VÁROSFEJLESZTÉS DEBRECENBEN

MEZÔ FERENC egy. tanársegéd, Debreceni Egyetem, Társadalomföldrajzi és Területfejlesztési Tanszék

VÁROSFEJLESZTÉS DEBRECENBEN Bevezetés A 204 800 fôs Debrecen (közel 83 ezer lakással) az észak-alföldi régió központi körzetében fekszik. A város jelenlegi vezetése létfontosságúnak tartja a város fejlesztését, mivel az elmúlt két választási ciklusban meglehetôsen kevés elôremutató kezdeményezés történt. Debrecen a Kelet-Magyarország fôvárosi, központi szerepért vívott küzdelemben talán utolsó esélyt használja ki. A problémás kérdések a városi szinttôl a regionális szintig húzódnak. Az írás a helyi szinttôl kiindulva ismerteti a jelentôsebb terveket (belváros, közlekedési reform, városszerkezeti kérdések, a városon belüli különbségek megszüntetése, ipari park és beruházás, munkahelyteremtés, regionális szerepkör, innováció, kutatás és kultúra), a tényeket, a sikeres projekteket stb., majd átfogó következtetés levonására tesz kísérletet. A költségvetésrôl A város költségvetését állandó feszítettség jellemzi. Az országos átlaghoz képest is magas a mûködési kiadás: 72,5% (ez 2%kal haladja meg az országos átlagot), ami közel 450 millió forint plusz kiadást jelent. A normatív állami hozzájárulások döntô részét (1998-ban kb. 75%-ot) kitevô oktatási költségeknek csak bô 50%-a volt központi, a hiányzó összeget az önkormányzatnak egyéb forrásaiból kellett biztosítania. Másrészt az elôzô önkormányzati vezetés kevésbé pályázott és lobbizott állami céltámogatások, illetve alapok elnyeréséért. 1998-ban például egy pályázatot sem adtak be, ennek megfelelôen 1999-ben nem is lehetett nyerni. Mára ez jelentôsen változott, illetve változás alatt van (ld. pályázati táblázat). Mára már kívánatos az országos átlag meghaladása, ami a költségvetés viszonylatában kb. 1%. Ezt kívánatos lenne meghaladni és legalább 2–3%-ra feltornázni. Az elmúlt években a költségvetés bevételi oldalának reálértéke kb. az országos átlagnak megfelelôen csökkent, amit az állami normatíva emelkedése nem tudott számottevôen ellensúlyozni. Ezt külön tetézte az árvíz következtében tovább csökkenô állami támogatás mértéke is (ez Debrecen tekintetében kb. százmillió forint hiányt vont maga után). A város vezetése és a szakértôk tisztában vannak azzal, hogy a város népességcsökkenése az EU csatlakozással megáll, és 200–220 000 fô között stabilizálódik. A lakásállomány (jelenleg kb. 83 ezer) elosztásában bekövetkezett változások azonban mégis megváltoztatják a város településszerkezetét. Mit jelent ez? A lakások túlnyomó FALU VÁROS RÉGIÓ 2000/10

része panellakás (ezek között erôs az ingatlanpiac, szegregációs folyamatok által generált értékbeli különbség), erôsödik a filtráció folyamata, ami azt jelenti, hogy minden társadalmi réteg egy övezettel a peremek felé költözik. Ez két dolgot jelent; egyrészt a panellakást követô ingatlan típusokban és az építkezési telkekben hiány keletkezik, másrészt bizonyos körzetekben a leromlás felgyorsulása következhet be. A szociális bérlakás programnak jó visszhangja van a városban. Ezenkívül az építkezésre kijelölhetô területek száma korlátozott a szabályozási tervek szerint. A város területe tehát szûknek bizonyul. A város a „szétrobbanás” állapotában van. Ennek megfelelôen új építési területek csak a város határán jelölhetôek ki, legyen ez új társasház vagy angol típusú sorház esetleg lakópark. A négy növekedési irány + Józsa és Pallag (ld. a 2. sz. térkép). Ez lehetôvé teszi a lakóparkok, az angol típusú sorházak és a családi házak területének növekedését, valamint csökkenti a népsûrûségi mutatókat. Ez hosszabb távon azt jelenti, hogy a beépített terület (korábbi belterület) 5 364 haról 7 935 ha-ra növekedhet (141%-os növekedés). Mindennek azonban van egy gyenge láncszeme: a csatornázottság, a keleti városrészen és Józsán jelentôs hiányosságokat mutat. A belváros Debrecen fôterének megújulása, rangjához méltó kialakítása talán évtizedek óta várat magára. Az 1970-es évek óta elkészült fejlesztési tervek, melyek a városközpontra, belvárosra koncentráltak, Debrecen általános rendezési terveit figyelembe véve a Kossuth tér, Kálvin tér gyalogos fórummá való kialakításának elsôdlegességét javasolták. Mégsem történt semmi. A belváros mintegy 328 hektáros területét felölelô, jelenleg is „érvényes rendezési terv” a 80-as évek közepén a terület méretéhez igazodó részletességgel készült, részben kísérleti jelleggel. Eljött az idô a folytatásra! Miután a fejlesztés elsôdleges területei a nagyobb tömbbelsôk lettek volna, így azok felhasználását kötötte részletesebb tervezéshez, míg a meglévô utcák menti bizonyos telekrészeken folyamatos, telkenkénti átépüléssel számolt. A feltárások (így a továbbtervezés is) azonban elmaradtak, és napjainkig sem pénzügyi, sem szervezeti alapjainak megteremtésére nem történt lépés. A körutas-sugárutas rendszer több mint 100 éves gondolat, ami már megjelenik az 1899-es rendezési tervben is. A jelenleg érvényes általános rendezési terv is, a kiskörút befejezésének javaslatával, egyértelmûvé teszi e tagolódást a város fejlesztési igényeit nagyobb távlatban is biztosító városközpont kijelölésével, az önálló városszerkezeti egység pozíciójába emelve azt. 3

Ezekkel szoros összefüggésben a Piac utcán (Debrecen fôutcája) a közgyûlés által elfogadott határozat alapján sétálóövezet alakítandó ki, melyre ráfûzôdnek a kisebb sétálóterek. A tervezett ütemek megvalósítási idôszakaszai igazodnak a jubileumi évek debreceni és országos rendezvényeihez. I. ütem 1. szakasz A fôtér-fórum területének körülbelül 60%-át kell kiépíteni ebben a szakaszban, az átmenô észak–déli irányú közlekedési útvonal szûkített határvonalától a nyugati térfalakig, a Széchenyi utcától a Nagytemplomot övezô Romkert területét is figyelembe véve. I. ütem 2. szakasz

1. térkép: Debrecen fejlesztésének egyes számú bemutató térképe. I. számmal a sétálózóna van bejelölve (Piac u.), mely egyben idegenforgalmi centrumként is szerepel, a II. számmal a Nagyerdô van jelezve, mint a következô idegenforgalmi centrum, mely ugyancsak a fejlesztési tervek középpontjában szerepel (a Debreceni Gyógyfürdôvel és a Termál Hotellel együtt). Kivastagított vonal mutatja a Piac utcát kerülô körút tervezett nyomvonalát (a Miklós utcát a Hatvan utcával összekötô szakasz). A pontozott terület pedig a tervezett villamos nyomvonala (Hunyadi-Mester–Dózsa Gy.–Thomas Mann-Mikszáth–Doberdó). Az arab számok a nagyobb befektetési lehetôségeket mutatják (a római számokkal jelölt övezeteken kívül): 1. sz. jelöli a tömbrehabilitáció körzetét, a 2. sz. az önkormányzati Ipari Park területét, a 3. sz. a logisztikai központot (a repülôtér), a 4. sz. pedig a lakópark övezetét, az 5. sz. a nyugati iparterületet, a 6. sz. pedig a barnamezôs beruházás lehetôségét takarja (Monostorpályi és a Leiningen u. közti területek, a Hajdúsági Gabona Rt., a HAJDÚ-BÉT Rt., Takarmánykeverô és a MÁV Jármûjavító stb.). A jelentôsebb utcák jelölve vannak, ezek közül a Böszörményi és a Nyíl utcán fognak jelentôs átalakítási munkálatok folyni. A szaggatott vastag vonal a jelentôsebb vasúti pályákat jelenti. Az aláhúzott megnevezések a bevásárlóközpontok elhelyezkedését takarják.

A telkek még a gazdálkodó, mezôvárosi életformához alakíttattak, miközben az életforma, így a telekkel szembeni elvárások is mára már egészen mások lettek. Ezek elôrevetítik a telekátalakítás szükségszerûségét (és azt, hogy ez a rehabilitáció egyik legfontosabb eszköze). A szociológiai vizsgálat feltárta, hogy a nagyobb tömbökben a tömbfeltárásos rehabilitációnak lenne a legnagyobb társadalmi támogatottsága. 4

