WOSINSKI MÓR ÉLETRAJZA

»

WOSINSKI MÓR ÉLETRAJZA IRTA HAUGH

BÉLA

SZEKSZÁRD 1908.

Nyomatott Molnár Mór k ö n y v n y o m d á j á b a n

Szekszárdon.

Wosinsky ásatás közben

I. Születése. A család nemessége. Wosinski Szaniszló és Valentin. Mór szülei. Neveltetése otthon és a kalocsai gimnáziumban. Pécsett papnövendék lesz. Tanulmányai és elsrUrodalmi kísérletei.

Wosinski Mór született 1854. márczius ?8-án Tolnán, Tolna vármegye egyik meglehetősen élénk forgalmú városkájában. Még ugyanazon napon meg is keresztelték, s a keresztségben Mór, József neveket kapta, de ez utóbbit sohasem használta. A Wosinski család lengyel eredetű, 1 s igen régi nemesi törzsből származott. Azonban Mór 1 A családra vonatkozó adatok nagy részét Wosinski István úr volt szives rendelkezésemre bocsátani.

1'

4

atyja, Wosinski József, a ki a lengyel szabadságharcz leverése után Magyarországba menekült, fiainak nem engedte meg, hogy a nemesség után kutassanak, s azt használják. Keserűen emlékezett vissza a lengyel nemesség viszálykodására, a mi Lengyelország pusztulását okozta, s azzal' érvelt, hogy a nemesség Magyarországon is jogczímet szolgáltat a könnyelmű, dologtalan életmódra. Ez okból a Wosinski család nemességéről eddig jóformán senki sem tudott. A meglevő okiratok tanúsága szerint a család Lengyelországból, a Brodzic nemzetségből származott. Nevét Wosin falutól vette. (Wosini Wosinski de genere Brodzic.) Lengyel kutatók 1 a Brodzic nemzetség czímerét 1038-ból származtatják, s ilyenformán a legrégibbek közé tartozik. E czímer pajzsának vörös mezejében három sárga kereszt van elhelyezve olyképen, hogy az egyik lefelé, a másik kettő oldalt van irányítva, s középütt mind a háromnak vége egy gyűrűben egyesül. A pajzs fölött öt struccztollal ékesített sisak látható. A czímer eredetét illetőleg a lengyel irók a következő magyarázatot adják: Midőn I. Kázmér, Lengyelország királya, Maslaus zsarnokkal és a vele szövetkezett jaczvingokkal háborút viselt, egy óriási erejű lengyel vitéz azzal tűnt ki, hogy állandóan a király oldala mellett tartózkodott, s urát a legnagyobb hűséggel és bátor1

Poprocki, Okolski, Klenoty, Rutka.

5

sággal védte. A hőst érdemeinek clismeréseül Kázmér egy nagy kiterjedésű birtokkal, s az említett czímerrel ajándékozta meg. Minthogy ennek a vitéznek szép, hosszú bajúsza veit, a czímer neve is Brodzic lett, a mi hosszú bajúszt jelent. A családra vonatkozó hiteles adatok tulajdonképen csak 1675-től kezdve állanak rendelkezésre. Ezen adatok szerint a Wosinskiak nagy része a papi és orvosi pályán működött. Köztük említésre méltó az egyik Szaniszló, a ki a XVII. században élt. Ez a Szaniszló a krakkói egyetemen tanult, s a philosophia doctora lett. Később a páduai egyetemen az orvosi tudományok doctorává avatták, de még tovább képezte magát a római és a bolognai egyetemeken is. Majd visszatért Krakkóba, a hol a királyi titkári czímet kapta, 1674-ben Krakkó város tanácsosa lett, két évvel később pedig a krakkói egyetem orvos-doctorává választották. Ebben a minőségben két orvosi értekezést, meg egy temetési éneket adott ki. Szaniszló mostoha testvére, Valentin, szintén irogatott. Bátyja lakodalma alkalmával egy tíz levél terjedelmű üdvözlő verset írt, a melyet két metszet ékesített. E metszetek egyike a Brodzic czímert, másika pedig Szaniszló felesége családjának, a Pestalozzi családnak czímerét ábrázolta. Voltak a családban előkelő állású papok, s az egyik ág asztalnoki méltóságra emelkedett. Wosinski Mór édes atyja, József Krakkóban

6

született 1809. október 22-én. A gimnázium négy alsó osztályát Posenben elvégezve, gyógyszerészgyakornok lett, s itt 183(M)an megszerezte a gyógyszerészi oklevelet. Ebben az évben ütött ki a lengyel forradalom. A hevesvérű ifjú a fölkelők közé állt, s karddal kezében végigküzdötte az egész szabadságharczot. Több csatában vett részt, míg végre a fölkelés elnyomása után 1831-ben Magyarországba menekült. Először Pozsonyban állapodott meg, később Pesten kapott állást mint gyógyszerész. Pesten 1848-ig tartózkodott, s ez idő alatt beiratkozott az orvosi egyetemre. Még a magyar szabadságharcz kitörése előtt megkapta az orvosi oklevelet, s mint sebész-, szemész - és szülészmester (magister chirurgiae) jött Tolnára gyakorló orvosnak. Tolnán azzal kezdte működését, hogy beállt a honvédek közé, s mint főorvos, részt vett a szabadságharczban. A tolnai nemzetőrökkel végigvonult Zombor és Kula felé, s nagy odaadással töltötte be orvosi tisztét. 1849-ben nőül vette Glatz Katalint, Glatz János pesti gyógyszerész leányát. Ebből a házasságból öt gyermeke született: Mária, Mór, István, Katalin és Ilona. Orvosi minőségben negyven éven keresztül működött Tolnán, s ez idő alatt megszerezte a közönség bizalmát, közbecsülésre tett szert. Különösen kitűnt abban, hogy a betegségeket hamar fölismerte, s így könnyen is gyógyította. Nemcsak mint belgyógyász ért el sikereket, de a női bajok

7

kezelésében, a sebészetben és a szembetegségek gyógyításában is kiváló volt. Betegei nagy bizalommal viseltettek iránta; már egyszerű megjelenése megnyugvást és reményt keltett, s bíztató szavaival szinte suggerálta az egészséget. Míg családja körében és a társaságban komoly? zárkózott ember volt, a beteggel szemben rendkívül szívélyes és gyöngéd tudott lenni, szinte együtt érzett vele, s mindent elkövetett, hogy visszaadja egészségét. Mintha két különböző lélek lakozott volna benne. Egészen más ember volt akkor, a mikor betegeit gyógyította, s más ember volt otthon. Gyermekei nem igen emlékeznek rá, hogy valaha nevetni látták volna. Szórakozást nem ismert. Eleme volt a munka. Minden idejét reggeltől estig, sokszor éjjeleit is betegeinek, meg olvasmányainak szentelte. Erre a soha nem szünetelő tevékenységre rászoktatta gyermekeit is. Amint ő folytonosan dolgozott, fiaitól is megkövetelte, hogy állandóan foglalatoskodjanak. Bár családja körében nagy elfoglaltsága miatt keveset időzhetett, azért mindig éber figyelemmel kisérte gyermekeinek fejlődését. Ha fiai a tanulmányokkal elkészültek, rendesen a ház mellett levő kertben adott nekik munkát, s mindig utána nézett, hogy ezt csakugyan elvégezték-e. Egy alkalommal a két fiú, Móricz és István, kerti munkájukat hanyagul végezték; a szigorú apa büntetésül este egy ágy nélküli szobába zárta őket, hogy kénytelenek legyenek a kemény padlón aludni.

8

De az apai szigorúságot kijátszotta az édes anya gyöngéd jó szive. Éjfélkor az ablakon keresztül párnákat dugott a szobába, a melyeket kora reggel ugyancsak az ablakon keresztül tűntetett el, nehogy az apa észrevegye, hogy fiai puha vánkosokon töltötték az éjszakát. Mert akkor még nagyobb büntetés következett volna. E szigorúság olykor túlságosnak és érthetetlennek látszott, pedig józan megfontolásból származott. Egyik leányát például nem engedte el egy mulatságba, a melybe nagyon vágyódott. Ruha és minden szükséges készen volt, de az utolsó pillanatban jött a kérlelhetetlen tilalom. A siránkozó könyörgésre csak azt felelte az öreg ú r : tanulj meg lemondani. E szigorú külső alatt azonban melegen érző sziv rejtőzött. Életének legfőbb czélja volt, hogy gyermekeinek sorsát biztosítsa. Ezért kényszerítette őket a folytonos munkára, s ezért iparkodott megértetni velük, hogy a kiszabott kötelesség pontos elvégzésén kívül is kell dolgozni, ha az ember boldogulni akar. Szilárd akarattal valósította meg terveit, és soha el nem tántorodó erős elhatározással haladt czélja felé. Más emberek véleménye nem befolyásolta, az akadályok nehi csüggesztették, a küzdelemhez a vallásból merített erőt, a bajokban Isten akaratában talált megnyugvást. Bízott az isteni gondviselésben, és jámbor hittel imádkozott reggel meg este. öreg korában pedig, mikor plébános

fiánál, Móricznál, élvezte a nyugalmat, szent könyvek olvasásában gyönyörködött. Mély vallásosság jellemezte Móricz édes anyját is, a ki szelídségével, gyöngédségével nagyban enyhítette az apa rideg szigorúságát. Míg férje betegeinél volt elfoglalva, ő gyermekei között töltötte idejét, s szerető gondossággal beczézte őket. Velük játszott, meséket mondott nekik, segített munkájukban, védelmezte az apai szigorúság ellen, s imádkozni tanította őket. A vasakaratú apa inkább munkára, szorgalomra, örökös tevékenységre sarkalta gyermekeit, a nőies érzésű, szelid anya istenfélelemre, emberszeretetre, jószívűségre, gyöngédségre nevelte kicsinyeit. E kettős hatás alatt nevelkedett Móricz is ; a munka szeretetére, meg a nemesszívűségre a családi körben kapta az első oktatást. A lankadatlan szorgalom, s a szívbéli jóság volt jellemének mindenkor legfőbb vonása. A családban sajátította el a német nyelvet, a mely tulajdonképen anyanyelve volt. A családi társalgás állandóan németül folyt. A szülők beszéltek ugyan magyarul is, de nem tökéletesen. Nem is igen volt rá szükség, mert Tolna község lakosságának legnagyobb része németül beszélt; még az 1891-i népszámlálás alkalmával is nyolczezer léleknek a fele volt német, s ma is jóformán mindenki érti e nyelvet. Az elemi iskolában, a hova Móricz 1861 — 1865-ig négy éven keresztül járt, ugyancsak németül tanítottak, magyarul

10

keveset. Gyermekéveit tisztára német nyelvű, de hazafias érzésű emberek között töltötte. At y j a gyakran megemlékezett a dicső Kosciuskóról, Lengyelország szomorú sorsáról. Saját hazáját találóan hasonlította Magyarországhoz, s a magyarság keserű fájdalmát könnyű volt átéreznie akkor, a mikor a lengyel szabadságharcz leverésére gondolt. Könnyű és természetes volt érzésben magyarrá válnia, bárha nyelvünket nem is sajátította el. Olykor a két ország múltját is összevetette. Mindkettőre ragyogott a dicsőség napja, s mindkettőé lehanyatlott. Szóba került néha maga Tolna is, a hol megtelepedtek, s a hol réges-régen, 444-ben Attila először verte meg a római seregeket. Akkor még Alta-Ripa-nak hivták. A honfoglalás után várfalakkal körülvett királyi birtok lett, s nyoma van annak is, hogy a királyi városok között említették. Megfordult Tolnán Szent István, s itt törvényeket alkotott; lakott falai között az igazságos Mátyás király is. Volt a városkában országgyűlés 1463-ban ; 1518-ban a szomorú emlékű II. Lajos ide hívta össze az ország, rendeit, s a hely, ahol a tanácskozás folyt, ma II. Lajos-tér néven ismeretes. A mohácsi vész után a reformátusoknak majdnem száz éven át virágzó collegiumuk volt Tolnán. A történelmi megemlékezések Móricz figyelmét erősen megragadták, s mint maga említette, már gyermekkorában kíváncsian vágyott tudni régen mult dolgokat. Egyébként a könyvek iránt akkor még nem igen érdeklődött. Kissé csintalan

11

fiú is volt, és István öccsével szívesen vett részt némely gyermekkalandban. De erre ritkán nyílt alkalma, mert édes apia szigorúsága, meg az anyai gondosság otthon tartotta. A ház mellett levő kert volt a testvérek játszóhelye, s itt szerette meg Móricz a virágokat és a madarakat. Plébános korában háza télen is tele volt virággal, a melyeket maga öntözgetett, gondozgatott; s nyáron, hacsak lehetett, plébániája kertjébe ment imádkozni és olvasgatni. A szülői házban dívó állandó együttartózkodás kifejlesztette benne azt az erős ragaszkodást, a melylyel szülői és testvérei iránt viseltetett mindvégig, öreg atyját a legnagyobb szeretettel halmozta el mindenkor, s a hajdan szigorú jobbot tisztelettel csókolta meg férfi korában is. Testvéreivel mindig a lehető legjobb viszonyban élt; évenkint meglátogatta, vagy vendégül látta őket. Ha valamelyiküknek tanácsra, bíztatásra, támogatásra volt szüksége, Mór minden habozás nélkül, szives készséggel hozta meg a testvéri szeretet önzetlen áldozatát. Nagy hatással volt rá az a körülmény is, hogy atyja sokszor emlegette a lengyel nép mély vallásosságát, különösen Móricz öreg anyjáét, a ki vasárnaponkint mindig magával vitte fiát a szomszéd község temlomába, s anya és fiú az úton is lengyel nyelvű szent énekeket dúdoltak. E tekintetben mégis legközvetlenebbül hatott Móriczra édes anyjának példaszerű vallásossága, a kivel szinte versenyzett az ájtatoskodásban. Nemcsak a rendes imádságokat végezte el, nem-

12

csak a köteles időben járt templomba, hanem örömest ministrálgatott elemi iskolás tanuló korában, s otthon játékból oltárt készítve, misézgetett, ministráns gyermekül pedig valamelyik pajtását kérte föl. Mindenkinek feltűnt a különben élénk fiú vallásos áhítata, s szinte érthetetlennek látszott a vidám kedélylyel, meg az olykor megnyilatkozó pajkossággal vegyült komoly istenfélelem. Ugyanilyen buzgó hitű gyermek volt a legfiatalabb Wosinski leány, Ilona is, a ki később szintén Isten szolgálatára szentelte életét, zárdába lépett. A tolnai elemi iskola elvégzése után Móriczot atyja a jezsuiták kalocsai főgimnáziumába adta. Ez volt a legközelebbi középiskola, egyúttal biztosítékul szolgált arra, hogy itt a fiú vallásos érzülete tovább fejlesztetik. Az 1865/6. iskolai évet már Kalocsán töltötte. Első félévi bizonyítványa szerint viselete példás, figyelme és szorgalma kellő, írásbeli dolgozatainak külalakja szabályos; hetvenhat tanulótársa között a huszonhetedik volt. Kitűnő érdemjegyet csak a vallástanból kapott, a többi tárgyból jót és jeleset. Közepes tanulónak mutatkozott, s ilyen is maradt hat éven keresztül, mig a kalocsai gimnáziumba járt. Azonban későbbi bizonyítványai kiemelik ernyedetlen szorgalmát, kitartását, példás viseletét, s tanárai nemes indulatú, finom modorú fiúnak ismerték. Kalocsán kétségkívül erősödött, fejlődött vallásos buzgalma, s e tekintetben sok társa

13

közül kivált. A feltűnően vékony fiú abban is különbözött a többitől, hogy igen gyorsan nőtt. Rohamos fejlődésére azt az élczet faragták, hogy a megrendelt ruhából addigra kinő, mire a szabó elkészíti. Szivesen vett részt pajtásaival apró diákcsinyekben. Ha leczkéit megtanulta, örömest elkalandozott a szabadban, hogy virágokat szedjen, s a természet szépségeiben gyönyörködjék. Kiszedte a madarak fészkeit, ürgéket öntött, fürdött a tilosban, birkózott, dohányzott, épen olyan volt, mint többi egészséges véralkatú diáktársa. De a kötelesség pontos teljesítésében alig múlta felül valaki; s nemcsak a magáét végezte el ritka kitartással, hanem három évvel fiatalabb István öccsét is, ki szintén a kalocsai gimnáziumba járt, folyton serkentette, buzdította. Kissé nehezen tanult ugyan, de szorgalmával legyőzött minden nehézséget. S ezen szorgalmából folyt, hogy a rendes leczkéken kívül mással is foglalkozott. Ekkor már szeretett olvasni, különösen az utazásokról szóló műveket forgatta nagy kedvvel. Többször említette, hogy már kis gyermek korában erősen vágyódott messze fekvő, ismeretlen világrészek beutazására. Kalocsán régi érmek gyűjtésével is foglalkozott, de ezt később abbahagyta. Lengyeli szerepléséig ez az egyetlen nyom, hogy a régiségek iránt különösen érdeklődött. Kalocsán tanult fuvolázni, s itt kezdte elsajátítani a francia nyelvet. Mikor a hatodik osztályt végezte, azzal a kéréssel járult atyja elé, engedje meg neki,-hogy

14

a papi pályára léphessen. Atyja nem szívesen adta beleegyezését, de vallásos anyja, kinek legforróbb vágya volt, hogy Móricz fia pap legyen, mégis kieszközölte, hogy szigorú férje meghajolt kettőjük kívánsága előtt. Hanem a szelid édes anya nem érhette meg azt a boldog napot, mikor fia reverendába öltözött. Az 1871. év elején meghalt. A családot a váratlan csapás nagyon lesújtotta. Móricz fájó szívvel hagyta el a szülői házat, s azzal a reménységgel lépte át a pécsi papnevelő-intézet küszöbét, hogy a munkában fog vigasztalást találni. Tanult, dolgozott is serényen, s bár itt sem volt kitűnő tanuló, mégis a jobbak közé tartozott. 1873 júliusában tett érettségi vizsgálatot. A vallástanból, német nyelvből és történelemből dicséretes jegyet kapott, a többiből jót, s ezek alapján tanárai érettnek nyilvánították. Az 1873/4. iskolai évben végezte a theologia első folyamát közepes eredménynyel, úgyszintén a hátralevő hármat is. A közepes eredmény után ítélve, még senki sem gyanította, hogy társai közül messze ki fog emelkedni. Jó pajtásnak, kedves barátnak ismerték, a ki midenkor közvetlen, őszinte, kedélyes és jószívű volt, a ki társaihoz nagy szeretettel ragaszkodott, s finom, előzékeny modorával, tapintatos, békés viselkedésével ismerőseinek vonzalmát, szeretetét biztosította a maga számára. Amolyan színtelen, derék jó fiúnak Ígérkezett, a kit nem hajtanak merész vágyak, hanem az élet

15

minden körülményeihez alkalmazkodva, csendes falusi plébániáján híveinek meg társaságának fogja szentelni napjait. Ugy látszott, hogy csak kötelességből tanult, mert szellemi tevékenységgel járó életpályára lépett, s hogy a szellemi tevékenység azért volt neki életszükséglet, mert intelligens családból származott. Azonban a pécsi papnevelő-intézetben eltöltött évek nemcsak a papi életre való, kötelességszerű előkészületben múltak el. Itt már komolyan foglalkozott a történelmi tudománynyal is, olvasta a magyar és német remekírókat; a franczia nyelvben úgy tökéletesítette magát, hogy egyik barátjával szövetkezve, egy Francziaországból Pécsre került nyelvmesterrel társalogtak sétáik közben. Itt kezdett írogatni is. Theologus korából hátramaradt jegyzeteinek nagy része oly dolgokat toglal magában, a melyek azt mutatják, hogy első sorban papi hivatásának akart élni. Ezen magyar, franczia és német nyelven írt jegyzetek jórészt kivonatok, mások munkáiból kiszedett gondolatok, Dupanloup és Flechier egy-egy kitűnő szónoklatának részben v«*gy egészben való másolatai. Különös kedvvel jegyezgetett ki olyan hasonlatokat, a melyeket egyházi beszédekben hatásosan lehetett alkalmazni. De kiírt olyan részeket is, a melyek a keresztényi szeretetről, a világ múlandóságáról és hiúságáról, az ember végczéljáról, a hit titkairól, az isteni gondviselésről, a pap magasztos hivatásáról és hasonló dolgokról szólnak.

16

Báró Eötvös József művei, kivált Gondolatai szintén megragadták lelkét, s ezek közül is kijegyzett néhányat, a melyik érzéseivel leginkább megegyezett. Eötvösön kívül szerette olvasni Vörösmarty, Petőfi és Tárkányi verseit ; a német remekírókat is, különösen Goethét tanulmányozta nagy buzgósággal. A szépirodalom iránt különben erős hajlandóságot kellett éreznie, mert első irodalmi kísérletei is novellák fordításai voltak. De ezen vonzalmát később egészen elmosta a régészet szeretete, úgyannyira, hogy férfikorában nem volt érzéke a költészet iránt. Alig iratkozott be a pécsi gimnázium hetedik osztályába, máris belépett rendes tagnak a papnevelő-intézetben levő, s ma is virágzó Szent Pál Társulatba. Ennek a félszázad óta fennálló irodalmi iskolának czélja a növendékpapok képzése, s ez főleg a gyakorlati életre irányul. De nem kizárólag egyházias jellegű, hanem a szépirodalmi törekvéseket is jelentékeny szerephez juttatja. A társulatba való belépés akkor még nem volt kötelező, mindenkinek szabadságára volt bízva, s tagjai lehettek nemcsak a theologusok, hanem a philosophusoknak nevezett hetedik és nyolczadik osztályos tanulók is. A Szent Pál Társulat évkönyvébe kezdettől fogva bejegyezték azokat a jobb munkákat, a melyeket tagjai készítettek; itt találhatók Wosinski első irodalmi kísérletei is.Hetedik osztályos korában egy fordítást

17

készített Lessing Vom Altér der Oelmalerei czimű értekezése után. E száraz és nehéz nyelven megírt értekezést meglehetősen rosszul fordította le. A német szöveghez való ragaszkodása miatt a fordítás te'e van magyartalansággal, s olykor annyira zavaros, hogy alig érthető. Legföljebb azért érdekes, hogy Wosinskinak a művészetek iránt való szeretetéről tanúskodik. Semmivel sem sikerültebb A menyasszony sírja czímű novella, a melyet Sellen Gusztáv után fordított németből a következő 1872/3. iskolai évben. Ezen érzelgősen kezdődő s ízléstelen humorral végződő, különben is gyarló novella talán épen mulatságos fordulata miatt nyerte meg Wosinski tetszését. De nem lehetetlen, hogy az érzelgős hang is tetszett neki. Első éves theologus korában ugyanis egy érzelgős hangú és szerelmes tárgyú magánjelenetet fordított francziából igen ügyesen, választékos nyelven és folyékony előadással. A lirai magánjelenet czíme Hero és Leander Flóriántól. 1874-ben részt vett a Szent Pál Társulat pályaversenyében, s egy arany jutalmat nyert A vallás alapja a boldogságnak czímű tanulmányával. Ebben kifejtette, hogy vallás nélkül sem az állam, sem a család, sem az egyén nem lehet boldog; a boldogságot pedig a vallásban gyökeredző hit, remény és szeretet nyújthatja. A világosan elrendezett s jól megírt értekezés egyes állításait magyar, latin, franczia és német idézetekkel iparkodik támogatni, épen úgy, H a u g h : W o s i n s k i Mór életrajza.

2

18

mint régészeti műveiben az analógiákkal. Jellemzően nyilatkozik itt előadásának sajátossága is, a körmondatos hasonlatokban bővelkedő, szónokias stíl. Ebből az évből való még Kind Frigyes német író regényes idylljének fordítása: A kádársegéd és a Gondolatok, melyet Pensée de Pascal et Nicole czímű franczia munka nyomán készített. A következő esztendőben az irodalmi iskolának alpénztárosa, 1876-ban pedig főpénztárosa volt. A társulat pénztárát, mint a számadások mutatják, ritka pontossággal és lelkiismeretességgel kezelte, épen úgy, mint később a kezére bízott közpénzeket. 1876-ban írt még egy értekezést Miért ellensége az eyyház a közös iskolának czímmel. Ebben rajongó lelkesedéssel fej-. tegeti mindenkor kedves meggyőződését, hogy az ember nevelésében a tudományos képzés mellett sem szabad elhanyagolni a szív nemességének kifejlesztését. Ezt pedig csak a vallásos neveléssel lehet elérni, s mivel a közös (állami) iskolákban elhanyagolják a vallást, azért ellensége az egyház az állami oktatásnak.

II. Pappá szentelése és káplánkodása. Lengyeli plébános. A gróf Apponyi család hatása. Irodalmi tevékenysége és első ásatása. A lengyelt sáncz fölfedezése, jelentősége, A magyarországi régészet kezdete. A kőkori ásatások és az irodalom Wosinski előtt.

1877-ben szentelték pappá Pécsett. Első miséjét Lourdes-ban akarta bemutatni, de kisérő társa útközben megbetegedett, s így ő sem folytatta útját. Mégis, hogy első miséjének emléke valamely nevezetesebb helyhez fűződjék, Máriaczellbe ment, s ott misézett első ízben. Püspöke ugyanebben az évben kinevezte a Baranya megyében levő Gödre községbe segédlelkészszé, hol 1879-ig működött. Innen a gróf Apponyi család kegyurasága alá tartozó tolnamegyei Aparra került szintén kápláni minőségben. Mint segédlelkész, vallási kötelmeinek élt, s áhítatos buzgóságával hamarosan megnyerte híveinek vonzalmát. Ez a vonzalom őszinte szeretetté változott, mikor megismerték jó szivét, meg előzékeny, tapintatos modorát. Szívesen érintkezett az emberekkel, meghallgatta az ügyesbajos falusiak panaszát, s ha módjában állott, készségesen segített azokon, a kik hozzá fordultak. De maradt ideje arra is, hogy tanulmá2*

20

nyait gyarapítsa. Tétlenül sohasem hevert, hanem mikor egyedül volt, elővette könyveit; olvasott, tanult, jegyezgetett. Szerette olvasni a magyarok történetét, de szivesebben foglalkozott a rómaiakkal s a népvándorlás korában szereplő különféle népekkel. Nagy kedvvel készített egyházi beszédeket, olyanokat is, a melyeket csak később mondott el. De káplán korában még nem találta meg tevékenységének határozott irányát. Legfőbb vágya volt tenni, dolgozni; de hogy mit, azzal még nem volt tisztában. Egyelőre csak folyton gyarapodó könyvtárában búvárkodott, és tanulta a franczia nyelvet A franczia nyelvben való jártassága és kellemes modora egy alkalommal feltűnt gróf Apponyi Rudolf özvegyének, a ki fiát, gróf Apponyi Sándort is figyelmeztette, hogy Wosinski nem a közönséges emberek fajtájából való. A tudománykedvelő gróf csakugyan érdeklődni kezdett a fiatal káplán iránt, s ennek az érdeklődésnek az lett az eredménye, hogy 1881-ben, mikor a lengyeli plébános súlyosan megbetegedett, a grófnak, mint pátronusnak ajánlatára Dulánszky püspök a huszonhét éves Wosinskit nevezte ki administrátorrá, néhány hónap múlva pedig — a lengyeli plébános halála után — a kit Wosinski csodálatos önfeláldozással ápolt, plébánossá. Lengyel a legnevezetesebb fordulópont életében. A vallásos és ritka műveltségű grófi család körében bő alkalma nyílt az cnművelő-

21

désre, tanulmányainak gyarapítására, s irodalmi tevékenységének kifejtésére. Itt lett régészszé, itt tárta föl a világhírű őskori telepet; tulajdonképeni tudományos munkálkodása innen indul ki, ide kapcsolódik, s később is ide tér vissza. Lengyel szabta meg életének további irányát, a mennyiben kizárólagosan a régészeti tudomány művelésére szentelte erejét; Lengyelben és Lengyellel szerezte meg hervadhatatlan érdemeit. De a kör, a melyben mozgott, egyébként is befolyásolta fejlődését. A gróf vendégszerető kastélyában sok kitűnő ember fordult meg, a kik műveltségükkel nagy hatást gyakoroltak a fiatal Wosinskira. A gróf közeli rokonaival, a művészetek szeretetét mindenüvé magukkal vivő herczeg Borghese-család tagjaival való érintkezés ösztönözte arra, hogy hozzáfogjon az olasz nyelv tanulásához. S bár ezt nem sikerült úgy elsajátítania, mint a francziát, mégis később eredetiben olvashatta a szakjába vágó olasz munkákat, s levelezésbe bocsátkozhatott az olasz régészszel, Pigorinival, a kinek működését épen a Borghese herczegek ismertették meg Wosinskival. Ugyancsak ők figyelmeztették némely, Olaszországban napfényre került őskori leletre, a melyek analógiául szolgáltak a lengyeli tárgyakhoz. Nagy hatást gyakorolt Wosinski érzületére és gondolkodására á két költői lelkületű grófnő: egyrészt gróf Apponyi Sándor édes anyja, a ki angol, meg orosz nyelvű régészeti munkák lefordításával

22

segítette elő Wosinski régészeti ismereteinek gyarapodását; másrészt a gróf művészi hajlamú felesége, a ki képeket rajzolt Wosinski műveihez. De legnagyobb hatással volt rá maga a gróf. A nagyműveltségű főúr, a ki elődeitől örökölte a tudományok szeretetét, nemcsak azzal tűnt ki, hogy Magyarország műveltségtörténetének szempontjából egy nagyjelentőségű könyvtárt és metszetgyűjteményt 'gyűjtött össze, s a kinek nemcsak az az érdeme, hogy a bibliographiában páratlan szakember, hanem tudományos kutatásainak eredményét fel is dolgozta, ki is adta. 1 A jeles művekben bővelkedő könyvtárt a gróf Wosinski rendelkezésére bocsátotta, esetleg meghozatta azokat a drágább régészeti műveket, a melyek különben nehezen megközelíthetők. Általában minden módon rajta volt, hogy Wosinski munkálkodását elősegítse, és megkönnyítse. A lengyeli sáncz ásatási költségeit viselte, a telepet borító erdőt kivágatta, Wosinski külföldi tanulmányútjait lehetővé tette, régészeti műveinek kiadásában támogatta, s a szekszárdi múzeum létesítésekor lengyeli gyűjteményét átengedte. Áldozatkészségében alig ismert határt, mikor arról volt szó, hogy a hazai tudománynak valamely szolgálatot tehet. 1

I. Isotae Nogarolae Veronensis opera, quae supersunt, omnia. Collegit Alexander comes Apponyi. Ismertette Wosinski Mór a Szekszárd és Vidéké ben 1887. — II. Hungarica. Magyarországra vonatkozó külföldön megjelent könyvek. 1903. I. II.

