A MAGYAR GAZDASÁG VERSENYKÉPESSÉGÉNEK MEGHATÁROZÓ TÉNYEZŐI
Összefoglaló és gazdaságpolitikai javaslatok
Készítette: Inotai András
A tanulmány a MEH – MTA megállapodás alapján, „A gazdasági versenyképesség erősítésére irányuló tevékenységről” című, MEH 10.035-8. iktatószámú projekt keretében készült Kutatásvezető Szalavetz Andrea
MTA Világgazdasági Kutatóintézet Budapest, 2004. június
1
1. Változó keretfeltételek A magyar gazdaság fejlődésének legutóbbi 15 éve három, egymással szorosan kapcsolódó folyamattal
jellemezhető:
erősödő
globalizáció,
felzárkózási
kísérlettel
egybekötött
felkészülés az EU-tagságra és a gazdasági-társadalmi átalakulásból adódó teendők. Ezen feladatok, kihívások bármelyike önmagában is történelmi léptékű vállalkozás lett volna. Időbeli egybeesésük, nem kevésbé pedig egymásba fonódásuk, egymást általában erősítő, esetenként azonban súlyos dilemmákat is érlelő kölcsönhatásuk páratlan gazdasági-társadalmi lehetőségeket és kockázatokat érlelt. Egészében véve a magyar gazdaság – eddigi teljesítménye alapján – jól vette az akadályokat. Már az ún. „transzformációs válság” éveiben jelentősen erősödött a gazdaság nemzetközi beágyazottsága, végbement – és nemcsak a tudati-politikai, de a gyakorlati gazdasági teljesítmények szintjén is - a fordulat az európai integráció felé, és viszonylag kevés kudarc mellett (pl. mezőgazdaság) sikerült fenntartható és gyors növekedési pályára állítani a gazdaságot. Mindez a versenyképesség egyértelmű erősödésében jutott kifejezésre: korábban nem létezett vagy visszamaradt termelési struktúrák és kultúrák honosodtak meg példátlan gyorsasággal, a vezető földrajzi és termékpiacokon évről-évre látványosan nőtt a magyar részesedés, szárnyalt és szerkezetileg nemesedett a kivitel, és a kilencvenes évek nagy részében a régió meghatározó országává váltunk a nemzetközi működőtőke-vonzás vonatkozásában. A legutóbbi években azonban megsokasodtak azok a jelzések, amelyek a magyar gazdaság nemzetközi versenyképességének csökkenésére, a korábban vezető pozíció veszélyeztetésére utalnak. Mindennek alapján sürgetően szükséges a magyar gazdasági stratégia újragondolása abból az alaptételből kiindulva, hogy csak a versenyképesség fenntartása, ill. erősítése tudja biztosítani a magyar gazdaság gyors és fenntartható fejlődését, ezen belül pedig a sikeres EUtagságot. A változásoknak külső és belső tényezői egyaránt tetten érhetők. Az előbbibe sorolható a globalizáció új periódusának kibontakozása, az európai integráció bővüléséből és kívánatos mélyüléséből adódó új helyzet, valamint a szomszédos (térségbeli) átalakuló országok fejlődésének felgyorsulása, ill. irányváltása. A globális gazdaság mindenekelőtt a nemzetközi 2
tőkekapcsolatokban és a transznacionális vállalatok erőteljes térhódításában, új vállalati stratégiák megjelenésében nyilvánul meg, miközben az ellenőrizetlen globalizáció által teremtett „szabályozatlan” verseny nemcsak nyerteseket, hanem egyre nagyobb mértékben lemaradókat és veszteseket is termel. Az Európai Unió – hosszas vajúdás után és nem egy területen felkészületlenül, továbbá vezető országainak elmélyülő belső gazdasági-társadalmi problémái közepette – szánta el magát a nagycsoportos bővítésre, ami alapvetően megváltoztatja az integráció természetét. Szinte valamennyi integrációs (közösségi) politikai szinten lényegi változtatásra lenne szükség, ami természetszerűleg érinti a magyar gazdaság versenyképességét (az agrárpolitikától a közös költségvetésen át a bevándorlási politika várható szabályozásáig) is. A nagymértékben eltérő fejlettségű, még inkább különböző alkalmazkodási potenciállal rendelkező új tagállamok sikeres beépítése az integrációba példátlan kihívás Európa számára, és aligha sikerülhet az integráció gyors és alapvető mélyítése nélkül, amelynek viszont egyelőre hiányoznak a gazdasági-társadalmi, intézményi – és minden jel szerint a tudati - feltételei. Végül – ahogy várható volt – bizonyos megkésettséggel a magyarhoz hasonló úton indultak el a szomszédos országok. A privatizációs folyamatok felgyorsultak, nyitottságuk a külföldi tőke iránt erőteljesen fokozódott,. Vagyis a magyar gazdaság versenytársává váltak, mind a külkereskedelemben, mind pedig a nemzetközi tőkevonzásban. Ezzel egyidőben a magyar versenyképesség belső tényezői is jelentős változásokon mentek keresztül. Ezek egy része szinte automatikusan következett a kilencvenes évek nagy részében megszerzett „fejlettségi-átalakulási előnyünkből”, a „koránjövés” vagy inkább az úttörőstátusz sajátosságaiból. Nem véletlen, hogy a globalizáció és a transznacionalizáció ellentmondásait, pozitív mellett esetleg negatív, de az általános képet mindenképpen árnyaló tulajdonságait elsőként a magyar gazdaság tapasztalta meg (pl. a külföldi tőke nemcsak befelé, de kifelé áramlása is). Az EU-ra való felkészülés, miközben egészében véve erősítette a magyar gazdaság iránti nemzetközi üzleti bizalmat, esetenként a korábban kialakult versenyelőnyök feladására is kényszerített. Ide sorolható mindenekelőtt a külföldi tőke vonzására korábban kidolgozott magyar politika feladása, mert az ellentétesnek bizonyult az EU versenypolitikai alapelveivel és az egységes belső piacot jellemző „versenysemleges” keretfeltételekkel. De itt említhetők azok a követelmények is, amelyeknek nagyobbrészt a következő években kell megfelelnünk, és amelyek jelentős hatással lehetnek a magyar versenyképesség jövőjére (környezetvédelmi és szociális harmonizáció, a gazdasági és monetáris unióra való felkészülés, a maastrichti kritériumok teljesítésének rövid távon kétélű 3
következményei a versenyképesség alakulására). Végül maga a gazdasági átalakulás is új szakaszba lépett. Egyrészt egyre feszítőbbé váltak azok a reformok, amelyek a fenntartható versenyképesség alappillérei, de amelyeket az átalakulás első 15 évében vagy idő, vagy pénz, vagy a szakmai ismeretek hiánya miatt nem lehetett elkezdeni, vagy egyszerűen a belpolitikai csatározások áldozatává váltak (ide olyan átfogó reformok tartoznak, mint az egészségügy, az oktatás, a közigazgatás, az adórendszer). Másrészt a páratlan gyorsaságú gazdasági átalakulás – beleértve a magyar gazdaság igen rövid idő alatti és szintén példátlan mértékű transznacionalizálódását is – némi megkésettséggel hoz magával negatív visszahatásokat is. Ezek természetesen a korábbi évek tagadhatatlan sikereinek nélkülözhetetlen kísérői, amelyek társadalmi és gazdasági szinten egyaránt kezelendők, ha nem kívánjuk veszélybe sodorni a fenntartható versenyképességet. A társadalmi tudatban, a közvéleményben ezek a kérdések nem mindig úgy jelennek meg, mint egy alapjában véve sikeres fejlődés ára, hanem mint „gonosz” külső (és esetenként belső) erők „összeesküvése” a magyar társadalom (nagy része) ellen. A fenntartható versenyképességet valószínűleg ez a torz tudat, nem utolsósorban annak demagóg-populista kiaknázása és további szennyezése nagyobb mértékben veszélyezteti, mint esetleges gazdaságpolitikai hibák vagy mulasztások. Ebben a közegben, vagyis (a)
a
változó
nemzetközi
feltételek
és
a
magyar
gazdaság
rendkívül
erős
transznacionalizáltsága, nemzetközi beépültsége tudatában (b)
a sikeres EU-tagság követelményeit, továbbá az integrációból adódó feladatokat figyelembe véve,
(c)
a kelet- és délkelet-európai térség fejlődését, az itt játszható magyar szerep lehetőségeit és korlátjait felismerve,
(d)
valamint a tartós versenyképességet megalapozó hazai gazdaságpolitikai és vállalati szintű feltételek megteremtésével, ill. hatékony kihasználásával, a korábbi hibák elkerülésével, a mulasztások felszámolásával és a társadalom nagy részének támogatását megszerezve
kell kidolgozni és megvalósítani a hosszú távú versenyképességet biztosító magyar gazdasági stratégiát.
