Inotai András, Juhász Ottó: A változó Kína

Polgári Szemle, 2009. 5. évf. 4. szám

Inotai András, Juhász Ottó: A változó Kína Gábor Tamás1

Inotai András és Juhász Ottó szerkesztésében megjelent A változó Kína címő könyv. Bár Kína gazdaságával (Botos, 2005, 2007b), társadalmi- és politikai átalakulásával eddig is számos kutató foglalkozott – például Csanádi Mária –, jelen kötet hiánypótló szerepet betöltve, átfogó jelleggel adja közre a mai magyarországi Kína kutatások eredményeit. A könyv tartalmi anyagát szolgáló háttérmunkák a Miniszterelnöki Hivatal és a Magyar Tudományos Akadémia között létrejött kutatási együttmőködés keretében születtek, amelyet a szerzık öt csoportba, azaz öt fejezetben igyekeztek a közvélemény elé tárni. Tették ezt úgy, hogy ne kizárólag a szakemberek és a nemzetközi kérdések iránt érdeklıdık figyelmét keltség fel, hanem a politikusok és a közvélemény Kína ismeretét is bıvítsék. Doktoranduszként az elmúlt években a nemzetközi pénzügyi egyensúlytalanságokkal és Kína világgazdaságban betöltött szerepkörével foglalkoztam, így volt szerencsém Kína társadalmigazdasági berendezkedését bizonyos mértékig megismerni. Mindazonáltal a könyv elolvasása újabb kapukat nyitott meg az ismeretek tárháza felé és újabb kérdéseket vetett fel. Ezért személyesen is hálás vagyok a szerzıknek és szerkesztıknek. Ami a szélesebb olvasóközönség érdeklıdését illeti, megállapítható, hogy a könyv nem pusztán a gazdaság dimenzióiban ad számot Kína elmúlt három évtizedben zajló fejlıdésérıl. Alaposan foglalkozik a Kínai Népköztársaság politikai, társadalmi berendezkedésének alakulásával, ideológiai hovatartozásával, Kína nemzetközi kapcsolatrendszerével és a közeljövıben várható gazdasági és társadalmi folyamatok elıre vetítésével. A magyar sinológusoktól kevés ilyen átfogó, izgalmas adatokkal teli könyv jelent meg az elmúlt években A kötet öt fejezetébıl az elsı Kína belsı kihívásaival, gazdasági fejlıdésével és társadalmi átalakulásával foglalkozik. A második fejezet egyfajta kitekintés, megismerhetıek a kínai gazdaság és társadalom távlatai 2030-ig. A harmadik rész a nemzetközi kapcsolatokat vizsgálja régiós bontásban, míg a negyedik fejezet ezt leszőkíti a magyar-kínai kétoldalú viszony tárgyalására. Végül az utolsó blokk Kína világgazdaságban betöltött pozíciójának átalakulásáról, a nemzetközi feszültségek fokozódásáról és a lehetséges megoldásokról ad számot az olvasónak. A Kínai Kommunista Párt (továbbiakban: KKP) XVII. 2007. októberi pártkongresszusán elhangzott a kényszerítı korparancs „lépést tartani az idıvel”. E szerint a kínai vezetés megtesz mindent annak érdekében, hogy a „sajátos kínai színezető szocializmus” akár még száz évig is rentábilis maradhasson. A KKP felismerte, hogy hatalmon maradásának alapvetı feltétele a kínai gazdaság gyarapodása és sikere. A legitimáció érdekében ezért mindent elkövet, hogy a kínai lakosság életszínvonala folyamatosan emelkedjen, a bizonytalanság és az abszolút szegénység csökkenjen és a társadalmon belüli egyenlıtlenségekbıl eredı feszültségek enyhüljenek. Ennek érdekében célul tőzte ki, hogy 2000-hez képest megnégyszerezıdjön az egy fıre jutó jövedelem 2020-ig. Hasonló célkitőzéseket láttunk már a múltban a volt szocialista országok kapcsán, de jelen esetben van gazdasági alapja a tervnek. A lakosság feltételezhetıen mindaddig támogatja a KKP-t, amíg az ország a gazdasági felemelkedés útján halad. A szerzı szerint ehhez hozzájárul még a káosztól való félelem, az erıs centralizációba vetett hit hagyománya is, és az a tény, hogy a KKP-nek gyakorlatilag nincs politikai ellenfele. Ezt a törekedést szolgálja a jelenlegi fıtitkár, Hu Csin-tao által meghirdetett „tudományosan megalapozott fejlesztés 1

Gábor Tamás a Szegedi Tudományegyetem Közgazdaságtani Doktori Iskola PhD hallgatója, e-mail: [email protected]

1


szemlélete”, amely az extenzív, export orientált termelésrıl a hangsúlyt az intenzív, magasabb hozzáadott termékek gyártására és a belsı fogyasztás élénkítésére helyezi, ezzel is erısítve az ország gazdaságának erejét. Mindazonáltal egy gondolat erejéig meg kell, hogy álljak. A KKP hatalma és hatásköre napjainkra csökkeni látszik. A pártháló relatív és abszolút zsugorodásának a „nyitott kapuk politikájának” a kezdete óta lehetünk szemtanúi. A relatív zsugorodás a párthálón kívüli terület növekedését jelenti, amely során a párt-állami befolyáson kívül helyezkedı nem-állami vállalatok száma növekedni kezdett, s a külföldi és hazai magántıke egyre nagyobb arányban jelent meg a vegyes-vállalatokban, részvénytársaságokban. Az abszolút zsugorodás alatt a pártállami háló elemeinek fokozatos felszámolását értjük. Egyre több faluközösségi, illetıleg megyei szintő állami vállalat válik veszteségessé, amely az állami tulajdonú cégek gyors privatizálásának és felszámolásának a sorozatát indította el – csökkentve a párt abszolút hatalmát. A közvetlen tıkebeáramlás, a privatizáció, s a hálón belül elosztható források csökkenése a párt hatalmi szerkezetét gyengíti. E fejlemények a pártállami struktúra elemeinek bomlására és átalakulására, és vele a rendszer részleges, fokozatosan terjedı felszámolódására utalnak. Hosszú távon ezért a hatalmi szerkezet fokozatos, szétszórt és felfele terjedı zsugorodására, a párt re-politizálódására és szétdarabolására lehet számítani (Csanádi, 2006). A világgazdasági integráció és a globalizáció gazdasági és társadalmi haszna mellett azonban egyre több olyan probléma üti fel a fejét, amelyre a KKP-nek sürgısen választ kell találnia. Ilyen például a városok és faluk, illetıleg a régiók közt egyre szélesedı szakadék, az agrárnépesség tömeges városokba áramlása, szociális háló hiánya miatti kényszer megtakarítások növekedése, a víz-, energia- és nyersanyaghiány, a kritikus méreteket öltı környezetszennyezés, a megfékezhetetlen korrupció, vagy éppen a nemzetiségi feszültségek, , A kínai gazdaság tehát törékeny. Külön alfejezetben esik szó Kína-Tajvan helyzetérıl, és arról, hogy a két fél tartja magát az „egy Kína” elvhez. Hozzáteszi azonban, hogy a politikában középtávon nem várható lényegi közeledés. A tanulmány bemutatja, hogy a párt ideológiájában is markáns változások következtek be. Míg a Mao-i idıkben a marxistaleninista ideológia elvetése egyenlı lett volna a párt létjogosultságának a megkérdıjelezésével, Teng Hsziao-ping az 1978-as nyitást követıen meghirdette „az igazság a tényekben keresendı” tételt. Eszerint az igazság bizonyításának a gyakorlat lett a helyes útja – megfordítva az ideológia és a politika közötti deduktív viszonyt. A megújult pártvezetés belátta, hogy hosszú távon a világgazdasági felzárkózással a demokrácia elkerülhetetlen, ugyanakkor úgy ítélik meg, hogy a nép még nem áll készen. Éppen ezért a párt ideológusai úgy vélik, hogy elıször a párton belül kell megvalósítani próba jelleggel a demokráciát, például a helyi párttitkárok lakosság általi választásával. A szerzı ezt követıen bemutatja azokat az eszközöket, amelyekkel a párt legitimitását és erejét igyekeznek alátámasztani. Így például olvashatunk a korrupció elleni látszólagos megoldásokról, mint a bőnbakkereséstıl, a nem nyilvános bírósági eljárásokon át, a kisebb ügyek elsimításáig. Ugyan itt szó esik a média és információs propaganda ellenırzı és cenzúrázó szerepérıl, a nemzetiségi és vallási konfliktusokról, továbbá az utcai demonstrációk kezelésérıl. E részt követıen a pénzügyi szektor kerül bemutatásra. Megtudhatjuk, hogy jelenleg Kína 800 pénzügyi intézményébıl 350 külföldi érdekeltségő, ám a 4 vezetı állami bank rendelkezik a bankbetétek 65%-ával. A bankrendszer reformjának, a nemzetközi normák átvételének és a belsı szervezeti, strukturális átalakításnak köszönhetıen 1979 óta kétszintő bankrendszer mőködik Kínában. Szó esik arról, hogy a szabályozott hitelkihelyezések miatt az állam által tulajdonolt bankok hitelportfóliója rossz állapotba került, jövedelmezıségük pedig igencsak elmarad a nyugati szintektıl. A bankrendszer modernizációja az évezred fordulót követıen gyorsult fel, amikor a külföldi tıke elıtt is megnyílt – habár korlátozottan – a lehetıség a kínai bankokban való tulajdonszerzésre. Ugyanebben a alfejezetben olvashatunk arról, hogy a 2