Ebben a szakaszban építhetô ki a fôtér keleti területsávja, melynél a közlekedési átszervezések engedélyezési folyamatai hosszabb idôszakot igényelnének. Ebben a szakaszban kerül átépítésre, korszerûsítésre a villamospálya, a megállók áthelyezése, a keleti térfalakhoz való burkolatépítés, a Csapó utcai burkolatindítás, a zöldfelület és parkolók kialakítása. Tervezôi szempontból is egyértelmûen ki lehet jelenteni, hogy a város lakói és vendégei olyan természetességgel vették birtokba a forgalommentes fôteret, mintha ez már régi adottság lenne. A Nagytemplom elôtti Kossuth-szobor környékén kialakuló parkot Kossuth térnek szándékozik elnevezni a város, reprezentálva a keleti régió központi voltát (ld. „fôváros”). A Piac utca e század közepéig még élô hangulatára, fasoraira, korzójára, a fôtéren mûködô szökôkútra az idôsebb generáció és az archív fotók emlékeztetnek. De nemcsak az emlékezés, a nosztalgia indukálja Debrecen város fôterének megújulási igényeit, hanem az a tudat is, hogy más városok (Kecskemét, Nyíregyháza, Miskolc, Eger, Veszprém, Pécs) már kialakították fôterüket. A város alakulásának történelmi ívét nem részletezve, de a történések ismeretében a fôtér-fórum arculatának alakításában jelentôs szerepet kell szánni a történelmi örökségnek, annak kézzelfogható és jelképszerû megjelenítésének is. Tekintve, hogy a terület a történelmi belváros egy része, a legfontosabb szempont a rehabilitációs szemlélet érvényesítése. A fejlesztéseknek nem a mennyiségi, hanem a minôségi oldala a lényeges. Nem a besûrítés tehát a cél, hanem a komplex szemléletû környezetfejlesztés, azaz a telekhasználat korszerûsítése, a zöldfelületi és közösségi pihenôzóna-ellátás, a lakókörülmények minôségi javítása, képi-hangulati gazdagítás, a terület revitalizációja. Törekvése a tervnek a funkciótisztítás is egyes tömbbelsôkben. Ez az ipari és nagykereskedelmi tevékenységek, továbbá az idegen területek lakásait ellátó garázscsoportok felszámolását, illetve rendezését jelenti. Fejlesztési lehetôséget teremt mind a lakásépítés, mind a zöldterületi ellátás javítása terén, értéknövelô hatása révén pedig érdekeltté teszi a tulajdonost az akcióban való részvételre. A tömbfeltárások révén új pihenôövezetekkel, új látványelemekkel gazdagodik a belváros. Új közparkokat alakítanak ki, elsôsorban a kiskörút mentén: a Jókai utcánál 0,3, a Fazekas gim2000/10 FALU VÁROS RÉGIÓ

názium elôtt 0,5, a Boldogfa utcánál 0,3, míg a Csapó utcánál 0,2 hektárt. Összegezve: a város programban megjelölt fôbb céljai: a szlömösödés megállítása, a terület tartalékainak kihasználása a város terjeszkedése helyett a városiasodás történeti folyamatának – a hagyományokra figyelô – szabályozott keretek között tartása és folytatása, a lakóterületeken a telekstruktúra és általánosan a területhasználat korszerûsítése, a városközponti gépkocsiforgalom kihelyezése mellett a gyalogos- és a zöldterületek növelése, mindezzel a belváros társadalmi presztízsének visszaállítása. Átalakuló város A belváros területén hatékonyabb mûemlékvédelmet javasol a városi vezetés, mely a debreceni tradíciók ápolásával és a megmaradt történelmi értékek megôrzésével függ össze. Alapfokúnál magasabb szintû ellátást nyújtó intézményterületeket a terv a kiskörút és a sugárirányú fôutak csomópontjainál javasol, ahol a városképi, morfológiai hangsúly képzésére is módot nyújt. Városrészközpontok lehetnek: a Segner-tér, a Malompark, az Árpád tér (ld. térkép). A szobrok, a terek tervezése nem választható el szervesen a politikai tájtól: a kultúrtáj egyre inkább politikai tájjá abszolválódik, egy láthatatlan, illetve alig látható „filmréteg” rakódik a bennünket körülvevô dolgokra. A mûemlékek, a szobrok, a szabályozott terek többek között tájékozódási pontok is, de nemcsak a jelenben, hanem egy helytörténeti, esetleg nemzettörténeti-útmutató tájoló struktúra része is, ennek függvényében a városfejlesztés helytörténeti, idegenforgalmi vonatkozásai, a helyi tudat fejlesztésének okán akár kiemelt feladatnak is tartható. Erre nagyon jó példák adódnak Debrecen közelmúltbeli és jelenbeli történetében: a régi kádári rendszert jelképezô mementók cserélése folyik a már szinte elfelejtett nemzeti emlékeinket szimbolizáló alkotásokra (Magyar fájdalom szobra, Tisza István szobra, a Romkert rendbeszedése, a volt debreceni bírók, polgármesterek szobrai, szoborpark tervezése a sétálóutcába stb.), illetve szembetûnô a régi cívis hangulat felidézésének a fontossága. Találja meg a megújuló város önmagában saját múltját mûemlék jellegû épületsorok felújításával, az olyan, nem a város kultúrtájképébe illô monstrumok megkérdôjelezésével, mint a Kölcsey Mûvelôdési Központ stb. A „hagyományok felfedezésének”, mint fontos elemnek teret kell kapnia mind képletesen, mind ténylegesen a városfejlesztésben. Közlekedésszervezés Az óriási forgalom kezelésére programok indultak. A belváros sétálóövezetté nyilvánítása és ennek megfelelô kialakítása nem kezelhetô zárványként, a város közlekedési szerkezetétôl elszigetelten. A közlekedés átalakítását ennek megfelelôen rendszerszemlélettel kell megvalósítani, méghozzá olyan FALU VÁROS RÉGIÓ 2000/10

2. térkép: Debrecen fejlesztési tervének kettes számú bemutató térképe, melynek célja az elkerülô út nyomvonalának (M 47, M 35, 4-es sz. fôútvonal) és a hét városkapunak, a kertváros lehetséges lakóterület-bôvítési irányának az ábrázolása. Az 1. számú a Sámsoni út melletti volt szovjet katonai gyakorlótér Csordalegelô megnevezésû része (Apafi erdô, Bellegelô kert környezetében). Az 1–3. összekötô szaggatott vonal jelképezi a bôvítés elsôdleges irányát. Kiegészítésként a város két jelentôsebb zöldövezetét is tartalmazza: a Nagyerdôt és az Erdôs pusztákat.

rendszerszemlélettel, mely nemcsak a közvetlen debreceni érdekeket elégíti ki, hanem belesimul a régióközponti funkció által sugalltakba is. Ennek finanszírozására 2000 márciusában megállapodást kötöttek a Közlekedési, Hírközlési és Vízügyi Minisztérium (a továbbiakban KHVM) és az önkormányzat (DMJV) között. Mára égetô problémává vált a Debrecenen átmenô forgalom óriási volta, mely jelentôsen megterheli az utakat, az épületeket és az emberek környezetvédelmi tûrôképességét. Éppen ebbôl kifolyólag a városi vezetés határozott célja e munkálatok elkezdése (ld. az 1. sz. térképet), mely a város átmenô forgalmát az elsô lépcsôben a várostól nyugatra vezetné el. 1. Ennek elsô üteme a 4-es sz. fôút – 33 – 35 (10,5 km) közötti rész (ld. térkép), 2. üteme a 35 –4 (11 km) kiépítése. Az elsô ütem tervezett költségét 6,5 milliárd Ft-ot a KHVM állja (ebbôl 600 millió a terület megszerzése, illetve elôkészítése). A tervezett elkerülô útmunkálatainak összes költsége a kisajátításokkal együtt kb. 17–18 milliárd forint lesz. 2. Nagyon fontos a 33–35-ös sz. fôutak csomópontja (Böszörményi és Füredi út keresztezôdése) és a 4-es sz. fôút (Erzsébet–Szoboszlói úti csomópont) közötti útszakaszon az ún. Pesti utcai áttöréssel korszerû – a város életében nagy jelentôségû – közlekedési kapcsolat kialakítása, melynek költsége 1,26 milliárd forint (megoszlása: KHVM 0,8, DMJV 0,46 milliárd Ft); részben már készen van. 5

3. A közel nyolcezres lélekszámú Józsa Debrecen „alvóvárosaként” funkcionál. Az innen és az ide irányuló forgalom kikényszerítette az egyetlen közúti kapcsolat, a 35-ös sz. út (debreceni szakasza Böszörményi u. névre hallgat) négysávossá tételét (3,3 km), hiszen a településrész gyors fejlôdése állandó dugókat okoz a szûken vett böszörményi városkapuban fekvô keresztezôdésben. Ennek megoldása mára égetô problémává vált, mely mellett nem lehet kellô megoldás nélkül elmenni. Az összköltség 1,9 milliárdra tehetô, melybôl 1,8 milliárdot a KHVM magára vállalt. 4. A Nyíl utca a 33-as sz. út az Árpád téri és Hadházi torkolat közti útszakaszt jelenti (950 m), jelentôs forgalmat vesz fel és ma már szûknek bizonyul. Ennek megfelelôen kisajátításokra kerül sor és négysávosítják, a bekerülési költség elôreláthatóan 2 milliárd forint lesz, erre még rátevôdik az Árpád téri csomópont átépítése, korszerûsítése (+ 1 milliárd forint). Az összes költségbôl az önkormányzatra innen hárul a legnagyobb anyagi teher: 1,2 milliárd forint, s ez sokakban kételyeket ébreszt a megvalósíthatóságot illetôen. 5. A déli városkapu, a 47-es sz. fôút debreceni bevezetô szakaszának négysávosítása és a régi homokkerti felüljáró felújítása is fontossá vált, hiszen ez jelenti a szegedi összeköttetést; az összes költség 1,203 milliárd forint, ebbôl a gyalog- és kerékpárút kiépítése hárult az önkormányzatra (83 millió forint értékben). Ez már megvalósult. 6. Az elôbbi pontnak a folytatása, a 47-es sz. fôút Bulgár u. és Ozmán u. közötti szakaszának négysávossá tétele (1,1 km), melynek tervezett költsége 1,1 milliárd Ft (önkormányzati önrész 400 millió forint). Közlekedési tervjavaslatában a város a fôúthálózat szerkezetét tekintve a sugaras-gyûrûs úthálózat befejezésével számol, tömegközlekedésben pedig négyévenkénti ütemezésben javasolja az optimális hálózat kialakítását a távolsági buszjáratok és az ún. forgalomirányító decentrumok kihelyezésével. A közmû- és energiaellátás terén a terv teljes közmûvesítettséggel számol. Ha mindezeknek figyelembevételével tekintünk a buszpályaudvarra, akkor látható, hogy túlzsúfolt helyen van, mely már nem fejleszthetô. Forgalomszervezés szempontjából és a régiószerepkörbôl adódóan jobban megfelelne, ha a vasúti pályaudvar közvetlen közelében helyeznék el, illetve a fôbb városkapuknál részpályaudvarokat építenének. A városrendezési normatíva szerinti igény és a terv szerinti közpark és díszkert területek összevetése azt mutatja, hogy belvárosi szinten jó, 100%-os ellátottság biztosítható. A cél ezek fenntartása és területük kiterjedésének megôrzése. A lakóterületi közpark- és közkertellátottság fontos eleme a tervnek. Az ipari park kérdésköre Debrecen Megyei Jogú Város Önkormányzata tulajdonát képezi a debreceni 17 118 hrsz-ú, 39 ha 7 284 m2 nagyságú, Debrecen, Kishegyesi út–Határ út keresztezôdése mentén található, a hatályos általános rendezési tervben iparterület céljára kijelölt ingatlan (ld. a térképet). A közgyûlés úgy döntött, hogy a fenti ingatlanon ipari parkot létesít, és megalapította a Debreceni Regionális és Innovációs Ipari Park Kft.-t. A fen6

