Vladimir Orsag:
A balkáni összeesküvés
1
Vladimir Orsag: The Balkans Conspiracy Ginninderra Press, Charnwood, Ausztrália, 2002 ISBN I 74027 1343 Copyright © Vladimir Orsag 2002 Fordította: Cser Ferenc Canberra, Ausztrália, 2008 A magyar fordítás a könyv angol eredetije alapján, helyenként a horvát változat felhasználásával készült. A magyar szöveget gondozta: dr. Darai Lajos
2
Népem szenvedése volt nappali fényem Irene Neuman
Tartalomjegyzék TARTALOMJEGYZÉK .............................................................. 4 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS....................................................... 6 AJÁNLÁS ...................................................................................... 7 BEVEZETÉS ................................................................................. 8 BOCSÁNATKÉRÉS ..................................................................... 9 ELŐSZÓ ...................................................................................... 11 1. PÁRIZS, 1936. ........................................................................ 13 2. PÁRIZS, 1937. ......................................................................... 42 3. MOSZKVA 1937 ..................................................................... 74 4. ZÁGRÁB.................................................................................. 97 5. BÉCS ...................................................................................... 129 BELGRÁD, 1940 ....................................................................... 154 6. ZÁGRÁB, 1941...................................................................... 155 7. MONTENEGRO, 1943 ......................................................... 175 8. LONDON, 1943 ..................................................................... 183 9. BELGRÁD, 1945 .................................................................. 203 10. BELGRÁD, 1946 ................................................................ 213 11. BRIONI-SZIGET, 1948. .................................................... 227
4
12. BELGRÁD, 1949 ................................................................ 240 13. BELGRÁD, 1949. ............................................................... 250 MOSZKVA, 1950 ...................................................................... 260 14. ZÁGRÁB, 1951 ................................................................... 275 PULLACH, 1951 ....................................................................... 286 15. ZÁGRÁB, 1951 ................................................................... 314 PULLACH, 1952 ....................................................................... 334 16. QUEEN FREDERIKA, 1952 ............................................. 342 17. MELBOURNE, 1952 .......................................................... 351 18. MELBOURNE, 1973 .......................................................... 368 BELGRÁD, 1973 ....................................................................... 375 MELBOURNE, 1976 .................................................................. 386 19. PULA, 1977 ......................................................................... 387 MELBOURNE, 1977 .................................................................. 391 LONDON, 1977......................................................................... 419 UTÓSZÓ .................................................................................... 421 A FORDÍTÓ UTÓSZAVA ....................................................... 423
5
Köszönetnyilvánítás Szeretném kifejezni hálámat néhai John B. Hume-nak, Victor Casselsnek (BA) David Pattersonnak (BA), néhai Dr. Ian O’Briannek, Dr. Robert G. Williscroftnak, Roberts W. Shieldsnek és néhai Sir Robert Rissonnak. Ez a könyv segítségük és iránymutatásuk nélkül nem születhetett volna meg, és türelmükért, megértésükért és erkölcsi támogatásukért mélyen lekötelezett vagyok. Végül, de nem utolsó sorban mélyen szeretett feleségemnek, Lídiának szeretném kifejezni köszönetemet, aki mellettem állt irodalmi magányom sötét óráiban és szenvedélymentesen elviselte az igazságkeresésem végtelen folyamatát. Teljességgel tisztában vagyok ma már azzal, mily nehéz lehetett neki álmaimmal együtt élni, amelyek huszonnégy év után valóságos rémálommá lettek.
6
Ajánlás Könyvem ajánlom néhai édesapámnak, aki rezzenéstelenül elviselte meghurcoltatását, bebörtönzését és száműzetését; politikai tanítómesteremnek, néhai August Kosutić mérnöknek, Horvátország hajdani (1938) miniszterelnök helyettesének, akinek hasonló volt a sorsa, és tanáromnak, néhai Mira Radić-Kosutic úrasszonynak, az 1928-ban a belgrádi parlamentben meggyilkolt Stjepan Radić horvát parlamenti képviselő lányának. Jóllehet irántuk tanúsított tiszteletem soha el nem múlik, nézeteink különbsége ellenére aligha követhettem lábuk nyomát az általuk életük során megtapasztalt üldöztetés útján. Nyilvánvaló, hogy emberek ilyen kötődéssel, hajtóerővel, áldozattal és hittel hihetetlen fontosak Horvátország jövőjét tekintve. Sajnálatos, hogy nem érhették meg a demokrácia horvátországi bevezetését, a mégoly irónikus eseményt, amit éppen a Tito marsall totalitárius rendszerében tegnap még keményen hívők hajtottak végre. Ama Titóéban, akinek nemcsak Churchillt, Sztálint, Trumant, Nehrut, Nasszert, Szukarnót és boszniai muzulmán testvéreit, de saját Zagorje körzeti népét is sikerült megtévesztenie. Zagorje egyszerű, keményen dolgozó, szegény, de politikailag naiv népe soha sem értette meg, Tito miért választott olyan idegen földet sírhelyéül, melynek katonai vezetői mindig háborús összetűzéseket kerestek, hogy Horvátország önrendelkezését megakadályozzák. Ki tudja? Talán ez a regény valamelyes választ ad azoknak, akik inkább az igazságot keresik, semhogy a félretájékoztatás áldozatául essenek.
7
Bevezetés A balkáni összeesküvés Horvátország történelmén alapuló regény, arról a számos ellentmondásról és téves információról szól, amit a Titóról kiadott két meglehetősen ismert könyv tartalmaz, és amit a keleti s a nyugati hírszerzési testvériség oly feltűnő egyezséggel igyekszik is megrögzíteni. Amint a regény bemutatja, ez a szándékos félretájékoztatás a Balkánon még ma is tovább él. A szerző nem felelős a tények bárminemű félremagyarázásáért. Ha lehetőség lett volna az NKVD/KGB, CIA, MI-5/MI-6,∗ Abwehr/BND, ASIO és UDBA levéltáraihoz hozzájutni, sokkal egyszerűbb lenne meghatározni, hogy melyik információ helytálló, melyik tudatos félretájékoztatás, vagy éppen csak tévedés. Így hát a hozzáférés hiányában az olvasón áll, hogy eldöntse, mi a tény és mi a valótlanság.
∗
MI-5 – Section 5 of Military Intelligence – Katonai Hírszerzés 5. sz. részlege Angliában.
8
Bocsánatkérés 1941-ben Zágrábot, szülővárosomat a Harmadik Birodalom hadserege elfoglalta. Az akkor felállított bábrendszer azonnal besorozta emberek ezreit, köztük a hozzám hasonló iskoláskorú gyerekeket is. Akkor éppen hétéves voltam. A félkatonai kiképzésünk számos gyakorlatból és politikai agymosásból, hetente kétszer, és a vasárnap reggeli díszmenetből állt. A díszmenetben az Ustaške Uzdanice – az Usztasa Ifjúsági Szervezet tagjai – meneteltek katonai egyenruhában. Bár a fegyverünk kézzel gyártott másolat volt, néhány gyerek gyűlölettel kezelte azt, mások azonban élvezték. Minden díszfelvonulás után felkaptuk a köveket a számunkra odakészített halmokból, hogy a zsidók tulajdonában lévő ablakokat betörjük. Ha találkoztunk az utcán Dávid-csillagot viselőkkel, megaláztuk őket, kigúnyoltuk és megrugdostuk. Édesapám kiagyalt egy tervet, mely alapján engem elengedtek – természetesen megalázó módon. Hirtelen én lettem a legmagányosabb iskolásfiú, és ez a helyzet jóval a II. világháború befejezése utánig tartott. Később elmenekültünk a poklok bugyrából, és Ausztráliát választottuk új otthonunknak. Megrémültem, amikor megérkezésemkor felismertem, hogy honfitársaim egy része folytatja megvetésre méltó múltját. Ugyan boldog voltam, hogy szabad lehettem, de elszomorodtam azt látván, hogy többük a múltjának a rabja maradt. Ugyanakkor attól féltem, hogy egyszer majd eljön az az idő, amikor szülőhazám polgárai a múltért szörnyű árat fizetnek. A jelenlegi (1991) háború a II. világháborúshoz mérve hasonló szenvedéssel jár. Mindig tudatosítottam magamban, hogy amit akkor tettünk, rossz volt. Ezért mélységes bocsánatot kérek bármilyen megaláztatásért, szenvedésért és lealacsonyításért, amit honfitársaimnak okoztam. Jóllehet, ez már túl késő azok számára, akik folytatják antiszemita szólamaikat, remélem, az új nemzedékek megtanulják,
9
hogy sohase ismételjék azokat. Csakis ekkor nézhetünk mindanynyian egy jobb világ elébe. Vladimir Orsag, Canberra, 2002.
10
Előszó A szobának a messze múltat idéző kisugárzása volt. Akár az új uralkodó nevében az országot elözönlő ezernyi főnemes bármelyikének a magánirodája is lehetett volna. Könyvek, mindegyik gondosan bőrbe kötve, sorakoztak a szobában. Két sötétbarna bőrburkolatú karosszék, és egy hozzáillő pamlag állt a vastag, faltól-falig érő berber szőnyegen. Az egyik sarkot elfoglalva állt egy pohárszék, a világon elérhető legjobb márkákból való italokkal és szivarral jól megpakolva. A hangulatvilágítás a falba süllyesztett, különálló arany világítótestekből jött. Nyitott kandalló melegítette a szobát. A szobába könnyedén elfért volna akár egy tucat ember is, de mindössze egyetlennek a szolgálatára volt: olyannak, aki mást csakis a távollétében engedett oda belépni, akkor is csak azért, hogy kitakarítson és a készleteket feltöltse. Amikor a belső szentélye vastag párnázott ajtaján kívüli nagyvilág a jelenlétét igényelte, egy készülék zümmögött halkan az asztalán, és emberünk fölemelkedett, hogy nap-mint-nap szembesüljön létezése nyers valóságával. Most éppen a szobában volt. Az egyik karosszékben ült és szivarozott. Miközben nagyokat kortyolt a tüzes orosz vodkából, szemével az íróasztala mögött a teljes falon szétterülő világtérképet fürkészte. Ugyan nemrég meghalt elvtársa ötlete felrémlett neki, de meg kellett állapítania, hogy a hiányzó kapcsolat miatt csupán távoli lehetőség annak megvalósítása, hogy mindenre kiterjedő ellenőrzést teremtsen meg. Nyugtázta önmagának, hogy számára a dolgok jól mennek az utóbbi időben. Ellenségeinek zömét Szibéria fagyos földjére küldte, vagy csendesen eltűntek anélkül, hogy bármi nyomot hagytak volna maguk után. Csak egy maradt meg: egy öreg elvtárs, aki nem követte már a vezér által kijelölt utat. Mindenekelőtt őt kell lehetetlenné tennie. Ezzel foglalkozott. A mindenre kiterjedő rendszer létrehozásának azonban addig még váratnia kell magára, amíg a tudósok elő nem jönnek a megoldással, ami lehetővé teszi számára, hogy egy hatalmas hadsereg 11
nélkül kerüljön a kezébe a teljes ellenőrzés – valami, amit az alatt kell felfedezni, amiközben az országa feletti teljes ellenőrzést megvalósítja. A széken ülő ember azt tervezte, hogy megdönti a kormányokat és százezrek halálos ítéletét hajtatja végre, ám ez az utóbbi feladat – egyetlen ember eltüntetése – hihetetlen nehéznek bizonyult számára. Túl sok bonyodalmat okozva. Öntött magának még egy vodkát és folytatta tűnődését.
12
1. Párizs, 1936. Október 9-edikén kora reggel Maurice d’Alpuget, a Quai d’Orsay-i elöljáróságra jelenleg kinevezett csendőr szokásos ellenőrző kőrútját végezte. Amikor elérkezett a L’Grande Serbie sugárúthoz, a boltok zöme már kinyitott. Ezen a reggelen a figyelmét egy bizonyos épületre irányította. Kinézésre a három emeletes épület nem különbözött az utcájában lévő többi épülettől, de Maurice valami különöset észlelt: benn ugyan csak néhány lakó élt, mégis rendkívül nagylétszámú látogatója volt az épületnek – különös kinézésűek, főként a legkülönbözőbb korú és nemzetiségű férfiak. Némelyikük külföldi módon öltözött, másokon egyszerű gúnya volt. Nap-mint-nap érzékelte ezt a különleges folyamatot, arra is felfigyelve, hogy vannak olyanok, akik visszatérnek, másokat meg soha többet nem látott. Eleinte, minthogy a földszintet egy munkaközvetítő foglalta el, úgy vélte, munkát keresők azok, de közelebbről megfigyelve őket megállapította, hogy néhány látogató a szomszédos boltíves előcsarnok felé egy nehéz fakapun át el-eltűnik. Amint közeledett a munkaközvetítőhöz, látta, hogy a kapu éppen nyitva van, így észrevétlenül besurrant a boltíves folyosó sötétjébe. A munkaközvetítő egy másik talány volt. Nem volt elég nagy ahhoz, hogy egy tucatnyi látogatót fogadjon, de egy alkalommal, ahogy megszámolta, harmincketten léptek be oda és távoztak onnan egy fél órán belül. Maurice kíváncsisága fölébredt. Elhatározta, hogy utánajár, mi is történik ama kapu és hivatali ajtók mögött. Valami nagy dolog lehet… talán elég nagy ahhoz, hogy intézkedéshez vezessen. Elmosolyodott a gondolaton, aztán óvatosan tért be az utcába, mert nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy nem ő az egyetlen, aki figyelte a helyet. A megfigyelésben gyakorlott lévén, Maurice tudatában volt, hogy egy idő előtti mozdulat kétheti kemény munkáját teheti tönkre. Feltételezte, hogy valami baljós dolog van folyamatban, 13
de az elégtelen bizonyítékok miatt korai lett volna a felettesét, Pierre Chauvel kapitányt riasztania. Most azonban Maurice csendben akart maradni, azt a benyomást keltve, hogy csak egyik rutin ellenőrzését folytatja, azt remélve, hogy ezzel nemcsak az őt kívülről figyelőket elégíti ki, hanem azokat is, akik a sugárúton történő mozgását az emeletről, nehéz függönyök mögül kémlelik. Rendszertelen sétája és a hentesnél, vagy a zöldségesnél való alkalmi megállása a figyelmüket ebbe az irányba terelheti. Minden megállásakor elbeszélgetett a tulajdonossal, általánosan érdeklődve panaszai, vagy a szomszédságukból érkező zavarok iránt. Nem tett a 49-es szám alatt folyó dolgokra vonatkozó egyértelmű utalást. A kapott bizonytalan, vagy negatív válaszok, és az ellenséges és elhamarkodott reagálások meggyőzték a rendőri hajlamát, hogy valami rossz folyik ott – halálosan rossz. A végén attól tartván, hogy túl hosszú ideig fedez valamit, aggodalmát megemlítette egy tisztnek, aki előmenetele előtt ugyanazon a területen járőrözött. Baráti válasza meglepte őt. ‘Ha én a te helyedben lennék, nem fordítanék erre túlzottan nagy figyelmet… legalább is nem most.’ ‘Mire gondolsz?’ ‘Ez a bizonyos épület nem tartozik a mi hatáskörünkbe – úgy vélem, a tiédbe sem.’ ‘Mi az, ami abban oly különleges?’ Maurice fölemelte a hangját. ‘Sok minden. Az épület a Nemzetközi Brigád főhadiszállása, és az az utasításunk, hogy ne zavarjuk őket, sem a látogatóikat mindaddig, amíg a minisztertől erre utasítást nem kapunk.’ ‘Nem túl különös ez? Immár két hete dolgozom ebben a körzetben és még senki sem adott nekem ilyesféle tájékoztatást.’ ‘Hidd el nekem, semmi bosszantó nincs ebben. A te feladatod az, hogy biztosítsd a törvényt és a rendet, és hogy helyszínen valamennyi bűnöző meg legyen fékezve. Eddig semmi olyan nem történt, ami figyelemre méltó, vagy megfontolásra intene, nemde?’ Maurice arckifejezése nyilvánvalóvá tette, hogy megdöbbent ezen a rögtönzött véleményen. Nem hagyta abba. ‘De, kérlek, úgy 14
látszik, hogy némely látogató soha sem jön vissza. Nem gondolod, hogy valami különös dolog folyik ott?’ ‘Miért kellene visszajönniük? Az ő célállomásuk a Sergevölgy Spanyolországban.’ Maurice belátta, hogy nem jut előbbre, így hát semmit se szólt többet. Magánemberként azonban elhatározta, hogy ettől kezdve több figyelmet szentel a számos jellegzetes kinézésű alaknak, akit a sugárúton látott mozogni. Megjelenésükre nézvést arra következtetett, hogy vagy spanyolok, vagy valamely balkáni ország lakói, bizonyosan nem azok a típusok, akik a törvény és a rend fenntartásában érdekeltek. Egy órával Maurice megérkezése előtt, kb. reggel fél hatkor Josip Broz belépett az irodájába. Még ha a nemrég kinevezett csendőr ebben a korai órában szolgálatban is lenne, nem vehette volna észre Broz megérkezését. Broz az NKVD-s tiszt, Pjotr Gyenyiszovics tiltakozása ellenére ragaszkodott hozzá, hogy irodája közvetlen a tiszt lakosztálya mellett legyen. Jóllehet, nem túl gyakran használja a lakosztályát, az megfelelő központ volt, de Demoklész kardként feje fölött függve, veszélyeztette a francia rendőrség szorosabb ellenőrzése, sőt, még meg is akadályozhatja a működését – alapvetően kockáztatva a Nemzetközi Brigád létét. Hogy megmagyarázza irodája nagymértékű látogatottságát, az irodát az emeleti három helységbe költöztetve a földszinten munkaközvetítő irodát nyitott külföldieknek. Mellesleg ez álcázást is adott, mert a munkaközvetítő bejegyzett vállalkozás volt, ahol két asszony mint titkár, valóban azzal foglalkozott, hogy munkaalkalmat kínáljon azoknak, akiknek erre szükségük volt. Az emeleten a három közül a legnagyobbat fogadó helyiségnek tekintették. A falak mellett sorakozó székek a munkaidő alatt ritkán voltak üresek. A bejárattal szemben, egy üvegfallal elkülönített sarokban ült Lídia Dzserzinszkij elvtársnő. Mintegy harminckét éves, alacsony, masszív alakú, aki komótossága miatt a viccelődés állandó céltáblája volt. Broz irodája mellett közvetlenül Pjotr Gyenyiszovics őrnagy irodája volt. Negyvennégy éves, a CSEKA korábbi tisztje volt – az orosz titkosrendőrségé, melyet később GPU-nak, majd NKVDnek és legutóbb KGB-nek kereszteltek át. 15
Gyenyiszovics tizenhat éves korában lépett be a kommunista pártba. Amikor húszéves lett, a fogadó helység tisztviselőjének, Lídiának az apja, a Sztálin hatalmának megszilárdításában nagy segítséget nyújtó Felix Dzserzinszkij vezetése alatt az egyik legfelsőbb kiképzőtiszt lett. Amikor 1926-ban Dzserzinszkij meghalt, a Politikai Bizottság teret nevezett el róla, ahol megemlékezésként szobrát is felállították. Korai sikerei eredményeként a fiatal Gyenyiszovicsot előléptették, és most ezt a fontos franciaországi megbízást adták neki. Legfőbb feladatai közé tartozott a Nemzetközi Brigád fenntartásához szükséges minden biztonsági lépést megtenni, és Broz személyes védelmét biztosítani. Ezen felül a teljes művelet felügyeletének ellátásában közvetlenül Moszkvának volt felelős. Az őrnagy Maria Gicciano szóvivővel osztotta meg az irodáját. Maria jó megjelenésű, intelligens asszony volt, tehetséges nyelvész, aki nyelvtudását szlovén anyjától és olasz apjától örökölte. Az ő feladatköre mindenre kiterjedő, sajátos vegyülék volt: kisegítette – a propaganda munkától eltekintve – Lídiát a gépelésben, ezen felül szakács volt, hírvivő és csalimadár, még Brozzal a hálószobáját is megosztotta. Az anyjától tanult szlovén nyelv volt a szerb-horvát nyelvbeli felkészültségének az alapja, azé a nyelvé, amelyet Sándor király 1929-ban vezettetett be, mint a szerb és a horvát keverékét, ama hiábavaló reményben, hogy az egységes nyelv majd varázsló módjára eltünteti a két nép közötti nacionalista ellenszenvet. Maria anyja – bölcsen – Triesztbe, a Szent Szív nővérek által működtetett magán iskolába küldte lányát, ahol francia, német, angol, orosz és magyar nyelvi tanulmányokat folytathatott. Maria jó volt az oroszban, mégis állandóan csiszolta nyelvtudását, amikor Broz és Gyenyiszovics társaságában tartózkodott. Még Broznak is voltak az oroszban nehézségei, de Gyenyiszovics mindig készséges volt; ő volt Broz tanára annakidején még Gorkijban, amikor Broz az elemi hírszerző kiképzést kapta. Jóllehet Maria szükség esetén kérhette Lídia segítségét, ám szándékosan kerülte azt, főként a fogadóirodai tisztviselőnő elvakult párthűsége miatt. Így Maria és Lídia kapcsolata csak a hivatalos ügyekre korlátozódott. 16
Broz irodája, a legkisebb – öltöző – szobácskán keresztül rejtett ajtóval közvetlenül kapcsolódott a lakásához. Csakis azok voltak képesek átjutni a lakásba, akik ismerték ennek létét. Az öltözőszoba maga kisebb szobához méltóan, szekrénnyel, smink asztalkával és egy villanykörték övezte nagy tükörrel volt ellátva, ahogy ez színházak öltözőiben szokásos. A szobácska volt a Broz-garnitúra legfontosabb része; arra használta, hogy minden szükséges esetben rejtetten távozhasson az épületből annak elülső kapuján. A rejtőzködésben találékony volt. Néha mint hentes, vagy sofőr jelent meg, máskor tejkihordó, pék, kéményseprőként, ismét máskor mint pap, vagy akár tiszteletreméltó üzletember. A szobácska jelentette a biztonsági intézkedések egyikét, amiket Gyenyiszovics kezdeményezett, aki a jugoszláv királyi ügynökök támogatta spanyol titkosszolgálat párizsi jelenlétével tökéletesen tisztában volt. A két szervezet célja azonos volt, bár más-más okok miatt: a jugoszlávok bosszút akartak állni Sándor király meggyilkolásért, mialatt a spanyolok igyekeztek a belügyeikbe való beavatkozást megállítani. A szobácska padlózata alatt volt egy titkos rekesz, ahol Broz az értékes dokumentumokat tartotta, valamint nagyobb mennyiségű pénzt. Az iroda spártaian egyszerű volt, de működőképes. Fő ablakai egy biztonsági folyosóra nyíltak, amelyet a földszinttel tűzvédelmi licthof kötött össze. Vészkijáratként Gyenyiszovics olyan elrendezést tervezett, aminek segítségével akár Broz, akár ő maga a lépcsőház használata nélkül, az ablakon át gyorsan eltávozhatott. Csupán egy a lichthoftól elforduló, drótokkal vezérelt padlózatra kellett lépniük. A padlózat ezt követően gyorsan leereszkedett, és így a földszintet gyorsabban elérhették, mintha a lépcsőt használták volna. Mindössze egy hátulütője volt ennek: a berendezést egyidejűleg csak egyikük használhatta, így csak egy perc múlva indulhatott a másik. Ezen a bizonyos délutánon úgy volt, hogy Broz első ízben találkozik Kim Philbyvel, a The Times angol tudósítójával, aki Spanyolországba menet rövid hírszerző értesítést várt Gyenyiszovicstól. Első találkozásukat a Montparnasse Boulvardeon a Closire des Lilas étterembe tervezték, de a különteremben, és 17
nem a fő éttermi részben. Broz tisztában volt Sztálin tervével, hogy Philbyt felhasználva, a nemzeti oldalról fedezze a háborút. Anyelvi nehézségekre való tekintettel természetes volt, hogy Mariának is részt kell vennie a Gyenyiszoviccsal való találkozón. S Lídia az irodában maradt volna, hogy biztosítsa a rendes ügymenetet. Broz aggódott Maria Lídiával szembeni viselkedése miatt. Lídia nem panaszkodott, de Broz érzékelte a köztük kialakuló elhidegülést. Lídia maga is elismerte, hogy kissé lassú, Maria viszont nem volt képes méltányolni egy nagyon fontos tényezőt, valami olyasmit, ami meggátolta Lídiát abban, hogy az elgondolásaihoz csatlakozzon – a kiképzését. Gorkij egyik legjobb iskolájában nyert oktatást, és tekintve, hogy a munkásosztály elkötelezett támogatója volt, lenézéssel tekintett Mariára. Lídia számára Maria nőies jelleme a burzsoá hátterének következményeként jelent meg. Gyenyiszovics őrnagy úgy intézkedett, hogy Broznak és Mariának a fekete hivatali Citroenben kell maradnia, míg ő korábban elindul és leállítja a kocsiját a Nemzetközi Brigád központjához közel, úgy, hogy kiszúrhasson minden kocsit, amely követni szándékozik őket. Broz nem örült az ötletnek, de nem volt vitának helye. Közvetlenül dél előtt, terv szerint, elhagyták az épületet, hogy megebédeljenek. Amint az étterem különtermében voltak, utasították a főpincért, hogy amint megérkezik, azonnal vezesse oda Philbyt. Még csak az előételek felénél tartottak, amikor az ajtón egy könnyű kopogás hallatszott. A főpincér bevezette és bemutatta a közepesen magas, vékony és angolszász arcú látogatót. ‘Engedjék meg, hogy bemutassam Kim Philby urat’. Broz és Gyenyiszovics azonnal fölemelkedett. Miután mindketten kezet fogtak Philbyvel, Gyenyiszovics bemutatta a látogatónak Máriát. ‘Örülök, hogy megismerhettem Gucciani kisasszony’ mondta Philby, és enyhén meghajolt. Jóllehet arca rezzenéstelen maradt Maria egy megmagyarázhatatlan hatást érzett. Tökéletes franciasággal néhány udvarias szót váltott a Cambridge-ben tanult fiatal angollal. Úgy érezte, 18
hogy nagy mértékben különbözik mind Broztól, Gyenyiszovicstól, mind azoktól, akiket valaha is ismert. De ama nemzettársaitól is különbözőnek látszott, akikkel Maria valaha is találkozott, mint pl. George Orwell és James Klugman. A fiatalember valahogy olyan nagy életerőt sugárzott, hogy szinte érezte annak rezgését, mégis a bűvöletével szemben érzéketlennek mutatkozott. Ahogy az ebéd előrehaladt, a könnyed csevegés hangjaival és a poharak csengésével, Mária végigvezette tekintetét az asztal körül a nevető arcokon. Különös, gondolta, csak néhány perccel ezelőtt még ezek az emberek teljesen idegenek voltak egymásnak és mégis, első találkozásuk ellenére máris életre szóló barátok. Az étkezés során csupán érintették a különös találkozás jellegét, de Mária érezte, ennek sokkal mélyebb értelme van, mint egyszerű társadalmi alkalomnak. Úgy döntöttek, hogy mindannyian visszatérnek a Brigád központjához, ahol Philbyt bevezetnék a hírszerző műveletbe. Útjukon visszafelé a fekete Citroen ablakfüggönyeit gondosan behúzták. Visszatérve a központba, Philby hamar Broz irodájába ért, és ott egyből szivarral és kávéval kínálták. Broz, miután mélyen Havannájába szívott, incselkedve fordult Philby felé. ‘Kim,’ kérdezte, ‘tisztában vagy-e a találkozásunk valódi céljával?’ Philby hidegen fogadta a horvát tekintetét. ‘Nem vagyok benne teljesen bizonyos, Josip… de úgy gondolom, hogy sejtem.’ Broz mosolygott. Kedvelte az éles elmét és a tapintatos megközelítést. ‘Vezérünk, Joszif Sztálin úgy utasított minket, hogy készítsük elő madridi tartózkodásodat.’ Szivarjának meggyújtása közben Philby elhallgatott, majd várt néhány másodpercet, hogy a Havanna jól szeleljen. Broz tudta, hogy meglepte az angolt, bár ennek semmi jele nem látszott annak arcán. ‘Mire gondolsz… Madrid? Azt hittem a mi oldalunkról kell tudósítanom a háborús fejleményekről.’ Bizonytalan lévén a Philbynek adandó utasításokkal, Broz megvilágította a Brigád helyzetét. ‘Nos, úgy határoztak, hogy a te csillagod Madridban sokkal hasznosabban ragyogna számunkra, 19
ha a háborúról a másik oldal szempontjai szerint tudósítanál. Bizalmi emberként – ez nyilvánvaló számomra – időnként hasznos értesülésekhez jutsz majd, de mi ismertetjük veled, milyen jellegű értesüléseket várunk mi, hogyha a helyzet megérik. Neked a spanyol vidéken való mozgás nagyon veszélyes lehet. Már több megye is többször gazdát cserélt eddig.’ Fölemelte szivarját és beleszívott. A kék füstön át Gyenyiszovics felé bólintott. ‘Pjotr elvtárs majd eligazít abban, hogy milyen értesüléseket igénylünk ezidő szerint.’ Tájékozatlan lévén a hírszerzésben, tanácstalanságában Philby összevonta a szemöldökét. ‘De miként juttassam el ezeket az ismereteket hozzátok?’ ‘Nagyon egyszerű. Mielőtt elhagynád Párizst, útbaigazítást kapsz és olyan térképet, amelyen az összes holt levélláda fel van tüntetve.’ Ez volt az első alkalom, hogy Philby a ‘holt levélládáról’ hallott, de megérzése rávezette a helyes útra. ‘Előre elrendezett helyek?’ ‘Pontosan. Egy üreg a falban, vagy egy odú a fán. Óh, erről jut eszembe, a Calle de Goya úton a Hostel La Macareñában foglaltál magadnak szállást. Ez mintegy négy utcasarknyira van a Retiro Parktól. Lehetőséged lesz rá, hogy ott a helyi megbízottal, a spanyolországi orosz követség harmad-titkárával, Borisz Guzenko kapitánnyal találkozót hozz létre. Bármi is történne, ne találkozz vele a követség épületében. Az napi huszonnégy órán át állandó felügyelet alatt áll.’ Ekkorra Philby már fölismerte, hogy kollégái a hírszerzésben fölöttébb gyakorlottak. Útbaigazításaik nagyon értelmesek voltak, de nem volt biztos benne, hogy elvárásaikat teljesíteni is tudja. ‘Bizonyára nem lesz könnyű az ilyen jellegű értesüléseket szállítani anélkül, hogy ne követnének.’ ‘Nem, de hogy úrrá legyünk ezen, az elkövetkező néhány hét folyamán kiképezünk, miként kerülheted el a megfigyelésedet. Nem gondoljuk, hogy rólad majd az elkövetkező hat héten belül hallunk. Csupán arra összpontosíts, hogy a helyzeted megszilárdítsd. Ha valamiféle ismerethez jutsz, amiről úgy véled, hogy fontos, természetesen továbbíthatod nekünk, de mindenekelőtt a 20
bizalmukba kell férkőznöd. Építs fel széles baráti társaságot. Csakis ezek után használhatjuk megfelelően a szolgálataidat.’ ‘Ez azt jelenti, hogy ez idő alatt nekem semmi hasznomat sem veszitek?’ ‘Természetesen hasznunkra leszel, de előbb mélyre kell ásnod. Ne aggódj, Kim, kedves barátom, eljön az időd, de előbb belőlük, esetedben is – eh, hogy is mondják? – lágyan, lágyan kell majmot, csinálnod?’ Hátrahajtotta a fejét és harsogva felnevetett. ‘Mint külföldit,’ Broz folytatta, ‘figyelni fognak. A spanyol titkosszolgálat tisztában van azzal, hogy számos angol polgárban, minthogy a baloldalon állnak, nem bízhatnak. Az elsődleges feladatod az lesz, hogy ennek ellenkezőjéről meggyőzd őket.’ Miközben beszélt, Broz letakarította az asztalt és szétterítette Madrid térképét. Philby egy csomó pirossal megjelöl kereszteződést látott. Gyenyiszovics sorszám szerint mutatott mindegyikre. ‘Amikor megérkezel Madridba, vasárnap lesz. Kószálj az utcákon és rögzítsd az emlékezetedben valamennyi holt levélláda helyét és sorszámát. A legfontosabb, hogy rendszertelennek tűnjön a járkálás. Még akkor is, ha úgy véled, hogy valaki követ, ne tégy semmit, folytasd a sétát.’ ‘Hogyan szeretnétek, hogy leírjam az értesüléseket? Kódban, vagy kézírással?’ ‘Az attól függ. Ha az üzenet rövid, írd kézírással. Ha nem, és az üzenet nagyon fontos, akkor láthatatlan tintát kell használnod. Tudod-e, hogy kell készíteni?’ ‘Nem vagyok benne biztos… Úgy tűnik, mintha hallottam volna valami citromléről, amikor gyerek voltam.’ Gyenyiszovics vett egy kis porcelán tányért, és egy evőkanálnyi alkoholban feloldott benne egy antipirin tablettát. Kim figyelt minden mozdulatot. Megbűvölve látta, amint Broz vesz egy fogpiszkálót, a hegyét szorosan beburkolja vattával. Belemártja a hegyet az oldatba és gondosan ír egy könyv nyomtatott oldalának sorai közé. Puszta szemmel semmi sem volt látható. Broz Philbyre mosolygott. ‘Sajnos egy órát is igénybe vesz, míg megszárad, és még akkor is, ha itatóspapírok közé tesszük.’ Amíg hagyták, hogy az egyszerű írásuk megszáradjon, Pjotr megmutatta a térképen Kim szállodáját, a Calle de Goya és a Calle de Velazquez sarkán, és a P. Dela Indepedencia mentén volt 21
még két láda. A Retiro Park, C. Alfonso XII mentén futó utca legalább fél tucat pontot tartalmazott. A parkot magát teljesen elárasztották a keresztek. Philby töretlenül figyelte a térképet. Hogy a pokolba fog mindezekre emlékezni? Pjotr megszakította gondolatait, szemében egy kacsintással, amikor beszélt. ‘Ne aggódj Kim, egyszerűen megtanulod majd. Most figyelj. Amikor Madridba érsz, vásárold meg a Hum nevű író Modern Spain című könyvét, és válassz ki onnan egy oldalt, melyet üzenetedhez használni vagy képes.’ Kim bólintott. ‘Rendben. Ez minden mostanra?’ Pjotr szélesen elmosolygott a Philby arcán megjelent elképedés láttán. ‘Nem egészen. Holnap megmutatjuk neked, miként kerüld el a felügyeletet, legalább oly mértékben, hogy a nélkül mehess bárhová, hogy állandóan kísérnének. De most azt szeretném, ha ide figyelnél.’ A Champs Elysées sugárútra mutatva Gyenyiszovics megmutatott egy rakás éttermet, melyeknek a szomszédos utcára nyílik kijárata, és könyvesboltokat ilyen alkalmas kijárattal, elmagyarázva mindegyik sajátságát. Philby erősen összpontosított, hogy mindezt megjegyezze. Az a tempó, ahogy Gyenyiszovics mindezt előadta, elbűvölte Philbyt és úgy érezte, nehéz követni. De rájött, hogy bármi ellenvetést, lassítási javaslatot csak helytelenítenének. Pjotr visszafordult a térképtől. ‘Rendkívülien fontos, hogy fejből megtanuld a holt levélládák közötti útvonalat. Ha mondjuk, hagysz egy írott üzenetet, például „Lásd a 3. oldalt,”, akkor a helyi tisztviselő tudni fogja, hogy a 3.-as számú holt levélládában hagytál számunkra egy üzenetet. Csak a nagyon fontos és nagyon bonyolult üzenetek számára fogod használni a láthatatlan tintát. Akár oroszul, akár franciául is üzenhetsz.’ Philby ismét bólintott, miközben Gyenyiszovics folytatta a kiképzést. ‘Megfelelő kezekben óhajtalak hagyni, remélem, hogy holnap ismét láthatlak. Ha bármi gondod lenne, tudasd velem. Azért vagyunk itt, hogy minden lehetséges módon segítsünk téged abban, hogy a feladatodat végrehajthasd.’ ‘Köszönöm, Broz elvtárs.’ Broz jóéjszakát kívánt nekik, és Lídia irodája felé vette útját. Maria már elment a lakására, hogy elkészítse a vacsorát. Megállt 22
Lídia irodája ajtajánál és lágyan kopogtatott. ‘Bent tudsz maradni ügyeletben, amíg befejezzük a munkát?’ Felvillanyozva tőle, hogy Broz jött hozzá Maria helyett, Lídia boldogan bólintott. ‘Igen, természetesen. De mi legyen holnap?’ ‘Nos, néhány napra eltávozom, így te leszel az irodáért felelős.’ ‘Mi van Mariával? Ő is veled megy Broz elvtárs?’ ‘Nem, ő kissé később lesz itt, de ne aggódj miatta. Neki fordítania kell, hogy a jelentése kész legyen, mire visszajövök.’ Tompasága ellenére Lídia arca sugárzani látszott a bőre alatt és szélesen elmosolyodott, kimutatván tökéletes fogsorát. Fontosnak érzete magát, s ez olyan érzés volt, ami képességei és Josip Broz iránti vak elkötelezettsége ellenére ritkán kerítette hatalmába. Broz érzékelte ezt az elkötelezettséget és sokszor csodálkozott is rajta. Ez a hivatásából, vagy mélyebbről eredhet-e? De mindig túlzottan elfoglalt volt, hogy hosszabban eltűnődjön rajta, és mindenesetre Mariát hordozta a tenyerén. Lídia figyelte, ahogy Broz becsukja az iroda ajtaját. Óh, mennyire irigyelte Mariát elegáns járásáért, – sokkal alkalmas lenne hivatásos manökennek, mint a Brigád alkalmazottjának – és a szuka mellesleg szép is volt! El kellett ismernie, hogy bármenynyire is irigykedett rá, Maria volt a leginkább szemrevaló lény, akit valaha is látott, akár Oroszországban, vagy bárhol máshol. Mélyen belül Lídia érezte, valami mást is nyújthat az életben, hogy ellensúlyozza tompultságát és érdes megjelenését. Lehet, hogy Maria sem mutatkozna olyan fessnek, amilyennek kell, ha Lídiához hasonlóan részt vett volna a lengyelek elleni háborúban. Lídia kíméletlen harcos volt, aki Kijevben vérzett Tuhacsevszkijjel amikor az tábornok volt. Szerepe a lengyel hadjáratban számos elismerést eredményezett neki és azt, hogy a katonák elfogadták és magukkal egyenértékűnek tartották. Tudta, hogy a háborús helyzet sokkal jobban megfelelt neki, mint ez az irodai munka, merthogy jól kiképzett volt, soha sem kérdezett, nem kért különleges bánásmódot, annak ellenére, hogy kitüntetett apja a Bolsevik Forradalom hőse volt.
23
A munkaközvetítő nehéz fakapuját általában minden este hatkor bezárták, de ezen a különleges hétfői napon nyitva maradt, s ez megdöbbentette Maurice d’Alpuget-et. Pontosan hat ötvenkor egy nagy fekete Citroen limuzin – oldalablakain leeresztett függönyökkel – közelítette meg a L’Grande Serbie sugárút 49. boltíves kapualját. Méretét és megjelenését tekintve sokkal inkább halottas kocsinak látszott, semmint közönséges személyautónak. Amint a limuzin eltűnt a kapualjban, a két nehéz kapuszárnyat bezárták. Maurice látószögén kívül, a hátsó szolgálati bejáratnál két rosszul szabott szürke ruhába öltözött nehéz robosztus testű testőr megállította a kocsit, és a bekötött szemű utasát a lépcsőház felé terelte. Az emeleten egy kis lakás ajtaján lágyan kopogtattak, előre megbeszélt jelet adván. Az ajtó kinyílt és ők csendben beljebb vezették társukat, a szoba közepén vezetőjükkel szemben megállítva őt. A jobboldali ember gyorsan leoldotta a szemkötést és bement a szobába, csendben becsukva maga mögött az ajtót. Michael Padev, a jól ismert balkáni újságíró és író egy pillanatig, hogy szeme ismét hozzászokjon a világossághoz, sűrűn pislogva állt. Végül a vele szemben lévő személyre összpontosított. Lassan elmosolyodva elérte vendéglátója kinyújtott kezét és Stanleyt utánozva mondta horvátul: ‘Broz elvtárs, ha nem tévedek.’ Broz futólag elmosolyodott és a kávézóasztallal elválasztott két párnázott karosszék felé mutatott. ‘Kérlek, foglalj helyet, tedd magad kényelembe.’ Horvátul beszélt. Helyet foglalva Padev egy palack boszniai szilvapálinkát és két kis likőrös poharat vett észre az asztalon. Broz, eljátszva a szívélyes vendéglátót, azonnal felkínálta vendégének az egyik poharat, mely kínálatot Padev hálásan elfogadott. Ahogy kortyintgatott, Padev rejtve mustrálgatta vendéglátóját, egy köpcös középkorú embert, akinek jellegzetes balkáni szögletes arcát vastaglencséjű, szarukeretes szemüveg uralta. Broz volt, aki megtörte a csendet, és hangja valódi sajnálkozást fejezett ki. ‘Elnézésed kell kérnem a megpróbáltatásért, amit el kellett viselned, de legnagyobb sajnálatomra ez időszakunk velejárója.’ 24
Az újságíró egy mosollyal hárította el a szabadkozást. Igaz, az utolsó órát Párizs utcáin ide-oda utazva töltötte el, szeme bekötve, ő meg kényelmetlenül a hátsó üléshez szíjazva, de ez a találkozás minden átmeneti kellemetlenségért kárpótolja. Sietett biztosítani Brozt: ‘Semmi gond, Broz elvtárs. Teljesen megértem. Nem lehetünk kellően óvatosak. Manapság senki élete sem garantált – különösen nem azoké, akik hozzád hasonlóan magas tisztségben vannak.’ Broz az újságíró felé hajolt, hogy kiszolgálja a hazaival, és aztán hátradőlt a székében. Áthatóan tanulmányozta a másik embert. ‘Egy idő óta, Padev elvtárs, több forrásból is az az igény üldöz, hogy adjak neked interjút. Őszintén meg kell vallanom, most se vagyok arról meggyőződve, hogy ezt meg kellene tennem.’ Padev előre hajolt, visszatette a poharát a kávézóasztalra, így mindkét kezét felszabadítva adott nyomatékot szavainak. ‘Elvtárs, ez nemcsak valamilyen újságcikk érdekében adott egyszerű interjú, amit egyszer elolvasnak, aztán azonnal el is felejtenek. Szándékomban áll a balkáni államok számára elkészíteni a mai kommunisták egyik vezető személyiségének, a Nemzetközi Brigád fejének az életrajzát, Josip Brozét – a tiédet.’ A másik erőteljes kifejezése meglepte Brozt. Tény, azt hitte, hogy az interjút a helyi kommunista sajtó számára igénylik. Az a tudat, hogy egy újságíró az életéről óhajt egy könyvet írni, a meglepetés erejével hatott rá, jóllehet hízelgett neki. ‘Miért pont én?’ Padev elengedte magát a székében, de nem veszítette el erőteljes jellegét. ‘Azért Broz elvtárs, a világon nagyon kevés olyan ember van, akire mutatva elmondhatod „Ez az ember bárhová is megy, a jövő embere.” Egy nap te valóban minden körülötted lévő fölé magasodsz majd, és amikor ez a nap eljön, én, Padev azt szeretném mondani: „Lássátok be, én ezt megmondtam, hogy így lesz, én már 1935-ban írtam erről az emberről és megjósoltam, hogy nagy lesz.”’ Padev elhallgatott. Megpróbálta hát, hogy a szava a vastag szemüveg mögött megbújó elme munkaterületére behatoljon. Padev valóban hitte mindazt, amit mondott, de tudta, hogy ha Broz elhárítja, nincs másik esélye. Keserű csalódás lenne számára, ha visszautasítanák. 25
Hosszúnak tűnő idő után, ami azonban nem volt több mint egy perc, Broz végül elmosolyodott. ‘Rendben van, Padev elvtárs’ mondta, ‘megadom neked az interjút. De aztán ne engem vádolj, ha az életem unalmasnak és érdektelennek bizonyul és senki sem akarja majd elolvasni.’ Padev felkapta a poharát és viszonozta Broz mosolyát. ‘Ezt a részt nyugodtan rám hagyhatod.’ Köszöntésre emelte a poharat: ‘A boldog és tartós együttességünkre!’ Broz viszonozta a köszöntést és mindkét ember mélyet húzott az italból. Amikor a poharak kiürültek és újra feltöltődtek, Padev elővett zsebéből egy jegyzettömböt és tollat. ‘Hol is kezdjük?’ kérdezte Broz. ‘A legelején’, volt a válasz. ‘Kezdjük a gyerekkoroddal és a családoddal, aztán az idő szerint haladjunk a mai napig. Kezdetként, mikor és hol születtél?’ Broz egy pillanatig csendben maradt, hogy összeszedje a gondolatait. ‘Tulajdonképpen’ kezdte ‘1896-ban születtem Klanjec nevű falucskában, olyan negyvenöt kilométerre Zágrábtól, Zagorje tartományban.’ ‘Kérlek, folytasd. Csak mesélj nekem a családodról és korai éveidről. Ha valamit tisztábban szeretnék látni, akkor közbeszólok és megszakítlak.’ További töprengés után Broz hozzákezdett és a szavak egyre folyamatosabban jöttek elő, ahogy elkezdett visszaemlékezni. Története, ahogy elmondta, ezer más onnan származóéhoz volt hasonló, akik azon a területen, egy kicsi, de sűrűn betelepült mezőgazdasági területen nőttek fel, ahol az emberek általában szegények voltak, de nem éheztek. A családok gyakran népesek voltak, néha több mint tíz-tizennégy gyermekkel, bár Broz családjában csak kilenc gyermek volt. A katolikus egyháznak mindenre kiterjedő jelenléte volt ott. A tartomány akkor még az Osztrák-Magyar Birodalom része, de a bennszülött lakossággal nagyon keveset törődtek. Broz apja falusi kovács volt, és fia, Broz, mint a hozzá hasonlók többsége, otthagyta az iskolát, amikor még csak tizenkét éves volt, ami után az apjánál szolgált, mint tanonc. Padev enyhe habozást vélt Broz hangjában fellelni minden esetben, amikor apját említette, de úgy döntött, nem érdeklődik az apa után. Attól tartott, hogy a félbe26
szakítás akadályozná Brozt, és arra késztetné, hogy abbahagyja az interjút. Amint Broz ellazult, a részletek sokkal szabadabban folytak. Padev kérésére visszatért arra az időszakra, mielőtt elhagyta volna az iskolát, és korai gyermekkorából felidézett néhány jelenetet és csínyt. Amikor ismét a tizenkét éves korszakához ért, a húzódozás újra visszatért az elbeszélésébe. Végül Padev megkockáztatta, hogy föltegye a kérdést: ‘Te nem túlzottan kedvelted az apádat, ugye?’ Az időzítés jó volt. Broz szenvedélyes volt a válaszában. ‘Nem, én nem. Amikor elkezdtem nála dolgozni, akkor tizennégy órából állt a munkanap, kitakarítani a műhelyt és az eszközöket, leszállítani a terméket. Csak két év után kezdett el nekem fizetni, bár csak alamizsnát.’ Ahogy Broz folytatta, haragja megenyhült, de a keserűség megmaradt a hangjában. Úgy tűnt, az ifjú Broznak nyomorúságos élete volt a kovácsműhelyben. Ahogy felnőtt, és alkalmasnak bizonyult segédnek, az apja kezdte magára hagyni, egyre hosszabb és hosszabb időre, hogy végezze el a munkát, miközben ő meg egyre több időt töltött a kocsmában. Miután tizenöt éves lett, Broz valójában az idő nagy részében egyedül dolgozott már. Ebben a korában kezdett el azon gondolkodni, hogy otthagyja a faluját. ‘Megértem, hogy miért akartad ezt tenni.’ szakította meg Padev, ‘de történt-e valami különleges esemény, ami erre a gondolatra késztetett?’ ‘Milyen jól észrevetted’ mosolygott Broz. ‘Igen, volt egy esemény, amiről azt mondhatjuk, hogy életem számára meghatározó volt.’ Ahogy elmagyarázta, egy üzletember jött egy nap a kovácsműhelybe, amikor, szokás szerint Broz egyedül volt. Jelentős öszszeget ajánlott Broznak, ha meg tudja egy kocsi törött kerekét javítani, és egy órán belül vissza tudja szerelni. Rendes körülmények között a kerék beillesztése két ember munkája volt, az egyik használja az emelőt, a másik felhelyezi a kereket, de a fiatal Broz nem is gondolt arra, hogy apját a kocsmából kihívja segíteni. Ehelyett, miután megjavította az abroncsot, néhány járókelőt kért meg, hogy emeljék meg a kocsit addig, amíg kicseréli a kereket. Készségesen beleegyeztek és minden rendben ment mindaddig, 27
amíg Broz el nem kezdte forgatni a kereket, lehetővé téve, hogy a zsír szétkenődjön a kerékagyon. Már csaknem befejezte, amikor az egyik tartó ember megcsúszott és a kocsit elejtették – Broz bal kezére. Mire a legközelebbi kórházba értek, a kézfeje úgy megdagadt és szétroncsolódott, hogy a doktor csuklóból való azonnali amputálást javasolt. A megrémült, de védekező Broz megtagadta a műtétet. Néhány nap múlva védekezése beigazolódott, amikor kiderült, hogy csak a kisujja egy részét kell eltávolítani. Broz kis szünetet tartott a történetben és kiszabadította a bal kezét, hogy Padev megnézhesse a kisujját. Az ujjat tényleg hossza egy harmad részénél amputálták. ‘Nagyon előnytelennek találtad ezt?’ kérdezte Padev. ‘Óh nem, soha sem gondolok manapság rá. Tény, ami tény, volt olyan idő a börtönben, amikor hálás voltam ezért… de úgy látom, hogy az időrendhez akarsz engem visszatéríteni.’ ‘Ha nem bánnád.’ Broz bólintott és folytatta a történetét. Amikor kiengedték a kórházból, elhatározta, hogy az első lehetséges alkalomkor elhagyja a falut. Az a kis pénz, amit apjától kapott, elment az étkezésére és ruházkodására, bár néha, amikor egyedül dolgozott, némelyik elégedett megrendelő némi különpénzt is adott neki a jól végzett munkáért. A következő évben megtakarította az összes ilyen apró adományt, azt egy öreg csokoládés dobozban tartotta az ágya alá elrejtve. Ezen felül szabadidejében az oda érkező horgászoknak elvállalta, hogy elvezeti őket a legjobb lelőhelyre, néha meg pároknak keresett rejtett magánszállást, ahol a féltékeny feleségek vagy férjek elől elrejtőzhettek. Broz nem csak szállást szerzett nekik, hanem elvállalt kisebb megbízásokat is, és szolgálatokat végzett, mindezt úgy, hogy közben egész nap a kovácsműhelyben volt elfoglalva. Padev számára mindez egy az élettel elégedetlen fiatalember arcképéhez adódott, aki megállás nélkül dolgozott, hogy a zsarnok apjától és zűrös környezetétől megszabadulhasson. Minthogy kiskorú volt, nem bízhatott senkiben tervei megvalósításakor. Végül Broz képtelen volt tovább várni és elhatározta, hogy mivel valami kis pénze van, lépnie kell. Egy nap kora reggel a tizenhat éves fiú elhagyta az otthont és útját Zágráb felé vette. Minthogy sok vidéki ember járt a zágrábi piacra, Broz úgy dön28
tött, hogy Zágráb déli része kellő menhelyet nyújt majd neki, ahol a lehetősége, hogy rátalálnak, a legkisebb. Miután már néhány órája járta az utcákat, a fáradt fiú talált egy az úttól távol eső kocsmát, amelynek tulajdonosa keresett valakit, aki segítene a felszolgálásban és a szállodarész körül ellátná az összes nehéz munkát. Viszonzásul teljes ellátást és szállást, plusz egy kis fizetséget ajánlott. Broz gyorsan elfogadta, és azonnal munkába is állt. A munka nem tartott sokáig. A tulajdonosnak volt egy lánya, aki, ahogy Broz leírta, bár nem volt szép, de mindenre hajlandó volt. Nem sokáig tartott, míg az apja rajta nem kapta őket a pajtában, és perceken belül Broz ismét az utcán találta magát holmijával egyetemben és puszta fővel. A következő néhány napon munkát és szállást keresett, minden este visszatérve a főpályaudvarhoz, ahol a padokon aludt. Végül is talált valakit, aki építkezésre munkásként felvette. A jó hír ebben az volt, hogy az építkezés helyén aludhatott, a rossz hír meg az, hogy addig nem fizették volna, amíg a munkát el nem végzik. Ebben az állapotban a fiatal szökevénynek minden munka jónak látszott, elfogadta, és beköltözött a félig kész épületbe, néhány más munkással osztozva a szobán. Reggel hattól naplementéig dolgoztak, mindössze fél órás szünettel ebédidőben. Amennyi kevés pénzt össze tudott gyűjteni, azt élelmiszerre költötte, és listát vezettek a főzési és takarítási munkákról. Padev megtudhatta Broz hangszínéből, hogy Broz azokra a napokra valamifajta gyengédséggel emlékezett, még akkor is, ha a munka kemény és veszélyes lehetett. Azon hónapok során Broz találkozott és összebarátkozott eredeti politikai mentorával, egy Marko nevű öregemberrel. Egy vasárnap találkoztak a Száva folyó partján, és Broz lelkesedéssel beszélt róla. ‘Öreg ember volt, sokkal idősebb, mint az apám, de az értelme éber és fürge volt. Már néhányszor találkoztunk, amikor én még mindig az építkezésen dolgoztam, és hamarosan könyveket kölcsönzött nekem, hogy este, a munka után olvassak.’ Broz szünetet tartott, elgondolkodva kortyolt az italából. ‘Micsoda könyveket! Főleg Marxot és Engelst. Sokat nem értettem, de Marko segített, a politikai elméleteit a mindennapi munkás élettel hozta összefüggésbe.’ 29
Aztán az építkezés befejeződött. Broz megkapta a fizetségét. Egyenesen az öregemberhez ment, akinek a pályaudvari kapcsolatain keresztül sikerült a fiatalembert munkához juttatnia, mint az Osztrák-Magyar Vasutak gépészét, főleg az Orient Expresszen. Szintén Markón keresztül Broz a Kommunista Párt tagja lett, amely aztán a vasúti szövevényen keresztül megerősödött, minthogy az emberek tizennégy órát dolgoztak minimális pénzért. Jóllehet, Broz volt a legfiatalabb tag, az egyik leghangosabb lett, amire Marko és mindaz ösztökélte, amit az öregember által folyamatosan kölcsönzött művekben elolvasott. Egy idő után már elkezdett munkatársai előtt beszédeket tartani, és ebben a korai állapotában már megtanulta a szónoklást és a tömegek feletti ellenőrzési módot. Aztán jött az első világháború, és Broz bevonult az osztrák hadsereghez. ‘De nem voltál ahhoz túl fiatal?’ szakította félbe Padev. ‘Nem lehettél több, mint tizennyolc! Broz nevetett. ‘Abban az állapotban annyit és olyat hazudtam a koromat illetően, hogy senki, még magam sem tudtam, hogy pontosan mennyi idős is vagyok.’ Padev viszonozta a nevetést, érzékelve, hogy mennyire is jól érzi magát a vele szemben ülő ember jelenlétében. ‘De komolyan véve’ folytatta Broz, ‘a pártvezetés arra kért, hogy valamennyien a képességeink legjavát nyújtva vegyünk részt a háborúban. Azt akarták, hogy legyenek emberek, akik kellő mértékben ki vannak a harcra képezve, hogy megszerezzük mindazt a katonai ismeretet, amit csak tudunk, úgy hogy, amikor az elkerülhetetlen összetűzés köztünk és a hatalom között bekövetkezik, mi kerüljünk föléjük. Mindenesetre, termetes vidéki legényként nem voltak nehézségeim, hogy néhány évvel idősebbnek tűnjek.’ Némi kezdetleges, előzetes kiképzés után a fiatal Brozt Oroszországba küldték, hogy Miklós cár csapatai ellen harcoljon. 1915 márciusában a Kárpátok melletti fronton megsebesült és a cári erők fogságába esett. Hadifogolytáborba küldték, ahol a sérüléseiből való felépülése után elkezdte a kommunista testvéreinek büntető egységekbe szervezését. Nem tartott sokáig, hogy Broz megtanuljon oroszul, vagy hogy rájöjjön, hogy a tábor őreinek nagy része titkos kommunista szimpatizáns volt. A tisztek az 30
őröket ugyanolyan szegényes étken és ellátáson tartották, mint a rabjaikat, egyre kevésbé bízva bennük, ahogy az orosz hadseregen belüli lázadásról terjedt a szóbeszéd. A két csoport közötti összetűzés 1917-ben kezdődött, amikor a parancsnok tiszt utasította az őröket, hogy törjék le a kommunista sejteket. De a tisztet az őrök heves vita után lelőtték. Az ezt követő zűrzavarban a petrográdi erős kommunista csoportnak sikerült valamennyi kommunistát kimenteni a táborból, és biztonság kedvéért többségüket az orosz Vörös Hadseregbe vonultatták be. Így következett aztán be, hogy Jugoszlávia egyik távoli falujának ifjú kovácsa az orosz Vörös Hadsereg tagja lett, és az életbeli új szerepét azzal pecsételte meg, hogy azonnal feleségül vett egy orosz lányt, Polkát. Padev észlelte, hogy Broz néhány pillanatra megállította a beszédét és felnézett a jegyzeteiből. ‘Mi a baj?’ kérdezte. ‘Csupán Polkára gondoltam.’ ‘Vele minden rendben van?’ Broz vállat vont ‘Úgy hiszem. Úgy van, hogy a válásunk most az utóbbi időben lett végleges.’ ‘Sajnálom’ mondta Padev sokatmondóan. ‘Semmi baj. Szerelmünk már régen elhalálozott.’ Broz viszszamerengett a múltba, emlékezvén, hogy miután Polka 1929-ben visszatért szülőföldjére, az új szovjet uralkodó osztállyal került újabb kapcsolatba. Minthogy rendkívül szép volt, megváltoztatta életstílusát. Felsóhajtott, és folytatta a történetét, alkalmanként meg-megállva, hogy a szilvóriumból kortyoljon, vagy újra töltse a poharakat. Padev túlzottan elfoglalt volt ahhoz, hogy igyon. ‘Én mindörökre Oroszországban akartam maradni. Tanultam. Kedveltem az orosz embereket. Az életünk jó volt.’ A jugoszláviai megromlott állapotok távol tartották attól, hogy Horvátországba jöjjön. Végül 1920-ban a pártvezetéstől engedélyt kért, hogy szülőhazájába utazhasson, és ott a kommunista pártot megszervezze. Az engedélyt megkapta, és hátrahagyva fiatal feleségét, visszatért Zágrábba. Azt bázisnak használva, a következő négy évet azzal töltötte, hogy beutazta az országot, beszédekkel és tananyaggal szolgált, megkísérelve, hogy a kommunista párt számos frakcióját egyetlen összetartó egységgé ková31
csolja. Munkáját a Jugoszlávián belüli, a szerbek és horvátok közötti belső összeütközések nehezítették. A horvátok végül elfogadták uralkodónak a szerb királyt, Sándort, – legalább is az uralkodó kisebbség, – de ennek az lett a hatása, hogy még több gyűlöletet gerjesztett az országrészek parasztsága között, úgyhogy bár ugyanabban a kommunista eszmében hittek, képtelenek voltak egymással együtt dolgozni. Alkalmanként Broznak sikerült Oroszországba visszatérnie, és néhány értékes napot, vagy, ha szerencsés volt, egy hetet a feleségével és fiával eltöltenie. ‘Moszkvába való visszatértemkor történt, 1924-ben, hogy találkoztam a Horvát Paraszt Párt vezérével, Stjepan Radićcsal. Ő az ötödik Komintern Kongresszus alkalmából volt ott, és úgy hiszem, hogy a horvát függetlenség igényeihez kísérelt meg némi támogatást szerezni.’ Broz láthatóan vonakodott ennél a pontnál az élettörténetét folytatni, de Padev hagyta, hogy eltérjen tőle. ‘Radić népszerű vezető volt, arra felszentelve és arra alkalmasan, hogy másokat meggyőzzön a szabadságról alkotott látomásáról. A Horvát Paraszt Párt… ’ Átnézett az újságíróra. ‘Emlékszel a HSS-re?’ Padev bólintott. ‘Nos, a demokratikus elvekre alapuló egyenlőség és társadalmi igazságosság programjában közvetlenül mögötte álltak. Az emberek mégis, minthogy lázadónak születtek, sérelmeiket erővel érvényesítették. Amikor Radićot 1928-ban meggyilkolták, minden remény elveszett, hogy Horvátország önálló legyen.’ Padev visszagondolt a belgrádi parlament termeiben történt Radić elleni merényletre. A lövöldözés két halottat és három sérültet hagyott maga után, ezek egyike volt Radić, aki aztán 1928. augusztus 8-adikán halt meg. Jóllehet a gyilkos összeesküvést Sándor király köréhez közeli katonai és politikai körök szervezték, a horvát közvélemény a gyilkosságért magát Sándort tette felelőssé. A szélsőséges küldöttet, Punica Racivot, aki a gyilkos lövést leadta, egy évvel később tartóztatták le. Bíróság elé állították és elítélték. Huszonkét évi börtönre ítélték, és királyi közbelépésre kikerült a börtönből. 1929. január 6-dikán Sándor király magát királyi rendelettel abszolút uralkodónak nyilvánította, ezzel bármiféle demokratikus 32
kormányzatnak még a látszata is azonnal eltűnt. Az ország nevét hivatalosan Jugoszláviára – a déli szlávok országa – változtatták. Sándor, mint egy diktátor, kíméletlenül uralkodott. Egy Fekete Kéznek nevezett különösen titkos pán-szerb szervezet nőtt ki körülötte. Ahhoz hogy valaki a tagja legyen, a jelöltnek tíz embert meg kellett ölnie, az áldozatokat véletlenszerűen megválasztva, vagy éppen tudatosan kiválasztva a saját családjából. Ez a harc, a gyilkosság és a lehetséges lázadás időszaka volt. Padev visszaragadta az emlékeit a jelenbe. Broz megmagyarázta, miként folytatta 1924 és 1928 között behatolásait Jugoszláviába, megkísérelvén meggyőzni az embereket, hogy a kommunizmus azt jelenti, hogy a nemzeti határok mögé pillantunk. Még a HSS-hez is csatlakozott azon szándékból, hogy barátságra alapozott békét érjen el a szerbekkel. Mindeközben a király elleni tüntetések egyre erőszakosabbak lettek, és egész Horvátország gyanúsítottá vélt. Broz kitartott amellett, hogy a közhiedelemmel ellentétben a békétlenséget valójában a horvát vezetők szélsőjobboldali része gerjesztette, akik ellenezték a szerbekkel való békés tárgyalásokat, azt hívén, hogy ők ősellenségek. A folytatódó békétlenségek eredményeként a királyi jugoszláv politika, hogy letörje a tüntetéseket, további erőszakot alkalmazott, visszaélve a letartóztatásban és fogvatartásban rejlő erejével. Ők a tüntetéseket is felhasználták arra, hogy bárkit letartóztassanak, akiről feltételezték, hogy kommunista rendbontó, és így több száz embert hurcoltak börtönökbe. 1929-ben Brozt letartóztatták. Egy sebtében összehívott bírósági bohózat után ötévi börtönre ítélték. Két évet a Lepoglava börtönben töltött, melynek vezetője a bármely meggyőződésű politikai elítéltekkel szembeni gyűlöletéről jól ismert Vlada Milić volt. Milić kijelentését gyakran idézték, hogy a politikai foglyok bezárása a kormány legnagyobb hibája, amellett érvelt, hogy a parasztságnak mutatott példaként valamennyi ilyen elítéltet fel kellene akasztani a főutak mentén. Minthogy ezt nem engedték meg, ő következő legjobb megoldásként sokukat halálra kínoztatott. A börtön két épületből állt. Az egyikben, egy tizennyolcadik századi épületben, volt kolostorban, lakott a börtönigazgató, a börtön alkalmazottai és az őrök. A másikban, az újabban, melyet az első világháború után építettek és csak tízéves volt, huzatos és 33
rosszul helyreállított, a fogvatartottakat helyezték el. Ötször annyi lakója volt, mint amennyire tervezték. Nagy fal vette körbe mindkét épületet. Broznak a Lepoglava poklába való érkezése jellegzetes példája volt a könyörtelen börtönigazgató alatt működő őrök brutalitásának. Amikor megérkezett negyvenöt másik fegyenccel egyetemben, Milić személyesen fogadta őt. Amint összegyűltek az udvaron, egy őr mozdult Broz felé, s nevén szólítva őt, mondta a börtönigazgatónak: ‘Ez az, uram.’ Milić egy pillanatig Brozra tekintett, aztán elmosolyodott, és az őr felé fordult. Szavai egyszerűek voltak, de olyan hangsúllyal szólt, hogy Broznak azonnal halálfélelme lett. ‘Tudod, mit kell tenned.’ Az őr gyorsan belökdöste Brozt egy az épületen belüli kis, üres cellába, ahol ráparancsoltak, hogy vetkőzzék le és álljon a szoba közepére. Broz a következő néhány órát egyedül, mezítelenül állva, az életét féltve töltötte, miközben az őrök óránként váltották egymást. Végülis a fizikai és idegkimerültségtől állva elaludt. Ez az őrök számára valamiféle jeladásnak tetszett, mert a következő percben már rajta voltak ököllel ütötték a padlón, mígnem ismét felállt. A fiatal Broz számára a legrémesebb az volt, hogy az ütlegelés során egyetlen szót sem szólt egyik őr sem. Csendben álltak a sarokban, meredten figyelve őt, arra várva, hogy mikor mozdul meg, hogy ismét ütlegelhessék. Az ilyen kezelést követő negyvennyolc óra multán, amikor úgy tapasztalták, hogy már a verések sem tudják arra kényszeríteni, hogy állva maradjon, az őrök egy vödör jeges vízzel öntötték le, hogy eszméletét visszanyerje. A fájdalom emléke még most is megjelent Broz arcán, amint ezt Padevnek elmesélte, az újságíró érzékelhette, hogy igazi erőfeszítésébe telik, hogy folytassa. A harmadik nap volt, hogy erőtlenül megpróbált ellenállni. Amikor az egyik őr vonszolva lábra állította egy újabb vizes leöntés után, Broz megpróbálkozott egy gyenge pofonnal. Meglepetésére az az őr képén csattant. Jóllehet semmi erő nem volt benne, oly váratlanul érkezett, hogy az őr összerogyott, és Broz ügyetlenkedve az összeesett őr fejére húzta a már üres vödröt. A következő dolog, amire Broz emlékezett, hogy egy magánzárkába került; az összerogyott őr társai kíméletlenül eszméletlenre verték 34
őt. Mellette a földön egy durva rabruha volt, és miután magára öltötte, Broz a következő hetet egyedül töltötte, néha hagymázas állapotban, ahogy sérülései gyógyultak. Miután a magánzárkából kiengedték, megtudta, hogy a többi politikai is hasonló bánásmódban részesült. Néhányan meg is haltak az eljárás során. Broz ismét csak magát jelölte ki, hogy a politikai elítélteket aktív sejtté szervezze. ‘Nem volt könnyű’, emlékezett vissza Broz. ‘Valamennyien be akarták hozni a börtön sejtjébe a külső sérelmeiket.’ ‘Mi volt abban az időben a börtönlakók megoszlása?’ kérdezte Padev. ‘A nagyjából húszezer rab közül összességében… mintegy nyolcszáz volt a politikai’, válaszolta Broz, ahogy folytatta beszámolóját. A börtönviszonyok gyalázatosak voltak. Rendszeresen harcolniuk kellett azért a táplálékért amit a rabok az életük fenntartásához reméltek. Broz és vezető társai elhatározták, hogy az egyetlen kivitelezhető tiltakozás az éhségsztrájk lehet. Minden más fajta lázongást kíméletlenül letörtek. Kezdetben nehéz volt erre másokat is rávenni – különösen a nem politikai rabokat, és azokat a politikaiakat, akik nem voltak a kommunista párt tagjai. Végülis minden elkötelezett kommunistát rávettek, hogy legalább két el nem kötelezettet megdolgozzon, így sikerült az éhségsztrájkhoz a többség hozzájárulását megszereznie, olyasmihez, amitől azt remélték, hogy a börtönigazgató eltávolításához vezet majd. ‘Természetesen, megrendezhettük volna’, mondta Broz, ‘hogy meggyilkolják’. Egy másik ember meggyilkolásáról hideg, érzéketlen hangnemben beszélt. ‘Többünknek volt külső kapcsolata, melyet megvesztegethettünk, vagy a néhány őrt megfélemlíthettünk volna, de ez nem lett volna elég ahhoz, hogy a helyzetünkben komolyabb változást kieszközöljön.’ Broz ellenezte a merényletet. Az ő érve az volt, hogy a rendszer teremtette meg a Milić-fajta embert, ezért a rendszert kell megváltoztatni. A börtönigazgató merénylettel történő eltávolítása csupán azt eredményezné, hogy egy másikkal helyettesítik, aki kétségen kívül még nagyobb elnyomást gyakorolna. Egy hónapos szervezkedés után az idő megérett; a rabok négy napig megta35
gadták élelem magukhoz vételét. Megtorlásként a börtönigazgató kiválogatta azt a tíz embert, akikről feltételezte, hogy ők a főkolomposok, és különleges bánásmódban részesítették őket. Broz volt az első, akit kiszemeltek. A velük szemben alkalmazott eljárás elnyújtott kínzásból állt. Előbb az őrök kihegyezett tüskéket vertek a rabok körmei alá, egyre mélyebbre verve azokat. Broz elfintorodott az emlék hatására, aztán bőszen elmosolyodott fölemelve megcsonkított balját. ‘Ez volt életemben az első alkalom, hogy boldog voltam, hogy csak kilenc ujjam van.’ Néhány napi ilyetén ismételt kínzás után két gyanúsított öngyilkosságot követett el, a hivatalos jelentés szerint, de a maradék folytatta az éhségsztrájkot. A börtönigazgató megváltoztatta a módszert, és a maradék nyolccal szemben homokzsák kezelésre adott utasítást. Ez hosszú, ovális homokzsákkal való folyamatos ütlegelést jelentett, mindaddig, amíg a rab el nem veszítette az eszméletét. Újabb két ember követett el öngyilkosságot, a mellére kapott súlyos ütlegelések után. A hetedik naptól már naponta egy rab halt meg – természetesen mindig öngyilkosság miatt. A tizenegyedik napra már csak hárman maradtak. Ekkorra a rabok többsége már fel akarta adni az éhségsztrájkot, de Broznak sikerült egy üzenetet eljuttatni hozzájuk, kérve őket, hogy folytassák, különben az összes halál értelmetlenné válik. Csak sokkal később tudta meg, milyen közel álltak az éppen ilyen kimenetelhez. A rabok minden rendelkezésükre álló kapcsolatot felhasználtak, hogy felkavarják Belgrádban a politikusokat, és hogy a sztrájk minden részletéről a sajtó beszámoljon. Nem sokkal azt követően, hogy eljuttatta az üzenetét, hogy folytatódjék a sztrájk, két felügyelő látogatta meg a börtönt, és a börtönigazgatót eltávolították a hivatalából. Broz valamiféle hőssé vált mind a börtönön belül, mind pedig azon kívül, és a sztrájk eredményeként a politikai foglyok kezelését szolgáló rendeleten enyhítettek egy keveset. A munkaidőt lerövidítették, ennek megfelelően meghosszabbított pihenőidővel. Havonta egy látogatást engedélyeztek, és a raboknak megengedték, hogy levelet írjanak, valamint hogy kaphassanak levelet. A hazulról küldött élelmiszerés ruhacsomagok fogadásához is hozzájárultak. A kínzások nem szűntek meg, de végülis nagy mértékben lecsökkentek. 36
Broz ez után egy másik vezető kommunistával, Moša Pijadéval, egy szerb zsidóval kezdett életre szóló kapcsolatot, miután az csatlakozott az előadásokhoz és vitára serkentett a többi rab között. Ők ketten együttműködésben horvátra és szerbre lefordították Sztálin: A bolsevik párt története és a Forradalom kézikönyve c. könyvét, Broz kutatta fel a könyvet és végezte el az oroszból történő fordítást, míg Pijade csiszolta a horvát változatot. ‘Eleinte’ magyarázta Broz ‘a papír és világítás volt a gond, de hamarosan megszerveztünk egy csempész akciót, hogy bejuttassanak papírt, és ez folytatódott a börtönbéli utolsó napomig.’ A foglyok iránti szándék megváltozása eredményeként, kívánságra gyertyákkal látták el őket. Broz látása, gyermekkora óta rossz lévén, megromlott. Több mint hat hónapot töltött a börtönkórházban. Eme balszerencse ellenére Pijada és ő sikerrel fejezte be a fordítást. Akkor, a Lepoglava túlzsúfoltsága miatt, kétévi fogság után Brozt a kevésbé kegyetlen maribori börtönbe szállították. Megérkezésekor megtapasztalta, hogy ünnepelték; több fogoly csatlakozott a kommunista párthoz, hogy támogassa őt. Minden este a különféle párt sejtek titokban találkoztak, és nemsokára a párt szilárdan beásta magát Mariborban. Broz levette vastag üvegű szemüvegét és átnyújtotta Padevnek. ‘Ez alatt az idő alatt történt, hogy egy fogolytárs készítette ezt.’ Az újságírót meglepték a keretet alkotó szerkezeti részletek, és hogy mennyire megtévesztően könnyű volt a szemüveg, a lencse vastagság ellenére. ‘Ez a mesterség elképesztően kiváló darabja.’ ‘Igen’ válaszolt Broz, visszatéve szemüvegét, ‘Minden optikus büszke lehetne rá. És emlékezz, ezeket egyszerű eszközökkel készítette’. Broz gyenge látása élete során egyre romlott. Egy nap a börtönigazgató irodájába szólították, hogy a zágrábi egyetem odalátogató szemspecialistájával találkozzon; a szakember olyan embereket keresett, akiknek sajátos szembetegségük volt, hogy egy különleges kutatási programot elvégezhessen. Broz meglepetéssel tapasztalta, hogy a szakember az osztrák-magyar hadseregbeli hajdani parancsnoka volt. Eleinte dr. Otto von Tauber nem is37
merte fel őt, de hamarosan ismét katonacimborák lettek és kicserélték háborús emlékeiket. A börtönhatóságok megengedték Taubernek, hogy felügyelet mellett Brozt és néhány társát a ljubljanai kórházba szállítassák, ahol különszobában a legjobb kezelést kapták. Broz esetében nem állt rendelkezésre megfelelő kezelés. Látása oly mértékben megromlott, hogy szemüveg nélkül szinte teljesen vak volt. Tauber azonban úgy tett, mintha Brozra a kutatásaihoz szüksége lenne, így Broz néhány hónapot viszonylagos nyugalomban és kényelemben tölthetett le a büntetéséből. Moša Pijada sorsa szintén kedvezőre fordult; a kormányzat elhatározta, hogy néhány politikai fogoly büntetését le kell rövidíteni, különösen az előrehaladott korúakét. ‘Hogy ezt tették, az különleges emberséges dolog volt tőlük’ jegyezte meg Padev; Broz nevetett. ‘Nem igazán. A fafejek féltek attól, hogy ha netalántán egy öregember meghal, az újabb sztrájkot és békétlenséget válthat ki, ezért úgy döntöttek, hogy kieresztik őket a börtönökből. Mindenesetre, kívül oly mértékben ellenőrizték őket, hogy a szabadság sem jelentett komoly különbséget.’ Pijade szabadulása hasonló igényeket kavart fel Brozban, aki megkezdte annak kimunkálását, hogy valami módon kiszabaduljon. Végülis elhatározott egy tervet. Előkészítésként az egyik nővérre fejtett ki hatást és lépett vele viszonyba, akit Padevnek csak mint Máriát azonosított. Miután áttérítette őt a kommunizmusra, a továbbiak viszonylag egyszerűen mentek, és 1933-ban ketten megszöktek a kórházból. Jóllehet Broz nem említette, Padev feltételezte, hogy Taubernek segítenie kellett a menekülési akciót. Broz hátrahagyott egy cédulát, amelyen igazolta, hogy szökésük egyetlen oka Mária iránti szerelme. Kifejezte sajnálkozását bármiféle bonyodalom miatt, melyet Taubernek okoz, valójában elhárított a szakember feje fölül minden felelősséget. Broz és Mária a következő hónapokat Zágrábban, vagy a környékén kommunista barátaik kis körének védelme alatt rejtekezve töltötte. A rendőrségi rendszeren belüli hírszerzőik lehetővé tették számukra, hogy mindig éppen egy lépéssel előbb legyenek, mint a rendőrség és az általa működtetett besúgó hálózat. 38
Broz jól használta fel a börtönben megtanult leckét; úgy szervezte át a párt sejtjeit, hogy ha a rendőrség az egyik tagjukra rátalál, vagy egy sejtbe beszivárog, az legyen az egyetlen veszélybe került párttag, aki abban a kis sejtben van. Valamennyi besúgó vagy kétkulacsos ember csak két tagot ismerhetett. Eleinte a párt főtitkára, Nikola Gorkić ellenezte ezt a gyakorlatot, de Broz ellenállt és – Pijade segítségével – Gorkić a végén engedett. Később hálás volt az új rendszer nyújtotta járulékos biztonságért. 1934 során, ahogy a rendőrségi elnyomás növekedett és a Sándor király által folyatott zaklatások egyre komolyabbak lettek, ez a biztonság bizonyított. Ugyancsak, ahogy a horvát ellenállás növekedett, a párt más politikai csoportok céltáblája lett, mint amilyen a klérus és a szélsőségesek. Broz és a többi vezető, viszonzásul, sokkal kíméletlenebb lett a saját tagjaikkal szemben. Minden új tagnak próbaidőt kellett eltölteni, miközben közelről figyelték őt. Csak közönséges esetben engedtek meg egy apró hibát, de ha egy tag bármi gyanúba esett, kíméletlenül elbántak vele. Ahogy a hírszerzők és az együttműködők hálózata nőtt, Broz kezdett sokkal távolabbra mozogni Jugoszláviában. Amikor 1934. október 9-dikén Marseilles-ben Sándor királyt meggyilkolták, többen úgy vélték, hogy a terror uralma ezzel végetér. Utódja, Pál herceg, a király kiskorú fiának, Péternek a helytartója, hamarosan bebizonyította, hogy ő még kegyetlenebb zsarnok. A herceg hajdanán a cári Oroszországban nagyon befolyásos és gazdag volt, de a Bolsevik Forradalom idején mindenét elveszítette és ezért mindent gyűlölt, aminek bármilyen kapcsolata volt a vörös oroszokkal és követőikkel. Miután hatalomra került, a kommunista párt még szigorúbb letörésére buzdított, és Broznak ismét a saját életét kellett féltenie. Látván a helyzetet, az orosz Kommintern úgy határozott, hogy itt az ideje, hogy a horvátokat kivonják a tűzvonalból, így visszarendelték őt Oroszországba a balkáni titkárságra. ‘Mi lett Máriával?’ kérdezte Padev. Broz bezárkózott. Válasza rövid volt és látszott, hogy ebben nem kíván köntörfalazni. ‘Sajnálom, de a viszonyunk nem tartott sokáig.’ ‘És a feleséged Oroszországban?’ 39
Broz ismét csak tartózkodó volt. ‘Amint már mondtam korábban, neki új élete lett. Nem avatkoztam bele.’ Broz a titkárságért elkötelezett dolgozó volt, és olyan fontossá vált, hogy 1936-ban felajánlották neki a Nemzetközi Brigád központjában a balkáni államokból való sorozás és szervezés feladatát. Megállt, és gyorsan Padevre pillantott. ‘Ezt nem szabad közölnöd, ugye megérted.’ Padev bólintott, érzékelve Broz gondjának az erősségét, és Broz folytatta. ‘Nos, engem nem csak a képességeim miatt választottak, hanem azért is, mert én nem orosz vagyok, hanem horvát. Az oroszoknak ebben a helyzetben lehetetlen nyíltan támogatniuk a spanyolországi a munkásosztály harcát, csakis titkos támogatást nyújthatnak, pénzben és fegyverekkel.’ Padev érzékelte, hogy az interjú a végéhez ért, de úgy döntött, hogy addig fenntartja, ameddig csak tudja. ‘Így, Broz elvtárs, alapvetően minek tekinted magad? Kommunistának, horvátnak, jugoszlávnak… vagy minek?’ Broz töprengett néhány percig, kiitta a palackból a maradékot. ‘Elsősorban és mindenekelőtt, én kommunista vagyok. Mint kommunista nem ismerek el nemzeti és nemzetközi határokat. Számomra nincs olyan, hogy horvát vagy szerb, vagy akár francia, csakis Európában és a külhonban szétszóródott emberi testvériség van. Puszta azonosítás végett, elfogadom, hogy van horvát kommunista, de ez a nemzeti érzéseim határa’. Padev látta, hogy Broz az órájára pillant. Miután a sajátjára nézett, rájött, hogy a bevezetővel együtt a beszélgetés immár négy órája tart. ‘Egy utolsó kérdés, kérlek, elvtársam.’ Broz bólintott. ‘Milyen jövőt látsz a kommunista mozgalom előtt?’ A horvát ismét csak megfontolta a kérdést. ‘A világ még nincs készen számunkra. De hamarosan az lesz. Nyugaton az emberek már elkezdték megkérdőjelezni választott kormányaik mozgatórúgóit. A gazdag belefáradt, hogy egyre nagyobb gazdagságot gyűjtsön pusztán csak önmagáért a gazdagságért. Most megkísérlik a politikai erő manipulálását. Amikor az emberek fejükbe veszik, ahogy azt a megfelelő időben teszik majd, hogy a vezetőik már nem törődnek velük, de sokkal inkább a saját állapotuk érdeklik őket, akkor majd arat az idő. Ez történt Oroszor40
szágban. Ez történik most Európaszerte – kapzsi emberek kaparintják meg a hatalmat, amely nem a saját tulajdonuk és összezúzzák ebben a folyamatban az embereket. A kommunizmus győzni fog.’ Padev csendben maradt mindaddig, amíg érzékelte Broz érzéseinek az erejét. Meg volt arról győződve, hogy a vele szemben ülő ember teljesen elkötelezett, teljesen biztos abban, hogy a kommunista az egyetlen élhető kormányzat, és a szobában érezni tudta a másik erős, vibráló személyiségét. Vonakodva becsukta jegyzettömbjét, mely mostanra csaknem teljesen megtelt, és lábra állva felemelkedett. Broz is vele együtt felállt. ‘Szeretném megköszönni neked, Broz elvtárs, a rám szánt idődet és fáradságodat.’ Mindkét ember mosolygott. ‘Most hívnom kell az embereimet, hogy visszakísérjenek oda, ahol fölvettek.’ Broz az ajtóhoz közel elhelyezett jelzőcsengőhöz ment. Másodperceken belül a két testőr már vissza is tért a lakásba és Padev szemét ismét bekötötték. Megállapította, hogy az embereknek a beszélgetés egész ideje alatt az ajtó előtt kellett várakozniuk. Az ajtóban megállt, fejét vakon a horvát vezér felé fordította. ‘Mielőtt mennék, Broz elvtárs: ha néhány pontot tisztáznom kell, ismét megkereshetlek?’ ‘Minden esetben, Padev elvtárs. Minthogy most már ismered a csatornáinkat, biztosíthatlak, hogy a következő találkozó előkészítése nem vesz majd igénybe hat hónapot.’ Mindketten nevettek, és Padevet elvezették. Broz várt egy pillanatig, aztán átment az elfüggönyzött ablakhoz, félrehúzta azt és kitekintett. Az autó reflektorainak szórt fényében látta, ahogy Padevet gyorsan bekötik a fekete limuzin hátsó ülésébe. A kocsi megfontoltan elindult a sötétség felé. Fél órán belül, időt adva arra, hogy minden árnyékot lerázzanak, Padev visszaért oda, ahonnan indultak, miközben Broz, a Brigád két tagja által őrizve, maga is eltűnt a L’Grande Serbie sugárútról és egy másik biztonságos ház felé tartott.
41
2. Párizs, 1937. Április 7-edikén hideg volt a délután. Az orosz nagykövet, Vlagyimir Potyemkin kényelmesen ücsörgött tágas irodája melegében, időnként ki-kitekintett az ablakon a szemben lévő kis parkra. A fák zöme még téli álmában leledzett – megerősítvén Potyemkin nézetét, hogy a télnek még távolról sincs vége. A francia főváros szürke lehangoltságba burkolódzott csaknem egy hétig, semmi mást sem ígérve csak további hideg időt és jéghideg esőt. Semmi kétség nem fért hozzá, hogy a nyomorúságos környezet hatott Potyemkinre. Hol van az az átkozott dolog? Biztos volt abban, hogy nála volt korábban… emlékezett rá, rózsaszín burkolata volt… Hirtelen a kimenő rekeszben egy irathalom vonta magára a figyelmét: egy rózsaszínű kilógott csaknem a halom alján. Lassan kihámozva felnyitotta. Az egész mappa Nyikolajevics Tuhacsevszkij marsall küldöttségének javasolt fogadó eljárásával és elszállásolási rendjével foglalkozott. A francia fővárosban az ő tartózkodásuk ugyan rövid lesz, de máris hatalmas sikernek értékelte azt Vital Gayman szerkesztői cikkében, a francia kommunista párt fő lapjában, a L’Humanitében. Tuhacsevszkij 1893-ban született, és katonai pályáját a cári Oroszországban kezdte. A kadét akadémián elért sikerei az őrezredben biztosítottak számára hadnagyi megbízatást. Az első világháború kitörésekor a frontra került. A németek elfogták, de megszökött és visszatért Oroszországba. Zavarta őt a polgári békétlenség állapota, de az időszak fiataljai többségéhez hasonlóan ő is oda volt a kommunista propagandáért s oldalt váltott, és 1918-ban huszonöt évesen csatlakozott a Bolsevik Párthoz. Korkülönbségük ellenére – Potyemkin akkoriban harminchárom volt – azonnal megkedvelték egymást és azóta is jó barátok maradtak. Hasonló politikai nézeteket vallottak, olyanokat, amiket az akkori orosz depresszióban veszélyes lett volna kinyilvánítani – még a saját apjának is. 1920 áprilisában, Tuhacsevszkijt a bolsevik erők lengyel fronton való főparancsnokává tették, és ugyan42
akkor még a vezérkari főnökség tagja lett. Júliusban vezette az első támadást Varsó ellen. A támadás, melyet Lenin utasítására folytattak, teljes kudarccal végződött. Ebből az időszakból ered a Sztálin és Tuhacsevszkij közötti első súrlódás. Ebben az időben Sztálin a befolyásos Forradalmi Háborús Tanács tagja volt, és mint ilyen, ellenezte Lenin tervét. A helyzet iróniája az, hogy Sztálin legalább annyira volt a kudarc minden részletéért felelős, mint Lenin. Jóllehet, Sztálin ellenezte a tervet, egy idő előtti Lemberg elleni támadásra bíztatott, és valójában ez okozta Tuhacsevszkij vereségét. Sztálin előtt nem volt kétséges, hogy Tuhacsevszkij tudott erről a baklövéséről, és ez veszélyeztette a sorsát. A vereség után a katonai körök Tuhacsevszkij oldalára álltak, és lehetőséget adtak számára, hogy a Vörös Hadsereget modernizálja. Elkötelezett és tehetséges lévén, Tuhacsevszkij bizonyította a képességeit. Erőfeszítései és előmenetele oly nagy hatást gyakoroltak a feletteseire, hogy 1935 júniusában Sztálin kifogásai ellenére a Szovjetunió védelmi tanácsának népbiztos helyettesévé nevezték ki. Ugyanazon év novemberében, miközben még mindig csak negyvenkét éves volt, Tuhacsevszkijt a Szovjetunió marsalljává léptették elő. Potyemkin elégedett volt, de tudta, hogy Sztálin eltökélt abban, hogy ilyen vagy olyan módon, de Tuhacsevszkijt eltávolítsa. Gyorsan áttekintve az elszállásolási rutin elrendezést és a meghívandó vendégek listáját, Potyemkin az utolsó részre szegezte tekintetét. Azt a követség másodtitkára, Iván Ivanovics ezredes készítette, és az új biztonsági intézkedések vázlatát tartalmazta. Potyemkin tudta, hogy ezek az új, szigorúbb javaslatok felboszszantják a személyzetet, bár ördög a tudója, hogy az előző kellően rossz volt, Potyemkin azonban nem nagyon szólhatott bele. Az ezredesnek – katonai tapasztalatira vonatkozó – számos története azt a benyomást kelthette a követség személyzetében, hogy a Vörös Hadsereg állományához tartozik, de Potyemkin jobban tudta: Iván Ivanovics ezredes a nagyrabecsült NKVD tagja volt. Potyemkin áttekintette a meghívottak listáját, ami az ő jóváhagyására várt, azt remélve, hogy talál valakit, aki rászolgál, hogy eltávolítsa onnét. De nem, csupán az öreg fáradt alakok. A tolláért nyúlt, aztán megállt; létezik, hogy még valaki a listához toldott 43
egy nevet? A hozzáadottat a többiekétől eltérő betűvel írták a mappába. A nagykövet megnyomott egy gombot a telefonján. ‘Natasa, kapcsold azonnal Iván Ivanovicsot. Kérdezd meg, alkalmas lennee, hogy meglátogasson, mielőtt elmegy a követségről. Tudasd velem a válaszát, kérlek.’ ‘Azonnal, Potyemkin elvtárs.’ Várva Natasa válaszát, Potyemkin fölemelte a tekintetét, hogy megtekintse az asztalán lévő magányos fényképet. Maga készítette a felvételt néhány órával azelőtt, hogy eljött volna Moszkvából. Ma nevető szemmel fordult a két derűs fiatal arc felé, mely visszamosolygott rá a Gorkij parkkal a háttérben. Oly magabiztosak, mégis oly sérülékenyek ék ketten. Kezét végigfuttatta ritkuló szürke haján. Az ő fiatalságuk zamata éreztette vele ötvenkét éve mindegyikét. Mennyire élvezné felesége, Lídia – az ő drága Liduskája – látván, hogy Anton a moszkvai egyetemen megszerzi a diplomáját, mindig is oly nagyon büszke volt az elsőszülöttére. A kis Olga meg, csupán tizenkilenc, erdőmérnöknek tanul a leningrádi egyetemen. Eső verte az ablakot, és a szoba melege ellenére megborzongott. Egyedül volt. Ebben az időben teljesen egyedül – egyedül egy idegen országban. Bár az ég tudja, Párizs – még télen is – kedvezőbb volt a szürke spártai Moszkvánál. Szeme elhomályosult, és pillanatra lehajtotta a fejét bánatában. Liduska… drága Liduska. Csupán egy hónapja, hogy meghalt, de szeretett arca még mindig meglátogatja. Nincs a fényképére szüksége, csak be kell csuknia a szemét, és máris ottvan. Sóhajtva felemelkedett, hogy megtöltse a poharát, és megfordult, hogy kitekintsen az esőverte ablakon. Az üres utcán a jeges esővíz egy újságot sodort a csatorna felé. A két gyerek okozta a legtöbb gondot, olyannyira szerette őket. Arra használta a helyzetét, hogy meggyőzze a belügyminisztériumot, engedjék meg Olgának, hogy tanulmányait a Sorbonne-on fejezze be, hogy az ő a közelében lehessen. S mi volt a lány válasza? Visszautasította. Szásával, az unokatestvérével akart maradni, mondta. A minisztériumban úgy tekintettek rá, mint egy bolondra. A belügyminisztérium – elmosolyodott magában: sokszor hallotta a moszkvaiak cinikus elnevezését, hogy a 44
szeretet minisztériuma. Adott időben, biztos volt benne, meg tudná győzni Olgát, de ezzel az új, nehéz állásával és Lídia halálával… Sóhajtott és leült az asztalához. Mi az ördög tartja vissza Ivanovicsot? Aztán ott van Anton. Potyemkin feltevése szerint nem Anton volt Szása, aki Olga azon elhatározása mögött állt, hogy nem jön Párizsba. Bár a lány nagyon odaadó volt a bátyja iránt, aki ugyancsak a huga iránt – olyannyira, hogy egy nagyon jó moszkvai állásajánlatot elutasított egy leningrádi mezőgazdasági gépgyártó üzem sokkal kevésbé megbecsült mérnöki állásáért. Mindezt azért, hogy közel legyen a hugához. Amikor Olga visszautasította, hogy Párizsba jöjjön, Anton is megkísérelte elhatározásában megváltoztatni, az utolsó nap nagy részét vele töltötte a Gorkij parkban, kérlelve őt, hogy jöjjön, de nem segített. Olga is örökölt egy adagot apja keményfejűségéből. Potyemkin egy újabbat kortyolt a vodkából. Szép lenne, tűnődött, ha legalább az egyik gyereke itt lehetne vele. De Olga a maga indokából, lett légyen az bármi, elutasította. Anton – nos, tudta, hogy nincs az a körülmény, hogy a biztonságiak megengednék, hogy mind a ketten egyidőben a Szovjetunión kívül legyenek. Ahogy keserűen eltöprengett rajta, ő itt több mint egy okból is kívülálló: nemcsak idegen ebben az országban, de idegen a követségen, a saját emberei között is. A régi történet: politikai hasznosság, szemben a hivatásos diplomáciával. Franciaországban egyidőben a politikai helyzet olyan, amilyen, a követség személyzete politikai jelöltet várt, innen az ő ellenségességük, amikor őt, egy hivatásos diplomatát jelölték erre az állásra. Tisztában volt az ellenségességükkel, ám nem izgatta magát, de egyébként se sokan tudják, hogy Oroszország mennyire bonyolódott bele, jóllehet, nem hivatalosan, a spanyol polgárháborúba. Ezért a részvételért vált kötelezővé hivatásos diplomatának az ide küldése. Kiürítve poharát, még egyszer felkapta a rózsaszín mappát és kinyitotta. Ivanovics: minden megérzése azt diktálta neki, hogy itt van a békétlenség dárdahegye. Itt van az az ember, aki valójában felügyeli a követséget. A személyzet többi része számára Iván Ivanovics ezredes pusztán egy másodtitkár volt, de Potyemkin ennél sokkal többet tudott róla. Ivanovics összejátszott Nyikoláj Jezsovval és Joszif Sztálinnal, hogy elkapják Jagodát, az NKVD 45
korábbi főnökét, úgy hogy Jezsov maga tölthesse be ezt a posztot, azt az állást, amelyet most kíméletlen hatékonysággal lát el. Az asztali jelző felzümmögött, megszakítván gondolatait. Megnyomta a piros gombot. ‘Igen, Natasa.’ ‘Ivanovics ezredes egy pár perc múlva az irodájában lehet, követ elvtárs. Végül csak most sikerült őt elérnem. Egész nap egy gyűlésen volt, de az most befejeződött.’ ‘Ülés?’ Potyemkin összevonta szemöldökét a cérnavékony hangtól. ‘De én nem voltam… ’. Visszafogta magát. Még egy adalék az ezredes zsarnokoskodásához, semmi kétség, valamit tenni kell a vasárnapi fogadással. ‘Követ elvtárs?’ ‘Semmi baj, Natasa… csak hangosan gondolkozom. Nézd, be tudnál-e jönni holnap korábban? Van néhány fontos iratom gépelésre.’ ‘Természetesen, elvtárs.’ ‘Doszvidanyija, Natasa, Viszontlátásra holnap reggel.’ ‘Doszvidanyija követ elvtárs.’ Potyemkin kikapcsolta az asztali jelzőt és az órájára tekintett. Az agyafúrt ezredes bármely percben megérkezhet. Mialatt várt, a követ végigfutott emlékein. 1919-ben – nem, 1918-ban – csak körülbelül egy évvel az Októberi Forradalom után volt, hogy a fiatal Ivanovics hadnagy csatlakozott a külügyminisztérium tanácsához. És nem sokkal előtte, hogy Felix Dzserzinszkij, az NKVD akkori nevén a CSEKA főnöke felcsípte őt. Dzserzinszkij alatt a fiatal Ivanovics gyorsan tanult: szervezkedés és ellenszervezkedés. Semmi nem volt ellene a feljegyzésekben, semmi konkrét, csupán egy kemény ügy. Joszif Sztálinnak az Orosz Kommunista Párt élére való meteorszerű felemelkedésének a biztosításában való részvétel. Hogy ezt megvalósítsák, Lenint el kellett takarítani – és ezt diszkréten kellett végrehajtania, nem kockáztathatta egy ilyen istenszerű alak megöletését. A CSEKA laboratóriumai jól végezték a dolgukat; erdei galandférget – taenia solium – adagoltak Lenin ételébe, úgy, hogy fokozatosan vált munkaképtelenné, míg a végén az agya megszűnt működni. Nem egy drámai vég, de legalább olyan hatékony, mint egy merénylő golyója. 46
Aligha lehetett véletlen, hogy akkoriban a rámenős hadnagy a CSEKA laboratórium vezetőjének volt a segédje. Az sem lehetett pusztán véletlen, hogy Ivanovicsot, harminckét évesen, hirtelen őrnaggyá léptették elő. Potyemkin tudta, hogy Ivanovicsot óvatosan kell kezelnie, – az ezredes még most is szoros kapcsolatban áll Jezsovval, az NKDV főnökével, – de eltökélt volt abban, hogy megpróbál többet megtudni a vasárnapi fogadás különös vendéglistájáról. A jelző felberregett. Potyemkin megnyomta az ajtót működtető gombot. Ivanovics volt. ‘Elnézését kérem, követ elvtárs. Mindezek az ülések, bizottságok, szemináriumok…’ – lefegyverzően mosolygott – ‘…tudja, miként van ez.’ Potyemkin halványan mosolygott, elrejtve eme veszélyes emberrel szembeni utálatát. ‘Természetesen, elvtárs… a szakma veszélye. Nem akarom sokáig fenntartani…’. Kinyitotta a dossziét a fogadásra meghívott vendégek listájánál, és úgy forgatta, hogy az ezredes arca elé kerüljön. ‘Ezt az utolsó nevet a listán, Josip Broz, ezt az után tették hozzá, hogy én jóváhagytam az eredeti javaslatot, feltételezem, maga. Feltételezem, felkészült arra, hogy megmondja nekem, ki ő, és miért nem tájékoztattak engem a jelenlétéről?’ Ivanovics egy pillanatra maga elé meredt, arca kifejezéstelenül, szeme számítóan. Aztán könnyed mosolya visszatért, és megköszörülte a torkát. ‘Miért, bizonyára, követ elvtárs. Az óhaj ma kora reggel érkezett… Moszkvából… és, tekintve, hogy én általában hamarabb vagyok szolgálatban, mint Ön… ’ – részlegesen szünetet tartott, hogy lehetővé tegye a következtetés elmélyedését – ‘…természetesen, a nevet magam adtam a listához. Nem tudtam Önt előre értesíteni a ma reggeli sok ülésem miatt. Ami Broz elvtársat illeti, gondolom, tudja, hogy ő a Nemzetközi Brigád főszervezője Párizsban… legalább is papíron.’ Potyemkin szándékosan figyelmen kívül hagyta az ezredes hangjában rejlő maró gúnyt. ‘De nincs még késő ahhoz, hogy egy extra meghívást elrendezzünk?’ ‘Nem, én mindent elrendeztem már, követ elvtárs. Saját kezűleg fogom a meghívót ma este kivinni útban hazafelé. Ez így rendben lesz, követ elvtárs?’ 47
Ivanovics szedelődzködött, de Potyemkin visszaparancsolta a székébe. ‘Nem, nem egészen. A gond nem maga a meghívás, hanem a kibocsátott szabályzat megszegése.’ Potyemkin az ezredes arcán észrevette az aggodalom felvillanását, amit az gyorsan elnyomott. ‘Sajnálom, de nem egészen értem. Milyen szabályzat ez?’ ‘Javítson ki, ha tévednék, drága ezredesem… de minden NKVD eligazítás, mely itt van, kizárja a mi ügynökeinkkel való közvetlen kapcsolatot idegen földön. Ez nem így van?’ Ivanovics nem felelt azonnal, helyette úgy tett, mintha a dossziét vizsgálná. Amikor ismét fölemelte a tekintetét, hogy Potyemkinével találkozzon, a régi magabiztonsága visszatért. ‘Helyes, nagykövet elvtárs.’ Enyhén felnevetett. ‘Én is kaptam hasonló eligazítást, sok-sok alaklommal.’ Egy pillantást vetett a követre. ‘Mégis, ez egészen más helyzet. Broz elvtárs nem egy ügynök. Nem csak az, elvtárs. Hogy egyszerűsítsük a Brigáddal való kapcsolatát, mint a Jugoszláv Kommunista Párt másodtitkárát hívtuk meg.’ A követnek minden képességére szükség volt, hogy arcát üresen és kifejezéstelenül tartsa. ‘Mi az ördög folyik itt?’ válaszolta. ‘Meg kell vallanom, hogy ez számomra újdonság, ezredes elvtárs. Mindig azt hittem, hogy ilyen dolgokat Krivitszkij tábornok intéz – ő erre a leginkább alkalmas tiszt.’ Ivanovics csaknem önelégülten mosolygott. Nyilvánvaló volt, hogy a követet nem tájékoztatták teljességében a helyzet néhány politikai bonyodalmáról. ‘Igaz, követ elvtárs. Nagyon igaz. A leginkább megfelelő tiszt. De tárgyalásainknak ebben az állapotában, tartok tőle, nem ismerhetjük el a spanyol polgárháborúban való szerepünket – sem hivatalosan sem köztudomás szerint. A Komintern döntött úgy, hogy ez a szükséges politika, hogy elkerüljük az összetűzést más európai kommunista pártokkal, ugye érti. Bizonyosan Ön látja, hogy meg kell szilárdítanunk az erőnk alap…’. Potyemkin félbeszakította, nem törődve azzal, hogy elrejtse hangjában a gúnyt. ‘Óh, látom! Micsoda csodálatra méltó elrendezés! Mennyire nagyon, nagyon megfelelő. Had’ lássam, ha nincs igazam, elvtárs. Fel kell tételeznem, hogy ha valami előre nem látható ok miatt meghiúsul, hogy a tervezet a tőle elvárt ha48
talmas eredményt hozza, akkor mi … ah, hogyan kell nekem ezt kifejeznem?… valaki más vállaira csúsztatjuk a felelősséget? Hmmm? Ez lenne az ötlet?’ Ivanovics elkomorodott és türelmetlenül mozgolódott a székén. ‘Nos,… ööö… nem hiszem, hogy ugyanezen szavakkal fejezném ki magam, követ elvtárs. A mi elsődleges gondunk most, hogy miként kerüljük el a publicitást.’ Potyemkin elhatározta, hogy nyomást gyakorol, kihasználva az ezredes nyilvánvaló zavarba jöttét. ‘Rendben, rendben, látom, hogy ennek a Broznak van valami jelentősége, de válaszoljon meg nekem valamit. Miért találta szükségesnek, miért fokozta a követségen a már amúgy is szigorú biztonsági előírásokat? A személyzet nagy része panaszkodott már, és úgy gondolom, hogy a tevékenységüket illetően szükségtelen korlátozásokat vezetett be a területen.’ Az ezredes arca elvörösödött és Potyemkin nem mulasztotta el ujjainak elfehéredését, amint megmarkolták a szék karfáját. Amikor válaszolt, a szavakat fogai közül préselte ki. ‘Azt tapasztalom, követ elvtárs, hogy nem vagyok itt népszerű, de ez engem nem aggaszt. Nincs időm ilyen érzelgős halandzsára.’ Csinos kis kecskeszakállát simogatva, Potyemkin számítóan tekintett a füstölgő ezredesre. Különös, gondolta, Ivanovics még csak nem is említette a küldöttség legfontosabb emberét – annak vezetőjét, Tuhacsevszkij marsallt. Atyaian mosolygott. ‘Igen, igen, természetesen ez van, Ivanovics elvtárs, de úgy vélem… valóban szükséges, hogy az egész személyzetet biztonsági gyakorlat alá vessük… de minden nap?’ A felpaprikásodott ezredes felpattant, a diplomácia minden jele eltűnt róla. ‘Egyszerű, követ elvtárs! Ügyeljen arra, hogy ne tévedjen az én felelősségem területére. A biztonság az én feladatom, nem avatkozom senki más kötelességébe, egyben nem tűröm, hogy bárki az enyémbe avatkozzon.’ Potyemkin nyugodtan tekintett az ezredes kérlelhetetlen tekintetébe; s amikor beszélt, a hangja lágy volt. ‘És azt sugallja, ezredes, hogy én beleavatkozom a maga munkájába?’ ‘Igen, bele.’ A követ mozdulatlan maradt, figyelve a mérges ezredest, akit nyilvánvalóan felizgatott. Talán éppen itt volt az ideje, hogy egy 49
kissé tovább lökdösse – hogy valamivel többet tudjon meg a biztonsági javaslatok eredetéről. Potyemkin összehúzta az ajkait, aztán mosolygott. ‘Nagyon jó, ezredes. Ebben az esetben egyáltalán nem kívánom meg, hogy igazolja biztonsági javaslatai minden pontját.’ Az ezredes arca dühödté vált. ‘Igazolni! Mire gondol… igazolni! Ön átkozottul jól tudja, hogyha kérné is, visszautasíthatnám. Én a parancsaimat Moszkvából kapom – nem Öntől.’ Potyemkin egy felsőbb pillantást vetett rá és halkan nevetett. ‘Oh, jöjjön csak, Ivanovics elvtárs, elég ebből a szépítgetésből. Nevezzük a pikket pikknek, eh? Amikor Moszkvát mond, amire valójában gondol, az az NKVD, nemde?’ Az ezredes egy gyors pillantást vetett a mögötte lévő ajtó felé, hangját leeresztette, de még élesen és fenyegetéssel teli válaszolt, ‘Én mindig Moszkvára hivatkozom, követ elvtárs, egy nagyon egyszerű ok mián, mert hogy Ön az egyetlen személy a követségen, aki tud az NKVD-ben betöltött szerepemről.’ Szünetet tartott, aztán áthajolva az asztalon és vészjósló módon belebámult Potyemkin arcába. ‘És úgy gondolom, hogy tanácsos lesz… nagyon tanácsos lesz ebben maradnunk.’ A burkolt fenyegetés nem pergett le a követről, de nyilvánvaló lett, hogy nem húz ki többet az ezredesből, így felemelkedett, hogy jelezze, elbocsátja őt. ‘Ebben az esetben, jó éjszakát kívánok magának, elvtárs, hacsak nincs még valami kívánsága.’ ‘Igen, van. Szeretném használni ezt a szobát a fogadás alatt – mindössze egy fél órára.’ ‘Ezt a szobát?’ Potyemkin nem tudta elrejteni a hangjában rejlő meglepetést. Tudatlanul végigpásztázta tekintetével a szobát, sorba véve az értékeket, a gyönyörűen bekötött könyveket, többnyire barátoktól származó ajándék. ‘Felteszem, valami különleges oka van erre az igényre?’ Az ezredes elkötelezetlenül válaszolt, ‘Igen, van.’ Potyemkin megfontolta a visszautasítást, de úgy döntött, hogy értelmetlen lenne. Más követek is használták ezt a szobát előtte, csak ő tartotta ezt bezárva. A tűzhely felé pillantott. A kéménye közös volt a követség főirodájával, és nyáron hallgatódzó helyként használható. Csodálkozna azon, ha Ivanovics ezzel tisztában lenne. Az ezredes még előtte állt, várakozott. ‘Nagyon jó, 50
az engedélyt megadom, feltéve, hogy tudatja velem, hogy mikor igényli ezt. A kulcsot magamnál hordom.’ Az ezredes most nyíltan elvigyorodott. Majd arcvonásai ismét teljes ellenőrzése alatt, ő is elfordította a fejét. ‘De ez természetes, követ elvtárs.’ ‘Akkor jó éjszakát ezredes.’ ‘Jó éjszakát.’ A követ figyelte, ahogy a párnázott ajtó becsukódik, aztán öntött magának egy vodkát, és leült, hogy hozzáfogjon a levelezéséhez. Eltelt egy óra, mielőtt befejezte volna. Fáradtan nyújtózott és az órára pillantott. Jó, gondolta, mostanra már mind elmentek. Bezárta az iroda ajtaját, és csendben a követség földszintje felé ment. Amikor elfoglalta a hivatalát, körbe vezették és megmutogatták a feljegyzéseket: a személyzeti anyagot, mind a követségen belül és kívül, francia földön dolgozó orosz ügynököket és azok helybeli orosz tiszti kapcsolatait, nem feltétlenül a követség személyzetével. Elővéve a kulcskarikáját, Potyemkin kikeresett egy ritkán használatos kulcsot – hála az égnek, a ravasz ezredes nem tudott mindenről, amit ő tudott – és belépett egy rejtett üreget kitöltő szobába. Útja állványok és iratgyűjtők között vezetett, amint Potyemkin egyenesen a sarokban lévő iratszekrényhez ment. Az álkulcs másodperceken belül nyitotta, és addig lapozott, amíg egy BROZ címkéjű irattartóig ért. Nem volt vastag mappa, de Potyemkin remélte, hogy talál valamit. Bármit. A mappát egy üres asztalra tette, a fény felé tartotta, leült és olvasni kezdett. Úgy látszott, hogy Broz egy Zágráb közeli faluban, Klanjecben született 1896-ban. Korán, tizenkét évesen abbahagyta az iskoláit, és tizenhat évesen elhagyta Klanjecet. Ugyan a törvényes kor alatt volt, de önkéntesként beállt az osztrák-magyar birodalmi hadseregbe, és hamarosan őrmesteri rangig rukkolt elő. Parancsnok tisztje, Tauber kivitte őt az orosz frontra, ahol a cári hadsereg foglya lett. Hadifogolytáborba küldték, ahonnan a forradalom kitörésekor kiszabadult. Hadnagyi rangban bevonult a Vörös Hadseregbe, ahol Jagoda tábornok, az OGPU főnöke figyelt fel, aki bemutatta Sztálinnak. Jó benyomást keltve benne, Sztálin az ifjú szlávot a szárnyai alá vette. 51
A forradalom után Broz feleségül vett egy orosz nőt, Polkát, és megengedték neki, hogy gyakori látogatásokat tegyen Jugoszláviába. Utolsó látogatása közvetlen az előtt volt, hogy Stjepan Radićot halálosan megsebesítették a belgrádi parlamentben 1928. június 28-adikán. A jugoszláv király, Sándor zsarnoki politikájától felháborodva, csatlakozott az újra alakított kommunista párthoz, amely a jugoszláv királyi rendőrség figyelmének kereszttüzében állott. Később letartóztatták, és hat évi kemény kényszermunkára ítélték. Broz, aki szembetegségtől szenvedett, ismét találkozott korábbi parancsnokával, doktor Otto von Tauberrel. Jóllehet, Tauber tudatában volt annak, hogy Broz állapota visszafordíthatatlan, Ljubljanába egy kórházba küldte kezelésre. Broz megragadta az alkalmat és megszökött. Tauber igazolni tudta, hogy nem volt köze a szökéshez. Potyemkin szünetet tartott, merengett magában. Mennyire kifejező. Feltételezte az OGPU hosszú karját, és csodálkozott volna, ha éppen nem Taubert használták volna fedezékként. 1934-ben, miközben Franciaországon át utazott, Sándor királyt meggyilkolták. A helyi újságok a legrosszabb fajta terrorakcióként bélyegezték meg, miközben a jugoszláv sajtó arról suttogott, hogy a gyilkosság a horvát terrorszervezetek munkája volt, és föltette, hogy az egész akciót egyetlen ember tervezte ki – Josip Broz. Jóllehet a gyanút sohasem lehetett bizonyítani, ezek Broznak nagy tekintélyt szereztek, amit sose akart elveszíteni. A követ kétségekkel az arcán hátradőlt a székében. Ez a Broz nem egy közönséges ember. Bátor, eszes, és megvan a képessége, hogy parancsoljon – nem kétséges, a Kommintern és az NKVD úgy tekintett rá, mint értékes tulajdonra. Emellett veszélyes ember is volt… és szombaton itt lesz a fogadáson. Miért, különösen pont ebben az időben? Nincs semmi módja annak, hogy az NKVD visszavonná a döntését. Miért késleltették az óhajukat egészen az utolsó pillanatig? Több mint véletlennek kell lennie, hogy a látogatás egybeesik Lev Trockijnak a francia fővárosba érkezésével és rejtett találkozásával Tuhacsevszkij marsallal péntek délután. Figyelmeztetnie kellene őket? Vagy arra a következtetésre kellene jutnia, hogy ott is ördögöt lát, ahol nincs? 52
Visszatért a tekintete a dossziéhoz. Brozt a Gorkij Kollégiumban okították ki. Különös! Azokban az időkben a kollégiumot kizárólag orosz születésű polgárok számára tartották fenn. Ezzel az NKVD-s kapcsolattal Broznak úgyszintén Nyikoláj Jezsovhoz is lehetett kapcsolata; lehetséges lenne, hogy Jezsov tábornok tisztában volt Potyemkin titkos svájci útjaival, hogy Trockijjal találkozzék? Az utazási naplója felsorolja az összes Bécsbe vezető útját, és ezeket az utakat gondosan lefedezte, de… bárhol lehet valami elcsúszás. Potyemkin lassan fölemelkedett a székről, és a mappát viszszatette a szekrénybe, ügyelve rá, hogy bezárja azt. Aztán kiment a földszintre. Igen, neki nagyon gondosan kell ezen a szlávon tartania a szemét, különben az egész tervet rombadönthetik. Egyben figyelmeztetnie kell Tuhacsevszkij marsallt a lehetséges felfedeztetéséről. Nevetséges lenne, valóban, ha ez a hajdanában paraszt kovács lenne az összeesküvés összetörője, azé, amely megváltoztathatná az egész földön a politikát és a történelmet – Lev Trockij hatalomba visszatérését Oroszországban. A járulékos tennivalók és a másodtitkár, Ivanovics által foganatosított szigorúbb biztonsági korlátozások fokozatosan kimerítik az orosz követség személyzetét. Minden eddig iránta meglévő szimpátia gyorsan elillant, és az aggódó suttogásból többen kihallották azt a hangulatot, hogy talán Potyemkin egyáltalán nem is olyan rossz. Túl késő volt ez már. Ivanovics ezredes itt volt, – itt kellett maradjon, – így miatta nekik a legjobbjukat kellett nyújtaniuk. A morgolódás egyáltalán nem korlátozódott a ranglétra alsóbb tagjaira: még a felsőbb beosztásúak is úgy érezték, hogy Ivanovics néhány különlegesen biztonsági intézkedésére azért került sor, hogy megalázza őket kollégáik szemében. Mindazonáltal, a biztonság megszigorítása érthető volt: a VIP személyek impresszív listája miatt. Franciaországból itt volt Pierre Laval miniszterelnök, Gabriel Pevi külügyminiszter és Vidal Gayman, a L’Humanité szerkesztője. Németországot Walter Ulbricht a Német Kommunista Párt főtitkára és Fritz Pfeifer, a segédje képviselte. Az angolok George Orwellt küldték képviseletükben. Továbbá számos más ország kommunista pártjának képviselője is megjelent. 53
Ivanovics ezredes teljesen tisztában volt a kis szervezett fehérorosz emigráns csoportokban rejlő veszéllyel, franciaországi, németországi, spanyolországi és belgiumi hírszerző hálózatuk figyelmeztette őt. Az emigránsok szomjaztak a bosszúra a TRUST, a minden orosz emigráns szervezetet – politikai nézeteitől és hitétől függetlenül – egyetlen ernyő alá gyűjtő szervezet összeomlása óta. Nagyon is elképzelhető volt, hogy a fogadás ideje alatt támadást hajtsanak végre. 1934-ben, amikor az NKVD egyik idősebb tagja, Nyikoláj Popov ezredes Svájcba szökött, hasonló szervezetet találtak Oroszországon belül. Feltételezve, hogy a belső szervezetnek hasonló céljai és nézetei vannak, mint az övéké, a TRUST kapcsolatot létesített velük. Az oroszországi csoportról azonban Popov jelezte, hogy az Joszif Sztálin sötét szüleménye, hogy félrevezesse a külsőket, akik lehetséges veszélyt jelentenek a pozíciójára nézve, és azért állította fel ezt az orosz szervezetet, hogy hozzáférjen a fehéroroszok terveihez, szándékaihoz. Ez az okos hadművelet lehetővé tette számára, hogy kiiktassa ellenségeit mind otthon, mind külföldön – természetesen, hamis tényekre alapozottan. A nyugat számára a kiirtás észrevétlenül ment. Nem volt kapcsolat az orosz titkosszolgálat és ama néhány hulla között, akiket időnként találtak, ezt egy másik belső hatalmi harc termékének nyilvánították. Természetesen, amikor Popov bemutatta Sztálin beszivárgási tervét, a vezetés nélkül maradt fehér orosz szervezetek szétszóródott maradványai összezártak és felújították elszórt támadásaikat. Ilyen támadás lett volna, amitől Ivanovics tartott, hogy bekövetkezhet Párizsban. Következésképp, szombaton, 1937. április 10-dikén, amikor Broz megérkezett az orosz követségre Pjotr Gyenyiszovics őrnagy kíséretében, nem volt meglepődve azon, hogy nagyszámú, egyszerűen öltözött orosz titkosszolgálati ügynököt látott a főbejárati kapunál. Az elrejtett fegyver megszokott árulkodó kidudorodása nem volt nyilvánvaló vastag szőrme kabátjukban. Broz és az őrnagy bemutatták vendégi meghívójukat, és beengedték őket a főbejáraton. Ivanovics ezredes fogadta és bemutatta őket a követnek. A barátságtalan időjárással kapcsolatos rövid eszmecsere után Brozt a bemutatkozáshoz vitték, ami abban érte el csúcsát, 54
amikor találkozhattak a megtisztelt vendéggel, Tuhacsevszkij marsallal – az egyetlen emberrel, aki Broz franciaországi műveleteinek végrehajtását leegyszerűsítheti. A marsall kinyújtva kezét mosolygott. ‘Ah… Josip. Örömömre szolgál, hogy végre személyesen találkozhatok Önnel.’ Gyorsan körbevitte tekintetét a teremben, mielőtt folytatta volna. ‘Egy kismadár azt énekelte nekem, hogy Önnek több problémája volt a művelettel, – mind itt, mind Spanyolországban, – de úgy gondolom, biztonsággal állíthatom, hogy a ma estét követően a franciákkal kevesebb gondja lesz.’ Broz mosolygott. ‘Nos, elvtárs, ez a hír segít. Most akkor jobban összpontosíthatok barátainkra Spanyolországban.’ Amint Broz sikereire emelték poharukat 1928-as évjáratú francia pezsgővel, Ivanovics ezredes szakította félbe őket, kérve Brozt, hogy csatlakozzék hozzá; van néhány ember, aki szeretne vele találkozni. Broz kimentette magát, és Ivanovicsot követve járt körbe. Ahogy ezt tették, Potyemkin szemével titokban követte a mozgásukat. Mi célból akarta az ezredes irodájának a kulcsát? Kivel fog ott találkozni? Időről-időre pillantást váltott Tuhacsevszkij marsallal, a marsall úgyszintén kíváncsi volt arra, hogy a küldöttek melyik tagja fog titokban Brozzal találkozni. Annak tudatában, hogy főnöke, Potyemkin mint a sas fogja figyelni, Ivanovics kifőzött egy kissé megtévesztő taktikát; úgy rendezte, hogy Borisz Zubov őrnagy a Potyemkin irodájával szembeni oldal felé kicsúszhasson úgy, hogy távozása észrevétlen maradjon. Ugyanakkor Potyemkin érzékelte, hogy egy másik tiszt távozik az irodája felé. Amint Potyemkin a vendégéhez tettetett figyelemmel visszafordult, az ezredes előnyét rosszallva, de folytatta Ivanovics megfigyelését, aki alkalomszerűen elvegyült a látogatók között. Végül, szinte észrevehetetlenül, bólintott az orosz küldöttség egyik tagjának, és más-más ajtón át eltávoztak. Potyemkin lassan bólintott magában, amint megtöltötte a poharát. Most már világos volt, hogy Broz meghívását kívülről tervezték el, de az utolsó pillanatig titokban tartották. Az irodában Ivanovics ezredes és Zubov őrnagy gondosan megvizsgálták a terepet, hogy biztosak legyenek annak biztonságos voltában a titkos találkozó számára. Vizsgálódásuk közben az ajtócsengő felberregett a követ asztalán. Broz érkezett meg. 55
Csendben átsurranva az ajtónyíláson, Brozt bemutatták Zubovnak, aki átadott neki egy lezárt borítékot. ‘Broz elvtárs, ez Josif Sztálin elvtárs személyes levele. Úgy igazított el engem, hogy személyesen adjam át neked… és, hogy itt maradjak személyesen, amíg elolvasod, aztán meg kell semmisíteni. De előbb... ’ – benyúlt a belső zsebébe és egy másik papírt vett elő – ‘… előbb arra kell kérjelek, hogy írd alá az átvételi elismervényt.’ Barátságosan mosolygott. ‘Az NKVD nyilvántartása számára, megérted.’ Broz aláírta az elismervényt és a levélre nézett. Zubov bólintott, aztán Ivanovics felé fordult, miközben Broz átsétált a szobán és a tűzhellyel szemben a heverőre ült. Miért kapott egy ilyen levelet ennyire titkosított módon? Miért lett a jelenléte a fogadáson ennyire fontos az oroszoknak? Vállat vont, majd gyorsan feltépte a hosszú, vastag borítékot, és meglepetésére, csak két kézírással gondosan teleírt papírlapot talált benne. Nyilvánvaló, Sztálin nem akarta senki másnak diktálni a tartalmát. Egyre különösebb. Gyors pillantást vetett a másik két tisztre, akik mélyen elmerültek a beszélgetésben, aztán olvasni kezdett. Testvéri üdvözlet, Broz elvtárs. A Kommintern és a magam nevében szeretném továbbítani gratulációnkat Spanyolországban elért fáradhatatlan és elkötelezett fáradozásaidhoz, fáradozások, melyek, nincs kétségem az iránt, végülis győzelemhez vezetnek. Jelentéseid tisztán megmutatják kiváló szervező képességedet egy olyan bonyolult műveletben, mint a brigádunké. Biztosnak veszem, hogy az a tapasztalat, amelyre szert tettél előnyös lesz számodra az elkövetkező évek során. Ahogy én megígértem neked legutóbbi moszkvai tartózkodásod idején, a mi kerekeink lassan mozgásba lendülnek Jugoszláviában, amikorra befejezed jelenlegi feladatod teljesítését, végleges döntést hozunk arról, hogy te légy a Jugoszláv Kommunista Párt főtitkára. A te szervező készséged, amint ezt korábban is hangsúlyoz-
56
tam, nagymértékben hozzájárul az imperializmussal szembeni harcunk sikeréhez. Szeretném megragadni az alkalmat, hogy megerősítsem a lehetséges veszélyekkel szembeni védelmedet. Hírszerző forrásaink Párizsban a jugoszláv királyi titkosszolgálat növekvő aktivitását jelezték, és biztosíthatlak, hogy felkészültek az ellen, hogy bárki szabadon meggyilkolhasson téged. Amint bizonyára már tudod, a POUM – a Spanyol Munkapárt a Marxista Egységért – néhány kétkulacsos tagját Franciaországban a spanyol titkos szolgálat ügynökeiként jegyzik. Ezek a kétkulacsosak, úgy hisszük, bizonyos reakciós csoportok hatása alatt állnak – elképzelhető, hogy Lev Trockijt rejtendők. Hiteltelenné kell tennünk őt. E célból kemény bizonyítékra lesz szükségünk, hogy meggyőzzük barátainkat – és, természetesen, az imperialista sajtót. Felbecsülhetetlenül értékes lenne, ha te, más európai párttagokkal együttműködve terjeszteni tudnád az eszméinket – kiemelve, hogy Trockij pusztán egy eszköz a nyugat azon elemei kezében, akik Oroszországban politikai változást remélnek. Amíg mi létezünk, addig az imperialista kapzsiság elleni védőbástya vagyunk, és meghiúsítjuk a terveiket, hogy rabszolgasorba döntsék és lezüllesszék az egész világot, hogy politikai étvágyukat kielégítsék. Ezeket az imperialista szolgákat kellőképpen meg fogjuk büntetni, amikor hatalmunk lesz rá. A hírszerző szolgálatunk nemrégiben elcsípett egy Madridból Belgrád felé tartó diplomáciai csomagot, és több bizalmas irat között talált egy rólad készült fényképpel ellátott levelet. A fénykép akkor készült, amikor te a Lepoglavában börtönben voltál, és a levélben felajánlották a jugoszláv királyi titkosszolgálatnak a szolgálataikat, hogy részt vennének a te elfogatásodban. Élve, vagy holtan. Mindazonáltal, párizsi elvtársunkat, Pjotr Gyenyiszovicsot megkértük, hogy intézkedjék a te személyes biztonságodról. Semmi kétség elmémben, hogy 57
megkísérlik, hogy kicsalogassanak, hogy ismét a figyelmet rád terelhessék – légy óvatos. Semmi körülmények között, hangsúlyozom, ne hagyd el Párizst. Amennyiben elhívnak, küldd a legalkalmasabb hadnagyodat, mert a te elveszítésed nemcsak a spanyolországi műveleteket, hanem a Balkán-félsziget egész jövőjét kockáztatná. Kart karban az imperializmus elleni harcban Joszif Visszárionovics Sztálin Broz hagyta, hogy a levél a térdére hulljon. Felsóhajtott, levette a szemüvegét és megtörölte a vastag lencséket. Mélységesen megérintette, hogy Sztálin nyilvánvalóan mennyire törődik az ő létével. Úgy tűnt, hogy Sztálin értékeli spanyolországi szolgálatait, de miért szolgáltatott ki részleteket az NKVD jugoszláviai tevékenységéről? Lehetséges lenne, hogy az ő végső vágyai megvalósuljanak? A Jugoszláv Kommunista Párt vezetője! Ismét látni hőn szeretett szülőhazáját – és különösen a Zagorje tartomány zöld gyepét. Ha igen – mikor? Gondolatait egy udvarias köhintés szakította félbe; Zubov őrnagy volt. ‘Elvtárs, befejezted? Megsemmisíthetjük most a levelet?’ Broz habozott. Nagyon szerette volna megtartani a levelet. ‘Nem, még nem, őrnagy. Szeretnék még néhány részletet ismét ellenőrizni.’ Az őrnagy mosolygott, bólintott és Ivanovics felé fordult, miközben Broz felállt és a tűzhely felé indult. Gyorsan ismét elolvasta a levelet, aztán bedobta a rostélyra. Figyelte, ahogy a lapok felhajolnak, megfeketednek és a tűz éhesen bekebelezi azokat, miközben úgy érezte, hogy a saját bőre is megperzselődik velük. A két tiszttel való kézfogás után, kisiklott az irodából és a mellékbejáraton elhagyta a követséget. Pjotr Deniszoviccsal találkozott, aki egy újabb biztonságos ház felé haladtukban elmondta Broznak, hogy a jövőben minden új lakhelyre elkíséri, és a biztonságos házat naponta váltani fogják – nem csak minden másnap, ahogy eddig tették. Broz könnyedén bólintott. Még csak nem
58
is hallott semmit; elméje a levéllel volt telítve – és a Kominternen belül az ő nyilvánvalóan megnövekedett jelentőségével. Amint a Quai d’Orsay mentén ballagtak, Broz gondolatokba mélyülten lehajtotta a fejét. Hirtelen megtorpant az úton, amivel Pjotrt arra kényszerítette, hogy neki ütközzön. Lassan megfordulva az őrnagy szemébe nézett. ‘Gondolkodtam’, mondta, ‘Azok a rólam készült fényképek – azok, amelyeket a diplomáciai csomagban találtak. Mi történt velük?’ Az őrnagy zavartan fordult vissza feléje. ‘Honnan tudhatnánk…!’ Broz mosolygott. Pjotr rávetette a szemét, majd, visszapillantott Brozra és felsóhajtott. ‘Meg kell vallanom, elvtárs, megleptél engem. Nem volt tudomásom róla, hogy te ilyeneket tudsz az NKVD tevékenységéről, de a te forrásodnak kifogástalannak kell lennie.’ Broz halkan nevetett. ‘Nem hinném, hogy annál jobb is lehetséges.’ ‘Nos, minthogy már oly sokat tudsz, én is elmondhatom a maradékot. Kicseréltem a fényképedet egy halott képére, … az egyik honfitársadéra. Így, remélhetőleg a spanyoloknak egy olyan Josip Broz képük van, aki soha…’ A további megjegyzése elhalt Broz nevetésében, aki az őrnagy felé fordult pártfogásért. ‘Ha, ha … Óh, drágaságom… milyen egyszerű … de hatékony … Úgy vélem, egy láncszemhez jutottam a magam oldalán. Már évek óta nem nevettem ilyen jót. Köszönöm, Pjotr. Soha se tudd meg, milyen jó olyan valakit találni, akire nyugodtan támaszkodhatsz…. különösen ilyen időkben. Az ég tudja, ha vissza kellene mennem Jugoszláviába, nem kellene oly sok időt rács mögött töltenem.’ Pjotr nem mulasztotta el észlelni a keserűséget Broz hangjában, amikor a börtönt említette. Nyilvánvaló volt, hogy nem gondolt túlzottan felemelően azokra, akik a hazájában az ő biztonságáért voltak felelősek. Amint folytatták a kószálást, Pjotr hagyta, hogy kavarogjanak a gondolatai. Mennyi lehetséges erő áll e titokzatos balkáni ember mögött? Miként nyerte el olyanok bizalmát, mint Jezsov és Sztálin? Például meghívást kapni a fogadásra. Az NKVD politikája szerint ez lehetetlen lenne, de Broz mégis kieszközölte, és nyilvánvalóan nem a háttérben lévő erők segítsé59
ge nélkül. Pjotr titokban rápillantott a társára, aki még mindig mosolygott magában. Petya, fiam, tűnődött, érdemesebb lenne mostantól a vele szembeni zsarnoki katonai bánásmódodon változtatnod. Nem lenne bölcs dolog bajuszt akasztani vele; ilyen erőteljes támogatókkal a háta mögött, akikkel ő rendelkezik, teljesen lényegtelen, hogy Broz Oroszországban, vagy Jugoszláviában egy ismeretlen faluban született-e. Csendben bólintott magában és felkészült. A jövőben ezzel az emberrel – ezzel a rejtéllyel – kesztyűs kézzel fogja bánni. Néhány nappal azután, hogy Tuhacsevszkij marsall sietve visszatért Moszkvába, Broz kora reggel kapott egy névtelen telefonhívást. A hívó franciául beszélt, de idegen kiejtéssel, melyet Broz nem tudott hová tenni. Bár megtagadta, hogy bemutatkozzék, az ember elismerte, hogy a Francia Kommunista Párt tagja, és kijelentését alátámasztotta az a tény, hogy Broz személyes telefonszáma csakis közvetlen környezete, és még néhány a pártvezetésben lévő személy előtt volt ismeretes. A pasasnak valaki olyantól kellett megkapnia a telefonszámát, aki magas pozícióban van a pártban, de névtelenségét megőrzendő, megtagadta, hogy kiadja, kitől. A hívó folytatta, hogy részletezze azt az eseményt, ahogy mondta, amelynek április 9-edikén a tanúja volt. Elmondta, hogy az egyik barátját Franciaországban föltehetően Trockij egyik jól ismert fegyverese meggyilkolta, mert egy anti-trockista gyűlést szervezett, és nyilvánosan Trockij ellen szónokolt. A telefonáló azt mondta, hogy amikor a Montmartre temetőben meglátogatta a barátja sírját, meglátott egy az orosz követség rendszámával rendelkező fekete autót parkolni nem messze a díszkaputól. A kocsi egyetlen utasa a vezető volt, a kormánykerék mögött egy jókora hústömeg, akinek az arca különösen felismerhetetlen volt a szőrmesapka miatt, amit viselt, pedig a kellemes idő nem késztethette erre. ‘Éppen csak futólag pillantottam rá a kocsira, elvtárs. Mindamellett az az ember akár a feleségét is várhatta, vagy…’ ‘Igen, igen. Folytassa csak’ szakította félbe Broz. A hívó úgy tett, mint akit bánt, hogy Broz félbeszakította. ‘Semmi oka, hogy ingerült legyen, elvtárs. Hamarosan a megfelelő ponthoz érek,’ mondta, kioktató hangot felvéve. Az ipse lát60
hatólag élvezte Broz kényelmetlenségét, de folytatta a történetét. Mintegy öt perccel az után hogy a temetőbe érkezett, egy másik kocsi érkezése keltette föl a figyelmét – ez alkalommal egy nagy amerikai gyártmányú limuzin, francia rendszámmal. Ez a kocsi szintén utas nélkül érkezett, és az orosz kocsi előtt a járda mellé állt a motorját bekapcsolva hagyva. Amint megállt, az orosz kocsi vezetője kiszállt, bezárta a kocsi ajtaját, és a limuzin utas ülésére, a vezető mellé beszállt. ‘És az a helyzet, elvtárs, hogy én felismertem mindkét embert.’ A hívó megállt, választ várva Broztól. Ez hamar jött. ‘Nos? Kik voltak ők?’ Broz rájött, hogy az ember játszik vele, bosszantja őt, de az érdeklődése fölébredt. Miért hívta fel ez az ember, hacsak nem lenne más is, mint a szimpla temetői látogatás? ‘Nyugalom, elvtárs, nyugalom.’ A hívó figyelmeztető hangra váltott, mint amikor anyja figyelmezteti a türelmetlenkedő gyerekét, de folytatta. Amint a limuzin eltávozott a járda mellől, a beszélő feltűnésmentesen a temetőt övező kerítés mögé húzódott, hogy biztos legyen abban, hogy az eredeti azonosításában nem tévedett. ‘Azt mondom, elvtárs, tévedés kizárva. Az utas Tuhacsevszkij marsall volt. A limuzin vezetője pedig, a hajdan volt elvtárs, maga Trockij.’ A két név említése teljesen meglepte és elnémította Brozt. Oroszország legkedveltebb marsallja találkozik a Sztálin által legjobban gyűlölt emberrel. Mi az ördög, folyik itt? A hívó bizonyára tévedett. Végül is, Broz rátalált a hangjára. ‘De hogyan lehet ebben biztos?’ ‘Azért, elvtárs,’ mondta, ‘mert a L’Humanité éppen aznap közölt egy cikket a szeretett Tuhacsevszkijről és azt a nagy emberről készült képpel egészítette ki. Ami Trockijt illeti – nos, valahány igaz elvtárs bárhol felismerné őt. Az árulót!’ Az ember úgy köpte ki az ‘áruló’ szót, mint egy átkot. Broz teljesen megzavarodott. ‘Ez igen. De miért kockáztatná az életét Franciaországban, ott ahol meglehetősen ismert… egy a marsallal való találkozással? Ennek valahogy semmi értelme.’ ‘Én is különösnek tartottam, Broz elvtárs. Ezért elhatároztam, hogy felhívom Önt. Ahogy én látom: ha minden tisztességesen folyik, és ha az áruló fel akarja magát adni és visszatérni Oroszor61
szágba, és mindezt Tuhacsevszkij marsallal rendezné el, akkor semmi vészes nem történne. De ha nem ez, nos… láthatja, hogy miért akarok névtelenségben maradni.’ Broz látta. Ha ez egy összeesküvés, és a telefonáló neve ismertté válna, akkor az összeesküvők erőteljes csoportjai elnémítanák őt. ‘Igen, látom. De miért keresett meg engem?’ ‘Hát ki mást? Az oroszokat? Nem gondolnám. Mindenesetre, mindenki tudja, hogy Broz elvtárs állhatatosan elkötelezett kommunista. Úgy vélem, Önt nem bízták volna meg a Brigádok létrehozásával, ha nem lenne az, nemde?’ Az ember hangja maróan gúnyos volt. Broznak az volt a benyomása, hogy a hívó őt tartja felelősnek a Brigád legutóbbi visszaszorulása miatt. Megértette a rejtett kritikát, de igyekezett a hangszínét tartani, amint kérdezte, ‘Ön a Brigád tagja?’ A hívó hangosan beleröhögött Broz fülébe. ‘Óh, elvtárs, nem. Hajdan úgy gondoltam, hogy csatlakozom, de megváltoztattam az elhatározásomat, amikor rájöttem, hogy a spanyol pártot ellepték az árulók és a kémek. Valószínű, több királypárti és trockista van a Brigádban, mint igazi elvtárs. Bizony ennek semmi jövője nincs. Isten vele, Broz elvtárs.’ ‘Nem, várjon…’ Broz kedvenc Brigádja nyílt megrágalmazása ellenére, figyelmen kívül hagyta az ember utolsó állítását, ismét megpróbálta a hívó nevét megtudni, de legalább vele ismét kapcsolatba kerülni. ‘Éppenséggel mondja meg nekem…’ ‘Eleget mondtam Önnek. Itt az ideje, hogy menjek.’ Az ember hangja eltökélt volt, de egy kis szünetet tartott, míg a következő szavakra elszánta magát. Amikor újra megszólalt, a hangnak már nem volt semmi éles mellékzöngéje. Megállapodott hang volt. ‘Ám remélem, elvtárs, hogy ilyen súlyos ismeretet hordozva nem roppan össze – mint egy agyoncsapott légy. Még egyszer, Isten vele, Broz.’ Az ember letette a hallgatót és Broz a szemben lévő falat mustrálva ülve maradt, arról is megfeledkezve, hogy a hallgatót még mindig a fülén tartja. Nem hitte, hogy Trockij ennyit kockáztatna csak azért, hogy pusztán csak Tuhacsevszkijjel találkozzék. 62
Broz lassan visszatette a hallgatót a villára. Ha a hívó igazat mondott, – és Broz hitte, hogy igen, – a zárómegjegyzése és a hang tónusa már Broz biztonságát érinti, burkolt jelzés, hogy fokozatosan és alaposan fel kell készülnie. Ez nem olyan, amivel egy csaló előállhatna. Akkor mi lehetett a találkozó célja? Miért ennyire kívüleső ponton, ha minden a rendjén volt? Ha Trockij azért találkozott Tuhacsevszkijjel, hogy Sztálinnal megbékélést találjon és hozzon létre, akkor erre egy elhagyott temető egyáltalán nem a leginkább megfelelő hely. Broz megrázta a fejét. Trockijnak Tuhacsevszkijjel való találkozása azért, hogy a viszonyukat Sztálinnal rendbe tegyék, nem hangzik valóságszerűen. Trockij rendkívül büszke ember volt. Mielőtt az OGPU a büntető törvénykönyv 58/10 cikkelye alapján ellenforradalmi tevékenység vádjával kiutasította volna, fölajánlották neki, hogy maradhat Oroszországban, amennyiben Sztálinnal szembeni minden ellenzékiségét megtagadja. Ez olyan ajánlat volt, amelyet mint nézetei összessége ellenit, gyorsan és erőteljesen visszautasított. Broz nem tudta elképzelni, hogy egy ilyen ember könyörögne a visszatérése lehetőségéért. Volt valami más is – valami bujkált emlékei mélyén, megpróbálván előtörni agyából. Rémlett ezzel kapcsolatban valami a marsallal, és hogy az a követségi fogadáson történt. Valami, amit a marsall mondott. De mit? Ekkor azonban Broz hirtelen rájött, hogy nincs egyedül. Pjotr állt az ajtóban és mereven nézte őt. Az emberi kutakodás boszszantotta Brozt, és ezt a hangja is elárulta. ‘Igen, Pjotr, segíthetek valamiben?’ Pjotr úgy kezdte, mintha valami bűnös dolog közepébe vágna. ‘Ah, nem, Josip’. Hangja nyugtalan volt, de hamar visszanyerte normál árnyalatát. ‘Éppen csak erre jártam, és látom, mennyire gondterheltnek látszol. Van valami, amit tehetek érted?’ Broz tanulmányozta a másik embert. Pjotrnak jó kapcsolatai voltak a követséggel, az emberekkel, akik élvezték a bizalmát. Talán a hasznára lehet. De a telefonhívással kapcsolatosan az igazságot nem árulhatja el neki, legalább is nem addig, amíg ő nem rendelkezik az összes ténnyel, és meg nem tudja különböztetni a barátot az ellenségtől. Úgy döntött, hogy számít Pjotr segítségére és gyorsan összeállított egy fedőtörténetet. ‘Talán, Pjotr, 63
tudsz. Gyere ide, kérlek és csukd be az ajtót.’ Mosolygott magában, minden korábbi ingerültségét elnyomta. Magától értetődően örülve annak, hogy Broz a bizalmába fogadja, Pjotr beljebb ment a szobába, és leült a látogatóknak szánt egyetlen székre. ‘Az a helyzet, Pjotr’, Broz előre hajolt, a hangja bizalmas volt. ‘Éppen most kaptam figyelmeztetést egy követségi alkalmazottal kapcsolatban, és nem tudom, hogy jelent-e valamit.’ A másik megszorítva a széke sarkát ingerülten kitört. ‘Mi volt az, Josip?’ Broz mosolygott és feltartotta a kezét, hogy elhárítsa Pjotr kíváncsiságát. ‘Ne oly gyorsan, Pjotr. Semmi értelme most egy rosszindulatú pletyka terjesztésének.’ Pjotr bólintott, és lehorgadva visszaült a székébe. ‘Különösen, ha nem is igaz’, Broz folytatta. ‘Ez az, amiben segíthetsz nekem. Amit tudni szeretnék, hogy van-e valami mód arra, hogy megtudjuk, ki kölcsönözte ki a követségi kocsit április 9-edikén?’ A kérés bizonyára szokatlan volt, de olyannyira homályos is, hogy Pjotr semmi módon nem tudott rájönni, hogy Broz miért is kérte az információt. Úgy tett, mint aki rágódik a problémán, amit Broz nyújtott neki. Valójában minden, amit tennie kell, megkérni a felettesét, Ivanovics ezredest, hogy adja meg az információt, és azt meg is kapná. Nem kétséges, Ivanovics tudni akarná, hogy miért van erre szükségük. Valójában Pjotr is így tenne. Időre volt szüksége. ‘Azonban, Josip, milyen magyarázatot szolgáltathatok az információ megszerzéséhez?’ A másik ember nem hagyta alább, kíváncsisága valóban megnőtt. ‘Mi a valódi ok?’ Broz fölemelkedett az asztala mögül, jelezvén, hogy a beszélgetésnek vége. Tovább már nem mosolygott. ‘Mondtam neked, Pjotr. Nincs értelme szóbeszédet terjeszteni. Éppen csak szerezd meg nekem az információt, és akkor elmondhatom neked, miért is volt mindez, és hogy igaz-e, vagy sem.’ Pjotr felállt, felismervén, hogy a további érvek sem lennének gyümölcsözőek. ‘Rendben van, Josip, délután látjuk egymást.’ Elhagyta az irodátm és Broz visszatért az asztalához. Egész reggel a jegyzőkönyvön dolgozott, mely szokás szerint kitöltötte a 64
teljes napját: ellátási igények, átutalási jóváhagyások, alapok igénylése – mindet szemügyre venni és jóváhagyni. Broz továbbra is elgondolkodott a különös telefonálón a zavarba ejtő híreivel. Aztán megütötte hirtelen az az információ, ami tudatalattijából a telefonhívás óta akart előtörni. A marsall mondott valami logikátlant Svájcról, Potyemkin viszont azonnal félbeszakította, és témát változtatott. A félbeszakítás oly durva volt, hogy azt hitte, a marsall felrobban tőle, de ehelyett ő suttogni kezdett, oly halkan, hogy Broz, bár mögötte állt és Ivanovicssal beszélgetett, csak ennyit kapott el: ‘Megértettem.’ Brozt akkor nem érdekelte az állítás logikátlansága, azt hitte, hogy a fiatalember csak megbocsátott Potyemkinnek a közbeszólásért. De ha egy magas szintű összeesküvésről van szó Franciaországban, amiben Tuhacsevszkij és Trockij is benne van, ki lehet Franciaországban annál alkalmasabb, hogy egy ilyet létrehozzon, és információt közvetítsen, mint a követ? Miért akarta hát Potyemkin, hogy Tuhacsevszkij elhallgasson Svájccal kapcsolatban? Mi olyan nagyon különleges abban az országban? Aztán visszaemlékezett januárra. Akkor tudta meg, hogy Trockij Svájcban, egy kis kastélyban, a gyönyörű völgyben fekvő Nidwalden kantonban él. Trockij fülest kapott, hogy fölfedezhetik, és eltűnt, mielőtt az oroszok működésbe léptek volna. A marsall, a saját küldetésében, Svájcban volt – nem kétséges, hivatalos ügyben. Ha látogatása során találkozott Trockijjal, akkor ez megmagyarázná, miért akarja az összeesküvő társ, hogy az országról hallgasson, azt remélve, hogy ha nem említik, a látogatásról megfeledkeznek és a kettőjük kapcsolatára nem derül fény. Amit Broznak meg kell tudnia, az a marsall svájci látogatásának az időzítése, és ezt úgy kell tennie, hogy nem riasztja fel a követséget. Pjotrt segítségére nem számíthat anélkül, hogy némi magyarázattal ne szolgálna neki arról, hogy mi folyik itt. Kell lenni egy másik útnak. Ekkor egy korábbi gondolata ugrott be: ha Tuhacsevszkij hivatalos látogatáson volt Svájcban, akkor útja széles nyilvánosságot kellett, hogy kapjon. Broznak meg kell keresnie a L’Humanitét. Egy telefonhívás, és öt perc multán már minden információt megkapott, amit csak megkaphatott, legalább is egy forrásból. Novemberben a marsall két hetet töltött a Genf környékén, mint 65
az oroszországi követ vendége. Együtt vettek részt a háborúban, és kapcsolatukat a további évek során is fenntartották. Mint egy utógondolatot, Broz megkérdezte a riporter barátját, hogy van-e az újságokban bármi hivatkozás arra vonatkozóan, hogy Potyemkin is ott lett volna abban az időben. A riporter azt válaszolta, hogy nincs, de mintha emlékezett volna, hogy a követ azon idő körül betegszabadságot vett ki, hogy fölépüljön egy influenzából, ami akkor Párizson végigsöpört. Elzártan melegben, a párt egyik támogatója vidéki villájában töltötte azt az időt. A riporter emlékezett erre, mert a követ néhány napig elérhetetlen volt, miközben rendbejött. Megpróbálta Brozból kiszedni, hogy mi okból érdeklődik eme két ember mozgása iránt, de meg kellett elégednie Broz velős válaszával, ‘pártügy’, miközben letette a hallgatót. A darabok összeálltak. Ha csak azt tudja bizonyítani, hogy Potyemkin a marsallal egyidőben Svájcban volt, akkor valamilyen forma összeesküvés bizonyítható. Az az időtartam, amíg elérhetetlen volt a követ, több mint elég ahhoz, hogy Potyemkin látogatást tehessen Svájcban és visszatérjen a villába. Végül Broz elhatározta, hogy az egyedüli lehetőség számára az, ha elmegy Svájcba, és az embereket maga kérdezi ki. Senkiben sem bízhat a követségen, de valójában az oroszok közül sem. A Trockij-féle összeesküvés ügye összeköthető a Brigád utóbbi időkben elszenvedett veszteségeivel. Azonnal hozzálátott, hogy felkészüljön az utazásra. Elővette a raktárból a hamis papírokat és a pénzt. Aztán viszont úgy döntött, hogy a rejtekhelyen maradt valamennyi papírt és minden pénzt magához vesz. Szándékában állt, hogy annyi jegyet vált, amennyiszer csak vonatot válthat, hogy lerázza magáról azokat, akik esetleg a nyomába akarnának szegődni. Az a tényállás, hogy Svájcba akart utazni, titokban maradt. Dél felé Brozt félbeszakította titkárnője, Maria Gucciano érkezése. Harminckét évesen rendkívül szép nő volt. Broznak egy idő óta viszonya volt vele, de mostanság úgy érezte, hogy iránta való érzelmei lehűlőben vannak. Tény, ami tény, az elmúlt héten határozott úgy, hogy itt az ideje, hogy a viszonyt befejezze, de nem jutott hozzá, hogy ezt meg is mondja neki. Ebből semmi sem látszott, amikor a szobát keresztezve az asztalhoz ment. 66
Jóllehet egyedül voltak, a személyes viszonyuknak nem volt szabad a hivatali kapcsolatukon meglátszódni. Legalább a felszínen nem. Ma azonban viselkedése és hangszíne nem volt az a mindenekfelett álló, személytelen magántitkári, mint amilyet Broz elvárt tőle. ‘Sajnálom, hogy zavarlak, Broz elvtárs, de éppen most érkezett ez a távirat, és dekódoltam. Legjobb lesz, ha azonnal elolvasod.’ Broz elvette tőle a táviratot, figyelve, hogy az eredeti a dekódolt mellé van csatolva, és helyeslően bólintott. ‘Jól van. Köszönöm Maria.’ Bár ez nyilvánvalóan azt jelentette, hogy mehet, Maria azonban habozott. Szavai óvatosak voltak, ahogy válaszolt. ‘Úgy vélem, jobb, ha itt maradok. Szükséged lehet rám.’ Broz zavarba jött. Miért mutatott ő most ennyi törődést? Ez a hivatali órák alatt tökéletesen idegen tőle. Visszatette vastag szemüvegét, melyet Maria nagyon nem szeretett látni rajta, civakodott, hogy a börtönben készült fekete szarukeret eltorzítja az arca formáját. Az volt a szokása, hogy amikor belépett a szobába, levette a szemüvegét. Anélkül Broz egyetlen szót sem tudott elolvasni; valójában a látása olyannyira megromlott, hogy szinte nem is maradt. Amint olvasta a táviratot, kifordult Broz alól a világ és Broz rájött, hogy miért volt Maria annyira törődő. Rövid hír volt, de megsemmisítő hatású. A papíron ez állt: 1600 embert, ide értve a kiképzők zömét, ma megölték – Serge-völgy. Információ nem elérhető. Az Énekes. Az Énekes Ramos volt, egy olyan ember, aki a barátja volt az elmúlt tizenhat évben. A jelentésnek igaznak kellett lennie. Különben Ramos nem küldte volna. De olyan sok ember…. és a kiképzők, a helyettesíthetetlenek! Hogyan? Broz észlelte, hogy Maria beszél hozzá, megkísérli, hogy elterelje a figyelmét. Minden kísérletet hideg közönnyel szerelt le.