WTO csatlakozást követı gyors liberalizációs lépéseknek a következtében a kínai tıkepiac Japán után a második legnagyobbá vált Ázsiában. A változások során itt is a harmóniára törekvés és a fokozatosság elve érvényesül, amit mi sem bizonyít jobban, mint a tény, hogy a tızsdei részvények 70%-át még mindig a hazai szereplık, a kormány, állami vállalatok és a kínai intézményes befektetık birtokolják. A szerzı külön alfejezetet szentel Kína egyik legnagyobb belföldi feszültségérére, a regionális különbségekre, az urbanizációra és a vidékpolitikára. Rögtön az elején azt írja, hogy a Kínai Népköztársaság kikiáltásakor a legszegényebb és a leggazdagabb réteg között tizenegyszeres volt a különbség! Ezt az ollót azonban Kína globális integrálódása még tovább nyitotta. A part mentén létrehozott különleges gazdasági övezetek (special economic zone) a keleti, dél-keleti tartományokat a Kínai növekedés gócpontjává tették. Az évezredfordulót követıen ez a régió szívta fel a külföldi mőködıtıke (továbbiakban: FDI) 80%-at, amely alátámasztja e provinciák kitüntetett szerepét. Az elmaradott belsı, fıként mezıgazdasági területek konvergenciáját egyrészt az gátolja, hogy a tartományok közötti munkaerı-áramlást a kormányzat korlátozza, másrészrıl az olcsón importált élelmiszerekkel és mezıgazdasági cikkekkel nem tudják felvenni a versenyt. Megtudhatjuk, hogy az 1961-ben bevezetett új regisztrációs rendszer, a hokou, megkövetelte minden háztartás tagjaitól, hogy a szülıföldön regisztráltassák be magukat. Így két fajta hokou létezett, a mezıgazdasági és a nem mezıgazdasági, amely kvázi a vidéki és városi igazolványnak felelt meg – szülıföldhöz kötve az embereket. Érdekességként lehet olvasni még a tanvejrıl szóló kiváltságokról. E szerint a városi lakosokat a munkáltatók széles körő szolgáltatásokkal látják el a foglalkoztatás mellett. Vonatkozik ez például az élelmiszerellátásra, egészségügyi szolgáltatásokra, nyugdíj- és járulékok kifizetésére, alap- és középfokú oktatás nyújtására, és akár kedvezményes lakások biztosítására. Ezek a kiváltságok a falusi lakosság számára elérhetetlennek tőnnek. Arról is olvashatunk, hogy a kínai típusú kapitalizmus gyökere a vidéki lakosság körében jelent meg 90-es években elıször. A 200 millió fıs munkaerı-túlkínálat a mezıgazdaság helyett a falusi közösségek által létrehozott – sokkal jövedelmezıbb – falusi vállalatokban (Township and Village Enterprises – TVEs) talált munkára. Jelentıségét az is alátámasztja, hogy az évezredfordulón ezek a vállalatok adták az kivitel több mint a felét! Ugyan itt szó esik az egyre intenzívebb kényszer migrációról vagy éppen arról, hogy 1950-ben a lakosság csupán 10%-a, addig 2005-re 43%-a élt a városokban. A maradék két alfejezet Kína tudományos és technológiapolitikájával foglalkozik, majd tanulságokat von le Magyarország számára. A kínai gazdaságban egy látványos átrendezıdésnek lehetünk szemtanúi: a nyersanyag- és munkaerı igényes alacsony technológiájú ágazatok (bır-, cipı-, textil-, játékgyártás, stb..) visszaszorulóban vannak, míg a dinamikusabb, magasabb hozzáadott értékkel rendelkezı iparágak (gépgyártás, telekommunikáció, irodatechnika, stb., ) dominánssá váltak. Ez az intenzív, innováció vezérelt változás az évezred fordulót követıen erısödı K+F beruházások eredménye, amelyet jól példázza azt, hogy az Egyesült Államok mögött Kína 2000 óta a második legnagyobb K+F ráfordító ország. Bár mindezek ellenére egy OECD felmérése szerint a fıként infrastrukturális beruházások mellett immateriális javak jelentıs bıvülése nem került sor. Mindazonáltal a kínai spin-off cégek, a tudományos parkok, üzleti inkubátorok száma exponenciálisan növekszik, amelyeknek jelentıs részét a külföldi tıke finanszírozza. Az utolsó alfejezetben a szerzı a politika számára fogalmaz meg ajánlásokat, miszerint hazánknak vállalnia kell a közös politikát alakító szerepkört, részt kell vállalnia a Kínával folytatott párbeszédben, az információcserében és a közös gondolkodásban. Illetıleg számba veszi azokat a lehetıségeket, amely mindkét ország számára az elınyök forrásává válhatnak. Így például a tudás- és a technológia exportját, illetve Magyarország földrajzi helyzete és történelmi hagyományai miatt kialakult kínai közelségének és „ugródeszka” szerepkörének kiaknázását Kína irányába. A második könyvfejezet szerzıje, a Kína kutató Tálas Barna, arra vállalkozott, hogy 3