ti ingatlanra benyújtott pályázat alapján az Ipari Park címet az önkormányzat 1997. december hónapjában nyerte el Az Ipari Park cím elnyerése magával vonja a terület tervszerûen növekvô mértékû hasznosításának lehetôségét és szükségességét, természetesen a szolgáltatások megfelelô színvonalú biztosításával együtt. E célok elérésére az önkormányzat Phare-pályázatot adott be ipari szerkezet átalakítására, melyhez 150 millió forintot el is nyert. A debreceni ipari park eredményes hasznosítása is elsôsorban az ingatlanrészek minél kedvezôbb (alacsonyabb) áron történô értékesítésével képzelhetô el. A repülôtér mint logisztikai kulcskérdés Debrecen közúti csomópont a 4-es, 33-as, 35-ös, 47-es stb. utak találkozásánál van, de ezek egyike sem lesz sem a közel-, sem a távoljövôben autópálya, ami jelentôs negatívum a régió központi szerepkörének betöltése szempontjából. A 4-esbôl nem lett autópálya, pedig Debrecent köti össze Budapesttel (Szolnokon keresztül). Az ország déli régióit autópályával összekötô program sem valósult meg. Ezt kompenzálva korszerûsítik a 33-as utat (Debrecen–Füzesabony), már készen van Hortobágyig, és most van folyamatban a Hortobágyot Debrecennel összekötô szakasz. Létfontosságú a 35-ös út gyorsforgalmi autóúttá alakítása Polgárig, az autópálya csatlakozásig. Ezek az észak-alföldi régió tervében és az elôzetes Nemzetfejlesztési Tervben, illetve a Széchényi Tervben szerepelnek. A korábbi szovjet katonai légi bázis – melyet a város 1993/94 során vett meg közel 178 millió forintért – Debrecen déli peremén helyezkedik el, a város központtól alig több, mint öt kilométerre. A repülôtér redelkezik egy használható 2500 x 40 m-es kifutópályával és egy vészleszálló sávval, néhány épülettel, hangárral és egy ideiglenes toronnyal. Debrecenben közel nyolcvan logisztikai cég mûködik, tehát Debrecen logisztikai központtá válása már elkezdôdött. A közúti közlekedés mellett fontos még: a vasút, hiszen Debrecenben nyolc vonal találkozik, s bár a legfontosabb kérdés, a Budapest és Debrecen közti szakasz gyorsvasúttá (TGV) alakítása még valószínûleg sokáig várat magára, azért a vasúti csomópontok és a repülôtér közelsége biztató együttmûködésekre adhat lehetôséget. A város egykori katonai repülôterének polgári célú felhasználásával bekapcsolódott a nemzetközi légi forgalomba. Gondot okoz azonban, hogy a repülôtér meglehetôsen beékelôdik a városszerkezetbe, emiatt a fogadható géptípusok korlátozása elkerülhetetlen. Az egyik legfontosabb cél a határnyitás a repülôtéren, illetve a MALÉV pilóták gyakorlatoztatási jogának az elnyerése. A repülôtér és a hozzá kapcsolódó mûszaki létesítmények kiemelt fontosságúak a városvezetés elképzeléseiben és terveiben: a repülôtér területébôl kb. 70 hektár hasznosítható különbözô ipari és szolgáltató tevékenység céljára. Városfejlesztés, környezetvédelem A környezetvédelmet tekintve a város általános környezeti állapotát meghatározó törekvések csak akkor juthatnak érvényre, ha a környezetvédelmi szempontok és érdekek közeled2000/10 FALU VÁROS RÉGIÓ

1 sz. rendszerezô táblázat, mely megmutatja Debrecen Megye Jogú Várost érintô jelentôsebb pályázatokat ( zárójelben, ha az elnyert összeg kevesebb)

nek, azok preventív módon beépülnek nemcsak a városrendezés, hanem a gazdálkodás és a gazdasági érdekek folyamatába is. Ehhez nélkülözhetetlen valamennyi rendezési, gazdasági és társadalmi tényezô következetes integrálása. A belvárost terhelô valamennyi környezeti ártalom gyûjtôpontja a közlekedési struktúra szükségszerû átalakítására, illetve az elavult tömbbelsôk rehabilitására hívja fel a figyelmet, melyek átgondolt megvalósítása lehet az egyik leghatékonyabb környezetvédelmi eszköz is. A belváros levegôminôsítési kategóriája I-es, azaz védett. A domináns szennyezô forrás a közlekedés marad, ezért bizonyos mértékû pozitív változást csak az e kérdéskörhöz tartozó megszorító intézkedések hozhatnak. Elsôdleges és hosszú FALU VÁROS RÉGIÓ 2000/10

távon meghatározó egyik leglényegesebb elem az egyenletesebb terhelésmegosztás, illetve a forgalom súlypontjának kihelyezése, a körutas-sugárutas közlekedési szerkezet megvalósulása. A sugaras szerkezet összekötô szakaszai leginkább a keleti városrészben hiányoznak, melyet hosszabb távon pótolni kell. A zajterhelést technikai eszközökkel is csökkenteni lehet, mégpedig a zajos jármûkategóriák forgalmának korlátozásával, az átmenô forgalom kizárásával, illetve kihelyezésével, az útburkolat minôségének, felületképzésének javításával, karbantartásával. A közlekedés mellett a hulladékgazdálkodás – mely összetett városgazdálkodási feladat – kihat a levegôminôség, a talajvédelem, a köztisztaság állapotára. Lényeges szempont, 7

hogy a kialakult járatrendszer könnyen megközelíthesse a lerakóhelyeket. A jelenlegi gyûjtési technológia nem alkalmas a szelektív hulladékgyûjtésre, ami pedig nagyon fontos lenne (ld. ISPA-pályázatot a táblázatban, amely már támogatást nyert). A vízellátás tekintetében a meglévô gerinchálózat egy része még öntöttvas anyagú, melyet a következô évek rekonstrukciós munkái során cserélni kell. A területen belül egy lényeges fejlesztési elképzelés megvalósulása, a kiskörút nyugati szakaszának megépítése várható. A megvalósítás azonban nem egy ütemben, hanem szakaszosan történik, 1–1 sugárirányú fôút közötti megvalósulási szakaszokkal, az elsô ütemben akár csökkentett szabályozási szélességgel. Az új út mentén új vezeték kiépítése javasolt, mely kapcsolatot teremtene a Mester utcai, a Hatvan utcai, a Miklós utcai és az Erzsébet utcai gerincvezeték között. A tervezett vezetékek többségét körvezetékes rendszerrel javasolják megoldani. A tömbfeltárások vízellátását is biztosítani kell. A város egyes részeinek vízelvezetése nem teljesen megoldott, ezért 1995 nyarán a város északi részét 50–60 cm-es víz öntötte el, és ez részben 1998/99-ben is megismétlôdött. Ezek miatt, és a hasonló esetek elkerülése végett a város teljes vízelvezetô hálózatát magában foglaló fejlesztési terv készítését soron kívül el kell kezdeni. A tervben szereplô tömbfeltárások a csatornahálózatok terv szerinti megépítését lehetôvé teszik, azonban az egyes területek fedettségét, a figyelembe vehetô fajlagos lefolyási tényezô értékét, a meglévô csatornák terhelését tovább növelik. A város csatornázottsága átlagosan 72%-os, de ez jelentôs városon belüli aránytalanságokat takar. A keleti városrész meglehetôs lemaradással küszködik. Ezt talán még növeli, hogy a város terjeszkedô állapotban van, azaz a beépítési övezet folyamatosan növekszik. Általában jelentôs gond a szennyvíztisztítás kapacitása a magyarországi településeken. Itt ez megoldódni látszik, mivel a város szennyvíztisztító telepét a közelmúltban bôvítették napi negyvenezerrôl hatvanezer köbméteresre (ez korszerû biológiai tisztítású, ezzel szemben Budapest szennyvizét még mindig jelentôs részben a Dunába vezetik). A fejlesztés összköltsége meghaladta az egymilliárd háromszázmillió forintot, melybôl ötszázharmincnégymillió forint svájci, százharmincnyolcmillió forint magyar állami támogatás volt, maga a Debreceni Vízmû Rt. saját forrása pedig hatszázharminchatmillió forintot tett ki. Az átadás után már egy újabb, ezúttal európai uniós pályázat került beadásra, mely közel tízmilliárd forint értékû, és ha ez megvalósul, akkor Debrecen lakóinak kilencven százaléka a szennyvizét csatornába vezettetheti el. Városszerkezet A keleti és nyugati városrész jelentôs mértékben eltér egymástól, a nagyobb beruházásokat, befektetéseket tekintve és a csatornázottság tekintetében is egyaránt diszkontinuitás állapítható meg. Ha megnézzük az 1. sz. térképen az aláhúzott szavakkal jelölt bevásárlóközpontokat, nyilvánvalóvá válik az aránytalanság; több üzletközpontot nem célszerû a nyugati városrészbe telepíteni. Annál inkább meg kell vizsgálni bevásárlóközpontok telepítésének lehetôségét a keleti városrészbe, annak külsô övezetébe, ami találkozna a lakossági akarattal is. 8

