kállai
Elöljáróban végezzünk az obligát halottbúcsúztató közhelyekkel. Ne soroljuk fel az elholt címeit, ordóit, kitüntetéseit. Teli velük a padlás. Megsegíti a nekrológfabrikálókat. Kimásolják a lexikális adatokat. Kállai Ferenc halálakor ne a Nemzet Színészét idézzük meg, hanem Kállai Ferencet, a művészt. A hanyatt-homlok siratók egyike követi az új színháztörténészek szokását, nem értesülvén kellően az életműről és részleteiről, légből kapott kitalációkkal stoppolja meg a hevenyészett életrajzot. Leírta a pályakezdőről, hogy induláskor kirívó képessége mindjárt két színházhoz is kötni akarta. Bárdos, a nagy színész-fölfedező a még huzatos Nemzeti folyosóin futott össze a húszesztendős Kállaival, menten leszerződtette az ismeretlen fiút, Both Béla Szabad Színházának tagját.
Kállai akkor már a Szabad Színház ostrom utáni Koldusoperájában Smith koldusipari tanonc aprócska szólamában mutatkozott. Kállai nem mutatott kivételes színészi rátermettséget, de Balázsovits Lajos megjelenéséig ő volt újkori színháztörténetünk legjobb megjelenésű amorózója. Apja Krampner Ferenc. Fodrász. Majd megunván italkimérést bérel. Végül a gyomai vasutas nagypapa segítségével restit működtet. 1948-ban a fővárosba jön a család, a papa a Csekő étterem csaposa lesz. Kállai a Rákóczi felső kereskedelmiben érettségizik 1943-ban. Színművészeti Akadémián három hónapot végez, elviszik munkaszolgálatra. Két hét után megszökik. 1945 januárjában újsághirdetésre elmegy a Damjanich utca 4. alá, ide kérték jelentkezni valamennyi művészeti főiskola hallgatóit. Elszaval egy verset, Both Béla leszerződteti a Szabad Színházhoz. A Géprombolók főpróbájáról a városligeti korábbi Feld Színházból kihívja két nyomozó, el akarják
vinni, mivel a névazonosság okán összecserélték Kállay Ferenc nyilas hírű színésszel. Kállay eltűnik a nagyvilágban. Kállai feltűnik a Belvárosiban, Bárdos Artúr leszerződteti. Bothhoz szerződik, és a főiskola megnyitásáig – kb. másfél évig – marad is. A néma leventében a Magyar Színház Bajor Gizivel kezdődő színlapja alján olvasható a neve: Ajtónálló. Főiskolásként lett a Belvárosi tagja. 1948-ig itt játszik. Romeo és Júlia meghirdetéséről tudósít a Képes Figyelő, 1946. augusztus 17-én. Relle Pál tudatja: Kállai Ferenc mellett Szőke Éva jött kombinációba. Mérsékelt képességeit utóbb a szövetségi Németország filmjeiben Eva Bartókként kamatoztatta. Végül a Kolozsvárról jött Fényes Aliz (1918) játszta Júliát, a nagyváradi színház díszlettervezőjének leánya, aki 1933-ban a magyar színháztörténetben legfiatalabban Kolozsvárott adta már a szerepet és a 40-es évek elején Bókay János direktor hívására szerződött a Víghez kitűnni Bourdet Esküvőjének Marianne szerepében. Gáspár Margit politikai szatírája (Új Isten Thébában) telitalálat. 300-as sorozat-előadás. Közben Bárdos próbálja a Romeót Kállai Ferenccel – akinek a Gáspár-darab Orinja első szerelmes szerepe –, a partnere Szőke Éva, vele tűzné ki Bárdos a veronai szerelmes darabot, végül a Kolozsvárról jött vígszínházi üdvöske, Fényes Aliz Capulet Júlia. A nem remélt politikai siker miatt az ötvenedik előadásnál fölfüggesztik a Shakespeare-darab próbáit, majd újra belefognak, a századik előadásnál megint abbahagyják és háromszáznál azért kerül le a műsorról, mert Bárdos elunja az en suite-előadásokat, izgul Romeójáért és legújabb, egyben utolsó fölfedezettjéért, Kállai Ferencért. Kállai Ferenc megtestesedett arccal televíziós interjúban beszél róla, hogy huszonéves amorózó korában színrelépés előtt a színfalak mögött Romeóvá csókolta őt a Júliát alakító Fényes Aliz, aki tavaly meghalt