67
‘Josip? Josip? Rendben vagy?’ Úgy tett, mintha az asztalt megkerülve ápolni akarná őt, de Broz éles szava és fölemelt keze megállította. ‘Nem! Rendben vagyok. Csak hagy gondolkozzam.’ Maria csendben maradt és visszatért az asztal elé. Broz elengedte a haragját és reményvesztettségét. Lehet, hogy az az ütés, amit a Brigád elszenvedett, halálos a számára. Hány felső szintű vezető maradt meg? Mennyi kiképző? Milyen lehet a morál? Mennyi a sebesült? Annyi kérdés maradt megválaszolatlanul, és ő ittrekedt Párizsban egy asztal mögött. Gyorsan határozott. Teljesen mindegy, mi volt a moszkvai parancsban, az ő helye ott van, ami a Brigádból megmaradt, nem itt Párizsban mocsadék papírháborút folytatni. Az embereivel kell lennie, többüket ő maga személyesen sorozta be – feltéve, hogy még életben vannak. Hogy a fenébe tudja ezt megtenni? Aztán eszébe jutott a korábbi terv. Nem lenne különös gond Svájcból utazni Spanyolországba. Az onnan érkezőket nem vizsgálják olyan szorgosan, mint a más országokból érkezőket. Vöröskeresztes szállítmányok minden héten indulnak Spanyolországba, és mindig szívesen fogadják azokat. Nem lenne nehéz egy vöröskeresztes önkénteshez csatlakoznia. Mariára nézett. Vele kapcsolatos aggálya világos volt. Itt az ideje, hogy elvarrja a meglazult szálakat, és egy tiszta szakítást végrehajtson. Megpróbálta megőrizni hangszínét, ahogy beszélt hozzá. ‘Maria, kérlek, csukd be az ajtót, és ülj le velem egy percre….’ Ő ennek készségesen eleget tett, és ahogy leült, kisimította a szoknyáját. Broz egy közeli palack felé mutatott, és megkérdezte, ‘Töltenél egy kis szilvóriumot?’ Mária mindig élvezte a híres bosnyák szilvapálinkát. Hamarosan a finom morva kristálypoharakból iszogattak. Végül Broz megtörte a csendet. ‘Maria, már egy ideje készülök, hogy a kettőnk viszonyáról beszéljünk.’ Maria e hangnemből tudta, hogy amit mondani készül, kellemetlen lesz. Broz az utóbbi személyes találkozásaikon zsarnok és magába feledkezett volt, így volt valamiféle sejtelme arról, ami 68
most be fog következni. Amint Broz folytatta, tudta, hogy igaza volt. Broz elmagyarázta, hogy soha se gondolta volna, hogy viszonyuk ilyen méllyé válik, annyira belebonyolódnak, mint eleddig, s hogy a dolgok messze túlmennek azon, amit bármelyikük is gondolt, amikor kapcsolatuk megkezdődött. Broz ezt a szót használta – ‘megkezdődött’. Maria számára, aki valóban szerelembe esett a durva-vonású szlávval, ez végtelenül méltatlan volt. Úgy beszélni a kapcsolatukról, mint valami katonai hadjáratról, vagy politikai gyakorlatról, számára úgy látszott, hogy lekicsinyli azt. Azonnal felpattant ültéből, ahogy folytatta, és a kezében lévő finom kristály poharat akkora lendülettel vágta Broz feje mögött a falhoz, hogy ezer darabra tört. Szemüveg nem lévén rajta, csak homályosan látta, ahogy Maria elhagyja a székét. Tudta, hogy valami nincs rendben, amikor hallotta a bal füle mögött az üveg csörrenését. Felkapta a szemüvegét és visszatette, szeme hamar összpontosított. Maria előtte állt, haragja közel vitte a síráshoz, szavait összezárt fogai közül préselte ki. ‘Te szörnyeteg. Te rohadt aljas szörnyeteg! Ami én neked voltam, nem több, csak élvezet. Valami, ami a megfelelő időben rendelkezésedre állt. Rendben van, te szörnyeteg. Vége. De egy nap, Broz, fizetni fogsz ezért. Higgy nekem. Fizetni fogsz.... ’ Zokogása meggátolta, hogy folytassa. Elfordult és kirohant a szobából, a könnye patakzott az arcán. Broz megdöbbent. Nem hitte, hogy Maria majd így reagál, és képtelen volt megérteni a kitörés erősségét. Ő egész életében férfiakkal állt közelebbi kapcsolatban. Mindenekelőtt a pártcsoportban, aztán a sejtekben, Jugoszláviában a különböző politikai állomásokon és a börtönben. Előbb az elkötelezettsége jött, és minden más csak szerény második lehetett. Még gyönyörű orosz felesége, Polka is csak alig volt több, mint valami, amit életútja során látszólag megszerez. Válása 1935-ben fájdalommentes ügy volt. Nem, soha sem lenne képes asszonyokat megérteni. Mindenesetre, ez olyan ügy volt, amit be kellett végeznie. Elkezdte az asztalát letakarítani.
69
Aznap délután három óra körül Pjotr visszaért a horvát irodájába. Kezében egy papírlapot tartott, melyet győzelemittasan fektetett Broz elé az asztalra. Broz egy pillanatra rátekintett, zavarba jött, majd ráeszmélt, hogy korábban kérte Pjotrt, hogy szerezzen be információt a követségi kocsival kapcsolatosan. ‘Itt van, Josip. Az április 9-edikei, pénteki kocsihasználati napló. Az összes kocsi használata, hogy ki használta, mikor ment el és mikor jött vissza.’ A látszat kedvéért Broz folytatta a lista tanulmányozását, mielőtt feltekintett volna. ‘Támadt bármi nehézséged a lista megszerzésével kapcsolatosan?’ kérdezte. Valójában Pjotr a felettesétől, Ivanovicstól gyorsan megszerezte a másolatot, és egész nap magánál tartotta, mely tényt nem kívánt Brozzal közölni. ‘Egy picinyke. Követségi irodisták körül ólálkodtam, de a végén megtaláltam az igazit. Elfogadta a magyarázatot, amelyet te adtál, és itt van. Most akkor mi a helyzet, Josip?’ Broz összekulcsolta az ujjait és az asztalon át mosolygott. Ameddig nem tud többet, nem használhatja Tuhacsevszkij nevét, hiszen Pjotr lehet, hogy érintett, de kitalált egy fedőtörténetet. ‘Nos, Pjotr, sajnálom, de úgy tűnik, hogy vadlibát kergetünk. Ismered ugye, Rankov kapitányt a katonai biztonsági gárdából?’ A másik ember bólintott; Rankov volt a felelős valamennyi katonai személyért a követségen. ‘Nos, aki hívott, azt mondta, hogy látta Rankovot a követség kocsijával a vöröslámpás negyed egyik műintézménye előtt, olyan előtt, ahol olyan férfiakat szolgál ki, akik fiatal fiúkra vágynak.’ Broz hagyta, hogy a homoszexualitással szembeni ellenszenve áttörjön a hangján. Előrehajolt, összefonta karjét az asztalon. Ahogy folytatta, hangja cinkosra, de továbbra is ellenszenvesre váltott. ‘El tudod képzelni, ugye, hogy mit éreztem. Egy kiemelkedő katonai személy hagyja, hogy nyíltan nyomás alá kerüljön, sőt, talán még zsarolhatóvá is váljék, amennyiben fiatal fiúkkal találják.’ Valójában, Pjotr nagyon is tisztán el tudta képzelni, mert hogy Ivanovics éppen ilymódon hálózta be őt, azzal, hogy leleplezéssel és nevetség tárgyává tétellel fenyegette meg, ha nem je70
lent mindent közvetlenül az ezredesnek Brozról. Egy széles mosolyt sikerült elővarázsolnia, ahogy Broz folytatta. ‘Szóval, nem számít. Te is láthatod a listáról, hogy Rankov nem használt aznap kocsit, így hát a telefonáló csaló volt, aki rossz érzéseket akart kavarni.’ Broz hátrahajolt, hogy tanulmányozza a másikat, abban a reményben, hogy elfogadja a magyarázatot. Pjotr csalódottságot érzett. Biztos volt benne, hogy Broz valami nyomon van, valami nagyobbon, mint azon, hogy egy kapitány egy másik férfivel találkozik, de Broz magyarázata mindent lefedett. Nem volt miért vitatkozni. A horvát felállt és átment az ablakhoz, Pjotrnak a hátát mutatta, a napló másolatát hanyagul a közeli szemétkosárba ejtette. A következő szavaival a kocsi-ügyet tökéletesen lényegtelenné tette. ‘Hallottad a legutóbbi híreket Spanyolországból?’ Pjotr azt mondta, hogy nem, egész nap az irodán kívül tartózkodott. Broz megfordult és rámutatott a táviratra, amely még mindig az asztalon feküdt. ‘Olvasd ezt el!’ mondta. A távirat Pjotrra tett hatása a hű mása volt annak, amit a nap folyamán korábban Brozra tett. Élénk elméje hamar átlátta ekkora veszteségnek a Brigáddal kapcsolatos következményeit. Arca elfehéredett, ahogy a vér kifutott belőle. ‘Josip, mi az ördögöt kell tennünk?’ Hangja suttogó volt, az előző ügy minden gondolatát kiütötte ez az elrémisztő hír. Broz visszament az asztalhoz és leült. Ahogy beszélt, a hangja hideg volt és parancsoló. ‘Először néhány kérdést kell megválaszolnunk. Már engedélyt kaptam arra, hogy a jövő héten a spanyol határhoz menjek, és ott tanulmányozzam a helyzetet. Úgy intézem, hogy néhány tapasztalt ember átjusson Spanyolországba, hogy jelentést tegyen, amikorra megérkezem.’ A szín visszatért Pjotr arcába, habár a sokk még mindig látszott rajta. ‘Emlékezz, neked nem szabad átmenned Spanyolországba. Sztálin parancsa kifejezetten megtiltotta.’ Broz gyorsan felismerte ennek a mondatnak a következményeit. ‘Honnan tudsz Sztálin parancsáról?’ vágott vissza. Pjotr járt a helyszínen; megbocsátotta neki, ha a rossz hír megzavarta, váratlanul érte. 71
Ivanovics nagyon világossá tette Pjotr, mint Broz őrzője előtt, hogy Sztálin megtiltotta Broznak, hogy spanyol földre lépjen, és az volt a Pjotr számára adott utasítás, hogy biztosítsa, a korlátozás érvényesüljön. Szibériába tartó egyirányú út volt annak a jutalma, ha nem így tesz. Ezt nem mondhatta el Broznak. Ez utalna a vele szemben ülő emberhez való valóságos viszonyára. ‘Nos, valószínűleg Mariától hallhattam talán erről.’ A horvát tudta, hogy senkinek sem említette a parancsot, és először ismerte fel Pjotrnak az életében betöltött szerepét. Nyilvánvalóan azért volt itt, hogy az oroszoknak jelentse Josip Broz minden mozdulatát és ügyét. Igazából nem rázta meg, hogy ezt megtudta, valójában, visszajelzésekből ez látszott a legkézenfekvőbb és a leginkább valóságos dolognak, amit az oroszok tehettek. Csak azt sajnálta, hogy Pjotr kettős szerepére nem jött rá korábban. ‘Igen, semmi kétség, Maria volt. A következő csütörtökön elutazom. Valószínű néhány napot igénybe vesz, amíg odaérkezem. Egy biztonságos házban rejtőzöm addig, amíg meg nem győződöm róla, hogy senki sem követ, így ha néhány napig nem hallasz rólam, akár egy hétig is, ne aggódj.’ Pjotrnak nem állt szándékában, hogy engedje Brozt eltűnni akár a legrövidebb időre is, különösen nem egy hétre. A következő tíz percet arra szánta, hogy meggyőzze Brozt, vigyen magával egy testőrt, aki vigyáz rá, és aki jelezni tudja a mozgását, – bár Pjotr ezt nem mondta ki, – de eredménytelenül. A horvát konok maradt. Jobb esélye volt észrevétlenül a határövezetbe jutni, ha egyedül van: a második ember csak megkétszerezi a felismerés veszélyét. Az egyetlen engedmény, amit Broz tett, hogy naponta jelenti hollétét. Ez egy olyan engedmény volt, amit nem szándékozott betartani, de Pjotr, ahogy elhagyta az irodát, szintén tervet készített, egy tervet, amely magában foglalta, hogy már reggel valakit Broz nyomába állít. Valakit, aki ráragad mindaddig, amíg a határtól vissza nem tér. Megállt az ajtóban és elbúcsúzott. A horvát az ablakon át beszűrődő fény keretében állt. ‘Akkor holnap reggel találkozunk, hogy véglegesítsük az utazás részleteit, Josip?’ Broz bólintott. ‘A holnapi viszontlátásig, Josip. Doszvidanyija.’ ‘Adió, Pjotr.’ 72
Amint Pjotr elhagyta a szobát, Broz kivette a napló lapját és betette a tárcájába. Öt perccel később az öltözőszobácskán keresztül elhagyta a szobáját. Nem sokkal az után a lakóépület lépcsőin sétált lefelé a közeli ajtóhoz. Az éjszaka folyamán Josip Broz kilopakodott Párizsból és eltűnt. Pjotr csupán csak reggelre kapcsolt, hogy mit is jelentett a spanyol búcsúköszöntés, és átkozta magát, hogy mennyire bolond volt. ‘Adió’ – nem viszont látásra, hanem isten vele. Azonnal riasztotta a határtól délre valamennyi biztonságos házat azzal a paranccsal, hogy rögtön jelentsék neki, amikor Broz megjelenik, de sohase tudta meg, hogy Broz mindannyiukat az orránál fogva vezette. A horvát soha sem ment délnek, útját keletnek vette. Keletnek, Svájcba, a Serge-völgy felé utazásának első szakaszához.
73
3. Moszkva 1937 Szergej Orlov kapitány pompás egyenruhájában az asztalánál ült és felügyelte főnöke, Nyikoláj Jezsov tábornok, az NKVD főnöke irodájának bejáratát. Mint a tábornok titkára az összes üzenet rutinszerűen ment át a kezén a belső irodába. Az az üzenet, amelyet most a kezében tartott, minden volt, csak nem rutinszerű. Egy sárga papír kis négyzetébe közelre gépelt számokat tartalmazott és a kalinyingrádi állomásról továbbították. Eredetileg Spanyolországból Jose Diaz Ramostól, a PCE – Partido Communista Español, a Spanyol Kommunista Párt – első titkárától érkezett. Az üzenet Jezsov személyes kódjával rejtjelezett volt, és miután Orlov megkapta, azonnal át kellett adnia a tábornoknak. Mégis, Orlov késlelkedett, hogy a belső irodába lépjen, magának azzal indokolva meg ezt, hogy Jezsov nagyon elfoglalt, merthogy holnap reggel Sztálinnal találkozik – túlzottan elfoglalt ahhoz, hogy zavarja. Szergej Orlov ismét egy saját maga okozta kényszerhelyzet csúcspontjára jutott, olyan kényszerhelyzetbe, ami közel egy évtizede sújtotta őt. 1922 áprilisában Németország és Oroszország aláírta a Rapalloi Szerződést, mellyel a két ország között normális viszonyt alakítottak ki. Még fontosabb volt a két ország hadserege közötti titkos tárgyalás eredménye. A megállapodás lehetővé tette, hogy német tisztek és egységek az orosz hadsereggel gyakorlatozzanak, és lehetőséget nyújtott olyan fegyverek tervezésére, mint tankok, repülők, nehéz tüzérségi ágyúk, de még harci gázokéra is, amely fegyvereket egyébként a Versailles-i Egyezmény tiltott. Oroszország segítette is Németországot, hogy titokban újra felfegyverezze magát, hogy új szövetségese nagy mennyiségű hadianyagot építsen és tároljon a maga számára. Viszonzásként orosz tisztek hosszabb időszakokat töltöttek Németországban, ahol a magasabb rendű német harci taktikát és különösen a katonai felderítő ügynökség szerepét tanulmányozták, azon ügynök74
ségét, amely olyan jól szolgálta Németországot a Nagy Háború során. 1926-ban, egy fiatal hadnagy, Orlov érkezett Berlinbe, mint a gorkiji Lenin Akadémián végzett nyolctagú csoport egyike. Mindegyiküket tanulmányi elkötelezettségük ismeretében az OGPU választotta ki acélból, hogy katonai felderítők legyenek. A diákok menetrendjét úgy programozták, hogy a kiképzésük során több hónapot töltsenek valamennyi német katonai hírszerző részlegen, mindegyik mellett párban egy német tisztet, akik oktatóikként és tanácsadóikként ügyködtek. Orlov hadnagy társa Reinhard Gehlen kapitány volt. Kezdetektől fogva szoros barátok lettek ők ketten, a német mind szakmai, mind személyes érdeklődést kifejtett orosz védence iránt. Gehlen mestere volt hatalmas mennyiségű látszólag egymásra nem vonatkozó adat begyűjtésének, amiket az elméjében elraktározott és hatalmas intelligenciájával történetesen fel is használta azokat jövőbeli események meglepő pontosságú előjelzésére. Orlov, bár nem rendelkezett Gehlen természetes intelligenciájával, jó diáknak és megbízható hírfeldolgozónak bizonyult. Annyira, hogy már két hónap után a német eldöntötte, hogy Orlov eleget dolgozott ahhoz, hogy megszolgáljon egy kis pihenést. Mindkettejük számára elrendezett egy hetet Bajorországban. Orlov számára, Oroszország zordsága és az ugyancsak lehangoló harcok-szaggatta Berlin után az érintetlen Bajor-Alpok szépsége üdítően új volt. A feltornyosuló Alpok közepette a Hotel Edelweiss luxushotelben szálltak meg, mely az étterméről és az estélyeiről volt híres. Orlov számára úgy szállt el az a hét, hogy egész éjszakás bulik, magashegyi séták és egy gyönyörű, elszegényedett grófnővel való futó kaland nyomatékosította azt. Berlinbe visszatérve a kötelességei már nem tűntek oly nagyon érdekesnek, az, hogy Oroszországba visszatérjen, még kevésbé. Hat hónap után, ami még két további más fürdőhelyre való kirándulást és ugyancsak rövid, átmeneti kalandokat tartalmazott, nyíltan kifejezte német barátjának az otthoni élettel való elégedetlenségét, és Gehlen felismerte, hogy Orlov megérett a kiszakításra. Gehlen előbb fölvázolta előtte, hogy milyen lesz a jövője, mint OGPU tisztnek, a ranglétrán való lassú előrelépést, – hacsak 75
épp meg nem semmisítik őt valamelyik nagytakarításnál, – a pénz hiányát és az orosz élet mindennapjaitól való állandó félelmet. Orlov mindezeket első kézből ismerte. Az Orlovnak felkínált alternatíva egyszerű volt és csábító. Egy pénzösszeget helyeznek el számára minden hónapban, lehet Németországban, akár Svájcban, információval látják el, ami gyorsabb előmenetelt biztosít számára az OGPU-n belül, és áttelepülhet Németországba, ha a dolgok túlzottan felforrósodnának, vagy ha Orlov úgy érzi, elérkezett az ideje. Viszonzásul amit Gehlen kért, mindössze annyi volt, hogy szedjen össze neki minden dirib-darab hírt, amik valójában nem sértik Oroszországot, – végül is, egyáltalán milyen fontos információt is bíznak egy alacsony rangú hadnagyra? – és biztonságos csatornákon keresztül juttassa el neki. Hangsúlyozta, hogy ez személyes előny, és nagyon biztonságos. És segíti Orlovot. Az orosz készségesen beleegyezett. Néhány éven át, minden az eltervezettek szerint ment. A fiatal tiszt különböző csatornákon át juttatott el csapatmozgásokról és katonai személyiségekről szóló apró információs darabkákat és pletykákat, amelyek útjába akadtak, és viszonzásul értesüléseket kapott tiszttársairól és olyan szándékokról, amik lehetővé tették számára, hogy időben érzékelje a hatalmi változásokat, és mindig az adott időben kedvező megítélésű tisztek oldalára álljon. Felettese megkedvelte a fiatalembert és századossá emelkedése gyorsabb volt, mint az évfolyamtársaié. 1937. március 18dikán Jagodát eltávolították az állásából, és másnap Nyikoláj Jezsov tábornok vette át az NKVD parancsnokságát. Jezsov első hivatali tette volt, hogy Szergej Orlov századost, mint új titkárát a mokrije gyel – az NKVD-n belüli sötét trükkök vagy mocsár ügyek üzletága – vezetőjévé nevezte ki. Mint első titkárnak szűrőként kellett működnie, eltéríteni a szokásos jelentéseket, a részlegvezetők számtalan óhaját Jezsov ideje és figyelme elé terjeszteni, eldönteni, hogy kinek kell és kinek nem szabad találkoznia a tábornokkal. Ámbár a rangfokozata csak százados volt, az állást elfoglaló személynek nagyobb hatalma volt, mint a részleg számos őrnagyának, és a feladatai között volt a fiatal tisztek kiképzésének a felügyelete. Szergej Orlov számára az élet értelmet nyert; élvezte a megkülönböztetett hatalmat és befolyást, amit a munkaköre biztosított számára, ideértve egy új lakást is. 76
Egyik nap, éppen mielőtt elhagyta volna a részleget, egy írott üzenetet talált, melyet nyilvánvalóan az ajtaja alatt csúsztattak be. Kézzel írott, aláírást nem tartalmazó üzenet volt Gehlentől, egy találkozót kért tőle aznap estére a Gorkij parkban. Milyen különös. Orlov feltételezte, hogy valami nagyon fontos ügy lehet. Biztos, mert különben Gehlen soha nem akarna vele az NKVD központjában kapcsolatba lépni. Egy vele való találkozáson a lebukásnak sokkal nagyobb a veszélye, mintha a találkozás igényét figyelmen kívül hagyja. Jóllehet Orlov valójában sohasem tűnődött el azon, hogy ő lehet-e az egyetlen személy, aki információkat továbbít, fokozatosan tisztába jött az NKVD tisztjei közé való német beépülés kiterjedtségével. Ugyancsak tudta, hogy a német beszivárgás hullapontos ismerete számára bizonyára oktalan és végzetes lehet. Abban az időben még mindig folyt a német tisztek kiképzése Oroszországban – valójában több mint nyolcszázan voltak országszerte. És nem volt semmi ok arra nézve, hogy Orlov miért is ne láthatná régi tanítóját. Orlov meglepődött, hogy az óhaj, hogy találkozzanak, miért érkezett ennyire óvatos kerülő úton. Rettegtető érzés fogta el attól, hogy aznap este találkozzék a némettel; és Szergej Orlov ettől kezdve mindig állandó félelemben élt. Gehlen a kezébe nyomott egy iratmásolatot, amely részletezte, hogy Orlov milyen információt adott át neki, a kifizetett pénzösszeget és magánéletének minden számláját, ideértve a nagyon régi németországi jégmadár napokét is. Gehlen meglehetősen durva volt – Orlov vagy mindenről másolatot küld Németországba, ami a kezén átmegy és végrehajt különféle kötelmeket és parancsokat, vagy a mappa hirtelen megjelenik Jezsov asztalán. Mindketten ismerték ennek a következményeit – nagyon lassú halál a Ljubljanka börtönben a Dzserzinszkij-tér közelében. Orlov reszketeg léptekkel hagyta el a találkozót, kiszolgáltatottságának teljes tudatában. Ezt követően heti rendszerességgel juttatott el másolatot bármiről, ami fontos lehetett Gehlennek, és ő pedig biztosította, hogy bizonyos tisztekről a káros jelentések elvesszenek, vagy meghamisította azokat, szavatolva nekik az akadémiai kiképzésen át a könnyű előmenetelt. Különös, de Orlov nem jutott el addig, hogy gyűlölje Gehlent. Valójában, ahogy az évek teltek és mennél jobban belegabalyodott a dologba, lélekta77
nilag annál jobban függött tőle. Gehlen lett az egyetlen személy, akiben Orlov bízni tudott – Oroszországon kívüli élet, ha a dolgok rosszra fordulnak. Orlov Gehlentől kapott legutóbbi eligazítása egyértelmű volt. Bármit, ami Spanyolországgal kapcsolatos, késedelem nélkül továbbítania kell. Gyorsan lemásolta a számsort egy papírlapra, előbb meggyőződve róla, hogy semmi sincs alatta, amibe az benyomódna. Miután ellenőrizte, hogy a másolat pontos, a papírt összehajtotta, és egyenruhája zsebébe süllyesztette. Nem kellett megvárnia, hogy az üzenetet dekódolják. Jezsov rejtjel kulcsairól – főnöke irodájában tett egyik késő éjszakai látogatása eredményeként, már hosszú idővel azelőtt másolatot küldött Németországba. Gehlen számára, miután megkapta az üzenetet, talán kevesebb időt vesz majd igénybe az üzenet megfejtése, mint magának a tábornoknak. Orlov fölkelt a székből, odament az ajtóhoz és halk kopogás után belépett az irodába. Jezsov rosszul szabott civil ruhában görnyedő alakja nagyon nem illett a mahagóni asztal mögé. A tábornok felnézett a mappából, amelyet olvasott, nyilvánvalóan alárendeltje belépése megzavarta őt és a behatolást rossz néven vette. ‘Igen, mi az, Orlov?’ A százados az asztalhoz lépett, és átadta Jezsovnak az üzenetet. ‘Ez éppen most érkezett, Jezsov elvtárs. Úgy gondoltam, azonnal látni akarja…’ ‘Természetesem látnom kell’ szakította félbe Jezsov, felismervén a spanyol hivatkozási számot a papírlap felső szeletén. ‘Ügyelj, hogy ne zavarjanak.’ ‘Igen, tábornok.’ Jezsov megvárta, míg a százados elhagyja a szobát és becsukja az ajtót maga mögött. Tudatában volt, hogy amiben a titkár megzavarta, hasznára van, de a Sztálinnal való találkozás mindig idegtépő élmény, és a holnapi se lesz jobb. S most itt ez az üzenet Spanyolországból, ahonnan az utóbbi időben minden hír rossz volt. Amint az ajtó becsukódott Orlov mögött, Jezsov kinyitotta asztala acélperemű fiókját és kivett onnan egy nagy bőr irattartót, amelyet egy régen megsemmisített arisztokrata család kidomborodó címere díszített. A címerpajzs mindig emlékeztette a saját 78
nyomorúságos gyerekkorára. Kibontotta a kapcsot és az ott lévő ívek közül elővett egy papírlapot, amely a Spanyolország feliratot viselte. A lapon tizenhat római és arab szám sorakozott különböző könyvek címével együtt. Ellenőrizte az üzenet első számát, és akkor szemével lefutott a soron addig, amíg meg nem találta a megfelelő könyvet. Jezsov a mögötte lévő polcról leemelte a ‘Háború és béke’ című könyvet és elgondolkodott. Mennyire találó. Tapasztalata szerint mindig több háború volt, mint béke. Az üzeneten lévő számok először az oldalt, majd a sort, és végül a sorban megfelelő szót jelentették. A rendszer, amelyet rövid üzenetek továbbítására használtak, nehézkes volt, de feltörhetetlen, hacsak a rejtjel feltörő nem tudta, hogy melyik könyvre hivatkoznak. Jezsov számára a legnehezebb a spanyolról oroszra fordítás volt. A szavak mindig egyszerűek voltak, és a spanyol— orosz szótárral fokozatosan értelmezte az üzenetet. A jelen esetben az üzenet nagyon rövid volt, de Jezsov számára teljesen lehangoló, és alig hihető. Egyszerűen képtelen volt elhinni, elutasította, hogy elhiggye. Az üzenet magától Ramostól jött, ezért igaznak kell lennie. Ha az volt… Nem, a következmények hihetetlenek. Hirtelen ráébredt, hogy az asztalán a titkári jelzőrendszer legalább egy perce folyamatosan berreg. Mérgesen rácsapott a gombra és nyersen belekérdezett a mikrofonba. Orlov a másik oldalon a hang alapján felfogta, hogy valami látványos rossz történhetett; megkísérelt pártatlan és közömbös hangon beszélni. ‘Sajnálom, Jezsov elvtárs, de Tuhacsevszkij marsall van a telefonban. Már harmadszor telefonál egy fél órán belül, és beszélni kíván magával.’ Jezsov közben ráeszmélt, hogy azóta már harminc perc is eltelt, hogy megkapta az üzenetet. Zavarodottnak érezte magát, de tudta, hogy össze kell szednie magát. ‘Igen, rendben, kapcsold át.’ A tábornok, míg a kapcsolásra várt, sebtében igyekezett öszszeszedni a gondolatait. Amikor végül a csörgésre mozdulva fölvette a hallgatót, már visszanyerte önuralmát, s habár látszatra rendben volt, még távol állt attól, hogy lecsillapodjék. ‘Igen, marsall. Mit tehetek érted?’ 79
Az idősebb ember hangja annak ellenére is, hogy a rossz vonal állandóan bezavart, kemény és parancsoló maradt. ‘A holnapi találkozóval kapcsolatban. Már elkészítettem a párizsi találkozó jelentését, de gondjaim vannak, mert a spanyol helyzettel kapcsolatban nem kapok részleteket a részlegetektől. Mi az ördög folyik ott?’ Jezsov kis híján kibökte az éppen megkapott üzenet tartalmát, de még időben leállította magát. ‘Nem vagyok benne biztos marsall, hogy tudom, mire gondolsz,’ válaszolt kitérően. A marsall hangja kifejezte türelmetlenségét. ‘Az a fattyú Hitler a háborút propagandaként használja, hogy éket verjen közénk és Franciaország közé. Több információt szerez erről a bűzös dologról, mint én. Honnan az égből kapja, és mi az ördög miatt nem kapom meg én a megfelelő hírszerzési adatokat a saját emberemtől… az egyetlentől, akivel Párizsban találkoztam – Broztól? Embereim nem találják Párizsban sehol. Hová lett?’ Tuhacsevszkij átkozott közel került az igazsághoz. Az öreg fattyú tudja-e már, hogy mi történt? A marsall figyelmezteti őt arra, amit már tud? Azonnal be kell fejeznie ezt a beszélgetést. ‘Biztos vagyok benne, semmi ok az aggodalomra, marsall. Nem kétséges, Sztálin elvtárs röviden tájékoztat majd minket a holnapi találkozón.’ Sztálin nevének említése megtette a kívánt hatást, mint ahogy mindig is megtette Oroszországban, szinte mindenütt. A marsall lecsendesedett. ‘Szóval, akkor holnap reggelig kell várnom?’ ‘Tartok tőle, Tuhacsevszkij elvtárs, hogy igen.’ Tuhacsevszkij köszönés nélkül letette és Jezsov is lassan a helyére illesztette a hallgatót, a tenyere izzadt, a gondolatai még inkább összezavarodtak. Ha a marsall Trockijt támogatta, – és Jezsov igazán úgy hitte, hogy igen, – és ha tudja az üzenet tartalmát, akkor Tuhacsevszkijnek és Trockijnak rendelkezésre áll az ok, amivel elérheti, hogy Sztálin fölé kerekedjen, feltéve, hogy Sztálin ügyetlen machinációjaként idézik az esetet. Ha Sztálin megy, akkor természetesen mennek vele a legfelső támogatók és tanácsadók is. Jezsov felismerte, hogy az ő esetében nemcsak szibériai száműzetés, vagy éppen egy gyors kivégző osztag lenne; túlzottan könyörtelen volt, hihetetlen hatalmát nagyon is kész volt felhasználni, hogy csupán személyes okból bosszút álljon. Nem, 80
ha Nyikoláj Jezsov megy, az egy lassú, hosszadalmas halál lesz, sokkal inkább az ő egyik mostani sötét börtönében. Nem volt kiút; Sztálinnak ezt azonnal meg kell mondani. De nem Jezsovnak. A tábornok pontosan tudta, mi történt az előző hírvivővel, aki rossz hírrel érkezett Sztálinhoz. Az orosz vezér előbb a hírhozót a levélbontó késsel támadta le, amíg vérző, megcsonkított ronccsá nem lett, csupán csak a befejezést hagyva a testőr gárdára. Más esetben a hírvivő Jezsov és emberi gondjaira lett bízva, és sose lehetett róla hallani többé. Nincs az a kincs, amiért Jezsov maga szembeszállna Sztálinnal, de mi más lehetősége van? Hirtelen felderült az arca, és aztán már mosolygott, ahogy a szellem kezdett az arcán felragyogni. Talán van egy kiút mindennek ellenére. Előbb letakarította az asztalt, visszatéve a rejtjelkulcsot az irattartóba és az irattartót a fiókba. Aztán az eredeti kódolt üzenetet a hüvelyk és a mutatóujja közé fogta, darabokra tépte és meggyújtotta, várva, míg a lángok majdnem elérik az ujját, majd a hamutartóba lökte, ahol apróra zúzta a maradékot és mindent a szobája melletti WC-be dobott. Megvárta, míg az öblítés befejeződik, és a darabok eltűnnek. Aztán visszatért az asztalához. Az üzenet megfejtett másolatát vastag védőborítékba tette, a hatalmas hivatali pecsétjét és forró viaszt használva minden oldalról leragasztotta. Miután meggyőződött róla, hogy a borítékot nem lehet úgy felbontani, hogy ne szakítanák fel, vagy törnék össze a mélyen benyomott pecsétet, odacsörgött Orlovnak. Segédje másodpercekkel később benn is volt a szobában. ‘Igen, Jezsov elvtárs.’ ‘Ah, Orlov.’ Jezsov kis mosolyt eresztett el, és hangja szinte kellemes volt. ‘Azt akarom, hogy azonnal vidd ezt a borítékot a Kremlbe, és add át személyesen Sztálin elvtárs kezébe. Felhívom, hogy értesítsem az érkezésedről.’ ‘Igen, Jezsov elvtárs. Meg kell várnom a választ?’ Most Jezsov valóban mosolygott. ‘Igen… Igen, miért ne? Állj majd a nagy vezér rendelkezésére. Most siess, lódulj már!’ Amikor Orlov elhagyta a szobát, Jezsov fölemelte a vörös telefont, amely közvetlen Sztálinhoz volt kötve. Szinte azonnal hallotta magának a vezérnek az erőteljes hangját. ‘Itt Jezsov beszél, elvtárs. Tartok tőle, hogy épp most kaptam rendkívül rossz 81
hírekkel egy üzenetet, Spanyolországból.’ Egy baljós szünet következett, hogy Jezsov érezte idegei megfeszülését és gyomra összeszorulását. ‘Most akkor mi az, tábornok elvtárs?’ ‘Elvtárs, Kalinyingrádba előretolt állomásunk Ramostól származó üzenetet közvetített. Megfejtettem, és úgy ítéltem meg, hogy neked azonnal látnod kell. Orlovval átküldtem. Hamarosan ott kell lennie.’ ‘Tudja, hogy mi az üzenet tartalma?’ ‘Nem, elvtárs. Azt az én személyes rejtjelemmel szállították, magam fejtettem meg és saját kezemmel zártam le a borítékot. Csakis Ramos és én ismerjük a tartalmát.’ Jezsov pillanatnyi megkönnyebbüléshez jutott, hogy valami jót is tudott jelenteni, mielőtt Sztálin következő szavai szét nem zúzták rövidéletű elégedettségét. ‘Úgy tűnik nekem, tábornok elvtárs, hogy valaki a részlegedről érzékeny információkat ad ki…’ Jezsov az acél hideg csengését érezte Sztálin hanghordozásán és valódi félelmet érzett. Nem tudta megállítani telefont tartó keze reszketését. ‘Biztosíthatlak, elvtárs, hogy részlegemből senki sem képes…’ Sztálin rövidre fogta. ‘Nyikoláj, mint minden más csoporté, a te szolgálatod is tele van árulóval. Visszaesőkkel. Trockij emberei mindenütt ott vannak. Ők adnak információt a marsallnak, aki aztán az átkozott németeknek továbbítja, hogy minket befeketítsen. Tudtam, hogy Trockijt ki kellett volna végeztetnem ahelyett, hogy csak kizárattatom a pártból. Száműzetése ugyanolyan haszontalan volt.’ ‘Joszif, biztos vagyok abban, hogy ez esetben egyetlen trockista sem tudta az üzenetet elkapni.’ Jezsov hirtelen visszaemlékezett a telefonjára és Tuhacsevszkijjel kapcsolatos kétségeire, s nem volt képes visszatérni a kijelentéséhez, amit éppen tett. Sztálin hamar le akarta zárni a beszélgetést, de ő megtalálta a módját, hogy röviden figyelmeztesse a vezért. Csetlett-botlott a szavak között, ahogy folytatta. ‘Tuhacsevszkij marsall éppen mostanában hívott fel. Spanyol információk után ment.’ Sztálin hallgatása felbátorította Jezsovot, hogy folytassa. ‘Semmit sem tudott meg tőlem, természetesen. Azt mondtam neki, hogy te majd tájékoztatod 82
a holnapi értekezleten. De úgy vélem, hogy a marsallt fokozottabban kell figyelnünk.’ ‘Tuhacsevszkij! Mindenütt, ahová lépek, erről az emberről hallok. Olyan dolgokba avatkozik bele, amikhez semmi köze nincs. Utána kell ennek néznem.’ Jezsov csendes beleegyezéssel bólintott, nagyon is elégedetten, hogy Sztálin gondolatait egy szerencsétlen lélek felé terelte. Bárki más, csak nem ő maga. Folytatta ‘Még valami, Joszif, a mi angol madárkánk megérkezett Spanyolországba, és hamarosan énekelni kezd.’ Jezsov tudta, hogy ilyen ügyről nem szabad telefonon beszélni, különösen nem Philbyről, de kifejezett szándéka volt, megörvendeztetni a mesterét, s hogy az elismerés néhány morzsáját kiérdemelje. ‘Ez minden, Jezsov: este nyolckor látlak nálam.’ ‘Állok a ta…’ Jezsov rájött, hogy csak a süket telefonba beszél és visszatette a hallgatót a villára. Egy pillanatig szinte sajnálta, hogy Orlovot küldte Sztálin nyers haragja elé, de képtelen volt hibáztatni magát – jobb, ha ő, és nem én, indokolta meg. Mindenesetre, Orlov képes feltalálni magát, mostanra akár már ott is lehet. Ezenközben egy vodka nagyon jól esne. Csupán tíz percnyi vezetés volt az NKVD központtól a Kreml, de Orlovnak újabb tizenöt percébe tellett, hogy áthatoljon a központ irodák rangsorán és a testőrség gyűrűjén, valamint a biztonsági ellenőrzéseken, hogy Sztálin irodájához jusson. Valamennyi állomáson személyesen ismerte a legfőbb embert, mégis mindenütt fel kellett mutatnia az engedélyét, elmagyaráznia látogatása célját és minden ponton személyi motozáson kellett átesnie, bár az ő esetében ez felületes volt. Végül egy otromba óriás csendben bevezette őt a vezér irodájába. Ámbár korábban már néhányszor járt itt, az iroda terjedelme, a bútorok mérhetetlen gazdagsága mindig újra mély benyomást gyakorolt rá. Nem volt több ideje, csak körülpillantani ahogy áthaladt a szobán. Tisztelgett és ott állt Oroszország legbefolyásosabb embere, Joszif Visszárionovics Sztálin színe előtt. ‘Sztálin elvtárs, Jezsov tábornoktól egy küldemény.’ Sztálin felpillantott az előtte szálegyenesen álló tisztre. Nem tett megjegyzést, csak kinyújtotta a kezét, hogy átvegye a felé 83
nyújtott borítékot. Közel emelve szeméhez végigmustrálta a boríték minden milliméterét, hogy megbizonyosodjék, nem piszkálták meg, mielőtt egy vékony ezüst levélbontóval fel nem nyitotta. Ámbár Orlov továbbra is mereven előre, Sztálin feje fölé néhány centiméterre szegezte tekintetét, oldallátása felfogta a vezér arcán átlebbenő haragot, ahogy arca céklavörössé vált az üzenet olvasása közben. Végül Sztálin felpattant a székéből és összeszorított ököllel az egyenesen álló Orlov felé fordult. Amikor beszélt, hangja érdesen sziszegő volt, aligha leplezve a bensőjében dühöngő haragot. ‘Így vagyunk! Nem csoda, hogy nem Jezsov jött. Orlov vagy, ugye?’ Orlov bólintott, de csendben maradt, érezvén, hogy Sztálinnak valójában nincs szüksége az egyetértésére. Sztálinban fokozatosan a düh látszólag kissé enyhült, és viszszaült a székére. ‘Elmehetsz, százados.’ ‘Igenis, elvtárs.’ Orlov tisztelgett, összecsapta a bokáját és gyorsan az ajtóhoz menetelt, s távozott. Ahogy elhagyta a Kremlt, visszaidézte a Sztálin dühéhez kapcsolódóan történteket, amikhez ennyire közel is lehetett. Az az ember, akitől éppen most távozott, gyilkos hangulatban volt; Orlov képtelen volt a remegésén úrrá lenni, ahogy beszállt a kocsijába és elindult, átkozva a gyáva Jezsovot. A reszketése akkorra csillapodott le, mire tizenöt perc múlva megállt. Továbbra is a kocsiban maradt egy kis, piszkos, jelentéktelen nyaraló előtt, amilyenből százszámra van szétszórtan Moszkva körül. Várt, míg meg nem győződött róla, hogy nincs más az utcán, aztán átment a járdán, és egy holt levélszekrénybe – a nyaraló falában egy kis üregbe – anyagokat rejtett. Visszafele úton ismét megállt, és a 8-as számot írta egy fára csupán néhány háznyira a német követségtől. Öt perccel később Orlov elforgatta a kulcsot lakása ajtajában. Belépve levetette a télikabátját és hanyagul egy közeli székre hajította, aztán átment a sarokban álló üvegfalú szekrényhez. Benne szép sorban és nyilvánvaló gondozottsággal lovas figurák sorakoztak a napóleoni korszakból. Harminchatan voltak kiállítva, szépen kimunkálva és kifestve, három polcon. Bár csekély kereskedelmi értékük volt, Orlovot mégis az elmúlt időkre 84
emlékeztették, amikor a lovagiasság és bajtársiasság még jelentett valamit. Egy, talán két hét múlva egy másik figura majd jelenti neki, hogy Gehlen biztonságban megkapta a rejtjelezett üzenetet, amit Orlov a holt levélládába rejtett, abba, amelyet csakis vészhelyzetben használ. Mostanra már az üzenet bizonyára küldönccel, egy kis borítékba zárva, Gehlen frontbeli kódnevével – Doktor Weber – megcímezve és Orlov – Kokorasz – nevével, mint feladóval úton van Németország felé. 1936 őszén Gehlen százados Orlov segítségével megtudta, hogy V. K. Putna németországi, később angliai katonai attasét, Jezsov egyik közeli barátját visszarendelték Londonból, és Jezsov, az NKVD főnök helyettesével megkínoztatta. Gehlen tudta, hogy az NKVD megkapja majd a szükséges vallomást ahhoz, hogy Tuhacsevszkij sorsa megpecsételődjön, akár részt vett Trockij Sztálint megdöntő tervében, akár nem. Gehlen akkor kigondolt egy saját tervet Tuhacsevszkij félreállítására. Ezt az ötletet továbbította Henrich Himmler birodalmi SS vezérnek, aki, bár elismerését fejezte ki, nem adta rá áldását. Ez után Gehlen hátrányos, hamis információt helyezett el Nyikoláj V. Szkoblin, a Fehér Gárda tábornokánál, a Kormikov ezred huszonkilenc éves parancsnok vezérezredesénél. A felesége, a híres énekes, Nagyezsda Plevitszkaja, mint a férje fedője segített, aki az előkelő párizsi katonai körökben OGPU ügynök volt. Az OGPU és a náci SD hírszerző szervezet kettősügynökeként kész volt Reinhard Heydrichnek, a német SS fejének félreinformáló híreket szállítani. Annak érdekében, hogy Sztálin megdöntéséhez támogatást szerezzenek, Szkoblin egy kategorikus kijelentést tett, miszerint Tuhacsevszkij megkísérelt német tisztekkel kapcsolatot kiépíteni. Heydrichnek az volt a benyomása, hogy Tuhacsevszkij, és nem Trockij volt az, aki a Sztálint eltávolító puccsot vezette, de amikor Himmler meghallotta Szkoblin történetét, jóváhagyta a német részvételt az ügyletben. Gehlennek ez az okos hadművelete, valamint az akkorra az NKVD-be való szilárd beférkőzése, a várakozásait is messze meghaladó mértékben felgyorsította előmenetelét. Sztálin visszatért irodai szentélye csendjébe. A hírek rosszak voltak. Olyannyira rosszak, hogy akár az egész életét is jelenthetik. Gondolkoznia kell, a tervet át kell alakítania, hogy ezt az új 85
tényezőt is befogadja; léteznie kell valamiféle útnak, s ha létezik, akkor, ahogy eddig minden esetben, rá fog lelni. Egy gondolat haloványan már felsejlett az elméjében. Feszült teste egy kissé el kezdett lazulni, ahogy élénk elméje tervezgetett. Még nagyon sok minden volt, amit el kellett határoznia, túl sok a változó. Gondolkodnia kell. Gondol… Sztálin fáradhatatlanul rótta lépteit az irodája szőnyegén. Méretes pipája jobbra kilógott összeszorított fogai közül, és bűzös füst gomolygott elő belőle hatalmas pöffök kíséretében. Folyamatosan simogatta vastag bajuszát, alkalmanként mérgesen ráncigálva azt, amikor valami dühítő gondolat keresztezte az elméjét. Félig üres palack vodka állt az asztalon. Még tele volt, amikor elkezdte. Amint lépései az asztalhoz közeledtek, kivette pipáját, és a nyakánál megragadva a palackot, nagyot nyelt belőle. Keze nyitott tenyerével hangosan átkozódva csapkodta a vastag asztallapot. Eredeti terve tökéletes volt, de azok a hülyék, akik kivitelezték, kudarcra kárhoztatták őt. Azok a személyek, akik Sztálinnak kudarcot okoztak, ritkán éltek elég sokáig ahhoz, hogy hibájukat megismételhessék. Az üzenet, amit Orlov hozott, egy korábbi dühkitörése során labdává zsugorítva, összegyűrve hevert az asztalon. Közelébe érve felragadta, kisimította. A szavak nem változtak. Kiugráltak hozzá a papírról, kigúnyolták őt, az ember törékenységét kifejezve. Amint újra elolvasta, a könyökénél felberregett a jelzőcsengő. Egy pillanatig úgy tűnt, mintha a gépet össze akarná törni, de ahelyett megnyomta a válasz gombot és nyersen beszólt a hallgatóba. ‘Igen?’ Titkárnője, Olga sima hangja szűrődött át hozzá. ‘Arra kért, hogy figyelmeztessem hét ötvenötkor, Sztálin elvtárs. Jezsov tábornok itt lesz nyolc órára.’ ‘Tudom. Amikor megérkezik, várakoztassa meg tizenöt percig, de ne adjon rá magyarázatot…. aztán küldje be hozzám. Senki se zavarjon minket.’ ‘Igen, elvtárs.’ Sztálin elengedte a gombot, és gondolatai visszatértek Spanyolországba. Nem tudta felfogni, hogy a Köztársasági Hadsereg nem kapta meg a szükséges támogatást. A spanyol proletáriátus a legkeményebb politikai elnyomásban részesült – még nagyobban, 86
talán, mint az orosz emberek. Számukra az inkvizíció soha sem ért véget. A munkásosztályt eltaposták, lenézték; ezreket kínoztak és öltek meg. Mégis, ennek ellenére, és az Oroszország által a forradalom kivitelezésére elköltött rubel milliók ellenére, a buta parasztok nem támogatták a Köztársasági Hadsereget. Ez alátámasztotta Sztálin abbéli hitét, hogy a spanyolok, amint az olaszok is, tolvajok és bűnözők fegyelmezetlen bandája, akiket a mindenre ráterpeszkedő római katolikus egyház és kegyeltjei könnyedén megfélemlítenek, és ellenőrzésük alatt tartanak. Odaajándékozta a spanyoloknak a Nemzetközi Brigádot, hogy az önérzetüket fellendítse, hogy annak a kiszemelt kevésnek az országban megmutassa, hogy nem harcolnak egyedül, hogy erős nemzetközi barátaik vannak. A felelőtlen parasztok, úgy látszik fejükbe vették, hogy megsemmisülnek, hogy nem csatlakoznak a felkeléshez. A barmok. Az a többi fattyú, a POUM, mélyen beszivárgott a kommunista pártba, és ők a felelősek mind a brigád, mind a hadsereg legjobb és legbefolyásosabb tagjai sokaságának a megöletéséért. Egyetlen személy maradt Spanyolországban, akire támaszkodhat, Ramos, aki vele töltött öt évet Oroszországban, amikor hatalomra került. Neki kellene összehozni a Spanyol Kommunista Párt számtalan frakcióját, azét a pártét, amely ahelyett, hogy egységbe tömörült volna, amikor a gyűlölt király lemondott, a harcokban frakciókra szabdalódott szét. Egyedüli reménye az volt, hogy Ramos egységesíteni képes a szélsőbalt, és onnan folytathatja. Az asztali jelző ismét felberregett, és Sztálin az órájára nézett. Pontosan nyolc tizenöt volt. Bekapcsolta a gépet: ‘Küldd be.’ ‘Igen, elvtárs.’ Amint a tábornok belépett, Sztálin mogorva szórakozottsággal állapította meg, hogy a rangjának megfelelő díszegyenruhát viselte, az érdemjelekkel, ide értve a tekintélyes Vörös Csillag és az Arany Szalag érdemrendet is. Sztálin jól következtetett, hogy Jezsov kétségbeesett reménnyel, hogy lecsillapíthatja a vezér haragját, emlékeztetni akarta őt a múltbeli érdemeire. Mindazonáltal, Sztálin nem volt ettől meghatódva. Valóban az volt az első gondolata, hogy eljött az idő, hogy Jezsovot kirúgja… még akkor is, hogyha valamikor annyira jó favágó volt. 87
Sztálin szólalt meg először. ‘Ezt te egy finom rakás szarrá alakítottad, Nyikoláj’. A nyers szavaknak ebből az elegáns irodából kiáradó trágársága felriasztotta Jezsovot. ‘Nos, Joszif, mi mindent megkíséreltünk, hogy megakadályozzuk őket. Nemde?’ Sztálin érzékelte a ‘mi’ hangsúlyozását. A fattyú nem hajlandó a zűrzavarért a teljes felelősséget elvállalni. A beosztottjához akarta vágni a csizmabakot. ‘Haza fogod hozni azokat, akik rászolgáltak a büntetésre ezért a fegyelmezetlen akcióért. Biztosítani fogod, hogy tanuljanak hibás útjukból – örök időkre. Különösen azok, akik Broz védelmére és mozgásának megfigyelésére voltak kijelölve. Az egészért a felelősség téged terhel. Te választottad ki a figyelőket és az őröket. Te, egyedül.’ Sztálin megnyomta az utolsó szót, kezével az asztalra csapva. Minden csapással Jezsov egyre mélyebbre süllyedt a székében. ‘Igen, Joszif, már megkezdtem, de ez nem vezet ki minket ebből a zűrből.’ ‘Minket, Nyikoláj?’ Sztálin hangja fenyegető volt. ‘Nos… tudod…’ Sztálin hirtelen fejmozdulatával megállította őt. Megkísérelt egy játszmát. Eljött az idő, hogy Jezsovot kiírja a könyvből. Következő szavai nyugodtabbak voltak, és Jezsovnak előbbre kellett hajolnia, hogy hallja. ‘Figyelmeztettem azt a jugoszláv megalomániást, hogy ne menjen Spanyolországba, de az a buta szar elment. Most el kell takarítanom a szemetet. De azt mondom neked, Nyikoláj, ez a te utolsó esélyed – ha elbuksz, tudod a következményeit.’ Jezsov csak bólintani tudott. Nagyon is jól tudta, hogy azok a következmények mit jelentenek, és jeges izzadság öntötte el egész testét. Sztálin szavai azt tételezték fel, hogy van egy megoldása, és ahogy a következő tizenöt perc alatt Sztálin részletezte is a tervét, Jezsov egyre magabiztosabb lett. Ismét csak mélyen meghatódott, hogy mennyire igazi mester is ő. Amit Sztálin mondott, az őrültség volt…. lehetetlen. Az nem működhetett. S miközben Jezsov ismerte mindazt, ami ellene szólt, Sztálin mégis működővé tehette. A titkári jelzőrendszer ismét felberregett és Sztálin a monológnak véget vetett. Tudta, hogy ha a titkárnője eltekint a paran88
csától, valami nagyon fontos lehet, de ez semmivel sem csökkentette ingerültségét. ‘Most meg mi van, Olga?’ ‘Elnézést, Sztálin elvtárs, de Orlov százados van a vonalban. Azt mondja, hogy azonnal beszélnie kell Jezsov tábornokkal. Erősködött, hogy szakítsam félbe magukat.’ Hangjában a roszszallás egészen nyilvánvaló volt. Sztálin Jezsovra nézett, aki ugyanúgy megvonta a vállát, ahogy Sztálin is a sötétben, nem tudván, mi a csudáért akar a százados vele beszélni, Sztálin börtönét ezért kockáztatván. Sztálin visszafojtotta a haragját és figyelt. ‘Nos, jobb ha ideadja őt, Olga’ mondta Jezsovot a telefonhoz hívva. ‘Mi az ördög van, Orlov?’ Orlov lecsillapította a hangját, ahogy szólt. ‘Behívtak az irodába, Jezsov elvtárs, hogy átvegyek egy jelentést nem sokkal a távozása után.’ ‘Igen? És mi különös van abban a jelentésben?’ ‘Spanyolországból jött, elvtárs, és Broz elvtárs írta alá. Meghagyta parancsban, hogy bármi is jön Brozzal kapcsolatban, azt azonnal továbbítsam...’ Jezsov és Sztálin egymásra tekintettek és Jezsov megszakította. ‘Tudom, hogy milyen parancsot adtam. Hozza át. A kettesen.’ Ahogy Jezsov lassan visszatette a kagylót a villába, azt akarta, hogy több ideje maradjon a gondolkodásra, Sztálin paprikásan fölemelte éles hangját. ‘Honnan tudja Orlov, hogy a jelentést Broz írta alá, Nyikoláj?’ ‘Ez az én parancsom volt, elvtárs. Átalakítottam a rendszert, hogy védjenek meg a jelentések félrevezető voltától és elveszítésétől. Mint ahogy tudod, ez gyakori volt, amíg Jagoda volt a parancsnok.’ ‘Ah, igen.’ Mosoly futott át Sztálin arcán, ahogy visszaemlékezett egy néhány évvel ezelőtti eseményre, amikor kérte Jagodát, az OGPU korábbi főnökét, hogy egy bizonyos jelentést küldjön át neki. Ez ténylegesen Tuhacsevszkij marsall jelentése volt az orosz-lengyel viszonyról 1920-tól, a lengyelek kijevi vereségétől kezdődően. Amikor Jagoda értesítette Sztálint, hogy a jelentés elveszett, ez volt részlegvezetői végének a kezdete. Nyilvánvalóan Jezsov nem akart ugyanerre a sorsra jutni. 89
Húsz perccel később Orlov bemenetelt a szobába. Sztálinnak tiszteletteljesen tisztelgett, és ismét felvette a mostanra már megszokott figyelő állását az asztal előtt. Mielőtt bármit is mondhatott volna, Sztálin élesebb suttogással beszélt ‘Ugyanazon a napon kétszer, százados.’ Orlov elgondolkozott, hogy Sztálin úgy gondolta, hogy az ő személye kétszer az irodában, vagy hogy a halálhoz van kétszer közelebb. Tartott tőle, hogy az utóbbit jelentette. A százados közelebb lépett az asztalhoz, érzékelve Jezsov szándékát, és átnyújtotta a jelentést Sztálinnak. ‘Te elmehetsz!’ parancsolt Jezsov feltételezve, hogy Sztálin továbbra is kikérdezné Orlovot. Sztálin fölemelt hangon állította meg Orlovot, mielőtt még végrehajtotta volna a hátraarcot, hogy távozzon. ‘A jelentés borítékja fel van nyitva. Miért?’ Orlov segélyt kérően tekintett Jezsovra, nem érzékelve, hogy Sztálin már tudja a választ. ‘Sztálin elvtárs, általános gyakorlat az, hogy valamennyi jelentést a leltározó részlegünk felnyitja és téma szerint felsorolva naplózza.’ Orlov meg volt lepődve azon, hogy miként is hallik a hangja. Belül nagyon szeretett volna bárhol másutt lenni, de nem itt. Orlov magyarázatával megelégedve, amely igazolta Jezsov állítását, Sztálin elengedte a fiatal tisztet. ‘Ez minden, Orlov. Elmehetsz most.’ Orlov megkönnyebbülése láthatatlan jeleként mélyet lélegzett, és elhagyta az irodát. Sztálin kérdezősködésének egy rémes pillanatában azt gondolta, hogy a vezér közvetlenül átlát egyenruhája szövetén és látja a másolatot a zsebében… a másolatot, amit hamarosan egy másik NKVD tisztnek kell Németországba továbbítania. Orlov számára az ellenérték soha sem jöhetett elég korán. Ezen közben az irodájába visszatérőben Sztálin gyorsan elolvasta a jelentést, mialatt a tábornok csendben ült átkozván azt a tényt, hogy nem volt alkalma először elolvasni és azt remélve, hogy nincsenek további rossz hírek. Sztálin arcának felragyogása azt mutatták Jezsovnak, hogy ha más nem is, de a hírek jók voltak. Sztálin első megjegyzése ebben meg is erősítette. ‘A pasas végre megvan.’ Jezsov elé dobta a jelentést, hogy olvassa el gyorsan, aztán fölkelt a székéből és visszatért a szobá90
ban való járkáláshoz. Most türelmetlenségét az ideges felvillanyozottság – és nem a harag okozta. Ahogy Jezsov elolvasta a jelentést, megértette a vezére magatartásában bekövetkezett változást. A jelentésben Broz részletezte azt a névtelen telefonhívást, amelyet Párizsban kapott és az azt követő akcióit Svájcban, Norvégiában, Barcelonában és a Serge-völgyben. Felsorolta azokat a bizonyítékokat, amelyeket feltárt, egyértelműen megmutatva Tuhacsevszkij kapcsolatait Potyemkin párizsi követtől Lev Trockijig. Ha a részletek igazak voltak, és Sztálin kész volt ezt készpénznek elfogadni, akkor elegendő ok állt Sztálin rendelkezésére, hogy összezúzza azt a két embert, akit leginkább gyűlölt, Trockijt és Tuhacsevszkijt. Itt az esély a megsemmisítésükre, mielőtt ők semmisítenék meg őt. Amint Jezsov befejezte az olvasást, Sztálin, a tábornok legnagyobb meglepetésére bíztatta őt, hogy töltsön magának a vodkából. Miután peremig töltötte a poharat, ellenállt a kísértésnek, hogy egy hajtásra ki is igya. Sztálin abbahagyta türelmetlen mászkálását, és visszatért az asztalhoz. ‘Az első dolog először. Térjünk vissza az előző problémához. Van-e olyan embered, aki alkalmas arra a feladatra, amelyet felvázoltam, Nyikoláj?’ Jezsov vonakodva kiitta a vodka maradékát és a palack felé tekintett, hogy lesz-e újabb kínálás, hogy töltsön magának. Nem lett. ‘Igen, elvtárs, úgy hiszem, hogy van. Jugoszláviában van egy személy, akiben feltétlenül megbízhatunk, s aki rendkívül jól ismeri Brozt. A neve Moša Pijade, és ő a Jugoslavenske Tribine szerkesztője. Több évig együtt volt Brozzal a Lepoglava börtönben. Ő alkalmas lesz arra, hogy segítsen nekünk kiválasztani valakit, akire szükségünk van, és aki ugyancsak segítségünkre lehet, mondhatjuk úgy is, a sikeres jelölt kiképzésében. ‘Jó, nagyon jó.’ Jezsov gondolkodott egy darabig, aztán mondta, ‘Elvtárs, hiszek abban, hogy a helyzet megkívánja, hogy valaki figyelje Pijadét, valaki, aki biztosítja, hogy Pijade elvtárs tökéletesen azt tegye, amit mi parancsolunk. Van egy személy Zágrábban, Franjo Rukavina. Ő a jugoszláviai párt mokrije gyel részlegének a vezetője. Ő nagy örömmel nézne Pijade után anélkül, hogy egy kér91
dést is feltenne. Gyűlöli az értelmiségieket. Korábban már némi sikerrel használtuk őt.’ Sztálin hátradőlt a székében és összekulcsolta kezét a hasán. Végül is, a dolgok a helyükre kerülnek, és az az igazság, hogy ez a módosított terv ugyan veszélyes, de kétségtelenül vannak előnyei is. Ha Broz tudná… ‘Milyen személyiség Pijade, és mi a képesítése?’ Jezsov készen volt a válasszal. ‘Egy jellegzetesen zsidó értelmiségi, a saját fontosságának túlhajtott eszméjével. 1920-ban találkoztam vele, amikor a CSEKA ezredese voltam. Gyűlölte akkor az uralkodó osztályt, és azóta még inkább. Alkalmanként elküld nekünk némi információt, amiről úgy gondolja, hogy fontos, de többnyire jelentékteleneket. Általában olyanokat, amiket mi már más forrásból megkaptunk.’ Jezsov egy időre elhallgatott, hogy összeszedje gondolatait. ‘Úgy vélem, ő lenne céljainkhoz a legalkalmasabb személy, nemcsak a Brozról való ismeretei miatt, hanem azért is, mert ha felvázoljuk neki a tervünket, azzal a saját fontosságát éreztetjük vele. Ezen felül nagyon könnyen eltüntethetjük, ha a szükség úgy kívánja.’ Sztálin bólintott és Jezsov folytatta. ‘Azonnal ide fogom Moszkvába szólíttatni. Látni akarod-e, vagy intézzek mindent én?’ ‘Úgy gondolom, jó lenne ezt a zsidó fickót látni, ugyanakkor ellátni néhány bátorító szóval.’ Sztálin előre fordult, kifejezetten Jezsovra szegezve tekintetét. ‘Nem akarok semmiféle kiszivárgást az alkalmatlanságod miatt.’ Egy mozdulattal elvágta Jezsov ajkán megfogalmazandó tiltakozást és hátradőlt. ‘Nem, most ez sokkal fontosabb annál, semhogy bárkiben megbízhatnánk. Én felügyelem az egész műveletet. Te viszont megkeresed Rukavinát, és tájékoztatod őt. Nem tudhat semmit az ügyünk céljáról. Ami őt illeti, felügyelnie kell Pijadét, és közvetlenül neked jelentenie.’ ‘Igenis, elvtárs.’ ‘Tényleg, amikorra a jelöltünket kiképeztük, és kész az indulásra, azt javaslom, hogy tartsuk itt Pijadét egy időre, mint vendéget, mondjuk krími nyaralóink egyikében, legalább addig, amíg a végső fázist el nem indítjuk.’ Ez volt az első idő, hogy Jezsov a végső fázisról hallott, és Sztálin észlelte a kérdő tekintetet. Mosolygott. ‘Nem gondolha92
tod, hogy csak azért szenteltem figyelmet Brozra, mert azt akartam, hogy pusztán csak a Brigádot vezesse, ugye?’ Jezsov, aki valójában tényleg ezt hitte, mosolyogva válaszolt. ‘Természetesen, nem.’ Sztálin folytatta ‘Nem, Jezsov elvtárs; nagyobb dolgok vannak az elmémben Broz számára. Amikor a dolgok beérnek, azt akarom, hogy Broz induljon a Jugoszláv Kommunista Párt első tikári posztjáért, és ne csupán induljon, Jezsov elvtárs, hanem nyerje is azt el. Úgy hiszem, hogy Pijade barátunk ebben is segíteni tud nekünk.’ ‘Nem kétséges, elvtárs. Mit mondjunk Pijadénak, ha megérkezik Moszkvába?’ ‘Nem az igazságot. Először nem. Felvázoljuk neki, mint Broz öreg barátjának majd a Broz biztonságával kapcsolatos aggályainkat, és hogy milyen lépéseket kell tennünk. Megfelelő kezeléssel, nincs kétségem afelől, hogy meg tudjuk nyerni a zsidót, hogy ő javasolja azt az ötletet, amit mi akarunk. Ha ő nem … nos, van más módszer is.’ Sztálin töltött magának egy pohár vodkát, nyilvánvalóan figyelmen kívül hagyva a biztonsági főnököt. ‘Te küldd el Pijadénak a személyes meghívásomat Zágrábba, azonnal.’ ‘Igenis, elvtárs.’ ‘Most térjünk a másik tárgyra. Tuhacsevszkij. Broz jelentésével most már rendelkezésünkre áll a kellő ok egy tisztességes és tiszta bírósági folyamathoz és barátunkat, a marsallt fal elé állítjuk és lelőjük. A lakáj újságíróknak semmi sem marad, ami ellen tiltakozhatnának.’ Jezsov felfogta, hogy a Sztálin és Oroszország elleni sajtóhadjárat, amit Hitler gerjesztett és terjesztett a nyugati sajtóban s keresztben és hosszában aggasztotta a vezért. Ismét lehetőséget látott hogy Sztálinra jó hatást gyakoroljon. ‘Fel fogok állítani Ivanovics részére egy Potymekint megfigyelő programot. Előbb, vagy utóbb ő további bizonyítékokat szolgáltat majd az összeesküvésről.’ ‘Jó, valamennyi rendelkezésre álló információ darabka hasznos lesz. De nem akarok egyetlen hamis bizonyítékot sem. Ennek egy nyilvános és látványos pernek kell lennie. Ebben az ügyben meg kell győznünk a nyugati erőket a mi tisztességünkről. De én Trockijt akarom.’ 93
Jezsov kíváncsian hajolt előre. ‘Meg fogod kapni, elvtárs. Amikor a perből kiderül, hogy a két ember szövetkezett az ország törvényes kormányának megbuktatására, a többi kormány számára nem marad más út, mint hogy a maguk oldaláról közbelépjenek és azok az öreg bolondok az elnökségben végül is meggyőződnek arról, hogy Lev az áruló. Legyen akár Svájcban, Norvégiában, Franciaországban vagy a Déli Sarkon, előkerítjük őt.’ Jezsov halálosan komoly volt. Trockijjal szemben személyes gyűlöletét hangsúlyozták szavai, és Sztálin hitt neki. ‘Most, Nyikoláj, menned kell. Küld az emberedet a levelemmel. Készen leszek vele egy órán belül. Emlékezz – az idő a legfontosabb. Előbb keresd meg Ramost. Értesd meg vele a titkosság fontosságát. Aztán a jugoszláv, és aztán Párizs.’ ‘Joszif, rengeteg munkánk lesz az elkövetkező hetekben. Használhatom-e Orlovot segítségként?’ Sztálin némi gondolatot szánt a dologra. Jóllehet, soha sem vallotta volna be magának, de a százados jó benyomást tett rá mindkét mai látogatása alkalmával. Látnia kell, mit tud ez az ember segíteni. ‘Igen, de semmit sem szabad neki elmondani a terv lényegéről, sem a jelenlegi fejleményekről. Ami az eddigiek alapján őt illeti, ő egy koordinátor. De használhatod, mint közvetítőt is a kettő és közöttünk. Most pedig menj.’ ‘Rendben van Joszif. Azonnal hozzá is kezdek.’ Jezsov elhagyta az irodát és Sztálin visszaült a székre, ismét a vodkás palackkal a kezében, a poharat mellőzte. A dolgok meglehetősen kedvezően kezdtek alakulni, elmerengett, de még volt egy sor akadály, amit le kellett győzni. Végtére is azok az átkozott németek nem vettek részt ebben, és miután csak néhány ember ismeri az ezzel az új üggyel kapcsolatos igazságot, az esélyeik sokkal jobbak. Egyben közelebb került Tuhacsevszkij marsall elintézéséhez is. Sztálin nagyon meglepődött volna, ha megtudja, hogy ezer mérföldnyire onnan, Berlinben Reinhard Gehlen századosnak hasonló gondolatai voltak Tuhacsevszkij marsallal kapcsolatban. Orlovon keresztül tudta, hogy Sztálin mindent megtett azért, hogy Oroszország legalkalmasabb marsallját elfogja, és ha hozzájárul94
hat a Vörös Hadsereg bármelyik felsőbb rangú tisztjének a kivégzéséhez, csakis örülhet, ha segíthet ebben. Gehlen kellően távolba tekintő volt ahhoz, hogy felismerje, előbb vagy utóbb Hitlernek Németországot világháborúba kell vinnie. Ez elkerülhetetlen volt. Ugyanúgy, ahogy elkerülhetetlen volt az is, hogy egy nap Oroszország és Németország ellenségek lesznek. Amikor ez a nap eljön, Gehlen szerette volna, hogy a velük szembenálló hadsereg a legfelsőbb vezetésnek olyan mértékű hiányával rendelkezzen, amekkorával csak lehet. Elhatározta, hogy felhasználja az Abwehrt, hogy szerezze be, vagy szükség esetén hozza létre azokat a tényeket, amelyek Tuhacsevszkij és összeesküvő társai kiiktatásához szükségesek, és Orlovon keresztül eljuttatja azokat Sztálinnak. Ha pedig Orlovot ennél korábban felfedeznék és kiiktatnák, akkor ott voltak az orosz emigráns szervezetek, amelyek közé tökéletesen beépültek az NKVD ügynökök, akik a kihelyezett információt majd eljuttatják a megfelelő helyre. Ha teheti megszabadul Tuhacsevszkijtől, ez nagyon jól mutatna a kartotékján. Igen, a dolgok jól álltak Reinhard Gehlen számára is, amint emlékezett személyes mottójára: ‘Ahhoz, hogy a csúcsra kerülj, egy lépéssel a legrosszabb ellenséged és két lépéssel a legjobb barátod előtt kell járnod.’ Két befolyásos ember, mindkettő gigantikus agytrösztöt állít csatasorba a harmadik lerombolása érdekében. Csupán idő kérdése, hogy a nagy Nyikolajevics Tuhacsevszkij marsall ne legyen más, csupán emlék. 1937 májusában Gehlen megtévesztése eredményeként Tuhacsevszkijt felmentették az akkori, a Szovjetunió Védelmi helyettes népbiztosi állásából, és a Volgai védelmi terület főparancsnokának nevezték ki. Május 26-odikán letartóztatták. A Jezsov által használt hamis bizonyítékok körmönfontak voltak, ezért, hogy elkerüljenek minden lehetőséget Tuhacsevszkij elengedésére és nyilvános perére, ahogy azt tervezték, Sztálin titkos eljárást kényszerített ki. Június 11-edikén a marsallt kivégezték. Vele együtt eltűnt az októberi forradalom valaha híres parancsnoki csoportja: Putna, Jakir, Uborevics, Feldman, Eideman, Kork és Primakov. 95
Hogy a lekaszabolást igazolja, Sztálin a Katonai Tanács 1937. júniusi ülésén bejelentette, hogy ellenforradalmi fasiszta katonai szervezetet tártak fel a Vörös Hadsereg keretében. Gemarikot, az új helyettes népbiztost és a Vörös Hadsereg politikai adminisztráció vezetőjét is megbélyegezték a fasiszta összeesküvés egyik fő résztvevőjeként. Öngyilkosságot követett el, mielőtt letartóztathatták volna. Sztálinnak a Vörös Hadsereg legfelső vezetői feletti bosszújának eredményeként a legfelsőbb katonai tanács háromnegyedét – tizenhárom hadseregparancsnokot és száztíz ezredparancsnokot – semmisítettek meg. 1938 elején Nyikoláj Jezsov tábornok eltűnt, és Lavrentij Pavlovics Berija lett az NKVD új főparancsnoka, azé a szervezeté, amely később MGB-re és a végén KGB-re változtatta a nevét.
96
4. Zágráb Moša Pijade a Jugoslavenske Tribine szerkesztője a zágrábi Fijanova utcában lévő Zagorski Puran étterem kertjében üldögélt és sörözött. Néhány értelmiségi társaságában volt ott, zömmel korabeliek, valamennyivel osztozott szélsőbalos politikai nézeteiben. Miközben nagyokat vitatkoztak olyan témákról, mint a kapitalista világ jövője, Adolf Hitler meteorszerű fölemelkedése és a Harmadik Birodalom létrehozása, Moša elvtárs figyelmét a futószőlő válaszfalon át egy halványan ismerős arc tovasuhanó árnya keltette fel. Valaki magára akarta vonni a figyelmét. Hogy könnyebben azonosítsa az embert, Moša gyorsan szemüveget cserélt. Mindig két szemüveget vitt magával, az egyik olvasó volt, a másik távollátó. Éppen időben végezte el a cserét, hogy azonosítsa a férfit, mielőtt eltűnt volna a szeme elől. Franjo Rukavina, de az asztala üres volt. Nem, várjunk csak egy kicsit, nem volt teljesen üres; a fehér asztalterítőn egy piros zsebkendő feküdt. Moša a homlokát ráncolta. Valami fontos lehet Franjo számára, hogy a rendkívül sürgősség jelét használja. Ismételten bólintgatott, tudván, hogy Franjo figyelni fogja őt, és így jelzi neki, hogy vette az üzenetét. Moša morcosan nézett maga elé. A fenébe is! Miért nem ihat meg néhány italt a barátaival anélkül, hogy ez az akadékoskodó figura megzavarná? Különösen a Jugoszláv Kommunista Párt alsóbbrendű, alacsonyabb osztályú tagja. Ők csak a külső sejtek tagjai voltak; istenverte proletárok. Pechére nem volt más választása, mint hogy elhagyja a társaságot. Szeretett volna meggyőződni a sürgősség okáról, és nyilvánvaló volt, hogy Franjo valaki más utasítására cselekszik. Moša tréfálkozva kimentette magát – telt hólyagjára hivatkozva és az asztaltól az utca felé vette útját. Megállva az ajtóban, mellékesen végighordozta a tekintetét a Fijanova utcán, célzatosan elkerülve Franjót, aki az út másik oldalán állt. 97
Amint Moša kis alakja megjelent az étterem ajtajában, Franjo lekapta veríték áztatta sapkáját és jobb kezével megtörülte a homlokát. Moša megfagyott. Ez volt a rendkívüli veszélyre utaló jel, és a jobb kéz használata azt mutatta neki, hogy a járda mentén kell haladnia jobb felé a Maksimir út irányába pár száz métert. Csak néhány ember volt a Fijanova utcán, de ahogy Moša lassan sétált a Maksimir út felé, figyelte a szomszédos épületek ablakait. Szemek kutathattak bármelyikből. A Maksimir utat tölgyfasor szegélyezte, vastag ágaik csodaszép koronát képeztek, ami sok árnyékot biztosított; jó védelem mind a forró nyárban, mind pedig a hideg télben egyaránt. Ezen a napon a szellő elegendő volt ahhoz, hogy a nyári meleget elviselhetővé tegye. A meleg nyár ellenére, a Maksimir út a számos üzlet miatt állandóan népes volt. Volt néhány kávéház is, ahol ízletes jégkrémet lehetett kapni, és többségüknek kerthelysége is volt a fogyasztók kényelmére. Rendkívül népszerűek voltak nyáridőben, és némelyik csaknem huszonnégy órán át nyitva tartott. Elérve a Maksimir utat, Moša elvegyült a tömegben, aztán úgy tett, mintha kirakatot nézegetne, alkalomszerűen megállt, hogy az ablakban visszatükröződő képben figyelje, Franjo követie őt. Nem kellett aggódnia. Franjo sasszeme állandóan Moša törékeny alakjára szegeződött azóta, hogy belépett a Maksimir útra. Franjo volt a legjobb megfigyelő szakember a zágrábi körzetben, és még a rendőrség is megtapasztalta, hogy néhány alkalommal nagyon nehéz volt őt követniük. Ahogy Moša betekintett az egyik ablakba, Franjo mellette termett, ‘Találkoznunk kell néhány percre egyedül’ suttogta. ‘Valami nagyon fontos bukkant fel. Menj egyből Boris előszobájába.’ Heves és ingerlő, Moša megfordult, hogy mérgesen válaszoljon, de addigra Franjo eltűnt a tömegben. Tehetetlenül csikorgatta a fogát, gyászosan gondolva a hideg sörre, amelyet otthagyott, és ismét ellenőrizte a környéket az ablaküvegből, mielőtt elindult volna. A saroknál befordult abba az utcába, ahol Boris lakott. Moša áttekintett a lakástömbre. Az előszobába vezető ajtót nehéz fakapu zárta el. Az úton átténferegve elvegyült egy nagyobb család tagjai közt, ahol a gyerekek nevetgéltek és jégkré98
met nyalogattak, és amint mellé ért, könnyen kinyitotta a kaput és csendben besurrant. Pillanatig tartott, míg szeme megszokta a rosszul megvilágított előszoba néma nyugalmát, és az acél lépcsőházban álló magas alak körvonalát látta. Franjo volt az. Halkan suttogva lépett hozzá. ‘Itt biztonságban vagyunk, Moša elvtárs. Senki sem hall minket. Van egy nagyon fon…’ Moša nagyon mérgesen fordult feléje: ‘Mi a nyavalyát gondolsz, hogy megzavarsz engem, amikor a barátaimmal vagyok? – fontos emberek! Nagyon sokat kell tennem az én…’ Franjo fölemelte a kezét, félbeszakítva őt. Megvető vigyor ült ki az arcára, ahogy beszélt. ‘Rendben van, Magas és Hatalmas Úr, hallgasson rám figyelemmel… értelmiségi elvtárs. Ma este igen fontos levelet fog kapni Moszkvából; jegyezze meg a tartalmát és utána azonnal semmisítse meg. Fontos, hogy legyen otthon 9 órakor, és az úton hazafelé érdeklődjön Baricánál, hogy biztos legyen benne: a környék tiszta. Ha az, akkor menjen be a lakásba és félig húzza le a redőnyt az egyik kisebbik ablakon. Pontosan kilenc tizenötkor valaki halkan kopog majd az ajtón. Ne nyissa ki, de várjon, amíg egy boríték be nem csúszik az ajtó alatt, és akkor tolja vissza…’ Moša felbőszülve közbevágott. ‘Csak azt nem tudom megérteni, hogy mire ez a titkosság és ez a sietség, ez a minden.’ Moša közel állt hozzá, hogy megleckéztesse Franjót, amiért befurakodott az étterembe az értelmiségi beszélgetésbe, de Franjo félbeszakította. ‘Figyeljen, Moša elvtárs,’ mondta közönyös arccal, ‘én egyikre sem tudom a választ, de nyomatékosan felhívom a figyelmét arra, hogy szorosan kövesse az utasításokat, amiket …’ Moša ismét türelmetlenül félbeszakította. ‘Én? Én kövessem az utasításaidat? Ugratsz? Miért kellene nekem arra a paraszt Baricára figyelnem? Ő valamiféleképp a te ügynököd, vagy mi a szösz?’ Franjo enyhén káromkodott magában, de ismét úgy döntött, hogy ad még egy esélyt az öregúrnak. ‘Ne legyen már oly buta… Gyerekesen viselkedik. Ez komoly ügy. Képtelen megérteni?’ Mošának elege volt ebből a beszélgetésből; sokkal inkább visszamenne a barátaihoz, de nem volt meggyőzve. ‘Minél többet 99
beszélgetek veled, annál kevésbé értelek, és ez csak a gondok fele. No gyere akkor, és mondd el nekem, mi a nyavalyáért kellene először Baricához mennem?’ ‘Rendben, ha ragaszkodik hozzá. Néhány hete úgy találtuk, hogy a rendőrség ismét érdeklődik maga iránt. Az a normális, hogy mi nem akarunk felesleges kockázatot vállalni. Amikor találkozik Baricával, és ő azt mondja, hogy a rendőrség erre kószált azóta, mégis haza kell mennie… de a redőnyt teljesen le kell eresztenie. Ez fogja jelezni, hogy a kézbesítést el kell halasztani.’ Moša türelmetlenül morgolódott. ‘Nézd,’ mondta, ‘engem nem érdekel ez az átkozott kézbesítési eljárás. Az egyetlen, ami engem érdekel, a levél tartalma. Mi lesz akkor, ha a kézbesítés nem történik meg?’ Franjo is türelmetlenné vált. Képtelen ez az öreg bolond felfogni a biztonsági elővigyázatosság szükségességét? Visszafogva mérgét válaszolta, ‘Ebben az esetben én ismét kapcsolatba lépek magával.’ Moša ismét csak közbevágott: ‘Ugyan, ne idegesíts már. Had’ kérdezzek tőled valamit. Mi a nyavalyáért nem vehetem fel azonnal a levelet, amikor az megjelenik az ajtóm alatt, Franjo elvtárs?’ ‘Egyszerűen azért, mert a kézbesítés módja eszerint rendelkezik. A kézbesítő biztos lehet benne, hogy maga vette át a levelet, merthogy csakis maga ismeri az utasítást. Ez minden, amit meg akart tudni, Moša elvtárs?’ Franjo láthatta Moša arckifejezéséből, hogy még kész a vitát folytatni, ezért hát összekulcsolta a kezét, erősen összeszorított fogai között sziszegte, ‘Biztosítson róla, hogy az utasításokat végrehajtja, maga… istenverte értelmiségi.’ S Moša elhűlve érezte társa kezének szorítását, ahogy felkarja lágy húsába vájta ujjait. Az éles hang hallatán minden dühe elszállt. Hirtelen rájött, hogy Franjo robbanásig feszült, és további ellenvetése csakis erőszakot válthat ki belőle. Erőtlenül kinyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de mielőtt beszélhetett volna, Franjo eltűnt a Maksimir út irányában. Moša elgyengülve roskadt le a lépcsőházban, és megtörölte homlokát. Már régóta feltételezte, hogy Franjo kapcsolatban van az NKVD-vel. A Jugoszláv Kommunista Párt piszkos trükkök 100
részlege, melyet ő vezet hasonlít az NKVD mokrije gyel részlegéhez. Moša hitetlenül ingatta a fejét; bizonyos, hogy Franjonak nem kellene ennyire arcátlannak lennie, hogy ilyen bántó nyelvet használjon a Kommunista Párt szervezőjével és nála sokkal idősebb elvtársával szemben. Különösen mióta ő lett az illegális újság főszerkesztője, melyet Franjo részlege terjeszt az egész országban. Franjónak ezt jobban kellene tudnia. Érezte, hogy Franjo rosszindulata Moša végzettségének szóló szűklátókörű megítélés volt. Lehetséges, hogy irigy is volt, mert hogy Moša a Jugoszláv Kommunista Párt belső sejtjének volt a tagja. Csupán kevesen fogták fel, hogy nem tekintve a végzettségét, az ő természetes értelme is magasan az övéké fölött állt. Moša Franjo tiszteletadásának elmaradásán bosszankodva visszatért barátaihoz az étterembe. Úgy érezte, hogy ők az egyetlenek, akik elismerik és tisztelik a természetes éleselméjűségét. Az iszogatás és vitatkozás eltartott ötig, akkor elhatározták, hogy sakkoznak, ami a kedvenc időtöltésük volt, mert hogy ez jelentette az igazi szellemi pihenést. Ő jól sakkozott – és ennek tudatában is volt. Mialatt játszottak, a többiek titokban figyelték őt. Érezték, hogy mióta visszatért, Moša nem egészen önmaga, és kíváncsiak voltak, miért. Mit hallott? Vagy mit tett? Változást észleltek magatartásában és a sakkbeli fölénye még biztosabb volt, mint valaha. Csaknem hét óra volt, amikor Moša úgy döntött, hogy egy török kávé társaságában elfogyaszt valami ételt, mielőtt kedvenc főhadiszállását, a Zagorski Puran éttermet elhagyná. Nem minden ok nélkül. A tulajdonos helyi ételekkel táplálta őt, borral és valódi török kávéval – mindezt ingyen. Vannak, akik úgy vélhetnék, hogy a tulajdonos kiemelten gavallér volt, de az ember nem volt bolond; tudta, hogy Moša nagy hallgatóságot vonz, és hogy bevétele ennek megfelelően növekedett. Bólintott Moša diszkrét jelzésére, és eltűnt a konyhában, néhány perc múlva ezüst tálcán réz kávés dzezvával, kockacukros tállal és egy palack vízzel tért viszsza. Moša felé bólintott, amint a tálcát az asztalra helyezte. ‘A szokásos négy pohárnyi méret, elvtárs?’ 101
Moša sugárzott örömében. ‘Nagyszerű! Nagyszerű, elvtárs. Ez finom lesz.’ A többiek figyelték, ahogy Moša a sűrű, zaccos kávét egy kis csészébe önti. Ekkor, mint egy rítust mímelve fölvett egy szem kockacukrot és visszaülve, gyengéden a nyelve alá helyezte, mielőtt a forró lét inni kezdte volna. Élvezte az édes keveréket, arcán tiszta gyönyör látszott, aztán lenyelte és boldogon sóhajtott. ‘Ez, barátaim,’ mondta az elragadtatott szemlélőinek, ‘pontosan az a módszer, ahogy zsidó elődeim – ah, ők Jeruzsálemből származnak, úgy hiszem – itták a kávéjukat.’ Szünetet tartott, hogy egy másik csészényit töltsön ki. ‘Ők természetesen, átadták nekem ennek a titkát.’ Rabul ejtett hallgatósága csendben bólogatott. Moša magában csendben kuncogott. Hogy meglepődnének, ha tudnák, hogy ezt a cukros trükköt a Mitrovica és a Lepoglava börtönben szedte föl. Az ottani kávé nem volt ilyen minőségű, persze. Az híg vizes cikória pótlötty volt; csakis a cukor tette egyáltalán ihatóvá. Mégis, a börtön azért nem volt olyan rossz. Egyetlen dolog miatt: ott találkozott Josip Brozzal. Moša egyik rendszeres hallgatója, Péter tudta, hogy Moša néhány szokatlan szakudása, mint pl. az irathamisítás, a nyomdászat és a lakásfeltörés honnan ered. Előre hajolt és bizalmasan megkérdezte: ‘Úgy hallottam, hogy te és Broz elvtárs pihe matracot élvezhettetek a Lepoglavában. Igaz ez, Moša elvtárs?’ Moša tudta, Péter provokálni akarja ezzel a tisztességtelen megjegyzéssel, de azt is tudta, miként kezelje. Cinikusan felnevetett. ‘Bizonyára tréfálsz, Péter elvtárs. Nem voltak ott ilyen kedvezmények a kommunista kemény-mag részére, mint amilyenek mink vagyunk. Biztosíthatlak, hogyha azokban a rohadt cellákban lettél volna elzárva évekig, még egy szalmazsákkal is elégedett lettél volna.’ Úgy tűnt, hogy Péter valami újat akar hallani. ‘Ez igaz lehet, Moša, de azért az is felötlik az emberben, hogy a testvéri viselkedésetek meggyőzte a börtön igazgatót, előnyös bánásmódban részesítsen benneteket. Hiszen mindnyájan tudjuk, a Lepoglava börtön a Balkán-félsziget, sőt talán az egész világ legrosszabb helye, – de akkor miként sikerült azt nektek olyan hosszú ideig túlélni?’ 102
Az előnyös bánásmód hangsúlyozása nem pergett le Mošáról, és csak megerősítette a gyanúját, hogy Péter egy spicli. ‘Nem is lehetnél messzebb az igazságtól, Péter elvtárs. Én…’ Péter ismét félbeszakította. ‘Hát, szóval, büszke lehetsz a tieid csoportjára, hogy a legyengültekkel törődtek.’ Mosollyal az arcán Moša úgy döntött, halad tovább Péternek a jugoszláviai börtönrendszerrel kapcsolatos megjátszott érdeklődése mentén. ‘El kell ismerjem, a földalattiak karja elég hosszú, hogy elérjen akikhez kell, hacsak nem istenek, de minthogy mi Istenben nem hiszünk, akkor bizonyára a börtönigazgatóhoz...’ – egy másodperc szünetet tartott és keményen Péterre nézett – ‘… valamint mindazokhoz, akik a spicliként ügyködtek.’ A célzás elég volt ahhoz, hogy Péter érezze a veszélyt, de Moša emlékezett rá, hogy a mitrivicai börtönben való tartózkodása idején hány börtönigazgató tűnt el. Amikor Moša a földalattiakról beszélt, arra a népszerűtlen döntésre utalt, amelyet 1929ben, a diktatúra kinyilvánításakor hozott Sándor jugoszláv király, ami a kommunistákat királyi rendelettel törvényen kívül helyezte. Kávéjával végezve, Moša másnapra egy másik helyszínben állapodott meg barátaival. Állandóan változtatgatnia kellett a talákozási helyet, hogy a rendőrség munkáját megnehezítse. A barátok aztán kisebb csoportokra oszolva egymásnak kölcsönösen jó éjszakát kívántak és elhagyták aznapi főhadiszállásukat. Moša ismét csak a Maksimir út felé vette útját. Lakása Zágráb régi negyedében volt. Moša kiváltságosnak érezte, hogy a Stari Gradban élhet, ahogy a polgárok Alsó-Zágrábot nevezték. Tanakodott magában, hogy hazagyalogoljon-e, ami félórát igényelt, vagy villamossal utazzék. Ámbár ez volt az idei nyár eddigi leghűvösebb éjszakája, Moša az utóbbi mellett döntött. Meglepődött, mennyien vannak a villamoson, és rögtön tudta, hogy útja hosszabb ideig fog tartani, mint számította, mert a villamosnak minden megállóban meg kell állnia. A városközpontban kiszállt. Felhajtotta kabátja hajtókáját, kezét mélyen a zsebébe dugta, fejét lehajtotta, és úgy ment át a Jelačić téren. Innen északnyugatnak sétált a Radić utcán fölfelé. A Radić utcát a horvát demokrácia atyjáról, Stjepan Radićról, a HSS, a Horvát Parasztpárt alapítójáról nevezték el. Ez a csoport megkísérelte, hogy lehetőleg békés úton teremtse meg a független 103
horvát államot. De ha arra lett volna szükség, elfogadhatónak tartották azt is, hogy kezdetben más államokkal jugoszláv, azaz délszláv szövetségben legyenek. Független államuk létrehozását inkább békés tárgyalások révén, semmint fegyveres harccal tervezték, amit a sokkal agresszívebb szélsőjobboldali pártok és a kommunisták javasoltak. Ámbár a szerb politikai pártok többsége támogatta a legfelsőbb hatalmat, amit Sándor király gyakorolt, aki a parlamentet saját eszközként használta, törekvésük szélesebb értelmű volt. Sok szerb felismerte, hogy nem lesznek alkalmasak a végtelenségig elnyomni a független Horvátország gondolatát; Horvátország sokkal inkább iparosodott, sokkal szervezettebb volt, és földrajzi helyzetéből eredően sokkal inkább hajlott a Nyugat felé. Még Moszkva is –, saját politikai okból –, bátorította a különválást. Ezek a haladó gondolkodók rávették a kormányt, hívja meg Radićot Belgrádba, hogy közvetlenül, első kézből hallhassák a javaslatait. Sok horvát ellenezte belgrádi útját, de Radić elfogadta a meghívást, felismerve, hogy ez vissza nem térő alkalom számára a horvát igények kifejtésére és a szerb reakciók felmérésére. Nem sokkal megérkezése után, néhány szerb fanatikus – a Nagy Szerbia terv támogatói – elhatározta, hogy megöli Radićot. Azt remélték, ez megszünteti a horvátok független állam iránti igényét. Amikor Radić szóra emelkedett az ülésteremben, a szerb küldöttek egyike, Punisa Racić fegyvert rántott és néhány lövést leadott, halálosan megsebesítve Radićot és megölve még három horvátországi képviselőt. Ennek híre világszerte ismertté vált. Az orvosok erőfeszítésének köszönhetően, akik küzdöttek Radić életért, még három napig élt, de a végén nem tudták megmenteni. A Nagy Szerbia terve győzött. Moša pislogott és körülnézett. Ezt nem kellene tennie. Megint ábrándozó volt. A Radić út a középkori Zágrábba vitte, amit öreg fal vett körül, és utcáit éjjel gázlámpák világították meg. Moša rátekintett a Kamenita Vratára, – a Kőkapura – mely a Radić útra nyílik; ez neki útrövidítést jelentett volna, de éjjel félt használni. A Lőkapu nyitott árkádján belül, melyet egy kétszintes hajdan őrtoronynak használt építmény fejelt meg, volt egy nagyjából nyolc méter 104
hosszú alagút. Éjjel az alagutat a falmélyedésből, ahol Szűz Mária szobra állt, háromszáz gyertya lángja világította meg, melyeket nehéz fémszerkezetbe tűzdeltek. A szoborral szemben a gyertyafényben gyönyörű kék és arany színben csillogó kis állvány állt, ahol a látogatók gyertyát vagy szentképet vásárolhattak az árustól, egy Barica nevű öregasszonytól. Kora ellenére Baricának kiváló emlékezőtehetsége volt: valamennyi vásárlójára vissza tudott emlékezni, még azokra is, akik évente csak egyszer vagy kétszer látogatták meg. Nemcsak az arcukra emlékezett, hanem a nevükre is, meg hogy honnan jöttek, mi a foglalkozásuk, és minden más apróságra. Természetadta tehetsége és a horvát lakosság vallásos irányultsága miatt a hely nagyon népszerű lett – szinte már turistalátványosság. Ezrek látogatták. Köztük a rendőrség is. Moša megállt, hogy megtörölje a homlokát, miután megküzdött az utcára vezető lépcsőkkel. Ha valaki, hát Barica csak tudta, hogy a rendőrség érdeklődött-e utána. Nem ez lenne az első eset, hogy egy vagy több hétre elhagyja a lakását az ő tanácsára. Megállt a kapuban, míg egy látogatója befejezte a szentképvásárlást, aztán az öregasszonyhoz lépett. ‘Jó estét, Barica. Sikerült ma sok gyertyát eladnia… vagy akarja-e, hogy én is vegyek egyet?’ ‘Isten áldja meg Pijade úr,’ mondta lágyan, világos szeme hirtelen megvillant. ‘Az üzlet olyan, mint mindig, köszönöm.’ Mošát zavarta az olyan szó, mint ‘Isten’ és ‘úr’, ezért fölemelte a hangját. ‘Hányszor mondtam már neked, Barica, ne említsd az Istent, és ne szólíts engem úrnak, hanem elvtársnak.’ ‘Értem én a maga gondját, Pijade úr. Vallom is, ahogy kell, hogy egyenlők vagyunk az Isten színe előtt, de soha se tudnék egy úriembert elvtársnak szólítani.’ ‘Miért nem?’ érdeklődött Moša, megfeledkezve az Istenre való hivatkozásról. ‘Hát, ez igen egyszerű. Ahol én születtem, Zagorje tartományban, társnak csak azokat az embereket szólítottam, akikkel együtt őriztük a marhákat és a lovakat – az olyan embereket, mint amilyen magam is vagyok – de senki mást.’ Megelégedve Barica válaszával, Moša mosolygott és azt mondta, ‘Köszönöm az egyszerű magyarázatot. Tekintve, hogy én 105
nem voltam pásztor tizenéves koromban, megengedem neked, hogy úrnak szólíts a jövőben.’ Barica higgadt arca eltakarta belső elégedettségét. Ismét rászedte ezt a mélyen tisztelt értelmiségit. Micsoda édes bosszú ez egy istentagadón. Ah, bárcsak rá tudná venni, hogy fogadja el Isten létét. Isten a tanúja, mindent odaadna érte, hogy megtérítse. Viszont mégis ő az egyetlen ember, aki egyáltalán egyenlővé akarta tenni őt magával; mások úgy kezelték, mint alantas emberi lényt. Moša szakította félbe a gondolatait. ‘Barica, kérdezhetek valamit?’ Az öregasszony bólintott. ‘Zagorje tartomány melyik részében születtél? Még sohasem mondtad nekem.’ Az öregasszony rávetette szemét, és gyertyás dobozait kezdte összébb tologatni, hogy legyen ideje gondolkodni. Mi lehet eme látszólag ártatlan kérdés mögött? Volt egy belső érzése, hogy ez nem oly véletlen, mint amilyennek hangzott, és megérzései korábban még soha sem csapták be. A hazugság katolikus elvei ellen volt, de a romboló ateizmussal és a kommunizmussal szembeni utálata még erősebb, így amikor fölemelte a fejét, hogy Mošára mosolyogjon, a hazugság nem látszott a szemében. Nem akarta, hogy tudja, ugyanabban a faluban született, mint az ateista Josip Broz, így egy másikat választott, mintegy hét kilométerre onnan. ‘Egy Kumrovec nevű kis faluban születtem, Pijade úr.’ ‘Sohasem hallottam a nevét. Mi a járás neve?’ ‘A járást a kerület legnagyobb falujáról Klanjecnek nevezik. Ismeri a területet Pijade úr?’ ‘Óh, persze, ismerem Klanjecet,’ mondta Moša abban a reményben, hogy megmutathatja, még egy értelmiséginek is lehet valami ismerete Horvátország vidékeiről, és hogy ő nem annyira szórakozott, mint sokan vélik. ‘Évekkel ezelőtt megszálltam ott egy híres kocsmában. Ott volt, ahol először megízleltem a plaviceket,’ mondta, utalván egy Zagorjeben készült nagyon gyenge szilvapálinkára. Barica gyanította, hogy Moša értékeli őt, mivel Horvátország egyik legszegényebb körzetéből jött, de úgy döntött, hogy ellenőrzi a történetét. ‘Mi volt a kocsma neve, Pijade úr?’ 106
‘Ha emlékem nem hagy cserben, akkor Plavi Trnaci – a Kék Kricsmi.’ Barica bólintott. ‘Emlékszem rá. Az apám gyakran járt oda.’ Moša kihívóan nézett rá. ‘Nincs az gyalogosan kissé túlzottan messze a faludtól?’ ‘Nem igazán, mert az apám piaci napokon ment oda útban hazafelé. Ámbár mi szegények voltunk, apámnak volt egy szekere és Klanjectől Kumrovec alig hét kilométer.’ Moša a beszélgetést sokkal fontosabb irányba terelte. ‘Jut eszembe, Barica, keresett-e bárki ma?’ Az órájára pillantva kiszámította, hogy még van húsz perc tartalék ideje a várt levélkézbesítésig. ‘Nem, Pijade úr. Ha valaki lett volna, amint megláttam, rögvest mondtam volna magának. Hiszen attól függetlenül, mit gondolunk a politikáról, mindnyájan keresztények vagyunk, ezért törődnünk kell egymással.’ Moša keményen tekintett az öregasszonyra. Van-e valami titok a csillogó barna szemek mögött? Vállat vont, és a pénztárcája után nyúlt. ‘Lennél olyan szíves néhány gyertyát eladni nekem? Tudom, hogy vannak gyermekeid, akiket attól függetlenül, hogy honnan szerzel pénzt, etetned kell.’ Barica elgondolkozott Moša vallási meggyőződésén. Sohasem látszott római katolikusnak, és soha nem látta a szomszédos templomban, a Szent Markóban, vagy a katedrálisba, mely nagyon is népszerű volt, különösen karácsonykor vagy húsvétkor. ‘Értem, vásárolni akar gyertyát, de mi célból? Hacsak nem hisz Istenben, semmi értelme, hogy vásároljon egyet is.’ ‘Megengeded nekem, Barica?’ kérdezte Moša. Jóllehet nem szégyellte zsidó eredetét, nem állt szándékában kimutatni istentagadását. Egy ilyen felfedezés befolyásolná hírforrását, és nem volt felkészülve arra, hogy vállalja a kockázatot. Dörmögve letett néhány pénzérmét az asztalra. ‘Rendben van, akkor adj néhányat.’ Barica a szeme sarkából nézett rá. ‘Valami azt súgja nekem, Pijade úr, hogy maga nagyon… nehezen fogja, mondhatom így?… meggyújtani a gyertyáit.’ Visszabámult rá. Az öregasszony macska-egeret játszik vele? Barica néhány gyertyát vett elő a szomszédos dobozból és az első sorba helyezte a megmunkált vas tartóba – ez volt az egyet107
len elérhető üres sor. Aztán elővett egy doboz gyufát a zsebéből, Mošának nyújtotta. ‘Itt van, miért is ne gyújtaná meg maga?’ Önkéntelenül nyúlt a dobozért, aztán visszahátrált. ‘Nem, nem, tessék, gyújtsd meg te.’ Az öregasszony mosolygott, és Moša azon volt, hogy megfigyelje őt. Egy gyufát egy hosszú papírhoz téve, Barica meggyújtotta a gyertyákat. Szinte azonnal ki is aludtak. Moša megjátszotta az elégedetlent, mivel Barica bebizonyította az igazát, de a közelebbi megfigyelés azt jelezte, hogy az első sor azért volt üres, mert az huzatnak van kitéve. El volt bűvölve az öregasszony találékonyságától, de visszaemlékezett arra is, hogy a börtönben Josip Broz találékonysága is megigézte, ami a Zagorje tartományban élők nehéz élete kihatásának tulajdonított, ahol az emberek arra kényszerültek, hogy rögtönözzenek a túlélés érdekében. Moša részben a katolikus egyházat hibáztatta, mert arra biztatta az embereket, hogy sok gyermekük legyen, még akkor is, ha a kicsinyke gazdaságuk alig termelt mindahányuknak elég élelmet. Az emberek írástudatlanságát és vak elkötelezettségüket a római katolikus egyház iránt a helyi papok több módon is kiaknázták. A paraszt olcsó munkaerőt jelentett a templomi uradalomban, amely virágzott a másutt megjelenő kétségbeejtő élelemhiány mellett. A jól táplált papok zöme nagyon kevés rokonszenvet mutatott a szegényparasztok iránt, és Moša a hadnagyát bíztatta, hogy menjen Zagorje tartományba – a kommunista tanok észbeli táplálásához ideális terep. Évekkel később becslése helyesnek bizonyult. Barica megszakította gondolatait. ‘Akar még valami mást, Pijade úr?’ Megrázta a fejét és jó estét kívánt. A szívós vén boszorkánya – azt hitte, hogy megtévesztette őt. Elfordulva sétálva elindult, és az elméje már a titokzatos levéllel és bonyolult kézbesítésének elővigyázatosságával foglalkozott. Kétségbeesetten kísérletezett gondolatban, hogy rájöjjön annak küldőjére. Moša tökéletesen tisztában volt vele, hogy a királyi titkosszolgálat szinte mindig a sarkában volt, de ma este nem észlelte őket. Tudta, élete állandóan veszélyben van, és a veszély megnövelte a felfogóképességét, de képtelen volt megérteni ilyen eszement folyamat okát. Igaz, Broz elvtárs nem értekezett vele 108
rendszeresen, de mégis, ha egy levelet küldött neki, Broz nem élt ilyen képtelen kézbesítési utasításokkal. Az első 1920-as moszkvai látogatására gondolva egy másik hosszabb VIP utazásra vágyott. Moša alig tudott az éjszaka beálltáig várni, kíváncsian várta, hogy megismerkedhessék a levéllel. Végül is elérkezett a Markova utca 14-hez, ahol az első emeleti lakása volt. Felkapaszkodva a lépcsőn, időről-időre meg-megállt pihenni. Pontosan tudta, hány lépcsőfok van az utca és a bejárati ajtaja között, de még sohasem lehetett annyira fáradt, hogy meg ne számolja. Mindig megkönynyebbülést jelentett neki, amikor elérte a húszat, és már csak kettő maradt. Lakása régen egyetlen hatalmas szobából állt, amelyet hithű elvtársai segítettek neki átalakítani hárommá. A társalgórész volt a bejárat után; jobbra a spanyolfal mögött egy kis konyha. A konyha falán tartotta az élelmiszereit, míg a társalgó falán mutatta be értékes könyvtárát. Dante, Platón, Engels, Marx, Machievelli, Voltaire, Tolsztoj, Robespierre, Lenin és Ishutin könyvei, de még Sztálin proletárforradalmi kézikönyve is ott volt. Az utolsó részlegben, balra a bejárattól egy heverő volt, amely aligha lett volna egy átlagember számára kényelmes ágy, tökéletesen megfelelt Moša kis termetének. Apró termete nagyon gyakran volt a helyi tréfálkozás tárgya, amit erősen utált. A viccek azonban érthetőek voltak, hiszen nem tekintve, hogy ő volt az egyetlen zsidó, méter-ötvenes magassága feltűnő volt a Jugoszláv Kommunista Párt tagjai között, akik többségükben méternyolcvan magasak és száz kilósak voltak. Viccelődhettek vele, minthogy ideális alany volt rá, azonban mégis tisztelniük kellett eredetisége és értelme, de a megfontoltsága, felfogó készsége és elszántsága miatt is. Mindezek felett tisztelték hatalmas szervezőkészségét. Több volt, mint egy vagyontárgy; felbecsülhetetlen értékek kiagyalója volt, ámbár ezt beosztottai nagyon ritkán ismerték el. A heverőt nehéz szőnyegek takarták el, melyek egy méterrel a mennyezet alatt sínekre voltak akasztva. A szőnyegeket a boszniai muzulmánok adták neki, és a könyveitől eltekintve ezek voltak a legértékesebb kincsei. Némelyik szőnyeg boszniai népi mo109
tívumokat tartalmazott, mint harcot a törökök ellen, mások Szarajevó híres mecsetjét ábrázolták. A lakás eléggé tiszta volt, de valahogy mindig rendetlennek látszott. Amint Moša levette a felsőkabátját, az üres tűzhely feletti polcon ketyegő régi-módi órára tekintett. Itt volt a láthatatlan postás érkezése előtti kávé ideje. Megtöltötte a dzezavát, aztán a köralakú kávézó asztal melletti székhez ment, hogy megvárja, amíg felforr a víz. Tétlenségében a zágrábi katedrális körvonalát mustrálta a domború asztallapon. Mi volt ez? Hallott-e valamit kívülről? Az ajtó felé pillantott. Ez az átkozott félig süketség. Mi van, ha az idióta halkan kopog és Moša nem hallja őt? Felkelt és kávét öntött; aztán eszébe jutott, hogy az egyik ablaknál félig leeressze az elsötétítőt, székét az ajtóhoz közelebb húzta és leült várni. Pontosan kilenc tizenötkor valaki nagyon halkan kopogott, és mire Moša lábra állt, egy boríték jelent meg az ajtó alatt. Az utasításnak megfelelően visszanyomta, aztán várt, amíg újra megjelenik. Moša tovább húzta cipője orrával, aztán az ablakhoz ment és a redőnyt teljesen leengedte, mielőtt a lámpát felgyújtotta volna. Leült, elővette a nagyítóüvegét és végigvizsgálta a boríték ragasztását. Megnyugvással állapította meg, hogy senki sem próbálta felnyitni, nagy gonddal kinyitotta a vastag borítékot. Két levelet tartalmazott. Amint kisimította a felsőt, megállapította, hogy oroszul írták. Felvette, és olvasni kezdte. Moša Elvtárs! Biztosan ezt a levelet meglepetéssel fogadod, különösen azért, mert a jelenlegi állapotban nem tudom feltárni az okokat, amik a következő kívánságot megindokolják. Elég annyit mondanom, hogy azok nagyon érzékeny és bizalmas jellegűek. Azt akarom, hogy Moszkvába gyere. Nem tudom kellően nyomatékosítani itteni jelenléted fontosságát, nem csak neked személyesen, hanem az országodnak is. Nagyon fontos, hogy amikorra csak el tudod rendezni Franjo elvtárssal, rögtön indulj el. Nem 110
tudjuk, hogy mennyi ideig kell majd Oroszországban tartózkodnod, de úgy számítjuk, hogy az akkori körülményektől függően legalább kilenc-tizenkét hónapig. Kívánok neked biztonságos utazást és remélem, hamarosan látlak. A mellékletben találod meg az eligazítást, és nagyon fontos, hogy a levélben foglaltakat kövesd. Harcban a proletáriátus szabadságáért, Joszif Visszárionovics Sztálin Moša megigézetten az aláírásra meredt. Sztálin. Maga a nagy vezér. Tudattalanul mereven ült és érezte, hogy fel kell pattannia. Mielőtt elolvasta volna a második levelet, ismét elolvasta Sztálin második bekezdését, de minél hosszabban nézte, annál kevésbé tudta kihámozni a mögötte rejlő értelmet. A másik levelet más kéz írta, melyet addig nem ismert fel, míg el nem olvasta az aláírást. Moša Elvtárs! A Jugoszláviából érkező hírek arra utalnak, hogy a jugoszláv titkosrendőrség csalinak használja magát. Nagyon fontos ezért, hogy senki, még a közeli hozzátartozók se tudják meg utazása végső célját. Utazása egész sikere a teljes titkosságon múlik. Utazásához a pénzt már továbbítottuk, és most fel kell keresnie Nikola Pajićot, aki megszervezi az új útlevelet és az új személyazonosságát. Hogy kijátsszuk azokat, akik élénken érdeklődnek a dolgai iránt, magának Karlovy Vary-ba kell utaznia – ez Csehszlovákiában egy fürdőhely. Magyarázatként arra hivatkozhat, hogy pihenni megy, amire létfontosságúan szüksége van a hosszú börtönévek miatt. Mikor megkapja az útiokmányait, Franjo fogja biztosítani az összes szükségest, amivel eljut a jugoszláv határig. Amikor Bécsbe ér, álcázza magát, és maradjon ott néhány napig, amíg Franjo meg nem keresi, hogy folytassa az útját Pá111
rizsba. Párizsba érkezésekor Pjotr Gyenyiszovics elvtárs találkozik magával és a továbbiakat ő rendezi el. Jó szerencsét, Harcunkban a szabadságért Nyikoláj Jezsov tábornok. Moša visszaült és összecsücsörített ajkán át halkan fütyült. Most már értette a kézbesítés jelentőségét és a rejtett utalását arra, ami meggátolhatta volna őt abban, hogy Jugoszlávia területén megszervezzen vagy részt vehessen értékes műveletekben. Újra elolvasta mindkét levelet, minden részletet emlékezetébe vésett. Jaj, de szeretné megőrizni mindkét lapot, és most meg kell őket semmisítenie. Micsoda kár! A levelek bizonyíthatnák fontosságát mind Moszkvában, mind a Jugoszláv Kommunista Pártban. Ha megtarthatná azokat a jövő számára, bizonyítékként szolgálnának, hogy milyen fontosak voltak a szolgálatai abban az időben, amikor a vezetésért folyó belső harcnak oly sok értékes tag esett áldozatul. Mindazonáltal ugyancsak tudta azt is, milyen hideg lehet Szibériában, ha valaki ott találja magát, és a gondolat hideglelést küldött végig a gerincén. Hosszadalmasan nézett a két papírra, aztán, felsóhajtott, fölkelt és a nappaliba ment. Egy csészealjat tett a kávézóasztalra, és elégette a leveleket, aztán leöblítette a hamut. Késedelem nélkül elkezdte a vagyonát egy hegymászó stílusú hátizsákba pakolni, bedobálva néhány könyvet is, hogy a moszkvai úton legyen mit olvasnia. A tűzhelyhez közel fölemelte a padló egyik közeli, álcázott részét, és kivett egy fém süteményes dobozt – Broz elvtárstól kapott ajándék volt. A pénzzel kitömött dobozt, amely a zágrábi kommunista sejté volt, indulása előtt át kell adnia. A pénzt három részre osztotta, egyik részt, négyszáz dinárt, abban az időben nagy összeget, a tartalék cipőjébe tett, melyet aztán régi újságpapírral tömött ki, hogy az alakja megmaradjon. Egy második csomagot, amely kétszáz dinárt tett ki, megfelezte, hogy Bécsbe jegyet vegyen, miközben a másik felét a tartalék 112
nadrágjába rejtette, mielőtt összecsavarta és a hátizsákba tette volna. A maradék köteget, mintegy három ezer dinárt, öreg újságpapírba csavarta és visszatette a süteményes dobozba. Tekintettel arra, hátha megfigyelik, a hátsó kijáraton át, elégedetten elhagyta a lakást. Egyenesen a belső sejt másik emberéhez, Nikola Pajićhoz akart menni, ahol majd a kulcsot és a süteményes dobozt hagyja. Moša távollétében Pajić használja majd a pénzt a Jugoslovensko Tribune költségeinek fedezésére. Nikola házához mentében az ellentétes irányban, a Radić utcán indult el, hogy elérje az Ilica utcát, negyvenöt méterrel a felsőváros szintje alatt. Az úton lefelé a Szent Markó templom uralta teret kellett kereszteznie. Minthogy istentagadó volt, természetesen gyűlölte az olyan szent helyeket, mint amilyen a Szent Markó. Nem a különleges épülete, vagy a történelmi jelentősége miatt, hanem azért, amit jelképezett, Róma uralmát. Moša elérkezett a híres Strossmajer sétányhoz, amely az Alsó-várost uralta. Itt pihent egyet, hogy következő lépéseit eltervezze. Két lehetőség között választhatott: vagy lesétál a hosszú, fárasztó Kapucinus lépcsőn, ahol megbizonyosodhat róla, senki sem figyelte gyors távozását, vagy a most szinte teljesen üres kötélfelvonón utazhatott, amely összekötötte a Felső-várost az Ilica utcával, Zágráb legfőbb ütőerével. Nem kellett sok Mošának, hogy döntsön. Tény, ami tény, teljesen üres gyomra döntött helyette. A kötélfelvonón való utazás csak néhány percet vett igénybe, de még ez is elég volt ahhoz, hogy Zágráb éjszakai szépségével beteljék. A számtalan utcai fény és színes jelzések egészen mások voltak, mint a felsővárosban, ahol a középkori város szűk utcácskáit a lámpák csak haloványan világították meg. Az Ilica út megrázó élmény volt. A számos üzlet fényében csillogott, amelyek mint a mágnes, hatalmas látogató tömeget vonzottak. Mindig forgalmas volt a teljes, mintegy két kilométeres hosszában, kivéve talán a kora reggeli órákat, amikor takarító csapatok jelentek meg a hatalmas csőkerekeiket rángatva. Az Ilica utcából Moša átvágott a Frankopán utcába, amelyet a horvát nemes, Fran Krsto Frankopan után neveztek el. Itt elkapott egy a főpályaudvar felé haladó villamost. Nagy parkkal szemben volt a főpályaudvar lenyűgöző épülete, amely abban a 113
stílusban épült, amiben Zágráb számos köz-, de magán épülete is. Tölgyfasor övezte a parkot, és bokrok és virágágyak törték meg a pázsit folytonosságát. A park fiatal szerelmesek és idős polgárok szentélye volt, és mindenfajta és nagyságú madár frissült fel a nagy szökőkút vizétől, és alkalmilag fürdött vizében a meleg nyarakon. A park északi részét egy műcsarnok foglalta el, kupolája uralta a főbejáratát. A főcsarnokában voltak a horvát kultúra gyöngyszemei, nemcsak felbecsülhetetlen anyagi értékek, de a nemzeti lét fontos emlékei is. A pályaudvarral szemben, a park déli oldalát uralta Tomislav király emlékműve, amely az uralkodót lovon ábrázolta. Micsoda óriás a való élet emberihez viszonyítva, gondolta Moša. Tomislav jogara oly nehéznek tűnt, mégis a király kinyújtott fél kezében tartotta. Moša vigyorgott, fintorogva emlékezve ősei elégedetlenségére, amirél vastag köteteiben olvashatott. Mindig is használta az írást a zágrábi keményfejű horvát értelmiségiekkel való vitáiban. Az ő rövidlátó képességük és abbéli hibáik, hogy felismerjék a horvát király jelentőségét – egy nemes emberét, akinek sikerült a horvát földet egyesítenie, és a széthúzó grófjait, nemeseit, akik végül is elfogadták az ő óriásmértékű vezetői képességét és 925-ben Horvátország első királyává koronázták. Moša, szegről-végre szerb lévén elborzadt azon a közömbösségen, amit azok mutattak fel, akik állandóan tagadták annak az embernek az elismerését, aki lefektette a horvát független állam alapjait. Sajnálatos módon a király utódai kudarcot vallottak, hogy megőrizzék a horvát királyságot; a tizennyolc év kemény munka, a számtalan csata és erőteljes diplomácia, amely az egyesült Horvátország létrehozásához vezetett, örökre összeomlott. Kimutatta az érvelésében, hogy a horvát történelem eme kis darabjának meg kellett volna őket tanítania arra, hogy amikor az Osztrák-Magyar Birodalom összeomlik, egyedül haladjanak tovább ahelyett, hogy elfogadnák a szerb királyt. Most, amikor a szerb királyt a Nagy Szerbia politika megtervezői befolyásolják, már túl késő volt, hogy a kilöttyent tej miatt sopánkodjanak. Mint elkötelezett kommunista, biztos volt benne, csupán az ilyen féle közöny az, ami lehetővé teszi a kommuniz114
musnak, hogy kitöltse az űrt az ilyen rövidlátó egyének csordájával. A tömegek, az igaz képzés és vezetés hiányában könnyű prédái lesznek a kommunista propagandának, és végső soron a kommunista uralomnak, amely Moša hite szerint a felsejlő háború során bekövetkezik. Moša a vasúti főépülethez ért, és ahelyett, hogy a felüljárót használta volna, egy mellékösvényre tért, melyet általában csak a vasutasok használtak. Nikola háza néhány háztömbbel a főpályaudvartól odébb volt a radnička četvert – munkásnegyed – nevű körzetben, mely Zágráb egyik legszegényebb negyede volt. Csak azok, akik a vasútnál dolgoztak és nagy családjuk volt, lakhattak itt. A körzet arról is ismert volt, hogy ez a Jugoszláv Kommunista Párt egyik erődítménye és táptalaja. Zágráb jóformán mentes volt a bűnözéstől, de egy rendőr nagyon ritkán látogatna ide a saját elhatározásából, különösen nem napközben. A polgárokat, akik bár szegények, de tisztességesek, szorosan összekapcsolódó közösségnek tekintették, amelynek tagjai egymást a külső hatások és nyomás ellen segítették. Nikola, a vasút alkalmazottja, sokkal jobb helyzetben volt, mint a többiek, főleg azért, mert szakképzett bútorasztalos volt. Mint ilyen számos előnyt élvezett, amit néhányan irigyeltek is, mások meg tiszteltek. Nikola könnyedén elérhette volna, hogy Zágrábnak valamely jobb helyén lakjon, de a kommunista párt megbízható támogatója lévén úgy hitte, hogy munkatársaival az ő helyzetükön is osztoznia kell. Népszerű ember volt, mind a munkában, mind otthon a családja körében, és kincsnek tekintették a vasutas munkacsoport pártsejtjén belül. Csak azok, akik jól ismerték őt, tudták a valódi okát, miért döntött úgy, hogy ebben a szurtos környezetben él – egy értékes kedvtelés miatt, mely a legjobban őrzött titka volt. Még a közvetlen szomszédjai sem gyanították fortélyos szakmáját. Nikola felesége, Franciska nyitott ajtót Moša kopogására és üdvözölte a tisztelt, de váratlan vendéget. Tekintve, hogy értelmiségi volt, a vidéki, de immár Zágrábba költözött emberek mindig VIP személynek járó kezelésben részesítették. Nikola már tudott Moša útjáról, de meg volt lepődve, hogy ily korán látja őt. Éppen csak néhány órája kapta meg az eligazí115
tását, és még nem volt ideje arra, hogy felkészüljön rá. ‘Ily hirtelen, elvtárs?’ mondta, miközben beterelte a vendégét. ‘Sajnálom, ha bármi kellemetlenséget okoznék neked, Nikola elvtárs, de úgy véltem, hogy jobb, ha este távozom a lakásból és nem reggel.’ Nikola bólintott. ‘Igaza van’ és aztán a feleségéhez fordult. ‘Hozz nekünk némi szilvapálinkát, Franciska. Tudod, melyiket – a különleges vendégeknek valót.’ A szokásos körülmények között éjfélig iddogáltak volna, de a ma este más volt – Moša utazásához el kellett készíteniük az úti okmányokat. Néhány kupica ital után Nikola azt javasolta, hogy eljött az ideje az udvarán lévő különleges műhelye felkeresésére. Kívülről egy közönséges udvari raktárnak tűnt, amit a vasutasok zöme tűzifa tartására használt. Volt egy része, mely hasításra, vágásra és tárolásra szolgált. A hosszú, hideg telek során a tűzifát védték a kemény időjárástól. Merthogy Nikola szakmája a bútorasztalosság, természetes volt, hogy nagyobb raktára legyen a fa tárolásához. Ugyancsak volt egy motoros fűrésze, melyet a szomszédjai meglehetősen gyakran használtak. Azonban senki sem ismerte a raktár alatt a másik műhelyt. Nikola sohasem engedett le oda senkit, vagy hogy a felügyelete nélkül körbeszimatolja a faraktárt, lévén a mentsége, hogy ‘számos értékes szerszám van benne.’ A pincehelység (melyet nevetve csak útlevél ágazatnak nevezett) fényképező berendezéseket, jugoszláv pénzt, egy nyomdagépet, kevés fegyvert és irodaszereket tartalmazott. A szükség szerint szabályozható mennyiségű friss levegőt a teljes hosszban kettős fal üregein keresztül biztosította. Ahogy beléptek a szőnyeggel borított műhelybe, Moša megállt és nyilvánvaló elégedetlenséggel az arcán lassan körbefordult. ‘Nagyon különös, Nikola, úgy gondoltam, hogy a műhelyed jobban felszerelt.’ A gépi fűrészről a faesztergára tekintett, melyet sok össze-vissza gépszíj kötött össze vele. Nikola rejtélyesen mosolygott, kimutatva mindkét sárga fogsorát. ‘Tudtam volna ily sokáig működtetni, ha annyira nyíltan látszana, ahogy te remélted?’ Minden kérdezősködésnek elébe menve, Nikola működésbe hozott egy rejtett emelőkart, és egy hatalmas méretű egyszerű tí116
pusú faesztergát, melyet egy kis villanymotor egy sor keresztülkasul kötött csigasoron keresztül működtetett, és a sarokban levő helyzetéből lassan a raktár közepe felé mozdította el. Moša elbűvölten figyelte. Az eszterga tömör alakja és a valóságos mérete bárkit félrevezetett volna. Senki sem gondolhatta, hogy ilyen könnyen elmozdítható. Ahogy csendben teljesen elcsúszott, Moša észrevette, hogy az eszterga eredeti helye alatt egy nagy üreg van. Felragyogott, amint látta, hogy Nikola rávigyorog, nyilvánvalóan élvezve a meglepetését. Amikor már az alagsorban voltak, Moša gyorsan körbepillantott, de meglepetésére, semmi sem utalt a hely rendkívüli szerepére. Számos irodai rekesz, minden elképzelhető méretű és fajtájú anyacsavarral, csapszeggel, alátéttel, csavarral és szeggel volt tele. Semmi sem utalt rá, hogy az alagsor a Kommunista Párt által használt rafinált műhely lenne. Középen állt Nikola munkaasztala egy lappal letakarva. A takarót eltávolítva Nikola szólt ‘És most Moša elvtárs, lássunk munkához.’ Moša Nikola felé nézve egy másik asztalt is felfedezett. A lapja zöld filccel félig letakarva, pontosan olyannal, mint a biliárdasztalok, de a másik fele keményfa lap. Ez utóbbi része hajdan felpolírozott volt, de a fénye már megkopott – nyilván a gyakori használat miatt. Nikola a sarok felé pillantott. ‘Ott minden szükségest megtalálsz: borotvát, tükröt, lavórt. Először vágd le a szakállad.’ Moša rábámult. ‘A szakálla… Ah, mit akarsz Nikola. Ezt már oly régóta viselem.’ ‘A pokolba, Moša! Ne húzd az időt, és láss hozzá. Biztos tudod, hogy a fényképed ott van minden jugoszláv határállomáson. Még a hajad is be kell festenem. Amikor már biztonságban vagy, visszanövesztheted a szakállad, de most semmiképp sem tarthatnád meg.’ ‘De nélküle én pucérnak érzem magam, Nikola elvtárs.’ Nikola bólintott, és folytatta az előkészületeket, hogy Moša haját befesse. A második nap végére Moša elvégezte az új útleveléhez szükséges utolsó simításokat, az útlevélhamisítás az egyik olyan művészet volt, amit a börtönben jól megtanult meg. Az egyetlen eredeti része egy csehszlovák vízum volt. A jugo117
szláv belépő és kilépő vízum tökéletes hamisítvány volt, ahogy az ő új arca is a fényképen, valamint az átszerkesztett személyi adatai is. Ámbár nem volt már a körözöttek listáján, de semmi módon nem hagyhatta volna el engedéllyel Jugoszláviát, ez nem volt lehetséges az ő börtönviselt nyilvántartásával. Azonkívül, ez esetben biztonságra kellett törekednie, nemcsak maga miatt, hanem Broz elvtárs miatt is. Az új útlevél őt Hans Steiniger osztrák üzletembernek ábrázolta. Ha kérdezik, ténymegállapító küldetésben utazgatott Jugoszláviában. Személyesen tiltakozott ugyan a szertelen költekezés ellen, amit el kellett tűrnie, de a földalatti mozgalom erőltette, hogy a képhez kell alkalmazkodnia, és jó minőségű, drága ruhával és bőrönddel látták el. Kényszerítették, hogy belegyezzék, hogy sikeres üzletemberként ne használt hátizsákkal utazzon, mert az feltűnne. Ahogy Nikola átadta neki: ‘Azt akarjuk, hogy a szokásoknak megfelelően utazz. Végülis, hány kommunista kap meghívást magától harcunk apjától?’ A jugoszláv határig tartó út utolsó szakaszán, mondták Mošának, egy testőr fogja őt figyelemmel kísérni – aki Ljubljanában fog hozzá csatlakozni. A testőr biztosítani fogja, hogy biztonsággal kerüljön át a határon. Mošát ellátták osztrák pénzzel, cigarettával és gyufával. Az összes ruháján a névjelzés bécsi szabótól származott. Csehszlovákiába szóló belépő vízumát a zágrábi konzulátuson dolgozó kapcsolatuk intézte el. Elindulása előtt Moša elrendezte Nikolával, hogy valaki nézzen a levelezése után; még mindig várta Broz elvtárs leveleit, és nem szerette volna, hogy azokat a rendőrség olvassa el először. A földalatti mozgalom egyik legkevésbé ismert tagját, egy Zágrábba látogató bosnyákot elküldik Baricához, és ő azt mondja majd neki, hogy Pijade úr elfogadta orvosa javaslatát, kezelésre Tuheljske Toplice-i hőforrásokhoz utazzon, hogy felépüljön a hosszas börtöntartózkodás okozta betegségéből. Hogy teljessé tegyék az álcázást, a földalattiak szintén elintézték, hogy Moša nevében egy csali, Branko Lukić elvtárs Hercegovinából utazzon Tuheliske Toplicére, és jelentkezzen be Moša nevében. A hőforrásoknál való néhány heti tartózkodás 118
után, hogy a rendőrséget még tovább megtévesszék, Boszniába utazik, és ott eltűnik, amíg Moša vissza nem tér. Jó esély volt rá, hogy ha netán a Jugoszláviából való elutazása során felismernék, ki tudjon siklani a rendőrség kezéből. Igen fontos volt így tennie. Nem kockáztathatta, hogy a jugoszláv királyi titkosszolgálat egész Párizsig kövesse. Ez veszélyeztetné Josip Broz életét, akinek mozgalmát a francia főváros körzetében a legnagyobb titoktartás övezi. Néhány barát csatlakozott Nikolához és a családjához, hogy kikísérje Mošat, de csak Nikola és Franjo voltak tisztában utazása valódi céljával. Visszatérve tőlük a főpályaudvarhoz, megint csak rövidítette útját az egyik aluljárón keresztül. A peronon sétálva egy középkorú nőt látott egy széken ülni. A gondjaira bízta a bőröndjét és elvegyült az utasok tömegében. Időről-időre németül érdeklődött a Belgrádból érkező vonat iránt. A vonat, szokás szerint, késett – jellegzetes balkáni szakszerűtlenség, gondolta Moša. A közlekedési felelőség teljesen hiányzott nálunk. Az utasok többsége megszokta az indokolatlan késéseket. Befelé természetesen mérgesek voltak, de nagyon kevesen panaszkodtak, vagy tiltakoztak hivatalosan. Ehelyett a szerencsétlen vasutasokat, vagy akár az állomásfőnök helyettest gyalázták, ha megjelent. Amikor a vonat végül megérkezett, az utasok megrohamozták a vonatajtókat. Moša, visszavéve a bőröndjét, csatlakozott hozzájuk. Bár nehéz volt üres helyet találni, de elegáns megjelenésének, apró termetének és látszólagos előrehaladott korának köszönhetően a parasztok minden különösebb nehézség nélkül adtak neki helyet. Ahogy Moša hálásan bepréselte magát a harmadosztályú kocsi szűkes helyére, hálásan mosolygott a többi utasra. ‘Danke schön’, mondta. A többi utas meglepetten nézett rá. Az idegen turisták zöme első, vagy másodosztályon utazott. Úgyszintén zavarba jöttek a megjelenésén; nem illett a harmad osztályra, ahol csak kevéssé szeparálhatta el magát és még kevesebb kényelemben volt része. Szórakoztatta a kihallgatott, de nem goromba találgatásuk, hogy mi is lehet a foglalkozása – beszédtéma, mely legalább egy óráig foglalkoztatta őket. Akkor is meglepődtek, amikor helyi 119
márkájú cigarettára gyújtott, amelyről köztudott volt, hogy olcsó papírból és még olcsóbb dohányból készült. Moša a harmadosztályt választotta, mert amikor a határhoz érnek, a határőrök a harmadosztályt olyan gyorsan vizsgálják át, amilyen gyorsan csak tudják: mert az az osztály nem csak legolcsóbb utazási lehetőségként volt ismeretes Jugoszláviában, de a szennyezett levegőjéről is, az olcsó dohány, a fokhagyma és a tyúkpiszok bűze szennyezte. Bár a helyi parasztok, kellően tiszták voltak, a harmad osztályt használták csirkék, kacsák, pulykák de még a kölyökkutyák szállítására is. Az ezen állatoktól eredő lárma önmagában elegendő volt, hogy megakadályozza Mošát, hogy néhány órát aludjon, bármennyire is fáradt volt. Ljubljánáig, Szlovénia fővárosáig az út eseménytelen volt, bár Moša gyomra már forgott a fölöttébb szennyezett levegő miatt. A gyomra nyugtalanságát a Moszkvából történt váratlan meghívása is okozta. A legnagyobb elégedetlenségét az okozta, hogy nem volt szabad útitársaival szóba elegyednie: azt kellett tetetnie, hogy nem érti a horvátul, magyarul, macedónul és szerbül folyó hangos társalgást. Ljubljanában át kellett szállnia egy másik vonatra, amely Grazba vitte. Testőre jugoszláviai utazása utolsó szakaszán csatlakozott hozzá. Moša könnyedén felismerte a pasast; ruhája alig takarta el a fegyverét. Moša, most új utasokkal körülvéve, apró jeladással volt felé, aki vele szemben foglalt helyet. A testőr horvát nyelven kérdezte őt. ‘Da li imate sibice, gospodine,’ Van gyufája, uram? Moša úgy tett, mintha nem értené a nyelvet. A testőr megismételte a kérdést olaszul, de Moša mozdulatlan maradt. ‘Sprechen Sie Deutsch?’ ‘Ja’ válaszolta Moša. Az út hátralévő részén németül beszélgettek, de figyelemmel arra, hogy néhány utas megértheti, amiről szó van, Moša zömmel a jugoszláviai benyomásairól beszélt. Hogy jó benyomást keltsenek útitársaikban, Moša dicsérte a szlovéneket, vagy a horvátokat ipari fejlődésükért. Céltudatosan hallgatott a rossz irányításról, ami abban az időben Jugoszláviában uralkodott. Amint beszélgettek, a vonat közeledett a határhoz. Hirtelen megállt. Nem sokkal később határőrök szálltak a vonatra, és az 120
első osztálytól a harmadosztály felé haladtak. Amint az őrök vizsgálták a kocsikat, Moša gyorsan rájött, hogy valami zűr van. Mialatt az első- és másodosztály utasainál csak jelképes vizsgálat volt, a harmadosztályon a reméltnek épp az ellentéte zajlott. Az őrök ellenőrizték az utasokat, csomagjaikat és azokat az árukat, amiket kivittek az országból, aztán az úti céljuk iránt érdeklődtek. Amikor végül Mošához érkeztek, aki szándékosan az ablak mellett foglalt helyet, a szolgálatos tiszt kifejezéstelen arccal nézett rá. ‘Pasos molim! Kérem az útlevelet!’ Moša rezzenéstelen maradt, nyíltan visszanézett a tisztre, arca érthetetlenséget tükrözött. A tiszt ingerlékenyen felhúzta a szemöldökét, de mielőtt megismételhette volna a kérését, az utasok egyike elébe ment. ‘On vas ne razumije, gospodine oficire. Ő nem érti önt, tiszt úr.’ ‘Kako Ti to znades? Honnan tudod?’ ‘Hát ez az ember’ mondta, és Moša testőrére mutatott, ‘… nem tudta magát megértetni vele, amíg németül nem próbálkozott.’ A határőr, akinek a német tudása korlátozott volt, mindenesetre most megkísérelte, hogy a fontosságát hangsúlyozza. Tudta, hogy számos utas viccelődik a határőrök írástudatlanságán, és most visszacsapást szeretett volna kieszközölni. Hallotta, hogy miért is járnak az őrök párban, mert az egyik csak írni tud, a másik meg csak olvasni. Itt van az alkalom, gondolta a tiszt, hogy megmutassa a tudását, legyen az bármennyire is korlátozott. Ezek a parasztok bizonyára nem érzékelik majd a különbséget, valamiképp; ők nem veszik majd észre, hogy mennyire jártas, vagy sem, mint amennyire ő valóban volt. Összecsapta a sarkát és röviden Moša felé fordult. ‘Reisepass, bite.’ Moša csak ekkor reagált. Mosolygott és közvetlen a tiszt szemébe nézett és elővette az útlevelét. ‘Természetesen. Részemről a szerencse.’ Mošát figyelmen kívül hagyva a tiszt csendben és gondosan tanulmányozta az útlevelet. Moša igyekezett érdektelennek látszani, de nem tévesztette az őr hangjában a gúnyt, amikor beszélni kezdett.