A másik, ezzel némileg összefüggésben lévô tapasztalati tény, hogy Debrecen túlságosan monolitikus, minden a Piac utcára korlátozódik, ellentétben azzal, hogy a város horizontális kiterjedése már-már óriásinak mondható. A város múltjától történelmileg nem idegen elem a kerületrendszer: annak idején három kerület volt, és manapság is több közigazgatási szakember és városatya felveti ennek a megoldásnak a lehetôségét. Ennek újbóli bevezetése az átláthatóbb közigazgatás, az emberközpontú ügyintézés megvalósulásához vezethetne. A szerzô véleménye szerint e három kerületnek leginkább a város jelenlegi három országgyûlési választói körzetével kellene fedésbe kerülnie. A legkézenfekvôbb indok az átláthatóság mind a lakosság, mind a bürokrácia és a politikai szereplôk részérôl, másrészt a lobbizási lehetôség is egyértelmûbbé válna. A három elképzelt kerület alá további körzeteket kellene kialakítani, melyek megfeleltethetôk lennének a hagyományos városrészek elnevezéseivel. Ezeket lehetne utcanévtáblákon jelölni, mely tovább erôsítené a lakóhelyhez való kötôdést, tovább élne a hagyomány és a debreceni tradíció. Hosszabb távon erôsíteni kellene az öntevékeny csoportok létrejöttét (Sestakerti Polgárôrök, Vénkerti Park stb. A lakosság ennek megfelelôen jobban átláthatná a városfejlesztési és városépítési elképzeléseket, terveket. Valamelyest feloldásra kerülne a bürokráciára jellemzô már-már „szakrális” nyelvezet, és így a választópolgár, maga a debreceni lakos is részt vehetne a lakhelyérôl folytatott vitákban, részese lehetne magának a megújuló folyamatnak. A másik fontos városszerkezeti kérdés az ipari területek mozaikosságának a megszüntetése (ez hosszabb távú feladat). Ha valaki rátekint a városszerkezeti térképre, akkor azt fogja látni, hogy semmiféle koncepcionalitás nincs az elhelyezkedésben, márpedig az ipari területeket meg kell szüntetni a lakónegyedek közelében, a frekventált területeken (pl. Nagyerdôn a kenyérgyár stb.), ezeket a déli, illetve a nyugati iparterületekre kell áthelyezni. Egyszerûsíteni kell a város szerkezetét, áttekinthetôvé és könnyen továbbtervezhetôvé kell tenni. Debrecen mint regionális kultúrközpont Debrecennek fontos a kulturális szerepkörének történelmi folytatása, ezért újított a kulturális rendezvényeken, és annak lebonyolítására, szakmai színvonalának növelésére létrehozta a Debreceni Kulturális és Fesztiválközpont Kft-t. A debreceni gyermekes szülôk megelégedésére a Vojtina Bábszínház megtalálta állandó, önálló helyét a Hungária Kamaraszínházban (ld. a pályázati táblázatot). Itt 250 férôhelyes bábszínházat alakítanak ki, és mivel a színház rossz mûszaki állapotú, teljesen fel lesz újítva. A kulturális programok kínálatának, szétterítésének egyik célja az idegenforgalom igényeinek kielégítése. 1999-ben az idegenforgalmi adó mindösszesen 20 millió körüli összegre rúgott, ebbôl pedig nem finanszírozható az a sok-sok rendezvény, hiszen ezek óriási pénzeszközöket vesznek igénybe. E kettô között anomália fedezhetô fel, ezért a befektetôknek, idegenforgalomból élô vállalkozóknak valamilyen formában részt kell vállalniok akár a szponzorálásban, akár a megszervezésben. Tôkével rendelkezô befektetôeket is be kell bevonni az idegenforgalom minôségének növelésébe. Szóba került a Termál Hotel eladása, mûködô tôke 2000/10 FALU VÁROS RÉGIÓ

2. sz. táblázat: A Debreceni Vagyonkezelô Rt. önkormányzati apportjai értékeinek bemutatása

bevonása stb. Ez azért lenne szükséges, mert Debrecennek aránylag kevés a vendégágyszáma (állandó 2700, idényjellegûekkel együtt sem haladja meg a 7500-t). Márpedig az Ifjúsági Atlétika Világbajnokság megrendezésére és az Oláh Gábor utcai sportkomplexum fejlesztésére fél-fél milliárd forintot költ a város. Ennek egy részét szeretné viszontlátni a vendéglátásból, az idegenforgalomból. A város marketingjén, PR munkáján erôsen javítani kell. Pl. Debrecenbôl elszármazó médiaszakemberek évi találkozójával, konferenciájával (vitatkozzunk Debrecen jelenérôl és jövôjérôl a különbözô médiaelemekben), korszerûbb és informatívabb web-oldallal stb. A holding kérdésköre A város gazdálkodásának mozgástere jelentôs mértékben szûkre szabott, ebbôl a meggondolásból holdingot hoztak létre Debreceni Vagyonkezelô Rt. elnevezéssel, ebbe gyûjtve az önkormányzati tulajdonú cégeket (a Cégbíróságon a bejegyzés 2000. május 3-án megtörtént). A 2. sz. táblázat az önkormányzati tulajdonú társaságokat tartalmazza névértékkel együtt. A holding célja a veszteségek csökkentése (tulajdonosi érdekek jobb érvényesítése, közös beszerzés), illetve a beruházási, fejlesztési alap növekedési pályára való állítása. A holding legveszélyesebb pontjának többen a DKV-t tekintik, elsôsorban azért, mert felmerült a Hajdú Volánnal való összevonása (a gyakorlati megvalósításra több elképzelés is született, a legtámogatottabb a közös vagyonkezelés). Ezzel az egy város–két tömegközlekedési vállalat anomáliája szûnne meg, a holdingba való apportálás ennek az elképzelésnek a megvalósíthatóságát nem nehezíti meg. A DKV erôteljesen felduzzasztott és meglehetôs rossz hatékonysággal mûködô vállalat, az összevonás, a költségmegtakarítás és a kiszolgálás minôségnövekedésének a záloga lehetne. Az összevonás a vagyonközösséget jelenti, nem a szó szerinti összevonást, és elsôsorban – FALU VÁROS RÉGIÓ 2000/10

elsô lépcsôben – a trolivonalak autóbusszal való kiváltását. A DKV évi támogatása 200–300 millió forintot tesz ki. A megtakarítást – és ha pályázaton még ehhez jelentôs milliárdokat nyer – a város egy új villamospálya megépítésébe tervezi átforgatni (Hunyadi–Mester–Csemete–Dózsa György–Nádor– Thomas Mann–Mikszáth Kálmán u. nyomvonalát jelenti. (L. a 2. térképet). A regionális stratégia A várost földrajzi fekvése és történelmi múltja is predesztinálja a kapuváros, illetve régióközponti szerepkörre. Az EU-hoz való csatlakozással keleti határaink lesznek egyben a schengeni (azaz az EU kemény keleti) határok is, ez pedig Debrecen logisztikai, innovációs, „just in time” (éppen idôben, raktározás nélküli beszállítás) tudományos központ jellegét még jobban ki fogja hangsúlyozni. Ezt támasztja alá, hogy a Piac utcát a városi zsargonban már „bankok utcájának” nevezik (összesen 14 bankfiók található közvetlenül vagy közvetlen mellette), melyek természetesen nemcsak a debreceni igények kielégítésére telepedtek meg a városban, hanem a regionális szerepkörrel is számolnak. Ebbôl következôen közvetítô várossá fog válni, elsôsorban Románia felé. Ezt a kívánt pozíciót természetesen fejlesztésekkel támogatni kell; ezek közül a legfontosabb a Polgárig húzódó gyorsforgalmi út megépítése, és a déli autópályát részben kiváltó, Debrecent Szegeddel összekötô út kiépülése. A vasúti csomópont jelleg markáns, hiszen nyolc vonal találkozik itt, így a logisztikai központ kiépítése sürgôs feladattá vált. Bár Budapest–Debrecen–Nyíregyháza–Záhony vonalán, a TGV kiépítése még sokáig váratni fog magára, de a jelenlegi 120 km-es pályát mindenképp át kell alakítani egy 160 km-esre és erôteljesen lobbizni kell, hogy a TEN és a TINA hálózatban (A TEN a Transz-Európai Hálózat, a TINA pedig a 9

Közlekedési Infrastruktúra Igények Felmérése angol megfelelôinek a rövidítése. Az EU V. korridor a sokat emlegetett 1997 júniusában Helsinkiben meghatározott folyosókban számozás szerint az ötödik.) az EU V. korridor kijelölt vonala legyen (most ez a Budapest–Miskolc–Nyíregyháza–Záhony). A repülôtér (melynek tulajdonjoga a város kezében van, és a legalapvetôbb határátléptetési és vámoltatási joggal is bír) fejlesztése sürgetô, de külföldi befektetôt igényel, mert jelentôs anyagi pénzeszközökre van szükség a további fejlesztésekhez, melyeknek igazi haszna csak több év után várható. Elsôdleges cél a megfelelô befektetô megtalálása. Fontos lenne elérni, hogy Kelet-Magyarország legfontosabb áru- és személyszállító repülôterévé váljon, ezzel megteremtve a szükséges nemzetközi logisztikát is. A Kölcsey Mûvelôdési Központ átszervezésével megteremtôdött a szükséges feltétel egy komplex, jól felszerelt konferenciaközpont létrehozására, melynek célja a konferenciaturizmus megteremtése és a régióközponti szerepkör megszerzése. A régióban nincsen ezer vagy kétezer fôs konferenciakomplexum, mindösszesen 200–250 fôs konferenciák szervezhetôk a tolmácsoló stúdiókkal és egyéb kiszolgáló egységekkel rendelkezô Termál Hotelben, a Gyógyfürdô felett. Külön elônyös, hogy a szállodai kapacitás a városban 55%-os kihasználtsággal rendelkezik, és ez jelentôsen bôvülhet a további sikeres idegenforgalmi és konferenciaközpont propagálása mellett. Ezért – többek között – felmerült a Termál Hotelbe mûködô tôke bevonása, esetleges eladása. A felszabaduló pénzeszközbôl rendbe lehetne hozni a Gyógyfürdôt, hiszen a DKV-val egyetemben ennek támogatása viszi el a legtöbbet (több mint 100 millió forintot). Ennek ellenére a Gyógyfürdô meglehetôsen „szocreál” stílusa nem éppen vendégcsalogató (rendbehozatala százmilliókat igényel, a turista és a debreceni közönség pedig szeretné, ha látványfürdô nyûgözné le a strand területén), a pénztár megoldás sem éppen vendégbarát (l. 13 óra körüli idôpontban kígyózó sorokat), keveredik benne a beteg- és a belépôjegyes ellátás, nem válik szét a szálloda- és a fürdôfunkció stb. Konklúzió Fel kell készülni, hogy az EU-csatlakozás után a szegély-, illetve peremterületek fognak tovább fejlôdni (pl. Finnország–Észtország, Ausztria–Nyugat-Dunántúl és Észak-Dunántúl vagy Venetia–Ausztria–Szlovénia), ennek megfelelôen a rimland területeken kell innovációs központ, transzfer központ, melybôl irányítják a fôbb gazdasági pénzügyi folyamatokat. Márpedig Debrecen várost vezetése karöltve a Debreceni Egyetemmel (tizenháromezer hallgatójával és háromezer oktatójával) és a befektetôi gazdasági elittel, kellô infrastruktúra kiépítésével és megfelelô lobbizással tudományos technikai központtá teheti. A népesség iskolázottsági szintje, összehasonlítva a Budapest után következô regionális központokkal, Debrecenben a legmagasabb (felsôsokú képesítéssel rendelkezôk aránya 11%). Ennek az együttmûködésnek a kedvezô jelei már kézzelfoghatókká váltak, jelentôsebb sikerei már megvalósulni látszanak; a NOKIA pl. 50 fôs kutatói részleget állít fel a városban. A jelentôs szellemi potenciál lehetôvé teszi a tudásipar meghonosítását. A tudásiparral kapcso10