23

Wosinski tudományos törekvéseit, szorgalmát, buzgóságát sokra becsülte, s tudta méltányolni is, mert ő szintén munkában töltötte idejének nagy részét. De igaz tisztelettel viseltetett a pap és az ember iránt is. Őszinte, baráti érzéssel ragaszkodott hozzá, s ennek nem egy ízben adott kifejezést Wosinskihoz írt leveleiben. Mint bizalmasát értesítette utazásairól és egyéb magánügyeiről; ha Wosinski valamely sikert ért el, sietett őt üdvözölni. Ha pedig bajokban volt része, iparkodott megvigasztalni. A világot és embereket a mélyen gondolkodó és nemesen érző bölcs nyugodt tekintetével néző főúr véleménye s tanácsai bizonyára mélyen hatottak Wosinskira, s keserűségei között nagy megnyugvására, vigasztalására szolgálhatott az a tudat, hogy a nemeslelkű grófot a benső barátság és őszinte nagyrabecsülés fűzte hozzá. A gróf bizalma és szeretete fejében Wosinski szivét is egészen betöltötte a pátronusa iránt' érzett mély tisztelet és hálás ragaszkodás. Talán senkit sem becsült oly rajongó tisztelettel, mint épen gróf Apponyi Sándort. Lankadatlan tevékenységének egyik rugója volt, hogy a gróf iránt érzett tiszteletét kifejezze, s annak állandó szeretetét a maga számára biztosítsa. Alig rendezkedett el Lengyelben, engedélyt kért, és kapott, hogy az Apponyi család hőgyészi levéltárában kutathasson. Szándéka volt megírni az Apponyiaknak Tolna megyében való szereplését, de csak az anyagot gyűjtötte össze. A kidolgo-

24

zás abban maradt, talán azért, mert maga a gróf is foglalkozott a család történetének megírásával, s 1906-ban A Péch nemzetség czímen1 meg is jelent a munka első része, mely az Apponyi családnak a mohácsi vészig terjedő, majdnem hétszáz éves szereplését öleli fel. Egyidejűleg gyűjtötte az anyagot Lengyel község történetének megírásához is, de ezt sem dolgozta föl. E levéltári kutatása alkalmat nyújtott arra, hogy régi iskolatársával, Kammerer Ernővel, a ki szintén ily kutatásokkal foglalkozott, fölújítsa az ismeretséget. Egymást támogatták a munkában, s e réven ismeretségük felbonthatatlan baráti viszonynyá fejlődött. Ebben az időben jelentéktelen tanulmányt írt a Szekszárd és Vidéke czímű újság számára Tinódi Sebestyénnek Tolna megyében való szerepléséről, s 1883. telén Romaisz Ferencz paptársával lefordította Henri Lasserre Les evénements miraeuleux de Lourdes czímű munkáját. A fordítás 1884-bon jelent meg Budapesten Lourdes csodaeseményei czímmel. Régészeti tanulmányoknak mindezideig kevés nyoma van, de 1882-ben már készít jegyzeteket, a melyek római régiségekre vonatkoznak. Gróf Apponyi Sándor archeológiai készsége, s a lengyeli kastélyban levő régiséggyűjtemény bizonyára fölkeltette érdeklődését, meg a régmúlt iránt való szunnya1

1906.

Ismertette

Wosinski

a

Tolnavármegye

cz. lapban

25

dozó kíváncsiságát; s épen ez adta meg a lökést arra, hogy részletesebben foglalkozzék a homályba burkolt korok tárgyaival. A gróf gyűjteményében van egy harang is, melyet Lengyelhez közel eső birtokán, Szárazpusztán találtak. S inig a hőgyészi levéltárban Száraz-puszta történetére vonatkozó adatokat gyűjtögette, azon a helyen, a hol a harangot évekkel előbb találták, ásatást rendezett. Ez volt első ásatása és pedig sikeres ásatása. Nagy lelkesedéssel írt Kammerer Ernőnek, s tudatta, hogy ráakadt egy épület fundamentumára, mely csupa terméskőből volt rakva. Talált ezenkívül emberi csontokat s koporsószegeket. «De a legérdekesebb tárgyakra — írta említett levelében — a szántóföldek azon táján akadtam, a hol eddig szántás közben kő- és téglatörmelékre bukkantak, s a hol a hajdani Száraz falu létezhetett. E tárgyak közt van egy celta-kori sziklakőből készült gyönyörű példányú csiszoló eszköz, egy nálunk még oly ritka, s leginkább Mexikóban előforduló obsidian nyílhegy, egy bronzkori, kőfejtésre használt, csákányhoz hasonló koponyavájó gyilkos szer, egy római érem, s egy szintén bronzból készült római melltű, a mostani divatos Sicherheits-Nadel-féle szerkezettel, melyre csak nemrég kért egy leleményes német patentet. Daczára tehát annak, hogy a jelen falu csak 1723-ban kezdett épülni, mit különben csak szintén újabban föllelt okmányok alapján böngésztem ki, régibb múltjáról mit sem

26

tudtunk. A felsorolt leletek a történeti adatoknál fényesebben bizonyítják, hogy mily kedves hely volt ez a celtáktól kezdve minden századon át jelen korunkig. Van ezenkívül még a lengyeli határban is egy török sáncz néven ismeretes erődítmény, mely azonban alakjáról Ítélve — lehet ugyan, hogy a török is használta, s csak róla maradt fenn az elnevezés — valószínűleg avar erődítmény volt. Mindez, valamint az okmányokban említett, de még fel nem kutatott emlékek egy szakavatott régész véleményét teszik szükségessé.* E sorok mutatják, hogy Wosinski még nem • szakavatott régész*, de mutatják azt is, hogy nagy érdeklődéssel kutatott, és búvárkodott, s alkalomadtán csakugyan szakavatott régészszé fog válni. Az alkalom pedig néhány hónap múlva elkövetkezett. A gróffal sétakocsizást tett az erdőben, s mikor a török sánczhoz értek, annak a nézetének adott kifejezést, hogy a sánczon érdemes volna ásatást kezdeni. A gróf nem sokat remélt a kísérlettől, de megadta az engedélyt, s vállalta a fölmerülő költségeket. Wosinski másnap, 1882. augusztus 16-án fogadott egy embert, s szakadó esőben, esernyő alatt ástak ketten. A kutatásnak csupán néhány cserépdarab volt az eredménye, a melyek Wosinski szerint «a népvándorlás korszakába eső edényekkel teljesen megegyeztek*, de ez a néhány cseréptöredék bizonyság volt arra, hogy a sáncz csakugyan rejt valamit magában, s az a valami többé

27

nem maradhatott titok a munkára vágyódó Wosinski előtt. Kammerert ismét örömmel értesítette az eredményről, s Kammerer válaszában nagyon kérte barátját, hogy az ásatásról naplót vezessen, hogy helyrajz nélkül egy kapavágás se történjék ; s egyéb útbaigazítások közt buzdítja, hogy csak kutasson szorgalmasan. Egyben figyelmeztette, hogy phantasiáját ne ereszsze szabadjára, s ha érdemileg akar a régészethez hozzászólni, akkor oly áttekintést kell szereznie, milyet fél Európa leleteinek ismerete nyújt, és oly irodalmat kell szemmel tartania, mely tíz nyelven és száz helyen gyarapszik naponkint. A Szekszárd és Vidéke czímű újságban is közölte, hogy Lengyelben egy őskori telepet talált, mely gróf Apponyi Sándor erdejében van. Ennek a területnek régi időktől kezdve Láz a neve. Láz Tolna vármegye legősibb városainak egyike volt, melyet a tatárjárás után 1270-ben Moys palatínus az ábrahámi Boldogságos Szűzről nevezett cziszterczita apátságnak adományozott. Századokon keresztül virágzott Tolna megye ezen városa, de a XVII. század végén elpusztult. Ezen, a Láz nevű területen van egy huszonöt és fél katastrális holdnyi földsáncz, mely máig megtartotta alakját, s «török sáncz» néven ismeretes. De nem török sáncz ez, hanem avar erődítmény. Akkor legalább még annak tartotta. És megfogadva Kammerer tanácsát, lázas buzgalommal kezdte a régészeti irodalmat tanul-

28

mányozni, s további ásatásai folyamán csakhamar kiderült, hogy nem avar erődítménynyel van dolga, hanem egy sokkal régibb, sokkal becsesebb sánczczal, a melyen a kőkori ember élt, lakott, és temetkezett. Az 1882-ben megkezdett ásatás 1888-ig, tehát hét éven keresztül folyt, s ezen idő alatt az ezrivel előkerült agyagedényeket nem számítva, 4708 darab hasogatott, 841 darab csiszolt kőeszköz, és 833 csonttárgy került napfényre. De nemcsak a kiásott tárgyak bősége teszi e telepet nevezetessé. Különösen emeli értékét ama körülmény, hogy az ásatás tisztán tudományos czélból «kellő felvigyázat mellett szándékosan és rendszeresen történt, s hogy Wosinski pontosan följegyezte a talált tárgyakat és fölfedezésük minden körülményét*. 1 Rendes naplót vezetett, rajzokat készített, méréseket eszközölt, leírt mindent, a mi kutatás közben fölmerült. Csak ily módon vált lehetővé a kőkori élet képének hű megrajzolása, a mit irodalmi műveiben végzett. Irodalmi ismertetései révén a lengyeli sáncz híre Európa-szerte elterjedt. Úgy a hazai, mint a külföldi szakkörök feszült figyelemmel várták az ásatás minden újabb mozzanatát, s a nagy érdeklődéstől indíttatva személyesen is elrándultak Lengyelbe, hogy saját szemükkel láthassák a fontos telepet, melynek legfőbb régészeti értéke abban nyilvánul, hogy hazánkban az egyedüli, melyet építőin 1

Pulszky: Magyarország Archeológiája.

29

kívül más nép nem birtokolt. A hazai szakembereken kivül megfordult Lengyelben maga Virchow Rudolf, a berlini Voss és Waldeyer, a müncheni Ranke, a római Pigorini és több más szakktekintély, a kik maguk is ásattak a helyszínén, és a legnagyobb elismeréssel szóltak a kutatás eredményéről. Wosinski felléptekor hazánkban már élénk volt a régészeti mozgalom, a melynek létrehozásában főleg papok, főurak és tanárok vitték a legjelentékenyebb szerepet. A kutatások, ásatások elég serényen folytak, múzeumok alakultak, s maga a szakirodalom szép fejlődésnek indult. De ezen élénkebb mozgalom alig húsz évvel Wosinski előtt keletkezett. A régészet rendszeres művelésére az első lökést az Akadémia adta meg 1847-ben, mikor egy fölhívást bocsátott közre «Minden, a nemzeti becsületet szivében viselő magyarhoz.* Ebben a fölhívásban például állítja azon művelt nemzeteket, melyek multjuk ereklyéit fönntartják, megőrzik, tudományos vizsgálódás tárgyává teszik ; buzdítja a magyar hazafiakat is, hogy fordítsák figyelmüket a régi műemlékekre, és a mit lehet, mentsenek meg az enyészettől. Egyelőre csak a régiségek lajstromát szeretné összeállítani, s ez alapja lenne a későbbi intézkedéseknek, «miknek feladása ama tárgyak rajzát, leírását, történeti előadását eszközölni, s mindezeket egy műtörténeti gyűjteményben a haza elibe terjeszteni.*

30

E felszólítás nem maradt minden eredmény nélkül, de a közbejött események feledékenységbe juttatták az ügyet. Később az Akadémiában történtek felszólalások a régészeti mozgalmak felújítása érdekében, de nem sok eredménynyel. Végre 1858-ban az Akadémia összes ülésén Wenczel Gusztáv indítványozta, hogy az Akadémia kebelén belül alakuljon egy «Archeologiai Bizottmány*, amely csakugyan meg is alakult, s számára egy utasítás állapíttatott meg. Ezen utasítás szerint a bizottság feladata volt figyelmét és gondját mindama tárgyakra fordítani, melyek a hazai régiségtan körébe tartoznak; czélját pedig olyképen kell előmozdítani, hogy régiségtani új fölfedezések végett ásatások, kutatások és nyomozások, a meglevő régiségekre nézve kellő fenntartási intézkedések történjenek. A bizottság működését azzal kezdte meg, hogy több hazai régészt munkálkodásra szólított fel, s 1859-ben megindította folyóiratát, az Archeológiai Közleményeket. Az első kötetbe tanulmányt írt Ipolyi Arnold a magyar műemlékekről, Kiss Ferencz a karikapénzről, Paur Iván huszonöt kiadatlan pannóniai latin föliratról, s végre Wenczel Gusztáv Mátyás király egykorú szobráról. A folyóirat, melynek szerkesztője Ipolyi, később pedig Romer Flóris lett, a legnagyobb szeretettel munkálkodott a régészet érdekében, s néhány évig ez volt egyedüli közlönye minden régészeti mozgalomnak. Ezeknek lelke pedig Romer Flóris. Romer mindenre kiterjesztette

31

figyelmét, és nemcsak értekezéseket írt, hanem folytonosan buzdította a hazafiakat, hogy karolják föl a régészet ügyét, munkatársakat toborzott, ezeket tevékenységre ösztönözte, gyűjtött, javaslatokat, fölhívásokat bocsátott ki, tanulmányútakat tett, s minden lehetőt elkövetett, hogy a régészeti tudományt előbbre vigye. Működése és a Wosinskié között lehetetlen hasonlóságot nem találni, de míg Romeré országos volt, Wosinskié inkább csak egy megyére szorítkozott. Romer volt az, a ki a rendszeres ásatásokat állandóan szorgalmazta, mert fájdalmasan kellett tapasztalnia, hogy régiségeink csak vakeset folytán kerülnek napfényre. Többnyire árkokat húzó, gödröket ásó, vagy csatornákat csináló alsóbb osztályú egyének útján, a kik tudatlanságukban mindent összetörnek, vagy ha valamely fémre akadnak, azt aranynak nézve, eltitkolják. Rendszeres ásatás Romer idejéig alig volt. A legrégibb valószínűleg 1832-ben történt, mikor id. Kubinyi Ferencz Fehérváry Gábor régiségbúvárral társulva, a kisterennei Hársas-hegyen ásatott, s ásatásainak eredményét a Sas czímű folyóirat 1833. évi XVI. kötetében közzé is tette. Kubinyi kisterennei ásatását 1859-ben folytatta; egy évvel előbb pedig a pestmegyei Gomba község határában ásott fel némely kőkori régiséget. A hatvanas években már folyt a rendszeres ásatás. Az Archeológiai Bizottság tagjait az ország minden részébe szétkiildötte, hogy ki-

32

kutassák azokat a helyeket, a hol valamely műemlék vagy ásatásra alkalmas terület található. A bizottság tagjai, olykor a Nemzeti Múzeum, itt-ott egyesek is végeztettek ásatásokat, de azért Romer 1863-ban is felemeli panaszos hangját, hogy mind kevés az, a mi történik ; s habár szorgalmasabban jelentik is be az egyes lelőhelyeket, azt csak akkor teszik, mikor már mindent szétromboltak. De végre is a rendszeres kutatás megindult. Azonban ez a kutatás és a hozzá kapcsolódó irodalom jobbadán a műemlékekre, meg a római világ tárgyaira vonatkozott, mivelhogy Romer is ezen a téren volt legbuzgóbb, noha gyakran hangoztatta, hogy az őskori tárgyakra szintén ki kell a figyelmet terjeszteni. A bronzok még csak fölébresztették az érdeklődést, de a kőkorszak tárgyaival alig törődött valaki. Ezeket a hatvanas évekig Kelecsényi József kivételével jóformán senki sem gyűjtötte. Egyik-másik gyűjteményben volt ugyan néhány példány, de rendeltetésüket senki nem ismerte. Legföljebb annyiban vonták magukra a figyelmet, hogy a nép birtokában levő lánczos, meg lapos mennykő és istennyila néven nevezett kőeszközöknek bűvös, gyógyító erőt tulajdonítottak. A kőkori tárgyaknak tudományos vizsgálata első ízben 1868-ban történt. Ismét Romer volt az, a ki a régészek érdeklődését fölkeltette, mikor az Arch. Közlemények VII. kötetében egy értekezést írt Az első obsidian

33

eszközök Magyarországon czímmel. E tanulmány megírására okot szolgáltatott dr. Szabó József egyetemi tanár munkássága. Dr. Szabó József ugyanis 1865-ben Tokaj vidékén a földtani képleteket, főleg pedig az obsidiánnak mindenféle alakban való előfordulását vizsgálta, s az ott talált példányok nyomán a magyar tudósokat figyelmeztette a külföldön oly nagy mennyiségben lelt kovaeszközökre, «melyeknek nálunk való előfordulását akkor nem is gyanítottuk.* És néhány obsidián nucleusnak az 1867-i párisi kiállításon való bemutatása alkalmával a Párisban összegyűlt «egész régészeti világ sem hitte el, hogy a magyar birodalom területén obsidián nucleus előfordulhat, ezeket mindenki mexikói régiségeknek tartotta.* Romer tanulmánya megtette hatását. Emelte ezt a hatást az a körülmény, hogy Romer 1866-ban Ebenböch Ferencz barátját a kő- és bronzkori régiségek megfigyelésére buzdította. Ebenböch a győrmegyei Koronczó vidékén gyűjteni is kezdte a kőkori tárgyakat, s két év alatt 1 19 darabot szedett össze. Tekintélyes szám volt ez, mert ekkor a bécsi régiségtár sem dicsekedhetett többel, mint 161 darabbal. Ebenböch az Arch. Közlemények VII. kötetében és az Arch. Értesítő régibb folyamában ismertette is szorgalmas gyűjtésének eredményét. Ettől kezdve a kőkori tárgyak gyűjtése nagyobb arányokat öltött. Kelecsényi József 1868-ban felküldte a Nemzeti Múzeumnak Bars- és Nyitra megyében H a u g h : W o s i n s k i Mór életrajza

3

34

már régibb idők óta gyűjtögetett kőszerszámait, s Horváth Antal, akkor pécsi gimnáziumi tanuló is igen sok kőkori tárgyat szedegetett össze Pécs környékén. Romer buzdítása nyomán a kőkori emlékek egybegyűjtése a hetvenes években már nagy buzgósággal folyt, s a rendszeres ásatások is megkezdődtek. Lehóczky Tivadar Bereg megyében, Gyárfás István a Duna—Tisza között, Foltiny János az Akadémia és Ipolyi püspök költségén Szihalomnál végzett rendszeres ásatást. Nevezetes gróf Széchenyi Béla kutatása a Fertő medrében, Torma Zsófiáé Erdélyben, különösen Tordoson, Romeré és Csetneki Jelenik Eleké Tószegen, Széli Farkasé Szolnok vidékén, Majláth Béláé és Lóczy Lajosé különféle barlangokban ; de valamennyi között legjelentékenyebb báróNyáry Jenőé, a ki Felső-Magyarország és Hont megye különböző helyeit, meg az aggteleki barlangot ásatta föl nagy szakértelemmel. Az ásatások megindultakor a magyar szakirodalom is keveset foglalkozott az őskorral. A legrégibb ilynemű túdósítás 1828 ban jelent meg Jankovich Miklós tollából, 1 s ezt követte Kubinyi Ferencznek már említett ismertetése. Majláth Bélának az őskorszakot inkább általánosságban tárgyaló tanulmányait, 2 továbbá Rónai Jáczintnak a történelem előtti korszakról és az ősemberről 1 Neográd vármegye Hársas hegyéről és annak aranymíves lakosairól. ? Arch. Közlemények VIII. és IX. k.

35

szóló ismertetesét 1 nem számítva, legtöbbet tett e téren is Romer Flóris. Legnevezetesebb és sokáig nélkülözhetetlen műve volt a Mürégészeti Kalauz, de egyébként is mindent elkövetett, hogy az érdeklődést fölkeltse. Az Akadémia archeológiai bizottsága, mivel az Arch. Közlemények a folyton növekedő régészeti igények kielégítésére nem volt elegendő, megindította az Archeológiai Értesítőt,melyet eleinteRomer,később Henszlmann szerkesztett. E folyóiratban Romernek igen sok értekezése látott napvilágot, s köztük több 2 foglalkozik a kőkorral is, de leginkább csak az * obsidiánnal.*Ezen tanulmányok hatása alatt állott a Kor valamennyi régésze; leginkább az obsidiánt keresik, róla írnak; a kőcultúra egyéb tárgyairól és jelenségeiről még nem tudnak, de nem is mernek nyilatkozni. Egy sárgás kőfejszéről például maga Romer sem merte elhinni, hogy hazai; dán eredetűnek tartotta, ellenben a zsugorított temetkezés feltűnt neki, mikor 1870-ben Anarcs körül ásatott. Általában nyilatkozatai tartózkodóak, s ha valaki magyarázni akart, óva intette az elhamarkodott következtetésektől. Mindazonáltal LehoczkyTivadar, a ki ásatásaival, gyűjtéseivel, rajzaival, közleményeivel nem csekély érdemeket szerzett az úttörő munkában, iparkodik a kőkorról szóló tudományt egy lépéssel előbbre 1

Budapesti Szemle 1867. Ó-kőkori eszkőzök Magyarországon. Arch. Ért. régibb foly. I. k. Ismét néhány szó az obsidián leletekről. U. o. Hogy készülnek az obsidián léspengék. U. o III. k. 2

36

vinni, és sürgeti az összehasonlítást. 1 Az egybevetésből meg akarja állapítani, hogy a hazánkban előkerülő kőeszközök között van-e hasonlóság, s ebből folyólag lehet-e egy népre következtetni. Kubinyi Ferencznek és Henszlmann Imrének a Magyarországi Régészeti Emlékek II. kötetében megjelent, a kőkor emlékeit tárgyaló ismertetései inkább csak arra szolgáltak, hogy az őskorszak iránt érdeklődést keltsenek. Báró Nyáry Jenőnek a Hont megyében összeszedett kőeszközökről csinált rovatos kimutatásai, 2 továbbá Czirbusz Gézának 3 és Lipp Vilmosnak 4 értekezései arra vallanak, hogy az érdeklődést sikerült fölébreszteni, de a két utóbbi tanulmány a bizonytalan általánosságok között mozog, s a hazai kőkort tárgyaló tudományon nem sokat lendített. A gyűjtésekről és ásatásokról írt jelentések, a milyeneket Foltiny a szihalmi, Ebenböch a koronczói, Kovács János a debreczeni, Szilágyi Ferencz a Hernád vidéki, Balassa Antal az ungmegyei, Lipp Vilmos a keszthelyi, Kandra Kabos a borsodi leletekről küldtek be az Arch. Értesítőnek, nem egyebek, mint levélszerű tudósítások, nyers anyag, a mit majd föl kell még dolgozni. E bizonytalan tapogatódzások 1

között

a

Arch Értesítő rég. foly. II. k. Arch Értesítő rég. foly. IV. k. 3 Az emberiség kora a legújabb vizsgálatok nyomán. Arch. Értesítő rég. foly. II. k. 4 Megalith, vagyis őskori síremlékek és kőhalmok. U. o. VIII. k. 2

37

jövőre erősen kiható fordulat állott be 1876-ban, mikor az őstörténelmi és embertani VIII. nemzetközi congressus tagjai Budapesten gyűltek egybe. Ez alkalommal a Nemzeti Múzeumban kiállították mindazt az őskorszaki anyagot, a mit Magyarországon össze lehetett gyűjteni, s habár a kiállítás nem is volt teljes, Romer nem minden büszkeség nélkül mondhatta, hogy hazánkban 31,500 ilynemű tárgy van, s ezek közül a kőkorból való körülbelül 13,000 darab. Ezen kiállításhoz Hampel József egy kitűnő útmutatót 1 készített, a mely maga is tiszta képet nyújt a hazai őskorsfcaknak akkori állapotáról. Elkészítették továbbá az ország őstörténelmi térképét, összeállították a lelőhelyek, temetők, pogányvárak, ördögárkok és tumulusok lajstromát, s mindezt később Romer egy nagyobb tanulmány keretében ismertette, mely a Compte Rendű II. kötetében jelent meg. 2 A congressus ülésein Badányi Mátyás előadást tartott a haligoczi-, báró Nyáry Jenő az aggteleki barlangról, Szabó József a hazai obsidiánokról, s gróf Széchenyi Béla a Fertő medrében eszközölt ásatásairól. A külföldi résztvevők igen sok új eszmét pendítettek meg, sok kérdést vetettek föl, és vitattak meg, s ez által nemcsak hogy ismertté vált a praehistoriának európai állása, hanem egyúttal bőséges tapasztalatokat és nagyobb áttekintést lehetett szerezni 1

Cataloque de l'exposition préhistorique. Budapest 1876. Résultats généraux du monvement archéologique en Hon^rie. Budapest 1878. 2

38

arra nézve is, mi a teendő itthom/Ismertté vált a külföldi szakirodalom, de feltűnő módon gyarapodott a hazai is. 1876-ban jelent meg Lubbock két kötetes munkájának magyar fordítása, a melynek második része elé becses értekezést írt Pulszky Ferencz. Még ez évben Pulszky egy felolvasást is tartott a Természettudományi Társulat ülésén a magyarországi őstörténelmi leletekről. 1876-ban került ki a sajtó alól gróf Széchenyi Béla munkája, 1 továbbá Lehoczky Tivadarnak, 2 Ebenböch Ferencznek 3 és Kovács Jánosnak 4 e körbe tartozó tanulmánya is. Ebben az évben kezdett írni Csetneki Jelenik Elek, a ki nemcsak tószegi és csepelszigeti ásatásaival szerzett érdemeket, hanem értekezéseivel arról is tanúságot tett, hogy előzőinél nagyobb szakavatottsággal foglalkozott a kőkorral. Bár a korszak képét nem tudta tisztán megrajzolni, mégis észrevételei figyelemre méltók, haladásról tanuskodók, és e nemben az elsők, a melyek az eddig félve érintett kérdésekről biztos határozottsággal szólnak, s gyakran helyes formában nyilvánulnak. 5 1

Trouvailles de l'áge de la pierre dans le bassin du lac de Neusidl. 2 Beregmegye leírása. 3 Győr vidékének kőkorszaki leletei. 4 A történelem előtti korszak nyomai a tiszai Alföldön és a Sárrét vidékén. 5 Tószegi ásatások. Arch. Értesitő rég. foly. X. és XI. k. A magyarhoni őstelepekről. U. o. XI k. A csepelszigeti őskori temetők. U. o. XIII k.

39

A kőkorszakról szóló tudományfejlődésére nagy befolyással volt az 1879. évben megalakult Országos Régészeti és Embertani Társulat, s a folytonosan gyarapodó szakirodalom. Torma Zsófia leleteit magyarul Téglás Gábor ismertette a dévai főreáliskola 1876/7. évi értesítőjében, németül pedig Goos Károly. Maga a kutató több értekezést írt, és olvasott fel az erdélyi múzeumegylet, meg a hunyadvármegyei történelmi és régészeti társulat gyűlésein. 1 1881-ben pedig az Akadémia kiadásában megjelent báró Nyáry Jenőnek, a kőkorszak legbuzgóbb és legalaposabb tanulmányozójának Az aggteleki barlang mint őskori temető czímű jeles munkája. Ily előzmények után, de számos megoldatlan kérdést találva, adta magát Wosinski 1882-ben a régészeti tudomány kőkori részének művelésére.

1

Hunyad megyei neolith kőkorszakbeli telepek és annak függeléke. Erdélyi Múzeum V., VI., VII. 1879. A nándori barlangcsoportozat. U. o. VI., VIII. 1880. A hunyadmegyei történelmi és régészeti társulat 1. évk. Budapest 1882.

III. Závodra kerül plébánosnak. Tanulmányútja Svédországban és Dániában. A Karczolatok. A kurdi cisták. A lengyeli sánczra vonatkozó értekezései, s összefoglaló munkájának magyar és német kiadása. A magyar kiadásról szóló bírálat. Wosinski tudományos módszere, következtetései. írói érdeme. A német kiadás ismertetése. A mű hatása.

Wosinskinak a régészeti irodalom terén való működése 1885-ben kezdődik. A lengyeli ásatás megindításától számított három év alatt nagy szorgalommal forgatta a régészeti műveket, s mellékesen tanult ásványtant, boncztant és minden tudományszakot, a melyik vonatkozásban állott kutatásaival. Levelezésbe bocsátkozott a szakemberekkel, különösen dr. Much bécsi archeológussal tárgyalt sűrűen, s nem átallott tanulni bárkitől, a kitől tanulhatott. Valószínű, hogy addig nem is szándékozott a nyilvánosság elé lépni, míg kifogástalan szaktudást nem szerzett. Az 1885. esztendő annyiban is nevezetes volt rá nézve, hogy püspöke egy jobb javadalmazású plébániára, Závodra helyezte át,

41

a melynek szintén az Apponyi grófok a kegyurai. De ezen év emlékezetes volt még azért is ; mert tanulmányutat tett Svédországban és Dániában, hogy az őskorszaki gyűjteményekről híres stockholmi, koppenhágai, és göteborgi múzeumokat meglátogassa, s gyakorlati úton szerzett tapasztalatait későbbi munkáiban fölhasználja. Útközben megtekintette dr. Much magángyűjteményét, a berlini, drezdai, boroszlói és prágai múzeumokat is, a hol minden őskori leletről pontos följegyzéseket készített. A jegyzeteket itthon Analógiák svédországi uti jegyzeteimből czím alatt foglalta Össze, hogy később kiadja, de ez nem történt meg. Azonban úti élményei megjelentek könyv alakban Karczolatok dán- és svédországi utamból czímmel. A kézirattal még 1885-ben elkészült, de e munka csak három évvel később került ki a sajtó alól. A Karczolatok könnyed, társalgási modorban megírt művecske, a mely közvetlenségénél és őszinteségénél fogva kellemes olvasmány. Stílusán ugyan megérzik a pongyolaság, s nyelve tele van irodalmi nyelvbe nem illő idegen szavakkal és szólásokkal, de kiegyenlíti ezen hiányt ama derült jókedv, mely majdnem az egész könyvön végig kellemes hangulatban tartja az olvasót. Magáról a régészetről, a mi a szerzőt Svédországba és Dániába vonzotta, a könyvben alig történik említés, csak mellékesen érinti útjának valódi czélját. Inkább egyéni benyomásait, tapasztalatait, kisded úti kalandjait örökíti meg érde-

kesen. Útjában főleg a természet szépségei bilincselték le, s az elragadtatás őszinte hangján szól akkor, ha valamely szép tájat ír le. Ha valamely, várost tesz szóvá, első sorban a temlomok, továbbá a középületek és műemlékek érdeklik különösen. Mikor útjában magyar szót hall, ő is, mint minden magyar ember, örül, felvidul, és feledi az utazás kellemetlenségeit. S van e könyvben Wosinskinak, a nemzetközi tudománynyal foglalkozó írónak egy nyilatkozata, mely érdekes világot vet magyarosan érző szívére. Berlinen keresztül utazva, megnézte az 1873 ban fölállított győzelmi oszlopot, s míg a remekmű bámulattal töltötte el, szívében fájdalmas érzés keletkezett, mikor a talapzat egyik don'borművén a königrátzi csatát ábrázoló kép ötlött szemébe, a melyen «hetyke porosz katonák száguldanak földre tiport szegény bakáink fölött*. »Különös — így ír tovább — mily érzékeny a nemzeti önérzet még oly embernél is, a ki sohasem foglalkozik politikával. Bámultam, mondhatom, a művészetet, s mégis örömestebb láttam volna megsemmisítve az egész remek emléket, hogysem közszemlére kitéve ezen nemzeti megalázást.* A Karczolatok megírása előtt már szorgalmasan dolgozott a lengyeli leletekről szóló nagy munkáján, s ezzel is akarta megkezdeni régészeti irodalmi működését. De közbejött, hogy Kurdon, a Kapós csatornában fürdő gyermekek révén, s gróf Apponyi Sándor áldozatkészségével a tudo-

43

mány számára sikerült megmentenie a tizennégy darab bronz cistát, s azt a nagy kazánt, a mely ezen etrusk edényeket tartalmazta. E nevezetes lelet arra ösztönözte, hogy értekezést írjon róla, s hogy ezt az Országos Régészeti és Embertani Társulat ülésén fel is olvassa. Ez első tanulmány, a melylyel az Archeológiai Értesítőben is megkezdte jelentős irodalmi tevékenységét, nem puszta leírása a tárgyaknak, hanem a cisták eredetét és használatát is iparkodik magyarázni, s a végén összegyűjtötte azokat az európai helyeket is, a hol hasonló edényeket találtak. A tárgyak eredetének és rendeltetésének kutatása, valamint az analógiák összehalmozása Wosinski tudományos módszerének jellemző sajátsága nemcsak ezen első értekezésben, hanem valamennyi munkájában. A kurdi cistákról szóló tanulmányát lefordította német nyelvre is (Etruskische Bronzgefasse in Kurd), a mely az Ungarische Eevue IV. évfolyamában, s külön lenyomatban is megjelent 1886-ban. A fordítással a külföld figyelmét akarta fölhívni, s ez sikerült is, mert Hoernes Móricz és Virchow, meg egy párisi folyóirat 1 szintén hozzászólt a kérdéshez, a mi a lelet fontosságát bizonyítja. Wosinski azzal az eljárásával, hogy egyik-másik munkáját, különösen a lengyeli telepről szólót, több nyelven ismertette, nagy szolgál?tot tett a régészeti tudomány'-Materiaux pourl'histoireprimitív et naturellede l'homme. 1888 I. f.