121
‘Istenem, ez az első eset, mióta itt dolgozom, hogy egy vadonatúj útlevelet látok.’ Felnézett, hogy Mošára tekintsen. ‘Élvezte a jugoszláviai tartózkodását, Steiniger úr?’ Moša figyelmen kívül hagyta a gúnyt. ‘Nos… minthogy első ízben járok a maguk elbűvölő országában, csak igazolni tudom, amit már Ausztriából való elindulásom előtt hallottam. A maguk vendégszerető népe és kitűnő konyhája a tartózkodásomat emlékezetessé teszi. Ami engem a leginkább megütött, hogy Jugoszláviában utazgatni olyan volt, mintha különböző országokon utaztam volna át.’ A tiszt szeme összeszűkült. ‘Mit ért ez alatt?’ Moša láthatta, hogy baklövést követett el, de hogy gyorsan kiigazítsa az elcsúszást. ‘Nos, had mondjam el másként: amíg Szlovéniában utazgattam, azt tapasztaltam, hogy náluk az építészet, de a táj is hasonló a mi ausztriainkhoz. Ámbár az életszínvonaluk látszólag kissé alacsonyabb, alkalmasnak bizonyultak észszerű színvonal létrehozására és elérésére. Amikor Horvátországot és az adriai városokat, mint például Dubrovnikot, Splitet, Zadart, vagy a csodaszép Boka Kotorskát láttam, engem lenyűgözött azok komótos életformája és az emberek megelégedettségi légköre. Pontosan az ellentéte Mosztár és Szarajevó, ahol a török invázió és az iszlám vallás nyomát érzékeltem. Úgy látszik, az ottaniak sok mindent átvettek a szokásaikból, ami ugyancsak kihallik gyönyörű dalaik szomorúságából.’ A tiszt egy kissé megenyhült, érzékelve, hogy félreértette Moša megjegyzését. ‘Ah, maga így értette, amikor a különféle országokról beszélt.’ ‘Igen, természetesen tiszt úr. Mi másként?’ A tiszt mosolygott. ‘Természetesen, természetesen. Miért nem említette Szerbiát?’ Moša tágra nyitott, ártatlan szemekkel nézett vissza rá. ‘Oh… valóban?’ Kényelmesen visszaült a helyére. ‘Nos, ha van ideje a beszélgetésre, számomra nagy öröm elmesélni néhány szerbiai élményemet. Megszálltam ebben a kedves kis…’ A tiszt visszanyújtotta Mošának az útlevelet, udvariasam köhintett. ‘Ah… er… igen, igen, szívesen hallgatnám, Steiniger úr, de tartok tőle, hogy most be kell fejeznünk a vizsgálatot.’ Rosz122
szallóan mosolygott. ‘Tudja, hogy van… az állami tisztviselő számára nincs megállás.’ Moša egyetértően bólintott. A tiszt elegánsan tisztelgett és a többi utasra vetett arrogáns pillantás után kihátrált a fülkéből. Moša az ablak felé fordult, hogy kibámuljon, ahogy a tiszt távozott. Ahogy tükörképe visszanézett rá, arckifejezése ellazult és megkönnyebbült lett. Meghazudtolva belső érzéseit. Az volt a nem túl erős benyomása, hogy a tiszt, tiszteletteljes távozása ellenére valamit gyanított. Csak mozdulna már ez az átkozott vonat, hogy ha elhagyják Sentiljt, mielőtt a tiszt visszatérne és kiötölne néhány olyan kérdést, melyek megválaszolhatatlannak bizonyulnak. Moša borzongva gondolt erre. De miért aggódik ennyire? Biztos, hogy meggyőzte a tisztet? Semmi oka nincs, hogy bármelyik tiszt pont egy külföldi miatt aggódni kezdjen. Fütty hallatszott, és a vonat hirtelen előre lendült. Amint elhagyta az állomást, a jugoszláv határ mellett az utolsó előőrsöt, Moša megkönnyebbülten fellélegzett. Rátekintett a hites testőrre. Az egész beszélgetés során egyszer sem vette ki a kezét a zsebéből. Moša az ablak felé fordult, ahogy a vonat a senki földjén áthaladt. Amikor visszanézett, akkorra a testőrnek már hűlt helye volt. A határőr, gondterhelt arccal figyelte, amíg a vonat eltűnik a sötétségben, és az őrhely bejárata felé fordult, hogy belépjen. Amint benyomta az ajtót, magában mormogott. Felettes tisztje felnézett az asztalától. ‘Mi tartott távol oly sokáig téged, Stambolić hadnagy?’ ‘Pár régi ügy, őrnagy…. a csempészek leleményessége – bőr és dohány… és… más dolgok…’ Cvetković őrnagy érezte hogy valami még van a hadnagy gondolataiban. Leülve a kávés bögréje mellé, felsóhajtott – a pihenő idejét amúgy is elvitte az ördög. ‘Mi bajod van ma este?’ ‘Semmiség.’ ‘Gyere. Jobban ismerlek, mint te önmagad. Nem tudsz becsapni, Alexander.’ A hadnagy rázta a fejét. Érezte, hogy valami nem volt rendben a vonaton, de nem talált szavakat, hogy kifejezze a gyanúját. 123
Mindenesetre, korábbi alkalmakkor többször nem igazolódtak megérzései. ‘Miért olyan állhatatos, őrnagy?’ ‘Alexander… ha én megszagolok valami rosszat, akkor állhatosnak kell lennem. Mindenestre… én vagyok-e itt a parancsnok, vagy se? Gyerünk, ki vele. Higgy nekem, nem elégszem meg vele, amíg rá nem jövök, ezért mellőzd a fél-válaszokat, kérlek.’ A hadnagy egy pillantást vetett az őrnagyra, azt mérlegelve, hogy megfogalmazhatja-e a gyanúját, vagy sem. Aztán sóhajtott és elkezdte magyarázni. ‘Nem vagyok benne biztos… talán egyáltalán semmi az egész… de láttam egy embert a vonaton. Útlevele szerint a neve Hans Steininger volt, de biztos vagyok benne, hogy a képét már láttam valahol korábban… és akkor nem Steiningernek hívták.’ Az őrnagy felhúzta a szemöldökét. ‘Ebben az esetben, Alexander, legközelebb gyorsabban járjon az agyad. Semmi istenverte haszna nincs, ha akkor szólsz nekem, amikor az az átkozott vonat már elhagyta az állomást.’ A hadnagy bólintott, aztán átment a másik szobába, ahol a bűnözőkre és a politikai bűnelkövetőkre vonatkozó adatokat nyilvántartották. Lassan átlapozta őket, minden fényképet részletesen megvizsgált. A nyilvántartást a királyi titkosszolgálat, a rendőrség különleges osztálya készítette, és az ország valamennyi határátkelő pontján elhelyezték. Néhányat, akit ismert, töröltek a nyilvántartásból, de biztos volt benne, hogy megtalálja, akit keres. Végül kiszúrta egy férfi fényképét, akinek az arca emlékeztette őt Steiningerére. Volt némi eltérés, ráadásul a másolat igen gyenge minőségű volt, de Stambolic elméjében kétségtelenné vált: ez volt az az ember. Győzelemittasan behívta Cvetković őrnagyot, hogy nézze meg. Míg felettesére várt, a hadnagy elolvasta embere rövid történetét, akinek a neve Moša Pijade volt. A feljegyzéseket nagyon érdekesnek találta… és nagyon megbízhatók voltak. A titokzatos ember megrögzött kommunista, és nagyon veszélyes forradalmárnak írták le, aki élete nagy részét arra fordította, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia és a Habsburg királyi család ellen… és később, a jugoszláv királyi család ellen terrorista tevékenységet szervezzen. Milyen különleges ízlés, gondolta a hadnagy. Kellő 124
mértékben érdekes módon, ámbár nem volt a körözöttek listáján, a rendőr-minisztérium tudni akarta, hogy Moša holt tartózkodik. A hadnagy megfordult, ahogy az őrnagy belépett. ‘Miért nem követi nyomon a rendőrség az olyan embereket, mint Moša Pijade, még akkor sem, ha a múltja azt igazolja, hogy veszélyesnek számít?’ ‘Egyszerű, hadnagy. Ha egyszer tudjuk, hogy hol van, bármikor tetszés szerint felcsíphetjük. De, másrészről, ő elvezetheti a rendőrséget olyanokhoz, akik minden elemükben pont annyira veszélyesek, mint ő, hacsak épp még nem jobban.’ A hadnagy gondolkodott egy pillanatig. ‘Igen… látom… de most elveszítettük a nyomát.’ ‘Nem feltétlenül. Lehetséges, hogy valamelyik titkos ügynökünk követte.’ Az őrnagy hangja higgadtnak mutatkozott, de a hadnagy nem volt biztos benne, hogy valós a nyugalma. Mindenek felett, ha nem követte őt ügynök, akkor mind a ketten bajba kerülnek, feltéve, hogy valaki rájön, Pijade hamis útlevéllel utazott. Az őrnagy unatkozni tűnt és megfordult, hogy visszatérjen az irodába. Elmenőben, a válla fölött visszaszólt. ‘Ne bonyolódjunk bele a munkaigényes jelentésírásba, fiam. Örülök, hogy láthatod, igazam volt. Mégis, a te feladatod, hogy észrevégy minden apró részletet. Lehetséges, hogy ha időben felismered őt, más ember ügyébe ártottad volna magad. Mindenesetre, Pijadenek előbb, vagy utóbb vissza kell jönnie, s akkor elcsíphetjük őt. Rendben? De legközelebb… ne hibázz!’ ‘Igenis, Cvetković őrnagy. Ámbár Cvetković enyhén megdorgálta fiatal tisztjét, felkészült rá, hogy kézben tartsa ezt a szerencsétlen ügyet. Remélhetőleg, annak kimenetele nem teszi majd tönkre nyugalmaztatási elképzeléseit. Felpillantott, ahogy a hadnagy követte őt az irodába. Stambolić megállt az asztalnál és a fejét rázta. ‘Ez… ez az, amit el sem tudtam képzelni, hogy ez az apró fickó miként is lehet annyira veszélyes. Oly nagyon jelentéktelennek, ártalmatlannak látszott.’
125
Az őrnagy bólintott. ‘Ez a gondok egyik fele. Ismered a régi közmondásunkat? A toll sokkal élesebb és halálosabb, mint a kard.’ A hadnagy elsimított egy vigyort. ‘Csak tréfál. Mi az ördögöt tehet ő a tollával?’ ‘Ne becsüld le kis barátunkat, hadnagy. Ezek az értelmiségiek olyanok, mint a lépfene. Nézd meg Marxot, Engelst, Lenint és Sztálint. Tisztában vagy vele, hogy ezek a figurák mit teremtettek a tollukkal? Csak egy bolsevik forradalmi magot, de aztán mi mindent. A szónoklatai annyi kárt okoztak Oroszországnak, hogy száz év is kell a helyrehozásához. Ez csupán a kezdet. El tudod képzelni, hogy a dolgok milyen véget érnek, ha Sztálin elhatározza, hogy a megingató programját Európa maradékába, vagy éppen az egész világba exportálja?’ Stambolić megdöbbentnek látszott. ‘Istenem!’ mondta. ‘Még csak nem is gondoltam erre.’ ‘Rendben, Alexander. Katonák vagyunk, nem politikusok. A mi politikusaink kötelessége, hogy ezeken a dolgokon gondolkozzanak. Talán most már megérted, hogy Péter királyunk miért támogatja szilárdan Adolf Hitlert.’ ‘De uram, a királyunk csak egy gyermek, és nagybátyja, Pál a helytartó, aki képtelen a hatalmát Péter nevében megszilárdítani – nemcsak orosz származása miatt, hanem a horvát ellenkezés miatt is. A horvát vezetők népüktől hatalmas támogatást nyertek, különösen Radić megöletése után, és nincs kétségem afelől, hogy bármikor is el tudnánk nyomni harci szellemüket.’ Stambolićnak a szerencsétlen belgrádi eseményekre való hivatkozása nem kerülte el az őrnagy figyelmét. Ténylegesen, nem ez volt pontosan a saját véleménye ebben a sajátos ügyben, de a hadnagy nem gyaníthatja a Fekete Kéz szervezetbeli tagságát. ‘Ne terheld magad ezekkel a politikai fejleményekkel, hadnagy. Akárhogy is, ezek a mi hatáskörünkön kívül vannak. A rendőri erőink elszántak rá, hogy minden forradalmárt – különösen a kommunistákat – kemény kézzel kezeljenek.’ ‘De miért kell kiemelni a kommunistákat?’ ‘Egyszerűen azért, mert ők nemzetköziek, és ez teszi őket még veszélyesebbeké.’ Ezzel a magyarázattal nem teljesen megelégedve, Stambolić eltökélte, hogy ennek az összetett problémá126
nak minden ágát végigvizsgálja. ‘Mi a helyzet a Horvát Parasztpárttal – vagy a fasisztákkal?’ ‘Részükről nem fenyeget veszély. Ők csak a horvát népesség töredékére képesek hatni. A kommunisták, másrészt, elnyerhetik Jugoszlávia valamennyi nemzetiségének a támogatását, és ez teszi őket veszélyessé, nagymértékben hataloméhessé.’ A hadnagy kielégítve bólintott, de aztán emlékezetébe jutott, hogy a másik ügyet nem zárták le. ‘De mit teszünk majd Pijadeval kapcsolatban, őrnagy?’ Az őrnagy a mélyen elgondolkozó látszatát keltette. ‘Nos, lássuk… mi az eszenciája mindennek? Ez a Moša Pijade a nemzetek között hamis útlevéllel utazott… igaz? Törvényeink szerint, akkor bűncselekményt követett el, nem politikai bűnt, függetlenül attól, hogy a rendőr-minisztérium mit vél felőle. Mégis, legközelebb…’ – megállt, hogy kihangsúlyozza a fiatal tiszt felelősségét – ‘jobb lenne gondosabban figyelni, mielőtt kiadnál egy útlevelet a felügyeleted alól.’ Stambolić hadnagy tisztelegve válaszolt: ‘Igenis, uram.’ Mint a Fekete Kéz tagja, Cvetkovićot foglalkoztatta, hogy eljön a nap, amikor a katonaság fogja az ország kormányrúdját megragadni. Amikor erre sor kerül, nagy szükségük lesz megfelelően kiképzett fiatal tisztekre, hogy végrehajtsák a parancsokat. A fiatal Stambolić jó anyag lenne erre a tisztségre. ‘Tudod-e, hadnagy, ha valaki felkészült tiszt, és bármely hadseregben tiszt akar lenni, készen kell állnia arra, hogy a politikában is szerepet vállaljon? Minket egy olyan politikai rendszer teremtett, amelynek szüksége van a szolgálatainkra, Ha teljesíteni akarjuk e szerepünket, meg kellene értenünk, hogy valójában eszközök vagyunk a politika kezében, jóllehet lojálisak. Hogy egy nap a helyükre léphessünk, amikor alkalmatlanokká válnak az ország kormányzására, meg kell értenünk a politikai rendszert és működését. És most, miután már megvitattuk… és elvetettük … te … er … apró hibád összes következményét, hadd mondjam el, hogy mit kell tenned.’ Az őrnagy szünetet tartott, látszólag, hogy egy kávét töltsön, de a valóságban hogy időt adjon magának a gondolkodásra. ‘Mindenek előtt, táviratot küldesz Belgrádba értesítve őket, hogy úgy hisszük, Pijade átkelt itt a határon, de mi nem tartóztattuk fel őt, mert nincs a minisztérium körözötteinek 127
listáján. Említsd meg, hogy úgy véled, követte őt egyik ügynökünk. Semmiképp ne szólj egyetlen szót se a hamis útlevélről. Ha ezt tennéd, nemcsak a saját munkád lehetetlenítenéd el, hanem az enyémet is. Ténylegesen, haditörvényszék elé kerülhetnél ezért.’ ‘Értem, uram. A megfelelő módon intézkedem.’ Stambolić leült és elkezdett írni, megkönnyebbülve, hogy az ügy lefokozás, vagy hadbíróság nélkül múlt el. Milyen szerencsés is volt, gondolta, hogy ennyire megértő parancsnoka van.
128
5. Bécs Bécsbe vezető útján Mošának Grazban vonatot kellett váltania. Az Ausztrián át való útja sokkal kényelmesebben telt, mint a jugoszláviai, és ami a legfontosabb, minden eseménytől mentes volt. Amikor már Bécsben volt, bőröndjét a vasútállomás csomagmegőrzőjébe zárta, és egyenesen az ausztriai kapcsolatához ment, aki majd új útlevéllel látja el – és új személyazonossággal. Moša párizsi útján Lech Borovintzsky alakjában lengyel művészettörténet tanára lesz, aki ott majd számos kiállítást óhajt megtekinteni. Remélhetőleg majd új személyazonossága a jugoszláv királyi titkosszolgálatot vakvágányra vezeti. Az ausztriai német megszállás miatt Mošát figyelmeztették, hogy bécsi tartózkodása idején kerülje a nyilvánosságot. Volt két fölösleges napja, s elhatározta, hogy meglátogatja öreg barátját, doktor Otto von Taubert. Lévén Európa egyik kiváló szemésze, orvosi gyakorlata első éveit Franciaországban és Németországban töltötte, mielőtt elkötelezte volna magát Bulgária, Románia, Magyarország és Jugoszlávia elnyomott népeinek szolgálatára. Mert erőfeszítéseivel, úgy gondolta, enyhíthetné azt a szenvedést, amit az osztrák-magyar uralkodó osztály nemtörődömsége okozott. Előadásaiban bátorította a helyi szemészeket, hogy országaikban saját vizsgálatokat folytassanak a különböző szembetegségek okainak feltárása végett. Kényelmi szempontból úgy döntött, hogy Zágrábot választja hazai otthonaként. Mint egy előkelő vendéget, aki úgy döntött, hogy Zágrábban fog élni, a zágrábi nemesség befogadta, és mostanra már fölöttébb keresett vendég lett köztük. A Doktor Tauber Mária Terézia úton lévő otthonához vezető húszperces villamosozás alatt Moša visszaemlékezett a doktorral való barátságuk kezdetére. Sok évvel azelőtt, hogy találkoztak volna, már sokat hallott a Bécsből érkezett új lakosról. Mint harmincas évei közepén lévő agglegény, doktor Tauberre, mint jó partira tekintettek, különösen azok a hajadon lányos családok, akiknek nem volt nemesi hátterük. Ezeket a lányokat, természete129
sen, tetemes hozomány kísérte – még egy szinte fillér nélküli arisztokrata fia számára is. Ezen szülök részére a legfontosabb tényező Tauber származása volt, nem az akkori vagyoni helyzete, vagy éppen a hivatása. Mint egy ausztriai nemes, William von Tauber gróf egyetlen fia, a doktor a Habsburg dinasztia leszármazottja volt. A pénzéhes fiatal asszonyokat azonban kudarc érte. Ahelyett, hogy álmaik és legfőbb vágyaik valóra váltak volna, Tauber megrázta őket a helyi újságban megjelent bejelentésével, miszerint eljegyezte magát egy gazdag zsidó kereskedő lányával. Menyaszszonya, Irene Neuman, lévén bár nála sokkal fiatalabb, a Sorbonne-on és a bécsi egyetemen tanult, és a művészeti kiállításai nagy tömegeket vonzottak. Az egyik ilyen kiállításon találkozott először doktor Tauberrel, és hamarosan felfedezték az egymás között azonnal létrejött összhangot. Az eljegyzés sokkolta a helyi hableányokat, de a tény, ami végképp felborzolta a helyi szülők érzékenységét, az volt, hogy Neuman asszonynak volt egy házasságon kívüli kiskorú gyermeke, Zlatko. A helyiekkel ellentétben Moša egyetértett Otto választásával; nem csak azért mert Irene zsidó volt, de az ifjúkori tapasztalatlansága szerencsétlen eredménye – a fiúgyermek – miatt is. Irene fiatal korára való tekintettel, Otto elnyerte a szülők áldását és a házasság időpontját 1928. június 30-adikára tűzték ki. Az időpont kitűzése még a dolog könnyebbik részét jelentette. A fogadást megrendezni viszont másféle ügyet jelentett. Azt Otto apja, William von Tauber gróf egy ősi köztiszteletben álló családtól elvárt pompával Bécsben akarta megrendezni; szerencsétlenségére, a bankszámláján lévő pénze nem illeszkedett ehhez az elváráshoz. Gyakorlatilag csődbe ment. Másik oldalról Otto az esküvőt Zágrábban akarta, hiszen ebben a városban éltek azok a gazdag emberek, akik a kutatásait lehetővé tették. Nem azért, mert a szolgálatait megfizették, – azok természetesen ingyenesek voltak – de a gyógyszerek, az ápolók és a kórház költségeit mind azok viselték, akik őt támogatták. Ezt nemcsak azért tették, mert újdonság volt; voltak más, az osztrák uralkodóházhoz kapcsolódó érzelmi okok is, amelyek a múltban lehetővé tették nekik hatalmas vagyonok felhalmozását. Úgyszintén nagyon tisztelték az 130
apját, aki egyedül támogatta a horvát ügyet a magyarokkal – a cigányokkal, ahogy nevezték őket – szemben. A fogadással kapcsolatosan a legnagyobb probléma a helyszín volt; Zágrábban abban az időben nem volt olyan terem, amely ezer embert képes lett volna befogadni. Akkor Irene apjának támadt egy ötlete. Miért ne tartanák azt a szabadlevegőn? Úgy határoztak, hogy a Tuskanac parkban, a horvát nemesség által lakott kerületben tartják meg. Pompás villáik vették körül a parkot, amely képes volt ezer ember befogadására, de kizárólag pihenésre használták – a gazdagok. Moša mosolygott magában, ahogy a villamos az Anya-sarok körül kóválygott. Mindez tíz éve történt, de még olyan tisztán tud az alkalomra visszaemlékezni, mintha tegnap történt volna. Alig volt képes kivárni az eseményt, idézte most vissza; úgy várta, azt hitte róla, hogy emlékezetes esküvő lesz. Lévén egy kissé ínyenc, szeretett a gazdagokkal együtt étkezni, ámbár inkább előnyben részesítette közülük azokat, akiket a szellemi tevékenység jobban érdekelte. 1928. június 20-adikán, tíz nappal a tervezett esküvő előtt Stjepan Radićot halálosan megsebesítették a belgrádi parlamentben. Mint a horvát demokrácia elismert keresztapját, minden horvát hónapokig gyászolta őt. Moša, az embertelenségtől ugyancsak megbántottan képes volt megérteni, hogy ez a hidegvérrel végrehajtott gyilkosság milyen hatást gyakorolt Irenére és Ottóra. Minthogy a horvátok elfogadták, hogy ők ketten közülük valók, nem volt más választásuk, mint elhalasztani az esküvőt. Mindkettőjüket megrázta a rémes tett, de egyikük sem ismerte fel, hogy ennek milyen fontos következményei lesznek. Az ő jövőjüket ugyanolyan mértékben befolyásolta, mint a horvát népét, ha nem jobban. Hónapokkal a merénylet után egy hihetetlen esemény történt, mely Ottó pályafutásának a leginkább megbecsült szakaszát indította el. Tauber mindig úgy tekintette a horvát függetlenség kérdésre, mint a Balkán-félsziget stabilitásának a legfontosabb összetevőjére, Moša számos ellentétes érve ellenére. Tauberben mindig megvolt a bátorság az ítéletalkotásra, még akkor is, amikor Sándor királlyal társalgott, aki a belgrádi egyetemi szemészeti tanszék felállítása előtt meghívta őt Belgrádba, mint tiszteletbeli 131
vendéget. Ottó nyilvános kijelentései megrázták a szerb hierarchiát, akik a Radić elleni merényletben való bármi szerepüket tagadták, amely a Nagy Szerbia tervet mozdította volna elő, és azt is tagadták, hogy a király véres kezük eszköze lett volna. Tauber szenvedélymentes hozzáállása és fenyegetéseikkel szembeni rettenthetetlen kiállása az apjára emlékeztette őket, aki az Osztrák-Magyar Birodalom idején hasonló vonalat vitt a magyarok ellen, akik akkor még a horvát nyelv létét is tagadták. Ámbár az apját az öreg király, I. Ferenc József megdorgálta, a gróf megmaradt az egyik főszószólónak, és az egyetlen nemesnek a királyi udvarban, aki Horvátország történetét minden részében ismerte. Kormányzó korában azt remekül megtanulta. A legerősebb érve az volt, hogy a törökök ellen harcoló horvát katonák bátorságának volt köszönhető, hogy a török hadsereg kegyetlensége és a haderő hatalmas mérete ellenére soha sem érte el Bécset. Néhány szerb, aki Tauber becsületességét felismerte, elhatározta, hogy támogatják a belgrádi egyetemre való kinevezését. Azt remélték, hogy ezzel meg tudják győzni őt, miszerint nem minden szerb egyforma. Tauber kiemelkedő sikerei a szembetegségek kezelésében és terjedésében volt a másik ok, ami a fiatal orvost Jugoszláviában tartotta, még akkor is, hogy úgy határozott, nem fogadja el az egyetemi állást. Köztudott volt, hogy több európai ország is, ideértve Angliát, igényelte a szakértelmét. Amikor a horvát közvélemény megismerte Ottó Belgrád felé való közömyét, arra sarkallták a zágrábi városatyákat, hogy biztosítsák a lehetőséget ottani szolgálataira. A városatyák azonban halogató taktikával éltek, tartván attól, hogy Belgrád majd bünteti őket, esetleg még az állásukat is elveszthetik. De most, hogy Ottó elhalasztotta az esküvőjét a horvátok gyásza iránti tisztelete jeléül, a zágrábi városatyáknak nem maradt más választása, minthogy előálljanak a farbával Tauber alkalmazására vonatkozólag. Hogy nagyrabecsülésüket kifejezzék, a horvát emberek Tauber tiszteletére emlékkórházat építettek és róla nevezték el. Első ízben érezhette az orvos, hogy valójában ennek a csodaszép országnak a részévé vált, melynek emberei megtapsolták ősellenségük, a szerbekkel szembeni kiállását. Hogy kifejezze háláját, munkájának még elkötelezettebbjévé vált és meglátogatta Horvátország, Bosznia és Dalmácia szinte minden részét, még a leg132
eldugottabbakat is. Nagyon sokan szenvedtek a szembetegségek egyikében-másikában, de minthogy egyben műveletlenek is voltak, a falusi kuruzslókra kellett hagyatkozniuk, akik megelőző eljárásai nagyon ritkán vezettek eredményre. Ottó Tauber nemcsak a betegségek, hanem az előítéletek, az elmaradottság és mindenek előtt ezen szerencsétlen lelkek – akiknek oly nagy szükségük volt a segítségre – vele született gyanakvása ellen is küzdött. Később több más orvos is megkísérelte, hogy az ő megközelítését kövesse a róla kialakult kép javítása végett. Elkötelezettsége ezernyi gyermeknek, szegényparasztnak és börtönlakónak segített, az utóbbiak önként vállalkoztak a kutató programjaihoz. Ennek ellenszolgáltatásaként a börtönlakókat vagy kiengedték, ha kisebb ügyek miatt ítélték el őket, vagy büntetésüket megrövidítették. Irene és Ottó egy másik időpontot tűzött ki a házasságukhoz, ahelyett, hogy a következő nyarat megvárták volna, úgy határoztak, hogy 1929. január 6-odikán kötnek házasságot. De, hála barátaiknak, csak néhány órával később tudták meg, hogy egy másik csapás sújtott le ugyanakkor. Mialatt esküvőjük teljes lendületben folyt azon a szombat délutánon, egy nagyon fontos bejelentés történt, melyet éjfélig eltitkoltak előlük és vendégeik elől. Amikor végül megtudták, Ottó dühöngött. Sándor király bejelentette a királyi diktatúrát. Ottó arca skarlátvörös lett, ahogy olvasta a nyilatkozatot. ‘Barom!’ sziszegte. ‘Meg kellene büntetni!’ Nem tudhatta, hogy ez hamarosan beteljesedik – de milyen borzalmas áron. Moša visszazökkent a jelenbe, amikor a villamoskocsi hirtelen zötyögve megállt. Fölkelt és az úttestre szökkent, és jó reggelt kívánt a vezetőnek. Amikor elérkezett Tauber doktor lakásához, meleg fogadtatásban részesítették; nem csak maga Ottó, hanem felesége, Irene, az ő apja Joakim, és Moša legnagyobb meglepetésére, a most már tizenötéves, Ottó által örökbe fogadott fiú, Zlatko is. Ezidő szerint Moša volt a külföldi, de kellően bizarr módon, egyáltalán nem érezte magát annak. Náluk való tartózkodása emlékezetes maradt számukra, nemcsak a megtisztelő vendégszeretet, az első osztályú zsidó konyha és a francia import borok miatt, hanem mert oly sok emléket felidézhettek. 133
Két napot eltöltve a társaságukban, Moša szomorú volt, hogy mennie kell. Távozása előestéjén Ottó munkaszobájában a családdal együtt ücsörögve, Moša utoljára hordozta körbe a tekintetét a szobában. Zömmel orvosi könyvek százaival volt megrakva, és a falakat drága festmények díszítették, némelyik Irene, mások európai mesterek művei. Egy értelmiségi beállítottságú egyén számára a szoba serkentőleg hatott. Mošában égett a kíváncsiság, hogy megtudja, Ottó miért hagyta ott Zágrábot oly hirtelen. Tauber elmagyarázta, hogy a királyi diktatúra kinyilvánítása után Nizzába és Korzikára utaztak nászútra. Visszatérve elhatározta, hogy átmenetileg marad, de vissza kellett mennie Bécsbe az apja gyengélkedése miatt. Az apja többször is Bécsbe hívta, hogy telepedjen oda állandóra, de Ottónak a szegények iránti ragaszkodása erős volt. Aztán Josip Broznak a maribori börtönből való megszökése kényszerítette Ottót, hogy elhagyja Jugoszláviát. ‘Amikor tudomásomra jutott az Sándor király elleni merénylet Marseille-ben, meg voltam győződve róla, hogy zágrábi napjaim meg vannak számlálva. Tudomásul kellett vennem, hogy Pál herceg azonnal boszorkányüldözésbe kezd, és tekintve politikai nézeteimet, biztos voltam abban is, hogy megkísérlik, hogy a családomnak ártsanak.’ ‘Sajnálom, hogy elutazásod előtt nem volt alkalmunk találkozni,’ mondta Moša. ‘Ezért van az, hogy úgy döntöttem, hogy meglátogatlak Karlovy Vary-ba való utam során.’ Ottó mosolygott. ‘Ez nagyon kedves tőled, Moša. Mindig is emlékezni fogok rád – és a mi közös barátunkra, Brozra. Erről jut eszembe, hol van ő most?’ Moša tudatában volt annak, hogy nem mondhat el mindent Ottónak, de másrészt úgy gondolta, mi értelme lenne eltitkolni előle? Különben is az osztrák sajtóból meg fogja tudni. ‘Nos, még mindig valahol Franciaországban, esetleg Spanyolországban van, és teszi a csudaszép dolgát a munkásosztályért a kapitalista rabszolgaság elleni harcban.’ ‘Úgy gondolod, hogy ő valójában részt vesz a Nemzetközi Brigádban?’ ‘Igen, részt.’ 134
Ottó lassan bólintott. ‘Igen… még emlékszem rá a hadseregből… igazán jelentékeny személy. Nagyon sajnáltam, amikor hallottam, hogy az oroszok bebörtönözték. Nagyon jó szervezőnek kell lennie, Moša.’ Ottóra tekintve valami zavarót érzékelt a barátjánál. ‘Valahogy az az érzés kerített hatalmába, hogy ma este nem vagy itt teljesen, Ottó. Hol kalandozol? Mi a gond?’ Taubert nagyon lekötötte Adolf Hitlerrel és az ő antiszemitahadjáratával kapcsolatos félelme, amely nyomatékosult Ausztria megszállása óta. Az Anschluss miatt Ottónak nagyon komolyan meg kell fontolnia felesége és az ő öregedő apja jövőjét. Nagyon zord elbánásnak, esetleg halálnak lehetnek kitéve, csupán csak azért, mert zsidók. Irene Zágrábban született, de a családja megtartotta a zsidó szokásokat, amelyeket ő maga is sajátjaként elfogadott. Ausztriába történt visszatérésük óta apósa, Joakim az egész országban, a zsidó közösségekben elfogadott, szókimondó személyiség lett. Kora ellenére Joakimnak elegendő energiája van, hogy utazzék, és nyíltan kifejezze Hitler iránti megvetését. Ilyen kitöréseket akadályozott meg Ottó és Irene, akik hivatkoztak nála fiuk, Zlatko sérülékeny helyzetére. Az öregember keményfejűségének a puszta gondolatára is futkosott a hideg Ottó hátán. A fiatal Zlatko különleges tehetség volt a nyelvekben és a művészetekben, olyan tehetség, amire a bécsi iskolai hatóságok is felfigyeltek. Fényes jövő állna előtte, de a mostani megszállással a jövője örökre kockán foroghat. Ottó fölemelte a tekintetét, hogy a barátjáéval találkozzon. ‘A legfőbb gondom, Moša, Ausztria hitleri megszállása… amely végzetes lehet.’ Moša sóhajtott. ‘Ne törődj ezzel az őrülttel. Ha valóban nem érzed magad itt biztonságban, miért nem keresed azt Zágrábban?’ ‘Megfontoltam azt is, barátom, de miként lehetek biztos benne, hogy Jugoszlávia nem szenvedi el ugyanazt a sorsot, mint Ausztria, és végzi a pokolban?’ Moša ellenkezett; főleg azért, ahogy magyarázta, mert számított Anglia közbeavatkozására. ‘Miért vagy annyira biztos abban, hogy Anglia megpróbálja Jugoszláviát majd megvédeni, amikor a saját országukban is sok befolyásos ember van, aki nyíltan támogatja Adolf Hitlert?’ 135
Moša gondolkodott egy pillanatig. ‘Több ok van arra, amiért Angliának érdeke fűződik Jugoszlávia megvédéséhez. Ezek egyike Sándor királynak az angol koronához és több más európai uralkodóhoz való családi kapcsolata. A legfontosabb tényező persze az, hogy a szerbek Anglia szövetségesei voltak a világháborúban. Minthogy ők rendelkeznek a Jugoszlávia feletti teljes uralommal, a szerbek kérni fogják az angolokat a beavatkozásra. Van még egy másik dolog is: Hitlernek számításba kell vennie a jugoszláv hadsereg nagyságát, még akkor is, ha rosszul kiképzett.’ Moša gondolatterhesen bólintott. ‘Igen, Ottó, úgy vélem, sokkal biztonságosabb lenne neked és családodnak visszajönni Jugoszláviába, nem föltétlenül Zágrábba, de teljesen bizonyos vagyok benne, hogy otthon igen sokan készek lennének, hogy veletek törődjenek, és számos közösségünk eszményi menhely lenne Irene és az apja számára.” Moša mérlegelése közben Ottó eltöprengett az ismételt költözés lehetőségén. Moša láthatta az ingadozást Ottó arcán, ezért kifejtette, hogy a Jugoszláviával szembeni háború esetén a földalatti mozgalom felvirágozna. Az ő erejük, meg az ellenállási hálózaté minden erőt visszaverne, nem számít, hogy mekkora. Ottó rázta a fejét, visszautasítva az ajánlatot. Ekkor, ahogy Ottó figyelte őt, Moša kigombolta az ingjét, hogy megmutasson egy a nyakába akasztott aranyláncot. A láncra emlékérme volt függesztve. ‘Ez az emlékérme,’ mondta remegő hangon ‘az apámé volt….’ Legyőzve hangja remegését, Moša várt néhány másodpercig, mielőtt folytatta volna. ‘De én soha sem láttam őt. Az anyámnak adta, aki megígérte neki, hogy majd továbbítja nekem, amikor felnőtté válok.’ Az ujjai között játszadozva vele, Moša visszanyerte annyira a lelki nyugalmát, hogy folytassa. ‘És most, hogy el kell utaznom holnap reggel, azt akarom, hogy elfogadd.’ ‘Miért pont én?’ ‘Véleményem szerint te a zsidó ügy elkötelezettje vagy, és nekem ennyi elég.’ Ottó apósa közelebb ment az emlékéremhez, melyet Moša még mindig a kezében tartott. ‘Mielőtt neked adnám, had’ mondjam el röviden az eredetét. Remélem, akkor megérted ennek a jelentőségét.’ Ismét szünetet 136
tartott, hogy kortyoljon a borából, aztán ismét barátaihoz fordult. ‘Mielőtt az anyám meghalt volna, az emlékérmét az ágyam mellett hagyta. Valamit mondott héberül, de azt nem értettem…’ Joakim Neumann félbeszakította Moša történetét. ‘Bocsásson meg a zavarásért, Pijade úr, de emlékszik-e arra, hogy mit mondott?’ ‘Igen, emlékszem. Azt mondta, hogy „Mif’a lot Elohim”.’ Moša küszködött a kiejtéssel. ‘Tudja-e Moša, hogy mit jelent?’ ‘Nem. Soha sem ismételtem meg eddig senkinek, tőlem senki sem kérte eddig.’ ‘Egyszerűen ez azt jelenti, hogy „az Isten műve”,’ magyarázta Joakim. Az öregember közelebb jött. ‘Megkaphatnám egy pillanatra?’ ‘Igen, persze. Ahogy láthatja…’ – az emlékérme lapjára mutatott – ‘… Jeruzsálem Templomát ábrázolja, és a másik oldalán a héber felirat „SDS”. Ezek a három zsidó király nevének a kezdőbetűi: Saul, Dávid és a fia Salamon.’ Ahogy Moša leírta az érme másik oldalát, Joakim megfordította a tenyerében úgy, hogy Ottó, Irene és Zlatko is láthatták a kezdőbetűket. ‘A legenda szerint’ folytatta Moša, ‘Saul és Dávid egymás barbár megsemmisítésén ügyködtek. Hogy mennyire elvetemülten harcoltak egymással, a legjobban Sámuel, a próféta könyvében olvasható, aki lejegyezte ezt a jövő nemzedék számára: „Saul levágta az ő ezreit, Dávid is az ő tízezreit”. Dávidot fia, Salamon követte, aki bölcs, gazdag és hűséges volt. Gazdagságából építtette fel Jeruzsálem Templomát, ahol, reményei szerint népe megtalálja majd a békéjét, azaz gyógyírt az apja által elkövetett tragédiára. A templom építésébe számos kereskedőt, szakembert és művészt vontak be, így Salamon leghűségesebb és legmegbízhatóbb helytartóit nevezte ki, hogy felügyeljék a munkásokat. ‘Hogy ezeket a különleges helytartókat megkülönböztessék a maradéktól, mindegyiküknek ezen érmék egyikét adták. Mindegyik érmét úgy viselték, mint a magasabb rangjuk királyi jelvényét. A hatalmas számban alkalmazott munkás miatt az érmék száma is úgy növekedett, ahogy Jeruzsálem Temploma elnyerte 137
végső alakját. Tekintve, hogy a föníciai művészek tömör aranyból készítették, a mai értelemben vett értéke felbecsülhetetlen.’ ‘Valamennyi viselőjének beavató szertartáson kellett átesnie, ahol megtanultak egy titkos azonosító jelet, amelyet csakis az arany emlékérme viselői ismernek. 1754-ben, Jeruzsálem közelében Ábrahám Isaac rabbi egy ládát talált egy elhagyott barlangban, melyben kétezer emlékérme volt elrejtve. A zsidó történelem tanulmányozása után a rabbi megtalálta az érmék eredetét. Annak eredményeként megszállott rögeszméje lett, hogy a zsidók ismét megteremtik hazájukat – de addig nem, amíg meg nem fizetik őseik vérengzésének az árát. Moša egy korty borért ismét megállt. Hallgatósága nem mozdult. Oda voltak szegezve. ‘Így, az aranyérmékkel felfegyverezve a zsidók egy kis csoportját gyűjtötte maga köré, hogy segítsenek neki eldönteni, hogy mit tegyenek ezekkel. Hosszabb töprengés után végül elhatározásra jutottak. A rabbit utasították, hogy látogassa meg a zsidó közösségeket a világon, és ossza szét az érméket a közösségek között – a közösségnek juttatott érmék száma függjön a közösség nagyságától. Valamennyi megajándékozottnak egy szakrális ceremónián kell átesnie, és elkötelezni életét a kevésbé szerencsés zsidók és általában a zsidó ügy szolgálatának. A ceremónia titkos összejövetel volt, úgyhogy senki kívülálló ne tudja megzavarni, vagy előnyhöz jutni, ha netalán megszerezne egy érmet. A megajándékozottak szétszóródtak a világban, de állandó kapcsolatban maradtak legalább tizenhárom másikkal. Így téve olyan hálózatot alkottak, amely lehetővé tette számukra, hogy jobban egymásra figyeljenek, hogy ezen módon vezekeljenek őseik butaságáért. Kapcsolatuk emberi láncnak felelt meg, ahol egy hiányzó kapcsolat azonnal betölthető volt. ‘Hitük szerint minden megajándékozott a fiának, vagy a legközelebbi hozzátartozójának adta át az érmet, vagy akár egy jó barátnak, ha a másik tizenhárom ehhez hozzájárult. Elkötelezettségük és támogatottságuk a különböző szakmákban értékes állásokat biztosított számukra. Minthogy alkalmasak voltak arra, hogy tanuljanak, különleges életet alakítottak ki a maguk számára és ezen keresztül hatalmas vagyonra tettek szert. Elkerülendő annak lehetőségét, hogy azt saját céljaikra használják, arra kénysze138
rültek, hogy a könyveikben minden pénzdarabról nyilvántartást vezessenek és arról is, hogy azt miként használták fel a kiválasztott jelöltek taníttatására.’ ‘Amikor az apám meghalt, az érmét anyámra hagyta, hogy őrizze meg addig, amíg felnövök, úgyhogy én magam is jelöltnek tisztán maradjak. Az anyám azonban idő előtt meghalt és engem senki nem avatott be a legenda titkaiba. Mindamellett az, hogy megajándékozott voltam, nemcsak a túlélésben segített, de abban is, hogy olyan oktatásban részesüljek, amelyről mások csak álmodni tudtak.’ ‘Anyám halálával zsidó rokonokra hagytak, akik megfelelő oktatást akartak nekem biztosítani, ám az emlékérmémet kiszúrta egy francia üzletember – persze, zsidó. Ettől a pillanattól kezdve az életemben minden olyan varázslatos lett. A Sorbonne-ra küldtek, ahol fő tárgyaim a nyelvek, jog, politikatudomány és közgazdaság voltak. Tanulmányaim alatt Marx és Engels hatása alá kerültem. Aztán később, a börtönben mellőztem a világválság hatásait, és a kommunizmus szilárd támogatója lettem. Természetesen, amikor kommunista hívő lettem, az emlékérme birtoklása meglehetősen kellemetlen volt, különösen, amikor a műveletlen és ugyancsak istentagadó barátaim előtt kellett viselnem.’ Moša elmagyarázta Ottónak, hogy miután ő megajándékozott lett, ha rokonai vagy barátai egyikének valaha is szüksége lenne bármiféle segítségre, csak annyit kell tennie, hogy az emlékérme egy másik viselőjéhez fordul. Akkor elkérte Moša Joakimtől az érmét, és a peremén egy rejtett bütyköt megnyomott. Az érme felnyílt, és a tizenhárom kapcsolatot tartalmazó lista, a címükkel és a foglalkozásukkal vált láthatóvá. Joakimot elbűvölte az a papír, amelyre a listát írták; ő még soha sem látott ilyen finom minőségű papírt. A listára tekintve Ottó meghökkent a világszerte való elterjedésén; az egyikük amerikai, egy másik Németországban a Harmadik Birodalom főtisztviselője volt. Ottó elbűvölten a barátjára nézett. ‘De hogyan is fogadhatnám én ezt el anélkül, hogy a többiek ismernének és áldásukat adnák rá?’ ‘Emiatt csak ne aggódj, Ottó. Szóbeli beleegyezésüket már elnyertem. Az már megvan január óta. Ez csakis egy ülés kérdése volt, mindössze’, hazudta Moša. 139
‘De miként köszönjem ezt meg neked, drága barátom?’ Moša gyengéden Ottó vállára tette a kezét. ‘Ne terheld magad ezzel. Úgy vélem, én vagyok az, akinek köszönetét ki kell fejeznie neked. Ez az érme csak jelképes viszonzás azért, amit te tettél értem. Az életem köszönhetem neked. Segítséged nélkül a Lepoglavában valószínű alultápláltság, vagy más betegség miatt elpusztultam volna. Neked köszönhetően a büntetés lejárta előtt kiengedtek. Aztán Broz elvtársnak is sikerült otthagynia, és te az életedet nagymértékben kockáztattad.’ Moša szándékosan használta az ‘otthagyni’ szót a távozni helyett; nem akarta, hogy a többiek tudják, hogy Ottó valójában részt vett Broz szökésében. Ha Ottó majd fel akarja tárni a részleteket a családja előtt, az más, az már az ő dolga lesz. Látván Irene szemében a könnyeket, Ottó alig tudott szóhoz jutni, de Moša le tudta olvasni a hálát az arcukról. Ottó is örült, hogy erőfeszítései és a veszély vállalása, amivel a saját életét kockáztatta, elismerésre talált. Ismét a feleségére pillantott. ‘Nagyszerű érzés tudni, hogy még vannak Jugoszláviában barátaink, ugye Irene, drága?’ Elfojtva egy sóhajt, Irene válaszolta, ‘Igen, drágám.’ Mielőtt bárki is felfoghatta volna a találkozás jelentőségét, Otto fölkelt a székéből, és fogadott fiához ment. Zlatko bizonytalanul felállt, ahogy apja kinyújtott kezében az emlékérmével közeledett. ‘Most, hogy a barátunktól ezt a remek ajándékot kaptuk, hadd nyújtsam át neked. Egészen biztos vagyok abban, hogy azok, akik megbíztak bennem, benned még jobban meg fognak. Mindenekelőtt, te az vagy, ami én nem – zsidó. Törődje vele te, drága fiam, mert soha sem tudhatod, mikor lehet rá szükséged.’ Zlatko nem volt felkészülve arra, hogy vitatkozzon, de nem tudta megállni, hogy szót ne emeljen. ‘De Pijade úr neked adta ezt, apa.’ ‘Tudom, fiam, de te vagy az, akinek erre most szüksége lesz.’ További érvek nélkül Zlatko meghajtotta a fejét, és Ottó ráruházta a csodaszép emlékérmet az arany lánccal. Az arany érintésére Zaltkó bőre csaknem megfagyott, és a teste ellenőrizhetetlenül remegett. Irene, Joakim és Moša tanúsították az apa és fiú közötti érzelmi pillanatot. 140
A hatalmas óra a kandallópárkányon ütni kezdett, és csak akkor veték észre, hogy már éjfél van. Irene szólt. ‘Nem gondoljátok, hogy ideje lenne ágyba menni? Biztos vagyok benne, hogy vendégünk, Pijade úr szeretne egy jó éjszakai álmot mielőtt Karlovy Vary-ba utazna.’ ‘Rendben van, drágám. Ürítsük hát poharunkat. Aztán megyünk utunkra.’ Ezután még néhány pohárral megittak, majd a többiek elhagyták a szobát. Ottó és Moša csendben volt, mindkettőt elfoglalták a gondolatai: Ottót Ausztria megszállása és a lehetséges háborútól való félelem; és Mošát a Sztálinnal való közeli találkozó. Ottó hirtelen felállt, Mošának jó éjszakát kívánt, és elhagyta a dolgozószobát. Moša még maradt néhány percig, a rákövetkező reggeli távozás legjobb módján töprengve. Nem akarta, hogy kikísérjék a vasútállomásra. Teljesen mindegy, hogy mennyire jó barátok, nem szabad megtudniuk valóságos úticélját. Amíg Moša küzdött a problémával, Zlatko üldögélt a hálószobájában. A szoba melege ellenére sem tudta megfékezni a hideglelését. A szokatlan ajándék, az emlékérme mérhetetlen hatást gyakorolt rá, de nem tudott rájönni, hogy ez miért történt. Azérte, mert ezt az apja, akit annyira szeret, adta neki? Vagy az emlékéremnek van valami olyan jelentősége, amely ezt kiváltja? Az ágyában heverve megnyugtatta magát, ‘Talán egy nap megtudom.’ Moša a következő reggel korán ébredt. Vidáman tekintet az új élmények elé. Vendéglátói már a konyhában sürgölődtek a reggeli elkészítésén, észre sem vették a megjelenését. ‘Jó reggelt, Irene.’ ‘Jó reggelt, Pijade úr. Jól aludt?’ ‘Félelmetesen jól, köszönöm.’ Amint mind az asztal köré telepedtek Ottó elmondta Mošának a tervüket, hogy kikísérnék őt a főpályaudvarra. Ottó erősködése ellenére, Moša udvariasan elhárította a javaslatot. ‘Valami nagyon fontos dologról megfeledkezhettél: Jugoszláviának számos ügynöke van Bécsben. A városotok a horvát forradalmárok melegágya, el tudod képzelni, hogy mi történhet 141
veled, ha a társaságomban meglátnak? Sokkal jobb lesz, ha itt, az otthonodban veszünk búcsút. El tudod képzelni, milyen rosszul érezném magam, azt hallván, hogy téged zaklatnak miattam? Még arra is felhasználhatnának, hogy engem a kezükbe kerítsenek. Érted?’ Ottó, aki türelmetlenül hallgatta Moša magyarázkodását, közbeszólt, mielőtt Moša folytathatta volna. ‘Mi nem törődünk ezzel. Ez Ausztria. Még ha megszálltan is. Sokkal jobb, mint az az átkozott rothadt Jugoszlávia.’ ‘Egyetértek, de higgy nekem. Ez a megoldás sokkal jobb neked, de nekem is.’ Ekkor Irene szólt közbe. ‘Azt hiszem, Pijade úrnak igaza van, drágám. Bizonyára ő jobban tudja, mint te.’ Irenét is az oldalán érezve, Mošának már könnyebb volt Ottót meggyőznie. Moša arra gondolt, nehogy egy félelmetes ellenfelet teremtsen. Jó lenne, ha a maga oldalán tudhatná őt. Mindazonáltal, most nem szabad gyengének lennie. Sztálin levele kifejezetten a teljes titkosságot igényelte. Nem engedheti meg magának, hogy bárkiben is bízzék. Osztrák útlevelét már elégették, és a hamvaitól teljesen megszabadultak – leöblítették a bécsi csatornarendszerbe. Párizsba vezető magányos útja valódi élvezet volt Moša számára. Miközben a másodosztályon utazott, beszélgetésbe elegyedett az utastársaival, amely olyan öröm volt, amit meg kellett tagadnia magától saját hazájában. Társaságának megemlítette lengyel származását és a franciák elismerték, mennyire kiválón bírja a francia nyelvet, de Moša meg sem említette a Sorbonne-on való tanulmányait. Párizsba érkezvén, Moša üdvözölte Pjotr Gyenyiszovics őrnagyot. Találkozásuk szívélyes volt, és Moša VIP bánásmódban részesült. Amikor már Pjotr tágas, drága bútorokkal berendezett lakásában voltak, Moša alig tudta elrejteni meglepetését. Azonnal elámult a munkásosztály és a burzsoázia ízlése közti különbségen. Meglepődése nem kerülte el Pjotr figyelmét. ‘Ne lepjen meg ez a luxus. A francia külügy ilyen lakásokkal látja el a diplomáciai képviselőket.’ 142
‘Látom,’ volt Moša megjegyzése. Sokkal inkább a Josip Brozzal való találkozás foglalkoztatott, de eddig semmit sem említettek erről. Okosabbnak tűnt egy kissé tovább várni és aztán egy alkalmas pillanatban megkérdezni Pjotrt róla. Pjotr többnyire Moša tervezett moszkvai utazásáról beszélt, és arról a lehetőségről, hogy hosszabb időt töltsön ott. Válaszul Pjotrnak a zágrábi ügyek elrendezésével kapcsolatban, Moša biztosította őt, hogy mindenben a legnagyobb gondossággal jártak el. ‘Hol van Josip? Láthatnám őt ma este, vagy holnap?’ ‘Ez nem olyan egyszerű, Moša elvtárs. Egy hete Roussillonba szólították. Valami nagyon fontos ügyben kell ott részt vennie.’ Ez nagyon különös, gondolta Moša. Néhány hónappal ezelőtt kapott egy levelet, melyben Broz azt írta, hogy a jugoszláv és a spanyol ügyek intézése miatt Párizsban kell maradnia. Most Broz közel volt az oroszlán torkához – ott a spanyol határon. ‘Sokáig ott marad, vagy megvárhatom-e őt?’ ‘Nem szükséges, Pijade elvtárs, mert ezt nehéz megmondani. Fölteszem, hogy néhány hetet igénybe vesz. Sok mindent el kell rendeznie.’ Valami nagy dolgot sejtvén, merthogy Moszkva megváltoztatta eredeti tervét, és megengedte Broznak, hogy oly közel kerüljön a spanyol határhoz, Moša úgy döntött, hogy nem kérdezősködik tovább. ‘Mi van a Nemzetközi Brigáddal?’ ‘Oh… tudja, minden a régi megszokott. Mindig gondok. Most, hogy a háború kiteljesedett, azt reméljük, többségüket kivasalhatjuk.’ Pjotr hangszíne Mošának egy szokatlan gondot sugallt, de ebben a helyzetben nem törődött vele. ‘Tehetek még valamit, hogy segítsek?’ ‘Tény, ami tény, úgy hiszem, a segítségére akkor lesz szükség, ha Moszkvába ér. Ahogy el tudja képzelni, a főhadiszállás felelőssége, hogy tájékoztassa magát, hogy milyen jellegű segítséget igényelnek magától.’ Titokzatos hangja azt sugallta, hogy Pjotr többet tud, mint amit mondott. Moša csalódott volt, hogy egykori rabtársa és harcostársa nem gondoskodott arról, hogy üzenetet hagyjon – egy üdvözlő szót legalább. ‘Nagyon furcsa, hogy Broz elvtárs nem hagyott 143
üzenetet számomra, ha tudott az érkezésemről mielőtt elutazott volna. Nem gondolja, Pjotr elvtárs?’ ‘Biztos vagyok abban, hogy hagyott volna, ha tud az érkezéséről. Elutazása oly hirtelen történt, hogy még én is számos feladatát bevégezetlenül találtam,’ színlelt Pjotr, még mindig mérgesen Broz eltűnése miatt. Pjotr magyarázata csak részben elégítette ki, Moša most sajnálta, hogy több időt töltött Bécsben, mert látszólag amiatt mulasztotta el az igen kedves barátjával való találkozást. ‘Hagyhatok egy üzenetet Josipnak?’ ‘Igen, persze, Moša elvtárs.’ Moša elvette Pjotrtól a felkínált töltőtollat és egy papírlapot és írni kezdett. Josip elvtárs! Moszkvába menő utamon vagyok, de nem tudom, hogy mennyi ideig leszek ott. Minden esetre ismét írok neked, mihelyst megérkeztem. Jelenleg országunkban politikai zűrzavar van, és a te jelenlétedre nagyobb szükség lenne mint valaha. Főtitkárunkból, Gorkić elvtársból hiányzik a te dinamizmusod. A vezetésre pályázásod mindenképp nagyobb támogatottságot élvezne a mi indokaink alapján. Mindenki tart egy másik háborútól. Egy forradalommal egyszer s mindenkorra megerősíthetjük a hatalmunkat. Nagy tisztelettel, elvtársad a proletáriátus szabadságáért vívott közdelemben, Moša Moša Moszkvába tartó útja hosszabb időt vett igénybe, mint gondolta. Útja során az egyik vonatról a másikra szállt, ami bármi mást illetően nagyon kevés időt hagyott számára. Annyi határon át való utazás során, azt tapasztalta, hogy a táj minden határátkeléskor megváltozott. Az építészet változott, de még a vidék is különbözött. 144
Néhány napi folyamatos utazást követően Oroszországban az első fontosabb állomása Kijev volt. A városról alkotott első benyomását káposzta és rothadó krumpli szagával megtöltött szürke és mocskos utcák jelentették. Jóllehet, ekkor már meglehetősen éhes volt, a bűz oly ingerlő volt, hogy minden étvágyát elveszítette. Sóvárgóan gondolt vissza pompás étkezéseire a Zagorski Puran étteremben, Zágrábban de hamar megállapította, hogy ilyen intézmény nem létezik Kievben. Az emberek pokrócokba voltak öltözve, arcuk kifejezéstelen, jól illeszkedve Kijev házainak szürkeségéhez. Sztálint ábrázoló plakátok voltak mindenütt a városban, leginkább az utcasarkokon. A szürkeséget vörös csillagok és arany sarló-kalapácsok, a munkások paradicsomának jelképei törték meg. Látott nem messze tőle egy alultáplált kutyát, éppen napi vizeletürítésre készülve, s feltűnt Mošának, hogy milyen jól is helyezték el a plakátokat, biztonságosan távol a rossz benyomást keltő állat által elérhető magasságtól. Oroszország egyik legismertebb városának szürke megjelenése nyomasztotta Moša lelkét, és úgy látszott, az arca is fölveszi ezt a szürkés megjelenést. Megrémült a város mordságától, főként mert azt gondolta, hogy az új munkástanács helyreállítási programot fog bevezetni. Azt remélte, hogy legalább a bolsevik forradalom esedékes húszadik évfordulója előestéjén a város sokkal megnyerőbbnek fog mutatkozni. Ahogy belépett az egyik újabb üzletbe, elégedetlensége csak fokozódott. Azt érezte, hogy mint vevő nemkívánatos ott. Csaknem fél órába tellett, hogy egy darab szappant vásároljon, amelyről kiderült, hogy egy darab szürkés valami, szürke újságpapírba csomagolva. És micsoda valami volt az. Gyenge minősége nyilvánvaló volt, de az irdatlan nagysága alkalmatlanná tette, hogy becsúsztassa a tárcájába, nem is beszélve a borzalmas szagáról, amely valóban kiütötte őt. Moša nem tudta felfogni, hogy a csudában mosakszik meg valaki egy ilyesmivel, mint ez. A bolti kiszolgáló biztosította őt, hogy a szappan majd elvégzi a mosást – nem csak a testit, de a ruháét is. Amikor fogkefe iránt érdeklődött, akkor úgy néztek rá, mintha a Holdról érkezett volna. A legmulatságosabb a balkezes eladólány volt, miközben a vevőhöz oly közömbösen és durván kö145
zeledtek. Sikerült egyikükkel szóba elegyednie, mialatt kiszolgálták, és hamar rájött, hogy közömbösségük oka feltehetően a munkakörülményük – kis fizetés és hosszú munkaidő, kevés pihenéssel. Másrészt, lehetséges lenne, hogy ez a kezdeményezőkészség hiánya, avagy a jellegzetes orosz nemtörődömség jele? Bármi is, gondolta Moša, el kellett ismernie, ez hosszú távon komolyan alááshatja a proletár állam puszta létét is. Ebben az állapotban, Moša megígérte magának, hogyha, és amikor, Jugoszláviában a kommunista párt hatalomra kerül, ő majd bebiztosítja, hogy amennyire csak lehetséges, ez a helyzet, amit Oroszországban tapasztalt ne forduljon elő az ő országában. Bár felismerte, hogy az ilyen gondolkodást kívánatosnak lehet tekinteni, mégis eltökélt volt keményen dolgozni azon, hogy igazolja, miszerint az emberi teljesítmény teljesen az ösztönzéstől és a megfelelő ellenszolgáltatástól függ. Aztán amikor ismét a vonaton ült, Moša azzal szórakozott, hogy beszédbe elegyedett a helyi utasokkal, de ismét csak mélyen csalódott, főként attól, amit papagáj reakciónak tekintett. Bármikor, bármit illetően is kérdezett egy orosztól, sablonos választ kapott, azonosat, teljesen függetlenül attól, hogy hány embert kérdezett, és hányszor fogalmazta újra a kérdést. Nem tudta eldönteni, hogy ez a fajta reakció helyi-e, vagy országos. Remélte, hogy majd megtudja, amikor Moszkvába – a munkásparadicsom fővárosába – érkezik. Moszkvába érve, Borisz Zubov ezredes, Lavrentija Berija helyettese üdvözölte. Ez volt az első alkalom, mióta elhagyta Jugoszláviát, hogy Moša valóban fontosnak érezte magát. A fogadás meglehetősen udvarias volt, és Moša hamar felfedezte, hogy az NKVD új főnökének van humorérzéke, sokkal jobb, mint elődjének, Jezsov tábornoknak. Nem kérdezett rá közvetlenül Jezsov sorsára. Mint a Jugoszláv Kommunista Párt belső sejtjének a tagja, hallott olyan szóbeszédet, ami alátámasztotta a gyanúját, hogy Jezsovnak a politika színpadáról való hirtelen eltűnése az utóbbi időkbeli Tuhacsevszkij perhez kapcsolódik. Ahelyett, hogy pihenésre kapott volna időt, azonnal a Kremlbe kísérték, ahol közvetlenül beterelték Sztálin irodájába. A szinte teljesen kihalt folyosók és üres várótermek azt sugallták 146
Mošának, hogy a munkások szabadságharca nagy világvezérének ő az egyetlen látogatója. Sztálin háromszor átölelve őt, az arcára adott csókkal üdvözölte – ez a szívből jövő orosz üdvözlés. ‘Üdvözlöm, Pijade elvtárs! Nagy örömünkre szolgál, hogy vendégül láthatjuk. Azt is reméljük, maga is úgy fogja becsben tartani ezt az időt, mint kincset érőt.’ ‘Köszönöm szépen, Sztálin elvtárs. Valóban nagy öröm számomra, hogy ismét láthatom, és ilyen jó egészségben. És, higygyen nekem, a vendégszeretetét igazán értékelem. Engedje meg, hogy megragadjam az alkalmat, és továbbítsam a Jugoszláv Kommunista Párt testvéri üdvözletét. Mi a kommunista testvériség nagyobb együttműködését reméljük a jövőben.’ Sztálin tanulmányozta Pijade elvtárs kis termetét, és azonnal mély benyomást gyakorolt rá, hogy ennyire jelentéktelen személynek, jó szimatú és okos pártemberként olyan jó híre legyen. Moša jó szónok is volt, ahogy ezt tapintatos megközelítéseivel az első néhány pillanatban igazolta. Tekintve, hogy Moša megérkezését a Kremlben vacsorával akarták megünnepelni, miután túl estek a bemutatkozáson, beterelték a fogadóterembe. Az egyébként zsúfolt fogadóterem most szinte teljesen üres volt. A fő csillár alatt egy magányos asztalt terítettek meg négy ember számára. Moša kissé aggódott a kisméretű fogadás miatt, valami szokatlant érezvén, valami vészjóslót és fenyegetőt. Úgy gondolta, hogy néhány ital majd elmúlasztja a hosszú utazás miatti fáradságát. Igaza volt. A vodka azonnal feltámasztotta őt, és hamarosan olyan éles volt, mint mindig. Mošát aztán bemutatták Szergej Orlov őrnagynak, aki a Kreml őrszázad tisztjének kijáró pompás egyenruhát viselt. Sztálin utasítása szerint ő lesz majd az orosz fővárosban való tartózkodása során Moša állandó kísérője. A harmadik személy Oleg Penkovszkij ezredes volt, a Gorkij Hírszerző Akadémia főnöke. A vacsorát jellegzetesen Kreml-stílusban szolgálták fel. Moša szeme éhesen pásztázta a tálalóasztalt. Az ételek választéka még Moša ínyenc ízlését is meglepte. Mindig is irigyelte a jugoszláv arisztokrácia különcködését. Ebben az esetben egyenértékű 147
volt a Kreml fényűző ételkínálatával, amiről az oroszok híresek voltak – vörös és fekete kaviár, francia pezsgővel leöblítve. Moša tudta, hogy a vacsora közben nem kerül szóba moszkvai tartózkodásának igazi célja, ezért elhatározta, hogy élvezi az ízletes ételeket. A többfogásos kínálat emlékeztette Mošát arra az életre, amit a horvát nemesség visszamenőleg egészen a tizennyolcadik századig élvezhetett. Ez most más volt; most a munkásosztály volt az, amely a kiváltságokat élvezhette. A vacsora során politikai témákat vitattak meg, mint például a németországi helyzet, Ausztria elfoglalása és egy újabb háború lehetősége, de Moša azt is megtudta, hogy moszkvai tartózkodása csak rövid lesz. A Kreml néhány érdekes pontját megmutatják majd neki, mint a Vörös-teret és a Lenin mauzóleumot, természetesen kísérettel, és aztán ismét útra kél. Az új uticél: Gorkij! Italok és a szokásos – természetesen török – szivarok után Sztálin dolgozószobájában foglaltak helyet, de csak Sztálin és Orlov őrnagy volt jelen. Penkovszkij ezredes megígérte, hogy másnap este találkozik Mošával, aki a moszkvai operaház tiszteletbeli vendége lesz, ahol a Bolsoj Balett Csajkovszkij: Hattyúk tavát adja elő. Várakozással tekintett elé. Sztálin beszélt először, és Moša hamar megállapította, hogy szokás szerint az orosz vezető nem tért közvetlenül a tárgyra. Moša tudta, hogy neki magának kell majd felvennie a beszélgetés vezérfonalát. ‘Felteszem, hogy meghívásunk meglepte, ezért most elmondom, hogy miért kértük ide. Néhány hónappal ezelőtt a hírszerző szervezetünk beépült a jugoszláv titkosszolgálatba. Ennek eredményeként sikerült elkapnunk számos üzenetet. Ezek egyike érdekelt minket: Joszip Broz elvtárs biztonsága. Egy elcsípett üzenetből értesültünk arról, hogy a jugoszlávok eltervezték, meggyilkolják Brozt. Nagyon fontos hangsúlyoznunk, hogy több megfelelő intézkedést kell tennünk Broz elvtárs biztonsági elővigyázatosságának fokozására. Párizsi szolgálatunk az emberi lehetőség határáig mindent megtesz, hogy ezt elérje. Hacsak nem zavarjuk meg őket egy ellentervvel, a végén még, nos, elérhetik a céljukat. A legfőbb gond, hogy nem tudjuk, ez a véres háború Spanyolországban meddig fog tartani.’ 148
Sztálin ekkor megállt, tudatosan elég időt hagyva, hogy gondolkozhasson, hogyan oldja meg a problémát. Miközben Sztálin folytatta, hogy kifejtse a probléma összetettségét, Moša agya másutt járt. Sztálin fejtegetése alatt Moša azt is megtudta, hogy Pjotr Gyenyiszovics őrnagy miként helyettesítette Broz fényképét egy halott emberével, és ettől támadt egy ötlete. El is mondta. Sztálin meghallgatva Pijade mentő eljárásra vonatkozó javaslatát, elégedett volt. Ez a kis zsidó olyan értékesnek bizonyult, mint a testsúlya aranyban mérve, de Sztálin csendben maradt, ami Mošának hosszú időnek tűnt. ‘Nagyszerű ötlet, Pijade elvtárs. Ez még nem jutott az eszembe.’ mondta végül Sztálin. Aztán folytatta, ‘El kell ismernem, nagyon eredeti. Elképzelhető, hogy jobban működik majd, mint bármi más.’ Látható elégedettséggel dörzsölte össze a kezét. Viszonzásként Mošát elöntötte Sztálin jóváhagyása, de valami valahogy nem illett ide. Miért sietnek ennyire? Sztálin róka szeme észrevette Pijade arcán az enyhe árnyat, s ahelyett, hogy megpróbálta volna kitalálni az okát, folytatta. ‘Ebben az esetben, egy jelölt kiválasztásával folytathatjuk. Magának be kell őt tanítania minden olyan körülményre, amiről úgy véli, hogy fontos ehhez a szerephez. Valamennyi végzősünk katonai és hírszerzői kiképzésben részesült, de Penkovszkij ezredes segíteni tud magának a kiválasztásban, merthogy ő az akadémia felelőse. Amikor a jelöltet már kiválasztotta, magának kéthetente jelentést kell küldenie Orlov őrnagynak címezve. A záróvizsgát azonnal megrendezzük, mihelyst megkapjuk a zárójelentést, mely igazolja, hogy a jelölt készen áll szerepe átvételére. Mindenek felett fontos, hogy se maga, se a kiválasztott jelölt ne beszéljen a kiképzés céljáról vagy szándékáról.’ ‘Még Penkovszkij ezredessel sem, Sztálin elvtárs?’ ‘Mondtam, hogy senki sem tudhatja hármunk kivételével.’ ‘Értem, Sztálin elvtárs.’ Nem kerülte el Moša figyelmét, hogy miközben Sztálin utasított, Orlov néhány felkavaró pillantást cserélt vele. Moša eltöprengett, ez csak az én vad képzelődésem lenne, vagy ők valami sötét dologra készülnek? Remélte, hogy mire elmegy innen, meg fogja érteni ezt a titokzatos viselkedést. 149
Miközben ezen gondolkozott, Orlov megszakította. ‘Amint Sztálin elvtárs mondta, azt akarjuk magától, hogy a legjobb kinézetűt válassza ki. Ha meg van a legmegfelelőbb jelölt, akkor kidolgozhatjuk a tervet. Semmilyen körülmények között sem árulhatja el a valódi személyét másoknak. Ezért, szükségünk van a szavára, hogy bármit is döntünk itt, örökre titok marad – bármi is történik a jövőben.’ ‘Becsületszavamat adom, hogy a beszélgetésünket soha sem ismétlem meg, soha sem tárom fel az igazságot, ameddig csak élek,’ mondta Moša. Moša nyilvánvaló őszinteségével megelégedetten, Orlov további utasításokkal folytatta. Annak ellenére, hogy minden részletre kiterjedő információt kapott, Moša most pontosan annyira tanácstalan volt, mint a beszélgetés elején. Sztálin egész idő alatt a vodkáját iszogatta, és Moša feltételezése szerint fontos dokumentumokat olvasgatott. Egyheti moszkvai tartózkodás után Moša végül Gorkijba utazhatott. Ahelyett, hogy közvetlenül választott volna ki egy jelöltet, azon erősködött, hogy először valamennyi jelölt fényképét és személyi adatait tanulmányozhassa, és csak azt követően olvassa el a róluk szóló jelentéseket. Miután számos mappát áttanulmányozott, úgy döntött, hogy csak két jelöltet szemlél meg, nem ötöt, ahogy Penkovszkij ezredes javasolta. Mindkét jelölttel beszélgetést szerveztek és az nagyjából egy óra hosszat tartott. Moša végső választása Tadeusz Lubickire – egy jóval az 1917-es bolsevik forradalom előtt csődbe jutott lengyel nemes egyetlen fiára – esett. Párizsban a Sorbonne-on nyert felsőfokú képzést, végzett nyelvész, és Moša legnagyobb örömére kiváló muzsikus volt. Moša nagy figyelemmel vett részt az akadémián a jelölt kiképzésében. Napjaik reggel hatkor kezdődtek, amikor körbejárták a telephelyet, és a reggeli után a kiképzés teljes lendülettel folytatódott. Tadeusz előrehaladása Moša várakozásain felüli volt, és Moša kéthetenkénti jelentése tele volt újonnan megtalált diákja magasztalásával. Minthogy a nap nagy részét együtt töltötték, barátságuk emberi kötelékké fejlődött, amit sohasem fog egyikük sem elfelejteni. 150
Egy nap Tadeusz azt ajánlotta Mošának, hogy költözzék hozzá, főleg azért, mert Moša spártai hálóhelye tizenöt percre volt Tadeuszétól, és a közelgő télben átsétálni fölöttébb kényelmetlen lenne. Lévén éjjel-nappal oly közel egymáshoz, Moša megragadta az alkalmat, hogy Tadeuszt megtanítsa sakkozni. Jóllehet Tadeusz kezdő volt, hamar feljavult a játékban, és hihetetlen sebességgel tanult meg számtalan megnyitást. Amikorra Moša kész volt, hogy távozzon, Tadeusz első osztályú sakkozóvá érett. Egyetlen dolog veszélyeztette barátságukat. Ez Tadeusz életstílusa volt, a luxus imádata és az antik bútorok iránti szeretete. Tadeusz érezte, hogy Moša elutasítja burzsoá étvágyát. Megpróbálta megmagyarázni, hogy ez a módi, ahogy felnőtt egy olyan családban, amely semmit sem nélkülözött. Azt mondta Mošának, hogy az apjának volt egy ménese, – nagyon szeretné, hogy valamikor neki is legyen, – egy palotája Varsóban, erdő és vadászház Gdansk körül, és egy virágzó porcelángyára Bécsben, melynek termékeit nagyon keresték Európában. ‘Most már tudom, miért beszélsz enyhe bécsi dialektusban, Tadeusz.’ ‘Így van. Sok időt töltöttem az apám gyárában. A porcelángyártás elbűvölt engem.’ Moša elfogadta a magyarázatát, de kimutatatta, hogy most, lévén a kommunista párt tagja, nem folytathatja a fényűző életet – fel kell hagynia vele. Még kényszerítette is Tadeuszt, hogy a legdrágább antik darabjait mélyen áron alul eladja a helyi párttisztviselőknek. Bár Tadeusz nem volt ezért boldog, úgy érezte, hogy ezzel Mošának igazolja, értékeli a barátságát, de nem volt egészen biztos benne, hogy ízlését örök időkre elnyomhatja. Az ő tanár-diák viszonyukban Tadeusz rengeteg dolgot megtanult, nemcsak Jugoszláviáról és borzalmas börtöneiről, de Moša életének is számos bizalmas részletét. Tadeusz hamar rájött, hogy Moša vallomásainak érzékeny természete lehetővé teszi majd számára, hogy bármikor zsarolja őt – persze, ha így dönt. Ugyanakkor Tadeusz meg volt azon lepődve, hogy a kis zsidó milyen magas rangú tisztviselő volt a Jugoszláv Kommunista Pártban. Azt is tudta, hogy egy ennyire értelmes egyén soha sem arathatna sikert Oroszországban, nem számít, mennyire különleges – a zsidó származása miatt. 151
Kilenc hónappal később Tadeusz készen állt a végső vizsgára. Kitüntetéssel vette is. Egyidejűleg Sztálin kérte Mošát, hogy találjon ki egy kód nevet Josip Broz számára. Moša olyan kódnevet választott, amit a horvát nyelv alapján vezetett le: TITO – Tajna Internacionalna Teroristicka Organizacija, Titkos Nemzetközi Terrorszervezet. A nevet minden elkövetkező levélben Josip Brozra hivatkozásként használják majd. Moša elutazása előtti este Tadeusz, Penkovszkij ezredes, Orlov őrnagy megünnepelték a bonyolult megbízás teljesítését. Amíg Moša és Penkovszkij ezt mindennapos megbízatásnak tekintették, a korábbiakhoz hasonlónak, addig Tadeusz úgy tekintette, mint életének keresztútra érkezését, olyasminek, ami számára azzal kecsegtetett, hogy ismét előkelően élhet majd. Mégis, Orlov őrnagy tudta, hogy Tadeusz Sztálin terveiben sarokpontként szolgál majd, és így lesz mestere – Gehlen százados – előtt is ismeretes. Másrészt Tadeusz tudta, hogy még sok időt igényel mire a végső célját eléri, lehetséges, hogy sokkal többet, mint képzeli. Felkészült arra, hogy vár. Kilenc hónap az erőteljes tanulásban olyan gyorsan elszaladt, hogy a további egy vagy két év könnyebb lesz, most hogy tudatában van annak, ami reá vár. Egy este a vacsora után Tadeusz a régi vágyat érezte, hogy kedvencei közül néhányat Csajkovszkij, Rimszkij-Korszakov és Chopin szerzeményei közül eljátsszon, melyeket honfitársai olyannyira kedveltek. Ismét leült a zongorához. Játékmódja naponta javult. Meglepte Penkovszkij ezredest és Orlov őrnagyot, akik ugyan hallottak Tadeusz képességeiről, de eddig az estéig nem volt alkalmuk meghallgatni. Minthogy maga is zenész volt, Orlov meglátta Tadeusz képességeit – egy igazi koncert művész, ha még gyakorol hozzá. Még ajánlotta is Tadeusznak, hogy önkéntesen játsszon az állami ünnepségeken, de Tadeusz jámboran válaszolt és elutasította, ‘Hogyan vesztegethetném az értékes időmet egy ilyen világi tevékenységre? A vágyaim sokkal magasabbak, mintsem hogy egy fizetés nélküli szórakoztató legyek. Ha alkalmas vagy és erre a minősítésed megvan, az a természetes, hogy egy nemesebb törekvést támogatsz.’ Ámbár Moša és Penkovszkij egyetértett, nem sejtették, hogy mi forog Tadeusz elméjében. Mindketten egyetértően bólintottak, 152
nem lepte meg őket ez a sokkal fiatalabb társuk, aki erőt, elkötelezettséget sugárzott, és mindezeken felül egy burzsoá életre való étvágyat, amit nem nyomott el magában teljesen. Megjegyzés nélkül hallgatták tovább Tadeusz természetes zenei adottságát, amit a zongora tökéletes kezelésével mutatott be. Számos bonyolult részlet raktározódott el Tadeusz fejében. Könnyedén játszott anélkül, hogy a kottára tekintett volna. Fölöttébb figyelemre méltó, gondolta Orlov. Sajnálatos, hogy néhány párthivatalnok képtelen ekkora tehetséget felismerni – a tehetség, ami az Oroszországról külföldön kialakított képet megjavítaná, és egy ennyire különlegesen tehetséges művésznek hírnevet teremtene. Tadeusz zongorájának a hangja szétterjedt a telephelyen és a szálláshelyek nyitott ablakain át, ahol a diákok tapsviharral köszöntötték minden szám végét. Moša észrevette Orlov zavartságát, de most annyira túláradó érzelmek hatalma alá került, hogy tudta, amíg él, soha sem fogja ezt a pillanatot elfelejteni. Bár tudatában volt Tadeusz iránta való rajongásának, az most és mindörökre be is igazolódott, amint átölelték egymást a végén. Ami Penkovszkij ezredes és Orlov őrnagy számára mulatságos jelenet volt. A társaik szemében ülő könnyek ellenére se tudták nevetésüket visszatartani. Minthogy Moša alacsony ember volt, alig érte el a magasabb és masszívabb testű Tadeusz vállát. A következő reggelen Moša ismét vonaton ült, most a Krímfélsziget felé haladva. Oroszországi célállomása a jaltai Livadija palota – valamikor II. Miklós orosz cár nyári menedékhelye – volt. A palota egy részét az Orosz Kommunista Párt hivatalnokainak nyári üdülőhelyévé alakították át. Azok, akiknek a kommunista evangéliumnak a parasztság és városlakók körében való terjesztése előmozdításáért biztosították a nyaralást, magukban utazhattak, míg a zsugori feleségük otthon maradt. A palota alkalmazottainak nagy része nő volt, akiket Oroszország minden részéről válogattak össze, de a legnépszerűbbek Mongólia szépségei voltak. Azért voltak ott, hogy a vendéggel minden lehetséges módon törődjenek. A vendégeket, akik egyedül ismerték az összejövetel valódi célját, úgy kellett tekinteniük, mint nyaraló hivatalnokokat. 153
Moša kezdeti kéthetes nyaralását még két héttel meghoszszabbították, mielőtt egy kis halászhajón Jaltát Szevasztopol felé elhagyta volna. Innen óceánjárón utazott a bulgáriai Várna kikötőjébe.
Belgrád, 1940 1940 elejére Moša megérkezett Belgrádba. Azonnal munkához látott. Néhány párttisztviselő segítségével Gorkić főtitkár cimborái ellen mozgalmat indított, aki egy régimódi kommunista, s elavult nézeteivel a terjeszkedő Jugoszláv Kommunista Párt útjában állt. Franjo Rukavina elvtárs tájékoztatta Mošát, hogy Gorkić néhány hónappal Moša elutazása után eltűnt Jugoszláviából, de ő eltökélte, hogy megtalálja; amikor megtalálja, Moša tudta, hogy ez azt jelenti – hidegvérű gyilkosság. Ugyanakkor Zágrábban Franjo Rukavina új akciót kezdeményezett Lavrentij Berija kérésére. Ezzel a támadással Gorkić barátainak a napjai meg voltak számlálva és Gorkić sorsa jóformán megpecsételődött. Sokan hittek a jugoszláv kommunisták közül abban a szóbeszédben, hogy Gorkić Trockijjal szervezkedett, és személyes felelősség terheli Moša és Broz bebörtönzéséért. Erre az időre a sok negatív hírverés Gorkićra nézve megtette a hatását, aki felismerte, hogy célszerűbb lemondani főtitkári tisztjéről és elmenekülni, legalább is addig, amíg a védelmet meg tudja szervezni. A Jugoszláv Kommunista Párt legmagasabb hivatalához vezető út most már tiszta volt Tito előtt.
154
6. Zágráb, 1941 A hideg időt kísérő felhős égbolt szinte tökéletes álcázást jelentett azok számára, akik 1941. április 9-edikén illegális összejövetelt szerveztek. Nem volt ez egy mindennapi este. Zágráb szokásos nyugalmát alkalmasint városszerte késői villamos zakatolás zavarta meg, míg a távoli ágyúdörgés jelezte, hogy Jugoszláviában elkezdődött a háború. Német erők masíroztak Zágráb felé, és talán már csak hetven-nyolcvan kilométerre lehettek tőle. A Harmadik Birodalom büntető hadművelete teljes szélességében folyt. Az ő háromágú villámháborújuk Jugoszláviában a Királyi Jugoszláv Hadsereg irdatlan nagy méretébe ütközött – egymillió ember. Minthogy a hadsereg mérete és a hazai föld terepviszonyai adottak voltak, logikus volt remélni a német támadással szembeni félelmetes ellenállást. Mégis, mindazok, akik jobban értesültek voltak, csupán két heti ellenállást jósoltak, vagy éppen még rövidebbet. Az előző hónap politikai zűrzavara megingatta a hadsereget, a kormányt és a polgárok harci szellemét. Március 25-ödikén Pál herceg, Péter király kormányzója vonakodva megadta magát a német katonai nyomásnak azzal, hogy aláírta a Tripartite Paktumot (Berlin—Róma—Tokió). A szerződés Jugoszláviában szinte mindenkit felbőszített, de különösen a szerbeket. A reakciójuk teljesen érthető volt, mert az ő királyuk volt, aki politikailag megaláztatta őket, egyben szétzúzva a Nagy Szerbiáról szóló évszázados álmaikat. A szerződés eredményeként a szerb lakosság Belgrád utcáin tüntetett, ‘Jobb a halál, mint a szerződés, jobb a sír, mint a rabszolgaság’ jelszót hangoztatva. Üzenetük hangos volt és világos. Ha csak a szerb lett volna az egyetlen nemzet Jugoszláviában, amely visszautasította királyuk behódolását, akkor egyszerű lett volna eloltani a politikai tűzvészt, de a szerb lázadás visszhangja Jugoszlávia szerte végigfutott. Ez volt az első alkalom, hogy valamennyi nemzetiség közös nyelvre talált, ámbár különböző okok miatt. A horvát nemzet számára úgy látszott, hogy a 155
szerb lázadás megnyitja a függetlenné váláshoz az utat. A hazafias düh szökőárján a belgrádi helyőrség néhány tisztje, a Nagy Szerbia álom megőrzésének utolsó megoldásaként, puccsot hajtott végre. Több szerb párt részleges, a szerb ortodox egyház és a szerbiai művelődési klubok teljes támogatása mellett is ez veszedelmes döntés volt. A gyakorlatilag dühöngő őrült Hitler, aki a délszlávokat alsóbbrendű embereknek tartotta, elhalasztotta Oroszország elözönlését, és elrendelte a Büntető Hadjáratot, hogy megtanítsa a balkáni parasztokat arra, hogy ő mennyire felsőbbrendű árja. Ezért április 9-edike nagyon fontos volt a horvátok számára, akiknek még sohasem kellett megtapasztalniuk szeretett városuk, Zágráb elfoglalását. Az este számos embernek ugyancsak nagyon fontos volt: Vlatko Maček, Horvátország választott miniszterelnöke; Ante Pavelić, a hírhedt terrorszervezet, az Usztasa vezetője; és Tito, a Jugoszláv Kommunista Párt első titkára számára. Vlatko Maček egy kis horvát faluban, Kupinecben született, és 1903-ban a zágrábi egyetemen jogi végzettséget szerzett. Stjepan Radićnak, a Horvát Parasztpárt alapítójának volt közeli munkatársa. A Habsburg Birodalom felbomlása után Horvátország a szerbek, horvátok és szlovénok új királyságának lett a része, és a Horvát Parasztpárt az egyik legerősebb politikai csoporttá emelkedett. A belgrádi képviselő gyűlésbe 1920-ban beválasztották, Maček lett a párt vezére Stjepan Radić 1928-as megöletése után. De amikor a következő évben Sándor király személyes diktatúrát vezetett be, Mačekot egészen addig bebörtönözték, amíg a királyt 1934-ben meg nem gyilkolták. Az évtized második felében a Horvát Parasztpárt társult és együttműködött néhány szerb párttal, és 1938-ban a cinkelt választások ellenére az összetett ellenzék csaknem kiütötte a kormányt. Mint Horvátország miniszterelnöke (Horvátországnak akkor meglehetős önállóságot engedélyeztek) Maček a Belgrádi parlament miniszterelnök helyettese lett. Minthogy a Harmadik Birodalom elismerte Horvátország törvényes vezetőjének, közel került ahhoz, hogy megteremtse Horvátország független államát. 156
Ezen a bizonyos estén Zágráb felső városában Maček titkos találkozón vett részt Edmund Weesenmayerrel, akit a harmadik Birodalom külügyminisztere, Joachim von Ribbentrop bízott meg, mint különleges tárgyaló felet. A megszállás előestéjén folytatott utolsó tárgyalásuk nagyon sok feszültséggel terhelte meg Maček keményvonalas megközelítését, ugyanakkor beleütközött a német különleges megbízott hajthatatlan álláspontjába is. Maček tudta, a találkozó után nem lesz több döntés, ezért komolyan megpróbált a holtpontról elmozdulni, de szándéka egyoldalú maradt. Az akadály Horvátország függetlensége volt, amit számtalan feltétel korlátozott, és ezek teljesen elfogadhatatlanok voltak. A Harmadik Birodalom kitartott amellett, hogy Horvátország vezetője nyilvánítsa ki a horvát független államot. Hitler hitt abban, hogy ha létrehoz Jugoszlávián belül egy elkülönült államot, a németek a horvátokat az egész Balkán-félsziget őrei szerepében hagyhatják. Maček a népe számára igényelt szabadságot. Nem volt felkészülve arra, hogy kielégítse Hitler igényeit. Weesenmayer kivárt a beszédeknél, és a német tüzérség mennydörgése volt a meggyőző adu. Maček a másik oldalon makacsul ellenállt a német nyomásnak, jóllehet a helyzete kétségbeejtő volt. E pillanatban megkérdezhette magától, hogy igaza van-e vagy sem. Ha a gondolat átsuhant az elméjén, akkor egész maradék életében üldözni fogja. Ante Pavelić egy kis boszniai faluban, Bradinán született és ugyancsak a zágrábi egyetemen szerzett jogi diplomát 1913-ban. Még mint diák csatlakozott a jobboldali Horvát Nemzeti Párthoz és annak titkára lett. 1920-ban a Zágráb városi és az országos vezetésbe választották. Hét évvel később a belgrádi alkotmányozó gyűlés egyik küldötte lett, de ellenezte a kormány egybeolvasztó politikáját. 1929-ben, amikor Sándor király bevezette a diktatúrát, mind a kommunista, mind a fasiszta pártot betiltva, Pavelić előbb Magyarországra, majd Olaszországba menekült. Itt megszervezte a forradalmi horvát nemzeti mozgalmat, az Usztasát – usztati = felkelni, fellázadni. Ez a csoport szervezte meg az Sándor király elleni merényletet 1934. október 9-edikén Marseille-ben. Pavelić 157
elhatározta, hogy elpusztítja azt az embert, aki a független Horvátország létrehozásának az útjában állt. Nem jött rá arra, hogy Josip Broz volt az, aki a mozgalmába néhány kommunistát beférkőztetett, végrehajtatta a merényletet, és a felelősséget Pavelićre terhelte. Most, Bari börtönében, Benitu Mussolini generalisszimusz védelmét élvezve, buzgón várakozva, Pavelić remélte, hogy Maček tárgyalásai nem vezetnek eredményre. Azok meghiúsulása megnyitná előtte az utat, hogy Horvátország vezére legyen – olyan vezér, akinek a legmagasabb tisztségbe való emelkedését a német megszálló erők támogatása, és nem a demokratikus választások teremtenék meg, a választásokról tudta, hogy sohasem nyerné meg őket az általa lenézett emberek – a vidékiek – támogatása hiányában. Az emigrációban töltött hosszú éveken töprengve, merthogy úgy vadásztak rá, mint a köztörvényes bűnözőkre, előbb Magyarországon, majd Olaszországban, feje állandóan a lesújtó bárd alatt volt, meg volt győződve róla, hogy ő a jogos vezér. A tárgyalások meghiúsulása lehetőséget biztosítana számára, hogy valahány ellenségét könyörtelenül elpusztítsa, de azokat is, akik elleneznék a módot, ahogy ő a ‘szabad’ Horvátországot vezetné. Nem messze a Felső-várostól – Gorni Grad – Zágráb déli külvárosába, a Pešćenica körzetébe több látogató érkezett, akik aztán egy gyümölcsöskert közepén álló hatalmas csűrben tűntek el. Összejövetelük igen szigorúan őrzött titok volt. Vagy a késő esti villamossal, vagy autón, biciklin, lovas kocsin jöttek. Akik a saját járművön érkeztek a helyszínre, azokat figyelmeztették, hogy rejtsék el azokat a piaci kertek, vagy gyümölcsösök között, melyekről Pešćenica ismertes. Nem messze a titokzatos nagyságú csűrtől, volt egy kis falusi ház, ahol nem csak annak lakói tartózkodtak, hanem a Kommunista Párt hivatalnokainak csoportja is, várván a Gorni Gradból a híreket. A hír egy különleges motorbiciklis hírvivővel érkezett volna. Kis időnek el kellene telnie ahhoz, hogy megkapják tőle. Miközben a csűrbe érkezőket utasították, hogy igazolják magukat a személyazonossági kártyájukkal, és suttogjék el a jelszót, mielőtt bebocsátást nyernek. A biztonságért Franjo Rukavina volt a 158
felelős, akinek hatalmas alakja a küldöttek fölé tornyosult. Nagy termete és barbár megjelenése mindenkit elijesztene, aki oda akarná dugni az orrát, vagy hívatlanul megkísérelné a belépést. A csűrön belül már népes hallgatóság gyűlt össze, akiknek a hangja, ámbár csendesítették őket, könnyen meghallható volt kívülről. Néhányan a szalmán ücsörögtek, melyet a falak körül felbáláztak, míg a többiek középen összebújva ültek, hogy melegítsék egymást. Létszámuk közel a kétezerhez, ideszámítva a Horvátország minden részéből érkezett küldötteket. Ahogy az idő múlt, a hallgatóság, mely nem volt tisztában a nagygyűlés céljával, nyugtalanná vált. A levegőt megtöltő olcsó dohány és fokhagyma bűze néhány városlakóban rossz járulékos érzéseket okozott, akik életükben talán első ízben elegyedtek el vidéki emberekkel. Beszélgetésüket néha egy hivatalnok szakította félbe, aki igyekezett őket csendre inteni. Az egyik hivatalnok türelmetlen lett, észlelvén, hogy képtelen lesz a küldötteket tovább várakoztatni anélkül, hogy elárulná a titkos ülés célját. Azt tanácsolta az ügyeletesnek, hogy tenniük kellene valamit. ‘Marko elvtárs, menjen ahhoz az átkozott ablakhoz, és kérdezze meg őket, hogy mikor kezdhetünk. Láthatja, az emberek vacognak a hidegtől.’ Marko válasz nélkül fölkelt, és felkapta a lábánál lévő lámpást. Ahogy közeledett az ablakhoz, eszébe ötlött, hogy miként is hangsúlyozta Iván elvtárs az ‘őket’. Úgy tűnt neki, lehetséges, hogy Iván elvtárs irigyelte mindazokat, a Jugoszláv Kommunista Párt belső sejtjében, akik a csűrtől nem messze álló meleg házacskában gyülekeztek. Vagy az elvtárs torkig van a kommunista hierarchiával, mely oly sokáig hagyja őket várakozni? A házacskából jövő jelre várva, Marko látta a meleg ruhákba öltözött küldötteket, miközben ő, aki nem mozoghat, akinek egy helyen kellett immár egy órája ülnie, a testén egészen az arcáig, valamint kezéig, lábáig végig kúszó hideget érzi, nem is beszélve két hatalmas lábfejéről. Minthogy a házacskából nem érkezett jel, Marko ismét fölemelte ütött-kopott lámpását, és megismételte a jeladást. Micsoda hatékonyság, gondolta Marko. Mi lenne a háborúban, ha egy egyszerű jeladást háromszor kellene megismételnie? Miközben adta 159
az előre megbeszélt jeleket, minden szem rászegeződött, és csak akkor vették észre a küldöttek, hogy valaki más is jelen van. Nyilvánvalóan némelyek gyanakodtak, míg mások csodálkoztak azon, hogy mi folyik itt. Ebben a pillanatban Marko nagyon fontosnak érezte magát, minthogy ő volt az egyetlen a csűrben, aki értette a jelet. Tekintve, hogy tengerész volt, korábban egy kis kereskedelmi cég alkalmazta, mely az adriai partok mentén ügyködött, minden nemzetközi és hazai jellel tisztában volt. A piackert túloldalán feltűnt jelzés arról tájékoztatta őt, hogy a végrehajtók végre megegyeztek, és hogy hamarosan a csűrben lesznek. Marko elhagyta őrhelyét a megkapott pozitív válasz felett érzett elégedettséggel. ‘Iván elvtárs, itt lesznek tíz percen belül.’ Késedelem nélkül Iván fölkelt a faládáról, melyet ülésnek használt, fölemelte kezét és elkiáltotta magát, ‘Csend. Csendet kérek!’ Csupán csak a beszélő asztala közelében ülők közül néhányan figyeltek fel Iván hangjára. Marko rájött, hogy csak a nyakában madzagon lógó síp kelthet kellő figyelmet. Három éles sípolás hasította át a sűrű levegőt és csendesítette le az embereket a csűrben, miközben Iván elvtárs szöghúzó kalapáccsal csapott a rögtönzött asztal lapjára. A küldöttek inkább vették a kalapácstól jövő üzenetet, mint a kiáltásból eredőt. Azok, akik Ivánt közelebbről ismerték, keménysége tudatában voltak, számoltak agresszív jellemével és a lehetőséggel, hogy a kalapács esetleg valaki fején is kiköthet. Míg egyesek elfoglalták a helyüket, Iván folytatta a kiáltozást. ‘Küldött elvtársak, foglaljanak helyet!’ A többség válaszolt a második felhívásra, amint Rukavina vad arckifejezését észlelték, ami azt sugallta, jobb lesz a parancsot végrehajtani. A hirtelen beállt teljes csend lehetővé tette Ivánnak, hogy kissé halkabban szóljon a hallgatóságnak. ‘Megkaptuk a jeladást, elvtársak. Tito főtitkár elvtárs Moša Pijade, Lala Ribar és Edvard Kardelj elvtársak társaságában hamarosan megérkezik, hogy szóljon a gyűléshez. Most, hogy tudjátok, szeretnélek megkérni titeket, hogy üdvözöljük őket, amint megjelennek.’ 160
Ebben a pillanatban a csűr ajtaja lassan kinyílt, éppen csak annyira, hogy egyszerre egy ember besurranhasson rajta. Legmegbízhatóbb végrehajtói társaságában Tito jelent meg a bejáratnál, mire a küldöttek egy emberként álltak fel, és felkiáltással és jelszavakkal üdvözölték a régen várt érkezőket. ‘Živio drug Tito, Živjela Partija. Éljen Tito elvtárs, éljen a Párt.’ Tito és társasága rangjuk rendje szerint helyet foglalt a rögtönzött asztal körül, míg Moša a pulpitushoz lépett, fölemelte mindkét kezét, hogy jelt adjon az önkéntelen éltetés beszüntetésére. ‘Elvtársak! Azért vagyunk itt ma este, hogy ne csak a mi saját jövőnket, hanem az országét is eldöntsük. Sokan közületek tisztában vannak azzal, hogy országunk zűrzavarban van, Pál hercegnek, Péter királynak és mindazok szűklátókörűségének köszönhetően, akik részt vettek az államcsínyben. Az ő felelőtlen tetteik halálos csapást mértek a horvátok és a szerbek közötti tárgyalásokra…’ Moša szándékosan megállt néhány másodpercre, hogy lássa eme aljas hazugság hatását, amely feltételezte, hogy volt ilyen lehetőség, aztán folytatta, ‘és valójában Jugoszlávia létére. Az eredmény, hogy Hitler csapatai közelednek városainkhoz, Belgrádhoz, Szarajevóhoz és Zágrábhoz.’ ‘Nincs az a mód, hogy a jugoszláv hadsereg két hétnél tovább létezne. Talán még kevesebbig. A jugoszláv hadsereg teljesen felkészületlen, jóllehet, az ereje a mi előnyünk. Hírszerző jelentések igazolják, hogy országunkat a német hadsereg negyven hadosztálya özönlötte el – négyszázezer modern fegyverekkel felszerelt katona. Az ő fő erejük a több páncélos hadosztály és a jobb minőségű tüzérség, huszonhárom német, kilenc olasz és három magyar hadosztályból áll.’