latban az egyetem, a kutatóintézetek, a gyógyintézetek, a gyógyszergyár és az informatikai ipar között jól mûködô kooperáció jöhet létre. A város többek között ebbôl az okból is gazdaságfejlesztési és városfejlesztési koncepciót dolgoztatott ki, és a közelmúltban egyeztetési anyagként elkészült a településszerkezeti terv is. Ennyi azonban sajnos nem elég! Kár tagadni, hogy a területfejlesztés és városfejlesztés egyik legfontosabb, legkritikusabb momentuma nem a tervezések és az egyeztetések tömkelege, hanem a lobbizás a központi forrásokért, a pályázati technikák tökélyre fejlesztése és nem utolsósorban a régiófejlesztések Debrecen-irányultságának erôsítése. A területfejlesztés objektív tudományos alapokra helyezése meglehetôsen bonyolult, és nem választható el élesen a képlékeny politikum világától. Bibliográfia Debrecen gazdaságfejlesztési koncepciója (2000), VÁTI Debrecen településszerkezeti terve (2000), VÁTI és a Keletterv Debrecen városfejlesztési koncepciója (2000), VÁTI Dornier Deutsche Aerospace kezdeti vizsgálata a regionális repülôtérrôl (1994) Fidesz frakcióülések jegyzôkönyvei Interjú és párbeszéd: Kósa Lajos polgármesterrel, Pajna Zoltán alpolgármesterrel, Sásdi András Fidesz frakcióvezetôvel, Varga László fôosztályvezetôvel, Fauszt Zoltán aljegyzôvel, Filippinyi Gábor fôépítésszel stb. Kozma G. (2000) A debreceni önkormányzat költségvetésének sajátosságai, Tér és Társadalom, 2-3.sz. közlésre elfogadott kézirat. Közgyûlési elôterjesztések és határozatok 1998–2000 Kovács T. (1998) A debreceni lakosság térbeli szegregációja, in. Tanulmányok Debrecen Városföldrajzából III. 121–135.o. Mezô F. (1999) Debrecen a harmadik országos választás tükrében, Comitatus, június, 24–34. o. Mezô F. (2000) Az önkormányzatiság lehetôségei, Régió Konferencia, Debrecen DAB. Nemzeti Fejlesztési Terv Magyarország 2000-2002, elôzetes vitaanyag Pavlinek, P. and Smith, A. (1998) Internationalisation and Embeddedness in East-Central European Transition: The Contrasting Geographies of Inward Investment in the Czech and Slovak Republics. Regional Studies, Vol. 32. 7, 619-638. Süli-Zakar I. (1998) Debrecen és a környezô kis- és középvárosok kistérségi vonzáskörzetei, in. Tanulmányok Debrecen Városföldrajzából III. 193–255.o.

2000/10 FALU VÁROS RÉGIÓ

Veress Juidit építész, Hajdu-Bihar Megyei Közigazgatási Hivatal

SZELÍD LANKÁK, SZÉLKEREKEK HAZÁJA – SVÉDORSZÁG Az ökologikus építési gyakorlat tanulmányozására (energiatakarékos szerkezettervezés, tanyaépítészet helyi alapanyagból, akadálymentes közlekedés stb.) EU-Tempus pályázaton támogatást nyert Novák Ágnes, a Szent István Egyetem Ybl Miklós Mûszaki Fôiskola Karának fôiskolai docense. E pályázati háttérre alapozva került sor egy féléves integrációs felzárkóztató tanfolyam megszervezésére, elsôként Debrecenben, fôként igazgatásban, beruházásban, tervezésben tevékenykedô építészek részvételével. A kurzust hazai, külföldi zsûri által is sikeresnek nyilvánított vizsga zárta, ezt követôen tanulmányi kirándulásra került sor. A szerzett tapasztalatokról Veress Judit debreceni építész készítette az alábbi útinaplót.

A magyar, a szlovák, a lengyel határ és a hétórás napfényes tengeri utazás után Svédország elsô képei: szelíd lankák, völgyek – szélkerekekkel. Itt is, amott is párban, hármasával, mint megannyi ezüst papírforgó jeleztek egy számunkra igen szokatlan világot, ahol nincs felesleges hulladék, tárgy, állat. Élnek az istenadta természeti erôforrásokkal: a széllel, a nappal. A háztartási energiák majd egyharmadát (néhol mindet) ebbôl nyerik. Égetik a fahasábokat is persze, modern sparheltjeikben, vagy kandallóikban a nyolc hónapig tartó téli estéken. (Más fahasábokból Gustav bácsi dalalovakat farag – mára már turista szuvenír – és valós vagy mesebeli történetet mond unokáinak híres-hírhedt névrokona, Gustav Vasa király hôstetteirôl.) A nálunk majd ötször nagyobb ország, de csupán nyolcmillió lakossal, ahol a mienknél sokkal több a bánya, az erdô. A fürdôvizet napkollektorokkal melegítik. Egyes kísérleti háztartásokban nem 240 V-os áram kering, hanem 24 V, és még a füvet is szolárerômûvel üzemelô csudabogár nyírja! Olyan, mint egy holdjáró. A nyírási territórium határát villanypásztor jelzi számára. Kilencvenezer tó van, mégis takarékoskodnak az édesvízzel. Ivóvizet csak a konyhában találni, nem fürdenek benne, nem azt zúdítják le a WC-n. Az emésztésnek itt módja van, éppúgy, mint a terülj-(svéd)-asztalkámos reggeliknek, ezt tapasztaltuk meg már az elsô vendégházban is Tingvall-ban. Ez egy kedves erdôbéli turistaszálló, Svédországban is kísérletnek számító, államilag támogatott biofarm, ahova a fehérbôl besötétedett éjszakában érkeztünk meg. Háziasszonyunk ébren várta a csoportot hajnali 2 órakor, udvariasan osztogatta a szobakulcsokat, s felkért mindenkit, hogy a bio-WC-t használja, annak mikéntje szerint. A majd negyven magyar sorban állt a parányi fürdôszobáknál, ahol két nyelven kérték, hogy a polcon kínált tusfürdôt használjuk a mienk helyett (majd másnap megtudtuk, a biorendszer miatt). A fiúk is üljenek a WC-re, mert a nedves s száraz végtermék fogadása, kezelése más csatornáFALU VÁROS RÉGIÓ 2000/10

kon, más helyre kerül, az e célra kialakított elmés ülôke velünk együtt végzi a dolgát. Reggel futás az ebédlôbe svédasztalozni, ahol volt ötféle müzli sárga cseréptálakban, lekvár, vaj és sajtocska, felvágott, 100 %-os narancslé és almalé is, édestej és joghurt, kávé és tea, kenyérkék teljes ôrlésû magokból, édesköményes, a barna kovásztalan, leginkább a pászkára emlékeztetô, a saját termésbôl. Körbe indultunk. A tavacskák itt dolgoznak is, a mi használt vizeinket újramossák, gyökérkezelik, levegôztetik, ömlesztik a következô tóba, azaz itt a melletted lévô vizekben mérheted fel saját élettered öntisztulását. A kavicsos utakon Ursula (a rénszarvastejen nevelkedett, üde, copfos vezetônk) elkísért bennünket az ágyásokhoz, ahol fûszer-, gyógy- és haszonnövény terem (a paradicsom kicsi és zöld itt júliusban). Palánták is pedáns sorokban. Az üvegházi tetô alatt fakosarakban érik a légieper. Az állatfarm a másik dombon van az országút és a nagy tó mellett, itt tanítják a biogazdaságot modelleken, kísérletezô kedvvel. A tehenek ridegtartáson, de az errefelé szokatlan 23–26 fokos melegben ez nyaralásnak tûnik – vagy mégsem? Két boci bent kérôdzött a légymentes istállóban, a 2 és fél fôs (!) munkásbrigád traktorosa géppel sarabolta a takarmányt. Vajon ez a két jószág miért nem legel a többiekkel, kérdeztük Ásat. Á igen, mondta nevetve, elindultak ôk is, de visszafordultak, ma nem volt kedvük legelni. A következô szállásunk Borlänge, egyetemi kollégium. Nincs porta, egyszemélyesek a szobák, de vendégágyazhatók. Mindegyikhez tartozik fürdôszoba (angol) WC-vel, mosdóval, tálca nélkül, padlólejtésben kialakított zuhanyozóval, ahol a vizet használat után a mi ablakmosóinkhoz hasonlító gumis kaparóval kell összehúzni. A hangszigetelésrôl elmondható, hogy ha kopogtatnak, és szólsz hogy gyere be, nem hallani. (Emlékszem, a Bercsényi-kollégiumban ha a földszinten a falba rúgtak, az ötödiken leesett a befôtt.) A Hedemorabeli ANPASSARNA-cég a következô úti cél, ahol baleset vagy más ok miatt sérültek számára alakítanak át gépjármûveket. Itt kaphat speciális autót olyan mozgásában korlátozott ember, aki elôtte talán nem is ült autóban. Megszerzi a jogosítványt, a gyakorlatot, s amikor forgalomba megy, 11

