mit tesz Isten, éppen egy terhes nő fejére, aki ennek következtében elvetélt. A férje azonnal rohant is a bíróhoz kártalanításért. A megtört Abu Kasernnek megint fizetnie kellett. Mielőtt távozott volna a törvényszékről, fogta a papucsot és így szólt: "Uram, e végzetes, istenverte lábbeli okozta minden szenvedésemet, és olyan szegény lettem miatta, mint a templom egere. Kérlek hirdesd ki, hogy soha többé nem tartozom felelősséggel érte, bármi bajt okozzon is a jövőben, mert bizonyosan sok kínt fog még a nyakamba zúdítani." Á1lítólag a bíró meglágyult e könyörgésre, és megtette, amit a szerencsétlen férfi kért. Ezzellett vége a történetnek. De milyen tanulságot szűrhetünk le ebből a, meséből? A sokféle magyarázat közül, minket most a kópéval és az ámyékkal kapcsolatos értelmezés érdekel. Először is a papucs Abu Kasem fösvénységének nyilvánvaló külső jele. Maga előtt ugyan próbálja tagadni ezt a rossz tulajdonságát, kömyezete azonban időről időre emlékezteti rá. Ennek lehetünk tanúi, amikor a fürdőben kérdőre vonják, miért nem vesz már új lábbelit, mire Kasem megpróbálja megmagyarázni, hogy a papucsa még nincs is olyan rossz állapotban, hogy ki kelljen dobnia. Nem hajlandó tudomást venni személyisége eltorzulásáról, helyette inkább elfojtja és az ámyékba kényszeríti. Több sem kell a kópénak, aki gondoskodik arról, hogy Kasem minden terve visszafele süljön el. A zsugori nem jön rá, hogy elejétől a végéig saját ámyékával harcol, amely minduntalan valódi személyiségével akarja szembesíteni. Az ámyék nem csupán mélyen elfojtott tartalmakat őriz, hanem nagyobb részt olyan személyes tulajdonságokat - többek között a f6svénységet is -, amelyekkel nem akarunk szembenézni. Ritkán vagyunk képesek elismemi egy-egy gyengeségünket, még magunk előtt is, hát még akkor, ha ezek már megszállottsággá fajultak. Kasem mit sem tudott fösvénységéről, mígnem szembesítették vele a fürdőben: a kereskedő megmutatta neki a rongyos papucsa és a zsugorisága közötti összefüggést. Mivel ezek után sem akarta belátni, hogy tényleg f6svény, szabad kezet adott a kópénak, aki Kasem saját kibúvóját használta fel ellene, ésjól szórakozott a zsugori vergődésén. Először azt a trükköt alkalmazta, amelyet a nyugat-afrikai kópénál már láttunk: összekeverte Kasem és a bíró lábbelijét. Ha Kasem gazdagságához méltó papucsban járt volna, nem támad ebből olyan nagy baj . De hát ő nem ezt tette. Büntetésül egész vagyona elúszott a sok galiba miatt, amelyet a végzetes lábbelik okoztak.

Ha a zsugori már a fürdőben tudomásul veszi a f6svénységét, akkor megkíméli magát a későbbi fejleményektől. Mivel azonban továbbra is görcsösen próbálta kendőzni, azt hitte, úgy szabadulhat meg a kínzó beismeréstől, ha eltünteti a papucsot a szeme elől, így hát kidobta azablakon. Akópé persze nem hagyta magát, és Kasem a vagyonával fizetett az értetlenségéért. Az első kísérlet kudarca megfontoltabb cselekvésre ösztönözte. Először elásta, majd vízbe dobta a kínossá vált lábbelit. Képletesen úgy is érthetjük, hogy igyekezett a tudattalanja legmélyére rejteni f6sv~nységét, csak hogy ne kelljen beismemie. Akópéval szemben persze eleve esélytelen a harc, és ezt ő csak a végén látta be. Kasem utolsó próbálkozása, hogy elégeti az átkozott lábbelit, már eredetibb, mint az előzőek. Ismert metafora szerint a megszállottságtól csak úgy lehet megszabadulni, ha gyökerestül kiégetjük magunkból. A f6svény Kasemnek azonban ezzel sem volt több szerencséje, mint a többivel. Ekkor a bíró - modem társaihoz méltóan - figyelembe vette, hogy Kasem tanult az esetből, és ígéretet tett a változásra, ezért kihirdette, hogy bármi galibát okoz is a papucs a jövőben, azzal nem vádolhatják az immár szegény Kasemet. , , ELCSENTSZANDEKOK

A kópé ellopja a szándékainkat, hogy a maga szórakoztatására ellenünk használja fel őket, és ezzel kimozdítja a tudattalanunk mélyén szunnyadó ámyékot, mondhatni a napfényre. Amikor nem sikerülnek a terveink, azt szoktuk mondani: Ember tervez, Isten végez. A kópé időnként mesélőként is tevékenykedik, sőt Hermész még iróként is. Mark Twain világszerte kedvelt regényéből Huckleberry Finn - hozunk erre egy példát. A történet Huckról és Jimről, egy szökött rabszolgáról szól, akik lefelé hajóznak a Mississippin. Huck fehér ember, néha gazemberként, máskor lázadóként viselkedik. Jim ezzel szemben fekete, és teljesen idegen számára a társadalmi középosztály gondolkodásmódja, ahová örökbefogadója, az özvegy Douglas révén átmenetileg, Huck is tartozik. A fehérek kultúrája nem fogad be egy feketét, hiszen Huck is a fehér emberek közül választja példaképeit, mint például az özvegyet vagy első számú ideálját, Tom Sawyert. Jim tehát egészen kívül áll azon a világon, amely felé Huck törekszik. Daniel Hoffman irodalomkritikus rámutat még arra a tényre is, hogy Jim a maga babonás módján tiszteli a természet misztériumát, valamint a fehéreket és a feketéket egyaránt körülvevő szellemek világát. Jim egy másik valóság képviselője.1S5 A fekete férfi nagyon emberséges, sőt időnként egészen megindító. Ez azonban többnyire elkerüli Huck figyelmét, mivel vitáik során társát egyszerűen tudatlan niggerként kezeli. Tréfákat eszel ki Jim kárára, amelyek rendre visszafele sülnek el, ebből aztán Huck lassan megérti a fekete férfiban rejlő emberséget. Erre már az utazás kezdetén láthatunk példát, amikor képt,elenek egymásra találni a sürű ködben. Huck egy kenuban evez, Jim pedig a tutajon marad. Az éjszaka jó részét azzal töltik a folyó egy veszélyes szakaszán, hogy egymást szólongatják, de a hangok segítségével sem képesek egymásra találni. Ez így megy több óra hosszat, mire mindketten kimerülten álomba zuhannak. Hajnalhasadás előtt Huck felébred, és az időközben megjavult látási viszonyoknak köszönhetően megpillantja a tutajt, amely az éjszaka egy kis sziget partjára sodródott. Hamar odaevez, és Jimet a tutajon egy iszapból, levelekből és faágakból összetákolt fekhelyen alva találja. Miközben Huck átmászik a tutajra, elhatározza, megtréfálja a társát. Lefekszik és úgy tesz, mintha most ébredne, majd fölrázza Jimet. A fekete férfit határtalan öröm tölti el, amikor megpillantja Huckot. Biztosra vette, soha többé nem találják meg egymást, és aggódott, hogy társa nem fulladt-e vízbe az éjszaka. Huck gonoszul megdöbbenést színlel, és megkérdezi Jimet, nincs-e berugva. Sikeriil meggyőznie a fekete férfit, hogy az egészet, amit elmondott, biztosan csak álmodta. Mivel Jim hisz benne, hogy a természetfölötti hatalmak bármit megtehetnek, elfogadja, hogy biztosan csak álmodta az egészet. Sőt magyarázatot is kerít hozzá hamar. Huck türelmesen hallgatja és hagyja, hogy Jim bolondot csináljon magából. A pirkadat első sugaraiban közben előtűnnek a tutajt borító ágak és levelek. Miután Jim befejezte álma magyarázatát, Huck felteszi a kérdést neki: - (...) de mitjelentenek ezek itt? - s közben az iszapra és az ágakra mutat. Huck úgy vélte, ezzel a kérdéssel nagyon jól sült el a tréfája, és a maga részéről befejezettnek tekintette a dolgot. A kópé azonban nem hagyta meg Huck örömét. Ahogy Jim körbepillantott a tutajon, észrevette, egyáltalán nem álmodott, és hogy Huck bolondot csinált belőle. Egyáltalán nem volt tréfás kedvében. Az éjszaka azt hitte, elvesztette egyetlen társát, ezt a szeretnivaló fickót, aki az imént megpróbálta

megalázni. Odafordult Jimhez és így szólt: Hogy mitjelentenek? Najó, azt is megmondom. Mikor már egészen ki vótam meriilve a munkátul és a kiabálástul utánad, és elaludtam, a szívem majd megszakadt, hogy elvesztél, és már nem is bántam, mi lesz velem itt a tutajon. És amikor fölébredtem és látom, hogy itt vagy épen, egészségesen, könnyek potyogtak a szemembül, és legszívesebben letérdeltem vóna, hogy megcsókoljam a lábod, olyan boldog vótam. Te pedig csak arra gondútál, hogy csinálj bolondot szegény öreg Jimből. Az ott piszok, de az is piszok dolog vót, hogy az orránál vezetted az öreg Jimet, és nem szégyelled magad miatta! Miután Jim befejezte a beszédet, visszavonult a tutajon összetákolt menedékébe, és otthagyta a szégyenkező Huckot, aki már megbánta a tettét, és így szól hozzánk: ,,(...) legszívesebben én csókoltam volna meg az ő lábát, hogy visszaszívja." Negyedóra vívódás után odamegy Jimhez és bocsánatot kér tőle: " (...) és nem bántam meg azután se. Nem is próbáltam becsapni máskor, és azt se csináltam volna, ha tudom, hogy ennyire megbántom." Azzal, hogy a tréfa visszafelé sült el, Huck erkölcsi érzéke folytán beláttatta a Jimben rejlő mély emberséget, és megértette, mennyire gonosz volt a fekete férfival. Ha lélektani szempontból nézzük ezt a példát, akkor a kópé szerepét nem abban kelllátnunk, hogy megváltoztatta Huck viszonyulását Jirnhez, mert ez nem a kópé müve. Ő csupán aztmesterkedte ki, hogy a tréfa fordítva süljön el, s ezzel Huck lehetőséget kapott a változásra. Az már Huck saját emberségének az érdeme, hogy tudott élni a felkínált lehetőséggel. Hermészt már ismerjük a tolvaj és a tolvajok védelmezőjének szerepkörében, de ne felejtsük el, furcsa módon, egyúttal ő az utazók patrónusa is. A kópé tolvajként a maga szórakoztatására beavatkozik, és a visszájára fordítja a tréfát; Huck a szégyenteljes leckéből megérti társa érzéseit, és tudatára ébred, hogy ő is ember. A kópét nem látjuk a maga teljességében, ha csupán egy tolvaj bohóckodásait vesszük figyelembe. Mert nem lehet nem észrevenni, hogy egyúttal az utazók védelmében is fellépett, amikor mindketten életben maradtak a ködös éjszaka után. Az utazás valamilyen céllal történik, egyik helyről el akarunk jutni egy másik helyre. Ezt azonban - az irodalom és a mitológia keretében - felfoghatjuk a személyiség fejlődése céljából tett utazásként is. A Tom Jones vagy a Huckleberry Finn, és más hozzájuk hasonló pikareszk regények a főhős fejlődését követik nyomon egy adott társadalomban. A hős különböző helyzetekbe kerül, amelyek azt a célt szolgálják, hogy leleplezzék a társadalmi visszásságokat. Elképzelni is nehéz jobb müködési teret a kó-pé számára, hiszen a főszereplő személyiségének érését számos veszélyes és humoros kaland segíti, amelyek bővelkednek szatirikus és fordulatos helyzetekben. A Huckleberry Finnből származó iménti részlet felszínre hozza a kópé müködésének egy további, ámyalt oldalát, amely Hermész lélekvezető szerepéhez kapcsolódik- A görögök úgy hitték, hogy a halál után Hermész átvezeti a