Londonban 89 évesen. Könnyű préda címmel E. Shelley Pick-up girl című színművét Szép Ernő fordításában Bárdos rendezi, Kállai Ferenc Peter Martineau, az ifjú hegedűművész-növendék, akinek anyja gyermekbíróság elé idézteti Elizt (a Bárdos által egy színiiskolai vizsgán fölfedezett Paulay Erzsi), a könnyen felcsíphető 15 éves leányanyát. Jacques Deval vígjátéka, a Zágon István fordította Fehér szoba következik (1947. április 2.). Mivel a darab a Romeo és Júlia története körúti komédiában elbeszélve: az ifjú Kállai-Romeo játssza a főszerepet. Kiss Manyi a bulvár-Júlia. Az első felvonásban a kiéheztetett pesti publikum előtt Deval szabatos szerzői előírása szerint végigeszik a következő menüt: kaviár pirított vajas kenyérrel, göngyölt csuka szarvasgombával, vaddisznó magyarosan, spárga holland módra, libamáj vörösborban salátával, Crêpe Suzette, eper, feketekávé. Manhattan-cocktail, vodka, Pommery 1915. Kilencszer vacsorálták csak. A tizedik előadás érdeklődéshiányból elmaradt. 1948-ban meghívja a Nemzeti vendégszerepelni a Dohányföldekbe, ezután véglegesen szerződteti. Szaporán szerepelt az ötvenes évek Nemzetijében. De csupán labdaszedő gyerek volt Molièreekben. Szőke parókás Ottó a Bánkban. 1952-ben a Marton rendezte Csongorról élesen szól a kritika: alakítása melléje szürkül a Tündét játszó Ferrari Violetta játékának. Tehát mégsem amorózó. Nem matinészerelmes. Néhány sarzs szerep. Charge jelentése torzkép. Régen a színészeti iparban ezt a szakkifejezést alkalmazták az elrajzolt mellékszerepekre. Mintha a rendező félreosztott volna. Ilyen volt széles, színes nyakkendővel egy antiimperialista szovjet színműben. Vagyis biztos volt a helye a Nemzetiben, de nem talált rá színészi helyére.
Kilóban négyszeresére nőtt. Belső súlyban ezerszeresére. Falstaffra hízott, de csak kívül. Bévülről szerelmes sihederként pillogott kifelé a töméntelen testből. Ötven éve Major Shakespeare-ciklust rendezett. 1960 júniusában a Szentivánéji álomban segédrendezője voltam. Kállai Oberont próbálta. Major félhangosan maga elé mondta: milyen nagy színész ez! Értetlenül hallgattam. Kállai valóban beérett. Elkészült művészileg. Pizsamában játszotta végig a kiemelt kórház különszobájában a bedöglött káder és bedöglött antikáder esténként ripacsilag mennybeszálló duettjét Majorral Csurka István Katona József-beli Döglött aknák előadásán. Néha fél órával később ért véget az előadás. Két élet-halál nagy bohóc a szerep logikája szerint esténként rögtönözte világnézeti csatájuk bohózati mérkőzését. Az olasz komédiák vásári komikusai mintájára toldották-tódították tréfáikat. „Kállainak lilul a feje” – mondtuk, és Csurka Döglött aknákjában megcsodálhattuk azt a különös tüneményt, hogy Kállai feje lakmuszpapírként viselkedik az élmények savas vagy lúgos hatására: pirosra vagy lilásra színeződik. A kékeknek és a pirosaknak valamennyi árnyalatát érzékenyen járták be arcán és nyakán a színek, néha vértolulásos jelenései azzal a veszéllyel fenyegetve, hogy előttünk fogja végezni művészetének hősi halottjaként. Illetlenség volna Kállai fejének lilulásáról beszélni? Nem föltételezhető, hogy a vérhullámok szabályozhatóak, és a jellemábrázolás magasiskolája az volna a színjátszásban, ha a színész szabályozni tudja szöveteinek vérrel való ellátottságát: tökéletesen el tud sápadni vagy felhevült fejjel kivörösödni? Még majd jönnek a kritikusok, azt javasolni, hogy a már tökéletes színészképzés mellé vegyük fel tantárgyul a vértolulásokat, hiszen ezt állítják példaképül azok elé a színészek elé, akik nem képesek erre, és csak vérhullámzás nélkül kísérelnek