4
2. Helyzetfelmérés és –értékelés A magyar gazdaság a világ leginkább transznacionalizált nemzetgazdaságai közé tartozik. A World Investment Report transznacionalizációs indexe (amit a külföldi tőkének a GDP-ben, a beruházásokban, a foglalkoztatottságban és az exportban játszott szerepe alapján számítanak ki) alapján az ezredfordulón világviszonylatban a 8., Európában pedig – Írország mögött – a második helyen áll Magyarország. Hivatalos árfolyamon számítva a GDP mintegy kétharmada kerül exportra, a teljes külkereskedelmi forgalom pedig jelentősen meghaladja a GDP szintjét (hasonlóan más, fejlett és kicsi nyugat-európai országhoz, és egy sorban néhány közép-európai országgal, mint Csehország, Szlovákia, Szlovénia vagy Észtország). A kivitel háromnegyedét külföldi, nagyrészt transznacionális vállalatok bonyolítják. A kilencvenes évek átlagában a GDP 3-7 százalékának megfelelő működőtőke-beáramlásra került sor. A külföldi működőtőke állománya 2003 végén – az újraberuházott tőkét is figyelembe véve – mintegy 44 mrd. eurot ért el, ami egy főre 4400 eurót jelent. Ez – Csehországgal egy sorban – ugyancsak élenjáró nemcsak a régióban, de számos „régi” EU-tagállammal összehasonlítva is. Nagyrészt a nemzetközi tőke tevékenységének köszönhető, hogy a magyar export már a kilencvenes évek első felében át tudott állni a nyugati, elsősorban EU-piacokra. Ez a versenyképesség kezdetben teljes egészében a bérelőnyökre épült, de a kilencvenes évek közepétől egyre markánsabbá váltak a szerkezetátalakulási tendenciák. Alig egy évtized alatt a nemzetközi tőke három fejlődési fázist futott be Magyarországon: kezdetben a bérigényes könnyűipari termékek domináltak, őket követték a magasabb szakértelmet, fegyelmezett munkát igénylő elektronikai és járműipari befektetések, végül a legutóbbi években kezdtek terjedni a K+Figényes tevékenységek. Emellett igen jelentős beruházások valósultak meg a pénzügyi, kereskedelmi és az egyéb szolgáltató szektorokban. Számos, a világgazdaságba ugyancsak sikerrel
bekapcsolódott
országhoz
képest
a
magyarországi
transznacionalizációnak
megkülönböztetett jegye, hogy a bankszektor több mint 80, a biztosítási ágazat gyakorlatilag 100, továbbá a közüzemi szolgáltatások (energia, víz, telefon stb.) igen jelentős hányada külföldi tőke irányítása alatt dolgozik. Vagyis a transznacionalizáció nemcsak a feldolgozóipart érinti, hanem a gazdasági élet mélységében hat, beleértve a több országban még ma is stratégiainak számító, ezért sajátos nemzeti védelmet élvező ágazatokat. (Elég e vonatkozásban az EU belső piacának liberalizáltságával összevetni a magyar helyzetet, pl. az energiaszektor vonatkozásában.)
5
Mindez nem annyira a rendszerváltás kezdetétől érvényesülő tudatos gazdaságpolitika, mint inkább a külső kényszerekre adott egyfajta spontán, „zsigeri” válasz eredménye, amely utóbbiban
természetesen
jelentős
szerepet
játszottak
a
hetvenes-nyolcvanas
évek
mikrogazdasági tapasztalatai, de a jogi-intézményi háttér fejlődése, mindenekelőtt pedig a magyar társadalom tudati nyitottsága is. A kritikus tömeget azonban – részben a fenti gazdaságpolitika kialakításának költségeként – a felhalmozott külső adósságtömeg képviselte. A kilencvenes évek első harmadában született döntés értelmében alapvető célként fogalmazódott meg ezen adósságállomány – piaci eszközökkel való – csökkentése, hiszen ez jelentette a sikeres transzformációhoz szükséges nemzetgazdasági mozgástér legnagyobb akadályát. Ebből egyenesen következett a piackonform privatizáció, vagyis a magyar vállalatok széles körének a külföldi (vásárlóképes) tőke számára való eladása, majd ennek eredményeként a nemzetközi (külföldi) vállalatok magyarországi tevékenységének látványos bővülése. Ebben az időszakban – regionális összehasonlításban – kettős előnyre tettünk szert. Egyrészt korábban indultak be nálunk a transznacionalizációs folyamatok mint a szomszédos országokban, aminek eredményeként ugrásszerűen nőtt a magyar versenyképesség, változott a termelési struktúra, honosodtak meg új vállalatvezetési módszerek, nyíltak meg új piacok, és indult meg a gazdaság általános fejlődése. Másrészt a piackonform megoldások számos strukturális torzulásnak vették elejét, ami a „habozva követők” esetében mind a mai napig tetten érhető. Mindennek természetesen a következményei is megjelennek. Egyrészt korábban szembesülünk bizonyos problémákkal, amelyek a régió többi országában csak a következő években kerülnek az érdeklődés és a gazdaságpolitika középpontjába (pl. a külföldi tőkével való kapcsolatépítés új sajátosságai vagy a fenntartható versenyképesség belgazdasági és társadalmi követelményei). Másrészt a „túlságosan gyors” és sok esetben spontán, piacvezérelt fejlődésnek is megvannak a sajátos problémái, konfliktusgócai, amelyek feloldása,
kezelése
a
következő
évek
egyik
legfontosabb
gazdaságpolitikai
és
versenyképességet befolyásoló feladata. Az ezredforduló körül azonban csökkenni kezdett nem annyira a magyar versenyképesség, hanem az ország tőkevonzó képessége, amit a fenntartható versenyképesség egyik meghatározó elemének tekintünk. Ennek hármas oka volt: (a)
A korábban sikeres „gazdasági modell” kezdte a kifulladás jeleit mutatni. A privatizációra épülő tőkeimport nagyságát értelemszerűen korlátozta a megvásárolható nemzeti vagyon mennyiségének csökkenése. A rendelkezésre álló és könnyen 6
(azonnal) kihasználható erőforrások, mindenekelőtt az olcsó és viszonylag szakképzett vagy könnyen betanítható magyar munkaerő túlnyomó része munkát talált, a külföldi (és hazai) vállalatok kereslete és a fennmaradt munkaerő-piaci kínálat között feszültségek jöttek létre. (b)
Néhány éves késéssel megjelentek a magyar gazdaság versenytársai. Részben azok, akik a korábbi évek kétes tapasztalatai alapján valójában most indították el a piackonform privatizációt, részben azok, akik a regionális telephely-előnyöket felfedezve kezdték erőteljes akciókkal vonzani a nemzetközi tőkét. Ennek eredményeként a korábban Magyarországot preferáló külföldi befektetők részben más országokba (Csehország, Szlovákia) irányították át befektetéseiket, és az azonnali strukturális és exporthatások immár ezen országok statisztikai adataiban jelentek meg. Ebből sokan – és felületes helyzetértékelés alapján - a magyar versenyképesség automatikus csökkenésére következtettek. A regionális versenyt tovább erősítette a számos térségbeli ország számára egyre közelebb kerülő EU-tagság. Végül nem feledkezhetünk el a globális átrendeződés következményeiről sem, aminek eredményeként Ázsia, ezen belül mindenekelőtt a Kínai Népköztársaság vált a nemzetközi tőke fő célpontjává. Ez nem annyira a térségünkbe áramló tőke volumenében éreztette hatását, mint inkább az éppen korábban Magyarországra telepített, az itteni környezetben azonban „túléretté” (gazdaságtalanná) vált termelés megszüntetésében jutott kifejezésre (pl. IBM).
(c)
Ezt a kétszeresen változó környezetet nemcsak hogy nem ismerte fel a magyar gazdaságpolitika, de éppen ebben az időszakban számos lépésében a magyar versenyképességet tovább rontó intézkedéseket hozott. Holott a kilencvenes évek közepén végrehajtott gazdasági stabilizáció, aminek a következő években látványosan növekvő versenyképesség is részben tulajdonítható volt, tartós és erőteljes növekedési pályára állította a magyar gazdaságot. A kedvező belgazdasági helyzet lehetővé tette volna, a külső környezet változása pedig igényelte volna átfogó reformok megindítását, ami középtávon biztosíthatta volna a térségbeli magyar előny megtartását, az új versenyképességi pálya kiépítését. Valójában ez a mulasztás a magyar versenyképesség jövője szempontjából nagyobb problémákat okozhat, mint a gazdaságpolitikai ballépések sorozata, aminek következményei – igaz, a szükségesnél jóval nagyobb gazdasági és társadalmi költségek mellett – viszonylag rövid idő alatt korrigálhatók. Mindenesetre – már csak a jövőben elkerülendő tévutak miatt és a tartós 7
versenyképességet megalapozó gazdaságpolitikai ajánlások érdekében is - érdemes utalni ezekre a tényezőkre. -
Kisméretű, alapvetően a világgazdasági változásoktól (konjunktúrától) függő, emellett a fejlett világhoz felzárkózni kívánó országban nincs helye a lakossági fogyasztás
primátusát
megvalósító
gazdaságpolitikának.
Az
esetenként
kedvezőtlen külgazdasági környezetre nem a belföldi kereslet mesterséges élénkítésével, hanem a nemzetközi versenyképesség erősítésével kell válaszolni. -
Az utóbbi évek bérnövekedése messze meghaladta a termelékenység emelkedését. Igaz, hogy az utóbbinak voltak tartalékai, hiszen a kilencvenes évek nagy részében az üzleti profit döntően újabb beruházásokat finanszírozott, és nem a bérek javára osztódott újra. De a béremelések mértéke, mindenekelőtt a teljesítményjavulást egzakt módon mérni nem tudó közigazgatásban, továbbá a minimálbér másfél év alatt kétszeresére emelése, ami alapvetően a magyar tulajdonú kis- és középvállatokat sújtotta, komoly versenyképességi problémákat idézett elő. Ezeket a transznacionális cégek könnyebben tudták kezelni, hiszen nem egy ezt a folyamatot már előre beépítette üzleti stratégiájába, legfeljebb a további beruházásokat csökkentették vagy állították le.
-
A bérnövelés időben egybeesett az árfolyam-politika –egyébként már korábban esedékes csak elhalasztott – változásával. Ennek eredményeként hirtelen és jelentős mértékben felértékelődött a magyar valuta a dollárhoz és az euróhoz képest. Évi mérsékelt, 2-3 százalékos valutafelértékelődés természetes velejárója a sikeres
modernizációnak
és
a
növekvő
versenyképességnek.