Kína gazdasági és társadalmi távlatairól adjon egy átfogó képet egészen 2030-ig. Már a fejezet elején felhívja a figyelmet arra, hogy a tudomány és a technológia ilyen robosztus fejlıdése mellett a jövıkutatás és az elırelátás távlatai igen korlátozottak és a legtöbb területen alig érik el a két évtizedes határt. Ebbıl kifolyólag a szerzı Kína gazdaságának és társadalmának alakulását részletesebben 2020-ig, vázlatosabban pedig 2030-ig igyekszik megbecsülni. Még ugyanitt azt is hozzáteszi, hogy egy évszázaddal korábban az „Ázsa betegének” tekintett Kína az emberiség sorsát erısen befolyásoló tényezıvé válhat hosszú távon, éppen ezért évszázadunk „Kína évszázada” lehet. Míg az elsı két alfejezet az elmúlt harminc év változásait foglalja össze, addig a harmadig alfejezet a következı két évtizedre vetíti elı a várható változásokat, majd az utolsó részben kérdéseket tesz fel Kína fejlıdésével kapcsolatban, amelyek további gondolatokat ébreszthetnek az olvasóban. E fejezet azok számára lesz igazán érdekes, akiket érdekel Kína jövıbeli nagyhatalmi szerepének alakulása, ugyanis a szerzı 23 oldalon, 12 táblázatot tartalmazó melléklettel igyekszik írását szemléltetni. Mivel e rész rengeteg adatsort tartalmaz, így csak egy-egy általam érdekesebbnek vélt információt osztanék meg az olvasóval. Az elsı (A) táblázat a kínai társadalom és gazdaság növekedésének évi átalagos ütemét mutatja meg az egyes ötéves periódusokban 1980-tıl napjainkig, továbbá becsléseket adva 2030 távlatáig. Itt kiemelném talán az egyik legfontosabb adatsort, a népesség növekedésének az arányát, amelybıl láthatjuk, hogy a 90-es éveket követıen az éves növekedési szint – vélhetıleg a családtervezési politika következményeként – csökkenı tendenciát mutat. Mindebbıl pedig az olvasható ki, hogy a falusi lakosság aránya drasztikus csökkenésbe kezdett – napjainkban 1,9%-al csökkent az aránya a lakosságon belül évente, míg a városi lakosságé 3,3%-al növekszik. Összességében 2030-ig a lakosság további növekedése várható, majd azt követıen a zsugorodás és az elöregedés jellemzi majd Kína társadalmát. Másik lényeges adat a felhasznált GDP megoszlása. Míg a nettó exportra és szolgáltatásra fordított részarány éves növekedése évtizedünk elsı öt évében majd 30%-ot mutatott, addig az elkövetkezendı idıszakban ez a növekedés folyamatosan csökkeni fog, 2016-20 között 10,5%-ra, míg 202130 között 4,3%-ra. Mindez azt vetíti elıre, hogy az ország exportorientált gazdasági növekedése fokozatosan a belsı, fogyasztás által vezérelt növekedésre vált át. Ugyanitt olvashatunk arról, hogy a GDP 1980 és 2000 között hat és félszeresére nıtt, az évezredforduló óta pedig megduplázódott, ami azt jelenti, hogy 1980 és 2007 között nyolcszorosára gyarapodott a gazdaság mérete. A lakosság egy fıre esı reáljövedelmének éves növekedése ugyanakkor elmaradt a GDP növekedési ütemétıl. A következı (B) táblázat az alapvetı szerkezeti változásokat adja közre a szerzı, amelybıl például megtudhatjuk a foglalkoztatás összetételét a falusiak illetıleg a városiak arányában, illetve a különbözı ágazatok megoszlásában. Mindez már az elızıleg említett városi lakosság számának növekedését prognosztizálja és a tercier szektor térhódítását mutatja. E szerint 2010-ben a primer szektorban foglalkoztatottak száma közel azonos (36-37%) lesz, mint a tercier ágazatban. 2030-ra az utóbbi részaránya 50%-ra növekszik, míg az elıbbi 15%-ra csökken. A korösszetétel százalékos változása az fiatalok társadalmon belüli csökkenését, az öregek arányának pedig drasztikus emelkedését vetíti elıre. Míg 1980-ban a lakosságon belül a 15 éven aluliak aránya 33,6%, a 65 éve felettiek aránya pedig 4,9% volt, addig 2005-ben ez 19,6%-ra és 9,1%-ra változott, az elırejelzések szerint 2030-ban pedig 10,2% és 16,9% lesz! A felhasznált hazai össztermék végsı fogyasztásra fordított része a 2005-ös 51,8%-os szintrıl a gazdaság intenzív és importhelyettesítést kiváltó növekedésével 2020-ra 62%-ra, míg 2030ra 65%-ra növekszik; a tıkeképzıdésre (megtakarításra) fordított jelenleg rekord magas 40%ot meghaladó szint pedig 2030-ig 25%-ra fog lecsökkenni az elırejelzések szerint. A következı (C) táblázat naturális és értékmutatókból épül fel. A naturális mutatókon belül olvashatunk demográfiai, foglalkoztatottsági mutatókról, a fontosabb mezıgazdasági, halászati és erdészeti termékek termelési mennyiségérıl, a fontosabb ipari termékek termelési 4


mennyiségérıl, a közlekedési és szállítási útvonalak hosszáról, áru és személyszállításról, vagy éppen akár a vezetékes illetıleg mobiltelefon elıfizetések számának alakulásáról. Sajnos e recenzió terjedelme nem engedi meg ezek részletezését, mindazonáltal elmondhatom, hogy a táblázatban közölt adatsorok minden bizonnyal egy nagyon hosszadalmas és precíz győjtımunka eredményeként született, amely hiteles képet ad az olvasónak Kína gazdasági és társadalmi fejlıdésérıl. A táblázat másik fele az értékmutatókat tartalmazza. Ez a rész olyan fontos információkat tár fel az olvasó elıtt, amelyekbıl leolvashatjuk, például hogy 2007-ben a folyóáras GDP értéke közel 25.000 milliárd jüan volt, amely hivatalos árfolyamon 3.568 milliárd dollárnak, vásárlóerı paritáson (PPP) számolva pedig 6600 milliárd dollárnak felelt meg. Ez elıbbi nagyságrenddel Kína – az USA, Japán és Németország után – a negyedik, az utóbbival pedig a második helyre került a világranglistán. Az egy fıre jutó hivatalos árfolyamon számított 2700 dolláros GDP-vel – ami PPP-n számítva 5000 dollárnak felel meg – azonban Kína csupán a középmezınyben helyezkedik el. Külön részben tárgyalja a szerzı országrészenként és tartományi jogú közigazgatási egységenként az egy fıre jutó GDP szóródását. E táblázatból leolvashatjuk, hogy a tartományi jogú városok (Csungking kivételével) két illetve háromszoros nagyságrendben haladják meg az országos átlagot, a hatból pedig három országrész súlyozott átlaga tejesít felül – Kelet-Kína 144%-al, Észak-Kína 135 %-al és Északkelet-Kína 113%-al. Ezek a régiók – fıként Kelet- és Északkelet-Kína – a parthoz való közelség és az itt kialakított különleges gazdasági övezeteknek köszönhetıen egy évtized leforgása alatt a külföldi és vegyes tulajdonú vállalkozások győjtıhelyévé váltak. Az egy fıre jutó GDP tekintetében az egyes tartományokon belüli átrendezıdés az állami tulajdonú tradicionális ipari vállalatok háttérbe szorulását és a modernkori, magasabb technológiát képviselı, magánkézben vagy vegyes tulajdonban lévı vállalatok elıtérbe kerülését jelzi. A kínai nemzetgazdaság alapvetı egyensúlyi viszonyait tükrözi az államháztartási mérleg folyóáras alakulása. Ennek sorai azt mutatják, hogy Kínában a jövedelemcentralizáció mértéke jelenleg is még mindig rendkívül alacsony. Mindazonáltal az állam által beszedett adók összege 2000 és 2007 között négyszeresére nıtt, azonban a magas gazdasági növekedés miatt a GDP-hez viszonyított aránya 13%-ról csupán 20%-ra gyarapodott. A szerzı a jövıben e tendenciának mindenképp a folytatását vetíti elıre. A pénzkínálat túlfőtöttségére utal a táblázat pénzellátottságát mutató sora, amely szerint a tágabb értelemben vett (M2) pénz adott évi GDP-hez viszonyított aránya 2000-es 135%-os szintrıl 2006-ra 168%-ra növekedett. Bár a kínai jegybank minden eszközzel próbálja ezt a monetáris túlkínálatot megakadályozni, az utóbbi három évben holmi kevés eséllyel tette ezt. Fontosnak tartom ugyanitt megemlíteni, hogy a külkereskedelem folyó áras értéke az elmúlt hét évben 4,6-szorosára emelkedett, amely az ország gazdasági növekedésének az exportorientáltságára – és akár a burkolt exporttámogató kínai árfolyam-politikára – világít rá. A kínai folyó fizetési mérlegének utóbbi idıben tanúsított növekedését pedig a globális egyensúlytalanság kialakulásáért felelıs egyik tényezıként tartják számon (Gábor, 2009a) Találunk még adatsorokat a kiskereskedelmi eladások folyóáras összegérıl, a lakosság évi takarékbetét-állományának változásáról, a külföldi tıke felhasználásáról vagy éppen a külföldi szakirodalmakban oly feszült figyelemmel kísért devizatartalékok szintjérıl és a jüan árfolyamának mozgásáról. Mint a szerzı is írja, a prognóziskészítés egy nagyon nehéz és kockázatos vállalkozás, különösen egy olyan dinamikusan változó gazdaság esetén, mint Kína. Éppen ezért nem is sokan vállalkoztak e nehéz feladatra. A szerzı számításai és becslései csupán „kézmőipari” módszerekkel készültek, nem használt fel ágazati kapcsolatok input-output mérlegei alapján készített mátrixmodelleket. Ennek ellenére két másik – egy OECD tanulmányban és egy világbanki kiadványban megjelent – hasonló célokat kitőzı, komplexebb módszerekkel elkészített publikációval utólag összevetve a saját kalkulációit, a szerzı arra a következtetésre jutott, hogy az ı által prognosztizált fıbb adatsorok megállják a helyüket. Összességében tehát kijelenthetjük, hogy a szerzı egy igen igényes és széles körő 5


