1
Balázsy Sándor:
Viták az adórendszerről (régebben és ma) Belpolitikai életünket és a nemzetközi szervezetekhez fűződő kapcsolatokat egyaránt motiválják (sokak szerint alaposan be is árnyékolják) az adórendszer körüli viták. E viták leginkább a személyi jövedelemadó körül kavarognak. Az ellenzék bírálja, sőt, kárhoztatja az egy kulcsos, 16 százalékos jövedelemadót, a kormány pedig szinte hihetetlen (elejtett prédáját védeni akaró oroszlánéhoz hasonló) elszántsággal ragaszkodik hozzá, miközben az szjabevételek drasztikus csökkenése miatti költségvetési problémákat nagyszámú új adó bevezetésével, valamint szociális, egészségügyi, oktatási és más szempontokból fontos területek forrásait megszorító intézkedésekkel igyekszik kezelni. Hiányzik azonban - mindkét oldalon - az alapos közgazdasági elemzés, ami előmozdíthatná egy ésszerű konszenzus kialakítását.
A negyedszázad előtti vita A mai vitában e cikk szerzője eddig nem szólalt meg, a korábbi adórendszer bevezetése idején viszont több tanulmányban is elemezte és bírálta az 1987-ben előkészített és 1988-ban életbe léptetett adóreformot, amely - egyebek között - a több kulcsos (progresszív) személyi jövedelemadót is bevezette.1 Más közgazdászok is írtak bíráló cikkeket, így Gergely István 2, Falusné Szikra Katalin, Soós Károly Attila3 és Koltay Jenő4, Az első bírálatokra Kupa Mihály (akkor még a Pénzügyminisztérium főosztályvezetője, a rendszerváltás utáni Antall-kormányban pedig pénzügyminiszter), valamint Rák György, az Országos Tervhivatal főosztályvezetőhelyettese reflektáltak. 5 Ezt a vitát már csak azért is érdemes áttekinteni, mert az akkor kifejtett gondolatok közül néhánnyal rokon vonásokat látszanak mutatni az adórendszerben 2010 után végbement változtatások egyes elemei, más gondolatokkal viszont szöges ellentétben van a kormány jelenlegi adókoncepciója. Ezek is, azok is olyan előzményeknek tekinthetők, amelyek ismeretében megalapozottabb értékelés adható a Matolcsy György nevével fémjelzett (bár meggyőződésem szerint korántsem az ő fejéből kipattant) adókoncepcióról. Mielőtt azonban belemennék a negyedszázaddal korábbi és a mai koncepciók egybevetésébe, előbb vegyük szemügyre a negyedszázad előtti koncepciót. Kupa Mihály (aki az 1998.évi adóreform tervezetét kidolgozta) 1987 júniusában megjelent cikkében a következőképpen vázolta a tervezett adóreform célját: „A reform célja - a gazdaságirányítás egészének továbbfejlesztésébe ágyazva - olyan adó- és árviszonyok kialakítása, amelyek a gazdaság kibontakozását szolgáló gazdaságpolitika eszközeként a mainál kedvezőbb környezetet adnak az önálló (kockázatot vállaló) vállalati gazdálkodáshoz, növelik a nyereség- és költségérzékenységet, reálisabb - a hatékonyságot, valós jövedelmezőséget tükröző - értékrendhez közelítenek a termelés, a fogyasztás, a beruházás, az export és 1
Balázsy Sándor: Az adóreformról. Bírálat és ellenjavaslat. Közgazdasági Szemle 1987. 9.sz. Quo vadis, adóreform? Az 1988. évi adóreform első évi tapasztalatainak értékelése. Közgazdasági Szemle, 1989.3.sz. 2 Gergely István: Személyi jövedelem, de hogyan? Közgazdasági Szemle, 1997.06.sz. 3 Falusné Szikra Katalin: Kit hogyan érint a személyi jövedelemadó? Közgazdasági Szemle, 1986.9.sz. Soós Károly Attila: Megjegyzések az „önmagában vett adóreformról. Közgazdasági Szemle 1987.9.sz. 4 Koltay Jenő: Az új adórendszer „korszerűségéről” és működéséről 5 Kupa Mihály: Személyi jövedelemadó: elvek és viták, Közgazdasági Szemle, 1987.9.sz. Rák György: Adóreform bérreform nélkül, Közgazdasági Szemle 1987.7-8.sz.
2 az import folyamataiban, s végül, de nem utolsósorban, egyszerűbbé, áttekinthetőbbé teszik az ár- és a pénzügyi viszonyokat az állampolgárok, a gazdálkodók és a gazdaság irányítói számára.” Kupa Mihály szerint az adóreform azzal érte volna el ezeket a célokat, hogy a gazdaságban létrejövő tisztajövedelemnek addiginál sokkal nagyobb részét realizálja a fogyasztás szférájában, s ennek ellentételeként csökkenti a termelő szervezetek adóit. Az adóreform kidolgozói ezzel kívánták orvosolni azt a vállalatok részéről sokszor felhánytorgatott visszásságot, hogy nyereségük túlnyomó részét - akkor mintegy 88 százalékát - különféle címeken be kellett fizetniük a költségvetésbe. Ez a változás azonban csupán formai volt, nem pedig lényegi. Például a vállalatok forrásképzési lehetőségei, érdekeltsége és költségérzékenysége szempontjából semmi érdemi különbséget nem jelentett az, hogy a korábbi béradó helyett nagyobb bruttó béreket kellett fizetniük, amelyek után a bérből élőknek kellett jövedelemadót fizetniük. Sőt, a helyzet még formailag is hasonló maradt a korábbiakhoz, hiszen a bérek utáni személyi jövedelemadót a vállalatoknak eleve le kellett vonniuk a bruttó bérekből, és azt nekik kellett befizetniük az adóhatóság számlájára. Ami a vagyonadó (eszközlekötési járulék) megszűntetését, továbbá a nyereségadó kulcsának (és így tömegének is) csökkentését illeti, ezek mérsékelték ugyan a vállalatok adóterhelését, de egyidejűleg csökkent a bruttó nyereségsáv is, az adózás után maradó nettó nyereségük tehát végül semmivel sem nőtt. Ezektől a változtatásoktól tehát semmiféle fordulatszerű javulást nem lehetett remélni. Emlékezve a költségvetés - akkor sem valami rózsás - helyzetére persze ettől az adóreformtól sem lehetett elvárni, hogy az állami bevételek rovására javítson a vállalatok jövedelempozicióján. Arra viszont tényleg volt lehetőség, hogy a nyereség marginális adóterhei csökkenjenek, s ezáltal erősödjék a gazdálkodók költségérzékenysége. A tervezett (majd végrehajtott) adóátcsoportosítás azonban jelentős részben olyan tételeknél mérsékelte a vállalati adóterheket, amelyek a nyereség marginális terhelése szempontjából semlegesek voltak. Megszüntették a vagyonadót (ellentétele: a termelői árszint csökkentése); a béradót (ellentétele: a bruttó bérek emelése, hogy így azok után fizetni lehessen a személyi jövedelemadót). Csökkentették a kereseti adót (ellentétele ugyancsak a termelői