44

nak. A külföld figyelmét nemcsak ide terelte, hanem dicsőséget is szerzett a magyar névnek. Magáról a lengyeli telepről nagy művén kívül nem kevesebb, mint tizenhárom ismertetést közölt magyarul, kettőt francziául és egyet németül. 1 E tárgyról legelső közleménye volt az, a melylyel az Országos Régészeti és Embertani Társulat 1885-i gyűlésén számolt be ásatásairól. Ebben az értekezésben röviden össze1 Legújabb régészeti ásatásaim Tolna vármegyében. Arch. Ért. V. k. 1885. Az őskori ember lakóhelye. Magyar Állam 1885. A lengyeli praehistorikus sáncz és lakóiról. Megjelent az Orsz. Régészeti és Embertani Társulat 1885-i évkönyvében, külön lenyomatban is 1886. A lengyeli ásatások 1886-ban. Arch. Ért. VII. k. 1887. A lengyeli ásatások 1888-ban. Arch. Ért. IX. k. 1889. A lengyeli őskori telep lakóhelye és temetkezési módja. Magyar Állam. 1889. A hasogatott kőeszközök néhány ritkább alakja. Arch. Ért. X. k. 1890. Az őskorszak zsugorított helyzetbeni temetkezése. Felolvasta az Akadémiában 1890-ben. Ékszerek a lengyeli neolithkoii sírmezőből. Arch. Ért. XI. k. 1891. Praehistorikus talpcsőves edények. Arch. Ért. XI. k. 1891. A lengyeli telep csiszolt kőeszközei és azok készítési módja. Arch. Ért. XIII. k. 1893. A lengyeli telep agancs- és csonteszközei. Arch. Ért. XIII. k. 1893. Les analogies entre les fouilles de Lengyel et celles de la Gréce et de l'Asie mineure. Felolvasta Párisban a L'Académie des Inscriptionsban, és a párisi anthropologiai társulatban 1889-ben. Magyar szövege : A lengyeli őstelep viszonya Görögország és Kis-Ázsia őstelepeihez cz. alatt megjelent a Magyar Államban 1889. L'attitude repliée des morts aux temps préhistoriques. Compte Rendű du congrés Scientifique international des Catholiques # Paris. 1891. Funde und Bestattungsweise in Lengyel. Fölolvasta a bécsi régészeti congressuson. Megjelent a Mittheilungen der Anthropologischen Geselschaft in Wien 1889. XIX, k.

45

foglalva adta kutatásainak három évi eredményét. Tanulmánya elején az őskori sánczokat tárgyalja általában, azután áttér a lengyeli sánczra, annak lakóira; leírja lakásaikat és temetkezési módjukat. Felolvasásával egyszerre megnyerte a szakkörök tetszését; elismerték, hogy a tárgyhoz való hozzászólása a legalaposabbak közé tartozik, s nemcsak ügyes előadása tűnt fel, hanem arról is tanúságot tett, hogy komolyan és behatóan tanulmányozta az őskorról szóló európai irodalmat. A tetszés, a melylyel fogadták, s az a tudat, hogy a lengyeli telep hazánkban páratlan, a külföldi hasonló telepek között is nagyjelentőségű, arra ösztönözték, hogy a szakkörök figyelmét állandóan ébren tartsa, és lekösse. Ez okból írta, és olvasta föl, és közölte ismertetéseit. A külföld érdeklődését pedig úgy keltette föl, hogy németül, meg francziául tartott egyes felolvasásokat, a mi csakugyan eredményesnek is bizonyult, mert néhány év múlva Európa minden régésze ismerte a lengyeli ásatásokat, s ma már alig van az őskorral foglalkozó olyan munka, a mely Wosinski kutatásaira ne hivatkoznék. Kutatásainak a külföldön valószínűleg nagyobb fontosságot is tulajdonítottak, mint itthon; de ez a körülmény nem szegte kedvét, tovább is állhatatos buzgósággal folytatta tevékenységét, s örömmel használt fel minden alkalmat, hogy a magyar régészeti tudományt előbbre vihesse. A mint a külföldön ismertették Wosinski műveit, ő is szívesen írt a nyolczvanas években

46

egy-egy tanulmányt némely régészeti termékről. Ilyen ismertetése három jelent meg,1 köztük legérdemesebb az, mely a Siret testvéreknek spanyolországi ásatásairól szóló munkájával foglalkozik. Az ismertetésbe beleszövi a maga véleményét is, különösen a zsugorított helyzetű temetkezésről, a melyet ő vallásos jelentőségűnek tart a Siret testvérekkel szemben, a kik a zsugorított temetkezést helykiméléssel iparkodnak magyarázni. De idejének legnagyobb részét az a munka foglalta le, a mely a lengyeli sánczot rendszeresen tárgyalja. Ezt a jelentős művet forrásmunkának kell tekinteni nemcsak azért, mert megbízhatósága minden kétségen felül áll, hanem azért is, mert senki sem nélkülözheti, a ki a hazai kőkorszakkal akar foglalkozni. A fontos mű két nyelven jelent meg, magyarul és németül. A magyar szöveget Leletek a lengyeli őskori telepről az Archeológiai Közlemények két részletben hozta; az egyiket, mely harminczkilencz felbontott üregről számol be, 1885-ben a XIV. kötetben, a másikat pedig, mely 205 felásott üreg leírását foglalja magában, 1890-ben, a XVI. kötetben. A német szövegű ismertetés : Das prahistorische Schanziverk von Lengyel seine Erbauer und Bewohner három kötetben látott napvilágot 1

Riviére: L'antiquité de l'homme dans les Alpes maritimes. Arch. Ért. VII. k. 1887. L'archéologie préhistorique. Par le báron I. de Baye. Arch. Ért. VIII. k. 1888 Les prémiers ages du metál dans le Sudest de l'Espagte. Par Henri et Louis Siret. Arch. Ért. VIII. k. 1888.

47

Budapesten. Az első 1888-ban, a második 1890-ben, a harmadik 1891-ben. Az első két rész ugyanaz, mint a magyar kiadás, a harmadik a következtetéseket tartalmazza, s megrajzolja az akkori cultura képét; tehát nem kevésbé fontos, mint a két első kötet. Sajátságosnak tetszik, hogy a harmadik rész magyarul nem jelent meg, s a mű ilyformán csonka maradt. De ennek oka nem Wosinski volt. Ő mindent elkövetett, hogy munkájának harmadik kötete is megjelenjék magyarul. A kéziratot átadta az Akadémia archeológiai bizottságának, de ez nem is bocsátotta érdemleges birálat alá, hanem a szerző kérését elutasította. Elutasító határozatát azzal indokolta, hogy a bizottság Wosinski praehistoriai kutatásainak közzétételével az Archeológiai Közleményekben már úgyis nagy helyet engedett, méltányos tehát, hogy a bizottság kiadványaiban más régészeti szakok is megfelelően érvényesülhessenek. Látni való, hogy ez az indokolás nem magyarázza meg teljesen azt az eljárást, mely útját szegte a nagyfontosságú harmadik rész megjelenésének. * A magyar kiadáshoz harmincznyolcz képes tábla van csatolva, a melyek gróf Apponyi Sándor költségén készültek. A munka, mint az előszó is mondja, a lengyeli ásatások eredményét közli abban a sorrendben, a mint a 244 üreget Wosinski feltárta. Tudatja a szerző az előszóban azt is, hogy tartózkodni fog minden következ-

48

tetéstől, csupán a leletek pontos felsorolására fog szorítkozni; de azt az igéretét nem tudja beváltani. Az egyes leletek fölemlítésénél ugyanis ki-kitér, analógiákat hoz fel, következtetéseket von le; s ha az őskori nép életének teljes képét nem is adja, az akkori szokásoknak és culturának egyes mozzanatait már itt igyekszik megvilágítani. Általában a munka azt mutatja, hogy Wosinski a régészetet nagy szeretettel és szorgalommal művelte, hogy elolvasott mindent, a mi tárgya körébe vágott. De nemcsak olvasott, hanem birált is. Gondosan és éles Ítélettel válogatta ki azokat a véleményeket, a melyek a helyes felfogásnak megfelelnek, s óvakodott átvenni, vagy magáévá tenni olyan nézeteket, a melyek sokszor nem egyebek, mint a képzelet meseszerű termékei. Ezt a higgadt eljárását az Arch. Értesítőben megjelent bírálat is dicséri, s kiemeli Ortvay Tivadar is, a ki a Századok XX. kötetében írt egy ismertetést a Leletek első kötetéről. Ezen bírálat dicsérettel emlékezik meg arról a pontos és lelkiismeretes munkáról, a mit Wosinski a leletek leírásakor végzett; dicséri továbbá biztos, tapasztalt tudományosságát, az analógiák ügyes és bő alkalmazását. De vannak kifogásai is a szerző némely nézetét illetőleg. Mégis általában elismeréssel nyilatkozik a könyv értékéről, s azt mondja, hogy a szerző «több helyt olyat állít, a mi positiv vélemény számba jöhet.» Ezen vélemények között tényleg van néhány merészebb

49

következtetés is ; a melyekre legjellemzőbb az úgynevezett talpcsőves tálakról alkotott nézete. Eme sajátságos edényeknek rendeltetése Wosinskiig ismeretlen volt, a régészek nem is igen foglalkoztak velük, holott ritkaságuk miatt erre érdemesek lettek volna. Wosinski pedig épen akkor szeretett magyarázni, következtetni, ha valamely ritka darabról voltjsző, a melynek rendeltetése ismeretlen vagy vitás. A talpcsőves edények rendeltetését is iparkodott tisztázni, és pedig olyképen, hogy azok világító állványokul, vagy jobban mondva, lámpákul szolgáltak. A legtetszetősebb érvek egész halmazát hordta össze, hogy állítását bebizonyítsa. Azonban ásatásainak további folyamán azt tapasztalta, hogy a talpcsőves tálakat bévül is befestették, s a festéket tűz sohasem rongálta meg, a mi pedig megtörtént volna, ha az edényeket világításra használják. Másrészt egyiptomi utazása alkalmával egyes emlékeken látta ábrázolva e tálakat, a melyek mindig virágot vagy gyümölcsöt tartalmaznak, s ebből az analógiából vonta le második, helyesebb következtetését, hogy a lengyeli telep csontvázainak lábánál talált talpcsőves tálak nem lámpák* hanem áldozati tárgyakat tartalmazó edények. Maga vonta vissza előbbi állítását, s ezt nemcsak munkájának II. kötetében, hanem egy külön értekezésben is közölte. Ezen eljárása egyébként élénk világot vet arra is, mily lelkiismeretes pontossággal igyekezett mindennek H a u g h : W o s i n s k i Mór életrajza.

4

50

utána járni, s mily nagy szorgalommal szedte össze az analógiákat, a melyek valamely tárgynak vagy körülménynek magyarázatára szolgálhattak. Mindent a régész szemével nézett, s akárhová ment, akármit látott, első sorban az érdekelte, a mi régészeti szempontból figyelemre méltó. Analógiáit nemcsak a régészeti művekből szedegette. Ámbár innen is eleget gyűjthetett, mert ismerte az őskorról szóló hazai és külföldi irodalmat minden egyes részletében; de jobban szeretett lehetőleg mindent a maga szemével megnézni. Ezért végigjárta a magyarországi és külföldi múzeumokat, és leginkább innen, kiváltkép a svéd és dán múzeumok gyűjteményeiből merítette az analógiákat. Ha pedig sem az irodalomban, sem a múzeumokban nem talált kellő útbaigazítást, akkor saját tapasztalatait használta föl, s a most folyó élet egyes jelenségeivel iparkodott az őskort megvilágítani, mint Lubbock tette a vad népek életmódjának feltüntetésével, így világította meg a kőkori lakásokat, mikor arra hivatkozott, hogy ma is vannak földbe ásott putrik, s hogy a szegény nép viskójának vesszőből font falait néhol ma is sárral keni be, mint a kőkori ember. így állapította meg, hogy a lengyeli telepen előkerülő, gömbölyűre kopott edényfülek hálónehezékül szolgáltak, mint ezt Poroszországban a szegényebb halászoknál látta. Hogy ilynemű okoskodásai mindenkor megfelelnek-e a valóságnak, arról lehet vitázni; de

51

annyi kétségtelen, hogy sohasem nyugodott meg addig, míg valamely ismeretlen rendeltetésű tárgynak, vagy körülménynek valószínű magyarázatát nem tudta adni. És ezen magyarázó hajlama folytonosan előtör, bár az előszóban azt igérte, hogy tartózkodni fog minden következtetéstől. De mégis következtet. Következtet például az őskori nép földművelésére abból a körülményből, hogy a kiégetett agyag szalmatöredékkel kevertnek látszik. Sokkal valószínűbb a földművelésre vonatkozó észrevétele, mikor egy állítólagos éleskamráról szól. E kerek, bévül náddal szegélyezett, sárral bekent és kiégetett üregben roppant nagy fazekak voltak, a melyek élelmi szereket, gabonaneműeket tartalmaztak. Az egyik óriási edény fenekén, szénpor alatt, körülbelül másfél liternyi elszenesedett gabonaszemet talált, a melyek tisztán megtartották alakjukat. Ebből már meglehetős valószínűséggel lehet következtetni a földművelésre, különösen, ha az olvasó tekintetbe veszi felsorolt analógiáit is. Fölhozza ugyanis, hogy hazánkban szintén több helyütt találtak neolithkori búzát, s hogy Schliemann is lelt trójai ásatásai közben. A felsőausztriai czölöpépítményekben pedig nemcsak búzát és kicsépeletlen kalászokat, hanem félig őrölt buzaszemekből sütött kenyeret is találtak elszenesedett állapotban. Ezzel kapcsolatos az őskori ember fogazatáról alkotott nézete. Egy gabonaőrlő kőről 4*

$2

szólva, fölemlíti, mily kezdetleges volt abban a korban a liszt készítése, s folytatólag így ír : «a czölöpépítményekben az őrlőkövek ugyanily primitív alakúak, de az ott talált kenyér is csak félig őrölt magvakból készült. Ebből magyarázható, hogy a lengyeli telepen is a halottak fogai egészségesek ugyan, de roppant kopottak.* Ezzel szemben nem látszik valószínűnek, hogy az őskori ember — ha csakugyan termelt is gabonát — oly mértékben termelte, hogy a kenyér élelmének legnagyobb részét alkotta, s a sok kenyérevés következtében koptak meg fogai. A fogak megkopnak ugyan idő multával, de aligha a kőmorzsáktól, a melyek az ősember szájában épen olyan kellemetlen érzést okozhattak, mint a milyet a történelem művelt embere érez, ha kődarab kerül fogai közé. De Wosinski az ilynemű merészebb következtetésektől óvakodott; bár a régészet terén a képzeletnek nagy szerepe van, iparkodott mindig a valószínűség határai között mozogni, s nézeteit mindenkor valószínű érvekkel és analógiákkal támogatta. A már említett talpcsőves edényekről alkotott véleményén kívül legnevezetesebb és legalaposabb tanulmányra valló okoskodása az, mely a kőkorszak temetkezésével foglalkozik. E tárgynál — bár egyebütt is — összefoglalt mindent, a mit a régészet kiderített itthon és a külföldön a zsugorított csontvázakról. A zsugorított helyzetben való temetkezésről úgy vélekedett, hogy a kőkori ember a testet

53

a halál után is abban a helyzetben akarta visszaadni az anyaföldnek, mint a milyenben embrió korában volt. A magyar szövegű kiadásban ez a theoria még nincs ugyan teljesen kifejtve, de * annál bővebben szól róla egyes értekezésekben, a német kiadás III. kötetében és a Tolnavármegye története czímű munkájának első részében. A mi a tanulmány megfogalmázását illeti, mint sok más régészeti ismertetésnél is, hiányzik a kellő műgond. A leletek fölsorolásánál kissé nehéz választékosnak lenni, sokszor kénytelen az író egyhangú ismétlésekbe bocsátkozni, és a tömérdek apró részletezés nehézkessé teszi az előadást. Ott azonban, a hol hosszasabban, összefüggő rendben lehet valamit elmondani, Wosinski stílusa mindig érthető és világos, logikus egymásutánban sorolja föl mondanivalóját, a dolgokat sohasem zavarja össze. Ha nem is ír keresett műgonddal, általában az ügyesebb régészeti írók közül való ; s bár régészeti műszavaink fejletlen állapota miatt neki is gyakran kellett küzdenie a nyelvvel, mégis többé-kevésbé sikerült a nehézségeket legyőzni. A folyamatos és világos előadás legfőbb írói érdeme, s ezt növeli az a körülmény, hogy szorosan tárgyához ragaszkodva, mellőz minden jelentéktelen kitérést, a milyenek a régészeti ismertetéseknél nem szokatlanok. A német kiadás első két kötete jóformán ugyanaz, mint a magyar; legnagyobb részében szórói-szóra való fordítás, csak itt-ott találni lényeg-

54

telenebb eltéréseket. Az első kötetben levő bevezetés, mely Pulszky Ferenctől ered, hiányzik a magyar kiadásból. A harmadik rész, a tulajdonképeni összefoglalás csak németül jelent meg. De ezen összefoglaló tanulmány a magyar olvasó közönségre nézve annyiban nem veszett teljesen kárba, a mennyiben egyes részei* magyarul is közöltettek az Archeológiai Értesítő-ben, s az egész harmadik kötetet hol szószerint, hol kivonatosan és általánosítva felhasználta a szerző Tolnavármegye története czímű, később megjelent nagy munkájában. Az analógiák óriási tömegével rendelkező harmadik kötet tizenhat fejezetet foglal magában, a melyek közül a két utolsó nem Wosinskitól származik. Az egyik ugyanis Virchow Rudolf jelentése arról a lengyeli kirándulásról, melyben a bécsi régészeti congressus befejezte után több régész társával vett részt; a második pedig Deininger Imre értekezése a lengyeli őskori sánczon talált növénymaradványokról. A többi tizennégy szakaszt Wosinski írta. A bevezetés után a kőkori nép lakásait, meg temetkezési módját tárgyalja. Külön-külön szakaszban írja le az ékszereket, a kőszerszámokat, a csonteszközöket, a kőkori nép agyagművességét; s ez 1

Praehistorikus talpcsőves edények. Arch. Ért. XI. k. 1891. A lengyeli telep csiszolt kőeszközei s azok készítési módja. Arch. Ért. XIII. k. 1893. A lengyeli telep agancs- és csonteszközei. Arch. Ért. XIII. k. 1893

55

utóbbi részben értekezik a talpcsőves tálakról, meg az edényfestésről. Majd összefoglalja a kőkori cultura képét, s a rá következő fejezetben megállapítja, hogy a lengyeli sáncz kőkori népe a Kr. születése előtti II. évezredben élt. Ezután áttér a bronzok és a bronzkori agyagművesség tárgyalására. A lengyeli telepen ugyanis a kőculturát a bronz kezdte kiszorítani, de ennek a fémnek elterjedése korántsem öltött oly nagy arányokat, mint a kőé és a csontoké. Sőt a vas használatának is van nyoma, de ez csak néhány darabban mutatkozik. A könyvnek végső fejezetei rövidesen végeznek a bronzkori élettel, de ez érthető, mert a leletek a kőkori tárgyak mellett eltörpülnek, s így nem is nyújtanak oly tanulságos anyagot az akkori élet képének megrajzolásához. E könyv épen úgy, mint Wosinski másik két nagy munkája, itthon igen csekély feltűnést keltett; legalább a sajtó és a szaklapok alig vettek róla tudomást. Igaz, hogy a német szöveg nem a magyar közönség számára készült, s így szélesebb körben nem is terjedt el. Egyedül az Archeológiai Értesítő emlékezett meg róla néhány sornyi bírálatban. Sajnálkozik, hogy költség hiján nem jelenhetett meg magyarul az archeológiai bizottság közleményeiben, de másrészt örül, hogy legalább hazai folyóiratban, az Ungarische Revue-ben látott napvilágot. Elismeri, hogy Wosinski e kötetben is körültekintő kutatónak bizonyult, a ki leleteihez nagy gonddal gyűjtötte

56

az analógiákat, s csak azután ítélt róluk, és fűzte hozzájuk föltevéseit. Kiemeli végre, hogy a zsugorított helyzetű temetkezést igen behatóan tárgyalta, s hogy a talpcsőves edényekre az egész irodalomból felsorolta az adatokat, a mivel hasznos munkát végzett. Egyúttal annak a reményének adott kifejezést, hogy a szerző a jövőben is folytatni fogja régészeti munkálkodását. Ez a reménye csakugyan be is teljesedett. A lengyeli sánczról szóló munkának azonban mégis csak nagy hatása volt a valóságbanA külföldi szakkörök nagy érdeklődéssel tanulmányozták, s lépten-nyomon hivatkoznak Wosinski kutatásaira. Nagyobb ismertetést közölt a lengyeli sánczról a német Virchow, továbbá Hoernes Die Urgeschich/e des Menschen czímű művében, s a franczia Nadaillac ; de az olasz, cseh és angol régészeti irodalom sem hagyhatta figyelmen kívül. Itthon az újabb nemzedéknek irányt szabott, s épen Wosinski művei révén vált tisztává a kőkori cultura képe. Pulszky Ferencz, a magyar régészeti irodalom jelese Magyarország archeológiája czímű művében többször hivatkozik Wosinski érdemes kutatásaira, s könyvében egy egész külön fejezetet szentel a lengyeli sáncznak.

IV. Keleti útja s a róla írt könyv. Pohárköszöntőt. Kitüntetések. Az 1892-i képviselőválasztások s a Perczel-eset. Támadás a Magyar Államban; a püspök döntése. Kinevezése a szekszárdi plébániára. Lourdesba zarándokol. A szekszárdi plébániába való beiktatása.

Tudományos foglalkozása közben időt szakított arra, hogy ismét egy nagyobb utazást tegyen. Utazni különben igen szeretett. Az 1887. év nyarán újságjában egy afrikai és ázsiai körútra szóló felhívásról olvasott, s nyomban kész volt az elhatározással, hogy megy Keletre. És ment. Egy nagyobb magyar társasággaljndult Afrikába, hol megnézte Alexandria és Kairó nevezetességeit ;jnnen az ázsiai Jeruzsálemfelé hajóztak s a Szentföld megtekintéseután Görögország fővárosánés Konstantinápolyonkeresztül tértek vissza. Emez útja nemcsak azért nevezetes, mert régészeti ismeretei bűvöltek, hanem kielégíthette mély vallásosságából fakadó ama forró vágyát is, mely már régóta vonzotta a Szentföldre. De ez utazás nyomán egy könyvet is írt, mely 1888-ban jelent meg Szekszárdon Keleti utam

58

emlékei czímmel. Ezt a könyvet Aparon írta új állomáshelyén, a hova útjából visszatérve neveztetett ki; s itt lett a bonyhádi egyházkerület esperesévé is. A Keleti utam emlékei tulaj donképen jótékony~czéIrá készült; a könyv jövedelmét ugyanis a keleti missiók támogatására fordította. De nemcsak e nemes czélzat, hanem a munka érdekessége is oka volt annak, hogy második kiadásban is megjelent. És nem csupán írói hírnevét növelte úti rajzával, hanem 1889-ben a SzentSír-Rend lovagjává is fölavattatott azon érdemei elismeréseül, melyeket szentföldi zarándoklásával, a Szentföldről írt munkájával és a keleti missiók támogatásával szerzett. A Keleti utam emlékei napló alakban készült úti rajz.. Nyelve, stílusa, előadása ugyanolyan, mint a Karczolatok-é ; de közvetlensége, megfigyelésének élénksége, leírásainak elragadó ügyessége itt hatványozott mértékben mutatkozik. A feldolgozás érdekessége pedig különösen abban a körülményben rejlik, hogy figyelmét minden sajátságos dologra kiterjesztve, a rajzolt kép oly színessé válik, mint maga a keleti élet. Bár Afrikában első sorban a régészeti, Jeruzsálemben a kegyeletes emlékek vonzották, érdeklődését mindenütt lekötik az ottani szokások, a nyüzsgő élet, az emberek, s a műveltségi állapotok. S míg alexandriai meg kairói élményei között gyakran nyilatkozik kedves humora, Jeruzsálemben vallásos mély áhítata; a természet gyö-

59

nyörűségei mindenütt rajongó lelkesedéssel töltik el. Irodalmi tevékenysége és ásatásai hírnevét folytonosan gyarapították, s szeretetre méltó modorával, kedves előzékenységével megyéjében mindig több és több barátot szerzett magának. Szeretett és becsült tagja volt a megyei társas életnek. Nem zárkózott el rideg könyvei és régiségei közé, hanem kivette részét a földi élet mértékletes örömeiből. Eljárt barátságos lakomákra, s maga is mindig szívesen látta vendégül barátait. És ő, a ki mitsem törődött az étkezéssel, a kinek szinte nem is voltak igényei, ilyenkor kitett magáért. Nemcsak pazar lakomával látta el vendégeit, hanem nyájas szeretetben sem volt hiány, s fűszerül az ötletes felköszöntő sem maradt el. Lengyelben és Aparon mindig megünnepelte a búcsút, s minden ünnepélyes alkalommal egy-egy pohárköszöntővel tette emlékezetesebbé a napot. Ezek a pohárköszöntők és egyéb alkalmi beszédei, melyek kéziratban maradtak hátra, kiválnak a szónoklatok közönséges tömegéből. Bizonyságai egyúttal annak, hogy sohasem lépett pongyolán a nyilvánosság elé, még akkor sem, ha ez a nyilvánosság a legszűkebb baráti körből állott. Minden beszédét leírta. Leírta azokat is, a melyeket az ovoda kisdedei, vagy az iskolák tanuló ifjúsága előtt mondott el. Leírta a legrövidebbet is, melynek terjedelme alig több négy-öt sornál. És ennek a gondos előkészület-

60

nek kell tulajdonítani, hogy soha ízetlenséget, vagy értelmetlenséget nem mondott. A pohárköszöntők között vannak olyanok is, a melyek alig tűnnek ki a közönséges tósztok egyhangú sorából, de ezekkel szemben nagy azoknak a száma, a melyek ügyes szerkezetükkel, elmés gondolatfűzésükkel, finom humorukkal a legsikerültebb ilynemű beszédek közé tartoznak. Néha a hang komolysága, az érzület emelkedettsége jellemzi pohárköszöntőit, máskor szellemének szikrázó ereje, hasonlatainak meglepő ügyessége, az alkalomszerű vonatkozások csattanós közvetlensége teszik becsessé felszólalásait. Történelmi és régészeti ismereteit szerette fölhasználni, de a vonatkozásokat legszívesebben merítette utazásainak tapasztalataiból, s mikor bizalmasabb körben kedves humorát csillogtatta, régészeti élményeit aknázta ki. Általában megragadott minden alkalmat, ha valakinek érdemei előtt meghajthatta zászlaját, s így felköszöntötte a jubilánsokat, felköszöntötte azokat, a kik kitüntetésben részesültek, s felköszöntötte a kerületi gyűlések alkalmával paptársait, az új misés papokat. Mint kedvelt és igen népszerű pap, sokszor vett részt lakodalmi és keresztelési ünnepségekben; ily esetekben is elmondta szellemes köszöntőit az ifjú párra, vagy az örömszülőkre. Névnapokon, születésnapokon, s bármely más ünnepélyes alkalommal fel-felszólalt. Ilyenkor a házi urat, de gyakrabban a házi asszonyt tisztelte meg szavaival.

él

E pohárköszöntők sokaságuknál fogva is érdemesek a figyelemre, s mivel az ilynemű dolgokat nem igen szokták megőrizni, ezen gyűjtemény ritkasága miatt is becses. De becsessé teszi a köszöntők nagy részét az alkalomhoz mért rövidség, s választékos gond, az ötletes gondolatfűzés, s az a körülmény, hogy ezeken keresztül Wosinski lelkületébe is be lehet pillantani. Eletének nyugodt folyását mindezideig nem zavarta meg semmi. Eredményes munkával töltötte napjait, néha a szórakozásokból is kivette részét. Mint pap buzgón teljesítette kötelességét, s rendes teendőin kivül Lengyelben új iskolát építtetett, Závodon és Aparon restauráltatta templomát. Híveit magán uton is igyekezett szolgálni, tanácscsal és pénzzel segített azon, a kin segíthetett. Ezért aztán népe előtt nemcsak népszerű volt, hanem őszinte szívből szerették is. Pályáján gyorsan haladt előre, s fényes jövőről álmodozhatott, ha ugyan lelkét be nem töltötte az a jóleső tudat, hogy embertársainak így -is iparkodott hasznára lenni, s valósággal hasznára is volt. Másrészt egyéni hiúságát is kielégíthette az a körülmény, hogy tudományos működésével dicsőségét öregbítette, s egy rövid évtized alatt a külső elismerésnek több önkénytes megnyilatkozásaival találkozott. így lj386-ban a berlini Márkisches Provincial-Muzeum elismerését nyilvánította; 1891-ben a római Arcadia tagja, s a müncheni anthropologiai társulat leve,-

62

lezó tagja lett. Ugyanebben az évben az Országos Régészeti és Embertani Társulat méltányolva a hazai régészet terén kifejtett tevékenységét, az igazgató-választmány tagjai sorába iktatta. Valóban sorsa ellen nem panaszkodhatott, s nem minden büszkeség nélkül gondolhatott arra, hogy a fővárosi irodalmi és tudományos köröktől messze eső faluban sikerült országos hírre vergődnie. Azonban életének csendes folyását szerfölött megzavarták a bekövetkező események, s tiszta lelkének nyugodt egyensúlyát is megrendítette az egyházpolitikai küzdelmekben való akaratlan szereplése. Mikor 1892-ben olaszországi útjából visszatért, itthon a képviselőválasztások hangos zaja hallatszott. A bonyhádi kerületben Perczel Dezső lépett föl, s Bonyhádon elmondott programmbeszédében az országszerte kiélesedő egyházpolitikai kérdésekről nem nyilatkozott. Ezen eljárása a beszéd elmondásakor jelenlevő katholikus papok között bizonyos visszatetszést keltett, a miért Wosinski felszólítására összegyűltek, hogy a rajtuk esett sérelmet megbeszéljék, s Perczeit színvallásra kényszerítsék. Egy hivatalos jellegű felszólítást intéztek Perczelhez, a melyben kérték, hogy ismertesse meg az egyházpolitikai kérdésekre vonatkozó véleményét, mert szavazatukat ettől teszik függővé. Perczel válaszolt is a levélre. Válaszának lényege abban az időben az a sokat mondó kijelentés volt, hogy az egyházpolitikai kérdésekben, a legille-

63

tékesebb factornak, az ország herczegprímásának álláspontjára fog helyezkedni, s azt tehetsége szerint támogatni fogja. Wosinski paptársaival egyelőre nem a levél tartalmát, hanem azt az üzenetet közölte, hogy Perczeltől a katholikus ügy támogatását illetőleg megnyugtató választ kapott, s egyúttal felhívta a kerületi papságot, hogy szavazatukkal Perczel mellé tömörüljenek. Erre az üzenetre akatholikus papok is leszavaztak Perczelre, a ki a választásból győztesen került ki, s később a képviselőHáz másodelnöke lett. Történt azonban, hogy 1893-ban Perczel Dezső úgy az országgyűlésén, mint Tolna vármegye közgyűlésén is pártolta a katholikus" érdekeket sértő törvényjavaslatokat. Erre a bonyhádi egyházkerület papsága Aparon, Wosinski esperesnél tartott gyűlésén követelte Perczel levelének felolvasását. Wosinski azzal a megjegyzéssel, hogy a levélnek nem minden része szól a kerületnek, megjelölte a helyet, a meddig felolvasható. A levél tartalma a jelenlevő papok között nagy felháborodást keltett, s ott nyomban követelték a levélnek a hírlapokban való közlését. De Wosinski és egy másik plébános társa tartva attól, hogy a levél közlése Perczel személyére nézve kellemetlen következményekkel járhat, iparkodtak paptársaikat szándékuktól eltéríteni, és sikerűit is a dolgot úgy megoldani, hogy a kerület rosszalását és sajnálatát fejezte ki Perczel eljárása miatt. A rosszalást az esperesnek és a kerület jegyzőjének kellett volna a

64

képviselő tudomására hozni, de Wosinski magának tartotta fenn a határozat közlését. Ezzel az egész ügyet be is lehetett volna fejezni. Azonban az egyházpolitikai küzdelmek folytonosan élesebbé váltak, s akatholikus álláspontot védő Magyar Állam czímű újság az 1894. év elején felszólította olvasóit, hogy közöljék vele ama képviselők neveit, akik az egyházpolitikai kérdésekre vonatkozólag reversalist adtak. Erre a fölhívásra a bonyhádi egyházkerület két plébánosa is írt a Magyar Állam-nak egy-egy levelet, a melyben tudatták, hogy Perczel Dezső is adott a kerület papjainak egy írásbeli nyilatkozatot; s egyúttal megvádolták Perczeit, hogy szembeszökő módon pártolta a vallás-ellenes javaslatokat. Fölmerült most az a kérdés, vájjon csakugyan reversalist adott-e Perczel, avagy magánlevelet írt. Ez okból sürgették Perczel levelének közzétételét. Ő maga is követelte ezt a képviselőházban előadott védekezése során. De Wosinski nem tudott eleget tenni a kívánságnak, mert a levélnek nyoma veszett. Ekkor már a különben nem nagy jelentőségű ügy országos botránynyá növekedett. Nyilatkozat nyilatkozatot ért, az egész fővárosi sajtó foglalkozott a dologgal, közben Perczel párbajt vívott gr. Szapáry Lászlóval, a háborgó katholikusok egyik vezérével. Wosinski és Perczel ragaszkodott ahhoz, hogy a szóban forgó irat pusztán magánlevél volt; ellenfeleik pedig azt vitatták, hogy a levél reversalis jellegű.