betekintést ad a kínai gazdaság és társadalom elmúlt harminc évének szerkezeti változásaiba és az elkövetkezendı 20 évben várható trendekrıl. A fejezetet végül gondolatébresztı kérdésekkel zárja, melyekben arra keresi a választ, hogy Kína egysége helyreállítható-e, elérie valaha a nyugati típusú demokráciát a társadalom, milyen hatásokkal lesz a globalizáció további erısödése a kínai emberekre, és végül modellértékővé válhat-e a jövıben a kínai társadalmi-gazdasági fejlıdés? A következı rész szerzıje, Hernádi András, egy mindenki számára megfontolandó idézettel kezdi meg a fejezetet: „A globalizáció nem elsısorban „amerikanizáció”, hanem legalább annyira a világ „elkínaiasodása” is: a keleti és a nyugati kultúra soha nem látott mértékő összeütközése és keveredése. Ahogy Amerikai felfedezése egy „új világ” felépítéséhez vezetett, úgy Kína „felfedezése”, a korszakokat átugró, emberek milliárdjait érintı modernizációja és a világfolyamatokba integrál(ód)ása is globális hatalmi átrendezıdést okoz, csak éppen még nagyobb méretekben, még rövidebb idı alatt és még sokkolóbb következményekkel”. A szerzı számba veszi Kína fıbb külkereskedelmi partnereit, majd azt követıen Kína nemzetközi kapcsolatrendszerét mutatja be régiós bontásban (USA, Ororszország-India, Japán, Délkelet-Ázsia, Közel-Kelet, Közép-Ázsa, fekete Afrika, és Közép-Kelet Európa). Bár a tanulmány elsı része 2006-os statisztikai adatokra épít, mindazonáltal azok is jól mutatják Kína világkereskedelemben betöltött vezetı szerepét. 2006-ban Kína a 969,3 milliárd dolláros kivitelével a világ exportjából 8,1%-al, 791,8 milliárd dolláros behozatalával a világ importjából 6,4%-al részesedett. A kivitel 2008ra 1430 milliárd dollárra, a behozatal pedig 1133 milliárd dollárra gyarapodott, mely jól tükrözi a dinamikusan növekvı kereskedelmet és egyben a külkereskedelmi mérleg többletének felduzzadását2. Kína legnagyobb export partnerei 2006-ban sorrendben az USA, EU, Hong-Kong és Japán, míg import partnerei Japán, EU, USA és Tajvan voltak. Megjegyezném, hogy a rangsorban 2008-ra csak minimális változás történt: a behozatalban Tajvan megelızte az USA-t3. Kereskedelmi mérleg többlet szignifikánsan két gazdasággal – az USA-val és az Európai Unióval – szemben alakult ki, míg hiány az ország modernizációja érdekében szükséges magas színvonalú ipari termékeket nagy mennyiségben szállítani képes és a földrajzi távolság által nem gátolt Dél-Koreával és Japánnal áll szemben. Mindamellett az importban egyre nagyobb szerepet kapnak az energiahordozók, a nyersanyagok és az élelmiszerek, amelyek bár belföldön is nagy mennyiségben rendelkezésre állnak, azonban a lakosság növekvı száma és fogyasztási igénye, továbbá a gazdaság dinamikus bıvülése miatt egyre nagyobb arányban szorulnak külsı behozatalra. Ezen igényeket fıként Malajziából, a Fülöp-szigetekrıl, a közel-keleti fejlıdı országokból, valamint a kereskedelmi kapcsolatban egyre nagyobb szerepet kapó Afrikai országokból importtal elégítik ki. A szerzı két táblázatban mutat rá Kína kereskedelmi kapcsolataira. Az egyik Kína fıbb partnereinek részesedését adja közre a kínai kivitelbıl és behozatalból, a másik pedig a fıbb partnereinek exportjából és importjából mutatja meg Kína részesedését. E függıségi mutatók az olvasónak hiteles képet adnak arról, hogy Kína mennyiben függ, illetıleg Kínától mennyire függnek a kereskedelmi partnerek A mőködı tıkeáramokat vizsgálva azt látjuk, hogy a kínai FDI kiáramlásának 2006-os 75 milliárd dolláros mértéke, bıven elmaradt a beáramló 237,4 milliárd dolláros mőkötı tıkétıl. Itt is mindkét oldalról bemutatásra kerülnek a függıségi viszonyok. Az tıkeáramok tekintetében Kína leginkább a Délkelet-Ázsiai régióval van szoros kapcsolatban. A kiáramló FDI 60%-a ide, a beáramló tıke 50%-a pedig innen származik. Érdekességként kiemelhetı Hong-Kong „tranzit” szerepe e folyamatban. Mint ahogyan a szerzı írja, a kiáramló tıke 56%-a csak statisztikailag landol itt, hogy aztán más gazdaságokba áramoljon, illetıleg a külföldi beruházásokra érvényes adó- és egyéb kedvezmények kihasználása végett 2 3

PRC National Bureau of Statistics PRC General Administration of Customs, China's Customs Statistics

