Wagner
MICHAEL TANNER
Bevezetés
Egy nagy mûvészrõl szóló zsebkalauznak elsõsorban bevezetõ jellegûnek, informatívnak és lényegre törõnek kell lennie. Végsõ soron nem nehéz Richard Wagner operáinak cselekményét ésszerû tömörséggel összefoglalni és kiegészíteni egy áttekintéssel bámulatos életérõl, természetesen megtoldva néhány lényeges fenntartással. Effajta munkákból tetemes mennyiség van már, sõt ha elmegyünk valamelyik operájának elõadására, minden bizonnyal kapunk egy mûsorfüzetet, amelyben ott a történet, meg valami a mû hátterérõl is. Meglehetõsen kritikus irodalomjegyzékemben fölsorolok Wagnerrõl szóló megbízható és vitatott könyveket egyaránt, valamint néhány hasznos általános kézikönyvet, amelyeket beszerezhetnek mindazok, akik lenyûgözõen nagy figurának tartják õt, hiszen Wagner sokféle (történeti és kulturális) szállal kapcsolódik sok mindenkihez, zenei és más téren egyaránt – hogy arról a hosszú árnyékról ne is beszéljünk, amelyet a 20. századra vetett. Amire a magam részérõl itt vállalkozom, az ennél több, persze a sorozat kínálta terjedelmi keretek között. Wagner roppant lényeges szerepet játszott az életemben attól az idõszaktól kezdve, hogy tizenhat évesen hosszabb részleteket hallottam a zenéjébõl. Számos más zenei szenvedélyem is van, de Wagnernek külön helyet tartok fenn. Ez nem ismeretlen jelenség másnál sem, jóllehet sokan furcsállják, meghökkentõnek találják, sõt akár ízlésficamnak is tekintik. Elég sok mindenre kitérek itt, amirõl egynémely olvasó azt gondolhatja, hogy nem kötõdik olyan nyilvánvalóan Wagner operáihoz, ám ha ezek az olvasók mégis kitartanak mellettem, végül egyet fognak érteni velem abban, hogy Wagner erõteljes vonzereje részben éppen annak köszönhetõ, hogy az ember életének oly sokféle területét képes áthatni – mi több, a komponisták között egyedüliként rendelkezik ezzel a képességgel, s a színpadi szerzõk közül ennyiben talán csak Shakespeare-hez hasonlítható. 9
Nos, ha furcsának találják is, hogy az emberek életére gyakorolt hatásában Wagnert Shakespeare-hez hasonlítom, egy dolog mindenesetre bizonyos. Wagner „gyanús”, Shakespeare nem. Ismeretes, hogy Shakespeare életérõl nagyon keveset tudunk, s éppen ezért könyvek hosszú sora vet fel mindenféle elméleteket vele kapcsolatban. Ezzel ellentétben Wagner életérõl óriási ismeretanyagunk van: tudjuk, hol volt és mikor, mit csinált ott és mi volt a véleménye – szóval nagyjából mindent. Több ezer levele maradt fönn, meglehetõsen nagyszámú könyvet és cikket írt, életének késõbbi szakaszában pedig hívek és csodálók hada vette körül, akik minden egyes gondolatát, véleményét lejegyezték. Ezeknek nagy részét sokan meglehetõsen bizarrnak találják, és vitathatatlan, hogy van köztük nem egy, ami igencsak ellenszenves. Vajon lényeges-e ez annak, aki arra tesz kísérletet, hogy értékelje és értse a mûvészetét – vagyis a legfõbb tényezõt, ami fontossá teszi õt? És vajon mennyire lényeges, hogy ez a mûvészet a Harmadik Birodalom többé-kevésbé „hivatalos” mûvészetévé vált? Véletlen volt-e az a szerencsétlen Wagnerfüggõség, amely Hitlerben kora ifjúságától kezdve kialakult, vagy kell-e valami sötétebb, mélyebb kapcsolatot sejtenünk a Wagneroperák hatalmas varázsa és egy kimondhatatlanul gonosz politikai rendszer között? Shakespeare-rel kapcsolatban ilyen kérdések nem merülnek föl. Senki sem állíthatja, hogy akár egyetlen történelmi eseményért is felelõs lenne, kivéve természetesen az irodalom- és színháztörténetet. Sokakat már csak azért is lenyûgöz az élete, mert bámulatosnak tartják, hogy egyetlen ember – bármilyen iskolázottságú, társadalmi helyzetû, vallási meggyõzõdésû legyen is – hogyan tudta létrehozni azt az életmûvet, amelyet több-kevesebb bizonyossággal Shakespeare-nek tulajdoníthatunk. Ez az érzés késztet sokakat arra, hogy Shakespeare-rõl, az emberrõl próbálják megtudni az „igazságot” – mintha az, amit valaha is megtudhatnának róla, kevésbé lenyûgözõvé tehetné színdarabjai csodáját… A Wagner mûvészete iránti csodálat sokkal kevésbé általános – és ez nem is fog változni. Ami egyesek számára olyan bosszantóan kikerülhetetlenné, másoknak viszont olyan ellenállhatatlanul csábítóvá teszi Wagnert, az egyebek között az, hogy érett mûvei a valaha létrehozott legnagyobb mûvészi alkotások státuszára tarthatnak számot.