lelket vagy a pszichét az alvilágba, vagy más néven a Hádészba. Esetenként azonban ez fordítva is lehetséges, amikor az alvilágból visszatérhet a lélek a földi világba, ahogy ezt Eurüdiké és Orfeusz mítoszábóljól ismerjük.1 57 A hiedelem szerint Hádészt a gazdag Plutón (jelentése: gazdag, vagyonos) kormányozza. Ha lélektani szempontból nézzük, akkor Hádész megfelel a tudattalannak, amelyet a psziché gazdagsága jellemez. Hermész vezeti át az alvó ember lelkét is a tudat éber állapotából az álmok világába. Az utazók támogatójaként pedig úti élményekkel gazdagítja a lelket. De ugyanő hozza napvilágra Hádészt a szinkronicitás egybeeséseiben is. AHermész beavatkozása nyomán visszájára fordult tréfa tárta fel Huck számára Jim emberségét. Lelkileg gazdagodott, és megismerte a Jimből, mint emberi lényből fakadó élet csodáját, és ezzel közelebb került az élet valódi forrásához. A kópé vagy Hermész mindig a saját szórakozására cselekszik, de egyúttallehetőséget ad nekünk is, hogy felismerjük saját gyengeségeinket. Ha javunkra változunk, és lelkileg továbbfejlődünk, akkor abban nem kis szerepe van a kópénak. A fejlődés mindig növekedést jelent, ember mivoltunk gazdagodását, végső soron tehát lelkünk növekedését. , , , SZIMBOLUMOK JATEKA

A kópé előszeretettel csintalankodik a szimbólumokkal. A szinkronisztikus jelenségek jellegzetessége, hogy jelképekben tükröződnek a psziché legmélyén zajló folyamatok. Annak nyomán, hogy a kópé a tudatos és a tudattalan, a belső és a külső világ között szökell, a képzelet gazdagságát bizonyító jelkép-eső hulla nyomában. A4. fejezetben már leírtuk, hogy Jung rövid idő alatt többször botlott a hal valamilyen megjelenési formájába, mialatt a hal jelképes jelentésével foglalkozott. Lelki tartalma kivetült az anyagi valóságba. A tudós azonban úgy véli, ennél sokkal többről van szó: A hal jelképezi "a tudattalan tartalmának éltető befolyását, hiszen szüntelenül energiávallátja el a tudatot, következésképpen nem a tudat termeli a müködéséhez szükséges energiát".158 Ajungi lélektan a hal feltűnését álmokban, fantáziákban vagy szinkronisztikus egybeesésekben, rendszerint pozitív jelnek tartja, ami arra utal, hogy a tudattalan megfelelően müködik, azaz a tudattalan tápláló forrása élteti a psziché tudatos

szféráját. Természetesen Jungot is hihetetlen mértékben éltette. Elmesélünk egy szemléletes esetet, miként játszik a kópé a jelképekkel. Példánkban egy hároméves kisfiúróllesz szó, akit pillangók látogattak meg. A gyermek abban az időben fizikai és lelki allergiáktól szenvedett, amelyek gyakran elviselhetetlenné tették az életét. 1986. szeptember 26. azonban sorsa vízválasztójának bizonyult. E napon több alkalommal pillangók tűntek fel körülötte. Kipihentnek és egészen jól érezte magát azon a napon, mintha semmiben sem különbözne a többi gyerektől. Reggel nagy, tarka pillangókat festegetett. Késő délután apjával sétált, és a fák koronája közelében sok-sok pillangót vettek észre. Este a szabadban vacsoráztak, és több pillangót csábított oda hozzájuk a fény. Lefekvés előtt anyja mondott neki két mesét, amelyekben - egészen véletlenül - ugyancsak pillangókról volt szó. Az elsőben egy tündér pillangó módjára szállt. A másodikban pedig egy kínai filozófus egy pillangóról álmodott, és amikor felébredt, nem tudta, azt álmodtae, hogy pillangó, vagy pillangóként álmodja-e most, hogy ember. Anyja mindkét történetet a megszokott könyvből választotta, amelyből minden este egy vagy két mesét felolvasqtt gyermekének. A pillangó ősi jelkép, és a jelentését sem túl nehéz kitalálni. Az élőlények között talán az egyetlen, amely ilyen drámai átalakuláson megy keresztül, amikor hemyóból gyönyörű pillangóvá válik. Tehát az átalakulást jelképezi, ebben az esetben a gyógyulást. A történetben szereplő fiú nem egyik napról a másikra javult fóllátványosan, mégis úgy tűnik, ennek az egy napnak döntő jelentősége volt a gyógyulásában. Ha alaposan megvizsgáljuk a szinkronisztikus egybeeséseket, akkor látni fogjuk, hogy gyakran valamely személyes szükségletre válaszolnak, vagy képességbeli hiányossággal kapcsolatosak. Az 5. fejezetben már említetlÜk, hogy az álmok is kiegyensúlyozzák éber életünket, és most kiterjesztjük ezt a szinkroriicitásra is: az egybeesések tehát arra hivatottak, hogy teljessé tegyék életünket. Az esetek egy részében egészen nyilvánvaló e kiegyensúlyozó szerep. A szerzők egyik közös ismerőse például a következőket mesélte: az apja korábban üzletemberként dolgozott, most pedig nyugdíjban van. Az utóbbi időben előszeretettel végez apró-cseprő házi munkákat, mint szerelés, asztalosmunka és egyszerűbb, elektromos

berendezések javítása. Régen egyáltalán nem volt valami nagy ezermester, de miáta nyugdíjas lett, ezzel tölti ki a szabadidejét, hivatása helyett újabban efféle munkákban talál kielégülést. És ezzel természetesen megkönnyíti magának a nyugdíjas hétköznapokba valá átmenetet. Nyárelőn a feleségével ismerősünk családjánál töltött egy hetet, és ez alatt az egy hét alatt több dolog ment ott tönkre, mint a teljes hat év alatt, miáta az övék a ház. Nem lehetett kinyitni az ablakot, beragadt az ajtá, izzák égtek ki egymás után. Egyik este a fürdőszobában, érthetetlen okokbál csőtörés történt és ömleni kezdett a falbál a víz. A szában forgá apának szinte minden percre jutott valami szerelnivalá. Amikor hazautaztak a feleségével, a problémák egy csapásra megszűntek. Az embemek olyan érzése támad, mintha az apa barkácsolhatnéka okozta volna a műszaki hibákat, hogy aztán kijavíthassa őket. A szinkronicitás eseteinek e kiegyensúlyozá szerepe azonban nem mindig ilyen nyilvánvalá. Elég, ha a szkarabeusszal rokon bogárra gondolunk, amely éppen a döntő pillanatban ütközött Jung rendelője ablakának. E váratlan esemény megroppantotta a beteg kényszeres beidegződéseinek vastag burkát, és a hölgy a gyágyulás útjára lépett. Jung már a harmadik kezelőofVosa volt, aki szerint: "Nyilvánvaláan valamilyen irracionális eseményre volt szükség, amelyet képtelen voltam előidézni".159 Már talán mondanunk sem kell: ebben az esetben is a kápé működött közre. A bogár megjelenésének megmagyarázhatatlansága annyira megrázta a hölgyet, hogy az eset nyomán a merev szemléletmádja burkán keletkezett repedéseken át felragyogtak egy új világkép első sugarai. Ha a szinkronisztikus esetek kiegyensúlyozá szerepéről van szá, akkor épp olyan ávatosan kell eljámi az egybeesés értelmezésénél, mint például az álmoknál. Emlékezzünk csak az 5. fejezetben említett pszichopata férfira, aki azt képzelte magárál, hogy a világ megváltája, és fejszével támadt a feleségére, hogy kiűzze belőle a gonoszt. De azért nem lesz mindenki pszichopata, akinek felfúvádott az énképe. Mindannyiunkkal előfordul, hogy néha többre tartjuk magunkat, mint kellene. Ilyen alkalmakkor meglátogat bennünket a kápé, és visszahoz a földre. Bolondot csinál belőlünk vagy nevetséges helyzetbe hoz, éppen amikor a legjobb képet akarjuk mutatni magunkról. Felfúvódott énünk számára mindig kéznél van nála egy tü. Emlékezzünk csak Esura, a nyugat-afrikai kópéra, aki egymásnak ugrasztott két férfit, tisztán a tréfa kedvéért, hogy megmutassa, a látszólag kiváló barátság mögött gyülölet lappang. Mivel azok a tökéletes barátság kétes fényében sütkéreztek ahelyett, hogy egyszerűen társak lettek volna minden hibájukkal együtt, kihívták maguk ellen a kópét. És azt az energiát, amit álbarátságuk fenntartására fordítottak, a kópé a kínzásukra használta fel. Valójában több élet volt a veszekedésükben, mint a barátságukban. Esu csínye ellensúlyozta a két farmer eszményinek beállított barátságának túlzását. Nem az a lényeg, hogy nem voltak igazi barátok, hanem az, hogy barátságuk - bár annak állították be - nem volt teljes értékü, következésképp saját személyiségük sem volt tökéletes, hiába tetszelegtek ebben a hitben. Esu bajkeverésének célja éppen az volt, hogy lehetőséget adjon nekik a teljessé váláshoz. Sánta Őz, a nyugat-amerikai sziúk sámánja megismerteti velünk a törzs bohócát vagy kópéját, akinek