161
‘Néhányan megkérdezhetitek, hogy egymillió katona nem ér-e többet, mint négyszázezer betolakodó? Jóllehet, a különbség a mi oldalunkat erősíti, de elavult ágyúink, a harci morál és az egység hiánya, s páncélosok hiányában még egy sokkal kisebb haderő ellenfeléül sem illenénk. A jugoszláv államok közötti nézeteltérések gyenge kapcsolatot eredményeztek – olyan kapcsolatot, amelyet tetszés szerint könnyű elszakítani, főként az ugyancsak gyenge vezetés miatt. A mi kötelességünk, hogy harcoljunk az ellenséggel, és készek vagyunk arra, hogy erős és építő vezetést ajánljunk. Számos ügyintézőnk kapott katonai kiképzést, és elért bizonyos rangot az osztrákmagyar hadseregben, és közületek többen bátran harcoltak Spanyolországban. Nem lesz semmiféle előítélet, sem nemzetiségi, sem vallási vagy kulturális tekintetben. A legfontosabb, hogy összefogjunk a közös ellenséggel szemben.’ ‘Engedjétek meg, hogy Edvard Kardelj elvtársat szólítsam, hogy röviden felvázolja a történelmi helyzetünket.’ Edvard Kardelj fölállt, és a szószék felé lépett. Félúton találkozott Pijadeval, megrázta a kezét és folytatta lépteit a szószékhez. Lévén valamivel magasabb, mint Moša, de erős alkatú és arany keretes szemüveget viselve, Kardelj elvtárs hihetetlen tiszteletet parancsoló volt. Szlovéniai származású volt, és első osztályú szónok, a lámpásnál foglalt helyet, fölemelte a kezét, és azonnal csendre intette a hallgatóságot. Több küldött tekintette őt a jugoszláv kommunista mozgalom atyjának, míg mások Jugoszlávia Marxának nevezték. ‘Küldött elvtársak! Nem kívánok a ma esti gyűlés okairól beszélni. Ezt majd szeretett főtitkárunk, Tito elvtárs megteszi.’ A hallgatóság néhány másodpercre megszakította őt, hogy Titót éltesse. Kardelj folytatta,
162
‘Amiről beszélni fogok, nagyon összetett tárgy, melyet igyekszem majd egyszerű nyelvre lefordítani, és ez a viharos történelmünk, mely újra megismétli magát, csupán különböző alak- és részarányban. Titeket a múltunkról is tájékoztatnom kell, merthogy tudom, sokan közületek nem tanultak erről az iskolában. Ha nem tanulsz a múltról, akkor nem lehetsz tisztában az örökségeddel, amiért az őseink harcoltak, miközben kiömlött vérük áztatta a szabadsághoz vezető utat. Szerencsétlenségre a történelemkönyveket átírták, így nem meríthetünk büszkeséget a történelemből, mely könnyen megmutathatná nekünk az irányt, melyet követnünk kell a szabadságunk elnyeréséért. Létetek gyökerei titeket a dicsőséges múltunkhoz kötnek. Ezért had’ mondjam nektek –’ Hirtelen feltárult a csűr ajtaja és egy fiatal lépett be. Kardelj azonnal abbahagyta a szónoklatot, melyet Tito arra szánt, hogy kitöltse az időt, és felhevítse a hallgatóságot. Most elérkezett a kritikus pillanat, amit vártak, a remélt, már rég esedékes látogató érkezéséé. Kardelj azonnal felismerte Smiljan Pečjak elvtársat, Tito személyes küldöncét. A fiatalember végigment a termen, és átadott Titónak egy papírt, amelyet a küldönc a zsákjából húzott ki. Kardelj úgy tekintette beszédét, mint nagyon fontos bemelegítőt, s nemcsak időkitöltő eseménynek, ezért elhatározta, hogy folytatja, amíg Tito maga elolvassa az üzenet tartalmát. Ekkor azonban Tito jelezte Kardeljnek, hogy hagyja abba a tirádáit. Tito fölemelte a székről sovány testét, de a helyett, hogy a szószékhez ment volna, onnan beszélt, ahol volt. ‘Elvtársak! Éppen most kaptunk egy üzenetet a Felső-városból, mielőtt azonban a tartalmát feltárnám, engedjétek meg, hogy ennek a nagyon fontos gyűlésnek a célját ismertessem. Mindegy, hogy mit éreztek azzal kapcsolatban, amit mondani szándékozok, az a fontos, hogy meggyőző döntésre jussunk ma este. A döntésetek nemcsak a ti életeteket, de a gyermekeitek életét és Jugoszláviában embermilliók életét fogja befolyásolni. 163
Most engedjétek meg, hogy a hírt elmondjam. Bizonyára néhányan már tudatában vannak annak, hogy Maček, Horvátország miniszterelnöke tegnap óta a Harmadik Birodalommal záró tárgyalásokat folytatott. Ismételt mérlegelés után Maček elutasította az igényeket és a feltételeket, melyeket a Harmadik Birodalom támasztott Horvátország függetlenségének kinyilvánításával kapcsolatosan.’ Tito szándékosan néhány pillanatig szünetet tartott, hogy a Mačeknek Horvátországgal kapcsolatos elképzelésére vonatkozó következtetés leülepedjen, jelezvén tiszteletét a horvát vezetővel szemben, holott inkább zugügyvédnek és nem vezetőnek tekintette. Titónak hagynia kellett a vidéki embereket, hogy többnyire becsüljék Mačekot, azzal a benyomással, hogy egyetért a miniszterelnökkel. ‘Elfogadta volna-e, hogy Jugoszlávia az ellenségeink, Olaszország, Magyarország és lehetséges, hogy Bulgária között felosztásra kerül, és őt a német imperializmus ellenőrévé állítják? Mi mindannyian tudjuk, hogy mit jelentene az egyáltalán Jugoszlávia létét illetően. Még ha el is fogadta volna a német javaslatokat, nincs arra semmi garancia, hogy azt a Harmadik Birodalom be is tartja. Egyetlen feltétel áll rendelkezésre újonnan létrehozott államunk számára, a Harmadik Birodalomnak való teljes behódolás, ami a német hadseregnek biztos átvonulást jelent a területünkön, utak, hadianyagok és teljes ellátás korlátlan biztosítását. Viszonzásként, a Harmadik Birodalom csapatai megvédik és őrzik a független állam létét mindaddig az ideig, amíg a saját haderőnk nem lesz képes az állami ügyek intézésére. Ennek teljes költsége a horvát emberekre hárul, és a háború végén ezt visszafizetnék az akkor érvényes pénzben, mint jóvátételt. Közben Maček irányíthatná az országot a kedve szerint. A miniszterelnök elutasította a kérést, jóllehet elismerte a horvát emberek igényét, akik szabad és demokratikusan kormányzott államban akartak élni, az 164
első horvát király Tomislav 925-ben történt megkoronázása óta.’ Tito egy pillanatnyi szünetet tartott azt remélve, hogy ez a történelmi emlékeztetés az ő javára fogja a hallgatóságot billenteni. ‘E történelmi tény serkentette a miniszterelnököt, hogy elutasítsa a Harmadik Birodalom igényeit. Ami az elméjében lehetett, valószínűleg nagyon egyszerű. Az ő elfogadását csupán az igazolhatná, ha ő válhatna a Tomislav idejétől való első egyesített Horvát Állam vezetőjévé. De ő azt mondta „Megtagadom, hogy szolga legyek a saját házamban”’. A küldöttek tapsviharba törtek ki és azt harsogták, ‘Éljen Maček, éljen Tito, éljen Horvátország.’ ‘Az éljen a Jugoszláv Kommunista Párt’ jelszó elmaradása ekkor nem nagyon aggasztotta Titót. A valódi mozgató rúgóit csak akkor akarta feltárni, miután már a helyzetét biztosította. Az önkéntelen éljenzést Tito megszakította és folytatta, ‘Mačekot nyilatkozatának eredményeként házi őrizet alá helyezték, és Slavko Kvaternik, egy korábbi osztrákmagyar katonai vezérezredes, a Német Legfelső Parancsnoksággal összejátszva, készül egy új rendszer bejelentésére: Nezavisnu Drzavu Hrvatsku, a Független Horvát Állam. A nyilatkozatot holnap, április 10-edikén teszik meg.’ Tito becsapta a hallgatóságot a Maček bebörtönzésével kapcsolatos feltétlen kijelentésével. Ez egy fogás volt a döntésük előmozdításához. Tudta, hogy ez a bizonyos pillanat létfontosságú volt nem csak a Jugoszláv Kommunista Párt, hanem a vezető szervek rangsorán belüli saját bizonytalan helyzete számára. ‘A mi szerbiai hírszerzőink jelentették, hogy Nedić tábornok, a korábbi jugoszláv hadügyi és tengerészeti miniszter új kormányt fog alakítani. Péter király már elmenekült Jugoszláviából, és Kairón keresztül Angliába tart. A német megszálló erők Jugoszlávia maradékát fel fog165
ják osztani az ország elleni támadásban résztvevő szövetségeseik között. Nem lesz tovább Jugoszlávia, sem valóságos Horvátország. Az egész adriai partot Olaszország kebelezi be. Ezért arra biztatlak titeket, hogy támogassátok a Nemzeti Felszabadítási Frontot, az ellenállási mozgalmat. A hadművelet, amire gondolok a közös ellenséggel szemben partizán taktikával fog harcolni addig, amíg nem nyerünk elegendő erőt ahhoz, hogy nyíltan is harcoljunk. Tudom, hogy köztetek számosan lehetnek, akik megkérdezik, nem túl korai-e ellenállási mozgalmat szervezni? Mindazoknak, had’ mondjak valamit: holnap már túl késő lesz. Úgy hiszem, ti mindannyian ismeritek a régi közmondásunkat, „addig üsd a vasat, amíg meleg” és ez most is érvényes.’ Tito fölemelte az öklét. Az egész hallgatóság ismét tapsviharba tört ki. Követték Tito példáját és fölemelték az öklüket, melyek úgy álltak ki a fejük felett, mint vörös tulipánok – a hideg levegő megtette a magáét, Tito igényét egyhangúan elfogadták. Így jött létre a jugoszláv felszabadítási mozgalom (NLF). A résztvevők közül évek múltán sokan elfogadnák a megállapítást, hogy az NLF létrehozása nem volt más, mint a Jugoszláv Kommunista Párt hatalomra jutása. De nincsen igazuk. Egyik forradalmi vagy felszabadítási mozgalom sem szükségszerűen szolgálja eredeti célját, és az NLF sem volt kivétel. Tito, Kardelj, Đilas, Ivo Lala Ribar, Ranković, Pijade és a többiek idomították az áldozataikat, még a saját tagjaik agyát is átmosták a saját céljaikért. Tudatában voltak annak, hogy egy idő múltán az ellenállás működni kezd, s mindazok, akik a nemzeti eszmék miatt csatlakoztak, az ő hálójuk csapdájában maradnak. A Jugoszláv Kommunista Párt belső sejtje által kinevezett politikai népbiztosok vitték tovább a feladatot, hogy térítsék meg azokat, akiknek bármi kétségük lenne a kommunizmussal kapcsolatban. Bárkit, aki nem értett egyet, járőr szolgálatra küldtek, ahonnani visszatérésére semmi reménye nem volt. Az áttértek közül a politikai népbiztosok a harcosok egy különleges csoportját – a partizánokat – szervezték meg, akik alkalmanként utcai ruháikat németre, usztasára vagy éppen csetnikre cserélték, hogy meg166
győzzék a horvát, vagy a szerb lakosságot az NLF-hez csatlakozásuk szükségszerűségéről. A kommunisták nagyon keményen dolgoztak útjuk során és 1942 végére az NLF-en belül abszolút hatalmat szilárdítottak meg, de politikai okokból ezt egészen 1944 elejéig eltitkolták. Kellőképp érthető módon az Usztasa és a Csetnik horvátok ill. szerbek tömeges lemészárlásával számtalan hívet hajtott Tito tárt karjába. A küldöttek szétszéledtek a piackertben és gyümölcsösökben, hogy lámpással, vagy gyertyával megkeressék a járműveiket. Az egyikük megjegyezte, ‘Hogyan szervezzem meg az ellenállási mozgalmat a falumban, amikor a falu vénei kommunista részvételt gyanítanak, melyet ők annyira utálnak?' Egy másik válaszolt, ‘Egyszerű: lődd le őket. Nem alkalmasak az ellenállási mozgalomba, függetlenül attól, hogy ki is szervezi azt.’ Az első ember, ettől a hidegvérű választól megdöbbenve válaszolt, ‘Ha erről van szó, akkor az egészet akár el is felejthetem. Ki az aki, egyáltalán tudja, hogy itt voltam, elvtárs?’ A másik ember mosolygott, élvezve ezt a záró csapást. ‘Úgy tűnik nekem, elvtárs, hogy elfeledted, miszerint mi mind aláírtuk a jelenléti ívet. Ha egy ilyen jellegű információt átadnak a náci rendőrségnek, akkor egy golyót lehet így kiérdemelni.’ Az első ember tágra meresztette a szemét, rájött, hogy egy életre szóló csapdába került. Az NDH 1941. április 10-edikei kinyilvánításával a horvát lakosság egy új állam létrehozásának a tanúja lehetett, miközben a német megszálló csapatok masíroztak Zágrábon keresztül. Megjelenésüket, bár várható volt, vegyes érzéssel fogadták. A vidéki emberek a nyilatkozatot némán elutasították. A munkások és a középosztálybeliek sem ismerték el, de az értelmiség és a habozó érdekeltségűek teljes támogatásban részesítették. Honfitársaik tekintélyes részét ennek eredményeként leölték. A Horvátország függetlenségi nyilatkozatát követő tizedik nap Ante Pavelić az olasz megszállási zónából megérkezett Zágrábba. Az Usztasa kétszáz jól felfegyverzett és kérlelhetetlenül 167
fegyelmezett tagja kísérte. Megérkezésükkel a legrosszabb diktatúra jelent meg. Jóllehet Tito az előző este a hallgatóságának blöffölt, igaza lett Maček sorsát illetően. A függetlenségi nyilatkozat napján két SS tiszt kísérte Mačeket Slavko Kvaternikhez, egy horváthoz, aki amaz osztrák-magyar ezredeshez, akinek teljhatalmat biztosítottak mindaddig, amíg Pavelić megérkezik. Mačeket felszólították, hogy mondjon le a HSS, a Horvát Parasztpárt és a horvát nemzet vezetéséről, Mint Horvátország korábbi miniszterelnöke, tudta, hogy a HSS, vagy a horvát nemzet nem az ő tulajdona. Kijelentette, hogy a horvát emberek belé vetett bizalmát csak azok az emberek vonhatják vissza, nem pedig ő saját maga. Kvaternik ezredes ezzel nem elégedett meg. Tudta, hogy ez a vidéki jogász időt akar nyerni, s ő pedig nem akarta ehhez hozzásegíteni. Akkor Kvaternik egy, a horvátoknak szóló írásos utasítást követelt Mačektől, hogy ők kötelesek békésen elfogadni az új uraikat. Maček felismerte egy ilyen utasítás jelentőségét. Ha megtagadja, az vérfürdőt jelent, és akkor semmit sem tehet azért, hogy ezt megakadályozza. Maček írásos behódolása után, április 11-edikén reggel Kupinecbe kísérték, és ott tartották 1941. október 15-ödikéig, amikor hivatalosan letartóztatták. Ezen a napon doktor Vlatko Maček, a korábbi horvát miniszterelnök Jesenovac koncentrációs táborába, néhány zsidó rab közé került. Mačeknek a legnagyobb meglepetést Vladimir Singer megérkezése jelentette, aki Usztasa rendőr népbiztos volt, Jesenovac új rabja, aki aztán az első karácsonyt megosztotta Mačekkal. Hat hónappal később Luburić tábornok utasítására Mačeket visszaszállították Kupinec faluba, ahol a feleségével és gyerekeivel együtt a háború végéig maradt. 1943 tavaszán az NLF elfoglalta a területet, és Maček Tito védelme alá került. Szűzbeszédében Pavelić elmondta az újonnan létrehozott állam polgárainak, hogy milyen lesz annak új rendszere. ‘Ezt az országot nem gumi, hanem acél golyókkal fogom irányítani…’. Azonnal Poglavnikká – legfelsőbb fővé – nevezte ki magát. Pavelić politikai háttere és gyakorlata szegényes volt. Legfőbb politikai iskolája és közreműködése arra a tényre szorítható, hogy ama terrorista szervezetnek volt a feje, amelyet az olasz és a 168
magyar hatóságok támogattak. Nem kellett neki sok idő hozzá, hogy új címhez jusson: a balkán mészárosa, olyan gúnynév, amely évekkel később majd egy másik megalomániásnak jutott ki. Pavelić ország-vezetése sok halott férfit, nőt, gyermeket és mindenekelőtt idős embert jelentett. Mindazokat, akiket az Új Világrendhez vezető dinamikus megközelítés számára tehernek vélt, egyszerűen kiküszöbölte. Támogatóinak, Hitlernek és Mussolininak teljesen alárendelten, és saját kezdeményezésére a politikai terrorizmust a kormányzás rendszereként vezette be. Pavelić diktatúrája a horvát történelem legsötétebb szakaszává vált. A koncentrációs táborok úgy jöttek létre, mint a tövis a szövevényes rózsabokrokon. Könyörtelensége olyan emberek példaképévé tette, akik a vitákban a kiömlött vért választják érvként. Azok elkötelezett támogatói maradtak még akkor is, amikor az USA-nak hadat üzent. Leginkább tisztelt emberei közül kettő, Ante Vokić belügyminiszter és Mladen Lorković rendőrminiszter angol hivatalos szervekkel kezdeményezett Svájcban tárgyalásokat, mert tudták, mire vezet majd Pavelić vak elkötelezettsége Hitler iránt. Köszönhetően Titónak, aki beépült az Usztasába, és Philbynek, aki az angol oldalról értesítette Titót a titkos tárgyalásokról, a híreket Pavelićhez továbbították, aki a két ember kivégzésére adott utasítást. Hogy kifejezze Olaszországnak személyes háláját, mert befogadta, Pavelić II. Emanuel olasz királynak adományozta az adriai part egy részét. Csakis betegsége akadályozta meg III. Emanuelt, hogy megkoronázzák és annak a partszakasznak a királya legyen. Horvátország szilaj történelmének ez a sötét fejezete a zsidók fajirtását is jelentette. Pavelić elrendelte, hogy a sárga Dávidcsillagot viseljék, és a helyi gyerekeket arra biztatta, hogy köpködjenek rájuk és dobálják meg őket kövekkel. Ez volt vagyonuk elkobzásának és koncentrációs táborokba zárásuknak az előjátéka. Ezt jelentette a valóságban a független Horvátország, legalább is, ami Pavelićet illeti. Pavelić embertelen vezetésének a tragédiája nem szorítkozott a zsidókra, sőt, ellenkezőleg, még a saját népe is ilyen kemény elbánás tárgya lett. Mindez az ember169
telenség jó melegágyat készített Tito Nemzeti Felszabadítási Frontja számára. Hogy elérje dédelgetett álmát, honfitársai győzelemre vezetését, Titónak erős szövetségesekre volt szüksége. 1942-ben a választék kicsiny volt, mégis fontos, de nemcsak Tito számára, hanem Európa többi állama számára is. Oroszország természetesen kínálta fel magát, de Titonak belülről szerzett ismerete, amit alátámasztott egy évtizedes oroszországi tapasztalata, azt sugallta, hogy gyakorlatilag lehetetlen az orosz külügyi politikát visszájára fordítani, mely tagadja a Balkán-félsziget bármely államának az önállóságát. 1912 óta az ortodox egyházi hierarchia arra biztatta II. Miklós cárt, hogy olyan politikát folytasson, amely különálló államokra alapozódik – mely politikának vallástani alapjai voltak, ami a római katolikus behatástól mentes ortodox vallás és örökség megőrzését jelentette. Az oroszországi 1917-et követő politikai változásokkal a hajdani cári politikának változnia kellett: még 1924-ben Sztálin elfogadott egy a különálló államok szövetségére alapozott tervet. Gondolkodása, azonban, sokkal inkább politikai és stratégiai, nem pedig vallási szükségszerűségekre alapozódott. Sztálin terve egyszerű volt: Jugoszláviát két államszövetségre kell bontani, a katolikusra – Horvátország, Szlovénia, Hercegovina és részben Bosznia – valamint ortodox államokéra: – Szerbia, Macedónia, Montenegro és Bosznia maradék része. Legfőbb érve az ortodox kultúra megőrzése volt, amely véleménye szerint hasonlít a kommunista evangéliumhoz, sokkal inkább, mint a katolikus teológiához. Másrészt, ha Jugoszlávia egyetlen állam marad, Róma beavatkozása érintené az ortodox lakosságot. Nagyon nehéz lenne Moszkvának ezt a beavatkozást leszerelni. Végülis feloldaná a Balkán-félsziget ortodox politikai fölényét. Egy ilyen államszövetség lehetővé tenné Sztálinnak, hogy továbbterjessze a saját márkájú kommunista tanítást, mert hogy az ortodox államszövetség gondolkodás nélkül elfogadná az ő beavatkozásait. Kelet és Nyugat közötti katonai összetűzés esetén Sztálin kemény vonalat követhetne Európa déli szárnyán, – Albániában, Görögországban, Olaszországban, és még Törökországban is – Oroszország Achilles-sarkán. Ez az elrendeződés szintén 170
lehetővé tenné neki, hogy kijusson a meleg tengerekre Montenegró kikötőin keresztül, és így végülis uralhatná az Adriai- és a Földközi-tengert. Az angolok számára Gibraltár inkább teher, semmint érték lenne. Egy ilyen uralom az észak-afrikai és a déleurópai államok megingatását célzó hosszú-távú terveit szolgálná. Tito másik választása a hatalmas Anglia lenne, parlamenti monarchiájával, jóllehet teljesen idegen volt számára. Gyűlölte a királyokat, merthogy a proletárhatalom kiterjedésének korlátait látta bennük. Anglia a hagyományaival, szilárd kormányával és virágzó gazdaságával nem nagyon lehet a kommunista eszme áldozata. Tény, ami tény, a nyugati demokrácia védőbástyája lehet. Tito, aki a nyugati életformát mélyen lenéző, szélsőségesen kemény vonalúnak tekintette magát, aligha hihette, hogy elkötelezi magát Angliához, legalább is közönséges körülmények között nem. Hogyan is tehetné? Az angol politikai rendszer volt a főgonosz Tito számára. Viszont egy olyan háborúban, mint ez most, miként is mellőzhetne egy ilyen lehetséges összekapcsolódást? Természetesen, semmiképp. A dolgok most mások. Mindig hitt abban, hogy a túlélés érdekében még az ördöggel is szövetkezni lehet. Megfontolva ennek a lehetséges, de furcsa viszonynak a következményeit, természetesnek tűnt neki, hogy segítséget keressen náluk, annak ellenére, hogy személyesen nem kedvelte Angliát. Végül is nem volt választása. Ha Sztálin úgy találta, hogy Angliából haszna lehet, akkor ő is igazolhatja Angliának Jugoszlávia számára való fontosságát. Hogy meggyőzze lehetséges szövetségeseit ennek a látszólag képtelen javaslatnak az elfogadásáról, Tito küldöttséget menesztett Oroszországba, személyes küldötte, Smiljan Pečjak vezetésével, akinek az értelme, fiatalsága és a kommunizmushoz való elkötelezettsége már önmagában befolyásolhatja a sokkal öregebb és érettebb államférfit – Joszif Sztálint. Azonban, Tito tudta nélkül, Franjo Rukavina, Pečjak biztonsági tanácsadója, a csoport kettéosztása mellett érvelt. Az ő érve az adott körülmények között logikus volt: sokkal könnyebb lenne kisebb csoportokban megközelíteni a célt, mint egy csoportban egy tucat embernek. Minthogy ez ellentmondott az eredeti tervnek, néhányan ellenezték az ötletet – persze, nem nyíltan, minthogy tudatában voltak az ilyetén ellenzés következményeinek. 171
Rukavina volt az, aki ösztönözte őket, hogy változtassák meg a véleményüket. Tervük, hogy különböző útvonalon, a németek ellenőrzése alatt álló hatalmas területeken áthaladva érjenek el Moszkvába, szinte lehetetlennek tűnt, és Rukavina önkényes megközelítése az utolsó öt küldött részére azt jelentette, hogy hagyjanak fel az úttal, megint csak Tito tudta nélkül. Több év telt el, mire Tito tudomására jutott a sorsuk, de addigra már azon alapvető igazságra is rájött, hogy kik is az igazi barátai. A maradék hét küldött közül csak Pečjak és Rukavina ért célba. Ami a többeket illeti, csakis az NKVD az a szervezet, amelynek bármi ismerete lehet a sorsukról. Angliának udvarolni, az egy másik ügy volt. Tito felismerte, hogy küldöttének egy olyan személynek kell lenni, akinek a legmagasabb szinten van diplomáciai gyakorlata – egy olyan ember, aki nem csak a nyelvet ismeri, hanem az angol életmódot, az angolokat, és mindenek felett a képviselőház politikusait is érti, tekintet nélkül azok politikai elkötelezettségére. Választása a legmegbízhatóbb helytartójára, egy angolul beszélő diplomatára, Vladimir Velebit ezredesre esett. Elismerten ő volt a leggyakorlottabb tárgyaló, az asszonyok embere, aki eredeti ötleteket alkalmaz célja elérésére – ha kell éppen elolvasva egy másik úriember leveleit. Legelső feladata az volt, hogy Churchillre összpontosítson, meggyőzze őt, nem csak az angol katonai segítség, hanem Tito politikai elismerésének szükségességéről is, ami az összecsapások végeztével hatalmának a háború-szaggatta Balkánon való megszilárdulását biztosítaná. Viszonzásként Tito a német haderőből negyven hadosztályt feltartóztatna, így képtelenek lennének Jugoszláviát elhagyni, hogy Anglia ellen forduljanak. Egy így kiagyalt vállalkozás hatott Churchill gondolkozására, de a helyzete nem volt olyan egyszerű. Számos következtetés feltételes maradt, attól függetlenül, mennyire teljes szívéből szerette volna az angol külügyi hivatal által már létrehozott hálózatot félresöpörni. A külügyi hivatal felső osztálybeli, kizárólagosan iskolázott és nemesi háttérrel rendelkező tanácsadói számára természetes volt az angol érdekeket az európai kontinensen más szemszögből kialakítani. Figyelembe véve az angol uralkodó és a jugoszláv királyi család családi kapcsolatait, az volt az elfogadott számukra, hogy a Westminster-kormánynak javasolják, hogy Pé172
ter király hadügyminiszterét, a szerb tábornokot, Draza Mihajlovićot támogassa. Jól ismert volt, hogy Szerbia az angolok oldalán harcolt Németország ellen a világháborúban. Más részről Churchill gyakorlatias volt. A nézeteiben csak szerbekre támaszkodó Mihajlović tábornok csupán a katonai műveletek egy szűk területét képviselte, és nem kellett hozzá sok idő, hogy a németek legyőzzék. Amit látni akart, egy olyan ellenállási mozgalom, amely felölel minden nemzetiséget, és ezért a németeknek nehéz lesz elfojtani. Velebittel való találkozóján Churchill kifejtette ennek a ténynek a fontosságát, ami a külügyi hivatal mandarinjait arra kell kényszerítse, hogy alkalmazkodjanak az ő gyakorlatias átigazításához. Az angol miniszterelnökkel való reménytkeltő találkozása után Velebit megfogalmazott egy óhajt Titó felé, hogy jöjjön elő valamiféle csodával. Az ő javaslata az volt, hogy gondoskodjanak egy olyan bizonyítékról, ami meggyőzheti az angol kormányt, hogy változtassanak a külügyi politikájukon Jugoszlávia viszonylatában. Jelentése olyan hangon fogalmazódott, hogy Titónak nem volt más választása, mint egyetérteni. Minthogy Oroszországban képezték ki, és első kézből származó tapasztalataik voltak a spanyol polgárháborúból, Tito és Moša rávetették magukat egy olyan terv kiagyalására, ami kemény bizonyítékot szolgáltat arra, hogy Mihajlović együttműködik a németekkel. Ötletük tervét úgy vázolták fel, hogy átlendítse Churchill hitét, és Mihajlović sorsát örökre megpecsételje. Közzétételével Tito két legyet üthetett egycsapásra. Ennek megfelelően Tito az angolok kérésre Mihajlović tábornokkal megrendezett egy találkozót, de csak azt követően, hogy a hírszerző hálózat jelentette, hogy Mihajlovićnak égetően szüksége van további fegyverre és lőszerre. A találkozót semleges területen rendezték meg azzal a céllal, hogy a közöttük a közös ellenséggel, a németekkel szemben szorosabb együttműködés jöjjön létre, alakuljon ki. Tito előre tudta, hogy találkozójuk kudarcot fog vallani. Nem volt rá felkészülve, hogy osztozzon a háborús zsákmányon. Tito utasította a partizánokat, hogy gyűjtsenek össze lopott német fegyvereket, amiket vagy a harcterektől, vagy a partizán kapcsolatokon keresztül szereztek be. Ahelyett, hogy gúlákba rakták 173
volna, azt parancsolta, hogy helyezzék el két sorba úgy, hogy könnyen felismerhetők legyenek. Előzetesen megtisztították, és használatra alkalmatlanná tették őket. A lőszeres ládákba alulra kavicsot és kőtörmeléket töltöttek. Súlyuk azonos volt a lőszerrel töltött ládákéval, így senki sem hiúsíthatta meg az átadási szertartást. Amikor a csetnikek megérkeztek, meg voltak hatódva a partizánok fegyelmétől, szervezettségétől, és mindenekelőtt, a német fegyverek széles sorától, a szépen csoportokba rendezett tiszta ládákkal, benne az azonnal felhasználható lőszerrel. A csetnikek úgy gondolták, hogy az ajándék Tito jóváhagyásának pozitív jele. Azonban megzavarodtak és megdöbbentek, amikor fegyverrel arra kényszerítették őket, hogy sorakozzanak fel a fegyverek mögött Tito fényképésze – Moša Pijade – előtt. Néhányan német egyenruhába öltöztek és Vaskereszt érdemrendet viseltek. Senki sem tudta a szinte vicces összejövetel célját, persze Titót és Mošát kivéve. Micsoda egy hatásvadász kép! Több partizán is azt hitte, hogy Tito csak meg akarja alázni a csetnikeket. Míalatt minden kép egy másolatát külön futárral Kairóba küldték, a Különleges Műveletek Végrehajtása (Special Operations Executive, SOE ) hivatalnak címezve, a többi másolatot a partizánok őrizték meg, hogy a háború végeztével a háborús bűnösök ellen felhasználják. Megint csak két legyet egy csapásra. A cinkelt fényképeket a SOE és Londonban Velebit is megkapta. Azt mutatta, hogy a csetnikek magas rangú német tisztektől fegyvereket és lőszert kapnak. A következtetés nyilvánvaló volt, de Churchillt ez még nem elégítette ki. Valamiféle megrendezettséget érzett. Hogy biztosítsa magát, egy csoportot küldött Jugoszláviába – a küldöttséget katonaember vezette, aki inkább katonai szempontból mérte fel a helyzetet, nem pedig politikailag.
174
7. Montenegro, 1943 1943. május 27-edikén sötétedéskor a Royal Air Force (angol királyi légierő) magányos Halifax bombázója szállt fel az északafrikai Derna – Tripoli Rania – légi állomásról. A repülőgép féltucat utasa furcsán mutatott, legalább is, kinézetüket illetően. Harci egyenruhába öltöztek, arcuk és kezük cipőkrémmel volt feketére festve. Fejüket gyapjú sapka fedte. Kis kaliberű fegyverrel és igen érzékeny rádiókészülékkel voltak ellátva, azt a feltételezést megerősítve, hogy nehéz fegyverek hiányában és az egységük méretét tekintve, szerepük távolról sem lehet valami közönséges harci művelet. A repülőgép személyzetéről, zömmel Új-Zélandról, könnyen azt hihetnénk, hogy gyakorlatlan ifjak, pontosan ellentétben az angol részleggel, akik sokkal tapasztaltabbnak tűntek. Az újzélandiak hozzáértése azonban hamarosan eloszlatott minden téves benyomást. Feladatukat katonai pontossággal hajtották végre, ami teljes mértékben ellensúlyozta fiatalságukat. A pilóta, alig húsz éves, csak őrmester rangfokozatú, olyan ügyesnek bizonyult, mint egy repülőgép parancsnok. Mégis, idegessége teljesen érthető volt. Ez volt a második menete ugyanazon az útvonalon, és azon tűnődött, hogy vajon ez esetben értékes szállítmányát célba tudja-e juttatni. A motor hangja és a bombázó repülő magassága megakadályozta őt és utasait minden normális beszélgetésben. Nem csak a rossz időjárás és a Krétán, Heraklionban lévő német légi támaszpont volt a Typical kódnevű műveletük egyedüli akadálya, melyet szorosan védtek és titkos volt. A résztvevők úgy tudták, a küldetésük életbevágóan fontos, de nem voltak tudatában, hogy valójában mennyire az volt. Kíváncsiság a vékony cipőkrém réteg ellenére is látszott az arcukon. A Földközi-tengert keresztezve, és átrepülve a Görögország és Jugoszlávia közti frontvonalon, a pilóta jelt adott a csoport vezetőjének, hogy menjen a vezetőfülkébe. A vezető, a pilóta szé175
kéhez hajolva, a fülét közel vitte a pilóta szájához, aki kiadta az utolsó percre vonatkozó eligazítást. A Typical küldetés célja az volt, hogy ejtőernyővel Montenegro Durmitor-hegyénél lévő fennsíkra jussanak. Amelyet részben a csetnikek kis egységei leptek el, akiknek fegyelmezetlen hadnagyai bizonyosan nem fogadnák őket vörös szőnyeggel, mint egy Jugoszláviába érkező első katonai küldöttséget, és aztán további megfontolásra ott voltak a német erők is. Akik körbezárták a kopárra kopott hegyeket, felkészülve a végső támadásra, hogy lerombolják Tito erősségét, és ilyenformán az angolok földre szállását rendkívül megnehezítették. Ennek időpontja és tényleges kivitelezése képviselte az angol kormánypolitika megfordulásának a kezdetét. Mint az angol kormány hivatalos képviselőit küldték a csoportot Jugoszláviába, hogy megbizonyosodjanak arról, kinek kell a katonai támogatást nyújtani – Tito tábornoknak, az ellenállási mozgalom vezérének, másik ismert nevén Nemzeti Felszabadítási Frontnak, vagy Draza Mihajlović tábornoknak, a csetnikek vezetőjének és az emigrációsban lévő jugoszláv királyi rendszer megbízott hadügyminiszterének. A tényfeltáró expedíciót Deakin ezredes és Stuart százados vezette, csakis a két tiszt ismerte küldetésük minden vonatkozását. Miközben ellenőrizték a helyzetüket és kiadták a csapatnak az utolsó pillanatokra vonatkozó utasításokat, két rádiósuk, Wroughton és Rosenberg őrmester ellenőrizte értékes berendezéseiket, a hordozható terepi katonai készüléket, a technika utolsó szavát. Deakin tudta, hogy ha már a földön lesz, teljes mértékben Stuarttól függ, aki folyékonyan beszélt horvátul és szerbül. Stuart kapitány ismerte a Balkán népeinek a történetét és Sándor király indokait, amiért a két teljesen különböző nyelvet egyetlen néven, szerb-horvátnak nevezte el. A horvátok és szerbek közötti nézeteltérések képezték a király legfőbb gondját. Hitte és remélte, hogy egy közös nyelv eltörölné a horvát nacionalizmust, és így fokozatosan segítene abban, hogy örökre eltemessék a két ősellenség közötti különbségeket. A jugoszláv egység évszázados ellenségei a nyugati érdekeltségű horvátok, zömében római katolikusok voltak, és a keleti érdekeltségű szerbek meg zömmel ortodoxok. 176
Földetérés előtt ez az ismeret Stuartot nagyon is zavarta. Nem akarta felkavarni a rossz érzést, és megzavarni a partizánok törékeny egységét. Nem kellett sokáig várnia, hogy rájöjjön, hogy Tito ugyancsak hasonló megközelítést fogadott el, szinte azonos okok miatt. Amint a Halifax bombázó közeledett a kijelölt találkozóhelyhez, amelyet kis máglya világított meg a mély sötétségben, a gép kapitánya megnyomott egy gombot, és a zöld fény jelent meg a repülő kijárata felett. Két ezer láb (600 m) mélységben, Montenegro legvadabb részén feküdt Tito tábornok partizán főhadiszállása. Az angol GHQ hivatalos képviselőinek Közel-keletről való megérkezését nagy megelégedéssel fogadták. Jelentésük elsöprően szolgáltatta a hosszadalmasan felsorolt bizonyítékot, ami végül meggyőzte Churchillt, hogy elismerje az ellenállási mozgalmat, melyet most úgy tekintett, mint ami kikövezi a Balkán-félsziget népei egységéhez vezető utat. Churchill döntésének részeként elhatározták, hogy újabb küldöttséget menesztenek, ezúttal olyan ember vezetésével, aki a háború során Tito katonai tanácsadójává, barátjává és mindenekelőtt életre szóló csodálójává vált. Az ő támogatásával Tito nemcsak katonai, hanem politikai vonalon is sikeres lett. Barátságuk két különböző jellemű és kulturális hátterű, de egyformán értelmes, a luxus életet tekintve hasonló ízlésű ember kapcsolata lett. Stuartnak egy német légitámadás során bekövetkezett tragikus halálával vége szakadt a Titóval való egyszerű kommunikációnak. Deakin ezredest azonban nem érdekelte a szerb-horvát, amire állandóan utalt, amikor Stuart nyelvtehetségéről volt szó. Mi szüksége lett volna rá? Mindaddig, amíg Titóval németül beszélhetett, elégedett volt. Meglepetésére, Tito a németet bécsi kiejtéssel beszélte. Deakin eleinte zavarban volt, főleg azért, mert tudta, hogy Tito csak nagyon rövid időszakot töltött az osztrákmagyar hadseregben, alig eleget ahhoz, hogy fölszedje a bécsi kiejtést. Titót, Deakin ismeretei szerint, 1916-ban elfogta a cári hadsereg, és egészen az 1917-es forradalomig börtönben tartotta. Honnan csíphette fel a bécsi kiejtését? Adott a tény, hogy Tito közel egy évtizedet töltött Oroszországban, sokkal természetesebb 177
lenne, ha a németet orosz, vagy a lágyabb délszláv kiejtéssel beszélné. A háború, annak nehézségei, az állandó helyváltoztatás és a nap-mint-nap közbejött zavarok megakadályozták Deakint abban, hogy tüzetesebben érdeklődjön erről. Amikorra a második küldöttség 1943. december 17-edikén megérkezett, ha szükség volt rá, Tito már az alapfokú szükségleteket angolul is ki tudta fejezni. Mégis, ezt a pozitív kezdeményezést Fritzroy Maclean dandárparancsnok megérkezése akadályozta, akinek a szókészlete, Tito számára úgy tűnt, hogy a felső osztályhoz tartozik. Ezért, ettől kezdve Tito főleg hivatalos tolmácsára, Olga Ninčić elvtársnőre, Momčilo Ninčić, a Londonba menekült királyi jugoszláv kormány külügyminisztere lányára támaszkodott. Olga Angliában tanult, ő megértette a dandárparancsnok szókészletét. Az ő kiváló angolja az angol küldöttség minden tagját meghatotta. Gyerekkorában félrenevelődött, merthogy egy jólmenő családba született, így hát Olga hitehagyottá vált, amikor a belgrádi egyetem hallgatója lett. A Sándor király körül csoportosuló uralkodó osztályt érintő nyílt kritikájára már a rendőrség is felfigyelt, azt tanácsolták az apjának, hogy vagy szigorú megrovásban részesül, vagy küldje el máshová. A saját családtagjaitól is érkező nyomás eredményeként Olga úgy találta magát, mint akit kiközösítettek, de nem sokáig. Hamarosan új barátokra lelt, fiatalokra, akik nagyon komolyan elkötelezték magukat a létező társadalom szövetének megváltoztatására, amit ő maga már oly nagyon gyűlölt. Ekkor történt, hogy a családi szeretetet a kommunista evangéliuméval cserélte fel, és ennek eredményeként belépett az Omladiába, a kommunista ifjúsági szervezetbe. Az agymosásért felelősöknek sikerült őt teljesen a kommunista eszme teljes hívévé alakítaniuk. Talán, hogy a kínos helyzetből kiemelje, az apja elküldte Angliába, a Cambridge University-re. Angliai tartózkodása csak bebetonozta az elkötelezettségét. Számos angol fiatallal találkozott, akik osztották politikai nézeteit. Közöttük volt Kim Philby, aki anélkül, hogy ő észrevette volna, közelről vizslatta is a Balkánról jött kisasszonyt. Jugoszláviába való visszatérésekor feleségül ment egy ifjú muzulmánhoz, aki aztán a boszniai pártgépezet és földalatti rejtett hadműveletek egyik legfélelmetesebb és legismertebb alakja lett. 178
Egészen természetes volt számára, hogy a forradalmárok többségét megbélyegző helyi hatóságok a besúgó hálózataikon keresztül férje tevékenysége után kutakodnak, és később meg is figyelik. A megfigyelés eredményeként Olga maga is gyanúsított lett, annak ellenére, hogy csak alacsony szerepköre volt, ami inkább szólt a helyzetének, semmint a képességeinek. Végül is az Usztasa egy feketeinges tisztje elfogta. Tekintve, hogy ekkor terhes volt, szigorú védelem mellett vitték Szarajevó korházába. Férjét értesítették erőszakkal korházba szállíttatásáról, aki megszervezte a megszöktetését és gyermekük megszületése után egy sokkal biztonságosabb menhelyre vitte őket – Tito főhadiszállására, az erdőbe. Maclean dandárparancsnok, Churchill személyes barátjának a megérkezése az angol külpolitikának Titóval szembeni új korszakát jelentette. A kezdeti nyelvi korlátok ellenére ő és Tito megkedvelték egymást, és tartósan összebarátkoztak. A dandárparancsnok jelenléte hatalmasat lendített a Nemzeti Felszabadulási Front vezetésének elismertségén. A küldöttség nagyon fontos volt Tito számára, mert rendszeres kapcsolatot nyújtott hadianyag ellátásban, és megteremtette a lehetőséget, hogy kikövezze az utat a Jugoszláv Kommunista Párt politikai elfogadtatásához, és így az egyetlen olyan párt legyen, amelyre a háború utáni Jugoszlávia vezetése bízható. Macleannek a középkori boszniai fővárosban, Jajcében való tartózkodása csak rövid ideig tartott. Egy hónappal a vezérkari főnökével, Street ezredessel együtt való érkezése után távozott, hogy megtekintse az adriai partot – az angol háborús utánpótlás vonalát – miközben James Klugman őrnagy Jajcében maradt, hogy Titóval dolgozzon. A Pliva folyó mellett fekvő Jajce nagy hatást gyakorol a látogatóra. Épületeinek megkapó szépségét sokban emeli a török építészet hatása a stílusukra. Utcái keskenyek, zömmel meredekek és kockakövekkel burkoltak, vasárnaponként zömmel idősebb emberek sétálnak kényelmesen rajta; hétközben az erősen elfátyolozott muzulmán nők tömege jár rajtuk a piacra. Útjukat néha tűzifa kereskedők és felmálházott szamarak zavarják meg. Naplemente előtt az utak ismét megtelnek. Ekkor a muzulmán férfiak 179
sietnek napi imájukat elvégezni, útjukat a szomszédos mecset minaretjéből jövő kántáló hang vezeti. Jajce lakosságát keményen dolgozó emberek alkották, akik az adott szót többre becsülték, mint az írott szerződéseket. A város viharos történetét meglehetősen színesítette, hogy a vérszomjas II. Mohamed a Hódító vezette török hadak tartósan megszállták a területet. Ennek következtében Jajce szorosra kötött, szigorúan szófukar közösséggé vált. Nincs az az isten, aki szóra bírná őket. A város magaslati fekvése, a friss levegő és a szomorú dalköltemények – sevdah – szokatlan benyomást keltettek az angol látogatóban. Klugman már akkor találkozott ilyenekkel, amikor Petrovo Poljén – Péter-mezőn – leszálltak, innen meg a Plivavízesésekre nyílt idillikus kilátás, melyeket a helyi lakosság felé gyakran Bosznia Niagara-vízeséséseként jellemzett. Azok, akik ismerték a török elözönlés történetét és az ebből eredő meghosszabbított haláltusát, könnyen megérthetik a boszniai népdalok szomorú hangnemét. Bosznia török hódoltsága alatt a tíznapos újszülött fiúkat erőszakkal letépték anyjuk melléről és Isztambulba szállították. A törökök birkatejjel táplálva az anyátlan gyerekeket, lelketlen zsoldosokká nevelték őket, akiket aztán Boszniába visszaküldtek. Minthogy egyben ismerték a nyelvet is, a bosnyákoknak fölöttébb nehéz volt ezen lelketlen gyilkosok elől bármit is elrejteniük. Időjárástól függetlenül birkabőrbe öltöztek, nyáron ettől bűzlöttek, és a bosnyákok janjicari – janjecu = birka, janicsár, birkabőrös harcos – gúnynévvel illették őket. Sajátosságuk a nemi erőszak, a gyilkosság és a tolvajlás volt, és amilyen durván kezelték a lakosságot, az erre adott lakossági válasz is hasonló volt. Hamarosan II. Mohamed felismerte, hogy a bosnyákok még ilyen kemény módszerek ellenére sem hódolnak be, és a megtorlások inkább csak komoly terhet jelentenek a megszálló erőknek. Amint a török befolyás hanyatlani kezdett, a bosnyákokra nehezedő nyomás is egyre csökkent, de megmaradt az állandó jelenlét – sevdah. Naplemente ideji sétáján Klugman őrnagy ismerkedett Bosznia e területének tragikus történelmével, amely ismét hadszíntérré változott: a német, a csetnik és az usztasa erők harcoltak a partizánokkal szemben. Az ő rokonszenvét, mindazonáltal a partizá180
nok nyerték el, nemcsak azért, mert az angol küldöttség tagja volt, hanem mert titokban az Angol Kommunista Párté is. Ámbár csak őrnagy, Klugman jelentősége Tito részére hatalmas volt. A SIS V. részleg tisztjéhez fűződő kapcsolata, Kim Philby megvédte Titót egy szerencsétlenségtől, és ugyanakkor az NKVD számára megteremtette a hátteret, hogy kémet építsen be Tito főhadiszállására. Az egyik késő őszi este Klugman az angol parlament látogatóinak a társaságában a tábortűz körül üldögélt. Eme háború-tépte országrész helyzetéről nyert benyomásait ecsetelgette, hangsúlyozva a megfelelően kiképzett nővérek, kórház és utókezelő felszerelések hiányát. Számtalanszor tapasztalhatta egy-egy beteg visszaesését, mert nem volt megfelelően kiképzett személyzet a gondozásukhoz. Ugyanakkor dicsérte az általa megfigyelt harci szellemet, fegyelmet és testvériséget, és nyugtázta azt a szenvedést, amin a partizánok nap-mint-nap átmentek a közös ellenség – mind a német megszálló hadak, mind a helyi usztasa erők – elleni harcukban. Úgyszintén elmesélte miként lehetett tanúja egy katona lába amputálásának, amit kisfogú ácsfűrésszel hajtott végre egy falusi állatorvos. Amikor megkérdezték, hogy mit kellene tenni, Klugman felsóhajtott. ‘Nem hiszem, hogy bármi építőt is tehetünk, hacsak nem tesszük azt nagyléptékben.’ Mérhetetlen erős töprengést tettetett, miközben a hangja a hideg levegő miatt remegett, és folytatta, ‘Biztos vagyok abban, ha el tudnánk intézni, hogy legalább egy nő Angliába menjen és ott nővérnek kiképeztessék, akkor a tudását itt átadhatná a honfitársainak. A partizánok nagyon hálásak lennének egy ilyen gesztusunkért, hálásabbak, mint azt elképzelni tudjuk.’ A tábortűz körül ülők egymásra néztek, várakozóan az önkéntest illetően. ‘Van valaki jelölt a fejedben?’ kérdezte egyikük. ‘Igen, van. És ha akarjátok, beszélhetek vele, és tudatom veletek a válaszát.’ Egyikük így szólt, ‘Akkor ebben megállapodhatunk… feltéve, hogy a parancsnok tiszt is beleegyezik.’ 181
Az egyik vezető alapjában véve egyetértett a felvetéssel, de nem volt felkészülve arra, hogy siettesse a kivitelezését. Egészen biztos akart lenni, hogy a jelölt alkalmas lesz angliai tanulmányokra, s hogy a jóváhagyás is megérkezik. A következő nap Klugman őrnagy elment, hogy egy fiatal lánnyal, Dušanka Radovannal találkozzon. Szemrevaló lány volt, és pajkos elméje éppen olyan volt, amilyet Klugman keresett. A rábeszélő ereje mégis kudarcot vallott, amikor a tervet felvázolta. Ahogy beszélt neki a londoni divatboltokról, ahol sokkal csinosabb ruhákat vásárolhatna a durva partizán egyenruha helyett, felcsillant a szeme, de ez még nem jelentett elég motivációt. Felhasználva Tito iránti imádatát, ami a lányok között általános volt, megemlítette, hogy igazi női ruhába öltözve bizonyára magára vonná Tito tekintetét, esetleg sokkal inkább, mint Olga. Maga Klugman ebben nem hitt, de csupán csak megemlítve Tito nevét, és vetélytársát, s ez már varázslatosan működött. Dušanka több mint boldog volt, hogy Angliába mehetett nővértanfolyamra. Az egész beszélgetés alatt Klugman faggatgatta a tapasztalatlan jugoszláviai vidéki lányt, de pusztán szerencsés véletlen volt, hogy Dušanka elárulta mélyen őrzött titkát. A férfi biztos volt benne, hogy felfedezése megörvendezteti Lavrentij Beriját.
182
8. London, 1943 Néhány héttel később, amikor az angol küldöttség elhagyta Jugoszláviát, még valaki ült a repülőgépen, Dušanka Radovan, aki szomorúan intett búcsút szülőhazájának. Hogy megfelelő fogadtatásban részesüljön Angliában, Klugman nyílt táviratot küldött Philbynek, aki ekkor már az MI-6 keretén belül a ranglétra tetején állt. Philby gyors előmenetelnek örvendhetett a spanyolországi haditudósító szerepből a nyugati világ egyik legjobb hírszerző szervezetében való kényelmes állásig, melynek Praed Greenben lévő főhadiszállásán melegített be a visszatérésére Londonba és végül Moszkvába. Klugman a következő üzenetet küldte: Kedves Barátom! Madárkánk úton van az anyafészek felé. Olyannyira egyedi és becses madárka, hogy a legjobb módon kell társítani. Tégy meg érte, amit csak lehet, nem számít, hogy mibe kerül. Sok szerencsét! Sólyom. Néhány héttel később Klugman megkapta a Philby sikereiről szóló jelzést. Az angol felső osztály kiejtésével beszélő lágy hang még mindig Dušanka fülében csengett, pedig a beszélgetés immár egy órája befejeződött. Ugyan teljesen ismeretlen volt számára, hangjából ítélve a hívó felső szinten tanult embernek tűnt, de nyilvánvalóan egy vacsora meghívás sajátos útját rendezte el. Komolyan véve a telefonhívást és a meghívást, Dušankában számos kérdés merült fel. Mit akar ez valójában jelenteni? Miért hívta meg? Miként tudta meg, hogy ő Angliában van? Számos 183
gondolat futott át az agyán, és mennél tovább gondolkozott rajta, annál kevésbé értette. Zavara és kíváncsisága tovább fokozódott, amikor eszébe jutott, hogy még a saját elvtársai Jugoszláviában sem tudták, hogy merre is van. Még csak esélye sem volt, hogy érintkezzék velük. Mégis, ez a titokzatos angol, valahonnan a semmiből, tudomást szerzett az angliai jelenlétéről. Nagyon érdekes, gondolta Dušanka. Képtelen volt tovább olvasni, azon csodálkozott, hogy miért is nem utasította vissza első nekifutásra a meghívást. Mindenen túl van egy tökéletes mentsége: a telefonáló teljesen idegen volt számára, még akkor is, ha a beszélgetés elején bemutatkozott. Amin méginkább meglepődött, hogy a másnapi, ebédidőben várható második meghívásba beleegyezett. Lévén egészen más neveltetése, közönséges körülmények között valószínű, hogy elfogadta volna a meghívást, talán kevésbé kíváncsian, mint minden más iránt – feltéve persze, hogy a saját hazájában hívják meg, ahol nem volt ennyire szigorú a viselkedési szabály. Itt Angliában, ahol idegen országban egyedül volt, minden egészen más. A nála csak néhány évvel idősebb barátnője és szobatársa, Barbara Fellow, a képesített nővér zajos megérkezése sem szakította meg gondolatait. Barbara azonban, amint belépett a szállásukra, azonnal észrevette Dušanka elmélyedését. Még a tudatos hangos köszönése – hangosabb, mint a szokásos – is süket fülekre talált Dušankánál. Levette ápolónői köpenyét és a cipőjét szándékosan a padlóra dobta. A tompa puffanás végül megragadta Dušanka figyelmét. ‘Oh, rettenetesen sajnálom’ mentegetődzött Barbara hamiskás mosollyal az arcán. Fejét Barbara felé fordította, és szórakozottan figyelve a karóráját, Dušanka fölemelte a fejét, szemét magasan barátnője feje fölé emelte és mondta, ‘Nem vettem észre, hogy már itt vagy.’ Barbara valóban abban a hangulatban volt, hogy megtörje Dušanka csendjét, és tudta is ennek a legjobb módját. ‘Úgy tűnik nekem, hogy valahol távol vagy ma, Dušanka. Felteszem, hogy egy csinos partizánt hagytál ott Jugoszláviában, vagy mondhatnám, egy megtört szívet. Ugye?’ 184
Figyelmi képtelensége ellenére Dušanka felcsípte barátnője hangjában a gúnyos árnyalatot, de nem volt abban a hangulatban, hogy vitatkozzon. Elméje még mindig el volt foglalva, legalábbis részben, az angol telefonhívásának titokzatos jellegével. Dušankát hangulata azonban nem akadályozta meg, hogy szembeszálljon Barbara szekálásával, amit, Dušanka véleménye szerint, nem szabad megválaszolatlanul hagynia, mert az feljogosítaná őt, hogy ebből sportot űzzön. Ahelyett, hogy belebocsátkozott volna szokásos balkáni érzelmi kitörései egyikébe, Dušanka tudatosan várt néhány másodpercet, hogy visszanyerje érzelmei felett az uralmat. ‘Nem tudom, mi van veled az utóbbi időben, Barbara. Mindig csak valami jóképű férfire gondolsz.’ ‘Hát nem természetes ez egy korombeli fiatal lánynál?’ kérdezte Barbara, érthetően utalva korosodására, és arra a reményre, hogy férjhez mehet, mielőtt eléri a harmincat. ‘Persze, hogy az, de meg kell értened az én helyzetemet is. Annyi minden másról kell gondolkodnom…’ A hirtelen kirobbanó nevetés megszakította Dušanka komoly fontolgatásait, és a szünet, amit Barbara nevetése kiváltott, további lehetőséget kínált számára, hogy barátnőjét tovább bosszantsa. ‘Oh, gyerünk, Dušanka. Ez egy rakás halandzsa. Mi az, ami sokkal fontosabb, mint megházasodni és azután boldogan gyereket nevelni?’ A folytatódó cukkolástól és Barbara hangjában egy árnyalati cinizmustól megzavarva, Dušanka izgatott lett, de sokkal inkább elhatározott arra, hogy udvarias marad, bármilyen nehezére is esett. ‘Számomra az országom, az ellenállási mozgalom, elvtársaim és végül Jugoszláviába való visszatérésem a legfontosabbak az életben.’ A hangjában rejlő komolyság kiemelte a szavak jelentését, miközben arcán enyhe mosollyal megkísérelte enyhíteni szavai élességét, és megértetni és elfogadtatni Barbarával a véleményét. De még a mosolya sem volt képes elrejteni a tudatát, és Barbara érzékelte is azt a végén, hogy a cukkolás csak fel fogja Dušankát hergelni. Barbara mélységesen mentegetődzött, és hozzákezdett esti fürdője elkészítéséhez, de Dušanka megszólalt, ‘Szeretnék tőled valami személyest megkérdezni, Barbara.’ Várt néhány másodpercig, mély lélegzetet vett, és folytatta, ‘Ez ugyan meglehetősen 185
elméleti, de mindenesetre fontos. Mit tennél akkor, ha valaki meghívna vacsorára?’ Közelről vizsgálva Barbara arcát, Dušanka azt remélte, hogy valami pozitív választ kap, főleg a saját döntését igazolóra várt. Barbara viszont komoly pillantást vetett a barátnőjére. ‘Nos, ez teljesen a körülményektől függ. Ha ismerem az urat és tetszik, akkor komolyan megfontolnám a meghívást, mielőtt nemet válaszolnék…’ Dušanka türelmetlenül félbeszakította. ‘De mit mondanál, ha nem is ismered őt?’ Barbara meglehetősen meglepődött ezen a kérdésen, és valami szokatlant érzékelt. ‘Határozottan nemet mondanék. Angliában olyan szokásaink vannak, hogy egymásnak illedelmesen bemutatva kell lennünk, mielőtt egy meghívást elfogadunk.’ Ez az ellentmondást nem tűrő állítás nem eredményezte a teljes vereségét, de ismét emlékeztette a különböző hátterükre, Dušanka hát elhatározta, hogy rossz érzései ellenére befejezi a beszélgetést. Tudta, hogy nehéz lenne elrejtőznie, ha úgy menne ki, hogy Barbarának, vagy a gondnoknőnek nem szólna róla. Előbb, vagy utóbb el kell mondania Barbarának. Végülis Barbara volt az egyetlen barátnője ebben az idegen országban, és ami sokkal fontosabb, az ő közvetlen segítője. Ezen a ponton Dušanka tétovázott. Nem volt biztos benne, hogy ez a legmegfelelőbb időpont. Elmondhatná-e Barbarának anélkül, hogy hülyét csinálna magából? Felismerve, hogy Barbarára szorultsága miatt nincs más választása, szólalt meg, ‘Bizonyára nem érted, hogy miért is szögezem neked ezeket a kérdéseket. Egy órával ezelőtt kaptam egy meghívást egy honfitársadtól, akivel még sohasem találkoztam, de aki a beszélgetésünk folyamán olyasmit mondott el nekem, ami arra utal, hogy őszinte. A közvetlen elvtársaim közül Jugoszláviában többet is nagyon jól ismer.’ ‘Biztos vagy ebben, Dušanka?’ kérdezte Barbara kétkedve. Ámbár Dušanka érezhette Barbara őszinte kételyét, feltételezte, hogy az sokkal inkább a nem megfelelő meghívásnak, s nem pedig egy lehetséges veszélynek szól. ‘Igen, biztos.’ ‘Utálok kíváncsiskodni, de ismervén a körülményeidet, okosabb lenne a védelmedre kelnem. Mindenekelőtt, miért hiszed le 186
biztosan, hogy ismeri közvetlen barátaidat? Milyen bizonyítékot nyújtott?’ Barbara tudatosan mellőzte Dušanka szokását, hogy barátait elvtársainak szólította. Barbara számára személyesen, lányok között ez a helytől idegennek tűnt, különösen a Guy Kórházban. El kellett ismernie, nem Dušanka volt, aki a szó jelentésével megismertette. Először Spanyolországban, a polgárháború alatt hallotta, 1937-ben. A múlton való elmélázását Dušanka szakította félbe. ‘Amikor beszélgetésünk végéhez értünk, néhány szót szólt szerbül. Meg voltam lepődve, gondolhatod. Eléggé meghökkentő módon’ folytatta Dušanka, ‘szerb nyelvtudása olyan jó volt, hogy akár honfitársnak is elment volna. Rövid beszélgetésünk végén oly sok melegséggel kívánt nekem jó éjszakát, hogy nem tudtam ellenállni a kísértésnek, és hozzájárultam, hogy ismét felhívjon. Egyszerűen lehetetlen számomra, hogy leírjam neked, miként is éreztem abban a pillanatban…’ Egy másodpercre megállt, remélvén, hogy a további részletes kifejtés meggyőzi barátnőjét, hogy eltekintsen a dolgok angolos kezelésétől, legalább is ebben az esetben. ‘El tudod képzelni, mit éreztem, amikor az anyanyelvemen hallottam megszólalni oly távol az otthonomtól?’ Egy kicsinyke szünet elég időt biztosított Dušankának, hogy Olgára gondoljon, akinek a nevét a titokzatos telefonáló említette. Pusztán rágondolni is elég volt ahhoz, hogy felforrjon az agyvize. Míg ő itt van Angliában, Olga, a vetélytársa, közel Titóhoz, a bálványhoz. Barbara szintén nagyon elmerült a gondolatiba. Meg tudta érteni, hogy mit érzett Dušanka, amikor az anyanyelvét meghallotta. Gondolatai visszatértek Spanyolországba. Visszaemlékezett madridi látogatására, amit 1937-ben tett, mint az angol vöröskereszt önkéntese. Akkor éppen annyi idős volt, mint most Dušanka. Az éjszakai utcai harcok, a gépfegyverek ropogása, minden lányt rémületbe ejtett volna, de nem Barbarát. Az ő angolszász természete, néha mások csak úgy emlegették, hogy hidegvérűsége, könnyedén legyőzött bármi félelmet, és a számos veszély ellenére elment és segített a sebesült katonákon, nem számit, hogy kik voltak. Titkolt bátorsága Madrid sötét éjszakáiban kiérde187
melte számára azt a megbecsülést, ami csak annak a kevés embernek járt, aki az embertelen háború áldozatai szenvedésével és sorsával törődött. Másrészt, tekintve, hogy a felettesei tisztában voltak vele, hogy milyen egyéniség, büszkék voltak rá, hogy velük lehet. Mégis, egyik éjjel elszakadt az orvosi csoporttól, és gyorsan körbevette őt a rosszul táplált és rosszul öltözött, de eltökélt gerillák egy csoportja. Szemét bekötötték és elvonszolták arról az átkozott helyről, bár egyetlen szót sem tudott megérteni, meg volt győződve róla, hogy túszként fogták el. Nem értette elrablásának célját, de a megpróbáltatásain keresztül eléggé hamar rájött, hogy mily közel is van a halálhoz, ezért nem állt ellen. Miután egész nap rejtegették, és egész éjszaka szállították, ő és az elrablói végül a kommunista erők rejtekhelyéhez értek. A műtét, miután ő megérkezett és megláthatta, hogy megérkezésére várva már minden előkészületet megtettek, szinte azonnal megkezdődött. A kommunista erők főnöke – akinek a neve, ahogy kitalálta, Ramos volt – azt mondta neki tört angolsággal, hogy ő szervezte meg az elrablását. Ő úgyszintén garantálja Madridba való biztonságos visszatérését, ha együttműködik velük. Barbara beleegyezett. Nem volt más választása, de úgy tűnt neki, hogy a betege – kétségtelenül valamilyen fontos politikai személyiség, talán egy magasrangú tiszt – sokkal fontosabb volt, mint amit egyáltalán elképzelni tudott. Mielőtt elkezdték, az operációt végrehajtani szándékozó orvos igyekezett őt megnyugtatni és tökéletes angolsággal mondta, ‘Ne aggódjék Fellow kisasszony. Minden rendben lesz. Mihelyst végzünk ezzel a reménytelen műtéttel, vissza fog térni Barcelonába.’ Az orvos magyarázatától meghökkenve Barbara megkérdezte, ‘Miért Barcelona, doktor. Engem Madridból raboltak el.’ ‘Nagyon egyszerű. A csoportja holnap után elindul Barcelonába, így értelmetlen Madridba mennie.’ Rápillantva Barbara elnyűtt egyenruhájára és kopott cipőjére, a doktor intézkedett azok cseréjéről. Végülis Barbara talált valakit, aki értekezni tudott vele. Meg volt lepődve, hogy mennyire 188
jól értesült volt a doktor. ‘Megtudná talán nekem mondani, hogy hol is vagyok?’ kérdezte kíváncsian. ‘Tudnám, de a saját jól felfogott biztonsága érdekében, jobb, ha sem engem nem ismer, sem azt nem tudja, hol van. Majd vallatni fogják a spanyol hírszerzők, hogy megmagyarázza a távollétét, vagy úgy is mondhatnám, hirtelen eltűnését. Nagyon veszélyes lenne az ön számára, ha tudná. Amint korábban mondtam, bántatlanul szabad lesz. Biztonságban lesz, feltéve, hogy csendben marad. Ha bármilyen részletet is kiad, biztosíthatom, hogy az bizonyosan a halálához vezet.’ Abból, ahogy a doktor mondat végét hangsúlyozta, Barbara rájött, hogy minden további kérdezősködését csend fogja követni. Figyelmeztetése egyértelműen több volt, mint üres fenyegetés. Szerencsétlenségükre a beteg meghalt, mert túl sok vért vesztett, és túl sokáig kellett várnia az orvosi segítségre. Golyószaggatta hátával felfelé való hason fekvése megakadályozta Barbarát, hogy az arcát a műtét elején meglássa. Úgy tűnt neki, hogy nem ő volt az egyetlen, akit meggátoltak a beteg arcának megtekintésében. Amint a beteg meghalt, a többi segítőt kiterelték, s az egyetlen ok, amiért ő ott maradt a rögtönzött műtőben, doktor Stuart ragaszkodása volt. Jelt adott a fegyveres őröknek, hogy hagyják őket, amíg bevégzik a végső feladatot – a halottszemlét. Amikor a műtőben levette az arcáról az orvosi álarcot, akkor láthatta a beteg arcát. Évekig kísértette őt ez a kép. Emlékszik rá, akkor megzavarta őt, de hamarosan megfeledkezett róla. Most visszaidézte a távoli eseményt. Visszaemlékezett valamire, amivel korábban nem törődött. Mielőtt az érzéstelenítést elvégezték volna, a beteg azt mormogta, ‘Polka’, és aztán további neveket, melyek idegenek voltak számára, de föltételezte, hogy a felesége és gyermekei nevének kellett lennie. A nevek még most is a fülébe csengenek, és Angliába visszatérve rájött, hogy a beteg sem spanyol, sem olasz nem lehetett. Egy másik név, a Zarko, egyértelműen szláv eredetűnek hangzott.
189
Barbara töprengése közben Dušanka türelmesen várt, úgy gondolván, Barbara valamiféle elfogadható megoldást keres. Köhintése Barbarát visszahozta a jelenbe és a problémához. Végiggondolva, Barbara elfogadta, hogy Dušanka helyzete más. Őt nem fogták, sem nem rabolták el. Szigorúan véve, ő VI. György őfelsége kormánya védelme alatt áll, és Angliában senki sem kockáztatná Dušanka biztonságának a sérelmét. ‘Elfogadtad a meghívást, Dušanka?’ ‘Nem, nem voltam biztos benne, mit tegyek’ hazudta Dušanka. Tudta a valódi okát, amiért nyitott ajtót hagyott Philbynek. Amikor megemlítette Olga Ninićtyel való ismeretségét, Dušankának nem maradt választása. Az a tény, hogy Olga Tito környezetében maradt, miközben ő Angliában van, Dušankánál mindennél többet számított. Mindamellett Olga is titokban szeretheti Titót. ‘Kértem, hogy hívjon újra holnap ebédidőben. Az én mentségem az volt, hogy ügyeletben lehetek holnap; ámbár tudtam, hogy nem.’ Tanulmányozva Dušanka széles, de csinos szláv arcát, Barbarának el kellett ismernie, hogy kora ellenére nem csak csinos, de nagyon okos és értelmes nőszemély. ‘Jó. Akkor, mit is akarsz neki mondani holnap?’ ‘Nem tudom biztosan. Ezért is kérdeztelek téged.’ Barbara nem volt készen arra, hogy felelősséget vállaljon, így kibúvót keresett. Miközben azon töprengett, mi legyen a következő, amit mond, megkérdezte, ‘Jól emlékszem, hogy azt mondtad az elején, a kérdésed csak elméleti?’ ‘Igen, azt mondtam’, ismerte el Dušanka és folytatta, ‘de nem voltam biztos a válaszaidban, főként azért, mert rá kellett jönnöm, hogy te vagy értem felelős, amíg itt vagyok.’ Barbara mosolygott, felismervén, hogy Dušanka mily okos, hogy emlékezteti arra a kötelességére, hogy tanácsokat adjon. Nem volt kiút. ‘Ha én a te helyedben lennék, megkérném őt, hogy előbb a gondnoknő engedélyét kérje meg. Tőlem függetlenül, őt tájékoztatni kell. Még nekem is be kell jelentenem neki, mielőtt eltávoznék, hogy vészhelyzet esetén elérhessen.’ Érezve, ahogy Barbara a felelősséget átcsúsztatja, Dušanka a végkifejlettel elégedett volt, és megígérte, hogy szól a titokzatos 190
telefonálónak, hogy keresse meg a gondnoknőt az engedély ügyében. ‘Jut eszembe, mi a te titokzatos úriemberednek a neve?’ kérdezte Barbara. ‘Kim Philby,’ mondta Dušanka. Megdöbbenve az egybeeséstől, Barbara alig tudta elrejteni meglepetését. Minden a ‘hideg’ angolszász arcára íródott. Persze, ez nem kerülte el Dušanka kutató pillantását. ‘Valami nincs rendben, Barbara?’ ‘Nem igazán, de hosszú idővel ezelőtt találkoztam Philby úrral. Hogy pontos legyek, ez a spanyol polgárháború idején volt, amikor újságtudósító volt. Emlékszel-e még arra, amikor elmeséltem neked, mi történt velem Spanyolországban?’ Dušanka rázta a fejét, így Barbara elmesélte neki, hogyan tették le Barcelonában, és miként kóválygott a városban, és került Philby karjaiba. A hosszadalmas utazásban kimerülve, és a megpróbáltatásai terhe alatt közel volt, hogy összeessen. Amikor Philby tudomást szerzett elrablásáról, elvitte őt a közeli korházba, ahonnan csak másnap engedték el. Philby nagyon megfontolt embernek bizonyult, és miután küldött neki egy csokor virágot, másnap este vacsorára vitte. A vacsora alatt Barbara megismerte, hogy Philby mennyire megnyerő egyéniség. Kizárólagos interjút ígért neki néhány nappal későbbre. Emlékezett rá, mily csökönyösen érdeklődött a beteg és a doktor személye után, de Barbara vigyázott a szájára. Visszaemlékezett doktor Crocker tanácsára, hogy semmit se áruljon el. Az egész eseménnyel kapcsolatosan szófukarságra volt ítélve, ezért rájött, hogy bizonytalan válaszokat kell adnia, de amikor az interjút adta, Philby nem volt egy egyszerűen kezelhető. ‘Nagyon különös,’ mondta Dušanka. ‘Nekem azt mondta, hogy a külügyminisztérium hivatalnoka.’ Dušanka a legvadabb álmaiban sem tudta elképzelni, hogy Philby valójában a MI-6 parancsnoksága alatt állt, amely az Ibér-félszigeten a kémelhárítók ügyködésével foglalkozott. ‘Ez igaz lehet,’ mondta Barbara. ‘Angliába történt hazatérésük után számos haditudósítónak ajánlott a külügyminisztérium munkát. Tengerentúli tapasztalataikat mindig is értékelték.’ Dušanka elképedt ezen a kijelentésen. Egész Európa hirtelen oly kicsivé zsugorodott. Örült annak, hogy Barbara nagyra érté191
kelte Philbyt. Ez volt a második alkalom, hogy Barbara Dušanka baráti köréből ismerősére talált. Szerencsétlenségre az első esetben Barbara nem volt ennyire együttműködő, és Dušanka soha sem tudta meg az igazat. Felidézte, hogy az miként történt. Néhány héttel megérkezése után a jugoszlávoknak a német megszállók elleni harcáról beszélt Barbarának. Barbara rámutatott, hogy helytelen néven nevezi a sajátjait. Barbara tudta, hogy amíg Jugoszlávia volt az ország neve, annak népei a horvátok, szerbek, szlovének, makedónok és montenegróiak voltak. Dušankát meghökkentették Barbara ismeretei, és ettől fogva ‘Jugoszláviából való népekre’ és nem ‘jugoszlávokra’ hivatkozott. Az egész esemény ekkor váratlan fordulatot vett. Beszélgetésük során Barbara kérte Dušankát, hogy mutasson neki Tito tábornokról fényképet, talán felfogva Dušanka hozzá való vonzalmát. Nem volt nála egy sem. Helyette megmutatott egy fényképet, amelyen Tito tábornok, Milovan Đilas, Olga Nincić, Fitzroy Meclean és James Klugman csoportja volt látható. Barbara szinte teljesen elfehéredett. Ámbár nem árulta el Dušankának reakciója valódi okát, Dušanka azt gyanította, hogy az arcok között volt valaki, akit Barbara felismert, vagy aki azonos volt valaki mással, akit ő ismert. A fénykép egy nappal elindulása előtt készült, és boldog volt, hogy magával hozhatta Angliába. A kép minősége nem volt kiváló, de Dušanka számára ez nem számított. Csakis titkos szerelme – Tito tábornok – számított rajta. Minderre most visszaemlékezve Dušanka elmerengett Barbara reakcióján, és elhatározta, hogy egy alkalmasabb időben megszerzi a valódi magyarázatot. Remélte, hogy rájön a dologra, mielőtt elmenne innen. Barbara biztosan nem zárkózik el majd előle, különösen nem a búcsúzás alkalmából. A Dušanka megzavart agyának látóhatárán feltűnő gondolatok azt sugallták neki, hogy itt más oknak is lenni kell, sokkal jelentősebbnek, mint pusztán a féltékenységnek arra, hogy Philbynek még egy lehetőséget adott. Megérzése vezette előre, és ekkor múltbeli tapasztalatai is irányítani kezdték. Nem lenne igaza? Talán amikor ismét találkozik Philbyvel, el tudja majd dönteni. Ki is ő? Barbara úgy jellemezte őt, mint haditudósítót, és ez ellent192
mond annak, amit neki a telefonban mondott. Valahogy Dušanka úgy érezte, hogy ezzel a különös emberrel való találkozása szolgál Angliai tartózkodása céljául. Esetleg még barátságot is építhet ki vele. Most, hogy tudja, Philby már a spanyol polgárháború napjaitól ismeri Titót, Dušanka biztos volt benne, hogy a dolgait hazatérve majd elvtársai jóváhagyják, mely megfontolás sokkal jobban számított neki, mint bármi más. Az elkövetkező éjszakai szokatlanul élénk álmai annyira valóságosnak tűntek, hogy még London német bombázása sem tudta megszakítani őket. Egy gyönyörű kert közepében láthatta magát, ahol a rendben nyírt fűbe telepített vörös és fehér rózsaszigetek voltak egy pompás palota közelében. Körülötte az elvtársaiból szerveződött kis összejövetel, és Tito tábornok kezét fogta. A következő reggelen azt gondolva, hogy az álma talán csak az elmúlt napok, hónapok, sőt évek alatti titkos vágyait jelenítette meg, kezdte el Dušanka a Guy Kórházbeli napi rendszeres munkát. Amely olyannyira végtelennek tűnt ezen a reggelen, főleg azért, gondolta, mert Philbytől egy újabb telefonra várt. Pontosan fél egykor a szállása szűk folyosóján, a szobája közelében lévő telefon megszólalt. Dušanka hagyta, hogy néhányszor csengjen, mielőtt leemelte volna a hallgatót a villáról. ‘Guy nővéri szállás. Tessék!’ ‘Jó napot kívánok, Radovan kisasszony. Örülök, hogy maga vette fel a telefont. Hogy van?’ ‘Köszönöm, nagyon jól,’ válaszolta Dušanka közömbösen. ‘Ismét felhívtam a meghívásom ügyében. Döntött már?’ ‘A döntés valójában nem rajtam múlik,’ válaszolta Dušanka, készen arra, hogy macska-egér játszmát folytasson. ‘Ez a gondnoknőn, Missis Curtisen múlik, akinek tudnia kell mindenkori tartózkodási helyemről. Talán, ha megkérdezné őt.’ ‘Ne aggódjon Missis Curtisszel kapcsolatban. Ő személyes barátom’ hazudta Philby. Felismerve, hogy játszmáját nem folytathatja tovább, Dušanka elfogadta a meghívást, azzal a feltétellel, hogy Missis Curtis hozzájárul. ‘Akkor ebben megegyeztünk. Fél hétre ott leszek, és várni fogom az előcsarnokban. Az akkori viszontlátásra. I hvala lepa – és köszönöm szépen.’ 193
Ismét csak meglepetten szólt Dušanka, ‘Rendben, Vidit cemo se kasnije – később látjuk egymást.’ Pontosan fél hétkor Dušankát értesítették Philby érkezéséről, és akkor szólt az ügyeletes lánynak, hogy tudassa vele, azonnal ott lesz. Divatosan, egy könnyű világoskék ruhába öltözve, Dušanka kilépett a felvonóból, és a folyosón a hall felé tartott. A rövid séta alkalmat nyújtott neki arra, hogy keresztül pillantson az üveg elválasztó falon. Egy választékosan öltözött férfi levette a kalapját, ahogy kilépett az ajtón. ‘Megengedi, hogy bemutatkozzam? Kim Philby vagyok.’ Nem tudván eldönteni, hogy ezután mit is tegyen, Dušanka kinyújtotta a kezét, csak későn kapcsolva, hogy nem felelt meg az angol szokásoknak, hogy egy úriasszony egy úriemberrel kezet rázzon. Enyhén hidegebb kéz szorította meg az övét, és azonnal levont egy következtetést esti társáról. Mivelhogy elvtársai Jugoszláviában zömmel falusiak voltak, sokkal erőteljesebben szorítottak kezet, de Dušanka érzékelte Philby férfias szorítását; teljes uralom, mély figyelem és szokatlan melegség volt benne. Amikor már kívül voltak, Philby egy a közelben a járda mellett parkoló kocsi felé intett a kezével. Útjuk negyedóránál rövidebb volt. A kívülről gyengén megvilágított Savoy Hotel jelentéktelennek látszott. Dušankának azt mondták, hogy számos intézmény pontosan ugyanolyannak látszik az elsötétítés és a külső megvilágításra vonatkozó megszorítások miatt. Gyorsan megváltoztatta a véleményét, mihelyst beljebb kerültek. Az egész előcsarnokot élénkvörösbe öltöztették, nehéz elhúzható függönyök függtek a felfényezett réztartókon. A magas mennyezetről lelógó egyetlen csillár különleges megvilágítást biztosított az előcsarnok sarkainak is. A fényűzően illesztett vastag szőnyegek gazdagon kidomborodó mintáikkal igazolták indiai eredetüket. A falburkolatok ugyancsak megkapóak voltak, és az általános légkör azt az érzést hagyta benne, mintha egy nagyon is világpolgári környezetben lenne, pontosan ellentétben azzal, amilyet kint elképzelt. Az egész étterem, a Savoy Grill telve volt választékosan öltözött emberekkel, és Dušanka joggal feltételezte, hogy a törzs194
vendégek London felső osztályából valók. A pincérek és néhány vendég biccentéséből ítélve Philby gyakori vendég lehetett itt. A főpincér egy fülkébe kísérte őket. A háttérben volt a tálaló, gyönyörű virágkompozícióval díszítve. A pompás vacsora után Dušanka és Kim mindennapi dolgokról beszélgetett, mint pl. a művészet, a zene és az irodalom iránti szeretetük. Ennek Dušanka örült, merthogy nem állt készen komolyabb dolgokról való beszélgetésre. Ámbár a felsőfokú tanulmányokat végzett Kimhez nem illett, Dušanka tudta, hogy csupán két dolog létezik számára: a kora és a háború. Minthogy csak egy vidéki lány volt, és bizonytalan az evőeszközök megfelelő sorrendjében, először félt a használatuktól. Azonban úgy emelkedett felül a gondon, hogy szemlesütve leste Philbyt, és követte a példáját. Ugyancsak rábízta Philbyre, hogy válassza ki a bort. Bár nem ismerte az angol borokat, jól tudta, hogy ebben az országban a férfi előjoga, hogy kiválassza. A bor és az ízletes étel, valamint az egyik sarokból virágokkal elrejtett magányos zongorából érkező könnyű zenével egyetemben, Dušanka hangulata megváltozott, és elhesegette azt a késztetését, hogy készenlétben legyen, legalábbis addig, míg meg nem tudja, hogy Philby mi járatban van. Megfelelő pillantásuk egymásra meggyőzte őt, hogy ez az a mód, ahogy élni akar, ha majd a háború befejeződött. Ez volt az első alkalom, hogy megízlelte az angol teát. A környékükön élő többi emberhez hasonlóan, főleg feketekávét ivott. Hazájára és a mostani helyzetére gondolva elálmélkodott rajta, hogy elvtársai közül mennyien hinnék azt, hogy itt egy osztályon felüli étteremben szórakozik jól szituált angollal. Kim kedves ember volt, akinek a széleskörű ismeretei, ráaadásul, hogy ismeri a jugoszláv belső helyzetet, több volt, mint amit valaha is hitt, hogy megtörténhet vele egy idegen országban. Amikor a vacsorájuk a végéhez közeledett, Philby érdeklődött, ‘Mit szándékozik tenni, miután visszatért Jugoszláviába, Radovan kisasszony?” ‘Nem tudom biztosan. Minden, föltételezem, a körülményektől függ.’ ‘Gondoltam,’ próbálkozott Philby, ‘hogy magasabbra törő szándékai vannak. Tekintve, hogy annyira fiatal, szép és értelmes 195
valaki, természetes lenne magától, ha életében a legjobbakra törekedne.’ Dušanka bizonytalan volt mi forog Philby fejében, ezért elhatározta, kiugratja a nyulat a bokorból, hogy mi rejlik a körmönfont hízelgés mögött. Azt remélte, hogy feltárja majd neki a valódi hajtóerőit, talán később, ha nem ma éjjel. ‘Nem egészen tudom, hogy miként is értsem a megjegyzését – mint dicséretet, vagy csupán mint apróságot.’ ‘Oh, még mit nem Radovan kisasszony. Ugyanúgy tudja, mint én, hogy minden ember a saját sorsának a kovácsa.’ Nosztalgiával a hangjában Dušanka eltöprengve válaszolt, ‘Nos, ez igaz lehet a maga esetében. Mégis, a háború kimenetele föltehetően befolyásolni fogja a sorsomat.’ Philby biztos volt benne, hogy Klugman becslése helyes volt. Miért játszik Dušanka a kezére? Közel került volna a féltve őrzött titkához? Otthagyták a Savoy Grillt, és Kim a Guy Kórházhoz visszafelé úton azt javasolta, hogy a következő vasárnap Dušanka és ő együtt piknikezhetnének a Hyde Parkban. Azt is javasolta, hogy abból a komoly ellátásból, amit kap, vásároljon néhány új ruhát. A következő vasárnap a Hyde Park fövenyén szétterített Yorkshire pokrócon ülve, Philby megkérdezte, ‘Nekem azt mondták, hogy Tito tábornok horvát. Így van?’ ‘Igen, így, de nem tudom megmondani, hogy hol született. Biztonsági okokból ezt titokban tartják. Miért kérdi?’ ‘Nem gondolja, hogy ez megterhelné a szerbekkel szembeni háború utáni viselkedését? Horvátok és szerbek évszázadok óta ősellenségek, és ellenségeskedéseiken felülemelkedni sok időt és tapintatot igényel, vagy mondjam inkább úgy, hogy rámenősséget.’ Dušanka eltöprengett. Mi az ördögért törődik ez az angol azzal, hogy mi történik majd a háború után Jugoszláviában? ‘Igaza van, de csak részben. Amint el tudja képzelni, az ellenállási mozgalom csakis azért virágzik, mert Tito annyira eltökélt abban, hogy a versengő nacionalizmust kiirtja.’ Philby halkan nevetett, ‘Ez az, amit gondoltam, hogy majd mond, de bizonyára egyetért, hogy az ilyen jellegű nehézségeken 196
a háborús időkben könnyebb úrrá lenni. El kell gondolkodnunk, hogy mi történik az után. A szerbek és a horvátok közötti különbségek most csakis azért maradnak rejtve, mert van egy közös cél, – küzdelem a túlélésért, – de ezek békeidőben újra előjöhetnek.’ Dušanka látta a lehetőséget, de a legjobbakat remélte. Mély lélegzetet vett, ‘Elfogadom a nézőpontját, de őszintén remélem, hogy sohasem jutunk oda.’ Philby nem volt ennyire félrevezethető. ‘Mindig számolni kell ilyen lehetőséggel.’ Philby konoksága ingerelte, Dušanka megpróbálta a megtalált érvet meglódítani. ‘Mi van Angliával? A maga országának, úgyszintén, vannak belső gondjai. Nem veszélyeztetik ezek az egységet a saját kertjükben?’ ‘Nem hiszem, hogy a maguk helyzete a miénkkel összemérhető. Végülis minket a hagyományaink kormányoznak, és ezek oly messzire nyúlnak vissza töretlenül, hogy ez az egység biztosítéka.’ Dušanka belátta, hogy Philbynek megintcsak igaza van. Miközben ezen gondolkozott, Philby félbeszakította. ‘Mindaz amit tenni szándékozom, hogy biztosítsam, szövetségeseim megfelelő bánásmódban részesüljenek. Ismervén a Balkán történelmét, kétségeim vannak azon a ponton, ahol érintett vagyok. Megfontolásaim megkérdőjelezhetők, de sokkal jobb az előtt, amíg nem késő. Egyetért?’ Elképzeléseiben Dušanka szinte látta Philby aggodalmait. ‘Hogy őszinte legyek, nem gondoltam erre korábban, legalábbis nem mostanig. Most, hogy felmutatta a lehetőséget, nem látom, hogy miként lennék képes akár elkerülni, vagy megoldani, még akkor se, ha bekövetkezik.’ ‘Nos, gondolt-e valaha arra, hogy maga is kerülhetne ilyen helyzetbe?’ próbálkozott újra Philby. Most volt az, hogy Dušanka feltehetőleg igent válaszolhatott volna, de ez kiadta volna titkos álmát, hogy ő legyen Jugoszlávia első asszonya. Azt is tudta, hogy valami rendkívüli befolyás nélkül nagyon kicsi esélye volt rá, hogy megvalósítsa. Rázta a fejét.
197
Néhány héttel később, Madam Tussoud panoptikumában Dušanka megkérdezte, ‘Kim, mit gondol, ez a múzeum Tito alakját valaha is kiállítja?’ ‘Persze, ki fogják, teljesen függetlenül az ő háború utáni sorsától. Elintézzük, Dušanka.’ Dušanka visszapillantott, de Philby komoly arca megerősítette a szavát. Nagy élmény volt olyan ember közelében lenni, akiről az önbizalom ennyire erősen sugárzott. Az elmúlt három hónap alatt Dušanka rengeteg mindent megismert Angliából, mely lassan második hazájává vált. Biztonságban érezte magát egy olyan emberrel, aki őt nem csak egyenlőnek tekintette magával, hanem úgy szintén úriasszonynak. ‘Apropó, Dušanka, néhány napja kérdeztem valamit, de maga nem válaszolt. Azért volt, mert nem volt benne biztos, vagy más oka volt rá?’ Dušanka úgy tett, mint aki nem emlékszik. ‘Oly sok mindenről kérdezett, Kim. Hogyan várja el tőlem, hogy emlékezzek arra, amire nem adtam választ?' Philby emlékeztette, és Dušanka kész volt, hogy a nem rég lelt barátját próbára tegye. ‘Oh, igen, sok alakalommal is elképzeltem magam valami olyan helyzetben,’ mondta Dušanka mosollyal az arcán, ‘de szerencsétlenségemre, mindig az álmaimban.’ Azt remélve, hogy végre nyílt színre léphet, Philby azt mondta, ‘Pontosan ez az, amit az emberek zöme gondol. Általánosan tudott, hogy az ilyen álmok, mint ez, beteljesedhetnek, feltéve, hogy az ember felkészül arra, hogy megvalósítsa.’ ‘Oh, nem bánnám, ha az álmaim megvalósulnának, de bizonyára csak vesztegetném vele az időmet,’ nevetett Dušanka. ‘Talán még sincs igaza,’ mondta Philby komolyan. Aztán elkezdte kifejteni, hogy miként is látja a háború utáni Jugoszlávia fejleményeit. A gyűlölködés további eltávolodáshoz vezet majd, de nemcsak a szerbek és horvátokat illetően, hanem a szerbek és a macedónok, vagy a bolgárok között is. Dušanka szíve megsajdult Philby állításai hallatán, és mire befejezte, meg volt győződve arról, hogy Philby többet tud, mint amit az elején el tudott képzelni róla. Szomorúan mondta, ‘Szeretném, ha segíthetnék.’ 198
Ekkorra már Philby több volt, mint elégedett. Végtére is elérte a célját. ‘Ez nem könnyű, de megvalósítható.’ mondta. ‘Kormányunkat a szerb kilátások érdeklik a háború utáni Jugoszláviában. Ismeretes, hogy már II. Miklós cár is támogatta a szerbeket, és rokonszenvvel tekintett a többi ortodox állammal való szövetségre. Lehet, a katolikus egyház nemcsak azért fog beavatkozni, hogy megőrizze a katolikus államokbeli állását, de azért is, hogy kiterjessze a hatókörét. Ha megteszi, akkor Tito nagyon nehéz helyzetben találja magát. Ha a horvátok mellé áll, az oroszok nyugati lakájnak bélyegzik. Másrészt, ha a szerbek mellé áll, sokan a nyugatiak közül úgy fogják ezt tekinteni, hogy a szerb uralom folytatódik, és még annak a lehetőségét is látják majd benne, hogy a Nagy Szerbia terv előbbre jusson.’ Ezeken elgondolkozva, Dušanka végül is felismerte Philby megfontolásainak a jelentőségét. Mélyen belül, gyűlölte a horvátokat, de vonakodott ezt ki is mondani. Most, hogy Kim mindent részleteiben elmagyarázott, Dušanka a valóságban is láthatta, hogy ez történik. ‘Mit tehetek azért, hogy mindezeket kevésbé esélyessé tegyem?’ Philby komoly arca félrevezette Dušankát. Az volt a benyomása, hogy egy megoldáson gondolkodik – egy megoldáson, ami már felrajzolódott a fejében, mióta megkapta Klugman táviratát. ‘Ha mi úgy rendezzük, hogy állandóan Tito közelében lehessen, akkor alkalma lenne minket minden fejleményről értesíteni és ennek megfelelőképp tudnánk tanácsokat adni.’ Egy ilyen óriási javaslattól elképedve, Dušanka felpaprikázva kérdezte, ‘Kim! Azt akarja, hogy kémkedjek az országa számára?’ Tettetve, hogy a kitörés megsértette, Philby engedékenyen leeresztette a hangját. ‘Egyáltalán nem, Dušanka. Nem gondoltam, hogy ilyen benyomást keltek. Ha kémeket akarnánk, bizonyára a hivatásosakra támaszkodnánk. Amit én kérek, hogy megtegyen, az csupán a népének jelentene nagyobb segítséget.’ ‘Ha, ahogy mondta hivatásos embereket tud ilyen szerepkörbe helyezni,’ Dušanka remegő hangja sziszegővé vált, ‘miért van rám szüksége?’ Philby látta, hogy Dušanka mily okosan csavarta ki az állítását, mégcsak nem is említette az ő ‘ha’-ját, de elhatározta, hogy 199
nyugodtan játszik. ‘Kormányunknak nem áll szándékában, hogy a szövetségesei ellen kémkedjen. Aggódunk Szerbiának Jugoszlávián belüli jövőjéért, főként azért, mert a szerbek a Világháborúban szövetségeseink voltak. Számolnunk kell a királyi családhoz kapcsolódó tisztelettel is. El tudja képzelni, mi történne, ha a különböző nemzetiségek összeházasodnának és a gyermekeiket katolikus egyház keresztelné meg? Ha a még valóban Jugoszláviának maradó országban egységes vallás lenne, akkor Rómának még egyszerűbb lenne az egész Balkánt befolyásolni, ami végülis hatalmas nyomást jelentene a nem-katolikus országokra.’ Elképesztő, gondolta Dušanka. Ez az angol olyan, mint egy próféta, egy angol Nostradamus. Annyi közös értelem volt a fejtegetéseiben és még néhány különös egybeesés is, amit mondott, hogy az közel állt a saját álmaihoz. Ki tud-e hozni ebből valamit magának? Ez volt az első gondolat, ami az elméjébe szökött. Oly közel lenni Titóhoz, azonnal megvalósíthatná szándékait és álmait igazzá tehetné. ‘Mi van valójában a fejében, Kim? Miként lehetséges, hogy segítsek?’ Most, hogy a halacska végül kóstolgatja a csalit, Philby egy kissé ellazította magát. ‘Ami az elmémben van, hogy a politikai tanácsadónk lehetne, vagy szakértőnk talán. Ha mi ismerjük Tito terveit, akkor talán hathatunk rá a maga segítségével. Oly közel lévén hozzá, még olyan kapcsolatot is kialakíthat vele, ami meszsze távol áll a politikától. Ki tudja? Valami állandó jellegűt.’ tett ravasz célzást Philby. Dušanka elpirult. Alig tudta elrejteni föllelkesedését. Abszolút csodálatos lenne, ha sikerülne elérni célját és Tito feleségévé válna. Akkor természetes lenne, hogy állandóan Tito társaságában van. Az ő szerepe az angol kormány oldaláról igazolná Philby bizalmát. ‘Meg kell vallanom, mindig is nagyra becsültem Titót, mint harcost és mint embert. Néha lehetetlen a kettőt egymástól megkülönböztetni. De annyi nő van, aki alkalmasabb erre a szerepre, mint én, az én nagyrabecsülésemtől függetlenül.’ Dušanka lágy hangja tisztán bemutatta az érzéseit, és most rá is jött erre, de már késő volt. Oly nyilvánvalóan mondta ki belső érzéseit, annyi próbálkozás után, hogy elrejtse azokat. Milyen bolond vagyok, gondolta. Kim valószínű, hogy halálra neveti magát. De nem volt igaza. 200
Kim arca rezzenéstelen és hideg maradt, mint mindig. ‘Örülök annak, hogy ilyen érzései vannak. Sokkal könnyebb lesz magának, és valójában nekünk is. Biztos vagyok abban, hogy nagyon sok nő gondolkodik így, ahogy maga. Mindenek felett, Tito elvtárs egy csinos férfi, de nem kell aggódnia a versengés miatt. Semmi kétségem, hogy Titóhoz való közelségével és felkészültségével kiüti őket.’ Kim válaszától bátorságot nyerve, Dušanka válaszolt, ‘Ebben az esetben nem ellenzem, hogy a javaslatát megfontoljam.’ Philby elégedett volt az eredménnyel. ‘Ez az én lányom! Most, hogy elfogadta a szerepkört, annyit mutatok meg Angliából, amennyit csak lehetséges. Lesz elegendő ideje, hogy mindent megtanuljon, amit Jugoszlávia első asszonyának tudnia kell. Személyes oktatókat szervezek meg mindenből, ami az új szerepében fontos lesz magának.’ ‘Köszönöm. Nagyon lelkesítően hangzik,’ kiáltott fel Dušanka, máris látván magát új szerepének eljátszásában. Madame Tussaud múzeuma látogatásának végeztével Philby elégedett volt magával – sikerült igazi főnöke, Joszif Sztálin számára egy lehetséges kémet előteremtenie. Dušanka boldog volt, mert életében ez volt az első alkalom, hogy fontosnak érezhette magát. Végülis, megérzése ismét igaz volt. Philby nem csak útmutatója volt, hanem egy olyan ember, aki ezt meg is valósíttatja. Segítségével, nincs kétsége, feleségül fog menni Titóhoz, és egyidejűleg segítheti nemzetét – a szerbeket. Amit nem ismert fel, az az volt, hogy az NKVD-t és a KGB-t fogja szolgálni az angolok helyett. Meg volt győződve, hogy a Philbyvel való kapcsolata nem csak neki hozott fényesebb jövői kilátásokat, hanem mindazoknak, akik ennek a sötét tervnek részesei voltak. A maradék idő, amit Dušanka Angliában töltött az angol titkosszolgálatnak tetemes pénzébe került, de Philby úgy gondolta, hogy a pénzt megfelelő célra költötte. Dušanka szinte egyetlen éjszaka alatt paraszt lányból a nyugati kultúra jó megjelenésű és csiszolt úriasszonyává alakult. Illem ismerete oly mértékben feljavult, hogy Philby egészen biztos volt az átalakítás sikerében. 201
Közvetlenül Anglia elhagyása előtt Dušanka megtudta Velebit ezredestől – Jugoszlávia angol követétől és Dušanka harcostársától – Philby valódi foglalkozását. A Birodalmi Háborús Múzeum egyik kiállítását megtekintve, melyet az angol hadügyminisztérium rendezett, Dušanka azt is megtudta, hogy Kim a SIS V. részlegének dolgozott. Azonban már késő volt. Ámbár a képe örökre árnyékba borult, nem volt már kiút – legalább is most nem.
202
9. Belgrád, 1945 Jugoszlávia felszabadítása 1945-ben és a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság november 29-edikei kikiáltása Titót számos kiemelkedő fontosságú elintézni való elé állította, amikről úgy vélekedett, hogy a háború utáni helyreállítási programban létfontosságú szerepet töltenek be: az amerikaiak és angolok által Ausztriában őrzött hadifoglyok hazatelepítése, Draza Mihailović és Ante Pavelić elfogatása. A hadifoglyok hazatelepítése egyszerű feladatnak bizonyult. Sztálin javaslatára, valamint Churchill és Roosevelt hozzájárulásával sorsuk sokkal a háború vége előtt megpecsételődött. Amit Churchill és Roosevelt nem tudott, vagy nem is tudott elképzelni, hogy Sztálin és Tito szándéka a hadifoglyok megsemmisítése volt. Minthogy tovább már nem álltak a genfi egyezmény védelme alatt, ki emelhetett bármiféle kifogást? Sztálin esetében az orosz hadifoglyokat a fehérorosz emigránsokkal együtt gyűjtötték össze, akik azon a területen éltek, amely a háború alatt az orosz igazságszolgáltatás hatókörén kívül volt, de most a Vörös Hadsereg elfoglalta. Tito hatalmas terve kicsit különbözött ettől. Ő mintegy hatvan-hetvenezer hadifogolyért volt felelős, de a legyilkolt emberek száma inkább a félmillióhoz volt közel. Sokan, akik elkeseredetten igyekeztek elmenekülni a különböző okok miatti megtorlás elől, szintén fennakadtak a tragédia borzalmas hálóján, mely bleirburgi mészárlás néven vált ismertté. Tito egyetlen tollvonással megszabadult mindazoktól, akik az ő szemében vagy együttműködtek az ellenséggel, vagy megtagadták, hogy összegyűjtött vagyonukat a proletár rendszerrel megosszák. A háború utáni káoszban természetesnek tűnt számára, hogy a győztes nevében elpusztítja őket, így csökkentve a további vérfürdő lehetőségét a vérszomjas partizánjaival, akik keresték a családtagjaikat ért meghurcoltatásokért a bosszút. A vérengzés megengedésével, melyre az időt megfelelőnek vélte, Tito egy gőzleeresztő csapot nyitott meg; a partizánok 203
bosszúhadjáratának késleltetése valamiféle nyomás kialakulását jelenthette volna, ami mérhetetlen nagyságú rendzavarást okozhatott volna, és ezzel veszélyeztethette volna az újonnan kialakított rendszer kényes egyensúlyát. Tito hazardírozott, hogy ez a megsemmisítési program az angol hivatalos titkos ügyek alatti védelemminősítést megkapja. De jól számított. Amikor az angol kormány megtudta az orosz és a jugoszláv foglyok sorsát, az öszszes hazatelepítési iratot titkosították és a háborút követő harminchárom éves tilalommal megvédték az elkövetőket. Ami Draza Mihajlovićot illeti, 1946. május 13-adikai elfogatása még könnyebb ügynek bizonyult, főként azért, mert a szerb tábornok úgy döntött, hogy Jugoszláviában marad, és folytatja az ősellensége – Tito marsall – elleni harcát. Amiben Mihajlović súlyosan tévedett, az annak a körülménynek a hatása, hogy Tito birtokában volt a Pijade által manipulált fénykép, melyen láthatóan Mihajlović fegyvereket kap a németektől. Valóban hasznos bizonyíték, ha és amikor őt élve el lehet fogni. A Tito elképzelte kirakatpernek egészen másnak kellett lenni, mint Tuhacsevszkij marsall perének Oroszországban. Tuhacsevszkij pere a kezdetektől elfuserált volt és Tito nem akarta elkövetni ugyanazt a hibát. Ante Pavelić esete, azonban egészen más volt. A KOS, a jugoszláv hadsereg elhárító szolgálata kezdetben zavarban volt Pavelić eltűnése miatt. Lévén olyan ember, aki éveket töltött meneküléssel, miközben úgy vadásztak rá, mint egy közönséges bűnözőre, és még Mussolini generalisszimus is börtönbe vetette, Tito azt várta, hogy Pavelić küzdeni fog. Végülis mindenáron azt akarta, hogy a független Horvátország feje maradjon, így sokkal többet veszíthetett, mint Mihajlović. Amikor Tito megtudta, hogy Pavelić csupán napokkal azelőtt menekült el Zágrábból, hogy partizánjai elfoglalták volna, egyszerűen nem hitte el. Mi történhetett? Nyilvánvalóan Pavelićnek rá kellett jönnie, hogy mint poglavniknak (legfőbb fej), lejárt az ideje. Elhatározta, hogy elmenekül a horvát államból, csupán alacsonyabb rangú tiszteket hagyva hátra, abból az államból, ahol a koncentrációs táborok úgy nőttek ki a földből, mint eső után a gomba, amikor féktelen tábornokai dühöngtek. A koncentrációs táborokban szintén voltak olyan elítéltek, akik ugyan szerb származásúak, de Horvátország területén szü204
lettek; rájuk általában úgy hivatkoztak a horvátok, mint pravoslaci, azaz ortodoxvallásúak, nem száz százalékosan szerbek. Történetük szomorú volt. A szerbek nem akarták őket Szerbiában és köpönyegforgatókként kezelték őket, nem ismerve fel, hogy azoknak a kezében tökéletes szerb eszközzé válhatnak, akik a Nagy Szerbia tervet dédelgették. A horvátok másrészt, sohasem bíztak bennük és mindig úgy tekintettek rájuk, mint a szerb trójai falóra. Eltekintve ezektől a foglyoktól, ott voltak még a horvát területen elfogott szerbek (általában csetnikeknek megbélyegzettek), zsidók, és nagyszámú horvát, akik nyilvánosan ellenezték Pavelić könyörtelen rendszerét. A nyugati országok választéka, akik Pavelićet befogadták volna, meglehetősen szűk volt, eltekintve Spanyolországtól és Olaszországtól (ekkor már nem fasiszta országok). Pavelić közel akart maradni szeretett Horvátországához. Minthogy Olaszországot ismerte, természetes volt számára, hogy a Vatikánban keressen átmeneti menedékhelyet, amit csak a hithű katolikus papág rendezhetett el neki. Segítségük arra alapozódott, hogy Pavelić megértette kérésüket Sándor király diktatúrája idején, de a római katolikus egyházzal szembeni rokonszenvező nézeteire is. Az egyház filozófiája az volt, hogy hatására, és az Istenbe vetett hittel felvértezve a katolikusok ellenállnak a partizán erőkhöz csatlakozásnak. Ez téves elképzelés volt, ami hamarosan nyilvánvalóvá vált, miután Pavelić elfogadta az elfoglalt Horvátország helytartói státusát. Tény, hogy az ellenállási mozgalom valójában kényszerített nagyon sok elkötelezett katolikust arra, hogy csatlakozzék Tito partizánjaihoz, annak ellenére, hogy ismerték a partizánok istentagadó nézeteit és azt a könyörtelen erőt, amivel az ellenállási mozgalmat szélesítették. Amikor Tito megtudta, hogy merre rejtezik Pavelić, megértette, hogy üldözéssel nem tudja elérni, legalább is egy ideig, így elhatározta, hogy hazacsalogatja. Miként? Milyen trükk működik majd? Száműzetésben Pavelić mindig is veszélyt jelent, mert megingathatja Tito rendszerét, annak ellenére, hogy a Jugoszláv Kommunista Párt kemény uralmat gyakorolt. Még Tito külföldi útjai sem lennének biztonságosak, sőt megakadályozhatnák, 205
pontosan úgy, ahogy Sándor király esetében 1934-ben Marseilleben. Ezen töprengve Tito visszaemlékezett öreg barátjára, akit mindenekelőtt szerbnek, és nem zsidónak tekintett; magához rendeltette öreg harcostársát, Moša Pijadét. Ez a kommunista csodaország vehemens mestere majd csak előáll valamiféle eredeti ötlettel. Igaza volt. Amint Moša megismerkedett Tito problémájával, azonnal javasolta a megoldást. Moša tanácsára Tito felhatalmazta az egyik legkevésbé ismert tábornokot, Slavko Štimacot, hogy szervezze meg a Križaret, a Szent keresztes vitézeket. Vallási mellékjelentést adva néki, és zömmel katolikus részvételt javasolva, Tito azt remélte, hogy ősellenségét, Pavelićet hazatérésre ösztönözheti. Hogy kiemeljék a Szent keresztes vitézek jelenlétét, hatalmas keresztet festettek az egyenruhájuk hátára – csatában kiválóan alkalmas célpont. Tito elhatározta, hogy ismét félrevezeti a horvát vallásos lakosságot, de most más okokból. Akik a saját szabad akaratukból csatlakoznak, azok mindenképpen használhatatlanok lesznek a proletáriátus új rendszerében. Štimac tábornok azonban amellett erősködött, hogy a partizánok adriai farkasok nevezetű veteránjainak a szolgálatát vegye igénybe. Már rég megtanulták, hogy német egyenruhára váltsanak és így pusztulást és zűrzavart keltsenek az Adria partján. Mindazoknak az alacsonyabb rangú tiszteknek, akiket Pavelić hátrahagyott, az élet új reménységét nyújtották; vagy bevonulnak a Szent keresztes vitézek közé, vagy egyirányú úton mennek a Meztelenszigetre. Štimac ösztönző módszere gyorsan olyan használható áttérteket eredményezett, akik mindent megtettek volna azért, hogy új urukat megörvendeztessék. Hogy ezt a színházat még meggyőzőbbé tegyék és növeljék a siker esélyét, Štimac tábornok azt javasolta, hogy a keresztesek használjanak fel bizalmas, de akkorra már lényegtelenné vált információkat. Tito és Pijade elhatározta, hogy nyilvánosságra hoz egy tervet, amelyet Pavelić csupán részben ismerhetett, de Tito számára már semmi hasznot nem jelentett. Még a háború utolsó évében jött a kérés Churchilltől, hogy lépjenek kapcsolatba Mačekkel, hogy annak látszatát keltsék, mintha érdekelné őt a 206
sorsa. Pavelić megtagadta a hozzájárulását. A SOE-hez kapcsolt tisztek egyikét elküldték Zágrábba; itt megtudta, hogy hol őrzik elzárva a korábbi horvát miniszterelnököt, és megkezdték az előkészületeket a kapcsolatteremtésre vele. Az angol katonatisztnek megengedték, hogy lássa Mačeket. Az usztasa őrök parancsnoka erősködött, hogy az egyik usztasának a találkozón jelen kell a lennie. De a jelenléte szükségességében bizonytalan lévén, Maček franciául azt mondta az angol tisztnek, hogy franciául szólítsa meg a katonát. Meggyőződve az usztasa katona gyenge nyelvtudásáról, az angol tiszt tolmácsolta Churchill igényét Maček részére, hogy küldje el az egyik legmegbízhatóbb párthivatalnokát tárgyalásra Titóhoz. Churchill óhaja az volt, hogy kikövezzék a jugoszláv demokráciához vezető utat, ebbe bevonva az új jugoszláv kormány azon politikusait is, akik nem működtek együtt a németekkel. Maček azonnal Agust Košutić mérnököt, Stjepan Radić vejét, a HSS helyettes vezetőjét javasolta. Košutić villamosmérnök bátortalan személyiség volt azonban, alkalmatlan a Titóval való kemény tárgyalásokra. Tito dühös lett, amikor értesült Churchill másik tervéről; az a katona, aki jelen volt a találkozón, valójában értett franciául és a titkos találkozó lényegét feltárta. A hírtől felpaprikázva és Churchill lépésével szembeni ellenérzéseit kifejezve, Tito ugyan készségesen hozzájárult hogy Košutićot biztonsággal odavezessék, de megtagadta a vele való találkozót. Ehelyett helyettese, Andrija Hebrang, Randolph Churchill barátja vezette a horvátok törvényes képviselőjével a tárgyalásokat. Hebrang korlátlan felhatalmazás birtokában megegyezett számos ismert horvát személyiségnek a háború utáni kormányban való részvételéről – ismét egy megtévesztés. Amikor Štimac megkapta a szükséges eligazítást, az egyetlen hátralévő kérdés a Szent keresztes vitézek főhadiszállásának a helye volt. Szarajevó helyett Tito Fruska Gorat, Belgrádtól, az új Jugoszlávia régi fővárosától nem messze lévő dombvidéket választotta. Távol lévén a sűrűn lakott területektől, nagy teljesítményű rádióadókkal látták el, és ugyanakkor alkalmas hely volt a közeli falvakból a politikailag hiszékeny, de becsületes (és mindenek felett vallásos) vidéki emberek toborzására. 207
Štimac lelkiismeretesen kezdett dolgozni. Amikor már két ezrednyi hadsereget összegyűjtött, rendszeres katonai kiképzést és háborús játékokat kezdeményezett, azt a benyomást keltvén, hogy valamiféle katonai művelet készül. Štimac rádióadói a híreket Pavelićhez továbbították, akit hanyatló személyiségnek tekintett – olyan személynek, aki kétségbeesésében bármit elhisz. Hogy még inkább meggyőzzék őt arról, hogy a színpad igazi, azon erősködött, hogy a katekizmust naponta egyszer el kell imádkozni és vasárnaponként tábori misét kell tartani. A gyakorlatokat úgy időzítették, hogy a hozzá használt vaktöltények durrogása adásidőbe essen; a feltételezett hallgatókat ez meggyőzhette, hogy a Szent keresztes vitézek környékén valódi harcok dúlnak. A Jugoszláviában magánkézben lévő rövidhullámú adók hiánya lehetővé tette Štimacnak, hogy az új renddel szembeni politikai propagandát folytasson anélkül, hogy ebben megakadályoznák. Ezt a cirkuszt még hihetőbbé azzal tették, hogy a belgrádi rádióállomás időnként zavarta Štimac engedély nélküli adását. Időnként pénzt, orvosi eszközöket és kézi fegyvereket kértek a hallgatóktól, így a propaganda valóságosnak tűnt. Egy ismeretlen hírolvasó azt állította, hogy a politikai vezetéstől támogattatva lehetséges, hogy a horvát államot kiszakítsák Tito karmai közül. A belgrádi rádió azonban néhány baklövést követett el, amit a Vatikán néhány papja észrevett. A keresztesek rádióját mindig jelentéktelen adásidőben zavarták, és Pavelićet hamarosan figyelmeztették ennek az ismétlődéséről. Ismételt kérése, hogy legalább a keresztesek néhányát azonosítsák, megválaszolatlan maradt, mint mondták, biztonsági okokból és családjaik elleni boszszúhadjárat elkerülése végett. Hogy ezen felülkerekedjenek, Štimac alacsonyabb rangú tisztek listáját küldte el a Vatikánba, a résztvevők aláírásával hitelesítve. A Szent keresztes vitézek Horvát Szabadság elnevezésű rádióadásain keresztül Pavelić megtudta Mihajlović végzetét, akit elfogtak, elítéltek és felakasztottak – nem pedig agyonlőttek, ahogy a jugoszláv sajtó hozta. Pavelić megundorodott; még ő, a Poglavnik is golyót biztosított volna ősellensége számára, nem pedig a közönséges bűnözőknek kijáró akasztást. 208
A tanácstalan Tito megkérdezte Mošát, hogy honnan szedte ragyogó ötletét? Moša elmagyarázta, hogy Sztálin sikeres mestermunkáját, a TRUST-ot módosította. Tito visszaemlékezett, hogy Sztálin miként ügyködött évekig, hogy elkaphassa a menekülő orosz fehér ellenállókat, disszidenseket, akik Lenin halála utáni hatalmának megszilárdulását veszélyeztették. Csak két lehetősége volt: vagy egyenként megölni őket – ez kockázatos módszer, mert nem számíthatott a gyilkos titoktartására, ha már az elérhetőségén kívül volt; – vagy pedig úgy tettetni, mintha a disszidens erőket egyesítenék, és aztán a szervezeteiken belül kerülve semmisíteni meg őket. A külső szemlélő számára a belső vérfürdő a vezetésért folyó belső harcnak tűnik majd. Amint Sztálin megtudta, hogy a disszidensek öszszegyűltek, az ő OGPU főnöke sikeresen közéjük épült, és létrehozta a TRUST-ot. Hasonló szervezetekkel próbálkozott Sztálin Oroszországon belül is. Céljuk a bolsevik rendszer legyőzése volt, amiben számíthattak a külső és belső disszidensekre, és kezdetben természetes volt, hogy az Oroszországon kívüliek a híreket gyanakodva fogadták. Hogy meggyőzzék őket, Sztálin elrendelte számos híd és vasútállomás lerombolását, mely parancsot a TRUST terrorista módon vitelezett ki. A cáriak készek voltak rá, hogy kivizsgálják a terrorista műveleteket, és egy saját rádióval felszerelt házaspárt küldtek oda, mint kutató csapatot. Amit találtak, az pozitív volt, és ettől kezdve az ég és földnyi távolságú két szervezet együttműködött, ami aztán Sztálin legvadabb álmait meghazudtolóan virágzott. Nem sokkal ezt követően számos megcsonkított tetem úszott az európai nagyvárosok zömének folyóiban. A sok külföldi tudósítónak nem sikerült rájönnie, hogy a tetemek nem mindegyike a TRUST-on belüli belső hatalmi harc eredménye, hanem hidegvérű gyilkosság. Csak Popov ezredes párizsi, 1930. januári elrablása után ismerhette meg a világ Sztálin hatalmas tervét. Popovnak, egy korábbi cári, majd NKVD tisztnek sikerült beszámolnia az igazságról, úgyhogy Európa megismerhette önmagát a kíméletlen megsemmisítés legfőbb színhelyévé váltan. A TRUST-nak a diktatúra megszilárdításához való felhasználásával Sztálinnak sikerült az orosz fehérmenekültek legveszé209
lyesebb elemeit kiiktatnia, de egyben a hazai ellenzékét is úgy, hogy egyszerűen TRUST-hoz tartozónak bélyegezte őket. Megtörte az oroszországi politikai változásokért folyó küzdelmüket, és örök időkre elvetette a megmaradt menekültek között a bizalmatlanság magvát. Hasonló félretájékoztatást terjesztettek a Szent keresztes vitézek is Horvátország szerte, úgy megtervezve, hogy a horvát lakosság zömét meggyőzzék a diktatúra ellenzőinek kigyomlálandóságáról. Ranković tábornok rendőrminiszter, akinek a hatalma legalább akkora lett, mint a korábbi NKVD-főnök, Jezsov tábornoké, megkezdte gulágokhoz hasonló ‘zöldmezős’ szállásközpontok építését. A már a hadifoglyok gyors átadása miatt is népszerű Ranković rögeszméje a horvát ellenállás letörése volt. Miközben Štimac folytatta a rágalomhadjáratát, Pavelić maga köré gyűjtötte a katonai tanácsadók hívő körét, hogy tanácsot kérjen tőlük. Többen hajlottak arra, hogy csatlakozzanak a Szent keresztes vitézekhez, miközben a másik oldal a horvát papsághoz csatlakozott, akik jezsuitái előbb kitartottak a Szent keresztes lovagok létezésének és jóhiszeműségének előzetes igazolási követelménye mellett. A két csoport közti küzdelem arra kényszerítette a türelmetlen Poglavnikot, hogy elfogadható egyezséget találjon. Elhatározta, hogy egy kis katonai küldöttséget meneszt – felderítő csapatot, amely tizenegy tisztből és egy papból állt. Saját rádióadóval voltak felszerelve, és egy olyan titkos jelszóval, amelyet csak egyetlen ember ismert. Jugoszláviába való beutazásuk fájdalmasan lassú volt. Az egyik oldalon partizánok figyelték az előrehaladásukat, akadályokat rögtönözve abban a reményben, hogy majd a Poglavnik is odarohan, ha igazolják a Szent keresztes lovagok létezését. Másrészt Štimac elhatározta, hogy olyan közel engedi őket, amennyire csak lehet, miközben úgy tesz, mintha nem tudna a jelenlétükről. Szlovénián és Horvátországon való átjutásuk több hetet vett igénybe, és néha szét kellett válniuk, még három csoportra is, teljességgel annak a leghalványabb sejtelme nélkül, hogy egyik tagjuk állandó kapcsolatban állt a partizánokkal. Útjuk során sutyorgásokat hallottak, amik egyre hangosabbak lettek, ahogy közeledtek céljukhoz – a Fruska Gorához. A helyiek véleménye sze210
rint egyszer majd ismét felszabadítják őket, de ez esetben a megfelelő tömeget – a Szent keresztes lovagokban látták. Ez a vállalt kockázatra való tekintet nélkül növelte a csapat lelkesedését. Néhányan már elképzelték, hogy Pavelić maga tűnteti ki őket, míg mások magasabb rangra való előléptetést láttak maguk előtt. Megint csak mások azon törték a fejüket, miként is intézhetik el az ellenségeiket, a barna-fekete ingeseket – nem érzékelvén, hogy a napjaik, az óráik, sőt, a perceik már meg vannak számlálva. Végül megálltak a Fruska Gora lábánál egy pihenőre, egy elhagyott erdészlakban táborozva, mielőtt felkapaszkodtak volna a hegyi hágóhoz. Vidáman, de óvakodva cserélték ki gondolataikat az álcázott kalyiba nyílt tüze mellett, a kitörött ablakokat gallyakkal tömedékelték el és vastag katonai pokrócokkal takarták be. Ahogy csendben beszélgettek, vezetőjük elment a közeli falut meglátogatni, hogy pontosabban megtudja a hegyen a Szent keresztes vitézek főhadiszállásának a helyét. Amikor néhány óra elteltével visszatért a kalyibához, az egész társaságát lemészárolva és a hírközlő eszközöket ezer darabra törve találta. Felismervén, hogy a partizán őrjárat gyilkolhatta meg őket, elmenekült a területről vissza a Vatikán felé. De mielőtt elhagyta volna a helyet, valami különöset észlelt. Tizenkét test volt ott – egyikük nem lehetett a csapat tagja. Sokkal idősebb, mint a többiek, az arca ismerős volt, és a Vatikánig végig kísértette őt az úton. Biztos volt benne, hogy korábban már látta ezt az embert, de nem tudta visszaidézni a nevét. Gyorsan átkutatta a zsebeit, de nem talált semmit, csak annyit vett észre, hogy ruhái Bécsben készültek. Közelebbről megnézve őt, a csapatvezető kis darab papírt talált a halott ember öklébe zárva. A papírra az volt írva: ‘Draga Ire- (Kedves Ire-)’. Feltehetően egy hölgynek címezte, de sohasem fejezte be. Pavelić most már meg volt győződve a csapda létéről, s azonnal megkezdte az előkészületeket, hogy elhagyja a Vatikánt. Tito, Pavelić és a felderítő csoport vezetője most már ismerte a válaszok zömét, kivéve annak az embernek a nevét, akinek a kezében a darabka papír volt. Pavelić biztos volt abban, hogy Tito rászedte, és három akkorra már Ausztráliában élő túlélőn keresztül megismerte a hadi211
foglyok sorsát is, kiábrándultan és olyan embertől elszenvedve katonai vereséget, akit alacsonyabb műveltségűnek tartott, Argentínába ment. Honfitársainak megszámlálhatatlan sokasága, akik a túlélők által tanúsítottan borzalmas vérfürdőben haltak meg, állandó sebet ejtett az emlékeiben. Amikor már Argentínában volt, a helyi rendőrség által őrzött elzártságban élt. Attól tartott, ha Tito elhatározza, hogy eljött az ideje, ugyanaz a végzet érheti, mint Trockijt.
212
10. Belgrád, 1946 Lenézve a kis gép ablakából az egyetlen, amit Dušanka láthatott, Belgrád magas hóval borított külterületei. A hó szinte az egyszintes épületek tetejéig ért. Utaknak, vagy vasútvonalnak semmi jele nem volt. Dušanka arra gondolt, milyen furcsa, hogy senki nem törődött legalább a vasúti sínek letakarításával. Talán túl korán reggel volt. Elábrándozott azon, hogy Belgrád, talán a telet kivéve, valaha is megfelelt a nevének – Fehér Város∗. Még nagyon jól emlékezett annak a háború alatti koszos megjelenésére. Azokban az időkben a vidéki emberek némelyike még ugyanúgy köpött le az utca kövére, mintha az istállóban lenne. A rossz emlékek ellenére teste remegett az izgatottságtól. Ki ne lett volna izgatott háromévi távollét után? Az ő esetében az izgatottság megkétszereződött, mert hamarosan ismét közel lesz a többé már nem is titkolt céljához – ahhoz az emberhez, akire mindig is oly nagyon felnézett, Jugoszlávia mai elnökéhez, Tito marsallhoz. Érzései nyilvánvalóan tükröződtek széles szláv arcán, miközben nedves szeme elárulta érzelmi állapotát. Szerencsére útitársa, doktor Stuart Crocker, a királyi tengerészet sebésze, a Tito állapotáról szóló legutóbbi jelentés olvasásával volt elfoglalva. Mióta kora reggel négy órakor elhagyták Londont, rengeteg gondolat futott át Dušanka agyán, persze a legfontosabb az ő fogadtatása a Dedinje Palota személyzete által.
∗
Eredetileg a Duna és a Száva torkolatánál az avarok fővárosa Lándor- vagy Nándorfehérvár, később bolgár főváros lett Bolgár-Fehérvár néven, majd a déli haragszóval Európa-szerte megemlékezett a török támadókon aratott nándorfehérvári magyar diadal helyszíne a mai Belgrád. (Ilyen nevű volt még Nyeszterfehérvár, a pannóniai magyarok fővárosa Székesfehérvár, a gyulák erdélyi fővárosa Gyulafehérvár, a régi horvát főváros TengerFehérvár, a későbbi Zára. Lásd: Encyclopaedia Hungarica I. köt. 545, III. köt. 589. Katolikus Lexikon fehér szócikk). – A ford.