Ez az igény Wagner hívei szerint tökéletesen megalapozott, és az emberrel és mûvével kapcsolatos elõítéletek eloszlatásával fáradhatatlanul igyekeznek megvilágítani a szkeptikusoknak, hogy menynyire az. Azok viszont, akik visszaborzadnak Wagnertõl, úgy vélik, hogy mûvészete ugyan tagadhatatlanul hatalmas erõvel bír – csakhogy veszélyes, megrontó erõ ez. Talán nincs is még egy mûvészi életmû, amellyel kapcsolatban ez az érzés ilyen szilárdan tartaná magát. Sok, életében nagy tekintélynek örvendõ mûvész merült feledésbe annak a titokzatos, de megbízható folyamatnak a során, amit az idõ próbájának nevezünk. Wagner kortársai, sõt számos 20. századi muzsikus is ezt a sorsot jósolta Wagnernek. A komponista azonban már több mint 125 éve halott, s teljesen nyilvánvaló, hogy mûvei fennmaradásra vannak ítélve. Ám a vele kapcsolatos megosztottság is fennmaradt, úgy, ahogyan senki más esetében. Van, aki unja Bachot – ismerek ilyen embereket, s bár meghökkentõnek tartom, hogy valaki, akibe bármily csekély zenei érzékenység szorult, unhatja, de el kell fogadnom, hogy ez is megeshet. Van, aki felületesnek és triviálisnak tartja Mozartot, bár manapság ez ritka, és számomra hasonlóan érthetetlen. Beethovent gyakran érzik fennhéjázónak és erõszakosnak, ami talán érthetõ, de szerintem csaknem mindig tévedés. Õ már közelebb visz Wagnerhez, akinek a szemében Beethoven volt minden idõk legnagyobb komponistája. S még közelebbi eset Berliozé, akit egyesek páratlanul elevennek, eredetinek, szenvedélyesnek és intenzívnek tartanak, mások viszont amatõrnek, akinek kétségtelenül sikerült néhány figyelemre méltó mûvet alkotnia, de sosem tudhatjuk biztosan, melyik pillanatban bicsaklik meg az ízlése, vagy válik jelentéktelenné és közönségessé. Wagner egyébként, aki jól ismerte Berliozt, ez utóbbi véleményen volt. És folytathatnánk. Bach, Mozart, Beethoven, sõt minden jelentõs mûvész esetében vannak erõs, olykor akár igen éles véleménykülönbségek a mûvelt hallgatóság körében, ám ezek sosem olyan mérvûek és olyan sarkalatosak, mint Wagnerrel kapcsolatban. Ez már eleve érdemessé teszi a közelebbi tanulmányozásra, még ha a mûvészete hidegen hagy is valakit, ahogyan sokan állítják magukról. Nekem egyébként éppen a Wagner mûvészete iránti közömbösség a legnehezebben érthetõ. Azt még értem, vagy akár érzem is, hogy mi az, ami nyelvezetében vagy
10
11
akár egész életmûvében zavarja vagy visszariasztja az embereket, de az felfoghatatlan, hogyan lehet érzéketlenül elmenni mellette. Számomra ennek a könyvnek az írásakor azok voltak a legfontosabb részek, amelyek a „hangulatot” próbálják leírni, azt a fajta érzületet, amelyrõl azonnal felismerjük Wagnert, s amely tehát ellenállhatatlanul vonz egyeseket és taszít másokat. Mindazonáltal nem sikerült annyit teljesítenem, amennyit szerettem volna. A komponista életérõl és személyiségérõl annyit írtam, amennyi szerintem szükséges annak a világnak a megértéséhez, amelyben élt, és amelyre olyan erõsen reagált. A könyv fõ – és egyben legnehezebben megírható – része persze az, amely az egyes mûveket tárgyalja. Operakritikusként megesik, hogy olyan mûvek elõadását hallgatom meg, amelyeket nem ismerek – például Händeloperákét –, s a mûsorfüzetben olvasható cselekmény-összefoglalókat többnyire elszomorítóan szürkének és használhatatlannak találom. A felsorolt nevek mögött nincs élet, így aztán nehéz megjegyezni, hogy ki mit csinált, kivel és miért. Mire beérek a nézõtérre, többnyire elfelejtem, amit olvastam – ugyanakkor egy részletesebb összefoglaló még unalmasabb lenne. Ezzel szemben én itt arra tettem kísérletet, hogy a mûvekrõl elég hosszan számoljak be ahhoz, hogy az olvasó