szintén az a szerepe, hogy teljessé tegye az ember életét. Senki sem lesz önszántából tréfacsináló, hanem attól, hogy villámokkal és mennydörgéslényekkel álmodik. Amikor reggel felébred, már szent bohóc, egy "fenn-lenn, előre-hátra ember, vagyis szentember".160 Kötelessége eljátszania álmát a többieknek - nincs más választása: (...) ha én ma héjóká-álmot látnék, amit aztán el kell játszanom mások előtt, a mennydörgéslény olyan valamit mutatna benne, amit szégyellnék reprodukálni. Olyan valamit, amit nyilvánosság előtt szégyellnék megtenni, szégyellném bevallani. Valami olyat, ami ellenkezést keltene bennem, ami miatt nem akarnám elvégezni a rám bízott feladatot. És az önmagammal vívott harc gyötörne meg. Reggel ugyanis, alighogy az álomból felserkentem, máris hallanám, a morajt a f61d alól, félelmetes halk mennydörgést, pont a talpam alatt. És tudnám, hogy mielőtt még a nap véget érne, ha addig nem teljesíteném az álom újraeljátszását, a dörgés feltör és szétzúz. Rettegnék, a pincébe bújnék, zokognék, segítségért könyörögnék, csakhogy addig nincs segítség, amíg meg nem teszem, amit elvámak tőlem. Csak a tett árán szabadulhatok. Miközben megteszem, talán valamennyi erő is száll belém, de a legtöbben azonnal el is felejtik majd. Mi lehet ilyen zavarbaejtő ezen a bemutatón? Mit kell csinálnia a kiválasztottnak? Nyilvánvalóan nem olyasvalamit, amire büszke az ember, hanem olyasmit, amit inkább rejtegetne. A bohóc azonban elsősorban a saját megaláztatására -, ha tetszik neki, ha nem, kénytelen elvégezni a köz szórakoztatására, amit kiróttak rá. Egyértelműen az ámyék késztetéséről van szó, amely a kívánatos lelki egyensúly kialakítását szorgalmazza. A kiválasztott személy nem rejtheti többé véka alá ámyoldalát, hanem együtt kell nevetnie közössége többi tagjával, és úgy kell elfogadnia magát, mint akinek úgymond tréfából meztelen fenékkel kell az utcán sétálnia. Valószínűleg semmiben sem különbözik a többiektől, akik, ha az ő helyében volnának, ugyanúgy megalázottnak éreznék magukat. N em egyedül a bohóc szembesül ámyékával, hanem sokan mások is, és ezt könnyebben viseli el az ember nevetés közben. A sziúk ugyanis szent dolognak tartják a nevetést, és az egész előadást sem veszik halálosan komolyan. Jó alkalom a nevetésre, amely építi az ember lelkét. A szinkronisztikus egybeesések gyakran visszaállítják a lélek egyensúlyát, akár az álmok vagy a szent bohóc bemutatója. A kópé személyiségünk olyan oldalával szembesít, amelyet még magunk előtt is leplezni próbálunk. Felfoghatjuk úgy is, hogy lehetőséget kapunk magunk jobb megismerésére. A szent bohóc bemutatójától eltérően azonban, rajtunk áll, élünk-e ezzel a lehetőséggel vagy sem. Huckleberry Finn példája jól mutatja, hogy ő alázatosan elfogadta a kegyet, és tanult abból a tapasztalatból, amelyben a kópé részesítette. , INDMDUACIO ES A MELY-EN

A kópé játéka nem mindig merő tréfa. Ha az ámyék kioldja elfojtott jellemvonásaink zsákjának száját, akkor a legrosszabb is napvilágra kerülhet; és amikor az ámyék a legádázabbul támad ránk, akkor nyújtja a legjobb szolgálatot a személyiség magjának, a Jung által mély-énnek (Selbst) nevezett archetípusnak. Az ámyék és a mély-én e kapcsolata pedig arra utal, hogy a szinkronisztikus egybeesések szerepet játszanak a lelki fejlődés individuációnak nevezett folyamatában. E fejlődés az élet delén a legszembetűnőbb, mert ekkora a mély-én már a psziché egészét irányítja. Jung a mély-ént mint archetípust írja le, amelynek a középpontja mindenütt van, kerülete pedig sehol. Amikor megérezzük ennek az archetípusnak a vonzását, meghalljuk rendeltetésünk hívó szavát, akkor tudatosul helyünk és egyéni célunk a világban.162 E hangot nevezhetjük akár Istennek is. Rendszerint akkor szólal meg bennünk, amikor már magunk mögött tudhatjuk ifjúságunk hősi céljait, mint például a ranglétra megmászását, hozzátartozóink tiszteletének és bámulatának kivívását. Ezek azonban közösségi célok, abban az értelemben, hogy mindenki ezekre törekszik, és kevéssé tükrözik egyéniségünket. Az individuáció ellenben egészen egyedi, senki máséihoz sem fogható tulajdonságaink kibontását jelenti. E folyamatot a hősi célok feladása vezeti be, amit az ego válságként él meg. Ez az a bizonyos életutunk derekán tapasztalt válság, amelyből az ego egyedül nem képes kikeveredni. Az egyénben rejlő legfőbb vezető erő, a mély-én archetípusa nyújt hozzá segítséget. A kópé és a mély-én nyilvánvaló kapcsolatáról tanúskodnak azok a mitológiák, amelyekben a kópé közvetít az emberek és a halhatatlan istenek között, miként Hermész közvetített Zeusz és a halandók között. Azzal, hogy egyfelől tolmácsolta az istenek óhaját, másfelől pedig az emberek javát szolgálta, eszményien láthatta el a feladatát. Pelton szerint ugyanezt a

szerepet töltötte be a nyugat-afrikai kópé is. Ebből is láthatjuk, hogy a kópé a határok istene, aki különösen az ismert és az ismeretlen közti mezsgyén mozog nagy biztonsággal. A legfőbb istenek többnyire távoli istenek, közvetlenül nem megismerhetők a halandók számára, a kópé éppen azért van itt, hogy átívelje ezt a távolságot. Akópé a küszöbök és a határok isteneként - Pelton szavaival élve - "hatalmas kreatív erők" birtokába juttatja az emberi nemet. Azzal, hogy elköveti csínjeit, és azzal, hogy az alvilágba kíséri a lelkeket, "az emberek világának fontos szereplőjévé válik, aki eseményeket befolyásol, új határokat szab, kapcsolatokat létesít, ismét a jelent állítja a tudat gyújtópontjába, és felszabadítja a szent Középpont és alak nélküli Külső kreatív erőit".163 Szinte szóról szóra így jellemezte Jung is a mély-én archetípusát. Robert Johnson az Inner Work (Lélekmunka) címü könyvében egy olyan esetről számol be, amelyben a mély-én egyszerre nyilvánul meg álomban és szinkronisztikus egybeesésben. A történet szerint egy

hölgy azt álmodta, hogy kolostorban él. Celláját csupán rács választja el a szomszédos kápolnától, ahol éppen istentisztelet folyik. 6 lábát keresztbe vetve, az úgynevezett zazen-pózban ül, és hallgatja a beszürődő hangokat, amelyek nyomán határtalan békesség önti el. Egyedüllévén, lehunyja a szemét és megtapasztalja az eggyéválás élményét. Amikor véget ér az istentisztelet, észrevesz egy virágágyást a cellája mellett. A hölgy katolikus családban nőtt fel, de amint nagykorú lett, hátat fordított a neveltetésének, és egészen a zennek szentelte magát. Tökéletesen elsajátította a zen buddhizmus gyakorlatát és filozófiáját. Az álom arra utal, hogy visszatér eredeti vallásához, de a lótuszülés jelzi, hogy a zennel sem fog szakítani. A kolostor a kereszténységben, a lótuszülés pedig a buddhizmusban egyaránt a lélek szemlélődő beállítottságátfejezi ki. Végül a lelki megbékélésétjelképező virágok az archetípusos mélyén jelenlétére utalnak, amely az egység szimbóluma. Johnson így ír erről: Egy ilyen jelkép arra az archetípusra utal - a mély-énre -, amely meghaladja az ellentéteket azzal, hogy megmutatja a mögöttük feltáruló végső valóságot, amelyben minden ellentét egységben olvad össze. A virágok nemcsak a nőiség jelképei, hanem az egyesült én is: a kereszténységben a rózsa Krisztust, míg a keleti vallásokban az ezer szirmú lótusz az Egy-et jelképezi.164 Johnson úgy véli, ha valakit az iméntihez hasonló, segítő álommal ajándékoz meg a tudattalan, akkor azt illik megköszönni egy egyszerű kis szertartással. A hölgy nem tudta, mi mást tehetne, fogott hát néhány szál, az álomban látotthoz hasonló virágot, levitte az óceán partjára, és a hullámokra helyezte, hogy " viszonozza a Földanyának, a tudattalan feminin tengerének ajándékát". Amikor hazaért, már várt rá az egyik barátja, aki csak ritkán szokta meglátogatni őt. Vendégével együtt hajtottak el kocsival, és útközben egy kolostor mellett vezetett az útjuk. A hölgy megdöbbent, hiszen előző éjszakai álma óta is úgy érezte, mintha még mindig egy kolostorban volna. Meglepődött, amikor megtudta, hogy a barátja azon kevesek közé tartozik, akik beléphetnek a kolostor területére. Saját kulcsa volt a kapuhoz, ezért felvetette, menjenek be néhány percre. Amikor beléptek, a hölgy úgy érezte, mintha visszakerült volna az álmába! Bármerre nézett, minden apró részlet tökéletesen egyezett. Lótuszülésben helyezkedett el, mire elöntötte az álmában is tapasztalt végtelen nyugalom érzése. Hamarosan engedélyt kapott, hogy egyedül is visszatérhet a kolostorba meditálni. Táplálhatja pszichéjének azt a részét, amely az álmot küldte neki. Időnként mindannyian találkozunk a szinkronicitás egyik-másik drámai megnyilvánulásával, de az esetek túlnyomó részében nem látványos történésekről van szó. Életünk hétköznapi forgatagában könnyen elkerüli a figyelmünket a kópé egy-egy leheletfinom beavatkozása. Gyakran teljesen spontán gondolatok, fantáziaképek és álmok utalnak csak a szinkronicitásra, de ha alaposan szemügyre vesszük őket, felfedezhetjük, hogyan kapcsolódnak egymáshoz. Első pillantásra, úgy tetszik, az események véletlenszerű kavalkádja vesz körül bennünket. Alaposabb vizsgálat azonban fényt derít azokra a - Ira Progoff kifejezésével élve mikrofolyamatokra, amelyek egy időszakban újra és újra megismétlődnek.165 Például kötetlenül felbukkanó emlékek, gyakran látott, de érdeklődésünket csak most, első ízben felkeltő dolgok - a visszatérő szándék, hogy elolvasunk egy könyvet vagy találkozunk valakivel -, tehát csupa olyasmi, amiről esetleg már régóta tudtuk, hogy ott van, de csak most került igazából figyelmünk középpontjába. Ira Progoff szerint könnyen nyomon követhetjük e visszatérő témákat, ha naplót vezetünk, de az is elég, ha néhanapján elmélyedünk magunkban, mert nyomban feltárulnak a mikrofolyamatok müködés közben. A mikrofolyamatok természetes sorsa, hogy vagy elenyésznek, vagy pedig más mikrofolyamatokkal együtt nagyobb egységeket formálnak. Amikor hivatásunkat építjük, gyermeket nevelünk vagy spirituálisan fejlődünk,