árszint csökkentése). A mindenkori egyensúlyi helyzettől függő mértékben tervezték módosítani a felhalmozási adót. Átalakították a forgalmi adózást, megszüntetve az addigi egyfázisú forgalmi adót, amelynek helyébe a hozzáadott érték utáni általános forgalmi adó (ÁFA) lépett. Némileg csökkentették a nyereségadó kulcsát is (a korábbi 55 százalékról 45 százalékra), ettől azt várva, hogy ezáltal valamelyest erősíteni lehet a vállalatok költségérzékenységét. Amint az már az előző bekezdésben leírtakból is kitűnhetett, minden megszüntetett vagy csökkentett adónak lett valamilyen ellentétele, és minden új adónak valamilyen fedezete. Ezek az ellentételek azonban csak összességükben ellensúlyozták az adórendszerbeli változásokat, vállalati szinten, illetve termékcsoportonként azonban általában nem. Ezért az adóreformmal egyidejűleg árreformot is végre kellett hajtani, szakágazatonként meghatározott árindexek segítségével. A termelői árak e reformja egyúttal azt is jelentette, hogy feladták, vagy legalábbis a távoli jövőbe halasztották el a kompetitív (versenyben kialakuló) árrendszer, ezen belül a világpiaci árakhoz való igazodás eszméjének kibontakoztatását. Ez visszalépést jelentett, aminek fő oka az volt, hogy a gazdaság irányítói nem voltak képesek megoldást találni a gazdaságban megvolt hatékonysági szóródás kezelésére. Ami a személyi jövedelmek adóztatását illeti, az adóreform egyik fő elve az adókulcsok progresszivitása volt. Ezt az elvet az adóreform propagandája magától értetődő etikai axiómaként kezelte, olyannyira, hogy ezt tekintette arányos teherviselésnek. Ezt az értelmezést az is alátámasztani látszott, hogy a nemzetközi gyakorlatban is találkozni lehetett hasonló felfogással. Emellett a progresszív adóztatás elfogadtatását az is megkönnyítette, hogy az erre való áttérés a csak bérből és fizetésből élőknél induláskor nem hozott változást,
3 hiszen a bruttósításnak köszönhetően a nettó keresetek a korábbi szinten maradtak. Azoknak viszont, akik több forrásból is szereztek maguknak jövedelmet (például mellékállást is vállaltak), ezután összevont jövedelmük után kellett progresszív kulcsok szerint adózni, így adóterhük megnőtt, nettó keresetük pedig csökkent. A progresszív adó számukra degresszív nettó bérezést jelentett. Ilyen bérezés esetén pedig van egy határ, amelyen túl az érintettek inkább a több szabadidőt, vagy a kevesebb fáradságot részesítik előnyben, és lemondanak a pótlólagos munkával elérhető - egyre csökkenő - többletbérről. Minél magasabb jövedelmi sávban van valaki, annál hamarabb juthat el ehhez a határhoz. Ez akkor aggasztó, ha éppen a legfontosabb munkát végzők jutnának nagyobb jövedelemhez, és így náluk erősödik leginkább a teljesítmény-visszatartás tendenciája. A progresszív adóztatás egy másik hatása az, hogy felértékelődik a társadalmi munkamegosztáson kívüli, saját vagy családi fogyasztásra, vagy szűk kör számára végzett munka. Ilyen elsősorban a lakásépítés és –tatarozás. Az adóreform bevezetése után magasan képzett szakemberek számára is előnyösebb volt saját lakásuk építkezésén dolgozni (akár segédmunkásként is!), mint tanult szakmájukon belül pótlólagos jövedelmet szerezni. Az építkezésen munkával elért megtakarítás után ugyanis nem kellett adózni, míg ha valaki szakképzettségének megfelelő többletmunkával igyekezett megkeresni a lakásépítés költségeinek fedezetét, akkor kétszer is adózhatott, egyszer az után a többletbevétel után, amit munkahelyén végzett több munkája, illetve valamilyen külön munka vállalásáért kapott (méghozzá progresszív adókulcsokkal), másodszor akkor, amikor az építési költségek közt megfizette a bruttósított béreket. A bírálók szerint tehát az adóterhek progresszió miatti növekedésének káros mellékhatásai vannak, amelyeket jobb volna elkerülni. Nagy baj, ha az adórendszer sokakat késztet teljesítményük visszatartására vagy a méltánytalannak érzett progresszív adótehertől szabadulást ígérő kitérési lehetőségek keresésére. A jövedelemadó ilyen káros hatása azzal védhető ki (vagy legalábbis csökkenthető számottevően), ha a marginális adókulcs nem emelkedik. Kérdés persze, hogy van-e olyan progresszív adóztatási forma, amely ennek a kívánalomnak megfelel. Erre a kérdésre elhangzott a szakirodalomban az a válasz, hogy van. Ilyen az olyan egykulcsos adó, amelyben a létminimumhoz szükséges jövedelemrész adómentes, az ezen felüli jövedelem pedig valamilyen 30 és 40 százalék közötti kulccsal adózik. Ez esetben az átlagos adóteher az összes jövedelemhez képest így is progresszíven emelkedne, egyszerűen azért, mert az összes jövedelmen belül növekedne az adózó rész aránya, és csökkenne az adómentes jövedelemrész súlya, viszont megszűnne a pótlólagos teljesítmények után szerezhető jövedelmek egyre növekvő adóterhelése. Ilyen adózás mellett feleslegessé válna a különféle forrásból származó jövedelmek összesítése is. Ami az egyetlen adókulcs mértékét illeti (hogy ti. az előbb említett 30 és 40 százalékon belül hol legyen), ez attól függ, hogy az állami költségvetés számára mekkora bevételre van szükség ebből az adónemből. A negyedszázad előtti adóvitában hangot kaptak másféle elvárások is. Ezek egyike az volt, hogy a személyi jövedelemadó rendszerébe be kell építeni az eltartott gyermekek utáni adóalap-csökkentő tételeket.1 Az erre irányuló igény jogosságát az adóreform tervezői is 1
Ezt a gondolatot részletesen kifejtették: Ferge Zsuzsa (Gondolatok a személyi jövedelemadóról. Gazdaság, 1986.4.sz.), Gergely István (Személyi jövedelemadó, de hogyan?, Közgazdasági Szemle, l987.június), dr.Pulay Gyula (személyi vagy családi jövedelemadó. Figyelő, 1987.június 18.) és Tálas Barna (Családi körben. Heti Világgazdaság, 1987.június 20.). Az ezzel kapcsolatos kormányzati álláspontot Kupa Mihálynak a Közgazdasági Szemle 1987.6. számában megjelent cikke (Személyi jövedelemadó: elvek és viták), valamint Rák Györgynek a Közgazdasági Szemle 1987.7-8.számában megjelent cikke (Adóreform bérreform nélkül) tartalmazzák.