6


visszaáramoljon a kínai gazdaságba. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy a Kínába áramló FDI legnagyobb arányban – 31,5% – onnan származott. Hong-Konghoz hasonló tranzit szerepet töltenek be még a Kajmán-szigetek és a Virgin-szigetek is, amelyet a táblázat adatai rendre alátámasztanak. A következı alfejezetben a szerzı Kína nagyhatalmakkal kialakított – USA, Ororszország, India, Japán – kapcsolatrendszerét mutatja be. Rávilágít arra, hogy Kína dinamikus gazdasági növekedése megváltoztatta a geopolitikai erıviszonyokat. A félelmet az táplálja, hogy Kína gazdasági és politikai befolyásának növekedése megkérdıjelezheti a „tradicionális” nyugati modellt és az azt képviselı intézményeket. Így nem meglepı, hogy a nyugati világrend éllovasának, az Egyesült Államoknak középtávon Kína a legnagyobb kihívója. E problémát tovább erısíti az a tény, hogy az 1983 óta az amerikai kereskedelmi mérleg hiánya folyamatosan nıtt Kínával szemben; 2007-ben 260 milliárd dollárra gyarapodva. Ráadásul az utóbbi idıben a kínai relációban az amerikai deficit aránya növekvı tendenciát mutat; 2007ben az összes hiány egyharmadát adva! Az amerikai gazdaságpolitikusok és kutatók véleménye szerint e növekvı hiánynak elsıdlegesen az oka az, hogy a kínai vezetés kereskedelemi- és árfolyam-politikai, továbbá egyéb kedvezményeket biztosító eszközöket vet be az export támogatása érdekében. Ez a fajta „burkolt, költségvetésen kívüli eszközökkel megvalósított exporttámogatás és importkorlátozás” pedig „ellentétes azokkal a szabad kereskedelmi eszmékkel, amelyen az elmúlt fél évszázad fejlıdése alapult” (Botos, 2007a, 79.o.). Ezzel pedig nyíltan és folyamatosan munkanélküliséget exportál a világ fejlett országaiba (Gábor, 2009b). A két ország között fennálló egyensúlytalanságnak a másik oldala pedig Kína egyre dinamikusabban növekvı jegybanki tartaléka. Erre egy gondolat eréig lényegesnek tartom, hogy kitérjek. Kína folyó fizetési és tıkemérlegének többlete mellett az „egyensúlyteremtı” tényezı a kínai jegybank dollár intervenciója. Mivel az importkiadás mértéke alacsonyabb, mint az exportbevétel, és mivel Kína nettó tıkét importál, ezért az országban felhalmozódó dollár milliárdokat a PBC jüan ellenében felvásárolja. Ezzel azonban gyengíti a kínai valutát – amely ösztönzi az exportot –, és továbbá növeli a M2 pénz mennyiségét – amit pedig különbözı monetáris szabályozásokkal, pl: jegybanki tartalékráta megemelésével, igyekszik sterilizálni. Ezzel pedig az infláció elszabadulásának a veszélye, mint Demoklész kardja lebeg a kínai gazdaság felett. Az érem másik oldala – ami a nemzetközi feszültséget okozza – az a devizatartalékok növekvı hányadának amerikai államkötvény vásárlásokra fordított része. Mindezek következtében az utóbbi idıben az Egyesült Államok gazdasága direkt módon Kína finanszírozásától vált függıvé (Gábor, 2009c). Kína Oroszországgal 2001, Indiával pedig 2000 óta van stratégiai kapcsolatban. Ennek a kvázi „hármas együttmőködésnek” a célja az, hogy az Egyesült Államokkal szemben bizonyos mértékő ellensúlyt alakítson ki. Japán számára ez a felemelkedés azonban „katasztrofális” következményekkel járhat. A kínai exportszerkezetben bekövetkezı változásokkal, amelyek a magasabb hozzáadott értékő termékek elıtérbe kerülését eredményezik, Kína Japán legnagyobb és legerısebb versenytársává válik, veszélyeztetve Japán világpiaci pozícióját. Nem beszélve arról, hogy az Egyesült Államok oldalán Japán egyre érezhetıbb módon szembekerül Kínával. Ez azonban mint ahogyan a szerzı is írja, „ megosztja a térség államait, a szövetségesi-partneri viszonyok stratégiai jelentıségő átrendezıdését eredményezi és az ázsiai integráció iránya ellen hat.” Így Japán politikai mozgástere az utóbbi idıben nemcsak Pekinggel, hanem Szöullal szemben is beszőkült. Ez utóbbi pedig csökkenti az észak-koreai esetleges nukleáris válság megoldódásának esélyeit, ezért egyre többek szerint „elképzelhetırıl” „lehetségesre” változott a kínai-japán háború lehetısége. Bár a szerzı még hozzáteszi, hogy 2008-ban egy fordulat következett be japán Kína politikájában, amelyben inkább az együttmőködés lehetıségét keresik. Kína délkelet-ázsiai kapcsolatinak vizsgálatánál elsısorban azokat a „konfliktusgócokat” 7


boncolgatja, mint például a két Korea, Tajvan vagy éppen Hong-Kong megkülönböztetett szerepe. A két Korea közti viszonyt már évtizedek óta a háborús feszültség és a mosolydiplomácia jellemzi. E feszültséget, amely messze túlnıtt a regionális kereteken, még inkább súlyosbítja az a tény, hogy Észak-Korea ellenállását Kína gazdasági és ideológiai ”muníciója” tovább főti. Másik problémás kérdés Tajvan helyzete. A polgárháborút követıen a Kínai Népköztársaság 1949. évi kikiáltásakor a Kínai Kommunista Párt elıl Tajvanra menekülı Kuomintang-erık kikiáltották a Kínai Köztársaságot. Mindazonáltal Kína a tajvani kérdést az ország belügyének tekinti. Ezért is vált ki Kína vezetése részérıl akkora nemtetszést és ellenállást, amikor például Dél-Korea, Japán vagy éppen az USA véleményt nyilvánít Tajvan függetlenségének az ügyében. Az utóbbi idıben a „két köztársaság” között a kereskedelmi kapcsolatok felerısödtek, így a szerzı arra az álláspontra jut reálpolitikai mérlegelés alapján, hogy elıbb vagy utóbb egyesülni fog Kína és Tajvan. Hong-Kong az 1997-es visszacsatolása óta az „egy ország, két rendszer” égisze alatt különleges adminisztratív régióként funkcionál, amelynek értelmében a Kínai Népköztársaság része, azonban gazdaságilag önálló közigazgatási egységnek számít. Ezzel a korlátozott autonómiával Hong-Kong gazdaságilag egy külön országként van számon tartva Kína kereskedelmi és pénzügyi kapcsolatrendszerében. A közép-ázsiai térség Kínra számára stratégiailag egy kiemelt régió – amelyhez öt ország tartozik, Kazahsztánt, Kirgizisztánt, Tádzsikisztánt, Türkmenisztánt és Üzbegisztánt. A különleges stratégiai szerep egyrészt a régió földrajzi fekvésének központi elhelyezkedésébıl, másrészt pedig a természeti kincsekben gazdag mivoltából adódik. A jelentıs mértékő kıolajés földgázkészletek mellett számos értékes nyersanyaggal rendelkezik e térség, amelynek kiaknázására az Egyesült Államoktól, Európán és Oroszországon át Kína is pályázik. A szerzı elmondása szerint a térség gazdasági növekedése az elmúlt években 9% körül mozgott, amely a beáramló külföldi tıkének, a fejlesztéseknek és a növekvı nyersanyagexportnak volt köszönhetı. Nem véletlen, hogy Peking megtesz mindent annak érdekében, hogy saját ázsiaicsendes-óceáni érdekszférájához csatolja a térséget. Ugyanitt szó esik a Shanghaji Együttmőködési szervezetrıl is, amelyet Kína hívott létre biztonságpolitikai okokból a Szovjetunió felbomlása után. Majd ezt követıen a szerzı Kína és a térség között fennálló kereskedelem és tıkebefektetések alakulását boncolgatja. Megtudhatjuk, hogy legnagyobb partnere Kazahsztán, ami nem is meglepı, hiszen a Kaszpi-tengernél fekvı olajmezık megszerzése Kína számára elsıdleges prioritás. Ennek fejében az ország egyik legnagyobb – a kazah olajkitermelés egy-hetedéért felelıs – olajkitermelı vállalatában 85%-os részesedést szerezett. A földgázlelıhelyek szempontjából pedig Türkmenisztán rendelkezik kiemelt szereppel. Kínának fekete Afrikával való kapcsolatrendszerének a bemutatásánál a szerzı rávilágít Afrika egyre növekvı szerepére, amelyet többek között azzal támaszt alá, hogy 1999-rıl 2006-ra Kína és fekete Afrika között bonyolított kereskedelem mértéke több mint a húszszorosára nıtt. A Kína-Afrika Együttmőködési Fórumot többek között a gazdasági kapcsolatrendszer erısítése céljából hívták életre, amely mellett számos más, politikai, tudományos, egészségügyi és turisztikai célt is szolgál. A nyersanyag- és energiaforrások bı rendelkezésre állása miatt importbeszerzéseinek egyre növekvı hányada származik e térségbıl. Ezt támasztja például alá az, hogy a külföldi kínai olajkereslet 23%-át Afrika elégít ki. A közép-kelet-európai kapcsolatok tárgyalásakor a szerzı kiemeli, hogy Kínának kivétel nélkül minden országgal szemben kereskedelmi többlete alakult ki. A vizsgálat érdekes megállapításaként azt írja a szerzı, hogy valamennyi kelet-közép-európai ország megpróbál az utóbbi idıben Kína valamilyen regionális logisztikai/kereskedelmi/pénzügyi „hídfıállásává” válni, ezért egyre nagyobb a verseny köztük. Az Európai Unió ugyanis egyrészrıl Kína legfontosabb piaca, másrészt pedig a legfontosabb technológiai beszállítója. 8