Ekkora
„versenyhátrányt” (költséghátrányt) a gyorsan növekvő termelékenység minden nehézség nélkül elvisel. Sőt, ez a környezet kifejezetten segít a beruházásifejlesztési modellváltásban, amennyiben a korábban versenyképes termelést magasabb szintre emeli (fejlettebb technológia, nagyobb hozzáadott érték). Hirtelen változásokra azonban a vállalatok nagy része nincs felkészülve, a kisebbek pedig tőkeerővel sem bírják a versenyt a megváltozott körülmények között. -
A két fenti lépés egyidejűségéből adódó negatív versenyképességi hatásokat felerősítette ezen intézkedések időzítése. Éppen a nyugat-európai recesszió, ezen belül is elsősorban a kivitel szempontjából meghatározó német piacon megfigyelhető stagnálás legrosszabb periódusában jutottak érvényre.
8
-
Végül, de nem utolsósorban nem segítette a külföldi tőkéért folyó versenyben a magyar gazdaság helyzetét számos politikai indíttatású, nyíltan vagy burkoltan tőkeellenes kijelentés, a populista érvelések felerősödése, a belpolitika „harcszíntérré” változtatása, a társadalom megosztása, egy szóval a politikai jellegű bizonytalanságok erősödése. Ehhez járult – és ennek a nemzetközi tőke számára közvetített negatív demonstrációs hatását nem lehet eléggé hangsúlyozni – néhány gazdasági döntés, amely kizárta a külföldi tőkét a közbeszerzési pályázatokból, egészében véve pedig „patriotista” gazdaságpolitikát hirdetett meg és kezdett – jelentős forrásbevonással és -átcsoportosítással - megvalósítani.
Hangsúlyozzuk: erre abban az időszakban került sor, amikor a globalizáció új szakaszba lépett, az európai integráció új kihívásokat érlelt és esélyeket kínált, és amikor a Magyarország földrajzi szomszédságában elhelyezkedő országok felzárkózása – mind a tőkevonzási képesség, mind a versenyképesség vonatkozásában – egyértelművé vált. A fentiek ellenére (még) nem beszélhetünk a magyar gazdaság versenyképességének elvesztéséről, sőt, nem egy területen csökkenéséről sem. Ez nagyrészt annak köszönhető, hogy a
transznacionalizált
gazdaság
mozgástörvényei
erősebbek,
mint
a
voluntarista
gazdaságpolitika törekvései (legfeljebb a kettő közti „különbözetet” az adott társadalom fizeti meg középtávon visszafogott bérek, lelassult szerkezetváltás, magasabb infláció, növekvő külső eladósodás, költségvetési megszorítások formájában). Másrészt a vállalati szinten felhalmozott tudás, tapasztalat, „inherens tőke” (non-tangible assets), valamint a korábbi években elért úttörő pozíció meghatározott ideig túl tud élni versenyképességet rontó környezetet. Szerencsére a kedvezőtlen környezeti elemek nagy részét – ugyan legalább egy éves késlekedés után, 2003 közepére - sikerült a gazdaságpolitikának felszámolnia. A makrogazdasági adatok azt mutatják, hogy a magyar gazdaság visszaállt az export- és beruházásvezérelt pályára, ismét erősödik a külföldi tőke érdeklődése. Eközben egyre sürgetőbbek azok az alapvető reformok, amelyek a hosszabb távú versenyképességet megalapozzák, és a magyar gazdaságot a külföldi tőkével való együttműködés új pályájára irányítják, az EU-ban való sikeres gazdasági helytállást biztosítják, valamint a transzformáció második (harmadik?) szakaszában felmerülő új kihívásokra megfelelő válasz(oka)t kínálnak. A magyar versenyképesség reális helyzetértékelése két pilléren nyugszik. Egyrészt kétségtelen, hogy a térség többi országának felzárkózása, valamint súlyos gazdaságpolitikai (és politikai) hibák miatt a kilencvenes évek második felében kimutatható magyar 9
versenyelőnyök csökkentek. Másrészt azonban a magyar gazdaság – akár a versenyhelyzetet, akár a külföldi tőke vonzását tekintjük – más pályán mozog, mint szomszédai. Ezt pedig minden összehasonlításban figyelembe kell(ene) venni. Ami az export versenyképességét illeti: -
Piaci részarányunk továbbra is emelkedik az EU-ban, ahová kivitelünk 75, a csatlakozás után pedig 82 százaléka irányul, még ha a megfelelő cseh és szlovák piacnyerés az elmúlt években a magyarénál erőteljesebb is volt.
-
Továbbra is a „legfejlettebb” a magyar kivitel szerkezete. Közepes és magas technológiájú termékek adják az EU-ba irányuló export kétharmadát (szemben a cseh és szlovák 55, a lengyel 40 százalékkal), ami nem egy korábbi EU-tag kivitelénél is magasabb „szerkezeti nemesedést” tükröz.
-
Igen jelentős különbségek alakultak ki az egységnyi exportértéket tekintve a térség többi
országával
összehasonlítva.
Egy
tonna
feldolgozott
ipari
termék
Németországba történő kiviteléért a magyar exportőr mintegy 10.000 eurot kap, szemben az 5000 euro körüli cseh vagy a jóval 4000 euro alatti lengyel exporttal (de a szlovén export hasonló mutatója is 7000 euro alatt van). -
Természetesen célszerűbb lenne a nettó exportadatokból kiindulni, hiszen ezek mutatják a hozzáadott értéket. Ezek azonban nehezen számíthatók a rendelkezésre álló adatok alapján. Annyi azonban állítható, hogy ha a magas exportértékadatokhoz magas importérték-adatok is tartoznak, joggal merül fel a kérdés, miért éppen Magyarországon folytatnak a nemzetközi nagyvállalatok olyan termelést, ami jóval technológiaigényesebb, mint a szomszédos országokban megvalósított beruházások technológiaszintje. Ebben mindenképpen továbbra is tükröződik a magyar gazdaság(i környezet) versenyelőnye.
Ami pedig a beruházásokra vonatkozik: -
Kétségtelen tény, hogy 1999 és 2002 között Csehország és Szlovákia (valamint Lengyelország) vált a nemzetközi tőke meghatározó regionális befektetési területévé. Ez részben a megkésetten beindult privatizációval, részben sikeres zöldmezős beruházásokkal magyarázható. Kétségtelen az is, hogy egyes beruházások – a már említett okok miatt – a szomszédokhoz viszonyítva nem tartották versenyképesnek a Magyarország által kínált telephelyi előnyöket. Néhányan pedig kivonultak a magyar piacról. 10
-
Ugyanakkor a szomszéd országokkal való tőkeimport-összehasonlítás erősen torzít. Ugyanis Magyarország a külföldi tőkevonzás más periódusában van, mint régióbeli társai. Nálunk már nem lehetett hatalmas tőkéket bevonni a privatizációba, ugyanakkor a beruházott tőke egyre nagyobb részét adja a korábban létesített vállalkozásokból származó profit. Ezt azonban a Nemzeti Bank adatai 2003 végéig nem vették figyelembe (pusztán a határokon átnyúló tőkeáramlást regisztrálták). Ott, ahol most indulnak a beruházások, nincs profit, tehát a beérkező külföldi tőke teljes egésze importból származik. Természetesen abban a reményben, hogy a jövőben profitot termeljen. Magyarország már bizonyította, hogy a gazdasági környezet alkalmas jelentős profittermelésre, sőt, arra is, hogy ennek a profitnak a meghatározó hányadát a tulajdonosok ismét nálunk fektessék be. Ez pedig a magyar gazdaság versenyképessége iránti hosszabb távú bizalom jeleként is értelmezhető. Mindkét eset bizonyításra vár még szomszédainknál. Tény, hogy 44 milliárd eurós külföldi tőkeállománnyal és évi 8 százalékos (szerény) profittal számolva évente 3.5 mrd. euro összegű profit keletkezik Magyarországon a külföldi tulajdonosoknál. Ha ebből 1-1.5 mrd. euro el is hagyja az országot (egy része éppen közvetlen földrajzi környezetünkbe irányul, ami erősíti a magyar regionális központ kialakítását célzó törekvéseinket), itt marad 22.5 mrd. euro, ami újrabefektetésre kerül. Ha ehhez évente csak 1-1.5 mrd. euró áramlik friss tőkeként, semmivel sem vagyunk rosszabb helyzetben a tőkevonzási képességet illetően, mint a „későn jövés előnyeit” élvező szomszédaink.
-
Magyarországnak nincs szüksége mindenféle külföldi tőkére. Ha az a célunk, hogy folytatódjon a gazdaság szerkezeti nemesedése, hogy egyre inkább kutatásifejlesztési feladatokra, magasabb technológiai szintet reprezentáló termelésre és a hozzáadott érték növelésére kívánjuk hazánkba vonzani a nemzetközi tőkét, akkor nem kell bánni, hogy egyes beruházások más telephelyeket keresnek. Eldöntendő, hogy közép-európai Detroit (autógyártási központ), Silicon-völgy (elektronika), Írország (regionális kelet-európai ugródeszka) vagy valami egyéb szeretnénk lenni. Ennek alapján kell a tőkevonzási és együttműködési politikát alakítani.
-
A magyarországi külföldi tőkebefektetések új minőségét jelzi, hogy az elmúlt években nálunk indult meg e folyamat kétirányúvá válása (ami idővel valamennyi országra jellemző lesz). Ez három vonalon jelentkezik: a külföldi tőke nemcsak befelé, hanem visszafelé is áramlik (profittranszfer), aminek hatása van a fizetési mérlegre; a külföldi tőke nemcsak teremt, de meg is szüntet munkahelyeket (és ez 11
ma már nem a privatizációhoz kötődik); végül a tőkeimport mellett megjelenik és felerősödik
a
magyar(országi)
vállalkozók
tőkeexport-tevékenysége
is,
mindenekelőtt a közeli országokba (lásd a 10-15 évvel ezelőtti osztrák analógiát). Valamennyi egész sor olyan kérdést vet fel, amit a versenyképesség erősítésére és a tőkevonzó képesség fokozására irányuló gazdasági stratégiának figyelembe kell vennie.