4 elismerték, de nem százalékos, hanem fix összegű levonások formájában, amivel azt kívánták elkerülni, hogy a nagy jövedelműek gyermekenként nagyobb előnyhöz jussanak, mint a kis jövedelműek. Egy másik elvárás az volt, hogy a kisvállalkozások vonatkozásában - ott, ahol az elérhető jövedelem a tevékenység jellege alapján, a normál emberi teljesítőképesség ismeretében jól becsülhető - széles körben lehetőséget kell adni az átalány jellegű adózásra1, s e körben jelentősen enyhíteni kell a könyvvezetési kötelezettséget. Ennek az elvárásnak a most tárgyalt adóreform keretében nem tettek eleget, a 2002-ben kormányra jutott Medgyessy-kormány viszont 2002-ben bevezette az EVA rövidítésű egyszerűsített vállalkozási adót, amely ugyan korántsem volt átalány jellegű, de kétségtelenül jelentősen egyszerűsítette az e körbe tartozó adóalanyok adminisztrációs terheit. Végül, de nem utolsósorban, az adóreformról folytatott és a hozzá kapcsolódó átfogóbb gazdaságpolitikai írásokban is fontos elvárást jelentett az az igény, hogy a hozandó intézkedéseknek semmi esetre sem szabad inflációgerjesztőnek lenniük, ellenkezőleg segíteniük kell az infláció megfékezését2.
A jelenlegi vita A 2010. évi választásokat követően hatalomra került kormány 16 százalékos egykulcsosnak nevezett személyi jövedelemadót vezetett be, alaposan megemelte az adózók családjában eltartott gyermekek utáni adóalap-csökkentő tételeket (általában is, a harmadik gyermek és a további gyermekek tekintetében pedig különösen nagy mértékben), továbbá fokozatosan csökkenteni kívánja a kis jövedelmű munkavállalókat korábban megillető adó-jóváírási lehetőséget. Ezek az intézkedések egymagukban csaknem évi 900 milliárd forintos bevételkieséssel jártak volna, ami magával hozta volna a költségvetési hiány elviselhetetlen megnövekedését. Ezt elkerülendő a kormány fokozatosságra szánta rá magát, amennyiben részben egy, részben két évre fenntartotta a tényleges bruttó jövedelmek ún. szuperbruttósítását, amelyet előzőleg még a Bajnai kormány vezetett be. Ez által az elvben 16 százalékos adó valójában 20,3 százalékos lett. Ezzel sikerült lenyomni az szja-bevételek ez évi csökkenését kereken 520 milliárd forintra. Ennek ellensúlyozására különadókat kellett kivetni a gazdaság különféle szektoraira, továbbá igénybe kellett venni a magánnyugdíjpénztárak által kezelt nyugdíjalapokat. A rákövetkező évben viszont az éves jövedelem 2.424 ezer forintos sávjában megszűntették a szuper-bruttósítást (ami a kisebb és a nagy jövedelműek számára egyaránt kedvező), ezzel egyidejűleg azonban teljesen megszüntették az adó-jóváírási lehetőséget, s ezzel a szuperbruttósítás megszűntetésével kapott előnyt jóval meghaladó terhet róttak az alacsonyabb jövedelműekre. Az adóalap szuperbruttósítását pedig csak az e feletti sávban tartották fenn, és azt is csak arra az évre vonatkozóan. Az így bekövetkezett bevételkiesések pótlására 2012-ben 25 százalékról 27 százalékra kellett emelni az ÁFA-kulcsot, ami egymagában is 2 százalékponttal növelte az inflációt. Mindez persze azt is jelenti, hogy igazában még szó sem volt egy kulcsos szja-ról, valójában kétkulcsos (16 és 20,3 százalékos adókulccsal operáló) szja-val volt dolgunk. 2013-tól viszont már a nagy jövedelműek teljes jövedelme is mentesül az adóalap szuperbruttósításától. Emiatt az szja-bevételek tovább csökkennek, s korántsem jelentéktelen mértékben. Mivel az ideiglenes jelleggel kivetett szektorális különadókból sem lehet tartós 1
Lásd: Balázsy Sándor, Csáki Csaba, Fodor László, Nyitrai Ferencné, Zala Júlia: Ajánlások a gazdaságpolitika megújításához. Közgazdasági Szemle, 1990. 7-8.sz. 2 L. uo.