213
A kétmotoros gépet a British Aircraft Corporation (BAC, angol légitársaság) szolgáltatta, nem volt nagy, de elegendő volt a hat embernek és a kis mennyiségű orvosi műszernek. Az utasok többsége küzdött a reggeli álmossággal, amit korán indulásuk okozott. Korai érkezésüket a jugoszláv rendszer kérte, hogy a jelenlétük rejtve maradjon. Dušankán és doktor Crockeren kívül, a csapat tagja volt Dušanka volt szobatársa, Barbara Fellow; a His Majesty’s Memorial Hospital személyzeti főnöke, doktor Gordon Maloey – kiváló ideggyógyász, akit felfedezései miatt elismertek, egész Európában és Amerikában tiszteltek, és aki ma az angol orvosi csapat vezetője; doktor Hans Schulz, a bécsi egyetem patológusa, aki csak véletlenül került az orvosi csoportba; és doktor Alfred Peacock, aki a melbourne-i St. Vincent kórház altató orvosa. Az orvosoknak egészen nemzetközi csoportja ez, gondolta Dušanka. Schulz éppen Angliában volt látogatóban, ahol előadásokat tartott, és Maloney otthonában tett tisztelgő látogatást. Szilveszteri mulatságukat egy a Whitehallból Maloney-nek jött telefon szakította meg. Schulz a többi vendéggel együtt folytatta az ünneplést. Maloney hirtelen eltűnését senki sem vette észre, mígnem aztán visszaért a Whitehallból. Maloney azonnal áthívta Schulzot a dolgozószobájába, ahol megismertette a Jugoszláviába tervezett úttal, és Tito hirtelen betegségének a természetével. Maloney barátjaként elfogadta a meghívást, hogy elkísérje, de előbb a szükséges titoktartásra figyelmeztették, főleg azért, mert az oroszok, akik még mindig Belgrádban vannak, úgy értelmezhetik az orvosok jelenlétét, mint a jugoszláv belügyekbe való angol beavatkozási szándékot. Schulz beleegyezése leegyszerűsítette a dolgokat Maloney számára, hiszen már előbb javasolta őt, feltételezve, hogy beleegyezik. Azt mondták neki, hogy negyvennyolc órán belül indulnak, mihelyst Peacock megérkezik az USA-ból és a szükséges készülékek rendben lesznek. Amint közeledtek a belgrádi repülőtér leszálló pályájához, Dušanka megpillantott egy a repülőtér főépülete közelében a kiszolgáló területen álló hatalmas gépet. Azonnal felismerte, hogy amerikai gyártmányú gép, amelyhez hasonlót már többször látott az amerikai filmeken. A pilóta hangjának a hangszóróból jövő re214
csegése visszahozta gondolatait a valóságba, miközben mindenki a biztonsági övét rögzítette. A földetérést elrontották, főként azért, mert ezekben a korareggeli órákban nem volt elérhető angolul beszélő gépirányító. Dušankát a pilótafülkébe hívták, és ő tolmácsolta a pilóta kérését az irányítótorony felé. Ekkor megkapták a leszállási engedélyt, mivelhogy az ellenőrző torony már várta a megérkezésüket. Utasították őket, hogy gépüket a kifutópálya déli végénél, az egyetlen belgrádi repülőtér félreeső helyén állítsák le. Amikor a gép motorjai megálltak, Dušanka és társasága a várakozó amerikai gyártmányú buszhoz sietett, miközben a Jugoszláv Vörös Hadsereg néhány katonája kellő gondossággal átrakta az orvosi eszközöket. Az egész átrakodás katonai precizitással és rendkívüli gondossággal lett végrehajtva, a látogatók számára elég idő ahhoz, hogy körülnézzenek. Az újonnan érkezetteknek a repülőgéptől a várócsarnokig tartó rövid út jelentette az első benyomásokat a jugoszláviai télről, amely komolyabbnak bizonyult, amint amire számítottak. Ahogy a kellemesen fűtött buszukkal közeledtek Belgrád teljesen kihalt belvárosához, Dušanka látta a társain, hogy nem értik, Belgrád lakossága miért marad a házán belül – közel a nyitott tűzhöz, egy bögre forró tea, forralt bor, vagy nemzeti italuk, a slivovica (szilvapálinka) társaságában, mint magyarázta nekik. Ez már megnyugtatta őket, s folytatták a társalgást. Láthatták azonban a nehéz fegyverekkel felszerelt orosz katonákat is, akik az egész utat felügyelték, miközben tankjaikkal a városba vezető fő utak mentén harcászati jelentőségű pontokat foglaltak el. Dušanka és társai számára a belgrádi fehérség és a hideg időjárás volt az egyedüli kapcsolat a hátrahagyott karácsonyi ünnephez. Néhányan még a karácsonyi hangulat hatása alatt álltak, de hamarosan rá kellett jönniük, hogy ilyen jellegű ünneplés ebben a munkásparadicsomban szinte megbocsáthatatlan bűn lenne. Csakis Maloney volt tudatában a jelen helyzetnek, akit tájékoztattak róla, amikor elfogadta a szokatlan megbízást. Utált ugyan mindent, ami a kommunizmussal volt kapcsolatos, de elfogadta a praxisán kívüli megbízást. 215
A főbejárat hatalmas acél kapuja közelében buszuk lelassított, a kerítés mellett kopasz fák szűk sorát láthatták, miközben a háttérből fehérre festett épület tűnt elő, – a Dedinje Palota. Ez a fenséges épület, valamikor a néhai Sándor király székhelye volt, most Tito marsallé, a Jugoszláviai Szövetséges Népköztársaságok első, nem választott elnökének hivatalos székhelye. Érdekes, gondolta Maloney: Tito oly sok időt töltött Sándor börtönében, a királyi rendőrség vadászott rá, és most szabad emberként a királyi székhelyet választotta magának. Tucatnyi, géppisztollyal felfegyverzett, nehéz ruhákba öltözött orosz katona társaságában két hatalmas orosz gyártmányú tank őrizte a főbejáratot. A katonák rájuk pillantottak, föltehetően nem vártak látogatókat, egyet sem akartak ebből az okból. Barátságtalan és borotválatlan arcuk tisztán megmutatta, amit gondoltak. Súlyosnak látszó usankájukat – prém sapkájukat – hatalmas vörös csillag díszítette, akkora méretű, hogy a sapka elejét teljesen uralta, és nagy távolságról is jól felismerhető volt. A sapkák halványszürkék voltak, ami az angol látogatókban a proletár rendszerek tompaságának benyomását erősítette. A vörös csillag, gondolta Maloney, nyomatékosítja a sok vért, amit kiontottak ebben a gyalázatos politikai rendszerben – rákként terjedő rendszerben, – amely sokkal gonoszabb valami, mint Hitler Harmadik Birodalma. Maloney szorongást érzett. Valahogy a lehangoló színek és a kinti csontig hatoló hideg vegyüléke befolyásolta a korábbi ünnepi hangulatát. A szorongó érzés sokkal felismerhetőbbé vált az arcán, amint a főkapunál lévő barátságtalanul kinéző katonákat figyelte. Szúrós tekintetük látszólag valami után, bármi után kutatott. Megkönnyebbült, amikor intettek, és áthaladhattak a palota kapuján. Amikor kiszálltak, látta, hogy a kert pompás lehet tavasszal. Igazából angolkert, úgy látta, talán rózsakert lehet, ámbár most vastag hó borította. Amint a palota bejáratához közeledtek, a látvány drámaian megváltozott. A palotaőrség pompásan szabott egyenruhája, és annak büszke viselése ismét megnyugtatta, vagy az a valódi biztonság, amit az őrök lába mellett ülő németjuhász kutyák jelenléte kiemelt, szemük és figyelő fülük ébersége hangsúlyozott? Maloney örült, hogy biztonságban megérkeztek, és jó benyomást gyakorolt rá Tito szálláshelyének a biztonsága. Mihelyst 216
a buszuk megállt a palota főbejáratánál, az orvosok megragadták kézicsomagjukat, miközben Dušanka Radovan felügyelte a különleges orvosi eszközök kirakását, amit ezúttal a palota személyzete végzett, ismét rendkívüli gondossággal. A szerb anyanyelvén kiadott katonai jellegű parancsait kérdés nélkül hajtották végre, szinte úgy, mint egy némafilmen, gondolta doktor Crocker. Stuart Crocker volt az, aki segített Dušankának az útjába kerülő akadályok legyőzésében. Amit azonban nem tudott róla, hogy Angliában Philby a közeli barátja volt, és aki néhány évet Spanyolországban töltött a spanyol polgárháború idején, – de Franko oldalán, – amíg a gerillák el nem rabolták. A háború elején nyelvismeretének és alapos Dél-Európa-ismeretének köszönhetően az MI-6-hoz osztották be. Amikor Tito első kezelését elvégezték, az orvoscsoport nagy része Angliába távozott; csak Dušanka és Crocker maradt, utóbbi Dušanka segítségével elősegítette a marsall gyors felépülését. Tito valódi állapotát mindenki előtt titokban tartották, és Dušankának elegendő ideje volt ahhoz, hogy helyzetét a palotában megerősítse. Ezt a külön időt Dušanka okosan használta ki. Szinte nélkülözhetetlenné vált, nemcsak a palota személyzete, hanem Tito számára is, és fokozatosan közelített a tervéhez, hogy Tito baráti körét teljes ellenőrzése alá vegye. Sokan udvariasan elmaradtak, azt emlegetve, hogy a gyakori látogatás lelassíthatja a felépülését. Titónak pihenésre volt szüksége, amit élvezett, különösen a hideg tél alatt. Moša Pijade, Milovan Đilas, Edvard Kardelj és Alexander Ranković alkalmasak voltak arra, hogy Tito lábadozása idején Jugoszlávia ügyeit intézzék. Ilyen hatalmat gyakorolva Dušankát fokozatosan elfogadták főnöknek, és így nagyon közel került álmai beteljesítéséhez. Ügyesen összehangolta Tito minden kívánságát és óhaját, és a palota személyzetével való diplomatikus viselkedése jó benyomást tett Titóra. Sosem hitte volna, hogy ennek a Jugoszlávia egyik távoli helyéről való parasztlánynak ennyi tehetsége legyen a társaság irányítására. Nem álmodott róla, hogy feleségül vegye. Lehet, hogy gyanakodott a terveire és indítékaira. A nap nagy ré217
szében ágyban fekve bizonyára elegendő ideje volt, hogy ezen morfondírozzon, de egyszer se próbálta elutasítani őt. Amikor magában volt, Dušanka gyakran visszagondolt Kim Philbyvel való első találkozására. Az egyetlen, amit most sajnált, hogy akaratlanul is belecsúszott abba, hogy szívének egy gyenge pontját feltárja. Bolondnak tartotta magát emiatt, hiszen titkát mindig, még közvetlen családtagjai előtt is gondosan megőrizte, és akkor az ő hajdan oly szorosan őrzött titka egy teljesen idegen birtokába került. Ámbár hogy ismeri Philby valódi foglalkozását, most már túl késő. Mostanra már, úgy gondolta, túl mélyen bonyolódott bele az MI-6 kémhálójába ahhoz, hogy kiszabaduljon. Mindazon üres számlákat, amiket ruhái vásárlására, leckék vételére és fodrászra aláírt, veszélyes bizonyítékok, ha azokat megbolygatják és kellő időben kiszolgáltatják. Kezdetben Philby azt mondta neki, hogy neki ezekre azért van szüksége, hogy igazolja a közösségi kasszából történő kiadásokat. Hitt neki. Most el kell ismernie, hogy az valóban nagyon firmányos lépés volt. Tudomásul kell vennie, hogy olyan hangnemben kell játszania, amit Londonból vezényelnek, legalábbis amíg férjhez nem megy. Londoni tartózkodása alkalmával életében először kezelték úgy, mint egy úriasszonyt, és ama tény ellenére, hogy leckéket vett fejlesztendő a róla alkotott képet, és képességét, hogy egy olyan helyet működtessen, mint a Dedinje Palota. Most, hogy Jugoszláviában van, sokkal magabiztosabbnak érzi magát, teljesen tisztában lévén azzal, hogy követnie kell Philby utasításait. Aki jól értesültnek látszott annak idején és mégis szerénynek az érintkezésben a nap-mint-napi találkozások során. Lehet, hogy ez az angol világfölény titka, gondolta Dušanka. Olyan tartózkodó volt, amikor félrevezette őt, amikoris a honfitársai akkora büszkeséggel és hetvenkedéssel dobták volna magukat, hogy még ellenségeik is előre kitalálták volna a szándékukat. Felismerte, hogy Philby előnyt kovácsolt magának a titkából, és egy közönséges kém szerepére süllyesztette őt, s ez sokkal megalázóbb mese, gondolta, mint csak utcaseprőnek, vagy Jugoszláviában a legalacsonyabban fizetett munkásnak lenni. Vonakodva, hogy elfogadja a következményeket, végül is beleegyezett, de most, oly közel a céljához meg volt győződve, hogy számára már valami hasznot is hozott. 218
Talán később, amikor már sokkal biztonságosabb lesz, megkísérelheti Titónak az irányába tett reakcióit irányítani, mielőtt döntene róla, mit tegyen ingatag helyzetében. A Dedinje Palota belső kiképzése igen hatásos volt. Óriási csillárok szórták a fényt a magas mennyezetről, és csillogó jelenségük kiemelte a hely magasztosságát. A folyosók mentén számtalan radiátor volt a falhoz erősítve, de szinte lehetetlen volt az egész helyiséget kifűteni a külső hideg miatt, ami beszivárgott az ajtók alatt és az ablakkeretek körül. A palota márvány padlózatát vörös szőnyegcsíkok borították, hogy tompítsák a lépések zaját. A padlót borító márvány nagyon különös összetételű volt. A Meztelen-szigeten bányászta életfogytigra ítélt rabok csoportja. A hófehér felületet vékony vörös vonalak tarkítják. Olyan ritkaság volt, hogy ha Európában bárhol márványból építettek valamit, egy kis tömböt vagy lapot szereztek a Meztelen-sziget bányájából, mert úgy hitték, hogy szokatlan összetétele miatt önmagában is szerencsét hoz a létesítménynek. A hideg idő miatt kevesen járkáltak a palotában, kivéve az egyik szobából a másikba való alkalmi átruccanást. Valamennyi szobának volt saját tűzhelye, de csak keveset használtak. Néhány nappal Tito eredményes műtétjét követően, doktor Crocker, akit Barbara Fellow tehermentesített, besompolygott a marsall gyönyörűen berendezett dolgozószobájába. Még egy közönséges látogató is észrevette volna az alapos beosztásból, hogy a drága berendezést nem mostanában készítették. Az a régmúlt idők terméke volt, sokkal inkább mutatva a főnemesség ízlését, mint bármi más. Mégis, most egy különös egyén rendelkezésére áll, olyan ember számára, aki nyomorúságba született, és élete nagy részét is abban élte le. A szerencse ördögének meglehetősen nagy változtatása, gondolta Crocker. A dolgozószoba a doktorhoz hasonló könyvbarátok igazi eldorádója volt. A mindenféle – különösen az ősi és a középkori történelmi – könyvek iránti hatalmas étvágya jóval a végzése előtt fölöttébb ismert volt a londoni egyetemen. Azok a könyvek sokkal inkább föllelkesítették, mint az orvosiak, melyeket állandóan olvasnia kellett. 219
A kötetek közül, melyeket végigmustrált, különösen érdekelte volna egy bizonyos könyv – egy Titóról szóló életrajzi leírás. Előző esti látogatása során ilyet hiába keresett, de most eltökélte, hogy talál egyet, nem számit, milyen sokáig is tart, míg rábukkan. Minthogy idegen volt Jugoszláviában, Crocker meg volt lepődve, hogy a polcon hány angol nyelvű könyvet látott. Néhány francia, német, de még orosz is volt ott. Sajnálatos, mondta magában, amint rátalált Puskin, Dosztojevszkij és Tolsztoj teljes munkáira, hogy az orosz teljesen idegen nekem. Egyébként hozzáértő nyelvészként a dolgozószobát a hozzá hasonló könyvbarát számára való Mekkának találta. Amikor először vizsgálta meg, csupán csak órákkal a belgrádi megérkezése után, a dolgozószobát, számos olyan könyvre is bukkant, amelyet Angliába visszatérve, könnyen tudott volna gyűjtői tételnek minősíttetni. Az ismeretek valódi élvezete, ahol a franciámat és németemet fejleszthetem, gondolta Crocker. A számtalan polc közötti teret festmények foglalták el, zömmel különböző hölgyek arcképei, akikről Crocker feltételezte, hogy a jugoszláv királyi ház tagjai, de csak kevés maradt belőlük. Azok, amelyek megmaradtak, azt mutatták, hogy az asszonyok az aranyműveseknek nagy hasznot hajthattak, mert drága láncokat, gyűrűket és fantasztikusan szerkesztett koronákat viseltek. A többi képet föltehetően elvitték. Halvány négyszögek sötét szegéllyel jelezték a képkeretek korábbi helyét, mint hajdani jelenlétük bizonyítékai. Nagyon furcsa lenne, gondolta Crocker, ha egy ekkora méretű könyvtár nem tartalmazna egyetlen könyvet sem Titóról. Mohó kíváncsiság fogta el, hogy megtudjon valamit erről az emberről, akiről Philby oly sokat beszélt. Körülnézett, s talált egy közepes méretű fiókot a könyvek első sora alatt, amely nem volt olyan szorosan betolva, mint a többi. Lassan kihúzta, és előtte feküdt egy kisalakú, lágy kötésű vörös könyv, melyet Michael Padev írt, címe fehér betűkkel felírva rá: Marshal Tito, és Tito arcképe díszelgett az elülső borító közepén. Amint fölemelte a kis könyvet, meglátta, hogy a fiók tele van más példányokkal. Előérzete arra késztette, hogy a következő fiókot is kihúzza, és legnagyobb meglepetésére az a fiók is tele volt ugyanezzel a könyvvel. Különös, mondta magában Crocker, mi 220
az ördögnek vannak ezek itt elrejtve, ahelyett, hogy kitennék a polcokra? Csípjenek meg! Azonnal valami rendkívülit gyanított. Kivette az egyik példányt és leült egy közeli karosszékbe a nyílt tűzhely mellé, hogy a meleg sugárzás felmelegítse tagjait. Gyorsan átlapozva, számos fényképet és a Balkán-félszigetet ábrázoló, Jugoszlávia határait szemléltető térképet látott. Mélyen elmerült az olvasásban, addig, amíg el nem ért a 22. oldalig. Hirtelen felugrott a székből, mint krampusz a varázsdobozból, nem igazán akarván hinni a szemének. Átkozta Philbyt. ‘Egy szuka kölykét’. Néhány másodpercig megállt, körbefordult, és majdnem bedobta a könyvet a tűzhelybe. ‘Legalább akkor, mielőtt eljöttem, elmondhatta volna ezt nekem, és nem kellett volna itt, Jugoszláviában rájönnöm.’ Mérgében a könyvvel még mindig a kezében oda-vissza járkált a dolgozószobában. Ismét rápillantott a 22. oldalra. Az oly nehezen kiejthető név még mindig áttört az agyán. Lehetséges lenne, hogy félreértette? Megpróbálta felidézni a repülőn Dušankával folytatott beszélgetését, és Stuart biztos volt benne, hogy az másként hangzott. Lehetséges lenne, kérdezte magától visszafojtott hangon, félve, hogy valaki meghallhatja dühkitörését, hogy félreértettem a szláv kiejtést, vagy annak a határán vagyok, hogy valami vészjóslót felfedezzek? Az emlékezőképességére biztosan támaszkodhatott, hiszen az olvasás volt az elsődleges módja, ahogy azt fejlesztette. Hány ember tudhat erről, csodálkoznék. Úgy tűnt neki, hogy még Philby sem tudhatja, amit most fölfedezett. Amint a karosszékhez ért, ahol korábban ült, Stuart lassan beleereszkedett… megkísérelve, hogy valamit felidézzen a múltból … zavarba ejtő. Gondolkodni kezdett… kutatott… a legtávolabbi emlékeit idézte fel, amiről bizonyos volt, hogy kapcsolatban lehet ezzel a könyvvel. Mi? Összpontosítása szinte meditációs transzba hajlott már. Végigmustrálva a könyv fekete-fehér fényképeit, megkísérelte visszaidézni a múltat. Mély lélegzetvétele, alkalmanként a könyvbeli lapozás és a tűz ropogása hallatszott csupán a dolgozószobában. Oly mélyen elmerült az összpontosításban, hogy nem hallotta meg a dolgozószoba ajtaján a halk kopogást. Amikorra már fölemelte a fejét, Dušanka állt előtte. Megdöbbent az arckifejezésétől. Nem kétséges, megzavarta őt. 221
Az ő megjelenése és közelsége visszahozta a doktort a valóságba. Túl késő volt, hogy elrejtse a meglepetését. Kissé zavarodottan fölemelkedett, nem az abszolút lehetetlenség és a hihetetlen látomás miatt, hanem azért, mert nem tudta, hogy miként rejtse el azt a tényt, amit egy rossz hírbe hozó helyzetben fölfedezett. Dušanka nem lévén tisztában az okával, miért tűnik úgy számára, hogy társa szinte ott sincs, megkérdezte, ‘Van valami baj, Stuart?’ Pillanatnyi némaság után el tudta motyogni, ‘Nem… csak egy kissé fáradt vagyok… ez minden… ’ Nem vetve rá közelebbi figyelmet, Dušanka folytatta, ‘Ellenőriztem a beteget lefelé jövet. Barbara azt mondja, hogy az állapota nagyon jó.’ ‘Oh, ez valóban jó hír.’ tettetett Stuart, aki reggel óta Tito javulására számított. Rájött, hogy a kis könyv még a kezében van, igyekezett megszabadulni tőle, mintha forró krumpli lett volna. Nem tudta biztosan, hogy mit tegyen vele, s még gondolkodott egy fél másodpercig. Ha ledobom a heverőre, Dušanka észre fogja venni. Tud-e erről? Akkor rápillantva az italos kocsira, Stuart kitalált egy kiutat, de Dušanka udvariasan félbeszakította gondolatait. ‘Szeretnél valamit vacsora előtt, Stuart?’ Csak most vette észre, hogy van valami különös a társa szokatlan viselkedésében. ‘Nem, de nem bánnám, ha innál velem valamit. Ünnepeljük meg küldetésünk sikerét.’ Szemével ismét kétségbeesetten az italos kocsi felé fordult. Olyan volt, mint a fuldokló, aki egy szalmaszálba kapaszkodik. Tudta, hogy csak egy ital az egyetlen mód, hogy a zavarán úrrá legyen. Nem várta meg Dušanka válaszát, megkérdezte, ‘Akarsz valamit inni, Dušanka?’ ‘Nem, köszönöm. Neked jobban kell ismerned a kórházi szabályzatot, mint nekem.’ Stuart elengedte a füle mellett a rejtett dorgálást, és igyekezett megtalálni a kiutat. ‘Gyere, most nem vagyunk a kórházban. Nem tekintem magunkat szolgálatban lévőnek.’ Áthaladva a szobán, eltökélt volt, hogy megváltoztatja Dušanka véleményét. ‘Ugye, nem ellenzed, ha én iszom egyet?’ ‘Nem, egyáltalán. Nyugodtan tölts magadnak. Érezd magad otthon.’ 222
Érezve hangjában az anyáskodó felhangot, elképzelte mint már háziasszonyt, Stuart nem érezte úgy, hogy vizsgálnia kellene a hangulatát. A legfontosabb volt számára, eltüntetni a könyvet és elfogyasztani egy italt. Ahogy odébb lökte a kötetet, úgy téve, mintha jelentéktelen volna, az végigcsúszott az italos kocsival szembeni nagy zongora fényes tetején. Végigcsúszott szinte az egész tetőn, és pontosan a szélén állt meg. ‘Köszönöm’ mondta. ‘Nagyon kedves tőled, de őszintén szólva, elkedvetlenítettél, hogy nem iszol velem.’ Hazudott. Mélyen magában tudta, hogy Dušanka részvételétől függetlenül is inna. Szüksége volt rá. Ez az ital most fontosabb volt, mint bármikor. Nem az italért magáért, hanem hogy kiutat találjon tudatállapotának elrejtésére. Fölemelt egy jelzés nélküli palackot és rámutatott. ‘Mi ez?’ Távolból Dušanka felé fordulva tartotta a palackot az italos kocsi felett. ‘Oh, elfelejtettem neked elmondani. A sötétsárga körtelikőr. A többi szilvapálinka.’ Egyiket sem ismerte, töltött hát egy korty pálinkát, előbb megszagolta, majd megízlelte. ‘Jó az illata. Szilvát érzek. Milyen fajta szilvából készül?’ kérdezte, most már önuralma teljes birtokában. ‘Abból, amelyet ti kéknek neveztek Angliában.’ Stuartnak ízlett, ezért kissé többet töltött magának, és egy hajtásra megitta. Azonnal meg is bánta. Sápadt arca rögtön megváltozott és érezte, hogy szíve hevesebben ver. Ezt a fajta szilvapálinkát a helyiek prepečenica néven ismerik, kétszeri párlat, amely messze Stuart várakozásain felül erős volt. ‘Oh, Istenem! Ez olyan erős. Még erősebb, mint a tüzes vodka.’ Dušanka nevetett, és a tűzhelyről az égő fa recsegése felhívta Stuart figyelmét arra a nyugalomra, amit ezideig a Dedinje palotában élvezhetett. Hogy a szobájához jusson, a palota számos hideg folyosóján kellett végigmennie, ezért így szólt, ‘Ez nagyon jó segítség lesz a szobámhoz vezető útra.’ Még egy italt töltött magának. ‘Nem tudok ellenkezni, de légy óvatos.’ mondta Dušanka anyai törődéssel. ‘Meleg helyen való itókázás után kimenni a hi223
deg folyosóra, kemény tapasztalatokhoz vezethet.’ Rátekintett a zongorán heverő könyvre, közelebb ment és kérdezte, ‘Kérlek, töltenél nekem egy kis körtelikőrt?’ ‘Örömmel,’ mondta Stuart megnyugodva. Amint hátat fordított Dušankának, hogy a kérését teljesítse, Dušanka közelebb ment a zongorához és szemügyre vette a könyvet. Megjegyezte a címét, és elhatározta, hogy amint Stuart kiment a dolgozószobából, megnézi. Miközben kortyolgatták az italokat, Dušanka elmondta Stuartnak, hogy doktor Maloney korábban készül Angliába visszatérni, és doktor Schulz is vele megy. Miután befejezték az italt, Dušanka a poharát az italos kocsin hagyta, és azt mondta, ‘Viszontlátásra holnap pontosan fél hétkor. A ma esti vacsora korábban lesz.’ ‘Rendben van, viszontlátásra.’ Mihelyst Dušanka távozott és az ajtót becsukta maga mögött, Stuart a zongorához lépett, felkapta a könyvecskét, és ismét a 22. oldalt tanulmányozta. No most, miért is vannak azok a könyvek a fiókban, kérdezte magától, ahelyett, hogy a polcon lennének? Valami a tudata mélyén piszkálta őt… valami, ami évekkel ezelőtt történt, és szorosan kapcsolódhat ahhoz, amit olvasott. Micsoda? Keményebben gondolkodott és magában mormogott. Bármi is volt az, biztos volt benne, hogy visszajön. Mindig is építhetett az emlékező képességére. A könyvet a kávézó asztalon hagyta és úgy döntött, vacsora után visszatér a dolgozószobába és folytatja az olvasást. Esetleg valami másra is bukkanhat. Remélte, hogy addig az emlékeiből is vissza tudja idézni, hogy mi történt évekkel azelőtt. Dušanka töprengett Stuart zavarodottságán, ami tisztán látszott rajta, amikor szembetalálkoztak. Biztos volt benne, hogy annak Tito életrajzához kell kapcsolódnia, mely nyilvánvalóan felizgatta. Ahelyett, hogy a saját szobájába ment volna, a dolgozószobával szomszédos társalgóba ment. Mindenek után ő maga is közelebbről akart a könyvbe betekinteni. Hallotta Stuart szabálytalan lépteit, föltehetően a szilvapálinka hatása, mert hogy leletéregetett a folyosó közepén feszülő vörös szőnyegről. Dušanka még várt néhány percet, mielőtt a társalgóból a dolgozószobába 224
surrant volna, a köztük lévő ajtón át. Sietségében először nem vette észre, hogy a könyv eltűnt a zongora tetejéről. Miután rájött, hogy az már nincs ott, lázasan keresgélt a dolgozószobában, mígnem megtalálta a kávézó asztal tetején. Türelmetlenül felragadta, elrejtette a nővérruha zsebében, és visszatért a társalgóba. Bebiztosította, hogy senki se zavarhassa meg, mindkét ajtót bezárta. Végiglapozott a könyvön, megtekintette a fényképeket, de semmi sem ragadta meg a figyelmét. Aztán megpróbált rájönni, hogy Stuart meddig is juthatott benne az olvasással, amikor belépett a dolgozószobába. Visszaidézte, mi is történt az után, hogy belépett, addig, amíg Stuart észre nem vette őt, s Dušanka arra jutott, hogy nem nagyon lehetett messze az elejétől. Nem került neki sok idejébe, hogy megtalálja azt az oldalt, ami miatt Stuartot olyan nagyon megzavarodott, és azt, amiért képtelen volt elrejteni zavarát, amikor belépett. Szíve gyorsabban kezdett verni, amint fejét a keze közé hajtotta. ‘Ez nem lehet… képtelen vagyok elhinni… Különösen nem most, hogy ily közel vagyok a célomhoz… Mi lesz akkor, ha valaki más is rájön erre?’ Nem tudta, hogy miként is kezelje az egészet, Dušanka elkezdett gondolkozni, remélve, hogy talál valami megoldást. Most aztán minden kezdett a helyére ugrani. Visszaemlékezett arra, amikor Barbarának megmutatta a Titót is ábrázoló fényképet, visszaidézte, hogy soha sem kérdezte meg tőle, hogy miért reagált úgy, ahogy tette. Most minden kitisztult, és Stuart is tudja ezt. Dušanka csodálkozott volna, ha Philby tudja. Ez lett volna az igazi ok, amiért az MI-6 számára végzett munkára kérte? Minthogy közel volt hozzá, Dušanka nem volt felkészülve rá, hogy elveszítse célját. Mindenesetre csak néhány ember tudhatja ezt. Akkor hát mi van? Érdekeltek lennének abban, hogy az igazságot felmutassák? Ez megingathatná Európát, és egy újabb háborúhoz vezethetne. Mi történne Jugoszláviával? A felfedezés feletti mérgében, és tudva tudván, hogy félrevezették, Dušanka fölállt a székéből és a tűzhelyhez ment. Figyelve, ahogy a tűz elemészti a maradék rönköket, Dušanka elkezdte a könyv lapjait kiszaggatni és egyenként a tűzbe dobni. Szeme a felkunkorodó lapokat leste, melyek gyorsan 225
hamuvá váltak. Nem tudta, hogy a könyvnek még kilencvenkilenc példánya pihen a könyves polcok alatt, a fiókokban. Azonnal hozzálátott egy terv kidolgozásához, hogy mit is mond Stuartnak, ha érdeklődik a hiányzó könyv után. Persze, úgy tesz majd, mint aki semmit se tud. Azt remélte, kellőképp részeg lett ahhoz, hogy ne emlékezzen vissza rá, hogy egy könyvet olvasott előző este. Tévedett, Stuart visszatért a dolgozószobába a vacsora után, és rájött, hogy a könyv eltűnt onnan, de soha sem kérdezte őt meg erről. Miért is tette volna? Elővett egy másik példányt, melyet aztán magával vitt Angliába. Nem tudta, hogy a könyvpéldány hiányát észreveszik, és azután ez élete veszélyeztetésével jár majd. Dušanka helyzete megszilárdult, és mind a Dedinje Palotán belül, mind azon kívül felügyeletet gyakorolt, és két hónappal később, Stuart Crocker távozása után folytatta az erőfeszítéseket, hogy örömet okozzon annak az embernek, akit olyan nagyon szeretett. Furcsa módon mindazok a külföldiek, akiknek a következő néhány év alatt módjuk volt őt megfigyelni, nem is képzelték el valódi célját, legkevésbé Alexander Ranković rendőrminiszter. Élete soha sem forgott veszélyben, hála hatalmas támogatójának – a KGB-nek, azaz nem az MI-6-nak. Már akkor megtörtént ennek biztosítása, amikor boldogan elfogadta a kém, avagy a jugoszláv belügyek tanácsadói szerepét, ahogy Philby ezt neki előadta. Hátterének köszönhetően nemcsak megvédhette az életét, de alacsony szinten be is avatkozhatott a Szerb Köztársaság politikai ügyeibe úgy, hogy a Nagy Szerbia tervet mozdíthatta előre. Amikor végülis Tito egy fiatalabb nőért dobta őt, Dušanka eltűnt. Stuart Crocker és Barbara Fellow nem tudta, hogy Dušanka megnevezte őket, mint akik ismerik Tito titkát.
226
11. Brioni-sziget, 1948. 1948. május elején Tito üzenetet kapott Moszkvából, amely nem volt lelkesítő. Kezdetben megzavarta őt, és később félelmet gerjesztett benne, amit nem tudott lerázni. Az üzenet egy Molotov elvtárssal, az orosz külügyminiszterrel való titkos találkozóra vonatkozó kérést tartalmazott. A kérés megfogalmazása olyannyira ködös volt, hogy szinte lehetetlen volt a szándékát kitalálni. Titót utasították, hogy látogasson Magyarországra, hogy a titkosságot könnyebben biztosíthassák. Titónak bűzlött ebben valamiét, de sejtette azt is, mi történhet, ha nem veszi figyelembe a kérést. Oroszországi tartózkodásának tapasztalataiból Tito nagyon is jól tudta, hogy Sztálin milyen ártatlan arccal rendezte el áldozatai elpusztítását. Sztálin átejtő szándékai okozták a legfőbb gondot, amire Tito még nagyon jól emlékezett a háborús évekből. A háború során Tito számos alkalommal kért katonai segítséget Oroszországtól, de mindig hiába. Örült volna annak is, hogy angol segítséget kap Oroszországon keresztül, ahelyett, hogy Angliából közvetlenül kapta volna, de ez sem volt elérhető. Még küldöttséget is menesztett oda, a tizenkét leghűbb emberéből állót, melyet személyes hírvivője, Smiljan Pečjak vezetett. Aztán mi történt? Egyáltalán semmi. Tito se katonai, se politikai támogatást nem kapott Oroszországtól. Meglehetősen különös, hogy semmiféle hivatalos jelentést nem kapott a jugoszláv küldöttség sorsáról azóta se. Ami valójában bántotta őt, annak ismerete volt, hogy Sztálin a II. világháború vége előtt elfogadta Churchill javaslatát, hogy Jugoszláviát fele-fele arányban felosszák. Philbynek és megmanipulált légifelvételeinek köszönhetően Rooseveltet végülis meggyőzték a szövetségeseknek egy az Adrián keresztüli történő betörése reménytelenségéről. Ahogy egy kissé tovább gondolkozott Sztálin terveiről, Tito számára kézenfekvő volt, hogyha egyszer már Magyarországon van, Sztálin az életére törhet. Soha sem bízott a magyarokban, és mindig úgy tekintett rájuk, mint cigányokra, olyan emberekre, 227
akiknek nomád életstílusa más értékeket, és valahogy kusza hűséget sugallt. Tito érezte, hogy Sztálin meghívása kapcsolatban áll azzal az érdekével, hogy az orosz befolyástól ugyanúgy független legyen, mint a nyugatitól. Ez önmagában elegendő ok volt arra, hogy Sztálin megsemmisítse őt, ugyanolyan módon, ahogy ezreket, ha nem milliókat már megsemmisített előtte. Hogy megbizonyosodjék az óhaj megfelelő értelmezéséről, hithű harcostársát, Moša Pijadét magához kérette, az egyetlen tanácsadót, akiben a Jugoszláv Kommunista Párt belső sejtbeli számos munkatársa közül megbízott. A bizalma nemcsak abból eredt, hogy Sztálinnal kapcsolatosan azonos véleményen voltak, hanem a közös titkuk miatt is, amely ugyan mélyen eltemetődött már, mégis annyira kiszolgáltatottá tette őt neki. Ismét áttekintette a belgrádi nagykövetség első titkára, a Szergej Kuznyecov ezredes által kézbesített egyoldalas iratot, Tito nehezen tudta megdöbbenését türtőztetni, amikor azt kérték tőle, – persze, udvariasan, – hogy olvassa el és adjon azonnali választ. Egy ilyen nyers követeléstől felpaprikázva Tito kis híján a jól ismert balkáni dühöngésében tört ki, melynek oly sokszor lehetett a Belgrádban állomásozó orosz diplomáciai személyzet a tanúja. Úgy döntött, hogy tovább kell azt tanulmányoznia, utasította az ezredest, hogy jöjjön vissza másnap, miután megfontolja a Sztálin kérésével járó következményeket. Tudta, hogy az elnök mennyire elfoglalt, és Tito hangszínéből felismerve, az ezredes számára világos volt, hogy nincs itt az ideje, hogy Sztálin kérésének a sürgősségét hangsúlyozza. Minthogy maga megértő személy volt, könnyen meg tudta érteni Tito kirobbanását. Végülis, Tito kapta a főtitkári feladatot, és az országát győzelemre vezette. Másrészt Tito végiggondolta a háború négy éve nehézségeit és emlékezett arra, hogy a háború vége óta mást se kapott az oroszoktól, csak igényeket, elvárásokat és semmi mást, csak igényeket. Eltöprengve a múlton, és visszaidézve a háború véres éveit, Tito nem értette, hogy az oroszok miért hagyták figyelmen kívül a kéréseit. Mi lehetett Sztálin valódi célja – különösen azokban az időkben, amikor Titónak az oroszok olyan nagyon kellettek volna? Lehetséges lenne, hogy Sztálin Jugoszlávia ellen volt, és a kettős államszövetség, az ortodox és a római katolikus mellett állt 228
volna? Nem kétséges, Sztálin az érveit inkább politikai, semmint vallási alapra helyezte. Végülis a saját országában gyűlölte a vallást. A piros telefonjából érkező jelzőhang félbeszakította Tito gondolkodását, és türelmetlenül felkapta a hallgatót. Nem törődve vele, hogy tévedhet, bele ugatott a hallgatóba, ‘Mi tartott vissza ilyen sokáig?’ Mošát meglepte a hangnem és szelíden válaszolt, ‘Csak egy perce kaptam meg az üzenetedet. Mi történt?’ ‘Találkoznunk kell.’ Tito mérsékelte hangszínét, de aligha tudta a hangjából kiérezhető mérgét elnyomni. Sokkal inkább kért, semmint parancsolt. Moša azonnal arra gondolt, hogy valami jelentősnek és különlegesnek kell lennie annak, amit Tito nem akart részletezni. ‘Rendben van. Átütemezem az ülést holnap reggelre. Azonnal nálad leszek, mihelyst kiadtam az utasításokat.’ Tito visszatette a hallgatót, és azonnal fölpattant a NyugatNémetországból behozott, plüssel bevont elegáns székből, s a szemben lévő fal melletti könyvszekrényhez ment. Elkötelezett barátja, Tiger, a németjuhász kutya minden mozdulatát figyelte. A könyvszekrény alsó részén lévő fikhoz érve, Tito megállt. Hangosan gondolkodva kimondta, ‘Na, most jött el az ideje.’ Tiger föltehetően valami parancsra várva a gazdájától, felcsapta a füleit. Tito ekkor előhúzta az első kötetet a fiókból, azzal a céllal, hogy megsemmisíti. Kinyitotta a könyvet, megkereste a 22. oldalt, kitépte, és a kötetet a tűzbe dobta. Ez lett Michael Padev könyvének a sorsa. Kötetről kötetre megismételte az eljárást és így Tito hamarosan megtöltötte a tűzhelyet. Ezen művelet közben Tito gondosan egymásra rakta valamennyi 22. oldalt tőle balra a padlón. Azonban, amikorra valamennyi kötetet kiszuperálta, felismerte, hogy csak kilencvennyolc lap van abból a fontos oldalból a padlón. ‘Mi az ördög történik itt?’ szinte kiáltotta. Tiger gazdája hangulatát érezvén, farkát lába közé húzta, és a nagy zongora alatti kedvenc helyére vonult. ‘Ki vette el a hiányzó két kötetet?’ mormogott magában Tito. Végigpásztázta a környező polcokat, de rá kellett jönnie, hogy 229
valaki a tudta nélkül elvihette ezeket, de kicsoda? A dolgozószoba ajtaján halk koppantás állította le a tudati zűrzavarát. ‘Jó napot, Tito elvtárs,’ köszönt Moša. Belépett és közelről szemlélte Tito mozgását. Félig tréfálkozó hangon mondta, ‘Idegességedből következtetve úgy tűnik nekem, hogy komoly bajban vagy.’ Tito Moša felé fordult, fölemelte a jobb kezét, dühösen markolta a kilencvennyolc lapot és a feje fölött meglengette. ‘Ezek a rohadt könyvek. Végül úgy döntöttem, hogy megsemmisítem őket. Korábban nem került rájuk sor. Most, amikor időt szakítottam rájuk, kiderül, hogy kettő hiányzik. Valaki beleverte az orrát, legalább is úgy látszik.’ ‘Miért nem kérdezed meg Dušankát? Neki tudnia kell.’ ‘Mondtam neki, hogy maradjon távol innen.’ Akkor ugrott be, hogy beszélt neki a könyvekről néhány hónappal a betegsége után. Lehetséges, hogy a doktorok egyike, vagy éppen Barbara Fellows, a nővér lopakodott be a dolgozószobájába? ‘Tölts magadnak egy italt, én meg addig meggyújtom azokat az istenverte könyveket.’ Moša nem várta meg, hogy Tito megismételje a kínálást. Nagyon jól tudta, hogy nem a két hiányzó könyv az oka az idehívásának. Míg Moša az italos kocsihoz ment, Tito elkezdte a könyveket félbeszaggatni, hogy könnyebben elhamvadjanak. Előbb egyedi lapokat gyújtott meg, hogy könnyebben lángra kapjanak, majd Tito Mošához fordult, ‘Biztos vagy abban, hogy minden példányt begyűjtöttünk a piacról?’ ‘Nos, ezt nehéz megmondani, de hogyha néhány példány visszamaradt, az nem okozhat gondot. De ha úgy akarod, megkérdezhetem a kiadót, hogy hány példányt nyomtattak ki. Ha jól emlékszem, a te példányaid voltak azok, amelyek megmaradtak 1944-ből, amikor hétszázat megsemmisítettek. Amit tenned kell, hogy megkéred Dedijer elvtársat, hogy fejezze be az életrajzodat. Ha azt közöltük, Padev könyvét mindörökre el fogják felejteni.’ Titót csak részben elégítette ki Moša biztosítéka, ezért így válaszolt, ‘Remélem, hogy igazad van.’ Egy darabig figyelte, ahogy a lángok elfogyasztják a felkunkorodó lapokat, és azok egyre kissebekké zsugorodnak, hamuvá válnak, majd megnyu230
godva csatlakozott Mošához az italos kocsi mellett, és töltött magának egy korty szilvapálinkát. Rágyújtott kedvenc pipájára, leült a zongoraszékre és megkérdezte, ‘Mit szeretnél, ha eljátszanék, Moša?’ Moša gondolatokba mélyedt arca elég volt Tito számára, hogy kitalálja az óhaját. ‘Csajkovszkij és Chopin, természetesen. Hogy is kérdezhetek ilyen nevetségeset?’ Moša bólintását meg sem várva, Tito hozzákezdett Csajkovszkij G-dúr zongoraszonátájához, majd Chopin 4. F-mol balladájával folytatta. Aztán átváltott Ravel elkápráztató zongora tűzijátékára, a Gaspard de le Nuit-re és Moša ebből azonnal tudta, hogy Tito most nagyon komoly gonddal küzd. Ritkán játszotta Ravelt, és Moša tisztában volt vele, hogy Tito valamiféle megoldást keres. Azt is tudta, hogy tőle várja ezt. Moša töltött magának egy másik szilvát, de most nagyobb poharat használt, merthogy sejtette, hogy szüksége lesz rá. Egy másik bőrrel bevont székre ült. Alacsony termete szinte eltűnt a kényelmes székben. Kortyolgatta a szilvóriumot, miközben várta, hogy Tito befejezze indulatos játékát. Nem szerette, de hogyan is utasíthatná vissza, hogy meghallgassa azt a zenét, amely olyanynyira emlékeztette őt a múltra? Ebben a pillanatban Tito szünetet tartott, és Moša megkísérelte, hogy egy viccel felvidítsa őt, melyet a sofőrjétől hallott útban a Dedinje Palotához. Tito nem mosolygott, ámbár a vicc egetverően humoros volt. ‘Áruld el nekem: mi a gond?’ kérdezősködött Moša. ‘Ez nem csak az enyém, ez a tiéd is. Ez a mi gondunk – a tiéd és az enyém.’ Nem kerülte el Moša figyelmét, ahogy Tito hangsúlyozta, ‘mi’. Tito mély hangszíne úgy érte Moša feszülő fülét, mint egy távoli visszhang, és megértette, hogy Tito súlyos gondban van. ‘Nos, ebben az esetben had’ halljam.’ Tito felé fordult, és biztatta, hogy beszéljen hangosabban. ‘Olvasd ezt előbb el, és aztán mondd meg nekem, hogy mire is gondolsz.’ Tito a zongorával átellenesen az asztalára mutatott, ahol az üzenet feküdt. Moša felkelt kényelmes helyzetéből és Tito hatalmas asztala mögött ült le. Tito Mošának csak az asztal felett éppen hogy kiló231
gó kis fejét látta, arcán vastaglencsés, vékony acélkeretbe ágyazott szemüvege uralkodott. Miközben olvasta az üzenetet, Tito minden mozdulatát figyelte, azt remélve, hogy bármi negatív reakcióját kiszúrhatja, de Moša mozdulatlan maradt. ‘Akkor mi van? Nem látok itt semmi gondot.’ Moša tetette, hogy érzékeli Tito megfontolásait. ‘Gyerünk Moša elvtárs. Elfelejtetted volna, hogy mit is mondtál nekem, amikor néhány éve kaptál egy meghívást?’ Persze, gondolta Moša. Hogyan is felejthette volna el? Emlékezett arra, hogy min is ment keresztül. Olyan volt, mint egy rémálom, de Tito esetében ez egy más ügy. Hogy megerősítse őt Sztálin kérésével kapcsolatban, Moša azt mondta, ‘Bizonyára nagyobb ügyet csinálsz ebből, mint amit megérdemel.’ ‘Nem hiszem, hogy megértetted. Miért javasolja Sztálin azt, hogy Magyarországon találkozzunk? Ha ez oly nagyon fontos, akkor titkos találkára hívhat valami semleges helyre, mondjuk Ausztriába.’ Moša ismét elolvasta az üzenetet. Emlékei visszanyúltak 1938-ra, amikor megkapta a meghívását Moszkvába. Egészen tisztán visszaemlékezett a saját félelmeire, hogy elpusztítják, de azóta számos dolog megváltozott. Tito nemcsak egy másik kommunista hivatalnok volt, de a Jugoszláv Kommunista Párt vezetője és elnöke. Bizonyos, hogy Sztálin nem foglalkozna azzal, hogy megkísérelje a megöletését. Végülis, Tito nagyon nagy népszerűségnek örvend az európai kommunisták között. Sztálin másként is fogalmazhatott volna, hogy Titóra hasson, gondolta Moša. Másrészt azt is jelentheti, amitől Tito tart. ‘Lehet, hogy semmi rossz nincs ebben, amitől tartanod kellene. Mi az, ami arra késztet, hogy másként gondold?’ kérdezte Moša. ‘Egyszerűen nem bízom a vénemberben. Bizonyára tudod, hogy mi történt néhány barátunkkal az utóbbi időkben.’ Moša bólintott, igazolva, hogy Tito álláspontja helyes. Elméje a megoldást kereste – egy olyan megoldást, amelyet mindkét fél elfogad. Hirtelen nyitott tenyérrel homlokára csapott, kissé kerülve el csupán a szemüvegét. ‘Miért ne javasolnál a vénembernek egy másik helyszínt? Javasolhatnánk esetleg a Brioniszigetet?’ 232
Tito egy kicsit gondolkozott, majd beleegyezett. ‘Ez egy jó ötlet. Alkalmat adna nekem, hogy megvizsgáljam, mit tettek tavaly óta. Ha Sztálin szándékai őszinték, akkor el fogja fogadni.’ ‘Én is így gondolom.’ Moša igazoló hangszíne meggyőzte Titót, hogy kezdje el a felkészülést. Néhány nappal később Tito egy másik üzenetet kapott, melyben Sztálin egyetértett, és valójában örült a Tito választotta helyszínnek. Egy héttel később Moša és Tito Dubrovnikon keresztül úton voltak Brionira, ahol az Anconára, az elnöki jachtra szálltak, melyet nemrégen vásároltak egy olasz üzletembertől. Tito átkeresztelte azt Jastrebre, azaz Sólyomra. Brioni-sziget szubtropikus éghajlatú, mintegy 5,6 km2 területű, az Adria északi medencéjében néhány mérföldnyire az Isztriai-félszigettől található. Sándor király kedvenc pihenőhelye volt. Gyönyörű mediterrán villát építtetett oda, melyet Beli Dvorinak – Fehér Palota – neveztek. A Szt. Grgur-szigetről szállított fehér kövekből építették, a beépített márvány pedig a Goli Otok – Meztelen-sziget – büntető táborából érkezett. Jóllehet, az épület minden eredeti berendezése működőképes volt, amikor Tito a nyári szálláshelyének választotta, teljes felújítást rendelt el, ami magában foglalta modern berendezések olaszországi vagy nyugatnémetországi beszerzését is. Minden változás Tito kívánságának felelt meg, hogy a szigetet a saját használatára megőrizze, melyet alkalmanként magas rangú meghívottainak mutogathat. Mindenekelőtt Tito elhatározta, hogy a palota valamennyi alkalmazottja tizennyolc és harminchárom év közötti nő lesz. Kezdetben a lányokat számtalan olyan intézetből válogatták, ahol a háborúban a szüleiket elveszített árvákkal foglalkoztak. A megkövetelt kívánalom a megjelenés, kellő értelem és a teljes hűség volt. Miután kiválasztották őket, a szárazföldön nyerték el kiképzésüket. A sikeres vizsgát követően Brioni-szigetre szállították őket. Itt tartózkodásuk alatt ritkán hagyhatták el a szigetet, kivéve, ha maga Tito rendelkezett úgy. A szigeten minősített személyzet tovább oktatta őket, és amikor elérték a harmincöt éves kort, az általuk megtanult néhány nyelv határozta meg a hozományukat. Akkor az volt a választásuk, hogy vagy összeházasodnak 233
a sziget valamelyik őrzőjével, vagy más beosztásban folytatják a munkájukat. A Tito testőrségéből álló helyőrség felelt a sziget törvényeiért és rendjéért, miközben a jugoszláv tengerészet működtetett ott két torpedórombolót és négy német tengeralattjárót, melyeket a szövetségesek foglaltak le Olaszország fegyverletétele után, és adtak Jugoszláviának a háború végén. A sziget növényvilágát az Adriai-tenger ezen részének téli hideg időjárását átvészelni képes örökzöld fák és bokrok betelepítésével feljavították. A virágokat télen fedél alatt óvták meg, és tavasszal ismét kiültették, és úgy rendezték el, hogy a sziget paradicsomi ihletésű lett. A sziget állatvilágát szarvasok, nyulak, fácánok, mezei foglyok, zergék, vadkacsák, galambok, gyöngytyúkok, szalonkák, rókák, vadlibák és még vaddisznók betelepítésével is javították. Féltucatnyi erdész vigyázott a vadállományra, főként negyvenes éveik közepén lévő férfiak, házasok, akik a sűrű erdőben szétszórt kunyhókban laktak. Ők voltak azért is a felelősök, hogy az erdőt úgy megtisztítsák, hogy Tito és meghívott vendégei vadászatra alkalmas nyitott, lovas kocsikban tudjanak benne mozogni. A lovakat Tito Djakovo és Sabac közelében lévő lipicai ménese szolgáltatta. A közeli adriai halász terület látta el a szigetet szardíniával, sprotnival, kékuszonyos tonhallal, makrélával, európai pisztránggal, garnélarákkal, európai tintahallal és homárral. Néhány kertészt is alkalmaztak, hogy a palotakert kerítése mellé telepített gyümölcsfákat gondozza. Tito és Moša megérkezése után a sziget alkalmazottai elvégezték a végső munkálatokat, amelyeket a főnökük megkövetelt. A jugoszláv hadsereg mérnökei befejezték egy kis kifutópálya építését, hogy a hangárban állomásozó kis repülőgép bármely időben fölszállhasson. Néhány ember tudott egy titokzatos látogató érkezéséről a szigetre, de senki sem gondolta, hogy esetleg Molotovval találkozik majd. Molotov Ausztriából érkezett, előbb repülőn Zárába, és onnan Brioniba a pompás Jastreb jachton, amely ekkor már a legkorszerűbb berendezésekkel volt felszerelve. Titót Molotov közeledéséről és várható megérkezéséről a gyönyörű szőke Ljerka folyamatosan tájékoztatta. Ő működtette a 234
tengeri rádiós rendszert. Amellett, hogy a Jastrebbel tartotta a kapcsolatot, ugyancsak állandó összeköttetésben volt az akkor éppen Dušanka fennhatósága alatt álló Dedinje Palotával is. Kezdetben Molotov azon erősködött, hogy csak Titóval akar tárgyalni, de Tito kitartott amellett, hogy Moša jelen legyen, amiben végülis megegyeztek. A szépen kidíszített asztal körül ültek, és ízletes ételeket fogyasztottak, melyeket a nagyon csinos főnök, Mireta szolgált fel, de Molotov nem tudta levenni a tekintetét a gyönyörű Olgáról, akinek orosz tudása tökéletes volt. Még őt, az oroszt is megtévesztette. Fehér, mély kivágású blúzt, fekete rövid szoknyát viselt, melyet kiemelt a kis fehér kötényke, a körömcipőbe bújtatott hosszú lábát a varrott harisnya hangsúlyozta. Mindez föltétlenül emelte a vacsora fényét. Semmi hasonló nem létezett a Kremlben, legfeljebb csak Jaltán, de az odautazás ritka esemény volt. Olga gyakran az asztal fölé hajolt, hogy különböző ételeket tálaljon, és Molotov az ilyen látványosságok alatt mustrálhatta szép alakú két mellét, melyet nagy mellbimbó díszített. Nem kerülte el a figyelmét, hogy Olga észrevette a gerjedelmét, és felvillanyozódott attól, hogy gyakran meg-megismételte a föléhajlást. Vacsora után valamennyien a társalgóba mentek. Annak fehér berber szőnyegét és nád bútorait a zágrábi állami bútorgyár szállította. Ezek alkalmi megjelenést kölcsönöztek a szobának, melyet a falon lévő drága képek még csak fokoztak. Amikor Tito észrevette Molotov átható nézését, elmagyarázta, hogy a festmények egy része Sándor király hagyatéka, míg a többiek a szigeten vendégeskedő különböző vezetők, államfők ajándékai. Csehszlovákiából behozott hideg sört iszogattak, és kubai szivart szívtak, Tito, Moša és Molotov aztán kivonult a hatalmas erkélyre. Innen jól láthatták Brioni parti fövenyét, melyen kis bódék sorakoztak. ‘Bizonyára nem értitek, hogy a proletáriátus nagy vezére miért kérte ezt a találkozót’ kezdte Molotov. Tito csak bólintott, jelt adván Mošának, hogy ő válaszoljon. ‘Igen, nem értjük, különösen nem a titkossága miatt.’ Ebben a pillanatban egy csodaszép leány jött az erkélyre, könnyű alkalmi öltözékben, mely felfedte fiatalos kebleit. Odatérdelt Molotov széke mellé és újabb adag sört töltött. Ámbár 235
Molotov közömbösnek akart maradni, Tito és Moša a szemében többet látott, semmint alkalmi érdeklődést – az bujaság volt. A másodperc tört részét jelentő gyengeség, melyet Molotov arcán végig lehetett követni, elegendő volt Tito számára, hogy az idős embert tovább gerjessze, azt mondván, ‘Ha tetszik neked, a tiéd lehet az éjjelre,’ és Tito az arcán huncut kifejezéssel mosolygott, kémlelve, hogy mi is lehetett valójában az ember fejében, eltekintve a leánytól. Molotov nem volt olyan kedvében, hogy válaszoljon, de éles tekintete azt jelezte, lehet, hogy elfogadja. Amint a gyönyörű lány elhagyta az erkélyt, hozzákezdett a magyarázatához, alkalmanként a leány távozása irányába pillantgatva. ‘Sztálin megtudta, hogy Churchill fel akarja használni a szövetséges erőket az országunk ellen. Amint tudod, Oroszország nincs abban a helyzetben, hogy katonailag győzzön a romlott nyugattal szemben, legalábbis nem a közvetlen jövőben. Mégis, vezérünknek az a véleménye, hogy van egy mód, amivel őket kivéreztethetjük, ha az ő saját fegyverüket használjuk – a pénzt.’ Molotov további részletezése megszakadt. A varázslatos ‘pénz’ szó hallatán Tito és Moša sunyi pillantást cseréltek. ‘Mit értesz azon, hogy pénz? Miként tudnánk legyőzni őket valami olyasmivel, ami éppen náluk van bőségben?’ Molotov rejtélyesen mosolygott, lassan fölemelkedett a székéről és az erkély korlátja felé ballagott. Amint azt elérte, alulról kacagást hallott. A lámpák fénye csaknem elvakította. Becsukta a szemét, és lassan nyitotta ki újra. Amit látott, teljesen hihetetlen volt számára. Mintegy tucatnyi lány, egyesek vagy a medence mellett leterített törülközőn hevertek, vagy a medence szélét övező meztelen burkolólapokon és anyanyelvükön csevegtek. Milyen csodaszép testek, volt az első gondolata. Azt akarta ebben a pillanatban, hogy bárcsak fiatalabb lenne, de még ötvennyolc évesen is úgy érezte, hogy legalább az egyiküket ki tudná elégíteni. Kecskeszakállát simogatva visszatartotta magát a gyönyörű testek bámulásától. Visszatért a csoporthoz, és mielőtt a kényelmes székbe viszszaereszkedett volna, mellékesen megjegyezte, ‘Egyszerűen, felhasználjuk az ő saját romlott módszereiket.’ 236
Moša, aki gyanította Molotov javaslatának az irányát, egy kissé tovább próbálkozott, ‘Úgy tűnik, hogy alábecsülöd az angolszászok képességét, amivel átlátnak az ügyeiteken, Molotov elvtárs.’ ‘Egyáltalán nem. Ami az agyunkban van, azt nem olyan egyszerű kimutatni, legalábbis addig, amíg Tito elvtárs eljátszod az utasításaink szerinti szerepedet.’ Tito csaknem kiugrott a székéből. Mérges volt. Azt gondolta: Micsoda idegek! Eljön Jugoszláviába valami vad tervvel, és utasításokat ad nekem, Jugoszlávia elnökének. Mit gondol, ki ő? Mošára pillantott, hogy lássa az ő reakcióit, egy jelet kapott, hogy maradjon nyugton. ‘Mit értesz az alatt, hogy utasítások, elvtárs?’ kérdezte Moša. ‘Nagy vezérünk elővezetett egy tervet. Mindannyian meg vagyunk győződve róla, hogy működni fog.’ ‘Hogyan akarjátok azt elérni, Molotov elvtárs?’ kérdezte Tito, akinek sikerült magát lenyugtatnia, ha nem is a látszatért, de legalább a pénz érdekében, melyet Molotov említett. ‘Ez valóban nagyon egyszerű, ha ezzel egyetértetek. Tudatában vagyunk annak, hogy Oroszországgal szemben egy idő óta kritikusak vagytok. Ezért titeket a nyugati államok becsülnek. Mégis, ha elszakadtok tőlünk, megkísérlik, hogy a mi hatásunkon kívül tartsanak titeket. Ebben az esetben, megnevezhetitek az áratokat. Amint tudjátok, az USA kormánya növelni tudja a haderejét, feltéve, hogy veszélyeztetik őket. Amint nekünk is újra kell építenünk az erőnket, hogy megőrizzük a függetlenségünket, teljesen természetes, hogy az elején még követnek minket, de ahogy az embereknek egyre magasabb adókat kell fizetniük, egyre nehezebb és nehezebb lesz nekik többet költeniük.’ Tito türelmetlenül közbeszólt. ‘Nem látom, hogy miként tudnék ebben nektek segíteni?’ ‘Többet tudtok, mint gondolod. Amikor a helyzet eljön, a te azon híred, hogy az ellenzőnk vagy, használni fog a céljaiknak, és akkor több pénzt tudsz belőlük kihúzni.’ Még mindig azt gyanította, hogy Sztálinnak arra van terve, hogy tőle megszabaduljon, különösen, ha még Oroszországgal szembe is helyezkedik. Tito megjátszotta az elutasítót, de Molotov egy felül nem üthető aduval állt elő. ‘Nekem azt taná237
csolta Sztálin elvtárs, hogy tudassam veled, hogy ha visszautasítod az együttműködést, nyilvánosságra hoz egy titkot, ami azt jelenti, hogy neked az országodban véged van.’ Tito dühödten felpattant az üléséről, mint aki kész egy sortűzre, de Moša gyorsabb volt. ‘Semmi szükség a zsarolásra, Molotov elvtárs,’ mondta Moša utálattal a hangjában. ‘Mindazonáltal, látjuk a szempontjaitokat. Ami miatt aggódunk, az a kommunista országok egysége és az ügyünk elleni visszavágás lehetősége.’ Önmegnyugtató hangon Molotov azt mondta, ‘Legyen ez a mi gondunk. Végülis, ha eredményesek lesztek, abban reménykedünk, hogy más országok is követik a példát. Ebben az esetben, nem lesz szakadás köztünk, legalábbis nem valódi.’ Tito gondolkodott egy pillanatig, miközben Moša csendben maradt. ‘Miként képzelitek a szakításunkat, Molotov elvtárs?’ ‘Amennyiben megegyezünk, úgy tehetsz, ahogy akarsz, feltéve, hogy mi bírjuk az ünnepélyes elkötelezettségedet, hogy a közös cél érdekében dolgozol. Az első lépésben azt javasoljuk, hogy követeld tőlünk csapataink kivonását a Jugoszláv területekről. Ugyanakkor elharsoghatsz a kommunista eszme elleni tirádát. Amikor az USA, Anglia és a nyugati világ maradéka elkezd a szolgálataidért fizetni, végre tudod hajtani a programodat. Erről jut eszembe, ötven százalékot megtartunk, mint garanciát arra, hogy tartod az ígéretedet.’ Moša, mint mindig, a jugoszláv kommunisták reakciójáról gondolkodott. ‘Mit javasolsz, hogyan lépjünk párttagjaink elé egy ilyen tervvel?’ ‘Ez a ti gondotok. Tegyetek úgy, ahogy elmagyaráztam, de csak addig, amíg ez kellően meggyőző.’ ‘Átfutott-e valaha az agyadon, hogy a tervednek évekre lesz szüksége ahhoz, hogy gyümölcsöt teremjen, ha egyáltalán terem?’ ‘Mi felismertük ezt, de nincs egyszerű megoldás. Időre van szükségünk, hogy újjáépítsük az országunkat és a legjobb felhasználás érdekében korszerűsítsük a forrásainkat. Idő, hogy újra tanítsuk honfitársainkat, és újjáépítsük az iparunkat. Mindezek időt igényelnek, de az alatt az idő alatt ti hozzájuttok a jutalmatokhoz, és föltehetően más országok is csatlakoznak hozzátok. Ki tudja? Egy nap talán elnyerhetitek a támogatásukat az önigazgatás 238
elképzelt útján. Szerencsétől is függ persze, de viszonzásként a nyugati életszínvonal fokozatosan lecsökken, amíg egy kétségbeesett szintet ér el. Az emberek akkor a demokráciából kiábrándulnak, és változást keresnek. Ebben a pillanatban beérnek a hatalomátvételre és a teljes kontrollra. El tudjátok képzelni, vezérünk akkor eléri azt, amit sem Nagy Sándor, sem Hitler nem tudott elérni: a világhatalmat?’ Sztálin óriási tervének egész képe kirajzolódott Tito előtt. Kétségtelen, az ő előnyére szolgálna, ha belemenne. Végül is, semmibe sem kerül. ‘Megadom nektek a támogatásomat, feltéve, hogy Sztálin tartja a szavát. Szeretném ezt írásba kapni.’ Molotov boldogan mosolygott, tervezgetve a fiatal Olga megjelenését az ágyában. ‘Persze. Mihelyst visszaérek Moszkvába, intézkedek a szükséges garanciák ügyében.’ Beszélgetésük végén Tito fölállt, és a másik kettő követte ebben. Amikor Moša és Tito magukra maradt, megkezdte nézetei kicserélését, biztosak akartak lenni abban, hogy az egyezményt minden lehetséges szögből áttekintették. Tito boldog volt, nagyon boldog, mert most megszabadulhat mindenkitől a pártjában, akik Sztálint bálványozták. Miért ne? Valóságosan kényszerítették, hogy egyetértsen, és most ismerte fel a csalóka utat, amit követett a politikai kiemelkedéséért. Micsoda édes bosszú az ellen, aki visszautasította, hogy segítsen, amikor kétségbeejtően szüksége volt rá. Micsoda lehetőség, hogy kitakarítsa a saját udvarát a nyugat – vagy kelet – ellenzése nélkül. Visszaemlékezett a hadifoglyok levágására a háború végén, és Tito el volt ragadtatva, hogy egy másik lehetőséget kapott arra, hogy ellenfeleit elintézze, de ebben az esetben, döntött, inkább neki lesz belőle haszna.
239
12. Belgrád, 1949 Tito társalgója a Dedinje Palota első emeletén volt, de második hivatallá alakították át. A fényűzően kialakított szoba a palota hátsó szárnyán helyezkedett el, ragyogó kilátással a zömében különféle rózsával beültetett kertre. A hatalmas ablakokon keresztül a gazdagon díszített függönyön átszivárgó fény volt az egyetlen fénypont a személyes tragédiájának jelen pillanatában. Tito gyötrelmes állapotban volt a legutóbbi kínos hírek hallatán, fejét a kezébe temette, míg szépen gondozott körmeit ritkuló hajába túrta. A hatalmas mahagóni asztalt, amely előtt ült, üveglap védte, és rajta a jugoszláv-magyar határ térképe volt kiterítve. A feszültség meglátszott céklavörös arcán, és most úgy érezte, hogy a legutóbb kapott hír túl sok már számára. Két hét óta lehangolt állapotban van. Fejét, oly igen nehéznek érezte, mintha ólommal lenne tele. Ez a fajta gyengeség ritkán fogta el, de mindenesetre akkor jelentkezett, amikor tudta, hogy erősnek kell lennie. Mélyen elégedetlen volt harcostársai teljesítményével. Ahelyett, hogy a párt belső körének tagjai egyhangúlag támogatnák, munkatársai a háború befejezése óta első alkalommal mélyen megosztottak voltak ebben. Ez nagyon veszélyes helyzet, ami a Jugoszláv Kommunista Párt összefogását veszélyezteti. Az egyetlen valamire való jó a szinte nélkülözhetetlen Dušankától érkezett. Szerető kutyája, Tiger, érezvén gazdája hangulatát, a lábához heveredett. Óriási tervén gondolkodva és a független államok tömbje megerősödésétől elsodródva, mint számtalan más alkalommal is, Tito eltöprengett a világpolitikai színpadán való helyzetéről. 1948 óta titokban dolgozott az ötletén, ami segíthetné, hogy korábbi védőszentjét – a kapitalizmus ellen küzdő proletáriátus atyját, Joszif Sztálint – kijátssza. Tekintve, hogy istentagadó volt, Tito nem kívánta a keresztapa fogalmát használni, mely fogalom egyébként is sokkal jobban illett a bolsevik forradalmat felszító személyre, – Leninre. 240
Tito a kezdetektől fogva sajnálta, hogy 1948-ban behódolt az oroszoknak. Nagyon zavarta őt annak fölismerése, hogy elfogadta urának azt az igényét, hogy legyen trójai faló az orosz külügyi politikában. Tudatában tisztán megjelenítette azt a félelmetes találkozót Molotovval, amely sok külföldi pénzt eredményezett számára, de milyen áron? Ismét és ismét végigelemezve, azt is felismerte, hogy csakis egy olyan vérszomjas őrült, mint Sztálin dolgozhatott ki egy ilyen rémes tervet. Nem volt kiút belőle. Egy olyan titok lebeg állandóan a feje fölött, aminek ismeretén kezdetben csak Sztálin és Moša Pijade osztozott, és most már az MGB főnöke, Lavrentij Berija birtokában is van. Ha ezt nyilvánosságra hozzák, könnyen gerjeszthet a Balkán-félszigeten egy újabb háborút, és tudta, hogy személyére nézve az egyet jelent a – biztos halállal. A háború során annyi időn keresztül elviselt szenvedés, megaláztatás és nélkülözés egy pillantás alatt értelmetlenné válhat. Tito most első ízben arra is rájött, hogy Sztálin 1948-as zsarolása valójában kiszolgáltatottá tette őt. Kétségtelenül Sztálin újra és újra felhasználná a fenyegetését. Már azóta is, hogy Sztálin karmaiba került, tudta, hogy rákényszerítik a szolgai szerepre. A monitor halk zümmögése visszahúzta Tito töprengéseit a valóságba. Mint egy lassított filmben, lágyan megnyomta a gombot, és elnyűtt hangon kérdezte, ‘Igen, Slavica drágám. Mi van most?’ Slavicát meglepte főnöke baráti hangja, és lágyan felelt, ‘Ranković elvtárs telefonált, hogy megtudja, fogadni tudná-e őt.’ Nem volt biztos abban, hogy mi lenne a napirenden, ezért Tito megkérdezte, ‘Van valami a mai napirenden, Slavica?’ ‘Igen. Egy pillanatot kérek, hogy megn-…’ Tito félbeszakította. ‘Ne törődj vele, drágám. Mondd meg Ranković elvtársnak, hogy legyen itt pontosan négy órakor. Egyébként, kérd meg Pijade elvtársat, hogy jöjjön ő is, és senkit ne engedj be, amíg nem végzünk. Megértetted?’ Tito parancsának katonai jellege azt jelezte, hogy betű szerint be kell azt tartani. ‘Igen, értetten, Tito elvtárs.’ Tito hátradőlt elegáns székében, a nagy állóórát szemlélte, és újra ugyanazokkal a rossz hírekkel szembesült, amit korábban kapott Jovanović tábornokkal, a személyzeti főnökkel kapcsolatban, 241
akit, amikor a jugoszláv határt engedély nélkül át akarta lépni, lelőttek. Az esemény olyannak látszott, mintha Ranković bosszúhadjáratot hajtana végre a montenegrói tábornokok ellen. Tito gyanúja helyes volt. Már kapott egy olyan írásos jelentést is a helyi parancsnoktól, akitől Jovanović tábornok egy orosz gyártmányú tankot kért, hogy fedezze az útját a jól őrzött jugoszláv-magyar határon át. Ha a parancsnok elutasította és telefonált volna, amikor Jovanović elhagyta az őrhelyet, megmenthette volna a tábornok életét. Miért állt meg a legkritikusabb pillanatban? A társaival szembeni hűség és a saját jövőjének eltervezése közötti szakadék miatt Tito felismerte annak a fontosságát, hogy a nehéz helyzetből kivezető megoldást találjon. Ha elfogadja Ranković tábornok ajánlatát, akkor aláírja a Jugoszláv Kommunista Párt szinte minden olyan tagjának a halálos ítéletét, aki aláírta a határozatot és a Kommintern mellett kötelezte el magát. Más szavakkal nagy méretű megsemmisítés lépne fel azonnal. Nem félt ettől, feltéve, hogy valamennyien maguktól nyilvánították ki a hűségüket, de feltéve, hogy néhányan felfogva a halálos ítéletet, mint lehetőséget, bizonyára elrejtenék igazi színüket várva egy jobb alkalomra. Ez az idő más tészta volt – ekkor nem az ellenségeivel kell törődnie, hanem a saját tábornokaival és tisztjeivel egészen a legalsóbb vonalig. Olyan emberekkel, akikkel négy évnyi ellenállásban osztozott a bajtársiasságban és a rendkívüli nehézségekben. Minden ilyen megsemmisítésnek kolosszális hatása lehet az egységre a Jugoszláv Kommunista Párt alsó, vagy külső köreiben. Megtizedelésük valójában veszélyezteteti magának a háború utáni Jugoszláviának a puszta létét is – messze túl nagy volt a tét. Gondolkodnia kell… Hogyan ismételheti meg? Már a bleiburgi mészárlásnak is részese volt, de szerencsére, abban az időben az angolok arra kényszerültek, hogy tartsák a szájukat. Ők voltak a felelősek a hadifoglyok kiszolgáltatásáért. Az oroszok nem voltak abban a helyzetben, hogy felhasználják a vérengzést ellene, bár akarták, mert ők úgyszintén bűnösök voltak ugyanabban a bűntényben – a győzelem és a szabadság jegyében lőtték agyon saját polgáraikat. Mélyen a tudata alján Tito tudta, hogy az angolok biztonságos vezetést és tisztességes bíráskodást reméltek, de mindazok, 242
akik elveszítették szeretteiket, vérért kiáltottak – azonnal. És végül is, gondolta Tito, sokkal több vér folyt el Angliában, mielőtt civilizált és demokratikusan vezetett országgá vált volna. Nem is említve a gyarmati ügyeiket, ami ártatlanok ezrei életét követelte. Miként várhatták el műveletlen parasztoktól, akik oly hosszú ideig kizsákmányolás alatt éltek, hogy másként reagáljanak? A jelenlegi zűrzavar a Jugoszláv Kommunista Párt valamennyi tagjának megküldött határozatának kibocsátásával kezdődött. Az volt a kötelességük, hogy kötelezzék el magukat, vagy a JKP, vagy a Kommintern mellett. Minden tagnak alá kellett írnia a határozatot és visszaküldeni a JKP központjába. Ámbár bő többségük válaszolt erélyes hangon, támogatván a Pártot Sztálin uralmával és a jugoszláv belügyekbe való beavatkozásával szemben, Tito nem volt elégedett. Az a harminckét százalék, aki nyíltan a Kommintern mellé állt, a kommunisták kemény magját fedte le, és ez meglehetősen veszélyes helyzetet jelentett. Ki tudja biztosítani, hogy azok, akik mellette és a JKP mellett tették le a voksukat, nem olyanok, akik hátulról vágják belé a kést? És ha ilyenek léteznek, vajjon hányan vannak? Tito helyzete olyannyira kétséges volt, hogy bármit is javasol Ranković, az bizonyosan veszélyezteti őt. Ranković javaslata visszalőhet, és az elmenekült fasiszta elemeket arra kényszerítheti, hogy visszatérjenek és újabb polgárháborút indítsanak. Pijade javaslatát elemezve Tito könnyen belátta az elzárás előnyeit, de hol lehet ekkora mennyiségű politikai rabot tartani? Ki kellene üríteni valamennyi börtönt és korábbi koncentrációs tábort, és még akkor sem lenne elég. Hová küldhetné akkor a köztörvényeseket és a kisstílű tolvajokat? És ki állja majd a számlát ezért? Dühödten felállt, és elhagyta az irodát. Kifelé menet utasította Slavicát, hogy továbbítsa a palotaőrség felügyelő tisztjéhez, Stojadinović őrnagyhoz a kívánságát, hogy megérkezésükkor vezesse Ranković tábornokot és Pijade elvtársat a Dedinje Palota hátsó szárnyába, a nyári lakhoz. Ez a Dedinje Palota hátánál volt, és csak mostanában készült el. Külső megjelenése bárkit megtévesztett volna. Az örökzöld növények elrejtették a lakot. Teljes bárfelszereléssel, felfrissülést biztosító egységekkel és pihenő helységekkel, valamint egy nagy biliárdasztallal volt ellátva. Számos heverő és Indiából beszerzett, drága pamutszövettel kár243
pitozott karosszék díszítette belül. Az egész terület megszentelt hely, szentély volt Tito számára. Senki se vette volna a bátorságot, hogy oda hívás nélkül belépjen. Még Dušanka sem, még csak egy gyors pillantás erejéig sem, még akkor se, ha valaminek utána kellett néznie. Tökéletesen tudta mi történne – azonnali elbocsátás. A lak belül Thaiföldről beszerzett teak lapokkal volt burkolva, és kívül radiata fenyő, zöldre festve. A két faréteg között angóragyapjú lemezek tíz centi vastagon összeragasztva, a belgrádi nyarak forrósága ellen szigetelésként. A mennyezetre felfüggesztett, USA-ból beszerzett nagy ventillátorok tartották a belső hőmérsékletet elviselhető szinten. A széles kilátást nyújtó vastag, világosszürkére színezett ablakok olasz gyártmányúak, és a Dedinje Palota déli szárnyára engedtek rálátást. A gyönyörűen nyírt pázsitra nyíltak, melyet foltokban színes rózsaágyások tarkítottak. Ahelyett, hogy az ablakok külső felére ablakredőnyt szereltek volna, Tito inkább a kínai bambuszból készült ernyőt kedvelte. Így könnyedén kitekinthetett anélkül, hogy ezt észrevették volna. A szekrényben hordozható távcsövet tartott, olyan erős nagyításút, hogy még a palota ablakain is bepillanthatott vele, de még a palotakert déli kerítésén túlra is. A távcsövet Németországból hozatták, miután Tito azt egy német cég bécsi kiállításán látta. Büszke volt erre a beszerzésére, mert ott eldicsekedhetett bécsi kiejtésével; teljesen megtévesztette az eladót, aki azt hitte, hogy ő csupán Tito alteregója. Mekkora derültség volt, amikor meggyőzte az eladót, hogy személyesen a marsall van ott. A bár pedig egy szlovén műbútorasztalos és egy bosnyák fafaragó mestermunkája volt, ez utóbbi Jugoszlávia térképét mintázta színes üvegdarabok felhasználásával. Amikor a rejtett lámpatestek megvilágítják, elegendő fényt biztosít az egész környezetnek. A nagy hanglemezjátszó és egy nagy zongora – mindkettő német gyártmányú – elegendő szórakozást nyújtott Tito marsall zenei kedvteléséhez. Ruhát cserélve és egy nagy törülközőt megragadva Tito az előkelően kialakított úszómedencébe lépett, melyet sziporkázó adriai tengervíz töltött meg. Olasz mesterek mozaik burkolatot alakítottak ki a medence peremén, melynek alakzatai Jugoszlávia 244
gazdag történelméből származó, főleg szerb vonatkozású elemeket tartalmaztak. Nem volt olyan látogató, aki ne fejezte volna ki elismerését miatta, nem csak a mestereknek, hanem Dušankának is, akinek a tervei szerint alakult a palotakert csinosítása. Micsoda kedves hely egy esküvő számára, gondolhatta. Amikor kijött a medencéből, Tito visszament a szentélyébe. Amint belépett a másik szobába, egy fiatal pincérnő jött elő a belső szobából, hogy foglalkozzék vele. Rövid, ingerlő szoknyát viselt, mely bőségesen feltárta hosszú, formás lábát. A szoknya feletti vékony pamut blúz kedvezően mutatta meg fiatal, szép alakú mellét és nagy mellbimbói ingerlő módon nyomódtak át a vékony anyagon. Pontosan követte az utasítást, és a hatás elsöprő volt: egy érett gyümölcs, készen arra, hogy Tito leszedje. ‘A szokásos italt kéri, Josip, vagy valami mást szeretne?’ Részben elnyomott mosolya elárulta, hogy mi volt az elméjében. Tito őszinte vággyal tekintett rá, és mosolygott. ‘Kár, hogy most nincs időm rá, de az éjszaka, az más, akkor igen.’ ‘Ebben az esetben várni fogom éjszaka.’ Vera lágyan nyaka köré fonta a kezét és nyugtaként megcsókolta. ‘Különben, hamarosan társaságot várok, ezért menj vissza most a palotába. Majd tudatom veled, amikor szabad leszek.’ Tito karját a fiatal, szemrevaló alakja köré fonta és nagyon szerette volna, ha legalább tíz évvel fiatalabb lenne. Ő volt az egyetlen, akinek megengedte, hogy a keresztnevén szólítsa, de csak akkor, ha egyedül voltak. Amikor Djakovóba utazott, ahol a lipicai ménesét tartotta, mindig vele ment, mint a háztartás része. ‘Figyelj csak, Vera. Lehet, hogy valamikor a jövő hónapban Szlovéniába utazom, egyedül. Lenne-e kedved velem tartani?’ ‘Persze, természetesen. Még sohasem voltam ott.’ ‘Akkor látlak éjjel?’ ‘Igen, persze.’ Vera egy üveg konyakot, egy jégkockával megtöltött edényt és ásványvizes palackot helyezett a Tito kedvenc széke melletti kis asztalra, megfordult, hogy megcsókolja, és elindult, hogy kimenjen, de Tito gyengéden a melleire tette a kezét.
245
‘Jobb lenne, ha illedelmesebb ruhában mennél kifelé, különben még versenytársakra lelek.’ Tito pimasz mosollyal kacsintott rá. Vera bólintott és csendben elhagyta Tito szentélyét. Tito az órájára pillantott és rájött, hogy már csak tíz perce maradt, hogy felkészüljön odaadó barátai érkezésére. Leheveredett az egyik gyönyörű heverőre, mely egyike volt a megmaradt bútoroknak a valamikor az olasz király, Emanuel Spaletta tulajdonából. Tito konyakját kortyolgatva ellazította magát. A nyári lak ajtaján halk kopogás ébresztette fel könnyű szundikálásból. ‘Gyere be.’ Tito Pijade apró alakját látta az ajtóban. Szokásosan kezet ráztak, majd Mošának egy italt kínált, és a mellette lévő székhez ment. Moša megelégedett egy hideg cseh sörrel. ‘Komolyan gondolkoztam Ranković javaslatán, Moša elvtárs. Utasítottam, hogy vezessen elő valamit, ami a te javaslataiddal van összhangban.’ ‘Ah, ez nagyon jó. El tudod képzelni annak a pártra gyakorolt hatását?’ válaszolta Moša. Aztán mély hangon elkezdte felvázolni azt a tervét, amellyel elegendő támogatót akart megnyerni a szegényebb nemzetek köréből, hogy létrehozzák az el nem kötelezett országok szövetségét, valami olyasmit, ami egyensúlyozna a kelet és a nyugat között. Ranković tábornok érkezése szakította félbe. A kölcsönös kézfogások után Tito visszaheveredett a kanapéra, készen arra, hogy meghallgassa Ranković javaslatait. Kezdeti kirohanása, amikor Tito megkérte őt, hogy mit tegyenek a Kommintern híveivel, még mindig visszhangzott az elnök fülében. ‘Lődd le a barmokat! Mi mást tehetsz ezzel az áruló tömeggel?’ pontosan ezek voltak a jugoszláv rendőrminiszter, Ranković tábornok szavai. Moša volt, aki meggyőzte, hogy változtassa meg a véleményét, és mindnyájan abban egyeztek meg, hogy sokkal elfogadhatóbb javaslatot találnak. Amint kényelmesen elhelyezkedtek, Ranković hozzákezdett. ‘Amint tudjátok,’ mély lélegzetet vett, ‘van egy csomó lakatlan szigetünk az Adrián. Tegnap este a térképet tanulmányoztam és hármat is találtam, amelyek egy elkülönített átképző központ – és nem börtön! – céljára a legalkalmasabbak.’ 246
Mindkettő, Tito és Moša megdöbbent a lelkiállapot ily hirtelen megváltozása miatt. Csak Ranković tábornok tudta annak igazi okát, hogy miért kellene lelövesse azokat, akiket barmoknak nevezett. Ez, persze, nem volt a saját igazi szándéka. Korábbi kitörése azt jelentette, hogy elrejtse a Kominform iránti elkötelezettségét, és Tito javaslata mentséget nyújtott számára egy államcsíny végrehajtására. ‘Miért vagy olyan biztos abban, hogy ez működik – úgy értem, az átképző központ?’ kérdezte Tito. ‘Lévén, hogy magam is voltam börtönben, úgy gondolom, sokkal jövedelmezőbb a politikai bűnözőket átképezni, és nem úgy kezelni őket, mint közönséges bűnözőket. Végül is ők a harcostársaink. Tény, ami tény, ők önellátók lesznek, mihelyst megfelelően megszervezzük a szigeteket. Természetesen, munkájuk tőlünk jövő valamicske pénzzel is összefügg.’ Tito kapzsi elméje csaknem kiverte a lak mennyezetét. ‘Mi lenne velem nélküled, tábornok? Zseni vagy. Mond el pontosan, mire is gondolsz?’ Moša felé pillantva (akit sokkal inkább egy zsidónak, semmint szerbnek tekintett, főleg azért, mert idejének nagyobb részét a Jugoszláv Kommunista Párt horvát vezetőivel tölti), Ranković folytatta: ‘Sándor király valamikor felfedezte a Meztelen-sziget külszíni márvány bányáit. A háború alatt az olaszok felújították a bányagépeket és folytatták a bányászatot, de a háború miatt nem jutottak el a kereskedelmileg hasznos vállalkozásig. Most, hogy van munkaerőnk, elkezdhetünk egy valóban gazdaságos üzletet.’ Tito nem ismerte a Meztelen-sziget méretét, megkérdezte, ‘És hány embert tudunk ott elhelyezni, tábornok?’ ‘Figyelembe véve az ott rendelkezésre álló szálláshelyeket, megközelítőleg három vagy négy ezret, de a Szt. Grguron sokkal nagyobb internáló táborunk lehet, lehetséges akár húszezres is.’ Titót meglepte, hogy ily nagy mennyiség lehetséges, hát megkönnyebbült. A lakatlan szigetek az átképző programok számára eszményi helyeknek tűnnek. ‘De mit csinálnak majd azok az emberek a Szt. Grguron?’ ‘Ez nagyon egyszerű. Amint tudod, bútorhiány van Jugoszláviában, és a rabok gyárthatják azokat, amíg az ország gyárai az 247
ellátásra alkalmasakká válnak. Ki tudja? Talán egy nap még külföldön is eladhatjuk.’ Mielőtt Tito véleményezhette volna Ranković ötletét, a tábornok kinyitotta vastagon megtömött aktatáskáját, és elővett egy rendesen előkészített mappát. ‘A legfőbb ok, amiért kértem, hogy találkozzunk, Tito elvtárs, az új törvénytervezet. Mint ahogy tudod, később lehetnek gondok, és gyorsan kell cselekednünk.’ Tito nem jött rá, hogy Ranković mire utal, ezért megkérdezte, ‘Milyen gondokra számítasz, tábornok elvtárs?’ Ranković mély lélegzetet vett, tudván, hogy ez a pillanat nagyon fontos, hacsak éppen nem létfontosságú a jövőbeli siker szempontjából. ‘Egyszerűen ez: amikor majd megtudják, hogy milyen mélységesen megosztottakká váltunk, akkor megkísérlik, hogy közösségeinkbe reakciós elemeket keverjenek és a káros propagandájuk el fog érni határon túli ellenségeinkhez.’ Tito értette a tábornok megfontolásait, de annak a lehetőségét is, hogy szabad kezet kaphat, hogy végrehajthassa a személyes bosszúhadjáratát, Tito megkérdezte, ‘Lehetnél egy kicsit részletesebb? Milyen törvény fogalmazódott meg a fejedben?’ Ranković habozás nélkül kivágta, ‘Egy társadalmi hasznot célzó munkatörvény.’ Tito és Moša egymásra néztek, és nevetésbe törtek ki. ‘Egy micsoda? Te bizonyára tréfálsz, vagy nem vagy az eszednél.’ Ranković nyugodt maradt. Uralkodott dél-balkáni vérmérsékletén, és tudta, miért. Megvárta míg Tito nevetése abbamarad és akkor Ranković visszaidézte az ügyetlen címmel ellátott szabályzásának kipróbált vázlatát. Aztán folytatta, és elmagyarázta, miként is akarja a törvényt bevezetni, mely végül is mind a nyugat, mind a kelet megfigyelőit jól becsapja majd. A vacakul elnevezett törvény szerint a JKP két tagját megkérik, hogy írjon alá egy közjegyzői nyilatkozatot, melyben megvádolják a megnevezett személyt, hogy Jugoszlávia fennálló rendszere ellen folytatott propagandát. A megvádolt személyt nem kevesebb, mint három hónapra de nem hosszabbra, mint három évre lehetne elítélni. ‘De ez túlterhelné az igazságszolgáltató rendszerünket, tábornok elvtárs. Nemde?’ kérdezte Moša. Ranković udvariasan mosolygott, de biztos volt benne, hogy amit mondani fog, azt egészen másként fogadják majd. ‘Egyálta248
lán nem. Ennek a törvénynek az a célja, hogy megkerüljük az igazságszolgáltatást. Végülis, ők olyannyira elfoglaltak, hogy egy-egy sürgős eset összeomlaszthatná a rendszert. És éppen az a célom, hogy ezt elkerüljük.’ ‘De hát miként működtethetnéd ezt a törvényt?’ kérdezte Tito. Ranković megint csak készen állt, de előbb kortyolt az italából, felismerve, hogy egy kis félrecsúszás végzetes lehet. ‘Ami a fejemben kialakult, azt teljesen a rendőrség működtetné. A rendőrbíró vezetné elő szóbelileg a vádat a megfelelő város, kerület, vagy tartomány főnökének. Ezt követően a főnökön múlna, hogy meghatározza a büntetést. Mindazon rabokat, akik hat hónapnál hosszabb ítéletet kaptak, az ország egyik távoli helyére küldenénk, hogy víztározókat, utakat, hidakat, iskolákat építsenek, vagy bármi szükségest, mely kitölti a büntetésük idejét. A rövidebb időre elítélteket sürgős javításokra rendelnénk, vagy bármire, ami sürgős felügyeletet igényel a bebörtönzésük környékén. Tito és Moša beleegyezően bólogattak, merthogy hatalmas hasznot láttak benne, de inkább a saját tervük foglalkoztatta őket. ‘Ebben az esetben, hagyd itt a javaslatodat. Mélyebben át kell tekintenem, mielőtt hozzájárulnék.’ mondta Tito. Ranković nem volt elégedett. Annyira elrejtette az érzéseit, hogy ne keltsen gyanút e bődületes terv bevezetésének a valódi indoka. Azt remélte, hogy amint a múltban, Tito azonnal jóváhagyja, vonakodása a tervét visszavetette. Ebben a pillanatban Tito jelzett Mošának, hogy maradjon még, miután Ranković elment. Amikor Moša és Tito egyedül maradtak, Tito hozzá hajolva mély hangon szólt, ‘Szeretném, ha utána néznél, miként lehet a Brioni egyezményt belevonni. Olyasmi motoszkál a fejemben, hogyan válhat ez a mi javunkra. Úgy kell az elején látszódnia, hogy mi az ő hangnemében játszunk, de azokat a barmokat meg kell leckéztetni. Soha egyetlen golyót vagy puskát se kaptunk tőlük, mégis oly nagyon ránk tukmálják hülye igényeiket és szenynyes terveiket.’ Tito érezte, hogy haragja ismét növekszik. Moša megkísérelte lecsillapítani őt. ‘Ne törődj velük. Ameddig elég pénzt kapunk az USA-tól, Angliától és Németországtól, addig a saját utunkat járhatjuk.’ 249
13. Belgrád, 1949. Tito marsall felismerte, hogy az új keletű politikai becsvágya még távol áll a sikertől. A nagyravágyás, a távlatok, amiket soha se tudott elképzelni uralma rövid időszaka alatt, a gondolatait egyre nagyobb mértékben terhelő lidércnyomássá váltak – állandóan azt tervezgette, miként induljon el Európába, és végül a világba, a nagypolitika színpadára. Nagyravágyó terv a csupán az ellenállási mozgalomban sikeres vezető számára, nem is beszélve egy hajdani kovácsról. Felismerte, hogy a Jugoszlávián belüli fejlődést kockáztathatja, miután sokkal nagyobb figyelmet szentelt az óriási tervnek. Időről-időre átlapátolhatta a felelősséget a Jugoszláv Kommunista Párt belső sejtjének a tagjaira. Jól tudta, hogy a párton belül ez a saját befolyását csökkentheti – ami valóban nagyon veszélyes helyzet. Még az is teljesen elképzelhető, hogy valaki őt kihívni szándékozik. Nem engedhette meg magának ezt, legalább is nem a jelenlegi állapotban. Azonban mégis tisztában volt azzal, hogy a itthoni politikai képét javítania kell, minthogy a kapitalista sajtó önjelölt diktátornak festette le őt. Ez a negatív publicitás határozottan rombolja a lehetőségeit, hacsak nem sikerül újjáépítenie haború-szaggatta országát — és a Jugoszlávián belüli nacionalizmus által vezetett országokat. Másik gond volt Jugoszlávia kis népessége. Ki fordít majd figyelmet egy ilyen kis ország képviselőjére a három óriás, az amerikaiak, a szovjetek és a kínaiak által uralt politikai kűzdőtéren, hozzávéve még a számtalan többi országot, akik maguk is nagyobb szerepet kívánnak maguknak? Tito tudta, hogy még a nemzetközi összejöveteleken és az ENSZ közgyűlésén való rendszeres megjelenése sem képes változtatni az ő – egyébként bizonytalan – politikai helyzetén. Még a háború alatti eredmények sem elegendőek, hogy befolyást vagy elismertséget nyerjen a nagy vezérek világtörténelmében. Az elismertség, ami Tito felfogásában valami hasonló volt, mint ami Leninnek, Sztálinnak, de még Churchillnek is az államférfiúi képességet biztosította. 250
Ha a hátrányos helyzetben lévő, vagy fejletlen államok független testületét létre tudja hozni, akkor és csakis akkor lehet sikeres. Adott az aránytalanul nagy lakosság, a valódi méretük biztosíthat számára elegendő súlyt a létező kelet-nyugat polarizációval szemben. De miként tudná az ennyire különböző és szegény országokat egyesíteni? Amikor a túlélés érdekében oly nagyon függnek a gazdag országokból jövő készpénzalamizsnától, melyek kizsákmányolták őket a saját politikai céljaikért, miként befolyásolhatná őket annak érdekében, hogy alternatívát keressenek vele együtt? Miközben Tito elméjében próbálgatta és fejlesztgette a politikailag vonzó javaslatokat, Moša Pijade az alkotmányosságért és a jogi ügyekért felelős miniszterként egy olyan terv bevezetésén dolgozott, amely végül is lehetővé tenné Titónak, hogy a szegény, s leginkább népes országok megbecsülését elnyerje. Terve nagyon egyszerű volt. Jugoszlávia ösztöndíjat ajánlana az Ázsiában, Afrikában és a Közel-keleten szétszórtan élő fejletlen, vagy szegény országokból származó diákoknak. A kiválasztott diákoknak lehetőséget biztosítanak, hogy tanuljanak és Jugoszlávia valamelyik egyetemén végzettséget szerezzenek. Moša tudta, hogy az ilyen diákok nagy száma valójában csökkenteni fogja a jugoszláviai diákok lehetőségeit, de a jugoszláv ipar képzett munkások iránti igénye adott lévén, szerinte nem lenne szükség a fenekekre, ahogy általában az egyetemeket végzettekre utalt. Közismerten utálta a hosszú ideig tanulókat, és még szigorúbb követelményeket is bevezetett a felvételi vizsgáknál, hogy még tovább csökkentse a nem-termelő polgárok növekvő csordáját. Nyilvánvalóan – érvelt Moša –a háború sújtotta Jugoszlávia nem volt abban a helyzetben, hogy egy ilyen nagyravágyó terv költségeit fedezze, de a hatalmas pénzügyi kihatás ellenére sem volt rá hajlandó, hogy elálljon tőle, főleg azért, mert tudta, hogy amennyiben a tervet egyszer már feltárta Tito előtt, az elnöktől függött, hogy megtalálja ehhez a pótlólagosan szükséges pénzt. Az egész tervet azért dolgozta ki, hogy elsősorban Tito figyelmét felkeltse; a jugoszláv emberek számára akkor lesz hasznos, ha valamennyien vissza is maradnak. A kiválasztott diákokból nagy haszon lehet, gondolta Moša. Amikor ők hazatérnek a szülőhazájukba, és a saját műveletlen 251
törzsbeli társaik között élnek, ők, minthogy felsőfokon képzettek, azonnal alkalmasak lesznek a megfelelő kormányokban felelős állások betöltésére. Ha mialatt Jugoszláviában vannak, megfelelően bedolgozza őket, és a jugoszláv politikai agymosó gépezet megfelelően programozza a gondolkodásukat, meggyőzhetők lehetnek arról, hogy Jugoszlávia független vonalat keres, ami az egyetlen, a függetlenséget megőrző útként követhetnek. Ha elfogadják Jugoszláviát mint független államot, az végül is kedvező Jugoszlávia kereskedelmére és áruforgalmára nézve, és következésképp politikai támogatásban részesíti Jugoszlávia vezető szerepét, továbbá Tito végső célját, hogy világszerte elismert vezető legyen. Tanulmányaik során a diákokat bátorítanák, hogy vegyenek részt a radnicki akcije-ben, azaz munkatevékenységekben. Különböző jelentőségű és méretű beruházások folynak jugoszláv diákok közreműködésével, akiknél – Moša szerint – hiányzik a megfelelő lelkesedés. Magyarázatként az egyetemi hatóságok kiemelik majd, hogy a szünetekben a diáknak szakmai tapasztalatszerzésre van szüksége. A részvételüket úgy értelmeznék, mint a hála kimutatását azért a vendéglátásért, amit a jugoszláv kormánytól kapnak. Az ilyen tevékenység a lehető legjobban lecsökkentené a fizetett munkások és drága gépek használatát. Diákok felhasználása az öreg nagymacher egy újabb pompás találmánya, megtakarítást eredményez, melyet aztán olyan beruházásokra lehet fordítani, ahol a képzett munkaerőre még nagyobb szükség van. Néhány háztömbnyire Moša hivatalától volt az a belügyminisztériumhoz tartozó épület, ahol a miniszter, Ranković tábornok – a Szerbián kívül leginkább rettegett szerb – ugyancsak el volt foglalva agyszüleménye véglegesítésével, – a közhasznú munka új, de már módosított változatának bevezetésével. Az új törvény a Jugoszláv Kommunista Pártnak, és végső soron neki szinte korlátlan hatalmat fog nyújtani. A tábornok megkerülhetné az igazságszolgáltatás folyamatát, mely rengeteg időt igényel, és ahogy vélekedett, szükségtelenül csapolja meg a kormány pénztárcáját. Ismert, hogy a jugoszláv kormány elhatározta, hogy elkezdi a Zágráb és Belgrád közötti nemzeti autópálya alapozását, s akkor, 252
amikor a munkaerő zöme a háborúból kikerült ország újjáépítésével és más beruházásokkal van elfoglalva, a tábornok számára nagyon jól jött, hogy az új törvény bevezetését összekösse a mamutberuházásokkal, hogy azok menetét biztosítsa. Hogy a végső hozzájárulást megkapja, miután Tito néhány módosítást rávezetett, Ranković tábornok igyekezett, hogy még délutánra elkészítse a javaslat írott formáját, így személyesen szállíthatná Titónak felülvizsgálatra, mielőtt az elnök Etiópiába elutazna – mely kedvenc vadászhelye Brioni-sziget után. Etiópiai hivatalos tartózkodása után, Tito cinkosa, Hailé Selassié császár vendége lesz. A tábornok a gyalázatos törvényét szándékosan báránybőrbe bújtatta, hogy a közgyűlés tagjai ne gyanakodjanak annak kemény következményeire. A törvénnyel Ranković ezer horvát nacionalistát börtönözhet be, akik – véleménye szerint – veszélyesek a jugoszláv uralkodó szerepet tekintve, ahol a szerbeké a főszerep. Az új törvény működésének az egyszerűsége volt a legnagyobb előnye. A JKP két tagja aláír egy nyilatkozatot, és ez elegendő lesz a rendőrségnek arra, hogy házkutatást folytasson, letartóztasson, vallasson, és ítéletet hozzon, nem feltétlenül ebben a sorrendben. Nem szerepelt benne, hogy a gyanúsított nevét előre be kellene oda írni. Ez mindazok számára, akik bizalmi helyzetben vannak, nyitva hagyja, hogy megsértsék az új törvényt. Amikor a megvádolt személy már bevallotta államellenes bűnét, akkor már csak a minősített bírón – az UDBA, a jugoszláv titkosszolgálat elnökén – múlik, hogy a bíróság és megfelelő bírósági eljárás segítsége nélkül ítéletet hozzon. Ha egy büntetést letöltöttek, nem feltétlenül jelenti azt, hogy az nem megismételhető. Amint a bármiféle fellebbezésnél is, a vádlottnak nincs esélye, a fellebbezés ugyanahhoz a bíróhoz kerül, aki az ítéletet hozta, és akkor az egyetlen ember, aki megváltoztathatja az ítéletet, Tito marsall, vagy a távollétében Ranković tábornok. Amikor Ranković előadása elkészült, ránézett a térképre, melyet a minisztériuma bocsátott a rendelkezésére, s amely a Meztelen-sziget szállásainak az elrendezését mutatta. A sziget az Adria északi medencéjében néhány tengeri mérföldre volt a szárazföldtől. Az itteni körülmények egészen mások voltak, mint Brioniban. Volt néhány épület, főleg a part mentén. Az egyikben 253
volt a bányahivatal, a bolt, az étkezde és a rendőrségi negyed. A sziget másik oldalán volt a koncentrációs tábor kettős – egymástól két méteres távolságban álló – drótkerítéssel és két méter magas sövénnyel körülvéve. A kerítések között a foglyok márvány törmelékből, vagy kőtörmelékből alakítottak ki járdát. Kézzel egyengették el. Egy nagyobb követ fölemelve és azt használva kalapácsnak, hogy a kisebbeket összetörjék, míg azon járni nem lehetett. A nyári hónapokban lehetetlen volt mezítláb közlekedni rajta. A magas hőmérséklet a márvány felszínét elviselhetetlen hőmérsékletre hevítette. Az egész tábort a legmagasabb rangú tiszt irányította, általában ezredes, aki maga is rab volt. Volt öt tábornok, de az ő kis épületük a táborból jól láthatóan az egyik kopár dombon volt. A tábor a Jugoszláv Vörös Hadsereg kétezer-ötszáz felsőbb tisztjét fogadta be. Másik tizenhatezer katona és alacsonyabb rangú tiszt volt a Szt. Grgur-szigeten. A Privic-sziget ekkor még lakatlan volt. A tábornokokat megfélemlítette és megalázta az, amit tenniük kellett a börtönidejük alatt. A szálláshelyükön kívül volt számukra egy nagy tört márvány halom. Munkanapjuk során, mely reggel hattól este hatig tartott, a halmot néhány méterrel arrébb, az épületük körüli körön kívülre kellett szállítaniuk. Néhány helyet megjelöltek ott, annak a területén, és a rendőrség erős nagyítású távcsővel figyelte előrehaladásukat anélkül, hogy a dombra fel kellett volna kapaszkodniuk. Mindig öt tábornokot tartottak ott, Dapčević ezredes elfogása után ő volt az egyetlen ezredes a baráti körben. Barátját, Petričević tábornokot ugyanakkor fogták el. Jovanović tábornokot lelőtték, így Petričevićnek és Dapčevićnek elegendő ideje maradt, hogy eltöprengjenek, hol hibáztak. Más tábornokok, Rade Žigić és testvére, Veljko Žigić Branko Polajnerrel egyidőben volt ott, aki korábban a moszkvai jugoszláv nagykövetség katonai attaséja volt. Emberek nagyon színes csoportja volt ez, de Andrija Hebrang jelenléte nélkül. Főleg azért, mert az oroszok a bizalmas jellegű tudósításokat állandóan Titónak és Hebrangnak címezték, számos jugoszláv kommunista szerint ő volt az az ember, aki majd Tito örököse lesz. 254
A rabok közül a hatóságok számos politikai népbiztost választtattak. Az ő feladatuk volt, hogy előbb maguknak és később másoknak elolvassák a kommunista ideológiát. A helyes útra térésükért viszonzásként különleges előjogokat kaptak és rövidebb is volt a munkaidejük, így elég idejük maradt a tanulásra és hogy felkészüljenek a rehabilitálásra és a megváltásra. Ez meglehetősen hosszú ügy volt, de némelyeknek a végső szabadulással fizetett, ami valamennyi fogolynak a legbensőbb célja volt. Hogy biztosak legyenek abban, hogy a vallomás nem hamis, a hatóságok havonta egyszer a szárazföldről politikai népbiztosok látogatását szervezték meg, akik kikérdezték azokat, akik állították, hogy az igazi kommunizmusra tértek már át. Az egész eljárást egy nyitott színházban rendezték meg, ahol a hallgatóság a főszereplő által elfoglalt tömb mögött foglalt helyet. Vallomását számos kérdéssel szakították meg. Nem volt ideje gondolkodni, azonnal kellett válaszolnia. Bármely megállást olyan jelnek tekintettek, hogy meg akarja téveszteni azokat, akiknek a döntésétől függött. A raboknak az egész büntetés ideje alatt, melyet a szigeten töltöttek, nem engedélyezték, hogy írjanak, vagy bármi módon érintkezzenek a rokonaikkal, nem fogadhattak látogatót sem. Ha egy rendőrt a szárazföldön megvesztegetett valamelyik rokon, mihelyst ezt felfedezték, a rendőrt azonnal a rabokhoz zárták. A körülmények nem különböztek a lepoglavai és a maribori börtönbeliektől, kivéve azt, hogy akik a szigetről megkísérelték a szökést, azok nyáron a sziget körül kószáló cápák azonnali táplálékává váltak, télen pedig vagy a hidegtől, vagy a kimerültségtől meghaltak, mielőtt a szárazföldet elérték volna. Moša Pijade Titóval szemben ült Tito társalgójában, és szilvóriumot iszogatott, miközben Tito utasításokat adott elkövetkező etiópiai látogatásával kapcsolatosan. Moša minden mozdulatát követte Tito katonai kiképzésben részesült kutyája, Tiger, aki kedvelte Moša kis termetét, de sohasem közeledett hozzá, hacsak Tito erre nem utasította. Tito megmagyarázta Mošának, hogy miért ellenzi másoknál, hogy megsimogassák a kutyáját, és Moša sohasem próbálta meg többször. ‘A tervem nagyon egyszerű, Tito elvtárs: hogy az őszinteségünkről meggyőzzük barátainkat, először az érdekükben kell va255
lamit tennünk. Felajánlunk nekik, mondjuk kétszáztól kétezerig terjedő helyet az egyetemeinken.’ Moša tudatosan elkerülte, hogy ennek lehetséges költségeit megemlítse, és eléggé hosszú szünetet tartott ahhoz, hogy Tito reagáljon, és aztán folytatta. ‘Amikor befejezték a tanulmányaikat, kormányaiknál fognak állást kapni, és akkor, feltéve persze, hogy kellően kioktattuk őket amíg itt tartózkodtak, a saját igényeink szerint tudjuk majd őket felhasználni.’ Tito a közeli elutazása miatt kissé idegesen félbeszakította. ‘Honnan vesszük majd hozzá a pénzt? Ki fog mindezért fizetni? Gondolom, nem várod el tőlem, hogy valamennyi lipicait, vagy a Brioni-szigetet egészben eladjam?’ Moša megértően mosolygott. Jóllehet, Tito ménese még zsenge korban volt, máris komoly bevételt jelentett, melyet Svájcban helyeztek el, nemcsak ínségesebb időkre, hanem Tito szívéhez közelálló más szórakozásra is: egy olyan klinikára, amely az emberi élet meghosszabbításának módjaival foglalkozik. Titót korai gyermekéveiben elhanyagolták, több évet töltött rács mögött, és a háború idején minden zűrön, éhségen, hidegen, forróságon keresztül vezette partizánjait a győzelemre. Most élni akart és élvezni a kiváltságokat, melyek évekkel ezelőtt még csakis a burzsoá osztály számára léteztek. Ki tudná ezért megvádolni? Egészen természetes volt, feltéve, hogy valaki ezt megengedheti magának. Tito bizonyos volt abban, hogy ha egyszer a klinikája működőképes lesz, a kliensek hosszú sora fog horribilis összegeket kifizetni azért, hogy kezeljék és így egy egészséges egyensúlyt teremtsen a hosszútávú beruházásban. Tito magángondolatai elég időt hagytak Mošának ahhoz, hogy felkészüljön egy részletes válaszra. ‘Nos, mindig megkérhetjük az amerikaiakat, az angolokat, vagy éppen a számító németeket, hogy fizessenek ezért. Nekik ez csak bakfitty lenne. Az egyetlen dolog, amit ki kell mondanunk, hogy megpróbálunk győzedelmeskedni az ellenségeik felett, akik neheztelnek a mézesmadzag dollárjaik miatt. Még ki is terjeszthetjük, hogy a mi rendszerünk sokkal drágább lehet, hogyha nekik kell ezt a szolgálatot teljesíteni.’ Tito meglátta Pijade érveinek a pozitív oldalát és beleegyezett. ‘Nagyon bölcs, valóban, de ráharapnak-e majd?’ 256
‘Próbáljuk meg. Megpróbálni nem kerül semmibe.’ ‘Igazad van. Mielőtt holnap elutaznék, behívatom az amerikai nagykövetet, és meglátjuk, miként reagál.’ ‘Azt is mondhatod neki, hogy már meghívtad az etiópokat, hogy számítsunk a támogatásukra.’ ‘Ez ugyan kényszerítő meggyőzés, de megpróbálom.’ Pijade elégedett volt, hogy Tito elfogadta, és folytatta: ‘De ez nem minden, elvtárs. Számítok arra, hogy azokat a színes barmokat, míg nálunk vannak, a beruházásainknál is használjuk, így megtakaríthatunk egy halom keményvalutát más beruházások számára. Ez az intézkedés határozottan növelni fogja az ifjúságunk önbecsét, és távol tartja majd a zavargástól. Mi a véleményed?’ Tito nem látta át, hogy Pijade miről is beszél, megkérdezte, ‘Miről beszélsz Pijade elvtárs?’ ‘Azok a legutóbbi diáktüntetések Tito elvtárs. Felfogtad, hogy mennyit kell majd fizetnünk azért a kárét, amit a zágrábi konzulátusban okoztak?’ Tito rejtélyesen mosolygott, amint rájött, hogy Moša nem ismeri Ranković tervét. ‘Gondoltam, meg kellene ismerned Ranković egyik lépését, amivel befolyásolja a nyugati hatalmakat, hogy a Trieszt feletti uralmat visszakaphassuk. Amíg te Németországban voltál,’ folytatta Tito, ‘a nekünk fizetendő háborús jóvátételek elintézése végett, Ranković elvtárs elővezetett egy okos, de költséges tervet. Hatni tudnánk az USA-ra és Angliára, hogy miként érez a népünk a mi országrészünkkel – Trieszttel – kapcsolatban. De ez nem minden. Volt számos diák, aki visszautasította, hogy részt vegyen a tüntetésen. A rendőrség feltételezi, hogy az USA és Anglia mellett állnak. Az, hogy megtagadták külföldi konzulátusok kővel való dobálását, lehetővé teszi az oktatási hatóságoknak, hogy kidobják a seggfejeket az egyetemekről, őket vádolva a kár miatt. Nézzünk szembe vele, azoknak a konzulátusoknak a személyzete nem mehetett ki és szembesülhetett magukkal a zavargókkal, és így megint két legyet üthetünk egy csapásra. Bölcs, nemde?’ Moša alig tudta a meglepetését elrejteni, beleegyezően bólintott, de gúnyos hangon szólt: ‘Ez valóban remek ötlet volt 257
Ranković elvtárstól. Ismét csak azt bizonyítja, hogy a JKP működhet azok nélkül, akik magukat nélkülözhetetlennek vélik.’ Ámbár Pijade magát tartotta erre egy példának, Tito úgy érezte, hogy Moša megjegyzése éppen rá vonatkozott, főleg azért, mert nem sikerült az UDBA beavatkozását megakadályoznia. Moša sok esetben igazolta, hogy utálta Rankovićot és a titkos szolgálatot, de Tito különböző okok miatt nem tudott egyik esetben sem fellépni. Ráérezve az egyik bizalmas csatlósa és a pártnak az ő borzalmas titkát ismerő esze közötti lehetséges összecsapásra, Tito úgy érezte, hogy itt az alkalom, hogy lecsendesítse Moša gondjait. Közben Ranković visszaérkezett, hogy Titónak aláírás végett bemutassa a törvénye végleges változatát. Mielőtt Tito figyelmeztetni tudta volna őt, vagy bármi kérdést fel tudott volna tenni, Moša szakította félbe a gondolatait. ‘Ranković elvtárs, az ötleted ragyogó.’ Nem ismételte meg a megjegyzését a költségek eloszthatásával kapcsolatban. Mindig is minden szempontból Ranković felettinek érezte magát. ‘Nem tudom, Pijade elvtárs, hogy miről is beszélsz.’ ‘Pijade elvtárs a Trieszt miatti kis balhéra utalt,’ mondta Tito. ‘Ah, ja. Szinte már el is feledtem.’ Hogy egy lehetséges összetűzésnek elébe menjen, Tito megkérdezte, ‘Had’ halljam, hogy a legfélelmetesebb szerb mit ajánl,’ és remélte, hogy Pijade túlteszi magát az eseményen. Moša azonban elkeseredett, merthogy biztos volt benne, hogy Tito néha mellőzi a javaslatait. Tekintve, hogy sokkal idősebb volt, mint Ranković, de még Titónál is, Moša több elismerést remélt, főleg azért, mert úgy tekintett Titóra, mint akinek egy életre szóló megbecsülést és hálát kellene iránta tanúsítania. Pijade erőfeszítései indították Titót 1940-ben a JKP főtitkári posztjáért, és megint csak Pijade volt az, aki figyelmeztette őt doktor Tauberrel kapcsolatban, s csak később tudta meg, hogy Tito anélkül rendelte el a halálát, hogy vele megbeszélte volna. Ez az esemény önmagában a viszonyukban szakadást jelentett, de Moša pártérdekből elhantolta. Ranković, aki türelmesen várakozott a sorára, hogy beszélhessen, nem állhatta Titónak az ő népszerűségével kapcsolatos tréfáit, de tudatában volt, hogyha figyelmen kívül képes azokat 258
hagyni, Tito majd csak abbahagyja, hogy bosszantsa őt. Aztán elmagyarázta, hogy az új törvénye miként is működik majd, mialatt Pijade minden részletre összpontosított az agyában, hátha talál benne valami kiskaput. Amikor Ranković azt javasolta, hogy a jugoszláv börtönrendszerben keményebb módszereket kell bevezetni, Moša ellenkezett. ‘Úgy tűnik nekem, hogy az idő kerekét vissza akarod forgatni, Ranković elvtárs.’ Pijade szeme megkísérelte, hogy Titóba mélyedjen, emlékeztetvén őt a lepoglavai és a maribori börtönben töltött napokra, de Tito rezzenéstelen maradt. Ranković érezte, hogy a terve vereséget szenved, különösen, ha Pijade észrevette a megnövekedett hatalmát, és így szólt: ‘Ennek a törvénynek az elfogadásával sok pénzhez juthatunk, amit más irányokba fektethetünk. Miután egy bűnelkövetővel szembeni ítéletet megalkottunk, ajánlhatjuk a hozzátartozóinak, hogy munkaidejük után vegyenek részt különböző beruházásokban – persze, fizetés nélkül. Minden esetben mi határozhatjuk meg, hogy hány órával kell hozzájárulniuk országunk újjáépítéséhez, mielőtt megfontolnánk az eredeti büntetés lecsökkentését.’ Tito nem tudta, hogy ez miként is működne, ezért megkérdezte, ‘De hogyan lehetsz abban biztos, hogy annyira ragaszkodnak majd egy ilyen végkimenetelhez?’ ‘Nagyon egyszerűen. Minden egyénnek adunk egy kártyát, amelyet a beruházáson be kell mutatnia. A beruházás vezetője magánál tartja és feljegyzi az időt mindaddig, amíg az illető elegendő órát nem gyűjtött össze.’ Tito belátta a törvény hatalmas előnyeit, elkérte a javaslat egy példányát. Gyorsan átolvasta, és mielőtt Pijade kifejthette volna személyes véleményét, aláírta. Abban a pillanatban törvényerőre is emelkedett. Ranković most már bebörtönözhetett számos értelmiségit és olyan embert, aki nem feltétlenül volt az állam ellensége, de csupán kritizálta azt a módot, ahogy az államot vezették. Az ötéves tervek folyamatos kudarca és a mezőgazdasági szövetkezetek kötelező tagsága Tito elutazását messze megelőzően már fokozatosan az életszínvonal jelentős csökkenését eredményezte. Új beruházásokat kezdtek el, mihelyst emberek százait bebörtönözték. Az emberek szerettei oda költöztek, ahol ingyenes munkájuk hoz259
zájárult új iskolák vagy kórházak építéséhez. Ez olyan keserű pirula volt, amit le kellett nyelniük, amikor rájöttek, hogy hosszú munkaóráik semmihez sem járultak hozzá. A beruházások kezdeti lelkesedés fokozatosan elhalványult. Az eredmény rossz munka és lustaság lett. Mindezek ellenére a rendszernek sikerült a beruházások ezreit befejezni, ami a külföldi látogatót a saját hazájával szemben meginogtatta, melynek irányítása pedig szabad vállalkozásra alapozódott. A hivatásos vezetővel irányított látogatók közül néhány kérdéseket tett fel, hogy meggyőződjön róla, amit látnak, valóságos-e. Amit nem ismerhettek fel, hogy senki se törődött vele, hogy igazat mondjon. Az túlzottan költséges lett volna – meghosszabbított szabadság hűvösön, számos kellemetlen mellékhatás kíséretében.
Moszkva, 1950 Sztálin megcsömörlött Titónak európai, afrikai, közel-keleti és ázsiai nagy útazásaitól. A Szovjetunió Tito általi legutóbbi, 1951. július 28-adikán a boszniai Kezicében történő megtagadása volt az utolsó csepp a pohárban. Beszéde tele volt rosszindulatú és maró megjegyzéssel, és ez már több volt, mint amit Sztálin el tudott viselni korábbi védencétől. Miközben saját terveit készítgette, visszaemlékezett a Molotov és Tito közötti rejtett alkura. Abban tudatosan is ködösen fogalmaztak. Sztálin meg volt győződve, hogy Tito előnyöket szerez magának abból a megállapodásból, mégha — annak bűzös mivoltát nem is szereti. Valami igen hasznosra is visszaemlékezett Sztálin, és megnyomta a titkári jelzőrendszer gombját. ‘Olga, kapcsolja nekem Berija elvtársat.’ ‘Azonnal, Sztálin elvtárs.’ Néhány perccel később Sztálin monitorja felberregett, és Olga jelentette, ‘Berija elvtárs van a vonalban, Sztálin elvtárs.’ ‘Add be.’ Az MGB főnökének udvarias hangja jött be a vonalon. ‘Jó napot Joszif. Mi újság?’ ‘Semmi különös,’ tettetett Sztálin és folytatta, ‘Mostanában gondolkodtam Tito viselkedésén. Ahogy megítélheted a legutolsó 260
beszéde átiratából, a balkáni bohóc előnyöket merít belőlünk és veszélyezteti a kommunisták egységét. Úgy vélem, eljött az idő, hogy valamit tennünk kell ez ügyben.’ Berija, aki ismerte a mesterét, érezte, hogy valami elképzelés ül Sztálin elméjében. Megköszörülte a torkát és udvariasan közbeszólt, ‘Mit vársz el tőlem, hogy tegyek?’ ‘Nem vagyok benne biztos.’ Sztálin szándékosan szünetet tartott, hogy megvárja Berija válaszát, de hiába. Így hát Sztálin folytatta. ‘Mielőtt eldönteném, hogy mit is tegyünk ezzel a disznóval, szeretném látni azoknak a horvátoknak az anyagát. Tudod, akik Gorkijban vannak.’ Nem kerülte el Berija figyelmét a kihangsúlyozott ‘-ünk’, mely jelezte, hogy Berijának is részt kell ebben vennie. ‘Igen, tudom, hogy kikre gondolsz.’ ‘Rendben. Egyébként, Lavrentij, ki most a felelős a balkáni államokért?’ ‘Orlov ezredes, Joszif. Úgy tudom, ezt elmondtam neked, amikor átszerveztem a minisztériumot.’ Sztálin, aki valamennyi átszervezés kezdeményezője volt, nagyon kedvelte Orlov ezredest. Az egyik legjobb lett a hírszerzés vonalán, és a felettesei is nagyon kedvelték. Miközben azon gondolkodott, hogy milyen utasítást is adjon Berijának, egy másik ügy futott át Sztálin tudatán. ‘Amikor előkeríted a mappát, Orlov ezredessel küldesd át nekem. A fejemben lévő tervhez szükségem van a segítségére. Gondolom, megértettél.’ Sztálin atyáskodó hangszíne nem segített Berija rossz érzéseinek, egyáltalán nem Orlov bevonása miatt, sokkal inkább azért, mert Sztálin őt a sötétben akarja tartani. De miért? gondolta Berija. Hát nem használta Sztálin a többesszámot, amikor a horvátokat említette? Végül is ők eddig is annyi tervbe voltak érdekeltek, hogy már nem is tudja számon tartani. Ez miért oly különleges? ‘Ahogy akarod, Joszif. Doszvidányija.’ ‘Doszvidányija, Lavrentij.’ Míg Sztálin várakozott a mappára, megragadott egy palack vodkát, a dohánytól elszíneződött fogával kihúzta a dugót és kiköpte. Néhány nagyobb slukk segített neki a gondolkozásban. Mindent végiggondolt, és a terv alakot öltött. 261
Negyed órával később az ajtócsengő berregett. Sztálin hangosan köszöntötte a látogatóját, Szergej Orlov ezredest, az MGB, a korábbi NKVD balkáni államok ügyeinek főnökét. Sztálin gyakorlott szeme egy testre szabott civil ruhába öltözött, büszke tisztet láthatott, akinek a hivatalon való büszke átmenetelése egy hű tanítványt és kiegyensúlyozottságot mutatott, ami megkülönböztette őt a lottyadt civiltől. ‘Jó napot Sztálin elvtárs. Itt vannak a mappák, amelyeket kért.’ Sztálin, aki türelmetlenül várt Orlov megérkezésére, megragadta a mappákat és felütötte őket. ‘Tölts magadnak egy italt és foglalj helyet. Szeretném felfrissíteni az emlékezetemet.’ A mappákra mutatott. ‘Közel tíz év telt el azóta, hogy találkoztam ezekkel az elvtársakkal.’ Orlov az oldalszekrényhez ment, és ahelyett, hogy vodkát töltött volna, a külföldi italokat tanulmányozta. Amikor kiszúrta a Johnny Walkert, fogott egy nagy poharat, néhány jégkockát ejtett bele és ráöntötte a whiskyt, csak annyit, hogy a jeget elfedje. Ez nem kerülte el Sztálin sasszemét, és tünődött hol tanulhatta meg Orlov ezt a civilizált ivási módot. Az oroszok nagy része közvetlenül a palackot húzza meg, de amikor tiszteletreméltó vendégek társaságában vannak, akkor poharat használnak, ám mindig csordultig töltik. Miközben Orlov élvezte kedvenc italát, és a Pravda sport rovatát olvasgatta, Sztálin elolvasta az első mappát, mely Smiljan Pečjaké volt. A mappa szerint 1923-ban született Klanjec faluban, ugyanabban, ahol Tito. Egy tehetős parasztgazda fia volt, általános iskoláját Klanjecben végezte, középiskoláját Zágrábban. Diákéveiben kommunista szimpatizáns volt, és amikor megismerte Titót, a kommunista párt elkötelezett tagjává vált. A háború elején ő volt Tito személyes hírvivője, és hamarosan vizsgálótiszt lett a partizán propaganda ágban. Nap-mint-napi kapcsolata Titóval személyes barátsággá érett. Miután a német erők megszállták Jugoszláviát és Horvátország független ország lett, Tito megszervezte az ellenállási mozgalmat. A helyzete kényes volt, hiszen nemcsak a németek, olaszok, magyarok és a csetnikek ellen kellett harcolnia, hanem az usztasa ellen is. Nyilvánvaló volt, hogy Tito katonai segítségre számított Oroszországtól, ezért elküldte a fiatal kommunistákat Oroszor262
szágba, hogy ezt kieszközöljék. Amikor elérték Oroszországot, a Vörös Hadsereggel állandó kapcsolatban utaztak és dolgoztak. Sztálin tisztán visszaemlékezett a Nagyteremben való fogadásukra, amikor a fiatal Pečjak mély benyomást gyakorolt rá. Szerencsétlenségre, ahogy Oroszország a háborúra készült, Sztálin elküldte őket a Kremlből – Gorkijba. Ott Smiljan Pečjak a MarxEngels Műszaki Főiskolán, később Verhovnojébam a Lenin Műszaki Egyetemen kémkiképző tanfolyamain vett részt. A különleges kémkiképzés a szojuznajai táborban történt, amely egy kis városka Tula és Rjazan között, és ez volt Pečjak otthona a háború végéig. Mialatt a kémkedést tanulta, Pečjak úgyszintén részt vett politikatudományi és képviselői kötelezettségek tanfolyamon is. Mostanra két oklevele van, és most készül befejezni közgazdasági iskolából a felsőfokút. Sztálin visszaidézte, hogy egy évvel később miként is találkozott a fiatal Pečjákkal egy Molotovval való találkozón, aki akkor a külügyi népbiztos volt, és aki javasolta Pečjak iskoláztatását. Ő maga is meglepődött Pečjak természetes eszén és az emberi tevékenység oly széles tartományán, melyet eddig bejárt. A Pečjakról szóló jelentés végén volt egy lábjegyzet, a gorkiji műszaki főiskola vezetőjének Pečjakkal kapcsolatos ajánlása, mely így hangzik, ‘Diplomáciai szolgálatra ajánlott, kiemelten tekintve a hírszerző ügyeket.’ A másik mappa Franjo Rukavinával foglalkozott, aki néhány évvel idősebb volt, mint Pečjak. A hercegovinai Mosztárban született. Az itteni embereket őszintének, becsületesnek, de kegyetlen harcosoknak ismerik. Egy szegény rézműves fia volt, aki már attól is szerencsésnek volt nevezhető, hogy általános iskolát végezhetett. A háború előtti Jugoszlávia és a független Horvátország megteremtése során Rukovina néhány nagyon sikeres merénylet felbujtója volt. A háború és a német megszállás kezdetén a JKP a kulisszák mögötti műveletekkel bízta meg őt. A specialitása – lopott fegyverek és lőszerek, valamint szállító eszközök, mint motorbiciklik, autók de még német tankok leszállítása – nagy elismertséget szerzett neki, mint kemény egyéniségnek, aki minden eszközt felhasznál, hogy a parancsot teljesítse. Úgy ismerték, mint legkevesebb félelemmel rendelkező partizánt, és mivel olyan képességgel bírt, hogy a legvadabb körülmények között is képes 263
túlélni, Smiljan azt kívánta, hogy Rukavina kísérje el őt Moszkvába. Amint megérkezett Moszkvába, azonnal besorozták őt az NKVD-hez a mokrije gyel, a piszkos ügyek, avagy törvénytelenségek adminisztrációjához. Ebben a minőségében használták a háború idején a német vonalak mögött az orosz fronton. Tevékenysége az Abwehr számára is ismertté vált, melynek főnöke Reinhard Gehlen tábornok volt, és aki csinos összeget kínált Rukavina elfogásáért. Valamiképp Rukavina mindig egy lépéssel megelőzte őt. Vajon ez szerencse volt vagy merészség? kérdezte magától Sztálin. A háború végén Rukavinát őrnaggyá léptették elő és a Vörös Hadseregbe parancsolták. Bátorsága elismeréseként az Arany Csillaggal Ékesített Vörös Szalag Érdemrenddel tüntették ki, mely a legmagasabb rangú kitüntetés volt, amivel valaha is nem orosz tisztet kitüntettek. Eme kitüntetése és jó hírneve miatt választotta őt Sztálin terve egy különleges szerepére. ‘Végeztem a mappákkal. Visszaviheted azokat. Mielőtt elmondanám, amit akarok, szeretném hallani a véleményedet. Mit is akar valójában Tito?’ Egy ilyen nehéz kérdéssel szembesülve, Orlov ezredes néhány percig gondolkozott, nem tudván, hogy milyen következményekkel jár majd a válasza. ‘Magunk között szólva, ezt nagyon nehéz megfogalmazni. Titónak Nehrunál, Nasszernél és Hailé Selassiénál való udvarlása, és az egész terve a Harmadik Blokkal kapcsolatban szándékaitól függetlenül is hasznos lehet a számunkra, mindaddig, amíg szigorúan tartja magát a megállapodásunkhoz. Tudatában vagyunk azon reményeinek, hogy befolyásolja azokat a szegény országokat, és még azon sem lepődnék meg, ha néhány puccsot is elrendezne az olyan országokban, mint Etiópia. Jugoszláviai csatornáink közleményei alátámasztják azt a meggyőződésemet, hogy nem játszik tisztán. Ellenünk irányuló vádaskodásai és állításai melyeket azért folytat, hogy az USA-t és Angliát meggyőzze annak érdekében, hogy kedvezőbb fizetési körülményeket nyerjen, arra vezettek engem, hogy azt hiszem, nagyon kevés hasznot húzhatunk belőle. Lássuk be, ha sikerül neki azt az államcsoportot pénzügyi és politikai csatornákon keresztül ellenőrzése alá vonni, az számunkra nagyon sokba fog kerülni.’ 264
Semmi kétség nem fért Orlov őszinteségéhez. Sztálin elismerte az érvelésének van teteje, de már túl késő volt. Ami Sztálint őrjítette, az Tito hűtlensége volt. ‘Hiszel-e abban, hogy nyomást gyakorolhatunk rá, hogy maradjon a vonalunkon?’ ‘Egy bizonyos pontig,’ mondta Orlov, nem véve észre szavainak Sztálin gondolkozására való hatását. Bámulatos, gondolta Sztálin, hogy Berija mennyire más színben akarta feltüntetni Tito csínyjeit. Lehet, hogy azt akarja, hogy Sztálin kudarcot valljon abban, hogy Titót képes még irányítani. Egy ilyen kudarc könnyen felhasználható lenne az idősödő Sztálin ellen, és Sztálin gyanította, hogy Berija a Szovjetunió legfelsőbb vezetője akar lenni. Sztálint nem hatották meg Berija Tito biztosítékaira vonatkozó megjegyzései. Ezért volt, hogy Orlovot hivatta. ‘Egyetlen percig sem gondolom, hogy Tito tartaná magát a megállapodott politikához,’ mondta Sztálin. Orlov már nagyon régen megtanulta, hogy ne vezesse elő a véleményét, hacsak nem biztos Sztálin szándékait illetően. ‘Marsall, mit akar, hogy tegyek?’ ‘Úgy vélem, hogy elérkezett az idő, hogy a kiképzetteinket próbának vessük alá. A mi költségünkön nyertek kiképzést, most tessék, fizessenek érte.’ Orlov megdöbbent arckifejezése elkerülte Sztálin figyelmét. Olyannak látszott, mint akit kísértet gyötör. Sztálin arcáról kellene olvasni, gondolta Orlov. Talán újabb tervet forral. Ami megütötte Orlovot, Sztálin készsége, hogy részletekbe bocsátkozzék, amit, úgy hitte, az MGB-re kellett volna hagynia. ‘Nem tudom, mi forog a fejében.’ ‘Amíg rád vártam, kidolgoztam egy tervet. Az a szándékom, hogy jugoszláviai barátunkat elpusztítsuk.’ Nem ez volt az első eset, hogy Orlov ezeket a szavakat hallja, de megrémült, hogy most Sztálin kimondta a szándékait. Most értette meg annak a jelentőségét és fontosságát, hogy a mappákat elhozta. ‘Miként akarja, hogy ezt elrendezzük? Amint tudja, számos örmény, fehérorosz és más kissebség áll a rendelkezésünkre, akik kiüthetik őt az élők sorából, miközben a világban utazgat.’ Sztálin fölkelt a székéből, megtömte a pipáját, s miközben meggyújtotta, a fogai között mormogott, ‘Nem, ezredes.’ Kivette 265
a pipát az ajka közül, Sztálin néhány lépést tett, azt a benyomást keltve, hogy keresi a választ. ‘Amit én akarok, az egészen más megsemmisítés. A saját udvarában kell végrehajtani. Ha így hajtják végre, akkor a mi érintettségünk kizárt lesz.’ ‘Mit javasol?’ Sztálin felvázolta az ötletet. ‘Mindenek előtt vissza kell küldenünk Smiljan Pečjakot Jugoszláviába. Mihelyst ott új szerepkörében elhelyezkedett, kapcsolatba lépünk vele. Rajta keresztül Tito mozdulatairól részletekhez juthatunk. Amikor ellenőriztük már Pečjak pontosságát, akkor kibocsáthatjuk a barátját, Franjo Rukavina elvtársat, aki befejezi a munkát. Hogy biztosak legyünk a terv sikerében, egy másik ember szolgálatait is igénybe vesszük, akit a Belgrádban állomásozó tisztünk fog kiválasztani. Az egyik kiválasztott jelöltnek ugyanaz lesz a feladata, mint Rukavinának, csupán csak azért, ha netalántán Rukavina az utolsó pillanatban meggondolná magát. Lényegtelen, hogy ki lő először, a madár meghal.’ Orlov fontolgatta Sztálin tervét, amely egyenes gyilkosságnak tűnt. ‘A gond a tervével kapcsolatban az, hogy miként jöjjünk ki belőle?’ ‘Ezzel nem törődök. Amit eddig megfontoltam, hogy egy másik jelölt kiüti Rukavinát. Ez meggátol minden lehetőséget, hogy a mi érintettségünket fölfedezzék. Mindenesetre, ez a te felelősséged.’ ‘És mi legyen Pečjak elvtárssal? Őt is fel kívánja áldozni?’ ‘Nem. Időben figyelmeztetni fogjuk, és biztosítani, hogy Magyarországra, vagy Romániába menekülhessen. Számunkra most a legfontosabb, hogy Titót elkapjuk. Használja a mi támogatóinkat, akik kényszermunkán vannak Jugoszlávia túlzsúfolt szigetén, miközben a valódi ellenségeink szabadon kószálnak. Ez nagyon veszélyes helyzet. A Balkán-félsziget nagyon fontos számunkra. A melegvizes kikötőik szinte egész éven át használhatók hadihajóink javítására. Emlékszel Churchill megjegyzésére? „A Balkán Európa pilótafülkéje.” Ha igaza volt, akkor mi leszünk azok, akik abban ülnek.’ Orlov megállapította, hogy mivel Sztálin az agyában már elrendezte a megsemmisítést, bármi ellenérv értelmetlen és veszélyes lenne. Orlov azon tűnődött, hogy a BND új főnöke, régi ba266
rátja, Gehlen tábornok hogyan fog reagálni ezekre a hírekre. ‘Mikor akarja, hogy elkezdjem az előkészületeket, Sztálin elvtárs?’ ‘Azonnal. Küldje ide Pečjak elvtársat, hogy először én beszélhessek vele. Amikor vele végeztem, ő a tied.’ Minthogy nem volt benne biztos, hogy a javaslat egyszerűen működik, Orlov megpendítette a kétségeit, de csak enyhén, ‘Nagyon meggyőzőeknek kell lennünk, mert hazatérésükkor azok a jugoszláv barmok lelőhetik Pečjakot, mint az állam ellenségét. El tudja képzelni, hogy 1945 óta való távollétüket mily nehéz igazolni…’ Sztálin azonnal félbeszakította. ‘Erre is gondoltam. A legjobb út az elismertetéshez, hogy úgy rendezzük, hogy megszökött. Biztos vagyok abban, a ti mokrije gyel részlegetek előjön majd a megfelelő megoldással. Ha bizonyítani tudja, hogy mi elzártuk és majdnem halálosan szenvedett, vagy be volt börtönözve az egyik gulágunkon Litvánia közelében, elmondhatja nekik, hogy tervezte meg a szökését, de minthogy idegen országban volt, ez nem volt neki könnyű. Még néhány karcolást is ejthetünk a testén és szigorú étrendre is foghatjuk. Ha majd ők ilyen állapotban látják, el fogják hinni a történetet.’ Vezére gondolkodása mély benyomást tett rá, Orlov elfogadta, hogy a titkos terv működni fog. ‘De mi legyen Rukavinával? Biztosan nem lehet két azonos esetünk. Ki hinné el azt?’ ‘Igazad van. Rukavina más ügy. Ha új személyazonosságot adunk neki, akkor nem lehet semmi gond. Hogy elkerüljük a leleplezést, mindig küldhetünk fegyvert diplomata csomagban a Szocialista Tömb egyik országába. Rendezd úgy, hogy a fegyver külföldi gyártmányú legyen. Hogy milyet használ, az a te dolgod. Amit én akarok, hogy gondosan megválogasd, hogy azok a golyók robbanjanak fel a célban. Nem tudnék elviselni egy a Tito életét megmentő csodálatos műtétet.’ Az egész beszélgetés alatt Orlov Lavrentij Berijára, felettes tisztjére gondolt. Miért nem volt ő jelen? Biztos, hogy valamit el kell neki erről a beszélgetésről mondania. Orlov tudta, hogy az nehéz lesz, mert hogy nem kezdeményezhet Oroszország határain kívüli műveletet Berija tudta nélkül. ‘Elküldök mindkettőjükért, 267
külön-külön. Ha jelzi a Smiljannal kapcsolatos eredményt, akkor a mokrij gyelünk folytathatja Rukavinával.’ A terv alakulásával Sztálin elégedett volt, töltött magának egy másik pohár vodkát. ‘Most ugrott be, van még egy dolog, amit meg szeretnék említeni. Amikor Rukavináért küldesz, küldd őt először a Krímbe, lehetőleg két szemrevaló lánnyal Oroszország különböző helyéről választva. A mappa szerint nagy a nőéhsége. Amint végzek Smiljannal, hivathatod Rukavinát, és elkezdődhet a kiképzés. Azzal, hogy adunk neki egy kellemes üdülést, felgerjesztjük balkáni énjét és fontosság érzetét.’ Sztálin mérlegelése közben Orlov azt gondolta, hogy milyen jó lenne, ha egy olyan ember, mint Sztálin lenne az MGB főnöke. Mindenre gondol. ‘Mi legyen Berija elvtárssal, Sztálin elvtárs?’ ‘Nos, mondj neki olyan keveset, amennyit csak lehet, és ne említsd Pečjaknak az én tervemben való szerepét – vagyis a mi célunkat.’ ‘Értettem,’ mondta Orlov. Néhány nappal később, Smiljan Pečjak, Tito korábbi hírvivője megérkezett a Kremlbe. Érezte Sztálin meghívásának a fontosságát, amely felülmúlta a várakozásait. Pečjak kíváncsisággal az arcán ült a látogatók csarnokában. Sztálin tudatosan hagyta őt várakozni a szinte kihalt csarnokban, főként azért, hogy lelki hatásokat indíttathasson el. Amikor egy fél órával később bekísérték Sztálin hivatalába, Sztálin a szokásos medveöleléssel és az arcára adott három csókkal üdvözölte őt. ‘Köszöntelek a Kremlben, Pečjak elvtárs. Hogy teltek el azok az évek Gorkijban?’ ‘Köszönöm, Sztálin elvtárs. Amikor Gorkijban voltam, végig élveztem az orosz emberek vendégszeretetét, és remélem, néhány barátom is lett.’ Sztálin már régen elhatározta, hogy nem tájékoztatja sem Pečjákot, sem Rukavinát a Jugoszlávián belüli helyzetről, sem a háború alattiról, sem az az utániról. A Gorkijba érkező híreket erősen cenzúrázták, és néhány orosz nyomtatványt ki is zártak a táborból. ‘Biztos vagyok benne, meglepődtél, amikor megtudtad, hogy Moszkvába kell utaznod, nemde?’ kérdezte Sztálin. 268
‘Igen, persze. Amint valószínű tudja, azt vártam, hogy a vendégszeretetükért cserébe valamit kérni fognak tőlem, nem is említve az oktatást és annak költségeit.’ ‘Valószínű, hogy igazad van,’ tettette Sztálin, a hirtelen jött válasz látszatát keltve. Pečjak nem volt bolond. Már régen megtanulta, hogy semmit sem adnak ingyen, legkevésbé az orosz oligarchák. ‘Nem állt szándékunkban, hogy bármit is kérjünk cserébe, de minthogy megemlítetted a készségedet, van valami, amit értünk tehetsz. Természetesen, használhatnánk mások szolgálatát, de az nem lenne tisztességes veled szemben.’ Sztálin a tervet a legelejénél kezdte. Elmondta Pečjaknak, hogy az oroszok hogyan látták el a partizánokat katonai támogatással, és Tito hogyan fogadta az angol katonai küldöttséget, amely beavatkozott Jugoszlávia belügyeibe. Még tovább is ment, elmondva, hogy a JKP más tagjai hogyan ellenezték Jugoszlávia történelemkönyveinek az átírását, melyben Angliát tüntetik fel, mint a legfőbb támogatót. Ez hazugság volt, Sztálin is tudta, de kihasználta Pečjak tájékozatlanságát, amit nehéz lesz majd visszafordítani, ha már Jugoszláviában lesz. Ott már az MGB kegyelmén lesz, és Pečjak tudja, hogy az mit jelent – biztos halált. Sztálin elhitette vele, hogy a kommunisták milliói a földön úgy gondolták, hogy Tito kezdeményezte az Oroszországgal szembeni elszakadást, és ezzel aláásták a proletáriátus ügyét. Még a kommunista országok egységére való veszélyes következményét is kifejtette és azt a tényt, hogy a nyugati országok kétségtelenül kihasználják ezt a gyengeséget. Amíg Sztálin Pečjakhoz beszélt, felhasznált minden hazugságdarabot, hogy a megzavart embert meggyőzze Tito árulásáról. Még azt is felvázolta, hogy Oroszország minden nehézsége ellenére mennyire segítette Jugoszláviát, hogy újra felépítse magát a háború utáni romjaiból, és hogyan kényszerítette Németországot, hogy súlyos jóvátételt fizessen a megszállás alatt okozott károkért. Mindezek el voltak zárva Pečjak elől, hogy békében és zavartalanul folytathassa a tanulmányait. Csakis Pečjak elkötelezettsége és a tanulmányi hivatalok róla alkotott elismerő jelentései segítettek Sztálinnak, hogy folytassa a támogatást, nem tekintve Tito keresztező szándékait. 269
Ekkor ugrott be Pečjaknak, hogy amikor néhány alkalommal fölvetette a kapcsolat kérdését, elmondták neki, a háború során a partizánok hogyan siklottak az egyik helyről a másikra, és még a rádiókapcsolat is nehéznek bizonyult velük. Nem vette észre, hogy a híradást meghamisították, amikor néhány levelet kapott Titótól, ösztönözve őt, hogy úgy dolgozzon az oroszoknak, hogy Tito háborús erőfeszítéseihez többel járuljanak hozzá. Hogyan is gyaníthatta, hogy az NKVD félretájékoztató részlege hamisította Tito leveleit, amelyek zömmel kódoltak voltak. Ténylegesen, Pečjak a megtévesztés hatására úgy hitte, hogy egészen 1948-ig kapcsolatban állt a vezérével, amikor is Titóval a kapcsolata megszűnt. Semmi említés sem történt Molotov Brionira való utazásáról, sem arról, hogy Tito elfogadta Sztálin tervét, hogy a világot csődbe juttassák. Biztonsági intézkedésként Molotov és Tito úgy rendezte el mindkét oldalról, hogy hamis leveleket váltottak a megfelelő követségek között, mint egy trükköt, hogy saját követségi személyzetüket és a nyugati hírszerző szervezeteket is megtévesszék, abban az esetben, ha a diplomáciai csomagokhoz hozzáférnének. Most a jelentéseik másolatai feküdtek Pečjak előtt Sztálin asztalán. Eme halom bizonyítékon felül még jugoszláv újságok is voltak, olyanok, mint a Borba, azzal a vastag szalagcímmel, hogy TITO A SAJÁT ÚTJÁRA LÉPETT. Pečjak elképedt, nem csak Sztálin tirádáin, amik közel három órán át tartottak, de a vitathatatlan bizonyítékok miatt: még a Der Spiegel is hasonló szalagcímet viselt. Pečjakot megkérte, hogy lapozzon a kötetnek arra az oldalára, amely Tito oroszellenes dalát tartalmazta. A leghevesebb csapás az volt, amikor Pečjak az elvtársairól megtudta, hogy kiket kínoztak halálra csak azért, mert ők a valódi kommunista ügyet támogatták. Amikor megtudta, hogy Jovanović tábornokot, Feka Dapcevićet és Andrija Hebrangot, aki Titónak háború idején a jobb keze volt, is vagy megölték, vagy pedig elítélték és börtönben dolgoztatták, Pečjak nem tudta viszszatartani érzelmi kitörését. ‘Az a kanjeci barom mészáros. Hogyan is ítélhette el az elvtársainkat? Hihetetlen.’ Amikorra Sztálin befejezte a szónoklatát, Pečjak egy meggyalázott ember lett, olyan ember, aki bosszúért kált. Elméje vágtatott, megpróbált rájönni, hogy mi lenne a legjobb út a 270
zagorjei vadállat megbüntetésére. ‘Mit akar, hogy tegyek, Sztálin elvtárs?’ ‘Azt akarjuk, hogy menj Jugoszláviába és segíts nekünk, hogy a balkáni fattyút megbüntessük.’ ‘Mindent megteszek, hogy segítsek ebben. Mondja meg nekem pontosan, mit kell tennem,’ lihegte Pečjak, küzdve azzal, hogy uralkodjon magán. Ámbár belül felvidult Pečjak reakciójától, az éles szemű és kérges szívű Sztálin nem készült rá, hogy már most felfedje az egész tervet, legkevésbé azt, hogy meg akarja semmisíteni Titót és örökre véget vetni Dél-Európára való politikai ráhatásának. ‘Van egy gond, Smiljan. Jóllehet, meg akarjuk Titót büntetni esztelen viselkedése miatt, gondosan kell gondolkoznunk. Minthogy közel leszel Titóhoz, lehetőséged lesz arra, hogy a legbelső gondolatairól is jelents nekünk, amik nagyon fontosak a számunkra, mielőtt elhatároznánk, hogy mi lenne a legmegfelelőbb mód a büntetésre.’ Hogy kifejezze Pečjaknak az egyenességét, Sztálin folytatta, ‘Fel kell ismerned, hogy igazságos és helyes döntést kell hoznunk.’ Pečjak nem láthatta, hogy Sztálin blöfföl. Az elmerült ábrázata Sztálinnak elárulta, hogy szónoklata nagyobb hatással volt Pečjakra, mint ahogy gondolta, hogy lesz. ‘Úgy tűnik, hogy van kérdésed,’ mondta Sztálin. ‘Azon töprengek, hogy miként győzzem meg Titót a hűségemről, amikor semmiféle kapcsolatom nem volt vele 1948 óta. Nem vagyok biztos abban, hogy alkalmas vagyok a várakozásai teljesítésére.’ Pečjak egyenességétől eltöltve, Sztálin arca komoly atyai kifejezésre változott, mintha meg akarná oldani a komoly problémát, habár a válasza már azóta készen volt, hogy hozzákezdett Tito meggyilkoltatásának kidolgozásához. ‘Gondolkoztam ezen. Igazad van. Valahogy meg kell győznünk Titót a hűségedről.’ Nagy léptekkel az asztalához ment, megnyomott egy gombot az monitoron és parancsolt, ‘Kérje meg Orlov ezredest, hogy jöjjön be.’ ‘Igen, Sztálin elvtárs.’ 271
A szobában mindkét ember csendben állt és töprengett. Gondolataikat Orlov megérkezése szakította félbe. Sztálin felvázolta Pečjak gondjait, és Orlov hozzákezdett a jól előkészített magyarázathoz. A terv szerint Pečjak 1948-tól számított történetét kellett megszerkeszteni. ‘Először a testedet alakítjuk át. Hogy elkerüld a kezdeti fájdalmakat, azt érzéstelenítés hatása alatt végezzük. Annak vegyi hatása következtében némi súlyveszteséget szenvedsz, de megtartjuk a jelenlegi erőnlétedet. A lelkiéleted fokozatosan a régi lesz, mihelyst visszatérünk a megszokott étrendre.’ Aztán Orlov minden részletet kidolgozott, úgy, hogy Pečjakot meggyőzte az orosz terv kivitelezhetőségéről. Biztosította Pečjakot, hogy fájdalommentes, de látható sérüléseket ejtenek a testén – főleg a hátán úgy, hogy egyáltalán ne befolyásolja a későbbi életstílusát. Orlov még arra is biztosítékot adott, ha Pečjak Oroszországban akarna élni, hogy befejezze a munkáját, az oroszok készek elrendezni azt is. Orlov szerint az oroszok biztosítják, hogy Pečjak a hátra lévő életében semmit se nélkülözzön. Azt is mondták neki, hogy az alibijét néhány oldalnyi terjedelemben megfogalmazzák, és Pečjaknak azt fejből meg kell tanulnia. Különböző gulág nevek lesznek, és ma már nem élő rabok neve, de a nevük hasznos lesz, ha valaki megpróbálná a részleteket ellenőrizni. Pečjak útját az elé terített térképen pontosították, megmutatva a hegy- és vízrajzi adottságokat a szabadsághoz vezető úton. Egy rejtett rádióadót fog vinni, hogy az orosz titkosszolgálat a Jugoszláviába vezető hosszú útját megtisztíthassa a lehetséges akadályoktól, amelyet aztán el kell dobnia, amikor eléri az osztrák határt. Az egészségügyi csoport ellátja őt a szükséges vitaminokkal, amelyeket az útja során be kell szednie, hogy erőnléte megmaradjon. El fogják szállítani az egyik munkatáborba, ahol meg fogják verni úgy, hogy a rabok, akikhez csatlakozik, elhiggyék, hogy megpróbált megszökni. Amikor Jugoszláviába ér, magára lesz hagyatva, de nem teljesen támogatás nélkül. Pečjakot Oroszországnak még Jugoszláviában működő ötödik hadoszlopa fogja támogatni. Hogy miként talál Titóval kapcsolatot, azt ráhagyják. Mégis, Orlov ezredes ki272
fejtette annak fontosságát, hogy a tervet két vagy három hónapon belül végrehajtsa. A belgrádi orosz követség állandó hivatalnoka fogja majd vele a kapcsolatot felvenni a híradások ügyében, és elrendez minden részletet. Ő majd megmondja akkor, hogy mit kell tennie. ‘És most én szeretném hallani a véleményed, Pečjak elvtárs,’ szakította félbe Sztálin türelmetlenül. ‘El kell ismernem, a terv megvalósíthatónak látszik, és felkészültem rá, hogy megpróbáljam. Nem tudom garantálni a kimenetelét, de biztosíthatom magukat, megteszem, ami tőlem telik, hogy bizalmukra érdemes legyek és így apránként visszafizessem az adósságomat önöknek és gyönyörű országuknak.’ Sztálin, elégedettséggel az arcán, kezet rázott Pečjakkal és mondta, ‘Had’ gratuláljak neked. Ez a döntésed, hogy szolgálod a proletáriátust és annak az ügyét, elfeledteti mindazt, amit Tito 1948 óta elkövetett velünk szemben. Neved bekerül a történelembe, az egyik legmagasabb kitüntetéssel büszkén megjutalmazva, melyet csak kevesen érdemelnek ki. Nem hiszem, hogy még látlak, mielőtt elindulnál, de had’ kívánjak neked dobroje csasztyi i doszvidányija – jó utat és viszontlátásra.’ A szokásos medveöleléses üdvözletükkel Orlov és Pečjak elhagyták Sztálin hivatalát. Sztálin dörzsölte a tenyerét, és úgy tett, mint egy győztes, akik éppen most küszöbölte ki a fő ellenségét. A maradék vodkát a szokásos módon tüntette el, és az üres palackot a papírkosárba dobta. Sztálin oly izgatott volt, hogy elfelejtette emlékeztetőül az asztalon hagyni, hogy töltsék fel az oldalszekrényt. Később felmerült benne, hogy Pečjak megváltoztathatja a nézeteit, mihelyst Jugoszláviába ér. Erre volt esély, amit el kellett viselni. Végül is, Tito valóban hinne egy olyan embernek, akivel nem tudott üzenetet váltani annyi éven át? Hogy fogja Pečjak igazolni mindazt a részletet, különösen azokat, amiket képtelen bizonyítani? Minél többet gondolkozott rajta, annál inkább meg volt győződve arról, hogy nincs választása, csak az eredeti tervhez ragaszkodni. Néhány hét múlva Sztálint értesítette Orlov ezredes, hogy a rémes tervük első részét sikeresen teljesítették, az már a második rész kezdeténél tart. Ha minden a tervek szerint megy, Tito döglött kacsa lesz 1951 végére. Sztálin, aki örült az asztalán fekvő 273
jelentésnek, emlékezett Nyikoláj Jezsovra; aki elfuserálta Tuhacsevszkij marsall perét. Istennek hála, most van egy hatékony tisztje, Szergej Orlov ezredes. Éppen most szándékozott Orlovot megjutalmazni a szerződés elkészítéséért. Ugyanebben az időben Orlov egy újabb huszár figurát kapott, hogy hozzáadja a növekvő számú többihez – Gehlen ugyancsak rendkívülien elégedett volt.