akkor hosszabb-rövidebb időre egy feladatnak szenteljük magunkat. Progoff fő életegységeknek hívja ezeket az időszakokat. Minden ember életében számos ilyen életegységet találhatunk. Progoff felfogása szerint ezek a kreativitásmagból fejlődnek ki, amely egyéni alkotóképességünk központja. Nem a véletlen müve, hogy Jung is hasonlóan jellemzi a mély-én archetípusát, Progoff ugyanis Jung tanítványa volt. Mind a kreativitásmag, mind pedig a mély-én archetípusa kreativitásunk forrása, amely egységbe foglalja életünk főbb szakaszait. Henri Bergson* XlX. századi, francia filozófus emergenciának nevezte el azt a folyamatot, amikor a fejlődés során a kreatív magból új és egyedi, a lelki életet gazdagító struktúrák keletkeznek. Progoff szerint az emergencia az okság elvének kiegészítője, hiszen nem jelezhetjük előre, nem számolhatunk vele. Ez a megállapítás arra utalnohaProgoffmaga nem vonja le ezt a következtetést a Jung, Sychronicity and Human Destiny (Jung, szinkronicitás és az emberi sors ) címü könyvében -, hogy az emergencia szoros kapcsolatban áll a szinkronicitással. Emellett szól az a tény is, hogy az emergencia tudattalan, kreatív folyamatok eredménye. A szerzők véleménye szerint ez az emergencia a kisebb-nagyobb szinkronisztikus egybeesésekkel tartja fenn az élet áramlását. Például látszólag véletlenül olyan könyvekre, barátokra és versekre akadunk, amelyek teljesebbé teszik életünket. Ha a bennünk rejlő kreatív magra hallgatunk életünk döntéseinél, azt tartjuk szem előtt, hogy lelkünk mit tanácsol, és nem a társadalmi elvárásokat vagy mások javallatait, akkor mindent megtettünk boldogulásunk érdekében. Ebben áll ugyanis az individuáció folyamata. Joseph Campbell tömör megfogalmazásában: " Törekedj a boldogságra".167 A The Power of Myth (A mítosz hatalma) címü beszélgetéssorozatban, amelyet Bill Moyers készített röviddel Campbell halála előtt, a mitológiakutató nem győzi hangsúlyozni, hogy milyen fontos megtalálnunk személyes boldogságunkat és megelégedésünket. Másodlagos, hogy ezt hivatásunkkal, írással, festéssel, mások szolgálatával vagy magányos hegyi sétákkal érjük-e el. Alényeg, hogy azt tesszük, amit bensőnk diktál, amit fontosnak tartunk, és nem mások utasításainak vetjük alá magunkat. Ehhez az kell, hogy tudjunk nemet mondani a személytelen, bürokratikus világ szüntelen követelésére. Ellenkező esetben, mutat rá Campbell, mind jobban belebonyolódunk a teljesítendő feladatok dzsungelébe, és végtére még elégedettséget sem érzünk az elvégze~t munka után. Meglehet, az az érzésünk, mind tovább és tovább jutunk a hivatásunkban, ezért viszont súlyos árat kell fizetnünk: lelki életünk kiüresedik és sivár pusztasággá válik. Az elért eredmények közömbösek a tudattalan szempontjából, és mind jobban eltávolodunk igazi énünktől, a bennünk

rejlő kreatív magtól, végső soron a mély-én archetípusától. Amennyiben az individuáció útjára akarunk lépni, el kell döntenünk, mi fontos és értékes, és mi nem az. Campbell és Moyers egyetértenek abban, ha úgy döntünk, hogy a boldogságra törekszünk, és nem a külső követelmények, hanem a beteljesedés belső érzésére hagyatkozunk a választásnál, segítő kezek kínálnak fel nem várt lehetőségeket, és bocsátanak rendelkezésünkre rejtett tartalékokat. Ezzel járul hozzá a szinkronicitás az individuációhoz. Amély-én befolyást gyakorol az emberi ügyek világára, ezt érezzük akkor, amikor valahol, mélyen bennünk egy hang sugalmazza, mit tegyünk. Amikor összhangban cselekszünk egy archetípusos folyamattal, az archetípus - ebben az esetben a mély-én számunkra kedvező módon alakítja a külvilág eseményeit. Ezt a jelenséget nevezte el Jung a szinkronicitás törvényének. Gyönyörűen fogalmazza meg ezt egy régi taoista mondás: "Az erényes ember otthon ül, és erényes gondolatokjámak a fejében, amelyeket azonban sok száz kilométerrel messzebb is meghallani". Még ha nem tudatosan törekszik is valaki a boldogságra, vannak az életben olyan pillanatok, amikor a tudattalan átveszi az irányítást - ez történik a szinkronisztikus egybeesések során -, és gyökeresen megváltoztatja életünk megszokott menetét. A szív útja című közös könyvükben Joyce Vissel elmeséli Berry-vel, a férjével való házassága történetét. A kezdeti súlyos traumák - az eltérő vallási neveltetés következményei - után rendkívül kreatív társra találtak egymásban. Kapcsolatukban volt egy időszak, amikor soha többé nem akarták látni egymást. És amikor a helyzet már teljességgel menthetetlennek látszott, Joyce egyik barátjának az édesanyja késztetést érzett, hogy megmutasson Joyce-nak egy sort az imakönyvéből: "A szeretet soha el nem fogy". Ennek hatására Joyce feladta elzárkózó magatartását, és ismét hajlandó volt szóba állni Berryvel. Nemsokára összeházasodtak.168 Az egybeesések időnként még ennél is drámaibb módon befolyásolják az ember életét. Progoff megjegyzi, hogy Abraham Lincoln váratlanul egy kacattal teli láda - benne a Blackstone ' s Commentaries (Blackstone Kommentárok) teljes kiadása - birtokába jutott, ennek köszönheti jogi pályafutását, és végső soron az elnökséget. Ez a könyv keltette fel ugyanis az érdeklődését a jog iránt. Az Előszóban pedig már bepillantottunk Winston Churchill és Adolf Hitler egybeesések tarkította életébe. Néha valóban az életünk múlik egy véletlennek tűnő egybeesésen. Ilyenkor kénytelenek vagyunk elgondolkodni azon, mit is jelent az: véletlen. Arthur Koestler a The Challenge ofChance (A véletlen játéka) című könyvében beszámol egy esetről, amely Sir Alec Guinness brit színésszel történt. Egyik

vasárnap reggel elaludt, annak ellenére, hogy két csörgőórát is felhúzott, s így lekéste azt a vonatot, amellyel Londonból haza, Petersfieldbe szokott utazni. Mint később kiderült, a vonat szerencsétlenül járt, és ráadásul éppen az a kocsi szenvedett súlyos károkat, amelyikbe a jegye szólt. Az eset tartogat még egy furcsaságot. Amikor felébredt, elnézte az órát, és azt hitte, egyáltalán nem aludt el. Ha idejében rájött volna a tévedésre, valószínűleg úgy dönt, hogy a mise helyett inkább rohan a pályaudvarra, hogy elérje a vonatot. De mivel nem vette észre a tévedését, elment a kilencórás misére abban a hiszemben, hogy nyolc óra van. Így csak a későbbi vonattal tudott hazautazni.170 Időnként az újságok szalagcímekkel számolnak be esetekről, amikor gyermekek csodával határos módon túléltek autóbaleseteket, vagy nagy magasságból zuhantak le anélkül, hogy említésre méltó sérülést szenvedtek volna. 1950 és 1955 között huszonnyolc vonatszerencsétlenséget vizsgáltak ki, és kiderült, hogy a balesetet szenvedett vonatokon lényegesen kevesebben tartózkodtak az elmúlt hetek és hónapok azonos napjának forgalmához képest.171 1950. márciusában a Life magazin arról tudósított, hogy Nebraskában a teljes beatrice-i templomi kórus csak azért menekült meg, mert az este 7 óra húsz percre kiírt próbára a tagok öt perccel később érkeztek. A megbeszélt időpontban ugyanis hatalmas robbanás rázta meg az épületet. Kiderült, hogy a lelkész és a felesége azért késett, mert a hölgy a lánya ruháját vasalta. Egy másik kórustagnak egy geometriai kérdést kellett megoldania. A harmadik a kisl~yát nem tudta felkelteni. Valaki egy rádióműsort szeretett volna végighallgatni. Egy hölgynek az autóját nem sikerült beindítania stb. Warren Weawer a Lady Luck: The Theory of Probability (Fortuna: A valószínűség-számítás elmélete) című könyvében kiszámította, mennyi egy ilyen képtelen eset valószínűsége. Az eredmény: egy a millióhoz. De térjünk vissza az individuáció kérdésköréhez. Egyik ismerősünk mesélte a következő esetet. A történetben a mély-én archetípusa vagy Progoff kreativitásmagja rendkívül változatosan fejeződik ki: egy álomban, egy szinkronisztikus egybeesésben és egy spontán született költeményben. Ezek az összefüggéstelennek látszó események szorosan kapcsolódnak egymáshoz ismerősünk életében. Néhány évvel ezelőtt kezdődtek a különös jelenségek, amikor ismerősünk még egy tengerparti munkahelyen dolgozott, ahol nap mint nap láthatott vitorlázó repülőgépeket. A dolog mély nyomot hagyhatott benne, mert hamarosan azt álmodta, hogy egy sziklafal peremén áll, és madárszámyai nőttek. Lent a mélyben azonban nem a tenger hullámai nyaldosták a partot, hanem pusztaság tárult a szeme elé, ameddig csak ellátott. A távolban a sivatag egybeolvadt a kelő Nap izzó sugaraival. Olyan volt, mintha a sivatag fölött a lenyugvó Napba repülne. Két nap múlva könyveket kapott az édesanyjától. Amikor kibontotta a csomagot, egy kép nézett szembe vele, amely egy számyas embert ábrázolt, aki éppen azon volt, hogy a levegőbe emelkedjék. Az eddigiekből is látható, hogy a repülés, különösen a látóhatár fölé emelkedő N ap felé, nem jelentett újdonságot ismerősünknek. Két évvel ezelőtt, nem sokkal azután, hogy visszatért a látomáskereső útjáról - a bizonyos értelemben spirituális sivatagba-vonulásból -, késztetést érzett, hogy írjon egy verset. Meglepve tapasztalta, hogy a költemény is a már ismertjelképrendszerre épült: Amint a test mozdulatlanná dermed, A repülés vágya tölti el az embert. Az égi madár verdes számyaival. Kelet felé lassan pirkad. Tovaszállva a csipkézett meredélyek felett, A gyógyírt hozó az élő vizeket kutatja. Ismerősünk ehhez annyit fűzött csak magyarázatul, hogy amikor a test megnyugszik, a lélek azonnal tevékenykedni kezd. A versike a hermészi felfelé vezető útra emlékeztette, ez a gondolat az ezoterikus hagyományban Hermész Triszmegisztoszig nyúlik vissza. A lélek számára a felfelé vezető út a testtől való szabadulást jelenti. Emlékezzünk csak vissza a Hermész és az utazás közötti kapcsolatra (lásd az 5. fejezetet). A csipkézett meredélyek az álombéli sziklafalra utalnak, az emelkedés a kelő Nap sugarai felé,