5 bevételre szert tenni, a mindezek miatt várható újabb bevételkiesések pótlására a kormányzat kénytelen volt egyre újabb és újabb adókat kitalálni, például a biztosítási adót, a távközlési adót, meg a tranzakciós adót. Amikor kiderült, hogy a tranzakciós adót az Európai Unió azon az alapon kifogásolja, hogy ez forgalmi adó jellegű, ilyen adóból pedig csak egy működhet, kitalálták, hogy az nem is adó, hanem illeték. Ez az átnevezés enyhén szólva erőltetettnek tűnik. Illetéknek ugyanis az állami szervek tevékenységéért (például okirat kiállításáért vagy más közszolgáltatásért) szedett díjat nevezik, márpedig a pénztranzakciókkal és a biztosításokkal kapcsolatos szolgáltatásokat nem az állami szervek végzik, hanem a bankok, illetve a biztosító társaságok. Igaz persze, hogy európai szinten is felmerült egy tranzakciós adó gondolata, de kizárólag a spekulációs pénzmozgások korlátozását szolgáló, nem pedig a lakosságot terhelő eszközként. A személyi jövedelemadózásnak ez az új rendje több szempontból is szerfelett problematikus. Egyrészt óriási és évről évre nagyobb összegű bevételektől fosztja meg a költségvetést, másrészt aggasztó mértékben felnagyítja a lakosságon belüli jövedelemkülönbségeket, harmadrészt a kieső adóbevételek pótlására szolgáló új adókkal felpörgeti az inflációt. Ma már inkább 4, mint 3 millióra tehető azoknak a száma, akiknek érezhetően csökkent a nettó reáljövedelme, mindenekelőtt a 10 százalék körüli munkanélküliség miatt, de nem kis részben az adó-jóváírási lehetőség fokozatos elvesztése, továbbá az ÁFA-kulcs megemelése és a nagyszámú új adó, valamint a felpörgő infláció miatt. A lakosság szegényebb rétegeiben egyre többen válnak képtelenné a közüzemi számlák kiegyenlítésére, olyannyira, hogy ez maguknak a közüzemeknek is riasztóan növekvő gondot okoz. Fogyasztásuk is csökken, ami egyre több családban odáig terjed, hogy a következő havi fizetés előtti héten már a gyermekeik számára szükséges élelmiszereket sem tudják megvásárolni. Mellesleg, a vásárlóerő e széles körben bekövetkezett vészes csökkenése az állami adóbevételek alakulása szempontjából is ártalmas, hiszen a kevesebb fogyasztás miatt csökken az ÁFA-bevétel is. A nagy jövedelműek viszont valóságos nemzeti ajándékként örülhetnek a 16 százalékoshoz egyre közeledő szja-nak. E szerfelett durva jövedelemátcsoportosítást az ellenzéki pártok szüntelenül bírálják, s erre minden okuk megvan. Van ennek az átcsoportosításnak egy olyan vonása is, amit eddig tudtommal senki sem említett meg. Az ti., hogy a személyi jövedelemadó progresszivitásának megszüntetésére irányuló lépések kitervelői nem vették figyelembe, hogy a személyi jövedelemadó bevezetésekor bruttósították a korábbi fizetéseket, ezzel nyújtva fedezetet mindenkinek a progresszív kulcsok szerinti adó megfizetésére, anélkül, hogy emiatt a nettó jövedelme csökkent volna. Erről az előzményről szinte mindenki megfeledkezett (vagy úgy tett, mintha elfelejtette volna). A keresetek felbruttósítása annak idején az adóreform tervezői részéről korrekt eljárás volt. A mostani döntéshozók azonban valamiféle szerzett jognak tekintik a progresszív szja-adózás miatt széthúzott bruttó kereseti arányokat, akkor is, ha a progresszív szja-t fokozatosan egy kulcsos (és 16 százalékos!) lineáris adóval váltják fel. Ez az eljárás azt jelenti, hogy immár a nettó jövedelmekre is kiterjesztik azt a negyedszázaddal korábban csak a bruttó jövedelmek vonatkozásában létrejött, és kifejezetten a progresszív szja-ra tekintettel előidézett nagyobb szóródást. Ez bizony már aligha tekinthető korrekt eljárásnak. Vannak persze (nem is kevesen), akik úgy vélik, hogy a negyedszázad előtti bruttósítás nagyon rég történt, s hogy a bruttó keresetek arányaira nem csak e felbruttósítás hatott, hanem például a minimálbérek többszöri megemelése is, ez utóbbi lépések pedig éppen hogy csökkentették a bruttó bérek szóródását. Véleményem szerint ez az utóbb említett érvelés nem helytálló, már csak azért sem, mert a nominális minimálbér emelése többnyire az infláció miatti reálbércsökkenés elhárítását célozta. (Igaz, 2012-ben a minimálbér ennél
6 nagyobb mértékben - 78 ezerről 93 ezer Forintra - emelkedett, s így a minimálbér reál értelemben is nőtt valamelyest.) Azt, hogy a progresszív jövedelemadóztatásra való áttéréskor a nettó jövedelemarányokat megőrizni hivatott korábbi bruttósítást követő visszatérés a lineáris adóztatás irányában méltatlan intézkedés, azért is tudatosítandónak érzem, mert e nélkül a mi tiszteletre - többé-kevésbé - méltó, de önérdekeit igencsak érvényesíteni szerető elitünk kísértésbe eshet a parlamenti váltógazdaságot arra használni, hogy váltakozva cserélgesse a lineáris és a több kulcsos progresszív szja-technikákat, utóbbiak bevezetésekor felbruttósítva a fizetéseket, majd a következő ciklusban visszatérve az így megemelt bruttó bérek lineáris adóztatására. Ily módon a nagy jövedelmű „elit” sikeresen és folyamatosan növelhetné a nettó keresetek szóródását, a maga javára, mit sem törődve a széles tömegek növekvő nyomorával, és élvezve saját gazdagodását. E gondolatmenetet olvasva a tisztelt olvasó úgy vélheti, hogy rémálmot festek fel. Igaza van, ez szerintem is rémálom, amit csak azért írok le, hogy biztosan ne következzék be.