megérthesse a szereplõket, valamint azt, hogyan és miért cselekszenek és mit tesznek egymással. Ezt követi néhány gondolat a mûrõl, annak megvilágítására, hogy mi érdekelte Wagnert, s mik voltak azok a témák, amelyekkel szinte megszállottan foglalkozott egyik operában a másik után. (Legjobb, ha már most jelzem: én végig „operának” hívom Wagner zenés színpadi alkotásait. Eleinte haboztam ugyan, mivel õ maga nagy igyekezettel próbálta megkülönböztetni saját mûveit más operaszerzõkéitõl – ezért vitte be a köztudatba a „zenedráma” megjelölést. Ez azonban annyi zavaró vitát keltett, hogy úgy döntöttem, legjobb lesz mégis az „opera” elnevezés, miközben persze pontosan tudatában vagyok mindannak, ami ebben a mûfajban megkülönbözteti Wagnert az õt megelõzõ komponistáktól.) Ami a gyakorlati oldalt illeti, a könyvbe CD- és DVD-ajánlásokat is belevettem. E listának hosszúnak és részletesnek kellett volna lennie, mivel Wagner mûveibõl szélsõségesen változatos színpadi és zenei interpretációk születtek, s a különbözõ felvételek roppant
eltérõ benyomásokat keltenek. Maga a tény, hogy ilyen nagyszámú felvétel készült – a teljes Ring-ciklusból is, ami már önmagában tizenöt órányi zene –, eleve arról tanúskodik, hogy az életmû vonzereje nem csökken. Számos színpadi elõadást ma már élõben vesznek föl DVD-re, ami gyakran azt jelzi, hogy a rendezés a legmeghökkentõbb, ha nem is éppen a legkielégítõbb tényezõjük. Ez fölveti a rendezõ szerepének kérdését. Mit tegyen? Valósítsa meg Wagner gyakran nagyon is részletes színpadi utasításait, és kész? Vagy alakítson ki a mûrõl egy átfogó koncepciót (ami gyakran annyit jelent, hogy drasztikusan kiemeli saját helyérõl és korából), s olyan interpretációban mutassa be a darabot, amely nemigen vesz tudomást a szövegrõl? Ez mára nagy vitatémává vált, mert azt a kérdést veti fel, hogy valójában kinek van joga eldönteni, mirõl szól egy opera – a rendezõnek vagy a nézõnek/hallgatónak? Ugyanis ha Wagner mûveinek megértése – ahogyan ez manapság gyakran megesik – alapvetõen abból áll, hogy kihüvelyezzük a rendezõ gyakran igen homályos elképzelését, akkor kérdés, hogy hol lesz ennek vége? Szerencsére azok számára, akiknek nincs türelmük X. Y. úr szemüvegén keresztül nézni a darabokat, ott vannak a CD-k vagy a rádióközvetítések. Szerettem volna ezekrõl hosszabb kommentárokkal szolgálni, de kénytelen voltam szinte csak felsorolni a felvételeket, valamint ajánlani, illetve bizonyos esetekben éppen hogy nem ajánlani õket. Amit eddig elmondtam, az gyakorlatilag benne rejlik Wagnerben. Ami viszont egyedülállóvá teszi minden mûvész között, az a szokatlanul nagy figyelem, ami az úgynevezett „recepciójára” irányul – vagyis arra, hogyan tekintettek mûveire azok õsbemutatója óta, s még inkább Wagner szándékaira és arra a hovatovább misztikus tényre, hogy színház épült kizárólag az õ operáinak a színrevitele céljából. Ezenkívül arra a tanítványi körre is nagy figyelem irányult, amelyet Wagner utolsó éveiben maga köré gyûjtött – s amelynek tagjai inkább gurunak, semmint mûvésznek tekintették õt, valamint magukévá tették és terjesztették „doktrínáját”, olyan nézeteket, amelyekkel õ maga nem feltétlenül értett volna egyet, de amelyeknek szélsõséges konzervativizmusát, rasszizmusát és germán nacionalizmusát a nácik nagyon is rokon szellemûnek találták. Wagner – vagyis operái, nézetei és persze reputációja – utóéletének története
12
13