A fejezet lezárásaként a szerzı ajánlásokat fogalmaz meg Magyarország számára. Fájlalja, hogy a kormány 2008-ban elfogadott 2020-ig tartó külkapcsolati stratégiájában a Kína politika nem kapott kellı hangsúlyt növekvı jelentısége ellenére. A javaslatok között szerepel az, hogy Magyarország tartsa tiszteletbe Kína szuverenitását, különös tekintettel a területi egységekre vagy például aktívan vegyünk részt az EU Kína-stratégiájának alakításában. A negyedik fejezet a magyar-kínai kétoldalú kapcsolatok lehetıségeit tárgyalja hármas bontásban. A szerzı, Rácz Lajos, az elsı részben a kétoldalú kapcsolatrendszer általános feltételrendszerét adja meg a serketı és gátló tényezıket számba véve, majd azt követıen különbözı területekben – mezıgazdaság, logisztika, regionális kooperáció, tudásexport és oktatás, migrációs politika – rejlı lehetıségeket és kockázatokat mutatja be. Végül pedig mindezekbıl következtetéseket von le a magyar gazdaságpolitika számára. Rögtön a fejezet elején olvashatjuk, hogy a nemezközi kapcsolatok hidegháborút követıen kialakult „egypólusú” rendszerét fokozatosan felváltja a többpólusú világrend. Az erıviszonyokban való átrendezıdés egyik oka Kína „felemelkedése”, amely Magyarország számára is megköveteli, hogy lehetıségeinkhez mérten választ adjunk Kína kihívásaira. „Tudomásul kell vennünk: Magyarországnak egy olyan új, globalizálódó világrendben kell beilleszkednie, amelynek Kína az egyik tartóoszlopa”. Ezt a felismerést igyekszik jelezni az a kutatási program, amelyet a Miniszterelnöki Hivatal és az MTA Világgazdasági Kutató Intézet közösen indított el 2007-ben Magyarország Kína stratégiájának tudományos igényő megalapozása céljából. Tulajdonképpen a könyv fejezetei e project elsı öt blokkjának az összefoglalói. A szerzı azt írja, hogy az európai országok, így hazánk számára is a kínai kapcsolat erısítése egyik oldalról egyfajta „húzóágazatnak” számít, amely konjunktúranövelı, beruházásokat és fejlesztéseket ösztönzı szerepet tölt be. Másik oldalról azonban nyomást gyakorol a foglalkoztatottságra, az ár- és bérszínvonalra, a külkereskedelmi egyensúlyra, a termelés szerkezetére és a nemzetközi versenyképességre. Mivel hazánk igen nyitott és a külkereskedelemre orientált gazdaság, ezért aktív kapcsolatfejlesztéssel és kockázatkezeléssel kell válaszolnunk a kihívásokra. Különösen kedvez számunkra az a helyzet, hogy Kína európai jelenlétének erısítése érdekében arra törekszik, hogy „kaput” találjon Európa felé. És mint írja a szerzı, hazánk, mint lehetséges „ugródeszkaként” jöhet számításba e kérdésben. Elınyeinket erısíti az is, hogy Magyarország megítélés a rendszerváltás elıtti csereprogramoknak és a viszonylag nagyszámú hazánkban jelen lévı kínai diaszpórának köszönhetıen pozitív. A szerzı szerint az aktív kapcsolatépítésnek azonban van egy jelentısen gátló tényezıje is, ami a mai magyar politikának Kínához való hozzáállása. A magyar politika ugyanis nem elég érett arra, hogy átlássa a kínaiak kínálta lehetıség elınyeit. Nem segíti a kapcsolatépítést, hogy a magyar döntéshozók még mind a mai napig bizalmatlansággal és elzárkózással kezelik a kínai beruházásokat, továbbá az sem, hogy Kínában a szellemi tulajdonjogok védelme a mai napig nincs stabilan szabályozva. A szerzı szerint Magyarország számára az egyik legnagyobb lehetıség a logisztikai központ megvalósításában rejlik. 2008 eleje óta ugyanis beindult egy rendszeres, közvetlen vasúti teherszállítás Kína és Nyugat-Európa között, amely útvonalnak hazánk az egyik állomása az EU keleti frontján. Ezen kívül a délkelet-európai kikötıkön keresztül Nyugat-Európába érkezı kínai áruk vonatkozásában is elosztó szerepünk lehetne. Nem beszélve a Duna adta hajózási útvonal kereskedelmi lehetıségeirıl. Mindazáltal a szerzı elkeseredését fejezi ki azzal kapcsolatban, hogy a magyar politikusok nem látják át a logisztikai tevékenységben rejlı magyar kitörési esélyeket. Nagy lehetıség rejlik még a „tudásértékesítés”, az oktatási és kutatási szolgáltatás, illetıleg a technológia exportja terén. A fejezet utolsó részében egy összefoglalást találunk, amely a kormányzat Kína–stratégiáját elısegítı következtetéseket és ajánlásokat tartalmazza. E szerint többek között új kormányzati Kína-politikára, a magyarkínai viszonyok új alapokra helyezésére, az államközi szerzıdések újratárgyalására és 9


regionális és logisztikai központ kialakítására van szükség. Az utolsó fejezet szerzıje Inotai András, aki ennek a nagyszerő könyvnek az egyik szerkesztıje is egyben. A fejezetben Kína növekvı szerepét ismerhetjük meg jelen korunk világgazdasági folyamatainak a fényében. Olvashatunk Kína világkereskedelemben betöltött szerepérıl, nemzetközi tıkeimportjáról és tıkeexportjáról. Ezek után a szerzı egy-egy külön alfejezetet szentel a nemzetközi nyersanyag- és energiapiacok és Kína kapcsoltára, továbbá a kínai segélypolitika jellemzıire. Végül Kínának a nemzetközi pénzügyi rendszerben betöltött növekvı szerepével zárja a fejezetet és egyben a könyvet. Kína gazdasági növekedése egyre nagyobb mértékben befolyásolja a globális gazdasági kilátásokat, a nemzetközi kereskedelmet, tıkemozgásokat, energiapiacokat és a globális monetáris politikát. Inotai András szerint ez a növekvı súly és befolyás egyre nagyobb felelısséggel jár Kína számára, amelyet két szinten azonosít. Az egyik oldalon a világgazdaság folyamatait egyik legjobban meghatározni képes szereplıjérıl beszél. Így példának okáért, egy olyan esetben, ha világgazdaság fıbb országai a gazdasági hanyatlás és a recesszió útjára tévednek, Kína egymaga képes arra – és ezt jelen korunk világgazdasági válságában is megfigyelhetjük –, hogy e kedvezıtlen folyamatokat megállítsa, vagy akár pozitív irányba visszafordítsa. Kína növekvı pozíciójából eredıen az elınyök mellet számos negatív következményt is kiemel a szerzı, amely az elıbb említett felelısségnek a másik oldala. Így a világgazdaság növekvı egyensúlyhiányát és kockázatát, a kereskedelmi és pénzügyi feszültségeket, az egyre károsabb környezeti terhelést és a nyersanyag- és energiapiaci konfliktusokat említi. Kína növekvı súlyát azzal kívánja alátámasztani, hogy rávilágít arra a tényre, hogy míg 1978-ban a reformok kezdetekor Kína világgazdasági részesedése mindösszesen 0,5% volt, addig napjainkra ez az érték meghaladja a 8%-ot! Ezzel Kína, hivatalos árfolyamon számítva, az USA és Japán után a harmadik legnagyobb, míg PPP árfolyamon számítva – a 15%-os részesedésével – a második legnagyobb gazdaság. Mindazonáltal az egy fıre jutó 2000 dolláros szinttel – ami az EU átlag csupán egytizede – épphogy csak a középmezıben kullog. E látványos és dinamikus felemelkedés a gazdaság exportra való aktív berendezkedésének a következménye. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy Kína a világ exportjának 80-as évek elején csak az 1%-át, addig 2008-ra 8%-át adta – és a szerzı elıre vetíti, hogy 2010-ig megelızi az elsı helyet elfoglaló Németországot is. A gazdaság exportorientáltságát jelzi az is, hogy a hazai össztermék 50%-át a kivitel adja, amely az elmúlt pár évben különösen rohamos ütemben, évi 25-30%-al bıvült. Mindezek mellett felhívja arra is a figyelmet, hogy ha az exportot PPP árfolyamon adnák meg, akkor a kivitel GDP-aránya jelentısen mérséklıdne. A szerzı ezen felsorolások után azonban mégis azt állítja, hogy a kínai gazdaság kevésbé exportfüggı, mint ahogyan azt a szakirodalmak feltételezik. Ezek szerint a világkereskedelem lassulása kevésbé fogná vissza a kínai növekedést. Szerinte napjaink GDP bıvülésének új, „belsı hajtóerıi” vannak, amelyek korunk globális recesszióját is képesek kedvezıen befolyásolni. E belsı hajtóerı alatt pedig a növekvı belföldi fogyasztást és beruházást érti. Kínának a világkereskedelemben betöltött szerepérıl szóló részben hét pontban kerülnek bemutatásra a kínai külkereskedelem legfıbb vonásai. Így megtudhatjuk, hogy melyek a fı export és importpiacai, milyen átrendezıdések történtek az egyes régiókkal kialakított kereskedelmi kapcsolatokban, illetıleg olyan érdekességekrıl olvashatunk bıvebben, mint például Hong-Kongnak a kínai exportban betöltött tranzit szerepe. A szerzı rávilágít arra a tévhitre, miszerint Kína az olcsó, alacsony minıségő áruk tömeges exportjával árasztja el a világot. Ezzel ellentétben 2006-ban a kivitel 47%-át gépek (híradástechnikai, elektronikai, telekommunikációs és irodatechnikai eszközök) és berendezések adták. Hozzáteszi, hogy „itt az ideje átértékelni a kínai kivitel szerkezetével kapcsolatos „posztkolonialista” vélekedést, miszerint az export húzóereje az olcsó bérő, általában gyenge minıségő könnyőipari termékcsomag (ruházat, textília, játék, gumi- és mőbıráru, mőanyag termékek, cipı, stb..)”. 10