mindkétesetben a fény eljövetelét jelképezi. Az eseménysorozat spirituális tartalmat fejez ki. ANap a mélyén archetípusát jelképezi, de egyszerre az emberi szellem tetőpontját, átmant is kifejezi. Jung a mély-ént tekintette a személyiség gyökerének, amely "a személyfeletti atmanhoz fűzi az embert vagy egyenesen azonos vele".173 Amély-én távlatokatad a tágabb mélyén, vagy más néven az atmanhoz. V égül a költeményben említett víz a kollektív tudattalant, az archetípusok forrását, és a felemelkedő lélek táplálóját szimbolizálja. .

SPlRITUÁLIS MUNKA Az eddigiekből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a lélekvezetőnek fontos szerep jut az ember spirituális törekvéseinek megvalósításában. De más források is kiemelik, hogy a spirituális fejlődés során elengedhetetlen az archetípusos lélekvezető szinkronisztikus egybeesésekben kifejeződő segítsége. Ha valaki elhivatottságot érez magában a lelki fejlődése iránt, akkor az rálépett a maga által kijelölt, a személyiségében rejlő ellentéteket meghaladó egység felé vezető ösvényre. A mély-én természetes müködése az ellentétek feloldása és kibékítése. A kópé játéka - akárcsak a többi individuációs instancia tevékenysége - sokféle módon járulhat hozzá az egyéni út megtalálásához. Például sok hagyományban él az a hit, hogy ha egy tanítvány számára elérkezett az idő, akkor meg fogja keresni őt egy mester, hogy felügyelje a további kiteljesedését. E szinkronisztikus találkozás is Jung szinkronicitás törvényének egyik bizonyítéka. Egy régi alkimista így tanította egyik tanítványát: "N em számít az elkülönülésed, vagy hogy milyen magányosan élsz, ha szívből és kitartóan munkálkodsz, leendő barátaid meg fognak téged keresni"174. Ezek szerint az alkímia az individuáció lelki fejlődésének régi útja. Az ősi egyiptomi (ha nem korábbi) kezdetek óta azonban összefonódott azzal a törekvéssel, hogy a hétköznapi anyagot magasabb rendü vagy isteni szubsztanciává emeljék. E gondolat gyökerei az egyiptomi múmiakészítés folyamatáig nyúlnak vissza. Úgy képzelték, a mumifikálási szertartás során az elhunyt teste valamilyen varázslatos átalakulás révén finomabb anyaggá válik. A középkorban az alkimisták elsőrendű feladatuknak tekintették, hogy megtalálják a módját, miként lehet az ólomból, vagy más efféle, hétköznapi a,nyagból az úgynevezett bölcsek köve segítségével aranyat készíteni. De ezt ne úgy képzeljük el, mintha ma egy tudós különféle anyagokkal és eszközökkel ügyködne, mert az alkimista 1élektanilag is részt vett a folyamatban. Morris Berman történész a The Reenchantment of the World (Varázsoljuk el újra a világot) című művében megerősíti, hogy az alkímistának lelkileg rá kellett hangolódnia a tevékenységére, és nem tehette meg, hogy személytelenül, objektíven közeledjék a vizsgálat tárgyához.176 Egy középkori alkimista valószínűleg elképzelhetetlennek tartotta, hogy például az arannyá alakítás műveletét pusztán eszközökkel, vegyi anyagokkal, és minden személyes, lelki közreműködése nélkül végezze. Felfogása szerint ez tevékenységét eleve kudarcra ítélte volna. A külső anyagi és a belső lelki átalakulás igazából egy és ugyanaz. Jung nem véletlenül tanulmányozta olyan alaposan az alkimisták írásait. Kutatásai nyomán megállapította, hogy a szövegeket kétféleképpen lehet érteni: a leírtak egyfelől az anyagi folyamatokra vonatkoznak, másfelől pedig a lelki átalakulásra. Ebben az utóbbi értelemben a bölcsek köve talán a mély-én archetípusát jelképezi. Az alkimista individuációjának folyamata akkor fejeződik be, amikor a pszichéje a bölcsek köve segítségével átesik a transzmutáción. Ú gy tartották, a kő csodálatos hatalmánál fogva képes az anyag tulajdonságait megváltoztatni. Ha a legkisebb mennyiséget is sikerül előállítani, akkor - mondjuk - az ólomból arany lesz. Amennyiben szó szerint vesszük ezt az elméletet, több mint fantasztikus, de ha a lelki átalakulás metaforájaként olvassuk, nagyon fontos tanítás válik belőle: Elvégeztük a nagy munkát, nem az egónknak engedelmeskedünk többé, hanem belső vezetőnknek, amely hatalmas erejével hat kömyező világunkra. A keleti bölcselet szerint is nagyon fontos a spirituális fejlődés során, hogy a tanítvány minél többet legyen a mester közelében, hiszen a kifejlett személyiség már a puszta jelenlétével is befólyásolja a tanítvány spirituális fejlődését. Von Franz megemlíti e tanítás talán legszebb megfogalmazását, egy zen hagyományban szereplő pásztor-rajzsorozatot. A történetben a pásztor elindul megkeresni az elveszett ökröt, amely Buddhatermészetét, vagyis a mély-énjét jelképezi. Nagysokára megtalálja és hazatér. Az utolsó képen már aggastyánként látjuk, amint barátságosan mosolyog, a kezében egy kolduscsészével. A képet kísérő versike így hangzik: "Elfeledte az isteneket, elfeledte a megvilágosodást. Egyszerűen csak elsétál a piacra koldulni, s útja mentén virágba borulnak a cseresznyefák". Itt is láthatjuk, magyarázza von Franz, "a mély-én gyógyító hatását, mely nyomot hagy a külső dolgokon, magán a természeten is".177 Spirituális fejlődésünk során, de az élet más területén is, nem mindig szembetűnő a kópé segítő szándéka. Valaki például minden napra kitűz magának egy célt, és törekszik a megvalósítására. Swami Rama ezzel kapcsolatban tréfásan megjegyzi: "Egy nap azt mondja magának, kedves olvasó: Ma mindenkit szeretni fogok és senkit sem gyűlölök. Szinte az összes ellensége előkerül még azon a

napon. Vagy telefonálnak, vagy levelet írnak, vagy megtudja, hogy ezt meg azt mondták önről".178 Ez egyáltalán nem ellentétes lelki törekvéseinkkel, sőt ez szolgálja csak igazán épülésünket, és ki tudná ezt jobban a kópénál? A szinkronicitás adományait annál nagyobb örömmel fogadjuk, minél előrehaladottabb fejlettségi állapotba jutunk. Anya, a neves jógi és Sri Aurobindo társa egyszer a következőt mondta: Ha megtalálod ... (belső lényeged) ... és elég fejlett már, hogy vigyázzon rád, hogy vezessen utadon, mindent odavonz, amire csak szükséged lehet: könyveket, embereket, vagy neked kedvezően alakítja a körülményeket, csupa apró kis egybeesés történik veled, mintha egy láthatatlan segítő kéz egyengetné sorsodat. Apró figyelmességgel adja tudtodul jelenlétét, támogat a döntésnél, és megmutatja, merre menj tovább. Amikor pedig elhatározod magad, hogy megismered igazi valódat, és elindulsz az úton, úgy fog tűnni, az egész világ a kedvedben akarjárni. Ha figyelmesen olvassuk Anya és Sri Aurobindo müveit, rájövünk, a szóban forgó belső lényeg nem más, mint a mély-én archetípusa, amely az individuáció előrehaladtával mind alapvetőbben befolyásolja lelki fejlődésünket. Ezt szokták úgy mondani, hogy az ember megadja magát a sorsának. Amennyiben megadatik valakinek, hogy egy bölcs közelében lehessen, tapasztalni fogja, mennyi kedvező egybeesés történik körülöttük. Egyszer megkérdeztek egy bölcset erről: "A természet kész az együttmüködésre" - hangzott a lakonikus válasz, amely a pásztor-rajzsorozat utolsó darabját idézi. Azt sejteti, felejtsük el megszokott kényszerünket, hogy uralni akarjuk az objektív világot. Ehelyett arra ösztönöz, hogy megtaláljuk az összhangot a természettel. Ram Dass, a keleti spiritualitás neves képviselője egyszer e könyv egyik szerzőjének azt mondta, hogy a mesterével, Neem Karoli Babával nem azért történt annyi "csoda", mert tökélyre fejlesztette a természet feletti uralmát, ellenkezőleg, azért mert teljes harmóniában élt a környező világgal. Azt tartotta, nem a porhüvelyével azonos, hanem a valóság egészével. A meditálókban lassan elmosódnak a külső és a belső közötti határok, és ez - mint láttuk - szinkronisztikus egybeesések ösztönzője. Az ember fejlődésének magasabb fokán elengedhetetlen, hogy megtanuljunk harmóniában élni a környező világgal. Csodálatosan fogalmazta meg ezt a gondolatot Swami Rama Tirtha 1906-ban, San Franciscóban, a Golden Gate Hallban tartott beszédében: Tagadhatatlan igazság: amíg tökéletes harmóniában élünk a természettel, amíg lelkünk és a világegyetem megbonthatatlan egész, amíg érezzük és tudjuk, egyek vagyunk mindennel, tapasztalni fogjuk, hogy környezetünk dolgai - mint például a szél, a hullámok - és a körülmények azon lesznek, hogy a kedvünkben járjanak. ... (...) Ne feledjük, belső lényegünk semmiben sem különbözik a természet, a világ és a világegyetem közös alapjától, a felsőbb éntől. Ha énünk összhangban rezeg vele és testünk az egész világ, mindenütt, életünk minden pillanatában láthatatlan segítő kezek egyengetik utunkat.180 Rama Tirtha 1902-ben érkezett az Egyesült Államokba első ízben. Amikor a gőzhajó kikötött San Franciscóban, egy kíváncsi amerikainak feltűnt, hogy Rama nem igyekszik gyorsan partra szállni, ezért megszólította: - Hol a poggyásza, uram? - Nincs poggyászom, csak ami rajtam van - válaszolta a Swami.