meg embert ábrázolni? Kállai vérmessége nem akarati eredmény, hanem alkati sajátosság volt. Inkább hiba, mint erény. Ha egy színész szerencsés adottságait, arányos testalkatát, csinos lábacskáit, telt kebleit, szemének ragyogását, szája szabályos íveltségét, orgánumának telt szépségét, ruganyos izmait minden további nélkül elfogadjuk művészi eszköznek, akkor miért hallgatunk azokról a művészekről, akik hátrányos adottságaikat nagy önismerettel állítják művészetük szolgálatába? Kállai Ferenc volt a Nemzeti Színházban Gogol Polgármestere. Éveken keresztül színészetének középponti témája a jól táplált ostobaság, a zsebzsarnokság, a vértolulásosan dühöngő hatalmaskodás. Színpadi és filmszerepek sokaságában dolgozta ki ezeknek az emberi szörnyeknek a rajzát, és színpadi meg filmszerepek sokaságában az emberi ostobaságnak és hitványságnak gazdag faunáját tárta föl, egyszer sem ismételve a már megtalált formát, mindig új alkotói izgalommal merülve el a kimeríthetetlen emberi kisszerűségben. Úgy tetszik, mintha minden mozdulatuk, gondolatuk, szerepformálási tapasztalatuk a Polgármester felé áradt volna, azt tételezte volna előlegezve fel, és abban összegeződött volna. Tehetjük ennek a „lilulásnak” elemzését annál kevesebb szorongással, mert Kállai pályája elejét éppen szerencsés adottságainak, tetszetős küllemének – fiúszépségének – köszönhette. Romeo megtestesedett. Romeo tapasztalatokban meggyarapodott. A Romeótól A revizorig hosszú az út, és látszólag nem is köthető össze. Mégis, a prózai bonvivánságtól a nagy jellemszínésszé érésig ilyen szélsőségek között feszül a pálya. Akinek a tehetségében Romeo-korában nincs benne egy későbbi Polgármester – és most ne szó szerint vétessenek a szerepek! –, az nem igazán jó veronai ifjú, nem foglalja magában az élet gazdagságát, sőt: még a szerepét sem, mert csak egyetlen elvont szerepet játszik el, nem éreztetve, nem tartalmazva azt a lehetőséget, hogy nézői meghosszabbítsák képzeletben az életét, és eljátsszanak azzal a gondolattal: mi lehetett volna ebből a szép fiúból, ha nem hal bele a szerelembe és a politikai körülményekbe. Romeo neve nem csak a hatásos újságírói fordulatért került ide a papirosra. Romeo jelzi azt az első Shakespeareszerepet Kállai pályáján, amelyet annyi sok más követett még, és amelyek – úgy tűnik – sokkal
inkább táplálták Szkvoznyik-Dmuhanovszkiját, semmint a különböző bürokraták, kiskirályok, pöffeszkedők, törtetők, nyerészkedők, hivatalszörnyek, nagyra nőtt kispolgárok szerepei. Tovsztonogov előadásában a kisvárosi pocsolya képe mögött vaksötét tűnik föl, a sötétség valóságos birodalma, a szellemi sötétség tartománya és a szabadságjogok sötétsége, erkölcsi sötétség és a tisztánlátást megakadályozó sötétség. S ennek a vastag és zsíros sötétnek a mélyén – a színpad közepén – valami derengés szakadozik, egy halvány alakot látunk, aki gyertyát tart maga előtt, és az ő kezéből világosodik meg a környezet. A Polgármester az. Kis csalódást éreztem, amikor először láttam ezt a jelenetet. A Polgármester hozná e jelképes gesztusával a világosságot a kisváros fülledt politikai éjszakájába? Ő a legalkalmasabb jelképes figura a darab szereplői közül, aki bevilágíthatja fényével kis világát? S amint továbbhaladtam Tovsztonogov előadásának nézésében, elszégyelltem magam, mennyire befolyásol és megköt a régebbi Gogolértelmezések meghatározottsága, mennyire nehezen szabadulhatok egy előadás nézése közben előítéleteimtől. Nehéz azt látni a színpadon, ami ott van, ahelyett, hogy azt látnánk, amit szeretnénk látni, vagy amit hiszünk, hogy ott látható. Tovsztonogov