Ezek után a kivitel és behozatal összetételérıl és irányáról esik szó. Majd a szerzı felhívja a figyelmet azokra a kritikákra, amelyek az USA és az Európai Unió részérıl hangzanak el egyre gyakrabban napjainkban; ilyenek a kereskedelmi többletre, az árfolyam-politikára, alacsony környezetvédelmi- és munkajogi szabályokra, a közbeszerzés korlátozottságára és a belsı fogyasztás alacsony szintjére vonatkozó bírálatok, melyeket részletesen kifejt. Ennek az alfejezetnek végén arra a kérdésre keresi Inotai András a választ, hogy a jövıben a kínai export további növekedése, vagy csökkenése várható-e. A csökkenést erısítik a következık: az exportorientált növekedés fokozatosan a belsı fogyasztás és beruházás orientált növekedésre áll át, a növekvı kínai termelési árak és a bérek csökkentik Kína versenyképességét a nemzetközi piacokon, a kétszámjegyő növekedés egyszámjegyőre váltott, a szakember, energia- és nyersanyaghiány egyre nagyobb fejtörést okoz, továbbá a jüan felértékelésének a nyomása nem látszik enyhülni, végül pedig a Kínával szemben bevezetett protekcionista intézkedések száma növekedni látszik. Mindezen tények ellenére a jüan felértékelıdés következtében is tovább növekedett a kivitel mennyisége, Kína még mindig jelentıs termelékenységi tartalékokkal rendelkezik, továbbá a termelési szerkezet megváltozásával a magasabb hozzáadott termékek kerültek elıtérben, amelyek mind abba az irányba mutatnak, hogy Kína exportexpanziója tovább fog folytatódni. A szerzı egy-egy alfejezetet szán Kína tıkeimportjának és tıkeexportjának bemutatására. A tıkeimport meglepı módon nem a fejlett, nyugati hatalmaktól származik, hanem a javarészt környezı fejlıdı, délkelet-ázsiai régióból – Hong-Kongból, Dél-Koreából, Tajvanról és Szingapúrból – érkezik. Megtudhatjuk, hogy az összes beáramló tıke több mint fele a feldolgozóipari szektorra jut. Mellette nagy arányban osztozkodik ebbıl a tıkébıl az ingatlanpiac és a pénzügyi szektor is. 2006-ban a beáramló FDI 80%-át a part menti tartományok szívták fel, amely rávilágít arra a már többször említett tényre, hogy a különleges gazdasági régiók biztosította kedvezı feltételek és a tartományok part menti közelsége rendkívüli versenyelınyt eredményezett. A WTO csatlakozás óta a tıkeáramlásokra vonatkozó korlátozások lassan és fokozatosan feloldásra kerülnek. Ennek következtében, 2006-ra a vegyes vállalatok több mint a fele már külföldi többségi tulajdonban került. Bár a szerzı hozzáteszi, hogy a portfólió-beruházásokra vonatkozó korlátok a beáramló tıke nagy részét még mindig a közvetlen beruházási formák felé terelik. Itt szó esik a „round-tripping” jelenségrıl, amelyrıl már a korábbiakban is volt szó. Ez alatt a szerzı azt a speciális körbejáró tıkeáramlást érti, amikor a tıke kiáramlás után visszaáramlik Kínába, ezzel élvezve azokat a adó és egyéb kedvezményeket, amelyek a külföldi tıkebeáramlásra vonatkoznak. A szerzı a következı években a külföldi tıke beáramlását elısegítı további liberalizációs lépésekre számít, mert Kína csak így válhat a világgazdaság egyik fı nyertesévé. Kína tıkeexportjának részletezésénél arra hívja fel a figyelmet, hogy a kínai tıkekivitel következı években várható növekedése a világgazdasági erıviszonyokat jelentısen át fogja rendezni. Bár 2006 végén a tıkekivitel elérte a 90 milliárd dollárt, amellyel a világ 13. legnagyobb tıkeexportırévé vált, a beáramló tıke mellett ez a mennyiség még mindig eltörpül. Itt is megismerhetjük, hogy a kivitel irányát tekintve Ázsia súlya (64%) a legnagyobb. Az erre irányuló tıke 90%-a pedig Hong-Kongba és Makaóba érkezik, innen pedig különbözı csatornákon halad tovább vagy jut éppen vissza Kínába. Megtudhatjuk, hogy a tıkeexport csak igen kis része zöldmezıs beruházás, ugyanis fıként külföldi tulajdonrészek felvásárlására fordítják. A „Going Global” stratégia szerint a külföldi befektetéseknek három fı mozgatórugója van, amelyeket gazdasági, politikai és stratégiai célok vezérelnek. A politikai célokról a szerzı azt írja, hogy a piaci státusz megszerzésére és az „egy Kína” elv széles körő biztosítására irányulnak, míg a stratégia célok a multipoláris célok elérését kívánják szolgálni. Ezt követıen a gazdasági indítékokkal foglalkozik, mint például a külkereskedelemmel és a gazdaság belsı feszültségeinek feloldását szolgáló tıkekivitellel. Szó esik még a szuverén állami alapok (sovereign wealth fund) szerepérıl, és érdekességként 11