- Akkor hol tartja a pénzét? - Nincs pénzem. - Akkor miből él? - Abból, hogy mindenkit szeretek. Amikor szomjas vagyok, mindig találok valakit, aki ad egy pohár vizet. Amikor éhes vagyok, mindig van valaki, aki ad egy darab kenyeret. - Tehát vannak amerikai barátai? - 6, igen, ismerek egy amerikait - önt.181 - (...) Hamarosan jó barátok lettek. , , , , .. A KOPE JATEK KOZBEN

Az emberek többségének ennél sajnos küzdelmesebb élet jutott. De hogyan érthetjük meg a szinkronicitást mindennapi életünkben? És hogyan tisztelhetjük jótevőnket, a kópét, gondolatainkban, érzéseinkben és tetteinkben? Először is a kópé játékosságával kell tisztában lennünk. Edward Whitmont, a jungiánus analitikus a The Return ofthe Goddess (Az istennő visszatérése) címü könyvében a minden újra való nyitottságot emeli ki: (Ajáték) akkor a legélvezetesebb, ha csupán önmagáért üzzük, és nem valamilyen cél vagy eredmény kedvéért. Ajáték során itt és most ismerjük meg magunkat. Spontán, mégis szabályokhoz igazodik. Fény, amelyet a szenvedélyünk kelt. Játékos formában fedezzük fel a saját és a többiek lehetőségeit, képességeit és határait. A legtöbb, ha nem az összes felfedezés - még a tudományban is - úgy született, hogy a kutató csillapíthatatlan kíváncsisággal és felfedező kedvvel kereste a titkok magyarázatát.182 Whitmont még a következőt fűzi hozzá: "a játék jin oldala a kutatás mint kutatás és a kísérletezés, a j ang oldala pedig a felfedezésből fakadó játékosság, az élvezet és az érzések".183 Ajáték tehát egyszerre férfias vállalkozás nőies tulajdonságokkal, és nőies tevékenység férfias jellemzőkkel. A bennünk rejlő, archetípusos kópé játéka során mindent felhasznál, hogy szétzúzza észlelésünk megszokott, belénkrögzült határait. A kópé másik egyetemes jellemzője, hogy azt teszi, amihez kedve van, és a legkevésbé sem törődik a következményekkel. Ebben az önző vonásában fejeződik ki az emberi psziché öntörvényű, ellenőrizhetetlen természete, mely kívül esik a tudatos én hatókörén. Következésképpen a kópé müködését mélylélektani okokra kell visszavezetnünk. Az árnyékban megbúvó tulajdonságainkkal szembesít bennünket, vagy bosszantó szinkronisztikus egybeesésekkel áraszt el. De eközben nem szabad elfelejtenünk, hogy bármilyen kellemetlen is ez számunkra, mindig csak személyiségünk kiteljesedése érdekében történik, végső soron az archetípusos én szolgálatában. Ne feledjük: a kópé nem erkölcsös hős. A szinkronisztikus egybeesések megértéséhez ezt a fontos tényt mindig szem előtt kell tartanunk. Számos róla szóló történet tanúsítja a gátlástalanságát. Barry Lopez a Giving Birth to Thundel; Sleeping with his Daughter (Megszülte a dörgést, majd ágyba vitte a lányát) címü könyvében számos ilyen történetet olvashatunk Coyote-ról, az amerikai indián kópéról. Nem ritkák benne a trágár kifejezések, a szexuális mohóság dicsérete, és az összes elképzelhető tabu megszegése. Ahogy már sokszor hangsúlyoztuk: a kópét nem korlátozza semmilyen szabály, sem erkölcs, sem a fair play. Ha elfogadjuk is, hogy a mély-én archetípusának szolgálatában müködik, időnként mégsem könnyű lenyelni az adományait. John Lilly egyszer a következőket mondta a szinkronicitásról tartott előadásában: "A kozmikus szeretet eredendően nyughatatlan és teljesen közömbös: keresztülviszi, amit akar, ha tetszik nekünk, ha nem".184 A kópé függetlensége az erkölcstől, lélektani szempontból annyit jelent, hogy teljesen közömbös számára, milyen lelkiállapotban van az ember a szinkronisztikus egybeesés idején. Ha dühösek vagyunk, még jobban dühbe hoz! Ha boldogok vagyunk, két eset lehetséges: vagy elrontja az örömünket, vagy tovább fokozza boldogságunkat. Amikor meg teljes magabiztossággal kitartunk a véleményünk mellett, amelynek a helyességér~l meg vagyunk győződve, ő olyat tesz, amitől rém ostobának fogunk tűnni! Bohóckodásában nem ismer határt. Örömmel üz gúnyt szokásainkból, világszemléletünkből és megszokott korlátainkból. Kizökkent bejáratott életrendünkből, és mindig valami egészen új helyzet elé állít. Így játszik a kópé, és ha készek vagyunk vele játszani, harmóniában meglehetünk egymással.

A JÁTÉK HANGULATA Ha belemegyünk a szinkronicitás nevű játékba, vállaljuk, hogy követjük a kópét, bárhoyá vetődjünk is - végső soron kiben bízhatnánk, ha nem a lélekvezetőben. Az iránta érzett tiszteletünket azzal fejezzük ki legjobban, ha kíváncsian megvizsgáljuk a szinkronicitás fénypászmájában felragyogó jeleket. Ez azonban közel sem jelenti azt, hogy minden furcsaságnak és jelentéktelen ügynek az isteni megnyilatkozásnak kijáró figyelmet kellene szentelnünk, mert ne felejtsük el, jótevőnk igazából tréfamester, aki mindennél jobban élvezi, ha bolondot csinálhat

belőlünk. Többet ér szemlélődni és résen lenni, mint szolgai módon alávetni magunkat a kényének-kedvének. Nagyon vigyázzunk, amikor a véletlen a tréfamester tisztében tetszeleg, és zaklatott, szorongásos lelkiállapotban talál bennünket, nehogy szorult helyzetünkben elfojtsuk elkesere~ dettségünket, mert akkor az ámyékba kerül, ahol aztán a kópé játékszerévé válik. Aszinkronicitás azonban személyiségünk fejlődésének új irányát is kijelölheti, amikor könyveket;új barátokat és hivatásbeli lehetőségeket sodor az utunkba. Joggal feltételezzük ilyenkor a mély-én archetípusának müködését, de ajánlatos éberen figyelni - nemcsak a szinkronicitás egybeeséseit, hanem az álmokat és a fantáziálgatást is. A szinkronicitás a legtágabb értelemben nemcsak a külvilágban bekövetkező egybeeséseket foglalja magában, hanem képzeletünk csodás adományait is : a fantáziaképeket, a semmiből előtoppanó ihletet és az érzelmeket. Láttuk, hogy Hermész többek között a képzelet istene is, aki a tudatos én szféráján kívülről küldi ajándékait. Azzal, hogy teret engedünk a képzeletünknek és a fantáziánknak, megbecsüljük e nagy isten adományait. Ellenben, ha nem figyelünk e lehetőségeinkre vagy esetleg elfojtjuk őket, akkoraz árnyékba szorulnak vissza, ahol a kópé már a kezét dörzsölve várja őket. Jót ,tesz időnként hagyni szabadon csapongani a képzeletünket Ehhez azonban engednünk kell merev szemléletmódunkból és erkölcsi szigorunkból. Ez persze nem jelenti azt, hogy teljesítsük erkölcstelen kívánságainkat, hanem hogy tudatosan kövessük nyomon képzeletünk számyalását, nehogy a tréfacsináló áldozatává váljunk. Ekképpen sok mindent megtudhatunk a kópétól tudattalan reményeinkről, félelmeinkről és szenvedélyeinkről. Így elkerüljük annak a veszélyét, hogy ismeretlen eredetű késztetéseknek engedelmeskedjünk. Ez ugyanis már nem játék, mert ha egy archetípus egészen a hatalmába keríti az egót, az súlyos lelki vakságot okoz. A játék bizonyos követelményeket is támaszt velünk szemben. Például, hogy bármilyen lehetőséget megragadunk-e, akár olyat is, amit erkölcstelennek ítélünk. Általánosságban ez annyit jelent, hogy erkölcsi érzékünk kikapcsolásával megszabadulunk egy kulturális kötöttségtől, tehát a valóság korlátozott szemléletmódjától. És ez alól a saját énünk sem kivétel. Legyen bár mégoly alapos képünk a valóságról, a kópé fel tud vetni olyan lehetőségeket, amelyekkel még nem számoltunk. Személyiségünk fejlődése tennészetesen nem csupán a felmerülő lehetőségektől függ. Tudatosan kell mérlegelnünk, részt veszünk-e ajátékban és élünk-e egy lehetőséggel vagy sem. Ha így teszünk, jobban megismerjük, végtére is kik és mik vagyunk. Ha engedjük szabadon számyalni képzeletünket, cserébe el kell fogadnunk az irracionális erők tennészetes müködéséből fakadó bizonytalanságot. Képzeletünk szabadsága ezért fenyegetőleg hathat mindennapi életünk otthonosság-érzetére, mert túllép a mélyen gyökerező, megszokott gondolkodási és viselkedési mintáinkon. Ez az oka, hogy vonakodunk átadni magunkat irracionális képzeletünknek. Szerencsére azonban a játék kellemes és humoros légköre bizonyos fokú védelmet is nyújt, mert ezáltal nem vesszük a kelleténél komolyabban, és könnyen elhatárolhatjuk más, alapvető tevékenységeinktől. Ajáték e "szabályai" paradox módon a zabolátlan kópét is kötik. A biztonságérzetünk háborítatlansága kedvéért kijelölhetünk egy külön kuckót magunknak, hogy ezzel is segítsük különféle tevékenységeink elkülönítését. Egy színész vagy író berendezhet magának egy szobát olyan tárgyakkal, amelyek számyalásra késztetik a fantáziáját, és szabad folyást engednek alkotóképességének. De az is megteszi, ha megfelelő öltözékkel érjük el ~gyanezt a hatást. Sokan sétálni mennek, hogy akadálytalanul áramoljanak a gondolataik. E kiegészítő tevékenységek csökkentik a képzelet kötetlen játékával szembeni idegenkedésünket, és mivel egyértelmüen jelzik a játék kezdetét és végét, gondolataink könnyebben visszatémek a "földi" kérdésekhez. Azzal, hogy keretek közé foglaljuk a játékot, rituális jelleget kölcsönzünk neki. A rítusok formális kötöttségei is azt a célt szolgálják, hogy könnyen elválaszthassuk őket mindennapi tevékenységeInktől. Whitmont szerint a rítusoknak fontos szerep jut még az élet dolgainak elrendezésében, és a különféle cselekvések összekapcsolásában is.185 Az esküvői ceremónia például a házasság rendezett viszonyában köt össze két embert. Aritus kifejezés az indo-európai nyelvből származik. Jelentése: összeilleszteni. Dolgok összekapcsolását és elrendezését kifejező szavakkal áll rokonságban, mint például a művészet, az ügyesség, a rend, a szövés és a számtan. A kópé játékának legfontosabb szabályai: a váratlanság és a dolgoknak a szokásostól eltérő