nem használ megkülönböztetô jelzést (ami itt diszkriminációnak számít). Átalakítják a postásautókat nagyobb ablakosra, hogy könnyebb legyen a ki-bepakolás. Ültünk olyan átalakított autóban, melyet kar nélkül, csak lábbal is lehet vezetni! A kerekesszékbôl távirányítással mûködtetett rámpán át lehet a kormányhoz hajtani. Látogatásunk ideje alatt is jöttek megrendelôk, számukra az indokolt autóátalakítási munka teljes összegét átvállalja a svéd társadalombiztosítás (a költség átlagosan 60 ezer SEK, 1 SEK 30–32 Ft). Kirándultunk Falun városkába, ahol 5000 lakosszám mellett is minden van itt, ami kell egy településben: folyópart, sétálóutcák sok üzlettel, vendéglátóhellyel, fôtér gyönyörûen rakott térburkolattal, és virágkompozíciók, szökôkutak, festett fapadok. Fellelhetô ámerikás pizzéria is: egy magyar bevándorlóé. A rézbányában rezet már nem bányásznak, de a bányamúzeum mûködô modelleken mutatja be a múlt és jelen bányaeszközeit. Falunból származik a mindenhol látható piros festék, amellyel a faházakat festik, kiváló anyagjellemzôi és persze a hagyományôrzés miatt. Utazásaink közben gyakran láttuk ezeket a kedves falun-piros, fehér ablakkeretes faházakat. Egy-két házacskából áll egy tanya, kerítés nélkül, meg sem bontva az erdôt. Onnan lehet tudni, hogy lakják, hogy körülötte takaros virágoskertek vannak, és mindenhol gyönyörûen nyírt a fû. Elôször itt, Falun városában tapasztaltuk meg, majd máshol is, hogy mit jelent az akadálymentes közlekedés: nincsenek szegélyek, küszöbök, koccanók, otrombán kiugratott elôlépcsôk. A babakocsival, kerekesszékkel, biciklivel egyaránt kényelmes és biztonságos a közlekedés. A gyalogoslámpák a színjelzésre utaló kattogó hangjelzéseket adnak a gyengén látók segítésére. Az utcabútorok színesek, a virágtálak pompázatosak, dézsában, kerámiában, fürtökben és virágzuhatagokban illatoznak mindenfelé. Vasárnaponként hajnalban közmunkások feltisztítják (a pénteki fizetést netán folyékonyba váltók után) az utcákat. A lelkisegélyhívó posztereken kívül nem látni óriás plakátokat, a reklámozás jóval visszafogottabb, mint mife-

Utunk talán legtanulságosabb tapasztalása volt a Borlänge-Energi ökoszeméttelep. (A telep vezetôje inkább a „hulladék-újrahasznosító, befogadóállomás” megnevezést vállalja.) Errôl is szól a dolog: minden újra felhasználható, ha begyûjtik, ideszállítják. Nincs messze a városkától, nem jelzik szeméthegyek. Ellenkezôleg: bohókás, pihés zöldtetôs, napkollektorokkal, újrahasznosított épületelemekbôl, egyedi, különleges formájú épület ez, a gondozott virágágyás közepén. Elôtte térbeton burkolat a jövô-menô gépjármûvek forgolódásához. Külön gyûjtik a papírnemût, a faanyagot, a vágott növényhulladékot, ami mûanyagzsákokban, göngyölegben érkezik. Külön a kimustrált háztartási gépeket, a betört monitorokat, a többnyire megunt, mint hibás szobabútort. (Volt, aki csak egy zacskó szeméttel érkezett, de azt még kisebb csomagokban szétosztotta a gyûjtôkben.) A gyûjtôhelyeket többnyelvû információs táblák jelzik. A központi épület több belsô eleme is újrahasznosított szerkezet, a szeméttelep alapja elbontott és itt újrahasznált panelekbôl készült. A szabadtéri éghetô szemetet télre válogatás után bezsákolják, és a fûtôüzemekbe, hôközpontokba kerülnek energiaforrásként. A fôépület elôtt a hídmérleg és a befogadó kártyás ellenôrzés segítségével a központ vezérelni tudja, melyik állás fog megtelni, honnan szállítsák a konténert. Az Európa minden tájáról idelátogató szakembereket jól felszerelt elôadóterem fogadja. Avatott ismertetôt követôen az üzem mûködését profi videofilm mutatta be. A barátságos hall és irodák mellett látni lehetett a 4–5 fôs alkalmazotti vizesblokk tipp-topp öltözôjét és szaunáját. Felkészültek más látogatókra is: az iskolásokat évente rendszeresen elhozzák ide, az életre készülô tananyagnak része a hulladékkezelés megismerése és alkalmazása. Kevés idônk volt itt, de ezalatt is láthattuk, hogy helyi és bevándorlókból honosodó polgárok folyamatosan érkeztek (évente 35 ezer magánszemély). Torsång faluban megnéztünk egy – a faházas építkezést kedvelô svédeknél is ritka – XIV. századi kôtemplomot, gyönyörû, faszerkezetû haranglábbal. Építésének története rokon

lénk, nagyobb teret adva a hazai, a helyi termékeknek. Itt vannak a világ legkisebb köztéri szobrai, köztük embernagyságú zeneszerzô bácsi, szemüvegét homlokán feltolva kémlel valamit, elvegyülve a járókelôk között. Egyszerûek az épületek, minôségi anyagokból, jól kivitelezve. „Ezek nem heccbôl építkeznek” mondta Imre kollégám, találóan.

a mi Kômíves Kelemen balladánkkal, ezt jelzi az oromzaton egy téglából kirakott nôalak, és az oldalkápolna emberformájú bordázata. A templom körül kôtámfal mellett meghitt temetô. Sírhalmok nincsenek, csak friss virágok. Kirándulásaink közepette szinte naponta eljutottunk néhány skanzenbe. A svédek joggal büszkék hagyományaikra, szí-

12

2000/10 FALU VÁROS RÉGIÓ

vesen gyûjtik össze s építik újra tájházaikat, szép használati tárgyaikkal berendezve. Talán legérdekesebbek a lappföldi házak, ahol sokszor a mínusz ötven fokot is tûrô lakosság kisablakos házait máig hatalmas rönkfákból építik. A tetôk nyírfa héjalással készültek, alatta nyírfaforgács hôszigeteléssel. Találékonyságukat jelzi a tetôre szerelt fa hózsilip, a vaskos fatörzsbôl kifaragott elôlépcsô, a talált botból szegezett kapaszkodó. A belsôkben a kemence, a tûzhely, az elrendezés hasonlít a miénkhez. Szokatlan volt viszont számunkra az, hogy a fél esztendôre elôsütött lyukas, kovásztalan kenyereket a födém alatti rudakon tartották (ahol mi a kolbászt). A szôttessel takart emeletes ágyakat szekrénynek néztük, ez volt a hidegben összebújó 5–8 tagú család fekhelye. Az öregeket, betegeket a kemence feletti sutban altatták, mert itt volt a legmelegebb. Ornäsba ragyogó napsütésben érkeztünk megnézni azt a XV. századból való gerendaházat, fôúri nyaralóhelyet, ahonnan Gustav Vasa svéd király a dánok elôl elbújt azon a zöldtetôvel fedett, nyírfaforgáccsal szigetelt helyen, ahova még ô is gyalog járt... Sikeres megmenekülésének emlékét a svédek évi rendszeres futással ünnepelik (a kiindulási körülményekhez már nem ragaszkodva). Stockholm megtekintésére 1 nap jutott. A szakmai program egy rehabilitációs központ meglátogatása volt. A cég a kórház neurológiai intézete, a biztosítók, a betegek, illetve a gyártók, fejlesztôk közötti információáramlást segíti. Számos olyan segédeszközt állít elô, amelyeket a betegek díjmentesen kapnak, de az egészségesek is jó szívvel vásárolnának. Kilencvenöt vállalattal állnak kapcsolatban. Pénzügyeiben független a cég. Információval és továbbképzéssel segíti a kórházi ápolókat, gyógytornászokat, terapeutákat. Kidolgoztak egy „Akadálymentesítés mindenkinek” címû programot, speciális eszközeikkel segítenek a személyre szóló lakásátépítésben is. Olyan használati eszközöket nézhettünk meg, amelyek az egészségeseknek is tetszenének: eltolható-átalakítható 2 fülû csésze, vagy az egykezes étkezéshez edénytámasztó, vastagtalpú pohár a nehézfogásúaknak, órafelhúzó, üvegnyitó sérült kezûeknek, felszerelés inkontinenciás betegeknek, jelre induló telefon vakoknak, speciális bútor a gerincbetegeknek. A videofilmes tájékoztatás az elôadóteremben zajlott. Belülrôl néztük meg egy képzeletbeli mozgáskorlátozott, nagyothalló, fogyatékos nagymama átalakított és speciális eszközökkel berendezett lakását. (Az intézet vezetôje nemcsak tervezési segédlettel, prospektussal, hanem forró áfonyás kaláccsal, kávéval is vendégül látta a csoportot.) Még elértük a déli ôrségváltást a királyi palotában, ahol a parádé káprázatos volt (és hosszú, mint egy operett). Az elsô felvonás utáni szünetben továbbindultunk a gyönyörû óvárosba, és egy folyóparti sétahajókázásra, ismerkedni az ötvenkét híddal, tizennégy szigeten építkezô fôvárossal. A tengertôl évszázadok óta egyre több szárazföldet hódít el Stockholm. Beépítették a vizekhez vezetô keskeny ösvényeket is, így gyakran csak másfél méter széles utcácskák maradtak. A XV–XVI. században dúló, a teljes várost elpusztító tûzvészeket követôen a fôvárosban kizárólag kövekbôl építkeztek. Ma is lakják a díszes falkötôvasakkal épített óvárosi házakat, amelyek tetején kilógó konzolokon át húzták fel a bútort. Az ablakokat mára hôszigetelt üvegezésûre cserélték. A sétálóutcákban viFALU VÁROS RÉGIÓ 2000/10