1. A versenyképesség erősítésének néhány stratégiai kérdése A tényfeltáró elemzések egyértelműen arra utalnak, hogy a magyar gazdaság az évezred fordulóján minőségi szakaszhatárhoz érkezett mind a versenyképesség, mind a tőkevonzó képesség vonatkozásában. A kilencvenes évektől eltérő célok kitűzésére és eszközök alkalmazására van szükség, az akkoritól nem egy vonatkozásban jelentősen eltérő külgazdasági (és hazai társadalmi-tudati) környezetben. Bár erre a váltásra korábban megértek már a feltételek, és az elmúlt évek késlekedése, illetve kifejezetten hibás gazdaságpolitikai döntései statisztikailag is lemérhető veszteséget okoztak, az elemzések azt mutatják, hogy meghatározó területeken még mindig rendelkezünk induló és komparatív előnyökkel. Ezekre lehet építeni a versenyképességet hosszabb távon megalapozó stratégiát. Ennek kidolgozásához mindenekelőtt néhány keretfeltételt célszerű rögzíteni. (a)
A magyar gazdaság erőteljes transznacionalizáltsága tény, amelyen ideológiaipopulista nyomásnak engedve sem lehet változtatni. De nem is célszerű, hiszen ez az egyik feltétele a sikeres felzárkózásnak és a fenntartható versenyképességnek. Ugyanakkor szükséges e kapcsolatrendszer felülvizsgálata olyan formában, hogy a nemzetközi beágyazódás minősége tovább javuljon, és Magyarország az értéktermelés magasabb szintjein legyen képes a nemzetközi vállalatokkal való együttműködésre. Ehhez egyébként az eddigi tapasztalatok, továbbá az EU-tagság ténye és a regionális gazdasági szerep lehetőségei megfelelő alapot kínálnak.
(b)
Ugyancsak tény, hogy a sikeres felzárkózás a belátható időben nem változtat azon az alaphelyzeten, hogy a magyar gazdaság nettó tőkebehozatalra szorul. Ennek érvényesülési körülményei azonban több szempontból is változnak. Egyrészt az EUtagság eredményeként jelentősen megnő az uniós forrásokból származó pénz összege, 12
amely 2007-től elérheti az évi 3 mrd. eurót, vagyis annyit, amennyi az éves működőtőke-beruházások volumene, beleértve az újraberuházott profitot is. Ezen összeg hatékony elköltése a versenyképesség erősítésének kiemelkedően fontos külső pillére. E vonatkozásban nemcsak az összeg mértékét, az elsődleges finanszírozás fő fejlesztési területeit célszerű figyelembe venni, hanem a legalább ilyen potenciált rejtő tovagyűrűző hatásokat is, amelyek – megfelelő gazdaságpolitika és társadalmi fogadókészség mellett - láncreakciószerű és fenntartható fejlődést tudnak beindítani. Ezen túlmenően joggal várható, hogy az uniós pénzekből finanszírozott programok javítják a hazai és nemzetközi tőke megtérülését, csökkentik a költségeket, ill. új, ígéretes befektetési területeket nyitnak meg. E vonatkozásban meghatározó szerepe van a fizikai infrastruktúra, mindenekelőtt a korszerű út- és vasúthálózat létrehozatalának. Másrészt egyre inkább kétoldalúvá válik a tőkeáramlás, és egyre erősödik a magyar, ill. magyarországi cégek tőkekivitele. Ennek támogatása gazdaságstratégiai érdekünk, hiszen egyfelől ez segíti elő a regionális gazdasági szerep erősödését Magyarországon, másfelől pedig ez teremt lehetőséget (illetve esetenként kényszerít) a további szerkezetváltásra, ami a fenntartható versenyképesség záloga. (c)
Új és kihasználható növekedési forrást jelent az uniós tagság, még akkor is, ha a tagság első éveiben csak korlátozottan érvényesülnek a pozitív hatások. Annál inkább parancsolóan szükséges és sürgető a magyar integrációs stratégia kimunkálása, a rendelkezésre álló – egyelőre szerényebb – uniós források minél gyorsabb és minél hatékonyabb felhasználása, valamint az EU döntéshozatali rendszerébe való aktív magyar bekapcsolódás. Ellentétben a régebbi tagok oly sokat hangoztatott sikertörténetével, Magyarországnak (és a térség többi államának) nincs 15 éve, hogy megkezdje az uniós átlaghoz való felzárkózást, vagyis hogy az integrációhoz való csatlakozás után jó másfél évtizeddel kezdje növelni nemzetközi versenyképességét (lásd Írország). Szerencsére a nemzetközi munkamegosztásba már az uniós tagság előtt erőteljesen beépültünk, a gazdasági növekedés a tagság előtt kezdődött, versenyképességünket már tudtuk bizonyítani. Most az a feladat, hogy e folyamat töretlenül folytatódjék, és az uniós ranglétrán is feljebb kerüljünk. Ezzel kapcsolatban érdemes emlékeztetni arra az ellentmondásra, ami a magyar (de az észt, cseh és szlovén) gazdaság egy főre jutó GDP-ben mért teljesítménye és a 2000 tavaszán meghirdetett lisszaboni (európai felzárkózási és modernizációs) célok elérhetősége között feszül. Amíg az előbbi az uniós átlag 60-70 százalékát teszi ki a magyar-cseh13
szlovén hármas esetében, addig e három ország – Észtországgal együtt – nyolc alapvető modernizációs területet figyelembe véve nem kevesebb, mint négy esetben jobb
teljesítményt
nyújt,
mint
az
uniós
átlag
(információs
társadalom,
telekommunikáció, vállalkozói környezet, szociális ellátó rendszerek modernizálása). Vagyis a jövőorientált, a versenyképesség szempontjából meghatározó területek egy részén induló helyzetünk egyáltalán nem tükröz leszakadást. Ezek ugyanakkor azok a területek is, amelyekre a hosszú távú versenyképességet biztosító stratégia fő intézkedései felfűzhetők. (d)
Az EU-tagság számos területen erősíti a nemzetközi versenyt, amit a magyar stratégia kidolgozásakor figyelembe kell venni. A tagság előtt két évvel életbe lépett szabadkereskedelem ugyan nagyrészt már kihasználta a liberalizációból adódó lehetőségeket, de szó sincs arról, hogy az export és az import nem kap újabb dinamikus impulzusokat. Egyrészt a teljes jogú tagság jogilag és intézményileg is más, biztos és transzparens helyzetet biztosít kereskedőknek és befektetőknek egyaránt. Az Unión belül az egyes tagállamok között még átmeneti védőintézkedések sem foganatosíthatók, hiszen a nemzeti kereskedelempolitika a közösségi politika részeként
Brüsszelből
irányíttatik.
Másrészt
egyes
mezőgazdasági
termékek
kereskedelmének késői (esetenként a tagság időpontjában történt) liberalizálása az agrárpiacon vezet erőteljesebb versenyhez. Harmadrészt a nemzetinél szinte minden területen alacsonyabb közös külső vámok átvétele is erősíti a külső versenyt. Negyedszer - nem utolsósorban az egységes belső piac hatására – jelentős élénkülést várunk a szolgáltatások kereskedelmében. Ötödször a tiszta jogi helyzet, a jobb pénzügyi lehetőségek (az uniós forrásokat is figyelembe véve) és a világos intézményi kompetenciák azt valószínűsítik, hogy a következő években számottevően megugrik a Magyarország és a térség többi országa iránt érdeklődő nyugat-európai kis- és közepes vállalatok aktivitása. Végül hatodszor, csak a tagság időpontjától beszélhetünk az új tagok közti szabadkereskedelemről, aminek igen jelentős növekedési potenciálja van, és amely az egyes új tagállamok közötti versenyelőnyöket és –hátrányokat is újrarendezheti. Ez különösen abban az esetben következhet be, ha az EU kibővülése megváltoztatja az új tagállamokban tevékenykedő vagy éppen most oda készülő nemzetközi tőke magatartását, és erőteljesen megindul a regionális súlypontképzés folyamata. Ezt a keretfeltételt a magyar stratégiának nem szabad figyelmen kívül hagynia. 14
(e)
Az uniós tagság azonban nemcsak az új tagállamok nemzetközi versenyképességében és tőkevonzó potenciáljában eredményezhet érdemi változásokat, hanem valószínűleg felgyorsítja az úgynevezett tőkecserélődési folyamatot is. Ez azt jelenti, hogy bizonyos tevékenységek gyártása az új tagállamokban megszűnik, és az új telephelyek a taggá válás előtt álló délkelet-európai országokban, valamint Ukrajnában, esetenként más, nem-európai országokban jönnek létre. Mindenekelőtt azokról a termelési és szolgáltatási tevékenységekről van szó, amelyek nagymértékben az olcsó bérekre alapozták a régióban való jelenlétet. Ez a váltás Magyarországon már megkezdődött (más kérdés, hogy a hibás gazdaságpolitika oktalanul fel is gyorsította, miközben az így kialakult problémák kezelésére teljesen felkészületlen volt), de hamarosan elérheti a térség néhány további országát is. Az EU-tagság eredményeként is emelkedő bérköltségek, szigorúbb és költségesebb környezetvédelmi előírások, bizonyos szociális normák betartásának kényszere éppúgy ebbe az irányba hat, mint a hamarosan taggá váló országok „csábító ereje”, a még kevésbé EU-konform környezetből adódó lehetőségek kihasználása, vagy a nagyon is megkésett privatizáció felgyorsítása. Ugyanakkor világosan látni kell azt is, hogy a külföldi tőke azon – és meghatározó