A magán-nyugdíjpénztári nyugdíjalapok államosítása Az szja-bevételek csökkentése miatti költségvetési lyukak betömésére tett intézkedések között minden bizonnyal a magán-nyugdíjpénztárak által kezelt megtakarítások elkonfiskálásának volt a legnagyobb hozadéka az állam számára, induláskor kereken 3000 milliárd forint. Emellett, az állam évről évre ismétlődő pluszjövedelemhez is jutott azzal, hogy a korábbi nyugdíjpénztári tagdíjakat járulékká változtatta át, ami már kezdetben is évi 360 milliárd forint állami bevételt hozott. Ami engem illet, annak idején nem lelkesedtem a magánnyugdíjpénztárak felállításáért, mert úgy véltem, hogy az megingatja a kirovó-elosztó elvre épült hazai nyugdíj-rendszert. De nem lelkesedtem akkor sem, amikor egyértelmű fiskális nyomással rászorították a pénztártagokat az állami nyugdíjrendszerbe való visszatérésre. Az emiatt felháborodó ellenzéki honatyák ezt egyszerűen lopásnak minősítették. Az ellenzéki honatyák felháborodását megértem ugyan, de ezt a minősítést túlzásnak vélem, és jobbnak tartanám, ha a magán-nyugdíjpénztárak által kezelt alapok állami rendelkezésbe vételét kikényszerített kölcsönvételnek tekintenénk. Ez a „kölcsönvétel” azonban tovább növeli a belső államadósságot. Hogy miért? Azért, mert e lépés amellett, hogy az adott időpontban szabad forrásokat hoz az államnak, jövőbeli kötelezettségeit is növeli. Amikor ugyanis a volt pénztártagok nyugdíjba fognak vonulni, az állami nyugdíjkassza terhére kell majd gondoskodni a nekik járó nyugdíj fedezetéről, hiszen a nyugdíj-pénztárakban képződött alapok túlnyomó része az állam kezébe került, így ezekből az alapokból immár nem lehet nyugdíjakat fizetni. Kormányunknak azonban esze ágában sem volt hozzáadni a saját kezébe került nyugdíjalapok összegét az időről időre kimutatott államadóssághoz. De egy kis jóindulattal talán még ez is elfogadható lett volna, ha a kormány ezt a forrást maradéktalanul a külső államadósság mérséklésére használta volna fel. Ezt még ésszerűnek is lehetett volna tekinteni, hiszen az állami kézbe került nyugdíjalapok után nem kell magas kockázati felárral növelt kamatot fizetni, a külső államadósság belőle finanszírozott törlesztésével pedig tetemesen csökkenteni lehetett volna az ország kamatkiadásait. Ez esetben sem csökkent volna ugyan az államadósság, de érezhetően javult volna az összetétele, és mérséklődött volna az adósság utáni kamatteher. Úgy tűnik azonban, hogy ez csak részlegesen történt így, mivel a korábbi magán-nyugdíjpénztári alapok jó részét más célokra fordították, egyebek közt a 16 százalékos „egykulcsos” szja-hoz való gyors közeledés miatti bevételkiesés pótlására.
7
Közös vonások a múltbeli adóvitában javasoltakban és a 2010-beli szja-változásokban? Térjünk most rá azokra a vonásokra, amelyek a korábbi adóvitákban bírálói oldalról megfogalmazott elvárások voltak, és negyedszázad múltán a most regnáló kormány adópolitikájában is megjelentek. Ilyen vonás mindenekelőtt a marginális adóteher csökkentése. Tény, hogy ezt mindazok a közgazdászok szükségesnek tartották, akik 1987 és l989 között elemezték és bírálták az akkori adóreform tervezetét, majd bevezetése utáni működtetését. Mi több, az adóreform kidolgozói sem tagadták a mértéktartó marginális adókulcs fontosságát, csak éppen azt állították, hogy az általuk tervezett, majd bevezetett marginális adókulcs eléggé mértéktartó ahhoz, hogy a bírálók által feltételezett káros hatások ne okozzanak érdemi problémát. Tény az is, hogy a 2010 után bevezetett szja-rendszer lényegesen csökkentette a marginális adókulcsot. A témában kormányoldalról ma megszólaló közgazdászok tulajdonképpen ezt tekintik az ő „egykulcsos”-nak nevezett adójuk legfőbb (ha nem az egyetlen) erényének.1 A magam részéről ezt az erényét az „egykulcsos” adónak nem vitatom. Vitatom viszont azt, hogy szabad lenne olyan adórendszert kreálni, amely csökkenti ugyan a marginális adókulcsot, de egyrészt ellehetetleníti a költségvetést, másrészt elfogadhatatlan mértékben megnöveli a dolgozó népességen belüli jövedelemkülönbségeket. Vagyis, az adórendszernek nemcsak egy vonatkozásban kell „erényesnek” lennie, hanem több vonatkozásban is (mint ahogy az egyes ember erényességének megítélésekor sem foglalhatunk állást egyetlen vonatkozás alapján, például kifogástalan erényűnek tekinteni valakit azért, mert jó apa, akkor is, ha emellett gyilkos vagy rabló). 1987-ben és a rá következő években magam is, más közgazdászok is, olyan szja mellett törtünk lándzsát, amely egyszerre szolgáltat megfelelő forrást a költségvetés egyensúlyban tartásához, tartja ésszerű határok közt a jövedelemkülönbségeket, nem fokozza az inflációs nyomást és nem készteti teljesítményük visszatartására az adófizető polgárokat. Egy másik közösnek látszó vonás a családon belül eltartott gyermekek figyelembevételével kapcsolatos. Itt hasonló a helyzet, mint amit a marginális adóteher kapcsán vázoltam. Az eltartott gyermekek figyelembevétele a jövedelmek megadóztatásakor nagyon is indokolt, az viszont, hogy az erre szánt kedvezményeket mindenekelőtt a magas jövedelműek vehetik igénybe, s hogy minél kevesebb valakinek a jövedelme, annál kevésbé, az már indokolatlan, mi több, erkölcstelennek is nevezhető. Ezért úgy gondolom, hogy a negyedszázad előtti adóvita szerzőinek nincs okuk lelkifurdalásra amiatt, hogy ők lennének a mai adópolitikai megoldások és szempontok előfutárai, hallván vagy olvasván ez utóbbiak indoklásaiban saját érveléseik egyikét-másikát. Végül, van a kormány által tervezett új adóötletek között egy olyan is, amelyről elmondható, hogy teljesen azonos a régi adóvitában javasoltakkal. Arra a régi javaslatra gondolok, amely szerint „ott, ahol az elérhető jövedelem a tevékenység jellege alapján, a normál emberi teljesítőképesség ismeretében jól becsülhető, széles körben lehetőséget kell adni az átalány jellegű adózásra, s e körben jelentősen enyhíteni kell a könyvvezetési kötelezettséget.” Nos, a kormányoldalról jelzett szándék szerint pontosan ezt tervezik a közeljövőben tenni. ) Ez sem változtat azonban azon, hogy nehéz megérteni, miért ragaszkodik a kormány egy olyan adópolitikához, amely neki magának teszi egyre nehezebbé a költségvetés 1
Egyedül ezzel a hatásával jellemezte az egykulcsos adót például Cséfalvay Zoltán NGM államtitkár azon a konferencián, amelyet a Magyar Közgazdasági Társaság szervezésében tartottak 1912. július 16-án „A magyar gazdaság rövid távú kilátásai és a 2013. évi költségvetés előzetes értékelése” címmel