lágvárosi kirakatok, a nép- és iparmûvészeti boltok kínálatának lehetetlen ellenállni, a tárgyak hihetetlenül szépek, ötletesek és változatosak. (A mi pénztárcánknak borsos árak viszont mégiscsak ellenállásra késztettek.) A svéd kultúra egyedülálló ékköve a Vasa-múzeum. A XVII. században, a gyôzelmeire hiú Vasa építtetett egy hétszintes hadihajót dupla ágyúsorral, faragott szobrok sokaságával. Hibás méretezés folytán csak 20 percet töltött a vízen, és 300 évet a mélyben. Véletlenül bukkantak rá, és 17 éven át, óvatosan hozták fel a felszínre, így szinte az eredeti állapotban tudják bemutatni a világnak. A múzeum a hajó befogadására épült, zseniális formálású külsôvel. Viharvert hajóra emlékeztetô tömege, belsôépítészete XX. századi. A városháza kapui a tengerre néznek, úgy fogadják az érkezôt, mint a velencei Szent Márk tér dómja, méltósággal. Talán több újjáépített város, mint pl. a szegedi Dóm tér egyik elôképe: ragyogó, fenséges, vörös téglás épület. Itt adják át a Nobel-díjat minden év december 10-én, és a fogadásra gyûlt vendégek a pince étteremben 1896-ig visszamenôleg választhatnak menüt, a receptjét évente archiválják. Tornacipôben is körülnézhettünk a világhírességek vacsorahelyén, ahol az idén töltött káposzta a menü fôétele. (Dicsôségünk a pinceszinten, vagy ôk már sejtenek valamit?) Az Európai Unióhoz csatlakozásunk álmainak egyike az, hogy a látottak, hallottak hasznosíthatókká válnak régiónkban is. Elsô eredmény a helyi önkormányzat (közöttük cso-

porttársaink) sikeres SAPARD -pályázata egy szelektív hulladékgyûjtô telep létesítésére, Debrecenben. Öt éven belül a törvény szerint is akadálymentessé kell alakítanunk a közintézményeinket! Ha összefogunk, honi földön – szemléletünkben – sem sokáig maradunk „mozgáskorlátozottak”. 13

KOVÁCS DEZSÔ mb. tanszékvezetô – MOLNÁR MELINDA egyetemi tanársegéd – FARKAS TIBOR egyetemi tanársegéd, Szent István Egyetem, Vidéki Turizmus Tanszék

HOLLÓKÔ FELEMELÉSE ÉS …? A kutatás „UNESCO WORLD HERITAGE: Blessing or Curse” CEU RSS 1163/1998 sz. grant nagylelkû támogatásában részesült.

Tanulmányunk a magyar világörökség falu, Hollókô sorsával kapcsolatban kíván néhány kérdést fölvetni. A hollókôi népi építészeti együttes 1987-ben került fel az UNESCO kulturális világörökség listájára. Ez megkoronázása volt annak a közel 3 évtizedes tevékenységnek, amely az ófalu megmentéséért és helyreállításáért folyt. A kilencvenes évek elejére a korábbi, több évtizeden keresztül folyó mûemléki helyreállítás és infrastrukturális fejlesztés befejezôdött, a központi figyelem, felelôsség és forrás szinte teljesen eltûnt a Világörökség fenntartásával és menedzselésével kapcsolatban. Az elmúlt évtizedekben, a mûemléki helyreállítással egy idôben a helyi társadalomban olyan demográfiai és gazdasági, szociális folyamatok bontakoztak ki, amelyek mára sürgôs, de rendkívül körültekintô beavatkozás igényét vetik fel. Úgy tûnik, az ezredforduló után Hollókô olyan helyzetbe kerülhet az elöregedés, elvándorlás révén, mely veszélyeztetheti az örökség megtartását is. Hollókô lakónépessége ma már 400 fô alatt van, ami nagyjából a század eleji falu lélekszámának felel meg. A mai népesség az 1960. évinek alig több mint a fele. Lassan 40 éve tart a népességfogyás. Az ófaluban ma már alig 30, többségében idôs hollókôi él. Másutt találnak megélhetést a helyi fiatalok, a védett faluban egyre kevesebb hollókôi birtokol házat. Hollókô egyszerre viseli magán az elöregedô, népességét vesztô aprófalvak, és a turisztikai szempontból kiemelkedô, nemzetközi vonzerôvel bíró települések jellegzetességeit. Fôbb társadalmi-gazdasági változások Hollókôn Az 1900-as népszámlálás adatai szerint Hollókô 440 lelkes falucska volt. A keresôk 94%-a mezôgazdasággal foglalkozott, akik zömmel kisbirtokosok, bérlôk, napszámosok, mezôgazdasági munkások, cselédek és azok segítô családtagjai voltak. Hollókôn 1920–30 között intenzív népességgyarapodás kezdôdött el, amely egészen 1960-ig tartott. Ekkor a falu lélekszáma 751 fô volt. Az agrárnépesség egy részét már a II.világháború elôtt is, azt követôen pedig egyértelmûen a kitermelô- és építôipar szívta fel. 1960-ra alapvetô változások történtek a kistelepülés életében. A mezôgazdaságban ekkor a keresôknek már csupán 59%-a dolgozott és zömmel a nôknek nyújtott munkalehetôséget, akik szinte kizárólag a mezôgazdasághoz kötôdtek (96%). Az ötvenes évek elején kezdôdött az újfalu építése az ófalu fölött, melyben már a városról 14

ellesett igényeknek próbáltak megfelelni azok a fiatalok, akik elköltöztek az ófaluból és az újfaluban telepedtek le. A hagyományos agrárfalu másfél évtized alatt átalakult egy sajátos agrár-vegyes funkciójú faluvá, melyben a nôknek változatlanul a mezôgazdaság – ugyan már kollektivizált formában – adott munkát a családi teendôk mellett, a férfiak többsége pedig foglalkozást váltott és a környékbeli bányaés építôiparba került, mely a nehéz körülmények ellenére jobb és biztosabb keresetet nyújtott a mezôgazdaságnál. Az 1970-es népszámlálás már kismértékû népességfogyást mutat. A falu az 1960-as 751 fôvel szemben ekkor 741 lelket számlált, a lakónépesség viszont már csak 708. A 70-es évek elején indul meg erôteljesen a fiatalok elvándorlása elsôsorban a környezô városokba: Pásztóra, Szécsénybe, Balassagyarmatra, Salgótarjánba. Hollókô 1973-ban elvesztette közigazgatási önállóságát és Nagylóc társközsége lett. A foglalkoztatásban a mezôgazdaság továbbra is veszít a jelentôségébôl, míg az ipar-építôipar szerepe nô. 1970-ben az aktív keresôk foglalkoztatása a mezôgazdasági szektorban már csak 51% volt. Az iparban-építôiparban az aktív keresôk 37%-a, a szállítás-kereskedelem-egyéb szférában a fennmaradó 11%-a dolgozott. Az 1980-as népszámlálás már mutatja a 70-es években végbement elvándorlási és átrétegzôdési folyamatokat. A lakónépesség 1980-ban csupán 582 fô volt, az 1960. évi lakónépességnek háromnegyede. A mezôgazdasági szektor folyamatos háttérbe szorulása is tovább tartott: 1980-ban a mezôgazdasági foglalkoztatás az aktív keresôk 34%-át jelentette. Az ipar-építôipar részaránya a foglalkoztatásban 42%-ra nôtt. Fölerôsödött a nem anyagi ágazatok, a kereskedelem-vendéglátás, a szállítás-hírközlés jelentôsége is. E szektornak az aktív keresôk foglalkoztatásában betöltött szerepe 1960-hoz képest megháromszorozódott (az 1960-as 7%-ról 24%-ra nôtt). 1980-ra Hollókôn a mûemléki rehabilitáció is jelentôsen elôrehaladt, a védett, helyreállítás alatt levô ófalu egyre nagyobb idegenforgalmat vonzott a településre. Mindezek ellenére 1990-ben a falu már csupán 471 fôt számlált, 1997-ben pedig 410-et. A falu fölött csakugyan megszólalt a vészharang, hisz aktív keresôinek aránya az összlakosságból ez idáig az össznépességnek felét mindig kitette. 1990-ben viszont ez az arány már csupán 35% volt. A lakosság nagyobbik hányada nyugdíjas, inaktív keresô, vagy jövedelempótló támogatásból él. Torz a koreloszlás; az évtizedek óta tartó elvándorlásnak köszönhetôen magas az idôsebb korcsoportok aránya. A kilencvenes években a falu demográfiai helyzete válságosra fordult. A népesség száma továbbra is csökken, 1993 és 2000/10 FALU VÁROS RÉGIÓ