a szerzı felsorol számos elhíresült külföldi vállalatfelvásárlást – például a kínai Citic Securities 3%-os Bear Stearns-ben való vagy a China Development Bank 3,1%-os Barclaysben való részesedés szerzését. A szerzı is rávilágít arra az anomáliára, amelyre egy korábbi cikkemben (Gábor, 2009c) már én is felhívtam a figyelmet, miszerint az USA és az EU a kínai valuta felértékelést és a kereskedelmi mérleg többletének csökkentését úgy sürgeti, hogy közben nem hajlandóak a kínai tıke elıtt az akadályokat felszámolni. A nemzetközi nyersanyag- és energia piacok és Kína kapcsolatának részletezésénél a szerzı aggodalmát fejezi ki a kínai jelenlét dinamikus növekedésével kapcsolatban. Véleménye szerint 2010-re Kína lesz a világ legnagyobb energiafogyasztója, amely miatt már ma számos nyersanyag esetén Kína a világ vezetı importırévé vált. A kedvezı folyamatok – kereskedelem élénkülése – mellett rávilágít a kereslet mérhetetlen növekedésbıl eredı árnövekedésre is. A szerzı több táblázatot is közread, amellyel bemutatja Kína nyersanyagok és energiahordozók termelésében, fogyasztásban és a világimportjában betöltött súlyát. Meglepı például, hogy míg Kína a világ vasérctermelésének 32%-át adta, addig a világ vasércfogyasztásának több a feléért, a világ vasércimportjának pedig a 44%-ért volt felelıs. Kína a hosszú távú ellátásbiztonságot a több lábon álló nyersanyag-beszerzési stratégiával igyekszik megalapozni, amely során hosszútávú szállítási szerzıdéseket köt afrikai és latinamerikai nyersanyagexportırökkel. Ezt segíti továbbá a kínai tıke e területekre való áramlása, amely fıként infrastrukturális beruházásokat finanszíroz, illetıleg a kutatási-feltárásikitermelıi szerzıdések kötése. A szerzı kiemeli, hogy Kína azért „más” mint a többi versenytársa, mert a nyersanyagexportır kiválasztásánál figyelmen kívül hagyja az ország politikai rendszerét (diktatúrát, emberi jogok, polgárháborúk, stb..). E alfejezet végén pedig bemutatásra kerülnek Kína növekvı nyersanyag- és energiapiaci jelenlétébıl adódó fıbb konfliktusforrások. Így a kínai kereslet árfelhajtó hatása, a szőkös források miatti rivalizálás a Közel-Keleten, Iránban és Közép-Ázsiában, és a környezetszennyezés okozta klímaváltozás negatív következményei. Egy rövidebb alfejezet erejéig a szerzı kitér a kínai segélyezési politika fıbb vonásaira. Megtudhatjuk, hogy az utóbbi idıben Kína segélyezı szerepe felértékelıdött. Mint olvasható, 1991 és 2005 között a segélyezés összege az ötszörösére emelkedett. Kína segélyezési politikája – amely részben a nyersanyagbeszerzés biztonságát és az újabb exportpiacok feltárását szolgálja – jelentısen nagyobb versenyelınnyel rendelkezik, mint a fejlett, nyugati államok segélyezési tevékenysége. Ennek okait a szerzı részletesebben kifejti. Én azonban csak egy-kettıt emelnék ki, mint például a hosszú távon gondolkodást, a nagymértékő kockázatvállalást, a szegénységellenes programokat, a kevésbe szigorú feltételrendszert és a laza adminisztratív szabályozást. A fejezet utolsó részeként a szerzı bemutatja Kína globális pénzügyi rendszerben betöltött szerepét, és azokat a problémákat, feszültségeket, amelyek az elmúlt évek nemzetközi közgazdasági és gazdaságpolitikai vitáinak fı témájává váltak. Mint ismeretes Kína folyó fizetési mérlegének többlete a WTO csatlakozást követıen exponenciális növekedésbe kezdett. Az országba az export és a külföldi mőködıtıke formájába beáramló dollár milliárdokat a PBC jüan ellenébe felvásárolja. Ez pedig azt eredményezi, hogy a jegybank hivatalos tartalékaiban rekord mértékő külföldi deviza – fıként dolláreszközök formájában – halmozódott fel. A PBC hivatalos statisztikái szerint 2009 elsı negyedévének a végére elérte és meghaladta az 1.950 milliárd dollárt! Az utóbbi három évben a jegybanki tartalékok soha nem látott felduzzadásának lehettünk szemtanúi – havonta átlagosan 40 milliárddal gyarapodott, ami bıven meghaladta a kereskedelmi többletének a növekedését (Gábor, 2009c). A szerzıhöz hasonlóan én is azt állítom, hogy a hivatalos tartalékok növekedésért nem pusztán a kereskedelmi mérleg többletének gyarapodása, hanem a pénzügyi válság – és a dollárral szemben erısödı jüan – következtében az országba beáramló „forró pénz” is éppúgy felelıs. A jegybanki tartalékok mellett a sokat kritizált árfolyam-politikával is foglalkozik a szerzı. Véleménye szerint a jüan túlságosan alulértékelt, így körülbelül egy 20%-os egyszeri 12


reáleffektív árfolyam felértékelést tartana szükségesnek az egyensúlyi árfolyam megteremtéséhez. Véleményem azonban itt eltér. Én azt állítom, hogy a jüan felértékelésének a hatása a folyó fizetési mérlegre zavaros és közel sem egyértelmő. Sıt, a felértékelés rövidtávon az infláció elszabadulását és további jegybanki tartalékok felépülését eredményezi, amelyet a japán gazdaság 1970-es éveiben lejátszódó példájával lehet alátámasztani (Gábor, 2009c). Ezek után a szerzı arra keresi a választ, hogy a Kínára helyezıdı külföldi nyomást miként lehetne enyhíteni. Így szó esik az eddig már 15-18%-al felértékelıdött jüanról, és azokról az intézkedésekrıl, amellyel a jegybank a dollártartalékok növekedésének az ütemét próbálja lelassítani – pl.: kötelezı tartalékráta drasztikus emelésével, szuverén állami alapok létrehozásával. Ennek az irányba hatnak azok a tıkeliberalizációs lépések is, amelyek feloldják a tıkeáramlások elıtt megmaradt korlátozásokat – így Kína elıbb vagy utóbb nettó tıkeexportırré válhat. Mindazonáltal felhívja a figyelmet arra a változásra is, amely a kínai növekedést fokozatosan a belsı fogyasztás által vezéreltté teszi. Itt megjegyezném, hogy 2008 novemberében a kínai kormányzat elfogadott egy 586 milliárd dolláros gazdaságélénkítı csomagot, amely infrastrukturális beruházások végrehajtásával, az eddig szegényesnek mondható szociális kiadások mértékének növelésével és a belföldi kereslet fokozására irányuló keresletélénkítı intézkedések végrehajtásával igyekeznek a gazdasági visszaesést megelızni. Szó esik a jegybanki hivatalos devizatartalékok diverzifikációjáról, ami azonban a szerzı szerint rövid úton a dollár mélyrepülését és világgazdaság recesszióját idézné elı – nem beszélve a jüannal szemben leértékelıdı dollár okozta negatív vagyonhatás következményeirıl. Ezt az anomáliát a szerzı „pénzügyi csóknak” nevezi. Végezetül zárásként a kínai gazdaság súlyának és aktivitásának a fokozatosság és a harmónia jegyében való további növekedését, és a jüan hosszútávon kialakuló tartalékvaluta szerepkörét vetíti elı. Az Inotai András és Juhász Ottó által szerkesztett A változó Kína címő könyv a kereskedelmi forgalomba került Kínát bemutató könyvek közül a legkiemelkedıbb és legkimunkáltabb kötet. Az olvasó egy kurrens és hiteles képet kap Kína gazdaságának és társadalmának múltbeli, jelenbeli és a jövıben várható alakulásáról. A könyv maradéktalanul eléri célját, ami a közvélemény szélesebb tájékoztatása Kína belsı helyzetérıl, regionális és globális súlyának növekedésérıl, valamint a magyar-kínai kapcsolatok alakulásáról. A recenzens úgy véli, hogy napjainkban a kínai folyamatok megismerése elkerülhetetlen minden, a világ sorsa iránt érdeklıdı polgár számára. Felhasznált irodalom: Botos Katalin (2005): China - a quarter of a century or more, In: Public Economics and International Competitiveness International Conference Conference Proceedings, PPKEJAK- Szent István Társulat Kiadó, Budapest, 2005 Botos Katalin (2007a): Árfolyamok és egyensúlytalanság. Külgazdaság, LI. évf., 2007. november- december Botos Katalin (2007b): A kínai gazdasági csoda, Valóság 2007/9. Csanádi Mária (2006): Reformok, bomlás és átalakulás Kínában, Külgazdaság, L. évf., 2006. január Gábor Tamás (2009a): Nézetek a globális egyensúlytalanságról: fenntartható vagy fenntarthatatlan pályán van-e a világgazdaság? In: Idısödés és Globalizáció, Szerk.:Botos Katalin, Tarsoly Kiadó, Budapest, 2009 Gábor Tamás (2009b): Kína árfolyam-politikája és a globális egyensúlytalanságok, Hitelintézeti Szemle 2009/2. Gábor Tamás (2009c): Kína árfolyam-politikájáról alkotott eszmék vagy téveszmék: Valóban káros az alulértékelt jüan a globális gazdaság egésze szempontjából?, Pénzügyi Szemle

13


2009/2-3., megjelenés alatt

14

Inotai András, Juhász Ottó: A változó Kína

Recommend Documents