–
része,
amely a
szerkezeti
modernizációt,
a
hosszú
távú
versenyképességet hordozza, csak rendkívül kedvezőtlen belgazdasági és belpolitikai körülmények között települne tovább. Ott, ahol a termelékenység lépést tart a reálbérek növekedésével, ahol a termelés összköltségét csökkentő tényezők vannak jelen (pl. fejlettebb infrastruktúra, jobb oktatási rendszer, szorosabb vállalatközi kapcsolatok, kiépült bedolgozói-együttműködési háló a meghatározó transznacionális vállalatok körül, nagyobb jogbiztonság, kedvező földrajzi fekvés stb.), a termelés túlnyomó része helyben marad, néhány tevékenység áthelyezése pedig inkább segíti, mintsem gyengíti a versenyképességet. (f)
Rendkívül fontos a térség egészének nemzetközi versenyképessége szempontjából a regionális együttműködés erősítése, mégpedig nemcsak politikai szinten, hanem a gazdaság szereplői között, beleértve a térségben tevékenykedő transznacionális vállalatokkal való szorosabb együttműködést is. Ebben az összefüggésben abból az alaphelyzetből kell kiindulni, hogy a térség országai egyszerre versenytársai Magyarországnak a külpiacok megszerzésében és a nemzetközi tőke vonzásában (néhány év múlva pedig a régióba irányuló hazai tőkekivitelben is azok lesznek), és 15
ugyanakkor partnerei is. A kelet- és délkelet-európai régió gyors és fenntartható fejlődése alapvető magyar politikai, biztonsági, de gazdasági-versenyképességi érdek is. Ennek függvényében bővülnek a régió piacai, erősödik a külföldi és magyar tőkével való együttműködés, és jönnek létre a magyar versenyképességet erősítő együttműködési formák. A közelmúltban megindult és egyre erősödő tőkekivitel Magyarországról a régióba általában kevesebb munkahelyet szüntet meg, mint amennyi újat – magasabb szakmai szinten és hozzáadott érték mellett – Magyarországon teremt, miközben a gazdaság gyökérzetében erősíti a magyar gazdaság regionális befolyását. Még az sem baj, ha bizonyos tőkék nem Magyarországot választják telephelyüknek, hanem a szomszédos Szlovákiát vagy Csehországot, esetleg Lengyelországot. Ezáltal ugyanis magyar(országi) vállalatok számára is lehetőség nyílik – beszállítóként – a termelésbe való bekapcsolódásra, további szakosodásra. A versenyképességi stratégia egyik feladata éppen ezeknek a területeknek a kidolgozása, a régióbeli telephelyekhez való magyar termelésiszolgáltatási hálózat kiépítése. (g)
A regionális versenyképesség meghatározó feltételének tartjuk a nagytérséget behálózó fizikai infrastruktúra kiemelt fejlesztését. Eltérően az EU korábban felvett és kevésbé fejlett országaitól, amelyek sorozatosan Európa földrajzi végpontjait jelentik, a nyolc északkelet- és keletközép-európai ország, továbbá a felvételre váró Délkelet-Európa egységes, földrajzilag határos területet fed le. Már önmagában ezért, de hasonlóképpen a gazdasági fejlődés fenntarthatósága és az infrastruktúra fejlettsége között számos példán bizonyított pozitív korreláció megléte okán is, kézenfekvő lenne, hogy az EU a 2007-ben induló új hét éves költségvetési periódusban külön fejezetet biztosítson e cél finanszírozására. Ez nem igényelne feltétlenül nagyobb tagállami hozzájárulást, ugyanakkor szükségessé tenné a fejlesztési források újraelosztását, beleértve azt is, hogy az új tagok rendelkezésére álló nemzeti keretek egy része is ebbe az alapba kerülne. Ilyen intézkedés egész sor kedvező hatással járna. Politikailag világos jelzés lenne a később csatlakozó országok számára, hogy az EU nem felejtette el őket. Gazdaságilag
kiküszöbölné
a
költséges
és
rossz
hatékonyságú
nemzeti
presztizsprojekteket, és a régió egészének érdekei alapján határozná meg és finanszírozná a fejlesztéseket. Továbbá jelentős húzóerőt gyakorolna a nemzetközi, de a regionális és nemzeti tőkére is, hiszen alapvetően javítaná a megtérülés feltételeit. Tekintettel arra, hogy Magyarország földrajzilag e régió közepén helyezkedik el, 16
hazánk lehetne e projekt egyik fő nyertese. Pénzügyileg koncentráltabb és hatékonyabb forrásfelhasználást biztosítana, és tetemesen csökkenthetné a nemzeti kofinanszírozás terheit, ha az egész pénzügyi fejezetet a kohéziós alap kritériumai alapján kezelnék (ezek az összegek közvetlenül a központi költségvetésbe folynának be, miközben a projektek megvalósításához csak 10-15 százalékos nemzeti önrészre lenne szükség). Stratégiai megközelítésben pedig ez talán az egyetlen lehetőség arra, hogy a 20072013 közötti költségvetés kialakításakor lényegi erőforrás-átcsoportosítás következzen be az új és kevésbé fejlett tagállamok javára. Ezt az elképzelést minden bizonnyal támogatnák azok az EU-tagállamok, amelyek alapvetően érdekeltek a „keleti piacok” megszerzésében, ottani versenyképességük erősítésében (Németország, Ausztria, Hollandia, skandináv országok). (h)
Végül, de hangsúlyosan szólni kell a nemzetközi versenyképesség új és egyre inkább meghatározó tényezőiről. Azokról, amelyek a rövidtávú és bér-, esetleg termelési költség-alapú telephelyi döntésekkel szemben a hosszú távú, átfogó, stratégiai versenyképességre alapozzák a termelési vagy szolgáltatási tevékenység telephelyének kiválasztását. Ezek számára nem (vagy nemcsak) az árak a meghatározók, még csak nem is a termelési telephelyen elért minőség vagy a szállítási határidők. A 21. századi nemzetközi versenyben legalább négy tényező értékelődik fel, amelyet minden, sikerre aspiráló stratégiának figyelembe kell vennie: -
a közigazgatás minősége, mégpedig minden szinten (ennek gyenge hatékonyságú működése közvetlenül is növeli a termelési költségeket, és veszteségessé teheti a gyárkapun belül még versenyképes termelést). Ebbe a kategóriába tartozik az az alapvető követelmény is, hogy megfelelő legyen a közigazgatásban dolgozó szakemberek munkahelyi biztonsága, és kormányváltások esetén ne cserélődjön ki a szakmai apparátus;
-
a társadalom kohéziója, a gazdasági-társadalmi energiáknak a fő célok érdekében való mozgósítása (ezzel szemben a társadalom különböző, sokszor mesterségesen kreált érdekek mentén történő megosztása egyértelműen versenyképességet csökkentő tényező);
17
-
a társadalommal való állandó párbeszéd, a modernizációs-versenyképességi programok sikeréhez nélkülözhetetlen társadalmi támogatottság érdekében, amibe – fontos versenyelemként -
beletartozik adott társadalom tudati szintje (a
társadalmi tudat bármely okból való szennyezése, a társadalom demagóg jelszavakkal való butítása egyértelműen versenycsökkentő hatású); -
végül a versenyképességre épülő gazdaságpolitika elválasztása az ideológiai és párt- vagy hatalompolitikai harcoktól. Egyrészt számos tapasztalat bizonyítja, milyen károkat tud okozni az ideológiai alapon megfogalmazott és végrehajtott gazdaságpolitika. Másrészt a hosszú távú versenyképesség megalapozása, majd pedig fenntartása nem igazodhat a demokráciákban megszokott, általában négy éves választási ciklusokhoz. A siker alapvető feltétele, hogy a stratégiai célokban a mindenkori kormány és annak mindenkori ellenzéke egyetértsen, e célok megvalósítását politikai hatalomváltás esetén is folytassa. Sőt, a társadalommal való párbeszédben is - legalább e vonatkozásban – mindkettő ne a különbségekre, hanem a hasonló törekvésekre helyezze a hangsúlyt.