8 egyensúlyban tartását (pontosabban a tőle elvárt hiánycél elérését), ezzel nehezíti a nemzetközi partnerekkel való megállapodást, ugyanakkor az ország egyre több polgárát dönti nyomorba, s olyan belső feszültségeket gerjeszt, amelyek jó esetben csak a kormányon lévő pártszövetség választási vereségéhez, rosszabb esetben pedig tömeges elégedetlenséghez, társadalmi és etnikai konfliktusokhoz, valamint ifjúságunk értékes részének az országból való távozásához is elvezethetnek. Magyarázatot keresve erre a számomra érthetetlennek tűnő magatartásra, olyan hazánkban viszonylag kevesek által ismert közgazdászok írásaiban találtam útmutatót, mint Knut Wicksell és James Buchanan. Knut Wicksell svéd közgazdász volt (1851- 1926), előbb az upsala-i, majd a lund-i egyetem professzora, egyben a svéd kormány tanácsadója pénzügyi és bankügyekben1. Szerinte a gazdaságpolitika megreformálásához mindenekelőtt azokat a szabályokat kell megváltoztatni, amelyek szerint a politika képviselői cselekszenek, és fel kell hagyniuk azzal a naiv feltételezéssel, hogy a .döntést hozók mindenek felett a közjóra törekszenek. Sőt, Wicksell szerint a közgazdászoknak egyszer s mindenkorra fel kell hagyniuk azzal is, hogy tanácsokat akarjanak osztogatni a „jóindulatú zsarnokok”-nak (akik nem léteznek, pontosabban egyáltalán nem olyan jóindulatúak). Wicksell e szóhasználatát a jóindulatú zsarnokokról alighanem az is motiválta, hogy 1896-ban Európa országainak többségében még királyok és császárok uralkodtak. Ezért én a továbbiakban inkább a jó vagy kevésbé jőindulatú döntéshozók kifejezést használom. James Mc. Gill Buchanan amerikai közgazdász, az észak-virginiai George Mason University keretében működő „Public Choice” Kutatóintézet főigazgatója, aki 1986-ban megkapta a közgazdasági Nobel-díjat a politika és a gazdaság szférájának összefonódását feltáró munkásságáért2. Buchanan már egyik korai írásában3 felteszi a kérdést: „Hogyan lehetne eleget tenni a társadalmi szabályozásnak, amikor az egyéni értékelések és törekvések rendre inkonzisztenciát szülnek?” Egy évvel később Buchanan ösztöndíjat kapott a Fulbright alapítványtól, hogy egy évet tölthessen a közösségi pénzügyek klasszikusainak tanulmányozására. Ez az „olasz év” nagyban hozzájárult ahhoz, hogy meggyőződésévé formálódjon a politikai struktúra és a gazdaságpolitika közötti szoros kapcsolat feltételezése. Úgy találta: az olaszok ekkor már kigyógyultak abból a naiv káprázatból, hogy az állam mindentudó és jóindulatú, míg más társadalomtudósok agyát még teljesen elborították az ilyesféle ködképek. Az olasz szerzők a valóságos politikával és annak hús-vér szereplőivel foglalkoztak, nem pedig idealizált „égi másukkal”, függetlenül attól, hogy kooperatív-demokratikus államról van szó, avagy valamely uralkodó osztály által monopolizált államról. E gondolatok megismerése tette lehetővé Buchanan számára, hogy kitörjön abból az idealista, utilitárius gondolatvilágból, amely kényszerzubbonyként fogja le a társadalomtudomány sok művelőjének gondolkodását. Ez aztán elvezetett - egyebek közt - az államadóssággal kapcsolatos nézeteinek megérlelődéséhez is. Buchanan első önálló könyvében4 kifejti, hogy a háború óta eltelt időszakban a szavazók egy sor országban rendszeresen juttatnak kormányra olyan politikusokat, akik a hatalom birtokában deficites gazdálkodást folytattak. Ez azt mutatja, hogy a választók szívesebben választják a deficitfinanszírozást, mint a magasabb adókat, és a politikusok magatartása csupán tükrözi a választókét. Az emberek legtöbbje egyszerűen nem tudja, hogy a kormányok - hitelfelvétellel finanszírozott - túlköltekezése jövőben teljesítendő 1
Wicksell egyik legfontosabb műve a Finanztheoretische Untersuchungen címmel 1896-ban jelent meg Jenaban. 2 Buchanan életpályájáról, nézeteinek kialakulásáról és munkásságáról további részletek a Közgazdasági Szemle 1987.évi 5.számának tudományos tájékoztató c. rovatában találhatók. 3 James M.Buchanan: Social choice, Democracy and Free Market. Journal of Political Economy, 1964. április 4 James M.Buchanan: Public Principles of Public Debt”
9 fizetési kötelezettséget hárít rájuk és gyermekeikre. A törvényhozók viszont abból indulnak ki, hogy a szavazókat kevésbé irritálja, ha hitelekből finanszírozzák az állam kiadásait, mint ha magasabb adókból teszik azt. A dolgok ilyetén alakulása tehát érthető, ám a következmények katasztrofálisak - írja Buchanan - , mert így tartósan kevesebb tőkével kell gazdálkodni,mint egyébként lehetne. A deficitfinanszírozásnak csak akkor lenne értelme, ha a felvett hiteleket olyan produktív beruházásokra fordítanák, amelyek alkalmasak a jövedelem megfelelő bővítésére. A kormányok felelőtlen túlköltekezésének megakadályozására Buchanan az alkotmány módosítását ajánlotta: ez a módosítás kötelezően előírná a kormánynak a kiegyensúlyozott költségvetési gazdálkodást. Buchanannak ezeket a több mint fél évszázada kifejtett gondolatait nem csak azért érdemes felidézni, mert az államadósság vészes növekedése hazánkban is súlyos gondokat okoz (mint ahogy az Európai Unió számos más országában, sőt az USA-ban is), hanem azért is, mert korántsem lehetetlen, hogy az új alkotmánynak az államadósság növekedését korlátozó passzusát olyasvalaki kezdeményezte, aki a vonatkozó szakirodalomból ismerte Buchanan ez irányú nézeteit és javaslatait. Matolcsy György bizonyára ismerte ezeket, és ha ő kezdeményezte az alkotmány hasonló irányú kiegészítését, akkor ezért elismerés illeti. Azt azonban így sem tudta megakadályozni, hogy a rendelkezésre álló forrásokból a lehetségesnél jóval kevesebbet fordítsanak az államadósság csökkentésére, más célok finanszírozása kedvéért (ilyen volt mindenek előtt a 16 százalékos egy kulcsos szja miatt elmaradó állami bevételek pótlása). Buchanannak más érdekes gondolatai is voltak, például az, hogy a politikusok önérdekeiktől hajtva hozzák döntéseiket, és távolról sem csak a közjót tartják szem előtt. Gordon Tullock-kal közösen írt könyvükben1 is abból indultak ki, hogy a törvényhozók saját egyéni érdekeiktől hajtva vesznek részt a közösséget érintő döntések meghozatalában. Ezért azonban hiábavaló volna a politikusokat hibáztatni, a hiba forrása az a közéleti rendszer, amely az ilyesmit megengedi. Tullock véleményét elfogadva azt is hangoztatták, hogy az egyént mindig a saját érdekeinek maximális érvényesítésére való törekvés