előadásának fontos vonása, hogy a Polgármestert nem eleve gonosznak, nem istentől teremtett aljasnak tekinti, nem olyannak, aki gazembernek született. Egy ilyen erkölcsi torzszülöttel, jellemhibás szörnyeteggel nem is tudnánk mit kezdeni a magunk életére vonatkoztatva, hiszen senki – még Richárd sem – dönti el gyerekkorában, hogy gazember lesz. Ha így volna: egy társadalmi jellemkülöncöt, pszichopatológiai mesterpéldányt, egyedi darabot tanulmányozhatnánk, de nem a társadalom működését, a körülmények eltorzító befolyásolását, elembertelenítő hatalmát, a becsületeseket is megvesztegetve magához idomító hatását. Ez a Polgármester érezhetően becsületes tisztviselőnek indult valamikor. Talán reformszándékai is voltak. Javító álmai. Tisztogató tervei. A közösséget akarta szolgálni minden igyekezetével. Harcolni akart a megvesztegetések, a baksislesések, az ajándékelfogadások rendszere ellen. A hatalmaskodás, a hivatali lehetőségekkel visszaélés ellen. Azután kisiklott a szándéka. Sok disznó oroszlánt is legyőz. Aki új seprőként vágyott tisztogatni, maga lett egyike a legmocskosabb korrupt disznóknak. Miközben Hlesztakov alszik a vendégszobában, a Polgármester az átélt izgalmaktól kimerülten ejtőzik egy széken. Lakkcsizmáját és díszfrakkját levetette: fehér mellényben és nadrágban ül, maga a makulátlan, fehér tisztaság, olyan fehér és érintetlen ártatlanságú, amilyennek csak egy gazfickó képzelheti önmagát, ha egyedül marad. Ilyen bárányinak hiszi magát. És különös: mi is ilyennek láttuk egy pillanatra. Fehér mellényében, mintha egy elhízott sasfiók ülne ott, egy dúlt vonású reichstadti herceg. A széles arc, a gyér haj és a vizes tekintet mögött felderengett a hajdani nemes profil, a gyengéden szép ifjonti vonások, a szinte átszellemült szépség. Ami volt. És amit megőrizhetett volna, ha nem árulja el önmagát. Ha nem adja fel énjét, ha nem nyerészkedni akar, hanem adózni. Nem is annyira a dereka vastagodott meg ennek a Polgármesternek, mint a lelke kérgesedett el. Tudott ismét és ismét elölről kezdeni! Ebben az alakításban is megjelentek eljátszott szerepeinek tapasztalatai. Leginkább – és érintsük végre a már többször pedzett shakespeare-i jelleget – eljátszott Shakespeare-szerepei támogatták munka közben. Az Antonius és Kleopátra Enobarbusa, a fiaskót vallott Coriolanus (hiszen az alkotást nemcsak a siker, a bukás is előrelendítheti; az így nyert tapasztalatok talán értékesebbek is), a Szentivánéji álom Oberonja és a többi is, mind. Az „Én marha, állat, bamba birka! Harminc év alatt nem akadt egyetlen boltos, egyetlen ravasz kutya, aki túljárt volna az eszemen!” kezdetű tirádát Kállai shakespeare-i monológtechnikával építette fel. Kiszakadt a naturalistán hitelesített kitörések szétdaraboltságából, és hatalmas szenvedélyű ívvel belső életét tette láthatóvá ebben a magánbeszédben. Az indulatok építkezése – nem retorikája! – shakespeare-i szenvedélyességgel épült. S miután nem „kritikusan”, nem
kívülről véleményezve mondta el darabvégi indulatkitörését, hanem visszatarthatatlanul előbuggyanó vallomásként, önostorozó rohamként: nem vígjátékian gúnyos fölényt kaptunk hallgatása-nézése közben, hanem tragikomikus megrendülést. Egy aljaember tragikus föleszmélésének pillanatait, amikor hirtelen a rászakadó szerencsétlenség és gyötrelem, az összeomlás vakító fényében felszakad addigi vaksága, és világosan kezd látni. Kállai Polgármestere amúgy is szakított a hagyományos tökfejábrázolással. S bemutatta a hitvány és méltatlan tisztségviselőnek eszességét, amit köznapian ravaszságnak szoktunk nevezni, de inkább