oly mértékben alkalmas a szenzációkeltésre, hogy ellenállhatatlanul csábítja azokat is, akiket egyébként sem az õ, sem mások mûvészete nem érdekel különösebben. Mindazonáltal hiba volna azt gondolni, hogy csak a nácik érezték magukénak vagy sajátították ki Wagnert. Csaknem ugyanannyi különféle csoport és szellemi iskola eszményítette és gyarmatosította, mint egykori barátját, majd esküdt ellenségét, Friedrich Nietzschét: Wagnert hol mélyen vallásosnak látták, aki a különféle mitológiákon keresztül a kereszténység egy sajátos, egyéni formájáig jutott; hol forradalmárnak, ami karrierjének egy központi szakaszában kétségkívül volt is, s amiért tizenkét évre számûzték Németországból; hol valamiféle „mûvészet a mûvészetért”-felfogás megtestesítõjének, ami ellen õ maga tiltakozott volna a leghevesebben, de ami hihetõnek tûnik azok számára, akik ebben és ezért szeretnek élni; hol meg az új, robusztus, természeti, könyörtelen és életigenlõ ember elõképének tekintik – hõsének, Siegfriednek mintájára; másrészt azonban a belsõ élet apostolának is, aki a mocskos anyagi világtól az elmélkedés és szemlélõdés szféráiba vonult vissza – és még számos egyéb világnézet jellegzetes képviselõjének. Ez a rendkívüli változatosság azonban nem meglepõ, mivel nehezen találnánk olyan, akkoriban divatos és átfogó filozófiai szemléletet, amelyhez Wagner ne csatlakozott volna életének valamely pillanatában. Ahhoz pedig körömszakadtáig ragaszkodott, hogy amit az adott pillanatban éppen vallott, azt körülötte mindenki más is, lehetõleg az egész emberiség vallja. Mindez azonban csak annyiban számít, amennyiben ezek a gyakran egymásnak élesen ellentmondó nézetek is buzgó képviseletre találtak mûvészetében. Érett kori operái – minden más operánál inkább – elsõsorban annak a meggyõzõdésnek köszönhetik elsöprõ erejüket, amellyel egy mélyen átélt, s ezért érthetõ módon ellenállhatatlanul vonzó életfelfogást közvetítenek. Csakhogy ha az egyik után meghallgatunk egy másik Wagner-operát, az legalább annyira meggyõz az elõzõvel ellentétes szemléletrõl. Igaz, számos nagy életmûben található efféle, ha nem is ennyire szélsõséges ellentmondásosság, ám maga a tény, hogy Wagner ilyen végletekre volt képes és ki is aknázta azokat, párját ritkítja. Ott van továbbá a mûvészek nemzedékeire gyakorolt hatásának mérhetetlenül nagy témája – ráadásul nem csak komponistákról van
szó. Ismét csak nehéz olyan mûvészt találnunk, akinek ilyen erõsen érzõdne a befolyása. Sokszor elmondták már, hogy a Trisztán és Izolda kezdõ ütemei után a zene már sosem lehetett ugyanaz, mint elõtte volt. S noha maga Wagner és persze sok más komponista is írt a Trisztán után számos olyan mûvet, amelyen nem érzõdik annak hatása, ám Wagner tagadhatatlanul zenei forradalmat vitt végbe – fõképp harmóniai és hangszerelési téren –, amely számos utána jövõ komponistát magával ragadott. A nagy szimfonikus szerzõk közül Bruckner és Mahler, vagy – sok más operaszerzõvel együtt – Richard Strauss és Puccini, továbbá Schönberg és az úgynevezett új bécsi iskola egyszerûen nem létezett volna nélküle, mint ahogy olyan zeneszerzõk számos nagy mûve sem, akik nem gyõztek gúnyolódni rajta, így például Debussy. A földrengés, amelyet Wagner a zenében elõidézett, talán nem meglepõ. Ám az irodalomra tett hatása csaknem ugyanilyen jelentõsnek bizonyult: a francia szimbolisták és posztszimbolisták egyenesen bálványozták, akárcsak a nagy francia antropológus, Claude LéviStrauss is, aki magnum opus-ában „Richard Wagner, az az Isten”-nek titulálta. Számos regényírót megihletett, s akiket nem, azok is szükségét érezték, hogy egyes figuráik utaljanak rá. E regényírók közül a legnagyobb, Thomas Mann egy terjedelmes, kiváló esszét szentelt Wagner mûvészetének. D. H. Lawrence-t – aki szintén a legnagyobb német írók közé tartozik, csak éppen angolul írt – egy idõben annyira betöltötte Wagner zenéje, hogy egyes hõseit a Ring