összekapcsolása. Szándékosan rendetlenséget okoz, hogy teremtsünk rendet, ha tudunk. Megpróbáljuk kitalálni, miért tette azt, amit tett, például megkíséreljük megfejteni álmaink jelentését. Az ámyékunkról akamak valamit tudatni velünk? Felsőbb énünk akar utat mutatni? Milyen szerepük van egyéniségünk fejlődésében? Jung az aktiv imaginációnak elnevezett önmegismerő módszert a rítus két alapvető funkciójára - a hétköznapi eseményektől való elkülönülésre és a rendteremtésre - alapozta. A módszer abból indul ki, hogy a fantáziaképeket önálló élettel ruházzuk fel, és úgy bánunk velük, mintha valóságosak volnának. Képzeletünk egyes figuráinak azonos gondjaik és érdekeik lehetnek, másik alkalommal meghívnak a világukba, mert szeretnének mutatni nekünk valami fontosat. Robert Johnson az Inner Work (Belső munka) című könyvében érzékletesen írja le a folyamatot, amelynek során önismeretünk rohamosan növekszik, és személyiségünk addig rejtett vonásait ismerhetjük meg. Az aktív imagináció módszerét használók, a tapasztalatok szerint akkor émek el kiváló eredményeket, ha kijelölnek maguknak egy kis zugot, és napi időbeosztásukból szakítanak rá némi időt. , , , AZ ELET MINT JATEK

Ha módunkban áll és elég bátrak vagyunk hozzá, leélhetjük életünket úgy is, mint egy hosszú játékot. Ettől még nem válunk könnyelművé és érzéketlenné mások iránt. Csupán életfelfogásunk fejeződik ki abban, hogy könnyű szívvel, bizalommal és nyitottan tekintünk ajövő felé. Egy Kr. e. XIV. századból származó egyiptomi papirusz egy elhunyt férfi utolsó ítéletét ábrázolja. Egy hatalmas mérleg egyik serpenyőjében a férfi szíve, a másikban egy pávatolllátható. Alant várakozik Amentet, a lélekelnyelő, készen arra, hogy elvigye a lelkét, ha nem felel meg az ítéletnek. Jobb oldalon áll Ozirisz, az alvilág királya, szintén készen arra, hogy magával vigye a lelkét, ha megfelel az ítéletnek. Az üzenet teljesen világosnak látszik: Tedd könnyűvé a lelkedet! Ahhoz hogy kedvező ítéletben részesüljünk, könnyebbnek kelllennie szívünknek a pávatollnál. A tibeti buddhizmus szerint az embert nem az értelem különbözteti meg az állattól, hanem a humorérzék. Ahhoz, hogy az ember játéknak tekinthesse életét, nagyon jó humorérzékkel kell rendelkeznie, mert csak ez segíthet, hogy az emberi létezés tragikuma mellett észrevegyük az élet csodáját is. Bátorság pedig ahhoz szükséges, hogy egyfelől fenntartás nélkül vessük magunkat a külvilág eseményeinek sürűjébe, másfelől szembe merjünk nézni lelkünk irracionális mozgatóival. Ajátékos életszemlélet, még ha kérészéletü is, valósággal vonzza a szinkronicitást. Ha könnyü szívvel éljük napjainkat, egyre kisebb szerepet fog játszani lelki fejlődésünkben az ámyék, hiszen megszünik bennünk az ellenállás, bizalommal és nyitottan tekintünk a világra, s a hétköznapi problémák szinte maguktól megoldódnak. És elvesszük a kópé kenyerét is, mert alig adunk neki alkalmat, hogy bosszanthasson bennünket. John Lilly így ír: Vannak napok, amikor az aznapra, a jövő hétre és a következő hónapokra tervezett események találkozók, határidők és kifizetések - szinte maguktól összeftiggő rendbe állnak. Valaki (A) felhív bennünket, és egy héttel előre időpontot kér egy találkozóra. Szépen felírjuk a határidőnaplónkba. Hamarosan olyan nehézségbe botlunk, amely veszélyezteti a találkozót. Nem telik beIe egy óra sem, A ismét telefonál és arr~ kér bennünket, tegyük át a találkozót más időpontra, mert közbejött neki valami, aminek persze semmi köze sincsen a mi ügyünkhöz. Ezáltal időt nyerünk a saját problémánk megoldására. Lilly még hozzáteszi, hogy efféle váratlan helyzetekre minden nap, minden órában és minden percben számíthatunk. Ha könnyű szívvel és játékosan tekintünk az események elé, igen gyakran ráérzünk, mi fog történni. Nem véletlen, hogy valamennyi spirituális hagyomány fontos szerepet tulajdonít az intuíciónak, hiszen olyan gnózisz vagy tudás birtokába jutunk általa, amely pszichénk ismeretlen mélységeiből emelkedik tudatunk világosságára. Ráérzéseinktől még nem leszünk persze médiumok - a szó megszokott értelmében -, inkább arról van szó, hogy kifejlődik egy különleges érzékünk, amelynek a segítségével előre láthatunk helyzeteket. Már néhány kísérlet bizonyítani fogja e különleges érzékünk megbízhatóságát. Az intuíciót különös kapcsolat fűzi a szinkronicitáshoz, sokan kifejezetten fejlesztik ráérző képességüket. Peter Caddy egyike annak a három alapító tagnak, akik Skóciában megnyitották a Findhorn altematív

közösséget. Caddy éveken át kitartó munkával fejlesztette ráérzőképességét. Beszámol egy különös eseménysorozatról, amelyet annak köszönhetett, hogy habozás nélkül azt tette, amit az érzései sugalltak neki. A skóciai Oban egyik kávéházában üldögélt a kávéja mellett, csupán egyetlen shilling árválkodott a zsebében. Hirtelen úgy érezte, egyik, Londontól több száz kilométerre lakó barátjának szüksége van a segítségére. Felállt, kiment a kávéházból, és megpillantott egy közeledő Rovert. Leintette, és próbaképpen megkérdezte a vezető hölgyet, nem vinné-e el egy darabon. Kiderült, hogy a hölgy is London felé tart, így hát szívesen magával viszi. A hátsó ülésen, egy kosárból sült csirke gusztusos illata terjengett a kocsiban. A hosszú út alatt jót falatoztak a csirkéből. Barátjánál tett rövid látogatása után Caddy hazaindult. Sikerült felkéredzkednie egy észak felé tartó buszra. Egy közlekedési lámpánál megpillantott egy sportkocsit, amelyben volt még egy szabad hely. Belső késztetésére hallgatva leszállt a buszról és megkérdezte az autó vezetőjét, nem északnak tart-e véletlenül. A következő percben már kettesben robogtak, óránként 150 kilométeres sebességgel. Ez a hölgy is készségesen megosztotta Caddy-vel a szendvicseit. Amikor a férfi kiszállt a kocsiból, sötét éjszaka ült a tájon, és még elég hosszú út választotta el otthonától. Ekkor ismét stoppolt, mire megállt neki egy halat szállító kamion. A sofőr már tizenhat órája vezetett egyfolytában, ezért nagyon megörült, amikor Caddy felajánlotta, szívesen vezet, amíg ő pihen. A kamionsofőr olyan hálás volt, hogy meghívta Caddy-t reggelizni. Caddy így összegezte a történteket: "Az egész utazás négy napig sem tartott, és egyetlen shillinggel a zsebemben indultam el. Nem kellett egyebet tennem, mint engedelmeskedni a megérzéseimnek". Peter Caddy története jól példázza a ráérzőképesség fejlesztésében rejlő lehetőségeket, és az intuíció sugalmazásának való fegyelmezett engedelmeskedést. Caddy nem habozott félbehagyni tevékenységét, csak hogy a belső hang finom késztetésének eleget tegyen. Sorsát, bizonyos értelemben, a külső események és a rájuk adott belső válasz irányította. A következő történet egy Hakuin nevű zen mesterről szól, aki minden ellenkezés nélkül fogadta sorsa ilyen vagy olyan fordulatát. Egy alkalommal fiatallány látogatta meg a templomban, akiről hamarosan kiderült, hogy terhes. Felháborodott apja követelte, hogy nevezze meg a szeretőjét. - Hakuin - felelte a lány. A magából kikelt apa elviharzott a templomba, karján a gyeffi1ekkel. Hakuin lába elé tette a kicsit, és kemény szavakkal ostorozta a férfi méltatlan viselkedését. Mire Hakuin: - á, valóban? felvette a gyeffi1eket a földről és elrongyolódott ruhájába burkolta. Nemsokára híre ment, hogy a nagyrabecsült mester neveli a törvénytelen gyeffi1ekét, és tényleg, miközben a férfi a várost járta a kolduscsészéjével, ott tartotta a kicsit a karján. Valóban botrányos, ha egy zen mester ilyesmibe keveredik, ezért tanítványai sorjában el is hagyták. Már az egész város róla pletykált, Hakuin azonban nem törődött vele. Végül a lány félt, hogy elveszíti gyermekét, és bevallotta apjának, hazudott, nem Hakuin a kicsi apja. A lány apja ismét a templomba rohant, és Hakuin bocsánatáért esedezett, kérve őt, adja vissza a gyeffi1eket. Mire Hakuin: - á, valóban? - és visszaadta a gyeffi1eket.l88 A kópé kemény próbának vetette alá Hakuint, egymás után kétszer is, ő azonban sziklaszilárd hittel, mindenre készen fogadta, bárhogyan forduljon a sorsa. Peter Caddyhez hasonlóan békésen tudomásul vette rendeltetését. Metaforikus éÍielemben Hakuin képessé vált arra, hogy akárcsak a kópé, báffi1ilyen alakot öltsön: lehet akár az apja is a leányanya gyeffi1ekének, és ugyanúgy lehet nem az. Aközépkori alkímia is azt a célt tűzte maga elé, hogy elérje a kópé tetszés szerinti alakváltozásának képességét. Ú gy képzelték, ha lélektani értelemben meghalunk, majd feltámadunk, ahogy az ősi Egyiptomban az alvilág istene, Ozirisz is tette, akkor elértük a kívánt célt: A feltámadás legfőbb céljának azt tartották, hogy az ember szabadon, bármilyen formát ölthessen (...) az alkimisták összekapcsolták e gondolatot a bölcsek kövéről szőtt elképzeléssel, amely szerint van az emberben egy halhatatlan mag, amely mindenütt jelen van és minden anyagi tárgyon képes áthatolni. Ebben ragadták meg azt a lényeget, amely túléli a fizikai halált.189 Korábban láttuk, hogy a bölcsek köve a mély-én archetípusát jelképezi. Amikor az ember személyisége egészen ennek az archetípusnak a befolyása alá kerül, a psziché a külső valóság ingereire érzéketlenné válik, vagy Jung szavaival: "A személyiség fejlődése során elér arra a pontra, ahol a fájdalmak úgymond csak a psziché alsó régióiban hatnak, míg a felsőbb tartományok teljesen mentesek mind a gyötrelmes, mint pedig az örömteli eseményektől".190 A külvilágban ezt a