65

A mozgalomnak éle kezdetben inkább Perczel ellen irányult, s való az, hogy a Magyar Állam Wosinskit egyenesen nem támadta ; inkább csak a sorok között lehetett érezni, hogy őt is gyanúsítja. De ez a gyanúsítás Wosinskit szerfölött elkeserítette, mert' abban az erős meggyőződésben élt, hogy eljárása teljesen jóhiszemű, s hogy az apari gyűlésen kimondott rosszalással az ügy részéről el van intézve. Különben is mindig idegenkedett attól, hogy nevét a nyilvánosság elé hurczolják ; másrészt sohasem tudott egy véleményen lenni azokkal, a kik embertársaiknak eltérő véleményével szemben nem kíméletesek. A politikával sohasem szeretett foglalkozni, nem is értett hozzá, de a politikai küzdelmek nyomán felmerülő személyeskedés sem egyezett meg ízlésével. Nem volt pártember, s politikai kérdésekben nem tudott merev álláspontra helyezkedni. Sem mint pap, sem mint ember nem szeretett harczokba keveredni, mert féltette tisztes nevét, s irtózott minden gyűlölködéstől. De félt a felekezeti villongásoktól is. Egyik későbbi beszédében, épen az egyházpolitikai küzdelmek lezajlása után, midőn hallgatóságát arra figyelmeztette, hogy ezentúl kétszeresen kell ragaszkodni a katholikus erkölcsökhöz, azt hangoztatta, hogy a katholikus hit a szeretet vallása, s ezért az igazi jó katholikus nem gyűlöli a más felekezetűeket. Egy másik beszédében pedig úgy nyilatkozott, hogy MagyarH a u g h : W o s i n s k i Mór életrajza.

5

66

országon a felekezeteknek békésen kell együtt élniök, mert kevesen vagyunk, s valláskülönbség nélkül mindnyájunknak a magyar közművelődést kell előmozdítanunk. Annyi bizonyos, hogy nem a harcz, hanem a béke embere volt, s magatartása az egyházpolitikai küzdelmek közepette, mikor magasra csaptak a szenvedélyek hullámai, a harcziasabb természetű résznek nem tetszhetett. Az ingerültség a papság körében igen nagy volt. Az elkeresztelési kérdés, a polgári házasság, a receptio izgatottságban tartotta a katholikus papság nagy részét, s aggodalommal tekintettek a jövőbe. Féltek a bekövetkezhető vallási közömbösségtől, esetleg a végzetesen elharapódzó vallástalanságtól. De féltek attól is, hogy a papi birtokokat az állam elkobozza. Aggodalmuk érthetővé teszi azt az elkeseredett harczot, a melyet pz egyházpolitikai javaslatok ellen indítottak. És a szenvedélyek fellobogása idejében, azzal a teljesen jóhiszemű meggyőződéssel, hogy minden papnak csatasorba kell állania, érthetővé válik, hogy a bonyhádi egyházkerület tagjai legjobb barátjukat sem kímélték meg, mikor nem állt közéjük harczolni. Abban a hiszemben, hogy Wosinski nem veszítette el a kérdéses levelet, hanem hogy Perczelnek kiszolgáltatta, szenvedélyesen megtámadták. Kétségbe vonták papi és egyéni tisztességét is, bár jól tudták, hogy társuk, a kivel hosszú időn keresztül meleg baráti viszony-

67

ban éltek, nemcsak nagyművéltségű, előkelő gondolkodású, és puritán életű pap, hanem a legnemesebb szívű, ellenségeinek megbocsátani, s indulatain uralkodni tudó ember is. De kerületi társainak gyanúsítása miatt a jelen esetben indulatát nem sikerült egészen leküzdenie, s ezzel ő is hozzájárult ahhoz, hogy a viszálykodás jobban elmérgesedett. Védekező nyilatkozatában használt néhány élesebb kifejezés, meg a sajtópör bejelentése okot szolgáltatott arra, hogy a Magyar Állam nyíltan és kíméletlenül megtámadja. Közben paptársai — becsületkérdést csinálva az ügyből — az ő hozzájárulása nélkül, sőt akarata ellenére, gyűlést hívtak össze Kakasdra, hogy az igazságot kiderítsék ; de alig végezhettek mást, mint kijelentették, hogy az igazság az ő részükön van. Wosinski e gyűlésen nem jelent meg, de az ügyet megvizsgálás végett beterjesztette a pécsi püspökséghez, s ezentúl nem bocsátkozott többé vitába ellenfeleivel. Mikor később Perczel elkallódottnak hitt levele is megkerült, a sajtó elhallgatott, de ellenfelei ama véleményüknek adtak kifejezést, hogy a megkerült levél nem az igazi. Ezen okból a kerületben továbbra is megmaradt az ellenséges hangulat, s a Magyar Állam egyoldalú közleményei nyomán a papság nagy része elítélte Wosinski szereplését. Helyzete kerületében jóformán tarthatatlan volt, s ezért kitűnő megoldásnak látszott a szek10*

68

szárdi plébániára való ki nevezte teac. De mikor ennek híre kelt, Szekszárdon a lakosság egy része oly módon szerette volna megakadályozni a kinevezést, hogy a város másik kerületének plébánosa érdekében egy küldöttséget menesztett Dulánszky jpüsjpök elé. Azonban a plébániát mégis Wosinski nyerte el az 1894. február 28-án kelt kinevezési okirat értelmében. A szekszárdi ellenséges mozgalomról Wosinski is értesült, s ez szerfölött bántotta; és annyira szívére vette, hogy a kinevezést addig nem akarta elfogadni, míg a püspök ügyében nem ítélt. De a püspök döntése csakhamar megérkezett. E szerint a hivatalos vizsgálat megindítása nem mutatkozott szükségesnek, mert Wosinski eljárása erre nem adott okot; hanem a püspök a feleket mérsékletre és békés megegyezésre buzdította. A megkívánt mérsékletben és nemes viselkedésben Wosinski a tömérdek meghurczoltatás után is módfölött kitűnt; bár gyöngéd jó szíve mély sebtől vérzett, lelki állapotának nyugalma megrendült, hatalmas teste szinte összeroskadt a fájdalomtól, mégis erőt adott neki a hit, az Isten akaratában való megnyugvás, az imádság. Megbocsátott ellenségeinek, és viselte keresztjét. A szekszárdi előlépés számba menő kinevezés ellenfelei körében nagy visszatetszést keltett, a püspök döntése sem nyugtatta meg a kedélyeket; ellenkezőleg, még élesztette a gyűlölködés lángját, a mely hol itt, hol ott tört ki kisebb-nagyobb lobogással. Többek között

69

Wosinskit egyik paptársa levélileg oly erősen sértette, hogy elégtételért kénytelen volt a polgári bírósághoz folyamodni. De a püspök nem engedte meg, hogy pap a polgári bíróság előtt pappal pörösködjék, inkább azt ajánlotta, hogy az igazságtalan támadást tűrje el, s a rágalmazókért imádkozzék.* A becsületében mélyen megsértett Wosinski újra fényes tanújelét adta nagylelkűségének, a pert visszavonta, és imádkozott. Imádkozott akkor is, mikor a bonyhádi egyházkerület papjaitól hozzájuk intézett levelében a következő szavakkal búcsúzott el: «, . . Habár a leghosszabb élet sem lesz talán képes csökkenteni azon fájdalom nagyságát, melyet a legközelebbi múltban okoztak, de nyertem annyi kegyelmet, hogy szívemből megbocsátottam ellenségeimnek, s a kegyelem ugyanazon kútforrásával az ég áldását esdettem le a bonyhádi kerület minden tagjára.* Hogy pedig a maga lelki nyugalmát is megszerezze, Lourdesbe zarándokolt, s ott könyörgött Istenhez. Néhány heti távollét után némileg megnyugodva jött haza, hogy elfoglalja szekszárdi állását. Mindazonáltal aggodalmak bántották, hogy a közelmúlt eseményei miatt a szekszárdi közönség gyűlölettel fogja fogadni/De aggodalmai alaptalanok voltak, mert Szekszárdon szinte tűntető szívességgel üdvözölte mindenki, egyesek és társulatok. Az ünnepélyes üdvözletekre adott válaszai között nem érdektelen az, a melyet a katholikus hitközség küldöttségének mon-

70

dott: «A munkától sohasem irtóztam, a kényelmes tétlenséget egész életemben nem ismertem, de azért ne higyjék, hogy munkásságom csupán a tudomány és irodalom terére szorítkozik. Papi hivatásom méltó betöltését tartottam mindig legelső kötelmemnek. Pap voltam mindig első sorban, s az is leszek mindenkor. Csak papi hivatásom méltó betöltése után szabadon maradt perczeimet használtam fel arra, hogy Tolna vármegyének, a melynek én is szülöttje vagyok, munkásságommal hírnevet szerezzek. Nem a munka aggaszt engem a szekszárdi plébánia elnyerésénél, hanem az a gondolat, hogy Szekszárd közönsége talán nem fog azon szeretetben, bizalomban és lelkes támogatásban részesíteni, melyre sikeres működésemnél nélkülözhetetlen szükség van. De meggyőződtem már eddig is, mily túlzott és alaptalan volt aggodalmam.* Beiktatása a szokásos módon, ünnepélyesen folyt le, s ekkor is meggyőződhetett, hogy hívei szeretettel fogadták, s bizalommal várják ígéretének teljesítését, a mely szerint állásának erejét és befolyását Isten dicsőségére, híveinek lelki üdvére és hazája javára fogja fordítani. És nagy elégtételére, vigasztalására szolgálhatott az a kétségtelen tény, hogy már az 1894. év végén Szekszárdon alig volt nálánál kedveltebb és népszerűbb ember.

V. A gróf Zichy-féle expeditio. Naplójegyzetei s felolvasása a szekszárdi casinoban. Tolnamegye monographiája Wosimki előtt. Előkészületek Tolnavármegye őskorának megírásához. Kutatásairól szóló közlemények. Tolnavármegye története az őskortól a honfoglalásig czímű munkája. A könyv megjelenésének hatása a megyében. Bírálat a régészeti szakközlönyben.

Szekszárdon alig töltött el egy évet, 1895-ben gróf Zichy Jenő felszólította, hogy ázsiai útjában legyen kísérő társa. Szinte mohón ragadta meg az alkalmat, hogy utazási szenvedélyét kielégíthesse; a gróf levelének vétele után nyomban vonatra ült, és Arcoba utazott, hogy ott időző püspökétől szabadságot kérjen. Április végén indult el Budapestről a hat tagból álló társaság, a melynek tagjai gróf Zichy Jenőn és szolgáján, meg Wosinskin kívül Bálint Gábor, Szádeczky Lajos kolozsvári egyetemi tanárok és Cselingerián voltak. Később hozzájuk csatlakozott egy tiflisi ethnographus és egy Wuttke nevű festő. Cselingerián tolmács gyanánt szere-

72

pelt, Szádeczky volt az expeditio naplóvezetője, Bálint Gábor a nyelvésze, s Wosinskinak kellett volna a régészeti kutatásokat végeznie. De az orosz kormánytól az ásatásokra nem kapott engedélyt; útjában — Moszkvát és Szentpétervárt kivéve — múzeumokra nem talált, s így csak a moszkvai meg a szentpétervári régiséggyűjteményekre szorítkozhatott. Régészeti kutatások helyett, mint a társaság photographusa, fényképfölvételeket csinált, és naplójegyzeteket készített, a melyeket ki akart adni. De kidolgozatlanul ez is kéziratban maradt. Ezen érdekes följegyzések útjának igen sok mozzanatát foglalják magukban. Néhány vonással is élénken rajzolják az ázsiai állapotokat, politikai, társadalmi viszonyokat, népszokásokat, s az ottan élő emberek sajátságos világnézetét, gondolkodását, kedélyvilágát. A minden tekintetben új, eddig nem látott, csak hírből ismert világ erősen megragadta lelkületét. Bár sokat kellett szenvednie, nélkülöznie, fáradnia ; az időjárás viszontagságait és betegségeket tűrnie, bár élete is többször veszedelemben forgott, mégis tanulságos, izgató, szép és emlékezetes volt ez az utazása A bejárt terület természeti szépségei ritka gyönyörök részesévé tették, az észlelt szokások bőséges tapasztalatokat nyújtottak. A naplójegyzetek tulajdonképen csak az adatokat foglalják magukban, a melyek akkor lettek volna igazán érdekesek, ha Wosinski ügyes leíró készségével, közvetlenségével, humorával formába önti őket.

73

Útjáról azonban tartott egy felolvasást a szekszárdi casino 1896-i közgyűlésén, mikor az egyesület Magyarország fennállásának ezredik évét ünnepelte. E felolvasás nyomtatásban is megjelent annak a jegyzőkönyvnek részeként, melyet a casino díszközgyűléséről adott ki. Ebben ismertette az expeditio czélját, mely a magyar nemzet bölcsőjének felkutatása volt; vázolta azt a lelkes hangulatot, a melylyel gróf Zichy Jenő vállalkozását kísérte a budapesti sajtó s az egész ország közönsége. Aztán elmondta útjának egyes részleteit, megjelölve a helyeket, a hol tapasztalatait gyűjtötte. A Feketetenger legnagyobb kikötővárosából Odessából indultak, Eupatorián, Kertschen, Noworossijskon keresztül a Kaukázusba, míg végre sok szenvedés árán elértek Ulu-Madjar-ba (Nagy-Magyar). Innen Tiflisbe, majd Bakuba mentek, s átkeltek a Kaspi-tengeren. Majd a turáni síkságon át, hol 47 fokos hőséget kellett elviselniök, vonaton Bokharába jutottak. Itt meglátogatták az emirt. Bokharából visszafordultak, s a Kaspi-tengeren keresztül a Kaukázus daghestáni részét barangolták be, és tanulmányozták. Innen három hónapi viszontagságok után, Moszkvát és Szentpétervárt érintve, honvágygyal telten, s keleti emléktárgyakkal megrakodva, jöttek hazafelé. Míg távol volt, irodalmi működésének legnagyobb és legbecsesebb eredményét, Tolna megye monographiáját a Franklin-Társulat nyomás alá vette, s káplánjai corrigálták. Ez a

74

hatalmas mű majdnem tíz évig készült párhuzamosan a lengyeli sánczról szóló tanulmányokkal. Tolna vármegye történetének megírását már 1874-ben tervezte dr. Nóvák Sándor paksi orvos és régiséggyűjtő. Egy nyolczvannyolcz kérdésből álló nyomatott felhívást bocsátott ki a megyei birtokosokhoz, és más érdeklődőkhöz azzal a bevezetéssel, hogy több évi tanulmányai és kutatásai után közel áll egy kedves eszméjének megvalósításához, « Tolnamegye monographiáját történelmi, földirati, statistikai, természetrajzi, ethnographiai és gazdászati tekintetből megírni.* E nagy föladatot azonban nem sikerült megoldania, legalább nincs semmi nyoma, hogy a monographiát elkészítette volna. De sok anyagot gyűjthetett össze, a melynek holléte ez idő szerint ismeretlen. A megye őstörténetére vonatkozó adatok egybegyűjtéséhez némileg hozzájárult Hőke Lajos és Szelle Zsigmond, a kik mindketten a régészet lelkes művelői voltak, s a vármegyében, kiváltképen Dunaíöldváron eszközölt kutatásuk eredményét részint az Archeológiai Értesítő-ben, részint az Archeológiai Közleményekben hozták nyilvánosságra. De a régészettel foglalkozók szélesebb körben is érdeklődtek Tolna vármegye őstörténelme iránt, mert alig van az országnak oly területe, mint Tolna megye, a honnan annyi, különösen római régiség került volna napfényre, illetve a Nemzeti Múzeumba. Maga Romer Flóris,

75

a magyar régészet tulajdonképeni megalapítója személyesen is meggyőződött arról, hogy itt sok tere nyílik a kutatásnak, s mikor Wosinski szerepelni kezdett, a talaj egy kissé már elő volt készítve. Mindazonáltal Tolna vármegye monographiáját Wosinski sem írta volna meg, ha a vármegye lelkes közönsége erre nem nyújt módot és alkalmat. Az 1885. év januárjában a törvényhatósági bizottság Péchy József tolnai prépost indítványára elhatározta, hogy «a honfoglalás ezredéves ünnepélye fényenek emelésére és ezen ünnep örök emlékének ajánlva* megíratja a megye történetét. Nyomban egy bizottság is alakult, s ez dr. Kammerer Ernőt bízta meg a monographia elkészítésével. De Kammerer érezve a vállalat óriási nehézségét, a munkát megosztotta olyképen, hogy ő dolgozza ki a történelmi részt, Wosinski pedig a történelem előtti korszakot. Örömmel vállalkozott erre a tevékeny Wosinski, s azzal a reménynyel fogott a nagy munkához, hogy segítségére lesz a formailag már megalakult szekszárdi régészeti egyesület. De ebben a reményében csalódott, s hiába sürgette a társulat t á m o g a t á s á t e g é s z e n magára maradva kellett az anyagot összegyűjtenie. A római korszakot kivéve, a megye őstörténelmével előtte még senki sem foglalkozott, szakszerű 1

Monographiánk és régészeti társulatunk. Tolnamegyei Közlöny 1887. XV. évf. 8. sz.

76

ásatásokat senki sem végzett. Szelle Zsigmond kutatásai is az ő korába esnek, de ezek korántsem voltak oly nagy mértékűek, hogy az egész megyére kiterjedtek volna, inkább csak Dunaföldvár és Bölcske környékére szorítkoztak. így tehát neki kellett községről-községre, dülőrőldülőre barangolva, felkutatni az egész vármegyét, és összeszedni az adatokat. «Ezt tudva — így ír munkájának előszavában — senki sem fogja elvárni, hogy kifogástalan legyen munkám, de még kevésbé gondolhat arra, hogy kimerítettem az őskori adatok tárlatát.® Ha nem is merítette ki, de oly széleskörű és eredményes kutatást végzett, a milyen e téren majdnem példa nélkül való. A községekhez kibocsátott tudakozódó ívek beérkezése után némileg tájékozódva, mint a «vármegye bolygó régésze*, minden községben megfordult, gyakorlott szemével kikereste azokat a helyeket, a hol valami nyoma volt az őskorszaknak, s hacsak lehetett, mindenütt ásatott, kutatott, gyűjtött, jegyzett, rajzolt, és írt. Ha valamely nevezetesebb leletre akadt, értekezést készített róla, s az Archeológiai Értesítőben, vagy a helyi lapokban és a Magyar Állam czímű újságban közölte. Ilyen értekezése, mely nem rendszeres ásatásról szól, öt jelent meg. Az első 1890-ben a bonyhádvidéki bronzleletről, 1 mely egy zsibárustól vásárolt s a Nemzeti Múzeumnak 1

Arch Értesítő X. k. 1890.

77

beküldött bronzgyűjtemény ismertetését tartalmazza. Ugyanebben az évben tette közzé a nagymányoki népvándorláskori sírleletről 1 szóló tanulmányát. Ez annyiban érdekes, hogy első irodalmi nyilatkozása a népvándorláskori régiségek dolgában. Ezeket követte a kaposvölgyi üstről 2 és a ráczegresi leletről 3 írt ismertetése. 1892-ben a harczi földvárról 4 értekezett, a melyet véleménye szerint a bronzkor ' első felében élt ama nép készített, a melyiknél még a csiszolt kőeszközök is használatban voltak. Úgy ezek az értekezések, valamint ásatásai és az ásatásokról szóló ismertetések tulajdonképen előkészületül szolgáltak a vármegye történetének megírásához. Csupán egy tanulmánya látott napvilágot, a mely nem megyei vonatkozású, s ez az abaligeti cseppkő-barlangot és a közelében levő római sírhalmokat 5 tárgyaló jelentése ottani ásatásáról. Itt inkább csak baráti szívességből ásatott, otthon azonban anyaggyűjtés kedvéért. Az ásatások nagyobb részét a Nemzeti Múzeum költségén végezte, s a talált tárgyakat oda be is szolgáltatta. Ilyformán igen sok régiséget juttatott a Nemzeti Múzeumba, és a sok között nem egy ritkaságot. Mert feltűnő szerencséje volt az ásatásoknál; akárhol kezdte 1 2 3 4 B

Arch. Arch. Arch. Arch Arch.

Értesítő Értesítő Értesítő Értesítő Értefítő

X. k. 1890. XI. k. 1891. XI. k. 1891. XII. k. 1892. XII. k. 1892.

18

a földet bontani, ásója sohasem dolgozott hiába, de majdnem mindig érdekes és értékes leleteket emelt ki a föld gyomrából. Ezt a körülményt azonban nem lehet pusztán szerencsés véletlennek tulajdonítani, nagy szakavatottság is kellett ahhoz, hogy fölismerje azokat a helyeket, a hol a kutatás eredményesnek Ígérkezett. Szerencséjét illetőleg elég csupán a czikói sírmezőt említeni, a hol százával ásta ki a sírokat, de még a honfoglalási emlékek felkutatásában is kedvezett neki a szerencse. Az ezredéves ünnep előtt ugyanis többen, s köztük Wosinski is megbízatott, hogy honfoglaló őseink nyomát kettőzött buzgósággal keressék. A szorgalmas kutatásnak aránylag nem sok eredménye volt, de azért Wosinski ez irányban is sikeresen dolgozott. A vármegye területéről nemcsak emlékeket gyűjtött össze, hanem Szekszárdon és Kajmádon néhány honfoglaláskori sírra is ráakadt. A megye területén végzett ásatásainak száma igen nagy. A régészeti szempontból érdekes helyek között alig van egy is, a hol legalább néhány órai próbakutatást ne eszközölt volna. De ezt meg kellett tennie, ha a vármegye történelem előtti állapotáról megközelítően tiszta képet akart magának szerezni. Kisebbszerű ásatásairól csak jegyzeteket készített, de nem foglalta külön tanulmányba; a jelentősebbekről egy-egy értekezést, a czikóiról pedig egész könyvet írt. így jelentek meg az Archeológiai Értesítőben egymásután a kölesdi, gerjeni, varasdi,

79

alsónyéki, závodi, regöli 1 , s az Archeológiai Közleményekben czikói 2 ásatásairól írt tanulmányai. Regöli ásatása nem nagy jelentőségű, a kölesdi és alsónyéki a bronzkor megvilágítására szolgáltak; a három éven keresztül folytatott gerjeni, továbbá a varasdi, a závodi és a leletekben legbővebb czikói a népvándorlás korának megismeréséhez nyújtottak számos és becses adatot. A czikói sírmező ismertetése tulajdonképen három részre oszlik. Az első gondos megfigyeléseinek általános eredményét tartalmazza; nincs benne semmi merész következtetés, még az analógiák is hiányzanak, csupán a kétségtelen tények megállapítására szorítkozik. A második szakaszban a sírmellékleteket tárgyalja négy csoportban, külön az edényeket, a fegyvereket, használati eszközöket és ékszereket. Az utolsó, legterjedelmesebb részben egyenkint s nem minden egyhangúság nélkül fölsorolja az ötszázötvenkét sír tartalmát; a nevezetesebbeket és érdekesebbeket sikerült képekben is bemu1 A kölesdi őstelep. Arch. Értesítő IX. k. 1889. és a Magyar Állam 1889. Die Wallburg von. Kölesd. Ásatások Gerjenben. Arch. Értesítő XI. k. 1891. XII. k. 1892. XIII. k. 1893. A varasdi népvándorláskori sírmezőről. Arch. Értesítő XIV. k. 1894. Alsónyéki ásatások. Arch. Értesítő XIV. k. 1894. A závodi sírmező. Arch. Értesítő XVI. k. 1896. Regöli leletekről. Arch. Értesítő XVI. k. 1896. 2

A czikói népvándorláskori sírmező. Arch. Közlemények XVII. k. 1895.

80

tatja. A czikói sírmezőről írt még egy rövid ismertetést a Neues Wiener Abendblatt-ban is, de ebben nincs semmi különös említésre méltó részlet, legfeljebb az, hogy a temetőt határozottan a hunok maradványának tulajdonította. Említett ásatásai korántsem nyújtottak annyi adatot, hogy két kötetes munkáját ezek alapján megírhatta volna. Szükségessé vált összegyűjtenie mindazt az anyagot is, a mi már előtte a nyilvánosság elé került; föl kellett használnia Hőke Lajosnak, különösen Szelle Zsigmondnak Tolna megyét illető kutátásait, s végre át kellett tanulmányoznia az egész régészeti szakirodalmat, hogy az egyes korok általános képét megrajzolhassa. Hogy mekkora lelkiismeretességgel gyűjtötte össze a szakirodalom termékeit, arról tanúságot tesznek füzeteket megtöltő jegyzetei, a melyek csupán a régészeti művek czímeit foglalják magukban. Könyve csak ily páratlanul gondos előkészület után lehetett archeológiai tevékenységének és tudásának gyűjteményes összefoglalása. Tolnavármegye története nemcsak a megye monographiája, hanem egyúttal oly régészeti kézikönyv is, a mely útbaigazítást nyújt egész Mágyarország archeológiájára vonatkozólag. Legalább az általános részek nem csupán a megyére és a Dunántúlra, hanem sok tekintetben az egész országra is illenek. A két kötet öt nagyobb csoportra osztva, végigtárgyalja a kő- és bronzkort, a kelták, rómaiak korát és a népvándorlás idejét abban a sor-

81

rendben, a mint az íllntő népek fölváltották egymást a megye területén. Eme öt csoporton kívül az első kötet elején szó van az úgynevezett paleolith-korról is, a melyből kétségtelen emlékeink nincsenek ugyan, de az itt-ott előforduló mammuth-csontok mégis indokolttá teszik a rövid megemlékezést. A második kötet végén levő befejezés pedig, a mely a megyének_Kammerer Ernő által megírandó és a történelmi időket tárgyaló fejlődés keretébe vág, ugyancsak röviden, a meglehetősen gyéren napvilágra jött leletek arányában, a honfoglalás tolnamegyei emlékeivel foglalkozik. A mű beosztása különben olyképen történt, hogy minden egyes korszak általános jellemzése után következik a megyei lelőhelyek betűrendes lajstroma; s ez a részletes, pontos, megbízható felsorolás a mellékelt térképekkel együtt kitüno tájékoztató a vármegye történelem előtti állapotát illetőleg. Ezen lajstromokban minden megvan, a mi Tolna vármegye őskorára vonatkozólag napfényre került, s a római korszakot kivéve, majdnem az összeset maga Wosinski derítette ki. A kőkorszak megrajzolásánál főleg a lengyeli sánczot kellett alapul vennie, s erre a czélra fölhasználhatta irodalmi munkásságának korábbi eredményeit. E részben újat csak annyit mond, a mennyiben összegyűjtötte, és kiegészítette az egész megye területén előforduló lelőhelyeket, s a lengyeli telep jellemző sajátságait H a u g h : W o s i n s k i Mór életrajza

6

82

általánosította. A bronzkor culturájának vázolására meglehetősen fejlett irodalom állt rendelkezésére, de azért az átvételnél igyekezett eredeti maradni, mert első sorban mindenütt a saját tapasztalatait használta föl, s ezeket bővítette, ezekhez kapcsolta mások véleményét. Egészen önálló és igen becses résznek kell tartani azt a fejezetet, a melyben a tolnamegyei bronzkori földvárakat és védővonalakat tárgyalja, Nem kevesebb, mint ötvenhárom ilyen földvárat fedezett föl, s ha nem is mind az, mint egyik bírálója megjegyezte, mégis tekintélyes számot tesz ki a kétségtelenek csoportja. A mű második kötetében avaskor elnevezés alá foglalt kelta, római és népvándorlási időszak tárgyalása található. Legrövidebb, s aránylag a legkevésbbé kimerítő a kelta emlékek fejtegetése. Ennek oka a leletek csekély számában rejlik. A regölí nagy telep ugyan sok anyagot szolgáltatott, de a kincsásók állandó turkálása miatt az ásatás itt nem járt sok eredménynyel. Talajdonképen csak az Apáthi-pusztán talált sírmező negyvenhét sírját bontotta föl rendszeresen, s ezt nem számítva, véletlenül előkerült leletekből volt kénytelen következtetéseit levonni. De azért ezek a következtetések nem elhamarkodottak, s mindenkor valószinűeknek látszanak. A római korszak feldolgozásánál legkevesebb szüksége volt új kutatásokra, mivel a római emlékek gyűjtése már régebbi keletű, s a megyei leletekről több ismertetés jelent meg. Itt inkább csak össze

83

kellett szedni a szétszórt adatokat, s formába önteni az anyagot. Azonban ezzel nem elégedett meg. Újra átvizsgálta a tárgyakat, tanulmányozta a területi viszonyokat, s ennek köszönhető, hogy a római Pannóniáról szóló ismereteket pótolta, bővítette, jelentékenyen gyarapította. Végül a -népvándorlás korszakát illetőleg az ide vonatkozó történeti adatokat csoportosította Thierry Amadé Attila czímű történeti tanulmánya nyomán, s c:";ak azután világította meg e történelmi culturképet a régészeti kutatások legapróbb részleteivel. Értekezett e kor lakásairól, erődítményeiről, temetkezési szokásairól, fegyvereiről, használati eszközeiről, ékszereiről, edényeiről, s utoljára leírta a Tolna megyében fölásott több ezer sírt és azok gazdag mellékleteit. A munka tudományos értékét emeli az a körülmény is, hogy oly módon van feldolgozva, a milyenben a nem szakértő is gyönyörködhet; legalább az általános, összefoglaló részletek előadása majdnem mindenütt könnyed, világos, sokszor élvezetes. A Tolna vármegye történetét Wosinski összes irodalmi termékei között a leggondosabban és legjobban megírtnak kell tartani, s olyannak, a melyet előadásának könnyedsége alkalmassá tesz arra is, hogy a régészeti tudományt népszerűsítse, megkedveltesse. A kétkötetes nagy munka 1896. májusában jelent meg Budapesten Tolna vármegye története az őskortól a honfoglalásig czím alatt. Megjelenése 10*