2. A sikeres minőségi váltás gazdaságpolitikai eszköztára Az évezred fordulóján új fejlődési szakaszhatárhoz érkezett a magyar gazdaság. Ez nem utolsósorban a gazdaság nemzetközi, mindenekelőtt pedig regionális versenyképességének változásában (a versenyelőny egyes területeken való elvesztésében) és a működőtőke-vonzási képesség csökkenésében nyilvánult meg. A továbblépéssel kapcsolatos bizonytalanságokat fokozta, hogy a kormányzat a gyors és fenntartható növekedés éveit nem használta fel a minőségi váltáshoz szükséges reformok végrehajtására, sőt, a napi gazdaságpolitika szintjén kifejezetten a versenyképesség fenntartásával ellentétes lépéseket tett. Ennek ellenére vállalati szinten többnyire folytatódott az új feltételekhez való igazodás. A következő évek versenyképességi-versenystratégiai kihívása kettős. Egyrészt fokozatosan szervesülnie, „endogenizálódnia” („internalizálódnia”) kell annak a 15-20 éves folyamatnak, amelynek során külső tényezők hatására a magyar gazdaság új pályára állt. Ezt a váltást azonban döntően nem a szerves belső fejlődés hozta létre, hanem a külső környezet alapvető változása, így a nemzetközi tőke erőteljes magyarországi tevékenysége, az EU-acquis átvétele 18
és az EU-tagság feltételeinek való megfelelés, egészében véve a transznacionalizációs folyamatokba való bekapcsolódás. A magyar gazdaságpolitikának ebben annyi szerepe volt, hogy – néhány más országgal ellentétben – e folyamatnak nem próbált ellenállni, sőt nem is próbálta azt fékezni, hanem széleskörű és páratlanul gyors liberalizáció keretében befogadta a növekedés és versenyképesség külső tényezőit. Ezzel igen rövid idő alatt látványos eredményeket lehetett elérni, de szervesülés hiányában e fejlődési pálya már a kilencvenes évek végén a kifulladás jegyeit mutatta, miközben erőteljesen két részre osztotta a magyar gazdaságot. Azonban nemcsak egy tartósan duális struktúra kialakulásával fenyegetett, hanem azzal is, hogy a növekedés külső tényezői adott szinten megmerevednek és a magyar gazdaság hosszabb ideig stagnáló növekedési és versenyképességi pályán fog maradni. Ezért alapvető gazdaságstratégiai feladat a szervesülő fejlődés minden téren való elősegítése, a nemzetközi tőkével való olyan együttműködés kialakítása, ami fejlettebb technológiát vonz az országba, növeli a magyarországi termelés hozzáadott értékét és meggyökerezteti a nálunk megtelepedett vállalatokat, miközben új fejlesztési forrásokat is tud vonzani. Az EU-tagság ehhez kedvező feltételeket biztosít, de a tőkevonzási potenciál és a versenyképesség erősítése alapvetően hazai feladat. Másrészt - és az előbbiek szerves folytatásaként - mind a tőkevonzás, mind a versenyképesség tekintetében át kell térnünk a
(bér)költségdeterminált termelési struktúráról a gazdasági
környezet egésze által meghatározott
struktúrára. Hosszabb
távú és fenntartható
versenyképességünk nem nyugodhat kizárólag az alacsony béreken (annak ellenére, hogy bérszínvonalban még egy-két évtizedig nem fogjuk utolérni a vezető nyugat-európai országokat, még akkor sem, ha nálunk emelkednek, ott pedig akár csökkenhetnek is a reálbérek). Egyrészt azért, mert ebbe a kategóriába sorra törnek be a felzárkózni kívánó európai és ázsiai országok. Másrészt pedig azért, mert a nyugat-európaihoz képest csökkenő bérkülönbség mellett csak akkor tarthatjuk meg versenyképességünket és tőkevonzó potenciálunkat, ha a termelési és szolgáltatási tevékenység más vonatkozásaiban is versenyképesek maradunk. Ez éppúgy érinti az adott tevékenység költségelemeit (beleértve az adórendszert is), mint annak kedvező politikai-gazdasági-társadalmi-tudati környezetét. Vagyis a versenyképesség fenntartása, az új pályára való átállás a szűken értelmezett gazdaságpolitikánál jóval szélesebb eszköztár egyidejű mozgósítását követeli meg. A sikeres pályaváltás gazdaságpolitikai és általános feltételei között az alábbiakat emeljük ki.
19
(a)
A fenntartható növekedéshez nélkülözhetetlen az export- és beruházás-vezérelt gazdaságpolitika primátusának következetes érvényesítése. Ez természetesen nem jelenti a fogyasztás korlátozását, hiszen 4-5 százalékos gazdasági növekedés jócskán ad teret a (magán)fogyasztás érdemi bővülésének is. Ez utóbbi növekedése azonban nem haladhatja meg (és nem is érheti el) a GDP bővülésének ütemét. Gyengébb gazdasági növekedés körülményei között pedig nem alkalmazható – még átmeneti jelleggel sem – konjunkturális és még kevésbé versenyképességi problémák orvoslásának eszközeként.
(b)
A fenntartható versenyképesség megköveteli az államháztartás átfogó reformját. Elsőbbséget kell biztosítani azon területeknek, amelyek a versenyképesség meghatározó tényezőit „termelik” vagy karbantartják (oktatás, képzés, kutatásfejlesztés, egészségügy, társadalmi kommunikáció, adó- és intézményrendszer stb.). Ezt a reformot egyébként nemcsak versenyképességi megfontolások, de az EU-tagság is kikényszeríti. Csak új struktúrában tudjuk hatékonyan felhasználni az uniós támogatásokat, és csak új struktúra képes összehangolni a versenyképesség és a monetáris unióra való felkészülés esetenként komoly ellentmondásait. Alaptétel, hogy az utóbbi nem veszélyeztetheti a fenntartható versenyképességet, még akkor sem, ha emiatt az euró átvétele késést szenved. A sikeres államháztartási reform megköveteli új, a hosszú távú lakossági megtakarításokat ösztönző befektetési formák kidolgozását. Sikerének alapfeltétele azonban a társadalmi konszenzus, sőt, a társadalom megnyerése a reform aktív támogatására.
(c)
Az „endogenizációs” folyamat számos tényező együttmozgásának eredményeként halad előre. Itt két kiemelt területre utalunk. Egyrészt gazdaságpolitikai eszközökkel is erősítendő
a
transznacionális
vállalatok
magyarországi
termelési-szolgáltatási
hálózata, vagyis egyre több kis- és középvállalat bekapcsolása ebbe a rendszerbe. A magyar kis- és középvállalati struktúra nem alakítható a sokak példaképének számító német-osztrák-észak-olasz „mintára”. Egyfelől a felgyorsult világméretű fejlődés következtében e cégeknek nincs módjuk 40-80 éves szerves és önálló fejlődésre. Másfelől a vállalati fejlődés kritikus szakaszaiban nincs lehetősége a kormányzatnak e cégek és piacaik mesterséges védelmére, hiszen egy nagy szabadkereskedelmi rendszernek vagyunk a tagjai. A versenyképes magyar kis- és középvállalati struktúra nagy
valószínűséggel
a
transznacionális
vállalatokkal
való
együttműködés
eredményeként, tehát „felülről lefelé” haladva alakul ki a következő évekbenévtizedekben. E folyamat támogatása kiemelt kormányzati feladat, de nem 20
korlátozódhat a magyar tulajdonú cégekre. Ugyanis az EU-tagság következtében várható, hogy egyre több nyugat-európai kis- és középvállalat is érdeklődik Magyarország iránt. Ez jelentősen növelheti az ország versenyképességét, és érdemben hozzájárulhat a nemzetközi tőke meggyökeresedéséhez Magyarországon, elejét véve ezzel a tőke esetleges kitelepülésének. A másik, az „egyenszilárd” versenyképesség kialakítása szempontjából meghatározó kormányzati feladat a regionális fejlődés „szervesítése”, ami mindenekelőtt az uniós pénzek hatékony felszívásához kötődik. Várható, hogy az EU-tagság első éveiben az amúgy is jelentős regionális különbségek tovább növekednek, hiszen az egyes térségek felszívó képessége (és ezen messze nemcsak a pénzügyi felszívó képességet értjük) különböző. A jobban felkészültek minden bizonnyal gyorsabban jutnak fejlesztési forrásokhoz és azokat nagyobb hatékonysággal tudják felhasználni. Ez nem lehet indok a fejlesztési források mesterséges eltérítésére a kevésbé hatékony régiók felé. A különbséget részben a nagy infrastrukturális projektek létesítésével (kevésbé fejlett régióknak az országos és a nemzetközi vérkeringésbe való bekapcsolásával), mindenekelőtt azonban a spilloverés abszorpciós képességek egyidejű erősítésével lehet áthidalni. Ez azt jelenti, hogy a gyorsabban fejlődő régiókban támogatni kell annak a kritikus tömegnek az elérését, amely működtetni tud egy olyan „fejlődési hálót”, amelybe bekapcsolhatók a kevésbé fejlett területek. Nem kevésbé fontos – és párhuzamos – feltétel, hogy a kevésbé fejlett régióknak el kell jutniuk arra a pontra (ez egy másik kritikus tömeg), ahol alkalmassá válnak a meglévő spillover-hatások fogadására, felszívására. Így kerülhető el a szabályozatlan verseny növekedési különbségeket erősítő hatása, ami nemcsak káros és költséges gazdasági-társadalmi torzulásoknak tudja elejét venni, de kifejezetten növeli adott ország egészének tőkevonzási esélyeit és nemzetközi versenyképességét. (d)
A (bér)költségvezérelt növekedési-együttműködési szakaszból való átlépés a fejlettebb,
struktúra-
és
teljesítményvezérelt
periódusba
még
akkor
sem
feszültségmentes, ha erre a kormányzatnak kidolgozott forgatókönyve van. A transznacionális vállalatok telephellyel és telephely-változtatással kapcsolatos döntéseit egyetlen kormány sem tudja minden esetben befolyásolni, még kevésbé megváltoztatni. Az átlépés az egyik szakaszból a másikba általában folyamatos, de nem zökkenőmentes. Minél nagyobb és minél inkább exportorientált vállalat határozza el, hogy (bér)költségokokból termelését máshová helyezi át, ideiglenesen nehézségek támadhatnak mind a kereskedelmi (és fizetési) mérlegben, mind a munkaerő-piacon,
21
mindenekelőtt az adott régióban, de esetleg országos szinten is. Igaz, hogy ezek a vállalatok nemcsak exportálnak, de termelésükhöz jelentős mértékben importálnak is, mégis a néhány tíz vagy száz millió dolláros különbözetet (ami a hazai hozzáadott értéket testesíti meg, akár közvetlen termelési
költség, akár hazai beszállítások
formájában) általában megérzi az adott telephely-ország külső egyensúlya. Hasonló vagy ennél is jelentősebb negatív hatások származnak a több száz, sokszor több ezer munkahely megszűnéséből. Ezek az átállási költségek természetszerűen jelentkeznek a magasabb együttműködési fázisba való átlépés során. Ellentételezésük több tucatnyi kis- és középvállalat export- és munkahely-teremtési tevékenységével váltható csak ki, ez azonban az esetek nagy részében csak hosszabb idő alatt következik be. Kedvezőbb a helyzet, ha nem a cég egésze vonul ki, hanem csak egyes tevékenységek, amelyeket ugyanezen cég fejlettebb tevékenységekkel (magasabb technológia, magasabb hozzáadott érték stb.) helyettesít. A gazdaságpolitikai döntések szempontjából az is lényeges, hogy a fenti pályaváltás folyamatos, és adott országban igen különböző szintű termelési tevékenységeket folytatnak a nemzetközi nagyvállalatok. A legsikeresebb felértékelődés (upgrading) sem jelenti, hogy minden (bér)költségigényes termelés rövid időn belül elköltözik, hiszen az egyes tevékenységek teljes termelési költségében a bérhányad igen különböző, az üzleti kilátások is eltérőek, a piacnagyság is változó, a regionális sajátosságok is jelentősek lehetnek, nem utolsósorban pedig a telephely-országbeli együttműködési háló kiterjedtsége és sűrűsége is heterogén. Ezért a pályaváltó gazdaságpolitikának is egyszerre „több húron kell játszania”, már csak azért is, mert célszerű, ha az egyébként az új struktúrába nem illő, feladásra szánt-ítélt tevékenységek nem egyszerre szűnnek meg, és ezzel időben megoszthatók az átállás ideiglenes veszteségei. (e)
A nemzetközi tőkével való együttműködés sikerét a szakértők egy része olyan struktúrapolitikában látja, amely néhány terület kiemelt fejlesztésére összpontosít, ide kívánja vonzani a tőkét és technológiát. Ezektől a fejlődési gócoktól, fejlesztési hasáboktól (clusters) várja nemcsak az adott terület, de az egész gazdaság versenyképességének erősítését, arra alapozva, hogy a fejlesztési hasábok rövid idő alatt olyan tovagyűrűző hatásokat (spillover) érlelnek, amelyek korábban kevésbé versenyképes területekre is átterjednek. Mások ezzel szemben azon a véleményen vannak, hogy ez a struktúrapolitika könnyen vezethet újabb, immár a hazai fejlesztési források
helytelen
igénybe
vétele
következtében
létrejövő
„szigetekhez”,
hasonlóakhoz, mint amilyeneket a gyorsan liberalizáló és gyenge belső gazdasági
22
erővel rendelkező országokban hoztak létre transznacionális vállalatok a telephelyországok modernizációs-felzárkózási kísérletének első szakaszában. Az ilyen torz fejlődés pedig kifejezetten zsákutca. Míg ugyanis a transznacionális vállalat szükség esetén át tudja helyezni termelését más országokba, addig az adott ország „clustere” az egész hazai gazdaságpolitikát és gazdaságot saját túszává teheti. Mindebből következik, hogy a cluster-teremtés stratégiája akkor járható út, ha a gazdaság egyenszilárdsága megfelelő szintet ér el, és a clusterben kialakuló fejlesztési energiák gyorsan jutnak el a clusteren kívüli, de a fenntartható versenyképesség szempontjából alapvetően fontos területekre is. További kutatások feladata annak eldöntése, célszerű lenne-e Magyarországon a versenyképesség növelésére irányuló gazdaságpolitikát ilyen clusterek mentén tervezni és megvalósítani. Itt nem egyszerűen arról van szó, hogy mekkora tőkét tudnának bizonyos clusterek vonzani, hanem arról is, mekkora lenne
ezek
hozzájárulása
egyéb
gazdaságpolitikai
célok
teljesítéséhez
(pl.