megtestesítőjeként kell modellezni. Ezért a közösséget érintő döntések vonatkozásában sem szabad elmellőzni annak vizsgálatát, hogy hogyan döntenek az egyének, ha különféle lehetséges megoldások közül választhatnak. Visszatérve a hazai adópolitika mezejére, tegyük fel tehát a klasszikus kérdést: cui prodest? Kiknek állt érdekében 2010 után a 16 százalékos „egy kulcsos” szja-ra való (fokozatos) áttérés? A válasz egyértelmű: a magas jövedelműeknek. A másik feltehető kérdés: ki kezdeményezte ezt az áttérést? Ellenzéki oldalról legtöbben úgy vélik, hogy Matolcsy György kezdeményezte. Én azonban egyáltalán nem vagyok ebben biztos, ellenkezőleg, azt tartom valószínűnek, hogy Matolcsy egy (legalább némileg) másfajta szja-korrekciót kezdeményezett, olyasfélét, amely ugyan csökkenti a marginális adókulcsot, továbbá hangsúlyozottabbá teszi az eltartott gyermekek számának figyelembe vételét, de az adókulcsot úgy állapítja meg, hogy továbbra is megmaradjon az szja-ból származó korábbi adóbevétel. Ez persze csak feltételezés, illik hát azt is leírnom, hogy mire alapozom. Arra, hogy fiatalabb korunkból ismerem Matolcsyt, és tudom róla, hogy hozzáértő közgazdász, aki minden bizonnyal tisztában volt az szja-bevételek drasztikus megcsapolásának súlyos következményeivel. Ezek ismeretében ő aligha kezdeményezhetett 16 százalékos kulcsot. Úgy látszik azonban, hogy a hatalomra jutott elit nagy befolyással bíró tagjai ki tudták erőszakolni az adókulcs 16 százalékra való leszállítását, Matolcsyra hagyva egyrészt a költségvetésen ezzel ütött rés mindenféle új adóval és elvonással való betömését, másrészt. az 1
J.Buchanan-G.Tullock: The Calculus of Consent, Logical Foundations of Constitutional Democracy, University of Michigan Press, Chapel Hill,1962.
10 új szja-szisztéma társadalmunkkal való elfogadtatásához szükséges érvrendszer megkomponálását. Ami a rés betömésének feladatát illeti, nagy megpróbáltatás lehetett az NGM vezetőjének és apparátusának egyaránt, sőt, induláskor szinte lehetetlen feladatnak. Az induláskori problémákat valamelyest enyhíteni csak a korábbi kormánytól örökölt szuperbruttósítás (legalább egy ideig tartó) megtartásával lehetett, ezzel ugyanis sikerült az szja-bevétel csökkenését az első évben 900 milliárd forintról 520 milliárd forintra mérsékelni. Ezzel az NGM kapott egy évi haladékot arra, hogy kitalálja a szuperbruttósítás fokozatos leépítése esetén keletkező újabb több száz milliárdos lyuk betömésére alkalmas bevételi forrásokat. Ez megint csak nagyon keserves feladat lehetett, annál is inkább, mert az egyre újabb adók, elvonások és kiadáscsökkentési akciók kifundálói maguk is tudják, mennyire abszurd egyikük-másikuk, vagy éppen mindegyikük. Ami az új szja-szisztéma társadalmi prezentációjára szolgáló érvrendszert illeti, ennek egyik eleméről, hogy ti. az új, csökkentett kulcsos szja mérsékli a marginális adóterheket, s ezzel kiküszöböli a progresszió miatti teljesítmény-visszatartó hatásokat is, az előzőekben már írtam, így erről felesleges lenne ismét szólani. Nem volt azonban még szó arról az érvről, hogy az új szja-szabályokkal a középosztálynak adtak tudatosan jelentős kedvezményeket. Nos, ez az érv nevetséges. A pedagógusok, az orvosok, a beosztott állami és önkormányzati alkalmazottak, a versenyszférában dolgozó beosztott alkalmazottak talán nem tartoznak a középosztályhoz? Bizony odatartoznak ők is, meg azok a nyugdíjasok is, akik nyugdíjba menetelük előtt ezeken a területeken dolgoztak. Együttesen ők alkotják a középosztály 90 ha nem 95 százalékát. Ők pedig nem, vagy alig profitálnak az új szja-szabályokból, jelentős részüknek csökken még a névleges nettó jövedelme is, azoknál meg, akiknek a névleges nettó jövedelme megmarad, vagy valamelyest emelkedik, azt megcsapolja a felgyorsult infláció, így többnyire nekik is csökken a reáljövedelmük. Az új szja-szabályozás persze nagyon jól jön a felső tízezernek, azon belül minden miniszternek, államtitkárnak és helyettes államtitkárnak, az országgyűlési képviselőknek, a polgármestereknek, a különféle hivatalok főosztályvezetőinek, a magasan dotált szakértőknek, a bankigazgatóknak, a sikeres vállalkozóknak, a külföldi és belföldi tulajdonban lévő vállalatok azon vezetőinek, akik belföldön adóznak, stb. Ők azonban nem a társadalom középső jövedelmű rétegét alkotják, hanem a legfelsőt. Az, hogy nagyobb a jövedelmük, mint a kis beosztottaknak, természetes dolog, tekintve nagyobb felelősségüket és munkájuk fontosságát. Ez a korábbi szja-szabályok mellett is így volt, és semmi ok arra, hogy ne legyen így továbbra is. De arra sincs semmi ésszerű ok, hogy a felső tízezer tagjai ezután a korábbinál jóval kisebb mértékben vegyenek részt a közteherviselésben, s ennek okán a jövedelmek szóródása az eddiginél is jóval nagyobb legyen. Az eddigiekben tárgyalt érvrendszer egy további eleme szerint a (felső) középosztálynak adott kedvezményektől várni lehet a belső fogyasztás emelkedését, ami tápot adna a gazdaság gyorsuló növekedésének. Ezt a várakozást ugyan eddig semmilyen tapasztalat nem igazolta, de a kormányzati érvelés szerint ennek az az oka, hogy az szja eddig még csak félig volt egy kulcsos, illetve idő kell a válaszreakciók kibontakozásához. De ki gondolhatja komolyan, hogy a többletjövedelmeket mind a belföldi fogyasztásuk növelésére fogják költeni? A gazdag ember sem fog naponta többször ebédelni és vacsorázni, azok közül, akiknek már van autójuk, vagy szolgálati autó áll a rendelkezésükre, kevesen fognak további autó(ka)t venni. (A példákat bőven lehetne még sorolni, de - gondolom - ez felesleges.) Sokkal inkább arra lehet számítani, hogy a többlet tetemes részét kiviszik az országból. Ha valaki megkérdezne, miért gyanúsítom nagy jövedelmű polgártársaimat ilyesmivel, azzal válaszolnék, hogy azért, mert csak nekik van erre lehetőségük. A kisjövedelműeknek erre nincs, vagy alig van lehetőségük. Egyszerűen nincs mit kivinniük. Márpedig az ilyen
11 pénzkivitel volumene már eddig is nagyon jelentős volt, ami csak a nagy jövedelműektől származhatott. Ezt a problémát már hivatalosan is elismerték, amikor adóamnesztiát meghirdetve próbálták rábírni az érintetteket külföldi bankbetéteik repatriálására. Ez az akció tudvalevően vajmi kevés sikerrel járt. Okkal tarthatunk tehát attól, hogy az egy ideje óta észlelhető pénzkimenekítési tendencia a szuper-bruttósítás körének csökkentése, majd teljes megszüntetése nyomán még erősödni fog.