84

a vármegyében méltó feltűnést keltett. A könyv ezerötvenöt oldalnyi terjedelme, háromezerhatszáz csinos ábrája és három térképe, általában a megye közönségének bőkezűségét hirdető pazar kiállítása, e csupa külsőség is elegendő volt arra, hogy tiszteletet ébreszszen a szerző iránt, s arra engedjen következtetni, hogy a munka belső értéke egy cseppet sem áll mögötte a fényes külsőnek. A törvényhatósági bizottságnak a honalapítás ezredik évfordulóját ünneplő díszközgyűlésén, mikor a megye közönsége a szekszárdi gimnázium létesítésére százezer, a bonyhádi és gyönki gimnáziumok támogatására ötven-ötvenezer, s végre egy magyarosítási alap megteremtésére ugyancsak ötvenezer forintot ajánlott föl, az alispán nem minden büszkeség nélkül mutatta be a vármegye monographiájának két vaskos kötetét. A díszközgyűlés lelkes önérzettel vette tudomásul, hogy: «a monographiának két kötetből álló első része, a bizottság tudós tagja, Wosinski Mór szekszárdi esperesplébános — több tudományos társulat tagjának — tollából immár megjelent; örömmel és általános megelégedéssel annál is inkább, mert e nagyszabású műben a mohos földnek titoktartó rétegei alól nemcsak a vármegye közönsége előtt tárul fel a tudós bonczkése alatt az őt legközvetlenebbül érdeklő régmúlt idő, hanem a hírneves írónak, — ki a jelenkor régészei sorában méltán foglal helyet az elsők között, s

85

a kit büszke • öntudattal vallhat fiának a vármegye — e kiváló munkájával egyszersmind a hazai szakirodalom lőn sokkalta gazdagabbá. Támaszkodva ugyanis egy évtizedre visszanyúló búvárkodásának meglepő rendszerességgel feldolgozott adathalmazára, s az összegyűjtött ősleletek néma tanúságára, mély tudományának egész 'erejével domborodik ki e műben egy rendkívüli képzettségű tudósnak hatalmas alakja ; és szigorú következtetésekre fektetve megragadó képeit, gyönyörködtető phantasiával szólal meg a multak látnoka.* De a tudós szerző nemcsak erkölcsi elismerésben részesült. írói tiszteletdíj czímén száz darab húszkoronás aranynyal jutalmazták ; s a szerzői jog átengedéseért az elárusított kötetek árából befolyt, meg a tiszteletpéldányok megváltásából származó 1248 forintnyi összeg is neki ajándékoztatott. A díszközgyűlés határozata értelmében az alispán a monographia egy-egy példányát ajándékképen szétkiildötte az ország valamennyi törvényhatóságának, és a vármegye minden községének, hogy emlék gyanánt fogadják el levéltáraik számára. Egyúttal jelezte, hogy a mű második részét, melynek megírását Kammerer Ernő vállalta magára, s a mely Tolnavármegye a honfoglalástól az új korig czímmel fog megjelenni, annak idején szintén elküldi. A ki a monographiát elolvasta, vagy legalább is forgatta, az bizonyára kénytelen volt

86

\

elismerni rendkívüli értékét. Több szakember magánlevele a legnagyobb dicsérettel emlékezik meg a könyv becséről, és hangsúlyozzák, hogy a megyei monographiák között nincs párja. A sajtó azonban, néhány vidéki lap kivételével, tudomást sem vett a műről. Csupán a Pécsi Figyelő méltatta egy hosszabb tárczaczikkben, s többek között azt mondta, hogy «egy valódi tudós fáradságos munkája ez, mely elüt a mostanság gombamódra szaporodó monographiák sablonos irályától . . . csupa mag, csupa tanulmány.* Wosinskit fájdalmasan érintette az újságok, kiváltképen a megyei lapok hallgatása, s jegyzetei között szóvá is tette irodalmi viszonyainknak azt a sajátságos tünetét, hogy a sajtó csak a reclamhoz értő emberek munkáit dicsőíti. Az Archeológiai Értesítő XVI. kötetében megjelent bírálat mindenek előtt dicséri Tolna megyét, hogy területének archeológiai leírását oly terjedelemben tette közzé, a milyen eddig Magyarországon nincsen. Kijelenti továbbá, hogy kevés helyi kutatót ismer, a ki megyéjének archeológiai átkutatásáért annyit tett volna, mint Wosinski, a miért a buzgó kutató nemcsak a megye elismerését, hanem a hazai szaktudomány háláját is kiérdemelte. A könyv beosztásáról szólva, kiemeli, hogy a szerző a gazdag anyagot ügyesen tagolta, hogy egyfelől tekintettel volt a megye laikus olvasó közönségére, a melynek az egyes korszakok általános bevezető és jellemző részei szólnak; másfelől a bőséges és gondos lelet-

8L

statistika kielégítette az inkább anyagot, mint okulást kereső szakértők igényeit. A bírálat többi része a kifogásokat sorolja föl. E kifogások között a leglényegesebb az, hogy a bronzkor, a Laténe, az antik és a népvándorlási kor tárgyalása, vagyis a munka háromnegyed része nem kielégítő, mert úgy látszik, hogy ezekkel a korokkal Wosinski nem foglalkozott annyit, mint a kőkorszakkal. Bizonyos, hogy annyit nem foglalkozott velük, megfelelő leletek hiányában nem is foglalkozhatott; de az is kétségtelen, hogy a régészeti tudomány mostani állapotát teljesen ismerte, tekintetbe vette, s a mit ennek alapján írt, egy megye monographiájának keretében sokkal több, mint kielégítő. A többi kifogás jobbára jelentéktelen részletkérdésre vonatkozik, s egyik-másik nem egyéb, mint nézeteltérés. Wosinski különben válaszolni akart a megjegyzésekre, mert egy ív papíron összeírta a maga igazolására szolgáló védekezést, de nem hozta nyilvánosságra, a mi csakugyan fölösleges is lett volna. Jóval később, 1901-ben Czobor Béla ismertette részletesen a Tolna vármegye történetét/ s bírálatában nagy elismeréssel szól a jeles műről, a melyhez foghatót az eddig megjelent monographiák közül nem tud említeni. Kijelenti továbbá, hogy e két kötetben «a szerző irányt jelölt ki nemcsak a hasontartalmú művek szerzőinek, 1

Katholikus Szemle 1901. 5. f.

88'

hanem nagyértékű kalauzt nyújtott mindazoknak, a kik őstörténeti kutatásaikban eddig a biztos vezérfonalat nélkülözni voltak kénytelenek.® És oly kitűnőnek tartja a munkát, hogy annak, a ki az őskori archeológiából cursust kíván venni, annak teljesen elégséges Tolna vármegye történetét tanulmányoznia. A könyvnek — megjelenésekor tapasztalt hideg fogadtatása Wosinskit fájdalommal töltötte el, különösen azért, mert ismerte művének értékét, s joggal számíthatott volna osztatlan dicséretre. Fájdalmát még növelte az a nagy csapás is, a mely 1896. junius 2-án a már nyolcz év óta vele együtt lakó édes atyja halálával érte. De újra a munkában keresett vigasztalást, s bánatát le kellett küzdenie új gondjai között, a melyek a szekszárdi múzeum megalapítására irányultak. És ezzel megkezdődött eredményes munkálkodásának második korszaka, a múzeumszervezés, a mely egyrészt a szekszárdi intézmény megalkotásában, másrészt felügyelői működésében nyilvánult.

VI. Múzenmalapításra irányuló törekvések Tolna megyében Wosinski előtt. A szekszárdi múzeum megalapítása; a tárgyaknak a gimnáziumban való elhelyezése. Mozgalmat indít a megyében Megveti alapját a múzeum különféle osztályainak. Megalakítja a múzeumegyletet A gimnáziumban elhelyezett múzeumot ünnepség keretében átadja a nyilvánosságnak. A múzeum épületéhezszükséges költségeket előteremti, a palotát megépitteti. A különböző osztályok elhelyezése és elrendezése.

A tevékeny Wosinski legkitűnőbb alkotásának kell tartani a szekszárdi múzeumot. Fáradhatatlan buzgalma, soha meg nem szűnő lelkesedése, képzeletének leleményessége, vasakaratának hajlíthatatlan ereje itt mutatkozott teljes nagyságában. Kevesektől támogatva, sok közömbösséggel, tömérdek akadálylyal küzködve, csodálatos kitartással, óriási munkával, ezerfelé irányuló gonddal jóformán egymaga hozta létre azt a múzeumot, a mely nemcsak Tolna vármegye büszkesége, hanem országszerte méltó feltűnést keltő alkotás. A múzeum alapját tulajdonképen gróf Apponyi Sándor híres lengyeli gyűjteménye vetette meg ; e nélkül alig létesült volna Szekszárdon múzeum, de az intézmény

90

szervezése, kifejlesztése, megnövesztése, a palota emelésének kieszközlése, a felszerelés, berendezés mind Wosinski munkája és kizárólagos érdeme. Wosinski előtt a XIX. század elején gróf Apponyi Antal, Tolna vármegye akkori főispánja is fölvetette a múzeumalapítás eszméjét, s e czélra gyűjtetett is a megyében. Ez első mozgalom részleteiről csak az ismeretes, hogy a létesítendő múzeum számára összegyűlt néhány ezer forintot később a vármegye egyéb alapokkal együtt a törvényszéki palota építésére az államnak engedte át. Azonban a régiségek gyűjtésének nincs semmi nyoma. A megye területén az első ismert gyűjtő dr. Nóvák Sándor, paksi orvos volt, ki meglehetősen nagy gyűjteményt állított össze megyei leletekből. De ez Nóvák halála után jobbadán szétforgácsolódott, s a tárgyaknak csak egy kis része került a vármegye birtokába. Ezt a kis gyűjteményt a tolnavármegyei múzeum legrégibb alapjának kell tekinteni, mely utóbb a szekszárdi múzeum tárgyaihoz csatoltatott. 1882-ben alakult meg a tolnamegyei régészeti egyesület, de ez alakulása után nemsokára meg is szűnt, s 1895 ig a múzeumügy egy lépéssel sem haladt előre. Bár a helyi lapok, s ezek hasábjain olykor-olykor Wosinski is megsürgette a társulat új életrekeltését, de eredmény nélkül. Maga Wosinski a szomszédos Baranya megyébe volt kénytelen menni, hogy legalább az ottani hasonló mozgalmat támogassa, illetve

91

helyes irányba terelje. 1 Itthon egyelőre mitsem tehetett. Az ásatásai alkalmával előkerült tárgyakat is beszolgáltatta a Nemzeti Múzeumba, s csak később, hosszas régészeti tevékenység után látta elérkezettnek az időt arra, hogy a megyei emlékeket a megye területén kell összegyűjteni. Ennek a gondolatnak megvalósításához gyors elhatározással azonnal hozzá is látott. Először gróf Apponyi Sándort nyerte meg az ügynek, s 1895-ben a törvényhatósági bizottság rendes közgyűlésén fölajánlotta körülbelül 5000 darabból álló régisággyűjteményét, és bejelentette, hogy gróf Apponyi Sándor is hajlandó lengyeli múzeumát átengedni, ha a vármegye kellően gondoskodik annak megőrzéséről. Ekkor még csak három szobát kért a múzeum elhelyezésére, de már előre jelezte, hogy a három szoba a közel jövőben sem lesz elégséges, s gondoskodni óhajtott arról, hogy a helyiség bővíthető, illetve tovább építhető legyen. A törvényhatósági bizottság örömmel kapott az ajánlaton, s elhatározta, hogy a vármegye történelmi emlékeinek lehető egybegyűjtése és megőrzése czéljából vármegyei múzeumot létesít, s még a miilenaris esztendőben meg is nyitja. Ámde csakhamar kiderült, hogy a megye anyagi viszonyai kedvezőtlenek, s e miatt nem 1

Visszhang az etbnographiai társulat eszméjéből. Pécs 1889. VIII. évf.

92

lehet a múzeumot megépíttetnf. Valószínűleg megfeneklik az egész ügy, ha Wosinski is elveszti kedvét, bátorságát, reményét. De épen akkor készült el a szekszárdi állami főgimnázium épülete, s mivel ebben egyelőre több üres szoba állott rendelkezésre, a közoktatásügyi minisztertől kért, és kapott engedélyt a maga és gróf Apponyi Sándor gyűjteményének a gimnáziumban való elhelyezésére. Kieszközölte egyúttal, hogy a budapesti Iparművészeti Múzeum régi szekrényeit a Tolnavármegyei Múzeum megkapta ajándékba. Majd nagy mozgalmat indított, hogy a vármegyében található minden régi emléket megszerezzen, s így a gyűjteményt \ gyarapíthassa. ^Fölkért egyeseket, hatóságokat, községeket, társulatokat, hogy segítsék őt munkájában ; levélben, vagy személyesen fölkeresett mindenkit, a kinek valamely régiség volt a birtokában, s addig érvelt, addig kért, míg végre is megvolt az eredménye. Összejárta a vármegye iparosait, s hosszas fáradozás után sikerült egybegyűjtenie a régi czéhek emlékeit. De nem elégedett meg azzal, hogy maga kért; másokat is buzdított, lelkesített, ösztönzött, hogy iparkodjanak figyelemmel kisérni minden érdekes dolgot, s ha lehet, szerezzék meg a múzeumnak, vagy értesítsék őt, hogy maga megszerezhesse. A múzeumügy napirendre került a vármegyében. Szegény, gazdag egyaránt érdeklődni kezdett a mozgalom iránt, s alig múlt el nap, hogy valaki ne hozott volna egy-egy tárgyat.

9Í

De a nagy buzgalom, a közérdeklődésnek szinte kizárólagosan a múzeum számára való lefoglalása visszatetszést is kellett, Wosinski eljárása sok tekintetben erőszakosnak látszott. Másrészt akadtak fontolgatók, a kik nem tudták, vagy nem akarták megérteni a múzeum jelentőségét, s azzal érveltek, hogy a múzeum csak culturális fényűzés, a mire a vármegyének nincs elég pénze. Növelte a visszatetszést az a körülmény, hogy Wosinski a vármegye számlájára szabadon és meglehetősen sokat költekezett. A nji szükségesnek mutatkozott, megrendelte, megcsináltatta, s mikor fizetésre került a dolog, a vármegyét kényszerhelyzet elé állította. De ha ezt nem teszi, a múzeumot sohasem birta volna létesíteni, mert a hivatalos lassúság a gyors és határozott cselekvés emberét minden lépésében megakasztotta volna. S ha a megyétől nem kapott idejében költséget, adott a magáéból, leggyakrabban pedig előlegeznie kellett, s évek múltak, míg ezrekre menő kiadásai visszatérültek. A sok kellemetlenség keserűséggel töltötte el szívét, de azért nem panaszkodott, s múzeumát nem hagyta cserben, hanem haláláig a legnagyobb odaadással, kitartással gondozta, fejlesztette. A begyűlő tárgyak eleinte csupán a régészeti osztályt szaporították, de csakhamar megvetette alapját a könyvtárnak s a szépművészet osztálynak is. A természetrajzi részt pedig oly módon létesítette, hogy a Nemzeti Múzeum kettős példányaiból kért, és kapott egy hatezer

94

darabból álló gyűjteményt: csigákat, rovarokat, lepkéket, madarakat, emlősöket. Hogy a nép* rajzi csoportot is összehozza, új felhívást bocsátott ki a községek elüljáróihoz, lelkészeihez, tanítóihoz, hogy gyűjtsék egybe azokat a tárgyakat, melyek a néprajzi osztály keretébe vágnak. De a fölhívás eredménytelen volt. Most a közoktatásügyi miniszterhez fordult segélyért, s kapott néhány száz koronát, a melyen összevásárolt annyi néprajzi tárgyat, a mennyi elégséges volt az osztály megteremtéséhez. Majd népviseletek ajándékozására szólított fel egyeseket és községeket, és nem minden eredmény nélkül. Majd ismét a Nemzeti Múzeumhoz folyamodott, s innét is kapott néhány Ausztráliából származó néprajzi dolgot. Később új államsegélyt eszközölt ki, s bejárva sok községet, személyesen gyűjtötte össze a népipar kitűnőbb termékeit, faragásokat, hímzéseket, halászati, mezőgazdasági és egyéb eszközöket. Mellékesen lefényképezte a jellegzetes magyar arczokat, koponyaméréseket csinált, hogy tudományosabb színezetet is adjon törekvéseinek. Kiterjedt figyelme a népköltészetre is. Vett phonographot, s faluról-falura járva, megörökítette a szerinte jellemzőbb népdalok szövegét és dallamát. Összeszedegette a Sárköz csekély értékű verseit, s az anyagot összefoglalta A sárközi népköltészet czímű, ugyancsak csekély értékű tanulmányban, a melyet a múzeumegylet tagjai előtt fölolvasott, s később nyomtatásban is kiadott.

Megteremtette továbbá az iparművészeti osztályt, hogy az egyrészt a műízlés fejlesztője legyen, másrészt, hogy a tengődő megyei kisipar emelkedését, föllendülését elősegítse. Hogy valóságos műremekek álljanak minta gyanánt az iparosok rendelkezésére, ismét a közoktatásügyi miniszterhez fordult, hogy az Iparművészeti Múzeum gyűjteményeiből az ipar minden ágába vágó kitűnő példányokat kapjon ajándékba. Egyszersmind felszólította a vármegye iparosait, hogy áUandó kiállítás czéljából készítseneK egy-egy szebb darabot, a melyek révén a közönség megismerheti a jelesebb iparosokat, s a melyek hivatva lennének eloszlatni a vidéki iparosok iránt táplált aggályokat is. A megye hölgyeit szintén belevonta e mozgalomba. Fölkérte őket, hogy kézimunkákkal gyarapítsák a múzeum iparművészeti osztályát, s a hölgyek között páratlanul lelkes felkarolásra talált a kibocsátott felhívás. Valamint az iparművészeti tárgyak összegyűjtésénél nemcsak a múzeumot tartotta szem előtt, hanem gyakorlati czélt is akart szolgálni; épen úgy a női kézimunkák egybegyűjtésekor arra irányult törekvése, hogy a magyaros díszítés motívumait minél szélesebb körben elterjeszsze, és megkedveltesse. E czélból a hölgyek számára szaktanfolyamot is rendezett. Hogy az ipar és iparművészet föllendítésére irányuló tervei nem váltak be úgy, a hogyan szerette volna, nem rajta múlt; a múzeumszervezés alkalmával ő minden lehetőt elkövetett,

96

x

hogy ez újabb közművelődési mozgalmak iránt fölkeltse a megyei társadalom érdeklődését. , A múzeum osztályainak szervezését és kibővítését czélzó, sokfelé irányuló, igen sok munkával és kellemetlenséggel járó tevékenysége mellett nem feledkezett meg a múzeum sorsának biztosításáról sem, és folytonosan kereste a módot, miképen lehetne a gyűjteményhez méltó épületet is megszerezni. 1897-ben az alispán előterjesztése alapján a megyei múzeum alapító okiratának megszerkesztésére, kezelési szabályainak kidolgozására, általában érdekeinek képviseletére egy állandó bizottság szerveztetett, a melynek elnöke Wosinski lett. Ugyanekkor s ugyancsak Wosinski buzgólkodása folytán megalakult a múzeumegylet is, melynek czélja a Szekszárdon létesített múzeum erkölcsi és anyagi támogatása, a múzeum iránt a közönség érdeklődésének fölkeltése és fejlesztése, a múzeum közművelődési hatásának terjesztése. E czél elérésére kebelében egyesíteni törekszik úgy a szakférfiakat, mint a tudományos és közművelődési czélok iránt érdeklődő közönséget. Régészeti, történelmi, néprajzi, természettudományi, ipari és szépművészeti kérdések fejtegetését tűzi ki nyilvános üléseire. Tudományos és néprajzi kirándulásokat rendez. A múzeum anyagának ismertetését népies modorban tartott felolvasásokkal és magyarázatokkal, valamint ily irányú czikkek közlésével elősegíti ; anyagi erejéhez mérten esetleg önálló

97

kiadmányokban ismerteti a múzeum gyűjteményeit. E felsorolásból láthatni, hogy a múzeumegylet alapszabályaiban annyit vállalt magára, a mennyit egy kisebb városban alig lehet megvalósítani. Mindazonáltal Wosinski, az egyesület alelnöke rendezett néprajzi kirándulást, tartott fölolvasást, megíratta és kiadatta a múzeumegylet évkönyvét, s később szereztetett egy vetítőgépet, hogy ennek révén meghonosítsa a népszerű felolvasásokat és ismeretterjesztő előadásokat. A törvényhatósági bizottság végre is méltányolva Wosinskinak a múzeum fejlesztése, rendezése, s az őrzése alatt levő tárgyak osztályozása körül kifejtett önfeláldozó munkásságát, e fölötti örömének és elismerésének kifejezést adandó, egyhangú lelkesedéssel elhatározta, hogy Wosinski Mórnak köszönetét nyilvánítja, s ezt vele jegyzőkönyvi kivonatban közli. De a vármegye nemcsak elismerését nyilvánította, hanem hozzálátott az épület komoly megvalósításához is. A különálló épület elodázhatatlanná vált. Előmozdította ezt az a körülmény is, hogy a szekszárdi főgimnázium fokozatos fejlesztésével a szobákra szükség volt, s innen a múzeumi tárgyakat ki kellett költöztetni. Másrészt az anyag amúgy is annyira összehalmazódott, hogy a gimnáziumi épületben rendelkezésre bocsátott nyolcz teremben már nem fért el. H a u g h : W o s i n s k i Mór életrajza.

7

08

A vármegye pénzügyi viszonyai most sem voltak olyanok, hogy egy nagyobb szabású épület fölállítására költség jutott volna. De Wosinski remélte, hogy állami segítséggel fogja czélját elérni, ha a múzeumot fényes ünnepség keretében nyittatja meg, s erre az ünnepélyes megnyitásra nemcsak a vármegye előkelőségeit hívja meg, hanem magát a minisztert is, és az országos szakembereket, a kiknek jelentékeny befolyásuk van a múzeumok sorsának intézésében. Reményében nem is csalatkozott. Az ünnepélyes megnyitáson, melynek sorrendjét is ő maga tervezte el a legapróbb részletekig, egy hosszabb beszédet mondott. Ebben a beszédben előadta végzett munkáját, megvilágította a múzeumnak a közművelődés terjesztésében való jelentékeny és hazafias szerepét. S miután fölhívta a figyelmet arra, hogy egy megfelelő épület emelése égetően szükséges, az ünneplő közönséget végigkalauzolta a nyolcz termen. S most mindenki saját szemével meggyőződhetett arról, hogy a múzeum létesítője hatalmas munkát végzett, s hogy törekvései csakugyan megérdemlik a legmesszebb menő támogatást. Az ünnepélyes megnyitás után a múzeum hajlékának ügye gyorsan haladt a megvalósulás felé. Wosinski folytonosan sürgette az államsegély kérését, s kitartó buzgalmának meg volt az a fényes eredménye, hogy a belügyminiszter hatvanezer, a közoktatásügyi miniszter pedig ötvenhatezer koronát adott építési czélokra.

99

S innen is, onnan is szerezve néhány ezer koronát, az épíiésre szükséges százötvenezer korona csakhamar összegyűlt. Még 1900-ban lerakták a palota alapköveit, s egy év sem telt el, készen állt Szekszárd legszebb épülete, a mely \ nagy arányaival, stíljének nemes egyszerűségével, s ugyancsak Wosinski fáradozása folytán létesült parkjával méltó feltűnést keltett. Az 19T1. év nyarán megkezdődött a gimnáziumból való átköltözködés, s néhány hónap alatt majdnem minden szekrény, majdnem minden tárgy helyén állott. De a múzeum igazgatója most sem tartotta befejezettnek munkáját. Mindenekelőtt biztosította a múzeumok és könyvtárak országos főfelügyelőségének támogatását, s a rendes évi államsegélyen kívül mindig szerzett valami rendkívüli segítséget is, a mi újításokra, tökéletesítésekre kellett. A rendes államsegélyt részint ásatásokra használta föl, részint vétel útján gyarapította a múzeum egyes osztályait. Ha pedig valamit ajándék útján lehetett megszerezni, fölhasznált minden kínálkozó alkalmat, hogy így is szaporítsa múzeumának tárgyait; s már-már úgy látszott, hogy a tíz nagy teremben és a széles folyosókon sem fog elférni a rohamosan gyülekező anyag, ha tovább is az eddigi arányokban növekedik. Közben elkészült a leltár, s még csak a tárgyak értékének megbecsülését szerette volna elvégezni, de ebben megakadályozta másfelé irányuló sok gondja és elfoglaltsága. v

100

A szekszárdi múzeum kétségkívül hatalmas alkotás. «01y elsőrangú culturális tényező, mely hazánkban a vidéki múzeumok között tárgyainak gazdagsága és tudományos rendezése tekintetéből méltán vezérszerepre van hivatva.®1 Bár nem évtizedek lassú munkájának eredménye, rövid öt év alatt majdnem egészen elkészült, de úgy, hogy a jövőben kereteit tágítani szinte nem is lehetséges. A mi egy múzeum keretei között megfér, annak alapja megvettetett, s nemcsak az intézmény megvalósítása, szervezése, virágoztatása fűződik tisztán Wosinski nevéhez, hanem a haladás minden lehető irányát is megjelölte. Egymaga csinálta meg a szekszárdi múzeumot, a melynek gyűjteményei csekély kivétellel tolnamegyei eredetűek vagy vonatkozásúak, s legnagyobbrészt ajándék útján gyűltek össze. E múzeum megalkotásával egyúttal példát nyújtott arra is, miképen kell egy vármegye területén olyan culturális intézményt létesíteni, mely nemcsak a benne összehalmozott érdekes, de élettelen tárgyaival kelt csodálatot, hanem a közművelődés fejlesztését is iparkodik előmozdítani gyakorlati irányával, könyvtárával és felolvasásaival. A múzeum népszerűségét és megkedvelését nagyban elősegíti a tárgyaknak feltűnően ügyes kiállítása és elrendezése, a mi szintén Wosinski munkája és hervadhatatlan érdeme. 1

CzoborB. Tolnavármegye története. Kath. Szemle 1901.

101

Európa majdnem minden múzeumát bejárta, s így volt módja arra, hogy hasznos tapasztalatokat szerezzen, s ezeket a tapasztalatokat alkalom adtán föl is használja. Legtöbbet tanult, mint maga mondja Bertrand Sándor fölött tartott emlékbeszédében, a saint-germaini múzeumban magától Bertrandtól, a ki harmincz éven át fáradozva, a rábízott múzeum berendezését oly remekül végezte, hogy ez minta gyanánt szolgálhat. A franczia múzeumrendezőt ugyanis az az irányelv vezérelte, hogy a múzeumot látogató nem szakértő közönségre nézve is tanulságosak és érdekesek legyenek a kiállított tárgyak. E czélból az egyes culturszakokat plastikus alakokkal élénkítette, melyek az eredeti eszközökkel mutatják be az illető korok életét, lakásberendezését, az eredeti fekvést feltűntető sírokkal a temetkezési módot. Ebben a rendszerben mutatja be a földvárakat, a római építkezést, a castrumokat, sőt egész ostromokat, melyek lekötik a nem szakértők figyelmét is. Bertrand módszerét alkalmazta Wosinski a szekszárdi múzeumban, azonban a szemléltetésre nem szoboralakokat, hanem képeket használt. De Wosinski rendezői ügyessége nemcsak a gyűjtemények csoportosításában, hanem a termek beosztásában és elhelyezésében is megnyilvánult, mikor az épület tervezőjét a terv készítésénél irányította. A földszintnek egymásba nyíló öt termében vannak kiállítva a régészeti és történelmi emlékek oly sorrendben, hogy az

102

első helyiség a kőkorszaknak, tehát az emberi művelődés legrégibb szakának föltűntetésére szolgál; ez első terem mellé sorakozik a többi, a művelődés fejlődésének rendjében. A második terem magában foglalja a bronzkorszakot, a harmadik a vasat is használó keltákét, a negyedik a rómaiak és a népvándorlás korát, az ötödik pedig a legújabb kort. Itt kellett volna még elhelyezni a czéhek emlékeit, de mivel erre nem jutott hely, Wosinski e csoportot az emeleten levő iparművészeti osztályba vitte. A földszinten a látogató zavartalan sorrendben nézheti végig a mai Tolna vármegye területén élt népek emlékeit a legrégibb időktől kezdve a legújabb korig, s egyúttal fogalmat szerez magának a művelődés egyetemes fejlődéséről is. A szekszárdi múzeumban a régészeti tudomány mai osztályozása szerint képviselve van minden korszak. Nagy tömegben, a példányok számtalan változatában láthatók a kő-, bronz- és vaskor tárgyai; szép a római és a népvándorlás korából származó gyűjtemény is, a mely még sokkal bőségesebb lehetne, ha a korábbi ásatások eredményei nem kerültek volna a budapesti Nemzeti Múzeumba. A legújabb kor tárgyai szintén megtöltenek egy termet, s a földszint széles folyósóján vannak elhelyezve a nagyobb kőemlékek, meg a természetrajzi gyűjtemények. Mielőtt a látogató belépne az első terembe, az ajtóra függesztett rövid magyarázatból föl-

103

világosítást szerezhet a kőkorszak lényegéről, s magáról a lengyeli gyűjteményről, mely hazánkban páratlan, s épen azért a múzeumnak legfőbb büszkesége. Ez a gyűjtemény majdnem az egész nagy termet megtölti, csak néhány szekrényre való, Tolna vármegye más területeiről származó kőkori emlék egészíti ki a csoportot. A tárgyak kiállítása oly módon történt, hogy a fal mellett álló tárlók tartalma eredeti példányokban mutatja be a kőkorszak eszközeit a szükséges útbaigazító föliratokkal. Ily feliratok különben mindenütt bőségesen alkalmaztattak, s így jóformán fölöslegessé válik a katalógus, melynek forgatása mindig kényelmetlen. A tárlók fölött lévő táblákon Uj-Guineának a XIX. század elején dívó kőkorából származó tárgyak vannak kiállítva összehasonlítás kedvéért. Ezek fölött pedig a nagy olaj festésű szemléltető képek, a melyek Löschinger Hugó festőművész ügyességéről tanúskodnak. A kép első része mammuth-vadászatot ábrázol, s alul a tárlókban mammuth-fogak, lábszárcsontok, agyarrészek, megkövesedett kagylók, növénylenyomatokkal biró széndarabok vannak elhelyezve, melyek a megyében hajdan létező paleolith-kornak bizonyságai. A második tárlóban a lengyeli telep tárgyai következnek. Itt láthatók a kőeszközök előállítására használt kőzetek különféle fajai, a gömbölyűre kopott dolgozőkövek, maguk a késpengék, vakarok, nyílhegyek s a nyirfagyanta, a melynek segít-

104

ségével nyélbe erősítették a kőpengéket. Az eredeti tárgyaknak megfelelően a szemléltető képen ábrázolt embercsoport teszi elképzelhetővé a kőeszközök pattogtatását. Ugyaníly módon van szemléltetve a második képen a kalapács-csiszolás, a kalapácsok és balták lyukainak fúrása, a csonteszközökkel való varrás, az edénykészítés, a háttérben pedig a kőkori ember lakása. Alul a szekrényekben a kőbalták, buzogányok, csonteszközök s az agyagedények különféle változatainak eredeti példányai következnek megfelelő sorrendben. A szemléltetés meg a könnyebb megértés kedvéért — mint a késpengéknél — itt is egy-egy kalapács, buzogány, agancstok nyéllel is el van látva, s egy elmés szerkezetű eszköz annak megértetésére szolgál, hogyan fúrták a balták nyéltartó lyukait. Igen ügyesen rendezte el Wosinski a kőkori embernek agyagból, csigákból, kagylókból, vadkanagyarból készült ékszereit, az agyagpiramisokkal körülrakott tűzhelyet, az edények különféle változatait. Általában minden tehetségét és leleményességét fölhasználta arra, hogy a tárgyak kiállítása érdekes, könnyen érthető és tanulságos is legyen. Mint minden teremnek, úgy a másodiknak ajtaján is olvasható a kifüggesztett magyarázat, s a bronzkorszak szemléltetésére szintén két, Löschinger készítette olajfestmény szolgál. Az első képen egy öntőműhely körül foglalatoskodó embercsoport mutatja be a bronzöntés módját;

105

a kép másik oldalán pedig egy ifjú harczos arájával a földön ülő bronzkereskedő czikkei közül ékszereket vásárol. A háttérben a korszakot jellemző czölöpépítmények láthatók. A kép alatt elhelyezett szekrényekben az ábrázolt jeleneteknek megfelelően vannak csoportosítva az eredeti öntőminták, a bronzöntésre használt kanalak, bronzrögök, bronzlepények; továbbá a vésőknek, baltáknak, csákányoknak, kardoknak, tőröknek, sarlóknak, karpereczeknek és egyéb ékszereknek különböző példányai. A másik festmény művészi módon, hangulatos színezéssel, s ügyes csoportosítással a bronzkori temetést, a hullaégetést szemlélteti. Alatta az eredeti alakban kiemelt urna-sír van kiállítva a megégett csontokkal, bronz szerelvényekkel és edényekkel. A terem közepén álló nagy szekrény a lengyeli telepről előkerült bronzkori tárgyakat tartalmazza. Más szekrényekben vannak kiállítva a Tolna vármegye különböző helyeiről előkerült bronzok és edények, a melyek két csoportban tűntetik föl a korbeli agyagművességet. Az egyik csoport tisztán mészbetétes edényekből áll, melyeknek nagy száma, s igen díszes példányai becsessé teszik a gyűjteményt. A lengyeli mészbetétes edények, s ez a gyűjtemény indította Wosinskit Az őskor mészbetétes díszítésű agyagmüvessége czímű nagy munkájának megírására. A bronzkor után következő vaskorszak emlékei a harmadik szobát töltik meg. Egy nagy

106

szekrényben a keltáknak vasból készült fegyverei, a kardok, dárdák, a jellegzetes kések, s egyéb ilynemű eszközök vannak csoportosítva, egy másik szekrényben pedig a graphitos edények, bronzékszerek, fibulák, borostyángyöngyök, s a keltáknak görög utánzatú ezüstérmei láthatók más, e korból való leletek társaságában. Az eredeti helyzetben kiemelt csontváz fölött függ a kelták culturáját ábrázoló olajfestmény. A negyedik teremben a rómaiak emlékei és érmei, s a népvándorlás korából való megyei leletek következnek. Szemléltető kép van a rómaiak korához is; a temetkezési módot feltüntető nagy téglákból összerótt sírláda a folyosón áll. Végre a földszint utolsó termében a legújabb kor fegyverei, kardjai, sarkantyúi, s egyéb tárgyai, a szabadságharcz emlékei, zászlói, s a megye jeleseinek olajfestésű arczképei foglalnak helyet. Az emeletre vezető lépcsőház oldalfalain a modern iparművészet kitűnő termékeit ábrázoló mintalapok függnek. Az emeletre érve, a látogató először is az elkülönített könyvtárhelyiségbe lép, a mely egy sodronykerítéssel két részre van osztva. Az egyik részben tízezer kötet elhelyezésére alkalmas új szerkezetű, nyitott vaspolczokon sorakoznak a könyvek; a másik rész az olvasószoba. A széles emeleti folyosó legnagyobb részét a néprajzi gyűjtemény foglalja el. A néprajzi tárgyak másik csoportja a könyvtár mellett levő

107

teremben van kiállítva. Konyhaczikkek, mezőgazdasági szerszámok, halászati eszközök, a pásztoréletet feltüntető tárgyak, húsvéti hímes tojások, s a népművészet díszes termékei láthatók itt gondos elrendezésben. Az iparművészeti gyűjtemény számára két szoba jutott. Az egyikben a régi czéhek emlékeit, szabadalmi leveleket, jegyzőkönyveket, czéhládákat, zászlókat, továbbá a modern iparművészet egy-egy kiválóbb termékét helyezte el Wosinski. A bőr-, fa-, vas-, agyag- és üvegipar egyaránt képviselve van, s közülük a helyi iparosok czikkei sem hiányzanak. Említésre méltók az egyik fazekasmester újabb ízlésű készítményei, melyek több kiállításon feltűnést keltettek. Ezen edények készítését szintén Wosinski kezdeményezte, szorgalmazta és támogatta. A másik helyiségben jobbára a megyei hölgyeknek magyaros mintákat feltűntető hímzései vannak összegyűjtve Az utolsó nagy teremben, mely tulajdonképen felolvasásokra van szánva, áll a vetítőgép, s falait művészek olajfestményei díszítik. Wosinski halálakor a törzskönyvbe iktatott, czédulakatalóguson felsorolt és számokkal ellátott tárgyak összege kevés híján ötvenötezerre rúgott. Ebből esik a régészetre 38,419, a néprajzra 3321, a könyvtárra 2769, az iparművészetre 1505, a szépművészetre 182, s a természetrajzra 8664 darab. E számok is mutatják, hogy rövid tíz év alatt mit végzett a múzeum fáradhatatlan igazgatója.