realitásérzéknek és helyzetismeretnek tekinthetünk. A revizort megelőző Shakespeare-szerepek között a leglényegesebb a Szeget szeggelen végzett próbamunka, ahol Kállai Ferenc megismerkedett a dialektikusabb gondolkodással, itt hatolt bele örömmel a figurát színérőlfonákjáról megismerő próbamódszerrel, a hangulati és stílusegységgel való leszámolással; színészi eszközeiből itt szűrte ki végképp a retorikát. Ha arcjátékáról akarunk beszélni, akkor a mimika szó régi magyarítását kell idekölcsönöznünk: arcbeszéd. Ez már nem mimika valóban, hanem a beszédessé tett fiziognómia. Nem arcjáték, hanem a tekintet és a magatartás megszólaló változásai láthatók. Rátkai Márton Polgármesterével kell összehasonlítani Kállaiét, nem azért, hogy méricskéljünk és megállapítsuk, mennyiben haladta túl (a művészetben nem lehet teljesítményszerűen meghaladni eredményt), hanem azért, hogy a színjátszás eszközeinek változásait érzékeltessük. Akik látták Rátkait ebben a szerepben, nem feledhetik azt a sarokból kifliszerűen hátradűlő szalutálását, amint tiszteleg a vélt revizornak. Emlékeznek az egykori táncoskomikus gumi-mimikájára is. Kállai nem él ezekkel a tarka eszközökkel – ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy Rátkai a maga idejében és a maga színészi zsenijével nem hitelesítette volna, nem indokolta volna belső igazsággal a karikatúrai eszközöket –, nem él a szerep kínálta grimaszokkal. Szelíd és természetes változások fodrozódnak arcán, tekintetében, még a legszélsőségesebben szenvedélyes pillanatokban is. És ez mégsem a naturalizmus fesztelen természetességhajhászása. Vad szélsőségekből épül a szerep. A Nemzeti színházi Gogol-előadás Polgármesterének fizikai cselekvései drámai módon és serkentően megválasztott, kirostált fizikai cselekvések. Nem kell pöffeszkedő, kakaskodó járást, testtartást általánoskodnia Kállai Ferencnek, mert az első felvonás levélolvasási jelenetében, amikor megpróbálja vázolni, miként fogja felelősségre vonni őket az érkező revizor: szemével kikeresi azt a tisztviselőt, akiről szó van, egyetlen pillantással érzékeltetni tudja kisvárosi hatalmát, szemétdombi császárságát. Külön tanulmány tárgya lehetne Kállai mosolyát elemezni ebben a szerepben. Hogy hányféleképpen tud mosolyogni. Hányféle árnyalatát tudja a farkasmosolynak, az alázatosnak, a hízelkedőnek, a felszabadultnak, a sírásba átolvadónak, az ijedtnek és az ijesztőnek, a leplezőnek és leleplezőnek? A fogadói szobában mosolya merő izommunka. Nem mosolyog igazán, csak felhúzza nevetőizmait és szája szögletét. Mindig egy parányi fáziskéséssel, mint ahogy Hlesztakov rápillant. De ez nem az ismert komikai sablon, operettfogás, közönségnevetés-előcsiklandó, tettetetten szívélyes mosoly. Ez ennek a helyzetnek a legmélyebb kifejezésére megkeresett-megtalált arcbeszéd. Még a kicsiny késleltetés, a pontos reagálásokról lekésés is mennyi mindent elbeszél ennek a vidéki ritmusú uraságnak a dolgok és tekintélyek utáni szaladásából, történelmileg is elkésett elmaradottságából. Miközben minden gesztusnak lélektanilag és drámailag indokolt, belülről igazolt értelme és helye van az előadásban: egyben metaforák is, egy mélyebb és jelképesebb igazság, világértelmezés jelentését hordozzák. „Nem vagyok rá méltó!” – bőgi gyerekesen a Polgármester, álszerénykedve, de májáig meghatottan a nagyúri kegytől, amikor Hlesztakov elfogadja meghívását. Ismét és ismét elbőgi magát, váratlanul és meghökkentően. Ez az ősz bőgőmasina egy hierarchiára épült rendszert leplez le szerénykedésével és meghatottságával, sírós örömével. Egy olyan rendszert, ahol csak