foglalkoztatás, regionális fejlődés stb.), továbbá – és ez még fontosabb – alkalmasak-e a világgazdasági hatásokra reagálva clusteren belüli vagy clusteren kívüli „váltásra”. A néhány évvel ezelőtti elektronikai válság kapcsán számos ország került szembe ezzel a problémával. Egyesek – már korábban és tudatosan indított cluster-váltási stratégia eredményeként - új húzó ágazatot tudtak kiépíteni (gyógyszeripar Írországban), mások az elektronikai termelési cluster szolgáltató tevékenységgé való átalakításában értek el sikereket (Szingapúr), és többen kísérleteztek regionális központi szerep kiépítésével (nem egy távol-keleti ország). Megint mások inkább a beruházási-termelési-versenyképességi klíma általános javításában látták a nemzetközi versenypozíciók megtartásának fő eszközét. Átfogó vizsgálatok szükségesek ahhoz, hogy eldönthesse a gazdaságpolitika: érdemese a clusterszerű megközelítéssel törekedni a tartós versenyképességre? Ennek során célszerű abból kiindulni, hogy a feltételezett clusterek mennyiben szolgálják nemcsak a kivitel növelését és a tőke vonzását, de a hazai kutatási-fejlesztési tevékenység erősítését, az általános képzettségi színvonal javítását és a szolgáltató szektor dinamizálását (nem utolsósorban a munkahely-teremtés és a regionális fejlesztés céljából). Néhány terület elemzése kézenfekvőnek tűnik. Ilyen: -
a gyógyszeripar-egészségügy-gyógyturizmus csoport,
-
a mezőgazdaság-élelmiszer-biotechnológia csoport,
-
meghatározott üzleti szolgáltatások (logisztikai blokk),
-
regionális központ létrehozását szolgáló tevékenységek együttes fejlesztése. 23
(f)
Egyes vélemények szerint a versenyképesség erősítésének magyar stratégiáját össze kellene kötni a túlságosan erős és egyoldalú EU-s, ezen belül is német viszonylatú „függőség” csökkentésével. Tény, hogy a kibővült Európai Unióban a magyar export intra-EU-hányada a legmagasabb (kb. 82 %). Az is igaz, hogy a kivitel 36-38 %-a Németországba irányul. Tekintettel arra, hogy a világgazdaság legdinamikusabb felvevő piacai nem Európában találhatók, jogosnak tűnik az igény, hogy a kivitel földrajzi
diverzifikációjával
próbáljuk
meg
kihasználni
az
Európán
kívüli
lehetőségeket. Javasoljuk, hogy a gazdaságpolitika – talán paradox módon, éppen az EU-tagság megvalósulása után - fordítson fokozott figyelmet más, gyorsan fejlődő térségekre. Ugyanis ez nemcsak a hosszú távú versenyképesség egyik legfontosabb fokmérője, de részben gyorsan megszerezhető fejlesztési forrásokat biztosíthat (az exportbevételek alapján), részben pedig nem elhanyagolható mennyiségű külföldi tőkét mozgósíthat a magyar(országi) fejlesztési célok érdekében. E vonatkozásban az USA, ill. a távol-keleti régió (ezen belül is Kína) jöhet számításba. Az előbbi a gyógyszer- és biotechnológiai clusterben, az utóbbi a regionális központ kialakításában biztosíthat komparatív előnyöket a magyar gazdaság számára. Természetesen minden elemzésnek figyelembe kell vennie, hogy a hagyományos nemzeti statisztikák „értéke” több szempontból érezhetően leértékelődött a globalizáció korszakában. Igaz ugyan, hogy a magyar kivitel közel kétötöde Németországba irányul, de ennek nem elhanyagolható része a német kivitelben jelenik meg újra (pl. Audi), vagyis az export végállomása nem Németország. A transznacionalizált magyar gazdaságban létrehozott, majd első fázisban döntően az EU-ba exportált termékek egy része a világgazdaság egészében, Európán kívül talál piacot. Elsősorban nem piacdiverzifikációs, hanem a hosszú távú versenyképesség erősítése érdekében célszerű ezért a közvetlen gazdasági kapcsolatok fejlesztése a globális gazdaság meghatározó szereplőivel. Ehhez – ugyancsak paradox módon – éppen az EU-tagság, az európai integrációnak a „harmadik világot” behálózó kereskedelmi-külgazdasági kapcsolatrendszere nyújthat „intézményi” támogatást. (g)
A hosszabb távú versenyképesség megalapozásának egyik meghatározó eleme a kutatási-fejlesztési tevékenység erősítése. E téren élen járnak a skandinávok, továbbá az USA és Japán, de nem egy további távol-keleti ország is. Magyarországon e téren jelentős a lemaradás, hiszen a GDP nem egészen 1 százaléka fordítódik e célra. Meghatározó gazdaságstratégiai szempont kell, hogy legyen e ráfordítások jelentős emelése, nem utolsósorban az EU-tagság és az előzőekben említett államháztartási 24
reform keretében. Nemcsak arról van szó, hogy a globalizáció jelenlegi szakaszában rendkívüli mértékben felértékelődött az emberi tudás, pontosabban az emberi erőforrások minősége, hanem arról is, hogy Magyarország komparatív előnyei éppen e területen érvényesülhetnek a leghatékonyabban. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy Magyarország a világ tudományos műhelye lesz, vagy hogy csak K+Ftevékenységek iránt fog érdeklődni a nemzetközi tőke. Elvétve ilyen „pozitív szigetek” is kialakulhatnak, a kérdés stratégiai jelentősége azonban másként fogalmazható meg. Jelentős K+F-tevékenységet igényel a nemzetközi hálózatokban való részvétel, a másutt kidolgozott, de Magyarországra is eljutó tudásanyag továbbfejlesztése, nem egyszer azonban puszta, de hatékony alkalmazása is. Végül az egyenszilárd gazdaság megteremtése szempontjából szinte meghatározó elem, hogy a dolgozók, de a társadalom nagy része is megértse, miről van szó, milyen irányba halad a világ. A technológiai alkalmazkodás – ami messze túlterjed szakmai szövegek megértésén vagy egyes gépek és berendezések működtetésén – társadalmi feladat. Csak a világra nyitott társadalomban lehet versenyképes gazdaságot kialakítani és fenntartani. Annál is inkább, mert – Európa többi országához hasonlóan – Magyarországon is öregszik a népesség, és köztudomású, hogy az öregedő lakosság technológiai affinitása, az újra való fogékonysága – az emberiség eddigi tapasztalatai szerint – az életkor növekedésével együtt mérséklődik. (h)
A fentiekkel szorosan összefügg az oktatás átfogó reformjának szükségessége. A kutatás-fejlesztés, a technológiai vívmányok innovatív (vagy akár másoló jellegű) alkalmazása, de a 21. század megértése is alapvetően annak függvénye, milyen az adott ország oktatási rendszere. A távol-keleti, de az ír gazdaság sikere is szorosan kapcsolódik a már régebben bevezetett oktatási reformokhoz. Általános tapasztalat, hogy nem kizárólag a felsőoktatást kell fejleszteni, főleg nem, ha a mennyiségi fejlesztésnek jelentős minőségi romlás, és egyre nagyobb diplomás munkanélküliség a „hozadéka” (az utóbbi szociális-politikai költségei – ismét történelmi tapasztalatok alapján – összehasonlíthatatlanul nagyobbak a más területeken jelentkező esetleges túlképzés költségeinél). Sürgősen szükség van ugyanakkor megfelelően képzett szakmunkásokra, mindenekelőtt olyanokra, akik értik az új technikát. Az elmúlt években több, Magyarországon jelentős vállalkozásokat tömörítő nyugat-európai kamara jelezte, hogy a további befektetések legnagyobb korlátját immár a megfelelő munkaerő-piaci
kínálat
kimerülésében
látják.