VII. Szekszárd története. Vallásos érzülete uti rajzaiban. Papi tisztének betöltése. Összeütközése új püspökével. A kath. hitközség anyagi ügyeit rendezi, s a közvélemény ellene fordul. Apáttá való kineveztetése. A konstantinápolyi zarándoklat. A szekszárd-belvárosi templom diszítése. Egyházi szónoklatai.

Múzeumot szervező gondjai között írta meg 1898-ban a Bodnár István által szerkesztett Garay Album számára Szekszárd őstörténetét. Előbbi állomáshelyeinek, Lengyelnek, Závodnak és Aparnak múltjáról is készített jegyzeteket, de ezeket nem dolgozta föl közölhető formában, s így nem is jutottak a nyilvánosság elé. A Garay szobrának leleplezésekor megjelent albumba írt tanulmány érdekesen emlékezik meg Szekszárd költőjének történelmi érzékéről s lapjának, a Honművész-nek régészeti közleményeiről. Majd Szekszárdnak a kelták és rómaiak idejében való szereplését vázolta az itteni leletek nyomán, miután megállapította, hogy a város régi Alisca neve tulajdonképen kelta eredetű, s csak a római uralom alatt bővült az «a» végzettel. A rómaiakat

109

elsöprő népvándorlás hullámai aránylag kevés nyomot hagytak hátra, de honfoglaló őseinknek Wosinski három sírmezejét találta meg, a mi arról tesz tanúságot, hogy a magyarság itt hamarosan megtelepedett, mint a Dunántúl egyéb helyein, a hol eléggé fejlett culturát találtak. Az I. Béla király idejében alapított benczés kolostor is bizonyítja, hogy az Árpádkori királyok uralkodása alatt Szekszárd jelentékeny hely volt, s ezt igazolják Fraknói Vilmosnak A szekszárdi apátság története ez. könyvében összegyűjtött adatai is, melyek az apátság későbbi viszonyaira is fényt derítenek. Ebben a történelmi hagyományokban és régészeti emlékekben bővelkedő városban, erkölcsös és vallásos hívek között Wosinski kezdetben jól érezhette magát. A varos közönsége tisztelettel és szeretettel vette körűi, ő pedig iparkodott a közbecsülést a maga számára biztosítani. A más felekezetűekkel békésen megfért, ellentétbe nem keveredett, mert türelmes volt. Úgy ezek, mint hívei nemcsak a tudóst tisztelték benne, hanem a nemesszívű embert is, főleg a példás életű papot. Már úti rajzai révén ismeretessé vált önmagába mélyedő belső vallásossága, mely az önzetlen szeretet talajában gyökeredzett. Svédországi útjában nemcsak a templomokat látogatta szorgalmasan, hanem lépten-nyomon istenes gondolatai támadtak, s örömmel emlékezett meg arról, hogy vallásos érzésű emberekre és

10

ájtatos katonatisztekre talált, a kik a nép közé vegyülve, buzgón borultak térdeikre. Jeruzsálemi zarándoklását is szent lelkesedéssel írta le. Minden sorából sugárzik a derék papnak egész lényét betöltő mély vallásosság, s költői lendülettel, áradozó szavakban törnek elő érzései, gondolatai, a melyek a szent hely emlékei nyomán fakadtak. «Utaztattam eddig — úgymond — szememet, elmémet és képzeletemet, de szívem és lelkem itt kezdte meg tulajdonképeni útját.» A már meglett férfi gyermeki, naiv örömmel siet Jeruzsálem felé, s megindultan borul egy sziklára hálát adni Istennek, hogy abban a kegyelemben részesítette, a mely után millió és millió ember hasztalanul sóvárog; és áhítattal imádta az Istenembert, a ki. szeretete nagy művével innét az egész világot átalakította. Megható mindvégig az az őszinte és rajongó lelkesedés, a melylyel szentföldi útjáról emlékezik; s igazi jó paphoz illő cselekedet volt, hogy zarándoklásáról írt könyvének jövedelmét a keleti missionáriusok támogatására áldozta. De itthon is pontosan betöltötte papi tisztét, a minek legfényesebb bizonyítéka az, hogy a gondjaira bízott nép, a mely a mostani zavaros viszonyok között sokszor érthető ok nélkül idegenkedik papjától, hozzá mindig tisztelettel és szeretettel ragaszkodott. Pedig sohasem kereste a népszerűséget, nem hízelgett, nem szerepelt népmentési mozgalmakban, csak kötelességét teljesítette, s úgy élt, mint a hogyan egy

ill

feddhetetlen erkölcsű paphoz illik. Lelki tisztaságának tudatában nem hajhászta senki kegyét, jót tett ott, a hol alkalom nyílt rá, pártatlanul igazságos igyekezett lenni minden ügyes-bajos dologban, hivatalát és iskoláit rendben tartotta, hitközségét szorgalmasan istápolta, templomait restauráltatta, szépítette, és állandóan buzdított a katholikus hithez való tántoríthatlan ragaszkodásra. Nem hiányzott belőle a bölcs megfontolás sem, a mi alkalmatossá tette volna magasabb egyházi méltóság viselésére. Azonban előhaladásának útjába váratlan akadály gördült. Új püspöke, Hettyei Sámuel, kerületét beutazva, Szekszárdon akart gyászmisét szolgáltatni az éppen akkor orvul meggyilkolt Erzsébet királyasszony lelki üdvéért. Bár Wosinski ismerte püspökének szándékát, mégis megelőzte őt a misemondásban, mert úgy értesült, hogy Hettyei szekszárdi útját elhalasztotta. Ez csakugyan meg is történt, de néhány nap múlva a püspök hirtelen-váratlan Szekszárdon termett, s mikor megtudta, hogy a gyászmise már megtartatott, nagy haragra lobbant, s plébánosát engedetlenséggel vádolta. Neheztelését a tisztelgő küldöttségek előtt is kifejezésre juttatta, és a mélyen megalázott Wosinski hiába védekezett, püspöke támogatására többé nem számíthatott. De nem is számított, mert elégedetten élt Szekszárdon. Ez a nyugalom azonban nem tartott sokáig. A katholikus hitközség anyagi ügyeit rendezve,

112

szükségessé vált az eddig adómentességet élvező állami tisztviselők megadóztatása is, a mi nagyvisszatetszést keltett. A hivatalnokok egy csoportja megfóllebbezte az adókivetést, s mivel a közigazgatási hatóságok Wosinskinak adtak igazat, «papi erőszakoskodás® czímen Wosinski ellen fordult a közvélemény, s ettől kezdve alig múlt el hét, hogy valamely keserűségben ne lett volna része. A múzeum szervezésénél is tömérdek baja támadt; alig győzte az akadályokat útjából elhárítani, s mert elhárította, ezért is az «erőszakos papot® vádolták. A pap rovására írták amaz eljárást, hogy gróf StyrumLymburg-féle alapítvány katholikus jellegét vitatta. A gróf ugyanis 1798-ban kelt végrendelete szerint nagyobb összeget hagyott egy Simontornyán létesítendő menedékház javára, hogy ebbe munkára képtelen, római katholikus vallású hat megyei nemes kapjon biztos ellátást; és alapítványt tett nemesi családból származó szegény tanulók segélyezésére is. Ez utóbbi intézkedésnél nincs feltüntetve a róm. katholikus vallásnak az ösztöndíj elnyeréséhez való szükségessége, de a végrendelet szelleme erre enged következtetni. Félszázadig más vallású nemesek nem is részesültek ebben az ösztöndíjban, csak 1863-tól kezdve adták protestánsoknak is. Ez ellen szólalt fel Wosinski, s egy nagy tanulmányban vitatta igazát, a mit később a közoktatásügyi miniszter is elismert. Ezekhez járult még több aprólékos surló-

113

dás, a melyeknek semmi komolyabb alapjuk nem volt, mégis kiélesedtek, s Wosinski helyzetét szerfölött kényelmetlenné tették. Fájdalommal töltötte el, hogy olyas dolgokkal gyanúsították, a melyekben semmi része nem volt, hogy törekvéseit félreértették, vagy meg sem értették ; hogy türelmetlen, erőszakos papnak tartották, holott egész életében a béke és szeretet apostola volt. Fájdalma lassan-lassan elkeseredéssé növekedett, s bár nem mutatta, de annál jobban érezte. 1901-ben a király a Szent Miklósról nevezett madochai apátság czímzetes apátjává nevezte ki; e rég megérdemelt kitüntetés, meg a számos helyről jött üdvözlet némi vigasztalására szolgált, de azért kényelmetlen helyzete nem igen változott, s jókedve többé nem tért vissza. Sok csalódásának keserűségeit elnyomva, iparkodott sorsával megbékülni, s türelemmel hordta vállán a keresztet, a melynek súlyát már megszokta. Magába zárkózott, ismerőseivel ritkán érintkezett, visszavonult könyvei közé, s igazán csak akkor érezte jól magát, ha Szekszárdról elutazhatott. Gyakran járt Budapesten múzeumi dolgokban, mint országos felügyelő meglátogatta a vidéki múzeumokat, többször megfordult István öccsénél, a ki hosszabb ezredorvosi működés után a balfi fürdőt megvásárolva, azt híressé tette kitűnő berendezésével, és az epileptikus betegségeknek meglepően sikeres gyógyításával. 1903-ban egy száz tagból álló magyar csoporttal elzarándokolt II. Rákóczi Ferencz sírjához Konstantinápolyba. H a u g h : W o s i n s k i Mór életrajza.

8

114

A kitűnő szabadsághős hamvainak hazaszállítása már régi kívánság volt, s Thaly Kálmán, a Rákóczi-kor lelkes történetírója, Rákóczi emlékének rajongó tisztelője, untalan sürgette, hogy a nagy száműzött porai végre hazakerüljenek. Az 1903. évi zarándoklat bizonyság volt arra nézve, hogy a" magyarság változatlanul, és erős ragaszkodással kívánja Rákóczi hamvainak hazaszállítását. S ez három esztendő múlva meg is történt. Hogy ily hamarosan, abban Wosinski szereplésének, de különösen ünnepi beszédjének is volt egy kis része. Ezt a beszédet a lazarista S.-Benoit templomban mondta el Rákóczi sírja fölött a magyar zarándokok, a konstantinápolyi magyar-osztrák követség, a török kormány képviselői és sok Konstantinápolyban élő magyar » jelenlétében.^ A szép beszédben a magyar szabadsághős vallásos érzületét domborította ki különösen; és hangsúlyozta, hogy a hazafi fájdalmát csak a vallás vigasza enyhítette, és Isten akaratában megnyugodva, viselte sorsa keménységét, «Miért ne dicsőítsem — így szólt — itt, az Istennek szentelt helyen Rákóczinak, hazánk szabadsága ügyében szerzett halhatatlan érdemeit, mikor maga az Üdvözítő is nemcsak az egyéni, hanem a haza iránti szeretetet is beoltotta az emberbe, és Rákóczi egész életében Istenért, hazáért és szabadságért küzdött . . . Eljöttünk ide, hogy jóvátegyük elődeink mulasztásait, hogy annak fejére, kit magyar törvény

115

tett hontalanná, későn bár, de megbánással, mély kegyelettel tegyük a babért. Hogy most is, midőn ezt tenni akarjuk, idegenbe kell a nagy halott sírjához zarándokolnunk, mély bánatot okoz nekünk, melyet csak a remény enyhít, hogy végre is sikerülni fog szent csontjait magyar földön örök nyugalomra helyeznünk. Most e helyen merítsünk erőt nemzeti eszményünkért folytatott küzdelmeinkben, és kérjük a mindenható Istent, áldja meg a magyarok királyát, hogy tegye boldoggá az ő hű magyar nemzetét akaratával, elhatározásával.® A szónoklat után Wosinski ünnepi gyászmisét mondott fényes segédlettel, majd a mise végén Szádeczky Lajos kolozsvári egyetemi tanár hazafias beszéd kíséretében letette Rákóczi sírjára a zarándoklók koszorúját. Ezenkívül még tizenegy város és kilencz megye képviselője helyezett koszorút a dicső hamvak fölé, végül az összes jelenlevők elénekelték a Hymnust és a Szózatot. A török nép a magyar zarándok csapatot nagy lelkesedéssel, s maga a szultán is tüntető szívességgel fogadta. A nála tisztelgő küldöttség tagjait, köztük Wosinskit is kitűntette a harmadosztályú Osmanie-rendjellel, a melynek viselését később a magyar király is megengedte. Érdemeinek számát gyarapította azzal is, hogy templomát újraépítésének százesztendős évfordulója alkalmával restauráltatta. Szekszár10*

116

don az első templom 1063-ban épült, de ezt a tatárjárás meg a törökpusztítás idejében többször lerombolták, a hívek pedig mindig újraépítették, s mindenkor az Úr mennybemenetelének tiszteletére szentelték. Legutóbb az 1794. év augusztus 7-én a városban dühöngő, s hatszáz házat elhamvasztó tűzvész a templomot is fölperzselte. Fölszerelései közül csupán a szentségtartót, és az oltárképet tudta megmenteni Szluha apát, és a neki segédkező községi biró. A lakosság a borzalmas pusztítás miatt iszonyú nyomorba jutott, s épen a nagy szegénység akadályozta meg a templomnak hamarosan való újraépítést. Nyolcz éven keresztül gyűjt ö t t é k a szükséges költségeket, 1802-ben fogtak az építéshez, s csak 1805-ben fejezték be. Az új templom építése oly nagy terheket rótt a hívekre, hogy ezek viselése elől több család elköltözött Szekszárdról, de mikor a templom elkészült, visszahozta őket a honvágy. A századik évforduló emlékére Wosinski nagyszabású gyűjtést rendezett, s a befolyt adományokból kijavíttatta a főoltárt, igen szép, festett üvegből készült ablakokat rendelt, hat olajfestésű szentképet készíttetett, s általában az egész templomot renováltatta, megszépítette. Magának az évfordulónak jelentőségét egy kitűnő ünnepi beszédben méltatta, s buzdította híveit, hogy soha ne hagyják el a templomukat. Újabb csalódásai miatt végtelen fájdalom gyötörte szívét; s ebben az időben rendült meg

117

egészsége is. Amint bánatát, úgy betegségét is erős lélekkel viselte ; nem panaszkodott, nem is kimélte magát. Rendkívüli testi ruganyosságának megcsökkenéséből lehetett arra következtetni, hogy nem egészséges. Szárnyaszegett lélekkel, s fáradt testtel dolgozott tovább. Az 1906. évben elment Pécsre, hogy ott a katholikus körben felolvasást tartson. Ugyancsak 1906-ban Pécsett a székesegyház felavatásának évforduló ünnepén a püspök megbízása folytán egv nagy beszédet mondott. Mint egyházi szónok is a kiválóbbak közé tartozott. Nemcsak előadásmódjával, de beszédeinek tartalmával is sokszor nagy hatást gyakorolt híveire. Hatalmas alakja, megjelenésének választékos komolysága, ihletet sugárzó tekintete már magában véve lebilincselte a hallgatók érdeklődését; pathetikus előadása pedig, mely a lényegtelenebb mondatok hangsúlyozásában is jellemezte, sajátszerű ünnepélyes színezetet kölcsönzött minden föllépésének. Mélyen és tisztán rezgő érczes hangja a szívek legtitkosabb rejtekébe is behatolt, az érzéseket hűen visszatükröztető arczának kifejezései a lelkeket sohasem hagyták érintetlenül. Különös közvetlenséggel tudott megrázni és megindítani. Szinte borzalmasan dörgött hangja, mikor a bűnök rettentő bűnhődését magyarázta, s a nagy templom falai a félelmes csendben szinte kétszeres erővel verték vissza harsogó szózatát. A szelídebb érzések tolmácsolására hangja nem volt alkal-

118

mas, de tiszta és érthető kiejtésével, vagy egy-egy szép gondolat fölhasználásával elő tudta idézni a kellő hangulatot. Beszédjeinek kerek formája és gondos kidolgozása mindig növelte a hatást. Szónoklatait előbb megfogalmazta, letisztázta, és jól betanulta nem csupán káplán korában, hanem később is minden egyes esetben, mikor már annyi gyakorlatra tett szert, hogy nagyobb előkészület nélkül is tudott volna szónokolni. De ösmerve a külső forma értékét, a mely gyakran a tartalmatlanságot is feledteti, mindenkor nagy gonddal készítette beszédeit. E beszédkészítési mód sokszor nélkülözte az önállóságot, különösen fiatalabb korában. Szerette fölhasználni a kész egyházi szónoklatokat, a melyek között kényekedve szerint válogathatott; s ha néha egyet-egyet szószerint át is vett, leggyakrabban több, ugyanarra az alkalomra írt beszéd részeiből állította össze a magáét. így cselekedett Szekszárdon is, a hol a plébánia birtokában lévő szentbeszédgyűjtemény, mely a XIX. század plébánosaitól származott, erre bőséges anyagot nyújtott. A különböző beszédek átvételében, s a saját szónoklatainak a részekből való összeállításában kitűnő ügyességről és formaérzékről tett tanúságot. A hosszadalmas fejtegetéseket összevonta, a szép gondolatokat kibővítette, világosabbá, közvetlenebbé tette, s mindenkor vigyázott arra, hogy beszédének könnyű áttekintése, kerek szerkezete és lehetőleg gondosan kidolgozott stílusa legyen.

119

Kezdetben Gödrén nem tudott megszabadulni az iskolában elsajátított stílustól. Mondatai telve vannak általánosságokkal, elvont igazságokat hirdetett színtelen formában ; egyéni érzéseit és gondolatait nem merte a szószékre vinni, s ha valamit esetleg az élet jelenségeivel akart vonatkozásba hozni, az arra való gondolatot is a könyvekből merítette. Míg egyéniségét hűségesen visszatükröztető pohárköszöntői a legközvetlenebbek közé tartoznak, egyházi beszédei a teljes közvetlenséget, eredetiséget később is nélkülözik. De ezen a téren is sokat fejlődött. Lengyeli, závodi és apari plébános korában készített német nyelvű beszédei úgy tartalom, mint forma tekintetében inkább és inkább a hívek értelméhez és lelkületéhez szólókká lesznek. Több bátorsággal alkalmazta képeit a folyó élet jelenségeire. Szekszárdon pedig, a hol ismét magyarul kellett szónokolnia, stílusán és előadásmódján egyénisége határozottabban visszatükröződik. Mint előbb, úgy most is szívesen merítette hasonlatait a természet köréből; a nap és csillagok, a virágok és madarak, a tenger és hegyek gyakran szerepelnek beszédeiben, a miből következik, hogy a körmondatos szerkezet sem közönséges. A régebben gyakorta szereplő idézetek is megkevesbedtek, s csak itt-ott támogatta állításait az apostolok szavaival, meg a Szentírásból vett mondatokkal. A hívekre gyakorolt hatás ily módon közvetlenebbé vált, a mit fokozott még az a

120

körülmény is, hogy a való életet többször és egyéniebben hozta kapcsolatba a vallással, a mivel tényleg szorosan összefügg, s ennek gyakori hangoztatása fogékonyabbá teszi a szíveket. Egyházi beszédeinek legnagyobb részében az evangélium szavait magyarázta, s minden egyes magyarázatának alapgondolata, hogy a vallásos hit nélkül az ember élete üres, czéltalan, boldogtalan. Még a tisztán hazafias tárgyú fejtegetéseknél is olyképen érvelt, hogy a vallás nemcsak megfér a hazafisággal, hanem azt tetemesen gyarapítja is, rendületlenebbé teszi. Gyakran szólt a szív legnemesebb érzéséről, a szeretetről. Szívesen és mély gondolkodásra valló készséggel fejtegette híveinek, hogy a művelt elme magában keveset ér, ha nem járul hozzá a szív nemessége, ha hiányzik a szívből az önzetlen szeretet, a mi nélkül nincs megelégedés, boldogság. A szeretetnek pedig igaz talaja a vallás. A vallás tanít meg hinni, remélni, bízni, embertársainknak megbocsátani, egymást szeretni, s a hit ereje tesz képessé arra, hogy földi nyomorúságainkat türelemmel és megnyugvással viseljük. A földi élet előkészület az örök boldogságra, s a ki mértékletesen és erkölcsösen élt, a ki jól cselekedett, a ki embertársait, hitét, Istenét szerette, az meg is kapja jutalmát a túlvilágon. De nemcsak a szeretetre buzdított, hanem kikelt a bűnök ellen is. Ostorozta az irigységet, a felfuvalkodást, a tétlensé-

121

get, a jellemgyöngeséget, a kicsapongást és mindenek fölött a korunkban oly annyira divatos vallástalanságot, meg a vallás iránt való közömbösséget. A socialismus égető kérdéséről "csak ritkán és tartózkodva nyilatkozott, de annál hevesebben támadta a vallást, a társadalmi és állami rendet felforgató újságokat, nyomtatványokat, könyveket, a melyek a legártatlanabb lelkeket is megmételyezik azzal, hogy a bűnt meg az erkölcstelenséget dicsőítik. Mély aggodalommal szemlélte a magyarság soraiban dúló széthúzást és a keresztény vallástól való eltávolodást, s bár egyenesen nem mondta ki, de igyekezett megértetni,hogy a magyar nemzet igazi boldogulása csak akkor következhetik be, ha visszatér hitéhez. Hazafias szellemű beszédet egyébként többet készített. Köztük a már említett, Rákóczi emlékét dicsőítő szónoklatán kívül nevezetes az is, a melyet a milléniumkor, a negyvennyolczas törvények szentesítésének ötvenedik évfordulóján, 1 s a magyar katholicismus 900 éves ünnepén mondott el. Ez utóbbiban meggyőző erővel bizonyította, mennyire össze van forrva a magyar nemzeti érzés, meg műveltség a katholicismussal; az ezredéves évforduló alkalmával pedig erősen hangoztatta, hogy a katholikus egyház a magyar nemzetet tömérdek hányattatása és viszontagságai között sohasem hagyta el, hanem mindenkor a legnagyobb ön1

Megjelent a Tolnavármegyében 1898

122

feláldozással támogatta. A negyvennyolczas törvények szentesítésének emlékére mondott beszédében a szabadság eszméjét fejtegette bölcseleti, vallási és hazafias szempontból. Hazafias érzületének különben mindenkor kifejezést adott, valahányszor erre alkalom kínálkozott, s a SzentIstván napra készített szónoklatai mind a mélyen érző hazafi lelkesedésétől vannak áthatva.

VIII. A múzeumok és könyvtárak országos felügyelőjévé nevezi ki a minister. Rátermettsége. A hazai múzeumok keletkezése. Az ingó műemlékekről és leletekről készített javaslata. A javaslat tárgyalása.

Wosinskit a régészeti tudomány terén kifejtett kitűnő munkálkodásáért, s a szekszárdi múzeum megteremtése körül szerzett érdemeiért a közoktatásügyi miniszter 1901-ben kinevezte a múzeumok és könyvtárak országos felügyelőjévé. A kinevezési okirat szerint Wosinskira a régészeti múzeumok ügykörének ellátását bízták. A megbízásnak is, valamint minden egyéb dolgának kifogástalanul megfelelt, s szerepét ezen a téren is ép oly kitűnően betöltötte, mint akárcsak a szekszárdi múzeum szervezésénél. Az a körülmény, hogy a szekszárdi múzeumot jóformán a semmiből hozta létre, hogy az akadályok százféle halmazán kellett keresztül gázolnia, tapasztalatait annyira meggyarapította, s a múzeumszervezésnek minden csínját-bínját anynyira kiismerte, hogy ebben a dologban alig lehetett volna párját találni. Épen ezért a vidéki múzeumok ügyére nagy szerencse volt íelügye-

124

lővé történt kinevezése. Az ő rajongó lelkesedése, helyes, gyakorlatias fölfogása, s az az elve, hogy mindig a lényegest, a régészetnek és múzeumügynek fölvirágoztatását kell első sorban szem előtt tartani, országszerte nagy hatást gyakorolt a múzeumok fejlődésére. Másrészt megnyerő egyénisége, az emberekkel szemben tanúsított előzékeny bánásmódja ott is lelkesedést keltett, a hol nem volt, s a hol már megvolt, ott csak fokozta a buzgalmat, kitartást és tevékenységet. Rendesen hat hétig tartó nyári szabadságidejét használta föl arra, hogy a vidéki múzeumokat meglátogassa, megvizsgálja, s tapasztalatairól jelentést tegyen az országos főfelügyelőségnek. Felügyelői minőségben a főfelügyelőség hatáskörébe tartozó hatvanegy múzeumnak majdnem mindegyikében megfordult, de több helyütt nem talált olyan állapotokat, a melyek kielégítették volna. A vidéki múzeumok jó része a mult század utolsó tizedében, a nagy nemzeti felbuzdulás idejében létesült. Voltak ugyan már régibb keletűek is, de egy-kettő kivételével eredetüket ezek sem tudják a XIX. század hetvenesnyolczvanas éveinél messzebbre vinni; s magát a budapesti Nemzeti Múzeumot is 1802-ben alapította gróf Széchenyi Ferencz. A XIV. században keletkezett esztergomi főegyházmegyei régiséggyűjtemény ősiség tekintetében egyedül áll, s a Magyar Minerva III. kötetének adatai

125

szerint csak a XVIII. században akadunk ismét néhány — könyvtár mellett létesült régiséggyűjteményre. Ilyen a marosvásárhelyi róm. kath. (1709), és ev. ref. (i718), a nagykanizsai községi kath. főgimnázium (1766), a kolozsvári unitárius főiskola gyűjteménye (XVIII. sz.) és a gyulafehérvári Batthiány-könyvtár és régiségtár (1797). Szép számmal volt e korban magántulajdonban levő régiség-gyűjtemény. Mária Terézia idejében keletkeztek a Széchenyi, Esterházy, Festeticb, Viczay, Ráday, Teleky, Podmaniczky és más főúri családok híres gyűjteményei, melyeknek jó része külföldre vándorolt. A nyilvánosabb jellegű régiséggyűjtemények majdnem kivétel nélkül egyes kiválóbb iskolák könyvtárai mellett keletkeztek. így is csak szórványosan. S míg könyvtár a XV. századtól kezdve gyakrabban létesült, régiséggyűjtemény csak itt-ott találkozik. A tulajdonképeni múzeumok alakulása a közműveltség általános emelkedésével karöltve a mult század 80-as éveiben történik. A régészeti tudomány fejlődése, a föld alól nagyobb mennyiségben előkerülő leletek, s a külföld példája buzdítólag hatnak arra, hogy a régiségek összegyűjtessenek, és megőriztessenek. Egyesek lelkesedése itt is, ott is megteremti a múzeumot, a mely lassan-lassan nemcsak a régiségek befogadására szolgál, hanem hajléka lesz a szépművészeti, iparművészeti, természetrajzi és néprajzi gyűjteményeknek is. így az 1903. év végén