látszólag egyenlőek az emberek, ahol a teljesítmény és az érték nem döntő, csakis a rang számít. És mit se tesz, hogy a rangot viselő éppenséggel fajankó vagy lenézett kis mitugrász, a hivatali helye határozza meg a többiek szemében emberi értékét. Redgrave, a híres Shakespeare-színész, az elegáns Wilde-interpretátor addigra előrehaladott Parkinson-kórja következtében bizonyos nehézségeket mutatott rendes színészi igénybevételt követelő szerepben felléptetni, ugyanis egészségi állapota ezt nem engedte meg. Mivel a közönség nemcsak kedvelte Sir Michaelt, de még szűkített kiadásban is szívesen nézte: kitalálták számára ezt a kényelmes szerepet, amelyben nem feszíti félelme az emlékezetzavartól. Kállai ül a harmadikon, hallgat s szeret. Kállai Ferenc ott ül a kockás pléddel leterített karszékben, és hallgat este fél nyolctól majdnem háromnegyed tízig. Simon Gray (67 éves) brit drámaíró színpadi műve alkalmából lett felültetve a Magyar Színház harmadik emeletére esti fél nyolcas kezdéssel. Kállai A játék vége – eredeti címén: Close of Play – központi szerepében ülte végig az estét fél nyolctól háromnegyed tízig (egy megszakítással), szünet előtt ugyan félreérthetetlenül úgy festett: megütötte a guta, és elsötétedett a játéktér, de kivilágosodván Kállai Ferenc iparkodott eltűnni a nézők szeme elől, és a második részre visszaült ugyanoda, a kockás pléddel letakart fotelbe. Simon Gray sok premiert megért angolszász író családi darabjának családfőjeként ülte végig az előadást mint Jasper Spencer professzor. Ott ült, hallgatott, meghallott minden kimondott szót, a szeme kitéve a néző figyelmének, ellenőrizhető volt, ha elaludna az unalomtól, senki nem venné észre, mert nincs neki szövege az előadásban, úgy értve: leírt, elmondandó szövege, csak színészi szövege van, mimikai szövege. Ült a kockás pléddel letakart karszékben, és attól kellett tartani, izomlázat kapnak a rágóizmai, mert szakadatlanul megfeszíti és elernyeszti rágóizmait, jól látni az arcán: hol gödör támad, hol betemetődik. Folytonos a feszültség. Nem a nézőé, Kállaié, amint ott ül a színpadon, ül, hallgat, megfeszül, már alig bírja, azután mégis összeszedi magát és tovább ül és hallgat. Halkan hallgat. Ebből érzékelhető, ha szólna, halkan tenné, belülről, lélekből, emberből, nem rekeszizomból, nem drámai rutinból. (Az egyszeri Nemzeti színházi anekdota szerint látogató kérdi a színház portását: megkezdődött-e odabenn a próba? A portás válasza: nem, a hölgyek és urak még természetes hangon beszélnek! A történet azon időkben keletkezett, amikor Jászai és Bakó László hevenyen szavaltak odabenn. Hová tűnt a tavalyelőtti hó, amikor még itt verset tudtak mondani, egyáltalán, amikor beszélni tudtak?) Kállai csak ül halkan csíkos nadrágjában, szürke kardigánban, narancs mellényben, ül és hallgat. Ritkán szólni szeretne. Gyötrődve igyekszik megformálni a hangzókat, de csak artikulálatlan hangok törnek elő belőle. Nem sokszor, nem nyomorúságrevüként. Köhög. A hurutos köhentés is erőteljesebb, messzebb vivő és jelentőségteljesebb, mint a többi résztvevő körülményes karattyolása. A játék legvégén kitör belőle négy szó. Azt hörgi: „Az ajtó nyitva van.” És akkor tényleg kinyitják az ajtót, és haza lehet menni. Kállai fél nyolctól háromnegyed tízig csak ült és hallgatott, mint Cordelia, aki szereti a színházat, s mást nem tehet. „Cordelia: Boldogtalan én! ki számhoz nem bírom / Emelni szívemet. Szeretem fölségedet / Tisztem szerint, sem többé, sem kevésbé.”
MOLNÁR GÁL PÉTER http://www.criticailapok.hu/index.php? option=com_content&view=article&id=37946&catid=23&Itemid=2