A
magyar
versenyképesség
fenntartásának egyik meghatározó területe ezért az oktatás fejlesztése, a munkaerő25
piaci kínálat strukturális javítása. Ez részben átfogó oktatási reformot követel meg, amelynek eredményei azonban csak évek múltán fognak megjelenni a munkaerőpiacon. Ahhoz, hogy éppen a kritikus években a fenti tényező miatt ne veszítsük el tőkevonzó képességünket, és sikerüljön a pályaváltás, más formák igénybe vételére is szükség van. Az egyik a (tovább)képzési rendszer modernizálása, számos esetben a külföldi tulajdonú vállalattal együtt (itt nyilvánvalóan költségmegosztásról van szó, amelynek részleteit célszerű lenne átfogó kormányzati képzési struktúrában meghatározni). A másik – és több szempont miatt hosszabb távon ható tényező – a munkaerő-import. Ez nem korlátozódhat a szomszédban élő magyarságra. Részben azért, mert számos, Magyarországon dolgozni kívánó határon túli magyar nem rendelkezik azzal a képzettséggel, amire itthon szükség lenne, vagy csak azokban a szakmákban, amelyek egy részét a kitelepülés „fenyegeti”. Azok pedig, akik a fejlettebb struktúrákba be tudnak illeszkedni, a szomszédos országokban fognak hiányozni, és azok sikeres felzárkózását veszélyeztetik. Márpedig a kívánatos magyar versenyképesség nem szigetszerű képződmény, hanem csak akkor valósítható meg, ha a szomszédos országok gazdasági fejlődése sem ütközik akadályokba. Ezért is nélkülözhetetlen nem-magyar anyanyelvű migrációban is gondolkodni, sőt, ezt a kérdést a versenyképességi stratégia szerves elemévé tenni. Egyfelől a termelési szerkezet javítása, a hozzáadott érték növelése, a K+F-bázisú termelés térhódítása olyan szakembereket (is) igényel, akik nem a közvetlen szomszédságból érkeznek. Másrészt egyes magyar fejlesztési célok a globalizálódó környezetben csak széles körű nemzetközi együttműködéssel valósíthatók meg, amelynek óhatatlanul vannak munkaerő-vonzatai is. Így pl. a regionális központjelleg, az „EU-függőség” csökkentése nem nélkülözheti többek között az amerikai vagy a kínai „pillért”. Ezért alapvetően átgondolandó a magyar migrációs politika (még mielőtt megérkeznek a migrációs acquis EU-szintű és kötelező érvényű szabályai), ami a nemzetközi versenyképesség egyik meghatározó eleme lesz a következő évtized(ek)ben. Mindez nemcsak idegenrendészeti vagy munkajogi kérdés, hanem alapvetően társadalmi is, hiszen csak befogadó, toleráns, együttélésre berendezkedett (nem pedig még magyar anyanyelvében is mesterségesen polarizált) társadalom képes e kihívás feldolgozására. (i)
A fenntartható magyar versenyképesség egyik kulcsterülete a mezőgazdaság, ami a rendszerváltás legnagyobb kárvallottja, és ékes példája annak, mi történik abban az esetben, ha a politika, még inkább pedig az ideológia veszi át a gazdasági racionalitás szerepét. Versenyképességi szempontból a mezőgazdaság, pontosabban a magyar 26
agrárium
szerepe
legalább
kettős.
Egyrészt
nem
kihagyható
tényezője
a
versenyképesség emelésére irányuló gazdaságpolitikának. Az ágazat fejlesztési lehetőségei
az
EU
kereteiben,
továbbá
az
uniós
támogatás
ismeretében
összehasonlíthatatlanul jobbak, mint a korábbi 15 évben bármikor voltak. A szektornak
jelentős
feladata
a
regionális
különbségek
csökkentése,
ezáltal
„egyenszilárdabb” magyar gazdaság és versenyközeg létrehozása. Emellett – amennyiben
a
clusterre
épülő
stratégia
bevezetésre
alkalmasnak
bizonyul,
meghatározó szerepe lehet a következő évtized(ek) magyar fejlődésében. Itt érdemes utalni arra, hogy a mezőgazdaság a legutóbbi évtizedben számos országban húzó ágazattá vált, akár a termelés, akár a beruházások, akár a technológiai fejlesztések vonatkozásában. Természetesen nálunk is csak ilyen mezőgazdaság lehet a versenyképes Magyarország része. Másrészt éppen a mezőgazdaságban felhalmozott és a jövőben esetleg tovább halmozódó feszültségek válhatnak a sikeres modernizáció és versenyképesség-növelés egyik fő akadályává. Különösen akkor, ha ezt az értéktermelésnél jóval nagyobb politikai befolyással rendelkező réteget (ami minden európai ország sajátja) versenyképesség-ellenes irányba lehet fordítani. (j)
A versenyképesség növelése érdekében támogatandó az elmúlt években gyorsan izmosodó magyar(országi) tőkeexport. Ez ugyan időlegesen ronthatja a fizetési mérleget, de hosszabb távon jelentős előnyöket ígér, mégpedig nemcsak pénzügyi vonatkozásban (transzferek). Erősíti – és egyúttal némileg ki is egyensúlyozza – Magyarország bekapcsoltságát a transznacionális munkamegosztásba. Közvetlenül és közvetve is növeli a magyar versenyképességet abban a térségben, ahol tevékenykedik. Végül éppen a keletközép- és délkelet-európai térségben hozzájárul a regionális magyar(országi) gazdasági szerep erősítéséhez. Hatékony működése érdekében célszerű lenne egy délkelet-európai kutatási alap létesítése, amely a térség sajátosságaival, a befektetési lehetőségek megtérülésével, a térséghez köthető magyar stratégia kidolgozásával foglalkozna (hasonlóan az Osztrák Nemzeti Bank által a rendszerváltás után felállított kutatási kerethez). E befektetés hozadéka bőven megtérülne a jobb piacismeretben, a befektetési szabályok részletes ismeretében és nem utolsósorban – a kutatások keretében kikristályosodó „kapcsolati tőkében”.
(k)
Egyetlen sikeres politika sem nélkülözheti a globalizált világban az imázsteremtést. Egyre versenyképesebb szomszédaink kiforrott elképzelések alapján évek óta élnek ezzel az eszközzel. Bármilyen sikeresek is lennénk, ha nem tudjuk „eladni” magunkat, nem fogják észrevenni eredményeinket és a befektetések számára 27
adódó
magyarországi lehetőségeket (vagy csak túl későn, akkor pedig a térség más országaiban esetleg szerzett negatív tapasztalatok „regionális bumerángként” ütnének vissza). Kiegyensúlyozott, nem a szomszédokkal szembeni, de a magyar lehetőségeket részletesen bemutató kampányra van szükség, ami ötvözi az elmúlt évek tapasztalatait és eredményeit, valamint a következő időszak teendőit, együttműködési kereteit. (l)
A fentiekben felsorolt legfontosabb teendők csak akkor fejtik ki kívánatos hatásukat, ha nem egymástól elszakítva próbáljuk őket kidolgozni, majd érvényesíteni. Már a stratégia kidolgozásának időszakában szükséges az egyes területek együttdolgozása, a „multiplikátor-hatásokat” érlelő intézkedések közös meghatározása. Még inkább érvényesül ez a követelmény a tőkevonzó stratégia kommunikálásában és megvalósításában. A 21. században nem lehet tartós versenyképességet elérni egyenszilárd
gazdasági
(és társadalmi)
háttér
nélkül.
Időleges eredmények
természetesen születhetnek, de ezek szigetek maradnak, és a jövőben is érvényesülő konjunkturális vagy szerkezetátalakulási hullámok egyikének áldozatává válnak. Az összefüggő,
a
gazdaság
egészének
versenyképességét
erősítő
stratégiához
hasonlóképpen összefüggő, koordinált eszközrendszer kell, hogy tartozzon. (m)
A legjobban kidolgozott stratégia sem érvényesíthető azonban, ha bizonyos alapfeltételek hiányoznak. Ilyenek: -
belpolitikai konszenzus a versenyképesség erősítésének prioritásában, valamint az ehhez rendelt legfontosabb gazdaságpolitikai eszközökben;
-
politikai ciklusokon átívelő kontinuitás a stratégia megvalósításában, hiszen a tartós
versenyképesség
megteremtésének
és
fenntartásának
elemei
nem
változtathatók a négyéves politikai ciklus képmására (a versenyképességi stratégia nem lehet semmiféle politikai erő „zsákmánya”); -
az ideológiai és demagóg (politikai) törekvések kezdettől fogva egyértelmű kizárása
a
stratégia
kialakításának,
érvényesítésének
és
társadalmi
kommunikálásának területéről; -
a versenyképesség egyik meghatározó elemévé előrelépett közigazgatás politikai függetlenségének és érinthetetlenségének biztosítása;
-
végül pedig a társadalommal való párbeszéd erősítése, a társadalom nagy része támogatásának megszerzése. Ennek első lépését az elmúlt években erőteljesen megfertőzött és eltorzított társadalmi tudat rendbetétele kellene, hogy jelentse.
28