274
14. Zágráb, 1951 1951. december 19-edikén volt a leghidegebb téli reggel Zágráb városában. Utcáit és a házak tetejét vastag hó borította, és a szürke égbolt még ennél is hidegebbet ígért. Ennyire hideg időjárást még nem tapasztalt meg Zlatko Tauber, az UDBA különleges ágának helyettes főnöke. Új BMW-jén hajtott az irodájába. A kocsi fűtése légbefúvásos, amely a meleget egyenletesen osztotta el a kocsiszekrényben, de Tauber érezte az arcához közeli jéghideg oldalablakok hidegét. Ezen a reggelen nagyon izgatott volt. Ki ne lenne az? – gondolta. Ez volt 1945 óta az első alkalom, hogy Jugoszlávián kívülre kapott utasítást. A közelgő találkozója Bécsben lesz, nagyapja és néhai apja, doktor Tauber hazájában, ami szokatlan érzésekkel töltötte el – olyan érzéssel, amit először érzett azóta, hogy a nyakába akasztott egy arany láncon lógó arany emlékérmet. Ösztönösen levette a jobb kezét a kormánykerékről és megszorította a mellén lógó érmet, és érezte apja ajándékának a jelenlétét. Még ebben a jó hangulatában sem tudott megszabadulni attól az emléktől, amikor 1946-ban értesítették őt apja rejtélyes haláláról. Lehetséges, hogy ez az út Tito velem szembeni kötelezettségének a része, gondolta Zlatko. Hogyan is lehetne különben megmagyarázni Tito erősködését, hogy őt küldjék egy olyan sokkal magasabb rangú tiszt helyett, akit Ranković tábornok belügyminiszter javasolt. Egy dolgot megtudott azóta, hogy Belgrádból egy távirat érkezett, hogy Titót néhány nappal korábban a BMD, a nyugatnémet titkosszolgálat főnöke, Reinhard Gehlen tábornok tájékoztatta, miszerint Joszif Sztálin szerződést kötött Tito életére. Amint e hírt Tito megkapta, az volt a kívánsága, hogy a felbújtatott merénylőt jugoszláv képviselő kihallgathassa. Gehlen tábornok beleegyezett. Az tehát nagyon kényes megbízás volt, és Zlatko, kora ellenére igazolta már a képességeit, hogy végrehajtsa. Nyelvi képességei és az Interpollal való kapcsolatai volt talán az indok, hogy Tito őt választotta. 275
Mégis, Moša Pijade Tito lépését más fényben látta. Tekintve, hogy zsidó volt, és Zlatko is az, érezte, hogy Tito meg akarta félemlíteni Gehlent azzal, hogy egy a Harmadik Birodalom ősellenségnek számító zsidót küld hozzá. Az UDBA-nak Gehlenre vonatkozó mappája részletesen felsorolta, hogy nem csak elkerülte a nürnbergi akasztófát, de a mostanra már demokratikusan kormányzott országában, mint hírszerző főnök, korábbi állását is visszanyerte. Az adatokat a kelet-német társszervezet szolgáltatta, ahol néhány elkeseredett lépést tettek azügyben, hogy eltávolítsák őt jelenlegi állásából. Gehlen, aki rendkívülien értelmes volt, hírszerző körökben hatalommal rendelkezett, és erős politikai meggyőződés támogatta, nehéz diónak mutatkozott. Esete egyedi volt a ‘köpeny és tőr’ szakma történetében. Általánosan elismert volt, hogy ha valaki elkötelezetten szolgál egy urat, soha sem alkalmas alany arra, hogy új urat szolgáljon, de ő másnak bizonyult. Tekintve, hogy a háború során az orosz front náci hírszerző főnöke volt, nyilvánvalóan az oroszok bosszúra vágytak vele kapcsolatosan, de túljárt az eszükön. Zlatko sejtette, hogy Gehlennek valami rendkívülivel kellett rendelkeznie, hogy új urait meggyőzte a hűségéről, de sajnos ez nem volt a mappában. Tudta, hogy amikor majd bizonyos doktor Weberrel találkozik a bécsi repülőtér melletti International Hotelben, többet tudhat meg Gehlenről. A találkozót aznap délután fél háromra beszélték meg. Tauber úgy döntött, hogy Ljubljanába az új kocsijával megy, úgy hogy visszafelé jövet útba ejtheti maribori barátját, mielőtt Zágrábba érne. A szlovén fővárosból, Ljubljanából Zlatko és társa, Onisil Bijedić a jugoszláv légitársaság, a JAT által felajánlott elegáns Caravell turbógéppel utaznának tovább. Kérésére az UDBA műszaki alkalmazottai a kocsijába adó-vevő készüléket építettek, így érintkezésben maradhatott a központtal, vagy az autópálya rendőrséggel. Egy olyan hullámsáv volt a kiegészítés, mely a beszélgetéseit egyben Tito Dedinje Palotájához, és Újvidékhez, Zágrábhoz és Ljubljanához is közvetítette. Miközben vezetett, Tauber a társán gondolkodott, aki nem régen tért vissza Észak-Koreából, ahol fekete öves karate harcos lett: Onisil volt az egyetlen Jugoszláviában, aki puszta kézzel ár276
talmatlanná tudott tenni egy állig felfegyverzett katonát. Ámbár keze egyetlen sújtásával tudott ölni, Onisil a t’ai chi ch’uanra, a mozgáson belüli meditáció kínai művészetére szakosodott. Zlatko lelkesen meg akarta tartani Onisilt a hivatalában, ám tudomásul kellett vennie, hogy valamikor mégis el kell válniuk. Nem volt ebben semmi rossz, hiszen természetes folyamat egy annyira kiképzett embernek, mint Onisil egyszer majd egy jövedelmezőbb lehetőség kínálatát elfogadni, mint a jelenlegi, a jugoszláv ügynökség fősofőrje állás. Csak pár napra volt szüksége Taubernek, hogy felettes tisztjét, Cvetković ezredest meggyőzze, járuljon hozzá, hogy Onisil elkísérhesse őt Bécsbe. Amikor Zlatko az UDBÁ-nak a Jugoslav Army Boulevardon lévő épületéhez ért, lelassított, és a hatalmas kapukkal védett bejárathoz hajtott, melyet két állig felfegyverzett őr és az elektronikus berendezések garmadája védett a nap huszonnégy órájában. Jóllehet az őrök a nagyközönség számára láthatatlanok voltak, ők mindennel tisztában voltak, ami a kapukon kívül történt. Ahogy a kapukhoz közeledett, lassan megkezdték a kapuk kinyitását, hogy az árkádos fogadó térre, egy kis járműparkolóba hajthasson. Az UDBA központ folyosóján Zlatko találkozott a barátjával. ‘Jó reggelt, Tauber elvtárs. Készen vagy, hogy menjünk, vagy még meg kell vizsgálnom a zongorát:’ Onisil hamiskás arckifejezése jelezte, hogy ő komolyan gondolta, amit mondott – egy lehetséges poloska után átvizsgálni a BMW-t. ‘Jó reggelt, Onisil. Ez jó ötlet. Néhány percen belül készen leszek…’ Miután eligazította a beosztottjait és üzenetet hagyott a főnökének, Zlatko felkapta a fegyverét, besüllyesztette a bőrtokba, és az övére csatolta. Amikorra a kocsihoz ért, Onisil elvégezte a kocsi átvizsgálását. ‘Minden rendben?’ Onisil bólintott. Mikorra a Savska Cestára értek, a forgalom nagyon sűrű lett. ‘Különös,’ mondta Zlatko a visszapillantó tükörbe nézve, ‘van egy kísérőnk. Ne fordulj hátra. Lelassulok, és akkor megnézhetjük a rendszámtáblájukat…’
277
‘A szentségit! Minden alkalommal, amikor azt hiszem, hogy jó utunk lesz, valaki ellenőrizni akar engem. Micsoda egy büdös élet ez?’ ‘Ne aggódj, majd rendbe tesszük.’ A másik kocsi is lelassult. Zlatko úgy döntött, hogy felgyorsul és eltűnik valamelyik következő utcában. A hadművelet sikeres volt. Amint az üldözőjük elhajtott mögöttük, Zlatko megfordult és a másik kocsi mögé ment, eléggé közel ahhoz, hogy leolvassák a rendszámát. De belátni nem volt képes a másik kocsiba. Az ablakfüggönyök össze voltak húzva, és amint elhúzott mellettük, Zlatko csak a vezetőt láthatta a titokzatos kocsiban. Semmi kétség, a kocsinak belgrádi rendszáma volt. ‘Mire készüljünk, Zlatko?’ ‘Ebben a pillanatban semmire. De amint elérjük az autópályára vezető fordulót, félreállunk egy pillanatra, és helyet cserélünk. Aztán vezethetsz.’ Onisil vette az üzenetet. Nem ez volt az első eset, hogy Zlatko ráhagyta a kocsija vezetését – emlékezett az öreg csotrogányra, a Zastavara, a jugoszláv Fiatra – de Onisil még inkább kész volt vezetni, hogy Zlatkónak van egy igazi kocsija. ‘Hagyjunk nekik egy menetet a pénzükért,’ mondta és kezdett izgatott lenni. ‘Tartok tőle, barátom, hogy ez nem működik majd. Ne feledd, hogy Mercedesük van, és az legalább olyan gyors, mint a BMW. Nem, valami mást kell megkísérelnünk.’ ‘De mit tehetünk?’ Onisil hangjából kétségbeesettség érződött. Zlatko néhány másodpercig gondolkozott. ‘Amikor elérünk az autópályára, riasztom az autópálya rendőrséget. Megmondom nekik, hogy állítsák le őket, és aztán tartsák vissza, mondjuk tíztizenöt percig. Ez ad nekünk annyi időt, hogy elhúzzunk előlük.’ ‘Fiú, neked nem csak kedves arcod van, nemde?’ mondta Onisil, és nagyot nevetett. ‘Valóban agyafúrt vagy – nem elég idős ahhoz, hogy bölcs légy, eh? Hihetetlen!’ Zlatkót felbátorította Onisil pimasz kitörése, és azonnal akcióba lépett. Amikor az autópályára értek, félreálltak és a társával helyet cserélt. Az üldözőik, a sűrű forgalom miatt néhány kocsival voltak mögöttük. A hadműveletet katonai pontossággal haj278
tották végre. Onisil kiképzési programjának köszönhetően, Zlatko olyan erőben volt, mint az ügynökség terepen lévő tagjai, jóllehet, irodai munkát végzett. Amikor aztán a nyílt autópályán voltak, anélkül, hogy tartaniuk kellene a rendőrség közbelépésétől, Onisil a BNW-t a legnagyobb sebességre emelte. Hihetetlen, gondolta Zlatko, miközben Onisil vezetését figyelte. Félelmetes tapasztalat lehetett volna, különösen, ha valaki üldözni akart volna a sűrű forgalomban. Onisil számára ez valódi élvezet volt. Zlatko úgy belemerült, hogy majdnem elfeledkezett a következő lépéséről. Megváltoztatta a hangját, és beszólt a mikrofonba, utasította az autópálya rendőrséget, hogy állítsa meg a másik kocsit és tartsa állva, amíg egy másik rendőrautó meg nem érkezik az igazoltatáshoz. A legfélelmetesebb közlekedési tiszt nevét használta, és nem volt kétséges, hogy a környék összes rendőr kocsija követni fogja parancsait. Gyorshajtásuk eredményeként sokkal hamarabb Ljubljanába értek, semmint gondolták, de nem bánták, mert ebédelni akartak a város északi körzetében. Bizonyos, hogy üldözőik nem fogják őket ott keresni. Az autópályát már megtisztították az előző éjszaka hullott hótól, de éppen mielőtt Ljubljanába értek volna, ismét havazni kezdett. Tíz perccel később mindketten egy meleg ivóban ültek, és amíg az ebédjükre vártak, forralt bort szürcsölgettek. ‘Ez valóban különös, Zlatko. Ugyanannak a minisztériumnak dolgozunk, és ők mégis kémkednek utánunk,’ suttogta Onisil. ‘Eddig megtanulhattad volna, hogy országunkban senkiben sem bíznak. Végül is, biztosak akarnak lenni, hogy mi sértetlenül megérkezünk.’ Gúnyos mosoly jelent meg Zlatko arcán, meggyőzve Onisilt, hogy azonosak a nézeteik, annak ellenére, hogy egy olyan rendszert szolgálnak, mely teljes hűséget követelt. ‘Ne gondolkozz ennyire hangosan, Zlatko,’ mondta Onisil, és körülnézett a kis ivó éttermében, hogy megbizonyosodjon róla, senki sem hallhatta a beszélgetésüket. Rövid beszélgetésük során Onisil megkérdezte, hogy meddig szándékoznak Bécsben maradni. ‘Úgy hiszem, hogy előreláthatólag két nap elegendő lesz.’ 279
‘Ebben az esetben, intézkedhetünk, hogy a gépünk visszatérjen Ljubljanába ahelyett, hogy fizetne az osztrákoknak az otttartózkodásáért.’ Elhagyták az ivót, és tovább vezettek. Éppen mielőtt elérték a repülőtérhez vezető utolsó kijáratot, Onisil megszólalt, ‘Úgy látszik, hogy barátainknak végülis sikerült őket elkapniuk,’ de Zlatko nem volt abban a hangulatban, hogy bármiféle megjegyzést fűzzön hozzá. Amint megközelítették a kifutópályát, ahol a Caravell készen állt a felszállásra, Zlatko megkérte Onisilt, hogy vegye ki a kis bőröndjüket, és várjon, amíg elrendezi a kocsit. Útjuk Bécsig rövid és eseménytelen volt, alig elegendő arra, hogy a magánéletükről beszélgethessenek. Amint a bécsi repülőteret megközelítették, a jugoszláv pilóta azonosította magát és leszállásra kért engedélyt, amit azonnal meg is kapott. A jugoszláv gépre a JAT jelzés volt festve, a pilótái katonatisztek voltak. A gépet a Vienna Air Club mellé vezették, amely magántulajdonú társaság volt. A klub kifutópályája kijáratához közel, Zlatkó várakozása ellenére nem egy limuzin, hanem egy másik repülő állt felszállásra készen. Látta, hogy sokkal kisebb, mint a Caravell és a türelmetlen másodpilóta idegesen álldogált a gép mellett, láthatóan bosszankodva az utasai késlekedése miatt. Amint a jugoszláv gép megállt, egyik pilótája, feltehetően a rangidős (nem feltétlenül rang szerint, de a JKP-n belüli beosztása szerint) elhagyta a pilótafülkét és Zlatkóékhoz sétált. ‘Mik a további utasításaik, Tauber őrnagy? Azt mondták nekem, hogy kérjek engedélyt a bécsi reptértől, hogy itt várakozzak, amíg elvégzi a munkát.’ ‘Ez lehetetlen, kapitány. Jobb lesz magának, ha visszarepülnek Ljubljanába. Az a gond, hogy valójában nem tudjuk bizonyosan, hogy meddig tart nekünk, míg kibogozzuk ezt a zűrzavart.’ A kapitány nem elégedett meg ezzel a megoldással és Zlatkót zavarta, hogy a kérését miért nem továbbították a légibázis parancsnokának, amint azt kérte Zágrábból való elindulása előtt. ‘Stambolić százados, én benyújtottam az igényemet a parancsnok tisztnek, és engem biztosítottak arról, hogy az így lesz.’ ‘Ez mind rendben van, Tauber őrnagy. Nekem azt mondták, hogy maradjak, különben a géppel Belgrádba kell visszatérnem.’ 280
Onisil, aki hallotta a beszélgetésüket, nem tudta magát viszszatartani, hogy közbe ne szóljon. ‘Ha magának mást mondtak, mint amit Tauber őrnagy igényelt, akkor miért nem lép kapcsolatba a támaszpontjukkal és ellenőrzi…’ A repülő ajtaján egy hirtelen koppantás megszakította a beszélgetésüket. Stambolić százados az ajtóhoz ment, kinyitotta, és németül megkérdezte, ‘Segíthetek valamiben:’ Az ismeretlen úr udvariasan válaszolt, ‘Tauber urat keresem. Láthatnám őt, kérem?’ ‘Megkérdezhetem, ki keresi őt, uram?’ ‘Oh, igen, elnézést. Hans Lotz vagyok, doktor Weber barátja.’ ‘Egy pillanat, kérem. Idehozom Tauber elvtársat önnek.’ Mielőtt a százados belépett volna az utastérbe, Tauber már elindult felé és Onisil követte. Amint középen találkoztak, a százados mondta, ‘Hans Lotz úr szeretné látni, elvtárs. Úgy látszik, hogy doktor Weber barátja.’ Tauber csak bólintott köszönetképpen. Amikor már kint voltak, Lotz üdvözölte őt. ‘Tauber úr, köszöntöm Bécsben. Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Hans Lotz vagyok, doktor Weber barátja – ő az az úriember, aki megszervezte ezt a találkozót. Lenne egy-két szavam, mielőtt a repülőjük elhagyná Bécset.’ A meglepődött Zlatko Tauber önkéntelenül válaszolt, a jugoszláv gépre mutatva, ‘Nagyon jó, Lotz úr, akkor menjünk be.’ Lotz grimasza Tauber ajánlatának egyenes elutasítását jelentette. ‘Szívesebben beszélnék magával kívül. Nem tart sokáig, de ez bizalmas. Kívül sokkal egészségesebb.’ Az ‘egészségesebb’ hangsúlyozása azt sugallta Taubernek, hogy Lotz feltehetően arra gondol, miszerint a gép be van poloskázva és azonnal mérges lett az ilyen következtetés miatt. De a másodperc tört része alatt rájött, hogy ő akár a klub épületére is utalhatott, Zlatko belépett a gépbe és azt mondta horvátul Onisilnek, ‘Úgy tűnik, hogy valamit bizalmasan akar mondani nekem. Mint hogy kint akarja nekem elmondani, azt javaslom, hogy tartsd rajtunk a szemed. Néhány perc múlva visszajövök. Ne aggódj.’ tette hozzá Onisil kíváncsi képét látva. 281
‘Rendben van. Zlatko, te vagy a főnök, de maradj a gép közelében.’ A köpenyére mutatott, ahol a fegyvert tartotta. Zlatko kezét dörzsölve mondta, ‘Siessünk. Valóban hideg van itt, Onisil.’ Mielőtt bármi mást mondott volna, Tauber eltűnt Onisil látóköréből, csak később jött rá, hogy mozdulatait a pilótafülke ablakából figyelték. Zlatko elhagyta a gépet, és Lotzot követte. Amikor már a géptől néhány méternyire voltak, Zlatko megállt, de Lotz folytatta a sétáját, a klub előcsarnoka felé ment, amely ebben az időben üres volt. Különös, gondolta Zlatko. Az volt a benyomása, hogy majd kívül beszélgetnek. Tauber jelt adott Onisilnek, hogy legyen ugrásra késze, majd követte Lotzot. Rájött, hogy bizonyára félreértett valamit. Lotz valójában a repülőre utalt, a német disznó. Micsoda pofátlanság. Amikor már belül voltak, Lotz egy meleg itallal kínálta, melyet Zlatko elfogadott. ‘Látja azt a repülőt, Tauber úr?’ Lotz a kisebb gép irányába mutatott, amelyet akkor látott, amikor a klubházhoz gördültek. ‘Igen, látom.” ‘Nos, mi Pullachba utazunk, tekintve, hogy a madárkája ott van a ketrecben. Amint valószínű el tudja képzelni, a főnökünk jobbnak látta ott tartani. A legfőbb ok az, hogy nagy csapat sólyom köröz Ausztriában. Gyakorlatilag ma már sehol sem biztonságos. Az elfogás lehetősége sokkal nagyobb, mint képzelné.’ Zlatko Tauber biztos volt abban, hogy Lotz az MGB ügynökökre utal. Hideg futott végig a hátán, de megőrizte a nyugalmát. ‘Le merném fogadni, az ide utazását már visszajelezték haza.’ folytatta Lotz. ‘Higgyen nekem, nagyon erősek, ezért a főnökünk nem akart semmi szükségtelen kockázatot. Remélem, megérti?’ A szokásos bólintás helyett, melyet Zlatko már többször is megtett a tájékoztatás során, elhatározta, hogy kissé előzékenyebb lesz. ‘Ebben a helyzetben bizonyára én is ugyanúgy reagálnék mint a főnöke.’ Zlatko kijelentésétől megkönnyebbülve Lotz remélte, hogy megtört a jég, ezért folytatta. ‘Főnökünk nem csak a mi helyzetünket vette számításba, de az osztrákokét is. Tudatában van, hogy az osztrák kormány nagyon kínos helyzetbe kerülhet, az 282
Ausztria és Oroszország közötti szerződések miatt. Az itteni jelenlétük befolyásolhatja az osztrákokat, és nehézzé teheti a madárkánk Nyugat-Németországba való kiadatását, de a BND az, akit értesítettek a merénylet kísérletéről. Tájékoztathatja a kormányát a helyzetről, miután visszatért, ha úgy gondolja, és bizonyos vagyok benne, hogy elismerik majd ezeket a vonatkozásokat. Amint tudja, nehéz lesz sokkal tovább szőnyeg alá söpörni, különösen, ha ismertté válik, hogy még nagyon sok Komminternben hívő van befolyásos helyzetben.’ A részletes magyarázat ellenére Zlatkót megzavarta az a tény, hogy neki még tovább kell utaznia. ‘Nem készültem erre,’ mondta, ‘de ha már eddig eljöttem, nekem a végére kell járnom az ügynek, amint abban megállapodtunk.’ és remélte, hogy a felettese is így gondolja majd. Mielőtt Zlatko kiitta volna az italát, Lotz kissé közelebb húzta hozzá a székét és hozzá hajolt. Mély hangon suttogta, ‘Egyébként csakis azért hívtam ki a gépéből, mert nem voltam biztos benne, hogy a kísérője tud-e németül. A főnökünk ragaszkodik hozzá, hogy egyedül jöjjön. Tisztában vagyok a helyzetével, de biztosíthatom önt, hogy ez nagyon fontos, nem feltétlenül a kihallgatás céljából, de…’ – Lotz egy másodpernyi szünetet tartott, és aztán folytatta – ‘de az ön saját maga érdekében is.’ Lotz titokzatos hangnemétől megdöbbenve, Zlatko rájött, hogy milyen udvariasan ugratták be, nemcsak hogy kövesse Lotzot a klubházba, de hogy beleegyezzék a továbbutazásba, és most még egy újabb akadály. Mit mond majd Onisilnek? Hogy fog a barátja reagálni? Zlatko ötlete volt, hogy jöjjön vele Bécsbe. Kollégái gyanút fognak otthon, ha megtudják, hogy lepasszolta. Időközben Lotz figyelte az arcát, azt remélve, hogy a bátorság valami jelét lássa rajta. Semmit, abszolút semmit sem árult el Zlatko az érzéseiből. Micsoda egy arc, gondolta Lotz. Nem maradt ideje, hogy korábban ezen gondolkozzék, de most sokkal inkább arabnak, vagy éppen zsidónak látszott. Oly fiatal, de már tapasztaltnak kell lennie, különben a jugoszlávok nem küldték volna őt, hogy képviselje őket. Miközben a különös találkozójukon tűnődött, Zlatko elméje minden szögből keresztül-kasul száguldozva próbálta megtalálni a helyes választ. ‘Meglehetősen elképesztő a dolog. Ausztriai 283
tartózkodásukban előre megállapodtak, és mindkét fél hozzájárult, így miként reméli, hogy a csupán az én jelenlétem igazolható lesz, Lotz úr?’ Lotz nem remélt ilyen reakciót, de megfontolta a lehetőségét, hogy a másik hivatalos személy Zlatko barátja legyen. ‘Nos, könnyen igazolhatjuk. Tudomásunk szerint a partnere nemcsak a karatében gyakorlott szakember, hanem szintén a legerősebb az elektronikában, egyfajta zseni. Nem lenne helyénvaló számára, hogy visszaélne a mi vendéglátásunkkal, nemde? Mi számítottunk erre, főleg mert ön lesz az első hivatalos személy egy kommunista országból, aki Pullachba belép.’ Zlatko gyanúja beigazolódott. Nem adnak semmi esélyt. Házi feladatukat tökéletesen megoldották. Szerette volna, ha a saját részlege ennyire hatékony lenne. ‘Engem nagyon kellemetlen helyzetbe hoz, remélem erről tudomása van. Mit gondol, mit kellene a kollégámnak mondanom? Azt, hogy nem akarják látni az országukban őt?’ Lotz megértette a fiatal tiszt helyzetét, de ő parancsokat kapott és ameddig érintett volt, azt ő betű szerint szándékozott végrehajtani. ‘Nos, még mindig mondhatja neki, hogy csak egyetlen idegen ügynököt vihetünk egyszerre. Tudja, amikor ez a kormányunk számára ismertté válik, az ön jelenlétét is igazolnunk kell. Törvényeink szerint az ön Németországba belépése törvénytelen. Minthogy sem útlevele, sem belépő vízuma nincs és nem a kormányunk hivatalos vendége, mi sem kockáztathatunk. Az ön esetében minden rendben lehet, de nem a kísérőjénél. Rettenetesen sajnálom, de ezeket az utasításokat be kell tartanom. Sajnálom, ha ez feldúlja önt, de mi mást tehetnék?’ Zlatko megpróbált ebből a trükkös helyzetből valamiféle elfogadható kiutat találni, jóllehet biztos volt abban, hogy Lotz hazudik a kormány értesítési kötelezettségével kapcsolatos zagyvasággal kapcsolatban. Az Isten tudja, hogy mit is tettek a háttérben. Azt tettetve, hogy megfontolja, ezeket mondta, ‘Teljesen meggyőző, ön, Lotz úr. Hogyan tudnám visszautasítani? Had’ tájékoztassam a barátomat. Ez csak egy percet igényel.’ Zlatko felállt a székéből, de Lotz az útját állta. ‘Nincs arra szükség, hogy a géphez menjen. Csak írjon néhány sort, és az 284
embereim egyike odaviszi. Ha van csomagja, tudassa vele, és a küldönc elhozza. Normális körülmények között használhatná a klub telefonját, de ez felriaszthatná a sólymokat. Köszönöm – de meg kell értenie.’ Kapott egy darab papírt és egy töltőtollat, Zlatko gyorsan írt néhány szót, miközben Lotz intett az egyik emberének kívül. Szervusz, Onisil, Némi változás van a tervünkben. A vendéglátónk úgy gondolja, hogy ez a hely túlzsúfolt, ezért a vacsorámat más hotelben szervezték meg. Nem bonyolíthatom tovább, de ha újra találkozunk mindent elmesélek. Azt szeretném, ha átadnád a bőröndömet és a levéltárcámat, de vedd ki belőle a kocsikulcsomat. Felveheted a visszaúton, és vezesd vissza. Légy óvatos. Tartsd a szemed a visszapillantó tükrön – tudod, hogy miről beszélek. Zlatko Mielőtt Zlatko összehajthatta volna a cédulát, észrevette, hogy Lotz mellette áll egy kis dobozzal a kezében. ‘Azt javaslom, hogy az eszközét is csomagolja be.’ Egész egyértelműen az öve alá mutatva. Lotznak nem kellett megismételnie a kérést, Zlatko kissé kinyitotta a felöltőjét és kivette a fegyverét a tokjából. Egyáltalán nem volt nagyon felzaklatva. Ő maga is hasonlót kért volna Lotz helyében. Amikor Lotz embere elment, Zlatko megkérdezte, ‘Mikor indulunk, Lotz úr?’ ‘Azonnal, mihelyst a csomagja a gépünkön lesz.’ Onisil látta, ahogy a klubházzal szemből egy ember közeledik a gépükhöz. Kinyitotta az ajtót és elvette a cédulát. Néhány percet vett igénybe, amíg a férfi Zlatko csomagjával és a levéltárcájával visszatért. Bár bizonytalanul, de Zlatko látta Onisil elindulását, ahogy a klubház felé integetett. Amikor a levegőben voltak, Onisil elővette Zlatko kulcsait és ismét elolvasta az üzenetet. Különös, gondolta. A Ljubljanába vezető egész út alatt Zlatko egyáltalán nem törődött az üldözőkkel, 285
és most figyelmeztet, hogy legyek óvatos. Bizonyára Zlatko valami patkányt szimatol valamerre. Az üzenetet apró darabokra tépte, egy közeli hamutartóba dobta és meggyújtotta. Nem akarta, hogy bárki is elolvassa, ha bármi is történne vele. Amíg a lángok elemésztették az üzenet utolsó darabját is, Onisil először érezte kényelmetlenül magát. Enyhe borzongás futott át a testén. Eltökélt volt abban, hogy mielőtt Zágrábba visszautazna, főnökét, Cvetković ezredest megkeresi és legalább valamit jelent neki. Németországba vezető útján Zlatko gondolatai visszanyúltak a múltba. Hat éve volt, amikor először úrnak szólították. Emlékezete visszaúszott a boldog gyermekkorába, a családjával Bécsben. Valami különös ok miatt, szinte ugyanazt érezte, mint amikor a nevelőatyja az érme láncát a nyakába akasztotta, és abban a pillanatban visszaidézte a torkába toluló érzéseket. Gondolatai aztán a Ranković tábornokkal való különös találkozóhoz értek, akivel Pijade irodájában találkozott, és aki nem tudott segíteni. Nem tudja elfeledni Ranković aljas viselkedését az angol parancsnokkal szemben Grazban, Alsó-Ausztriában, a jugoszláv hadifoglyok hazatelepítése ügyében folyó tárgyalásokon. Felettébb különös, hogy sohase hallott semmit sem arról, hogy mi történt velük. Ámbár egyszer-kétszer érdeklődött a sorsuk iránt, de megdöbbentette, hogy csak annyit mondtak neki, hogy mindenre kellő gondot fordítottak.
Pullach, 1951 A BND pullachi központjánál Zlatkót magas rangú, civil ruhába öltözött tiszt fogadta, aki beterelte Reinhard Gehlen tábornok irodájába. Amint belépett az irodába, Zlatko meglátta Gehlent – egy a várakozásával ellentétben, vékony alkatú embert, aki kb. százhatvan centi magas és nagyjából hetven kiló lehetett, s akinek szürkülő, de vékony haja jelezte, hogy immár középkorú, mintegy ötven éves lehetett, plusz-mínusz egy év. A bemutatás után Gehlen kezet nyújtott és üdvözölte a sokkal fiatalabb, de láthatóan értelmes tisztet. ‘Üdvözlöm Pullachban,
286
Tauber úr! Meleg keze, de hideg, átható szeme jelezte, hogy az üdvözlés szívesen látott vendégnek szól. Tekintve, hogy zsidó volt, Zlatko minden németet gyűlölt, és nem tudott egyetlen alkalmat se kihagyni, hogy ne hirdesse a megbántottságát, még akkor is, ha érzékelte, mennyire bárdolatlan lehet vele. ‘Köszönöm a vendéglátását, Gehlen úr. Meg kell mondanom, hogy rémséges helyzetbe hozott engem. Nem akarom azt mondani, hogy ez szándékos volt, de mégis nagyon kellemetlen.’ Gehlen éles elméje kiolvasta Zlatko elutasítását, és azt egy olyan embernek tulajdonította, aki nem szereti a németeket, különösen a náci időszakból, ami teljesen érthető volt. Tudta, hogy az udvariassága és egyenes modora megváltoztathatja Zlatko hozzáállását, különösen, ha van valamije a számára. Gehlen mentegetődző stílusban szólt, ‘Tudomásul veszem, Tauber úr, de higgye el nekem, erre szükség volt. Remélem, hogy amikorra a megbeszélésünk végére jutunk, egyetért majd velem. Bár tudom, hogy tökéletesen beszél németül, én az angolt részesítem előnyben, ha nem bánja.’ Zlatko rögtön megértette, hogy Gehlen megpróbálja mellőzni az olyan nyelvi helyzetet, ami a rossz érzéseire emlékeztetné. Nagyon okos lépés, el kellett ismernie. ‘Számomra teljesen rendben van, Gehlen úr.’ ‘És most engedje meg, hogy valami frissítőt kínáljak, Tauber úr,’ mondta Gehlen, kedélyes hangszínnel. Elégedett volt, hogy meggyőzte ezt a fiatal zsidót. Még talán – Tauber fenntartásai ellenére – barátságra is léphet vele. ‘Egy scotchot kérek.’ Míg Gehlen töltött, Zlatkónak lehetősége volt, hogy körülnézzen az irodában. Micsoda hely! Emlékezett rá, hogy az apja dolgozószobája ugyanennyire szép és barátságos volt. Ezt még gazdagabban díszítette számos festmény, kiegészítve faragásokkal, könyvekkel és figurákkal – zömmel huszárok gyönyörű lovakra ültetve. Azt a benyomást nyújtotta neki, hogy Gehlen kedvenc sportja a lovaglás lehet. Mialatt végighordozta a tekintetét a gyönyörűen faragott mahagóni asztalon, két képet fedezett fel rajta. Az egyik föltehetően Gehlen felesége, a másik meg a lánya lehetett. 287
‘Oh, majdnem elfelejtettem mondani, hogy a tiszteletére vacsorát készülünk adni Egy kis családi összejövetel. Remélem, számíthatunk arra, hogy elfogadja, Tauber úr.’ Bár Zlatkó nem örült az ötletnek, főleg azért, mert azért jött ide, hogy egy feladatot elvégezzen, és nem azért, hogy egy korábbi nácival szórakozzon, de valami belül azt diktálta neki, hogy fogadja el. A módból, ahogy Gehlen a ‘családit’ hangsúlyozta, Zlatko úgy érezte, valami hasznosat ismerhet majd meg, akkor miért ne hozná ki belőle a legtöbbet? ‘Köszönöm. Nem szeretnék önöknek túl sok gondot okozni.’ Ekkor Zlatko arra gondolt, hogy elég volt már a túlzott udvariaskodásból, ezért, hogy Gehlent valahogy a pástra szorítsa, kitört belőle, ‘Tudna-e nekem a merénylőről valamivel többet mondani? Az a levél, amit az önök irodájától kaptunk, nem említi a nemzetiségét.’ Gehlen nem tudta elrejteni a meglepetését. Miről beszél, Zlatko? Hát nem személyesen Gehlen írta alá azt a levelet, amelyet Tito marsallnak küldtek a német követség másodtitkárán, von Schneideren keresztül? Miről beszél Tauber? ‘Meglehetősen meglepett, Tauber úr. Én Tito marsallnak egy részletes jelentést küldtem el, és megkaptam a visszaigazolást, így valami tévedésnek kell lennie.’ Zlatko ugyanúgy meglepődve kinyitotta a biztonsági levéltárcáját és Gehlennek nyújtotta a levelet. Gehlen rápillantott és azonnal felismerte, hogy valaki megszerkesztette, mielőtt a fénymásolatot elkészítették volna róla. Hmmm, gondolta Gehlen. Miért? Ekkor kinyitotta a mappát, amely az asztalán hevert. Hat lapból álló levelet vett ki és átadta Zlatkónak. Amíg Zlatko olvasta az eredetit, megtudta, hogy a merénylő valójában horvát születésű volt. Meg volt döbbenve. Hogy az égbe kapták meg őt az oroszok? Miért készült Tito életének a kioltására? Közben Gehlen figyelte minden mozdulatát és arckifejezését. Nem tartott sokáig rájönni Sztálin terve céljára. Ahelyett, hogy a mappáról kérdezte volna, Gehlen a zágrábi időjárásról és a Ljubljanába vezető útjáról érdeklődött. Hirtelen megkérdezte, ‘Az ön neve nagyon ismerős nekem. Nem tudok rájönni, de valahol 288
már találkoztam vele. Inkább osztráknak tűnik, semmint horvátnak.’ ‘Igaza van. Apám osztrák és az anyám horvát zsidó. Magam Zágrábban születtem, ahol apám az orvosi egyetemnek volt a tanára. Az év egy részét Zágrábban, a másikat Bécsben éltük. Apám hat hónapra visszament Zágrábba, és aztán a magánpraxisára Bécsbe. Valójában a zágrábi egyetem által pénzelt kutatásokban vett részt.’ ‘Ez különös, mert én doktor Otto von Tauberrel találkoztam Bécsben’ tetette Gehlen a meglepetést. ‘Feltételezem, az ön apjával, Tauber úr.’ ‘Igen, ő volt az apám.’ Zlatko nehezen tudta elrejteni a meglepetését. Egy a millióhoz annak az esélye, hogy találkozzon egy némettel, volt náci tiszttel, aki most a nyugat-német titkosszolgálat főnöke, s még ismerte az apját is. ‘Hogyan lehet az, hogy sohasem találkoztunk, Tauber úr?’ ‘Ha pontosan meg tudja mondani nekem, hogy mikor találkozott az apámmal, akkor talán én is meg tudom önnek mondani,’ mondta Zlatko. ‘Nos, ez nagyon régen volt, 1945-ben, hogy pontos legyek Tauber úr, a háború végén.’ Nos, ez az, gondolta magában Zlatko. Ez a bűnöző itt előtte, úgy mellékesen a háborúról akar beszélgetni, mintha senki sem gyanítaná a bűnösségét. Zlatko egyre jobban bosszankodott Gehlen erőlködésén, hogy Tauber úrnak szólítsa, és elege volt Gehlen burkolt arcátlanságából, így még mindig udvariasan, de ezt mondta, ‘Bocsásson meg Gehlen tábornok, de szívesebben venném, ha csak úgy közvetlenül Zlatkónak szólítana semmint Tauber úrnak.’ Gehlen érezte Zlatko bosszúságát, és gyengéd hangon mondta, ‘Ahogy akarja, Zlatko, de még mindig nem mondta meg nekem, hogy miért nem találkoztunk korábban.’ ‘Oh, sajnálom. Csaknem elfeledtem. Abban az időben én Zágrábban voltam.’ Zlatkónak küzdenie kellett magával, hogy udvarias maradjon. ‘Igen, igen, igaza van. Most már vissza tudom idézni. Az apja mondta nekem,’ mondta Gehlen, megkísérelve azt a hatást kelteni, hogy ő is elfelejtette. ‘Hat évvel ezelőtt volt, de már em289
lékszem rá. Az apja mondott nekem valamit az anyjáról, de abban az időben olyan helyzetben voltam, ami megnehezíti most számomra, hogy minden részletre visszaemlékezzek. Fel tudná frissíteni az emlékeimet?’ Zlatko szinte majdnem haraggal tört ki, de hogy ily udvariasan kérték meg, hozzákezdett, hogy megalázza a vendéglátóját. ‘Meglehet, Gehlen tábornok. De figyelmeztetnem kell önt, hogy azok az évek az ön számára kínosak lehetnek. Felteszem, hogy megpróbálta elfelejteni a náci múltját.’ Gehlen gyanította, hogy mi következik majd, fel volt készülve rá, hogy ezt a zsidót az utolsó mondata alapján kezelje, így megpróbálta megzavarni. ‘Mindannyiunknak van valami a múltjában,’ mondta csaknem atyai hangon, ‘de ami fontos – nem csak az a fontos, hogy mások miként ítélnek meg minket, hanem az is, – hogy megtanulunk-e együtt élni ezzel. Szabadon engedheti az érzéseit, bármilyen módon, nem számít, hogy mennyire lehet kínos számomra.’ Az a mód, ahogy Gehlen a ‘valami a múltjában’-t hangsúlyozta, hát Zlatko érezte, hogy az őt érinti – Zlatko Taubert. Mi másért említette volna? ‘Akkor kezdődött az ügy, amikor az apám Zágrábból látogatót kapott. Ez 1938-ban volt. Amíg a házunkban tartózkodott, apám nagyon komoly beszélgetéseket folytatott vele. Egy ponton Adolf Hitler hatalomra jutásáról és Ausztria megszállásáról beszéltek. Akkor én is jelen voltam, de nem voltam tisztában gondjaik mértékével. Mégis, elutazása előtt az apám barátja menhelyet ajánlott fel a családomnak. Ez meglehetősen szokatlan meghívás volt. A látogatónk nem volt abban a helyzetben, hogy biztosítékokat kínáljon a szüleimnek, különösen azért nem, mert ő maga is zsidó volt.’ ‘Szóval az apja elfogadta Moša Pijade elvtárs meghívását, eh?’ Zlatko képtelen volt hinni a fülének. Honnan tudja Gehlen, hogy ki volt a látogató, amikor ő nem is említette a nevét? Gondolatolvasó lenne? gondolta Zlatko. ‘Megkérdezhetem, tábornok, honnan tudja, hogy ő Moša Pijade volt?’ Gehlen mosolygott, a kezét dörzsölte, ismét a szokásos, az áldozatát meglepő taktikáját alkalmazta – az első tromf nekem, 290
gondolta. ‘Aligha tudnám megindokolni a BND-beli állásomat, ha nem tudnék mindenről. Ne zavartassa magát. Kérem, folytassa.’ Zlatko azzal folytatta, hogy apjának aggodalmai voltak a saját családjával kapcsolatosan, hiszen anyja, mostohaapja felesége, valamint Zlatko nagyapja, mostohaapja apósa, mind a kettő zsidó származású voly. Aggódott Zlatko miatt is. Ezen idő alatt Moša bátorította Zlatko apját, hogy költözzön Zágrábba, és ha szükséges, ossza meg a családot, legalább is egy rövid időre. ‘Még most is viseli az emlékérmet, Zlatko?’ Zlatko akaratlanul a melléhez kapta a kezét, hogy érezze az aranyérmét. Hihetetlen – Gehlen erről is tud. Késő volt bármi tagadásra, ezért azt mondta, ‘Igen, viselem.’ ‘Megnézhetem, kérem?’ Gehlen kinyújtotta a kezét, nem hagyván Zlatkónak választást. Csaknem egy durva visszakérdéssel válaszolt, de mégis úgy döntött, hogy megfelel Gehlen kérésének, így kinyitotta az ingét, levette az arany láncot és átadta. Míg Gehlen vizsgálgatta az érmét, Zlatko folytatta, ‘A beszélgetés során Moša ajánlotta ezt az érmét apámnak. Nagyon szokatlan ajándék, ahogy láthatja. Úgy tűnik nekem most, hogy az apám oly mértékben az ajándék hatása alatt állt, hogy elfogadta a végzetes meghívást.’ Gehlen nagyító lencsével közelről tanulmányozta az érmét, ami valójában riadalmat keltett Zlatkóban. Milyen lehetséges érdeke fűződhet ehhez – olyan embernek, aki annyira nagyon gyűlölte a zsidókat? Különös, gondolta Zlatko. ‘Ez valódi. Nagyon is figyelemre méltó, Zlatko.’ ‘Nem értem. Honnan tudhatna Ön erről bármit is, annyi ember közül, aki nem is hallott róla?’ ‘Nagyon egyszerű, kedves barátom. Nekem is van egy.’ Gehlen felkelt és az üvegszekrényhez ment, mely mögött Tirol festménye volt. A nehéznek látszó szekrényt könnyedén elmozdította és ekkor egy fali páncélszekrény tűnt elő. Ujjai néhány másodpercig a kombinációs lakaton matattak. Aztán kivett egy kis fadobozt. Fantasztikus szépen volt kifaragva. Amikor felnyitotta a fedelét, ott volt az érme – az érme, mely Zlatkóéval azonos volt.
291
Az első gondolat, amely Zlatko agyán átsiklott, az volt, hogy Gehlen valamelyik szerencsétlen zsidótól vette el. ‘Úgy tudtam, hogy a zsidó emberek ellensége volt, hát honnan van ez Önnek?’ ‘Sok ember vélekedik ugyanígy. Nem vádolhatom őket elfogultsággal, de higgye el nekem, nem igaz. Az az igazság, hogy én szolgáltam egy kormányt, melynek a politikájához tartozott a zsidók pusztítása. De abban az időben ez számomra nem volt kérdés. Ha visszautasítom a szolgálatot a Harmadik Birodalom számára, valaki más tette volna meg ugyanazt mint én. Miután elfogadtam az állást, számos olyan dolgot is tehettem, amit anélkül képtelen lettem volna.’ Milyen bölcs, avagy céltudatos, gondolta Zlatko, de minthogy még nem kapott választ a kérdésére, megismételte, ‘De honnan szerezte meg az érmét, tábornok?’ ‘Ez meglehetősen hosszú történet,’ mondta Gehlen, nyilvánvalóan el akarván kerülni, hogy a kezdet kezdetétől elmondja, de aztán folytatta, ‘Mielőtt elhagytam volna a családomat a háború végén, a feleségem adta nekem. El kell ismernem, tudtam a létezéséről, ezért abban a pillanatban biztos voltam benne, hogy a feleségem tisztában van a tevékenységemmel, ami számos zsidót szolgált, és belém vetett hitük megvédte az életemet. Elfogadtam ezt az érmét, de nem azért, hogy a bőrömet mentsem, hanem annak elismeréseként, hogy annyi zsidót megmentettem, akik az oroszok kegyelmére voltak hagyatva. Befejezné előbb a saját történetét, kérem? Van még annyi időnk a vacsora előtt.’ ‘Ahogy mondtam,’ válaszolt Zlatkó, ‘a német erők már elfoglalták Ausztriát, és az apám úgy döntött, hogy elérkezett az ideje annak, hogy mindent otthagyjunk. Ott túl sokan ismerték anyám származását. Nagy sietséggel hagytuk el Bécset. Barátaink megígérték, hogy vigyáznak a házunkra, míg mi távol vagyunk. Apám arra gondolt, hogy később majd visszatér és eladja. Különben is, túl nagy volt. Szerencsétlenségünkre, amint tudja, a háború más irányt vett. Már Zágrábban voltunk, amikor a rádióból megtudtuk, hogy a jugoszláv hadsereg magas rangú tisztjei puccsot hajtottak végre, amivel elutasították a Harmadik Birodalom és Jugoszlávia miniszterelnöke közötti egyezséget. Apám tudta, hogy ez felpaprikázza Hitlert, és igaza volt. Ennek eredményeként a 292
német erők két héten belül megszállták Jugoszláviát. Még ma sem értem, hogy a jugoszláv tisztek miért tették azt.’ ‘Zlatko, ez nagyon egyszerű. Abban a helyzetben Hitler az oroszok ellen tervezett hadjáratot, és Sztálin tudott róla. Ezért a Jugoszláv Kommunista Párt segítségével felbujtotta őket a puccsra, amiről azt gondolta, hogy elég időt fog majd számára nyújtani ahhoz, hogy átcsoportosítsa az erőit. Szerencsétlenségére, nem sejtette, hogy a megszállás oly gyorsan megtörténik majd. Sztálin bíztatta Titót, hogy szervezze meg az ellenállási mozgalmat, jóllehet, támogatta Mihajlović tábornokot. Tito főtisztjeinek zöme a királyi jugoszláv hadsereg korábbi tisztje volt. Az az érdekes a dologban, hogy ama tisztek némelyike részt vett a puccsban, és így valójában megváltoztatta a történelem menetét, legalább is a horvát nép számára. A kommunisták biztosak voltak benne, hogy az új helyzet jobban kedvez nekik, mint bárki másnak, és ahogy láthatja, a hazárdjátékuk bejött. De mi történt később, Zlatko?’ Aztán Zlatko beszélt Vlatko Mačekről, és hogy azt hiszi, Horvátország választott miniszterelnöke súlyos politikai tévítéletének az áldozata lett. ‘Miért gondolja ezt, Zlatko?’ ‘Számomra egyértelmű, hogy ha elfogadta volna a németek javaslatát, legalább is papíron, megelőzhette volna az ellenállási mozgalom létrehozását, és esetleg az Angliával való kapcsolatot. ‘Egyet kell értenem. Igaza van. Az ilyen kimenetel megállíthatta volna, de legalább a lehető legkisebbre csökkenthette volna a vérfürdőt. Kérem, folytassa.’ Zlatko elmagyarázta, hogy miként utasította vissza Maček az ilyen államot, és a visszautasítása kényszerítette a németeket, hogy Ante Pavelićhez forduljanak. ‘Ami Pavelić uralma alatt történt, az már történelem. Most, hogy mi Zágrábban voltunk, Moša azt javasolta apámnak, hogy Boszniában egy családnál helyezzen el engem. Akik elveszítették egy fiukat, aki hasonló korú volt, mint én, és boldogan törődtek volna velem. Anyám a Zágráb környékén lévő számos közösség egyikében szeretett volna elhelyezni és az apám akkor szabadon taníthatott volna a zágrábi egyetemen. Volt azonban egy gond, – a nagyapám, – aki nem akart mozdulni. Függetlenül attól, hogy apám és anyám mennyire próbáltak rá hatni, eltökélt volt, hogy szembenéz a kimondott kriti293
kájából eredő bármi következménnyel. Időközben apám ajánlatot kapott, hogy az Usztasának dolgozzon. Ámbár gyűlölte őket, elhatározta, hogy elfogadja az ajánlatot, főleg azért, hogy nagyapámat megvédje. Én költöztem el először, de anyám és nagyapám számára már késő volt. Az egyik német származású szomszédunk besúgta az Usztasának, hogy anyám zsidó és hogy a nagyapám is az.’ ‘Kezdetben az apámnak sikerült meggátolnia a bebörtönzésüket, de a végén letartóztatták őket. Anyámat egy Zágráb környéki koncentrációs táborba vitték, nagyapámat, meg Jasenovacba. Valahogy sikerült neki az életét egy vonat alatt bevégezni és így megszabadult az embertelen bánásmódtól. Apám úgyszintén nem volt szerencsés. Az usztasa titkos rendőrség azt állította, hogy segítette Josip Brozt – Titót – megszökni a börtönből a jugoszláv királyság idején, de a kommunisták megvédték, akik időben értesültek a lehetséges letartóztatásáról. Bécsbe menekült, és aztán Svájcba, ahol a háború végéig maradt.’ ‘Amikor a háború véget ért, Zágrábba mentem, hogy megkeressem a szüleimet. Mindenütt kerestem őket, de sehol sem volt szerencsém. Egyik nap hallottam, hogy Moša Pijadenak van egy ideiglenes irodája Zágrábban. A háború utáni rendszerben művelődésügyi miniszter lett. Ő arra bíztatott, hogy előbb keressem meg az apámat, és azt is elmondta nekem, hogy mi történt az anyámmal és a nagyapámmal. Ámbár már huszonkét éves voltam, nem tudtam visszatartani érzelmi kitörésemet. Anyám egy rendkívüli tehetséggel megáldott úriasszony volt. Természeténél fogva rendkívül érzékeny az igazságtalanságok iránt, és képtelen voltam elképzelni, hogy a koncentrációs tábort túlélte volna. Tudtam, hogy csakis az eltökéltsége tudta őt megmenteni az őrülettől és a szenvedésektől. Mindig hitt abban, hogy a zsidók, akiket bár más vallások és fajok keresztre feszítenek, egy nap a saját országukban élnek majd, és igaza volt.’ ‘De hogyan jutott a munkájához, Zlatko?’ kérdezte Gehlen. ‘Ez túl hosszú történet ahhoz, hogy rövidre lenne fogható. Meglátogattam Moša irodáját, hogy szabad kezet kapjak elkezdeni a keresést. Míg a soromra várakoztam, az apám lépett be az irodába. Moša előszobájában húsz vagy harminc ember szeme 294
láttára egymás nyakába borultunk. Mindketten sírtunk, és sejtelmünk sem volt, hogy ez lesz az utolsó találkozásunk.’ Ebben a pillanatban Zlatko a torka szorításában ismét átélte a régi érzéseket. Abbahagyta a beszédet és mély lélegzetet vett. Érezte, hogy szeme megnedvesedik. Igyekezett uralkodni magán, ami éppen hogy csak sikerült neki. Nem akarta ennek a németnek megmutatni az érzelmeit, ezért hát folytatta, ‘Nem tudom, menyit is beszélgettünk, csak azt vettem észre, hogy mindazok, akik velem együtt várakoztak, már elmentek, és új arcok jöttek. Minthogy kimaradtunk a sorból, elmondtam, hogy Moša azt javasolta, hogy előbb őt keressem meg. Apám azt mondta, hogy Moša valószínűleg megérezte, hogy a háború utáni zűrzavar a legfőbb akadálya annak, hogy az anyámat megtaláljam, éppen ezért egy másik módot ajánlott nekem.’ ‘Hirtelen, mint derült égből a villámcsapás, kivágódott az ajtó és Moša jelent meg egy magas, masszív testű, tábornoki egyenruhába öltözött ember társaságában, akinek számos kitüntetése jól láthatóan fityegett a mellén. Az ajtóban állva Moša ránk mutatott. Ebben a pillanatban azt hittem, hogy az anyámhoz akar vezetni, de ehelyett a tábornok behívott engem Moša irodájába. Apámmal együtt bementünk, és ott bemutattak minket Ranković tábornoknak, a belügyminiszternek. Amint kezet fogtak, az apám bemutatott engem, és higgyen nekem, egész életemben nem tapasztaltam még olyan kézfogást. Szinte hallottam a csontjaim ropogását a szorítása alatt. Moša elmondta Rankovićnak, hogy az apám érdeme volt az ő korábbi szabadulása és Tito marsall megszöktetése.’ ‘Ebben a pillanatban valami nagyon különöset érzékeltem a tábornok szemében. Úgy nézett Mošára, mint aki helyben meg akarná ölni őt. Azóta többször is kerestem a magyarázatot erre a furcsa jelenségre, de még ma is rejtély számomra. Mindenesetre, az apám gyorsan felhasználta a lehetőséget, hogy anyámról beszéljen. Miközben ezt vitatták, rájöttem, Moša Titóra való utalásából, hogy apám miért is kapta ezt az érmet, ámbár Moša ezt nem említette. Moša teljes odaadással volt anyám iránt, és Ranković megígérte, hogy megtalálja őt, de figyelmeztetett minket, hogy az időt igényel. Rámutatott, hogy több rab még a kon295
centrációs táborban volt, főleg azért, hogy feljavítsák őket annyira, hogy hazatérhessenek…’ Gehlen türelmetlenül megszakította, ‘Úgy véli, Zlatko, hogy ott valami különös dolog folyt le?’ Valami furcsát gyanítva, Zlatko hosszasan közvetlenül Gehlen szemébe nézett, de semmi vészjóslót sem látott ott. Hirtelen a gyomrában valami süllyedő érzés fogta el. Biztos volt benne, hogy Gehlennél van a rejtély kulcsa, érezte, hogy a szörnyű igazság egy nap napfényre kerül. ‘Igen, biztos vagyok benne, hogy ott valami rossz volt. Azóta számtalanszor felidéztem ezt az eseményt, különösen apám halála után.’ Gehlen észrevette Zlatko nedves szemét, de ahelyett, hogy elmondta volna, amit ő tudott, úgy döntött, hogy megvárja, amíg Zlatko végez a történettel, és remélhetőleg összeszedi magát. ‘És mi történt aztán?’ Zlatko elmondta, hogy Ranković megígérte, hogy segít. ‘Viszonzásul nekem tennem kellett valami érte. Azt javasolta, hogy apám menjen vissza Bécsbe és várjon ott, amíg tájékoztatják anyámról. Kifejtette, hogy Jugoszlávia káoszban van. Amíg a körülmények nem stabilizálódnak, nagyon keveset tud tenni. Annyi mindent kell tennie, hogy véglegesítse magát, azt mondta, hogy anyám megkeresése az én feladatom lesz. Aztán apám azt kérdezte, hogy cserébe mit igényel tőlünk. Azt mondta, hogy éppen úton van Grazba, és ahogy megérkezik, azonnal beterjeszti ott a jugoszláv igényt a hadifoglyok hazatelepítése ügyében. Minthogy én beszélek németül, angolul, olaszul és oroszul, azt mondta, hogy szüksége lenne rám, mint tolmácsra. Mielőtt én elutasíthattam és javasolhattam volna apámat, aki erre sokkal alkalmasabb személy, apám kényszerített, hogy fogadjam el a munkát. Csak később jöttem rá, hogy miért ösztönzött erre.’ Gehlen fölemelte a kezét. ‘Istenem, mit tett, Zlatko? Lehetséges lenne, hogy bosszúvágya ennyire elvakította? Felfoghatatlan, hogy a háború vége legnagyobb tragédiájának közreműködője volt.’ Zlatko dühödt felháborodással pattant föl a székéről. ‘Nem értem, hogy miről beszél, tábornok,’ csikorogta. ‘Később elmondom, Zlatko. Csak jusson a története végére.’ 296
Olyan volt ez, mint egy katonai parancs, és Gehlen szavai égették a fülét. Miután lecsillapodott, Zlatko folytatta a történetet. Ahogy apja elfogadta a javaslatot, visszament Bécsbe és várt a hívásra. ‘Bár úgy volt, hogy aznap este elutazom, Ranković tábornok engedélyezett néhány órát, hogy együtt legyünk. Ahogy aztán történt, hogy később felajánlotta apámnak, elviszi Grazig, ahonnan vonattal mehet majd Bécsbe tovább. Egy bizonyos dolog valóban zavart engem, Ranković eltökéltsége, hogy a mi találkozásunk addig tartson, ameddig csak lehetséges. Később jöttem rá, persze, hogy az olyan erős embernek, mint Ranković, valóban jó okának kellett lennie arra, hogy így viselkedjen. Grazba érkezve, kikísértem apámat a pályaudvarra. Ott elváltunk. Soha nem láttam többé.’ Zlatko hangosan felzokogott, de gyorsan visszanyerte önuralmát. Gehlen azonban türelmesen várt a kitárulkozásra, melyet ő sokkal érzelemdúsabbnak tételezett fel. Biztos volt benne, hogy Tito azért küldte Zlatkót, hogy megfélemlítse, talán Zlatko zsidó származásával. Arra Tito nem gondolhatott, hogy azzal, hogy egy sokkal tapasztaltabb tiszt helyett Zlatkót küldte, valójában Gehlen kezébe komoly adut adott. ‘A másnap reggeli tanácskozáson, melyen részt vettünk,’ folytatta Zlatko, ‘az angol parancsnok tiszt, Scott dandárparancsnok elutasította, hogy átadjon hetvenezer hadifoglyot. Azt mondta, hogy Londontól vár utasításokat. Ranković azonban begurult ettől, és ezt a dandárparancsnok önkényes magatartásának tekintette. Egy időben oly erővel csapott a dandárparancsnok asztalára az öklével, hogy azt hittem, az asztal összeroskad. Amikor rájött, hogy Scott úgy gondolja, ahogy mondta, Ranković előrántotta a jaltai egyezmény egy példányát, amely tisztán kijelölte, hogy minek kell majd a hadifoglyokkal történni a háború végén. A példányt Churchill, Sztálin és az amerikai államtitkár, Cordell Hull írta alá. A dandárparancsnoknak nyújtotta, de az éppen nem mutatott megelégedést. Anglia részese volt a tanácskozásnak és egy ilyen fontos iratot egy balkáni paraszttól kell látnia.’ ‘Valójában ilyen lebecsülő véleménye volt Rankovićról, Zlatko?’ ‘Persze. Ranković viselkedése nem volt összhangban a rangjával. Le tudtam olvasni a dandárparancsnok arcáról. Követke297
zésképp grazi tartózkodásunk nagyon rövid volt, ahogy el tudja képzelni. Amikor visszatértünk Zágrábba, Ranković azt javasolta, hogy fogadjak el egy kezdő állást a minisztériumában, és én elfogadtam, főleg azért, hogy lehetőséget kapjak az anyám utáni kutatásra. De minthogy csak huszonkét éves voltam, azt javasolta, hogy vegyek részt Belgrádban egy iskolán, így megszerezhetem a képesítést a minisztériumban való munkára.’ 1948-ra, ahogy Zlatko magyarázta, befejezte tanulmányait és visszatért Zágrábba. Éppen ekkor egy halk koppantás az ajtón jelezte, hogy a vacsora készen áll, és a beszélgetésük – pedig éppen a legérdekesebb résznél tartottak – hirtelen véget ért. Gehlen asszonynak és lányának, Ingridnek való bemutatása Zlatkót átmenetileg megszabadította a múlttól – a múlttól, amit szeretett volna, ha lehetséges, végleg eltemetni. Szerencsére az ízletes ételek és a vörös bor melletti beszélgetésük más útra terelődött. Valahogy Zlatko érezte, hogy bármi is van Gehlen raktárában, a vacsora után azt előadja. A vacsora közben fölöttébb kielégítő, érdekes másfél órás beszélgetést folytattak franciául, olaszul angolul, de még oroszul is (de nem németül). Érezte, hogy a vendéglátói mindent megpróbáltak, hogy a múltjukra utaló emlékeket elkerüljék. Az, hogy Gehlen oroszul is beszél, Zlatko számára igazi meglepetést jelentett. Miközben Zlatko a hölgyeket szórakoztatta, észrevette, hogy Gehlen jelt ad a feleségének. Azt követően a hölgyek felálltak és jó éjszakát kívánva távoztak. A két férfi viszszatért a dolgozószobába, ahol kávét és brandyt szolgáltak fel nekik. Brandyjét kortyolgatva Zlatko a Gehlen könyvespolcain sorakozó könyveket mustrálgatta. Meglepetésére olyan könyveket is talált, amelyek a különböző országok vezetőivel foglalkoztak, és azok ABC sorrendben voltak elrendezve. Egy gyors pillantása a polcra három kötetet is talált Titóról. Armstrong: Tito and Goliath, Hamilton: With Tito Through the War 1941-45 és Padev: Marshall Tito. Zlatko a szeme sarkából láthatta, hogy Gehlen szándékosan figyeli őt, megpróbálja felmérni a reakcióit. Amit viszont nem tudott, hogy Gehlen valójában róla gondolkodott. Amíg Zlatko mindegyik könyvet áttanulmányozta, Gehlen gondolatban azt szerette volna, hogy lenne a csapatában egy ilyen világosfejű fiatalember. Elhatározta, min298
dent megpróbál, hogy meggyőzze Zlatkót, maradjon Németországban, és esetleg elvezeti őt a hírszerző testvériség magasabb hivatalába. ‘Nem tudtam, hogy Tito ennyire népszerű volt Németországban, tábornok,’ mondta Zlatko. Gehlen tréfás hangon válaszolt, ‘Valahogy tudok Tito marsall egy sebezhető pontjáról. Ámbár csak egy őrmester volt az osztrák-magyar hadseregben, végülis nagyon tehetséges parancsnoknak bizonyult. Tény, ami tény, elismertem a képességeit, melyeket látszólag nem hátráltatott az, hogy nem volt megfelelő oktatása. Kitűnő zenei képessége elcsodálkoztat engem, és az, ahogy a zongorán játszik. De folytassuk a múltját. Valóban nagyon érdekes.’ Azt kérdezte, hogy mi történt akkor, amikor 1948-ban viszszatért Zágrábba. Zlatko Gehlen egyszerű viselkedésétől és a néhány pohár bortól ellazult, és elkezdte mondani, miként látott hozzá anyja kereséséhez. Végig ellenőrizte a koncentrációs táborok listáját, ide értve Jasenovacét is, de nem volt sikeres. ‘Aztán egy nap kaptam egy levelet a jogászunktól, melyben utasítást kért, hogy mit tegyen azzal a pénzzel, amit apám hagyott rám, miután eladta a házunkat. Ettől meglepődtem, felhívtam volna Bécsben, de ott megtudtam, hogy apám hónapokig várt, hogy majd hírt kap felőlem, aztán felszedelődzködött és Jugoszláviába ment. A jogász azóta nem hallott felőle, és ezért kereste velem a kapcsolatot. Amikor érdeklődtem apám szándékairól, elmesélte, hogy azt mondta neki, hogy őneki Belgrádba kell utaznia, hogy személyesen kérje meg Tito marsallt, hogy segítsen. Mélyen csalódottan, hogy nem kaptam meg apám levelét, melyet a jogász szerint nekem küldött, valami különösre gyanakodtam. De még most sem értem az egészet.’ ‘Abban az időben, apámat is szem elől tévesztve és anyámat nem találva, növekedtek félelmeim. Több volt ez megdöbbenésnél, ezért kapcsolatba léptem Vladimir Bakarićcsal, a horvát végrehajtó tanács vezetőjével. Elmagyaráztam neki, hogy mi történt a családommal, még azt is megemlítettem, hogy Pijade és Ranković megígérték, anyám után néznek. Nagyon rokonszenves volt, de semmi sem jött ki a találkozónkból, kivéve azt, hogy Bakarić javasolta, lépjek közvetlenül Rankovićcsal kapcsolatba. Irodámba 299
visszatérve felhívtam Ranković központját, de nem volt elérhető, így hát hagytam egy üzenetet. Csaknem egy hétig vártam, de semmi sem történt. Egyik nap elhatároztam, hogy ismét felhívom. Ha nem kapcsolják, akkor személyesen megyek Belgrádba. De akkor megjött az ő hívása, és akkor megörültem, persze, nem tudván, hogy milyen sokk vár rám.’ ‘És akkor kapta a hírt apja időelőtti haláláról, gondolom,’ kérdezte Gehlen acélos hangon. A kegyetlen feltételezéstől elképedve Zlatko felpattant a székből és szinte kiabált, ‘Mit ért időelőtti halál alatt, tábornok?’ Gyanította, hogy Gehlen valami rémeset tud az apja haláláról – vagy egy hírszerző trükköt próbál ki rajta? Zlatkónak úgy tűnt, mintha Gehlen mosolyogna, sokkal inkább a szeme, semmint az ajka, de eltökélt volt, hogy idomul a tábornok észjárásához és kényszerítette magát, hogy lecsillapodjék. ‘Megválaszolom a kérdést, ha eljön az ideje, Zlatko, de előbb had’ jussak a saját történetem végére. Akkor több értelme lesz.’ ‘Rendben, amíg emlékszik rá, hogy tartozik nekem egy magyarázattal, tábornok.’ ‘Bírja az ígéretemet, Zlatko.’ Gehlen előre látta annak a lehetőségét, hogy őszintesége a végén vonzani fogja ezt a fiatal, de – zsidó származása ellenére – rendkívül értelmes egyént, belekezdett a történetébe. ‘Feltételezem, hogy olvasott rólam, de bármit is tettem, az félreérthető vagy más megvilágításba is helyezhető. Amint tudja, Zlatko, a háború alatt én voltam a német hírszerzésnek az orosz fronttal kapcsolatosan megbízott felelőse. Néhány évvel azelőtt, hogy a háború elkezdődött, voltam olyan szerencsés, hogy kapcsolatot teremthettem az NKVD értékes tisztjeivel, és az összeszövődésünk még ma is érintetlen…’ Zlatko egy köhintéssel udvariasan félbeszakította Gehlent. ‘Meg vagyok lepődve, hogy ezt nekem elmondja, tábornok. Én ezt Jugoszláviába való visszatérésem után jelenthetem. Feletteseim el lennének ragadtatva, higgye el nekem.’ Zlatko úgy is érthette, ahogy mondta, gondolta Gehlen, de még ha meg is teszi, ez használhatatlan lesz a jugoszlávok számára. Ki hinné el ennek a zsidógyereknek, hogy a híres Gehlen valaha is az igazat elárulta neki? Másrészt, átszaladt a tudatán, hogy 300
cukkolja Zlatkót, mielőtt a végső csapást elhelyezné. ‘Nem hiszem, hogy ez okos lenne, Zlatko. Végülis, annak az értékes érmének a birtokában, jobban kell ezt tudnia.’ Mégis, Zlatko folytatta a próbálkozásait, hogy rájöjjön, mi tette Gehlent ennyire bizalmassá. ‘Tudja, ebben az esetben talán téved. Tudom, hogy kötelességem mindazon zsidókat megvédeni, akik viselik ezt az érmét, de maga nem minősül olyannak, hogy ebben részesüljön…’ Gehlen pontosan tudta, hogy ez mit jelent, de csak bólintott, és Zlatko folytatta, ‘Tételezzük fel, hogy én a JKP elkötelezett tagja vagyok. Mit gondolna akkor?’ Bármit is gondolt ekkor Gehlen, Zlatko képtelen volt kitalálni, de nem is látott az érzelem nélküli arcán semmit sem. Olyan hideg és számító volt, hogy akár pókerjátékos is lehetett volna. ‘Nem hiszem, Zlatko. Sohasem álmodtam arról, hogy bizalmas barátjának fog tekinteni, de emlékezzen a legfontosabb dologra: soha sem adnék ki semmit sem magának, sem másnak, hacsak nem lennének biztosítékaim arra, hogy az biztonságos.’ Egy udvarias mosollyal az arcán, míg Zlatko válaszára várt, Gehlen egy újabb brandyt töltött mindkettőjüknek. Zlatko biztos volt benne, hogy Gehlen kezében az adu. Átlátta, hogy a tábornok valami retteneteset tud, különben nem adott volna ki bizalmas információt. ‘De én nem adtam semmiféle biztosítékot, tábornok.’ ‘Igaz, de nincs is szükségem bármiféle biztosítékra. Amikorra én befejezem az én történetemet, meg fogja állapítani, hogy mennyire igazam is volt.’ Gehlen folytatta, hangsúlyozva, hogy közlésének oka, miszerint behatolt az NKVD-be, az volt, hogy bemutassa őszinteségét. Be van biztosítva, hogy bármi információt is átad a kapcsolatának, az nem elegendő a másik életének a veszélyeztetéséhez, de ahhoz épp elég, hogy megzavarja az oroszokat, s ne folytassák tovább az ellene irányuló propagandát, mely valójában már kínosnak bizonyult. Hogy Zlatkót tovább hergelje, Gehlen jelezte, még többet is kész elárulni. Elmesélte, miként is kezdődött 1927-ben, amikor a németek tiszteket cseréltek az oroszokkal. Azt is elmondta neki, hogy hány értelmiségi vált csalódottá a mód miatt, ahogy Sztálin megváltoztatta a kom301
munista rendszert, Marx, Engels és Lenin tanításai ellenére. Sztálin mindazonáltal felbérelte a gyilkost Tito marsall életére törve. A helyzetnek köszönhetően az Abwehr számára könnyű zsákmánnyá váltak, amely a végsőkig kihasználta őket, pontosan úgy, ahogy Zlatko UDBA-ja kihasználja az embereit otthon és külföldön, nem is említve a külföldieket és a Jugoszlávián belüli kisebbségeket. Néhányukat, akikről fölfedezték, hogy a németeknek dolgoznak, Szibériába küldték, míg mások egyszerűen csak golyót kaptak. Nem számított, hogy mi történt velük, a németeknek mindig sikerült helyettesítőket találniuk, hogy elérjék a céljukat. ‘Néhány hónappal a háború befejezése előtt már láthattam a véget. Egy hetet a családommal töltöttem, és elhatároztam, hogy a feleségemnek és a gyerekeknek Bécsbe kell menniük, ahol a feleségemnek rokonai voltak. Tudatában voltam, hogy ők is esetleg a háború áldozatai lehetnek, de akkor ez volt a legjobb, amit kigondolhattunk. Untatom a történetemmel, Zlatko?’ ‘Egyáltalán nem. Kíváncsian várom, hogy miként találkozott az apámmal.’ ‘Ahogy el tudja képzelni, a kapcsolattartás volt a legnehezebb. Tudtuk, hogy habár esetleg a telefon működik, képtelenek leszünk biztonságosan beszélni. Annak a veszélye, hogy később követhetnek, nagyon fontos szerepet játszott. Feleségem és két gyermekem azonnal távozóra vette, és ha nem tudják megtalálni a rokonokat, feleségem egy kis hirdetést helyez majd el a bécsi operaház északi falán. Minden délután nagyjából négy óra körül egy másik irányból halad el majd a fal mellett, azt a benyomást keltve, hogy érdektelen sétáló, de nem fog megállni. Ha a járdán a közelben egy fekete keresztet lát, akkor megadja a címét valamelyik üregbe helyezve, amelyről korábban megegyeztünk, valami olyasmi, mint a holt levelesláda.’ Amikor a családom elhagyta Berlint, én Bajorországba mentem. Az egyik elhagyott helyi bányatáróban fém kazettákba zárva elhelyeztem minden értékes dokumentumomat. Tudom, ez hihetetlennek hangzik. Pontosan ugyanezt gondolták a katonáim is. A segítségükkel betonnal lezártuk a bejáratot. Aztán levettük az egyenruhánkat és azzal az ígérettel távoztunk, hogy pontosan egy év múlva találkozunk. Visszatértem Berlinbe, és amint a háború302
nak vége volt, autóstoppal sikerült egyedül Bécsbe jutnom. Reméltem, hogy ekkorra már a helyzet sokkal tisztább lesz.’ ‘Bécsbe érve megtaláltam feleségem rokonai házát, de az romokban volt. Rögtön az után a Bécsi Operaházhoz mentem. Micsoda öröm! Találtam ott egy kis hirdetést, mely így hangzott, “Egy elveszett arany érme megtalálójának pénzjutalom.” Ezt követte egy telefonszám és egy név. Tudtam, hogy ez csak ő lehet. Sok ember volt az utcán, de valahogy el tudtam helyezni a fekete keresztet a járdán. Ahelyett, hogy eltávoztam volna, elrejtőztem a fali üreg közelében, és délután négy óráig vártam. Pontosan abban az időpontban láttam a hirdetés előtt elmenni őt, és aztán az üreg irányába nézni. ‘Ebben a pillanatban nagy kísértést éreztem, hogy odamenjek hozzá és átöleljem, de sikerült visszatartanom magam. Egy kb. negyvenes férfi követte. Azt kérdeztem magamtól, most aztán mi legyen, Reinhard? de akkor már túl késő volt. Feleségem elhelyezett egy papírdarabot, nem lévén tudatában, hogy követték. Óvatos volt, de nem eléggé. A férfi látványától hideg kúszott végig a gerincemen. Nem volt sem német, sem orosz, sokkal valószínűbb, hogy balkáni volt. Köszönhető annak, hogy úgy döntött, megvárja azt, aki majd a céduláért jön, követni tudtam a feleségemet. Biztos voltam benne, hogy az az ember tudja, hogy hol lakik, és ez a tudás nagy aggodalommal töltött el engem.’ ‘Mikor elérte a Franz Joseph Strasse 49. számú házat, ahol a fiammal és a lányommal együtt lakott, elhatároztam, hogy várok sötétedésig. Ahelyett, hogy a közelben várakoztam volna, sétálni mentem, és a háztól nem messze egy kis parkban találtam magam. A park felé menet még azt is sikerült megállapítanom, hogy kié a ház – az ön apjáé volt. Ahogy sétáltam a park mentén, megpróbáltam visszaidézni az apja nevét. Tudtam, hogy ismerem, de a kétségbeesett állapotomban nem jutott eszembe. Ha velem lettek volna a mappáim, nem tellett volna öt percembe, hogy rájöjjek, amivel meg tudom védeni az életét.’ Zlatko Gehlen gondolatán meglepődve kérdezte, ‘Mit jelent ez, tábornok? ‘Mindent a maga idejében, Zlatko. Had’ fejezzem előbb be a történetemet, és aztán megválaszolom a kérdéseit.’ Bár csalódott volt, Zlatko hagyta Gehlent, hogy folytassa. 303
‘Nagyjából este nyolckor gyengén megkopogtattam az ajtót, és az apja válaszolt, érdeklődve, mielőtt kinyitotta volna az ajtót. Úgy mutatkoztam be, mint a feleségem unokatestvére, mert úgy egyeztünk meg, hogy a lánykori nevét fogja használni. Az ön apja beengedett és behívott a gyönyörűen berendezett dolgozószobájába. Amint láthatja, ez annak teljes másolata, kivéve néhány bútort. Én várakoztam, ő meg elment a feleségemet hívni.’ ‘Családunk újraegyesülése, mint gondolhatja, leleplezett minket. Az apja megtudta, hogy félrevezették. Mégis, mielőtt elmondhattam volna neki, hogy valójában ki is vagyok, a feleségem kért, hogy mutassam meg neki az érmét, melyet viseltem – ahogy maga is teszi. Míg vizsgálgatta, megragadtam az alkalmat, hogy mentegetődzek a félrevezetése miatt, és elmondtam a valódi nevemet. Sokkolta a név. Azt is mondtam neki, hogy nem mondhattam el neki az ajtóban, mert a feleségemet ezen a délutánon követték. Akkor azt hittem, hogy az apja szintén zsidó, de később megtudtam, persze, hogy az anyja az, aki zsidó.’ ‘Azután beszélt nekem magáról és anyjáról, Irénéről, és a nagyapjáról, Joakimról. Azt mondta nekem, amikor az éremről kérdeztem, hogy ő is kapott egyet, de maga az, aki viseli. Ha mondta volna nekem, hogy ki adta neki, figyelmeztetni tudtam volna őt, de nem kérdeztem erről. Aztán elmondta nekem az anyja sorsát. El tudja képzelni, hogy akkor hogy éreztem magam?’ ‘Az a kormány, melyet nem sokkal korábban képviseltem, volt a felelős anyja bebörtönzéséért, és a sorsom most az ő kezében volt. Egy rossz mozdulat, és akkor én a nürnbergi perben találhattam volna magam. De tévedtem, nagyot tévedtem.’ ‘Ekkor volt, hogy megismertem felebarátaival kapcsolatos hozzáállását. Itt voltam én, a rendelkezésére állva, közvetett felelősséggel az anyja eltűnéséért, és mégis az én jelenlegi helyzetem miatt aggódott. Megkérdezte, hogy mik a terveim, és nagyjából elmondtam neki mindazt, amiről gondoltam, hogy tudnia kell. Elfogadta, mint tényeket. Úgy tűnt nekem, hogy az érmének nagyon nagy volt a hatása, a kezdeti dühe ellenére, amin végül is uralkodni tudott. Éjfélig beszélgettünk. Akkor azt kérdezte tőlem, mért voltam biztos abban, hogy a feleségemet követték. A magyarázatot, melyet nyújtottam, elfogadta. Akkor megdöbbentett en304
gem és még most is, amikor a doktorra gondolok, hogy mennyire tisztában volt a rendőrség megfigyelési módszereivel.’ ‘Azt javasolta, kiküldhet egy fiatal fiút egy másik környékről, hogy holnap szedje össze az elhelyezett címet. A fiú azután a pályaudvarra megy, és ott elégeti. Visszafele úton bemenne egy házba, ugyanabban az utcában, ahol apja lakott, de hátul távozna. Ugyanakkor az apja a házzal szemben várakozna. Amikor a gyerek belépett, a kísérője valószínűleg várakozna rá, vagy érdeklődne a szomszédságnál.’ ‘Miután rájönnének, hogy a fiú nem arról a környékről való és távoznának, az apja követhetné őket, hogy megtudja, honnan is jöttek. Amikor ezt tudjuk, el tudjuk dönteni, hogy mennyi időt igényel tervünk második részének elkészítése…’ ‘Higgye el nekem, el voltam kápráztatva, és most még inkább meglepő a furfangossága. Javasoltam, hogy majd én követem az embert, de elutasította. Úgy érvelt, hogy ha igazam volt abban, hogy ez egy ügynök, akkor valamikor már látta a képemet valahol. Még arra is bíztatott, hogy fessem be a hajam és borotváljam le a bajuszom. Tudtam, az apjának igaza van, és beleegyeztem.’ ‘És elhiszi-e? Minden úgy történt, ahogy az apja előre jelezte. Az ügynök követte a fiút, érdeklődött utána, aztán eltűnt az orosz zónában. Apja éppen annyira türelmetlenül várta, mint mi, hogy elhagyhassuk Bécset, de különböző okok miatt. Vállalta, hogy megszondázza az amerikaiakat, és mint utolsó segítséget, használja a csalimat – a Bajorországban tárolt dokumentumokat, melyek az Oroszországon belüli titkosszolgálatokban lévő emberek nevét tartalmazták. Apja a feladatnak ezt a részét olyan kitűnően végezte el, mint egy hivatásos tárgyaló. Alkudozása elején a nevemet titokban tartotta. Az érdekelt amerikai tisztet nem is érdekelte a történet folytatása. Apja elment az amerikai katonai hírszerzőkhöz és megemlítette a dokumentumokat. Az amerikai hírszerző tiszt az égig ugrott örömében.’ Gehlen kellően óvatos volt, hogy ne említse Zlatkónak, hogy mik is voltak valójában azok az elrejtett dokumentumok – az atombomba tervei, melyeket Hitler nem tudott időben felhasználni. 305
Gehlen folytatta: ‘A tiszt Washingtonnal lépett kapcsolatba, míg apja a szomszéd szobában várakozott. Szerencsére, Allan Dulles a helyén volt. A tisztet utasították, hogy tegyenek föl engem az első Németországba menő repülőre, megintcsak úgy, hogy elkerüljék, hogy az oroszok észrevegyenek, ami bonyolíthatta volna a körülményeket és Ausztriából az orosz erők visszavonásának a lehetőségét. Onnan én Washingtonba repültem. Családom később csatlakozott hozzám.’ ‘Bécsi indulásom előtt megesküdtem, ha bármi történik az apjával, mielőtt a dobozaimat kinyithatnám, biztosítékot kérnék, hogy magával semmi se történjen. Üres ígéretnek látszhatott, de higgyen nekem, eltökélt voltam, hogy végrehajtom. Három hete voltam már Washingtonban amikorra esélyem támadt, hogy meggyőzzem az amerikaiakat: az oroszok azok, akiktől tartaniuk kell. Megadtam nekik a bányajáratok pontos helyét. Három hét múltán megkaptam a dokumentumokkal teli fémdobozokat.’ Kétszázötven doboz volt. Gehlen szintén eltagadta azok valódi értékét az amerikaiak elől, semmit sem mondott az atombombáról. ‘Amint mondtam, a családom csatlakozott hozzám, és egy katonai területen éltünk, ahol éjjel-nappal őriztek minket. Először éreztem magam biztonságban a háború befejezése óta. Tudtam, keményen kell dolgoznom, hogy elnyerjem azok bizalmát, akik gyanakodva néznek rám. Aztán megkértem az amerikaiakat, hogy rendezhessem a dokumentumokat, melyek zömmel német kódolással lettek megírva, eltekintve néhánytól, amely oroszban volt. Mellém osztottak számos ex-náci tisztet és katonát, zömmel hadifoglyokat, akik segítettek az osztályozásban. Nagy gondosságot igénylő feladat volt. Azt mondták nekem, hogy az apja éppen a háza eladásával foglalkozott és készült arra, hogy Ausztriát elhagyja és Jugoszláviába költözzön.’ ‘Amíg én Bécsben voltam, az elutazásom előtt az apja mondta nekem, miként kísérte el maga Rankovićot tolmácsként, és hogy az ő javaslata volt, hogy az apja menjen vissza Ausztriába és várjon a magától jövő hírre. Ez az információ állandóan a tudatom mélyén tekergett, még akkor is, amikor Amerikában voltam.’ ‘Most, hogy a dokumentumaim birtokában voltam, időrendben átmentem rajtuk. Tudtam, hogy valami történt 1937-ben, de 306
nem tudtam visszaidézni. Ahogy a dokumentumokban kerestem a vezérfonalat, megtaláltam a szerencsétlenség lehetséges kapcsolatát. A következő reggel azonnal kapcsolatba léptem Allan Dullesszal. Ő táviratot küldött a bécsi amerikai követnek, de már túl késő volt. Az apja már elutazott és átlépte Jugoszlávia határát. A bécsi amerikai követ ennek a táviratnak a hatására riasztotta a kollégáját a belgrádi amerikai követségen. Szerencsétlenségünkre, eléveszítettük az apja nyomát, legalábbis egy pillanatra.’ ‘Mi volt a sürgősség oka, tábornok? Mit talált a dokumentumai között és miként keveredett az apám abba?’ ‘Nincs erre egyszerű magyarázat, Zlatko.’ Gehlen hazudott, főleg azért, mert nem hozhatott mindent nyilvánosságra. Ez talán egy másik szerencsétlenséghez vezethetett volna, talán nagyobbhoz, mint egy holttest – sokkal inkább milliók halálához. ‘Az információink szerint az apja egy szörnyű titkot ismert – egy olyan titkot, ami az életébe került. A magáé is elveszne, ha valaha is kitalálná a titkot. Ez az, amiért azt a különös jelet látta Moša Pijade és Ranković tábornok között. Ez lehetett az oka, hogy Ranković utasította az apját, menjen vissza és várjon a magától jövő hírekre. Ha nem teszi, talán még ma is élne.’ Könnyeitől Zlatko alig tudott beszélni. ‘Meg tudná-e mondani, tábornok, miért halt meg az apám és hol van a sírja?’ Gehlen fölállt és odament, ahol Zlatko ült. Kezét a vállára tette és együtt érző hangon mondta. ‘Nem, Zlatko, nem tudom magának megmondani. Nem most. Lehet, hogy egy nap a jövőben. Ki tudja? Azt tudom mondani, hogy az apját a kommunisták mészárolták le, mert ismerte azt a szörnyű titkot...’ Zlatko élesen megszakította. ‘De képtelen vagyok megérteni. Az apám segítette Mošát és Titót. Miért engedték meg, hogy ez történjem? Azt mondták nekem, hogy apámat a Szent keresztes vitézek ölték meg.’ Gehlen csaknem elveszítette önuralmát. ‘Ez baromság, Zlatko. Az apja még csak közel sem volt Fruska Gorához, a Szent keresztes vitézek fő telephelyéhez. Elmondom, hogy mi történt, így maga is meg tudja ítélni.” Gehlen aztán elmondta neki Pijade tervét, hogy miként is hozza vissza Jugoszláviába Ante Pavelićet. Gehlen azt is elmagyarázta, hogy a tervet valójában Sztálintól kölcsönözték, ahogy 307
Sztálinnál kiállta a próbát a TRUST nevű recept. Aztán leírta a küldöttséget, melyet a leginkább megbízható helytartó vezetett, és aki elment Jugoszláviába, és maradt az egyetlen élő lélek, aki pontosan tudja, hogy mi történt. ‘Mindazon kiszolgált katonák, akik Európában szétszóródtak, Spanyolországban, Franciaországban, Olaszországban és Ausztriában gyűltek össze, és sürgették a vezetést, ragadja meg az alkalmat, hogy folytassák a harcot, ami újabb vérfürdőt eredményezett volna. De a római katolikus hierarchia más véleményen volt. Ez mentette meg Pavelić életét. Azonnal felismerték a kommunisták olcsó eszközét abból a célból, hogy Pavelićet a kezükbe kaparintsák.’ ‘Eltekintve a kommunista sikerektől, hogy eltemessék azokat a küldöttségi tagokat, maradt még egy rejtély – hogyan tévesztették el a csoport vezetőjét? Ez nem csak az illetékességi körömön kívül van, de a honfitársaién is, Zlatko. Az ő akkori szerepe örökre titok marad. Megmentve az életét, a kommunisták bizonyára sikeresen építették őt a horvát menekült szervezetekbe, ahol az alvó ügynökük lett. Hogy milyen magyarázatot adott Vatikánba való visszaérkezése után Pavelićnek, azt nem tudom. Bármit is mondhatott, egy valami bizonyos – abbeli tévedése, hogy megtalálja a Szent keresztesek vitézeit, kétségtelenül megmentette Pavelić életét. Minthogy túl közel volt Jugoszláviához, és esetleg Vatikánra is szégyent hozhat, Pavelić kiutat keresett Európából. A választási lehetősége fölöttébb korlátozott volt. Bizonyára szeretett volna az USA-ba menni, de az amerikai törvények alapján udvariasan elutasították azon az alapon, hogy ő volt az, aki az USA-nak hadat üzent. Kétségbeesetten keresett menedéket, Pavelić végül Argentínába mehetett – mely az ex-náci testvériség otthona. Bár kellően távol volt Jugoszláviától, mindig veszélyeztetve érezte az életét. Gyógyíthatatlan paranoiássá vált.’ Gehlen itt megszakította a történetét. ‘Ki mondta magának, hogy az apját a Szent keresztes vitézek ölték meg?’ Zlatko, aki Gehlen elbeszélésének minden részét követte, felismerte, mennyire nem lett kimerítően informálva. Úgy tűnt neki, hogy Gehlen többet tud, de nyilvánvaló okok miatt csak azokat a dolgokat említi, amelyeket maga is megtalálhat, ha utánamegy. Nem jelentett semmit, hogy valójában személyesen ki 308
ölte meg az apját, mert akárki is volt, az kommunista volt. De miért tette? Amint egyenesen Gehlen szemébe nézett, észrevette, hogy az várja a választ. ‘Sajnálom, hogy megvárakoztattam, de gondolkodtam azon, amit nekem mondott, s bizony még kevésbé van értelme, mint korábban volt. Apám haláláról Ranković tábornok beszélt.’ Zlatko elmondta Gehlennek, hogy Ranković miként viszonyul ehhez a változathoz. Ranković szerint doktor Tauber találkozni akart magával Titóval. Valaki Zágrábban azt mondta neki, hogy Tito a Szent keresztesek vitézeivel harcol, akik, ha nem számolják fel, veszélyt jelentenek, ami hosszabb távon akár Jugoszlávia létét is fenyegetheti. Ahelyett, hogy megvárta volna a kíséretet, amit Zágrábban felajánlottak neki, Ottó Tauber önkéntesen elhagyta Zágrábot, hogy megtalálja Titót Fruska Gorában. Útja során az ellenséges erők és a partizánok közötti csatába keveredett, és nyilvánvalóan tévedésből megölték. Gehlen tábornok alig hitt a fülének, hogy Zlatkóval valami ilyesmit meg tudtak etetni. Miért nem kérdezte meg, hogy hol van az apja sírja? Akkor exhumálást végeztethetne, ami igazolná, hogy az apját megölték. Meglepetése ellenére elhatározta, hogy többet is elmond, hogy valamiféle köldökzsinórt nyújtson neki – vagy inkább csábítsa, hogy maradjon Németországban? Amíg az elméje cikázott, elhatározta, hogy előbb megkísérli a csábítást. ‘Nem tudom, hogyan mondjam el magának, hogy mi volt az igazi ok, amiért az apját megölték. Amíg én a BND tisztje vagyok, nem adhatom ki, tekintve, hogy ez a bizalmas információ a hivatalé. Mégis, megnyugtathatom, hogy az apja azért halt meg, mert egy borzalmas titok ismeretében volt. A titok, ha ma nyilvánosságra hoznánk, felboríthatná Jugoszlávia érzékeny egyensúlyát, és egy újabb háború lehetőségét gerjesztené. Nem hiszem, hogy az országom készen áll arra, hogy egy ilyen kockázatot vállaljon. Mégis, egy nap, amikor leköszöntem a BND-től, vagy kényszerítenek arra, hogy távozzak valami ok miatt, a becsületszavamat adom rá, hogy megtudja az igazat. De figyelmeztetnem kell magát, hogy egy ilyen kijelentés a maga és a közvetlen közelében élők életébe is kerülhet.’ Zlatko most megértette, hogy Gehlen tudja a teljes igazságot. Meglepte, hogy Gehlen csak a féligazságot fejtette ki, de érezte, 309
hogy mögötte valami borzalmas fenyegetettség van. Nyilvánvaló volt számára, ámbár nem tudta annak nagyságrendjét felmérni, hogy a kérdéses titok már az apja életébe került, és Moša Pijadéhoz kapcsolódik. Gehlen burkolt célzása, hogy esetleg a BND elhagyására kényszerülhet, rávezette őt, hogy mekkora nyomás alatt kell ennek az embernek élnie, mégis Zlatkónak fölajánlja a segítségét. Ettől megdöbbent, miközben eszmeileg kereste a kulcsot. Majdnem elfeledkezett Gehlen jelenlétéről, de a tábornok egy hirtelen kérdéssel emlékeztette őt erre. ‘Miért nem marad velünk Németországban? Több mint örülnék annak, ha a munkatársaim között tudhatnám. Ha úgy dönt, hogy marad, számos lehetőség kínálkozik a maga intelligenciájával és képességeivel rendelkező ember számára. Ha közénk áll, akkor megismerheti az apjával kapcsolatos igazságot is. Nemde ez az, amit óhajt, Zlatko?’ Félig figyelt oda Gehlen szavaira, Zlatko ekkor azt a benyomást keltette, mint egy álmodozó, holott csak az anyján gondolkozott. Hogyan is tudná bármikor elfeledni őt? ‘Tudja-e azt is, hogy mi történt az anyámmal, Gehlen tábornok?’ Gehlent meglepte Zlatko hirtelen témaváltása, és elismerte, hogy nem tudja. ‘Feltételezem, hogy kiengedték, de hogy pontosan mi történt vele, az ismeretlen, legalább is a számomra. Ha időt ad nekem, megtalálhatom.’ Micsoda önbizalom, gondolta Zlatko. Egy teljesen idegen biztosítja őt, hogy megtalálja az anyját – megoldja a rejtélyt, amely megoldatlan maradt az elmúlt hat évben, annak ellenére, hogy az ő saját hazájában minden kísérletet megtettek. Aztán valamire visszaemlékezett. ‘De még nem mondta el nekem, hogy hogyan és miért bízik meg bennem annyira?’ Gehlen már várta kérdést. Mi lenne a legjobb módja, hogy a legkisebb fájdalmat okozza Zlatkónak? ‘Ha sürget, hát nincs más választásom, s higgye el, nem lesz örömteljes. Említette, hogy tolmácsként működött Ranković mellett a Scott dandárparancsnokkal való tárgyaláson. Egyáltalán magtudta-e, hogy mi történt a hadifoglyokkal Jugoszláviába való visszatérésük után?’ Gehlen éles szeme figyelte Zlatko arcát, nem látott okot a riadalomra. Most már tudta, hogy Zlatko valószínűleg nem lehet a JKP belső sejtjének a tagja. 310
‘Hogy őszinte legyek, nem törődtem azzal, hogy megtudjam. Én csak annyit tudok, hogy a rabok egy olyan rendszernek voltak a részei, amely nem csak a zsidók megkínzásáért és lemészárlásáért volt felelős, hanem a saját honfitársaikért is. Ami engem illet, mivel többségük közvetlenül felelős volt, az volt a hitem, ha bűnösnek találtatnak, azért az életükkel kell fizetniük. Lehet, hogy ez a maga számára kiélezettnek és kegyetlennek tűnik, de ha módja lett volna látni, mit tettek a zsidókkal, tudná, hogy csak nagy szerencsével volna elkerülhető hasonló büntetés.’ Ekkor Gehlen felpattant a székből, és szinte kiabált. ‘Ez hihetetlen. Az UDBA különleges részlegének volt az alkalmazottja, és nem tudja, hogy mi történt a honfitársaival. Had’ mondjak el magának valamit. Ha valaki más mondja azt nekem, amit most maga, akkor a legnagyobb hazugnak nevezném a földön.’ Elbizonytalanodva és a látóhatáron vihart érezve, Zlatko sehogy sem tudta elfogadni, hogy egy ilyen magasrangú német tiszt elveszítse az önuralmát, hacsak erre valami halálosan komoly oka ne lenne. ‘Mit kellene ahhoz tudnom, hogy igazoljam, nem hazudok, tábornok?’ Most Gehlen tábornok kutyaszorítóba került. Elismerte, hogyha nem mondja ki pontosan, mire gondol, akkor örökös kétségeket hagy ennek a fiatal zsidónak a tudatában. ‘Tudatában van annak, hogy a kormánya a felelős a háború utáni legnagyobb mészárlásért? Maga része volt ennek.’ Gehlen szinte kiköpte a szavakat. Zlatko számára természetes volt, hogy mindenkit, aki részt vett a zsidók megaláztatásában és népirtásában, a saját méregkeverésének adagjával kell megbüntetni. Azt mondta: ‘A zsidók egyetlen bűne a származásuk volt, amit az Usztasa nem ismert el. Semmi szükség nem volt arra, hogy mint az állatokat levágják őket, csak mert zsidók voltak. Nem gondolja, hogy annak, amit számtalan ártatlan emberrel tettek, a hadifoglyokkal kellett megfizettetni az árát?’ Komolyan belegondolva Zlatko anyjának a sorsába, Gehlen részvétet érezhetett a fia nézetei iránt, de semmi módot nem talált, hogy igazolja azokat. Miként igazolhatna olyasmit, aminek semmi köze nincs ahhoz, ami a háború alatt történt? 311
‘Értem, hogy miért érez annyira szigorúan ezzel kapcsolatban, főleg a közvetlen tapasztalatai miatt, de nincs olyan mód, hogy maga vagy bárki más igazolhatná közel félmillió idős ember, asszony, fiatal gyerek és beteg hidegvérű legyilkolását. Komolyan úgy véli, hogy ez volt a helyes cselekedet?’ Hitetlenség látszott Zlatko arcán, mikor válaszolt, ‘Honnan származik ez a szám? Nekünk azt mondták, hogy a szövetséges erők mintegy hetvenezer hadifoglyot fogtak el Ausztriában és Olaszországban. Honnan ered ez a szám?’ Most már Gehlen végképp meggyőződött arról, hogy Zlatko valóban érdektelen abban, ami történt. ‘Amit most mondott, az úgy igaz, de a különbséget azok az emberek teszik ki, akik a zűrzavarból még az előtt próbáltak elmenekülni, mielőtt a partizánok lezárták volna a határokat. Ők nagyon jól tudták, hogy mi történt volna velük, ha nem menekülnek el.’ Egy pillanatra megállva, Gehlen felkészült a vallomásra, amiről tudta, hogy be fog következni. ‘Mi is felelősök vagyunk a rémtettekért, de akkor háború volt. Ami Bleirburgban történt, az azután volt, hogy a háború már végetért. Ez bizony nagy különbség.’ Zlatko könnyáztatta arca kifejezte a gáttalan érzelmeit mindazok iránt, akiket legyilkoltak. A székébe rogyott. ‘Istenem, mit tettem én azokkal az ártatlan emberekkel? Miért vettem részt benne? Mi kényszerített engem arra, hogy azt tegyem? A bosszú annyira vakká tett?’ Fejét a kezébe temette, mintha el akarná rejteni a szégyenét és a bűntudatát. Ámbár Gehlen sajnálta Zlatkót, nem tehetett semmit. Egy ideig hagyta, hogy kisírja magát, aztán közelebb lépett hozzá. Kezét a vállára tette, és atyai vigasztalást nyújtott. ‘Emlékeznie kell, Zlatko, hogy a sorsunkat néha láthatatlan erők irányítják. Bárminek is nevezze – Istennek, Mózesnek, Mohamednek vagy Allahnak – egyre megy. Sok ember elítéli a németeket, mert minket egy sátáni ember kormányzott, akinek sikerült velünk elfogadtatnia, amit tenni készült. Nem találok mentséget, nem is akarok, de eljön az idő, amikor a bűn kellőképp sarokba lesz szorítva. Haragja és valószínű a bosszúvágya elvakította az ön emberies lényegét. Azokat a tulajdonságait a gyengeség pillanatában félresöpörte – az igazságnak sokan képtelenek megfelelni. Mindannyi312
unknak fizetnünk kell a tévedésünkért, s ha nem tanuljuk meg a megfelelő túlélési módot, akkor bizony mindahányan meglátjuk saját pusztulásunkat.’ Gehlennek a felelősséget a válláról levenni szándékozó, lágy szavai megvigasztalták Zlatkót, aki rájött, hogy már késő bánkódnia a rendszer embertelenségén, amelynek a képviselője. Ha tudná, sem tagadná a felelősségét vagy a bűnét, de nem tudja elfogadni azoknak amiatti kiáltó bűnösségét, akik a háború utáni anarchia s a minden emberi lényeget és jólétet az egész jugoszláv népességben szétverő totalitárius rendszer bevezetése felelőssége elől el akartak futni. Most, hogy elemezte a helyzetet, rájött, hogy Gehlen miért beszélt annyira nyíltan neki a saját múltjáról. Az ő oldaláról semmi nem volt, amitől félnie kellene, hogy Zlatko a kommunistáknak feltárja. Még ha el is mondaná a feletteseinek, mi célt szolgálhatna? A szemében ők mind bűnösök voltak – legalább annyira, mint Gehlen, ha nem jobban. Számításba véve, hogy mindez a háború után történt, nyilvánvalóvá vált számára, hogy a nagyobb bűnt akkor követték el, amikor az igazságszolgáltatásnak kellett volna helyet adniuk – a vak gyűlölet helyett, és ami a nemzet irtását eredményezve. Tekintet nélkül arra, hogy Zlatko mit érzett azok iránt, akik Horvátország zsidóinak kiirtásáért voltak felelősek, nem tudta igazolni ártatlan nők, idős emberek és különösen gyermekek megölését. Minél többet gondolkozott ezen, annál levertebb lett. Amikor végül fölemelte a fejét, rájött, mennyire egyedül van. Egyedül egy idegen országban, és igazságszolgáltatást keres egy olyan emberrel szemben, aki több törvénytelenséget követett el a saját népén, mint a megszálló erők a háború alatt. Nyilvánvaló lett, hogy apja halála okának hatalmas jelentőséget kell hordoznia, nem csak személyesen az ő számára, de eltűnt anyja és a horvát emberek számára is. Isten a tanúja, esküszik, hogy semmi áldozat nem lehet túl nagy ahhoz, hogy megkeresse a végső igazságot.