126

Magyarországon 1498 könyvtáron kívül volt 227 régiségtár, 33 szépművészeti, 33 néprajzi, és 186 természetrajzi gyűjtemény. E rohamosan szaporodó múzeumok berendezése, gyarapítása, fejlődése mindig attól függött, hogy a lelkes alapítókban volt-e megfelelő szakértelem és szervező tehetség ; s hogy részesültek-e kellő támogatásban. Ott különösen, a hol a támogatás hiányzott, a múzeum nem igen fejlődhetett, s mivel az országos főfelügyelőség irányítása is csak újabb keletű, nem csoda, ha sok helyütt nem voltak kielégítők az állapotok, mikor Wosinski megkezdte felügyelői működését. Egyébként is a szekszárdi múzeumhoz viszonyítva, más vidéki intézetek kisszerűeknek tetszettek, s e kisebb méretű gyűjteményeknél többször az volt a hiba, hogy a tárgyak a legnagyobb össze-visszaságban, kevés szakértelemmel voltak elhelyezve, vagy egyáltalán nem is akadt régészethez értő ember, a ki az elrendezésre vállalkozott volna. Ilyenkor Wosinski maga csinálta meg azt, a mit Szekszárdon nagy fáradsággal már egyszer elvégzett; berendezte mások múzeumát is. Egyúttal iparkodott arról is gondoskodni, hogy valamely alkalmas egyén álljon a múzeum élére, a ki nemcsak fön.tartani, de idővel fejleszteni is tudja a rábízott intézetet. Iparkodott megnyerni az illetékes hatóságok támogatását, megmutatta a módokat, eszközöket, a melyekkel a fejlesztés lehetővé válik, s minden

127

aprólékosságra is kiterjedő, gyakorlatias tanácsaival szinte biztosította az illető múzeumok helyes irányban való haladását. Fölkutatta a magángyűjteményeket, s rajta volt, hogy azok nyilvános múzeumokba kerüljenek. Fölhívásokat szerkesztett, s a múzeumok gondviselőit rávette, hogy ezeket a közönség, a nép széles rétegeiben terjeszszék el, mert csak a kellő fölvilágosítások után várható, hogy a régészetben járatlan közönség az értéktelennek látszó tárgyakat beszolgáltatja a múzeumba. Általában mindenkor megjelölte az utat, a melyen haladva, össze lehet gyűjteni az illető vármegye emlékeit, s meg lehet tölteni a múzeumot. A hol az egybegyűlt anyag elhelyezésében hiány mutatkozott, valóságos előadásokat tartott a múzeum őreinek az egyes régészeti korokról, a tárgyak szakszerű elrendezéséről, kiállításáról. Esetleg elvitte magával az intézet őrét valamely alkalmas helyre, és próbaásatást rendezett, hogy az illető a helyszínén tanulja meg azt, a mit a könyvekből és képekről bajos megtanulni. Mindig a leglényegesebb dolgokat tartotta szem előtt, hogyan kell a föld alatt rejtőző régi emlékeket megmenteni és összegyűjteni a tudomány számára. Egyúttal iparkodott a múzeumok őreit irodalmi munkásságra ösztönözni olyképen, hogy az előkerült újabb leleteket és az ásatások eredményét földolgozva tegyék közzé a szaklapokban, s ezzel is mozdítsák elő a régészeti tudomány fejlődését. A tárgyak elrendezésénél mindenkor

128

a maga múzeumát állította például, és teljes joggal. Ezért folytonosan sürgette, hogy a kezdetlegesebb múzeumok gondviselői Szekszárdra jőjenek, s itt sajátítsák el a múzeum berendezésénél okvetlenül szükséges ismereteket. Ennek meg is volt a kellő eredménye. A múzeumőrök közül sokan megfordultak Szekszárdon, s az itt szerzett tapasztalatokat saját intézeteikben gyakorlatilag is érvényesítették. De gondja volt arra is, hogy a múzeumok őrei ne csupán a legszükségesebb ismereteket sajátítsák el, hanem igyekezzenek magukat szakmájukban tovább képezni, s hogy lépést tartsanak a régészeti tudomány haladásával is. Erre igen alkalmasnak tartotta a budapesti Nemzeti Múzeumban rendezett szaktanfolyamok hallgatását, különböző múzeumok látogatását, az illető intézeteknek szakkönyvekkel való ellátását; s mindenek fölött szükségesnek vélte, hogy múzeumi szakközlöny alapíttassák. Az országos főfelügyelőségnek is régi terve volt egy ilyen szakközlöny szerkesztése, de anyagi okok miatt csak a legutóbbi évben sikerült megindítani. Hogy a múzeumok gyakorlati eljárása csakugyan hiányos, azt Wosinski felügyelői útjában többször tapasztalta, s azért egy javaslatot is dolgozott ki, hogy a főfelügyelőség hatáskörébe tartozó intézetek egyöntetűen, pontosan és czélszerűen lajstromozhassák tárgyaikat. Figyelme mindenre kiterjedt. A régészetet szerető szakember fanatikus lelkesedéséve), teljes

%

129

odaadással, soha nem csüggedő buzgalommal tervezett, cselekedett, önzetlen föláldozással szolgálta a múzeumügyet. Ha fogyatkozásokat látott, nem keseredett el, embereit nem is riasztotta el, hanem iparkodott őket megnyerni, s iparkodott saját lelkesedését átültetni mások szivébe is. Tudta jól, hogy hazánkban a múzeumok dolga még a kezdet kezdetén van, s tudta jól, hogy csak egyesek buzgósága teremti meg, és tartja fönn a múzeumokat. Épen ezért tekintette legfontosabbnak a lelkesedést, a régészet megkedveltetését, a miből önként kell következnie annak, hogy mindig többen és többen állanak a múzeumok szolgálatába. Mert Magyarországon a régészettel ez idő szerint még mindig igen kevés ember foglalkozik, s ez okból nehéz alkalmas őröket találni; másrészt az őrök munkáját sem tudják jutalmazni, s így a régészet országszerte jobbadán műkedvelői foglalkozás, a mi kellő támogatás és útbaigazítás nélkül nem termi meg gyümölcseit. De a régészet iránt való általános közömbösség is oka annak, hogy a múzeumokat alig lehet intézményileg biztosítani. Leggyakrabban csak a társadalom különböző rétegeiből alakult, ideig-óráig tartó egyletek szokták támogatni ezen culturális intézeteket. Innen van aztán, hogy a múzeumok sorsa csupán egyes lelkes egyének buzgalmától függ, a kik anyagi érdekkel nem törődve, a régészetnek élnek, és munkálkodnak. I'iyen buzgó egyénekre számított Wosinski, H a u g h : W o s i n s k i Mór életrajza

9

130

ilyenektől várta a múzeumok fölvirágoztatását addig is, míg hiányzik a szükséges anyagi gondoskodás. De érezte maga is, hogy a folytonosan szaporodó múzeumokat javadalmazás nélkül nem lehet majd idővel ellátni megfelelő erőkkel, s ezért állandóan sürgette az intéző köröket, hogy iparkodjanak anyagilag is támogatni azokat, a kik szorgalmukat és tehetségüket a régészetnek, illetve a múzeumügynek szentelik. Ezt a támogatást első sorban az országos főfelügyelőségtől várta, és sikerült is kieszközölnie, hogy egyik-másik múzeum őre ideiglenes jutalmazásban részesült. De az a terve, hogy egyes alkalmas egyének összes ereje a múzeumok számára biztosíttassák, hogy legalább a nevezetesebb intézetek élére a Nemzeti Múzeumban kiképzett, s állami javadalmazásban részesülő szakemberek állíttassanak, még messze van a megvalósulástól. Egyelőre arra törekedett, hogy azokban a városokban, a hol középiskola is van, a tanárokat nyerje meg a múzeumok számára. Több helyen sikerült is egy-egy tanár erejét a régészeti tudomány körébe vonni. Első sorban mindig a régészetre volt tekintettel, s ezt tartotta a legfontosabbnak, mert a legtöbb múzeum alapja a régiséggyűjtemény. De azért gondja volt arra is, hogy a néprajzi és iparművészeti tárgyak összegyűjtése érdekében is fölkeltse a figyelmet. Felügyelői minőségében véleményt kellett

131

mondania arról is, hogy a múzeumok fejlesztésére szánt államsegélyt megérdemlik-e az egyes intézetek, s ezen vélemény nyilvánításában lelkiismeretes tárgyilagossággal járt el. Míg a szekszárdi múzeum gyarapítására és fölszerelésére szinte pazar bőkezűséggel költötte a pénzt, más intézetek költségvetését szigorúan ellenőrizte, s erélyesen kifogásolta az oktalan költekezést. Erre volt is oka. Többek között az egyik múzeum igazgatója néhány koronát érő cserépdarabot és kőszilánkot majdnem kétszázötven koronáért vásárolt meg, s mikor erre figyelmeztették, még azzal védekezett, hogy az eladó tisztán baráti szívességből, s a múzeumok iránt való meleg érdeklődésből engedte át a tárgyakat ily «potom áron». Wosinski egyebként is iparkodott minden félszeg törekvésnek útját szegni. Mint mindenütt, úgy a régészet terén is akadnak élelmes vállalkozók, a kik a nemes ügyből üzletet csinálnak. Wosinski az ilyeneket nem szívelhette, s a titkos ügynökök és kincsásók munkáját is szerette volna lehetetlenné tenni. Általában a múzeumok őreit arra iparkodott rábírni, hogy az államsegélyt a vármegye területén véletlenül előkerülő tárgyak megvásárlására, mindenek fölött pedig ásatásokra fordítsák. Mint országos felügyelőnek egyik legnagyobb, de kevésbbé sikerült munkája az a törvényjavaslat, melyet az ingó műemlékek és leletek védelméről készített 1902-ben. A régészeti leletek és ingó műemlékek tör10*

132

vénynyel biztosítandó védelmének szükségét hazánkban csak az újabb időben kezdték érezni az ügy iránt érdeklődők. Egyes kormányrendeletek ugyrn már 1776 óta tartalmaznak némi intézkedést, de ezek kizárólagosan csak a 300 korona értéket meghaladó kincsleletekre vonatkoznak. A közönséges, de tudományos szempontból fontos régészeti leletek védelmét illetőleg a legújabb időkig nem történt semmi. 1864-ben a M. Tud. Akadémia foglalkozott az ingó műemlékekre vonatkozó javaslattal. 1866-ban a Rimaszombatban összegyűlt magyar orvosok és természetvizsgálók nyújtottak be az országgyűléshez egy javaslatot a történeti vagy művészeti emlékek és régiségek fentartásáról, biztosításáról és azoknak kisajátításáról. 1869-ben Henszlmann Imre, mohácsi képviselő terjesztett az országgyűlés elé egy ily irányú javaslatot, később báró Eötvös József Ipolyi Arnoldot szólította fel egy törvényjavaslat kidolgozására, melyet az Akadémia hozzájárulása után a ministerium tárgyalás alá is vett. E tárgyalásoknak az lett az eredménye, hogy a közoktatási minister rendelete értelmében a magyarországi műemlékek lajstromozása, osztályozása és fentartása czéljából egy ideiglenes bizottság alakult, s ennek működése szülte az ingatlan műemlékek védelméről szóló törvényt (1881: XXXIX. t. cz ). Midőn e törvényjavaslatot a főrendiházban tárgyalták, Ipolyi Arnold felszólalására Trefort Ágoston kilátásba helyezte,

133

hogy az ingó természetű műemlékek védelmére külön javaslatot fog előterjeszteni. 1899-ben Wlassits Gyula közoktatásügyi minister a múzeumok és könyvtárak országos főfelügyelőségét szólította fel egy törvényjavaslat előkészítésére. A főfelügyelőség még ugyanabban az évben tárgyalás alá vett egy tervezetet, melyben Wosinskinak jelentékeny része volt. De ez a tervezet is több változtatáson ment keresztül, míg 1902-ben a múzeumok és könyvtárak országos tanácsa elé került, a hol a javaslat előadója Wosinski lett. A huszonegy szakaszból álló tervezet az ingó műemlékeket és leleteket az állam oltalmai alá helyezi, s azt, a ki az 1. §-ban elősorolt tárgyak csoportjához tartozó leletre bukkan, kötelezi a bejelentésre. Az elüljáróság, melynél a bejelentés történt, nyolcz napon belül tudósítja a múzeumok és könyvtárak országos főfelügyelőségét, ez pedig, a mennyiben a lelet megszerzése az állam részére kívánatos, jelentést tesz a közoktatásügyi ministernek, a kinek jogában áll a leletet az állam részére vétel útján megszerezni. A megvásárlandó tárgyak árát a főfelügyelőség a lelet találójával, illetőleg a lelőhely tulajdonosával egyezkedés útján állapítja meg. A vételár felerészben a találót, felerészben a lelőhely tulajdonosát illeti. Ha azonban a találó vagy a lelőhely tulajdonosa kiváló szakismerettel, vagy tudományos becsű gyüjteménynyel bír, a lelet

134

tárgyainak megtartását kérelmezheti a főfelügyelőségtől ; e kérelem fölött a közoktatásügyi minister határoz. A ki rendszeres régészeti ásatásokat, vagy rejtett kincsek után kutatást akar eszközölni, tartozik azt a hely és idő megjelölésével a múzeumok és könyvtárak országos főfelügyelőségének bejelenteni. Ez első kilencz szakasz Wosinski indokolása szerint a hazai régészeti tudomány minél nagyobb felvirágoztatását czélozza. Ezt pedig csak úgy lehet elérni, ha a leletek köztudomásra jutnak, s tudományos feldolgozásra hozzáférhetőkké lesznek. Ennek föltétele a leletek bejelentésének és beküldésének kötelező volta, az állam elővételi joga, a kincstár harmadrészben való részesedési jogának megszűntetése, az állam által vásárolt tárgyak árának méltányos megállapítása, s a régészeti ásatások korlátozása. A törvényjavaslat második része a már meglevő ingó műemlékek védelmét tartalmazza. A közoktatásügyi minister ugyanis a múzeumok és könyvtárak országos főfelügyelősége útján gondoskodik arról, hogy a hatóságok, községek, testületek és egyéb jogi személyek tulajdonában levő mindennemű műkincs, régiség és más tudományos becsű tárgy jegyzékbe vétessék, a romlástól., és elidegenítéstől megóvassék. Ha ily tárgyak eladásra kerülnek, a tulajdonos tartozik erről a közoktatási ministert értesíteni, a ki az elővételi jogot igénybe veheti.

135

A magántulajdonosokra is kiterjed a 11. §-ban megállapított kötelezettség, ha műkincseket, régiségeket és egyéb tudományos becsű tárgyakat a külföldön kívánnak áruba bocsátani. Az állam által megvásárolt tárgyakat a minister a Nemzeti Múzeum előválasztási jogának figyelembe vételével az országos főfelügyelőség javaslatára a nyilvános jelleggel bíró gyűjteményeknek juttatja ajándék vagy letétemény útján, vagy a megváltási áron engedi át. E tervezetet a múzeumok és könyvtárak országos tanácsa 1902-ben tárgyalta. Sok kifogás merült föl ellene, s az általános velemény az volt, hogy a kérdés még nincs eléggé megérlelve. Fölemlíttetett, hogy Wosinski indokolásából hiányzanak az ide vonatkozó újabb európai intézkedések, továbbá a kir. kamarának, kanczelláriának, helytartó tanácsnak, a császári központi kormánynak ebbeli codificatorius tevékenysége. Ez a kifogás azonban csak részben áll meg, mert az indokolás e tekintetben legföljebb nem teljes. Kifogásolták, hogy a javaslat vezéreszméi nincsenek összhangzásba hozva a hazai joganyaggal, a jogpolitikai előzményekkel, s maga a tervezet figyelmen kívül hagyja a tényleges jogállapotot. Szivák Imre annak a véleményének is kifejezést adott, hogy az ingatlan és ingó műemlékek védelme egy törvényben szabályoztassék. Az a körülmény ugyanis, hogy az ingatlan műemlékekre van már törvény, nem állhatná útját annak, hogy egy jobb, egy álta-

136

lánosabb, egységesebb törvény hozassék, vagy pedig a meglevő pótoltassák.-i A kérdés megérlelése czéljából szükségesnek tartotta Szivák, hogy Forster Gyulának az ingó műemlékekről 1888-ban megjelent, de már könyvforgalomban nem levő becses monographiája sokszorosítva, s az újabb intézkedésekkel kiegészítve, hozzáférhetővé váljék. E munka igen értékes tárháza az ide tartozó jog- és culturanyagnak, mert benne össze vannak gyűjtve ama törvényes intézkedések, melyek ezen ügy szabályozására vonatkoznak. A régi jogászok nyomán megadja a kincs fogalmát, s a kincsleletek dolgában 1776-tól 1885-ig közzétett kir. elhatározásokat, a kanczellária, a helytartótanács, valamint a későbbi ministeriumoknak ez ügyre vonatkozó rendelkezéseit ismerteti. Wosinski tervezetét a múzeumok és könyvtárak országos tanácsa csak általánosságban tárgyalta, a részletes megvitatásba nem ment bele. A kérdés megérlelése czéljából egy albizottságot küldött ki, melynek tagja lett Wosinski is. A törvényjavaslat készítésével Forster Gyula bízatott meg; el is készült, de ezt már Wosinski nem érte meg.

IX. A Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választja. Székfoglalása Az őskor mészbetétes agyagművessége czímű munkájával. A munka ismertetése. Emlékbeszéd Bertrand Sándor fölött. Felolvasásai.

A Magyar Tudományos Akadémia 1902-ben választotta meg Wosinskit levelező tagjává, összesen tízszer szerepelt az ajánlottak között; először 1889-ben, mikor Pulszky Fejencz candidálta. A következő évben Pulszky újra megkísérelte az ajánlást, majd báró Nyáry Jenő vállalkozott két ízben (1891., 1893.) arra, hogy az ekkor már ismert nevű kutatót az akadémikusok közé bejuttassa. Eredménytelen volt Hampel József ötszöri ajánlása is, a mi Wosinskit kellemetlenül érintette, de néhány tudós társa is a hozzá intézett levelekben őszinte sajnálkozását fejezte ki a folytonos mellőzés miatt. Hogy e mellőzésnek mi volt komoly oka, alig érthető ; mert azt, a mit Wosinski egyik levelében említ, nem lehet komoly oknak elfogadni. Ebben a levelében ugyanis panaszkodott, hogy azzal korteskedtek ellene, hogy nem lehet akadémikus az, a ki Lourdes csodaeseményeiben hisz, s hogy

138

Lasserre munkájának lefordítása miatt buktatták ki oly sokszor. Végre is 1902-ben levelező tag lett. Az Akadémia alapszabályainak értelmében a megválasztott tag köteles osztályába tartozó dolgozattal széket foglalni. Erre az alkalomra írta Wosinski Az őskor mészbetétes díszítésű agyagművessége czímű munkáját, a melyet németre is lefordított, s Die incrustierte Keramik der Stein- und Bronzezeit czímmel Berlinben kiadott 1904-ben. Úgy a magyar, mint a német kiadáshoz százötven kép van mellékelve, a melyek a mészbetétes agyagművesség jellemző példányait mutatják be meglehetősen sikerült másolatokban. * A 166 oldalra terjedő munka, a melyet a Zeitschrift für Ethnologie czímű német szaklapban Schmidt Hubert méltatott hosszasabban, három részre oszlik. Az első részben Magyarország mészbetétes edényeiről van szó, a második a külföld mészbetétes díszítésű agyagművességét tárgyalja, az utolsóban vannak összefoglalva a végkövetkeztetések. De mielőtt tulajdonképeni tárgyára térne, egy hosszabb bevezetésben elmondja az agyagművesség őskori fejlődését, s a kőkorszak edényeinek osztályozása körül felállított rendszereket ismerteti, és czáfolgatja. Ő maga leghelyesebbnek tartja, ha a technika alapján történik az osztályozás, s e szerint plastikus, mélyített és festett díszítést kell megkülönböztetni, a miből azonban az edények korát nem lehet pontosan meghatározni. Leg-

139

régibbnek gondolja a mélyített, karczolt díszítést, ezután következhetett a festés, s csak ezután a mészbetét, bár némely helyen ez utóbbi megelőzi a festést. Értekezésében csupán a mészbetétes edényekkel foglalkozik kimerítően. A magyarországi anyagot egészen felöleli, de a külföld idevágó leleteit is tárgyalása körébe vonja, hogy a mészbetétes agyagművességnek tiszta képét adhassa. «Szükségét éreztem, írja, a kérdés ily nagy terjedelmű feldolgozásának részben azért, mert az idevágó magyarországi példányok közül csak alig néhányat ismer a külföld, s azokat is rosszul értelmezve, másrészt azért, mert ezekről egyes leletek kapcsán sokat írtak már különböző országokban, de az adatokat még senki sem foglalta egybe.» Majd a mélyített díszítésű keramikát zsinórbenyomásos, egyszerű karczolatos és mély barázdás csoportra osztva előadja, hogyan készítették a mészbetétes edényeket. Az égetetlen edények puha falába a vékonyabb vonalakat hegyes, a szélesebb sávokat véső alakú eszközzel vájták ki, vagy pedig némely vidéken bélyegzőhöz hasonló kész mintákat használtak a mélyedések előállítására. Ez volt a «beágyazási munka.® A beágyazás után a feketére, vagy ritkábban vörösre kiégetett edény egész felületét bekenték a fehér anyaggal, mely Wartha Vincze szerint égetett csonthamunak bizonyult; s ezt a fehér anyagot, mikor a mélyedésekben meg-

140

szikkadt, a díszítés vonalaival ellenkező irányban letörölték, még mielőtt teljesen odaszáradt volna az edény sima falára. Az így készített díszes edények alakja és nagysága arra vall, hogy nem mindennapi használatra készültek. Némelyik oly kicsi, hogy alig lehet egyébnek, mint gyermekjátéknak tekinteni ; a legtöbb pedig sírokban fordult elő, a miből arra lehet következtetni, hogy ezeket kizárólag kedves halottaik számára készítették. A bevezetés után a hazai lelőhelyeket öt csoportban sorolja föl a lelkiismeretes tudós megbízható pontosságával, de művészietlen, szinte pongyola formában. Ez öt csoport öt typust is jelent, a melyek területek szerint 1. Erdélyben, 2. Boszniában, Horvátországban, Szlavóniában, 3. a Dunántúl felső-, 4. a Dunántúl alsó felében, és 5. az Alduna vidékén voltak divatosak. A typusok meghatározása abban áll, hogy fölsorolja az egyes területek edényein látható díszítési motívumokat, s az edények különféle alakját, a minek megtörténte után következtetéseket von a magyarországi typusokból. E következtetések szerint az erdélyi, a boszniai, a horvát-szlavon területekről előkerült példányokat kőeszközökkel együtt találták, míg a dunántuli ás aldunai edények kivétel nélkül bronzkori tárgyak kíséretében fordultak elő. Tehát az első két typus a kőkorból, ennek is a végső szakából, az utóbbi három pedig a bronzkor második feléből való.

141

Hogy hazánkban e két csoport között nincs meg az átmenet, a fokozatos fejlődés, azt úgy magyarázza, hogy mindkettő más irányban terjedt el, s ennek az elterjedési iránynak megvilágítását a könyv második részében adja elő, miután a külföldi lelőhelyeket is összeállította. A külföldi lelőhelyek három csoportra vannak osztva. Az első a Középtenger partvidékének csoportja; ide tartozik Chaldea, Egyptom, Sicilia, Cyprus, Kréta, Hissarlik, Kaukázus, és Románia. A másodikba, a nyugati és északi csoportba sorolta Spanyolország, Francziaország, Anglia, Dánia, és SchleswigHolstein lelőhelyeit; végre a középeurópai csoportba foglalta Németországot, a schweitzi- és osztrák czölöpépítményeket, a morva- csehgalicziai tartományokat, Istria és Felső-Olaszország területét. E részletes felsorolás, mely ötvenöt oldalnyi terjedelmű, épen úgy, mint a hazai leletek lajstroma, rendkívül sok fáradozásról, tanulmányról, és igen nagy gondosságról tesz tanúságot; de a mi a formát, a stílust, a nyelvet illeti, meglátszik, hogy Wosinski igen gyorsan dolgozott, s a művészi előadásra nem fordított annyi gondot, a mennyi egy tudományos értekezés zavartalan élvezésére szükséges. Igaz, hogy ily sok lelőhely felsorolásával nehéz az egyhangúságot elkerülni, s fő dolog a tartalom; de azért mégsem lehetetlen a különben is unalmas részleteket csinosabb formába öltöztetni.

142

S bár az egész tanulmány oly természetű, hogy csak kisebb körben, pusztán szakemberek érdeklődésére számíthat, a kik első sorban, s majdnem kizárólag csak a tartalommal foglalkoznak, mégis nagyban emelkednék a mű értéke, ha stílusa, nyelve is oly gondos volna, mint az anyag összegyűjtése. Wosinski általában könnyen és nagy közvetlenséggel írt; világos és érthető előadását ritkán zavarja egy-egy kúszáltabb mondat szerkezete, de a lázas sietség, a melylyel dolgozott, megakadályozta abban, hogy a pongyolaságot el tudja kerülni. E lázas sietés eredménye, hogy különben folyamatos előadásából itt-ott hiányzik a sima, zökkenés nélküli átmenet, s némely szava, kifejezése rövid közökben sokszor ismétlődik, holott több rokonértelmű kifejezés kínálkozott volna e rosszul hangzó egyformaság elkerülésére. A külföldi lelőhelyek felsorolása után áttér munkájának legfontosabb részére, a végkövetkeztetések levonására. Mindenek előtt megállapítja, hogy a mészbetétes díszítés az európai praehistorikus népeknél csak egy bizonyos időben volt divatos, még pedig a kőkortól a La Téne korszak kezdetéig. Azután úgy eltűnt, mintha sohasem ismerték volna, divatja soha többé föl nem támadt. Ebből azt következteti, hogy a mészbetétes technika közös eredetből származott. Ezt a közös eredetet, a kiinduló pontot a Középtenger partvidékén keresi, s legrégibb nyomait Egyptomban találja meg. Innét

%

143

terjedt el Cyprus- és Kréta-szigetekre, majd a trójai partvidékre és a Kaukázus tájaira ; ugyancsak innen jutott Boszniába, Siciliába, Spanyolországba, és Francziaország déli részeibe. A Középtenger partvidéke volt tehát a szóban forgó díszítési technika első elterjedésének terülece. A tengerparttól észak felé nyomuló áramlat mutatkozik. Ennek egyik hulláma a Balkánon át Romániába és Erdélybe nyomult; a másik Bosznián, Horvátországon, Karinthián keresztül az osztrák czölöpépítmények telepein vonult á t ; a harmadik pedig Spanyolország déli részeiből kiindulva Francziaország, Németalföld, Anglia, Schleswig-Holstein és Dánia területeit árasztotta el. Ezt a terjeszkedési irányt északi áramlatnak nevezi, a mely a legmesszebbre jutott, s a leghosszabb ideig is éreztette hatását, de tovább is terjedt dél felé. Ez az úgynevezett déli áramlat. A Rajna torkolatától Németországon keresztül jutott a Duna felső vidékére, s innen Magyarországon át az Aldunáig. A mészbetétes agyagművességnek ilyen irányokban való terjedése hosszabb ideig tartott, s ez idő alatt a díszítésben jelentékeny fejlődés tapasztalható. A legrégibb emlékeket Egyptomban találták, s körülbelül háromezer esztendővel Krisztus születése előtti időből valók. Az egyptomi mészbetétes edények a Földközi tenger partvidékén lelt példányokkal együtt guggoló helyzetben eltemetett csontvázak és kőeszközök kíséretében

144

fordultak elő. Tehát a kőkorszakból származtak. Kőkoriak azok is, a melyek az északi terjedés területeiről kerültek napfényre, de itt-ott, Franczia-, Spanyolországban és Angliában a kőből készült tárgyak mellett bronzokat is találtak, a mi azt bizonyítja, hogy a mészbetétes díszítés ezeken a helyeken tovább virágzott a bronzkorban is. Egyúttal a bronzkor kezdetén indult meg a déli irányba való terjeszkedés, s minél jobban haladt dél felé, annál több a bronz a leletek között, s annál gyakrabban találhatók hullaégetési sírokban. Végre Magyarország területén, a hol legelterjedtebb a mészbetétes díszítés, az ilynemű edények Erdély kivételével mind a bronzkor fejlettebb szakából, leginkább urnatemetőkből valók. De nemcsak a temetkezési szokás igazolja Wosinski szerint ezt a föltevést, hanem az edények alakjának és díszítésének folytonos fejlődése is. Ez a fejlődés az észak felé terjedő irányban nem nagy ugyan, de azért szemmel látható. Az edények falazata, mely délen még vastag, észak felé mindinkább vékonyodik, és tökéletesedik; a déli fénytelen külső északon csiszolódik, fényesebb lesz, s a délen dívó, szabad kézzel vájt mély barázdás vonalakat északon fölváltják a finomabb karczolatok és a zsinórbenyomással eszközölt mélyítések. Sokkal jelentékenyebb a fejlődés ama vonalon,' mely Európa északi részéből déli irányban húzódik. Itt már nemcsak szabadkézzel készítették a mélyedéseket, hanem különféle alakú bélyegző-

145

mintákat és pontozó kereteket is használtak ; s maga a díszítés változatosabbá, szebbé, finomabbá, hatásosabbá válik, bár a diszítés motívumai itt is csak a mértani vonalak, háromszögek, pontok, körök, félkörök, ívek, zsinórok, szalagok s ezek különféle változatai. A fejlődő díszítéshez járul még azon körülmény, hogy az edények változatosabb, kecsesebb alakban készültek. Körülbelül ez igen rövid foglalata Wosinski nagyterjedelmű munkájának, a melybe belefért volna még a mészbetétes diszítés aesthetikai tárgyalása is, vagy legalább a díszítő motívumok csoportosítása, s összefoglaló megvilágítása azoknak a vonásoknak, a melyek a mészbetétes díszítést kiválóan és kizárólagosan jellemzik. Az értekezés végén szó van még a vörös színű incrustatióról és az érczberakásról, a mely a mészbetétes diszítés alkalmazásának utolsó szakában — néhol a bronzkor végén, néhol a vaskor kezdetén — gyér kisérletképen mutatkozik. A vörös színű anyaggal (bolus) való díszítésnek hazánkban is van nyoma három helyen, s köztük Szarvason (Eszék mellett) az az eddig egyedül álló eset fordult elő, hogy az igen szép mészbetétes edénytöredékek között voltak vörös és kék színű berakással díszítettek is. Az érczberakás, mely eddig csupán a külföldi leletekből ismeretes, abból állott, hogy az agyagba czinn-, ólom- és bronzlemezeket, vagy gömbölyű fejű, apró bronzszögeket alkalmaztak díszképen. H a u g h : W o s i n s k i Mór életrajza.

10

146

A könyv utolsó fejezete a mészbetétes diszítés megszűnésének Okaival foglalkozik, de az okoskodás nem tetszik valószínűnek, vagy legalább is nem elég világos. Wosinski akadémiai szerepléséhez tartozik az az emlékbeszéd is- melyet aM, Tud. Akadémiának 1904. nov. 28-án tartott összes ülésén olvasott föl Bertrand Sándor külső tag emlékezetére, s a mely beszéd még ugyanazon évben nyomtatásban is megjelent az Akadémia kiadásában. 1 Az akadémiai emlékbeszédek tulajdonképen nem annyira beszédek, mint inkább értekezések. Nem elmondásra, hanem felolvasásra vannak szánva; s legnagyobb részükből hiányzik az emelkedett előadás, és a numerosus stíl, a ml nélkül a szónoki beszéd tökéletlen, s a mi báró Eötvös József emlékbeszédeit oly kiválóakká teszi. Ezekben az akadémiai beszédekben inkább az értekező hang az uralkodó, s mivel czéljuk inkább az Akadémia elhunyt jeleseinek tudományos méltatása, valószínű, hogy ez okból a legtöbb akadémikus munkáját nem is czímezi beszédnek. Wosinski megmaradt az emlékbeszéd czímzés mellett, pedig az ő beszéde is inkább értekezés, melynek bevezetése és vége nem nélkülözi a szónoki lendületet, de a tárgyalás elejétől végig az értekezés jellegét viseli magán, s hangjában alig van valami, a mi szónoklatra emlékeztetne. 1 Emlékbeszéd pest 1904.