szinkronisztikus egybeesések halmozódása tanúsítja. Von Fl:anz így ír: Mivel kapcsolatban vagyunk a mély-énnel, ezért az bizonyos hatást fog kelteni (...) Ha valaki belsőleg áll kapcsolatban az énnel, akkor minden élethelyzettel megbirkózik. Ha nem bonyolódunk bele egy dologba, akkor akár egyszerííen túl is léphetünk rajta. Ez arra utal, hogy személyiségünk legbelső magját érintetlenül hagyják a mégoly borzalmas események is. Abbóllátjuk ezt, hogy a tragédia nyomán először nem egy gondolat ötlik fel bennünk, nem is egy fizikai reakció, hanem azt kutatjuk, mitjelent számunkra ez a helyzet.

AZ ISTENI KÓPÉ " Vidámság, szerelem és édes álom" ejtette rabul H ermész lantj átékának hallgatóságát.192 Egyes régi vázafestményeken Hermészt szilénoszként ábrázolták. A szilénoszok a szatírokhoz hasonló, Dionüszoszt, a bor, a mámor és a tánc istenét tisztelő lények voltak, akik életük jelentős részét erősen italos állapotban töltötték el! Azzal, hogy összefüggést találtunk Hermész és a szilénoszok, valamint Dionüszosz között, a kópéisten - és vele együtt a szinkronicitás - két fő jellemzőjérőllebbentettük fel a fátylat. Látható tehát, hogy Hermésznek nem ismeretlen sem az olümposzi istenek vakító ragyogása, sem pedig a tudattalan feneketlen mélysége. A fény és az ámyék világának kiváló ismerőjeként személyében olvad szétválaszthatatlan egységbe a valóság e két átellenes pólusa: "a sugárzó élet elővarázsolása az ős mélységből".193 Jung meggyőződéssel vallotta, hogy a tudat nem létezhet csupán a maga okán, hanem a tudattalan az, amely életet lehel belé. Azzal, hogy Hermész a tudattalan mélyéről elővarázsolja a képzelet és a szinkronicitás tüneményeit, összefüggő valóságot teremt a szellem és az anyag kettőségéből. V égső soron tehát a tudattalan pszichoid tartománya, az unus mundus, a valóság minden szférájának közös alapja. Valószínűleg Bohm is erre az egységes valóságra gondolt, amely a tudat és a nagyléptékű világegyetem kozmikus méretű, archetípusos alakzatainak bölcsője. Már a szinkronicitás puszta léte, hogy egy hasonló forma ismétlődik a külső és a belső világban, ezt az alapvető igazságot sugallja újra és újra. Hermész, a szilénoszok és Dionüszosz imént kimutatott összefüggésének másik fontos eleme az isteni mámorral, a tánccal és a zenével kapcsolatos. Hermész, a lant feltalálója, valamint Dionüszosz és az indiai Síva, a tánc istenei a teremtés megszemélyesítői, akik a zene, a ritmus, a mozgás és a tánc ősrégi, fennkölt jelképei. Agörög Lukianosz így ír: "Úgy tűnik, minden dolog kezdete a tánc (...) elég, ha az égitestek balettjére, vagy a bolygók és a csillagok egymást kerülgető mozgására gondolunk, és menten észrevesszük a kölcsönös viszonyukban rejlő harmóniát". Síva a tánc istene, az isteni alkotó az indiai mitológiában. Ritmikus táncajárja át a világegyetemet, melynek nyomán a létező dolgok keletkeznek és pusztulnak. Sok közös vonást találhatunk a táncban és a játékban, hiszen egyaránt jellemzi őket a feszültség és az önfeledtség. A szabályokhoz való ragaszkodás és a felrúgásuk nem ellentmondás, hanem a teremtés egységes alapja. Mint láttuk, a játék elengedhetetlen feltétele a nyitottság, az előítéletmentesség és a jövő fenntartások nélküli elfogadásának képessége. A tánc lelke pedig egy ritmus megfelelő kombinációban való ismétlődése. Gondoljuk végig! Jellemezhetnénk ennél jobban a szinkronicitást? De álljunk még meg egy pillanatra, és vizsgáljuk meg ismét a szinkronicitás rejtélyét, majd térjünk vissza az előző gondolathoz. Bármennyire törekedtünk is e könyv lapjain és másutt is a szinkronicitás megértésére, nem sokkal kerültünk közelebb a megoldáshoz. A kvantumfizikai folyamatokhoz hasonlóan, a szinkronicitás is megoldhatatlannak tűnő rejtvényeket ad fel számunkra. Nem túlzás, ha a zen koanokat idézzük fel, amelyekre még elvileg sincsen az értelem számára felfogható válasz. Józan eszünkre hallgatva ugyan mit is mondhatnánk, a következő koanok esetében: Milyen hangot ad, ha csak egyik kezünkkel tapsolunk? Hogy festett az arcod a világegyetem születése előtt? Efféle feladványokkal a zen tanítvány nem sokra megy, ha az értelmétől várja a választ. Körülbelül annyi esélye van, mint egy bolhának az elefánt ellen. Hiábavaló próbálkozás! A bolha jobban jár, ha feladja, mert csak kudarc

lehet a végeredmény a fölé tomyosuló elefánttal szemben. Legalább ilyen kilátástalan kísérletnek tűnik a szinkronicitás magyarázata. Amikor szembesülünk vele hétköznapi valóságunkban, esetleg sikerül kiötlenünk ilyen vagy olyan értelmezéseket, de minél mélyebbre ásunk, annál nagyobb zavarba jövünk. Tudomásul kell vennünk, mint ahogy a kvantumfizikusok is belátták, nem jósolhatják meg a kvantumfolyamatok végeredményét, legfeljebb az egyes, lehetséges végeredmények valószínűségét számíthatják ki , csupan. A szinkronicitás félreérthetetlenül a kozmosz céltudatos rendezettségére utal. Ha e rejtélyes egybeesések magyarázatára törekszünk, kénytelenek vagyunk megismerkedni e céllal. A legdrámaibb szinkronisztikus egybeeséstől kezdve a legbanálisabbig, életünk minden helyzetében megtaláljuk e célszerűséget. Ez azonban 169

ALIAN COMBS ÉS MARK HOLIAND

nem a logosz rendje, tehát nem egy olyan rendező elvé, amely az értelmünkhöz hasonlít, és amelyet a görög-római civilizáció óta a világegyetemnek tulajdonítunk. Sokkal inkább a kópé céljairól van szó, melyeket a váratlanság és a megjósolhatatlanság jellemez. Értelmünk egymagában semmire sem megy, mert ezt a célt nem értelmezni kell, hanem megélni. Rama Tirtha, Peter Caddy és Hakuin zen mester példája arra tanít, hogy fenntartások nélkül várjuk a jövőt, és ami jön, azt ellenállás nélkül fogadjuk el. Ha sikerül magunkévá tenni ezt az életszemléletet, közelebb kerülünk a szinkronicitás lényegéhez. Szellemünk szüntelenül eszközök után kutat, amelyekkel uralma alatt tarthatja a kozmoszt. Láttuk, a szinkronicitás nem fér bele ebbe a képbe. A bolhához hasonlóan, ha már uralni nem tudjuk, kénytelenek va;. gyunk hát engedelmeskedni neki. Nem szégyen ez, hanem inkább becsületünkre válik, hogy bölcsen alávetjük magunkat a megváltoztathatatlannak. Le kell csillapítanunk egónk követelőző uralmi vágyát, és hagynunk kell lazán, nyugodtan sodortatni magunkat a dolgok természetes áramlásával. A logika helyett az intuíció halk suttogására figyeljünk, és humorérzékünkre támaszkodva, alázatosan füleljünk. Az ellenőrzés igénye mindig a személyiségből indul ki, míg a tudatos alávetés a többi élőlénnyel, és valam~nnyi dologgal összhangban és közösen megy végbe. Ezáltal belevetjük magunkat az életbe, úszunk a habjain, és örömmel fogadjuk a kópé adományait. Táncolunk vagy játszunk, egyre megy, a lényeg, hogy egyszerre lazán és fegyelmezetten tegyük, amit tennünk kell. Nyissunk kaput a ráérzéseinknek, tárulkozzunk ki kömyezetünknek, hogy felvegyük a ritmusát, a dallamát, a tragédiáját és a humorát. Táncolni annyit tesz hát, mint beleolvadni a mindenség ritmusába, s létünk célja e tánc maga. i1

,I "Ismerd meg az Igét - mely a Bölcsességé -, hogyha az enyémet akarod ismemi, Igével dicsőítsd a nagy mindenséget és nem szégyenülsz meg teljes egészében. Én táncban szökelltem..."195 170 c i