313
15. Zágráb, 1951 A Jugoszláviába visszafelé vezető útján Zlatko mélyen lehangolt volt. Annak a ténynek, hogy csak keveset tudott Franjo Rukavinából, a felkészített merénylőből kihúzni, nem volt túlzott jelentősége. Lehangoltságát az gerjesztette, hogy megtudta, mi történt négyszáznyolcvankilencezer emberrel. Megfontolva a tényt, hogy ő Grazban tolmácsként működött a Scott dandárparancsnokkal való találkozón, Zlatko úgy vélte, hogy a borzalmas végkifejlet részben az ő hibája is. Felfogta és elfogadta magára nézve, hogy a saját bosszúvágya, főleg azért, ami az anyjával történt, elvakította az emberi hitét, és megakadályozta őt abban, hogy megfelelően cselekedjék. Minél többet gondolkodott ezen, annál lesújtóbb lett az önmagáról alkotott véleménye. Annak ellenére is elfogadta a bűnösségét, hogy a grazi helyzet valójában az ő hatáskörén túl volt. Megpróbálhatta volna az ellenvéleményét hangoztatni a találkozón, még ha a tolmács minőségében is, de ez nem befolyásolta volna Rankovićot, még akkor sem, hogy az ő megközelítése sokkal ésszerűbb is lett volna. Másrészről, ha megkísérelte volna, most ez kevésbé lenne számára fájdalmas. Közbeszólása, nem számít milyen csekély és jelentéktelen lett is volna, most kielégítené igazságérzetét, még ha a saját esélyeit az kockáztatta volna is abban, hogy anyja megkeresésében a rendszer segítségét elnyerje. Annyi év után még mindig kereste az anyját, a siker legkisebb jele nélkül. A hazájába való visszatérésekor a repülőn való csendes töprengései közben átszaladt az agyán, hogy esetleg Gehlen kitalálta ezt a történetet. Végül is arra serkentette Zlatkót, hogy maradjon Németországban. Megbízhat-e benne ennyire? Zlatko tűnődött. Ha ő a BNDnél lenne, Gehlennek kétségtelenül hasznos lenne, mert nagy tapasztalata van a Szovjetunió csatlós országaiban. Az UDBA a titkosszolgálataik zömébe beépült. Figyelembe véve, hogy Gehlen Hitlert szolgálta, aki a zsidóknak és a szlávoknak egyaránt ősellensége volt, a tábornok számára megfelelő lenne egy ilyen történetet kitalálni. Ha őt csak hülyítette, akkor mi van az amerikaiak314
kal? Ők nem fogadták volna el, hacsak nincs valami nagy dolog a számukra. Ezen gondolkodva megzavarodott. Mégis valami a mélyben azt súgta, hogy kész ténynek fogadja el a történetet. Azt kérdezte magától, hogy ez belülről jött-e, vagy a saját bűne terhe alatt. Mi befolyásolta őt, hogy elfogadja Gehlen meséjét? Aztán visszaemlékezett: ha nem hallott volna korábban Jugoszláviában suttogni azokról, akiket a háború után meggyilkoltak, talán elgondolkozott volna azon, hogy tudatosan félreinformálják – ez minden hírszerző testvériség sajátossága, tekintet nélkül arra, hogy milyen politikai rendszert szolgálnak. Ebben a sajátos esetben bíznia kell az országa korábbi ellenségében. Ez volt a rosszabb rész. Gehlen volt az, aki kezdeményezte a rejtélyes érméről a beszélgetést, honnan is tudhatta volna, ha neki nincs? Vagy nem kapta volna a feleségétől, ahogy mondta? Meg volt arra is a lehetőség, hogy Gehlen Auschwitzban egy szerencsétlentől rabolta el, így megmentve a bőrét a nürnbergi bíróságon. Valami nagyobbnak kell lenni. Zlatko bizonyos volt abban, hogy egyetlen zsidó se adná fel egy ilyen kincsét soha, nem számít, mennyi emberi szenvedést vagy kínzási módot kell elviselnie. Aztán hirtelen a homlokára csapott. Persze. Miként is felejthette el? Gehlen volt az, aki birtokolta az atombomba előállítás tervét. Ennek ismerete önmagában elegendő ahhoz, hogy őt életben tartsa. Amikor már Zágrábban volt, Zlatko feltárcsázta Onisil számát. Eredetileg Pullachból szándékozott neki egy táviratot küldeni, de Gehlen tábornok meggyőzte őt, hogy ne tegye. Zlatkónak rengeteg megbeszélni valója volt vele és Onisil volt az egyetlen barátja, akiben megbízhatott, legalább is ilyen dolgokat illetően. A hívása válasz nélkül maradt. Csaknem éjjel féltizenegy volt, amikor Zlatko úgy döntött, hogy ismét megkísérli felhívni. Ismerte Onisil életstílusát, Zlatko remélte, hogy most már otthon találja. Onisil nagyon szorosan ragaszkodott a karate betartásához – korán az ágyba és kora reggeli kezdés. Ha Onisil telefonja folyamatosan foglalt lett volna, az riasztotta volna Zlatkót, mert ismerte, hogy az UDBA miként dolgo315
zik. Általában mellétették a hallgatót, amikor egy helyet megfigyeltek. Azt bizonygatták, hogy ha így tesznek, azt a benyomást keltik, hogy a lakos otthon van. Aztán egy türelmetlen hívó látogatást tehet oda, és akkor nem csak egy, hanem két madarat is fognak. Míg Zlatko a hallgatóval játszadozott, eszébe jutott Gehlen erősködése, hogy ne lépjen Onisillel kapcsolatba, mielőtt visszatérne. Mi lehetett ennek az oka? Úgy tűnt most néki, hogy a kezdeti megrázkódtatás megakadályozta őt abban, hogy Gehlentől erre magyarázatot kérjen. Miért ragaszkodott ekkora titkolódzáshoz? Azért lehetett, mert tudomása volt róla, hogy őket Ljubljana felé követték, vagy csak egyszerű szakmai ártalom volt? Attól függetlenül, ami Pullachban történt, Gehlennek tudnia kellett, hogy Zlatko a feletteseinek az ott-tartózkodásáról jelenteni fog, de arról is, hogy a helyszínen döntött, a központ megkérdezése nélkül. Lehet, ahogy Gehlen akkor kezdett erősködni, hogy a találkozójuk Pullachban legyen, amikor megtudta, hogy követték őket Ljubljana felé? Ha így van, akkor a tábornok nagyon is sokat tud, gondolta Zlatko. Talán egy nap majd elmondják neki. Végülis neki hat évet kellett arra várnia, hogy megtudja, mi történt a hadifoglyokkal. Úgy tűnt Zlatkónak, hogy Onisil Slavica otthonában tartózkodhat. Bár a múltban számos barátnőjét ismerte, ez alkalommal ez nagyon komolynak látszott. ‘A bosnyák Casanovát végül elkapják’ volt Zlatko kedvenc tréfálkozása, amikor Onisil le akarta kicsinyelni legutóbbi viszonyát. Már majdnem tizenegy óra volt, amikor Zlatko úgy döntött, hogy megpróbálja Slavica számán. Az anyja válaszolt a telefonban, félig aludva, de dühösen, hogy valaki felébresztette. Csak amikor felismerte Zlatko hangját, fogta magát vissza. Az ő indulata nagyon egyszerű volt. Mérgesen támadt rá Zlatkóra, nem a származása miatt, hanem azért, mert ő hozta össze Slavicát Onisillel. Gyakorlatilag semmit sem tudott Onisil ellen szólni, csak azt, hogy utálta a rendőrséget. Már a szomszédjai is felfigyeltek a két zöld bőrkabátba öltözött ifjúra – a jugoszláv rendőrség látható jelére. Slavica anyja hagyta, hogy Zlatko beszéljen, miközben a kérdését fogalmazta. 316
‘Bocsánatot kérek Horvátné asszony, hogy ily későn telefonálok. Beszélhetnék, kérem, Onisillel? Sürgős lenne, de ígérem, nem lesz hosszú.’ Zlatko mentegetődzése ellenére a már nem alvó Horvátné alig tudta elrejteni felháborodását. A késői telefon önmagában is rossz volt, de ugyanakkor az állhatatossága, hogy mi után kutakodik, meglepte őt. Soha sem bízott ebben a zsidóban, még kevésbé merthogy a rendőrségnek dolgozott. Ami azt illeti, Slavica mentegetődzése, hogy Onisil és Zlatko egy különleges szolgálat alkalmazottai voltak, egyáltalán nem számított. Mégis, ő sokkal inkább kibékülne a jólszabott zöld bőrkabátjukkal, mint a durva közkatonai egyenruhával, ami a legalsóbb rangú rendőrt jelenti – azokat, akik a leglelkesebbek voltak a rendszer ellenzőinek körme alá nézni. Tetteti, hogy nem tudja, mi történt, vagy valami másra hajt? gondolta Horvátné azonnal. Talán horgászni volt, mint mindig, vagy csak azt akarja tudni, hogy Slavica mennyit tud? Ki tudja? ha folytatja a beszélgetést, talán előjön a farbával. ‘Nagyon sajnálom, de Onisil nincs itt. Slavica sincs itt – de Zágrábban sincs.’ Horvátné szándékosan szünetet tartott és aztán folytatta, ‘Amennyire én tudom, ő éppen Szarajevóba utazott.’ Ebben a pillanatban úgy érezte, hogy eljött az idő, hogy kései telefonálóját megijessze. ‘Különben is, még ha itt lenne, akkor sem akarna magával beszélni.’ Néhány másodperces szünetet tartott, hogy a megjegyzése leülepedhessen. Elképedve a támadáson, Zlatko megkérdezte magától, ‘Mit tettem vele? Felzaklattam őt valami módon?’ De Horvátné megszakította a gondolatait. ‘Így hát mit akar tőlük, Tauber elvtárs?’ Zlatko dühös lett, hogy elvtársnak szólította. ‘Figyeljen ide! Nem értem magát, Horvátné. Egyáltalán semmi olyat nem tettem, amivel a lányát felzaklattam volna. Tény, ami tény, hogy én mutattam be Onisilt neki, főleg azért, mert nagyon tisztelem őt. Miért ne akarna velem beszélni?’ Horvátné dühös lett, mert Zlatko a közvetítést kihangsúlyozta, ezért így szólt, ‘Ezt maga csak hiszi, de ne legyen ebben anynyira biztos.’ 317
Súlyos hangja azt sugallta Zlatkónak, hogy valami zűrre számíthat. Valahogy nagyon kellemetlenül érezte magát, de elhatározta, hogy egy kicsit tovább érdeklődik. ‘Lehetne egy kissé pontosabb, Horvátné asszony. Rébuszokban beszél. Slavicát elutazásom előtti nap láttam, és amennyire én tudom, semmi olyasmi nem történt köztünk, ami arra utalt volna, hogy nem akar velem szóba állni.’ ‘Nos, az úgy egy héttel ezelőtt volt, nemde?’ Fölemelt hangja sértően hatott Zlatkóra, aki már meg volt győződve, hogy valami rettenetes baj van. Az asszony rossz hangulata miatt úgy érezte, sokkal jobb lenne, ha sokkal udvariasabb lenne. Akkor talán lecsillapodna. Különben semmire sem juthat, amíg nem látja Slavicát. ‘Igen, úgy volt’ ismerte el békélő hangon. ‘Azt akarja nekem mondani, hogy nem hallott arról, ami azóta történt?’ A nehéz helyzet ellenére Zlatko agyába már beugrott. Persze, milyen buta is voltam. De, hogy biztos legyen, megkérdezte, ‘Mi történt, amíg én távol voltam? Ne mondja nekem, hogy összeházasodtak.’ Horvátnének el kellett ismernie, hogy az elején azt gyanította, hogy Zlatko be akarja őt ugratni, de most megváltoztatta a véleményét. Meg volt győződve, hogy Zlatko teljesen őszinte volt hozzá. Nem tudna ennyire meggyőzően tettetni, mert élete legjobb barátjáról van szó. Horvátné a hozzáállását is megváltoztatta, és anyai hangnemben mondta, ‘Mikor jött vissza, Zlatko?’ Zlatko felfogta, hogy Horvátné már teljesen fölébredt, és azt gyanította, többet akar, mint amit kialkudott. ‘Ma este úgy kilenc körül. De miért kérdi ezt, Horvátné asszony?’ Horvátné vacillált, és megpróbált rájönni annak legjobb módjára, miként is közölje a szörnyű hírt. ‘Nos, jó okom van rá, hogy megkérdezzem. Jobb, ha felkészül élete legnagyobb megrázkódtatására.’ Rövid szünet után folytatta, ‘Onisil meghalt.’ Az összetört, szinte szótlan Zlatko képtelen volt elhinni, amit az imént hallott. Biztos valami tévedés lehet. ‘Mit… nem lehet az eszénél… Istenem… Miről beszél Horvátné?’ Horvátné vallásos nevelése kényszerítette őt, hogy valamiféle rokonszenvet érezzen ezzel a jóképű zsidóval szemben, akiben 318
volt annyi bátorság, hogy Isten nevét kimondja. Ha nem Zlatko lenne, hanem a jugoszláv rendőrség más tagja, gúnyolódásnak vélhetné, de Zlatko más volt. Most láthatta. Általánosan ismert volt, hogy Istenre hivatkozni minden kormánytisztviselő számára tilos volt, még a magánbeszélgetésekben is. Mégis, előérzete arra késztette, hogy Zlatkót őszintesége ellenére kissé tovább vizsgáztassa, hogy biztos legyen abban, hogy jól hallotta. ‘Ne tetessen Zlatko. Ez nem áll jól magának.’ ‘Nem tettetek, Horvátné asszony, higgyen nekem. Mit tegyek, hogy meggyőzzem magát? Térden állva kellene könyörögnöm, vagy mit?’ ‘Erre nincs szükség, Zlatko.’ Melegséggel a hangjában szólt, felismerve, hogy bár a rendőrséget gyűlöli, ez a fickó kivétel. ‘Miért adta kölcsön neki a kocsiját, az Isten szerelmére? Ha nem a maga kocsija, akkor talán még most is élne.’ Zlatko nem értette, hogy Onisil halálának mi köze van a kocsijához, hát megkérdezte, ‘Mire gondol, Horvátné asszony? Mi a helyzet a kocsimmal?’ ‘Figyeljen ide Zlatko, Mindenki ismeri az öreg bombáját.’ ‘Mit akar mondani nekem megint?’ Zlatko kezdett türelmetlen lenni. Horvátnét zavarta az állandó közbeszólás, ezért így szólt, ‘Ha megengedi, elmondom magának, amit tudok.’ Mély lélegzetet vett és folytatta, ‘Onisil Zágráb felé hajtva balesetben halt meg, kétségtelenül a maga öreg bombáját vezette. Egy kanyart nem tudott bevenni. Őszintén szólva, csak bámulom, hogy hogyan is tudtak biztonságosan Ljubljanába érni. Slavica azt mondta nekem, hogy a kocsi néhányszor átperdült, mielőtt megállt volna. Mire a mentő kiérkezett, már rengeteg vért kellett hogy veszítsen. Nagyon súlyos állapotban volt, és két napja a belső sérüléseibe belehalt.’ Zlatko azonnal az őket Ljubljana felé üldöző Mercedesre gondolt, és úgy számított, hogy kell lennie valamiféle magyarázatnak – de megálljunk csak, miért hivatkozott Horvátné az öreg bombájára? ‘Ez lehetetlen, Horvátné asszony. Onisil az én új BMW-met vezethette, nem az öreg bombát. A Zastavát néhány hete eladtam.’ 319
Horvátnénak hirtelen leesett a tantusz. Emlékezett rá, hogy Slavica néhány héttel ezelőtt említette neki, hogy Zlatko némi pénzt örökölt és vásárolt egy új kocsit. Nem tudta, hogy azt az indulásuk előtti este leszállították. Mindenesetre nem akarta, hogy Zlatko tudja, hogy Slavica megosztotta vele az értesüléseit, ezért megjátszotta a megzavartságát. ‘Ez új nekem, Zlatko, Slavica azt mondta nekem, hogy Onisil a teljesen összetört Zastavában volt, amiről feltételeztem, hogy a magáé. Ez nagyon különös Zlatko, nemde?’ Anélkül, hogy a választ megvárta volna, folytatta. ‘Az is nagyon különös volt, hogy nem tudták kiemelni őt a kocsiból. A vezető melletti ajtót le kellett vágniuk, hogy kiszabadítsák.’ Zlatko eltűnődött azon, amit hallott, majd önkéntelenül válaszolt. ‘Bizarr. A legtöbb kocsi elveszíti az ajtaját, ha átperdül, különösen, ha a kocsi lejtőn perdül lefelé. Meg vagyok döbbenve, ugyanúgy mint maga. Amikor kértem Onisilt, hogy vigye haza a kocsimat, az nem a Zastava volt, ebben biztos vagyok.’ Horvátné elégedett volt Zlatko magyarázatával. Végül is neki kell tudnia, hogy mit vezettek az odafelé úton. Azt remélte, hogy Slavica visszaérése lehetővé teszi neki, hogy megtudja az igazat. Valahogy kívánta, hogy Zlatko bárcsak ne hívta volna fel, s ne ilyen késő éjjel, leginkább ne ennyire közel a baleset idejéhez. ‘Semmit se tudok erről. Őszintén szólva ez nem tartozik rám, remélem a társai el tudják majd mondani az igazi történetet, Zlatko. Laku noč – jó éjszakát.’ Önkéntelenül válaszolva kívánt neki Zlatko jó éjszakát, még mindig remegő kezében tartotta a hallgatót, észre sem vette, hogy a beszélgetésüknek már vége van. Horvátné hivatkozása az igazságra még mindig a fülében csengett. Kinézett az éppen félig behavazott szomszédos ablakon, és Zlatko szeme benedvesedett, majd a könnyei elkezdtek az arcán leperegni. Hogy történhetett ez? Onisil valóban balesetben halt meg, vagy meggyilkolták? Zlatko gondolatai összezavarodtak, amint Gehlen csábító hangját visszaidézte. A tábornok szavai hirtelen mint egy távoli visszhang jelentek meg ‘Ha én a helyében lennék, nem lépnék senkivel sem kapcsolatba. Most nem.’ Csak a közelében lévő cigarettatárca kínált valami kellemeset, amire Zlatko gondolni tudott. Fölemelte és a bevésett írást bámulta: ‘Örökké tartó igaz barátságunk emlékére – Zlatkónak, 320
Onisiltől.’ Miközben meggyújtotta a cigarettát, mélyen beszíva a füstöt, Zlatko elméje kutakodott. Az emlékezete úgy dolgozott, mint egy számítógép, hogy megtalálja a legjobb barátja halálának a nyitját. Ugyanakkor elemezte Horvátnével való beszélgetését is. Úgy tűnt neki, hogy Onisil felhívta Slavicát, hogy tudassa vele korábbi érkezését. Nagyon is lehetséges volt, hogy megmondta neki, hogy követték, különösen, ha ismét látta az üldözőket Ljubljanában. Zlatko eltökélt lett, hogy bármi is volt Onisil halálának a valódi oka, nem szándékozik ülni és megvárni, amíg a rejtély megoldása elérkezik hozzá. Elkeseredetten próbált magán uralkodni, de nem tudta a könnyeit megállítani. ‘Micsoda zűrzavar,’ kiáltott fel. ‘Miért kell ennyit szenvednem?’ Már elveszítette a nagyapját és az apját, és nem tudja, hol van az anyja, és most a legjobb barátja – borzalmas megrázkódtatás. Annyi ártatlan embernek kell fizetnie az életével azokért, akik folytatják a rothasztást. Letörölte a könnyeit és visszaemlékezett akkorra, amikor tizenéves volt, az apja állandóan bátorította Zlatkót, hogy sírjon, és ne szégyellje, ha azt teszi. Csaknem hajnali fél négy volt, mikorra kimerülten, a láncdohányzástól betegen Zlatko elaludt. A heverőn feküdt és az utolsó gondolatát Onisil felé irányította. Biztos volt benne, ha másnap reggel bármilyen magyarázatot is kap, az távol lesz az igazságtól. Csaknem világos volt már, mikorra valódi mély álomba merült. Fülébe folyamatosan csengő hang ébresztette fel, de nem volt biztos benne, hogy álom-e, vagy valóság. Elérte az ébresztő óráját, de a csengetés folytatódott, és egyre élesebben. A telefonra nézett és látta, hogy a nyugtalan éjszaka úgy hozta, az ágyterítő ráesett a földön, ahol az éjjel hagyta. Az ágyterítőt lehúzta róla, fölvette a hallgatót és álmos hangon mondta ‘Tauber beszél.’ A cukkoló hang sértette Zlatko megviselt tudatát. A cigaretta tárcáját kereste, félig alvó hangon kérdezte, ‘Te vagy, Veronika?' Veronika pimasz hangon válaszolt, ‘Persze, hogy én vagyok. Nem tudom elképzelni, hogy tudják a férfiak oly könnyen elfeledni a szeretteiket, már egy hét távollét után is.’ Nem volt olyan hangulata, hogy vitatkozzék, sem egy korai beszélgetésre, Zlatko ezért csendben maradt, így hát ő folytatta, ‘Mikor értél vissza, drágám?’ 321
Ámbár Zlatko megfontolást érzett a hangjában, bizonytalan volt felőle. Őszintének hatott, de adott körülmények között, ki tudná megmondani, valóban az-e? Tudta, hogy boldognak kellene lennie, hogy valaki hiányolja őt. Fokozatosan fölébredt, és örült annak, hogy hall egy hangot, azt mondta: ‘Nos, nos, valóban hiányoztál nekem. Ha tudni akarod, sokkal később érkeztem, semmint terveztem.’ ‘Akkor még nem hallottad a tragikus hírt?’ Különös, gondolta. Elfelejtette Horvátnéval való beszélgetését, ezért megkérdezte, ‘Milyen hírt?’ ‘Onisillel kapcsolatosan, drágám.’ Nem tartott sokáig Zlatkónak a rettenetes hírre visszaemlékezni, de ahelyett, hogy ezt Veronikának megmondta volna, elhatározta, hogy megjátssza a tudatlant, abban a reményben, hogy esetleg többet is megtud, mint az elmúlt éjszaka. Sokkal jobb volt számára, ha megtud, amennyit csak lehet, mielőtt az irodájába bemenne. Akkor meg tudná ítélni, hogy baleset volt, vagy se. Mindent elkövetett, hogy nyugodtnak hangozzék. ‘Mi van Onisillel?’ A megjátszásban rendkívüli volt a gyakorlata. Kérdése oly őszintének hangzott és a hangja igaznak, hogy Veronika meg volt győződve róla, hogy semmit sem tud arról, mi történt a legjobb barátjával. Veronika elhatározta, jobb lesz neki, ha személyesen tudatja vele. ‘Ne aggódj, drágám. Zuhanyozz le, és én rövidesen nálad leszek. Elkészítem a reggelidet, és aztán beszélgethetünk.’ ‘Rendben, de aztán mozgás. Fél tízre az irodámban kell lennem.’ A szükségesnél is jobban sürgette Veronikát, inkább azért, hogy beszéljen valakivel, és nem a munkahelyéről késéstől való félelmében. A fürdőszoba felé menet gondolkodott. Mi lesz, ha később rájön, hogy én már hallottam a híreket Horvátnétól? Meg tudja-e magyarázni azzal, hogy félig volt csak ébren, amikor felhívta? Negyed órával később kopogás hallatszott az ajtón. Zlatko félig megborotvált arccal ment, hogy kinyissa. ‘Ki van ott?’ Veronika meg volt lepődve. Még sohasem hallotta Zlatkót, hogy ilyesmit kérdezett volna azelőtt, ezért bosszantásképp kissé elváltoztatta a hangját, ‘A szobaszolgálat, Tauber elvtárs.’ 322
Minthogy nem ismert a hangjára, Zlatko egy pillanatig megállt, mielőtt kinyitotta volna az ajtót. A hideg fogadtatás lehangolta Veronikát, aki azonnal érezte, hogy valami nincsen rendben. Ahelyett, hogy a lehangoltságát kimutatta volna, adott neki egy üdvözlő puszit és orosz jellegű medveölelést. Veronika önkéntelen üdvözlése azt jelezte számára, hogy nagyon későn ér ma az irodába. Talán később is, mint ahogy előre láttam, gondolta, miközben folytatta a borotválkozást. Közben Veronika elkészítette a reggelit és a kávé illata terjedt szét a lakásban. A nyitott fürdőszoba ajtón keresztül Zlatko megkérdezte, ‘Onisil megint valami svihákságot követett el? Te sohase fejezed be azt, amit elkezdesz mondani, Veronika.’ ‘Zlatko, Onisil meghalt.’ ‘Mit? Ez lehetetlen.’ Zlatko lassan fordította felé a fejét, hogy legyen ideje magát rendbe hozni, de az arca fájdalmas kifejezést tükrözött. Ismét nem tudta magát leállítani. A könnyek ismét megjelentek a szemében, így hát letörölte azokat egy kendővel. Nem akarta Veronikának megadni azt az elégtételt, hogy ebben az állapotban lássa. Érezve a reakciót, Veronika szünetet tartott, mielőtt válaszolt volna, és aztán témát váltott, de Zlatko válasz nélkül hagyta. Amikor a végén befejezte, Zlatko megkérdezte, ‘De mit is mondtál? Honnan tudod, hogy Onisil meghalt? Mit találtál ki?’ Veronika meggyőződött róla, hogy semmit se tud, nem vette észre a hangjában a gúnyos árnyalatot, főleg azért, mert nem várta ezt a kérdezősködést. ‘Nem sokat, valóban,’ hazudta. ‘Nem tudnám, ha nem Slavicától hallottam volna.’ Elmagyarázta, hogy miként hívta fel Slavicát, hogy megtudja, mikor ér vissza Zlatko. Persze Slavica egészen feldúlt volt, és Veronika felajánlotta neki, hogy meglátogatja, nem is gyanítva, hogy mit fog megtudni, amikor találkoznak. Azt mondták neki, hogy Onisil apja, Djemal Bijedić, a Bosznia-Hercegovina végrehajtó tanácsának elnöke hívta meg őt a fia temetésére. Kifizette az útiköltségét Szarajevóba, és Slavica szerint neki ott kellene maradnia Onisil szüleivel, legalább a Barjam után egy hétig, mely a muzulmán Bosznia karácsonyi ünnepe. 323
Zlatko türelmetlenül félbeszakította, ‘Tudod, hogyan történt?’ Veronikát bántotta a rámenőssége, megpróbált valahogy kibújni, de nem volt könnyű. Ha azt mondja, amit megtudott, akkor azt gyanítaná, hogy ő beépített, és az volt a legutolsó dolog, amit akart, hogy higgyen róla. Másrészt megtudhatja később, és akkor az bizonyosan örökre szétrombolja majd a viszonyukat. ‘Nem, de biztos vagyok benne, hogy a fiúk a hivatalban jobban el tudják neked mondani, mint én. Bármikor, amikor valami hasonló dolog történik, sok a súgás-búgás.’ Aztán elmesélte a balesetet. Egy pillanatig Zlatko arra összpontosított, amit Veronika a hivatali fiúkról mondott. Mi tette őt olyannyira biztossá abban, hogy ők többet tudnak? Hogy lehet abban biztos, hogy neki az igazat mondják majd? A gondolkodása egészen más lett, mióta Gehlen olyan dolgokat mondott neki, amire soha sem gondolt. Kétségbe vonta Veronika őszinteségét. Látnia kellene, hogy Slavica miért reagált úgy, ahogy tette. Végülis, honnan tudhatta volna, hogy eladta az öreg Zastavát? De az a tény, hogy ők az új BMW-ben vezettek Ljubljanába, nem változtat azon a hideg valóságon, hogy Onisil halott. Hogy bukkanhatott fel az öreg kocsija Ljubljanában? Azt Mosztárban adta el. Zlatko törte meg a csendet és szólt, ‘Nagyon különös, Veronika.’ Veronika nem tudta, mire utal, ezért rávágta. ‘Mi a különös, Zlatko?’ Csak ekkorra érte el Zlatko kijelentése a célját. Ha Zlatko különösnek gondolja, bizonyos, hogy van valami jó oka rá, és én meg akarom tudni azt, gondolta Veronika. Zlatko azonban elhatározta, hogy más változatot mond el neki, hogy miért látszik ez számára különösnek. ‘Te ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy milyen jó sofőr volt Onisil. Ámbár sohasem vezette a Zastavát a sebességhatár fölött, én láttam őt a BMW kormánykereke mögött a Ljubljanába vezető úton. Óránként százharminc kilométeres sebességgel utaztunk. Öröm volt látni, hogy uralja a kocsit. Persze, óriásiak voltak a képességei a t’ai chi-nek köszönhetően. Egészen elképesztő módon uralta a testét és a tudatát. Miért várod el tőlem, hogy ebben a mesében higygyek?’ 324
Úgy tekintett Zlatkóra, mint egy felfoghatatlan jelenségre, ami hirtelen felbukkant előtte, Veronika alig hallhatóan kérdezte, ‘Miről beszélsz? Kinek a BMW-je?’ Zlatko hirtelen rájött, senki sem tudott róla, csak Onisil és talán Slavica. Zlatko elmagyarázta, hogy senkinek sem mondta el, de vett egy BMW-t, meg akarta vele lepni, amikor visszatért Ausztriából. Veronika elfogadta Zlatko magyarázatát, de nem tudta megérteni, hogy az öreg Zastavája miként jelenhetett meg Onisil halálánál. ‘De Onisil nem a te új autódat vezette, Zlatko.’ Pontosan ez volt, amire várt. ‘Akkor kinek az autóját vezette?’ Veronika nem tudott hinni a fülének. ‘Hogy jössz ahhoz, hogy ezt tőlem kérdezd? Én nem tudom, én nem adtam neki a kocsit, akkor honnan tudhatnám? Slavica mondta nekem, hogy Onisil a Zastavát vezette Zágráb felé, és feltételezte, hogy az a tiéd. Zaklatott volt, mert azt remélte, hogy te majd törődsz vele. Végülis hányszor kölcsönözte tőled a múltban! Emlékszel a tréfánkra az autóról és az overallról? Slavica hangja azt sugallta, hogy téged tart Onisil haláláért felelősnek. Ha nem a tiéd volt, miért reméled tőlem, hogy tudjam, kinek az autóját vezette?’ Zlatko Veronikára nézett, de nem tudott behatolni talányos, ám gyönyörű tekintete mögé. Szeme egyenesen rá tekintett, azt sugallva, hogy téved. ‘Ez megmagyarázza,’ mondta suttogva, egészen olyan ember hangján, akit nem akarnak meghallgatni. Veronika megdöbbent ‘Mire gondolsz, Zlatko?’ Zlatko a titokzatos autóra gondolt, amely üldözte őket Ljubljana felé menő útjukon. ‘Semmi, drágám. Csak egy gondolat. Azon gondolkoztam, hogy milyen könnyű egy embert ebben az országban kicsinálni.’ Szándékosan sugallta a lehetőséget, hogy vegye Veronika reakcióját. Ő alig tudta elrejteni meglepetését. Egészen hihetetlen – egy olyan ember, aki a jugoszláv rendőrség különleges részlegénél felelősségteljes állást tölt be, hogy utalhat ilyesmire? ‘Neked többet kell tudnod, mint amit én tudok, nemde?’ Veronika éles szeme rászegeződött, de ő érezte, hogy végül abban a helyzetben került, amit Gehlen tábornok oly élethűen le325
írt. Tudta, hogy eljött az ideje, hogy kiderítse Veronika igazi szerepét az életében. De hogy a végére járjon, várnia kellett vele. Néhány óra elegendő, hogy megtudja. Végülis, mit tudott valójában Veronikáról? Aki sohasem kérdezte őt a munkájáról, és Onisilé iránt sem érdeklődött, mégis Zlatko nem tudta, honnét volt tudatában tevékenysége számos vonatkozásának. A munkájuk kényessége miatt sem ő, sem Onisil nem beszélt senki előtt, mégis, Veronika elejtett célzásokat, ami azt sugallta neki, hogy ismeri a munkáját. De ha rátelepítették, akkor meglepetéssel kell szembenéznie. Még Onisil sem ismerte legtitkosabb gondolatait, tény, hogy ő csakis az apjával osztotta meg azokat, amikor még élt. Annak lehetősége azonban, hogy tévedhet, kellemetlen volt számára. Mi bizonyítja, hogy Veronika az egyikük – egy belső sejtes kommunista, akinek parancsot adtak, hogy döngje őt körül? Ha úgy dönt, hogy szándékosan figyelmen kívül hagyja kérdését, akkor szükségtelenül megbánthatná. A bizonyosság szintjén maradva mondta, ‘Nagyon keveset tudok valójában, de higgy nekem, szándékomban áll rájönni.’ Úgy tűnt neki, Veronika megsértődött válasza érdességétől. Zlatko tűnődött, hogy ez mi is volt, mert a korábbi megjegyzése, mely Slavica vádaskodását vonzhatta, vagy azért volt, mert ő azt gyanította, hogy neki nem mondtak igazat? ‘Nem tudom, hogy meddig kell várnom, hogy megtaláljam az igazságot.’ A hangjában a sajnálkozás visszatükrözte a hangulatát, de Zlatko láthatta viszont, hogy minden további beszélgetés veszekedésbe torkollhat. Kimentette magát azzal, hogy mennie kell, mert mint mondta már el is késett a hivatalból. Sietve elhagyta a lakást. Veronika, aki látszólag elfoglalta magát a konyha rendbetételével, kikísérte. Zlatkónak időre volt szüksége, hogy gondolkozzon a helyzetéről Ahelyett, hogy az UDBA központ hivatali kocsiját kérte volna, tömegközlekedéssel utazott. Az útja villamoson nem igényelt hosszú időt, de elég volt arra, hogy felkészüljön egy viharos napra.
326
Félórával később Zlatko megérkezett az irodájába. Késlekedett a főnökének szóló jelentéssel, azzal a mentséggel, hogy véglegesítenie kell a kihallgatás nyers szövegét. Remélte, hogy kap egy telefonhívást. Ha tényleg kap, az egyszer s mindenkorra megerősíti Veronikával kapcsolatos gyanúját. A telefon nem érkezett meg, ahogy várta, ezért Zlatko megváltoztatta a véleményét. Lassan fölemelkedett kényelmes székéből, összeszedte a kézzel írt jegyzeteket, és átsétált főnöke irodájába. ‘Üdvözöllek újra itt, Zlatko elvtárs. Mi tartott téged oly sokáig Ausztriában?’ Zlatko azonnal kapcsolt, hogy a főnöke nem tudhat a pullachi útjáról, vagy ezt csak megjátssza? Nagyon nehéz volt főnöke arcán bármi változást is észlelni, ezért azt választotta, hogy az egyszerű hírszerző trükköt veti be. ‘Onisil nem mondta el magának, hogy Ausztriából én Pullachba utaztam tovább?’ Ha ez a probléma, akkor bitang jó a helyzet, gondolta Zlatko. Cvetković feltételezte, hogy Zlatko semmit sem tud Onisil végzetéről, ezért a tábornok így szólt, ‘Ülj le, Zlatko elvtárs. Mikor jöttél haza Pullachból?’ Zlatko megfigyelte a főnöke arcá,t és kényelmetlenség és idegesség jeleit fedezte fel rajta, ahogy mozgolódott a székében hatalmas íróasztala mögött. ‘Pontosan kilenc harminckor a múlt éjszaka, tábornok elvtárs.’ Zlatko tudta, hogy nem tudja majd megjátszani, hogy nem tud Onisilről, de ha korán elárulja magát, az megakadályozhatja barátja halálának megbosszulását. Azt is remélte, hogy többet megtud majd Veronikáról, vagy így, vagy úgy. Látta, hogy főnöke azzal küzd, miként is mondja el neki a barátjával kapcsolatosakat, Zlatko elébe ment ennek, ‘Miért olyan nagyon fontos, hogy pontosan mikor érkeztem meg, tábornok elvtárs?’ Mielőtt Cvetković válaszolhatott volna, csengett a telefonja. Ingerülten fölvette a hallgatót, ‘Igen, Zdenka, mi van?’ Ahonnan ült, Zlatko nem hallhatta Zdenka mentegetődzését, mert félbeszakította a tárgyalást, de kíváncsian várta a tábornok reakcióját. ‘Nem most, elfoglalt vagyok. Mondd meg a hölgynek, hogy azonnal felhívom, mihelyst szabad leszek.’ A tábornok majdnem letette a hallgatót, de feltehetően Zdenka tiltakozott ellene. Vette 327
a töltőtollát és felírt egy telefonszámot a jegyzettömbjére, anélkül, hogy azt hangosan megismételte volna. Ami kétségtelenül tudatos eljárás volt, hogy Zlatko elől eltitkolja az információt. Zlatko annyira rájöhetett, hogy a tábornok tudja, a titokzatos hölgy honnan telefonált. Különben is, miért a titkolódzás a szám feljegyzésekor? A titokzatos hölgy nem a megszokott helyéről telefonált, vagy a tábornok tudhatta volna a telefonszámát? Zlatko öt számjegyet figyelt meg, és tudomása szerint csak a főnököknek és a beosztottjaiknak lehetett ötszámjegyű hívószámuk. Ha ez Veronika volt, akkor a telefonszámnak az övének kell lennie. A tábornok nem tudhat minden telefonszámot fejből. Zdenka feladata volt, hogy otthoni számokat tárcsázzon, ha az szükséges, és Zlatko száma sem volt ez alól kivétel. Ha Veronika volt, aki telefonált, akkor mit keresett még mindig a lakásában? Immár közel két óra telt el, hogy otthagyta őt. Miért várt ilyen hosszú ideig? Esetleg megkísérelte, hogy a szerelme vagy a párthűség között válasszon? Bármi is legyen, rá fog jönni, gondolta Zlatko. A tábornok félbeszakította a gondolatait. ‘Feltételezem, hogy hallottad, hogy mi történt Onisillel, különben nem kérdeztelek volna Ausztriáról. Honnan tudhattam volna, hogy Pullachban voltál? Ahogy gondolhatod, Onisil sohasem továbbította nekem az üzenetet.’ A tábornok hazudott, és Zlatko tudta ezt. Amikor Cvetković felállt a székből, Zlatko érezte, sőt, tudta, hogy semmi lehetősége sincs arra, hogy most hazardírozzon – nem ezzel a főnökkel. Amíg a tábornok szilvóriumot töltött mindkettőjüknek, Zlatko megragadta az alkalmat. ‘Igaza van,’ mondta. ‘Hallottam Onisil tragikus haláláról, ma reggel Veronikától.’ Zlatko tudatosan hazudott és folytatta, ‘Utasítottam Onisilt, hogy azonnal, amint megérkezik Ljubljanába, tudassa magával, hogy hol leszek.’ Cvetković úgy adta át az italt, hogy nem válaszolt, de Zlatko éles szeme jelezte a tábornok arcán a változást. A szeme csaknem kiugrott a helyéről. Cvetković, aki általában szopogatni szokta az italát, most felhajtotta. Ujjai elfehéredtek, ahogy poharát szorította. De a pillanat elillant, amint mexikói alakú bajuszát kezdte simogatni. 328
Cvetković összeszedte magát és megjegyezte, ‘Onisilt néhány nappal ezelőtt megölték, látszólag részeg volt. Krsko mellett nem tudott egy kanyart bevenni, és mintegy tízméternyit az út szintje alá hengergőzött. Az egész terület szinte elhagyatott, ezért csaknem egy órába telt, mire a testét kiszabadították a roncsból.’ ‘De Onisil soha sem érintett alkoholt, tábornok elvtárs.’ tiltakozott Zlatko. ‘Ez igaz lehetett a múltra, de ki tudja, mi hatott rá, hogy most ivott? Talán arra gondolhatott, hogy te nem jössz vissza. Egyedül Pullachban, azok a fasiszták nem mulasztanák el az alkalmat, hogy megpróbáljanak elcsábítani, hogy oldalt válts.’ Ez a megjegyzés úgy érte Zlatkót, mintha arcul csapták volna. Onisil halála kezdett értelmet ölteni. A tábornok folytatta. ‘A balesetét tulajdonképpen egy útjavító brigád fedezte fel, akik észrevették a frissen áttört korlátot. Kétségtelen, azonnal meghalt, ahogy az orvosi jelentés szól. A szerencsétlen. Fiatal volt és szép jövő állt előtte. A baleset helyszínén készült fényképeket értékelve úgy látszik, hogy az öreg csotrogány szinte sértetlen maradt. Hihetetlen. Ha látni akarod a fényképeket, lent vannak a földszinten. Szörnyű a zűrzavar, hidd el nekem. Megbízható és pontos volt, és mégis, valami megmagyarázhatatlan módon, halálosan gondatlan.’ Zlatko szinte kiabálva pattant fel a székéből. ‘Mit akar az jelenteni, hogy gondatlan, tábornok? Ő volt az egyik legjobb autóvezető, aki valaha is szolgált nálunk. Hogyan nevezhetné őt bárki is gondatlannak?’ Zlatko éles szeme a tábornokéra szegeződött, de a tábornok, aki kedvelte Zlatkót, hirtelen témát váltott. ‘Itt van a jelentésed, Tito marsall számára készen, elvtárs?’ ‘Igen, itt van,’ mondta Zlatko kelletlenül. Főnöke asztalára tette, és aztán az ajtó felé fordult. Tudta, hogy értelmetlen a konok tábornokkal való minden vita. Mielőtt az ajtóhoz ért volna, mégis visszafordult és ezt mondta, ‘Megengedi, hogy egy néhány napot kivegyek? A kocsimat Ljubljanában hagytam, és magam szeretném elhozni. Találkoznom kellene Onisil szüleivel is. A temetésről amúgy is lekéstem.’ Zlatko arcán megjelenő bánat és az összeütközési lehetőség vele meggyőzte a tábornokot, hogy jobb lesz, ha ad egy hét sza329
badságot, hogy legyen ideje lecsillapodni. Atyai hangon mondta, ‘Részemről rendben van, Zlatko elvtárs. Megértem az érzéseidet. Én, magam is elveszítettem a barátomat a szabadságért való harcunkban.’ Mielőtt Zlatko elhagyta volna Cvetković irodáját, a főnöke hozzálépett és kinyújtotta a kezét. Kifejezve együttérzését, mondta, ‘Ha majd látod a fényképeket, be fogod látni, hogy semmi bizonyíték sincs bűntettre. Menj utána magad, és gyere hozzám, amikor visszatértél.’ Tekintve, hogy a várószoba üres volt, Zlatko néhány szót váltott Zdenkával, Cvetković csinos titkárnőjével. Az úton kifelé menet felberregett a monitorja. Tisztán hallhatta a főnöke hangját, ahogy utasította őt, hogy azonnal lépjen kapcsolatba Veronikával. Most már tudta, hogy mik Veronika szándékai, de miért a lakásából telefonált? Ahogy a folyosón a nyilvántartáshoz ment, még mindig a fülében csengtek a főnöke szavai ‘nincs bizonyíték bűntettre’. Milyen különös, hogy egy felsőbb tiszt ilyen alapvető hibát kövessen el. Vagy tudatosan mondta, hogy meggyőzze őt arról, hogy tovább kutasson? Bármi is lehetett az igazi célja, Zlatko eltökélt maradt, hogy leás az igazságig. Sokkal inkább, mint bármikor, meg volt róla győződve, hogy bűntény történt, főleg a titokzatos kocsi miatt, mely a nyomukba szegődött Ljubljana felé, de a főnöke hibája miatt is. A terve már kialakult. Amint a nyilvántartó részleghez ért, azonosította magát és kérte a képeket. Vizsgálgatásuk közben felfigyelt rá, hogy az egyiknek durva a széle. A többivel összehasonlítva azt találta, hogy mintegy egy centiméterrel rövidebb is. A képet ollóval vágták el, nem pedig síkvágóval, ahogy az a fényképszolgáltatóknál szokásos. Miért? A fényképre nézve megállapította, hogy a vezető melletti ajtó hiányzik a kocsitestről, de a roncs közelében ajtó nem volt látható. A képeket egyenként átmustrálva, végülis rátalált arra, amely az ajtót a szirt szélén lévő egyik kis fa koronáján pihenve mutatta. Feltehetően lerepült és véletlenül a fa tetején állt meg. Közelebbi vizsgálat a fényképen feltárta, hogy azt pontosan az ajtó kilincsnél vágták el. Miért vágta le valaki pontosan ezt a képet és hagyta a többit érintetlenül? Megfordítva a képet láthatta 330
a hivatal pecsétjét és a megfelelő leltári számot. Meg volt róla győződve, hogy bárki is vágta le a hiányzó részt, jó oka volt rá, hogy valamit elrejtsen. Kétségtelen volt, hogy utóbb vágták le, különben törölték volna a nyilvántartásból. Visszaadva a képeket, Zlatko nagyon halk hangon azt mondta, ‘Nagyon is zűrös baleset, nem gondolja?’ A szolgálatos hivatalnok bólintott, nem lévén tudatában, hogy kiről is lehet szó a képeken. Amint Zlatko az irodájába ért, megkezdte a terv kidolgozását. Talált a térképei között egyet, amely Szlovénia egy részét ábrázolta. A fényképeket tartalmazó mappából megtudta Onisil balesetének pontos helyét. A Minolta kisfényképezőgép – nagyon hasznos ajándék Gehlen tábornoktól – végül is jó szolgálatot tesz majd. A következő néhány órát azzal töltötte, hogy mindent lefényképezett, ami a keze ügyébe került. Szerencséjére az irodája mindig tele volt bizalmas és szigorúan bizalmas dokumentumokkal, tekintve, hogy zömmel a keleti blokk hírszerző tevékenységének a behatolási módszereivel és azok eredményeivel foglalkozott. Ha a nyugati hírszerző testvériség annak a birtokába jut, megismerhetik, miként is dolgoznak az oroszok. A következő reggel Zlatko megvárta az idős asszonyt, aki a lakást takarította. Miután igazolta, hogy az előző nap látta Veronikát egy másik ember társaságában, akinél szerszámos láda volt, Zlatko arról is meggyőződhetett, hogy a lakását bepoloskázták. A poloskákat még csak figyelemre se méltatta, a rendőrhálózaton keresztül bérelt egy kocsit, és gyorsan elhagyta Zágrábot. Egyenesen Ljubljanának tartott. Életének legfontosabb útja volt. Ennek kimenetele megpecsételte azon elhatározását, ami egész életét megváltoztatja. Onisil balesete helyszínén kiszállt. Magával vitt egy nagyon erős katonai távcsövet, egy ásót és egy kötelet ráerősített horoggal. Azt tervezte, hogy az eszközöket Onisil kocsijának ajtaja megvizsgálásához használja majd, remélve, hogy a gyanúját alátámaszthatja. Ha behorpasztva találja, elmenekül Jugoszláviából. Végső soron, nem is volt az igazi hazája – Franciaországban született. Aztán azt is elismerte magában, hogy semmi hazafias érzése sincs Jugoszlávia iránt. Csakis a népe szenvedéseit és az egy331
mást követő diktatúrák megaláztatását tartotta megtorlási feladatának. Mialatt vezetett, szemét szinte az útra ragasztotta. Szeme sarkából végig és állandóan a visszapillantó tükröt kémlelte. Biztos volt benne, hogy senki se fog egy megkülönböztető jelzőlámpa nélküli rendőrautót megállítani, tekintve, hogy a rendszámtábla magas rangú tisztet jelzett. Amikor a baleset helyszíne közelébe ért, lelassított és meresztette a szemét, hogy lássa az áttört korlátot. Szlovéniát akkor éppen vastag hótakaró borította. Az út mindkét oldalán a hóekék hótorlaszt halmoztak fel. Szabályos közönként nyílásokat hagytak a hótömbök között, hogy lehetővé tegyék a kocsiknak a kihajtást, vagy visszafordulást. Az egyik ilyen nyílásnál Zlatko megtalálta elől az áttört korlátot, de sajnos a legközelebbi kihajtási lehetőség az út szélére mintegy fél kilométernyire odébb volt. A hótömbök mögött kellett leállítania a kocsit és visszagyalogolnia. Szerencsére amikor leparkolta a kocsit, az az útról nem látszott. Most megkezdte a munka előkészületeit. Először leszedte a kocsija rendszámtábláját és papírlapba burkolva az irattárcájába tette. Aztán síruhát vett magára és összehajtogatott ruháit egy gyapjú zsákba gyömöszölte. Mindent lezárt a kocsi csomagtartójába, és a kötéllel, távcsővel és ásóval felszerelkezve lassan elindult az összetört kocsi felé. Mintegy húsz percébe került, hogy a roncshoz érjen, mert a vastag hó miatt ajánlatos volt a lejtőn csak lassan leereszkedni. Amikor elérte az övéhez tényleg hasonló Zastavát, közelről megvizsgálta. Lesöpörte róla a havat és tüzetesen megszemlélte. Mindenütt be volt horpadva. Úgy tűnt számára, hogy mindenre gondosan ügyeltek, kivéve egy dolgot. Amint behajolt, hogy a vezetőülés alá tekintsen, szokatlan szagot érzett. Az orra egy kisméretű használt katonai takaróhoz vezette, mely a szék alá volt gyömöszölve. Semmi tévedés: határozottan kloroform szaga volt. Más nem maradt hátra, mint a vezető melletti ajtót megtalálnia. Végignézte a környéket. Hamarosan megtalálta a fát és az ajtót a tetején. Egy hajításmyira volt a roncstól, ezért tudta, ha képes ráakasztani a horgot a fára, ki tudja az ajtót szabadítani. Erősen felkötözte a kis horgot a kötélre, és a fa irányába hajította. 332
Néhányszor megismételte, mígnem a horog megakadt. Amikor ebben biztos volt, Zlatkónak csak rántania kellett egyet a kötélen, és remélhetőleg az ajtó lerázódik. De semmi sem segített. Őrjöngve rángatta, de csak a hóréteget tudta lerázni róla. Zlatko a kötelet a roncshoz rögzítette, és elemezte a helyzetet. Minthogy a hó lehullott róla, fedetlenül láthatja már az ajtót. Elővette a távcsövet. Ráfókuszált az ajtóra, és akkor tisztán láthatta a mély horpadást rajta, és azt, hogy az ajtó egész szélességében fekete festéksáv húzódik. Valami vágóeszközt is kellett használniuk, mert a kiesett ajtók meggyűrődnek és ez nem úgy esett ki, mint az ajtók rendszerint szoktak. Most már tudta, Gehlennek igaza volt. Ismét erőteljesen rángatni kezdte a kötelet, de ahelyett, hogy az ajtót csak kilazította volna, kiszabadította a fa koronájából, és az a szirt mögé leesett. Nos, ennyi megteszi, gondolta, és eszközei maradékát is ugyanabba az irányba hajította, majd visszatért a parkoló kocsihoz. Miután öltözékét kicserélte, fél órával később sikeresen intett le egy Ljubljanába tartó teherautót. A kocsivezető a vasútállomás közelében tette ki, és néhány perc múlva Zlatko a férfi WC-ből, immár civil ruhába öltözve sétált ki. A vasútállomásról telefonon meggyőződött róla, hogy a kocsija elvihető. Egy másik telefon a Sentilj határállomásnak szólt – Jugoszláv oldalon ez az utolsó határőrs. Katonás hangon kérte, hogy beszélhessen a parancsnokkal, és néhány másodperc múlva értesítette őket egy ezredesnek Belgrádból való érkezéséről, aki úton van Graz felé. Hogy meggyőzze a parancsnokot, Ranković tábornok munkatárásaként mutatkozott be. Ranković nevének pusztán a megemlítése is elegendő volt a parancsnok számára, hogy elfogadja Zlatko kérését. Megkérdezte a kocsi rendszámát. Zlatko az irattárcában lapuló tábla szerint meg is adta. Negyed órával később Zlatko Sentilj határállomás felé haladt. Az út egy elhagyott részén megállt, és kicserélte a rendszámtáblát az elhagyott kocsiéra, valamint ezredesi egyenruhába öltözött. A műveletet katonai pontossággal hajtotta végre. Mikor a határőrállomáshoz ért, néhány kocsi várakozott a rendszeres ellenőrzésre. Ahelyett, hogy beállt volna a sorba, elhajtott mellettük és megállt ott, ahol a fegyveres szolgálattól megállni jelzést ka333
pott. Zlatko kérte, hogy láthassa a parancsnok tisztet, akinek bemutatta hamis iratait, amelyek teljesen megtévesztették őt. Még csak azt se kérdezte meg, hogy mi az utazás célja, a parancsnok utasította a katonákat, hogy emeljék fel a sorompót, és néhány perc múlva Zlatko már a határ osztrák oldalán volt. Itt felszólította a tisztet, hogy hívja fel Bécsben Strossenberger őrnagyot, miközben ő a kocsijában várakozott. Nem sokkal később szóltak Zlatkónak, hogy folytassa az útját Grazba. Minden simán ment. Most kész volt az utolsó rítus elvégzésére. Miközben várta, hogy a németek megszervezzék a Németországba való belépését, egy rövid üzenetet írt Veronikának. Kedves Veronika! Minthogy meggyőződtem róla, hogy az irántam való szeretetedet bepoloskázták, elhatároztam, hogy egy ajándékot adok neked. Remélem, belátod, hogy milyen viszonyod lehetett volna, ha azt választod, hogy ugyanolyan őszinte leszel, mint amilyen én voltam. Minden jót és boldogságot kívánok neked a világban, remélve, hogy az ajándékom mindaddig emlékeztetni fog rám, ameddig megtartod. Hajdan a tiéd Zlatko Visszatekintve Jugoszlávia irányába, Zlatko gondolatai viszszatértek a lányhoz, akit annyira szeretett. Sajnálkozása nem volt túlzottan fájdalmas. Soha sem adta át magát teljesen egy viszonynak. Mégis, annak a tudata ellenére, hogy szabad volt, üresnek érezte most magát. Valami szakrálist hagyott maga mögött – az anyját, akit sohasem talált meg. És most már tudja, hogy miért. Nem akarták, hogy megtalálja, de remélte, hogy Reinhard Gehlen tábornok megtalálja.
Pullach, 1952 A hideg és szeles idő megzavarta a BND pullachi központjában a korai órában a szokásos csendet. Kicsinyke kórháza belül 334
meleg és csendes volt. A csendet csak nagynéha az ápolónővérek papucsának csoszogása törte meg – a gumitalpú cipőknek a folyosók fénylő padlójához dörzsölődő hangja. Ő nem volt annyira elfoglalt, mint szokott, de gyakran ellenőriznie kellett egyetlen betegét. Álmában a beteg néha beszélt, de nem németül. Valóban igen különös, mondta magában. Ha ez valódi német, amint a papírjai és a neve mutatja, az Isten szerelmére, miért beszél idegen nyelven? Nem tudta megérteni, de időről időre hasonló szavakat mormogott. Micsoda rémálom lehet az, gondolta, amely éjszakáról éjszakára megismétlődik… Egy idő után ki tudott venni néhány szót – ‘mama’ és ‘tata’ – és így rájött, hogy a titokzatos beteg az anyjáról és az apjáról beszél. Valami borzalmas történhetett vele, volt az azonnali következtetése. Mi okozhatja egy felnőtt embernél azt, hogy éjszakáróléjszakára mondja ezeket a szavakat? Pullachi jelenléte is titokzatos. Habár nem az első eset, hogy tudomása szerint idegeneket átoperáltak ebben a kicsi, de jól felszerelt kórházban, ez teljesen más beteg volt. Nagy hazafias szenvedéllyel rendelkező és a kötelességét mélyen átérző nő lévén, egyetlen beteg jelenlétét sem kérdőjelezte meg, de nem is ismerhette a hátterüket. Mégis, ebben az esetben valami különösség meglétét érezte. S bár gyanította, de mégis vonakodott elfogadni a lehetőségét. Többnyire egyedül és zárt magányban élt a kórházban, ami titokzatos alkalmazásának a feltétele volt, így teljes természetes volt, hogy elvárt valamiféle érintkezést, nem számit, mily kicsit is. Számára annak szükségszerűsége rendkívül fontos volt, hogy a kötelességét ellássa, és mégis a felettesei megfosztották őt attól a fontos igényétől, hogy kapcsolata legyen a szakértelmére és a gondjaira bízottakkal. A hivatalosság ugyancsak fontosabbnak tartotta, hogy megőrizze azok önazonosságának titkát, akik itt nem azért voltak, hogy meggyógyuljanak, hanem azért, hogy elrejthessék a múltjukat a megváltoztatott fizikai megjelenésükkel. ‘Hogyan tudnék nekik segíteni, vagy vigaszt adni e szerencsétlen, de elkeseredett lelkeknek?’ kérdezte gyakran magától. Minthogy a betege – Wolfgang – abbahagyta az álombeli beszédet és megnyugodott, visszatérhetett kis irodájába, de a füle rá volt hangolva minden további hangra, mely onnan jött. A számos beteg közül, akit az alatt a két év alatt gondozott, amióta itt dol335
gozik, ez volt az első, akivel ennyit törődött. Valamiféle bűntudatot érzett, és azon morfondírozott, hogy ez a kötelességtudata volt-e, vagy valami mélyebb oka van? Sok esetben ellentmondásos gondolatok zavarták gondozottjával kapcsolatban, néha szenvedéllyel gondolt rá, és néha azzal az érzéssel, hogy a gondoskodása csupán a hivatásához való elkötelezettségét jelentette. Bármi is volt, a gondolata mélyén elismerte, hogy sokat törődött vele. Pontosan hét órakor csendben, hogy ne zavarja Wolfgangot, besurrant a kórterembe. Három felhúzott ágy állt a fal mellett, de most üresen. A negyediket foglalta el Wolfgang. Micsoda egy beteg! A feje pólyával betekerve, melyen három rést vágtak. A maszk mögött szokatlanul szép mogyorószín szemet látott. Milyen jóképű embernek kell lennie, gondolta magában titokban. Szinte olyannak képzelte el, mint Rudolph Valentinót, akit már kora gyerekkora óta tisztelt. Az ötlet számtalanszor átjárta az agyát az elmúlt három hét során. Kinyitotta a holland elsötétítőket. Bár kint nyomasztó idő volt, a nappali fény elárasztotta a kórtermet. Mikorra elérte az utolsó ablakot, a betege fölébredt. Félálomban érzékelte az ápolónő angyal arcát és gondosan ápolt haját. Azonnal arra gondolt, micsoda szeretetni való hajzat. Bár csak ki tudnám oldani, akár csak egy pillanatra is. És aztán a kalandozó szeme az ugyancsak gyönyörű alakját fürkészte, mely még szembeszökőbb volt. Milyen kár, hogy ilyen szemrevaló alakkal csupán egy nővér ő. Gyakran gondolt zágrábi barátaira is. El tudta képzelni reakcióikat, ha láthatnák Helgát. Összehasonlította Veronikával, akit hátrahagyott. Megállapította, hogy Helga még szebb, nem is említve az egyenességét és a jó természetét. Miután látta, hogy betege fölébredt, Helga kedves hangon üdvözölte, ‘Jó reggelt, Wolfgang. Jól aludt?’ ‘Jó reggelt, Helga.’ Egyenesen az ablakra nézve Wolfgang azt tetette, hogy ártatlanul vetette rá pillantását. Aztán folytatta: ‘Az idő nem látszik lelkesítőnek, de ne panaszkodjunk rá. Semmiképp sem befolyásolta az álmomat. Köszönöm a gondoskodását.’ Kellemesen meglepődött Wolfgang udvariasságán, Helga azt kívánta, bár csak meghosszabbíthatná a beszélgetésüket, érezvén 336
a közeli távozását. ‘Igaza van. Az évnek ebben az időszakában ritkán van szép idő, de legalább itt bent meleg és kényelem van.’ Mindketten érezték, hogy könnyed beszélgetésük csak titkolt gondolataik elleplezésére szolgál. Ekkorra Zlatko, alias Wolfgang már teljesen fölébredt. Ez ritka alkalom volt a számára, hogy beszélgessen Helgával. Érezte, hogy az utóbbi időben elhanyagolja őt. ‘Egyetértek, Helga, de az én gondom sokkal közvetlenebb.’ Incselkedő hangon folytatta. ‘Egy olyan csinos nő jelenlétében, mint maga, engem nem érdekel az időjárás.’ Alkalmasint az ablak felé pillantott. Elbűvölő, gondolta, az udvarlásomat mindig milyen egy halvány mosollyal fogadja, de ennyi elég, hogy kiemelje érzékeny száját. Helga titokban nyugtázta a bókot, főleg azért, mert annyira eredetinek és mégis komolynak hangzott. A közeli faluban kapott bókok csak arra szolgálnak, hogy kellemes órákra hívják meg, semmivel sem komolyabbak, mint ez. ‘Mindig azt gondoltam, hogy maga inkább egy színész, semmint szakképzett biztosítási vizsgáló.’ Helga nevetve ingerkedett. Wolfgang nevetett magában, az álarc ellenére, mely meggátolta az arcmozgását. ‘Igazam volt, Helga. Ha már ilyen korán reggel megnevettet, az egész napon olyan derűs lesz, mint a napfény.’ Ismét kitekintett az ablakon remélve, hogy a borongós szürke égbolton meglát egy napsugarat. A részleg rendbetétele során Helga közelebb került az ágyához. Ma volt lehetősége utoljára látni ezt a szempárt, hacsak nem dönt úgy, hogy kapcsolatot létesít vele. A kötéseit az ő távollétében fogják eltávolítani, és akkor el is hagyja a kórházat, és talán Pullachot is egyúttal. Ez egy általános biztonsági eljárás volt, amit időről időre megismételtek. Amint közelebb ment, úgy téve, mintha az ágy körül akarna takarítani, nem vevén észre, hogy erős karjai közelébe kerül, a szeme találkozott Wolfgangéval. Mielőtt az elérhető távolságból kiszabadulhatott volna, Wolfgang karját a dereka köré fonta és közelebb húzta magához. Tiltakozást tettetve mondta, ‘Nagyon gyors, Wolfgang. Mit szólna a felesége, ha váratlanul a kórterembe lépne?’ 337
Wolfgang érezte a kíváncsiságot, és nyomozó értelme könynyen felismerte a trükköt, hogy megtudja, vajon házas-e, ezért elhatározta, hogy még egy kicsit bosszantja. ‘Nem hinném, hogy ezt túl komolyan venné. Egy olyan szakmánál, mint ami az enyém, ez munkaköri ártalom. Szinte minden nap találkozom hasonló helyzettel.’ Egyenesen gyönyörű, sötét szemébe nézett, s egy kis elégedetlenséget láthatott ott, csaknem olyat, mint amikor egy kezdő blöffjét elkapják a póker játszmában. ‘Sajnos, hogy nem láthatom legalább a fényképét.’ Helga vallomás felé terelte őt. Csapdára számítva Wolfgang elnyújtotta a kíváncsiskodását. ‘Ez lehetetlen.’ Nem vette észre Wolfgang csacska játékát, hát kérdezte, ‘Miért? Ne mondja nekem, hogy sohasem hordja magával a képét.’ Bebugyolált képpel való nevetése szakította félbe Helga szavait, és Wolfgang kész volt arra, hogy elmondja az igazat. ‘Hogyan tudnám megmutatni a képét, ha nem vagyok házas ember?’ Helga meglepetéssel fogadta. Egyébként már majdnem meggyőzte. Időközben Wolfgang közelebb húzta a testét az ágya széléhez. Egyenesen a szemei közé nézett és nem tudta magát megakadályozni abban, hogy mondja, ‘Kár, hogy nem tudok egy csókot adni gyönyörűséges angyalkám.’ Helga megpróbált kibontakozni Wolfgang kezének nagyon emberi öleléséből és a testébe erősen bemélyedő hosszú ujjai közül, eközben arca majdnem hozzáért Wolfgang sűrű fekete szőrrel borított melléhez. Ez az érintés akkora érzést keltett benne, melyet még sohasem érzett. Mihelyst sikerült kiszabadítania magát az ölelésből azt mondta, ‘Később megcsókolhat’, jelezvén neki, hogy mit is érzett. Wolfgang megállapította, hogy egy kis könnycsepp van a szeme sarkában, és hirtelen rájött, hogy mennyire könyörtelen volt. Hogyan is tudná ezzel az álarccal a fején megcsókolni? Amint eltávolodott az öleléséből, édes arca elpirult, és ekkor ismerte föl Wolfgang, milyen nő is valójában. Hány korabeli nő reagált volna így? Biztosan nem sok, gondolta összehasonlítva őt a korábban az életében szerepet játszó lányokkal.
338
Míg a reggelire várt, a fürdőszobába ment. Szeme a tükörre meredt és kíváncsi volt az újonnan kialakított arcára. Hogy fog akkor kinézni? Jóképű, mint régen volt, vagy rémes? Ma volt az utolsó nap, hogy ezt megkérdezhette magától. Jön majd a doktor és levágja az álarcot. Aztán majd megláthatja az eredményt. Talán akkor beválthatja az igényét, és a kemény pullachi szabályok ellenére megcsókolhatja a gyönyörű Helgát, legalább csak annyira, hogy azt mondja, ‘Auf wiedersehen.’ Reggeli után megérkezett doktor Steiniger egy másik ember társaságában, aki egy tolószéket tolt. Mialatt ők beszélgettek, Steiniger tudatta Wolfganggal, hogy a kötszert hamarosan eltávolítják róla. A tolószék megzavarta Wolfgangot, aki képes volt járni, de azt mondták neki, hogy a kötszert egy házikóban fogják eltávolítani, ahol még néhány hetet fog eltölteni a tavasz beállta előtt. Wolfgangnak nem volt választása, mint beülni a tolószékbe. Kitolták a kórház épülete előtt várakozó buszhoz, mely Pullach másik oldalára, a kijelölt házikóba vitte őt. Szépen feldíszített, lakályos kis ház volt, ahol a tűzhely meleget sugárzott és részben meg is világította a nappali szobát. Semmi más nem hiányzott neki, csak a csodaszép Helga. Figyelmeztették, hogy ne lépjen vele kapcsolatba. Az Helga azonnali elbocsátását jelentené, és rontaná az esélyeit, hogy NyugatNémetországban bárhol másutt is munkához jusson. A saját biztonságát kell előbb megfontolnia, mert egy leleplezett azonosság időelőtti halálhoz vezetne. Ebben, ezt tudta, Gehlennek igaza volt. Időközben a pullachi műhely befejezte Wolfgang eredeti német útlevelének elkészítését, és kiegészítésként egy eredeti ausztrál vízumot. Semmi sem volt abban hamis, kivéve Wolfgang munkahelyi ajánlását, és az is csak részben volt az. A Pullachban töltött utolsó hetei alatt eligazították a biztosítási eljárásokkal és munkaügyi módszerekkel kapcsolatosan, így hibátlan tudással látták el, ami lehetővé tette neki, hogy alkalmazást találjon, ha majd Ausztráliában lesz. A tervek szerint Wolfgang Frankfurtba utazik. Ott csatlakozik egy biztosítási csoporthoz, akik Nizzába utaznak, ahol két hetet fog eltölteni, hogy újonnan kialakított arca megszokja a napot. Innen vonattal utazik Genovába, és miután ott a görög tengerjáróra, a Queen Frederikára száll, azzal utazik választott új ha339
zájába, Ausztráliába. Ausztráliában Wolfgangot Gehlen régi barátja, Barry Johnson nyomozó őrmester, a viktóriai CIB és az Interpol ausztráliai képviselője fogadja majd. Aztán majd Wolfgang már csak magára hagyatkozhat. Ha igényli, kapcsolatot tarthat Gehlennel, de csakis hamis nevet vagy rejtjelet és postafiókcímet használva. A műtétet követő szabadságát és az Európából való elutazását szolgáló tervet a szokásos német pontossággal vitelezték ki. Minden részletre ügyeltek. Biztosították őt, hogy ha pontosan annak megfelelően cselekszik, amit lefektettek az ismertetőben, semmi mód nem lesz arra, hogy az UDBA ügynökök rátaláljanak. A BND tudatában volt az UDBA európai és amerikai aktivitásának, ahol keresték Zlatkót, de a BND biztos volt abban is, hogy Zlatko végső választása az UDBA legvadabb álmain is túl tesz. Gehlen tábornok és a Balkánnal foglalkozó munkatársai figyelemmel kísérték az UDBA különböző európai fővárosokban folytatott próbálkozásait. Néhány UDBA ügynököt Pullach környékén is észleltek, de nem tartott olyan sokáig, hogy bármi riadalmat keltsenek. A német sajtó teljes hallgatása és Pullach szorosan font közösségének megközelíthetetlensége valószínűleg eltanácsolta őket onnan, hogy valahol másutt keressék – persze hiába. Egy nappal Wolfgang elutazása előtt Gehlen egy kis összejövetelt szervezett, egyfajta búcsú félét. Gehlen asszonyon, Ingriden, Gehlen lányán, doktor Steiningeren és magán Gehlenen kívül jelen volt a Deutsche Versicherung Gesellschaft – Német Biztosítók Társasága – külföldi beruházási részlegének az igazgatója, Schneider úr is. Gehlen kívánságára munkaköri ajánlást adott, és megszerkesztett egy alkalmazási leírást. Wolfgang személyes mappája szerződésszerűen tartalmazta, hogy abban az esetben, ha valaki követni szeretné Wolfgang hátterét, a BND-vel azonnal kapcsolatba lépnek, így Wolfgang még időben riasztható. A búcsúpartin senki sem említette Wolfgang indulását, kivéve Gehlent, aki tósztot mondott. Wolfgang egyetlen aggodalma anyja volt, de Gehlen biztosította őt, hogy mihelyst Wolfgang elhelyezkedett új hazájában, megkísérli megtalálni őt. Gehlen arra figyelmeztette, hogy ez a művelet nagyon sok türelmet igényel majd, különösen, hogy ő 340
eltűnt. Az anyját napi huszonnégy órán át fogják figyelni. Semmi kétség, hogy mindent megtesznek majd, hogy elfedjék, hol tartózkodik, és ez lehetett az oka, hogy Zlatkónak magának sem sikerült megtalálni, hogy hol van. Gehlen biztosítékai és egyenes megfontolása elég erőt adott Wolfgangnak, hogy elhagyja Európát egy jobb világért. Doktor Steiniger figyelmeztette őt a beültetett bőrcsatlakozások érzékenységére, és ajánlotta neki, hogy használja a neki adott krémeket, és csak fokozatosan tegye ki az arcát a napnak. Másként károsodni fog, és végső soron feltárhatja az arcán az operációt. A következő nap Wolfgangot egy jelzés nélküli kocsiban elkísérték egy magánrepülő felszállóhelyéhez. Az ott várakozó gép Frankfurtba vitte. Itt csatlakozott a biztosítási csoporthoz, mely a Lufthansával közvetlenül Nizzába utazott. Míg ez a cég által fizetett üdülés a résztvevők többségének kéthetes élvezetet, Wolfgangnak az Európától való búcsúzást jelentette – és aztán a tengeri utat Ausztráliába. A jó utat kívánók hada hatalmas zajt csapott Genova kikötőjében.
341
16. Queen Frederika, 1952 A Queen Frederika kürtjeinek hangos dudálása jelezte neki, hogy elindul a Szuezi-csatornán keresztül Ausztráliába. A csillogóan fehér 22 ezer tonnás tengerjáró huszonkét napi pihenést, szórakozást és örömet nyújtott Wolfgangnak, amíg Ausztráliába értek. Örökségének és a Gehlentől kapott meglehetősen nagy öszszegnek köszönhetően, amit a Vasfüggöny mögötti országok szigorúan titkos dokumentumainak másolataiért kapott, Wolfgang az első osztályon utazott. Az első megálló Málta volt, ahol csak addig állomásoztak, amíg néhány újabb utas felszállhatott. Innen Pireuszba hajóztak, ahol még további utasokat vettek fel, zömmel vidéki lányokat, akik Ausztráliában kerestek házastársat maguknak. Amikor feljöttek a fedélzetre, Wolfgang végignézte őket és több helyes arcot is talált, de nem hatották őt meg az alkalmi megfigyelésnél magasabb szinten. Útja a Szuezi-csatornán át emlékezetes maradt, hiszen itt teremtett Wagnerékkel, egy Ausztráliába kivándorló német házaspárral barátságot. Wagnerékkel Wolfgang szinte ismét otthon érezte magát. Ábrahám Wagner mérnök volt, így nagyon sok minden közös volt Wolfganggal. Zsidó családból származott és családtagjai koncentrációs táborokba volt bebörtönözve, de szerencséjére őt az anyja rokonaihoz Svédországba küldték, mielőtt Hitler létrehozta volna a Harmadik Birodalmat. Felesége, Inge, mielőtt férjhez ment volna, zenetanár volt, és mert a családja elutasította Ábrahámot, Wagnerék úgy döntöttek, hogy Ausztráliába vándorolnak ki, és ott kezdenek új életet. Hármasuk nagyon népszerű lett a hajón. A kora hajnali órákig táncoltak. Amíg Ábrahám Ingével táncolt, Wolfgang bármely nővel, nem számítva a kort, mindaddig, amíg hajlandók voltak táncolni. Alkalmanként Ábrahám megengedte, hogy Ingével is táncoljon, aki nagyon gyakorlott táncos volt. Kezdetben a zenészek nem törődtek velük, mert azt hitték, hogy a hosszú utazás majd letöri őket, de hamarosan rájöttek, hogy ez nem megy, ha342
csak valamit nem tesznek ellene. Abban a reményben, hogy mindkét fél számára elfogadható megoldásra lelnek, a nap folyamán, amikor a triumvirátus közelében voltak udvariasan tréfálkoztak erről velük. Ez sem működött. Aztán megtudták, hogy Ábrahám és Inge valójában másodosztályú utasok, akik nem igényelhetnek első osztályú ellátást. Wolfgang volt, aki ezt megbuktatta. Mint első osztályú utas, meghívhatott vendégeket az első osztályú ellátás igénybevételére. Wolfgang nagylelkű ötletének köszönhetően fokozatosan kidolgoztak egy zenészváltási rendszert, ami által a híres hármast hajnali három óráig hagyták táncolni. Wolfgang a fehérre festett és a kúszó rozsdától kipettyezett korlát felett áthajolva a Queen Frederika lassú haladását szemlélte. Még az Indiai-óceán szokatlanul fodrozódó vize sem tűnt ezen a reggelen csendesnek neki. Az óceánjáró gyorsaságával ellentétes ilyen lassú előrehaladását az igazolta, hogy Freemantle egy üres kikötő állásához közeledtek – ez volt Wolfgang első találkozása Ausztráliával. Ahelyett, hogy a szíve megdobbant volna, Wolfgang csak üres lelkesedést érzékelt. Volt egy bánata, ami letörte őt. Ez azóta üldözte, mióta a Queen Frederika elhagyta Pireuszt, utolsó európai állomását. Ez volt a jelenlegi szellemi állapotának legalább is az egyik oka. Valahányszor csak magában lehetett, tudatát a szerencsétlen anyja sorsával kapcsolatos gondolatok kötötték le – ez volt üresség érzésének valódi oka. Csak az Isten tudja, hogy szökése mit okozott az anyjának. A hajó hangos kürtje visszahúzta őt a valóságba – Ausztrália, új hazája partjára. Mostanra a rámpán további első osztályú utasok sorakoztak, többnyire angol nyelvűek. Az ő boldog csevegésük nem gátolta meg, hogy számos más európai nyelvhez tartozó beszédet meghalljon. Nagy csalódást okozott számára, ha figyelmetlen emberek szerb-horvátként hivatkoztak az ö nyelvére. Emlékezett apja megjegyzéseire a horvátok szabadságharcával kapcsolatban és annak elismertetéséért, hogy szeretett országa Európa legrégibb államainak egyike volt. Felismerte, hogy az ilyen világpolgári keverék adott a Queen Frederikának nemzetközi zamatot – a hajó számos bevándorlót 343
szállított, nem az ígéret földjére, hanem a bőség és a napfény országába, mindenekelőtt olyan országba, amely mentes a politikai feszültségektől, ami olyannyira általános a még mindig háborúszaggatta Európa számos országában. A légköri zavarok nehézzé tették, hogy megértsék a hajó női bemondóját, aki különböző nyelveken beszélt. Következésképp mindenki megkérdezte az útitársát, hogy mi is volt az utasítás, amit éppen beolvastak. Mégis, a többségük megértette, hogy itt négy órájuk lesz arra, hogy Freemantle-vel ismerkedjenek. A szerencsések gyors taxis úttal Perthet is élvezhetik. Wolfgang ezek egyike volt, így Ingevel és Ábrahámmal vendégként, a német gyártmányú fényképezőgéppel felszerelkezve lesiettek a lejárón, hogy a várakozó taxisereg egyikét kibéreljék. Amit Freemantleben és Perthben láttak, Európával összehasonlítva nem keltett nagy benyomást bennük, de rájöttek, hogy Ausztrália fiatal ország és nem remélhetnek látványos épületeket. Emellett nem azért voltak Ausztráliában, hogy az épületeket megítéljék, hanem azért, hogy új életet kezdjenek. A biztonság és a nyugalom tudata, amit Wolfgang keresett, most itt volt előtte. Az öreg földrész vadászai közül ki fog valaha is arra gondolni, hogy itt keresse őt? Amikor visszatértek a hajóra, Wolfgang elküldte a barátait, hogy álljanak be a sorba, amíg kifizeti a taxit. Türelmesen várt a sorára, hogy igazolja magát az ügyeletes tisztnél, aki az utasok személyazonosságát vizsgálta, és eközben két nőt fedezett fel. Új utasok lehettek, mert korábban nem látta őket. Messziről figyelve őket, megállapította, hogy egyikük ötvenes évei elején, a másik talán húszas éveinek a végén járhatott. Korkülönbségük ellenére valami közös volt bennük – mindketten elegánsan öltöztek és világos nyári kalapot viseltek, olyat, amilyet az anyja viselt évekkel korábban. Anyjára gondolva azonnal könnyek jelentek meg ellágyult szemében és szorongató érzést keltettek a torkában. Egészen természetes, tételezte fel, hogy a két nő anya és lánya legyen, akik ketten hajókirándulásra mennek Melbournebe, vagy Sydneybe. Valami belül arra sarkalta, hogy közelebb menjen hozzájuk, de az utasok előtte lévő tömege áthatolhatatlan akadályt jelentett számára. Amikorra elérte az útlevelet vizsgáló tisztet, mindkét hölgy már félúton volt a feljáraton. Amikorra 344
megkapta az útlevelét és előresietett, ők már eltűntek a hajó oldalbejáratán. Tudta, hogy haszontalan lenne most bármit is megtudni róluk, de bizonyos volt benne, hogy ha már úton lesznek, ismét megtalálja őket, legalábbis a fiatalabbikat. Ő annyira mély benyomást tett rá, hogy megértette a kezdeti reakcióját. Amikor a Queen Frederika már ismét úton volt, semmi jelüket sem találta. Szinte olyan volt, mint egy tűt megtalálni a szénakazalban. Később megpróbálta Inge és Ábrahám segítségét is igénybe venni, hogy megtalálja a fiatal nőt. Nem mulasztotta el megjegyezni, hogy mennyire szembetűnően váltottak pillantást, azonban nagyon is lefoglalta annak gondja, hogy kidolgozza, miként is találhatná meg őt. Micsoda szépség, soha sem látott ilyen egészen megható, szeretetre méltó, szemrevaló nőt. Inge és Ábrahám bíztatták Wolfgangot, hogy vegyen részt az egyik angol nyelvtanfolyamon, melynek a színvonalát az azon résztvevőkhöz mérték, akik már elegendő angol tudással rendelkeztek. Nem volt olyan kedvében, hogy csalódást okozzon a barátainak, Wolfgang megígérte nekik, hogy a Freemantle elhagyását követő napon majd megjelenik ott. A legnagyobb meglepetésére, fedezte fel az igazi szándékukat: közvetlenül előtte állt a fiatal nő, aki oly rejtélyesen eltűnt a szeme elől pont azelőtt, hogy elérte volna a feljárót előző nap Freemantle-ben. Oly szép volt, hogy Wolfgang szinte szótlanná merevedett. Egyszerűen nem tudta elhinni. A megjelenéséből ítélve arra számított, hogy manöken lehet. Biztos volt benne, hogy ha Európában lenne, akkor sohasem tanítana. Szembesülve vele, Wolfgang úgy elfelejtette, mint egy általános iskolás diák, hogy egy tele osztály előtt áll, melynek diákjai eligazításra várnak. Hogy ebből a rémes helyzetből kisegítse, a csodálatos teremtmény lágy bársonyos hangon szólt, ‘Lenne olyan szíves bemutatkozni, kérem, hogy bevezethessem a nevét a naplómba…. ?’ Rájött, hogy mennyire otromba volt, Wolfgang azt mormolta, ‘Igen, persze, hogy milyen buta is vagyok. Méltányolja a mentegetődzésemet, kérem. Hogy őszinte legyek, nem számítottam ennyire szép tanárra. Wolfgang Braun vagyok,’ enyhén meghajolt, de észrevette, hogy a nő elpirult. Lenézett a naplójára, hogy elrejtse a reakcióját, és újra megszólalt, ‘Helyet foglalhat, Braun úr, kérem.’ 345
Elégedetten, hogy a vezetéknevét helyesen vezette be a névsorba, Wolfgang követte a kérést, ámbár az olyan parancsnak hangzott, mint egy kiabáló őrmesteré. A többi diák önkéntes nevetésre fakadt, miközben Wolfgang pillanatra se vette le a szemét a tanárnőről. Pimasz kifejezéssel nézte őt, és észrevette, hogy amikor a szemük találkozik, ő vagy a hajóablak, vagy a naplója felé azonnal elfordítja a fejét. A tanítás végén, amikor mindenki elsietett, Wolfgang megragadta az alkalmat, hogy beszéljen vele. ‘Szeretnék még egyszer bocsánatot kérni. Biztosíthatom, hogy az nem volt szándékos. Engem a meglepetés elragadott. Soha sem reméltem, még a legvadabb álmaimban sem, hogy egy tanár oly szép lehet, mint maga.’ Az utolsó szó hangsúlyozása olyannyira személyes volt, hogy a nő ismét elpirult, de Wolfgang folytatta, mert észrevette, hogy szavai célba értek. ‘Különben, én megadtam a saját nevemet, de még nem tudom a magáét.’ ‘Oh, elnézést kérek. Én bemutatkoztam a tanfolyam elején, de elfeledtem, hogy csak ma csatlakozott hozzánk. Jennifer Bell vagyok, és a bevándorló és a munkaügyi osztály nevében tanítok.’ Elégedett volt, hogy most már tudja a nevét, de Wolfgang azon töprengett, hogy meghívhatná-e őt egy vagy két italra. Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó és őt keresve Inge meg Ábrahám lépett be, hogy megtudják Jenniferről alkotott benyomásait. Hogy így együtt látták őket, nem tartott sokáig Ábrahámnak, hogy rájöjjön, mi történt Wolfganggal. Hogy segítsen neki, Ábrahám azt mondta Jennifernek, ‘A feleségem és én szeretnénk meghívni magát egy italra.’ Wolfgang irányába néztek, és Ábrahám hozzátette, megjátszott ártatlansággal, ‘Téged is, Wolfgang, ha van időd rá.’ Nem tudván, hogy ők ismerték egymást előtte, Jennifer bólintott. ‘Örömömre fog szolgálni. Negyed óra múlva a Queen Frederika túlzsúfolt koktélbárjában ültek. Jennifert nagyon érdekelte, hogy mennyit is tudnak az ő gyönyörű, napfényes, és mindenekelőtt szerencsés országáról. ‘Most már megértem, hogy miért nem készített semmiféle jegyzetet, Braun úr.’
346
Zavarta őt, hogy állandóan Braun úrnak szólítja, ezért Wolfgang azt javasolta, hogy szólítsák egymást a keresztnevükön. Jennifer beleegyezett. Vacsoraidőre már a korábbi híres triumvirátus egy ugyanúgy jegyzett kvartetté alakult. Táncolásuk az idősebb párok számára érzelmes színtérré változott, akik a parketten a megfelelő tartással, pontossággal és eleganciával, szinte báltermi táncszabályok szerint mozgó fiatal párokat figyelték. A négyes felébresztette az emlékeiket, és természetes volt a korosabb párok számára, hogy minden tánc végét hangos tapsviharral jutalmazzák. Wolfgangnak ez a néhány nap – hogy pontosak legyünk, hat – míg megérkeztek Melbourne-be, a legértékesebb élményt jelentette, melyet valaha is átélt egy nővel. Jennifer számos dologban megosztotta vele a nézeteit, így egyre közelebb és közelebb kerültek egymáshoz. Azon éjszaka, mielőtt el kellett volna búcsúzniuk, Jennifer és Wolfgang kettesben voltak a vacsoránál. A korlát mellett állva a viharfedélzeten a nyári holdfény ragyogása alatt, egymás kezét fogták és a távolba néztek. Elragadó, gondolta Wolfgang. Soha sem tartóztatta meg magát, hogy az első alkalommal egy vagy két csókot váltson, mégis Jenniferrel ez más volt. Valahogy érezte, hogy egy ilyen csóklopás tönkretenné távlataikat, és nem volt kész azt kockára tenni. Minthogy egy dúsgazdag család egyetlen gyermeke volt, Jennifer más volt, mint bármely más nő az életében. Tudta, hogy őt másként kell kezelnie, és mégis valami többet követelt, mintsem csak fogni a kezét. Ez az este volt az utolsó esély. Ránézett, szeme lassan végighaladt formás alakján. Nem bámulta, de tudatában volt az elsőrendűen tervezett köpeny mögött rejlő gömbölyded melleknek. Ez különösen érzékenyen érintette őt. Minden esetben, amikor lapos mellű lánnyal találkozott, az a lehető legjobban kidomborította a mellét, és viszont akiknek volt mit megmutatniuk, azok meg eltakarták magukat és elrejtették értékes kincsüket. ‘Úgy hiszem, mi holnap Melbourne-ben leszünk, Jennifer.’ ‘Igaza van, Wolfgang.’ 347
Közelebb húzódva Wolfgang lágyan beszélt, amit csak úgy szokott nevezni, hogy a sohasem célt tévesztő hangja. ‘Mielőtt elválunk, szeretnék valamit mondani…’ Jennifer is közelebb húzódott és a mutatóujját az ajkához tette. Nagyon közel volt, eléggé közel, hogy átölelje, de Wolfgang visszatartotta magát. Azt mondta: ‘Ez alatt a néhány nap alatt valami olyasmit tapasztaltam meg, amit soha se hittem lehetségesnek. Lehet, hogy most nem tud megérteni, de ha hagy engem, hogy örökké szeressem, én ezt bebizonyítom magának.’ A torka kiszáradt, szinte meggátolta abban, hogy tovább beszéljen. Közelebb húzódott Jenniferhez. A testük összeért. Tétovázás nélkül imádnivaló arcát a keze közé vette és az ajkait közelebb vitte. Érezhette a remegését és természetesen a szenvedélyéből sugárzó izgalom fellelkesítette őt is. Az érzelem erőssége hasonló volt ahhoz, mint amikor a nevelőapja az aranyláncot az emlékéremmel a nyakába akasztotta. Különös, gondolta: az utazása alatt számos lányt látott, akik mindenféle ígéreteket suttogva hozzá dörgölődztek az átjárókon, különleges neveken szólítva őt, néha nemzeti hősökén, vagy filmcsillagokén, vagy éppen ragyogó bikaviadorokén. Néhányan bátorságot merítettek, hogy üzenetet hagyjanak az ajtaja alatt, miközben csábos ajkaikkal és arcátlan kifejezéseikkel próbálták őt elszédíteni. De itt ez a fiatalasszony, aki még csak a létezéséről sem tudott, és aki nagyon rövid idő alatt mindent áttörő hatást tett rá. Szenvedélyesen megcsókolván Wolfgang érezte, hogy Jennifer megpróbál kibontakozni a szoros ölelésből, de a természet megtette a magáét. Szinte már elérte a forráspontját, ahogy Wolfgang keze megismerkett a testével. Számos történetet hallott az európai emberekről a barátnőitől. Most már hinni tudott bennük. Soha nem tapasztalt ilyen elektromos érzést. Egyszerre csak arra jött rá, hogy nem ura már önmagának. Képtelen volt ellenállni Wolfgang folyamatos haladásának, ami olyan érzékeny pontokat ért el, melyekkel korábban nem volt tisztában, és érezte, hogy egy tapasztalt férfi kezében van. Az ő csókja ugyanolyan érzelemmel telített lett. Tudta, hogy ha Wolfgang folytatja, ő nem tud majd neki ellenállni. 348
Amint egy pillanatra eltávolodtak egymástól, attól tartva, hogy valaki látja őket, Jennifer zihálva kérdezte, ‘Emlékszel még az első találkozásunkra, Wolfgang?’ ‘Hogyan is tudnám elfelejteni? Teljesen megbolondultam.’ Ujjával rámutatva Jennifer tovább bosszantotta. ‘Ez volt az én első benyomásom. Most el kell ismernem, hogy megváltozott a rólad alkotott véleményem.’ ‘Örülök neki.’ Wolfgang boldogan felkapta őt a fedélzetről. ‘Pontosan ez volt az, amire vártam.’ Letéve őt újra és újra megcsókolta. Tudta, hogy gyorsan kell cselekednie, mielőtt meggondolná magát. Ahogy Wolfgang a kabinjához vezette, Jennifer tudta, mi következik majd. Tudta, hogy ennek egyszer meg kell esnie, és miért ne élvezze annak előnyét, hogy egy tapasztalt férfival történik? Útközben Wolfgang néhány dolgot elmondott a múltjáról, de nem a valódi származását vagy Ausztráliába történő vándorlásának az okát. Jennifer azonnal felfogta, hogy olyan férfit fogott, aki komolyan gondolta azt, amit mondott, de hogyan egyezhet bele, hogy a saját városában is találkozzanak – olyan városban, ahol mindenki ismeri őt vagy a szüleit. Tudta, hogy sokan elutasítják majd ezzel a fiatal némettel való viszonyát, mert az országa hajtotta végre a holokausztot, de inkább amiatt, hogy bevándorló. Lehet, gondolta, jobb lenne neki, ha maga jönne rá. Most – és ha lehet örökre – elrejti a kíváncsiságát. Az ereje, logikája és mindenekelőtt az értelme vitte őt közelebb és közelebb egy ismeretlen erőn keresztül. Most elmulasztották a szokásos táncot, de sokkal inkább szerettek volna egy estét csupán csak kettesben tölteni. Miközben Wolfgang kabinjában pezsgőt iszogattak, Jennifer elcsodálkozott azon, hogy annyira el tudta engedni magát, föltehetően azért, mert nem csak Wolfgang, hanem az ő kívánságára is alakultak így a dolgok. Szenvedélyesen csókolództak, észre sem véve, hogy néhány óra múlva már fölkel a nap. Jennifer titokban félt az első szeretkezéstől, ám Wolfgang kezében csakis igazi extázisos örömmámorban részesült. Inge és Ábrahám, minthogy nem látták barátaikat, happy endet tételeztek fel. Ámbár hiányolták a társaságukat ők, is boldogok voltak; végülis szeretett barátjuk megtalálta igazi társát. 349
Éppen mielőtt a Queen Frederika megérkezett Melbourne kikötőjébe, Jennifer megadott egy időpontot, amikor az ő frankstoni otthonukban találkozhatnak. Telefonszámát is meghagyta Wolfgangnak. Átölelték egymást és érzelmes búcsút vettek. A korláton áthajolva figyelte távozását a hajóhídon át, hogy üdvözölje a szüleit. Fejét többször is visszafordította és titkos csókot küldve integetett. Wolfgang vette az üzenetet. Jennifernek időre volt szüksége ahhoz, hogy felkészítse a szüleit a viszonyukra, és Wolfgang nem sürgethette őt, mert az egész jövőjük azon múlt, hogy a családja elfogadja-e őt. Bizonyosan nem halad a kívánságukkal szemben, bármennyire is szereti Jennifert. Inge és Ábrahám találkoztak zsidó barátaikkal, akik biztosították őket támogatásukról, amíg megfelelő munkát találnak maguknak. Miközben Wolfgang a vámnál várakozott a sorára, egy kisportolt testű embert látott a többiek fölé tornyosulni, aki őfelé tekintgetett. Azonnal úgy gondolta, ‘Annak a kapcsolatnak kell lenni, akiről Gehlen beszélt mielőtt elhagytam Pullachot.’
350
17. Melbourne, 1952 Amikor már a vámkorlát másik oldalán volt, a férfi Wolfganghoz jött és bemutatkozott, ‘Barry Johnson. Feltételezem, hogy Braun úrhoz van szerencsém.’ Wolfgang bólintott. Kezet fogtak. Egy ott állomásozó taxihoz hívta. ‘Köszöntöm az új hazájában. Remélem, megkedveli Ausztráliát. A Hotel Londonban foglaltam szállást magának. Az Melbourne szívében van, és addig maradhat ott, amíg másik megfelelőbbet nem talál. Holnap felkeresem. Most pedig Isten vele.’ A kocsi hátsó ülésén ülve Wolfgang nem hitte el, hogy tizenkétezer mérföldre van szeretett hazájától, Horvátországtól. Elkezdett azon töprengeni, hogy miként is fogja ezt az országot megkedvelni. Nem ismerte Johnsont persze, de hideg személyiségnek tűnt. Jellegzetes angolszász, gondolta Wolfgang. Az üdvözlés ténykérdés volt, ezért Wolfgang a gondolatait Jennifer felé fordította. Megértette lépésében a bölcsességet, hogy mind a hármukat meghívta szülei otthonába. Szüleinek leírása szerint az apja lesz a nehéz dió, amit fel kell törnie. Wolfgang ausztráliai kilátásai sokkal jobbnak tűntek, mint egy átlagos bevándorlónak. Eltekintve attól, hogy folyékonyan beszélt angolul, jelentős pénzt helyeztek el számára az USA-ban és Angliában. Pénzügyi függetlenséget élvezett. Valójában a kamatokon is élhetett, de az iparkodó természete következtében ez nem jöhetett számításba. Érezte, hogy sokkal építőbb módon kell foglalkoztatnia az elméjét és használnia a fiatalos energiáit. Azt remélte, hogy a végén az ily cselekvés esélyt ad neki, hogy fokozatosan könnyítsen a feszültségén, és így lehetőséget kínál rossz emlékeit a tudatalattijába szorítani. Ha hasznos foglalkozást folytat, az segíthet neki, hogy elég erőt gyűjtsön ahhoz, hogy elszakadhasson az értelmi magányosságtól, amit nagyapja, nevelőapja és Onisil tragikus halála és anyja eltűnése rakott a vállára. Ausztráliában a néhány hetes békességes élet felismertette vele, hogy a múltjában az összes flört nem a fiatal kora, hanem 351
annak a törékeny falnak az eredménye volt, amely mögé meggyötört elmeállapotát el akarta rejteni. Tizenkétezer mérföldnyi távolság a boldogtalansága forrásától, esélyt kellett adjon, hogy segítse őt az élet teljességének élvezetében, de különösen a legutóbb megtalált szerelme, a Jenniferrel való igaz viszonyban. Most, hogy új arcok és egészen új barátok veszik körül, akiknek a múlttal semmi kapcsolatuk sincs, úgy látszott, hogy képes lesz elérni a célját, de időre volt szüksége, hogy a sérülései behegedjenek. Rövid időn belül Wolfgang és Barry, az első benyomás ellenére, hogy Barry egy hűvös személyiség, nagyon közel került egymáshoz. Bár Barry néhány évvel idősebb volt, ő képviselte az eszményi személyt, aki a múltból a jövőbe lépést megkönnyíti. Hogy kész volt olyan kérdésekben tanácsot adni, melyek minden Ausztráliába újonnan érkezettnél általánosak voltak, Barry valami olyasmit ért le nála, amit senki más, kivéve persze édesanyját és nevelő apját. Wolfgang már elég ideje volt Ausztráliában, hogy tudja, megfelelő kapcsolatok nélkül semmi esélye sincs irodai munkára lelni. Nem azért, mert utálta a kézi munkát, mint olyat, de felkészítését számításba véve úgy érezte, hogy elfecsérelné magát, ha bármi kevesebbel beérné. Barry készségesen beleegyezett, hogy segít neki megfelelő munkát találni, és megszervezett egy interjút a Royal Victorian Insurance Company vizsgálati ágának a menedzserével, Robert Maloneyval. Néhány nap múlva Wolfgang pontban délelőtt fél tizenegykor megérkezett a RIV székházába, Melbourneben a Burke Street 260-as házához. Választékos öltözete és tiszta megjelenése jó benyomást gyakorolt Maloney titkárnőjére, Elizabethre. Udvarias közeledése és megjelenése kivívta az elismerését, amit nem tudott eltitkolni. El volt ragadtatva attól, hogy ezt a szokatlanul csinos embert láthatja. Világos volt Wolfgang számára, miközben a főnökének telefonált, hogy nagyon közeli barátok lehetnének. Úgy tűnt, hogy közömbös a nemzetiségi háttérrel szemben. Egy perc múlva Wolfgangot beterelték Maloney gazdagon berendezett irodájába, Elizabeth bemutatta őt, majd csendben el352
tűnt, miután Maloney kért egy pohár teát magának és kávét Wolfgangnak. Maloneyval udvarias bókokat cseréltek, megkérdezte, hogy Wolfgang kényelmesen ül-e a vele szembeni széken. Nagyon hatékony végrehajtó stílusban Maloney nem vesztegette az időt. ‘Feltételezem, hogy Johnson beszélt magának a cégünkről, – és én biztosíthatom, bízom az ítéletében – de föl kell tennem néhány kérdést. Csupán csak formalitásként, persze. Milyen jellegű munkát végzett Németországban? Nem kell a részletekbe bocsátkoznia,’ tette hozzá és az órájára pillantva jelezte, hogy ez egy rövid interjú lesz. ‘Egy összegzés megteszi.’ Valami kétség nyomát érezve Maloney hangjában, Wolfgang azon tűnődött, hogy talán ez nem is lesz egy olyan könnyű séta, mint ahogy Barry gondolta, vagy valami sokkal nehezebbel kell szembesülnie? Teljesen nyilvánvaló, egy éleseszű ember cégénél van, úgy gondolta, hogy Barry alábecsülte Maloney-t. ‘Nos, biztonsági ügyletekben és mindenfajta biztosítási vizsgálatban vettem részt.’ Wolfgang röviden elkezdte felvázolni minden tevékenységét, amit belétápláltak Pullachban. ‘Hm, hm, egyáltalán nem rossz. A felelősségvállalások fölöttébb érdekes tartománya. Van valami ajánlása az alkalmazóitól? A legutolsó megteszi, Braun úr.’ Miközben a kezét lassan a zakója belső zsebébe csúsztatta és elővette a borítékot, Wolfgang Maloney arcát kémlelte. Fölkelt kényelmes székéből, miközben Maloney görgős székén csak közelebb lökte magát az asztal széléhez. Anélkül, hogy hatalmas alakját fölemelte volna, Maloney kinyújtotta a jobbját, hogy elvegye a borítékot. ‘A cég, ahol dolgoztam, az egyetlen volt, melyet szolgáltam. Ez, úgy vélem, a tanulóidőm volt,’ mondta Wolfgang mentegetődző hangnemben és látván Maloney mozdulatát, átadta neki a meghamisított ajánlást. Ez lehetőséget nyújtott számára, hogy közelebbről szemügyre vegye ezt az embert. Maloney ötvenes évek vége felé járhatott, különösen egészséges és erős. Még európai mértékkel is nagy termete volt, mégis a keze sima – ez szokatlan egy ilyen korú embernél. Wolfgang ismét leült és éles szeme Maloneyre szegeződött. Csupán néhány percbe tellett, hogy elolvassa a fordítást és összevesse az eredeti 353
német ajánlással, de az az arckifejezés, amit Wolfgang remélt, hogy látni fog majd rajta, nem volt ott. ‘Nagyon szép ajánlás, valóban, Braun úr,’ volt az egyetlen megjegyzése. Fura, gondolta Wolfgang. Maloney megjegyzése őszintének hangzott, mégis, angolszász arca hideg és kifejezéstelen maradt – Wolfgang számára teljes rejtély lett az, akivel Ausztráliában az első szakmai érintkezésben összeakadt. Egy újabb másodpercet gondolkozott Maloney rövid megjegyzésén és Wolfgang arra gondolt, miről is beszél? Az ajánlás a legjobb volt, amit kaphatott. Megdöbbent a megjegyzésen, és megkísérelte magát Maloney szemével látni. Biztos, hogy nem reagált volna ugyanezen a módon. Wolfgang megdöbbent arca és a csend alkalmat adott Maloneynek, hogy választékos legyen. ‘Úgy tűnik nekem, Braun úr, hogy a maga vezérigazgatója nagyon is értékelte a szolgálatait. Őszintén szólva, csodálkozom, hogy miért nem győzte meg magát, hogy maradjon.’ Szünetet tartott, hogy a következtetése leülepedjen, majd egyenesen a tárgyra tért, anélkül, hogy Wolfgang válaszát megvárta volna. ‘Meglep engem. Ha én meggyőzhetnék valakit, annak nehéz lenne, hogy ne fogadja el. Mégis, egy olyan jó hírű cég, az iparág igazi kincse, nem tette ezt meg. Hihetetlen. Egyetért-e?’ Az asztalon áthajolva Maloney szúrós szeme Wolfgangéval találkozott, aki nehezen tudta érzéseit elrejteni. Megszédült. Maloney durva megközelítése elnémította. Szerette volna tudni, hogy mi következik ez után. Tudta, hogy fél-válaszok nem elégítik ki az öreg rókát, ebben biztos volt. ‘Had’ biztosítsam, Maloney úr,’ és Wolfgang szinte felrobbant, mint egy középkori ágyú, kétségbeesetten próbálva meg uralkodni magán, mégis folytatni készen, ‘bár sokáig töprengtem rajta, de minél tovább rágódtam a dolgon, annál inkább meggyőződtem arról, hogy a távozás az egyetlen józan megoldás.’ Maloney arckifejezései drámaian megváltozott, míg szemével megpróbált Wolfgang tudatába hatolni. Makacssága úgy fokozódott, ahogy kifejezései változtak. ‘Úgy gondolhatnám, hogy egy ilyen jellegű döntéshez komoly megfontolások tartoznak’, – talán Wolfgang korára utalt, – ‘de a tények tények maradnak: maga úgy döntött, hogy otthagy egy biztos állást, korlátlan lehetősé354
gekkel és a hazáját is egyben. Ez az a szempont, amit nekem figyelembe kell vennem, mielőtt alkalmazást ajánlanék magának. Végülis, egy hibátlan ítéletre van szükség. Remélem, megérti az álláspontomat.’ Micsoda idegek, gondolta Wolfgang, a szíve ellankadt. Valóban a pástra hívta őt. Maloney érvein gondolkozva megértette az álláspontját, őszintén megvallva, nem gondolta, hogy Maloney eddig elmegy. Amiről azt hitte, hogy csak merő formalitás, a zágrábi rendőrséget idéző nagyon erőteljes vallatássá vált. Wolfgang most megértette már, hogy a válasza komolyan kockáztathatja a jövőjét. A fiaskó a Barryvel való kapcsolatába iktatna számtalan feszültséget, és ez volt a legutolsó dolog, amit akart. Ahelyett, hogy egyenesen lépett volna, úgy döntött, hogy bizonytalan válaszokat ad, melyekkel levezeti Maloney-t a pástról. ‘Egyetértek magával, Maloney úr. A munkahelyem biztos volt eddig a pontig, de ami a lehetőségeimet illeti, maga lehet a legfőbb bírám ebben,’ rögtönzött. De már túl késő volt. Wolfgang tudta, hogy most a kártyák leterítése előtt áll. Lehet, hogy az a legjobb út, gondolta. Talán megismerheti Maloney-nek a zsidókkal szembeni álláspontját. Ausztráliai néhány hetes tartózkodása bepillantást és súlyos bizonyítékokat nyújtott neki arra, hogy a jövőjét miként és miért tehetik tönkre azok az egyének, akik egyszerűen csak gyűlölik a bevándorlókat, különösen a sikeresebbeket. Maloney szakította meg a gondolatait. ‘Nem vagyok abban biztos, Braun úr, hogy értem magát.’ Wolfgang gyorsan válaszolt. ‘Ez nem a végtelen lehetőségek kérdése. Az számít, hogy kire alkalmazzák. Egy szokatlan háttér épp eléggé rossz, de zsidónak lenni sorscsapás. Azt a szűklátókörű hitet, hogy Németország önmagának okoz bajt a zsidók miatt, nem lehet ellensúlyozni azzal, amit velünk tettek – még akkor sem, ha megbocsátunk nekik.’ Egy pillanatnyi szünetet tartott, hogy összeszedje magát a megrázkódtatásból, és a nyilvánvalóan megzavart Maloney mély lélegzetet vett és folytatta. ‘Had’ mondjak valamit, ha mondhatok. Mi teszi önt olyan biztossá abban a kérdésben, hogy ebben az országban egyáltalán másként fogják kezelni, mint Németországban?’ 355
Maloney lágyabb hangja nem akadályozta meg Wolfgangot, hogy magának mondja: A szemét barom, nem adja fel. Mire van annyira fel? Valami okának kell lenni, hogy ennyire csökönyös. Wolfgang azt a látszatot keltette, hogy megsértették és így szólt, ‘Mielőtt eldöntöttem volna, hogy otthagyom Németországot, először megvizsgáltam a lehetőségeket. Az én elmémben egy olyan fiatal ország, mint Ausztrália nem tűnt annyira bigottnak, mint az európai közösségek. Felteszem, hogy engem a képességeim, és nem a származásom alapján fognak megítélni. Ettől eltekintve, mindig is egy melegebb éghajlatra vágytam. Ausztrália volt az elsődleges választásom.’ Maloney-re ezúttal ez mély hatást gyakorolt és nehezen tudta elrejteni elégedettségét. Wolfgang logikus magyarázatának szinte tökéletesnek kell lennie, de a tény, hogy valamiféle feszültséget tapasztalt Wolfgang magatartásában, zavarta őt. Aztán ezt annak az érzékenységnek tulajdonította, amit az interjú gerjesztett, és semmi kétség, a gondokkal teljes múlt. Csavaros esze azon elmélkedett, hogy miként tudná ezt magának kihasználni. ‘Rendben, legyen, Braun úr. Adok magának egy próbalehetőséget. Minthogy nem keres előnyös elbánást, a létra alján kezdheti. Ha így tesz, megismerkedhet a munkakörnyezetünkkel és eljárásainkkal. Ugyanakkor megteremtheti a személyes elismertségét, és azt is, hogy cégünk többi alkalmazottja befogadja.’ Maloney arca az elégedettségtől ragyogott. Ah, gondolta, milyen gyakran van alkalmam valakit ilyen olcsón megszerezni? Valaki olyat, mint Braun. ‘És most lássuk,’ mondta ‘…a fizetése. Minthogy alulról akar kezdeni, heti tíz fontot fizetünk. Hogy hangzik ez magának, Braun úr?’ Anélkül, hogy komolyan gondolkozott volna, Wolfgang azt mondta, ‘Örömmel elfogadom nagylelkű ajánlatát.’ Érezte, hogy Maloney fizetési ajánlata olcsó fogás volt, de minthogy nem állt rosszul, nem készült ebből ügyet csinálni. A legfontosabb az volt, hogy az ajtón belül megvetette a lábát. Ha visszagondolt zágrábi barátaira, egyik sem kapja annak a felét sem, amit itt ő kap. Ha az ausztráliai fontot átszámítaná a viszonylag értéktelen dinárra, azonnal milliomossá válna. Maloney fölemelkedett a székből jelezve, hogy az interjúnak vége. Kifelé menet kezet nyújtotta, és azt mondta, ‘Had’ kívánjak 356
magának kellemes tartózkodást nálunk. Ha bármi problémát tapasztal, itt vagyok, hogy segítsek magának.’ Fél óra múlva Wolfgang ismét a Bourke Streeten volt, de akkor már boldogan. A villamosmegálló felé sétálva végiggondolta, hogy mi minden történt azóta, hogy elmenekült Jugoszláviából. Bár ismét elölről kellett kezdenie és átrendeznie az életét, nem bánta meg. Ismerte a képességeit, és a kemény munka meghozza majd neki az elismerést, amiben 1945 óta hiányt szenvedett. Most, hogy szerzett magának munkát, amit elkezdhet és egy csinos, lakályos, parkra néző lakást Kelet-Melbourne-ben, az élete végre a helyes irányban folyik. Amikor már a lakásban volt, felhívta Jennifer hivatali számát. Édes, bársonyosan lágy hangja válaszolt, ‘Jennifer Bell beszél.’ ‘Én vagyok, drágám, a barátod.’ Wolfgang incselkedő hangon folytatta, ‘Hogy vagy?’ ‘Mert te hívsz, nagyon jól. Hiányzol. Van valami jó a munkával kapcsolatban?’ ‘Semmi gond, drágám. A jövő héten kezdek.’ Örömteljes lelkesedéssel a hangjában mondta Jennifer, ‘Ez csodálatos, Wolfgang. Ugyanazt a hatást fejthetted ki az igazgatóra, mint rám.’ ‘Azért hívtalak, hogy meghívjalak ebédre.’ Jennifer nevetve szólt közbe, ‘Rendben van drágám. Fél egykor vegyél fel. Rendelkezésedre állok.’ Utolsó szavai hangsúlyozása nem kerülte el Wolfgang figyelmét. Mostanra szinte megérezte óhajait, mintha már évtizedek óta ismerné. ‘Akkor hamar látlak,’ suttogta. Néhány hangos csókot küldött neki. ‘Szeretlek, Jennifer,’ és válaszát meg sem várva, puhán letette a kagylót. Könnyek nedvesítették a szemét, ahogy emlékébe tolult a fogadalma, hogy mielőtt magára gondolna, megtalálja az anyját. Az utóbbi hetek boldogsága szinte elfeledtette vele őt. Melbourne belső részében, Carltonban a Lygon Bisztróban ültek, és Wolfgang raviolit evett, chiantival öblögette, és minden falat között boldogan csevegett. ‘Hogy vannak a szüleid, Jennifer?’ 357
‘Köszönöm, jól. Miért kérdezed?’ Wolfgang egy pillanatra megállt, aztán folytatta, ‘Talán túl gyorsan fogadtam el a meghívásodat. Nem tudom, hogy bölcs döntés volt-e, ez minden.’ Jennifer arckifejezése azt jelezte, hogy elakadt Wolfgang megjegyzésének az értelmezésében. Majdnem megfulladt a tésztától. ‘Mi a baj? Valami olyat mondtam, amit nem kellett volna, drága?’ ‘Egyáltalán nem. Féltem elutasítani. Megtehettem volna?’ Wolfgang éles szeme Jenniferét vizsgálta, hogy nyomra jusson. Semmi sem látszott, még egy rezzenés sem. Ekkorra Jennifer meg volt róla győződve, hogy valami történhetett Wolfganggal, hogy ilyen kérdést tett föl. Elhatározta, hogy leállítja őt, hogy ilyen ötletekkel foglalkozzon, ezért puha kezét a kezére tette, ezzel is megkísérelve, hogy biztosítsa őt, téved. ‘Nem tudom, mi történt veled, de biztosítlak, hogy a szüleim civilizáltak. Mihelyst elmondtam nekik, hogy meghívtalak, beleegyeztek, hogy megismerjenek. Mindig tiszteletben tartották a döntéseimet, és számos európai szülővel ellentétben, alig avatkoztak bele az életembe. Oh, igen, tanácsokat adtak nekem, de mindig csak rajtam múlott, hogy azokat megtartom-e, vagy sem.’ Jennifer magyarázata csak részben elégítette ki Wolfgangot, aki még mindig aggódott azon, hogy Jenniferrel elhitette, hogy ő német, nem pedig zsidó származású horvát. Ha másokat félrevezet, hogy mentse a bőrét, az rendben van, de félrevezetheti-e a szerelmét és rajta keresztül annak szüleit is? ‘Rákérdeztem a szüleidre, mert azt vártam, hogy elutasítanak engem – nem csak azért, mert bevándorló vagyok: az én okaim mélyebbek és szeretném, ha ismernéd, legalább is annak egy részét.’ ‘Valóban szükség van erre, Wolfgang?’ Wolfgang tanulmányozta Jennifer arcát, de ott a kettős értelmezésnek semmi nyoma sem volt. ‘De ez nem ilyen egyszerű. Én…’ ‘Pszt! Pszt!’ Jennifer a mutatóujját Wolfgang ajkaira helyezte. ‘Nem akarom tudni.’ Valami nagyon komolyat sejtett, valamit, ami a szerelmüket tönkreteszi. ‘Mindannyiunknak van múltja. Remélem, hogy ezt elfogadod.’ 358
Wolfgangot ez nem elégítette ki, főleg azért, mert tudta, hogy egy nap úgyis napfényre kerül, és az előnytelen lenne. Azonban most már nem volt választása; ‘De ne feledd, tartozom egy magyarázattal.’ ‘Nem feledem, drága,’ mosolygott Jennifer. Jennifer szüleinek a meglátogatása Frankstonban, Melbourne egyik tengerparti külvárosában sokkal jobban sikerült, semhogy remélte. Azonnali barátság jött létre Jennifer apjával, Brendan Bellel, egy nyugalomba vonult ügyvéddel. Anyja, Elizabeth más tészta volt, de Wolfgang bízott abban, hogy majd őt is megnyeri. Végülis tudta, miként kell az asszonyokat kezelni, koruktól, vagy ízlésüktől függetlenül. Első látogatása után Wolfgangot minden vasárnapra meghívták vacsorára, és vendéglátásukért viszonzásként Wolfgang meghívta őket The Orchids-ba, South Yarra egyik osztályon felüli éttermébe, melyet a két barátja, Ingrid és Ábrahám üzemeltetett. Minthogy nem voltak képesek mérnöki munkát találni, Ábrahám összegyűjtötte az összes megtakarítását, és egy étterembe fektette, mely nemsokára Melbourneben az íz-szakértők találkozóhelye lett – az ínyencek Mekkája. Wolfgang fontos szerepet játszott ott, mert felajánlotta, hogy a veszteséget nagyon kis kamatra fedezi. A kis kamat ellenszolgáltatásaként nem engedték meg, hogy Wolfgang magának főzzön. Ragaszkodtak ahhoz, hogy ingyen ellátják, mindaddig, amíg meg nem házasodik – amit nem láthattak előre, hogy ez csak két és fél év múlva történik meg. Nyáron Wolfgang a hétvégéket Jenniferék otthonában töltötte, hét közben pedig a The Orchids-ba tettek látogatásokat. Itt Jennifer szülei Európa különböző részeiből származó ételeket kóstolhattak meg. Időről-időre Wolfgang elfogadott egy-egy meghívást Barrytől és családjától, akinek kis házikója volt Ulladulla-ban, az új-dél-walesi tengerparton. Annak ellenére, hogy Wolfgang élvezte a gondtalan légkört, rá kellett jönnie, hogy előbb-utóbb lépnie kell – nem tudta Jenniferrel szembeni felelősségét túl sokáig elkerülni. A gondolat, hogy megkérje apjától Jennifer kezét, riasztotta. Ugyan nem akarta Jennifert elveszíteni, de nem szándékozott Jennifer apja 359
döntésével szembemenni sem. A gyötrelem kínozta attól a tudattól, hogy a múltja ellene dolgozhat, főleg azért, mert oly sokáig várakozott. Több mint két év telt el azóta, hogy megérkezett, és Gehlentől semmi hír. Wolfgang postafiókja arra várt, hogy fontos híreket szállítsanak oda, de semmi sem jött, még egy levél sem. Közvetlenül karácsony előtt Barry és a családja meglátogatta Jennifer szüleit, hogy meghívják mindnyájukat a búcsúfogadásra. Úgy volt, hogy az USA-ba küldik három évre, és amint ezt megtudta, sürgette Wolfgangot, hogy kérje meg Jennifer kezét. Azt remélte, hogy ő lesz az esküvőn a násznagy. Immár Wolfgang legjobb társa volt, és egyben squash és golf partnere is. Az utóbbi időben Wolfgang látta, hogy Jennifer milyen hamar elfárad. Ez aggasztotta. Bármikor kérdezte is, azt válaszolta, hogy minden rendben van. Még a szülei is kerülték, hogy erről beszéljenek. Az egyik nyári ékszakán, egy héttel karácsony előtt, amikor mindenki a Bell rezidencia verandáján ült, Wolfgang megragadta az alkalmat. Néhány perccel később ő és Jennifer a parton sétálgatott, a jó vacsora utáni kedvenc időtöltésük volt ez. A meleg idő előnyeit kihasználva, a szomszédság gyermekei gyorsan megmártóztak az éjszaka beállta előtt. Amint kéz a kézben sétáltak, Wolfgang Jennifertől az iskolában történteket kérdezte, kétségbeesetten próbálta eltervezni, miként is kezdje a beszélgetést, mely már oly régóta a fejében volt. Az apjától való félelme lassanként eltűnt, tudta, hogy az idős ember becsülte őt, és ettől megjött a bátorsága, hogy előrelépjen. Barry távozása valóban siettette a döntését. ‘Kérdezhetek tőled valamit, Jennifer?’ Úgy folytatta, hogy közben elég erőre leljen, hogy a köztük közel két éve fennálló gátat áttörje. ‘Ma este meg kell kérdezzelek.’ Jennifer felé fordult és megállt. ‘Miért vagy olyan komoly, drága Wolfgangom?’ ‘Had’ tegyek fel egy elméleti kérdést neked,’ mormogta Wolfgang. ‘Akkor feleségül jönnél-e hozzám, ha találnál valami különöset a múltamban, Jennifer?’ Jennifer szeme csaknem kiugrott a helyéről. ‘Te soha sem kérted, hogy legyek a feleséged, Wolfgang.’ 360
Közel húzta magához, és Wolfgang érzelemmel telt hangon mondta: ‘Most kérlek erre, drága Jenniferem, de még mindig szeretném, ha válaszolnál a kérdésemre.’ Jennifer nagyon keveset tudott Wolfgang múltjáról, de már hosszú ideje érezte, hogy valami különösnek kell abban lenni, de bármi is legyen az, őt az nem érdekli. ‘Ha te úgy véled, hogy a titkaidat meg kell hallgatnom, akkor felejtsd el, eléggé idős vagyok ahhoz, hogy tudjam, egy a te korodban lévő fiúnak, ha nem házas, kell valaminek lennie a múltjában. De én szeretlek téged, drága. Ez nem elég?’ Megbántottnak hallatszott. Wolfgang sokkal szorosabbra fogta karját a dereka körül, és fejét Jennifer puha vállára engedte. ‘Jennifer, én szeretlek téged. Talán jobban is, mint ahogy szavakban kifejezhető. De tartok attól, hogy amit el kell neked mondanom, sérthet téged, és ez az, amit ezen a földön a legkevésbé akarok tenni. Kérlek, próbálj megérteni, könyörgöm.’ Első ízben látta Jennifer Wolfgangot szinte zokogni, és ez meggyőzte őt, hogy valami halálos sötét dolognak kellett a múltjában lenni. Lehajolt addig, amíg Wolfgang arcába nézhetett a nyári este félhomályában. ‘Megértelek téged, drágám, de nem vagyok képes most elveszíteni téged. Hosszú ideje tudom, hogy valami zavaró van a múltadban, de nekem ennyi elég, bármi is legyen az, nem a te hibád. Miért kell hát a dolgokat túlbonyolítani?’ Jennifer szomorúsággal a hangjában visszaidézte az első éjszakát Wolfgang kabinjában a Queen Frederika fedélzetén. Hajnalban fölébredt arra, hogy Wolfgang álmában beszél. Ámbár nem értette a szavait, annyit kivett, hogy nem németül beszél. Egy mély levegőt vett és ezt mondta, ‘Lehet, hogy van, amit én is eltitkolok. Mi lenne, ha én is elmondanám neked?’ Jennifer kérdését Wolfgang nem is hallotta. Gondolatai távol jártak, de ez nem volt észrevehető, ahogy egymás mellett bandukoltak. Megszállottan akart beszélni valakivel. Ha nem lehet Jenniferrel, akkor biztosan valaki mással fog beszélni, aki meghallgatja – esetleg Jennifer apjával, ha hazaértek. Brendan Bellt egyedül ücsörögve találta, Wolfgang csatlakozott hozzá, miközben Jennifer bement a házba. Ismét fáradt volt, mindkettőjüket megcsókolta, és jó éjszakát kívánt. 361
‘Bell úr, beszélhetnék magával?’ kérlelte Wolfgang. ‘Igen, persze. De miért szólítasz engem Bell úrnak? Szólíts csak a keresztnevemen, ahogy én téged, Wolfgang.’ ‘Esetleg, de előbb szeretnék beszélni magával.’ Látva Wolfgang komoly kifejezését és hallva komoly hangját, azt mondta, ‘Rendben. Készen vagyok, hogy hallgassalak, de be kellene mennünk. Ez a hely nem alkalmas komoly beszélgetésre.’ Amint fölálltak, Brendan kezét Wolfgang vállára tette, és így adott neki atyai bátorítást, valószínű azért, mert sejtette Wolfgang szándékait. Amikor már Brendan dolgozószobájában voltak, Wolfgangot kényelmes hellyel kínálta, és amíg megtöltötte a pipáját, brandyt töltött magának. Wolfgang jelezte, hogy inkább egy hideg sört kér. ‘Most, hogy magunk vagyunk, hallgatlak.’ Brendan nyugodt hangon beszélt. ‘Nem tudom, hogy hol kellene elkezdenem, Bell úr.’ ‘Nos, talán az elején.’ Tréfálkozás enyhe jelével a hangján Brendan unszolta Wolfgangot, hogy engedje el magát. ‘Amikor én bemutatkoztam, én egy fölvett nevet használtam. Nem vagyok német születésű.’ Szándékosan szünetet tartott, figyelte Brendan reakcióját. Wolfgang hamar rájött, hogy nem kell megszakítsa a vallomását, hacsak nem szükséges, ezért folytatta. ‘Sajnos én nem mondhatom meg a valódi nevemet – még nem.’ Elkezdte Moša Pijade bécsi látogatásával, aztán folytatta az érme öröklésével, majd közvetlen utána Zágrábba visszatérésével, aztán a látszólagos sikeres tárgyalásokkal a hadifoglyok visszatérése ügyében. Aztán említette, hogy mit tudott meg NyugatNémetországban, de nem említette Gehlen tábornokot. Hogyan is említhette volna? Eskü alatt ígérte, hogy sohasem fedi fel Gehlen azonosságát. Brendan elképedt, de csendben maradt, várva az ő sorára. Egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy az UDBA helyettes főnöke volt Wolfgang. Nem ismerte a hadifoglyok sorsát, jóllehet az RSL tagja volt, és Ausztriában volt a háború végén. ‘Hogy tudtál egy olyan rendszert szolgálni, Wolfgang?’ ‘Nem volt választásom, Bell úr. Elkeseredetten kerestem az anyámat. Ki tételezte volna fel, hogy a jugoszlávok kézre kerítik 362
azokat, akik el akarták hagyni az országot, és a győzelem nevében agyonlövik őket? Én nem kerestem bosszút, de azt éreztem, hogy azokat, akik a háború alatt a zsidók elleni bűnökért felelősek, meg kell büntetni. Mit tett volna az én helyemben, Bell úr?’ Egy ilyen bonyolult dilemmával szembesülve Brendan csak Wolfgang lelki gyötrelmeit érzékelhette. ‘Rendben van, de miért nem tetted le a munkát később, bármi is volt az?’ Az undor nyíltan látszott Brendan arcán. ‘Ha tudtam volna, amit ma tudok, nem szolgáltam volna a rendszert. Én csak az anyámat akartam megtalálni,’ mondta Wolfgang. Anyjának említésekor szeme megnedvesedett, és könnyek peregtek le az arcán. Bell sajnálatot érzett a fiatal fickó iránt, aki már akkor megtapasztalta a nehézségeket, amikor más gyerek rendes gyerekkort élvezett. Egyáltalán semmi sem volt, amit érte tehetett volna, de abban a reményben, hogy fokozatosan lecsillapodik, folytatta a beszélgetést. ‘De mi történt az apáddal?’ kérdezte. ‘Nem tudom,’ suttogta Wolfgang elcsukló hangon. ‘Úgy tűnik fel a sorsa, mint egy láthatatlan összesküvés valaki ellen, aki egész életét embertársai boldogításának szentelte.’ Wolfgang leírta apjának Zágrábba való visszatérését, és azt az ellentmondó történetet, amit doktor Bakarićtól és Ranković tábornoktól gyűjtött össze, megpróbálta elképzelni és leírni, hogy valójában mi is történhetett, hogyan ment az apja Fruska Gorába, ahol a feltételezések szerint Tito harcolt a Szent keresztesek lovagjai ellen. Bell ajka kinyílott, mint egy kisfiúé, aki először hall a marslakók inváziójáról. ‘Mit mondtál? Szent keresztes lovagok? Biztos vagy abban, hogy nem kevered össze a középkori történelemmel?’ Wolfgang, Gehlennek köszönhetően, már fejből tudta a történetet. ‘Nem, Bell úr. A Szent keresztes lovagok Tito találmánya volt. Az eltökéltsége, hogy hazacsalja Ante Pavelićet és a vallásos népességtől megszabaduljon, akiknek számára a háború utáni Jugoszláviában semmi haszna nem volt. Ez serkentette őt arra, hogy felbujtsa a keresztes lovagokat.’ ‘Ténylegesen hogyan ölték meg az apádat, Wolfgang?’
363
‘Ki tudja? Nekem azt mondták, hogy a partizánok és a Szent keresztesek közötti kereszttűzben halt meg, és én akkor hittem nekik.’ ‘Nem látszik valószínűnek, Wolfgang.’ Visszaemlékezett a Gehlennel való beszélgetésére és eszébe ötlött mint furcsaság, hogy miként találtak rá az apja tetemére egy magányos kunyhóban mindazokéval egyetemben, akiket a horvát egyházszolgák küldtek ki. ‘Valóban, nem. A partizánok voltak a Szent keresztesek lovagjainak öltözve. Tíz ember volt egy kutató csoportban. Egyikük visszatért Vatikánba, hogy figyelmeztesse Pavelićet és az ő helyét foglalta el apám, aki felismerhette volna Titót.’ ‘Nagyon bölcs, valóban. Szóval, te sohasem találtad meg, hogy hol is van valóban eltemetve?’ ‘Nem tudom, hogy mit is higgyek. Ez akár egy másvilági káprázat is lehet.’ Minthogy nem volt egészen biztos abban, hogy Wolfgang mit is vezet elő, Brendan megkérdezte, ‘Egy illúzió?’ ‘Nos, mindazokban az években atyám és a család azt hitte, hogy Moša Pijade a barátunk volt, de ő megtagadott minket.’ ‘Mi is van akkor az anyáddal?’ ‘Ez egy másik rejtély. Őt a Jasenovac nevű koncentrációs táborban bebörtönözték. Meg akartam őt találni. Kiengedték, de eltűnt. Doktor Weber szerint azzal gyanúsították őt, hogy feltár egy rettenetes titkot, amit az atyám ismert. Amíg én Németországban voltam, azt ígérték, hogy megkeresik. Életben van, de hol? Ugyanaz az ember megígérte, hogy megtalálja őt, szavát adta, tudatja majd velem azt is, hogy miért ölték meg az atyámat.’ Brendan mélyen gondolataiba merülve kérdezte, ‘Hogyan bízhatsz meg egy olyan emberben, Wolfgang? Lehetséges, hogy elárul téged, mint ahogy Moša Pijade elárulta az atyádat és végül az anyádat is?’ Fejét felemelve Brendan felé nézett, és akkor megérintette az érmét, szorosan a melléhez nyomta, nem igazán tudta, hogy mit is tegyen. Bizonytalan volt abban, hogy hogyan reagálna Bell, ha megtudná, hogy nem német, hanem zsidó származású horvát. ‘Az az ember, aki a szavát adta nekem, egy ilyennek a birtokában volt.’ Lassan, Wolfgang kigombolta az ingét és feltárta a 364
fényes arany érmét. Megérezte Bell érdeklődését, és ezért levette azt a láncról és átadta, hogy közelebbről megvizsgálhassa. Brendant meglepte Wolfgang kijelentése, elvette a bámulatosan kivitelezett érmét, és a nyitott tenyerébe tette. Azonnal meglátta a Jeruzsálem Temploma vésetet. Mint szabadkőműves, el tudta képzelni ennek a különös érmének a jelentőségét. Végülis, Salamon múltja volt felelős annak az ember és ember közötti kapcsolatnak a létrejöttéért, amit képzett kőművesek és kereskedők testvériségének neveznek, és ami később a Szabadkőművesség alapjává vált. Az érmét átadva Bell nem jutott szóhoz, különösen amiatt, amit Wolfgang kész volt a szokatlan történetének második feléből elmondani, ezért kiutat keresett. ‘Elmondtad a múltadat Jennifernek?’ ‘Megpróbáltam, több alkalommal is, de elutasította, hogy meghallgassa. Megpróbáltam leírni a múltamat, hogy biztos legyek annak szörnyű következményeit illetően, ami egy nap a felszínre kerülhet, de haszontalan. Nem akart meghallgatni. Valahogy az az érzésem támadt, hogy nem az én múltam aggasztja, hanem egészen más, sokkal lesújtóbb valami.’ Wolfgang látta Brendan arckifejezésének hirtelen megváltozását, de nem értette. Válaszát meg sem várva folytatta. ‘A legfőbb ok, amiért kitártam a szívem magának, az az, hogy szeretném a lánya kezét megkérni. Hosszú időt vett igénybe, hogy öszszeszedjem a bátorságomat, mert úgy láttam, hogy fel kell tárnom a múltamat, ami, ha egyszer kitudódik, korai halálomhoz vezethet.’ Brendan Bell felállt a székéből és lassan a dolgozószoba ajtaja felé ment. Kissé kinyitotta, végigkémlelte a folyosót. Miután meggyőződött arról, hogy senki sem hallgatódzik, csendesen maga felé fordította az ajtó, és félig nyitva hagyta. Wolfganghoz közeledett és néhány lépésnyire tőle megállt. ‘Hallgass, Wolfgang. Teljességében tisztában vagyok annak a következményeivel, ha én hozzájárulok Jennifer házasságához. Tudatában vagyok annak, hogy milyen szörnyű életed volt, ami nem tőled függött. Egyenes voltál velem szemben és kötelességemnek érzem, hogy kövessem ezt magam is. Különösen most, hogy látom, mennyire komoly vagy. De mielőtt áldásomat adnám rá, had’ mondjak el valamit. S ha visszavonod házassági ajánlatodat, megértem.’ 365
Egy újabb korty brandy után Bell Wolfgang karosszékével szemben egy bőrrel bevont heverőre ült. Hangja remegett, nagyon lágyan beszélt de mégis tisztán. ‘Jennifer jelent mindent a szerencsétlen életünkben. Nem tudom, hogy észrevetted-e, de Jennifer orvosságokon él. Egy ritka betegségtől szenved, és ha a diagnózis valósnak bizonyul, gyógyíthatatlan. A gyógyszerek teszik a létét elviselhetővé. A hozzád fűződő szerelme az, ami megtartja őt a küzdelemben.’ Rövid szünet és egy újabb slukk korty brandy adott Brendannak egy lélegzetvételnyi szünetet. Egy láthatatlan erő ellen látszott küzdeni. ‘Amikor megkísérelted Jennifernek elmondani a múltadat, ő volt az, aki sokat szenvedett. Felfogta, hogy bármi is volt a múltadban, az nem tudja a jövőt kiforgatni. Számára természetes volt, hogy azonos őszinteséggel válaszoljon, bár ez nem csak az ő szerelmét, hanem a te életedet is kockára tette volna. Amikor nyugállományba vonultam, az nem csak az én egészségem miatt volt, hanem az övé miatt. Vele akartam lenni, amennyit csak lehetséges.’ Könnyek jelentek meg Wolfgang arcán, és lehajtotta a fejét, hogy megakadályozza Brendant abban, hogy meglássa. ‘Elleneztem Jung ötletét, hogy hagyjuk munkába járni, de a végén meggyőzött engem. Ámbár igyekeztünk elrejteni az állapota súlyosságát, ő gyanította. Jennifer egy rendkívül értelmes lány, és miután meglátogattunk egy német pszichiátert, Ernest Kretchnert, aki reményt adott nekünk, beleegyeztem, hogy lehet neki más érdeklődése is. Amikor előállt vele, láthattuk a hatalmas javulást.’ Wolfgang semmit sem sejtett Jennifer betegségéről, ezért megkérdezte, ‘Miben szenved, Bell úr?’ Bell fölemelte a fejét, és remegő hanggal suttogta, ‘Úgy tűnik, mint valamiféle agybetegség, valami olyasmi, mint az Altzheimer kór. Még nagyon korai megmondani, de amikor negyven lesz, nem lesz kétséges. Nem fogok oly sokáig élni, hogy enyhítsem a szenvedéseit, de annak tudata, hogy jó kezekben lesz, sokban enyhítene a mostani gondjaimon.’ Wolfgang nem ismerte ezt a betegséget, de eltökélte, hogy kitart a gyönyörű Jennifer mellett, aki meg fog halni, ahogy az apja rámutatott, nagyon lassan, de fájdalmak közepette. Bármi is 366
maradt neki, elhatározta, hogy megosztja az életét vele, még eltökéltebben, mint valaha. Letérdelt Bell elé, aki még mélyebbre süllyedt a heverőbe, és alig tudta elmormogni, ‘Megadná az áldását? Biztosíthatom, hogy a lánya semmiben sem szenved hiányt, amíg él.’ Bell megint csak hitetlenkedve emelte fel a fejét. Egy fiatalember, aki már annyit szenvedett, kész, hogy olyan felelősséget vállaljon át, amelyet más ember még csak meg se fontolna. Bár más tulajdonságai miatt kedvelte Wolfgangot, most már tisztelte is. Micsoda bátorság. Lányát az oltár elé vezetni még akkor is, ha nem lesz képes gyereket kihordani, sem szerelmét viszonozni élete utolsó éveiben. Ha olyan szerencsés lesz, hogy eléri az ötvenedik évét, állandó orvosi felügyeletre szorul majd. Hogy biztos legyen abban, hogy jól hallotta Wolfgangot, Bell azt mondta, ‘Teljesen biztos vagy ebben fiam?’ Wolfgang gondolkozás nélkül elfogadta, hogy Brendan fiának szólítsa, és határozott hangon mondta, ‘Igen, biztos.’ Brendan felállt ültéből. Wolfgang ugyancsak. Átölelték egymást, emberi kapcsolatot alkotva. Könnyeik kiemelték érzelmi állapotukat, ámbár különböző okok miatt. Ki tudná megvádolni őket? Míg az apa boldog volt, Jennifer további életének kilátásaival, Wolfgang bűntudata miatt sírt, ami már most is büntette és továbbra is fogja. Jennifer sorsa hatalmas kulturális és származásbeli különbségük ellenére összehozta őket, az most nem számított. A részben nyitott ajtón keresztül Elizabeth Bell látta a két ember közötti érzelmi szövetséget, az egyik, akit annyira szeretett és a fiatal fickót, aki eredendő melegséget sugárzott. Alig tudott magán uralkodni, de a hálószobája felé tartva lecsillapodott. Hatalmas megkönnyebbülés volt számára tudni, hogy szeretett lánya sorsa egy ilyen értékes fiatalember kezében lesz, aki Jennifer betegsége ellenére is kész megosztani vele mindazt, ami még hátra maradt. Hihetetlen.