Bertrand Sándor k. tag fölött. Buda-

147

A franczia Bertrand Sándornak múzeumszervező és tudományos működését foglalta öszsze röviden, s vázlatosan megemlékezett Bertrand egyéniségéről és életéről, a mely csendes munkálkodásban, minden nagyobb zaj nélkül »sekély mederben folyt le.« Ez emlékezésnek legfontosabb része az, mely Bertrandról mint múzeumszervezőről szól. Ebből tudjuk meg, hogy Wosinski a múzeumrendezés igen lényeges részét épen a franczia múzeumszervezőtől tanulta, s szerzett tapasztalatait a szekszárdi múzeumban érvényesítette. Ezen emlékbeszéd volt Wosinski utolsó munkája, mely nyomtatásban is megjelent. De tolla azért nem pihent. Eletének hátralevő két esztendejét ismételten a múzeumnak szentelte olyképen, hogy Szekszárdon meghonosítani igyekezett az ismeretterjesztő előadásokat, s e czélból maga is készített felolvasásokat. «Kiváló öröm jut ma nékem osztályrészül® — írta A világ teremtése a modern tudományok és a biblia szerint czímű értekezésében, melyet 1905. október második felében olvasott föl a múzeum nagy termében. — «Megvalósítottam egy régi óhajomat, melyet már akkor tápláltam, midőn a millenáris év emlékére a vármegyei múzeum megalapításának eszméjével léptem elő. Ősi multunk emlékeinek összegyűjtése, azok megismertetése, megkedveltetése nem merítette ki merész tervemet. De mivel ezen, eddig még járatlan téren, óvatosságból csak lépésről-lépésre 10*

148

kellett haladnom, megelégedtem kezdet gyanánt a múzeum megalapításának első, nem könnyen létesült eredményével. Ezt már akkor is a culturaterjesztés egyik eszközének tekintettem csak, meg lévén győződve, hogy az első elvetett mag gondos ápolás mellett meghozza gyümölcsét, mely aztán újabb anyagot fog szolgáltatni a culturaterjesztés más irányú módozataihoz is. Midőn a múzeum különálló palotát nyert, a nagy termet arra terveztem, hogy itt ismeretterjesztő felolvasásokkal egy újabb tárnát nyissak a cultura gazdag kincses bányájában, csak a befektetés anyagi részének gondja késleltette a rég vágyott kivitelt. Most, midőn a múzeumegylet áldozatkészsége ezt a nehézséget is eltűntette, örömmel emelem a tudomány bányászcsákányát a legelső csapásra, s a szerencse föl kiáltással nyitom meg ezen állandónak tervezett felolvasásokat. » Ez a néhány sor nemcsak az ismeretterjesztő előadások megkezdéséről tudósít, hanem Wosinski törekvéseit is megvilágítja. Bizonyság arra, mekkora lelkesedéssel iparkodott megyéjében a közművelődést terjeszteni, fölvirágoztatni; hogy nem csupán a régészet szeretetére buzdított, hanem iparkodott az általános művelődés fejlesztését is előmozdítani. Az ismeretterjesztő előadásoktól igen sokat várt. Azt hitte, hogy a múzeumegylet által beszerzett vetítőgép a múzeum nagy termébe fogja csábítani a művelteket és műveletleneket egyaránt. De ebben

149

a reményében módfölött csalatkozott, s a mi legfájdalmasabban érintette, saját felolvasásainak sem volt meg az a varázsa, a mi a művelt közönséget törekvései köré gyűjtötte volna. A közönség nem lelkesedett annyira a fölolvasásokért, mint remélni lehetett. Megtörtént az is, hogy az előadást el kellett halasztani, mert oly kevesen jelentek meg. A közönség tartózkodásának okát valószínűleg a közömbösségben kell keresni, s talán abban, hogy a képekkel való felolvasások a társadalom művelt részét nem elégítik ki. Az ilyen előadásoknál a fősúly a képekre vettetik. Maga az értekezés oly módon készül, hogy a képeket kisérje, nem pedig megfordítva, hogy a képek csak magyarázói legyenek a szövegnek. A sok, s gyakran nem épen jó kép különben is zavarja, vagy egészen elvonja a figyelmet, s a fölolvasás alig gyakorolhat mélyebb hatást. Másrészt az ilyen képekkel készült értekezésben kevés az új, a mi a műveltebb ember érdeklődését fel tudná kelteni; csupán az ügyes forma teheti a tárgyat érdekessé, illetőleg szórakoztatóvá. Mikor Wosinski meggyőződött arról, hogy a műveltebb közönségre nem számíthat, akkor úgy intézkedett, hogy minden egyes felolvasás háromszor tartassék meg. Egyszer a művelt közönség számára belépti-díj mellett, ingyenesen pedig a tanuló ifjúságnak és akevésbbé művelteknek. Az ingyenes előadásoknak később volt is hallgatósága. Ezt az érdeklődést eleinte

150

szórakoztató felolvasásokkal tartotta ébren, de az volt a terve, hogy az előadások körébe főleg olyan tárgyakat fog bevonni, amelyek nemcsak szórakoztatóak, hanem tanulságosak is, a melyek nem csupán általános ismereteket nyújtanak, hanem egyes társadalmi osztályokat kiváltképen érdekelnek. Különösen a földmívelők és iparosok értelmi körének bővítését, szakműveltségének fejlesztését szerette volna előmozdítani. De ebben megakadályozta korai halála. Az általa megindított mozgalom érdekében iparkodott megnyerni amaz ismerőseit is, a kik megyéjében az irodalommal foglalkoznak, vagy magasabb műveltségüknél fogva alkalmasak ilyen előadások tartására. Ez szintén nehezen ment. De azért fáradozásai nem voltak hiábavalók, s akadtak egyesek, a kik segítették munkájában. Mint mindenben, úgy itt is, jó példával ő maga járt elül. Az 1905. és a következő évben négy előadást tartott. Legelső felolvasása volt a már említett A világ teremtése czímű, ezt követte Az ember teremtése, A jégkorszak és a Szentföldi utam. Ez utóbbi nem egyéb, mint jeruzsálemi útjáról írt könyvének kivonata megfelelő képekkel illustrálva. A három első tulajdonképen bevezetése volt annak a nagyobb csoportnak, a melyben az emberi művelődés fejlődését akarta bemutatni a történelmi korig, esetleg — más vállalkozók hiányában — a történelmi korszakban is. E tanulságosnak Ígérkező vállalkozás azonban nem találkozott nagy tet-

151

széssel. Nemcsak azért, mert mind a három felolvasás nélkülözte az eredetiséget, hanem formájuknak nehézkessége miatt is. A különben érdekes tárgyakat még érdekesebbekké akarta tenni azzal, hogy a modern tudományt iparkodott összeegyeztetni a vallás tételeivel. Igazi jó paphoz illő buzgalommal, de fárasztó részletezéssel bizonyította, hogy a komoly tudomány nem jöhet ellenkezésbe a vallással. A szakemberek értelmi színvonalán álló magaslatról nem tudott leszállani hallgatói felfogásához, s így nem csodálható, ha a kevésbbé művelt unatkozva hallgatta azt, a mit a művelt sem birt egyszeri hallásra megérteni. A szónokias előadás nem szűntethette meg azokat a nehézségeket, a melyeket az elvont problémák aprólékos fejtegetése, meg a régészetnek a kelleténél gyakoribb és bővebb emlegetése okozott. Hasonló modorban készült az Assyria és Babylonia czímű értekezés is, a melynek első részét 1907. február 10-én még maga olvasta föl betegen, csekély számú közönség jelenlétében.

X. Külseje. Társadalmi szereplése, munkálkodása. Cselekvő ereje. Jószívűsége. Utolsó értekezése. Betegsége és halála.

Óriási erejű, ölnyi magas ember volt; egyenes tartású, meglehetősen ruganyos, könnyed mozdulatú. Széles válla, rendkívül erősen fejlett mellkasa nagy erőt mutatott, a mely sokat elbir, minden támadással szemben, s minden viszontagságok között is szilárd marad. Kissé kopasz, gömbölyű fejét egyenesen, keményen, de sohasem daczosan tartotta. E tartásnak inkább ellenálló, mint támadó jellege volt. Borotvált arcza a képek tanúsága szerint ifjabb korában szép lehetett; de a férfi korban a régi szelíd vonások elmosódtak, lelki tulajdonságokat kifejezők azonban sohasem voltak. Csak hatalmas testalkata mutatta az erőt. Az aranyos keretű szemüveg alatt mélyen bennülő, de mindig tágra nyitott sötét szemei az első pillanatban nem hatottak kellemesen. Egyébként szelíd és jóságos tekintetét tulajdonképen a szokatlanul nagy, összenőtt

153

szemöldök tette sötétté, a mely árnyékával elborította kicsi tömzsi orrát is. Ezt az árnyékot növelte rövidre nyírt sűrű, fekete barkója. Erősen kiálló arczcsontjai s előrenyomuló, nagy erélyre valló álla szinte kellemetlen színezetet kölcsönzött volna arczának, ha szép, nyílt homloka s finom metszésű, inkább mosolyra, mint beszédre nyíló ajkai nem szelídítik az összbenyomást. Ritkán, csak ünnepélyes alkalmakkor járt reverendában. Minden különös csin nélkül való, de rendes fekete öltözetet viselt. S a milyen egyszerű volt ruházkodása, épen olyan életmódja ís. Az étkezéssel mitsem törődött, megevett bármit, s az ivásban nagy mérsékletet tanúsított. Annál mértéktelenebbül élvezte a dohányt. Czigarettát, szivart, pipát egyaránt szítt, és pedig szüntelenül. Alig füstölte el az egyiket, másra gyújtott. Szobájában néha annyira fojtó volt a füst, hogy a dohányos embereket is megköhögtette. Háztartásának rendes menete nélkülözött minden fényűzést. Ha azonban vendégül látott valakit, nem kímélte a költséget. Vendég pedig gyakran megfordult a plébániákon. Fiatalabb korában, meg szekszárdi tartózkodásának első éveiben is, élénk társadalmi életet élt. Ismerőseit barátságos vacsorákra hívta, ő maga is sok családhoz volt bejárós. Részt vett mindenféle társadalmi mozgalomban, több egyesületnek elnöke, soknak tagja volt. Megjelent a közebédeken, elment a bálokba, színházba, s minden társas

154

ünnepélyen ott lehetett látni egyenes, magas alakját. Nagy tisztelet vette körül. Minden felekezetűek szerették, mert türelmes volt; megfért a protestánsokkal épen úgy, mint a zsidókkal. A gyermekeket beczézte, szent képekkel, édességekkel nyerte meg ártatlan szívüket; az ifjakat buzdította, és támogatta, a nőkkel szemben rendkívül udvarias, előzékeny és gyöngéd volt. A szegényt nem utasította el magától, nem vetette meg, nem volt hozzá nyers, goromba ; a parasztok iránt, a kikkel sokat kellett érintkeznie, mindig szelídnek és jóságosnak mutatkozott. Főúri ismerősei finom, tapintatos modorát, belső kiválóságaiból származó nemes előkelőségét, jó szivét, sok irányú műveltségét s azt a ritka tulajdonságot becsülték benne, hogy sohasem volt alázatos, csak alkalmazkodni tudó, és sohasem használta ki befolyásukat. Érzéseiben tulajdonképen aristokrata volt, de ezt nemcsak hogy nem fitogtatta, nem is mutatta. Szívesen tartózkodott főurak, kiváltságosak, tudósok, írók körében; azonban sohasem azért, hogy magának valamely előnyt szerezzen, hanem azért, mert ízlésének finomsága vonta oda. Aristokratikus érzése nemes büszkeségből származott. Jobbnak, különbnek érezte magát a körülötte nyüzsgő embereknél, de ezt művészileg tudta titkolni, a mit bizonyít nagy népszerűsége. Népszerűségét szeretetreméltó modorának köszönhette első sorban. Bár személyes ügyeit

155

illetőleg sohasem volt közlékeny természetű, bizalmas még kevésbbé, de minden rendű és rangú társaságban kedélyesen, otthoniasan érezte magát. Ez okból ellenségeinek száma nem volt nagy, de igazi jó barátra is kevésre akadt. Kedves embernek tartotta mindenki. Szívesen beszéltek vele, szívesen hallgatták, mert mindig tudott valami érdekeset mondani, s a mit mondott,azt igen vonzóan, kellemes elbeszélő tehetséggel, választékos nyelven adta elő. Tulajdonképen inkább komoly volt, de a szelídebb élczeket meghallgatta, s jóízűen nevetett rajtuk; maga is el-elmesélt egyet-mást, a mivel a vidám hangulatot ébren lehetett tartani. De soha kétértelműséget, soha durvaságot nem mondott, szavai sohasem voltak sértők. Embertársait meg nem szólta, ha jót nem mondhatott, inkább hallgatott. A vidéki városokban oly annyira divatos mende-mondák tárgyalásába nem bocsátkozott, inkább iparkodott megvédeni azt, a kit a társaság szájára vett. Magáról igen ritkán beszélt, sohasem dicsekedett, nem adta a halhatatlant, s ha utazási élményeivel, régészeti dolgaival hozakodott elő, azt oly módon tette, mintha nem is az ő személyéről volna szó. Mikor régészeti vagy múzeumügy került szőnyegre — s ez elég gyakran megtörtént — neki hevült, szemében valami szenvedélyes tűz lángja lobbant, arcza kipirult, széppé vált. Ilyenkor a lelkesedés annyira erőt vett rajta, hogy szavait kezével és mozdulataival is iparkodott nyomó-

156

sabbá tenni. Szinte eltűnt a formákhoz ragaszkodó, s a salonok szertartásos komolyságához alkalmazkodni tudó pap. Társaságban majdnem mindig vidám és kedélyes volt; nem zavarta mások hangulatát, arcza nem mutatott szórakozottságot vagy szomorúságot. Többször megtörtént, hogy selejtes társalgásban kellett résztvennie, de azért hozzászólt mindenhez, végighallgatta az őstermelés tömérdek veszedelmét, türelmesen ült helyén, s úgy tett, mintha érdekelné a dolog ; pedig titkon terveigetett, vagy munkája fölött gondolkodott. Többfelé tudott figyelni egyszerre, s tulajdonképen sohasem unatkozott. Vagy legalább is nem vette észre senki, hogy unatkozik. Indulatainak leplezésében különben nagy művész volt. Ha érzékenyen bántották is, hirtelen jövő haragját elfojtotta, s keserűségének csak a legritkább esetben adott kifejezést. De annyira sohasem feledkezett meg magáról, hogy durva lett volna. És haragja hamar el is múlott. Az irígykedést, haragtartást, bosszút nem ismerte ; mihelyt indulata lecsillapodott, nyomban meg is bocsátott, s a megtorlásra nem gondolt. Elég erősnek érezte magát. Nem tartotta szükségesnek, hogy az irigyekkel és az alattomosakkal törődjék. S mivel nemeslelkű volt, aljas áskálódásokkal és cselszövésekkel sohasem foglalkozott. Bajai, fájdalma, kellemetlenségei miatt egyetlen panaszkodó szó sem jött ajkára, még legközelebbi ismerősei, rokonai sem hallót-

157

ták panaszkodni. Legföljebb akkor méltatlankodott, ha múzeumi törekvéseit nem támogatták. Mikor az egyházi pályán ért mellőztetései miatt egyik közeli rokona vigasztalni próbálta, szelíd lemondással tért ki a vigasztalás elől, s szerette volna elhitetni, hogy a csalódás egyáltalán nem bántja. Pedig valósággal nagyon is el volt keseredve, de ezt csak abból lehetett észrevenni, hogy hallgatott. Fájdalmát még az arcza sem árulta el. S vigasztalást keresett könyveiben, meg a munkában. «A munkában van minden örömem», irta egyik levelében. Ez csakugyan igaz volt. Bámulatos az a. soha meg nem szűnő tevékenység, mit életében kifejtett. Szekszárdon egyházi ügyeinek ellátása már magában véve is elég lett volna egy embernek. De múzeum-igazgató is volt, a múzeumok és könytárak országos felügyelője, a szekszárdi múzeum-egyletnek alelnöke, a vármegyei múzeum-bizottságnak elnöke. Elnöke volt továbbá a szekszárdi kórház választmányának, a tolnamegyei közegészségügyi bizottságnak, a szekszárdi Vöröskereszt-fiókegyletnek, az Ovoda-egyesületnek, az Augusz-féle árvaháznak ; tagja volt Tolna vármegye törvényhatóságának, és püspöki biztosa a szekszárdi iskoláknak. Ezek nemcsak czímek, hanem elfoglaltsággal járó tisztségek. Itt egy ülés, amott egy tárgyalás ; itt valamely jelentés, ott valamely szónoklat kellett. S Wosinski mindenre lelkiisme-

158

retes pontossággal készült, szép gömbölyű betűivel mindent irásba foglalt. Ideje szinte perczekre volt beosztva, s e perczek közül is sokat lefoglaltak a látogatások, ezeknek visszaadása, a. tömérdek levelezés, meg a sok utazás. Mégis lelkiismeretesen elvégzett mindent. Nappalait hivatalos dolgaira szánta, éjjeleit pedig tudományos törekvéseinek szentelte. Rendesen esti 9 órakor kezdett dolgozni, éjfél után két órakor feküdt le, de sokszor le sem feküdt, hanem íróasztala mellől ment egyenesen a templomba misézni. Aztán minden fáradtság, kimerülés nélkül folytatta napi teendőit. Munkás keze jóformán sohasem pihent, s elméje szüntelenül tervezgetett. Evenkint elment ugyan hat heti szabadságra, de akkor is gondolkodott, írt, s nyugtalanul, lázasan tervezett. Folytonosan sietett, mint azok, a kik érzik, hogy életük terjedelme szűkre van szabva. Egyik dolgával még el sem készült, már másikon törte agyát. Míg múzeumát szervezte, a szekszárdi hitközség ügyeit is rendbe hozta ; míg múzeumát bővítette, temploma szépítését kezdte el, közben könyvet írt, s a népszerű felolvasások meghonosításán fáradozott. A milyen sokfelé ágazó volt tevékenysége, olyan gyorsan dolgozott, csak ritkán felületesen. Előbb mindent átgondolt. Megtörtént ugyan, hogy terve naiv, a körülményeknek meg nem felelő, de a maga módja szerint részletesen kidolgozott volt. Legtöbbször azonban számolt a körülményekkel ; óvatosan pendítette meg az eszmét, s

159

mikor látta, hogy nem találkozik ellenzéssel, mindig nagyobb és nagyobb arányban munkálta a kivitelt A szekszárdi múzeum létesítésének kezdetén, ha nem is a legszűkebb keretben mozgott, de sikerein fölbátorodva, nap nap után többet ölelt föl, s mindenki csodálkozva nézte, mi lesz ebből. Valószínű, hogy munka közben bővültek, és szaporodtak tervei, de az is bizonyos, hogy már kezdetben is sokkal többet akart, mint a mennyit bevallott. A mit elgondolt, azt lehetőleg rögtön meg is valósította, vagy legalább is azonnal hozzáfogott a kivitelhez. Türelmetlen gyorsasággal dolgozott, s azt szerette volna, hogy mások is • kövessék rohanásában. A lassú, körültekintő fontolgatásnak nem volt barátja, mert őt mindig a lelkesedő indulat vezette, s nem tudta megérteni, hogy mások nem lelkesednek épen úgy, mint ő ; hogy mások nem találják oly nagyszerűnek a dolgot, mint a hogyan ő azt elképzelte. A közömbösség bántotta, de el nem csüggesztette ; az akadályokat elhárította, és sietett tovább. Hiába iparkodtak kedvét szegni, hiába keserítették, hiába csináltak neki nehézségeket, hajlíthatatlan vasakarattal haladt czélja felé, s addig fáradozott, mig akaratát nem érvényesítette. És hasztalan adtak neki tanácsot, hogy várjon, mig a körülmények kedvezőbbek lesznek. A mit egyszer elgondolt, ahhoz elszánt makacssággal ragaszkodott; más véleményére nem hallgatott, és sohasem várt kedvezőbb körül-

160

ményekre. A maga tervét mindig a legjobbnak tartotta, a halogatást pedig nem tűrte, mert jól tudta, hogy minden törekvés éppen a halogatáson szokott hajótörést szenvedni. Audaces fortuna adiuvat, szokta mondani, s hogy nincs lehetetlen. De nemcsak mondta, hanem úgyis cselekedett; s bizonyára emez elv szerint járt volna el akkor is, ha a sors nagyobb szerephez juttatja. Mert könnyen beleélte magát bármily helyzetbe. Nem igen tétovázott, a különféle társaságokban épen olyan biztosan érezte magát, mint bármelyik teendőjében. Ámbár az emberekhez alkalmazkodni igen jól tudott, véleményükkel nem sokat törődött. Ment a maga útján. Iparkodott mindenkivel jó viszonyban lenni, de senki kegyét nem kereste. A maga érdekében alig kért valamit, s ha kért, azt mások bíztatására tette. Büszkébb volt, semhogy mások lekötelezettje legyen. Noha szívesen haladt volna előbbre, sorsában meg tudott nyugodni ; s oly erélyesen parancsolt önmagának, hogy vágyai nem is igen mertek jelentkezni. Kitüntetések után nem áhítozott, bár jól esett szívének, ha érdemeit elismerték. Apáttá történt kinevezése alkalmával írta a következőket: >A kitüntetés, dicséret csak akkor okozhat az embernek igazi örömet, ha az, a mit hangosan mondanak, a kitüntetettnek belső öntudatával megegyezik. Kitüntetésre csak az érdemes, a ki jeles, nagy tetteket művelt, vagy olyat írt, a mit elolvasni érdemes. A kitüntetést sóvárgás nélkül

161

nyertem el, kevélység nélkül fogom hordozni, érdek nélkül tartom meg, s csak ösztönül fog szolgálni további munkámban.* A maga előmenetelével valóban nem sokat törődött, de annál boldogabb volt, ha másokkal jót tehetett. Nemes, jó szivét nemcsak a rokonai iránt érzett szeretet melege töltötte el, hanem jótékonyságot gyakorolt mindenkivel, a ki hozzá fordult. Nem igért ugyan semmit, de mindent elkövetett, hogy a hozzá folyamodó kérését teljesíthesse. Befolyását összes erejével iparkodott érvényesíteni; a más dolgát a magáévá tette, s addig kért, addig járt, míg fáradozásának megvolt az eredménye. És boldogság sugárzott arczárói, mikor azt látta, hogy másnak örömet, esetleg kenyeret szerzett. Viszonzásra, hálára nem számított, legföljebb csak annyiban, hogy az illető tudománya, meg múzeuma iránt érdeklődjék; s a ki ezt megtette, barátjának tekintette. Ha alamizsnát kértek tőle, adott alamizsnát, ha kölcsönt kértek, adott kölcsönt, a mit soha vissza nem kapott. Följegyezte ugyan egy darab papírra, de sohasem követelte. Nem utasított el senkit, ellenkezőleg mindenkin segített, a mennyire csak kitelt erejéből, sokszor saját anyagi károsodásával. Nem volt jó gazda, de könnyelmű sem. Arra lehetőleg vigyázott, hogy el ne adósodjék, bár ez megtörtént volna, ha a maga igényei nem a legszerényebbek. Ingóságait — még kézelőgombjait is — jegyzékbe foglalta, de azzal már nem törődött, hogy H a u g h : W o s i n s k i életrajza

11

162

megvan-e mindene. Ha nem talált valamit, vett újat, s eszébe sem jutott, hogy keresse a régit. A pénznek előtte nem igen volt értéke, s járatlan volt mindennemű pénzűzletben. Ezért aztán többször megtörtént az is, hogy visszaéltek jóhiszeműségével. De nem igen tanult a maga kárán, élete végéig az az elv vezérelte: jót tenni másokkal. Závodi plébános korában nála időző öccsének feltűnt, hogy a hívek csapatostul jönnek a plébániára. Mikor tudakozódására kiderült, hogy ezek az emberek kölcsönt vesznek föl a káptalantól, fölajánlotta saját pénzét. Kisebb kamatra, de betáblázásra. Küldött is egy nagyobb összeget, de Mór a pénzt leginkább paptársainak kölcsönözte. Betáblázásról azonban szó sem volt, hanem jószívűségtől indíttatva, aláírta a kötelezvényeket, s elküldte öccsének, a ki pénzét ílyformán nem látta eléggé biztosítottnak, nyomban be is szűntette a további kölcsönadást. Nem is illett lelkületéhez az anyagi dolgokkal való foglalkozás. Szíve, lelke szeretettel volt tele, a miből juttatott az ég madarainak is, mikor télvíz idején kertjében táplálta a nagy számmal összesereglő apró szárnyasokat. És megható gyöngédséggel ápolta virágait, amelyeket végtelenül szeretett, s a melyek között szívesen elmerengett, és imádkozott. A természetnek általában nagy kedvelője volt. A művészetek közül a zenéért lelkesedett. Fiatalabb korában órákig el-elfuvolázott, s fis-harmóniumon

\

163

játszogatott; vagy szórakozásképen elment amaz ismerőseihez, a kiknél zenét hallhatott. Aművészlélek érzékeny fogékonyságával élvezte a szép zenét, s ilyenkor arcza áradozott a gyönyörtől, szinte átszellemült. A festészet és szobrászat remekeit nem tudta méltányolni; érdeklődött ugyan minden művészi megnyilatkozás iránt, de ezek megítélésében nem volt ízlése, s az igazi szépet nem bírta meglátni. Néha épen az ízléstelen nyerte meg tetszését. Épen így volt a költészettel. A költőket nem is szerette olvasni, néhány franczia regényt pedig csak azért olvasott el, hogy a franczia nyelvben tökéletesítse magát. Néhány héttel betegsége előtt kezdte gyűjtögetni a franczia és német régészeti műkifejezéseket, hogy ezek segítségével a magyar régészeti tudományban előforduló kifejezéseket jobbakkal pótolja. De ez a szándéka nem valósulhatott meg. Utolsó munkája Assyria és Babylonia czímű értekezés volt, a melyet két részben szándékozott felolvasni a szekszárdi múzeumban. Az első részt 1907. február 10-én fel is olvasta kis számú közönség jelenlétében. Az érdeklődés hiánya igen kellemetlenül érintette; egyébként is szerfölött bágyadtnak és fáradtnak látszott. A betegség csíráját már régebben hordozta ; egy év óta emlegette, hogy lélegzési nehézségei vannak, s a kínzó asthma ellen gyógyíttatta is magát, de ennek senki sem tulajdonított különös jelentőséget, legkevésbbé ő maga. Hihetetlennek 11*

164

tetszett, hogy oly erős szervezet, mint az övé volt, ne tudjon ellenállni bármely kórnak. Nem is igen kimélte egészségét, dolgozott szüntelenül s minden pihenés nélkül február 15-ig. Ekkor azonban ágyba dőlt. Az influenza jelei mutatkoztak rajta, s ebből csakhamar tüdőgyulladás fejlődött. Környezete és orvosai minden lehetőt elkövettek, hogy megmentsék, s valószínűnek is tetszett, hogy felgyógyul, mert a betegségnek szívósan ellenállt. Nappalonkint fölkelt ágyából, szivarozva látott munkához, s a múzeumok és könyvtárak országos főfelügyelőségének ügydarabjait iparkodott elintézni. 19-én kelt utolsó irata, melynek végére ezt jegyezte : »Bocsánat e kúszált írásért, négy nap óta 41 fokos láz gyötör, csak nehezen támolyogtam az asztalhoz. Egy hét múlva talán munkaképes leszek.* De többé nem tudott fölkelni, bár akart. Környezete eltitkolta előtte, hogy az Akadémia gróf Zichy Jenő érdemeit méltató emlékbeszéd készítésére szólította föl, mert bizonyára rögtön hozzákezdett volna, noha ereje óráról-órára fogyott. Az éjjeleket lázas és öntudatlan állapotban töltötte, nappal azonban értelmesen elbeszélgetett, ámbár terhére esett a beszéd, lélegzete folyton nekézkesebb lett. Pénteken, február 22-én, érezve végét, ingóságairól rendelkezett. Mindenét egy Tolnán létesítendő nevelő intézetre hagyta, a mely apáczák vezetése alatt álljon. Este hat órakor elkövetkezett a végső küzdelem,

165

s két óra múlva a nagyharang síró búgásától kísérve terjedt el a megdöbbentő hír, hogy Wosinski kiszenvedett. Megdöbbentő volt és hihetetlen. Azt is alig néhányan tudták, hogy beteg, annál váratlanabbul jött halálának híre, a mely őszinte, mély gyászba borította az egész várost és a megyét. S ez február 24-én, temetése napján látszott meg igazán. A ki csak tehette, eljött temetésére, s az emberek ezrei fájdalmas szívvel kísérték utolsó útjára a derék papot, a puritán férfit, a kitűnő tudóst. Holttestét Tolnán, születési helyén tették örök nyugalomra. Erdemeiről a lapok több ízben megemlékeztek, s az Akadémiában 1908. januárjában Ortvay Tivadar egy jeles beszéd keretében méltatta tudományos törekvéseit. Emlékének szobor alakban való megörökítése czéljából nyomban halála után egy mozgalom indult meg Szekszárdon, a melynek támogatására s a megboldogult iránt érzett tisztelet kifejezésére Íratott ezen életrajz is.

TARTALOM I. Születése. A család nemessége. Wosinski Saniszló és Valentin. Mór szülei. Neveltetése otthon és a kalocsai gimnáziumban. Pécsett papnövendék lesz. Tanulmányai és első irodalmi kísérletei . . . . II. Pappá szentelése és káplánkodása. Lengyeli plébános. A gróf Apponyi család hatása. Irodalmi tevékenysége és első ásatása. A lengyeli sáncz fölfedezése, jelentősége. A magyarországi régészet kezdete. A kőkori ásatások és az irodalom Wosinski előtt III. Závodra kerül plébánosnak. Tanulmányútja Svédországban és Dániában. A Karczolatok. A kurdi cisták. A lengyeli sánczra vonatkozó értekezései, s összefoglaló munkájának magyar és német kiadása. A magyar kiadásról szóló bírálat. Wosinski tudományos módszere, következtetései. írói érdeme. A német kiadás ismertetése. A mű hatása . . . IV. Keleti útja s a róla írt könyv. Pohárköszöntői. Kitüntetések. Az 1892-i képviselőválasztások s a Perczel-eset. Támadás a Magyar Államban. A püspök döntése. Kinevezése a szekszárdi plébániára. Lourdesba zarándokol. A szekszárdi plébániába való beiktatása V. A gróf Zichy-féle expeditio. Naplójegyzetei s fölolvasása a szekszárdi casinoban. Tolnamegye monographiája Wosinski előtt. Előkészületek Tolnavármegye őskorának megírásához. Kutatásairól szóló közlemények. Tolnavármegye története az 6'skortól a honfoglalásig cz. munkája. A könyv megjelenésének hatása a megyében. Bírálat a régészeti szakközlönyben

168 VI Muzeum-alapitásra irányuló törekvések Tolnamegyében Wosinski előtt. A szekszárdi múzeum megalapítása; a tárgyaknak a gimnáziumban való elhelyezése. Mozgalmat indít a megyében. Megveti alapját a múzeum különféle osztályainak. Megalakítja a múzeum-egyletet. A gimnáziumban elhelyezett múzeumot ünnepség keretében átadja a nyilvánosságnak. A múzeum épületére szükséges költségeket előteremti, a palotát megépítteti. A különböző osztályok elhelyezése és elrendezése VII. Szekszárd története. Vallásos érzülete uti rajzaiban. Papi tisztének betöltése. Összeütközése új püspökével. A kath. hitközség ügyeit rendezi, s a közvélemény ellene fordul. A konstantinápolyi zirándoklat. A szekszárdi belvárosi templom díszítése. Egyházi szónoklatai VIII. A muzeumok és könyvtárak országos felügyelőjévé nevezi ki a miniszter. Rátermettsége. A hazai múzeumok keletkezése. Felügyelői működése. Az ingó műemlékekről és leletekről készített javaslata. A javaslat tárgyalása IX. A Magyar Tud. Akadémia levelezőtagjává választják. Székfoglalása Az őskor mészbetétes agyagmíívessége czímű munkájával. A munka ismertetése. Emlékbeszéd Bertrand Sándor] fölött. Felolvasásai X . Külseje. Társadalmi szereplése. Munkálkodása. Cselekvő ereje. Jószívűsége. Utolsó értekezése. Betegsége és halála

89

108

123

137 152