1997 között évente átlagosan négy százalékkal. A születések száma rendkívül alacsony, a halálozások száma rendkívül magas. A vizsgált öt évben öten születtek, és ötvennégyen haltak meg. A népesség fogyásában az imént említett kedvezôtlen jelenségek mellett a népesség elvándorlása ugyanolyan súlyos tényezô. A magas halálozási arányszámok mögött rendkívül kedvezôtlen korstruktúrát láthatunk. A látható korfa diagram jól mutatja, hogy Hollókô mennyire elöregedett a Nógrád megyei lakossághoz képest is. Harminc éves kor alatt minden korcsoportban alacsonyabb a fiatalok aránya Hollókôn. 45 éves kor felett – éppen ellenkezôleg – szinte minden korcsoportban a hollókôi korcsoportok aránya magasabb. A 60 év felettiek aránya rendkívül magas, még a nógrád megyei aprófalvakhoz képest is. A legszembetûnôbb különbséget az 55–70 éveseknél találjuk. Ôk ma a legidôsebbek közé tartozó, 65–80 éves emberek. Kulturális örökség és mûemlékvédelmi koncepció A kulturális örökséget a fejlett világban általában fontos lehetôségként, „erôforrás”-ként kezelik, melybôl a helybeliek, az erôforrás tuladonosai elônyre tehetnek szert, vagy ledogozhatják öröklött hátrányaikat. A kulturális és természeti értékek felismerése, felfedezése és megfelelô értékelése sokszor késôn történik meg, amikor az adott érték már eltûnôben van, veszélyeztetett, vagy az értékek hordozói már távoztak az élôk sorából. A kései vagy utólagos felfedezés és elismerés miatt az értékek, az örökség további fennmaradása, védelme, helyreállítása, bemutatása, közkinccsé tétele nem egyszerû kérdés. Különösen akkor, ha ellentétes érdekek is megjelennek, vagy valakiknek az érdekei sérülnek esetleg üzleti érdekek forognak kockán az értékek körül. Hazánkban a mûemlékek védelme mintegy 120 évre tekint vissza, a népi építészeti emlékekkel való foglalkozás azonban csak az elmúlt 50 évre nyúlik vissza. (Mendele 1979:43). Az ötvenes évek elején a szakértôk egy része felismerte, hogy ezen a területen sürgôs cselekvésre van szükség, mert a modern élet rettenetes gyorsasággal alakítja át a falu arculatát, és törli el a föld színérôl a régi népi lakóházakat és gazdasági épületeket. Abban az idôszakban „…a kézirat gyanánt megjelentetett Mûemlékjegyzékben a 2300 építmény között mindössze 26 népi és ipari épület szerepelt. 1960-ban a 10 785 védett építmény között már közel 1000 népi épület volt található,... 1966-ra a védett népi épületek száma 1510-re emelkedett.” Ez a nagyléptékû feltáró munka 1971-ben befejezôdött, „az akkori értékelés szerint a Hollókôn és Tihanyban megkezdett rekonstrukciós munkák mellett még további 9 településnél volt lehetséges falusi mûemléki együttest védeni.” (Mendele 1979:43) A mûemléki beavatkozások lényege a népi építészeti együttesekkel kapcsolatban két elvi módon összegezhetô. „Az egyik során az emléket kiszakítva környezetébôl – mintegy múzeumi tárgyként kezelve – védett múzeumi együttesekben, „skanzenekben” helyezik el. Erre példa a szentendrei, szombathelyi, zalaegerszegi, nyíregyházi skanzenek, Szabadtéri Néprajzi Múzeumok felépítése. A másik út, melyet a mûemlékvédeFALU VÁROS RÉGIÓ 2000/10

Hollókô és Nógrád megye korcsoportjai, 1990 Forrás: KSH Népszámlálás, 1990

lem mûvel – és mindenképpen hasznosságát nem tagadva a skanzen elé helyez – a helyszíni védelem.” (Komjáthy 1979:73). Erre jó példaként említi többek között Tihanyt, Szigligetet, Fertôrákost, Szalafôt, Villánykövesd és Palkonya pincéit, Csongrádot, Tarpát és természetesen idetartozik Hollókô is. A helyszíni védelem a magyar népi épületek esetében azért került elôtérbe, mert e házak többsége vályogból épült, és ezek szétszedése, új helyen történô felállítása igen komoly nehézség elé állította volna a szakembereket. Külföldön ugyanakkor, ahol a vidéki házak többsége fából épült, viszonylag egyszerû volt szétszedésükrôl, majd egy új helyen, skanzenben történô fölállításukról gondoskodni. (Román A., Dümmerling Ö.) Az értékvédô tevékenységgel kapcsolatban a mûemlékes szakértôk három fontos akadályozó tényezôt említenek. A elsô a megmentésre váró épületek szociális szempontból kifogásolható, egészségtelen, rossz állapota, melybôl e házak tulajdonosai „…menekülni, szabadulni kivánnak…”, a második elszórt elhelyezkedésük az egyes településeken, melyhez nehéz új funciót biztosítani és megóvni. (Dümmerling 1967 :31p). A harmadik akadály pedig a tulajdonosok személyi és értékfelfogása. „ A népi mûemlék sorsa ma még – függetlenül a törvényes rendelkezésektôl – gyakorlatilag a tulajdonos személyétôl függ. Legtöbbjük a szegénység jeleként értékeli régi házát, és környezetük megbélyegzettjeként viseli sorsát. Házait így akkor is lebontják, ha ezt sem funkcionális, sem a mûszaki haladás nem indokolja. Ennek a szemléletnek a megváltozásáig – jó esetben is egy-két évtizedig – fokozottabb aktivitással kell népi mûemlékeink megmentését biztosítanunk.” (Mendele 1979: 44). Ezért e házak megmentéséhez alapfeltételnek tartották, „ hogy olyan nem állandó tartózkodásra szolgáló célt biztosítsunk számukra, ami mellett az épület külsô megjelenése és alaprajzi beosztásának lényege ne változzék meg.” (Dümmerling 1967: 31). E gondolatok jelzik a mûemlékvédôk felfogását és dilemmáját, továbbá azt a szûk játékteret, melyben cselekedni lehetett. Az államszocialista rendszer logikája nem tette lehetôvé, hogy a nem állami tulajdonú vagyontárgyakhoz, lett légyen bármilyen értékes, az állam komolyabb támogatást adjon. Tehát a megôrzés érdekében az államnak kellett tulajdonosnak lennie, amivel az értéket létrehozó családokat „felmentették” az érték további fenntartása, védelme feladata alól. 15

Az akkori mûemlékvédô felfogás – a védendô érték tulajdonosát is számításba véve – leegyszerûsítve, nem a „velük együtt” hanem az „inkább nélkülük” felfogás jegyében mûködött. A hatóság szempontjai közé a család, a tulajdonos szempontjai és szerepe nem fértek be. A hollókôi mûemlékvédelmi tervek és beavatkozások néhány szakasza Hollókôn a mûemléki értékmentés az utolsó pillanatban indult. A hollókôi ófalut mûemléki szempontból még megmenthetô állapotban találták a hatvanas évek elején az akkori szakemberek. (1953-ban Varga László felmérése még fehérre meszelt, rendben tartott házakat mutat, a templom keresztje mozdult el a fényképek szerint, és a zsindely elég rossz állapotban volt.) Mire a mûemlékesek elkezdték az értékmentést, a hollókôi örökség alapja, a kisparaszti gazdálkodás már eltûnt. Épp hogy lecsengett a második szövetkezetszervezési kampány, a férfiak többsége már az iparban dolgozott. Lehetett akkor kisparaszti életformát is menteni? A mûemlékesek akkor a régi házak megmentésével talán szembeszálltak a döntéshozókkal is. Nyilván, az akkori teljes fronton indított

szocialista modernizáció ellen nem sokat lehetett tenni. Aligha lehetett volna kisparaszti életformát megtartani, ami ideológiailag elfogadhatatlan volt. Hollókô népi építészetének jelentôségére 1954-ben, Nógrád megye mûemléki topográfiai feltárása és közzététele után figyeltek fel a szakemberek. Konkrét mûemléki védelem pedig a hatvanas évektôl indul Hollókôn, melyet európai jelentôségû emlékegyüttesnek tartottak a szakértôk. A visszaemlé16

kezések és a korabeli irodalom szerint az OMF vezetôi és a megyei tanács megállapodtak 17–20 ház állami tulajdonba vételérôl és közcélú hasznosításáról (múzeum, turistaszállók, háziipari mûhelyek) egy „gentleman agreement” formájában, melyet mindkét fél végig betartott. A helyi lakosokkal csak közölték az elképzeléseket, a tanács csak tájékoztatást adott a lakosságnak, de véleményüket nem kérték. Hollókôn tehát a 60-as években beindul egy akkor még nem belátható értékmentô és átalakulási folyamat, mely a Mendele által készített 60-as évek eleji tervekben, majd az 1968ban készített mûemléki rendezési tervben fogalmazódott meg és a hosszú távú mûemléki beavatkozások alapjául szolgált. A 70-es végek végére már jól körvonalazódnak az 1968-as tervet követô mûemléki beavatkozás eredményei Hollókôn. Mendele 1979-ben összefoglalóan is bemutatja Hollókôt, leírja a mûemléki jelentôségû terület fekvését és felsorolja az addigi bevatkozásokat. A védelem akkor 54 lakóépületre terjedt ki, melybôl 15-öt már helyreállítottak. Az új funkciókat érdemes felsorolni: 5 házból turistaház lett, egybôl-egybôl községi tanács, posta, múzeum, óvoda, orvosi rendelô, háromból szolgáltatóház, kettôbôl vendéglô. Négy épületre elkészültek a kiviteli tervek, és megindultak a helyreállítási munkák, ezek szintén középület funkciót kaptak, öregek napközi otthona, szolgálati lakás, kismesterségek háza, és idegenforgalmi kirendeltség. További öt épülettel kapcsolatban tervezték a köztulajdonba vételt és helyreállítást. (Lehetséges funkcióként pedig továbbképzô központot, turistaházat, háziipari szövetkezet mûhelyeit és árusítóhelyeit és klubházat jelöltek meg.) (Mendele 1979 :47) „A többi épület – az alaprajz korszerûsítésével – lakásnak tartandó fenn, illetve házvásárlási igénnyel jelentkezô betelepülôk és mûvészek pihenô- és alkotóházai lehetnének. Utóbbiak – örömünkre – egyre fokozódó igényét a templom mögötti szigeti részen, valmint a Petôfi utca és a Hollókô patak közötti házsorral javasoljuk elsôsorban kielégíteni.” (Mendele 1979 : 47) 1979-re kiteljesedett az a koncepció, amely behatárolta Hollókô, mint mûemléki együttes szerkezetét, és a tényleges beavatkozások is elôrehaladott állapotban voltak. Az állami kezelésbe vett mûemléki házak jelentôs részébe – a helyi tanács igénye alapján is – turisztikai, közintézményi funkciókat telepítettek, a fennmaradó házakra pedig elsôsorban külsô betelepülôk, mûvészek közremûködésére számítottak. Nekik egyébként jogszabályilag is elsôbbséget biztosítottak A Mendele terv kritikája – talán az eltelt két évtized tapasztalataira alapozva – részleteiben is olvasható egy Komjáthy cikkben, melynek elsôsorban a turizmus szempontjából fontos elemeit emeljük ki. Bár a 60-as években még nem fogalmazódott meg turizmuskoncepció, a mûemléki beavatkozás számolt a turizmussal, hisz a házaknak ennek megfelelô új – bemutató, vendégfogadó, szolgáltató – funkciókat jelöltek meg. