Az Európai Unió értelme ma

1. rész

Az Európai Unió értelme ma (Válságok mellett, válság ellenére, válságok ellen?)

Brüsszel, 2012. augusztus

AZ EURÓPAI ÉRTELME MA

2

TARTALOMJEGYZÉK 1. A TANULMÁNY ALAPKÉRDÉSE .............................................................................................................. 3 2. MI FOLYIK ITT? .......................................................................................................................................... 5 2.1 MI JÖHET EBBŐL? ........................................................................................................................................................ 8 3. AZ „EREDET-‐CÉLOK” ÉRVÉNYESSÉGÉRŐL ....................................................................................... 10 3.1. AZ „EREDET-‐CÉLOK” HASZNOSULÁSÁRÓL ........................................................................................................... 13 3.1.1 Ami nehezen számszerűsíthető .................................................................................................................. 13 3.1.2 A prosperitás-‐adatok téves olvasatáról .................................................................................................. 14 3.1.4. Ahol segít a statisztika .................................................................................................................................. 17 3.2 A „BÉKE-‐CÉL” GAZDASÁGI, TÁRSADALMI ALAPJA ............................................................................................... 18 3.2.1 Társadalmi hozadékok ................................................................................................................................... 19 3.3 ÖSSZEGZÉSKÉNT ....................................................................................................................................................... 20 4. ÉS AKKOR: VÁLSÁG, AVAGY: BELÉPNEK A MÓDOSÍTÓ KÖRÜLMÉNYEK ............................... 21 4.1. ELBIZONYTALANÍTÓ JELENSÉGEK 2008 UTÁN .................................................................................................. 22 4.2 AZ EURÓVÁLSÁG TERMÉSZETRAJZA ...................................................................................................................... 25 4.3 FOLYAMATBAN LÉVŐ INTÉZKEDÉSEK ................................................................................................................... 29 4.4 NÖVEKVŐ ELLENÁLLÁS ............................................................................................................................................ 34 4.4.1 „Mark Leonard csapdája” ............................................................................................................................. 35 4.5 AZ INTÉZKEDÉSEK GÉPEZETE BEINDUL ................................................................................................................ 35 4.5.1 „Zapatero mert nagyot álmodni” ............................................................................................................... 36 4.5.2 Paradigmaváltás éve ...................................................................................................................................... 37 4.6 A KÖVETKEZMÉNYEKRŐL ........................................................................................................................................ 39 4.6.1 „Bonyolult megérteni, nehéz számon kérni” ......................................................................................... 40 5. ÍGY IS VAN ÉRTELME? ........................................................................................................................... 43 5.1 KEZDVE A VÁLASZT AZ „EREDET-‐OKOKKAL” ....................................................................................................... 44 5.2 A GAZDASÁGI PRIORITÁSRÓL .................................................................................................................................. 45 5.3 A „NÉMET TÉNYEZŐ” ............................................................................................................................................... 46 5.4 AZ ELMOZDULÁS ESÉLYE ......................................................................................................................................... 49 5.5 A VÉGSŐ VERZIÓK ..................................................................................................................................................... 50 6. NÉHÁNY SZÓ A POLITIKAI FELELŐSSÉGRŐL… ............................................................................... 52 6.1…ÉS A SZUVERENITÁSÓL? ........................................................................................................................................ 54 7. GLOBÁLIS VERSENYKÉPESSÉGI KIHÍVÁS ÉS AZ EURÓPAI MODELL ........................................ 56 8. BIZALMI VÁLSÁG ÉS ENNEK KIHATÁSAI .......................................................................................... 59 8.1 TAGÁLLAMI OLVASATOK ......................................................................................................................................... 61 9. RÖVID ÖSSZEGZÉSKÉNT ........................................................................................................................ 64

1. A tanulmány alapkérdése Talán még soha nem kérdőjeleződött meg ilyen sok ember szemében (elsősorban) az euró, de sokak számára az Európai Unió értelme is. Tegyük hozzá, az optika szélesebbre is nyitható, és akkor hamar kiderül, hogy a közvélemény szembefordulása távolról sem áll meg az EU és közös valutása megkérdőjelezésénél. Általában tapasztalható egy mind tömegesebbé váló elfordulás a fejlett európai nyugati demokráciákban az elmúlt évtizedekben hatalmat gyakorolt politikai elittől és politikai intézményrendszerektől. A jelenség ugyanúgy tetten érhető a választások esetenként igen alacsony részvételi arányában, mint főként abban, ahogy a választók helyenként képesek tömegével a semmiből előbújt, és sajnos többnyire szélsőséges indulatokra apelláló, de legalábbis egyszerű érvekkel operáló populista személyekre, mozgalmakra, korábban soha nem volt pártokra szavazni. Még mindig inkább, mint „ezekre”. A közelmúlt egyik tipikus példája az észak-olasz Parma városa, ahol a helyi választásokat elsöprő többséggel egy Beppe Grillo nevű komikus „Öt csillag” nevű mozgalma nyerte meg, nyilvánvalóan minden politikai-intézményi tapasztalat nélkül, annál több populista szlogennel, látszólagos alternatívát kínálva az összes jelenlegi meghatározóbb politikai tényezőnek. És mint Gianfranco Fini, az olasz alsóház elnöke megjegyezte, felmérések szerint a mozgalom egy jelenlegi választáson könnyen 20 százalékot is bezsebelhetne, minimum második parlamenti pártként lépve a politikai színpadra. De hasonló sokkot – és nem mellesleg a maga nemében az ügyek menetében átmenetileg azonnal nagyobb problémát is okozott a 2012. májusi görög választásokon hirtelen előre törő Alekszisz Ciprasz-vezette szélsőbaloldali pártszövetség. Miként állandó visszatérő probléma a holland belpolitikában a „hagyományos mérsékelt” politikai pártok számára a Geert Wilder nevével fémjelzett – ott inkább szélsőjobbos – párt is. És még jó pár országban valami hasonló. Az okokra tanulmányunkban sok helyen keresünk majd magyarázatot. Ránézésre mindenesetre nyilvánvaló a gazdasági válság okozta felfokozott érzékenység, türelemvesztés és indulat a választók körében, csak úgy, mint a ma még hatalmat gyakorló politikai elit képtelensége arra, hogy a kétkedésekre és valós fejfájást okozó jelenségekre és lépésekre hiteles válaszokkal és magyarázatokkal szolgáljon. Témánk szempontjából mindez most arról az oldalról érdekes, vajon mindez mennyiben áshatja alá végzetesen az elmúlt 55 év európai béke zálogának tekintett európai integrációs projektet? Akár úgy, hogy egyenként elkezdi felmorzsolni a legfontosabb integrációs vívmányokat, (így mindenekelőtt az eurót, de volt idő a közelmúltban, amikor látszólag például a Schengen-térség sorsa is kezdett megkérdőjeleződni). Akár úgy, hogy közvetlenül és általában veti fel az EU hatékonyságának, működőképességének, stabilitást – jólétet, gazdasági és közbiztonságot szavatoló – képességének, szóval az egész vállalkozás


4

értelmének a jelenbeni és belátható jövőbeli megalapozottságát. Súlyosan kikezdve egyúttal – a megkérdőjelezés már ma is lépten-nyomon tetten érhető - az Európai Unióhoz való tartozás értelmét. Tanulmányunkban mindehhez képest nem kevesebbre törekszik, mint megkeresni és kimutatni azokat az aktuális „értelmeket”, amelyek a fentiek ellenére is talán még léteznek (hitünk szerint – kiderül majd alább – léteznek). Nem rejtve el ugyanakkor a köröttük veszedelmesen gyülekező kockázati tényezőket, kihívásokat sem. Módszerünk nem annyira a minden létező tényezőre kiterjedő aprólékos és minden elemében dokumentált vizsgálat, ez ugyanis elkerülhetetlenül egy sok kötetes akadémiai munka sok éves elvégzését feltételezné. De talán a csomópontokra való összpontosítás is vezethet értelmezhető, és hitünk szerint nem is megalapozatlan véleményre. Elemzésünk 1. részében magát a külső és belső válságokkal küszködő európai uniós keretet vesszük szemügyre, a 2. részben Magyarország számára fontos konkrét ügyeken keresztül vizsgáljuk részint a magyar a tagság lehetséges hozadékait és lokális problematikáit, részint egyes, a magyar tagság szempontjából különösen fontos uniós szakpolitikák aktuális helyzetét. Állításainkat természetesen bizonyos illusztrációs anyag és adatsor igyekszik alátámasztani, ami egyaránt tartalmaz szöveges kiegészítést, mint bizonyos adatszerű bizonyítást és ábrázolást (ld. 3. részben a Mellékleteket). Persze egy ilyen behatárolt munka esetében ez sem lehet mindenoldalúan teljes körű, de cserébe még nagyobb nyomatékot adhatnak fontosabb megállapításainknak.


5

2. Mi folyik itt? Talán érthető, ha a most következő első részben különösen sok teret szentelünk azon jelenségnek, amelyet nem kevés leegyszerűsítéssel csak „euróválságként” szokás emlegetni. Erről egyfelől megpróbáljuk majd bebizonyítani, hogy valójában egy sokkal összetettebb, tágabb kiterjedésű problémahalmaz, amin belül az euró – amúgy tagadhatatlanul létező – rendszerhibái, és az ebből fakadó nehézségek csupán „alkotórészek”, de távolról sem egyedüli és kizárólagos okok és szereplők. Azért is fontos ez, hogy egy kicsit leválasszuk az EU-képről a válság imázsát, érzékeltetve, hogy nem minden EU, ami válság, és az EU nem csak a válsággal összefüggő dolgokból áll. Másfelől azt viszont érzékeltetni próbáljuk, miért függ össze szorosan válsággal mindaz, ami eddig az EU volt, lett, és amivé – talán éppen mindezek nyomán is – válhat. „Bemelegítésként” annyit már most előrebocsátunk – megelőlegezve a következő oldalak legfontosabb következtetéseit –, hogy meggyőződésünk: mindaz, ami most látszólag kizárólag az euró vergődésében ölt testet, valójában egy sor, gyakran eredetileg egymástól teljesen független tényező kölcsönhatásának az eredőjeként jött létre, és alakul napjainkban is. Olyannyira, hogy az „euróválság”, mint jelenség, önmagában, ezektől elszakítva nem is igazán értelmezhető. Cserébe a kilábalás is csupán e tágabb képlet egészét kezelve válhat ténylegesen tartóssá és fenntarthatóvá. Azaz, mostantól az EU jövőjét és értelmét sem lehet elvonatkoztatni tőlük. Minderről a következőkben értelemszerűen bőven lesz még részletesen szó. Most csak vázlatosan utalunk arra, hogy az említett sokféle tényező kapcsán mimindenre is gondolhatunk? -

Mindenekelőtt: egy évtizedes pénzügyi buborék (valójában piaci, gazdasági blöff) kipukkanására (eredetileg semmi köze nem volt az euróhoz, bár európai kialakulását és egyes országokban a növekedését tagadhatatlanul elősegítette a „rendszerhibás” közös valuta megléte is).

-

Aztán: arra a tényre, hogy a világgazdaságban mindezek nyomán az említett évek során kialakult egy bizonyos „fekete lyuk”, amiben összességében irdatlan mennyiségű pénz tűnt el úgy, hogy mögötte valójában nem állt tényleges új érték termelése. (Egyes szakmai műhelyek mintegy 6000 milliárd dollárra teszik az összeget, amit az egymásra épülő pénzügyi tranzakciókon keresztül úgy „kreált”, majd osztott újra és élt fel – különböző arányokban persze – a világ (köztük Magyarország is, például azzal, hogy a konjunktúra segítette felhozni az exportot, vagy hogy


6

olcsóbban tudtunk vásárolni), hogy nem volt mögötte valós fedezet. A buborék kipukkadt, a blöff lelepleződött, és a hirtelen reflektorfényben ragadt szereplőkön (így mindenekelőtt kormányokon, bankokon, majd persze rajtuk keresztül mindenki máson) a hirtelen gyanakvóvá vált hitelezők irgalmatlanul megkezdték behajtani azt, amit csak lehet.) -

A világban tehát a legtöbb helyen láthatóan rendszerhibásak voltak a piaci mechanizmusok és szabályozók, mivel lehetővé tették, hogy éveken át ilyen blöffhalmaz egyáltalán kialakulhasson. (Önmagában ezeknek sincs köze ahhoz, vajon az euró létezik-e vagy sem.)

-

Mindez azonban közelít már a szűkebben vett euró-világhoz is, amennyiben az eladósodott kormányok között bőven voltak/vannak euró-tagok is, ez utóbbiak kitettsége viszont megbillentette az euró alapjait. Hirtelen láthatóvá vált, hogy igazából kinek állt az addigi – közös euró-homlokzat mögé bújt – piaci szereplése mögött valós gazdasági teljesítmény, (valós pénzügyi fedezet, valós versenyképesség), és ki az, aki csupán - kihasználva az eurótagságból (akkor még) adódó olcsó hitelek paradicsomát - fedezetlenül eladósodott.

-

Ezzel egyúttal minden korábbinál fájdalmasabban manifesztálódott az euró egyik legalapvetőbb rendszerhibája: az, hogy nem azonos alapokon álló országok alkották/ják a közös valutát. Ráadásul a versenyképességbeli különbség e könnyű eladósodás révén még növekedett is.

-

A bajba jutott ország(ok) megjelenése aztán sorban kibuktatta az euró további rendszerhibáit. (Nem volt mechanizmus a bajbajutottak kezelésére. Az euró híján volt/van egy sor, stabil valutáknál megkerülhetetlennek tekintett pillérnek, a közös fiskális háttértől, a maximálisan koordinált gazdasági kormányzáson keresztül, a közös politikai felelősségvállalásig, amit ma sokan „politikai unióként” emlegetnek).

-

A piac figyelme mindinkább azon országok felé fordult, amelyeket kettős teher húz: eladósodtak a gazdasági válság miatt, és most mozgásterüket még jobban behatárolja az a tény, hogy valutájuk éppen a rendszerhibás euró. („Békeidőben” ez utóbbi sokaknak még előny volt. De blöff itt is benyújtja a számlát.)

-

A célba vett országok vergődése egy újabb – eurótól ismét független, de most persze annak helyzetét is rontó – általánosabb rendszerhibát is leleplezett: a Darvas Zsolt által (Bruegel Intézet) „halálos kapcsolatként” emlegetett egymásra utaltságot a kormányok, és az országukban működő nagyobb bankok (bankhálózatok) között. Mikor is a gazdaság egészséges működése érdekében a kormány megtámogatja a netán veszélynek kitett fontosabb banko(ka)t, de mert ezt sokszor hitelből teszi, hát nő ezáltal az adóssága. Az emiatt (is) romló állampapírokat viszont felvásárolják ugyanezen bankok, hogy segítsék a kormány helyzetét. És beindul az ördögi kör. Mint


7

minden, ez sem egyformán jelentkezik az összes tagállamban, de Spanyolországban például elég volt arra, hogy a bedőlés szélére sodorja az országot. -

A hatékony és gyors intézkedések hatékony és gyors politikai, intézményi háttért feltételeztek (volna). Az EU máshoz kitalált döntéshozása, a nemzetállami érdekek mentén való széttöredezettség azonban szükségszerűen csak lépésről lépésre haladást, ezekben is az esetenkénti kompromisszumok kényszerét tette csupán lehetővé. A piac levonta a következtetést: nemcsak az euró „rendszerhibás”, hanem a menedzseléséért felelős (politikai) döntéshozó mechanizmus is. Még magasabbra árazta a kockázatot.

-

A „rendszerhibák” sorának a kijavítása időben szerteágazó intézkedések sorát követeli, amelyek már nemcsak az euró-zónát terhelik, hanem az Európai Unió egészét is érintik. Látható, és egyre kevésbé helyrehozhatónak repedés tűnik fel NagyBritannia és a többi EU-tag között, és nem tudni, hogy e repedés állandósul-e ezen a törésvonalon, vagy tovább szélesedik a szükséges lépésekkel szemben megfogalmazódó tagállami fenntartások fényében. A piac elkezdi ezt is beárazni.

-

A piaci bizalmatlanság totálissá válik. A jellemző befektető nem bízik többé egy sor országban, mert eladósodtak, és mert hosszabb távon is versenyképtelennek tartja őket. Nem bízik az euróban, mert kevésnek véli tartós konszolidálásához az eddig hozott intézkedéseket. De nem bízik az euró mögött álló politikai tényezőkben sem, mert nem tartja reálisnak annak lehetőségét, hogy szükséges időn belül készek és képesek lehetnek olyan kompromisszumokra, amelyek nemzetállami (politikai, alkotmányi, vagy éppen gazdasági, pénzügyi) érdekeket sérthetnek.

-

A válság-csomagot az teszi teljessé, hogy mindezek nyomán mind általánosabbá válik (a piacok mellett) a közvélemény növekvő bizalmatlansága is. Bizalmatlanság a saját politikai elitjével, addigi intézményrendszerével szemben, mert vezetésük alatt az életkörülmények inkább romlanak, és mert nem is érti, miről van szó, hiszen korábban nem kommunikálták felé azokat a körülményeket (ld. euró működtetése), nem érveltek ezek haszna-szükségessége mellett, amelyek a mostani rendkívüli intézkedések idején a középpontba kerültek. Cserébe egyre frusztráltabb, idegesebb, ellenségesebb és kiszámíthatatlanabb.

-

Egyes szakértők mindehhez még egy kockázati tényezőt is egyre gyakrabban emlegetnek: a hatalmat eddig gyakorolt (európai, de általában is a nemzetközi) politikai elit többségének növekvő elmaradását a globalizáció, a globális információrobbanás, a folyamatok napról-napra növekvő összefonódásának jelenségétől. Itt, ha úgy tetszik, „technológiai” elmaradásról van szó, amelyben a döntéshozók notóriusan alábecsülnek olyan körülményt és összefüggést, ami pedig a meghatározó folyamatok alakulásában ma növekvő mértékben adottság, és igenis végül hat a meghozott döntésre is.


8

2.1 Mi jöhet ebből? Azért tűnt fontosnak már a tanulmány elején ilyen részletességgel kitérni minderre, mert mindez nem csupán az a közeg, ami ma az "EU-létet" sok szempontból behatárolja, de egyúttal ez az a szemüveg is, amin keresztül nagyon sokan az EU-t nézik/látják. És nem csupán a közvéleményben, de jelentős részt a médiában, sőt, meg a politikai életben is sokan ma ezzel a problémahalmazzal azonosítják az EU-t. Mintha a fenti jelenségek és következményeik kizárólag az EU hibájából következetek volna be, és kizárólag tőle függene megszüntetésük is. Holott itt, mint látszott, a legkülönfélébb (jellegű, eredetű) tényezők egybeeséséről, "összegerjedéséről" volt és van szó mindmáig. Amiben az általános pénzügyi/gazdasági válság kirobbanása; az a bizonyos "fekete lyuk" az általa elnyelt dollár ezermilliárdokkal (a konkrét összeg szinte mindegy) ugyanúgy nem az EK-bűne volt (legfeljebb ő is élt a hullámain, amíg tehette), miként a közvélemény elvesztése sem az euró miatt következett be (ld az alkotmányos szerződés bukását már fél évtizeddel a pénzügyi válság előtt). Az EU hibája ebben az egész halmazban ténylegesen csupán három dologra terjedt ki: az egyik - a néhány evvel ezelőttig létezett piacszabályozási lexizmus - voltaképpen közös volt mindenkinél (legfőképpen az amerikaiaknál). A másik kettő teljesen saját bűn. Az egyik az euró-rendszerhibák megengedése volt. A másik az európai versenyképesség fokozatos gyengülése (hátterében egy mind költségesebb "európai szociális modellel", és szembesülve a feltörekvő új gazdaságok gyilkos versenytempójával. Nem kevés ez sem, de azért mégsem azonos a problémahalmaz egészével. Márpedig, ahogy írtuk; ma az utóbbival azonosul az EU, mint olyan. Az összes anomáliát azonnal az EU-ra is vetítik. Ezért kellett nekünk meghatározó kiinduló közegnek tekinteni, hogy utána legyen mitől elvonatkoztatni, mintegy lehámozva a válságot arról, ami amúgy félévszázada fejlődik, létezik, és millió jegye (értelme?) van. Persze ezzel a "hámozással" is óvatosan kell eljárni, hiszen az is ténykérdés, hogy a válság számos következménye ma már egyúttal megkerülhetetlen EU-adottsággá is vált. Nem csak rávetült, de rá is ragadt. Beleolvadt. Olyannyira, hogy mindebből értelemszerűen egy sor további dilemma is támad, amik egyúttal az „EU-értelem” egyéb elágazásait is érintik. Kezdve a legfontosabb kérdéssel: vajon mindezekre az adekvát válasz valóban a „még több Európa” kell-e, hogy legyen, vagy éppen ellenkezőleg. De ha az utóbbi, az vajon hova vezet? Ha ez előbbi, úgy a szolgálatában álló kezdeményezések következményeit – a velük járó további szuverenitás-vesztést például – meddig lehet/érdemes elfogadni?


9

Aztán itt vannak a „származékos” dilemmák. Mint például az, hogy a válság terhe mennyiben rombolja a (szükségszerűen eredetileg pénzügyi következményekkel is járó) európai szolidaritás fundamentumát? Lehet-e még értelmes közös büdzsét alkotni? Jut-e elég pénz ténylegesen európai „értelmű” politikákra, vívmányokra, célokra? A válság nyomán mélyülő tagállami vita mennyiben érinti a többi integrációs eredmény (mint Schengen) jövőjét? És így tovább. Ezekre, és még sok más kapcsolódó kérdésre - beleértve persze külön is a részkérdésekben adódó specifikus „magyar dilemmákat (ld. 2. részt) – igyekszünk az alábbiakban kitérni. Elsőként azonban azzal kezdünk, hogy voltaképpen mi is jelentette eddig az EU-értelmét?! És hogy ez(ek) az (ind)ok(ok) vajon ma még érvényesek-e? S ha igen, mindez hogyan tud viszonyulni a fentebb vázolt összes gondokat okozó jelenséggel? Innen indítunk!


10

3. Az „eredet-célok” érvényességéről Manapság, ha az EU létéről és értelméről esik szó, az aktuális válság láttán sokaknál – azok közül, akik amúgy remélnek jövőt az Unió számára - két jellemző véleményalkotó reflex tapasztalható. Az egyik a jövőbe néz, és visszatérően állítja, hogy az EU-integráció évtizedek óta nem tapasztalt vízválasztóhoz ért: a két lehetséges opció, hogy vagy az integráció (a gazdasági kormányzás mentén) tovább mélyül, vagy fokozatosan ellehetetlenül és szétesik (ld. még a későbbiekben részletesebben). A másik – a problémákat kísérő vitákban gyakran mindezzel párhuzamosan jelentkező – megközelítés a múltba (is) tekint, és emlékeztet az Európai Uniót létrehozó eredet-célra, hangsúlyozva, hogy viták végső tétje az EU békemegőrzési képességének a megóvása. Az utóbbi kapcsán ugyan visszatérő az a reagálás is, hogy ez a funkció úgymond mára már létjogosultságát vesztette, „hiszen béke van”. De józanabb elmék ilyenkor rendre készek levezetni, hogy a béke meglétéből nem az EU elvethetősége következik, hanem a dolog fordított: a béke fennmaradása köszönhető az előzőnek, amit ha kiiktatnának, akár rövid idő alatt újra a sok évtizedes békét fenyegető feszültségek üthetik fel a fejüket. (Minderről alább röviden még lesz szó.) Voltaképpen, ami az „eredet-célokat” illeti, egyfajta prioritási sorrend fedezhető fel bennük, miközben az egyes elemek között nem nehéz felismerni a szerves egymásra épültséget. -

A hierarchia csúcsán áll a békemegőrzés és konfliktuskezelés képessége, még akkor is, ha – valóban – ma erről beszélnek viszonylag a legkevesebbet. E ponthoz érve, bár részletkérdés, de témánk szempontjából is fontos látni azt is, hogy kezdettől fogva itt volt (és maradt) egy alapvető nézetbeli különbség a kontinentális, és a brit gondolkodás között. Kicsit is józanabbul gondolkodó kontinentális politikusok, értelmiségiek körében e „legvégső ok” mindenkor (ma is) jelen van és egyúttal a „legfőbb oknak” is minősül, aminek megóvásáért adott uniós vitákban is – ha végkép bebizonyosodik, hogy nincs más kerülőút – még pillanatnyi nemzetállami előnyöket és készek végül újra és újra beáldozni. Valami, ami többnyire gyökeresen eltér Londonból nézve. Erre azért érdemes emlékeztetni, mert a „brit kérdés” napjainkban is folyó ügyek eldöntését, vagy éppen integrációs-mélyítést egyaránt érintő tényező, ami a későbbiekben is – az összképre hatóan - előjön még. A kontinentális megtapasztalás – amelyből Monet és Schuman szén- és acélközösségi projektje is kinőtt – Európa számtalan nemzetének sok évszázados (ezredes...) visszatérő konfliktusain, és azon az élményen alapul, hogy a közös piacig nem létezett


11

még soha olyan szerződéses rendszer, hatalmi paktum, stb., ami tartósan fenn tudott volna tartani nemzetállamok közötti status quo-t, illetve, ami ne váltott volna ki az alól kibújni akaró (és végül tudó) új szerveződéseket, és végső soron újabb konfliktusokat. Az Elzasz-Lotharingia körül nem sokkal a második világháború után újrakezdődött nyilatkozatháború az EU alapítóit arra motiválták, hogy olyan megoldást keressenek, amelyben a tagállamok egymás sakkban tartása (pláne kényszerítése, fenyegetése) helyett az érdekközösség, az egymással való összefonódás, egymástól való – önként vállalt – fokozatos függőség rendszerében élnek. Ezzel ugyanis önérdekből is kizárható az, hogy egymásnak ártani akarjanak, mert hiszen akkor önmaguknak is kárt okoznak. A szuverenitás-megosztás elhíresült gyakorlatának (szuverenitásról a későbbiekben még lesz szó), és a mindezt megtestesítő tagadhatatlanul bonyolult uniós intézményi és döntéshozási mechanizmusoknak a hátterében Európa kontinentális oldalán ez a történelmi élmény és tudatos stratégiai számítás állt, és áll mindmáig. A szigetországi védettségből és mintegy évezredes függetlenségből kitekintő brit mentalitás számára mindez jórészt idegen és csak kevéssé érthető, önmaga számára pedig még kevésbé elfogadható. Ezért van az, hogy az Egyesült Királyság sohasem vált kontinentális értelemben „igazi” EU-taggá, csupán más, számára vélt előnyök kedvéért (ezekről is lesz még szó) beletörődött bizonyos szuverenitás-megosztási kötelezettségekbe. De ahol lehetett, még ezek alól is sokszor mentességet, kivételt kért, vagy ha mégis részévé vált, láthatóan kényszerzubbonyként élte meg, és igyekezett (mindmáig igyekszik) ez utóbbiak rendszerén belülről lazítani, mintegy „bomlasztani” azokat. A kontinentális prioritás-sorban azonban ma is ez mindennek a vége és a kezdete. Még akkor is, ha e „békemegőrző képesség” fontossága ma nem feltétlen evidens, miközben a mindezt említett módon megtestesítő mozgásformák viszont nagyon is láthatóak, és azok számára, akik nem tudják-látják az utóbbiak működési logikáját és értelmét, sok esetben taszítóak is. Ma viszonylag kevesen készek belegondolni abba, milyen indulatok, egymást hergelő, eszkalálódó folyamatok indulhatnának be napjaink Európájában is, a napi ügyeket keretbe foglaló uniós mechanizmusok, és – az önként vállalt, de adott esetben kényszerűen ható – kölcsönös függőségek láncolata nélkül. A válság 2008-as kirobbanása valamennyit ugyan érzékeltetett ebből, midőn sok esetben az első tagállami reakciók – ld. francia autógyárak védelmét célzó első Sarkozyötleteket – egy pillanatra felvetették az unión belüli nemzetállami protekcionizmus kölcsönös elharapózásának a veszélyét. De akkor is, végső soron, igen hamar az uniós logika primátusa kerekedett felül. Részint, mert a távolabb tekintő józan politikai belátás hamar felismerte ennek előnyeit, részint mert a külső, globális környezet fenyegető kihívása maga is ennek belátására ösztönzött. (Békemegőrzés kapcsán amúgy a leginkább kézzelfogható intő jel sokak számára a jugoszláv utódállamok között kitört háború és esetenkénti népirtás volt, amit a 90-es évek Európájában – még ha a Balkánon is – sokan addig elképzelhetetlennek tartottak volna.)


-

12

A békemegőrzési prioritás azonban csupán az alap. Már induláskor kiegészítette mindezt több, további fontosnak tekintett motiváció. Mindenekelőtt az, hogy az összefonódást megtestesítő piaci összekapcsolódás (a közös piac megteremtése) egyúttal a prosperitás zálogává is vált, amennyiben nagyobb piacméret - és ezen a minél nagyobb mértékű valós liberalizáció - optimalizálhatja (kezdetben csak) az áruk és a munkaerő, (későbbiekben a tőke és a szolgáltatások) zavartalan mozgását. Az összefonódás tehát az európai jólét és az európai gazdaságok alapjává is vált. A továbbiakban minderre az elmúlt fél évszázad során egymásból szükségszerűen kinövő integrációs formák sokasága épült és épül ma is. A vámunió logikus módon vetette fel a belső kereskedelmi határok felszámolását és vele a közös piacot. A belső kereskedelem fejlődése kikényszerítette a tényleges mozgásszabadságot kínáló egységes piacot. A mindezek nyomán egyre inkább összekapcsolódó gazdaságok közössége napirendre tűzte a közös pénzt és a monetáris uniót. A személyek – s így a munkaerő – szabadabb mozgását logikus módon támogatta Schengen-övezet megteremtése. A belső határellenőrzés felszámolása viszont értelmetlenné tetté a tagországonként eltérő vízumengedélyezési politikák fenntartását. És a példák sora bőven folytatható. Minden lépésből következett egy újabb szükség és lehetőség, (más kérdés, hogy ezeken az állandóan megnyíló újabb utakon távolról sem mindig mentek végig - ld. a későbbiekben az euró „tökéletlen bevezetésének” a tanulságait).

Az eredet-ok tehát nemcsak önmagában volt fontos, hanem abban is, hogy megvalósulási formája azonos irányba ható, egymásból kinövő, egymást eltartó, feltételező és erősítő integrációs lépések láncreakcióját is elindította – mi több, ma is ezen alapul minden. Valami, ami elvezet napjaink egyik legfontosabb – sokak által nem kellően észlelt, tisztelt vagy elismert – európai uniós adottságához. Nevezetesen, hogy esetenként a látszólag részletkérdésekről folyó vitákban is az uniós folyamatokat csak kicsit is átlátó szereplők számára többnyire hamar nyilvánvalóvá válik, hogy mi az a pont, amin túl a láncolatok összefüggéséből adódóan már nem a részkérdés az igazi tét, hanem az egész lánc megőrzése. Vagy másként fogalmazva: a lánc kritikus ponton történő megbontása/gyengítése nemcsak az adott szemet iktathatja ki, hanem nyomában visszamenőleg minden más is lebomolhat, végső soron kihúzva a talajt az alapvetésnek tekintett eredet-cél, a békemegőrzési képesség alól is. Önmagában az utóbbi megóvása is elegendő ok lenne már arra, hogy felelősebb politikai vezetők fellépjenek a védelmébe. De ráadásul erre az alapra időközben vívmányok elmondhatatlan sokasága is épült, aminek többségét szintén elismert értéknek tekintik, és amelyek sokak számára hasznosuló adottságként épültek be a nemzetállami, és/vagy az azok közötti folyamatok szövevényébe. A képlet egyszerű: minél jobban előrehalad az integráció, annál többet lehet veszíteni veszélyeztetésével. Ezt az ívet látta át – és igyekezett a német parlamenti képviselőkkel is átláttatni – Angel Merkel kancellár, midőn 2011 szeptemberében a második görög mentőcsomagot azzal az érvvel fogadtatta el a Bundestaggal, hogy az „európai béke megőrzése a tét”. És mellesleg


13

ezzel érvel azóta is. Másfelől, ugyanezen ívet nem látják azok a felszínes kommentárok, amelyek elintézik az euró megmentését célzó európai erőfeszítéseket azzal, hogy az euró életben tartásának egyetlen motívuma, hogy megszüntetése számtalan veszteséggel járna, és ezeket igyekeznek elodázni. Valójában ilyenkor ugyanazon végső érdekek munkálnak – a ténylegesen létező potenciális pénzügyi-gazdasági veszteségek kikerülésének valóban meglévő szándékán túl -, ami az egész eddigi integrációfejlődési történetnek is állandó kísérő tünete volt. Nevezetesen, hogy minden eddigi, látszólag vérre menő vitában – legyen bár szó a soron következő hét éves közös pénzügyi keretről, újabb szerződésmódosításról stb. -, az egymásnak feszülő indulatok mindig visszahátráltak, amikor valós veszélyként merült fel, hogy a folyamat eszkalálása az integrációs egészének létét veszélyeztetheti. Ez az a pont, ahol a nemzetállami érdekek mindenáron történő kikényszerítése is idáig még mindig megtorpant (megint: az esetenként fellépő, ettől netán eltérő brit viselkedés kivételével). Erről írta azt teljes joggal Bajnai Gordon a Europe in Dialogue-ban, hogy az alapító atyák „trükkös” mechanizmust építettek a folyamatokba, amikor „gyakorlatilag lehetetlenné tették a tagországoknak, hogy visszatérjenek az integráció egy alacsonyabb fokára, vagy hogy elhagyják az uniót, mert a (mindezek révén) elszenvedett veszteségek meghaladnák a lépéstől remélt nyereséget” (Bajnai, 2012). És ugyanezt látta Martin Wolf április közepén a Financial Times-ban megjelent elemzésében, midőn arra intette az euró - logikai módon levezethető - széteséséről értekező kívülállókat, hogy ne becsüljék alá az euróban résztvevők (együtt tartást célzó) „akaratában rejlő erőt.” (Wolf, 2012). 3.1. Az „eredet-célok” hasznosulásáról Az európai uniós tagság értelme több síkon, több szempontból is megítélhető. Lehet politikai, stratégiai (mint a béke-cél volt). Lehet gazdasági, pénzügyi mérleget vonni, (ráfordítás és hozadék összevetésével, bár ennek mechanikus elvégzése (végezhetősége) több mint kérdéses, ráadásul félrevezető is, hiszen nem számol közvetlen gazdasági mutatókkal kevésbé kifejezhető következményekkel.) Lehet a társadalmi, szociális, életminőségbeli, kulturális, képzettségbeli stb. szempontok alapján ítéletet hozni, csak persze itt sok esetben bizonytalan talajra jutunk, mert közülük sok minden viszont éppen, hogy nem, vagy csak sok áttételen és időtávon keresztül számszerűsíthető. És persze lehet hatalmi, politikai, érdekérvényesítési szempontok szerint mérlegelni, ahol a megítélés tartalma már végképp átcsúszik az alapvetően szubjektív – mert alapvetően politikai prioritásoktól függő – érték-skálára.

3.1.1 Ami nehezen számszerűsíthető Az „eredet-célok” esetében a békemegőrzési képességet jelöltük meg minden mást is determináló „legfőbb okként”. Adatszerűen mindezt mérlegre tenni nyilván lehetetlen. Létjogosultságára azonban maga az – Európa történelmében példátlan - több mint fél évszázados béke ténye a kézzel fogható visszaigazolás. A „béke-hatás” azonban másban is


14

tetten érhető. Nem csak abban, ahogy a már benn lévő tagországok a netán meglévő egymás közötti érdekellentéteket uniós alapon állva készek/képesek civilizáltan kezelni, de abban is, ahogy mindez kihatásaiban „pacifikálni” tudta/tudja az Unió külső környezetét is. Az evidens példa az - EU-tagság perspektívájával - a polgárháborúból éppen csak kilépett jugoszláv utódállamokra kényszerített regionális együttműködés újbóli felélesztése. De akad hasonló már korábbról is: a közvetlenül a keleti-európai rendszerváltások után, 1993-ban született – egymás közötti kapcsolataikat kétoldalú egyezmények keretében rendező „Balladur-terv” (akkoriban „stabilitási paktumnak” is hívták). Aminek elfogadása és megvalósítása közismerten előfeltétele volt annak, hogy a térség országai megkezdhessék az Európai Unióval a csatlakozási tárgyalást. E nélkül, és Uniós tagsági kilátások híján ma már nehéz megjósolni, miként alakulhattak volna a mindig is neuralgikus közép-európai viszonyok az akkor még törékeny alapokon progresszív irányt vett itteni „új demokráciák” számára. (Ld. a kilencvenes évek Meciar-jelenségét, annak minden potenciális, lehetséges gyújtó hatásával együtt a térségben.)

3.1.2 A prosperitás-adatok téves olvasatáról Az alapvetőnek tekintett „béke-cél” mellett a már említett módon tehát a prosperitás, a gazdasági stabilitás, a növekedés, a munkahelyteremtés, a versenyképesség növelése, az életszínvonal emelése volt a közös piac megalakítása mellett szóló másik érv. Annak közvetlen, adatszerű kimutatása, hogy mindez EU-szinten mennyiben valósult meg, nem is olyan egyszerű. Az öt és fél évtized ugyanis állandó változó, adatszerűen alig összevethető külső és belső környezet mellett zajlott. Változott a belső, amennyiben szinte minden évtizedben történt új tagfelvétel, minden esetben alaposan felforgatva az addigi tagok addigi statisztikai adatsorait, viszonyítási pontjait. És radikálisan változott a külső, hiszen a hidegháború és a poláris világképlet megszűnte más működési környezetet teremtett, politikai, gazdasági, piaci értelemben egyaránt. Mindezek sok esetben megfelelő módon csak igen nehezen számszerűsíthetőek, aminek egyik következménye, hogy az úgynevezett „EU-adatok” a nemzetközi összehasonlításban gyakran félrevezetőek, hiszen aki az EU-adatok változását akarja bemutatni, annak vajmi keveset mond, ha összeveti az 1957-es GDP-t – vagy foglalkoztatást – a 2010-essel. A „hatok” közös piaca és a huszonhetek uniója ugyanis köszönő viszonyban sincs egymással: a két átlag nem ugyanazon tényezők összevetését mutatja. A legjellemzőbb vizsgálati megközelítés más relációval – jellemzően az Egyesült Államokkal, újabban a BRIC-országokkal is – igyekszik az EU-adatok alakulását összehasonlítani. Ezekből rendre az olvasható ki, hogy az európai GDP – növekedésében is, egy főre vetítve is – az elmúlt évtizedekben mind inkább elmaradt amerikai versenytársától. Európa tehát leszakadóban van. De vajon mindez rávetíthető-e közvetlenül az integrációs modellre? Igazolás-e arra, hogy a prosperitás-cél – talán éppen az integráció hibájából – nem valósult meg? Meggyőződésünk, hogy másról van szó.


15

Aki „EU-adatokkal” operál, annak tudnia kell, hogy egy változó tartalmú számsorral van dolga. És ami ennél is fontosabb: mindennek a hátterében egy folyamatosan változó összetételű Európai Unió áll. Az EU – hajdani közös piac – gazdag kemény magja szinte megalakulása óta túlnyomórészt szegényebb országokkal bővült. Persze, akadtak pozitív inputok is – mint 73-ban Dánia, vagy 95-ben az addigi „EFTA-hármak” -, de a mindezekre jutó, felzárkózást váró elmaradott hányad mindig nagyságrendekkel nagyobb volt. Az első bővítési kört 1973 után alaposan megterhelte az akkori Írország, és a súlyos gazdasági válságot megélő akkori Nagy-Britannia. Az utóbbi ugyan összeszedte magát, de a hozadékot – uniós szinten – hamar megcsapolta a nyolcvanas évek görög, portugál, spanyol tagfelvétele. És hasonlóan, az igazán gazdag osztrák, svéd, finn hármas belépésének pozitív kihatását is nagyon hamar kioltotta a tíz (utóbb tizenkettőre nőtt) kelet- közép- és dél-európai új tagtárs megjelenése. Ezek az újonnan érkezők gazdasági fejlettségben szinte minden esetben az uniós szint alatt voltak, ami részint felzárkóztatási forrásokat vont el a gazdagabb centrumtól, részint – és jelen témánk szempontjából főként – visszatérően alaposan lerontották az uniós átlagokat, nemzetközi összevetésben romló tendenciát hozva ki például az amerikai adatsorokkal összevetve. Alaposabb odafigyelés mellett azonban szemet szúr valami. Ha például megnézzük az EUUSA GDP-adatok alakulását mondjuk 1960-tól számítva, két dolog tűnik fel. Egyfelől, az európai adatok dinamikája valóban elmarad az amerikaitól (a 80-as évek óta az egy főre jutó GDP az Egyesült Államokban többnyire gyorsabban nő). De: a különbség mértéke nem drámai, miközben azért mindvégig van növekedés a mindenkori európai átlagban is (Függelék: 1. ábra). Abban az európai átlagban, amely tehát éppen a 80-as évek óta három fejlett ország mellett időközben 15, EU-szinttől többnyire messze elmaradó országot fogadott magába. Azaz, az EU-oldal egyszerre volt képes magába olvasztani gazdaságilag elmaradottabb országokat úgy, hogy egyfelől ezeket minden esetben fokozatosan felemelte/felemeli, másfelől az ő gyengébb szerepléseik „statisztikát rontó” következménye ellenére is, továbbra is volt kimutatható európai növekedés. Adott esetben (és mindezekhez képest) nem is feltétlen annyira drámai mértékben elmaradva a mindvégig ugyanazon alapokról építkező amerikai megfelelőitől. Szerintünk mindez olyan aspektus, amire eddig viszonylag kevés figyelmet fordítottak, pedig sokat elárul, és meggyőződésünk szerint éppen az EU és az EU-tagság javára. Tény, hogy vannak nehezen védhető jelenségek, mint a termelékenység romlása, vagy a foglalkoztatás elmaradása a versenytársak szintjétől. A fő bűnös azonban itt sem „maga az EU”, hanem az eddig jellemző – unión belüli – tagállami (nemzetállami) magatartás. Foglalkoztatásnál például szokás összevetni az amerikai és európai foglalkoztatási és munkanélküliségi adatokat azon felhanggal, hogy mindennek oka az amerikaihoz képest túlszabályozott európai munkaerő-piac. Valójában a munkaerő-piacokon az igazi megkötések nem az EU-, hanem a nemzeti szintű foglalkoztatási és szociálpolitikai szabályozásokban rejlenek. Uniós szinten a személyek szabad mozgásának „piaci szabadságjogként” történő deklarálásával éppen, hogy elmentek a jelenleg elvihető maximumig. Ha az EU megszűnne


16

létezni, az európai munkaerő-mozgás minden bizonnyal csak nagyságrendekkel rosszabb lenne, hiszen megszűnne még az a mobilitásra serkentő környezet is, ami most – egyszerű utazási, letelepedési, családegyesítési, nyugdíjbeszámítási és egyéb feltételei révén – még mindig inkább könnyítő körülmény. Megint: hitünk szerint az amerikai és az EU-s foglalkoztatási adatok összehasonlításánál igazából nem összevethető adatokat raknak egymás mellé. Ebben a vonatkozásban ugyanis igenis statisztikát torzító következménye van annak, hogy míg az első esetben egyetlen nemzetállam adatát mutatják fel, addig a második mögött – ma még – széttöredezett nemzetállami gyakorlatok mechanikus matematikai átlaga áll csupán, amit rengeteg körülmény tud le-föl kerekíteni. Összességében, még ha igaz is, hogy az európai uniós (közös piaci...) gazdasági „eredetcélok” csak megtorpanásokkal, kitérőkkel, helyi megugrásokkal, visszaesésekkel tudnak megvalósulni – sőt, az átrendeződő világgazdasági környezetben akár relatív lemaradásban is vannak –, ez azonban meggyőződésünk szerint egyfelől az unió állandóan változó összetételéből fakad. Másfelől, az országok ugyanezen köre nagy valószínűséggel akkor is (sőt, még inkább!) hasonló képet mutatna, ha az elmúlt öt és fél évtizedet különállóan élték volna meg. (Egyedi kiugrások persze lehetnének. De relatív értelemben mindez még a „lokomotív” német gazdaságra is igaz. Ha kizárólag csak a német mutatókat modelleznénk, 1957-től napjainkig – ami persze rögtön felvetné, hogy ez esetben ki kellene tartani a nyugatnémet adatsor mellett –, akkor talán kimutatható volna, hogy pusztán matematikai modellek alapján „Bonn” mennyivel gyorsabban tudott volna fejlődni közös piac és EU nélkül. De ez még spekulációnak is gyenge, hiszen nem számol a német újraegyesítés tetemes – másfelől viszont a német stratégiai és nemzetpolitikai érdekeknek mindennél fontosabb hozadékot hozó – költségeivel, vagy például azzal, hogy a német gazdaság felfutását nem kis részt a német javak fogyasztására (is) berendezkedett szegényebb európai szomszédok közös piacon egyszerűen realizálható felszívó hatása tette lehetővé). Statisztikai mutatók tekintetében az EU külvilágtól való elmaradása, a közösség botladozásai valójában – a már jelzett külső környezeti változás mellett – alapvetően két fontos belső okra vezethetők tehát vissza. Az egyik, a folyamatos bővüléséből adódó, növekvő belső különbség, ami - megfordítva a képletet - úgy is tekinthető, mint a kontinens elmaradottabb térségeinek felemelése és ennek (statisztikai átlagokat is rontó...) tehertétele. A másik az emberek életminőségét javító, növekvő jólét: a híres „európai (szociális, fogyasztási) modell”, annak minden költségével (és az – ilyen szempontból sokkal visszafogottabb, nem egy esetben egyértelműen elmaradottabb – feltörekvő versenytársakhoz képesti bőkezűségével). Természetesen ez ugyanúgy nem egyformán teljes érvényű a mai EU huszonhetekre, miként a gazdasági növekedési potenciál is különböző. Az utóbbinál az uniós átlagon belül az elmaradottabb tagországok tehertétele húzza le azokat a mutatókat, amiket végül, mint „EU”-t állítanak szembe nemzetközi statisztikák az amerikai, vagy ázsiai adatokkal. A szociális modell – plusz költségterhet jelentő – bőkezűsége viszont a gazdagabb uniós tagországok statisztikai átlagát rontó következmény.


17

Mindez összességében – még mindig: adatsorok tekintetében – tűnhet negatívnak az Európai Unióra nézve. Napi szinten megélve viszont éppen, hogy vonzóbbá teszi az uniós tagságot és az Unión belüli létet. Nem véletlen, hogy az elmúlt húsz év egyébről sem szólt, minthogy az Uniót övező periféria mindenáron kapukon belülre akart kerülni (és ezt többnyire el is érte), és hogy ugyanez a nyomás továbbra is él a ma még kívül rekedtek körében.

3.1.4. Ahol segít a statisztika Ami egyértelműen kimutatható, hogy az egyes tagországok, önmagukhoz képest minden esetben igenis óriásit fejlődtek EU-tagságuk évei során. És különösen sokatmondó az elmaradottabb európai térségek felemelkedésének az üteme. Emlékezetes, hogy 1973-ban például Írország Európának kifejezetten az elmaradott perifériájához tartozott. Huszonöt év alatt innen jutott el oda, hogy a 2000-es évek közepén mindenki az ír csodától volt hangos, ahol – akkor még – az egy főre jutó GDP az egyik legmagasabb, a gazdasági növekedés a legdinamikusabb volt. (Az ezt követő ír összeomlás egyértelműen nem az EU számlájára, hanem hibás, elnéző, rosszul menedzselt honi gazdasági és pénzügypolitikára, ellenőrzési, előrejelzési mechanizmusok hiányára volt visszavezethető. De ez már egy másik történet.) Valamennyi mutatót, adatot tekintve – GDP, infrastruktúra, életszínvonal, szociális ellátás stb. - hatalmas fejlődésen ment keresztül taggá válása óta Spanyolország és Portugália is, (az előbbi éppen fejlődésének azon következményét „szenvedi” most, hogy kohéziós politikában immár elvesztette a legbőkezűbb támogatási alaphoz való jogosultságát, statisztikailag nem lévén többé rászorult). Igaz, a mai válságban ők is a bajba került országok körét növelik – különösen Portugália -, de náluk is ez főként a helytelen nemzeti gazdaságpolitika következménye. (Legyen bár szó az Európában példátlan méretű spanyol ingatlan-buborék kipukkadásáról, vagy arról a tényről, hogy a portugál kormány évtizedeken át az ingyenes európai támogatást túlnyomórészt „betonba” (ld. útépítés) tömte, és szinte alig költött fenntartható fejlődést szolgáló tényezőkre, mint oktatás stb.). Még mindig a példák sorát folytatva máris érezhető a felemelő hatás a csupán 2004-ben csatlakozott kelet-európai országok némelyikénél. És maga nemében jelentős felemelkedésről beszélhet még az EU – és Európa – mai igazi „beteg embere”, Görögország is. Más kérdés, hogy a sajátos görög körülmények folytán a lehetséges tagsági előnyök itt sok esetben csak sokkal limitáltabban érvényesülhettek, és azok is többnyire torzult formában, amint arra a 2008-as válság kirobbanása után fény is derült. Adatszerűen is kimutatható tehát, hogy az EU-körön belülre kerülés a gazdasági serkentő hatás és a felzárkóztatási források következtében, összességében prosperitást és gazdasági, társadalmi felemelkedést eredményez. Csak persze mindez – miként (hogy visszatérjünk e komponenshez is) a fél évszázad alatt megteremtett relatív belső jólét és szociális biztonság is - visszatérően lenyomja az uniós aggregált adatokat a világgazdasági versenytársakhoz képest. Emellett adott esetben általában is versenyképesség-rontó lehet az új világpiaci környezetben.


18

Ezért is nyilvánvaló, hogy ha az EU elmaradása a világgazdaság többi szereplőjétől tartós – netán növekvő mértékű – marad, akkor az említett modellek már középtávon sem lesznek fenntarthatóak (akár a régiók felemeléséről, akár a társadalmi jólét finanszírozásáról légyen is szó). De ez már egy másik történet, és mellesleg még ez a probléma is a huszonhetek (leendő huszonnyolcak) közös fellépésével vélhetően eredményesebben kezelhető, mint ha ugyanezen huszonhetek huszonhét féle megoldást keresnének, ki-ki a maga szükségszerűen csak limitált eszközeivel – egy mind jobban globalizált világpiaci környezetben.

3.2 A „béke-cél” gazdasági, társadalmi alapja Ahol számszerűen is kimutatható a gazdasági integráció előrehaladása, az a tagországok közötti gazdasági összefonódás. Ami távolról sem öncél: a fentebb említett közvetett hatások is mutatják a hozadékát (még ha az nem kis rész elmaradottabb régiók felemelését is jelenti, nem pedig világbajnokok látványos sikerszériáját), emellett azonban nem szabad szem elől téveszteni a „legfőbb oknak” megjelölt „béke-cél” primátusát és szükségleteit. Ha a MonetSchuman képletben a „béke-célt” hosszú távon – és egy olyan széttöredezett, soknemzetiségű kontinensen, mint Európa – az összefonódás és kölcsönös függőség tudja a legjobban szolgálni, akkor ennek legbiztosabb tartópillére a gazdasági érdekek minél masszívabb egymásba fonódása lehet. E tekintetben pedig bíztató az ábra. Emlékezetes, hogy amikor Jacques Delors 1984-ben átvette az Európai Bizottság vezetését, az akkori közös piac még mindig a hetvenes évektől általánossá váló „euro-szklerózis” – hanyatlást jelző – válságában vergődött: a munkahelyteremtés csökkent, a tagállamok közötti kereskedelem pedig esetenként alulmúlta a külső harmadik országokkal folytatott áruforgalmat. Wilfried Martens, aki 1981-1992 között Belgium miniszterelnöke volt, emlékirataiban utóbb éppen a Delors által szorgalmazott újabb integrációs fokozat, a piacok teljes egybenyitását elhozó egységes piac – és az ehhez utat nyitó Egységes Okmány (European Single Act) – elfogadását és végrehajtását jelölte meg fordulópontként. (Martens, 2008) Ma már tudni való, hogy az egységes piac 1993-as hatályossá válása csupán az első fontos lökést jelentette a pontosan másfél évtizedig tartó, felfelé ívelő szakaszhoz, amire utóbb rengeteg további integrációs lépés is épült. Beleértve magának az eurónak a bevezetését, közvetett hatásában a Schengen-egyezményt, vagy a – jóllehet, felvizezettsége miatt sokak által bírált – 2006-ban elfogadott és 2010-ben életbe lépett szolgáltatási irányelvet. Mindezeknek együttesen is köszönhető, hogy a mai statisztikák már távolról sem a Delorselőtti idők széthúzó tendenciájára utalnak, éppen ellenkezőleg. Kereskedelemben mind az export, mind pedig az import vonatkozásában az egységes piacon belüli forgalom messze meghaladja a harmadik országokkal folytatott kereskedelmet. Exportnál a tagországokba irányuló export EU-átlaga az összexport 65,3 százaléka, méghozzá


19

úgy, hogy egyetlen országok – a 41,8 százalékos Máltát – kivéve az összes többi EU-tagnál az átlag 50 százalékot meghaladó, beleértve az amúgy az utolsó előtti helyre szorult NagyBritanniát is (esetében a mutató 53,9 százalék). A tagállamok több mint felénél kétharmados, tizenegy országnál 70 százalékot is meghaladó ez az arány (2. ábra). Importnál 62 százalékos az egységes piacon belüli kereskedelem aránya az összimporthoz képest, itt tizenhét országban kétharmadot meghaladó a mutató, és az import esetében is csak egyetlen tagország (Hollandia) csúszott 50 százalék alá, (esetében azonban messze torzító hatású a legnagyobb európai kikötő, Rotterdam forgalmának – különösen ami az olajbehozatalt illeti – szerepe) (4. ábra). Hasonló a helyzet a szolgáltatások piacán, pedig - mint említettük - ott az egybenyitás még messze nem tökéletes. Így is, a tagországok szolgáltatási importjánál 58,4, exportjánál 56,1 százalékos az egységes piacon belüli forgalom, (az utóbbi a tagok több mint felénél szintén kétharmados). A szolgáltatások importját tekintve minden országban már ma is 50 százalékot meghaladó a tagországok közötti forgalom, míg exportnál négy országban egyelőre az össz szolgáltatási export 50 százalékot meghaladó az Unión kívüli reláció. (Közülük viszont például Nagy-Britannia esetében a City pénzügyi szolgáltatási ”iparága” jelent nem csekély torzító tényezőt.) (6. és 7. ábra)

3.2.1 Társadalmi hozadékok Ha az eredet-cél megvalósulási magvának az összefonódást, illetve az egymás relációjában zajló folyamatok növekvő arányát tekintjük, akkor ennek illusztrálására persze számtalan további tényező és ezeket ábrázoló mutató létezhet (mint például a közlekedési hálózatok nagyságrendekkel bővülő összekapcsolódása, fejlődése, az egységesülő távközlési belső piac fejlődése, vagy újabban az energiahálózatok tudatos összekapcsolásának programja – ld 8-13. ábrákat). Mindezek közül most egy nem gazdaságit, és egy jogalkotásit emelnénk még ki. ”Nem gazdasági” a közösségi oktatási-képzési programokban való részvétel növekvő aránya. Azért érezzük ezt különösen fontosnak megemlíteni, mert hiszen legendásan közismert, hogy amikor Charles De Gaulle és Konrad Adenauer komolyan hozzáfogott a német-francia viszony ténylegesen is új alapokra helyezéséhez, egyik első intézkedésük volt, hogy diákok tízezreit kezdték el egymás országaiba küldeni. Mint utóbb beigazolódott, valóban ez vált a német-francia történelmi megbékélés talán legfontosabb zálogává. Az Európai Unió Erasmusprogramja pontosan ugyanezt teszi, csupán uniós méretekben. És bár európai léptékkel mérve az abszolút számok ma még tekinthetőek szerényeknek is, de a tendencia mindenképpen sokatmondó: 20 év alatt a más tagországban legalább fél évet tanuló egyetemi hallgatók aránya megötszöröződött, s ma már közelít a negyedmillióhoz (14. ábra). Mindeközben tanulmányok sora mutatta ki, hogy például az Erasmus-programban részt vett diákok köréből kikerülő fiatal munkakezdők elhelyezkedési és érvényesülési esélyei rendre jobbak az átlagnál. Nem véletlen, hogy bizottsági törekvés évi egymillióra felvinni az Erasmushallgatók arányát, sőt olyan programszerűen is megfogalmazott szándék is akadt – a 2009-es


20

francia EU-elnökség egyik ”perspektivikus” célja volt ennek elősegítése -, hogy idővel váljon valamennyi európai uniós felsőoktatásban résztvevő fiatal számára ”alanyi joggá”, hogy legalább fél évet más tagországban tanulhatnak. (További lépés lehet mindennek kiterjesztése a szakképzésre is.) A folyamat és a tendencia tehát egyértelmű, nem kevésbé az eddigi eredmények egyöntetűen kedvező visszhangja. Törvénykezés vonatkozásában utalnánk arra, hogy a tagállamok által közösen végzett jogalkotás eredményeként ma már mintegy százezer oldalra tehető az élet mind több területét lefedő közösségi joganyag, ami természetesen elsöprő többségben a tagországok törvényeibe átültetve nyeri el tényleges funkcióját. És ez az átültetés valóban megtörténik! Az Európai Bizottság minden évben közzéteszi jelentését, hogy mely tagországban mekkora a jogharmonizációs elmaradás, (hivatalos nevén: transzpozíciós deficit). Függelékünkben a 17. ábrán látható, hogy uniós szinten az átlagos transzpozíciós deficit 2007-2011 között soha nem haladta meg az 1,2 százalékpontot, de akadt (2009-ben), amikor 1 pont alá csökkent. Tagországi bontásból az is kiderül, hogy tavaly például még a legnotóriusabb elmaradóknál is 2,5 százalékpont alatt maradt a mutató, a többség 1,5, a tagok harmada 1 százalék alatt volt. Mindez egy újabb területen – a jogszabályi keretek oldaláról – demonstrál igen erőteljes kötőelemet az „eredet-célnak” tekintett szorosabb integráció megvalósulásában (18. ábra).

3.3 Összegzésként Az eredet-ok(ok) különböző vetületeit és tényezőt vizsgálva végül is visszatérően oda érkezünk, hogy a legalapvetőbb „eredet-ok”, önmagában és következményeiben napjainkban is ugyanúgy hat, és érvényes érv az EU megőrzése és az uniós tagság mellett, mint ennek megjelenése az egyes részterületeken. Más kérdés, hogy mindez láthatóan nem (f)elismert az elsődlegesen nemzeti/nacionalista alapállásból (és onnan is szűklátókörűen, rövidtávon) érvelő politikai mozgalmak számára. Miként csak kevéssé evidens a sok esetben a mindezen körülményekről eleve felszínesen tájékoztatott közvélemény esetében is (a kommunikációról a továbbiakban még lesz szó).


21

4. És akkor: válság, avagy: belépnek a módosító körülmények Ha az eredet-célok időtállósága bizonyítottnak tekinthető is, kitűzésük idejéhez képest azonban az EU (hajdani közös piac) létének és működésének körülményei mára sok tekintetben megváltoztak. Mindez sok szempontból új kontextusba helyezte az eredetileg magától értetődőnek tekintett értékeket, hozadékokat, összességében az Unió és az uniós tagság értelmét. Tegyük hozzá, különösen a 2000-es évek elejéig ezek a változások nem feltétlen negatív éllel vetették fel a környezet módosulását, de mindenképpen új körülményt teremtettek. (Jellemzően a berlini fal leomlásával az (Unió) bővítési és az (integráció) mélyítési tendenciák felgyorsulásáról van szó, aminek tempója és kiterjedése idővel növekvő zavarokat idéztek elő a közvélemény EU-képében, az utóbbiak reakciói viszont fokozatosan visszahatottak ez előbbiek alakulására is). A jelenleg is tartó válság 2008-as kirobbanása óta aztán megsokszorozódtak azok a tényezők, amelyek sokakban immár egyértelmű kétségeket támasztottak az EU jelenbeli hasznát, valamint lehetséges jövőjét illetően. A 2007-ig tartó, több hullámú bővítés (előre láthatóan 2013-ban esedékes az újabb fokozat, Horvátország várható belépésével), és a mindezt kísérő, mintegy húsz éves („Maastrichttól Lisszabonig” terjedő…) permanens belső reformfolyamat részleteivel itt most nem tudunk foglalkozni, (vagy csak némely kiemelt vonatkozásával a későbbiekben). E kérdések érdemi tárgyalása szétfeszítené jelen tanulmányunk kereteit, emellett vizsgálatuknak igazából már ma is külön irodalma van. Tárgyunk szempontjából a 2008 előtti időszakról elegendőnek tűnik annak megállapítása, hogy az addigi tagországokban egyetlen generáció életszakaszára esett négy olyan történelmi léptékű változás, amelyek feldolgozása, hozadékuk belátása, eredményeik ülepítése láthatóan sokkal több időt (és mindenképpen sokkal jobb kommunikációt) igényelne. Ezek: -

-

a kontinentális tagországok közötti határellenőrzés megszüntetése, az erre késznek és képesnek mutatkozó tagországokban a közös pénz megteremtése (évszázados nemzeti valuták feladása!), a külvilággal folytatott érintkezésben a közös külpolitika (jóllehet óvatos formájú, behatárolt, és sok esetben súlyos ellentmondásokkal is terhelt) intézményesítése, közös képviselővel való megszemélyesítése, mindeközben az uniós taglétszám több mint megduplázása (köztük közel tucatnyi olyan országgal, amelyekről ugyanezen generáció korábban zömében negatívumokat, riasztó információkat hallott).


22

Mindez együtt, közel azonos idő alatt, nehezen megemészthető fejlemény volt. A „biztosítékok” esetenkénti „kisülése” (mint az euróról tartott sikertelen dán és svéd népszavazás, vagy az alkotmányos szerződés tömeges hollandiai és franciaországi elutasítása) már ennek megnyilvánulásai voltak. Minderről még részben lesz szó, de már most is utalni kellett rájuk, mert megkerülhetetlen következményekkel jártak az EU-ról alkotott általános kép módosulásában, csak úgy, mint az egyes EU-folyamatok mozgásterének korlátozásában is. Az Unióval szemben tanúsított hozzáállás mindenesetre ebben az időszakban inkább volt ambivalens, és csak kisebb részben elutasító. Az Eurobarometer éves közvélemény-kutatásai rendre uniós átlagban is 50 százalékot meghaladó egyetértő véleményt hoztak azon kérdésre, vajon „jó dolog-e az EU”? De két jellemző tendencia már ekkor (2008 előtt is) felütötte a fejét. Az egyik, hogy az emberek láthatóan növekvő számban elkezdtek kérdezni – és kétkedni (az integrációs projekt kezd kicsúszni a politikai elit kezéből…). A másik, hogy eközben számos integrációs intézkedést voltaképpen pozitív fejleményként éltek meg, ám többnyire nem annyira az EU-kép javára írandó újításként, mint inkább nagyon hamar a mindennapok természetes részeként kezdtek rájuk tekinteni, (mint amilyen a határellenőrzések említett felszámolása, vagy például az oktatási csereprogramok ugrásszerű bővülése). Azaz, az integráció ugyan mélyült, de ez vagy mind jobban irritált egyre több embert, vagy hozadékait adottságnak tekintették, nem vívmánynak.

4.1. Elbizonytalanító jelenségek 2008 után Jóllehet, az akkori döntéshozók arra számítottak, hogy az új integrációs fokozatok hatályba helyezése 8-10 éven belül hozza majd meg a gyümölcsét (napi életet könnyítő hozadékuk akkorra válik tömegesen felismertté és elfogadottá, erősítve egyúttal az általános integrációs alapokat és a közösség belső kohézióját), a valóságban azonban mindez másként történt. A két legfontosabbnak tekintett integrációs vívmány, az euró és a Schengen-rezsim éppen, hogy ekkorra kezdték felszínre hozni a bennük rejlő potenciális problémákat, a közvéleményt zavaró következményeket, a működési zavarokat, euró esetében a durva rendszerhibákat, hiányosságokat is. Valószínűsíthető, hogy erre, önmagukban állva is minden bizonnyal előbbutóbb sor került volna, ám további külső körülményekkel való egybeesés – Schengen esetében az „arab tavasz” és vele az észak-afrikai menekült-áradat, eurónál a pénzügyi-gazdasági válság kirobbanása – egyfajta gyújtószikraként belobbantott addig csak lappangva létezett problémákat. Ráadásul, ahogy az egymásra épülő integrációs lépések egymást erősítőek tudnak lenni, úgy ezúttal a problémás körülmények egymást érő halmaza egyfajta negatív spirált indított el, rövid idő alatt eljutva az EU (adott formában és adott körülmények között való) értelmének, hasznának esetenkénti megkérdőjelezéséig. „A csatlakozási tárgyalások idején, előtte, alatta


23

létezett egy általános közmegegyezés arról, hogy mi a progresszió iránya, miben áll a meglévő struktúrák célszerűsége. 2008 óta azonban megtört a konszenzus a tekintetben, hogy mi a teendő” – jegyezte meg erről egy neve mellőzését kérő veterán résztvevője az uniós integrációs folyamatoknak. Ahhoz, hogy világosa(bba)n lássuk, voltaképpen hol is merültek fel tényleges hiányosságok az EU építményében, nem megkerülhető, hogy a 2008 óta tartó válság legfontosabb tényezőit kritikus vizsgálat alá vegyük. Részletekbe menő válságelemzésről természetesen nem lehet szó, (ennek is ma már saját irodalma van, tanulmányunk mellékletében utalunk közülük néhányra), de a csomópontok megragadása és következményeik lehetséges mérlegelése mindenképpen szükséges. Ami elöljáróban máris megállapítható, hogy a válság – és ilyenkor a továbbiakban elsődlegesen az euróválságra gondolunk, lévén, hogy a Schengen-probléma egyelőre inkább lett légkört rontó, (de amúgy kontrollált) körülmény, mint átfogó hatású válságtényező, bár még erre is sor kerülhet -, tehát mindez minimum a következő pontokon idézett elő kritikus repedéseket az EU és az EU-tagság megítélésében. -

Működőképesség és hatékonyság (hasznosság megkérdőjelezése). Sokak számára az uniós döntéshozásnak az EU, és az EU-intézmények komplexitásából adódó lassúsága belebukott a hatékony válságkezelésbe (mások vitatják ezt, ld. Peter Ludlow, 2011). Az események alakulásában az EU úgymond legjobb esetben is csak követő tudott (és tud mindmáig) lenni, de az is csak elfogadhatatlan késésekkel, ráadásul a késés miatt viszont sokszor tévedésekkel is. Erre mondják azt többen is, hogy az események bebizonyították: az EU „nem működhet úgy, ahogy eddig”.

-

Európai modell fenntarthatósága (politikai prioritás megkérdőjelezése). A válságban hozott döntéseket nem kis részt behatárolta/ja a szavazói bázis ragaszkodása az évtizedek alatt kihordott „európai modell” meghatározó jegyeihez. A radikálisan változó világpiaci környezetben viszont az uniós versenyképesség a mai formájában nyilvánvalóan képtelen biztosítani ennek fenntarthatóságát. Közgazdasági és politikai kényszerpályák találkozásáról van szó, amelyben a politika többnyire hajlik arra, hogy az általa elsődlegesen érzékelt politikai kényszerhez (választói nyomás) igazodjon, végső kihatásaiban néhol ésszerűtlen döntéseket is kényszerítve az unióra. Az észrevétel nem alaptalan, az viszont már problematikus, hogy mindezt automatikusan az EU-integrációra vetíti rá, holott – volt már szó róla korábban – e vonatkozásban az EU inkább csak a nemzetállami politikák összessége, mint önálló lábon álló uniós politika.

-

A kiútnak felkínált forgatókönyvek – intézményi oldalról (intézményi keret megkérdőjelezése). Az európai gazdasági kormányzás megcélzása alapkérdéseket vet fel az ily módon átalakuló integrációs struktúrát illetően. A közösségi hatáskörök erősítése a zömében nemzetállami gazdaságpolitikai folyamatok figyelemmel kísérésében, kiértékelésében, adott módosítások kikényszerítésben, valamint általában


24

is a közelítés egy fiskális uniós modellhez, és az immár Európai Tanács-szintű tervezés tárgyává is vált „valós” politikai unióhoz – mindezek gyökeresen új helyzetet teremtenek. A politikai felelősség többek által firtatott problémája a demokrácia lényegéig hatoló dilemmát jeleznek (ld. még alább). A szuverenitás további beáldozása pedig egyes vélemények szerint a nemzeti függetlenség szűkülésében haladhat túl a még elfogadható szinten (erről is még bővebben később). Főként az elmúlt húsz évben csatlakozott új tagok körében vált ki mindez eseti kétkedést, utalással arra, hogy a taggá válás idején „nem erről volt szó”. -

Tartás a nagy tagállami (elsősorban német) diktátumoktól. A viták tárgyát alkotó megoldási forgatókönyvekkel szemben további jellemző fenntartás, hogy azokból sokan „Európa germanizálását” – avagy az EU-köntösbe öltöztetett német diktátumok felerősödését - olvassák ki, amit módszerében és irányában magukra nézve egyaránt idegennek, vagy legalábbis kényelmetlen jövőbeli viseletnek éreznek, és sok esetben azok helyességéről sincsenek meggyőződve.

-

Az „eredet-ok” érvényessége. Nem ritka, hogy egyes véleményalkotók tovább mennek, és a fentiek fényében megkérdőjelezik magának az „eredet-oknak” az érvényességét is. Eszerint a hajdani kétpólusú világban lehetett létjogosultsága a szuverenitás-megosztásnak, az összezárásnak és a stratégia jelentőségű ügyek közös kezelésének. „Volt egy súlyos külső kihívás, egy viszonyítási pont, amihez képest a lényegi kérdéseket közösen pozícionálni kellett” – fogalmazott ennek kapcsán egy tagállami politikus, aki szerint a mai egypólusú világban viszont (számára) „távolról sem bizonyított, hogy továbbra is mindenre közösen kellene pozícionálni”. Valójában e vélemény képviselői nem szükségszerűen – direktben – cáfolják a kiinduló „eredetokot” (u.i. a békemegőrzés képességet), hanem egyszerűen ignorálják azt, és közvetlenül a minderre épült szuverenitás-megosztást (illetve megjelenési formáit, működési rendjét) tartják ma már funkcióját vesztettnek. Amivel láthatóan figyelmen kívül hagyják, hogy mindez szolgál is valamit, nem csak önmagáért van.

-

Prosperitás és gazdasági racionalitás. Pusztán az érdekesség kedvéért említjük végül, hogy akadnak olyan – piacpárti, liberális – iskolák, amelyek számára az unióvá serdült hajdani közös piac fenntartását a gazdasági racionalitás sem támasztja alá többé. E nézet szerint a világpiacon végbemenő általános kereskedelmi liberalizáció globális szinten fel tudja kínálni mindazokat a kereskedelmi, gazdasági előnyöket, amelyek eredetileg csak a közös piacon belül léteztek. Ha viszont ez így van, akkor fölösleges ráfordítás az időközben terebélyesre nőtt európai uniós struktúrák finanszírozása – érvelnek ezen iskola hívei (Tupy, 2012). A megközelítés jól látható gyengéje – jellemzően amerikai véleményről van szó -, hogy túlsúlyosan kereskedelempolitikai szempontból mérlegeli csak az EU létének költségeit és hozadékait.

Mondanunk sem kell, hogy ritkán állnak e vélemények magukban, sokkal inkább jellemző, hogy egymásról is tudva, egymással kölcsönhatásban léteznek, egymást erősítve érvelnek. És mivel sok elemükben számos részigazság is van – minimum a probléma, vagy adott dilemma


25

beazonosításával -, ezért fontos, hogy a továbbiakban szemügyre vegyük az értékítéleteik kiindulópontjául szolgáló legfontosabb közelmúltbeli tényezőket, fejleményeket.

4.2 Az euróválság természetrajza És akkor pár gondolat magáról a válságról, ami – közvetlen hatásában, és áttételeken keresztül – a tanulmányunk bevezetőjében említett módon az EU/EK történetének legmarkánsabb elbizonytalanodását eredményezte. Darvas Zsolt, a Breugel Intézet vezető elemzője tíz okban foglalta össze az euróválság kialakulásának hátterét. Mi most ennél is tovább megyünk – nem megkérdőjelezve a Darvas-féle „tízet”, sőt, hanem az optika tágításával kiegészítve azokat -, és mindenekelőtt emlékeztetünk arra, hogy a mai általános rossz közérzetet, napjaink már-már kezelhetetlennek tűnő problémahalmazát számos, sok esetben (eredetileg) egymástól teljesen függetlenül létező ok egybeesése idézte elő. Különböző okok, amelyek azonban mára mintegy összecsúsztak, és alig kibogózhatóan, egymást erőstíve hatnak, (és esetenként rombolnak). Nevezetesen: -

-

-

a pénzügyi-gazdasági válság és ennek következményei (közmegegyezés szerint 2008, a Lehman-Brothers bedőlésének évét tekintve kezdő dátumnak, jóllehet, az már a maga nemébe következménye volt a megelőző több mint egy éves mélyrepülésének – igaz, akkor még csak az amerikai piacon) a görög költségvetés ellehetetlenülése (2009-2010) az euróban rejlő rendszerhibák felszínre kerülése (2010-2011) a pénzpiaci szabályozásban rejlő rendszerhibák káros következményei (főként 20082009-ig, de nem tűntek el teljesen az után sem, felszámolásuk viszont elkezdődött), a tagországok többségénél fennálló veszélyes egymásra utaltság a kormányok és nagybankok között (2012-ig, a bankunió programszerű felvetéséig helyenként konstans adottság), az euró-zónán belüli versenyképességbeli különbségek manifesztálódása (2009 óta egyre erőteljesebb) az „olasz-spanyol fenyegetés” állandósulása (kezdeti jeleiben már korában is, 2011-től folyamatos) a politikai, intézményi háttér elégtelenségének (f)elismerése (nyitás a politikai unió felé – 2012), az EU-val, az euróval szembeni bizalmi válság elmélyülése (nemzetállami szinteken, fokozatos átnövés politikai válságba – 2010 óta folyamatosan erősödő).

Bizonyos időbeli sorrendiség természetesen tetten érhető a különböző tényezők között, de több esetben is nyilvánvaló, hogy voltaképpen egymástól függetlenül is jelentkez(het)tek volna. A pénzügyi (banki), majd gazdasági válság például akkor is tarolt volna, ha nincs euró, vagy ha az az eddigiektől eltérően szilárd és egészséges alapokon nyugszik. (Más kérdés, hogy az euró megléte viszont utóbb két szempontból is helyzetet súlyosbító tényező lett a


26

válság körülményei közepette. Egyfelől, hirtelen a ténylegesnél is súlyosabb hibaként ütött vissza, hogy az euró közös homlokzata mögé bújva a közös nívótól messze eltérő tagországok is hosszú időn át könnyen vehettek fel olcsó hiteleket, amivel kezelhetetlen mértékben eladósodtak. Másfelől, az euró fokozatosan felismert rendszerhibái egyes érintett országok számára az egyszerű válságmenedzselést is nehezebbé tették. Részint, mert nem élhettek monetáris eszközökkel, részint, mert „kettős terheltségük” okán – el is adósodottak, és euróországok is - a piac is jobban „rájuk szállt”.) A válság azon adottsága is az eurótól független volt, hogy a legsúlyosabb következményre (a banki hitelek befagyására) válaszul nagy volumenű kormányzati, hatósági pénzek megmozgatására és a rendszerbe pumpálására volt szükség, ami viszont értelemszerűen borítékolta a legtöbb kormány – valamilyen időtávra szóló és esetenként igen tetemes – eladósodását, illetve a költségvetési hiányok megugrását. Közülük a gyengébb gazdasági alapokon álló(k) ezek után akkor is könnyen bajba kerülhettek volna, ha az euróval, mint közös valutával minden rendben, (vagy ha nem euró-tagokról van szó, miként az történt magyarokkal, lettekkel, románokkal, stb). Másfelől persze – megint - itt is érvényes az is, hogy eurótagként viszont a közös valuta rendszerhibái – és a piac ezeket felismerő, szankcionáló értékítélete – több ország esetében az eladósodottság állapotát még nehezebbé tették. A válság annyiból tekinthető mégis gyújtószikrának a lappangó (eurós) problémák belobbantásához, hogy bekövetkezte viszont igen rövid időn belül felszínre hozta az euróoldalon meglévő rejtett gondokat. (Addig az euró is, az euróban résztvevő tagországok is közel évtizedes, szabályos „kegyelmi időt” éltek meg. Olyan nyugalmi – és bizalmi – állapotot, amiben volt, hogy a görög papírok hozama alig fél százalékkal tért csak el a németétől, és amiben a görög államkötvények visszafizetésére kötött biztosítási ügylet (CDS) már 4 ponton megköthető volt. Csupán összehasonlításként: amikor beszüntették a görög papírok piaci forgalmát, a CDS 4800 pont felett állt…). Most viszont színt kellett vallani. A bankközi hitelbefagyás semlegesítésére hivatott hatósági gazdaságélénkítés zömében kormányzati hitelfelvételen alapult, amit azonban törleszteni is kellett. És abban, hogy erre ki, hogyan képes, már megmutatkozott a mögöttes (nemzet)gazdasági alapok szilárdsága, kiegyensúlyozottsága, versenyképessége. Magától értetődő, hogy elsőként ott roppant meg a rendszer, ahol nemhogy a versenyképesség hiányzott, de az addigi makrogazdasági mutatók is kozmetikázottak, a valóságot többszörösen felkerekítők voltak: Athénban. 4.2.1 A görög lakmuszpapír Nincs térünk arra ki, hogy a görög válság jellemzőit, évtizedekre visszanyúló előtörténetét, okainak szerteágazó sokaságát számba vegyük. (Bizonyos eseménytörténetet és előzményt összefoglaltunk az 1-es mellékletben.) Annyit állapítunk csupán meg, hogy itt ismét egy – részben – véletlen találkozásról van szó. Mert hiszen értelemszerűen sem a pénzügyi buborék kipukkanása és a Lehman Brother csődje, sem pedig az euró létrehozásának tökéletlensége


27

nem függött össze azzal, hogy miként alakult a görögök előtörténete az Európai Unióban. De mivel az olyan volt, amilyen, a sajátos előzményekből kirobbant görög válság hirtelen lakmuszpapírrá lépett elő immár az euró válságkezelési képességének a megméretésében. Aligha kétséges, hogy az ingatlan- és pénzügyi buborékoktól súlyosan fertőzött ír, vagy a súlyos versenyképességi problémákkal küzdő portugál, netán a szintén ingatlan-spirálba került és ráadásul súlyos kormányzat-banki szektor összefonódással is terhelt spanyol gazdaság a görög-válság nélkül is igen valószínűen hamarosan a piac célkeresztjébe került volna. De az is bizonyos, hogy a görög összeomlás – és különösen annak bebizonyosodása, hogy egy ilyen helyzet kialakulására nincs felkészülve az euró-zóna – a maga válsággerjesztő hatásával az indokoltnál hamarább, és erőteljesebb formában exponálta a két országot. És hozott egyúttal – mindmáig - vészhelyzetbe másokat is. Egy euró-zóna tag (majdnem) államcsődje (2010-ben a görögök kapcsán még erről beszéltek) tehát bekövetkezett. És hirtelen kiderült, hogy az euró nemhogy nincs felkészülve ilyen helyzetek kezelésére, de a létrehozó szerződés voltaképpen még tiltja is a netán (mégis) bajba jutott országok pénzügyi megsegítését. 2010 elején még sem elérhető pénzügyi forrás, sem jogi alap, sem bármilyen segítséget lebonyolítani képes csatorna, mozgásforma nem létezett. Ezért állt össze az első görög hitelcsomag az emlékezetesen nehézkes kétoldalú kölcsönök koordinált amalgámjaként. Emellett azonban a kialakult helyzet előzményeinek, körülményeinek folyamatos vitatásakor kiderült még sok más hiányosság. Szembe kellett nézni például azzal, hogy a mágikus 3 százalékos költségvetési hiány betartatásán túl nem volt érdemi makrogazdasági megfigyelő, monitorozó és riasztó mechanizmus, (például ami a versenyképesség alakulását, vagy megalapozatlan költségvetési politikák folytatását illeti), hogy aztán a mindezek nyomán netán születő javaslatok végrehajtásának a kikényszerítéséről ne is beszéljünk. Itt érkezünk el az euró létrejöttének az abszurditásaihoz, aminek kapcsán joggal fogalmazott úgy Peter Ludlow, hogy (az eurót megteremtő) „Maastrichti Szerződés gyengesége nem abban áll, amit tartalmaz, hanem abban, ami kimaradt belőle” (Ludlow, 2011). Miként említett „tíz pontjában” Darvas Zsolt is - meg még sokan mások (így maga Ludlow is) – megállapítják: hosszabb távon az euró eleve komoly veszélynek volt kitéve azáltal, hogy létét „egy független központi bank, és egy decentralizált gazdasági és fiskális rendszer kellett, hogy megalapozza” (Ludlow, i.m.) egyfelől, miközben teljességgel hiányzott válság (tagországi államcsőd) esetére bármilyen mentőalap, vagy mechanizmus, másfelől. Mindennek a felszínen kommunikált oka azt volt, hogy vélelmezték: az euróban résztvevő országok gazdaságainak – bekerülési kritériumok által úgymond amúgy is szavatolt – felkészülési azonossága, valamint az érintett kormányok együttes politikai akarata mindenkor képes lesz majd szavatolni kritikus helyzetek elkerülését. A probléma csak az, hogy kezdettől fogva már ezt az önmaguk megnyugtatására fabrikálta alapvetést is azonnal megsértették azzal, hogy olyan országokat is bevettek az euróba – voltaképpen valamennyi déli tagállamot említeni kellene, de görögöket és portugálokat mindenképpen -, amelyekről tudható volt, hogy


28

gazdasági felkészültségük és versenyképességük bizonyosan messze elmarad az eurót alkotó magországok bármelyikétől. Emellett – és igazából – azonban létezett egy ennél sokkal közvetlenebb ok is az említett euró-alkotó hiányosságok 1991-es eltűrésére. Nevezetesen, hogy „az alternatíva a költségvetési unió és a szövetségi büdzsé megteremtése lett volna, ami nyilvánvaló módon kívül esett a lehetőségek határain” (Ludlow, i.m.) Hasonló volt a helyzet a válságkezelő mechanizmusok hiányával is: egy válságmentő (európai monetáris) alap létrehozása ugyan már akkor felmerült, de Kohl számára (különösen az akkor még félig sem megemésztett német-újraegyesítési kiadások terheivel a háttérben) elképzelhetetlen volt egy ilyen bevállalása. Azaz, mindkét esetben a politika visszahőkölt attól, hogy meglépje azt, amit a gazdasági racionalitás diktált volna: mert éppen politikai alapon felvállalhatatlannak, választói bázisuk felé eladhatatlannak érezték. Vállalták tehát a félig kész megoldást, és láthatóan bíztak abban, hogy a hiányzó elemeket majd a maga idején a szükség nyomására az akkori válságkezelés – különösen, ha az euró addigra már bejáratódott, és lebontása nagyobb költséggel járna, mint tökéletesítése – megalkotja. És valóban: ez (az integrációs felzárkóztatás, vagy legalábbis ennek kísérlete) zajlik jelenleg. (Ismét Ludlowt idézve: minden ellenkező sajtóvélekedés dacára, „Merkel számára az elmúlt 20 hónapban nem az jelentette a fő kihívást, hogy ’felnőjön Kohl víziójához’, hanem hogy kijavítsa az ő és a hajdani kollégái hibáit..” (i.m.) ) Mindehhez társultak tehát azok a további, bevezetőben említett, szintén eurótól voltaképpen független „rendszerhibák”, mint a kormányok és a bankok „halálos kapcsolata” (Darvas Zsolt), amelyben kormány támogat felvett hitelből bajba jutott bankot, és ugyanezen bank vásárol az eladósodása miatt egyre nehezebben értékesíthető állampapírokat ugyanezen kormánytól, és a halálos spirál egyre gyorsul. Végül említessék meg, hogy az elhúzódó válság nyomán mára még egy fontos dolog kiderült: az, hogy igazából már az egységes piacon sem, de közös pénzt használva pedig végkép nem lehet kizárólagosan nemzeti prioritásokat követő, önálló (nemzeti) gazdaságpolitikát folytatni. Még egy kis tagállamban sem. Összenőtt mindenki mindenkivel, és immár egymás bőrére is játszik mindenki. Görögország esetét kezdetben sokan azért sem vették komolyan, mert hiszen az EU GDP-jének alig 2 százalékát kitevő uniós tagról volt csak szó. Csakhogy ez a csekély súlyú ország az eurónak is tagja, és amíg a piac ellene spekulál, az eurót is célozza. (Ugyanilyen alapon, ezt mintegy megfordítva és (akkor még) a helyzet előnyeit élvezve tudott Athén a válságot megelőző „kegyelmi időszakban” Németországétól alig eltérő feltételekkel jó ideig korlátlanul hitelt felvenni a piacon. Mert akkor még nem, mint Görögországot, hanem mint eurót nézték. Más kérdés, hogy a történtek után ma már az eurót is másként nézik.) Arról nem is beszélve, hogy ugyanezen a piacon nagyon hamar azt is „beárazták”, hogy „ki lesz a következő”, mintegy eleve megalapozva a ragály átterjedését az ily módon kiválasztott (és ezzel automatikusan nyomás alá is helyezett) további tagország(ok)ra.


29

Eljutva oda, hogy napjainkban szép számmal akadnak piaci szereplők, akik ma már nem egyegy ország, de az egész euró bedőlésére (felbomlásra) fogadnak, és akiket három év egymást érő, válságmenedzselő csúcs-találkozóinak határozatai sem tudtak eltéríteni ettől, mert hisznek abban, hogy prognózisuk be fog jönni. Hisznek benne, mert szerintük a rövidtávú intézkedések nem elegendőek, a hosszú távúak pedig túlságosan is messze vannak. Hisznek, mert az eddigi összes képletből szerintük éppen a legfontosabb: a gazdaságélénkítés és versenyképesség javítás hiányzott, miközben az EU világpiaci helyzet igen sok téren folyamatosan romlik (a „fenntarthatatlan modell”…). És hisznek benne, mert úgy hiszik, hogy a 27 (ma-holnap 28) tagú EU a nemzeti érdekek olyan széttöredezett halmaza, ami eztán sem lesz képes időre összehozni megfelelő döntéseket. Viszonylag gyorsan meghosszabbítva azt a vonalat, ami a görög-válságtól indult, ide jutottunk mára.

4.3 Folyamatban lévő intézkedések Ezen a ponton vissza is értünk induló kérdéseinkhez: mennyiben döntés- és cselekvőképes (hasznos, vagy haszontalan?) egy ilyen helyzetben egy mai struktúrájú Európai Unió? A válasz nyilván jelentős mértékben befolyásolhatja a kérdező jövőbeli viszonyát az Unióhoz, és integrációs eredményeihez. A válság menedzselésében részt vevő politikusok, kormányok, és intézmények – mindenekelőtt az ügyben legtöbbet tenni tudó németek kormány, valamint az érintett EUintézmények (Bizottság és EKB) - kezdettől fogva állandó kritikák és támadások céltáblái. E bírálatok visszatérő állítása, hogy a válságra születő európai válaszok úgymond lassúak, koncepciótlanok, elégtelenek. Szóval – rosszak, ami akár az EU-tól való elfordulás felvetését is erősíthetné. Az alábbiakban megkíséreljük megmutatni, szerintünk miért túlzóan felszínes és elhamarkodott így ez a véleményalkotás. Ahhoz, hogy fair képet alkossunk, mindenkor célszerű egy-egy döntéshelyzet valamennyi komponensét figyelembe venni. Ezek a válság kirobbanása óta jellemzően minimum a következők: -

Kinek-kinek kezelnie kell a nemzeti politikák keretében 2008-2009-ben kényszerűen (közpénzekből, vagyok azok terhére) végrehajtott gazdasági tőkeinjekciók adósságterheit, azaz lépéseket kell tenni a költségvetés túlzott tartozásainak és hiányainak a lefaragása érdekében, miközben a piaci versenyképességet is őrizni (javítani?) kell valahogy.


30

-

Olyan döntéseket kell hozni, amelyek figyelembe veszik a pénzpiacok mozgását és várható reakcióit, akár adott ország államkötvényeit, akár (az ebben bent lévők számára) a közös pénz helyzetét tekintjük.

-

Közös gondként magasodik a fizetésképtelenség határára sodródott euró-társak ügyének a kezelése, amihez forrásokat, csatornákat, megvalósítási feltételeket kell találni.

-

Nem tűr halasztást az előre gondolkodás: lépéseket kell tenni a közös pénz működési környezetének (banki, piaci, és makrogazdasági szabályok, felügyeletek, mechanizmusok, intézményi jogosítványok, hatáskörök és kitűzött határértékek) olyan módosítására, amelyek az eddigieknél komolyabb biztosítékokat jelenthetnek hasonló válságok jövőbeli elkerülésére, vagy (bekövetkeztük esetén) a szükséges eszközökkel a kezelésére.

-

Hosszú távú intézkedési és fejlődi irányt és menetrendet kell meghatározni, amiből kiderül, hogy „milyen lesz az euró 10 év múlva”.

-

Számolni kell azzal, hogy mit fogad el a honi közvélemény, miről (és hogyan) győzhető meg a választói bázis.

-

Kinek-kinek számolnia kell továbbá a honi (kormányzati) koalíciós viszonyokból adódó mozgástérrel is.

-

Valamint – távolról sem utolsó sorban - azzal, hogy az adott országban mit ír elő az alkotmány, következésképpen mit engedhet meg, és mit fog tiltani az alkotmánybíróság.

E tényezők szinte mindegyike folyamatosan jelen van az euró politikai vezetése életében, és nem igazán hanyagolható el egyik sem. Kezdetben ugyan látszólag kevesebbet törődtek a „hosszú távval”, de a piac ezért is büntetett. Az első (2010-es, 2011-es) „robosztusnak” vélt mentőcsomagok ugyanis csak néhány napig nyugtatták meg a piaci befektetőket, majd a támadás, a spekuláció hamarosan újra kezdődött. A fogadók számára ugyanis kevés volt azt látni, hogy most néhány hétig euró-oldalon esetleg ki tudnak menteni adott nagyságrendű nemzetgazdaságokat, (ráadásul az is hamar kiderült, hogy a sokat emlegetett tűzerő nagyobb országok esetében eleve elégtelen lehet). Emellett azonban jövőképet is látni akartak: a „kegyelmi időszak” korlátlan bizalma ugyanis nem csak elenyészett, de azt immár a totális bizalmatlanság váltotta fel. A jellemző megközelítés most már az lett, hogy csak akkor tudnak biztosra menni, ha szavatolva látják, hogy az euró és annak működtetése rendelkezik olyan jövőbeli projekttel, ami egészséges és kikezdhetetlen alapokra helyezi a közös valuta létezését. Voltaképpen ez hozta vissza az euró reformjának – Herman van Rompuy jelentésének, majd a „hatos csomag” hatályba helyezését csak pár héttel követő 2011-es „euró plussznak” – a


31

felvetését, hogy aztán a 2011 nyári újabb (ezúttal olasz) megbicsaklás után a dolog még jobban felgyorsuljon. Elvezetve az év végi fiskális paktum programjához, majd még tovább: a 2012 júniusi EU-csúcs bátorító egyetértéséhez abban, hogy Van Rompuy és „elnöktársai” (a Bizottságtól, az EKB-tól és az Eurócsoporttól) decemberre készítsenek részletes, határidőkkel is ellátott ajánlást és menetrendet egy tényleges európai gazdasági unióhoz.

4.3.1 Útiterv (az igazi) Gazdasági és Pénzügyi Unióhoz Az Európai Tanács június 28-án este első ízben vitatta meg azt a - négy uniós intézmény (EiT, EKB, Bizottság és Eurócsoport) vezetője által közösen készített - jelentést, amely kísérletet tesz a leendő teljes körű gazdasági és pénzügyi unió fő építőelemeinek a felvázolására. A Herman van Rompuy, európai tanácsi elnök által előterjesztett dolgozat a projekt megvalósításához szükséges két fő tényezőt próbálta egyensúlyba hozni egymással: a közösség déli tagállamai által kért, egy ponton az adósságmegosztást is feltételező szolidaritást, és aminek Berlin és más partnerek szemében ezt meg kell előznie: a nemzeti pénzügyi, költségvetési és gazdasági szuverenitás fokozott átruházását európai szintre. A „négyek” a jelentésben olyan tényleges gazdasági és pénzügyi uniót vizionálnak tíz éves távlatban, ami négy fő pilléren nyugszik majd. Ezek: -

Egységes pénzügyi keret, európai szintű pénzügyi felügyelettel, valamint betétgarancia-rendszerrel és bankszanálási mechanizmussal (más néven bankunióval);

-

Egységes költségvetési keret, középtávon a közös adósságkibocsátás, hosszabb távon pedig egy kvázi európai kincstár megjelenésével;

-

Integrált gazdaságpolitikai keret a valutaunión belüli nagy különbségek megelőzése gyanánt;

-

És az új felépítménynek demokratikus legitimitást és elszámoltathatóságot biztosító keret (közelítés egy majdani politikai unió felé).

A négy építőkocka a szerzők szerint „koherens és teljes architektúrát kínál majd, aminek a következő évtized során kell a helyére kerülnie. Mind a négy pillér nélkülözhetetlen a gazdasági és pénzügyi unió hosszú távú stabilitásához és prosperitásához, és rengeteg további erőfeszítést igényel még, az uniós szerződések egy ponton történő lehetséges módosítását is ideértve”. A csúcs alatt is voltak felvizezést célzó törekvések – mindenekelőtt finn és holland részről -, és a Van Rompuy a találkozó előtti igazából abban sem lehetett teljesen biztos, hogy a „négy elnököt” hagyják majd tovább dolgozni a dokumentumon. Végül azonban megszületett a felhatalmazás arra, hogy a decemberi csúcs elé terjesszenek véglegesnek szánt


32

forgatókönyvet, amit szakértői körökben az integrációmélyítés felé tett újabb fontos lépésként értékeltek. Ez ugyanis nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy aminek akár csak érdemi megvitatásától is Kohl, Mitterand, Martens, Lubbers és a többiek 1990-ben visszariadtak, azt most, az EU mai vezetői készek úgy napirendre tűzni, hogy abból belátható időn belül operatív döntések is születhessenek.

Bankunió – hamarabb, mint remélték? Mint látszik, Van Rompuyék „négy pillérének” egyike a sajtóban csak „bankunióként” emlegetett intézkedéscsomag lenne. A „bankunió” példája több szempontból is tanulságos. Ha megvalósul, általános vélemények szerint a gazdasági kormányzás területén a szorosabb integráció egyik legmarkánsabb eleme lehet. Ehhez képest, jóllehet, szakmai körökben már jó ideje szó volt róla, hivatalosan és – EU-szinten – formálisan egészen az EU-vezetők május 23-i csúcs-vacsorájáig nem foglalkoztak vele. Hogy ez bekövetkezzen, a napi gyakorlati életben be kellett hogy következzen egy új és riasztó jelenségre: a vidéki spanyol bankhálózat megroggyanására volt szükség. Ami tekinthető a végletekig való tétovázás egy újabb példájának, de éppenséggel akár az EU figyelemreméltó tanuló, valóságra reagáló képességének is. Mint mondtuk, az ötlet szakemberek körében már jóval korábban téma volt. A Bruegel Intézet munkatársai és publikációi ekkor már hónapok óta beszéltek az említett „állam és bank egymásrautaltság” mérhetetlen kockázatáról. Darvas Zsolt májusban, a már idézett budapesti előadásában konkrétan is bankunióról beszélt, és nem ő volt az egyetlen (ld. Jean-Pisani-Ferry május végi cikkét (Jean-Pisani-Ferry, 2012) a Bruegel-ban, meg persze még sok mást, például a Financial Times-ban). A politika azonban csak akkor karolta fel a dolgot, amikor spanyol helyzet robbanással – lakossági bankroham veszélyével – kezdett fenyegetni, és nyilvánvalóvá vált, hogy rövid távon azonnali beavatkozásra, hosszabb távon pedig itt is egy valós rendszerhiba kijavítására van szükség. (Nem hivatalos információk szerint január és március között közel 100 milliárd eurónyi tőkét vontak ki Spanyolországból. Pontosan annyit, amennyit utóbb az eurózóna pénzügyminiszterei elsőre felajánlottak Madridnak a banki válság kezelésére.) A válaszul szóba jöhető lehetséges intézkedéscsomag - amit összefoglaló néven tehát „bankunióként” kezdtek attól kezdve emlegetni - azonban csupán azután került be igazán a köztudatba, hogy a május 23-i vacsorán Francois Hollande, a frissen hivatalba lépett francia államfő és Mario Monti olasz miniszterelnök a létrehozását szorgalmazta. Ezt követően rögzült végképp a helye az egy hónap később asztalra kerülő Van Rompuy-féle „négy elnök”-papírban is. Néhány nappal a májusi csúcs után Barroso már azt is részletesen felvázolta az EP plenárisán mondott beszédében, hogy bizottsági megítélés szerint milyen főbb elemekből állhatna egy ilyen „bankunió”. Eszerint négy feltétel megléte szükséges:


33

-

Először is: egy nemzetek fölötti európai bankbetét garanciarendszer, aminek értelmében a betéteseket a pénzintézetek csődje esetén nemzeti helyett egy európai alapból kártalanítanák. Ennek óriási előnye, hogy nem lenne értelme többé a pánikba esett betéteseknek tömegesen kivenniük és más országba átvinniük a megtakarításaikat, aminek a veszélye különösen a görög kilépés esetében megnőhet.

-

Másodszor: egy európai banki válságkezelő (bankszanálási) alap, amit a bankok előzetes befizetéséből (és nem az adófizetők pénzéből) finanszíroznának és aminek segítségével rendezett módon felszámolhatnák az életképtelen bankokat, illetve újratőkésíthetnék az életképeseket. A rendszer nagy előnye, hogy európai szintre helyezné a kockázatokat és szétzúzná azt az ördögi kört, ami a szuverén államadósság és a bankrendszer válsága között kialakult.

-

Harmadszor, a Bizottság szerint, az európai bankok határokon átnyúló páneurópai felügyelet, ami viszont azzal járna, hogy a nemzeti felügyeletek és a tagállamok elveszítenék a hazai kézben lévő, de nemzetközi szinten is működő bankjaik feletti ellenőrzést. 2011-ben ugyan létrejött egy leendő egységes európai bankfelügyelet csírája, az Európai Bankfelügyelet (EBA) létrehozásával, ám ennek hatáskörei messze elmaradnak például az amerikai bankfelügyeletétől.

-

Végül: egységes szabályoknak való megfelelés a bankoknak és pénzintézeteknek mindenhol a valutaövezetben és az EU-ban egyaránt.

A bankunió kérdése ettől kezdődően mantraként mindenütt előjött, a sajtónak is állandó témájává vált, a frontvonalak pedig állandósultak a mellette és az ellen érvelők között. A Financial Times hosszú idő után első ízben dícsért meg (szerkesztőségi cikkben!) egyértelműen egy EU-kezdeményezést (Financial Times, 2012. június 6.), midőn úgy vélte, hogy bankunió felé történő nyitás lehet az euró megmentése felé vívő út fontos része. Mindeközben - elsősorban német részről - bőven akadt, aki szerint ez csak egy új formája lenne a transzferuniót megcélzó kísérleteknek, különös tekintettel az euró-szintű betétgarancia és a szanálás finanszíriozására. Az áttörést végül egy nem várt fordulat hozta meg, midőn a június 28-29-i csúcson a bankok közvetlen feltőkésítésének lehetőségét célzó spanyol követelések teljesítésének árául azt szabta a német kancellár, ha év végéig konkrét javaslat és menetrend születik a bankok egységes felügyeletének megteremtésére, (azaz a „bankunió-képlet” egyik központi elemére). A csúcs éjszakáján és másnapján sokan hatalmas előrelépésként ünnepelték a döntést, de aztán szokás szerint lehiggadtak a kedélyek, midőn belegondolt mindenki, hogy milyen sok múlik majd a részleteken (például, hogy ez a leendő felügyelet a bankok mekkora és milyen körére terjedjen ki).


34

A folyamat elindítása mégis jelentős fejlemény marad, mert szervesen illeszkedik ugyanezen csúcs hosszútávra szóló döntéséhez, mintegy adott területen máris megelőlegezve a majdani részletes Van Rompuy-menetrend gyakorlati megvalósítását.

4.4 Növekvő ellenállás A dolgok tehát, mint látszik, minden ezzel ellentétes sajtóvélemény dacára, mindvégig mozgásban voltak - de az ellenerő is egye nagyobb lett. Közülük is a legsúlyosabb korlát a közvélemény, a voltaképpeni szavazó bázis szembefordulása volt, és maradt is. A tendenciózus és többnyire felszínes sajtójelentésektől eltérően, mi nem tartjuk sem meglepőnek, sem önmagában drámainak, hogy a kényszerű megszorítási programokat folytató kormányok belpolitikai helyzete egy ilyen időszakban sok tagországban megrendül. És – még mindig az iménti véleményektől eltérően – végképp nem (elsősorban) az euró bűnéül rójuk fel mindezt, hanem a mindenkori válságok és válságkezelési ciklusok gyakori velejárójának tekintjük. Az igazi fejfájás ismét az időbeli egybeesésben van. A válságkezelés mindenképpen megszorongatta volna a politikai elitet. De közben az eurót is rendbe kell tenni, aminek helyzetét egyszerre terheli: -

A már többször vázolt rendszerbeli (működtetési) elégtelenség (tehát hosszú távra (is) tekintő, többnyire intézményi (helyenként szerződéses) változást is követelő reformszükség).

-

A közös pénzben résztvevők közötti tetemes versenyképességbeli különbség az átütő gazdasági növekedés hiánya.

-

A tendenciózus (és nem egyszer bizonytalan eredetű forrásokból is táplálkozó) piaci spekuláció.

-

A már bajba jutottak kimentésének (vagy ejtésüknek) a dilemmája, (mentés esetén a szükséges források és eszközök előteremtésének, valamint ezek otthoni elfogadtatásának az összes következményével).

Most bosszulta meg magát az, amit fentebb a maastrichti „alapító atyák” halogatásáról írtunk. Hogy ugyanis ők a maguk idején nem tartották politikailag eladhatónak az akkori politikai közegben a végül el is hagyott komponenseket (költségvetési unió, európai mentőalap stb.). A jelenben mindezekért benyújtott számla azonban most kétszeresen is terhesnek tűnik. Gazdasági válság és költségvetési konszolidáció időszakában egy még inkább ellenséges közvélemény felé duplán nehéz (látszólag lehetetlen) eladni azt, ami már az 1991-es „béke időkben” sem tűnt kivitelezhetőnek, (mint nagy összegű közös mentőalapokat finanszírozni rosszul gazdálkodó tagtársak megsegítése érdekében, vagy például német adófizetői


35

pénzekből olyan eurókötvényeket támogatni, amelyek mögött nagyságrendekkel gyengébb, törékenyebb alapokon álló tagtársak kibocsátása áll).

4.4.1 „Mark Leonard csapdája” Apró, de igen szemléletes, lényegre tapintó közbevetésként, itt emlékeznénk meg Mark Leonard találó elemzéséről (European Council of Foreign Relations, Leonard, 2011), amiben a szerző azt vezeti le, hogy éppen a fenti okok miatt vált napjainkban egyszerre „szükségessé és lehetetlenné” az integráció mélyítése. Levezetése szerint azzal, hogy az EU-integráció „kovácsai” hosszú időn át a közvéleménytől relatíve távol, technokrata alapon lendítettek mindig előre az Unió ügyén, az idők folyamán az ilyen formán kevésbé beavatott emberek feje fölött kitermeltek egy populista ellenzéket, amelynek hangzatos (bár sokszor teljesen téves, alaptalan) érvei könnyen utat találtak a tájékozatlan tömegek körében. Mindez utóbb egyre szerencsétlenebb spirált indított el, aminek tipikus példája, ahogy a részben populista érvekkel leszavazott (mert amúgy valamennyi kormány által eredetileg aláírt) alkotmányos szerződés főbb vívmányait, a közvéleménytől megszeppent politikai elit klasszikusan „technokrata módon” csempészte vissza. Mivel csak érdemi hatásköröket nem érintő, pusztán „technikai változásként” lett beállítva, a Lisszaboni Szerződés már átment (igaz, Írországban így is csak másodszorra), de ezzel egyúttal csak még jobban gúzsba kötötték magukat. Most ugyanis, amikor a legnagyobb szükség lenne bátor, „hegyeket megmozgató” lépésekre az euró jövője érdekében, pusztán csak azon a szűk mezsgyén mozoghatnak, amit „Lisszabon” szabadon hagyott, (akár azért, mert „belemagyarázható” valamely lépés a szerződés rendelkezéseibe, akár, mert hagyott annyi joghézagot, hogy ott „meg lehet próbálni valamit”). Bárki, aki ennél ambiciózusabb programot szeretne megvalósítani, kiteszi magát annak a „veszélynek”, hogy szándékával ki kell állni az immár gyökeresen szkeptikus közvélemény elé, és a megszorításoktól felbőszült, nemzetközi (így európai uniós) intézményekre ellenségesen tekintő tömegeket még radikálisabb integráció-mélyítés pártolására kellene rávennie. Amibe a politikusok többsége ma láthatóan nem igazán mer belefogni (tipikus példái ennek – és magyarázat is rájuk egyúttal – Berlin sokakat irritáló, visszatérő kivárásai).

4.5 Az intézkedések gépezete beindul A leírtakból is látható, hogy az európai uniós folyamatok és döntések egyik legmarkánsabb jellemzője nem a befelé fordulás és begyöpösödöttség, hanem éppen, hogy a környezettel való folyamatos interakció, észlelés, feldolgozás, reagálás. Röviden, az ami, az ügyek hátterét nem ismerők körében tétova halogatásnak tűnik, többnyire igazából a realitások felmérése, tanulás, és megoldáskeresés. Innen nézve már inkább tekinthető az EU egyik csodájának (rugalmassága és alkalmazkodó képessége látványos jelének) az, ahogy az elmúlt néhány


36

évben az elmondottak ellenére is radikális döntések sora született végül. („Visszatekintve az eurózóna jelenlegi vezetőinek teljesítményére, az éppen, hogy bámulatba ejtő. A szerződés szűk keretei között manőverezve valóságos forradalmat hajtottak végre az euró működtetésében” – Ludlow, i.m.)

4.5.1 „Zapatero mert nagyot álmodni” Annak érdekében, hogy a dolgok (meglepően rövid) fejlődéstörténetét egyértelműen lássuk, emlékeztetnénk, hogy bármiféle „európai gazdasági kormányzás” lehetőségéről legelőször 2010 januárjában José Rodríguez Zapatero spanyol miniszterelnök beszélt, midőn a soros spanyol EU-elnökség kezdetén brüsszeli újságírók egy csoportját fogadva általános meglepetést keltett azzal, hogy bejelentette: Madrid ambíciója, hogy elősegítse „az európai gazdasági unió” megteremtését. Ami szerinte egyfajta uniós szintű gazdasági kormányzáson alapulna, és még a sorból kilógók elleni szankciók lehetőségét is felvetette. Ezt akkor senki nem vette komolyan – „Zapatero mert nagyot álmodni”, jegyezte meg róla egy brüsszeli tanácsi illetékes -, afféle elnökségi cirádának tartották, aminek úgysincs reális alapja. (Ráadásul hitele is alig volt, hiszen éppen akkoriban merült fel először valós veszélyként a spanyol gazdaság bedőlése is…) Ma már tudni lehet, hogy Zapatero a bejelentését megelőző napokban Madridban egyeztetett Barroso bizottsági, és Van Rompuy EiT-elnökökkel, amin részt vett a mindig is tagországok közötti makrogazdasági koordinációt szorgalmazó (amúgy szinten spanyol nemzetiségű) Joaquín Almunia ex-pénzügyi biztos is. Pár nappal korábban pedig Zapatero Jacques Delors-ral is tanácskozott, aki szintén hasonló megfontolásokat hirdetett. A következő e tárgyban Wolfgang Schauble 2010. március 11-i cikke volt a Financial Timesban, amiben - német vezető politikusként - először vizionált nyilvánosan európai makrogazdasági kormányzási mechanizmusokat, és szakított azzal a közmegegyezéses tabuval, amely évtizedeken át elképzelhetetlennek tartotta, hogy a makrogazdaság kapcsán tagállami hatáskörök részben EU-környezetnek rendelődhetnek alá. („Nyilvánvaló, hogy az európai szabályozás hiányos. A monetáris unió felkészületlen az olyan komoly helyzetekkel szemben, mint amit ma élünk meg… (..) Ha tartósan stabil alapokon nyugvó erős eurót szeretnénk, akkor .. készen kell állnunk az euróövezet integrációjának mélyítésére. A tagországok közötti koordinációnak messzebb hatónak kell lennie” – írta, felvetve egyfelől egy európai monetáris alap megteremtésének a lehetőségét, másfelől ennek használatát szigorú feltételekhez kötötte, beleértve a notórius elmaradók szankcionálását, így akár átmeneti időre a monetáris unión belül a szavazati joguk felfüggesztését is. (Schauble, 2010) Schauble – mai szemmel nézve mindenképpen figyelemre méltó, azóta már több mindent ténylegesen meg is valósított - megjegyzései akkor még valós súlyánál kisebb visszhangot keltettek. Valószínűleg azért is kezelték sokan óvatosan, mert főnöke, Merkel nyilvánosan legalábbis nem karolta fel minisztere kezdeményezéseit. A kancellár láthatóan a német közvélemény tűrésküszöbéhez igazítva igyekezte adagolni a változásokat. Márpedig az utóbbi nagy többséggel élesen elvetett bármilyen segítségnyújtást más tagországbeli kormányoknak


37

(így akkor éppen a „lusta görögöknek”), és e véleményét határozottan értésre is adta az ezekben a hetekben zajlott észak-rajna-vesztfáliai tartományi választásokon, ahol (miként előtte-után még sok más tartományban is) Merkel koalíciója veszített, és vele bukott a kormány felsőházi többsége is. Ráadásul, bármilyen „gazdasági kormányzati” ötlet kapcsán ügyelni kellett – szokás szerint - a karslruhe-i alkotmánybíróság gyanakvó tekintetére is. Másfelől viszont, ha voltak is Merkel és Schauble között - például a politikai időszerűség tekintetében - viták, a kancellár nem is állította le miniszterét. Ekkor már megszületett a 2010. február 11-i EiT-nyilatkozat az euró stabilitásának minden körülmények között történő megvédéséről, és nem mellesleg ugyanezen csúcs nyilatkozata – éppen német nyomásra – arról is rendelkezett, hogy Van Rompuy vezetésével alakuljon adhoc bizottság, amelytől őszre vártak javaslatokat jövőbeli válsághelyzetek kivédését lehetővé tevő kormányzati reformokra. Az európai gazdasági kormányzás ügye ezzel formálisan is az uniós napirend részévé vált. De csak ekkor, Van Rompuyék, és mellesleg Barroso ezzel párhuzamosan ugyancsak 2010 őszén közzé tett jelentésével. (Mellesleg közvetlen ezekből nőtt ki a „hatos csomag”.). Ehhez képest valóban rekordidő alatt születtek meg – különösen az uniós jogalkotás tempóját ismerve - azok a jogszabályi és politikai intézkedési csomagok, amelyekből iménti listánk is szemezgetett, s amelyek közül nem egy ma már hatályos. Két év sem telt még el azóta.

4.5.2 Paradigmaváltás éve Szakértők szerint egyébként a tényleges paradigmaváltás nagyon is koránra (2010. február 11ére) tehető. Ekkor, a görög válság ügyében összehívott informális EU-csúcs közös állásfoglalásában született meg ugyanis az a mondat, amelyik leszögezi: „Az euróövezet tagállamai szükség esetén határozott és összehangolt intézkedéseket fognak hozni az euróövezet egészének pénzügyi stabilitása érdekében” (Európai Tanács). Kevésbé figyelmes akkori kommentárok ugyan fanyalogva hiányolták a „konkrétumok” azonnali említését, de értőbb elemzők hamar rámutattak, hogy a mondat igazából paradigmaváltást jelentett a Maastirchti Szerződésben foglaltakhoz képest. Míg az utóbbi alapján ugyanis a már említett módon egyenesen tilos volt megsegíteni bajba jutott eurózóna-tagországot, itt hirtelenjében „határozott és összehangolt intézkedéseket” helyeztek kilátásba, (ha „az euróövezet egészének” stabilitása megkívánja). Amely után az már csak értelmezés kérdése, vajon beletartozhat-e ebbe például egy - az „euró stabilitását fenyegető” - tagország megsegítése is. A görögök (majd utóbb írek és portugálok) számára elfogadott újabb csomagokhoz már mindenesetre ez jelentette az elvi alapot. És ugyancsak ez volt az elvi kiindulópont az összes többi, továbbiakban elhatározott – euró-mentő, és integrációt mélyítő – lépés mögött is. Amelyek iránya és radikalizmusa amúgy szinte hónapról hónapra markánsabbá vált. A cselekvési frontokat már jeleztük. A mindenki számára fennálló nemzetgazdasági teendőkön túl, egymással párhuzamosan legalább három irányban is lépéseket kellett tenni (és ezek a lépések rendre meg is születtek!):


38

-

a pénzpiaci szabályozás szigorításával meg kellett regulázni a piaci szereplőket, (a Rendszerkockázati Tanácstól a pénzügyi felügyeletek, egyes pénzpiaci műveletek, netán a hitelminősítők EU-szintű szabályozásáig),

-

meg kellett teremteni jövőbeli hasonló válsághelyzetek kialakulását megelőző/kivédő mechanizmusok és eszközök (szélsőséges esetben rászorító szankciók) rendszerét (európai szemeszter, „hatos csomag”, euró plusz, végül fiskális paktum),

-

meg kellett teremteni a netán mégis bekövetkező nemzetállami pénzügyi ellehetetlenülés kezelésére képes mechanizmusokat, eljárási formákat, feltételeket és forrásokat (EFSF, majd ESM, mindehhez szerződésmódosítás elindítása, stb).

Mindezt kellett tehát belegyömöszölni a „lisszaboni keretek” közé (vagy elegendő rést találni mellettük..). Ha valakiben netán volt még kétség, hogy ez a jó irány, 2011 nyara, amikor kézzelfogható közelségbe került annak lehetősége, hogy piaci nyomásra Olaszország is kezelhetetlen helyzetbe kerülhet, végkép meggyőző érvvel szolgálhatott. A jelenség őszinte riadalmat váltott ki uniós intézményekben és euró-konszolidációban érdekelt tagállamokban, és végső soron tovább radikalizálta a megkezdett folyamatokat, (illetve jelentősen lazított az alig valamivel korábban még mozdíthatatlannak tetsző tagállami ellenállásokon olyan elképzelésekkel szemben, amelyeket a „hatos csomagban” még nem voltak készek elfogadni). 2011 szeptemberében a Nicolas Berggruen Intézet égisze alatt alakult „Tanács Európa Jövőjéért” tekintélyes aláírók sorát felsorakoztatva „Európa válaszúthoz érkezett” című kiáltványában már egyértelműen „mélyebb integrációt, föderációt, költségvetési uniót jelölt meg egyedüli kivezető útnak. A grémiumnak olyan tagjai vannak, mint Gerhard Schröder, Felipe Gonzáles, Matti Vanhanen, Tony Blair, Jacques Delors, Nouriel Roubini, Guy Verhofstad, Joseph Stiglitz, Mario Monti stb. Mindez alig néhány héten belül elvezetett a fiskális paktum felvázolásához, amelyet további három hónap múltán huszonöt ország még úgy is kész volt útjára bocsátani, hogy minderre – huszonhetes konszenzus híján - már csak az alapszerződés keretein kívül kerülhetett sor, tovább komplikálva a majdani megvalósítás amúgy sem könnyen átlátható mechanizmusait és intézményi kereteit. Sokak szerint minderre tette fel a koronát Angela Merkel kancellár, midőn 2012 februárjában egy konferencián beszélve első ízben nyíltan is meghirdette a politikai unió szükségét. Ma már tudni lehet, hogy voltaképpen itt „tesztelte” először az utóbb aztán sokszor kifejtett érvet, miszerint több Európa kell, nem kevesebb. „Ezért kell a politikai uniót megteremteni, amit az euró útnak indításakor elmulasztottak” (tudósít minderről Quentin Peel a Financial Timesban). A kancellár beszédében kétséget sem hagyott afelől, hogy föderációs keretekben gondolkodik, amelyben az Európai Bizottság egyfajta európai kormányként léphetne fel, jelentve a közvetlenül választott Európai Parlamentnek, elnökét pedig összeurópai szavazáson választanák. Az EU miniszterek tanácsa másodi kamaraként működne, a luxembourgi Európai Bíróság pedig legfőbb hatóságként őrködne a szerződés betartása felett.


39

Peel a februári beszéd idején idézett németországi véleményeket, amelyek úgy vélték, hogy Merkel azzal kezdett számot vetni: ha tényleg meg akarják menteni az eurót, akkor kicsit is hosszabb távon elkerülhetetlen lesz a német alkotmány által egyelőre tiltott masszívabb közös finanszírozás (ami egyenértékű a megnövelt német ráfordítással, és voltaképpen a folyton tagadott „transzferunió” eltűrése). De ha így lesz, akkor – hogy mindezt el is lehessen adni a (német) választók felé (kvázi: ki lehessen törni „Mark Leonard csapdájából”) – tegyék mellé a politikai uniót is, ahol politikai alapon lehet majd ellenőrizni, hogy mire is használják fel Európa-szerte a közössé váló forrásokat. Mint látszik, az elvetett mag hamar kikelt, és a csirák máris megjelentek a „négy elnök” átfogó reform-anyagában is. Nos, alighanem ez az pont, ahol megérett a helyzet arra, hogy közelebbről is megvizsgáljuk: voltaképpen mindezen csomagok milyen Európai Uniót vetítenek előre, majdani működésük fényében?

4.6 A következményekről Ha a korábbiakban – mások véleményeivel is alátámasztva – úgy fogalmaztunk, hogy az EU és az eurózóna vezetői (minden ezzel ellentétes látszat dacára) voltaképpen rekordidő alatt igen sok, radikális változást határoztak el, akkor talán nem meglepő azzal is szembesülni, hogy a hirtelen elhatározott nagyszámú módosítás sok vonatkozásban növeli az EU-ügyek és az EU-döntéshozás összetettségét. Már ezen a ponton kitartunk ugyanakkor azon vélemény mellett, hogy mindezek mögött nem eleve téves elképzeléseket kell vélelmezni, hanem az (EU félévszázados történetében is kiemelkedő jelentőségű ügyekben) a tagállamok (és EU-intézmények) egymásnak feszülésének az eredőjét. A rendkívül sokféle érdek egyeztetéséből, a jelenlegi befolyási és érdekviszonyok mellett ez az az optimum, amit az adott helyzetben ki tudtak maguk között hordani. (Ezt a megközelítést, mint EU-ügyekben egyedül reális értékelési szempontot, amúgy érdemes megszívlelni a legtöbb, nagyobb horderejű uniós döntés és projekt esetében. Téves minden olyan elképzelés, amely feltételezi, hogy az „EU”-ban valakik „kitalálnak” valamit, amit aztán keresztülhajszolnak a tagországokon. Valójában a dolog pont fordított: a tagállamok (és intézmények, ld. EP) gyakran vehemens alkudozásaiból kikerekedik egy eredmény, és azt elnevezik „EU”-nak.) Annyi bizonyos, hogy a válság nyomására igen rövid idő alatt lezajlott érdekegyeztetés a különböző gazdasági kormányzási formák erősítésére ezúttal különösen vegyes képet eredményezett. A pénzpiaci szabályozási csomagokat most meg sem említve, pusztán a – makrogazdasági döntéseket érintő – leglényegesebb uniós szintű kormányzati csomagok listája önmagában is tekintélyes: -

az Európai Szemeszter hatályba lépése (magyar EU-elnökség alatt, 2011)


-

40

a „hatos csomag” hatályba lépése (2012) az „Euró Plusz” (avagy „versenyképességi” paktum – elfogadva 2011 márciusában) a „kettes csomag” (jogalkotási vita kezdődött róla az EU-intézményekben 2012-ben) a fiskális paktum (aláríva 2012 márciusában, még ratifikálásra vár) lehetőségként merült fel: „növekedési paktum” elfogadása (a június 28-29-i Európai Tanács ülés témája).

A teljesség kedvéért, az alapvetően pénzpiaci szabályozási eszközök közül célszerű (mégis) e helyt is megemlíteni a Rendszerkockázati Tanács felállítását, amiről 2009-ben született politikai egyetértés, és ami 2011 januárjában állt munkába. 2008 őszén, a pénzügyi válság robbanásakor ezek egyikének sem volt még híre sem. Másfelől viszont szinte kivétel nélkül mindegyik – avagy, ha mindenáron kivételt akarnánk jelezni, akkor az a többiek között (és különösen a fiskális paktum fényében) utóbb fokozatosan súlyát vesztett „Euró Plusz” lenne – komoly, érdemi beavatkozást jelent az addig kizárólagosan nemzeti hatáskörbe tartozó, makró szintű gazdaságpolitika formálásába. Megszületésüket láthatóan az motiválta, hogy 2009-2011 között a piaci reagálás az eurózóna több országának a helyzetére szinte folyamatosan agresszív és komoly fenyegetést idéző volt, amire a folyamatok különböző szereplői mielőbb, minél kézzel foghatóbb, érdemi – jövőbe mutató – intézkedéseket szerettek volna látni. Ugyanez a környezet egyúttal szinte hónapról-hónapra érzékelhető módon törte meg a tagállami kormányok ellenállását egy sor olyan elképzeléssel szemben, amit egy-két évvel korábban még bizonyosan lehetetlennek tartottak volna.

4.6.1 „Bonyolult megérteni, nehéz számon kérni” A Bruegel Intézet 2012 januárjában megjelent tanulmányának következtetése a fenti vélemény, a rövid időn belül megszületett intézkedések nyomán kialakult európai uniós (gazdasági, kormányzati) helyzetről. A szerzők – Jean Pisani-Ferry, André Sapir és Guntram B.Wolf – példák sorával illusztrálják, hogy a különböző, szerződésen belüli és azon kívüli paktumok és szabályozások növelték az euró- és nem-euró EU-tagok közötti megosztottságot, miközben megsokszorozták a más és más formációkhoz más és más összetételben tartozó országok variációit, (az uniós zsargon a különböző integrációs „alcsoportok” kapcsán már a 90-es évek közepe óta ezt hívja „variábilis geometriát” követő szerveződésnek). Pisani-Ferry, Sapir és Wolf mindezek alapján úgy vélik, hogy az Európai Unió működését még inkább „nagyfokú bonyolultság és az átláthatóság hiánya” jellemzi, miközben az újabb jelenségek nyomán „növekszik a feszültség” a nemzeti szuverenitás és az euró-zóna szuverenitási igénye között”. (Pisani, Sapir, Wolf, 2012) Néhány a példák közül: a.) A „hatos csomag” legtöbb eleme a Lisszaboni Szerződésen alapul, de kitételei felváltva érintik hol csupán az eurózóna tagjait, hol mind a 27 tagországot. A „hat”


41

közül például a „Stabilitási és Növekedési Egyezmény megelőzési ágát módosító rendelet” az EU-27-ek mindegyikére kiterjedően erősíti a (tagországonkénti) költségvetési helyzet megfigyelését, ám a mindennek igazából értelmet adó másik jogszabály („Stabilitási és Növekedési Egyezmény korrekciós ágának jogi alapját módosító rendelet”) korrekciót kikényszerítő mechanizmusa már kizárólag csak az eurózóna tagjaira vonatkozik. A „huszonhetek” teljes körét érinti a „Rendelet a makrogazdasági egyensúlyhiányok megelőzéséről és kiigazításáról”, a potenciális szankciókat megelőző riasztás azonban már az euró-csoport dolga és erre a körre vonatkoznak a lehetséges szankciók is. b.) A Fiskális Paktum akkor lép életbe, ha az eurózóna legalább 12 országa már ratifikálta. Tartalma ekkor valamennyi ratifikáló országra – tehát, ha önkéntes alapon van ilyen közöttük, akkor nem-euró tagokra is – érvényes lesz. Nem érinti majd viszont a nem ratifikáló eurózóna-tagországokat. A jövőbeli Euró-csúcsok elnökét például az eurózóna azon országainak államfői, illetve miniszterelnökei választják, amelyek a fiskális paktumot is ratifikálták. Mivel tehát elviekben elképzelhető, hogy nem az összes eurózóna-tag csatlakozik azonnal a paktumhoz (ld. ha az ír népszavazás e tárgyban negatív), ezért az Euró-csúcsokon jelen lehetnek nem-eurótagok is (amelyek ratifikálták a fiskális paktumot), de nem lehetnek ott a paktumból önként kimaradó eurózóna tagországok. Másfelől viszont az alapszerződés keretében elismerten létező euró-csoportban (eurogroup) kizárólag (és valamennyi) eurózóna-tag pénzügyminiszterei üléseznek (nem lehetnek tehát ott a „fiskális paktumos” nemeurótagok), és ebben a körben tesznek ajánlást a valamennyi EU-országot magában foglaló EU pénzügyminiszteri tanács (ECOFIN) c.) A tervek szerint 2012 nyarától hatályba lépő új válságmentő alap, az Európai Stabilitási Mechanizmus (ESM, a maga mozgósítható 500 milliárd eurós „tűzerejével”) elviekben az eurózóna országai számára lesz hozzáférhető. Valójában közülük is csak azoknak, amelyek ratifikálták a fiskális paktumot is. d.) Az ESM és a Fiskális Paktum menedzselése az EU alapszerződés keretein kívül, kormányközi alapon történik. Eközben a Paktum erősíti is az uniós intézmények befolyását, így az Európai Bíróság jogosult lesz olyan tagországot szankcionálni, amelyik a közösen elfogadott „aranyszabályokat” (mint az eladósodottság maximalizálása) nem megfelelően ülteti át nemzeti alaptörvényébe. Továbbá: az Európai Bizottság ugyancsak a Paktumnak köszönhetően közvetve megerősített szerepkört kap, amennyiben a túlzott költségvetési hiány megállapítását a paktum tagjai magukra nézve a „fordított minősített többségi döntéshozás” kategóriájába sorolták, (azaz – a Lisszaboni Szerződéstől eltérően – a Bizottság véleményét minősített többséggel nem megerősíteni fogják, hanem ellenkezőleg: minősített többséggel tudják csak azt elutasítani). e.) A paktum ugyan erről nem rendelkezik, de a gyakorlatban bekövetkezhet, hogy amennyiben az eurózóna egésze (vagy elsöprő többsége) a Fiskális Paktumnak is


42

része, akkor a „paktum-keretek” között hozott kormányközi döntések mindenkor elegendő szavazati erőt képviselnek majd ahhoz, hogy utána ugyanezen kérdésről az immár alapszerződés keretei között formálisan döntő EU pénzügyminiszteri tanácson belül is meglegyen a „fiskális” irányt szentesítő tagállami minősített többség. A szerzők szerint mindezek nyomán, a valós életben három lehetséges modellbe fejlődhet ki: -

Kialakul egy kétsebességes EU, egy koherens eurózóna maggal, vagy

-

Két, vagy „több sebességre” töredezik az EU és azon belül az eurózóna is, vagy

-

Általánossá válik a „variábilis geometria”, Unión és eurózónán belül (esetenkénti átfedésekkel közöttük) egyaránt.

Itt jegyezzük meg, hogy hasonló lehetséges modellek és konfigurációk becslése nem új, a jelenség már a kilencvenes évek elején – a német újraegyesítés és a kelet-európai rendszerváltások óta – ismert volt. Példaként utalnánk a Francois Mitterrand hajdani francia elnök által erőteljesen támogatott – de kezdetben Jacques Delors szimpátiáját is élvező „koncentrikus körök Európája” elképzeléshez. (Ebben a „mag-Európát” az akkori EUtizenkettek jelentették volna, ők alkották volna a gazdasági és politikai tekintetben egyaránt integrált, egységes belső piacot képező, politikai, gazdasági és pénzügyi uniót. Ezt fogták volna körbe az EFTA-államok (akkor még az utóbbiakhoz tartozott a ma már EU-tag Ausztria, Finnország és Svédország is). Eggyel kijjebb húzódó kört kaptak volna a rendszerváltás megélt közép- és kelet-európai „új demokráciák”. Az egészet pedig - negyedik körként – az EBESZ struktúrája vette volna körbe.). Emellett azonban a „többsebességes EU”, és/vagy a „variábilis geometria” alapján szerveződő EU vitája már az 1998-ban tíz tagjelölttel megkezdődött csatlakozási konferencia – valamint az ezekkel részben párhuzamosan zajló, részben megelőző, vagy követő újabb és újabb EUreformkonferenciák – állandó velejárója volt.


43

5. Így is van értelme? Mindezek láttán merül fel az utóbbi idők egyik leggyakoribb kérdése, ami igazából visszavezet tanulmányunk tényleges témájához is. Nevezetesen, hogy vajon ilyen körülmények között is (ennyi kockázat egyfelől, és annyi bonyolult intézkedés másfelől) megéri-e még az EU-tagság? Mert, még ha elfogadjuk is azon induló tézisünket, hogy itt nem hibás tervezésről, vagy inkompetenciáról van szó, hanem arról, hogy adott érdekek adott találkozásából (és ebbe vastagon beleértendő a honi közvélemény – szavazói bázis! – előre kalkulált toleranciaszintje is) mit enged meg, akkor ténykérdés, hogy a végül kapott közös nevezők esetenként valóban lefelé nivellálnak. (ld. Bajnai, 2012) Mindezt látva joggal merül fel a kérdés: akárki hibája is, hogy így alakul(t), vajon „így is megéri-e?” együtt folytatni az egészet? Így is „fizetnek-e” annyit az „eredet-okok”, meg a rájuk épült többi vívmány hozadékai, hogy ezt – a mai helyzetben megélt ügykezelést, a felszínesebb közös nevezőt, vagy például azt, hogy a rendszer fő idejét láthatóan már megint intézményi kérdések kötik le aktuális gazdasági teendők helyett – tehát, hogy ezt is lenyeljék? E fenti, általános érvényű kétkedés két további fenntartással szokott kiegészülni, vagy konkrét formát ölteni (nem feltétlen van jelen mindenkinél mindkettő, és változhat az előjel is): 1.) Vajon az érintettek közötti aktuális alkudozás nyomán eredményül kapott eredőnek a gazdasági prioritásai egybeesnek-e (még?) az adott ország nemzetgazdasági érdekeivel? (Itt mindkét véglet előjöhet: megszorítást megélő országokban a gazdaságélénkítés és munkahelyteremtés hiányolása; gazdag nettó befizető országokban a többiek „eltartásának” az érzete és az ebből fakadó irritáció. Meg még sok más is.) 2.) Vajon az eredményül kapott döntéshozás és hatáskör módosítás elfogadható-e még az adott ország számára, (akár a politikai felelősség, akár az ügyekre való ráhatás, akár a további szuverenitás-megosztástól való ódzkodás áll húzódzkodás mögött)? Ráadás morgolódás lehet az, hogy vajon jó-e az uniós ügykezelés sorrendje? Mindenekelőtt: nem foglalkozik-e (már megint) túl sokat (jövőbe tekintő…) intézményi, hatásköri kérdésekkel, ahelyett, hogy minden figyelmet a gazdaságra, a munkahelyteremtésre összpontosítanának akkor, amikor a választók láthatóan nem tudnak (akarnak..) további megszorítási terhet magukra venni, és amikor a nemzetközi vetélytársak amúgy is sorban viszik el a piacokat az európaiak elől? Azaz: a mai helyzetben is tud-e még hasznos lenni az EU?


44

5.1 Kezdve a választ az „eredet-okokkal” A 3.1 pont levezetésében már láttuk, hogy az eredet-okok fundamentumát – a békemegőrzési képességet – az a tény, hogy már jó ideje béke van, nem fölöslegessé teszi, hanem megfordítva: az EU nélkülözhetetlenségét igazolja. És bármiről szólnak is az aktuális kihívások – válságkezeléstől gazdasági kormányzási struktúrák építéséig –, mit sem módosítanak ezen az alapvetésen. Két különböző dologról van szó, amelyek közül az első továbbra is valamennyi európai nemzetállam, és maga az Európai Unió minden mást megelőző érdeke kell, hogy maradjon. Nagyon is könnyű éppen a válságkezelés látszólag felmentést adó nekibuzdulásával a (nemzeti) gazdasági protekcionizmus („átmeneti”) útjára lépni. Mivel az egész addigi működési környezet – egységes piac – éppen a protekcionizmust tagadó (sőt: büntető) logikára épült fel, egy ezzel ellentétes megnyilvánulás szükségszerűen azonnal érdekek sokaságát fogja sérteni, tehát ennek megfelelően reagálást vált ki. Amihez képest, ha az induló intézkedések nem változnak, pillanatok alatt oda-vissza ható retorziók, ellenkorlátozások, felszámolások és bezárkózások hulláma fog gerjedni valamennyi irányban. Az ilyesmivel pedig mindig szorosan együtt jár a gyanakvás, a politikai szintre emelt igazolás, a válaszul születő ellenigazolás eszkalációja, mindezek kommunikálása révén pedig az egyre agresszívebbé váló nacionalizmus tömegpszichózisa. A kérdés az, vajon az egymást követő integrációs vívmányok sokadik generációjából, ha megkérdőjeleznek valamit, melyik az a szint, és melyik az a vívmány, amelynek kikezdése, a visszaható láncreakciók következtében végül magát ezt a legfontosabb alapot és célt is kikezdheti. Nehéz ezt megmondani, de évtizedek óta megfigyelhető, hogy a legelvadultabb EU-vitákban is mindig volt egy pont, amelyen a maguk igazát kereső felek azért nem mentek túl, mert felismerték, hogy ezzel már a számukra is fontos közös ház tartópilléreit kezdték volna ki. Ma integráció-párti körökben a közmegegyezés az, hogy ha összeomlik az euró, összeomlik Schengen, az éppen ilyen - mindent fokozatosan lebontó - láncreakciót indíthat el, végső soron veszélybe sodorva az alapépítményt is. E vélemény ebben látja igazolását annak, hogy már ezen a szinten útját kell állni az erjedésnek, még ha láthatóan sokba kerül is a dolog (ez a hivatalos német politika is például). A francia Nemzeti Front, vagy a magyar Jobbik láthatóan nem hisz ebben a premisszában – többnyire magában az alapépítményben sem -, tehát mindezt eleve figyelmen és számításon kívül hagyva fogalmazza meg prioritásait és programját. A kettő között ingadozóknak alighanem fontos üzenettel szolgálhat az üzlet, amely viszont hajlik arra, hogy az integráció-pártiaknak adjon igazat. Szintén a 3.1 pontnál az is látható volt, hogy a „béke-vágy” alapvetése mellett akadnak ebből szorosan kinövő, ámde immár közvetlenül anyagiakban megtestesülő tényezők is. Az egymásra épülő integrációs vívmányok egyenes ági hozadéka a gazdasági összefonódásnak – és egymásra utaltságnak – a


45

mai foka, ami gazdasági-pénzügyi értelemben is mindenkit kölcsönösen a status quo védelmében tesz (inkább) érdekeltté. És ez megint valami olyasmi, ami valahol az aktuális válságkezeléstől függetlenül (is) létező, meghatározó tényező. Itt is: az előbbivel az utóbbit gyengíteni lényegében egyetlen tagállamnak sem érdeke. Nyilván, minél jobban ki van téve valamely tagország ennek az egymásra épülésnek, annál jobban (gazdasági) önérdek is tisztelni ezt a kohéziót, és mindazt, ami ezt fenntartja. De az, hogy ez a küszöbszint nincs túl magasan, lemérhető volt, ahogy a fentebb említett 2008-as példában a francia kormányzati törekvés a közvetlen autógyártási érdekek megvédésétől hamar lelohadt. Voltaképpen az egész, 2008-2009-es EU gazdaságélénkítő programot, és a közös menedzsment közös jogalkotási menetelését az a közös szlogen fogta keretbe, hogy „az egységes piac nem kerülhet veszélybe”. (Érdekes módon ez az a pont, ahol még az amúgy minden másban szkeptikus és ellenséges brit politika is integráció-párti: a brit üzlet is szereti az egységes piacot, és mindazt, amit belőle profitálni tud. Miként mellesleg az euró teljes bedőlése – általa bevallottan is - súlyosan sértené a londoni City érdekeit is.) Mindezek alapján az „így is megéri” kérdésre az egyetlen lehetséges válasz alighanem továbbra is a határozott „igen”. Azzal, hogy persze az életet – például ügykezelést – nehezítő körülményekbe viszont nyilván mindezek oltárán beletörődni sem kell: a (kereteken belül maradó) jobbítás szándéka és erőfeszítése meg tud az alapvetésekkel férni, végső soron hasznára is válik. De ez már egy másik történet.

5.2 A gazdasági prioritásról Ez az a front, ahol több tényező a már említett módon összecsúszott. Egyfelől adott a válság, másfelől kiderült egy „euró-elégtelenség”, ami a piaci értékítéletek szintjén belesodródott a válság főáramába, jóllehet, az előbbi kezdetben tőle függetlenül létezett. Ami a válság-oldalt illeti, annak 2008-2009-es határozott hatósági kezelése átmenetileg segítette kivédeni a bankipénzügyi válság belecsúszást általános gazdasági válságba és így elkerülhetővé tette a társadalmi robbanást. Ma már azonban azt is látni, hogy mindezzel inkább csak időt nyertek: az intézkedések oltárán csaknem általános érvénnyel bekövetkezett állami eladósodottság ugyanis egy-két évvel később „átcsomagolva” mégiscsak visszahozta a válságot is, csak immár a konszolidációs intézkedések nyomán keletkező gazdasági és társadalmi – például foglalkoztatási, szociálpolitikai – zavarok formájában. Abban, hogy ilyen helyzetben mi a teendő, a G20 szintjén sem sikerült közös nevezőre jutni. Aki úgy érezte, hogy megteheti, az az eladósodottság fázisában is a további élénkítésre tette a hangsúlyt. (Az Egyesült Államok kormánya például, robosztus (és relatíve nagy termelékenységű) gazdasággal, valamint egy globális kulcsvalutával a háta mögött ezt az utat választotta.) Az európai válasz több kényszerű körülmény összejátszása folytán minél előbb bekövetkező, minél nagyobb arányú konszolidáció (tehát adósság és deficitcsökkentés, tehát megszorítási politika) útját választotta. Kényszerű körülmény alatt értve a következőket:


46

-

Szemben az amerikai gazdaság mögött álló globális kulcsvalutával, az EU-gazdaságok mögött a többség számára egy rendszerhibáktól terhelt közös valuta áll, amelynek fogyatékosságai - mostani felszínre kerülésükkel – mérhetetlenül meggyengítették és beszűkítették a manőverezési lehetőséget. Miközben ugyanis adott tagállamokat azért támad a piac, mert túlzottan eladósodottak, az eurót ugyanekkor meg azért, mert a felismert rendszerhibák alapján megrendült benne a bizalom. Azután, ha az eladósodott ország eurót is használ, e két tehertétel egyszerre sújtja.

-

A fenti adottság magában is elegendő indok volna arra, hogy az európai politika ne tudja „későbbre halasztani” (mondjuk a „gazdaság talpra állítása” utánra) az euró rendszerhibáinak a kijavítását. Amíg az euró nem látszik újra – immár egészséges működési és működtetési háttérrel bíró – hiteles és megbízható valutának, addig az eurót használó országok állandóan ki lesznek téve a spekulációknak, és persze mindig ott, ahol a gazdasági-pénzügyi alapok amúgy is ingatag lábakon állnak (tehát ahol nagy az adósság, nagy a deficit, stb.).

-

Már ezen a szinten említessék meg egyúttal – a következő pontban majd kicsit részletesebben is lesz még róla szó -, hogy szemben az amerikaival (vagy több más feltörekvő gazdaságéval) az európai gazdaság ma a legtöbb területen finoman szólva nem versenyképes (hogy „robosztus” teljesítményről, pláne átütő termelékenységről ne is beszéljünk). Ez azért is érdekes, mert 2008-2009-ben még lehetett pénzpiaci hitelfelvételből „élénkíteni” (valójában menteni és újraindítani). De alig 3-4 évvel később, hasonló volumenben mindez már csak akkor volna újra végrehajtható, ha időközben az európai gazdaságok teljesítése (versenyképességi ereje) szavatolná, hogy meg tudja teremteni a mindezek törlesztéséhez szükséges fedezetet. Ma egyszerűen tudható, hogy ez nincs így.

5.3 A „német tényező” De ha még ez sem volna elég, szembe kell nézni azzal a ténnyel, hogy a német politika megkerülhetetlen tényező bármilyen mentő, és hosszabb távra konszolidáló folyamatban. Csak addig van esélye egyiknek is, másiknak is, amíg a német kormány, a német gazdaság, a német tőke tevőlegesen mögötte áll. Senki más – semmilyen további „ország-koalíció” – nem tudja ebben Berlint kiváltani. Éppen ezért viszont mindaz, ami enélkül csupán a német kancellár saját, belpolitikai fejfájása volna, szükségszerűen európai kiterjedésű tényezővé válik. Ilyen a német parlament, a jelenlegi német koalíció, és a német közvélemény éppen aktuális „befogadó képessége” valamilyen intézkedési forgatókönyvvel (és annak pénzügyi következményeivel) szemben. És ilyen a karlsruhe-i német alkotmánybíróság tolerancia-szintje arra nézve, hogy mit tud (akar)


47

még a (transzferuniót kategorikusan kizáró) német alkotmánnyal összeegyeztetni, és mit nem. Németországon kívül megélve hathat irritálóan, ha a német vezetés halogatja más euró-tagok számára logikusnak, mi több, egyedüli megoldást kínálónak tűnő eszközök elfogadását, mint amilyen az eurókötvény lenne sokak szemében. De ha ilyen kötvénynek német részvétel nélkül nem lenne értelme, akkor a német belpolitika és a német alkotmány-jog igenis olyan tényező, amivel reálisan gondolkodva nemcsak a kancellárnak, de mindenki másnak is számot kell vetnie. Az euró hosszabb távú ügyét is védi a kancellár akkor, amikor nem vállal fel olyan döntést, amiről tudja, hogy néhány héttel később a német parlament, pár hónapra rá a német alkotmánybíróság gáncsolná el adott formájában menthetetlenül. Otmar Issing kétkedése A németországi euró-vitának az utóbbi hetekben volt néhány figyelemre méltó fejleménye. Leghíresebbé Hans-Werner Sinn, a Müncheni Egyetem professzora esete vált, aki mintegy 200 akadémikus és egyetemi tanár aláírásával megtámogatott levélben hívott fel a kormány euró-politikája ellen. A Frankfurter Allgemeine Zeitungban közölt levél a német kormány közeledését egy esetleges „bankunióhoz” a német alkotmány által tiltott „transzferunióba” történő csúszásnak minősíti. Az esetről Quentin Peel, a Financial Times berlini tudósítója számol be (Financial Times, 2012. július 13.) és megjegyzi, hogy szerencsére egy ezt vitató másik közös nyilatkozatban további 220 egyetemi tanár viszont éppen, hogy a bankuniót megtámogató véleményt publikált. Akadt azonban valaki, akinek szavára bizonnyal sokan odafigyelnek német honban, lévén róla – Otmar Issing – igazán feltételzik, hogy mit beszél, hiszen éveken át az Európai Központi Bank egyik vezető munkatársa volt (a kormányzó testületben, a board-ban négy évig ő képviselte Németországot). Issing a Financial Times hasábjain megjelent rövid („Az európai politikai unió szatírába illő gondolat” című) írásában (Financial Times, 2012. augusztus 9.) azt fejtegeti, hogy egységes állam megteremtése nélkül illúzió érdemi bankunió, vagy politikai unió reális lehetőségéról beszélni. Ezek nélkül viszont az egyre nagyobb arányú pénzügyi felelősségvállalás voltaképpen nem egyéb, mint adósságátvállalás, demokratikus felhatalmazás nélkül.) Issing szerint, ha elismerjük azt, hogy a mai tagországok és mai körülmények között igazi „politikai uniót” nem lehet egyhamar teremteni, akkor egyfelől illúziókeltés folyton rá hivatkozni. „A politikai unió egyszerűen nem jelentheti rövidtávon a válság megoldásának az eszközét” – érvelt -, mert nem lehet rövid távon politikai uniót csinálni. Másfelől viszont pénzügyi felelőtlenség és antidemokratikus lépés is minden olyan megoldást idő előtt proponálni, ami a maga nemében igenis feltételezné a politikai uniós alap és háttér meglétét. Ránézésre is egyértelmű ez szerinte a sokak által szorgalmazott eurókötvény esetében, amelynél egyértelműen mások kibocsátására történő közös felelősségvállalás történik, azaz adófizetői pénzt rakunk valami mögé úgy, hogy az adófizető erre nem hatalmazott fel. De


48

hasonlónak látja a helyzetet a bankuniónál is, a közös betétgarancia és szanálási mechanizmus miatt. Mindkettő feltételezi, hogy a mechanizmusok hátterében végső garanciaként a tagországok (adófizetőinek) a pénze áll. Tehát ez sem volna a mai körülmények között megvalósítható. Akkor mi legyen, bukjon meg az euró? Nem – feleli a német szakember, lehet működőképes egy közös valuta szuverén országok között is, ha nincs adósságátvállalási mechanizmus (bailout), hanem minden ország és minden kormány a saját felelősségére gazdálkodik, vállalva az esetleges következményeket is. A szerző nem mondja ki brutálisan de érzékelteti, hogy ebbe azt is beleérti, hogy amennyibe e „következmények” a gazdasági ellehetetlenülést és az eurónormáknak való meg nem felelést jelentik, akkor annak az országnak el kell hagynia a közös hajót. És ha felébred a szunnyadó szélső jobb? Itt (a „német tényezőnél”) utalnánk végül Giedon Rachman figyelemreméltó esszéjére (Financial Times, 2012.06.12). A lap vezetőelemzője szemére olvassa az azonnali huszárvágásokat hiányolóknak, hogy egy dolog a tankönyvek „logikusnak tűnő” levezetése, és más a hétköznapi valós élet, ami való emberi közegben, súlyosan gúzsba kötő politikai feltételek között zajlik. Emlékeztet ő is arra, hogy sokan – kívülről, külföldről - tétovasággal és káros politikával vádolják Berlint, és mindenáron mielőbbi radikális lépéseket sürgetnének tőle. Ezek az emberek Rachman szerint szem elől tévesztik az állítólagosan „tétovázó” német kancellár eddigi euró-politikájának talán (Európa számára is) legfontosabb hozadékát: elejét vette, hogy teret nyerjen a politikai szélsőjobb Németországban. (Amire pedig sok más nyugati EU-országban nagyon is akadnak példák, legutóbb a francia választásokon például a voksok harmadát szélsőséges, EU-ellenes politikai erők kapták). Rachman számára nem kétséges, hogy Merkel és közvetlen környezete is perspektívikusan fiskális és politikai unióban, mi több, ehhez kapcsolódó harmonizált társadalombiztosítási rendszerben is gondolkodik. De azt is tudja, hogy mindebben nem lehet két hét alatt eredményre jutni. Addig viszont, amíg ezek az elemek nem állnak össze, a túlzott(nak érzett) német pénzügyi teherviselés felvállalása sem működhet, legalábbis nem német közegben. „Az ország szavazóinak minden okuk megvan arra, hogy azt higgyék: már eddig is félrevezették őket az euró kapcsán” – írja elemzésében Rachman. „Megígérték nekik, hogy az egységes valuta egyik talpköve tiltja majd az adósságátvállalást, amivel kizárják, hogy német adófizetőknek más eurózónabeli országot kelljen támogatniuk. Mostanra azonban Németországnak igenis be kellett szállnia 280 milliárd euró erejéig a különböző bajbajutott eurózóna-tagok finanszírozásába”, és ez az arány az ESM-mel csak nőni fog. Mindez azért is veszélyes – figyelmeztet végül a szerző -, mert egy ponton túl, ha a kormány túl sokáig megy szembe saját közvéleményével, a dolog német földön is felébresztheti a másutt máris jelenlevő, esetleg kormányzati pozíció közelébe is került szélsőjobbos mozgalmakat. „Megjelenésük Hollandiában, Franciaországban vagy Görögországban


49

felettébb sajnálatos. Németországban azonban maga lenne a katasztrófa” – zárja írását Giedon Rachman, szemléletes mutatva, miféle zátonyok között kell a kancellárnak lavíroznia, amikor az euró ügyét is vinni akarja, de ehhez a német többségi tömegbázist is meg akarja őrizni. Ezek tehát azon „kényszerű körülmények”, amelyek az európai politikát eddig megkerülhetetlenül formálták, midőn a minél hitelesebb euró-reformban gondolkodott/kodik. Csakhogy – miként az várható volt – 2012 tavaszára az élet az euró-országokban kitermelte az ellenirányú „kényszerű körülményt” is. Nevezetesen: A német belpolitika, a piac nyomása, a versenyképesség állása egy dolog. A megszorítást megélő országok – és ők vannak többségben – közvéleménye viszont egy másik. Meglehet, mind harciasabb fellépésük az életkörülmények rohamos romlása ellen „csupán” a válság „átcsomagolt formában” történő előbukkanása – de akkor is megkerülhetetlen tényező, amivel politikailag ugyanúgy számolni kell, mint a karlsruhe-i alkotmánybírósággal, Mert ez is ügyeket tud megtorpedózni. Miként eddig már több mint tíz EU-tagország kormányát elsüllyesztette, és állandó fenyegetésként tornyosul a veszély, hogy az indulatok nemcsak európai integrációt, de magának az eredet-oknak a tarthatóságát fenyegető módon juttat végül pozícióba felelőtlen, populista, szélsőséges politikai tényezőket, mozgalmakat. Ezen a ponton tehát igenis az ügy szempontjából számításba veendő módon tűnik fel az újbóli gazdaságélénkítést, növekedést, munkahelyteremtést sürgetők hangja is. A német politika ugyan eddig azzal érvelt, hogy a strukturális reformok hozadéka mindig évek múltán érezhető csak – ők is közel tíz évet vártak a 2000-es években -, ki kell várni. Egy kicsit erre válaszul (és az egymás után megbukó európai kormányok láttán) írta azt Niall Ferguson és Pierpaolo Barbieri a Financial Times-ben május elején: „Az eurózóna országoknak viszont nincsenek évei” (Ferguson, 2012.).

5.4 Az elmozdulás esélye A különböző oldalról ható kényszerű körülmények tehát együtt vannak. Közülük eddig a tényezők többsége a megszorítások felé vitt. A kormányok sorozatos bukása, majd pedig a Berlin számára kulcs-partnernek számító Franciaország élén egy hangsúlyozottan „növekedés-párti” államfő megválasztása (Francois Hollande) azonban láthatóan mozgásba lendítették az eddig jóformán egyoldalúan megszorítás-párti megközelítés korrekcióját is. A „növekedési elem” beemelését a képletbe. Erre végül a 2012. június 28-29-i EU-csúcson sor is került, de ott még inkább „politikai gyakorlatként”, lévén, hogy mindezt megtámogatni hivatott források többségét már korábban „megpántlikázták”, és most csupán újracsomagolták őket. De szinte mindenki biztosra veszi, hogy a „növekedés-pártiak” hosszabb távon nem fogják beérni ennyivel. Annál is kevésbé, mert maga az „európai modell” is sürgetően megkövetelné, hogy hatékony rásegítésekkel mielőbb versenyképesség-javulást és valós növekedést tudjon az Unió felmutatni.


50

Honnan lehetne addicionális forrásokat találni? Relatíve kis volumenű rásegítést jelenthet, ha a közösségi keretek – például kohéziós alapok – nagyobbik hányadát kezdik növekedést serkentő, jövőbe tekintő (energetikai, közlekedési) projektekre fordítani. Ennek összvolumene azonban nem üti meg a kritikus mennyiséget (a teljes EU-büdzsé is csak az EU GDP 1 százalékát éri el csupán). Többre lesz szükség. Szakértők szerint – köztük a fentebb idézett szerzők a Financial Times-ban, de persze rajtuk kívül sokan, mindenekelőtt az ötletet elsők között felkaroló a Bruegel Intézet, vagy a CEPS (Centre for European Policy Studies) több tanulmánya is (Delpha, 2010) – az eurókötvény bevezetésében látják a hiányzó eszközt. A különböző elemek itt kezdenek összeérni. A német belpolitika és a német alkotmány ugyanis a jelenlegi formájában biztos nem támogatna ma ilyet. Mint volt már szó róla, ebben az esetben – formailag – a német költségvetésnek (is) kellene garanciát vállalni bármilyen kötvény-kibocsátására. Ez igaz, jegyzi meg Ferguson-Bergieri páros, de az alkotmányt – népszavazással – módosítani is lehet (i.m.). Erre ugyan a háború utáni Németországban nem volt példa, és eddig politikai öngyilkosságnak tekintette volna minden kormány – különösen, ha a német földön mindig is ellenérzéssel kezelt euró ügyéről volna szó -, de ha a következő német választás után ismét nagykoalíció alakul, akkor a dolog nem is olyan esélytelen. Az SPD ugyanis „kötvény-párti” (miként a németországi Zöldek is), és ha ilyen formán Merkelékkel együtt valamennyi mérvadó német politikai párt nekiveselkedik a megváltozott körülményeknek megfelelő európolitikát toleráló alkotmánymódosítás elfogadtatásának, még akár keresztül is vihetik az ötletet. Cserébe nyilván itt épül a képletbe Merkel megfontolása szerint az európai politikai unió megvalósítása, mint az egész (honi) művelet egyik elő- (vagy legalábbis kísérő) feltétele. Mindenesetre sokatmondó, hogy az SPD egyik országos vezetője (Sigmar Gabriel) 2012. augusztus elején bejelentette: pártja kezdeményezni fogja, hogy akár népszavazás útján is, de a kormányzati politika váltson a szorosabb integráció és az eurókötvények egyértelmű kombinációja felé. Ez persze még a jövő, és bekövetkezte egy sor tényezőtől függ. Ami ténykérdés, hogy tehát gazdasági prioritások vonatkozásában is a kényszerű körülmények számba- (és tudomásul-) vétele segít megérteni a tényleges helyzetet, és a tényleges mozgásteret. Hozzátéve, hogy mindez láthatóan folyamatos változásban is van, és kellő rásegítéssel egyáltalán nem kell kizárni a folyamatok fokozatosan prioritás-váltásának a lehetőségét.

5.5 A végső verziók A már sokszor idézett Peter Ludlow az effajta fajsúlyos észrevételek láttán szokott emlékeztetni arra, hogy igazából mindent a megfelelő perspektívába kell helyezni, és főként: folyamatában kell nézni. Az Egyesült Államokban 138 évbe, számtalan válságba, csődbe, és rendszermódosításba került, amíg a dollár kibocsátásától eljutottak a föderális kincstárhoz – így Ludlow. Aki szerint Európa mindehhez képest máris sokkal előbbre tart.


51

Összességében, részben egyetértve több elemző munkájával, részben kiegészítve azokat saját meglátásunkkal, az euróválság jövője számára az alábbi opciók tűnnek lehetségesnek: a.) A körülmények nyomására fokozatosan létrejön az összes szükséges „unió” (bankuniótól a politikai unióig), megteremtve a mind inkább föderatív alapot a közös pénz működtetéséhez. Egy ilyen világban ugyanúgy lesz eurókötvény is, mint fiskális unió és harmonizált szabályok szerint történő adózás, stb. b.) A dolog nem jut el a föderáció állapotához, hanem mechanizmusok intézményesülnek, amelyek biztosítják, hogy a monetáris unió vonatkozásában az amúgy szuverén tagállamok esetenként kvázi közös államalakulatként viselkednek. c.) Az Issinger-forgatókönyv valósul meg, az euró megmarad szuverén országok önkéntesen vállalt társulásaként, amelyben azonban nincs egymás felé finanszírozási kötelezettség, a hibás gazdaságpolitika árát mindenki maga viseli, ha pedig elvérez ebben, akkor kényszerűen kiválik az euró rendszeréből, csak azokra hagyva, akik képesek is a közös elvek szerinti működtetésére. Eszerint az euró-rendszer tehát fennmarad, de szűkebb körben. d.) Mindezek híján: fokozatos ellehetetlenülés és felbomlás. A magunk részéről vallott opció (ha úgy tetszik: az “e.”), nem kizárva egészen hosszú távon az országok egy szűkebb körénél az a.) opció végső lehetőségét sem, időben a leghamarabb kivitelezhetőnek a b.) és (részben) a c.) verziók egyfajta ötvözetét látja. Miként a Bruxinfo Európai Elemző Iroda fogalmazott, a formális logika szerint az euró – mint bármilyen valuta – hosszabb távon csak akkor lehet(ne) életképes, ha egységes államalakulat állna mögötte, amire az EU esetében egyhamar nyilván nem lehet számítani. De olyan megoldásra és olyan (önként vállalt) mechanizmusokra, szabályokra már esetleg igen, amelyek révén egyes, előre megállapított (eurót érintő) esetekben a szuverenitásukat amúgy megőrző tagországok úgy viszonyulnak egymáshoz (és egyes megoldandó kérdésekhez), mintha kvázi közös államalakulatot alkotnának. Különállóak, de közben egyes kérdésekben ténylegesen „államszerűen” funkcionálnak. Mindez – ebben meg igaza lehet végül Issingnek – nem szükségszerűen valósul majd meg a mai euró-tizenhetek teljes körét illetően. Akár azért, mert formálisan megszüntetik az adósságátvállalás lehetőségét – tehát “minden maga felelős a maga tartozásáért” -, akár azért, mert az ilyenek igénybevételét túl szigorú feltételekhez és következményekhez kötik, akár pedig azért, mert az esetenkénti “államszerűen együttműködés” rendszerét némelyek nem tudják/akarják bevállalni, de végül is nagyon könnyen elképzelhető az eurózóna zsugorodása. A valójában közös valutára éretlen – vagy annak következményeit vállalni nem akaró – országok kiválása. Ahogy Rácz Margit, a VKI kutatási igazgatója fogalmazott a Külügyi Intézet májusi konferenciáján: „Hiszek az euróban, de nem a ’tizenhetek’ eurójában”.


52

És hogy miért nem tartjuk valószínűnek a „d.” opciót? Mert klasszikusan ez az a szakadék, aminek szélére sodródva eddig még mindenkor visszatáncoltak az euró-integrációban hívő tagországok. Visszahőköltek attól, hogy – az euró mellett – mimindent is veszíthetnek, ha engednek a szakadék szívásának és a zuhanásnak. Ez az a végső pillanat, amikor az „eredetok” megtartó ereje eddig még mindig érvényesült. És hisszük, hogy eztán is fog – általában. Egyes konkrét országok esetében már nem feltétlen bizonyosan, de ezzel vissza is térünk a „c.” opció valamifajta verziójához.

6. Néhány szó a politikai felelősségről… Nem kevéssé súlyos kérdéseket vet fel a gazdasági kormányzás megteremtésével együtt járó hatáskörváltozás mértéke, iránya, végső kihatása. A „hatos csomag” és az Európai Szemeszter láthatóan Pandóra szelencéjét nyitotta meg, amelyen azóta is áramlanak ki a nemzetállami hatáskörök csökkentését eredményező intézkedések, elképzelések. Mindez az európai gazdasági kormányzás megteremtésének logikus következményei. Évtizedeken át azért nem merülhetett fel még a szándéka sem érdemi makrogazdasági integrációnak, mert a vonatkozó jogosítványok – idővel a pénzkibocsátás és a monetáris politika feladását kivéve, de ez csak az eurót választó országok esetében áll fenn – a tagországok legféltettebb belső hatáskörébe tartoztak. Még négy éve sem gondolta volna senki, hogy mindezekről (vagy akár egy részükről) hamarosan kénytelenek lesznek lemondani. 2010 óta azonban folyamatosan bővül az a kör, amelyen belül a végső szó kimondása nem feltétlen a tagállam kezében van, vagy legalábbis mindenképpen komoly egyeztetéseket kell folytatnia jellemzően az Európai Bizottsággal, illetve az EU Tanáccsal (főként a pénzügyminiszterek tanácsával). Ha pedig tartósan eltér az e körben elfogadott közös irányoktól, annak súlyos következményei lehetnek az adott – renitens… - tagországra nézve. Hasonló témákról maguk az állam- és kormányfők is egyeztetnek immár, sőt, makrogazdasági témákban jó néhány ügy eldöntése eleve az ő szintjükre csúszott. Ami azzal is jár, hogy ennek megfelelően az EiT-üléseken a résztvevők szintén tesznek utóbb – egymás között – számon kérhető kötelezettségvállalásokat. A fejlemény kettős következménnyel bír. Egyfelől érdemi (európai) gazdasági kormányzásról valóban csakis akkor lehet beszélni, de az egyeztetés, ajánlás, nyomon követés, beszámolás, ellenőrzés, korrigálás és kikényszerítés valóban fontos gazdaságpolitikai területeket fed le. A folyamatok ma láthatóan ebbe az irányba haladnak. A költségvetési hiány és az államadósság alakulása mellett – aminél újabban meg sem kell várni ennek elérését: már az afelé haladás is válthat ki közösségi szintű beavatkozást - a makrogazdasági egyensúlytalanság kialakulása is válthat ki korrekciót kérő EU-szintű reakciót. Ha pedig valamely ország tartósan a pirosba téved, és költségvetési helyzetének kezeléséhez elengedhetetlen a közösségi eszközök (alapok) igénybe vétele, akkor az adott nemzetgazdaság menedzselése egy bizonyos időszakra külső (közösségi és IMF) felügyelet alá is kerülhet (ez már főként a „hatost” követő „kettes”


53

csomag következménye lesz majd, ha véglegesül és hatályba lép – ld. még később). És akkor még nem szóltunk a fiskális paktum lehetséges jövőbeli kinövéseiről: a tartalmában is egyre érdemibbé váló költségvetési uniótól az adó-harmonizációig. (Igaz, ez utóbbi általános vélemények szerint mindennek a legvégén képzelhető csak el ténylegesen is.) Mindez azonban (és itt jön a „másfelől”) felveti a politikai felelősség és a demokratikus elszámoltatás egyre nehezebben megkerülhető kérdését. Makrogazdasági tekintetben eddig ott állt fenn a (végül súlyos problémákat is okozó) diszkrepancia, hogy miközben az euró közös, addig a létét megalapozó gazdaságpolitikák megmaradtak kizárólagosan nemzeti hatáskörben. Ez most talán változni fog: az utóbbi évek intézkedés-csomagjai és paktumai nyomán elviekben megtörténhet, hogy idővel a fontos gazdaságpolitikai döntések is közösségi – vagy legalábbis: közösen meghozott – szintre csúsznak. Ám ekkor egy még súlyosabb zavar adódik: a gazdaságpolitikát formáló, tervező és instruáló politikai szint viszont továbbra is nemzetállami kézben marad. Azaz eltérő, adott nemzetállami belpolitikai adottságokban gyökerező politikai programok alapján – valamint és főként: eltérő választói mandátumok jegyében – nagyon is könnyen más gazdaságpolitikai prioritások fogalmazódhatnak meg, mint ami az uniós szintű közös gazdasági kormányzás logikája alapján ténylegesen megvalósítható. Ez persze inkább csak absztrakt lehetőség, hiszen a két döntési helyzetben azonos személyek (ugyanazon kormányfők) járnak el. Számukra ugyanakkor mindenképpen egyre nehezebben feloldható dilemmát fog okozni, hogy az új (gazdasági) kormányzási gyakorlat miatt igazából kétféle politikai felelősségnek is meg kell majd felelniük (ld. Bajnai). Az egyik a választóik felé tartozik elszámolással (akiktől politikai létük, fennmaradásuk és újraválasztásuk függ). A másik pedig az uniós szintű döntéshozási fórumon résztvevő többi állam-, illetve kormányfő felé kötelezi őket döntésre, bevállalásra és beszámolásra, (akiktől – könnyen megtörténhet – esetleg politikai szándékaik, gazdasági elképzeléseik honi végrehajtása, illetve e végrehajtás lehetősége függ). Nem kell sok fantázia annak elképzelésére, hogy a kettő milyen könnyen ellentmondásba kerülhet egymással, de legalábbis bőven lehetnek szétcsúszások a két térfél között. (Miként az amúgy már a mai integrációs fokozat mellett is mindennapos, csak ma még módjával vannak csupán számon kérő, kikényszerítő elemek az EU-szintű oldalon. De a helyzet nyilván kiélezettebbé válik az utóbbiak automatizálása, egyre konkrétabbá, szigorúbbá válása mentén.). A korábbi ellentmondás fokozatos felszámolása tehát előreláthatóan egy magasabb szinten keletkező, új ellentmondást termel majd ki magából, ami sok konfliktus forrása lesz még, miként már ma is sokféle reagálást vált ki. A magyar miniszterelnök a brüsszeli European Policy Centre-ben tartott 2012. április 23-i előadásában például ennek kapcsán fontosnak érezte leszögezni, hogy a maga részéről úgy látja: politikai felelősség tekintetében „a nemzeti szint az elsődleges”. Úgymond, politikus számára a választók mandátuma az alapvető viszonyítási pont, és minden európai építkezés csak addig tud elmenni, amíg az nem kerül ellentmondásba ezekkel a (nemzeti) mandátumokkal. Szerinte az EU-döntéshozás lehet bonyolult, ha működési logikájuk ezt teszi szükségessé, és megeshet, hogy az embereket ez nem érdekli. Ám ez „nem is baj”, hiszen nemzetállami demokráciában az emberek úgyis nemzeti szinten számoltatják el saját politikusaikat. Orbán Viktor ezért is nevezte


54

illuzórikusnak azt várni, hogy a monetáris integráció erősítése elvezethet végül a politikai unióhoz. „A dolog csakis fordítva képzelhető el” – vélte beszédében a magyar miniszterelnök. Merőben más Angela Merkel német kancellár optikája ugyanezen dilemma vizsgálatakor. Ő – mintegy egyetértve amúgy Orbán utolsó gondolatával - a problémát láthatóan azzal igyekszik kezelni, hogy eleve európai szintű politikai uniót tart szükségesnek. A már idézett, 2012. februári beszédében egyebek között megállapította: az integrációs folyamat demokratikus legitimációja gyenge lábakon áll. „Veszélyes távolság áll fenn a nemzeti politika és nemzeti parlamentek, illetve az Európai Parlament között.” – mutatott rá, és ezért is nevezte fontosnak, hogy az Európai Bizottság elnökének kinevezésénél mielőbb térjenek át közvetlen – európai – választás gyakorlatára. A Merkel-beszédről tudósító Quentin Peel utóbb megjegyezte: a kancellárnak láthatóan „meggyőződése, hogy csak ilyen alapvető reformok árán lehet az eurót megmenteni”. (Peel, 2012) Amiben az is benne van, hogy - Peel szerint - Merkel jól látja: radikális gazdaságirányítási változtatások hosszú távon csakis a politikai felelősség hasonló dimenziójú újragondolása mellett lehetnek tartósak és működőképesek. Ha úgy tetszik: akkor, ha az EU-szintű gazdaságirányítás hátterében EU-szintű politikaformálás áll. Csak ő ezt nem az előbbi kizáró okának, hanem egyszerűen megvalósítandó előfeltételnek tekinti.

6.1…és a szuverenitásól? Mint látszik, nem először térünk vissza a politikai unió szükségéhez/lehetőségéhez. Ugyanez gazdasági, finanszírozási tekintetben is előjött nem sokkal előbb (ld. „Így is megéri?”), ott is – az eurókötvények kapcsán – egyfajta kapcsolódó előfeltételt látva megteremtésében. Látva az átalakulások mai ütemét, nem lehet kizárni, hogy a mindezt gyakorlati értelemben is megcélzó lépések a vártnál hamarabb napirendre kerülhetnek. Amíg erről nincs szó, addig nincs dolgunk vele (az EU megítélése e nélkül is megáll a lábán). Ha mégis, akkor viszont óhatatlan annak felmérése, vajon a szuverenitás további vesztése meddig mehet el alapvető nemzetállami érdekek csorbítása nélkül? Meggyőződésünk, hogy a kérdés az EU vonatkozásában – de csakis ilyen relációban – különleges mérlegelést igényel. Kezdve mindjárt ott, hogy EU-tagként eleve nem pontos a szuverenitás „elvesztéséről” beszélni akkor, amikor valójában egyes elemeinek közös („pool”-ban történő) gyakorlásáról van szó. (Az alábbi gondolatok Fóris György „A szuverenitásról és az európai integrációról” című elemzéséből származnak. Megjelent a Trócsányi László-szerkesztette „A mi alkotmányunk” kötetben (Fóris, 2006.)). A szuverenitás helyes értelmezése alighanem korunk egyik legizgalmasabb kérdése. A szuverenitásé, ami látszólag minden nemzet, minden ország létének alapja – miközben korunk talán legsérülékenyebb, már-már tünékeny valamije. Valahányszor egy országban megérlelődik az elhatározás, hogy csatlakozni szeretne az Európai Unióhoz, a honi kétkedők egyik legfontosabb kifogása a szuverenitás elvesztése. Amire válaszul a tipikus ellenérv


55

részint vitatja ezt – hangsúlyozva, hogy az Unión belüli „szuverenitás-társbérletben” úgymond még nő is egy-egy tagállam szuverenitása, hiszen kiegészül a többiekével -, részint lekezelően nyilatkozik a szuverenitás valós napi tartalmáról. A dolog, szokás szerint, valahol a kettő között, de ugyanakkor sokkal mélyebben is van. Tény, hogy az alkotmányos értelemben vett „teljes szuverenitás” elsősorban magasztos eszme, cél és viszonyítási pont: optimum, ami felé minden államnak kötelessége haladnia. De a történelemben szinte sosem volt még rá példa, hogy megvalósítása abszolutizálható lett volna. Ma pedig nyilván még kevésbé az. Annak lenne módja rá, aki/ami nem csupán a leghatalmasabb és legbefolyásosabb entitás, hanem voltaképpen az egyedüli is. Mi több: az olyan tényezőket is biztosan uraló, mint az időjárás, a klímaváltozás, a környezeti feltételek. Mihelyt más állam is előfordul a környezetében, amellyel számolnia kell, már a szuverenitás is csorbult. Értelemszerűen ugyanez vonatkozik az energiától, nyersanyagtól, környezeti feltételektől való függésre is. Amiből az is látszik, hogy a szuverenitás tényleges nagysága voltaképpen az államok szabadságfokában volna mérhető. És ez a szabadságfok sohasem volt abszolút, ma pedig szükségszerűen állandóan zsugorodó. Paradox módon, a nemzeti szuverenitást látszólag még tovább nyirbáló európai uniós tagság éppen, hogy az említett szabadságfokot növelheti. Ahhoz azonban, hogy az Unióban rejlő effajta potenciált a maga helyén értékelni tudjuk, még egy szempontot be kell vonnunk. Annak felvetését, hogy voltaképpen: mit is szolgál a szuverenitás? Önmagáért való, vagy van mögöttes viszonyítási pont is?! A végső cél a már máskor is említett módon (itt térünk vissza az „eredet-okokhoz”) a biztonság (béke), a prosperitás (gazdasági növekedés), a mindebből is fakadó jólét és folyton javuló életminőség. A mindezt szolgáló állami érdekérvényesítés technikája az évezredek során folytonos változásban volt – beleértve a modern kort is. Amivel az EU mindmáig sokakat zavarba ejtő módon tudott valami újat lépni, az az, hogy első ízben vetette fel: azokat az elvárásokat, amiket a szuverenitás maximalizálásával igyekeznének az egyes államok elérni (például a béke, vagy prosperitás érdekében), hatékonyabban lehet szolgálni a szuverenitás bizonyos szeletkéinek (önkéntes, közmegegyezésen alapuló, rögzített szabályok szerinti) megosztásával, és közös gyakorlásával. Mindebből nőtt ki az a történelmileg példátlan helyzet, amelyben ma egyes országok voltaképpen azért mondanak le önként arról, hogy szuverenitásuk valamely szeletét kizárólag magukban gyakorolják, mert belátják, hogy közösen még eredményesebben tudják szolgálni mindazt, amit eredetileg éppen a szuverenitás maximalizálásával akartak elérni. Ha úgy tetszik: csökkentett szuverenitással - megnövelt szuverenitási hozadékot érhetnek el! Ami egyúttal megítélésünk szerint arra is válasz, vajon önmagában az – európai gazdasági kormányzással, vagy akár politikai unióval – látszólag szűkített nemzeti szuverenitás elfogadható ár-e a cserébe kapható hozadékokért. Részünkről „igen” a válasz, különös tekintettel levezetésünk végkövetkeztetésére: az Európai Unióban a szuverenitás „vesztése” sohasem abszolút, hiszen ugyanazon jogok közös gyakorlása lép a helyébe. A tényleges szuverenitás-veszteség egy rohamosan globalizálódó világban valamennyi EU-tag számára – külön-külön – sok nagyobb és konkrétabb lenne az EU-n kívül, EU nélkül állva.


56

7. Globális versenyképességi kihívás és az európai modell Miután megvizsgáltuk, milyen hozadékai adódnak modellen belül az Európai Unióhoz tartozásnak, mindenképpen indokoltnak tűnik röviden utalni arra is, hogy miként festenek az EU pozíciói külső összehasonlításban? „Röviden utalni” - fogalmaztunk, mivel e tárgyban egy átfogó összehasonlító elemzés önmagában is oldalak és ábrák tucatjait, igazából százait igényelné. Emellett kiadványok, elemzések sokasága amúgy is visszatérően foglalkozik ezzel a témával, elég, ha csak az OECD vonatkozó tanulmányaira emlékeztetünk. Mi most csupán arra törekszünk, hogy röviden emlékeztessünk a legfontosabb következtetésekre, mintegy érzékeltetve az unió előnyeinek relatív jellegét. Mindez emellett minimum két további szempontból is hasznos lehet: segíthet megbecsülni mindazt, amivel az európai modell jelenleg (még?) rendelkezik, és emlékeztethet arra, hogy ugyenezen modell fenntarthatósága viszont távolról sem biztosított – már középtávon sem -, ha az EU-országok nem veszik komolyan a globális versenyképességi kihívást. A probléma persze nem új. Már 2000-ben Lisszabonban azért hirdették meg az EU első számú vezetői az utóbb nem sok dicsőséget hozó „lisszaboni programot”, mert növekvő arányban érezhető volt a külső verseny-nyomás. Érezhető, de – akkor még – nem (annyira) szorító. (Igaz, a kínaiakkal a textil-háború már akkor is tartott.) Ma már, különösen a gazdasági válsággal megterhelve, viszont immár szorító is. Pusztán a mutatók alapján (ld. statisztikai mellékletünket a 104. oldaltól) helyenként már az is csodának tűnik, hogy az európai modell még él. Termelékenység tekintetében az EUhuszonhetek átlaga közel harmadával marad le az amerikai mutatótól. (Bajnai ennek kapcsán említi, hogy 2007-ben egy amerikai munkavállaló átlagosan 42 százalékkal több társadalmi összterméket állította elő, mint európai kollégája. Id.m.) Az igazsághoz tartozik ugyanakkor, hogy az eurózóna átlaga már – pedig abban is benne Görögország és Portugália is – csak 10 százalékkal kevesebb az Egyesült Államokénál, (sőt, a holland mutató 0,1 ponttal már meg is előzi…). De persze GDP-ben kifejezve 10 százalék is tetemes. Az európai modellt ismert módon egy sor tehertétel húzza. Saját belső megosztottságáról, a tagországok közötti versenyképességbeli különbségekről korábban már volt szó: a görög, a bolgár, a román – és többnyire sok más hasonló - mutatók nyilván lehúznak minden létező EU-huszonhetes átlagot. (Az imént említett termelékenységi példánál maradva: ha az EUmutató az amerikainak csak alig több mint kétharmada, úgy még inkább érdekes, hogy az ugyancsak EU-tag Bulgária viszont az EU-átlag harmadát éri csak el. Vagy vegyük az K+F mutatót, ami az EU-huszonhetek átlagában finoman szólva problematikus (csaknem 1 százalékkal marad el az Egyesült Államokétól, 1,36 százalékkal Japántól). De ezt is terheli jócskán belső szórás, amikor például a román mutató csupán negyede az európainak!…)


57

Ez azonban elsősorban csak statisztika, bár ekkora különbségek azonos gazdasági közösségen belül más tekintetben is okozhatnak feszültséget. Súlyosabb gondot jelent a reálkiadásokban testet öltő kézzel fogható különbség. A közismert példa a szociális ellátásbeli eltérés. Amíg a társadalombiztosításra fordított hányad (GDP százalékában kifejezve) Indiában az EUátlagnak csak hatodát, Kínában ötödét, de Braziliában is csupán 40 százalékát éri el, (és ez már átlag: ha ugyanezt az EU-tag Dániához mértük volna, akkor a különbség Indiánál már több mint egy nyolcad lett volna…), addig Európában biztos jobb élni, de az említett országok viszont előreláthatóan sokkal olcsóbban fognak eladni. És itt viszont már tisztán az európai jóléti(bb) társadalmak maguk választotta modelljének a következményéről van. Amit láthatóan nem kötelező követni, hiszen TB tekintetében az amerikai adat is csak fele az EUhuszonhétnek… (De persze már ez is háromszorosa az indiainak, két és félszerese a kínainak.) Tény, hogy cserébe az életminőségbeli különbségek szinte mindenütt vissza is köszönnek. Egészségügyi kiadások tekintetében az indiai, kínai adat például kevesebb, mint a fele a franciának. Meg is látszik mondjuk abban, hogy a születéskor várható élettartam Indiában több mint tíz évvel marad el az EU-átlagtól. Vagy, hogy a csecsemőhalandóság Kínában négyszerese, Indiában tízszerese(!) az EU-átlagnak. Európai oldalon mindezt súlyosbítja a szintén nagyon is közismert társadalmi elöregedés problémája. A nagyon is elhíresült adat, miszerint a ma még – európai átlagban - közel négy ember által eltartott nyugdíjasra – a mai európai népességi tendenciák mellett - 2050-ben már csak két kenyérkereső marad, magáért beszél. (Főként, ha ehhez hozzávesszük azt a mutatót is, amely ugyanezt a helyzetet összevetette az ezek szerint 2050-re becsülhető TBköltségekkel. A GDP-arányos tétel ilyen felállásban Indiában is, Kínában az EU-átlag 7 alig százaléka lenne csak!...) (Előregedésről és a válaszul is formálódó bizottsági nyugdijreformjavaslatról ld. még a 2. (magyar) rész szociálpolitikai fejezetét) Azért feszítő problémák ezek, mert közben minden említett fél ugyanazon a (világ)piacon értékesít, méghozzá egyre gyakoribb esetben hasonló termékeket (is). És itt óriás vetélytársakról van szó, hiszen (vásárlóerő paritáson) már ma is Kína adja a világ GDP-jének 13,6, India pedig 5,4 százalékát. (Az EU részesedés ma 20 százalék, a tagországok közötti maximumot hozó Németországé 3,9 százalék. Magyarországé 0,25…) Európát eközben ugyancsak ismert módon egyre jobban nyomja energiaellátási problémája is. Függősége a biztosan fogyó, de addig is kiszámíthatatlan áru – tendenciájában mindenesetre dráguló – olajtól és gáztól egyre kritikusabb tényezővé kezd válni, ellátás biztonsági, és gazdaságossági szempontból egyaránt. (Bizottsági számítások szerint az EU évi gáz és olajimport számlája eléri az 500 milliárd eurót.). 2007 óta van is arra európai politikai program, hogy ezen változtassanak, számba véve a lehetséges összes intézkedési irányt. A megújulók arányának radikális bővítésétől, az energiahatékonyság erőteljes javításán át, az elviekben piaci versenyt serkentő hálózatfenntartói-szolgáltatói kettéválasztás erőltetéséig, vagy éppen az energia-hálózatok uniós összekapcsolódásának a megteremtéséig, (ne legyenek szigetek az európai energia-ellátásban stb.).


58

Ahogy Jacques Delors a Notre Europe tanulságos elemzésében megállapította, 5 éve egy pillanatra úgy tűnt, Európa pótolja a fél évszázaddal korábban félbehagyott integrációt az energiaszektorban (utalással arra, hogy a közös piac elődje a szén és acélközösség volt, amiből azonban sohasem vált európai energia közösség). Az európai energiapolitika – mint új közösségi politika - meghirdetése valóban napirendi pont lett Brüsszelben, de végrehajtása már belefulladt a 2008 utáni pénzügyi válságba: a tagállami akarat immár notóriusan elmarad a korábbi vállalásoktól. Pedig az egészet még a klíma-célok nem kevésbé nemzeti pénzügyeket terhelő tétele is megfejeli. (Energia- és klímapolitikáról ld. még a 2. (magyar) rész igen részletes energia- és klima-fejezetét) Összességében, azt lehet mondani, hogy a világpiaci környezet az európai modell számára finoman szólva nem kedvező. De amíg ez utóbbi fenntartható, addig mindenképpen jobb életminőséget biztosít, mint a versenytársak. És talán még nem merültek ki a tartalékok a megújulásra sem. Csak persze ennek is megkerülhetetlen előfeltétele a mielőbbi kilábalás a válságból. Annyi bizonyos, hogy ha az utóbbi nem sikerül, és az euró, majd nyomában az EU széthullana, a nyomában támadó gazdasági káosz – és akkor politikai konfliktusokkal még nem számoltunk – először is óriási veszteségeket okozna kivétel nélkül mindenkinek. Majd pedig ugyanezen, fentebb vázolt piacon minden európainak (kicsinek, nagynak) immár (európai modell nélkül..) kellene egymagában boldogulnia.


59

8. Bizalmi válság és ennek kihatásai A megelőző részekben visszatérően volt arról szó, hogy az Európai Unióba vetett bizalom a tagországok közvéleményének széles körében az elmúlt években drámaian zuhant (ld. 19-20 ábra). Arra is utaltunk, hogy mindez kiemelten fontos tényezővé kezd válni, lévén immár aktív politikai erőként – konkrétan: akadályként – is jelenik meg egy olyan időszakban, amikor a kormányzó politikai elit szintjén a többségi vélemény éppen az, hogy a jelenlegi válságból az egyetlen lehetséges kiutat az integráció további mélyítése nyújthatja. Ez az a pont, ahol a közvélemény reagálása az integrációs folyamat szempontjából kulcstényezővé vált, szembenállása a honi politikai elit többségével pedig a mind több tagországban érlelődő politikai válság egyik forrása. Ugyanezen okok miatt az Unióról alkotott vélemény formálásakor sem hagyható figyelmen kívül. Ha értelmezni akarjuk a bizalmi válság aktuális tartalmát, a választ leginkább kialakulásának okaiban találjuk. Címszavakban: -

évtizedeken át az érdemi tájékoztatás hiánya (technokrata jelleg), az EU-csúcsok szerepének felértékelődésével a média-érdeklődés felkeltése az EU megjelenése az emberek hétköznapi életében az információs technológiai forradalom közelebb hozza az emberekhez a politikát (és a politikust…) az EP szerepének felértékelődése, hangjának hallhatóbbá válása a válság közhangulatot rontó hatása: szembefordulás az elittel és a nemzetközi intézményekkel.

Az évtizedes tájékoztatási deficit látszólag abszurd egy olyan szervezetnél, amelyet korának legdemokratikusabb európai államai hoztak létre. Valójában – különösen a kezdeti években – több dolog találkozásáról volt szó. A közvélemény szemében a közös piac létrehozása – vagy legalábbis az, amennyit hallott belőle - eleinte inkább tűnt olyan technokrata-bürokrata projektnek, amivel napi szinten az utca emberének nem szükségszerűen kell, hogy dolga legyen. Ez még az az időszak volt, amikor a politikusok napi dolgairól sokkal kevesebbet lehetett tudni (nincsen internet, nincsen műholdas tévé). Az emberek még abban a kultúrában élnek, hogy az ő felelősségük a politikus megválasztása, aki utána teszi a dolgát, ahogy azt az egymást követő feladatok megkívánják, a választók pedig bizonyos időközönként (egy-egy újabb szavazással) értékelik, elszámoltatják őt. Akadnak szakértők, akik szerint, ha nem ilyen lett volna a világ az ötvenes években, a szénés acélközösség, meg a közös piac valószínűleg létre sem tudott volna jönni. A politikai vezetés nagyon is tartott Monet és Schuman ötletétől. Alig néhány évvel a második világháború után, ha például Franciaországban népszavazásra vitték volna, hogy Elzász-


60

Lotharingia szén- és acélkapacitásait eztán a németekkel közösen fogják kiaknázni, a terv szinte biztos megbukott volna. A közvélemény relatív tájékozatlansága és érdektelensége tehát nagyon is kapóra jött. Ez a működési séma aztán még sokáig fennmaradt, amivel sikerült a közös piac (Európai Közösségek) történéseit csaknem évtizedeken át külügyi diplomatafeladatok folyamatának láttatni. Egy technokrata világnak, amiben túl sok izgalmas politikum nincsen (média-szenzációkról nem is beszélve). A változás külső és belső okokból egyaránt fakadt. A nyolcvanas évek közepétől beindultak az ambiciózus belső reformok (1985-ben az egységes belső piacról intézkedő Egységes Okmány, 1991-ben a közös pénzt is beprogramozó Maastrichti Szerződés), amit ezzel egy időben a külvilág drámai átalakulása kísért. A kelet-európai „új demokráciák” megjelenése (és szinte azonnali tagsági igénye) elindított húsz oly évet, amelyben az EK/EU-ügyek intézése (a reform- és csatlakozási konferenciák állandósuló sorozata) hirtelen reflektorfénybe tolta a legfelsőbb politikai vezetést. Addig alig évi egy-két csúcstalálkozó volt csak – azok is csupán a féléves soros elnökségek ceremoniális zárásaként –, most hirtelen évi három-négy ilyet tartottak, és egyre gyakrabban (fontos ügyekben) a döntéshozói szerepet betöltve. Kezdett tehát tömegessé válni a média-érdeklődés is. És ahogy az új felállás exponálta a legmagasabb politikai szintet az EU-ügyek kapcsán, úgy az EU-ügyek politikai súlya is nőt ugyanezen politikusok körül a belpolitikában, és a honi médiában. Ezzel egy időben szinte az összes többi tényező is kezdett feltűnni. Az információs technológiai forradalom a lakásba hozta a politikai történések legapróbb rezdüléseit is, miközben konkrétan az EU meg egyre inkább láthatóvá vált az emberek életében. Még mindig többnyire közvetlen megkérdezésük nélkül egyre nagyobb horderejű változások következtek be: sok országban megszűnt a nemzeti valuta, felszámolták a személyi forgalomban a határellenőrzést, felvettek tízenkét új tagállamot, a napi élet rengeteg területén (a fürdővizek minőségétől a csirkék ketrecének a méretéig) a nemzeti szabályozást uniós előírások váltották fel (vagy jelentek meg elsőként). Vízummentes rezsimet kapott egyre több harmadik ország polgára, miközben unión belül romlott a közbiztonság. Az emberek úgy érezték, hogy rengeteg dolog történik köröttük, (felettük, velük) – de őket érdemben nem kérdezi senki. Szakértők és diplomaták sora utóbb egyetértett abban, hogy ez volt az elsődleges oka annak, hogy éppen az EU két alapító „mag-országában”, Franciaországban és Hollandiában használták az emberek az alkotmányos szerződésről kiírt 2004-es népszavazást arra, hogy végre valamire elutasító voksot adjanak le. Igazából nem a szerződés konkrét tartalma irritálta őket – bár néhány felkapott kitétel szintén megtette a magáét -, hanem a megelőző évek gyakorlata, és elsősorban azt akarták demonstrálni, hogy többé nem hajlandóak ellenőrzés és beleszólás nélkül meghagyni az EU-ügyek intézését kizárólag a politikai elit (és technokrata apparátusa) kezében. Mindkét országban a parlamenti pártok többsége (kormányzatban és ellenzékben egyaránt) a szerződés megszavazására szólította fel választóit, az emberek jelentős többsége mégis ellene voksolt. Amivel valójában saját politikai elitjüket, addigi politikájukat szavazták le.


61

A folyamat többi állomásaiból már csak a válság kirobbanására utalunk. A megélhetési körülmények romlása, a hatósági intézkedések kellemetlenségei, különösen, ha ezek mögött hivatkozásul „az EU” valamilyen döntése áll – nem is beszélve azon országokról, ahol személy szerint is az EU-delegáció megjelenése testesíti meg a „diktátumokat” -, a már amúgy is gyanakvó, bizalmatlan közhangulatot végkép az EU ellen hangolta. Amivel a jelenség ma a gazdasági, és az euróválság kezelésének egyik központi tényezőjévé vált. A korábban már idézett Mark Leonard – miután levezette, hogy a technokraták és a populisták egymást hergelő manőverei hogyan juttatták nehezen kezelhető holtpontra a folyamatot – a kialakult helyzetet abban summázta, hogy „szakadék tátong a között, amit az Európa-párti politikusok szerint tenni kéne, és amit ebből el tudnak adni a választóknak” (Leonard, 2011). (Amire találóan rímel Bajnai Gordonnak az egyik veterán EU-vezetőtől származó idézete: „Mindannyian tudjuk, mit kellene tennünk, csak azt nem tudjuk, hogyan érjük el, hogy újra is válasszanak, ha tényleg megtesszük.” Id.m) Az Uniót övező bizalmatlanság tehát olyan tényező, ami ugyan mit sem von le az EU-nak korábbiakban már igazolt értékeiből, másfelől viszont működésének egy fontos körülményére utal, amivel számolni kell. Akkor is, amikor (nehezen) születő tagállami döntések hátterét készül valaki megérteni, akkor is, amikor tevékenyen próbál hozzájárulni további döntések formálásához.

8.1 Tagállami olvasatok A kép teljességéhez tartozik, hogy a tagállamok elsöprő többségében – a szokásos brit kivételt nem számítva – a kormányzati váltórendszerben dominánsan résztvevő politikai elit, és mellettük az értelmiségiek nagyobbik része is változatlanul EU-párti. Más kérdés, hogy ennek mélyebben fekvő okai távolról sem minden országban ugyanazok. Az alábbi rövid összeállítás annak a felmérésnek az eredménye, amit Brüsszelben készítettünk különböző tagállambeli diplomaták és újságírók körében. A legtöbb helyen hasznosnak és szükségesnek érzik az egységes belső piacot. Talán ez a legegyértelműbb közös nevező. (A másik – korábban már említett módon – az, hogy így „ott lehetnek az asztalnál”, tudomásuk lehet a történésekről és hathatnak is rá.) Ebben még a brit hozzáállás is pozitív, sőt, még portugál részről úgy fogalmaztak, hogy „az elit tudja, hogy EUtagság, egységes piac és euró nélkül az ország nem lenne sehol”. Az utóbbi azért érdekes, mert a portugál beszámolók (a görögökéhez hasonlóan) megegyeztek abban is, hogy a népesség (számban nagyobb arányt kitevő) kevésbé képzett részében az EU-szkepticizmus mára már tömeges EU-utálattá fajult, lévén, hogy az „EU-diktátumaiban” látják romló életkörülményeik okát. Ördögi helyzet ez: akik az országot vezetik, tudják, hogy az EU-ra szükségük van. Azok viszont, akik – egyebek között őket is választva – a közvélemény többségét alkotják, bajaik fő okának éppen, hogy az Uniót tartják. És az előbbiek nem tudják – többnyire nem is merik – meggyőzni az utóbbiakat.


62

A jelenség voltaképpen a Leonard-féle zsákutca konkrét példája, ami amúgy – kevésbé kiélezetten – másutt is előjön. Ausztriában például a McKinsey Intézet felmérése kimutatta, hogy 2010-ben az eurózónában az osztrák GNI profitált a legtöbbet az euró-tagságból (7,8 százalékos növekedést regisztráltak, a második Finnország volt 6,7, harmadik Németország 6,4 százalékkal). Eközben egy helyi közvéleménykutatás (ÖGfE) eredményei azt mutatták, hogy csak a megkérdezettek 37 százaléka tartotta jó dolognak az EU-tagságot, 48 százalék szerint Ausztria „nem nyer semmit” azzal, hogy az EU része. (Mellesleg itt is kiderült az is, hogy ugyanebben a megkérdezett mintában a diplomások körében már 58 százalék vélte „jó dolognak” az EU-tagságot.) De 2011 elején hasonló volt a helyzet Finnországban is, ahol – a fenti hozadék ellenére – már-már kormányzati helyzethez juttató arányban került be a parlamentbe az éles EU-ellenes retorikát valló „Igaz Finnek” pártja. Pedig finn földön még azt is mindenki tudta, hogy nemzeti zászlóshajójuk, a NOKIA hajdani világraszóló sikere nem kis részt az EU-tagságnak is volt köszönhető. Osztrák (üzleti, politikai) részről más előnyt is látnak – német véleményekben is előjött ez -, amikor pozitív hozadéknak tartják, hogy most legalább valamennyi fontosabb üzletikereskedelmi partnerük az EU tagjai, hát könnyebb azonos feltételek szerint együttműködni velük. (Osztrák véleményekben ez történetesen Magyarország, és a végkielégítések kapcsán jött elő…) Ennek ellenére – jelezték még mindig osztrák részről –, látva a közvélemény többségének EU-szkepticizmusát, a kormányzó politikai elit (kancellárt is beleértve), ha lehet, „inkább kerüli”, hogy túl sokat kelljen beszélnie az EU-ról. Nem népszerű téma… (A brit kormányról is ezt mondták: bár ott a politikai elit nagy része maga sem szereti, de helyenként látják gyakorlati előnyeit az EU-nak. Hogy ezt megőrizhessék, inkább kerülik, hogy a téma túlságosan exponált legyen. „Minél kevesebbet beszélnek róla, annál jobb” – jellemezte a brit kormányzati hozzáállást a brit sajtó egy veterán képviselője.) Jól látható tehát, hogy a politikai elit, azzal, hogy évtizedeken át nem kommunikált érdemben az Unióról, nem is alakított ki semmilyen „uniós műveltséget” a tömegekben, ahol ilyen formán a korábbi és jelenlegi EU-hozadékokról sem tudnak szinte semmit. És ma már késő: a tömeges ellenkezéstől visszariadva a politika inkább – a helyzetet nyilván csak tovább konzerváló – hallgatást, témakerülést választja, az ügyek intézését pedig a Leonárd-jellemezte módon igyekszik „technokrata síkon” tartani. Amivel továbbra is üresen hagyja a terepet a jobb-, vagy baloldali populizmusnak, az pedig készségesen él is ezzel. Üdítő kivételt jelent ez alól a lengyel példa, ahol viszont a jelek szerint a csatlakozással egy időben viszonylag hamar sikerült tömeges méretekben tudatosítani a tagság előnyeit. Jelenleg Románia és Bulgária után Lengyelországban a leginkább pozitív az EU-kép (19. ábra), és még az elmúlt évek válságai alatt is, itt, a Unióból kiábrándulók aránya az uniós átlag felét érte csak el. A lengyel kormány kezdettől fogva ügyelt arra, hogy minden – EU-s pénzből megvalósuló – beruházás mellett tábla hirdesse, hogy az európai segítséggel készült, és mivel sok ilyen fejlesztés történt, lengyel beszámolók szerint ma „lépten-nyomon EU-támogatással épült létesítményeket látni”. A csatlakozás előtt élesen EU-ellenes lengyel farmereket kellemesen meglepte, hogy az uniós agrártámogatás valóban eljutott hozzájuk, még hozzá lengyel vásárlóerőben mérve meglehetősen nagy összegben, és ma lengyel gazda az EU-


63

tagság egyik leglelkesebb támogatója. De Lengyelországban szinte minden más területre is „lecsorgott” a tagság értelme. Nagyon sok lengyel dolgozik más tagországban, és sok lengyel szolgáltató folytat üzletet a határon túl. Sok lengyel fiatal tanul uniós országban, és rengetegen utaznak, élvezve a Schengen-előnyöket. Érdekes módon, (egyelőre még?) lengyel földön az is pozitívumnak számít, amitől másutt tömegesen szembefordultak az EU-val: hogy ugyanis bizonyos közösségi elvárások mintegy kívülről „terelik” is a kormányt. Ezek ugyanis rákényszerítik közigazgatást, hogy szervezettebben, fegyelmezettebben, hatékonyabban működjön, hogy ne kerülhessen meg bizonyos szabályokat, hogy betartsák a környezetvédelmi előírásokat stb. A múlt tapasztalatai alapján sokan úgy vélik, hogy ez az Uniós tagság fegyelmező ereje nélkül nem tartana itt, és ennyiből még hálásak is a külső körülmények szorításának. És végül: egyelőre a média is pozitívan kezeli az EU-t, lévén, hogy a tavalyi soros lengyel EU-elnökség jól sült el, a visszhang pozitív, és ennek hulláma még ma is érződik. „Azt lehet mondani, hogy Lengyelországban a tagság pozitívuma nem állt meg az elit szintjén, hanem az emberek napi életében is evidenciának számít. A lengyelek ma nem korlátot, hanem lehetőséget látnak az EU-ban” – jegyezte meg erről az egyik (maga is lengyel) forrásunk. Amihez egy régebbi tagállambeli diplomata még hozzátette: „Ha a régiek körében is, kezdettől fogva, a lengyel mintára kommunikálták volna a közös piacot, ma nem tartanánk itt”. Természetesen sok tagállamban előjönnek bizonyos „történelmi indokok” is, amik alkalmasint hatnak a közvélemény szintjén is. A baltiak körében például mindmáig meghatározó szempont a „poszt-szovjet”, orosz befolyás intézményesített kivédése az EUtagsággal, és a finnek körében is hat az, hogy az EU-val a hátuk mögött nagyobb súllyal érvelhetnek Moszkva felé. Az effajta mentalitás egyik érdekes variációja merült fel NagyBritanniában: brit újságírók szerint az EU távolról sem számít olyan rémisztőnek az angoloktól egyre inkább távolságot tartani akaró skótok, wales-iek, észak-írek körében. („Ha 2013-ban Skócia a függetlenségre szavaz, és elkezdi forszírozni az önálló skót EU-tagságot, akkor érdekes fordulat kap majd az Egyesült Királyságban az EU megítélése” – jegyezte meg erről a fentebb is idézett brit sajtóforrásunk.). Egyébként hasonló szempont Írországban is él, ahol viszont a brit koronától való függetlenség egyik zálogát is látják sokan az EU-tagságban. Az EU-tagság tehát van, ahol közvetlenül is a nemzeti érdekeket erősíti, miként magyar kormányzati források szerint, ha nem állt volna a magyar diplomácia mögött az EU-tagság, akkor sokkal nehezebb lett volna a szerb kormányt és a szerb törvényhozást rávenni a kárpótlási törvény magyar kisebbségre nézve hátrányos kitételeinek módosítására.


64

9. Rövid összegzésként A kérdés úgy hangzott, van-e értelme ma az EU-nak és az EU-tagságnak? Úgy érezzük, az euróválság okozta általános felfordulás mellett is – sőt, éppen azért – az európai integráció léte és történelmi küldetése aligha kétséges. Az eredet-okok érvényességét a maga helyén, úgy véljük, kellően bizonyítottuk. Ami pedig a válságot illeti, alighanem érdemes belegondolni abba, micsoda pusztítással járt volna az országok többségét illetően már eddig is, ha mindez az Európai Unió és EU-tagság nélkül érte volna őket. Mint emlékeztettünk, maga a válság az eurótól (és persze pláne az EU-tól) teljesen függetlenül robbant ki. A buborék európai fejlődéséhez ugyan hozzájárult a rendszerhibás közös valuta is, de ez még nem szabadított volna oly mértékű pénzügyi válságot a világra, mint amilyen 2007-2008-ban az Egyesült Államokban elkezdődött, majd hatásaiban tovább terjedt másokra. Amiből az is következik, hogy ha nincs euró, és nincs EU, amerikai buborékválság akkor is lett volna, ám a továbbterjedéssel és visszahatásokkal akkor már huszonhét különböző nemzetgazdaság és tizenhat különböző nemzeti valuta (a belga és a luxembourgi frank már az euró előtt is valutaunióban létezett) egymaga kellett volna, hogy szembenézzen. Nem nehéz elképzelni, micsoda piaci mészárlás zajlott volna körükben az elmúlt évek során. Persze, a végre mindenkinek megnyugvást hozó végső közös választ sem könnyű kihordani. De azt azért elgondolkodtatónak érezzük, hogy a megoldáskeresés során a tagországok elsöprő többsége láthatóan inkább előre menekül, mint hátra: nem az EU-lebontásában, hanem tovább építésében gondolkodik. Ami azt jelzi, hogy számukra mindaz, amit az EU megtestesít és keretbe foglal, olyan nagy érték, hogy inkább olyan alternatívákban gondolkodik, amelyek semmiképpen nem veszélyeztetik az eddigieket, hanem ha kell, tovább építik a meglévőt. A nagy kivétel Nagy-Britannia, amely számára a jelek szerint a mostani fejlemények fényében jutottak el a dolgok abba a fázisba, ahol már színt kell vallania: tudja-e, akarja-e folytatni intézményesített keretek között együttműködést az (integrálódó) kontinentális Európával, vagy sem. És amely addig is – miként amúgy nem kis részt idáig – a bontás felé orientálódik, folytatva lényegében több évtized integráció-fékező (vagy abból részlegesen kimaradó) politikáját. Ami az EU-t és az EU-értelmét illeti, létének fő fenyegetését mi nem annyira uniós oldalról látjuk, hanem általános európai versenyképességi oldalról. Modell-fenntarthatósági oldalról. Mai állapotában, egy mai világgazdasági környezetben ez a modell hosszú távon aligha volna fenntartható. De ez már nem EU-probléma, hanem „európai probléma”, vagy még inkább: a jólétben elkényelmesedett európai nemzetállamok problémája.


65

Szerencsére a dolgok itt sem statikusak. Úgy véljük, vannak még tartalékok modellen belül is – például, ha megizmosodik egy megújuló energiára átállt európai technológiai-gazdasági modell, vagy ha konszolidálódik az euró és az európai gazdasági unió, felszabadítva az ebben rejlő energiákat -, de lehet változással számolni modellen kívül is. Nem szabad elfeledni, hogy az „európai modell” egyik legsúlyosabb tehertétele a költséges jóléti háttér, ami az újonnan feljövő versenytársaknál ma még hiányzik – tehát a költségeik is kisebbek. De aligha tévedés arra számítani, hogy a gazdaság növekedése előbb-utóbb ott is fogyasztási szokásokat generál, jóléti igényt ébreszt – és vele hamarosan fokozatosan költségeket is növel. Nincs tehát eleve lejátszva Európa vesztése e versenyben. De az idő fogy, és a válságtól való mielőbbi megszabadulás ennyiből is eminens érdeknek számít. A másik nagy ismeretlen a képletben, hogy igazából mennyi idő is van még, és most nem piaci oldalról, hanem – a belpolitikában? Mit, és meddig enged meg a politika által évtizedeken át láthatóan félrekezelt közvélemény? Ennyiből számunkra a versenyképességi utolérés mellett az EU jövője szempontjából a másik meghatározó feltételt a projekt „eladásában”, a belső bizalmi válság eloszlatásában látjuk. Ha ez nem sikerül, ha a populizmus kap „demokratikus mandátumot” az országok növekvő hányadában, az sokkal könnyebb szétverhet vívmányokat, mint a piac megannyi kártevése. A felelőtlen, felkészületlen, tájékozatlan politikai erők számára ugyanis az „eredet-okok” alkalmasint sokkal kevesebbet mondanak, talán semmit – tehát könnyen hagyják őket veszni is. Ez az egyik legnagyobb veszély! Összességében: növekedni kell, és jobban kommunikálni az emberek felé. A többit az élet a meglévő pályákon is fokozatosan kihordja majd. Azt, hogy mindez mennyiben lehet igaz az alig 8 éve csatlakozott Magyarország számára, tanulmányunk második részében tekintjük át.

Az Európai Unió értelme ma

Recommend Documents