367
18. Melbourne, 1973 1973. február 12-edikén Wolfgang a Metropolitan Security Service teherautóiba ipari gyémánt berakodását figyelte, és a kikötői banda tagjainak minden mozdulatán rajta tartotta a szemét. Kezdetben hallotta a nyíltan rosszindulatú beszédet is, hogy ilyen korán reggel behívták őket, de ő nem volt érintett. Tudta, hogy a cége komoly jutalmat ajánlott fel a kellemetlenségek ellensúlyozására. MSS őröket helyeztek el minden ablakhoz és kijárathoz, míg kívül többen járőröztek a 8. sz. kikötői áruház körül. Az egész művelet nem tarthatott tovább egy óránál, de Wolfgang sejtette, hogy tovább fog, mert a kikötői munkások több pénzt akartak. A Wolfgang kabátja alatt lévő személyi hívóból jövő éles hang riasztotta fel őt. Megnyomta az OFF gombot az övére illesztett kis egységen. Az alulról jövő rakodási zaj meggátolta, hogy mások is meghallják a jelzést. Utasítást adott a cége egyik felügyelőjének, hogy helyettesítse őt, s Wolfgang a földszintre vezető lépcső felé vette az útját. Nem messze a lépcsőtől volt az áruház egyetlen telefonja, a tetőt tartó oszlopok egyikéhez illesztve. Ahogy a telefonhoz tartott, felmerült benne, ki az ördög hívhatja az irodából ily korán. Még nem volt nyolc óra. Biztos volt benne, hogy Jennifer nem lehet, tekintve, hogy mély álomban hagyta őt otthon. Amikor fölvette a hallgatót, a keze remegni kezdett. Nem volt ezen meglepődve. Ez már máskor is előfordult vele. Tekintve, hogy szökevény volt, ez a tudat feszültségben tartotta őt. Sohasem tudhatta, hogy mikor kell szembesülnie azzal, hogy végülis rátaláltak. ‘Jó reggelt, Diana. Mi olyan sürgős? Nem tudhatott volna megvárni, míg visszaérek?’ ‘Jó reggelt Braun úr. Johnson úrtól kaptunk egy hívást. Arra kért, hogy lépjek kapcsolatba magával. Ő egy órán belül elutazik Melbourne-ből, és szeretné, ha felhívná. Sürgős. Feltételezem, hogy tudja a számát.’ ‘Igen, tudom. Köszönöm. Most viszontlátásra.’ 368
Mielőtt Diana viszonozhatta volna, hogy viszontlátásra, Wolfgang felakasztotta a hallgatót a villára. Miközben Barry otthoni számát tárcsázta, azon merengett, hogy mennyi időbe telik majd, hogy legyőzze ezt a kellemetlen érzést, ami akkor önti el, ha sürgősen keresik. Minthogy oly hosszú ideje vadásztak rá, hogy pontosak legyünk, huszonegy éve, elgondolta, hogy még bizony kereshetik őt. Azt gondolta, az idegessége fokozatosan eltűnik majd, de most, látván remegő kezét, belátja, hogy hamis remény volt. Míg várt a kicsengetésre gondolatban kérdezte magától, vajon mi oka lehetett Barrynek, hogy ily hirtelen rácsörög. Ez megint egy hibás riasztás lenne? Visszaemlékezett, először 1971-re, amikor egy canberrai német hírszerző tiszt kereste meg a jugoszláviai fejleményekkel kapcsolatban. A BND-nek úgy tűnt, hogy valódi a dolog, de Wolfgangnak lett igaza. A kommunista kemény magot nyugdíjazták, és a Jugoszláv Kommunista Párt más horvát vezetőit, akik igazi független kormányt próbáltak létrehozni, bebörtönözték. Hogy a horvát menekültekre jó benyomást tegyenek, a jugoszláv rendszer számos fiatal kommunistát küldött külföldre, hogy eladja az új terméket, a horvát tavaszi felkelést, még egy szülemény, mely a TRUST-ra alapozódott. Végül, amikor Barryt vonalra kapta Wolfgang kitört, ‘Mi a szösz van, Barry?’ Barry érezte Wolfgang hangjában az aggodalmat, laza hangon mondta, ‘Semmi aggodalomra szolgáló ok, Wolfgang, csak Canberrából kaptam egy telefont, és úgy gondoltam, jó ha tudod. Nem akarok neked túl sokat mondani telefonba, de találkozzunk a reptéren és elmondok neked mindent. Kilenckor indulok. Hogy ne maradj egy pillanatig se bizonytalanságban, annyit mondhatok, hogy ez a tanárod jövő havi érkezésével kapcsolatos.’ A ‘tanár’ szó hallatán Wolfgang szíve gyorsabban kezdett verni. Hihetetlen: a tanára – Onisil apja, Djemal Bijedić – Ausztráliába jön. Válaszolt. ‘Igen, persze, máris indulok.’ ‘Találkozunk a reptéren a kávézóban.’ Félóra múlva Wolfgang és Barry kávéját fogyasztotta a repülőtér kávézójában. 369
Barry elmondta, ‘Bijedić Jugoszlávia miniszterelnöke, és Ausztráliába jön. Úgy gondoltam, hogy találkozni szeretnél vele.’ Elképedésében Wolfgang mondta, ‘Miniszterelnök?’ ‘Ez igaz, Wolfgang. A jövő hónapban jön, és két napig az újonnan megválasztott miniszterelnökünk vendége lesz.’ Tudta, hogy egy kormányfő meghívása sokkal több időt igényel, mint amennyit Whitlam a hivatalában töltött, Wolfgang képtelen volt ezt elhinni. ‘Hogyan hívhatta meg őt a frissen megválasztott miniszterelnökünk ilyen gyorsan, Barry?’ Barry mosolygott. Aztán emlékeztette Wolfgangot, hogy az még Billy Snedden volt, a korábbi bevándorlási miniszter, aki meghívta Titót, hogy látogasson Ausztráliába. Tito, persze, nem kockáztatja az életét egy olyan országban, amely alaposan szenynyezett a szélsőséges forradalmárokkal, akik bosszúra vágynak ellene. Így 1967-ben Tito udvariasan elhárította a meghívást. Most hogy a kormányban változás történt, Tito úgy döntött, hogy elküldi a miniszterelnökét, akit feláldozhat, hogy bizonyítsa, hogy Ausztrália munkáspárti kormánya ugyanúgy megtűri a szélsőségeseket, ahogy Anglia is megtűrte Adolf Hitlert fölemelkedése idején. Wolfgang elismerte, hogy Barrynek igaza van. Ha valaki értette a balkáni mentalitást, az ő volt, Zlatko Tauber, más néven Wolfgang Braun. ‘Mindent megadnék azért, hogy találkozzam vele, de nem lenne az túl nehéz?’ ‘Igen, de lévén, hogy kormányunk törődik a biztonságával, talán el tudok vele rendezni neked egy találkozót. Amennyire én tudom, számos magán biztonsági ügynökséget bevonnak, valamint a szövetségi rendőrséget, de még az ASIO-t is, de úgy hiszem, el tudom intézni.’ ‘Ebben az esetben, hajrá!’ Wolfgang válasza megelégedéssel töltötte el Barryt, és azt mondta, ‘Ez tehát minden. Ha visszatérek, akkor tudatom veled.’ A Canberrába menő járat számát bejelentették. Kezet ráztak és elváltak. Éppen egy héttel Bijedić érkezése előtt Wolfgang útban az irodája felé hallotta a rémes hírt – meg volt döbbenve. Azonnal 370
belátta, hogy a legutóbbi fejlemények nemcsak komolyan kockáztathatják Bijedićcsel való találkozásának a kilátásait, de akár Bijedić utazását is meghiúsíthatják. A hír rövid volt és egyenes: a legfőbb ügyész a szövetségi rendőrök segítségével megrohamozta az ASIO a St. Kilda út 469 alatti központját Melbourne-ben. Ámbár ebben a helyzetben a nagyközönség számára nem volt világos, miért és feltehetően mi okból tett a legfőbb ügyész ilyen példanélküli lépést, ám tökéletesen világos volt ez Wolfgang számára. Ausztráliába való megérkezése óta Wolfgang a horvát jobboldali szervezetek tevékenységének drámai növekedésére figyelt fel. Ezt megbeszélte Barryvel, de Barry ezt a riasztást annak a ténynek tulajdonította, hogy Wolfgang zsidó származású volt, és ezért érzékeny a nácizmussal kapcsolatban. Sok időbe került Wolfgangnak, hogy meggyőzze Barryt arról, hogy mekkora kárt okozhat, ha az ilyen tevékenységet nem nyesik vissza. 1967-ben az ausztrál bevándorlási miniszter Jugoszláviába utazott; diplomáciai viszonyt hoztak létre, és Titónak Ausztráliába való meghívást adott át. Természetesen, Jugoszlávia tiltakozott bármiféle horvát szervezet jelenléte ellen, annak céljaira való tekintet nélkül, és ennek eredményeként visszaélt Ausztrália vendégszeretetével, azáltal, hogy számos ügynököt tartott Ausztrália szerte a kontinensen. Wolfgang számára ezek jelenléte láthatatlan árnyék volt, ami az ő számára közvetlen veszélyt jelentett. Végül is, hét évig szolgálta őket; ez ugyan sokkal azelőtt volt, de gyanította, hogy a módszereik ma sokkal kifinomultabbak és ezért nehezebb felderíteni. Az ügynökök, akik Ausztráliában mint az UDBA elő egységei szolgáltak, nemcsak azért voltak jelen, hogy kémkedjenek honfitársaik ellen, de azért is, hogy nyomást gyakoroljanak, és ha szükséges felélesszék a félelmetes piszkos trükköket. Wolfgang türelmetlenül várta Barry visszaérkezését Canberrából, ahol azért volt, hogy az ASIO vezérigazgatójával találkozzék, aki felelős volt Bijedić biztonságáért. Csak akkor lesz abban a helyzetben, hogy a roham hatását elemezni tudja, főleg azért, mert a nyugati hírszerző szervezetek elvágták az Ausztráliába menő híráramot. Néhányan úgy tekinttettek a példa nélküli rohamra, mint egy baloldali puccsra az ASIO-n belül. 371
Miközben UDBA ügynökök, valamint a szövetségi rendőrség és az ASIO 1973. március 22-edikén őrizték Canberrában a Lakeside Hotel valamennyi bejáratát és a tizenegyedik emeletre vezető feljárókat, Wolfgang Braun idegesen mászkált Djemal Bijedić lakosztálya előterében. Jóllehet már évek óta felkészült arra, hogy kitálalja azt a titkot, amit 1968-ban tudott meg, amikor Németországból a rejtélyes csomagot, Gehlen utolsó ajándékát megkapta – Wolfgang megkísérelte Bijedićnek eljuttatni, és érdeklődéssel várta a reakcióját. Ugyanakkor egy rejtjelezett távirat, németből megfejtve és horvátra lefordítva is égette a kabátzsebét. 1937-ben küldte Jose Ramos, a Spanyol Kommunista Párt főtitkára Joszif Sztálinnak és a hihetetlen távirat megtalálta az útját Gehlenhez. Wolfgang szintén megtudta, hogy a távirat és Tito életének a megmentése 1951-ben lehetővé tette Gehlennek, hogy 1954-ben megkapja a hírhedt Hruscsov nyilatkozat – Sztálinnak a saját népe elleni embertelenségéről – értékes másolatát. A másolatot a CIA egymillió dollárra taksálta USA-pénzben kifejezve – egy újabb Gehlen eredmény. Mint tiszteletbeli vendég a Lodge-ban, az ausztrál miniszterelnök canberrai rezidenciáján rendezett vacsorán Bijedić ugyancsak ideges volt. Beleegyezett Zlatko kérésébe, hogy ma éjjel találkozzanak. Ez volt Zlatko utolsó alkalma, mert hogy Bijedić másnap Új-Zélandba utazott. Normális körülmények között vissza kellett volna utasítania, mert Zlatko szökevény volt, és annak a rendszernek az árulója, melyet Bijedić oly hűen szolgált. Zlatko biztosítékot adott, hogy bizonyítani tudja, hogyan és miként gyilkolták meg Onisilt 1951-ben. Ez önmagában elegendő volt, hogy igazolja a titkos találkát. Végül is, Bijedić Zlatko tanára volt a háború alatt, és Zlatko feltételezett árulása ellenére bizonyosfajta kapcsolat megmaradt köztük. Bijedić tisztában volt a következményekkel, ha az UDBA ügynököknek sikerül Zlatkóval való beszélgetését rögzíteniük, de Barry Johnson ösztökélte őt, hogy adjon Zlatkónak egy esélyt. Johnson garantálta, hogy nem lesz lehallgató a lakosztályában. Bijedić ideges volt, a vacsorán el volt szánva rövidre fogni azt, hogy a késő éjszakai találkozónak időt adjon. Azt mímelte, hogy a jet lagtől szenved, sikerült neki a miniszterelnök szállását éppen éjfél előtt elhagynia. Mire a Lake side-ot elérte, szíve he372
vesebben kezdett verni. Néhány perc múlva belépett a lakosztályba, és egy olyan ember előtt állt meg, akit soha se tudott volna felismerni, ha az utcán találkoznak. Zlatko felállt a székből, pipáját a kávézó asztalon hagyta, és Bijedić felé indult. Horvátul mondta ‘Tudom, hogy milyen nehéz lehetett a maga számára, hogy lehetőséget biztosítson nekem, hogy tisztára mossam a nevem, de bizonyos vagyok abban, hogy amikor feltárom a körülményeket fia haláláról, elégedett lesz a döntésével.’ Bijedić ránézett az előtte álló középkorú emberre és egyáltalán nem volt benne biztos, hogy az Zlatko. Megjelenése markánsan megváltozott; mégis a horvát nyelve a bosnyák árnyalattal meggyőzte őt Zlatko azonosságáról. Nem volt kétség a tudatában, hogy ő az igazi Zlatko, de ahelyett, hogy kezét nyújtotta volna a szokásos kézfogásra, Bijedić a magyarázatra várt. Zlatko ezt a jelet úgy értelmezte, hogy folytassa a vallomását. Így újra megismételte a történetet, melyet Gehlentől hallott 1951ben és melyet 1954-ben Brendannak is elmondott. Amikor Ramos táviratával igazolva magát Zlatko befejezte a borzalmas titok feltárását, ami apja és legjobb barátja, Onisil halálát okozta, Bijedić lerogyott a heverőre. Halkan zokogott, és most már tudta, hogy Zlatko miért hagyta el Jugoszláviát. Ő maga is összetörtnek érezte magát, attól az embertől becsapottan, akit annyi ideig oly hűen szolgált, Tito marsalltól. Világos volt, hogy doktor Taubert, az embert, akivel soha sem találkozott, de akiről hallott, főleg azért vágták le, mert ő és Moša osztoztak egy titkon. Míg Moša eladta a lelkét és a testét a kommunista eszmének, Tauber különb tenyészet volt. Tudta, hogy nincs az a pénz a világon, amivel a hallgatása megvásárolható lenne, az ő hallgatását úgy érték el, hogy a halálba küldték. Amint Zlatko elmondta, hogy Onisil nem ismerte a szörnyű titkot, Bijedić megtudta, milyen keserű is volt az. Onisil életét azért áldozták fel, mert feltételezték, hogy olyasmit tud, amit nem tudott. Lehet, hogy ez Zlatko számára volt figyelmeztetés, hogy fogja a száját, ha tanul belőle. Micsoda veszteség, gondolta Bijedić. Zlatko fölvette a pipáját, és az úton kifelé azt mondta, ‘Van valami, amit viszonzásként szeretnék kérni,’ Szünetet tartott, 373
majd folytatta, amikor Bijedić feltekintett. ‘Nekem egy ember, aki ezt a táviratot küldte, megígérte, hogy segít az anyámat megtalálni. De ő csődöt mondott ebben. Soha sem sikerült az ígéretét végrehajtania, ámbár talán megpróbálta.’ Bijedić, akinek ez éppúgy fájt, mint Zlatkónak, felállt a heverőről, átment a szobán és látogatója elé állt. ‘Ha erőmből telik, szavamat adom, hogy teljesítem a kívánságodat.’ Zlatko biztos volt benne, hogy számíthat Bijedićre. A miniszterelnök ahhoz a bosnyák nemzedékhez tartozott, akinek a szava többet jelentett, mint az írásos szerződés. Ez olyan dolog volt, amit megtanult, amíg a háború alatt Boszniában rejtőzött, és ugyanezt tapasztalta meg Onisillel való barátsága során is. ‘Ami anyámat illeti, tudom, hogy miért nem sikerült őt évekkel ezelőtt megtalálnom. Ők mindent megtettek, ami a hatalmukban állt azért, hogy elrejtsék a létezését is. Kész rá, hogy megtalálja nekem? Felajánlhatok megfelelő összeget ahhoz, hogy utána nyugatra jöhessen, ha ez szükségessé válik.’ Természetesen, Bijedić nem akarta elutasítani Zlatko kérését, de a pénz említése bántotta bosnyák büszkeségét. Ha volt valami, amit a barátjáért tehetett, azért soha sem fogadna el pénzt. Mégis, Zlatko kivétel volt; ő nem csak horvát volt, de zsidó is, és ebben az esetben éppen annak is látszott. ‘Rendben van Zlatko. Megpróbálom, de az időt igényel. Nem mehetek körbe kérdezősködni az anyád iránt. Tény, ami tény, 1971 óta a felsőbb tisztviselőknek Jugoszlávián belüli utazásaival kapcsolatos biztonsági eljárásokat megszigorították. Képletesen szólva lehetetlen számomra, hogy ezt tegyem, de megtalálom a módját. Bízzál bennem.’ Nyújtotta a kezét. Bijedić kezet fogott azzal az emberrel, aki fél órával ezelőtt még árulónak tűnt neki. ‘Hogyan léphetek veled kapcsolatba, ha szükséges?’ Kérdezte Bijedić. ‘Van egy postafiókom Melbourne-ben – 925-ös számú. Felteszem, nem lesz gond emlékezetébe vésni a számot?’ ‘Igazad van. Büszke vagyok rá, hogy emlékszel még Horvátország történetének legfontosabb dátumára.’ Zlatko elképedt. A tanára csaknem félre söpörte ezzel a kommunista evangéliumot, ahol nem volt hely a horvát történelem számára. Érezte, hogy ezt az elmozdulást Onisil halálának 374
leleplezése indította el. Amikor elváltak, Zlatko érzékelte Bijedić érzelmi állapotát, és biztos volt abban, hogy megtalálja az anyját, nem számít mennyi időbe is telik. Azt remélte, hogy még az előtt megtörténik, hogy Jennifer állapota romokba dőlne.
Belgrád, 1973 Új-Zélandból Belgrád felé a repülőúton Djemal Bijedić még mindig érezte Ausztrália távoli visszhangjának a hatását – Zlatko borús, hihetetlen kijelentéseit, ami nyomasztotta a tudatát. Tudatosította azt is, hogy mily gyorsan elfogadta annak felelősségét, hogy megtalálja Irene von Taubert, és milyen nehéz lesz azt megvalósítani. Ezernyi gondolat áramlott át a tudatán, míg kereste a megfelelő megoldást. Mit mond majd a feleségének fiuk tragikus haláláról? Ő hogyan veszi majd azt? Ha rá kell hagyatkoznia, akkor mondja-e el neki a teljes igazságot, vagy csak egy részletét? Egy dolog kezdetektől kezdve világos volt előtte. Bármit is mond neki, attól kezdve az ő segítségére szorul. Megfontolva akármelyik anyának a fiához való elkötelezettségét, tudta, hogy teljesen megbízhat benne. Végülis, nem volt más választása. A huszonnégy órás repülés a JAT által nyújtott különleges lökhajtásos gépen elég időt biztosított számára, hogy ezeket átgondolja. Hihetetlen, és mégis annyira valóságos. Feláldozni a fia életét, amikor egyáltalán nem volt biztos, hogy szükséges. Amikorra közel ért Jugoszláviához, egy másik elhatározásra is jutott. Sóvárgott rá, hogy bosszút álljon. Tudta, hogy lehetetlen azokat büntetni, akik felelősek voltak fia haláláért, de kell lenni valamely más útnak. Remélte, hogy bosszút állva, még akkor is, ha a saját életét feláldozza, megsebezhetné azt a rothadt rendszert, amely az álszenteskedést táplálja, amit megkérdőjelezés nélkül szolgált Jugoszlávián belül és kívül. Bosszúja az ellen az egyén ellen irányulna, aki közvetlenül felelős volt személyi fájdalmáért – Tito marsall. Annyi évnyi gyanakvástól keserűen, első esetben ismerte fel, hogy másoknak, akik elveszítették szeretteiket, miként is kellet érezniük. Keserűsége nemcsak a fia ellen kivitelezett aljas összeesküvés miatt volt, – végülis, ő maga számos alkalommal felbujtott hasonló összeesküvésekre mások ellen, – de ez, ahogy hitte, 375
az ingatag bizonyíték, aligha elegendő, hogy megölje a saját tenyészetét. Mint a JKP belső sejtjének a tagja, Bijedić tisztában volt azzal, hogy hasonló módszereket használtak a párt alsóbb rétegeiben is a rokonaikkal szemben, de nem tudta igazolni édes fia ilyen hidegvérű meggyilkolását. Mint az egyik legjobb terepi ügynökük, Onisil volt a legígéretesebb tehetség az UDBA-n belül. Bijedićnek az is megvilágosodott, hogy mivel nem tudta fia annyi évvel ezelőtti halálának az okát, azért volt, hogy még most is oly keserűséget érzett, mintha ma történt volna. A szomorúság, ami a szívét kitöltötte akkor volt a leginkább lehangoló, amikor elérte a legmagasabb tisztséget, amit csak elérhetett. Mindazok Jugoszláviában, gondolta, akik azt hiszik, hogy a kommunisták nem emberi lények és nincsenek érzelmeik, azok tévednek. Csak őrá kell nézniük példaként. Fájdalomtól és a személyes szenvedéstől megtörten, ő is felmutat emberi tulajdonságokat. Négy hónappal az után, hogy a normális ügymenetbe visszatért, minden lépését gondosan megtervezte. Érezte, hogy egy rossz lépés időelőtti halálához vezethet. Most, hogy ismerte az igazságot, nagyon keveset törődött önmagával, de eleget azzal, hogy a zsidónak tett ígéretét végrehajtsa – aki a fia halálának lehetséges oka lehetett. Ígéretétől eltekintve, szilárdan eltökélte magát, hogy miután segített Zlatkónak az anyját megtalálni, nyugatra menekül és kitálalja a borzalmas igazságot, ami Jugoszláviát valósággal a háború pástjára löki majd. Több lépést is végiggondolt, végül egy működőképes tervre jutott. Először egy bizottságot szervez, amely a jugoszláv területen a háború alatti valamennyi politikai fogoly történetét összegyűjti. A célja az volt, hogy a fiatalabb nemzedék számára egy lexikont hoz létre. A terv szerint minden köztársaságnak saját bizottsági tagja lenne, különböző területekről bevonva, hogy egy valóságos jelentés készülhessen. Ez lehetőséget adna számára, hogy úgy felügyelje a működését, hogy az hátsó szándékok iránt ne keltsen gyanút. Tizennyolc hónapon belül a bizottságok működtek, de nem a megelégedése szerint. A munkástársadalmak egyik ismert hátránya, mellékterméke – az eredménytelenség. Amíg a munkájukat 376
végezték, nem törődött vele, de Zlatko volt az, akinek a késlekedést kellett elviselnie, nem pedig neki. A bizottságok lassan csoportokra, valamint nemzeti kisebbségekre oszlottak fel, minek eredményképp a zsidók is magukban lettek. Pontosan ez volt, amit el akart érni. Időről-időre érdeklődést tanúsított a bizottságok tevékenysége iránt, de sohasem érintette a zsidókérdést, legalább is nem közvetlenül. Az egyik legfőbb gond az volt, hogy a rabokat a háború során megszámozták. A náci utasításokkal összhangban, még a rabok egymást is csak a számukon szólíthatták, nem pedig a saját nevükön. Bijedić számára meglepő módon, a koncentrációs táboroknak kommunista kézbe kerülése ezen a politikán sokáig nem változtatott. Mindazonáltal ez eléggé sokáig tartott, hogy bonyolítsa a kutatását. A nyilvántartások aprólékos és fájdalmas ellenőrzése számára sokkal több időt vett igénybe, mint gondolta, de ezt az erőfeszítését részleges siker koronázta. Egyik nap rátalált egy számra, amiről úgy vélte, hogy Irene Tauberé. A bejegyzés nem mutatta meg, hogy e szám, vagy név alatt, szabadon bocsátották-e, ezért más módszer alkalmazására kényszerült. Hamar felismerte, hogy egy helyben körbe jár. Furcsa, gondolta, a Jasenovácból szabadon engedett rabok száma megfelel a rabok teljes számának, mégis semmi nyoma Taubernének. Ez volt az, amikor kezdte elhinni, hogy a hatóságok férje helyzetének ismeretében eltüntették őt az élők sorából. Minden lehetséges elméletet ellenőrzött, a végén más ötletre jutott. Lehetséges, hogy a lánykori nevén szabadult; de akkor eszébe jutott, hogy Zlatko azt mondta neki, hogy mindent megpróbált, de eredmény nélkül. Nyilvánvaló, hogy a hatóságok minden lehetséges óvintézkedést megtettek, hogy elrejtsék őt abban az esetben, ha Zlatko túl messzire jutna. Ha leánykori nevén bocsátották volna szabadon, akkor Zlatko bizonyára erre rátalált volna. Valami zavarta Bijedićet, és eddig még azt nem tudta kitapintani. Mi volt a leánykori neve? Sohasem kérdezte meg Zlatkótól. Ámbár Zlatko megadott egy telefonszámot, és egy melbournei postafiók számát, Bijedić óvakodott attól, hogy ezeket használja. Túlzottan veszélyes lenne. Akkor eszébe jutott, hogy Zlatko szülei tulajdonképpen Zágrábban házasodtak össze. Egy 377
maroknyi fényképész közül nem volt nehéz a valódit kiszúrni, de ahogy a háború óta számos kisvállalkozással történt, számtalanszor gazdát cserélt már. Megint vakvágányra került. Az egyik éjszakán erről töprengve, Bijedić felesége más megközelítést javasolt számára. Emlékezett arra, hogy Zlatko mondta nekik Szarajevóban, hogy az anyja meglehetősen keresett festő volt Tauberrel kötött házassága előtt. Az újságoknak 1928tól való átböngészése sokkal egyszerűbb dolog lenne. Hamarosan talált is egy cikket, mely Neuman kisasszony rendkívüli tehetségét és stílusát magasztalta. Micsoda asszony is a feleségem, gondolta Bijedić. Miért nem nekem jutnak eszembe ilyen ötletek? A következő nap a zágrábi rendőrközpontban tett látogatása során Bijedić felesége végülis megoldotta a fő kérdést. A nyilvántartásból megtudta, hogy Taubernét 1945-ben Neuman név alatt engedték szabadon, de elmeállapotára való tekintettel a Zágráb melletti Vrapce zavart elméjű emberek otthonába küldték. Itt néhány évet töltött, addig, amíg az otthon túl nem népesedett. Ekkor Pula környékén az Isztriai-félszigeten, az Adria partjára egy öreg monostorba szállították. Itt bátorították, hogy felélessze az érdeklődési körét, végül megengedték neki, hogy fessen. Bijedić feleségének a beteglista gyors ellenőrzése megmutatta, hogy Taubernét 1964-ben bocsátották el a központból. Azóta csendben él Pula egyik belvárosi negyedében. Helyzetére való tekintettel, Bijedić nem léphetett vele közvetlen kapcsolatba. A jugoszláv rendszer rettegett egy merénylettől, nemcsak az ő életét, hanem minden hivatalnokét érintve, ezért nem adtak erre esélyt. Valamennyiüket szorosan figyelték. Hogy ezen a nehézségen túllépjen, a feleségére kellett támaszkodnia, aki a fia halálára vonatkozó igazságnak csak egy részét ismerte. Csak annyit mondott el neki, hogy meggyilkolták, de ködösen hivatkozott egy borzalmas titokra, melyről úgy vélték, hogy Onisil Zlatkótól tudta. Onisil halálát látván Zlatko még időben elmenekült Jugoszláviából, hogy az életét mentse. Most Új-Zélandban rejtezkedve él. Amikor a miniszterelnök nyári szabadságát Opatija nyári üdülőhelyén töltötte, Bijedićék érintési közelbe kerültek Pula kikötőjéhez. Érkezésük előtt jóval, Bijedićné a freskófestés iránt 378
kezdett érdeklődni. Hogy némi gyakorlatra tegyen szert, mindent lefestett, a hivatali tevékenységén kívüli időben. Amikor egy új fővárosba, vagy vidéki városba érkeztek, Bijedićné a helyi képtárakat kereste. Néha a férje is részt vehetett ebben, de az állami elfoglaltsága nagyon gyakran arra kényszerítette, hogy feleségét magára hagyja. Szerencséjére ennyire megbízhatott benne. Más hivatalnok nem dolgozott ennyire együtt a feleségével, de Bijedić esete más volt. Szerelemből vette őt feleségül, ami egy elkötelezett kommunista számára megbélyegzést jelent. Ettől eltekintve volt közös érdeklődésük – szeretett fiuk halálát megbosszulni. Egyik ilyen alkalomból Bijedićné egy kis magántulajdonú képtár tulajdonosával találkozott, aki meghívta őt, hogy nézze meg a kínálatát. Amikor már belül voltak, könnyű volt kiszúrni Neuman asszony képeit. Bijedićnének a már elfelejtett festőt érintő érdeklődésére azt a választ kapta, hogy ezek a festmények az állam tulajdonát képezik és nem eladhatók. Megjátszotta a meglepettet, és a tulajdonos elmagyarázta neki, hogy a művész elméjét ugyan helyrehozták, de még mindig állandó kezelés alatt áll, és csakis az állam adhatja el a munkáit. Az így befolyt összeget az ő fenntartására és orvosi kezelésére fordítják. A jó szimatú tulajdonos felfigyelt Bijedićné buzgalmára, hogy Irene egyik képét megvásárolhassa, és ismervén férje politikai befolyását, azt remélte, hogy támogatást nyerhet Irene ügyéhez, és aztán maga árusíthatja a képeit. Vállalkozott, hogy egy találkozót szervez kettejük között, állítván, hogy nem tudja Neuman asszony magánéletét befolyásolni. Bijedićné gyanította, hogy a tulajdonosnak az UDBA-val van kapcsolata, elutasította az ajánlkozását, teljesen tudatában volt annak, hogy Neuman aszszony az UDBA állandó megfigyelése alatt állhat. Ehelyett a férjétől kért tanácsot. Biztonsági okokból nem hoztak létre kapcsolatot egészen a következő nyárig, amikor a férje hivatalos látogatást tett Pulába, hogy a népszerű népdalfesztivált megnyissa, melyet Pula nagyszerű amfiteátrumában rendeztek – mely három szint magas körbefutó fal, számos hatalmas ablak boltíves nyílásával. A boltíveket különféle alakú, méretű és színű színes lampionokkal díszítették fel. A számtalan fény éjjel csodálatos látványt nyújtott. Jóllehet a falak részben a koruk, a szigorú időjárás és a nemtörő379
dömség miatt romosak, és a hibák nappali fényben ugyan láthatóak voltak, de az éjjeli lampionos fényben lehetetlen volt azokat észrevenni. Az Adriáról érkező szellő lágy suttogását a fesztivál idején gitárok és tamburinok hangja kísérte. A tökéletes fekvés, az élő zene, a dalok és az emberek hangulatának együttese emlékezetes alkalmat teremtett valamennyi résztvevő, művész és a hallgatóság számára. A képtár tulajdonosa és Neuman asszony a megnyitás előtt néhány nappal hivatalos meghívást kapott a fesztiválra. Lehetetlen volt Neuman asszony múltjáról beszélni, de Bijedićné nem siette el. Az ő első, nem megfigyelt találkozásuk, nevetséges módon, a zárdában zajlott le, ahol Neuman asszony a freskók helyreállításán dolgozott. Hatalmas kertje, melyet a nővérek gondoztak, számos fával és bokorral betelepítve, eszményi helyet nyújtott egy érzékeny beszélgetéshez. Miután megtekintették, hogy Irene mennyire haladt előre a kis kápolnában, letelepedtek egy fűzfa árnyékába üdítő italt fogyasztani. Bijedićné úgy vélte, hogy ez tökéletes lehetőség számára, a döntő közeledésre. ‘Nem haragszik, Neuman asszony, ha a férje nevén szólítom?’ Egy ilyen egyenes kérdés meglepte Neuman asszonyt, és Bijedićné arcát fürkészte. A javaslat őszintének tűnt, de megrémült annak következményeitől, hogy szeretett férje nevét hallja. Hideg szaladt végig a hátán, ahogy visszaemlékezett a tiszt szigorú parancsára, aki sokkal azelőtt azt mondta, ‘Korábban szabadulhat, feltéve, hogy soha senkivel nem beszél a múltjáról. Ha megtudjuk, hogy ezt a feltételt megszegte, egy sokkal szigorúbban őrzött intézménybe helyezzük és maradék életét minden kedvezmény nélkül élheti majd le ott.’ ‘Honnan tudja, hogy én házas voltam, Bijedićné?’ ‘Nem mondhatom el pontosan, hogy honnan, de azt elmondhatom, hogy miért, ha beleegyezik.’ Neuman asszony habozott, hogy megkérdezi Bijedićnét, miért ragaszkodott a találkozójukhoz és miért érdekli őt a múltja. Lehet, hogy a kormány tudni akarja, hogy egyáltalán valaha felfedte-e a múltját? Ahogy a gondolatai visszanyúltak ahhoz a naphoz, amikor kiengedték, emlékezett rá, hogy miként szegte meg a hajdan megfogadott elkötelezettségét, de valójában ez azért volt 380
cserébe, hogy szeretett férje és fia sorsát megtudhassa. Most, a helyzet önmagát ismétli, de különbséggel és – ami a legfontosabb volt – most egy nagyon szokatlan módon kérték tőle. Ez egy újabb provokáció lenne, vagy bízhat-e az ismeretlen asszonyban? Azt mondta neki az elmúlt nyáron a képtár tulajdonosa, hogy a miniszterelnök felesége érdeklődött a festményei iránt. Most. miután egy provokatív kérdést kapott, neki az asszony érdeklődését más szemüvegen keresztül kell szemlélnie. Biztos, a kommunista párt tagjait időről időre kérdőre vonják, hogy végeztek-e a párt számára valami sötét dolgot, de ő lefokozná magát ilyen szerepre? Miért kísérelné meg, hogy provokálja őt? Mi lehet az oka, vagy mit nyerhet azon, ha ezt teszi? Nem olyannak látszik, aki alantasabb helyzetű. Mindenfajta hasonló gondolat száguldott át Neuman asszony tudatán, de ismételt pillantása Bijedićnére kifejezte a határozatlanságát. Kétségbe vonta, hogy bölcs lenne további kérdéseket neki szegezni, úgy határozott, hogy megadja Bijedićnének a lehetőséget, hogy lapjait kiterítse. Gyanítva, hogy Neuman asszonyt figyelmeztették, hogy ne beszéljen a múltjáról, Bijedićné hozzátette, ‘Rájött-e Tauberné arra, hogy a férjem volt a fia tanára?’ A kijelentésen eltűnődött, és Tauberné szíve oly hevesen kezdett el dobogni, hogy az már hallhatóvá vált. Női érzéke azt tanácsolta, hogy Bijedićnének valós okai vannak ilyen kérdés megfogalmazására. ‘Az Isten szerelmére, honnan ismeri az én Zlatkómat?’ Képtelen volt tovább tettetni, most nem. ‘Ez egy nagyon hosszú történet, Tauberné.’ Körülnézett a zárda szinte néptelen kertjében, majd Bijedićné folytatta, ‘Ha emlékezetem nem csal, éppen két évvel a háború befejezése előtt volt…’ Amint egy pillanatra szünetet tartott, hogy hol is kezdje a történetét, Irenenek elég ideje lett, hogy mondja, ‘Bizonyára tudnia kell, hogy nekem nem szabad sem a fiamról, sem a férjemről beszélnem, ugye?’ ‘Számomra ez újdonság. Akarja-e, hogy folytassam?’ Irene vonakodva beleegyezett. ‘Igen, mindaddig, amíg megérti, hogy nem én voltam, aki a beszélgetést elkezdte.’ 381
Szegény asszony, gondolta Bijedićné. Valóban komolyan megfélemlíthették őt azok. Néhány másodpercig töprengett, Mit is mondhatnék? ‘Tudatában vagyok a magára vonatkozó következményeknek, de higgyen nekem, jó okom van rá, nagyon is jó.’ Ebben a pillanatban a hangja szinte elkopott. Ugyanúgy remegett, ahogy akkor, amikor először hallott fia haláláról, Bijedićné képtelen volt folytatni, de Irene vette át a beszélgetés fonalát. ‘Miért említi a fiamat? Őt Nyugat-Németországban 1952-ben a zsidó származása miatt egy volt náci tiszt meggyilkolta.’ Keserűen zokogott, és könnyeit törölgetve összeszedte magát és folytatta, ‘És nekem azt mondják 1945 óta, hogy a férjemet az Ustaša erők miattam meggyilkolták.’ Bijedićnét megdöbbentették ezek a kijelentések, és azonnal sejtette, hogy milyen agymosáson eshetett át Tauberné – az UDBA részlegek soha kudarcot nem szenvedő piszkos trükkjeitől. Az időpontok meglehetősen helyesek voltak, de távol álltak az igazságtól. ‘Nem tudom, hogy ki hazudta ezeket, de biztosíthatom, a fia él és jól van.’ Tauberné támogatásért előre hajolt, melyet Bijedićné készséggel nyújtott is. Bijedićné a kert alig egy perccel korábban mellőzött padjához vezette, és közel hozzá leült maga is. Tauberné halvány arca falfehér lett, és törékeny teste remegett a megrázkódtatástól. Közel volt, hogy elájul, de még meg tudta kérdezni, ‘Hogyan higgyek magának?’ ‘Tudom, nagyon nehéz magának a rengeteg szenvedés után, amin átment, hogy bármit is elhiggyen, de had’ mondjam el, amit tudok, aztán ítéljen maga.’ Tauberné csak bólintott, és ezzel jelezte Bijedićnének, hogy folytassa a magyarázatot. ‘Nekem is volt egy fiam, aki a maga Zlatko fiának volt a legjobb barátja. Amit most elmesélek magának, az nem csak a maga fia érdekében van, hanem az enyémében is. Feltételezték róla, hogy Zlatkótól ismer egy rettenetes titkot. Onisilem nem volt annak a tudatában. Mégis, ő volt az, aki ezért az életével fizetett.’ Szemük könnyekkel telt meg és mindkét asszony remegett fájdalmában. ‘Miért mondja mindezt el nekem, Bijedićné? Még ha a fiam él is, miként érhetném el őt? Hogyan is láthatnám?’ 382
Bijedićné ránézett és egy darabig gondolkozott. Mi a fájdalmasabb? Annak a tudata, hogy a fia halott, vagy az, hogy Tauberné megtudta, hogy él, de lehetetlen elérni? ‘Ne essen kétségbe. Semmi sem lehetetlen. Persze, ez a maga bátorságán és eltökéltségén is múlik.’ Bijedićné a nyelvébe harapott. Hogy is lehettem ennyire kíméletlen, hogy ezt mondtam Taubernének, a koncentrációs táboron és intézeteken belüli és kívüli annyi éves szenvedés után? Készen volt arra, hogy bocsánatot kérjen, de Tauberné udvariasan közbeszólt. ‘Mit gondol, hogyan éltem túl oly hosszú időt? Isten a tanúm, hogy volt bátorságon, hogy ezeken átessek. Ha nem lett volna elég bátorságom, soha sem hagyhattam volna el a koncentrációs tábort, ne is beszéljünk a borzalmas intézetekről, ahol meg kellett játszanom az őrültet.’ Bijedićné megértette, hogy mit tett, és bocsánatkérő hangon mondta, ‘Sajnálom, hogy visszaidéztem a keserű emlékeket. Nem állt szándékomban, higgye el. Ismerem a helyzetét azóta, hogy a fia hosszú idővel ezelőtt leírta nekünk.’ Elmondta, hogy Zlatko miként tárta fel nekik a történetet az egyik téli éjszakán, amikor az egész család lefekvés előtt a tűzhely körül ült. Zlatkótól a mód, a helyzet és a valódi történések élénk leírása olyan valóságos volt, hogy még ma is képes felidézni azt. Rendkívüli képességét, amivel valaki személyiségét és reakcióit képes volt visszaadni kézzelfoghatóan érzékelték, különösen az anyjának kövekkel való megdobálásáról szólva. Ezt az Ustaška Uzdenica, a horvát Fasiszta Ifjúsági Szervezet barna egyenruhát viselő tagjai követék el, akiket a beteg elméjű vezetőik kényszerítettek erre, merthogy a zsidókat vádolták mindazokért, amik az eszméik ellen voltak. Akkor volt, hogy mind, akik hallgatták őt, megtudhatták, hogy Zlatko mennyire is szereti a szüleit. ‘Azon az éjszakán’, idézte vissza Bijedićné, ‘mindannyian, akik a házban voltunk, osztoztunk a szégyenen. Szégyelltük magunkat a honfitársaink miatt, akik másokat ennyire embertelen módon elkövetett tettek miatt szenvedni hagytak. Még a saját nagyapám is, aki harcedzett és kemény emberként volt ismert, ő is ugyanúgy sírt, mint mi valamennyien. A fájdalmat, amit Zlatko átérzett, elmondta nekünk mindazt, amit szemünkkel is láthattunk. Persze, feldúlt volt, mert tudta mindazt és mégis tehetetlen 383
volt. Egy alkalommal azzal állt elő, hogy feladja magát, csakhogy maga visszanyerje a szabadságát. A férjem volt, aki meggyőzte őt, hogy az értelmetlen lenne. Örülnének, hogy egy zsidó helyett kettő van a kezükben.’ Taubernét mélyen megindította, amit hallott. Nem azért, mert Zlatko volt az, aki azt régen elmondta, hanem mert olyan aszszonytól hallja, akinek a férje annyi ártatlan ember megkínzásáért, vagy börtönbe, vagy internálási szövetkezetbe zárásáért volt felelős, ne is szólva azokról, akik arra kényszerültek, hogy szeretett hazájukat elhagyva külföldön alázkodjanak meg. Milyen könyörtelen és embertelen lehetett a sorsuk, gondolta Irene. Olyantól hallani, aki nem együttérzést, hanem büntetést érdemelne, bizony ellentmondásos volt. ‘Mit tehetek? Hogyan érhetem el a fiamat?’ ‘Maga nem tudja. A fia akar kapcsolatba lépni magával, és rávenni arra, hogy elhagyja Jugoszláviát.’ Kétségbeesett hangon Irene azt mondta, ‘De hogyan hagyhatom el én ezt a poklot? Nem engednék meg, hogy elmenjek – soha. Hogyan tud ő kapcsolatba lépni velem?’ Irene kétségbeesett kérdésén gondolkodva Bijedićné megkísérelt valami gyakorlati módot kiokoskodni. ‘Azt gondolja, hogy nem engednék el? Oh, igen, ők biztos nem. Zlatko bőrére vadásznak. Gyanítják, hogy ismeri azt a borzalmas titkot, amiért a férjét és szeretett fiamat meggyilkolták.’ ‘Milyen titokról beszél? Ki gyilkolta meg a férjemet? Mi köze a fiának ezekhez?’ Bijedićné leereszkedő hangon mondta, ‘Ne aggódjon most emiatt. Nem tudok magának többet mondani, mert én magam sem tudom. Esetleg a múltból tudna valamit segíteni? Amivel most törődnie kell, hogy adjon egy címet és egy nevet, – nem a sajátját –, hogy Zlatko írni tudjon magának. Ő többet el tud majd magának mondani, ha eléri őt.’ Hihetetlen erővel, szinte mint egy tekercsrugó Tauberné fölpattant a padról. Az első gondolata az volt, Aha, ez az! Most már tudom, miért mondta nekem ezeket a képtelenségeket: hogy eláruljam a legjobb barátomat – az egyetlen asszonyt, aki ismerte a múltamat, és valakit, akiben bíztam. ‘Szóval így állunk. Megetetett engem mindezzel a halandzsával, hogy megtudja, hogy van-e 384
valaki, aki ismeri a múltamat. Amit nekem mondott, az igaz, vagy nem?’ Bijedićné felfogta, hogy Tauberné mindent félreértett, baráti mosollyal mondta, ‘Igaz. Minden, amit ma mondtam igaz.’ Irene arca nyugodt maradt, de belül dühöngött. Bijedićné táskáját kereste, kinyitotta, majd kivett egy kis csomagot és átadta Taubernének, ‘Ez Zlatkótól van. Maga is ellenőrizheti.’ Amint Tauberné meglátta a tartalmát, azonnal tudta, hogy Bijedićné az igazat mondta. A zsidó emlékérme kis fényképe az SDS feliratot viselte, azonosat azzal, amelyet Zlatko hordott. Tisztán láthatta az érme peremét. Otto maga véste bele a szikéjével: Zlatkónak, 1937. Csak azok, akik közelről látták és tudták, hogy ott van, ismerhették fel. Irene megfordította a kis képet, és Zlatko eligazítását olvashatta, a ‘Csibéd’ aláírással, a becenevet még ő adta neki, amikor ötéves volt. Drága em, Bízzál a küldöncben. A Csibéd Hazafele útján Tauberné teljesen biztos volt benne, hogy Bijedićné az igazat mondta el neki. Úgy érezte, mielőtt még megadott volna egy címet Bijedićnének Zlatko részére, hogy a kommunista titkosszolgálat nem véletlenül vette őt oly régtől fogva megfigyelés alá. Most biztos volt afelől, hogy az elméje érintetlen. A szenvedései és megaláztatásai ellenére, képes volt túlélni, de még most is meg kell játszania, hogy félkegyelmű. Ezen évek után csodálatos volt arra gondolnia, hogy láthatja majd a fiát, és esetleg megtudja, hogy szeretett Ottóját miért gyilkolták meg. Lehet, hogy meg is találja majd, hogy hol temették el. Istennek hála, a kétségbeesés azon évei és a várakozása nem volt hiábavaló.
385
Melbourne, 1976 Néhány hét múlva hazafelé útján Zlatko leállította a kocsiját az akkor szinte teljesen néptelen Elizabeth Streeten. Parkolóhelyétől néhány méterre volt a főposta. Szertartását, ahogy ma este is, 1973 áprilisa óta hetente két alkalommal általában megismételte. A kérdéses szertartást ennél a hivatalnál általában késő éjjel végezte. Elfordította a kulcsot a 925. számú ládánál, kinyitotta a fekete ajtót, mely feltárt egy magányos borítékot. Végre! A több éves várakozás és csak várakozás után soha sem adta fel, és most éppen itt van az a hír, amire oly kétségbeesetten várt. Keze remegni kezdett és a teste reszketni. Arca elfehéredett, az erős augusztusi szél megszárította izzadtság áztatta arcát. A levelet 1976. július 24-edikén adták fel Bécsben, és Bijedić írta alá, aki teljesítette az ígéretét. Amit Zlatko nem tudott, az az volt, hogy Bijedić létfontosságú információt akart átadni az egyik nyugat hírszerző szolgálatnak, ama politikai rendszerrel szembeni bosszújaként, melyet oly vakon de hittel szolgált.
386
19. Pula, 1977 Az előre elrendezett csatornákon keresztül Irene Taubernek és Zlatkónak, más néven Wolfgangnak számos levelet sikerült váltania anélkül, hogy a rendőrség közülük egyet is elcsípett volna. Wolfgang levelei olyan kétértelműen íródtak, hogy még Irenének is nehéz volt helyesen érteni, különösen az elején. A dátumok több évesek voltak, és a papír minősége az évjáratát tekintve a legtapasztaltabb rendőrt is könnyen félrevezethette. Még ha bármelyik levelet el is csípik, nem vezette volna a rendőröket sem Irenehez, sem Wolfganghoz. A nagyobb biztonság érdekében álneveket használtak, és a szövegben mindig utaltak a levél sorszámára. A levélváltás útját tovább bonyolították azzal, hogy megállókat iktattak be, mielőtt a végső célba érkezhetett volna. Irene elküldhette a leveleit a rijekai kikötőbe, mely Jugoszlávia legforgalmasabb kereskedelmi kikötője. Innen egy barátnője továbbította Olaszországba, ahonnan már közvetlenül mehetett Melbourne-be, a postafiókba, melyet Barry Johnson nevén béreltek. Irene pedig Wolfgang leveleit Róma egyik magánképtárán keresztül kapta, akik ellátták Irenét vászonnal, képkerettel és festékekkel. A képkereteket régi számlákba, levelekbe és újságpapírokba csomagolták be, hogy a károsodástól megkíméljék. Csak annyi dolga volt, hogy gondosan figyeljen, amikor kibontotta –olyan feladat volt ez, amihez Irenenek nagy türelme és sok ideje volt. Amint elolvasta és lefordította a levelet, megjegyezte annak tartalmát és a levelet megsemmisítette. Később elkészítette a választ, és leveleit mindig más levélládából, más időpontban küldte el. Kézírását meghamisította, ami egy művész számára könnyű feladat volt. Mély meggyőződése ellenére, hogy további üldöztetésnek lesz kitéve, amikor megteszi a lépéseket, hogy elhagyja az országot, Irene meg volt lepődve, amikor megfordult a belügyminisztérium helyi irodájában. Megkapta az igényelt kérdőívet, melyet azonnal ki is töltött és átadta az útlevél részlegnek. 387
Az ügyeletes tiszt barátságos mosollyal üdvözölte és atyai hangon kérdezte tőle, ‘Hová készül, nagyi?’ Alkalomhoz illő hangjától ellazulva és remélve, hogy ez alkalommal megkímélik a rendőrség szokásos kutakodásától, homályos választ adott, ‘Hogy meglátogassam a felmenőim szülőhazáját.’ Még csak rá se nézett az előtte heverő kérdőívre, a tiszt incselkedő hangon mondta, ‘Nos, nos. Bizonyára tudja, hogyan beszéljen rébuszokban. Nekem is vannak felmenőim, de remélem, hogy nekem elárulja, a magáéi hol vannak?’ Érezte, hogy nehézségek elé nézhet, Irene bátortalanul mondta, ‘Jeruzsálem, természetesen.’ A tiszt meglepődött, és nem tudta elrejteni undorát. Hogy biztos legyen abban, az öreg hölgy nem húzza el a csíkot, a gondosan kitöltött kérdőív föle hajolt és jó hangosan, hogy a jelenlévők mindegyike jól hallja, felolvasta annak tartalmát – nagyon kínos, valóban. Meglepetésének a fő oka az volt, hogy tudta, az előrehaladott korúak aligha utaznak Olaszországnál, Ausztriánál vagy a Vasfüggöny határainál távolabbra, és lám, ez a vén hölgy sokkal hosszabb útra szánta el magát. A tiszt gondosan áttanulmányozta a hiteles nyilatkozatot, hogy ellenőrizze Tauberné kijelentését, majd hivatalos, rideg és ellentmondást nem tűrő hangon megszólalt, ‘Tartok tőle, hogy legalább három hetet, ha nem többet kell várakoznia. Végül is, maga nem csak meglátogatni akarja Izraelt, hanem mindörökre elhagyni Jugoszláviát.’ Irene szíve csaknem megállt, de a tiszt folytatta, látván az arcán nyilvánvalóan megjelent zavart kifejezést. ‘Mi van a belépési engedélyével, Tauber elvtárs?’ Óh csak Isten tudja, hogy mennyire gyűlölte ezt a szót, ‘elvtárs’, de semmit sem tehetett ellene. Általános gyakorlat volt, hogy mindenkit így szólítottak az állami hivatalokon belül és kívül egyaránt. ‘Azzal semmi gond nem lehet, tiszt úr, mert én zsidó vagyok. Ha már van útlevelem, a belépési engedélyt órákon belül megkapom.’ Nem kerülte el a tiszt figyelmét, ahogy Irene hangsúlyozta mondatának utolsó részét, de nem szentelt figyelmet a nyilván388
való provokációra, ami kétségtelenül magában foglalta az izraeli követség nagyobb hatékonyságának feltételezését. A tiszt úgy csíptette fel a kérvényét két ujja közé, mint valami mocskot. Lehet, gondolta Irene, hogy nem szereti a zsidókat. ‘Ennyi, Tauber elvtárs.’ Baráti hangsúlya drámaian megváltozott és kezdeti támogató hangvétele eltűnt. ‘Ki a következő? Elvtárs, maga,’ mondta és Irene mögötti emberre mutatott. Irene persze feldúlt volt. Még csak a vámszabályokat sem volt képes megkérdezni. Ne most; jól tudta, hogyha a tiszt a következő embernek szólt, hogy lépjen előbbre, akkor értelmetlen lett volna bármi mást megkérdezni. Egy ilyen dolog provokálná, és az zűröket okozhatna, és ez volt az utolsó dolog, amit akart volna. Másrészt, nagyon is szerencsésnek tartotta magát. Az izraeli hatékonysággal kapcsolatos megjegyzése célba ért, ehhez semmi kétség se, férhet. Azonnal távozott. A tiszt megerősítette a gyanúját, hogy a zsidóságot illetően milyen szellem is uralkodik a részlegen. Amikor már az épületen kívül volt, és elgondolkozott a munkásparadicsom lehetséges elhagyásáról, Irene végleg megkönynyebbült. Ámbár még nem volt útlevele, Irene remélte, hogy Zlatko első levélbeli előrejelzése valóra válik. Az a törekvése, hogy alkalmat teremtsenek az újra együttlétükre, reményt nyújtott számára, hogy annyi idő után ismét láthatja a fiát. A lehetőség, hogy utolsó napjait szabadságban, hőn szeretett fia és menye társaságában töltheti, olyan örömmel töltötte el, amit korábban sohasem érzett. Az a szó, hogy ‘öröm’ szinte már nem is létezett a szótárában. Legalábbis szabadon beszélhet velük, élvezheti a válaszokat, és megoszthatja velük a boldogságukat. Végülis, azt is megtudhatja, mi okozta férje és Zlatko barátja, Onisil idő előtti halálát, és mi az a borzalmas titok, ami megmérgezte az életüket. Zlatkónak igaza volt. Nem tartott sokáig. Irenét egy héten belül becitálták a minisztériumba, és Izraelbe való kivándorlását a legnagyobb sietséggel elintézték. Egyszerűen nem hitte el. Ami oly távolinak és lehetetlennek tűnt, valósággá vált. Csupán csak az eszeveszett csomagolás maradt hátra. Zlatko azt mondta neki, hagyjon ott mindent. Semmire sem lesz szüksége, kivéve néhány személyes dolog, melyek nélkül nem létezhet. Ennek eredménye389
ként elkötelezett levélpostás barátnője Rijekában örökölt meg – mindent. Új útlevelével felfegyverkezve, benne egy izraeli belépési engedéllyel és egy úti csomaggal, Irene Róma felé vonattal elhagyta Jugoszláviát. Amikor átlépte a határt, visszanézett Jugoszláviára, és megfogadta, hogy nem tér ide vissza mindaddig, amíg a proletár rendszert demokráciára nem cserélik. A rendszer nemcsak a római katolikus horvátokat, a horvát zsidókat, muzulmánokat, de a Horvátországban született ortodoxokat is megtizedelte. Tiszteletét tette a vatikáni bazilikánál, és meggyújtott ott egy gyertyát, az utolsót, mely feltehetően nagy mérete és borsos ára miatt a boltban megmaradt. Ez volt Otto von Tauber iránti végső tisztelete, azért az emberért, akit oly nagyon szeretett. Bár Irene boldog volt, hogy ismét együtt lehet majd a fiával, mégis mélységesen szomorú is volt, mert még mindig nem tudta szeretett férjét hol temették el. Tel Aviv repülőterére való megérkezésekor Isaac Abels családja fogadta őt, akikkel Zlatko Melbourne-ben üzleti kapcsolatban állt. A család minden tagjától kapott egy csokor virágot, vöröset, kéket és fehéret, melyek Horvátország színeit jelentették. Abelsék kedvessége és vendégszeretete olyan volt, hogy – ősei otthonában – egészen otthon érezte magát, és ez volt számára az első alkalom, hogy a demokráciát megízlelhette. Izraeli tartózkodása emlékezetes maradt számára, mert Abels, a nyugalmazott Mossad tiszt, mindenüvé elvitte őt. Tel Avivból Haifába és Jeruzsálembe, a Kothel Ma’aravihoz, a Sirató Falhoz, a világ zsidósága számára Jeruzsálem legszentebb helyére. Irene szintén tiszteletét tette a Vad Vashemnél, az Emlékezés Hegyénél, melyet a nácizmus hatmillió áldozatának szenteltek. Irene egy koszorút helyezett el emlékezésképp és szeretett apjára és Ottóra gondolt. Micsoda hihetetlen sors egy olyan embernek, aki egész életét embertársai megsegítésének szentelte, akit csakis azért öltek meg, mert ismert valamiféle borzalmas titkot. A következő nap Irene Galilea felé utazva elhagyta Jeruzsálemet. Szerencsétlen apján gondolkozott. Csakis Isten tudja, hogy akart-e volna itt egyszerű kényelemben élni és egy kibucban dolgozni, ahelyett, hogy a saját kezébe vette volna az életét elfogatása megelőzésére. 390
Melbourne, 1977 Ugyanekkor Melbourne-ben Wolfgang serényen elfoglalt volt az előkészületekkel, amit bármely nyelven csak egy rendkívüli Isten hozottal lehetne leírni. Az elgondolt biztonsági intézkedései olyanok voltak, mint amit VIP∗ érkezésekor alkalmaznak. Számára az anyja több volt, mint csupán egy VIP, – számára az anyja MIP volt, – Most Important Person – a Legfontosabb Személy. Az előkészületek véglegesítésében Wolfgang Barryre hagyatkozott. A Tullamarine repülőtér igazgatósága megengedte nekik, hogy az újonnan elkészült épület földszintjét használják, mint a végső találkozóhelyet. Először, Wolfgang egy új mentőkocsit vásárolt, és azt három karosszékkel látták el a két fekvőhely helyett. Az egyik alkalmazottja versenyautót vezetett szabad idejében, és ő felelt a mentőautó motorjának a rendben levéséért. Kocsik iránti szeretete arra vezette, hogy változtasson a motoron és ezzel annak teljesítményét feljavítsa. Két nappal Irene megérkezése előtt valamennyien elvégeztek egy főpróbát – katonai pontossággal. 1977. január 13-adikán, csütörtökön, kora reggel a mentőautó az indulási emeletre vezető szolgálati lifttel szemben parkolt. Egyetlen utasa az ajtót lezárva ült benne, és az erősen színezett ablakok meggátolták a kíváncsiskodókat, hogy oda betekintsenek. A Tullamarine repülőtér földszintjén négy, a reptéri biztonsági szolgálat egyenruhájába öltözött ember vigyázott az alagsorba vezető területre. Kettő a szolgálati lift szomszédságában volt, míg másik kettő az alagsorba vezető lépcsőhöz vezető kijárat mellett állt. Wolfgang egyik barátját, a Viktóriai CIB nyugalmazott rendőrét küldték Tel Avivba, hogy figyelemmel kísérje Taubernét, és figyelje, hogy senki sem követte, vagy még roszszabb: bármi módon is megszólította. Ezt neki úgy kellett elvégeznie, hogy magát nem fedi fel, nehogy megriassza őt. Zlatko odaadta neki az anyja legújabb fényképét. Amikor az ember már azonosította őt, ha bármi gyanúsat lát, akkor kétoldali rádiókapcsolatban lévő gépkocsivezetőt értesítenie kell. ∗
VIP = Very Important Person = kiemelten fontos személy.
391
Amikor Irene megérkezett, Jennifer, majd Margaret és Barry Johnson találkoznak vele, és levezetik őt az alagsorba, ahol Wolfgang fog várakozni. Wolfgang mindent megtett volna azért, hogy ő találkozzék vele először, de Barry erősen ellenezte ezt. Tény, hogy Irene útlevelét oly gyorsasággal állították ki, ami azt sugallta, hogy Tito rendszere őt nagyon is akarja. Úgy határoztak, hogy miután már Irene elhagyta a vámot, csomagját egy RVI alkalmazott szedi föl, aki aztán Wolfgang frankstoni otthonába szállítja azt. Amikor a társaság az alagsorba ér, Irene, Jennifer és Wolfgang a mentőautóban foglalnak helyet. Miután már elindultak, őket Margaret és Barry követi majd kétoldali rádióösszeköttetéssel ellátott jelzés nélküli rendőrautóban. Ahelyett, hogy egyenesen hazamennének, az egész társaság Ábrahám vendéglőjébe megy, ahol bőséges ebédben lesz részük. Aztán különböző kocsikban Frankstonba utaznak. Ez lehetőséget ad nekik, hogy ismét ellenőrizzék, követték-e őket, vagy sem. Minden úgy ment, ahogy tervezték, egyetlen kivétellel. Jennifer, Margaret és Barry fényképével felszerelkezve Irene felismerheti őket, hogy biztos legyen abban, hogy a megfelelő személyek társaságában hagyja el Tullamarin repülőterét. Az előzetesen tartott próbakor Wolfgang és Barry meg tudta mérni, hogy mennyi időbe telik, amíg Irene kijöhet a vámterületről. Baklövést nem követhettek el. Egyetlen rossz lépés, és az üldözőinek évek óta való távoltartása örökre elvész, nem is említve annak lehetőségét, hogy más emberek élete is kockán foroghat. Irene biztos volt benne, hogy felismeri a fogadóját. Mint tehetséges művész, nem volt számára nehéz, hogy kora ellenére is emlékezetébe vésse az arcokat, és megtalálja őket még nagy tömeg esetén is. Amint a vámterületről kifelé ment, elbűvölte őt a hatalmas tömeg, amely a fakorláton kívül összegyűlt, hogy az újonnan érkezőket köszöntse. Barry tornyosuló alakját könnyű volt kiszúrnia, és mire elérte a korlát végét, melyet az utasok könnyebb távozása végett állítottak, Irenet Jennifer köszöntötte. Bár már ötvenes évei kezdetén járt, Jennifer karcsú alakja olyan szemrevalóvá tette őt, hogy Irene nem tudott hinni a szemének – sokkal csinosabb volt, mint az az utóbbi időben készült fénykép mutatta, amelyet Wolfgang Izraelbe küldött neki. 392
Jennifer felismerte az idős hölgyet és hozzálépett, míg Johnsonék a háttérben várakoztak. ‘Mama, Isten hozott Ausztráliában.’ ‘Shalom, Jennifer.’ Kitárt karokkal megölelte Jennifert, aki viszonozta az ölelést. Margaret, aki türelmesen várt a sorára, hogy üdvözölje az idős hölgyet, nem tudta levenni a szemét kettőjükről, akik néhány perce még teljesen ismeretlenek voltak egymásnak. Most ők is összeölelkeztek, és lelkesült hangon szóltak. Látta, hogy sírnak, és ő is könnyekre fakadt. Szegény Barry, gondolta, még csak rá sem tekintve a férjére, aki ilyen asszonyi érzelemkitörésnek lett kitéve. Miközben úgy tett, hogy a repülőtéri várótermet figyeli, Barry örült annak, hogy Margaretnek nem volt ideje rátekinteni. Ha megtette volna, az ő saját érzelmi állapotát észlelhette volna. Még ő, aki ritkán mutatott bármiféle érzelmet, sem volt képes uralkodni az érzésein. Körbenézett, és azt láthatta, hogy több látogató is egyetértően mosolyog az idős hölgy és családja örömteli egyesülésén. Időközben Wolfgang idegesen járkált előre és hátra a szolgálati lift előtt, mely arra volt ítéltetve, hogy az anyját a karjaiba hozza. El sem tudta képzelni, hogy mi folyik két emelettel följebb. Mellében a szorítás már szinte fojtó volt, és azt remélte, hogy nemsokára az álmai végre beteljesednek. Margaret türelmetlenül odasietett a két asszonyhoz, akik úgy sírtak és nevettek, mint az iskolás lányok, és hasonló módon köszöntötte Irenet. Barry, aki nem akart ebben a jelenetben részt venni, maga sem tudott ellenállni, hogy gyorsan meg ne ölelje Irenét. Irene körülnézett, és Barry fülébe súgta, ‘Hol van Zlatko?’ Barry közelebb hajolt hozzá és visszasúgta, ‘Hamarosan köztünk lesz.’ Amint felszedelőzködtek, hogy távozzanak, Irene a csomagja iránt érdeklődött, de megnyugtatták, hogy mindenről gondoskodtak. Jennifer és a barátai el voltak bűvölve Irene angolságától. Megmagyarázta, hogy ez a párizsi és római diákéveinek az eredménye, ahol megtanulta a nyelvet. ‘De ez oly rég volt.’ 393
A liftben Jennifer megmondta Irenenek Zlatko fölvett nevét, de ráhagyta, hogy Zlatkónak, vagy Wolfgangnak szólítja-e. Közben Barry és barátai mögöttük álltak, hogy biztosak legyenek abban, minden a tervezettek szerint történik. Ez lehetőséget nyújtott számukra, hogy az érzelemkitöréstől megmeneküljenek. Mint az Interpol ausztráliai képviselője, gyakran került a jugoszláv ügynökökkel és az UDBA különleges ágának képviselőivel kapcsolatba, és meg volt lepődve, hogy egyet sem lát a széles balkáni arcokból, melyeket oly jól ismert. Mégis, bár most úgy látszik, hogy minden óvintézkedést a semmiért tették meg, sem ő, sem a bizalmasan kezelt társaság nem kerülte el a figyelmüket. Néhány perc múlva Irene és Jennifer a Tullamarin repülőtér liftjében megérkezett az alagsorba. A lift ajtói szélesre tárultak, hogy az ajtónyílásban egy középkorú embert megmutassanak. ‘Shalom, kedves emem.’ Kitárt karokkal és szemében könynyekkel igyekezett Zlatko a hosszú ideje késleltetett találkozóra. ‘Zlatko! Zlatko, édes fiam.’ Karjai közé vetette magát. Gyöngéden átölelte anyját és Zlatko nem tudta elfojtani zokogását. ‘Pszt, fiam, ne sírj. Anyád van itt. Had nézzelek már jól meg.’ Örömkönnyekkel a szemében előre fordult és Zlatko támogatta őt, amíg szelíd ujjaival megérintette az arcát. Zlatko plasztikai sebészeti beavatkozásának a nyomai már rég eltűntek, és senki, még az anyja sem fedezhette fel azokat. Édesanyját és Jennifert átölelve Zlatko megszólalt, ‘Gyerünk, em. Oly hosszú ideje várok rád. Isten a tanúm, mily szorgosan imádkoztam ezért a napért.’ A mentőautó felé haladva Irene tanulmányozta Zlatko arcát. Oly nagyon megváltozott, gondolta. Persze, töprengett el, ő csak tizenkilenc volt, amikor utoljára látta. Most, hogy ötvenhárom, a haja megritkult és szürkül, a megjelenése megtévesztheti őt, de a hangja és az a melegség sohasem kerülhette el ösztönös megérzéseit. Elragadtatással nézte, hogy miként tudta a súlyát megtartani és mégis érezte az erejét, amint támogatta a kocsihoz vezető rövid séta során. Zlatko érezte anyja gondolatait és cukkolta őt. ‘Em, em, kedves emem. Nem ismered fel a saját fiadat?’ Hangszíne nem hagyott kétséget a hangjában. 394
Irene érezte, hogy bosszantja csak. Egy pillanatra megfeledkezett a negyed évszázada Pullachban lezajlott plasztikai műtétről. Micsoda ostoba is vagyok, gondolta, ujjait az arcára téve, hogy érezze valaha hol is voltak az öltések, melyek mára már eltűntek. ‘Megváltoztam, ugye em?’ Irene ismét ránézett és számolgatta a fejében az 1943 óta eltelt időt. ‘Igen, meg, de a hangod,’ mondta remegő hangon, ‘csaknem harmincnégy évvel visszavezetett engem a múltamba.’ Újraegyesülésük Jennifernél érzelmi kitörést gyújtott be, aki szülei néhány évvel ezelőtti halálára emlékezett vissza. Meg volt róla győződve, hogy boldogan látják majd az égből, ahogy Wolfgang keze körbefogja az anyja törékeny kezét. Mindazon kétségbeesett évek, megjátszott elmebaj, szenvedés és megaláztatás után végre újra együtt lehettek. Jennifer külön öröme volt, hogy az övé helyett új anyát kaphatott. Szinte hihetetlen látvány volt – az öreg hölgy, aki oly törékenynek látszott és mégis oly elhatározottnak, hogy nemcsak a halálról, hanem az ellenségeikről is képes volt beszélni – szeretett férje, fia és a zsidó emberek ellenségeiről. Amint a mentőkocsi ajtaja kinyílt és a behúzható lépcső leereszkedett, Irene teljesen meg volt lepődve. A kocsi belsejét virággal díszítették ki, sokkal szebben, mint amit eddig bárhol is látott. Zlatko felé fordult és mondani akart valamit, de Zlatko megelőzte a költségekkel kapcsolatos aggodalmát, és a mutatóujját az ajkaira helyezte. Amikor már benn ültek, a biztonsági övvel bekötötték magukat a székükhöz, a vezető gondosan becsukta az ajtókat és másodpercek múlva indította is a motort. Lassan vezetett, hogy Barrynek és Margaretnek, akik csak most érkeztek meg, elég időt adjon, hogy ők is elinduljanak, és a nyomába szegődhessenek. Irene körülnézett, és képtelen volt elrejteni a meglepetését. ‘Ez abszolút szép, Zlatko. Ennek neked egy vagyonodba kellett kerülnie,’ mondta, és a széke közelében lévő orchideákra mutatott. Leszakított egy rózsát, megszagolta és Jennifernek nyújtotta. ‘Tudod, én már attól is nagyon boldog lettem volna, ha látlak téged, Jennifer, és csudálatos barátaidat,’ és Barry csokrára mutatott, majd azt mondta, ‘ez éppen elég lett volna, drága fiam.’ 395
‘Igen, tudom, em. De ez életem legboldogabb napja és a virágok csak jelképek.’ Zlatko nem említette a másik virágkészletet, mellyel az éttermet díszítették fel, ahová éppen tartottak, sem a harmincnégy virágcsokrot az otthonukban – a köszöntés igazi helyén. A megérkezése utáni napon Irene Zlatko és Jennifer frankstoni otthonának a Port Philip Bayre tekintő erkélyén ült és pihent, mielőtt fia hazatért volna. Meleg nyári este volt, miközben a nap éppen a látóhatár alá ereszkedett, és tudta, hogy Zlatkónak hamarosan haza kell érkeznie. Az előző éjjel említette, hogy a következő vasárnap valahova Új-Dél-Walesbe utaznak nyári pihenésre. Az egy másik öbölben volt, melyet a déli tengerpart gyöngyének tekintettek, anélkül, hogy kereskedelmi fejlesztésen esett volna át. Visszaidézte az előző napi bőséges ebédet és Inge és Ábrahám vendégszeretetét. A The Orchids-ot abban a bizonyos ebédidőben zárva tartották, csakis őket és Zlatko barátait látták el – valamiféle családi összejövetel volt. A tenger gyümölcsei, melyet választott, pompás volt. Nem tudta Zlatkónak elhinni, hogy annyira jól megy neki, hogy ezt a pazarlást megengedheti magának. Számolgatni kezdte, hogy az ebédje mennyibe került volna jugoszláv pénzben kifejezve, de hamarosan elveszítette a fonalat – több millió dinárra rúgott, ami ma már értéktelen. Azt viszont megállapította, annak ellenére, hogy csak néhány napja volt itt, hogy Zlatko jól választott, amikor Ausztráliát – a bőség országát – választotta hazájának, és milyen szerencséje van, hogy rátalált Jenniferre, aki szép volt és mindenen túlian kedves. Az ajtócsengő jelezte Zlatko megérkezését. Irene gondolatai a jelenbe fordultak. Épp csak felállt a nádfonattal ellátott székből, Zlatko kinyitotta az erkélyre vezető elcsúsztatható szúnyoghálót. Rövidnadrágba öltözötten pontosan úgy nézett ki, ahogy otthonról emlékezett rá. ‘Jó estét, em.’ Zlatko megcsókolta őt, majd kezét felemelve az öböl irányába mutatott. ‘Hogy érzed magad új hazádban?’ Irene anyai nagyrabecsüléssel fogadta a taglejtését. Hozzá fordult és mondta, ‘Amikor elhagytam Horvátországot, tudtam, 396
hogy itt sokkal jobb lesz, de amit valójában itt találtam, sokkal jobb, mint gondoltam.’ Örülve annak, hogy anyja elismeri Ausztrália előnyeit, Zlatko vacsorázni hívta őt. Az étkezés alatt mindenről beszélgettek, közte arról is, hogy ezentúl hogyan is fogja Zlatkót nevezni. Az nem lenne helyes, mondta Jennifer, ha a fölvett nevét használnák. Ha barátai megkérdeznék az ellentmondást, akkor azt mondanák, hogy Zlatko megfelel a német Wolfgangnak. Vacsora után a tágas nappaliban foglaltak helyet. Zlatko hideg sörrel szolgált. Jennifer azonnal tudta, hogy élete legfontosabb pillanatai következnek. Szeretné, avagy sem, készen volt arra, hogy férje igazi személyiségével és származásával megismerkedjék. Nem aggódott. A Zlatkóval együtt töltött évek már igazolták az értékeit, melyek sokkal fontosabbak voltak számára, mint a múltja. Abban is bizonyos volt, hogy bármit is mond, annak Irene számára hatalmas a jelentősége és neki is egyaránt érdekes, merthogy először fog erről hallani. Zlatko fölállt kényelmes székéből és járkálni kezdett a nappaliban. Azzal kezdte, hogy emlékeztette az anyját Moša Pijade bécsi látogatására. Feltárta, hogy a Németországból kapott dokumentumok szerint Moša hazudott nekik. Moša akkor nem Karlovy Varyba tartott, ahogy elhitette velük, hanem Moszkvába. Irene úgy emlékezett rá, mintha csak tegnap történt volna. Amit viszont nem tudott, az az volt, hogy Otto és Zlatko találkoztak Pijade irodájában, és hogy Zlatko lett Ranković tolmácsa. Ranković nevének hallatán Irene hátán végfutott a hideg. Minthogy ő volt a felelős ezernyi szerencsétlen lélek hazatelepítéséért és meggyilkolásáért, ezért a Sándor a Rettenetes címet ragasztották rá. Amikor Zlatko megemlítette őt, ő maga is felelősnek érezte magát a népirtásért. Jennifer megkísérelte meggyőzni, hogy az túl volt az ő felelősségi körén. Hogyan is tudhatta volna, hogy a partizánok mit fognak a szerencsétlen áldozatokkal tenni? Irene, azonban csendben maradt. Az volt a hite, hogy valahol a hivatalos irányvonal mentén valaki a családjából részese volt valamiféle szörnyű bűnnek és ezért fizetniük kellett. ‘Talán az a mi sorsunk, hogy ezért szenvedjünk,’ mondta, ‘mit gondolsz, Zlatko?’ 397
Jennifer képtelen volt megérteni. Lehetséges lenne, hogy Irene valójában a fiát vádolja? Vagy valami más zavarja őt? Gondolatait megszakította Zlatko hangjában a határozott felhang. ‘A lehetőséget gyakran tudatosan keresztezzük, de a mi tragédiánk korábbi eredetű.’ ‘Ez igaz lehet,’ egyezett bele Irene, ‘de érdeklődtél-e te valaha is a rabok sorsa iránt?’ Kétségbeesetten igyekezett Zlatko a beszélgetést az apja felé terelni, nem szerette volna felfedni a bosszúszomját. ‘Nem egészen. Azzal voltam akkor elfoglalva, hogy apámat megtaláljam. Azt hittem, hogy meg fogunk téged találni.’ ‘De mi történt Abbával, Zlatko?’ szakította félbe Irene. Zlatko mély lélegzetet vett, és egy korty hideg sör után kicsit elgondolkozott, hogy átgondolja, hol is kezdje el a magyarázatot. Aztán elmondta, hogy miként küldték Belgrádba, Jugoszláviába történt visszatérése után, ahol egy hírszerző tanfolyamon vett részt. Az mintegy három évig tartott. Irene rövidre vágta a történetét, hogy hitetlenségét kifejezze, ‘És ezen idő alatt te sohasem érdeklődtél az apád után?’ ‘Az szükségtelen volt, em. Nem sokkal a fővárosba való érkezésem után azt mondták nekem, hogy apát a Szent keresztes lovagok lelőtték.’ Ez a szokatlan kijelentés megdöbbentette Jennifert, ahogy az apját is évekkel korábban. Jennifer azonnal arra gondolt, hogy Zlatko tévedett. ‘Szent keresztes lovagok? Ők a középkori történelem részei, nemde?’ ‘Igen, de ez nem akadályozta meg Tito marsallt abban, hogy feltámassza őket.’ Megdöbbentek, Jennifer és Irene figyelemmel hallgatták Zlatko részletezését. Amikor Tito valódi célját említette, – hogy hazacsalja Pavelićet és kiiktassa a vallásos lakosságot – a Szent keresztes lovagokkal kapcsolatos elmélet értelmet nyert. Jennifer most tudta meg, hogy mennyire vadállati volt Horvátország történelme. Visszaidézett évekkel korábbi beszélgetéseket Zlatko barátaival, melyek keserű veszekedésbe fulladtak. Őt küldték ki, hogy folytasson kutatásokat, melyek igazolnák Zlatko állításait. Ugyanúgy megdöbbentek, mint ő, amikor megtudta, hogy Hor398
vátország már száznegyvenegy évvel azelőtt egységes államként létezett, hogy I. Vilmos Anglia trónját megszerezte volna. Zlatko folytatta, és elmondta, Sztálin hogyan bérelt fel Tito meggyilkolására és küldték ki őt Bécsbe. Elmondta, hogyan találkozott Gehlen tábornokkal, aki ismerte Ottót és ennek eredményeként tárgyalt az amerikaiakkal Gehlen önmaga feladásáról. Aztán beszélt arról, hogy Gehlennek is van egy az övéhez hasonló érméje, az SDS felirattal az egyik oldalán és a Jeruzsálem Templomával a másikon. Zlatko szintén feltárta a plasztikai műtétje történetét, a hamis állásajánlatát és miért is erősködött, hogy Jenniferrel beszélhessen, mielőtt feleségül kéri. Az a tény, hogy Gehlen megígérte, amikor nyugalomba vonult, az apja halálával kapcsolatos információkkal ellátja, maradt még ebben a pillanatban vissza. ‘Hogyan illeszkedik Onisil mindezekbe?’ kérdezte Irene. Zlatko hirtelen abbahagyta a mászkálását és szótlanná merevedett. Átment a szobán egy gyönyörű képhez és egy rejtett gombot megnyomott. A keret odébb mozdult. Zlatkó a kezét alá helyezte, és a kép kilencven fokkal elfordult. Minthogy csak az egyik sarkánál volt felfüggesztve, átlósan meg is billent, és egy kombinációs zárral ellátott kis üreget tárt fel. Kinyitotta, és kiemelt egy kis fémdobozt. Bár Jennifer tudott az üreg létezéséről, sohasem kérdezett rá. Érezte, hogy valami nagyon fontosat tartalmaz, különben Zlatko nem végeztette volna el a változtatásokat, hogy a házban egy újabb üregecskét alakítsanak ki. Igaza volt. Zlatko a kávézó asztalhoz ment és gondosan elkezdte a sárgára színeződött különböző méretű lapokat odahelyezni. Amint azokat az anyja elé helyezte, Jennifer fölvette az olvasó szemüvegét és közelebb húzódott. Szerencsétlenségére, amit látott, az hottentottául volt neki írva, tördelt szavak, melyek semmit sem mondtak neki. Zlatko valamennyi iratot azonosította, és szólt róluk néhány szót. Az első Jose Ramos táviratának az átirata volt, mely Sztálint értesítette arról, hogy Broz megsebesült és az elkövetkező műtétről tájékoztatta. A másik távirat igazolta Broz halálát, mely az orvosi személyzet és nővér hiánya miatt következett be. A nővért ugyan elrabolták, de már túl későn érkezett. Irene arckifejezése megváltozott. Amit most hallott, teljesen hihetetlen volt. De amikor Zlatko Sztálinnak Moša Pijadének 399
címzett meghívását bemutatta, nem volt több kétség már az elméjében. Eléggé jól tudott oroszul ahhoz, hogy megértse Sztálin indítékait. Ámbár Zlatko nem mutatott be bizonyítékot arra vonatkozóan, hogy Brozt helyettesítették, Irene összerakta a szokatlan kirakós játékot. Egészen természetes volt, hogy nem engedhették meg az Ottójának, hogy Tito marsallt lássa. Azonnal felismerhette volna őt, mint ahogy 1928-ban is tette, amikor őt tizenkét évvel az orosz fronton történt fogságba esése után, másodjára látta. Az a tény, hogy Tito – Josip Broz-Tito – nem tud jól horvátul beszélni, sem szerbül, vagy éppen a zagorjei nyelvjárást, most lényegtelen volt. A külföldiek állításai, akik állítják, hogy a háború alatt Tito bécsi dialektussal beszélte a németet, már értelmet nyer, mert Tadeusz Lubitzky apja porcelángyárral rendelkezett ott, ahol az ifjú Tadeusz késő tizenéves korszakát töltötte, amíg az apja cége csődbe nem jutott. Mások, mint doktor Tauber, akik tudtak Broz rövidlátásáról, meglepődtek volna azon, hogy Tito látása idősebb korával megjavult. Zlatko megemlítette azt a levelet, amelyet Slavica kapott a barátnőjétől, aki az első tanítói állását Kumrovec faluban kapta, közvetlenül a háború után, mely így hangzik, ‘Megdöbbentő volt, hogy Kumrovec falu mennyire különbözik Zagorje tartomány más falvaitól. Az én falumban csakis fiatalok vannak. Amikor megkérdeztem, hol vannak az idősek, azt mondták nekem, hogy a németek Tito származása miatt megölték őket.’ Zlatko bemutatta Padev könyvét. Az a tény, hogy Padev módosított helyesírást használt a horvát kiejtés visszaadására, igazolja, hogy nincs tévedés. Zlatko kinyitotta a könyvet a 22. oldalon, és megmutatta a meglepődött Irenenek. Irene gyorsan megtalálta a vörössel aláhúzott mondatot, ‘Broz Klanjetzben született, a kilencszázas éveke elején.’ Átadta a könyvet Jennifernek, aki képtelen volt elhinni. Valami piszkálta a tudatát és most visszaemlékezett. ‘Zlatko, mesélj az anyádnak arról a TV műsorról, amelyet a BBC készített Titóról.’ De Zlatko csak az anyja múltjából emlékezett valamire. ‘Kérdezhetek valamit, em? Emlékszel arra, hogy az apád azon zrikált, hogy inkább zenetanár és ne festő legyél?’ 400
Nem értette, hogy ennek mi köze van Tito múltjához, Irene kifejtette, hogy apja, Joakim hogyan vonszolta őt a nagy zongorához, amikor hétéves volt, de Irene lengyel tanítója meggyőzte az apját, hogy hagyja őt, hogy festő legyen. Bár Irene egyformán jó zenetanár is lehetett volna, de a figyelem és a hosszú gyakorlás nem volt az erőssége. Azonnal abbahagyta a történetét. ‘Miért kérded azt Zlatko?’ Mielőtt Zlatko válaszolhatott volna, Jennifer lépett be. ‘A BBC műsort Titónak ajánlották. A bemondó szerint, Tito képes volt hangverseny szinten zongoraszólót adni. Ezért nekem már természetesnek tűnik, de most, hogy tudom, hogy a falut tizenhat évesen hagyta el, nem tudom megérteni, miként is lehetett ebben olyannyira jó. Zlatko azt mondta nekem, hogy Broz apja olyan szegény volt, hogy aligha volt annyi pénze, hogy akár egy hegedűt is megvegyen.’ Irene szomorúan mosolygott. Amit Zlatko Jennifernek mondott, az igaz volt. Nem azon múlik, hogy Tito mennyire volt tehetség, lehetetlen volna egy tizenhat évest zongorázni úgy megtanítani, hogy hangverseny szinten játsszon. Tito két évet azzal töltött, hogy építkezéseken dolgozzon, harcolt az I. világháborúban, és négyévi börtönbüntetés, aztán a Nemzetközi Brigádokba bonyolódott bele, vezette a partizánokat a II. világháborúban, és kidolgozta Jugoszlávia háború utáni újjáépítését. Ahhoz, hogy hangverseny zongorista legyen oly idős korban elkezdve még Chopin számára is lehetetlen lenne. Irene meg volt győződve arról, hogy Zlatkónak igaza van. Otto az életével fizetett azért a tévhitért, hogy Pijade és Tito a legjobb barátai voltak. Micsoda szörnyű ár valami olyasmiért fizetni, amit sohasem ismertek. ‘De én még nem értem, mi köze Onisilnek mindehhez,’ mondta Irene. ‘Egyáltalán semmi, em. Azért gyilkolták meg, hogy engem figyelmeztessenek. Ha a találkozó az eredeti terveknek megfelelően Bécsben jött volna létre, minden rendben lett volna. De Titót a kelet-német kapcsolatai figyelmeztették, hogy ne becsülje alá Gehlent. Csakis hazatérésem után tudhatta meg, hogy Gehlen volt az, aki megmentette az életét. Azt gyanította, hogy ismeri lengyel származását. Onisil halála csakis azt a célt szolgálta, hogy engem 401
egy életre elhallgattassanak, vagy legalábbis addig, amíg meg nem talállak. De félreismertek engem.’ Most már minden világosabb volt Irenének. ‘Megtaláltad-e valahol az apád sírját, Zlatkó?’ ‘Nem. Azt mondták nekem, hogy értelmetlen utánamennem. A partizánok, vagy a Szent keresztes lovagok a halottakat egyetlen tömegsírba temették.’ Szeme könnyel telve, Irene Zlatkóra nézett, aki ugyancsak alig tudta a saját érzéseit elleplezni, de még egy pillanatig a nappaliban maradt, miközben az anyját Jennifer a hálószobája felé kísérte. Amint figyelte távozó alakjukat, arra gondolt, hogy neki kell a föld legboldogabb emberének lennie, mert egy tökéletes felesége és élettársa van, és most már a csaknem elveszített anyja is. A boldogsága mélyén azonban volt egy tátongó űr. Nagyon korán volt, amikor Wolfgang a Bourke Streeten az irodája felé vezetett. Első ízben figyelt fel a viktóriai parlament méltóságteljes épületére, mely magasabb fekvéséből kifolyólag szinte uralta a Bourke Streethez vezető keleti megközelítést. Különös, gondolta, sohasem észleltem korábban, hogy ezek az épületek mennyire feltűnőek. Visszaemlékezett arra, hogy előző útja során ugyanezen az úton mennyire is átkozta a sűrű forgalmat és a végtelen araszolgatást. Az épület fenségessége éles ellentétben volt a koszos és nem megihlető ellenpárjával, a Spencer Street-i vasútállomással. Azon töprengett, az út miért ennyire kihalt ezekben a korai órákban. Az utca szélessége a feléig lefelé futó jellegzetes villamos vágányokkal, még inkább elhagyatottá tette. A felkelő nap sugarai vakítóan tükröződtek vissza a fényes síneken, és ez rontotta Wolfgang látását, ezért sokkal óvatosabbá vált. Nem nagyon lehetett esélye rá, hogy bárkit is elüssön ezen a reggelen. Hirtelen elégedettséget érzett azzal kapcsolatban, ahogy a dolgok láthatóan alakulnak. Édesanyja megérkezése óta sokkal boldogabb volt, ami egy üldözöttnél hatalmas változás. Ez a reggel fontos volt a számára. Most intézkedhet olyan kiváló ügyekben, amit az iroda személyzete gyakran megzavart, de most a karácsonyi szünetüket töltik. A 402
szabadságát a jövő hétfőn szándékozott megkezdeni, ezért fontos volt, hogy ma befejezze a munkát. Mint a Royal Victorian Insurance Company rangidős ügyintézője, maga választhatta meg szabadságának legmegfelelőbb időpontját, általában karácsony környékén, de ez az év kivétel volt, ezért az január végére esett. Amikor már közel volt az RVI épületéhez, mely az utcában a legmagasabb volt, Wolfgang rátért a földalatti parkolóba vezető szerviz útra, melyet a cég a legfelsőbb ügyintézőinek biztosított. A fő szolgálati bejárat nyitva volt, de a sorompó le eresztve. Nem látta az öreg Jimet, a cég portását (általában úgy gondolták, hogy minden ügy dzsókere), Wolfgang a Ford LTD műszerfalára illesztett távkapcsolóval felnyitotta a sorompót. Ez a célszerű berendezés ráhangolható volt a frankstoni otthonuk garázs ajtajára is, de még a vicentai házikójukéra is. Ezen a kis településen néhány évvel azelőtt építtetett egy kényelmes házikót, mely a Jarvis Bay bejáratára néz. A nagy főbejáraton beáramló napfény megkönnyítette Wolfgangnak, hogy beálljon a kocsi-parkolóba. Lassan vezetett, szinte csak séta tempóban, és a házikóban elkövetkező szabadságon gondolkozott. Most, gondolta magában, egészen másként lesz. Az édesanyja, Jennifer, valamint Barry családja is ott lesz. Ez lett volna Irene első alkalma, hogy összehasonlítsa a Jarvis Bay romlatlan nyugalmát az élénk kék Adriára vonatkozó emlékeivel. Ez egymást követő második alkalom volt, hogy Wolfgang ilyen korán érkezett. Ez szokása volt a szabadságot megelőző időkben. A korai kezdés hatalmas előnyt nyújthat neki – nincsenek telefonok és senki sem zavar. Amint elérkezett a parkolóterület végéhez, az irodájához közeli, legsötétebb sarokban lévő kijárati ajtóhoz, be kellett kapcsolnia a kocsi világítást. Azonnal észrevett egy szemben parkoló kocsit, néhány helylyel az ő helyétől odébb. Ki érkezett ilyen korán reggel, és szombaton? Biztos senki sem akarná a munkahetét szombaton kezdeni, különösen nem ilyen korán. Wolfgang nem volt abban a hangulatban, hogy ügyet csináljon belőle, de mégis észlelte, hogy ez különös. 403
A saját gondolatai foglalkoztatták, nem is nagyon törődött az öreg Jim megdorgálásával, hogy elhanyagolta a szolgálatát. Mostanra már az egész földalatti résznek meg kellene lenni világítva. Ezt az előző nap említette Jimnek, amikor előkészítette a terepet a vasárnapi rovarirtáshoz. Míg leparkolt, úgy tűnt Wolfgangnak, hogy a másik kocsi talán éppen Jimé lehet; Jim általában villamossal utazott, de ebben a korai időben akár kocsival is jöhetett. Valaki másnak a kocsiját látni a kereskedelmi igazgató bérelt helyén nem volt szokatlan. Amikor sietett, Wolfgang is megtette azt, és senki sem emelt semmi kifogást ellene. Mielőtt bezárta volna a kocsit, melyet valamennyi alkalmazottnak rutinszerűen kellett elvégeznie, Wolfgang előérzete azt súgta, hogy menjen oda és nézze meg, akit engedély nélkül parkolónak vélt. Helyette a szolgálati ajtóhoz sietett, hogy a kocsi belsejének ellenőrzése végett felkapcsolhassa a világítást. A szomszédos falhoz érve és a sötétben a lépcsőre nyíló kijárat környékén lévő kapcsolót keresve magában mormogott, ‘Hol a francban van az az átkozott kapcsoló?’ Megtalálta és felkapcsolta a fényt, de nem nagyon maradt ideje, hogy a másik kocsi felé pillantson. Riadtan megfordult, de már túl késő volt. Egy hatalmas ütést érzett a gerince közepén, mely egy átlag embert lebénított volna, őt meg a falhoz vágta, ahol az arca összetört. Egy másodperc alatt felismerte, hogy két nehézsúlyú ember támadta meg, kezét azonnal hátracsavarták és összebilincselték. Kénsavszagú folyadékot nyomtak a vérző orrához. Másodpercek alatt eltűnt a heves ellenállása. Fekete öves judo harcosi gyakorlottsága és erőnléte most teljesen használhatatlan volt. Aznap késő délután Irene fölvette a palettáját fia otthonának erkélyén, egy kis növényhez hajolt, és elkezdte a kis növény leveleiről tükröződő napfényt elcsípni. Jenniferhez fordult és idegesen szólt, ‘Jennifer, mit mondtál, mikor jön haza Zlatko?’ Még nem szokott hozzá, hogy fiát a fölvett nevén szólítsa. Hogy aggódását elrejtse, Jennifer a kandalló párkányán álló órára tekintett, és megpróbálta magát megnyugtatni, vékony hangon tudta csak mondani, ‘Perceken belül itthon kell lennie,’ de a szíve mélyén tudta, hogy valami baj van. 404
Wolfgang mindig olyan pontos volt, mint egy megfontolt férj. Ha nem tudott a megbeszélt időre odaérni, akkor telefonált. Az a tény, hogy most nem tette, nagyon is aggasztotta őt. Míg az anyósa fiát várva a festékjeivel volt az erkélyen elfoglalva, Jennifer azon gondolkodott, hogy a vacsora után megkérdezi Wolfgangot, hogy szólíthatják-e a valódi nevén. Oly sok év után azért csak nem lehet az olyan veszélyes. Az ajtócsengő szólalt meg, és ez megzavarta a gondolatait. Arra gondolt, hogy esetleg Wolfgang virágokat vett, és ezért nem tudja a kulcsát használni, Jennifer az ajtóhoz sietett. Megdöbbenésére nem Wolfgang volt. Felvidult, hogy barátait, Margaretet és Barryt láthatja, de feszült arckifejezése elárulta Barrynek, hogy valami baj van. Biccentett Margaretnek és megnyugodott, amikor ő vette az üzenetet. Margaret egyenesen Irenéhez ment, még csak észre sem vette a festményeket, melyeket Irene a nappaliban ügyesen elrendezett. Amint elment, Barry megkérdezte, ‘Mi a baj, Jennifer?’ Jennifer nem volt képes tovább magán uralkodni. ‘Wolfgang azt ígérte, hogy hétre itthon lesz, és nem hívott. Most már valóban aggódom. Nem gondolok semmi rosszra, de kényelmetlenül érzem magam…’ Barry udvariasan félbeszakította őt, és rendőrileg kiképzett agya egyenesen kihallgatásba kezdett, ‘Megpróbáltál kapcsolatba lépni vele?’ ‘Persze, megpróbáltam.’ Mély lélegzetet vett és folytatta, ‘Először csak haboztam. Ez az utolsó napja az irodában. Tudom, hogy, mennyire utálja, ha megzavarják. Ez az, amiért oly koránreggel elment, de nekem Irenére is gondolnom kell. Még nem állapodott meg száz százalékig. Végül feladtam, de nincs válasz. Többször is megkíséreltem, minden siker nélkül.’ Még ha Jennifer hangja nem is sugárzott volna aggodalmat, Barry felfigyelt. Rendőri agya ismételten másik sebességbe kapcsolt. ‘Az Isten szerelmére, miért nem hívtál fel engem? Ellenőrizhettem volna az irodájában az ide vezető utamon. Engedd meg, hogy gyorsan használjam a telefonodat.’ Barry válaszaitól kissé megnyugodva Jennifer az erkély felé fordult, majd súgta, ‘Kérlek, de nem használnád inkább Wolfgang dolgozószobájában lévőt? Nem szeretném Irenét megijeszteni.’ 405
Barry önkéntelenül bólintott. Átsietett a dolgozószobába. Néhány számot felhívott, de semmi eredmény. Akkor a különleges egységet teljes riadókészültségbe helyezte. Az ügyeletes nyomozó megígérte neki, hogy azonnal felhívja őt, mihelyst Wolfgang szokatlan távollétéről valamit megtud. Jennifer nem igazán tudta, hogy mit is tegyen, ezért azt javasolta, hogy vacsorázzanak, hátha közben Wolfgang megjelenik. Húsz perccel később a telefon csengett, és Jennifer felkapta a hallgatót, ‘Kérem, beszélhetnék-e Johnson úrral?’ Jennifer megjegyzés nélkül átadta a hallgatót Barrynek. ‘Mi tartott ilyen sokáig, Steve? Találtál valamit?’ A másik oldalon a hang tájékoztatta Barryt, hogy nincs nyoma Wolfgang kocsijának a föld alatti parkolóban, de volt ott egy másik kocsi. Találtak egy holttestet, vélhetően a Royal Victorian Insurance Company alkalmazottja, aminek a jelvénye van a köpenyébe nyomatva. A gyilkosság színhelyén lévő orvos szerint a gyilkosságot kora reggel követték el. A rendszámtáblát a rendőrség ellenőrizte és megállapította, hogy azt North Carltonból lopták el az előző éjszaka. Wolfgangnak semmi nyoma nem volt az épületben, és az iroda ajtaját a kombinációs zár biztosította. A bűnügyi szakértő megállapította, hogy küzdelem zajlott le a kijárat közelében. A betonpadlón lévő cipőnyomokból ítélve három különböző korú és súlyú ember jelenlétét állapították meg. Egyiküknek külföldi méretű cipője volt, és egy testes emberre utalt. Hajnyomokat találtak a padlón, melyből a korukra lehet majd következtetni. A szakértő elvégzi a vizsgálatokat, és hétfőn reggel jelenti az eredményt. Mielőtt a beszélgetés befejeződött volna, Barry utasítást adott, hogy a rendőrség figyelje Wolfgang otthonát. Megérzése a legrosszabbat sugallta. A következő reggel Barry telefonja többször is kicsengett, mire fel tudta venni. Még álmosan egyetlen mozdulattal felült az ágyában és beszólt, ‘Mi…? Mi….? Ez hihetetlen.’ morogta, ‘Istenem, mit fogok Jennifernek mondani? Ettől Tauberné szíve meg foga hasadni.’ Kezdeti reakcióját követően összeszedte magát, és acélos hangon kérdezte, ‘Tudják-e, hogy miként történet? Ki kö406
vette el…?’ Szinte szégyellte, hogy ilyen buta kérdéseket tesz fel. Tudta, hogy kik voltak Zlatko halálában érdekeltek. Az ügyeletes nyomozó hangja fájdalmasan jelentette a hivatalos eredményt. ‘Nem ismerünk minden tényt. A nyomfeltáró egység már Diamond Creek felé útban van. Azonnal tudatjuk magával, mihelyt valamennyivel többet tudunk.’ Barry türelmetlenül közbeszólt. ‘Ne zavartassák magukat. Máris útban vagyok az irodámhoz. Ott majd elérhet engem.’ Amikor letette a kagylót, Margaret fölébredt és megkérdezte, ‘Mi a baj, drágám?’ ‘Semmi, drágám. Menj vissza és aludj.’ Remegő hangon próbálta meg elfedni a borzalmas hírt. ‘Be kell az irodámba mennem. Mindig akad az ünnepnapokon valami sürgős.’ Margarete az ágy melletti órára pillantott, és látta, hogy hat óra van. Azonnal sejtette, hogy valami rendkívülinek kell lennie, ha a férjét ilyen kora hajnalban keresik meg. Mint meghatalmazottnak, neki is volt kisegítője, aki a sürgősségi ügyeket kezelte. Mint ahogy korábban már többször megtörtént, nem tett fel kérdéseket. Megcsókolta a férjét és visszafeküdt aludni. Kifelé menet Barry felcsípte a fűről a The Sun példányát és gyorsan rápillantott a legutóbbi híreknek fenntartott jobb sarokra. Diamond Creekben lakó helyi farmer a birtokán egy megcsonkított holttestet talált, melyet ismeretlen gyilkosok dobtak ott le. Az áldozat ötvenes évei közepén lévő európai fajúnak látszik. A helyi rendőrség a lakosság segítségét kéri, hogy megtalálja azokat, akik felelősök ezért a megrázó gyilkosságért. Hívja a CIB 544 8893 számot. Wolfgang eltűnése miatt megdöbbenve, Barry megpróbált a Tullamarin repülőtértől kezdve minden lépésükre visszaemlékezni, de sehol sem találkozott baklövéssel. Amikor a reptéren volt, egyetlen olyan arcot se látott, amely a dél-európai jelleget mutatta volna. Hogy az ördögbe találták meg őt? Hogyan jöttek rá a barmok Wolfgang tartózkodási helyére? Önkéntelenül valakit gyanúsított – egy ismeretlen üldözőt – akinek Taubernét követnie kellett. 407
A rendőrség igazolta, hogy a Diamond Creekben talált tetem Wolfgangé. Barry néhány órával később olvasta a rendőri jelentést, és gyorsan átlapozta azt. A közelről leadott lövésből származó golyó hangtompítóra utalt, ami azt jelenti, hogy Wolfgangot a kocsiban ölhették meg, miközben Melbourne vidéki körzete felé hajtottak. A mappához egy műanyag zacskót csatoltak, mely Wolfgang személyi dolgait tartalmazta: pipát, dohányt, öngyújtót, levéltárcát és az arany láncra felakasztott szépen faragott aranyérmét. Közelről megvizsgálva egy éles tárggyal bekarcolt szöveget láthatott rajta, ‘Zlatkónak, 1937.’ Közvetlen az érme közepén átmenő lyuk meggátolta abban, hogy a hátlapon lévő szöveget elolvassa, kivéve néhány betűt. Belenézett és egy szokatlan minőségű papírt talált ott. Egy levélbontóval kiszedte onnan. Rövid listát tartalmazott, de nem tudta elolvasni, hogy mit jelent. A listát héberül írták. Barry biztos volt abban, hogy Wolfgang gyilkosai a jugoszláv titkosrendőrség könyörtelen ügynökei voltak, akik 1964-től, amikor Ausztrália fölvette a diplomáciai kapcsolatokat Jugoszláviával, ügyködtek Ausztrália területén. Gyakran elmerengett azon, hogy mekkora árat kell Ausztráliának azért az egy szavazatért fizetnie, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsában legyen egy széke. A legfőbb gondját azon Jugoszláviából jött emberek képezték, akik ausztrál állampolgárságot vettek fel, és valójában elvágták magukat viharos múltjuktól. Ezek az emberek a job- és baloldali frakciók közötti kereszttűzben találták magukat, merthogy ugyanannak a múltnak és jövőnek az áldozatai voltak. Mint az Interpol tagja, osztozott a többi nyugati hírszerző ügynökségektől, az egész világból a tulajdonképpen azonos módszerekkel dolgozó vasfüggöny mögötti titkos szervezetek hálózatairól kapott értesüléseken. Ámbár Jugoszlávia nem tartozott a vasfüggöny mögötti országok közé, a módszerei azokéval azonosak voltak. Az egyetlen kapocs a nyugati befolyástól való félelem volt, mely beteg elméjüket ingerelte, valamint a könyörtelen megsemmisítési módszerek. Míg a nyugati országok vagyonokat fordítottak az emberi élet megmentésére, a keleti munkás rendszerek számolatlan milliókat költöttek arra, hogy másokat nyomtalanul elpusztítsanak. 408
Bár Barry nem tudta a közreműködésüket bizonyítani, merthogy olyannyira jól eltervezett és végrehajtott művelet volt, több mint biztos volt benne. Emlékezett annak a bolgárnak az esetére Londonban, akit egy közönséges esernyő csúcsával érintettek meg, és aki úgy halt meg, hogy a gyilkos méreg nyomát meg sem lehetett találni benne. Wolfgang más okok miatt halt meg, és ő brutális halált szenvedett el. Ez Barryt fájdalommal töltötte el, aki abban a helyzetben volt, hogy felfedje, amit tud, de nem volt képes azt bizonyítani. Nagyon nehezére esett a rossz hírt Jennifernek továbbítani, és Tauberné esete volt a még rosszabb. Ahelyett, hogy azonnal közölte volna velük, elhatározta, hogy vár addig, amíg a következő nap a halottkémi vizsgálat megtörténik. Hazatérve Margaretet tájékoztatta. A híreket szenvedélymentesen fogadta, belsejében azonban meghasadt. Képtelen volt felfogni, hogy ilyen dolgok az ő országában, a szerencsés országban egyáltalán megtörténhetnek. Amikor már megvolt a végső jelentés, Barry meg volt győződve róla, hogy Wolfgang nemcsak a megszökése árát fizette meg, hanem azét is, hogy ismerte azt a titkot. Amikor a Port Philip Bayre néző padon ülve találkozott velük, miután a csengetésére nem figyeltek fel, Barry komor hangon bejelentette Wolfgang halálát. Legmélyebb együttérzését fejezte ki nekik, és Margaret gondjaira bízta őket. A hír hallatán Jennifer elájult, míg Tauberné hősiesen viselte. A józanság és a szabadság felé vezető tüskékkel borított útja olyan tragédiába torkollott, amiről még csak nem is álmodhatott. Azonnal magát kezdte vádolni. Ha nem lettek volna a nyomában, azok az istentagadók, sohasem találtak volna a fiára. Arca átalakulása, a Jugoszláviából való elmenekülését megelőző időkhöz képest annyira teljes volt, hogy egy a millióhoz esélyük sem volt megtalálni őt. Később tragikus halálát siratva Irene megértette, hogy a fiát azért ölték meg, mert azt a borzalmat tudta, ami, ha kiderül, Jugoszláviában egy másik polgárháborúhoz vezethetett volna. Ami zavarta őt, az a szabad világ hírszerző ügynökségeinek, nevezetesen a MI-5, a CIA és a BND teljes hallgatása volt. Elképzelhető lenne, hogy Tito számukra is végez piszkos munkákat, hogy biztosítsa a hallgatásukat, vagy ez csak képzelődés? Gondolatai sze409
retett Ottója felé fordultak, olyan ember felé, aki Zlatkót saját fiává fogadta. Ottó sohasem ismerte meg az igazságot, és mégis, merthogy az a tévhite volt, hogy Moša Pijade a barátja, őt is meggyilkolták. Ha Moša a barátja lett volna, miért hagyta, hogy a Fruska Gorára menjen? Nem lett volna lehetséges, hogy valami eligazítást nyújt neki, és Ausztriába visszaküldve megmenti az életét? Micsoda sors egy olyan ember számára, aki elkötelezett orvos, csodálatos férj és ragyogó apa volt, és odaadó barát. Margaret Jennifert a hálószobájába vitte. Irene egy ideig az erkélyen maradt, megpróbált rájönni, hogy mit is tegyen. Valami mélyhangú zaj szűrődött be a hálószobájába, ami erőszakkal hatolt belé és a végén visszahozta őt a valóságba. Irene látta, hogy már este tíz van és Barry úgy hagyta el a házat, hogy a szomszéd szobában a TV bekapcsolva maradt. Amikor felállt, hogy kikapcsolja, a bemondó friss híreket olvasott fel: A jugoszláv miniszterelnök, Đemal Bijedić, aki 1973-ban Ausztrália vendége volt, feleségével és hat másik utassal egyetemben meghalt, amikor a kétmotoros repülőgépük Szarajevó környékén hóviharban lezuhant. Micsoda időzítés, gondolta Irene. Először szeretett férjem, aztán Zlatko egyetlen barátja, aztán a fiam és most az az ember, aki segített nekem, hogy életem darabjait összeszedjem. Nekem kellett lennem, aki őket a célba vezette. De hogyan? volt az azonnali kérdése. Azzal az elővigyázatossággal, ahogy Zlatko előkészítette a megérkezését, hogyan jöhettek rá, hogy hol is vannak? Fiára és férjére gondolt, annyi évi szenvedés után is élénken él az emlékezetében, Irene úgy érezte, hogy az ideje lejárt. Elege lett. Immár elveszítette szeretett férjét, és most a fiát, ne is említsük, hogy mi mindenen kellett keresztülmennie ahhoz, hogy túlélje mindezt. Azt is tudta, hogy Tito azonosságának megőrzése érdekében őt is megkísérlik megsemmisíteni. Bármi is legyen a készletükben számára, nem adja meg nekik ezt az örömet, inkább eldobja maga az életét. Azonnal Jenniferre gondolt. Miközben Jennifer sohasem fogta fel azt a jugoszláv könyörtelenséget, őt is készek elpusztítani, csakis azért, mert Zlatko felesége volt. Barry azonban más tészta volt. Mint az ausztrál kormány tisztviselője, Irene biztos 410
volt abban, hogy tartózkodnak attól hogy őt vagy a családját bántsák. Gyorsan vett néhány papírlapot, és két levelet írt, egyet Jennifernek és egy másikat Barrynek. A könnyei áztatták a lapokat, melyeket összehajtott, miután elkészült velük. Időnkét abba kellett hagynia az írást, hogy könnyeit letörölje. A tükrös asztalra pillantott, hogy meggyőződjön róla, az edényke az altató tablettákkal még ott van-e. Néhány óra múlva az edényke üres volt. Irene Tauber már békében pihent. Micsoda édes bosszú azokkal szemben, akik eltervezték erőszakos halálát. A kínzás helyett álmában halt meg, tökéletesen könyörületes halál. Az egyetlen hagyatéka most a rendben a tükörasztalra helyezett két levél volt. Utolsó gondolatait tartalmazták. Azok, akik majd elolvassák, megismernek egy másik hagyatékot, az ő imáját, hogy az ő fájdalmas halálával büntessék meg azt az embert, aki az ő szeretteinek a halálért felelős. Margaret halk kopogása Irene ajtaján válasz nélkül maradt. Hangosabban kopogott, de megint csak nem jött válasz. Barry kijelentéseinek hatása miatt aggódva hívatlanul, Irene kimerültségére gondolva belépett. Tudta, hogy Irene sohasem aludt ilyen sokáig. Amikorra a nehéz függönyöket el tudta húzni és beengedte a napfényt, mely ragyogással töltötte meg a szobát, látta Irene sápadt arcát. Amikor körbepillantott a szobán, szeme megakadt a tükrös asztalon lévő üres gyógyszeres edénykén. Azonnal odarohant Irenehez, és kezét az arcára tette. ‘Micsoda kegyetlen volt a világ hozzá. Mit tett, hogy ennyire büntette?’ mormolta. A megválaszolatlan kérdés és Irene angyali arca azt a benyomást keltette, hogy az egész ház szétomlott körülötte – a ház, mely örömmel és boldogsággal volt mostanáig tele. Bátorságot és erőt gyűjtött, majd felvette a telefont a nappaliban és Barry hivatali számát tárcsázta. ‘Barry, Irene … meghalt. Azt hiszem, hogy beszedett … egy csomó altatót. Jennifer még alszik. Arra bíztattam az elmúlt este, hogy vegyen be néhány szem nyugtatót, hogy lecsillapodjon.’ Csak ekkor vette észre Margaret, hogy valaki zokog mögötte. Hátrafordult, Jennifer volt, aki térdre rogyva imádkozott, miköz411
ben zokogott, és a könnyek öntözték sápadt arcát. Irene viharos múltjára gondolt, mely most végül is végetért, akkora gyötrelmet teremtve a Zlatko által oly nagyon szeretett asszony számára. Margaret sírt, ‘Ez olyan kegyetlen.’ Barry acélos hangja állította meg a gondolatait ‘Törődj Jenniferrel. Fél órán belül ott leszek.’ ‘Köszönöm. Vigyázok, hogy Jennifer semmi butaságot ne követhessen el.’ Margaret abban a pillanatban leejtette a hallgatót a villára, könnyek gördültek le az arcán. Milyen szerencsés is vagyok, gondolta szomorúan. Soha az élete során, még a háború idején sem tapasztalta meg az olyan nehézségeket, amiket oly élethűen írt le Wolfgang, az ő drága barátja, az ember, akit Jennifer oly nagyon szeretett. Jenniferhez ment, letérdelt mellé és támogatta őt. Bár hevesen zokogott, Jennifer Margarethez fordult, ‘Tudnále a temetéséről intézkedni? Annyira kimerült vagyok. Egyszerűen nincs erőm, hogy foglalkozzam vele. Ugye, megértesz, Margaret?’ Jennifer képtelen volt úrrá lenni azon a jeges érzésén, hogy hazájában egyedül maradt. Apja és anyja évekkel korábban meghalt. Mint gyerek, sohasem tudta meg, mit jelent egyedül lenni, merthogy állandóan a szülei, vagy a családja volt körülötte. Lassan fölkelt kényelmetlen helyzetéből, és Margaret támogatásával Irene szobájába ment. Míg Irene arcát nézte, Margaret ismét a gyógyszeres edény felé pillantott. Hirtelen észrevett két levelet. Rájuk mutatott, és unszolta Jennifert, hogy vegye el azt, ami neki szól. Az ajtócsengő megszólalt és Margaret elhagyta a szobát. Jennifer a szőnyegen, mint egy gyerek, végigkúszott, mígnem a tükörasztalhoz ért. Anélkül, hogy a testét fölemelte volna a neki címzett levélért nyúlt, de reszkető keze többször is elejtette, mielőtt meg tudta ragadni. A kúszó mozdulatait megismételve visszatért Irene ágyához. Amikor elérte az ágy oldalát, elhelyezkedett a szőnyeg borította padlón, és Irene ágyának dőlt. Kinyitotta a le sem leragasztott borítékot. Kihúzta az összehajtogatott papírlapot. Azonnal észrevette, hogy anyósa sírt, miközben írt.
412
Drága Jennifer! Ausztráliai megérkezésem óta jó voltál hozzám és én valóban hálás vagyok neked, Isten áldjon. Ami a legfontosabb, hogy te a fiamhoz is jó voltál. Megfigyeléseim szerint, úgy láttam, hogy te és édes fiam csudálatos viszonyt élveztetek, olyat, amilyet én is szeretett Ottómmal. Szerettem volna, ha szemtől szembe mondhattam volna meg neked a döntésemet, hogy eldobom az életet, de hosszas megfontolás után úgy éreztem, hogy ez téged még jobban megbántana, főleg azért, mert nem sikerülne engem a további életről meggyőznöd. Ha számításba veszed előrehaladott koromat, meg fogod érteni, hogy ez volt az egyetlen út. Amikor Zágrábban, a koncentrációs táborban voltam én csakis azért maradtam életben, mert erős akaratom volt, hogy éljek, és így esélyem legyen, hogy szeretteimet ismét lássam. Országunk úgymond felszabadítása után én megjátszottam az őrültet, és ennek eredményeként meg kellett osztanom azon szerencsétlen lelkek társaságát, akik valóban azok voltak. Most, hogy tudom, hogy drága férjemet és hőn szeretett fiamat miért ölték meg, akik a világ nagyobb politikai játékának lettek ártatlan áldozatai, semmi sem maradt, amiért éljek. Különösen, amikor észrevettem a jeleket, amik ennek a kegyetlen világnak a saját összeomlása felé mutatnak. Ha választhatnék, hogy hol haljak meg, akkor határozottan Jeruzsálemet választanám, mely a keresztények szent szentélye és az én őseimnek az otthona. Minthogy ez lehetetlen, úgy döntöttem, hogy a ti gyönyörű, napfényes, szabad országotokban halok meg. Ámbár én most már szabad vagyok, szeretnék a fiamhoz közel maradni, legalábbis a nyugvóhelyéhez közel, merthogy ez a kegyetlen sors oly hosszú ideig elválasztott minket. 413
Ami téged illet, kedves Jennifer, őszintén kívánom, hogy megtaláld a lelked békéjét gyöngéden ápolva, amit oly nagyon szerettél. Ha én lennék a helyedben, mindent eladnék, és angliai rokonaidhoz mennék. Biztos vagyok abban, hogy ők megadnák neked azt a biztonságot, amire szükséged van életednek ebben a szakaszában. Nem az a szándékom, hogy szükségtelenül megriasszalak, de szembesülnöd kell annak a határozott lehetőségével, hogy téged is meggyanúsítanak, hogy ismered a titkot. Ez arra vezeti majd őket, hogy téged is elpusztítsanak. Valóban nagyon nehéz nekem, hogy tudatosítsam benned a veszélyt, ezért vedd figyelembe a tanácsomat. Menj el innen, amíg nem túl késő. A téged mindig szerető Irene Egy koppintás az ajtón visszahozta Jennifert a valóságba. Könnyekkel teli szeme tisztán jelezte érzelmi állapotát. Alig tudta fájdalom sújtotta testét fölemelni, hogy köszöntse egyetlen barátját, akiben megbízhatott. Könnyei és kora ellenére még mindig gyönyörű szeme mély kékben játszott. Amint Barry és Margaret belépett a szobába, megölelték őt és ő azonnal meg is nyugodott. Barry azt javasolta, hogy Margaret maradjon Jenniferrel a hálószobájában, amíg az orvos és a mentőkocsi meg nem érkezik. Amikor magára maradt, Barry visszatért Irene hálószobájába és útközben felkapott egy földesúri jellegű levéltárcát. Tisztességtelen játszmát feltételezve, kereste a nyomokat, de semmit sem talált. Megvizsgálta Irene ruháit, két táskát is kihúzott az öltöző szobából, aztán kinyitotta a levéltárcáját, mely egy poloskák keresésére szolgáló hordozható elektronikus készletet tartalmazott. A készletet a viktóriai rendőrség rendelte meg az USA-ból néhány évvel ezelőtt, és megfizethetetlennek bizonyult világszerte az ausztrál követségekben elhelyezett poloskák felderítésében, különösen a keleti tömb országaiban. Bekapcsolta a jelzőt és lassan körbejárta a szobát. A berendezés elkezdett kattogni, míg a frekvenciaméter jelezte a jel erőssé414
gét. Nem volt szüksége rá, hogy leolvassa a skálát. Tudta, az irány helyes. Hamarosan megtalálta, amit keresett. A zipzár végén ott volt a kis adó, mellyel a KGB követte nyomon áldozatainak a mozgását. Tudta, hogy a keleti tömb országai használták a KGB-s technológiát. Ámbár Jugoszlávia hivatalosan nem volt a Varsói Szerződés testvériségének tagja, az orosz anyaországgal való rejtett kapcsolatai soha sem voltak erősebbek, mint most. A gyógyszeres edénnyel együtt Barry a kis adót is egy műanyag zacskóba helyezte, hogy ellenőrizzék a rendőrségi laboratóriumban. Kifelé menet átvette Irenének neki címzett levelét, és amíg az orvos megérkezésére várakozott, helyet foglalt a családi szobában és olvasni kezdett. Kedves Barry! Szándékosan címzem ezt a levelet neked, főleg mert meg akarom kímélni Margaretet egy további megrázkódtatástól. Szinte elviselhetetlennek éreztem, miután megtudtam, hogy férjem halála elsősorban azért következett be, hogy megakadályozzák Tito valódi személyiségének a lehetséges napvilágra kerülését, ezért el tudom képzelni Margaret reakcióját. Most hogy kegyetlenül bevégezték Zlatko életét is, meg kell magamtól kérdeznem, férjem és fiam valóban azért haltak-e meg, mert ismerték a titkot? Lehet, hogy egy nap valaki képes lesz azokat a kétségeket tisztázni, amik oly sokakat gyötörnek. Mielőtt Ausztráliába érkeztem, édes fiamtól sokat hallottam rólad. Az a tény, hogy elfogadtad Zlatkót, mint családtagot, nagy örömmel és boldogsággal tölt el. Nehezen tudom elképzelni, hogy milyen szerencsés is volt Zlatko, hogy ilyen csodálatos barátokra talált még a mindkettőnk által egyaránt oly nagyon szeretett Horvátországtól távol is. Az irántam való nagylelkűséged és kedvességed arra kötelez engem, hogy egy magyarázatot adjak.
415
Nem volt könnyű ilyen halálos döntésre jutni, de én őszintén remélem, hogy megértesz engem. Helytelen lenne azt mondani, hogy belefáradtam az életbe, vagy hogy úgy éreztem, hogy az teher. Éppen ellenkezőleg, a ti meleg de hatalmas országotok engem olyan biztonsággal töltött el, amit soha sem éreztem korábban. Mindazok a szenvedéssel és üldöztetéssel telt évek a múltban eltűntek, amikor egyenesen a Világ Túlsó Vége napfénye az életembe jött. Mégis, az a meggyőződésem, hogy én vezettem Zlatkó kivégzőit a nyomába, elviselhetetlen fájdalommá vált számomra. Tudom, nem tudnék tovább ismét normális életet élni. Amikor meghallottam a híreket Bijedić tragikus haláláról Szarajevó közelében, akkor úgy döntöttem, hogy nem adok kielégülést azoknak, akik megtizedelték a családomat és a népemet. Tudom, hogy nem harcolhatok ellenük, sem nem tartóztathatom fel őket, hacsak én magam nem pusztítom el magam. Tudatában vagyok, hogy szavaim keménynek és keserűnek tűnnek neked, de ha azok, akkor csak kérdezd meg önmagadtól, hogy miként éreznél, ha a szeretteidet megölnék amiatt, mert ismernek egy titkot, amit egy emberi alakban feszítő szörnyeteg el akar rejteni. Az a félelmem, hogy a szabad világ egy részének a vonakodása, hogy harcoljanak azok ellen az ördögi erők ellen, végül is kikövezi az utat a globális diktatórikus társadalom számára, mely a végén minden élőt rabszolgasorba dönt. Lehet, hogy azt gondolod, hogy a jövőről túl sötét képet festek, de Isten a tanúm, azt kívánom, hogy igazad legyen. És most, az élet anyagi oldalára térve. Zlatko azt mondta nekem, hogy ez a birtok egy olyan ügyvéd kezében van, akit te ismersz. Ő hamarosan értesíteni fog téged. Zlatko 416
jelezte, hogy ha bármi is történne vele, azt szeretné, hogy tiéd legyen a házikó Vicentiaban. Úgy legyen. Mégis, két kedvezményt kérek tőled. Rá tudnád-e venni Jennifert, – a tanácsodra talán jobban hallgat – hogy adjon el itt mindent, és hagyja el Ausztráliát? Biztos vagyok benne, hogy angliai családja örömmel venné őt maguknál. Valahogy féltem az ő életét is, és remélem ott számára sokkal biztonságosabb lenne. Ami téged illet, azt nem tudom. Őrültség lenne, ha megkísérelnék, hogy téged bántalmazzanak, de légy óvatos, kérlek. Befolyásos helyzeted és a származásod bizonyíthatja, hogy ezek a legnagyobb kincseid. Őszintén remélem, hogy igazam van. Sokkal inkább megfelelő lenne szeretett férjem közelében nyugodni, de szerencsétlenségemre sohasem tudhattam meg, hogy hol temették el. Amint tudod, Zlatko és én hosszú ideje elszakadtunk egymástól, és megígértem magamnak, ha valaha is megtalálom őt, szeretnék a közelében lenni. Végülis együtt lennénk a végén, nem számít, hogy azok az istentagadók milyen keményen is igyekeztek minket egymástól távol tartani. És most had’ búcsúzzam tőled, gyönyörű feleségedtől és a családodtól. Köszönöm szépen. Shalom Irene Mikorra befejezte Irene levelének az olvasását, Margaret lépett be. Átadta a levelet neki. Fejét a keze közé fogta és igyekezett elrejteni érzelmi állapotát. Margaret nem tett megjegyzést. Nagyon elfoglalt volt az olvasással, zokogott és sírt. Irene levelét harmadjára áztatták a könnyek. Feleségére nézett, látta a reakcióját, és Barryt ez meggyőzte, hogy senki más nem tudja majd a levelet ismét elolvasni. Most már a könnyektől olvashatatlanná vált.
417
Jennifer házát szoros rendőri felügyelet alá helyezték. Elfogadta Margaret meghívását, hogy egy hétig velük maradjon, legalább a temetés utánig. A naponta Barryhoz érkező rendőri jelentések igazolták a rendőrség hitét, hogy nincs ok aggodalomra. Ő maga nem volt erről meggyőződve. Azt szerette volna hinni, hogy Zlatko és Irene halálával az egész rémes fejezet le van zárva. Természetes volt, hogy hozzá kell járulnia, hogy Jennifer hazamenjen és töltsön néhány napot ott, mielőtt Angliába utazna. Az ügyvédje melbourne-i irodájából jövet kitartott amellett, hogy sétál egyet a frankstoni parton, visszaemlékezve a legboldogabb perceire, amikor Zlatkóval a csodálatos esküvőjük volt, melyet oly sok barát dicsért. Barry kocsival akarta őt hazavinni, de Jennifer határozottan elutasította az ajánlatát. Maga akart lenni, mielőtt a családi házat piacra dobnák – a döntést, Barry javasolta, és amit ő el is fogadott. Legalább Irene nyert egy kört. Jennifer eltökéltsége, hogy egyedül megy és Barry ugyanolyan eltökéltsége, hogy elkíséri őt, végül is egy szívélyes egyezségbe torkollott. Barry elviszi őt a Flinders Street-i vasútállomásra, ahonnan vonattal utazik majd Frankstonba. Amit Barry nem mondott meg neki, hogy a rendőrség még felügyelte a házát, és egy rendőr fogja őt Frankston állomásról hazáig követni. Minthogy nem tudott az állomás közelében parkolni, Barry csak letette az állomásnál Jennifert. Megígérte neki, hogy megvárja őt a peronon. Amikor gyalogosan a vasútállomáshoz ért, ordítozást hallott, ‘Hívják a rendőrséget… hívják a mentőt.’ Túl késő volt már. Jennifer teste műanyag terítővel letakarva a fővonalon feküdt, és vértócsa vette körül. Fél órájába került, hogy megszerezze azon emberek személyleírását, akik a baleset előtt Jennifer körül megfordultak. Két ember hiányzott. Megjelenésük ismerős volt számára. Kétségek nélkül megállapította, hogy egyikük dél-európai megjelenésű volt, míg a másik a melbournei alvilág egyik gyanús alakja. Micsoda egy bizarr kombináció, gondolta Barry. Hazafelé vezető útján a Doncasteri autóúton a visszapillantó tükrében egy kocsit látott, mely az ő Volvóját azóta követte, hogy a Flinders Street-i vasútállomást elhagyta. Felgyorsult, és adó418
vevőjén keresztül riadóztatta a rendőrség Russel Streeti központját. Amint lelassult, a másik kocsi is lelassult. Barry tisztán láthatta a rendszámtábláját. Megüzente a számot a rendőrségnek és utasította őket, hogy a következő kijáratnál csípjék el azt egy jelzésnélküli rendőrkocsival. Amikorra értesítették, hogy egy lopott kocsi követi őt, már késő volt. Volvója egy hatalmas robbanást szenvedett, mely darabokra törte a kocsit. Szerencsére az autópálya üres volt. Ő volt az egyetlen áldozat.
London, 1977 Ugyanebben az időben tizenkétezer mérfölddel távolabb, London szívében, a Scotland Yard Barbara Fellows rejtélyes halálán tépelődött. Az egyik felügyelő, aki megvizsgálta a kocsiját, megállapította, hogy valaki babrált a fékkel. Az 1977. január 29edikén a The Observer-ben megjelent gyászjelentés egy másik különös halálról tudósított. Ezúttal a nyugalomba vonult orvosról, dr. Stuart Crocker, a Royal Navy hajdani sebészéről volt szó, aki a nyugalomba vonulása előtt a Her Majesty Memorial Board-ban szolgált mint tanácsadó. Az utolsó két halállal az UDBA hosszú karja végleg elrejtette Tito marsall igazi személyét. Ők voltak, akik tudták, hogy Barbara jelen volt Josip Broz műtétjénél, és ők voltak, akik feltételezték, hogy évekkel később Barbara látta Tadeusz Lubitzkyt, más néven Tito marsallt a Dedinje palotában és rájött a titokra. Számukra ők, hirtelen hat plusz kettő, azaz nyolcan lettek. Hibás volt azonban a számtanuk. Ottót, Onisilt, Zlatkót, Irenét, Jennifert, Barryt, Barbarát és Stuartot megölték, de elmulasztották elpusztítani mindazokat, akik felismerték, hogy Tito nem jól beszéli a születési helye zagorjai nyelvét, és láthatták őt, mint hivatásos minőségű zongoristát, mínusz a vastag szemüvegét. Úgy érezték, hogy a titok már biztosított. Nincs igazuk. Azok a külföldiek, akik Tito marsallal találkoztak a II. világháború során, kiadták a visszaemlékezéseiket és feltárták, hogy Tito folyékonyan beszélt németül, de a bécsi kiejtéssel. Ám akik Padevet használták forrásként, elmulasztották megjegyezni a későbbi könyvek közötti eltéréseket, mégis arról beszéltek, hogy 419
Tito Kumrovecből jött. Egy Klanjecből származó embert egy kumrovecivel helyettesítettek –, jellegzetesen sztálini cselszövés. Moszkva csápjai valóban messze elértek, és ismét csak az igazság lett az áldozat.
420
Utószó 1968-ban Charles A. Willoughby vezérőrnagy írt előszót az adatokkal jócskán alátámasztott Operation Slaughterhouse című könyv elé, de mindazok, akik bűnösek voltak a háborút követő emberirtásokban ennek még a létezését is figyelmen kívül hagyták. 1979-ben néhány angol újság feltárta azt, amit ők csakis ‘a történelem egyik legszégyenteljesebb fejezetének’ tekintettek. Angol erők átadták a szökésben lévő menekülteket a jugoszláv partizánoknak, akik mindegyiket meggyilkolták. Ez a feltárás George Urbannak a Milovan Đilasszal, 1954-ig Jugoszlávia elnökhelyettesével folytatott és az Encounterben (1979. december) megjelent interjújára alapszik. Đilas azt mondta, ‘Az angolok tökéletesen rosszul cselekedtek, amikor ezeket az embereket a határon áttették és mi is tökéletesen cselekedtünk, amikor mind lelőttük őket.’ Ezen újság feltárások eredményeként kiemelkedő angol politikusok és értelmiségiek egy csoportja bizottságot alakított, hogy emlékművet hozzanak létre arra a több ezer emberre emlékezve, akik ugyanazt a sorsot szenvedték el a Vörös Hadsereg kezétől. Ahelyett, hogy az emléktáblán megnevezték volna mind az elkövető, mind pedig az áldozatot jelentő országokat, csak egyetlen felirat került rá: Yalta Victims Memorial – Jalta áldozatainak emlékműve. Ez a felirat az emlékművet ugyanabba a fogalomkörbe helyezi, ami ugyanolyan bizonytalan, mint a világszinten ismert Ismeretlen Katona sírja. Az ‘angol történelem legszégyenteljesebb fejezete’ ötvenedik évfordulójára való megemlékezésben a BBC TV dokumentumfilmet készített el, A Betrayal – Egy ítélet – címmel, amely igazolja a háború utáni embertelenségekre vonatkozó állításokat. Világos, hogy miért kérdezte Irene von Tauber magától, amikor szeretett férje és fia meghalt, ‘Azért haltak meg, mert ismerték az igazságot, vagy ők egy folyamatban lévő balkáni összeesküvés áldozatai voltak?’ 421
Azok, akik tisztelik az angol igazságszolgáltatást, megkérdezik maguktól, ‘Milyen emberek vezették Angliát a II. világháború idején? Ugyanolyan fajták, mint akik megtagadták, hogy az emléktáblát megfelelő elnevezéssel lássák el? Valóban tiszteletüket akarták tenni, vagy ez csak egy szájkosár szolgálat? Ez az emlékhely az emberiség elleni újabb általános összeesküvés példája lenne?’
422
A fordító utószava Az olvasó kezében lévő könyv műfajára nézve talán történelmi bűnügyi regénynek tekinthető. A szerzője horvát menekült, aki alapszakmáját tekintve mérnök, mégis vizsgázott nyomozó. A könyv alapját ugyan valós történelmi események és adatok képezik, a cselekménye azonban regény. A cselekmény alapját néhány olyan adat képezi, amibe a szerző kezdetben belebotlott, aztán amelyeket mint magánnyomozó, a maga módszereivel kutatott fel és állított egymás mellé. Alaptézisként elfogadható, hogy ha egy szokatlan adat mellett legalább két másik hasonló következtetést igénylő, független adat merül fel, akkor a nyomozó már az igazságon dolgozik. Tito azonossága Josip Brozzal ezért a születési helyben fellelhető különbség mellett még három nagyon fontos adattal cáfolható: Tito kiválóan zongorázott,∗ látása nem volt rossz és bécsi dialektusban beszélte a németet. Mindez Josip Broznál lehetetlen. A magyar emberek Titót kissé más szemmel látják, mint a hajdani Jugoszlávia elüldözött polgára. Az igazság azonban igazság marad. 1956-os magyar események nem jelennek meg a könyvben, hiszen az eseményláncban nincs jelentőségük, ám mégis, a magyar embernek az itteni gondolatok magyarázatot adnak az akkori jugoszláv szerepre. Értelmet nyer a ‘láncos kutya’ bélyeg is. A könyvben több hivatkozás történik a magyarokra, Magyarországra és a magyar politikára. Ezek a hivatkozások nem kedvezőek ránk nézve. Viszont a szövegkörnyezetből egyértelműen előbukik, hogy ez bizonyos politikai körök álláspontja volt, ami a valósággal köszönő viszonyban sincs, és nem a szerző véleménye.
∗
Broz bal kisujjának egy ujjperccel való rövidebbsége – már negyedik azonosságát tagadó adatként – fiziológiailag is alkalmatlanná tette erre.
423