Javaslatok Úgy hiszem, minden közgazdásznak, aki bírálja a hatalomban lévő döntéshozók ténykedéseit, ügyelnie kell arra, hogy ne álljon meg az általa kifogásoltak elemzésénél, hanem azt is fejtse ki, hogy mik lennének a célszerűbb, a közjót inkább szolgáló megoldások. Ezért veszek magamnak annyi bátorságot, hogy tegyek néhány javaslatot a jelenlegi döntéshozóknak (cikkem témaválasztását figyelembe véve kizárólag az adópolitika témakörében maradva). Tudom persze, hogy ez azt is jelenti, hogy nem fogadom meg Wicksell (előzőekben ismertetett) útmutatását, mely szerint a közgazdászoknak egyszer s mindenkorra fel kell hagyniuk azzal, hogy tanácsot akarjanak osztogatni a „jóindulatú döntéshozóknak” (akik legalábbis Wicksell szerint - nem is annyira jóindulatúak). Hadd legyek azonban annyira optimista, hogy ne tételezzem fel előre a rosszindulatot, esélyt adva ezzel a döntéshozóknak arra, hogy jó indulattal vegyék fontolóra a jó indulattal adott tanácsokat. Lássuk tehát a jelenlegi döntéshozóknak szóló tanácsokat! 1.) Sürgősen módosítsák az szja-törvénynek azt a részét, amely 2013-tól megszünteti a szuperbruttósítást. Ezzel ugyanis el lehetne kerülni az szja-bevételek további zuhanását és több száz milliárd forinttal javítani a 2013. évi költségvetés egyenlegét, ezzel is erősítve Varga Mihály pozícióját az IMF-fel folytatott hiteltárgyalásokon. 2.) A magányugdíj-pénztárakból állami kezelésbe vont alapokból még meglévő részt teljes egészében fordítsák az államadósság legköltségesebb részének törlesztésére. 3.) Vegyék fontolóra az szja újraszabályozását, továbbra is eleget téve annak az (általuk is elfogadott) követelménynek, hogy a marginális adókulcs ne hozzon létre teljesítményvisszatartáshoz vezető tendenciákat, de annak az igénynek is, hogy a nettó jövedelmek szóródása ne növekedjék. E kettős feladatot kétféleképpen is lehetne teljesíteni: 1) úgy, hogy olyan szintre emelik fel az adókulcsot, amely módot ad az szja-ból származó bevétel korábbi szintjének megőrzésére, egyúttal adómentessé teszik a jövedelem legalsó (a létminimumnak megfelelő sávját (tartalmát tekintve ez is a progresszív adóztatás egy formája); 2) úgy, hogy olyan nyíltan progresszív adózáshoz térünk vissza, amelyben alacsony az alsó adókulcs, és tartozik hozzá megfelelő alkalmazotti adójóváírás, egyúttal azonban a felső adósáv(ok) adóztatása mértéktartó marad. Azt, hogy ki melyiket választja, gusztus dolga (én inkább az első megoldás iránt érzek szimpátiát, de meg tudnék békélni a másodikkal is).
Valamilyen módon azonban mindenképpen el kellene érni az szja-bevételek helyreállítását is, meg a közterhek viselésének méltányos elosztását is. Ha ez sikerül, akkor több pénz jutna olyan fontos területeknek, mint az oktatás, az egészségügy, a szociális
12 intézmények, a helyi önkormányzatok, stb., továbbá csökkenteni lehetne az inflációs nyomást is.
Zárszó Tisztában vagyok azzal, hogy az szja-val kapcsolatos javaslataim sértik a nagy jövedelműek magánérdekeit, s azzal is, hogy ezek körében sokan nagyon befolyásosak, már csak azért is, mert maguk a döntéshozók is közéjük tartoznak. Úgy gondolom azonban, hogy azoknak, akik a közösségtől kaptak meghatalmazást a közügyek intézésére, előbbre kell helyezniük a közérdeket magánérdekeiknél. Szomorú, hogy ilyen magatartással manapság vajmi ritkán találkozhatunk. Szeretném ezért meggyőzni a döntéshozókat arról, hogy hosszabb távon nekik is fűződik érdekük ahhoz, hogy elfogadják magánérdekeik némi sérelmét, ha azt a közérdek megkívánja. Evégből hadd idézzek fel két latin nyelvű szólást, amelyek tulajdonképpen egymás antonímái. Ezek: 1.) Fiat iustitia, et pereat mundus (magyarul: legyen igazság, pusztuljon bár a világ) 2.) Fiat pecunia, et pereat patria (magyarul: legyen minél több pénzünk, még ha bele is rokkan a haza) Hinni szeretném, hogy egyetlen komoly döntéshozó politikus sem szeretné, ha úgy kerülne bele a történelembe, hogy a második mondás szerint használta fel a közösség által ráruházott hatalmat.
Adná az ég, hogy ez a reménykedésem valóra váljon!