bizonyos szereplõirõl nevezte el, s ami még ennél is sokkal érdekesebb, az az, hogy a wagneri éthosz is jócskán áthatotta. Hogy mit jelent ez az éthosz, azt a jelen könyv vizsgálni fogja, s talán meg is idézi. Még festõket – bár többnyire elég rémes festõket – is megihlettek Wagner bizonyos témái (a Grál, Artúr király udvara stb.), valamint a mûveire általában jellemzõ baljóslatú, komor hangvétel, s az így született alkotások fõként a mûvészek otthonában berendezett galériákban és múzeumokban találhatók. Egy ideig, legalább az elsõ világháborúig a wagnerizmus gyakorlatilag Wagner-mániát jelentett. Ha belegondolunk, mennyien osztoztak ebben a mániában, valamint hogy mekkora csapást mért a háború szinte mindenre, ami addig létfontosságúnak tetszett, tulajdonképpen figyelemre méltó, milyen kevéssé szenvedte meg ezt Wagner mûvészete. A háború elõtti féktelen, min-
14
15
dent átható wagnerizmus azonban csaknem teljesen eltûnt, kivéve a Wagner-gyerekekbõl, -mostohagyerekekbõl és bizalmas barátaikból álló úgynevezett „bayreuthi kört”. Vajon az volna-e a leghelyesebb, ha egyszerûen elfelejtenénk Wagner viharosan változó hírnevét, gyanús csodálóinak sorát, valamint a klíma és a mûvészet összefüggéseitõl a forradalom és a mûvészet kapcsolatáig minden lehetséges témáról alkotott teóriáit, és kizárólag magukra a mûvekre összpontosítanánk, ahogyan ezt szinte minden más komponistánál megtehetjük? Igen is, meg nem is. Az elõzõ bekezdésekben vázolt tények figyelmen kívül hagyása ugyan csábító, de mindent összevéve a legkevésbé sem könnyû, különösen mivel Wagner körül máig is dúl a harc; Izraelben be vannak tiltva a mûvei, s ha néhány bátor karmester mégis elõadja, vagy megpróbálja elõadni valamelyik zenekari kompozícióját, akár halálos fenyegetéseket is kaphat, de mindenesetre kifütyülik. Érezhetõ, hogy ha az ember tájékozódni próbál és érdeklõdik a mûvei iránt – hiszen valójában csak azok fontosak –, elõbb-utóbb egész biztosan beleszalad az azokat körülvevõ viták valamelyik elemébe. Magam Wagner szellemi örökségének egyetlen aspektusával vagy hatásával foglalkozom: az antiszemitizmusával és a nácik hozzá való viszonyával. Ha az ember ezeket nem érinti egy Wagnerrõl szóló könyvben, könnyen megvádolják, hogy homokba dugja a fejét, ha azonban foglalkozik velük, akkor tudnia kell, hogy olyan vitába bonyolódik, amelyben nagyjából annyi remény van a megegyezésre, mint bármely jobbfajta teológiai vitában – mert a Wagnerrel kapcsolatos pró és kontra érvelések leginkább ilyen jellegûek, és nem véletlenül. Mindezen túl pedig remélem, hogy a könyv különbözõ részei elé illesztett címek segíteni fognak abban, hogy azok az olvasók, akik nem kíváncsiak a Wagner zenéjének élvezete szempontjából szerintük lényegtelen eszmefuttatásokra, elkerülhessék azokat. Remélem továbbá, hogy Wagner mûveinek bemutatása világossá teszi az olvasó számára, hogy mi, akik rögeszmésen rajongunk értük, miért hirdetjük fáradhatatlanul az igét – akkor is, ha ettõl azután még nehezebb lesz rájuk jegyet kapni, mint most. Cambridge, 2010 16
Tíz nagy Wagner-pillanat A bolygó hollandi: nyitány Tannhäuser: együttes a második felvonás végén, melyet Erzsébet kezd: „Ich fleh’ für ihn” Lohengrin: az elsõ felvonás elõjátéka A Rajna kincse: üllõk csengésétõl kísért alászállás Nibelheimba a 2. és a 3. jelenet között A walkür: Wotan búcsúja Siegfried: a harmadik felvonás elõjátéka és a Wotan–Erda-jelenet Az istenek alkonya: Brünnhilde áldozata Trisztán és Izolda: a második felvonás szerelmi kettõse („O sink hernieder”) és Brangäne õrdala A nürnbergi mesterdalnokok: kvintett a harmadik felvonásból Parsifal: színváltozászene az elsõ felvonásban
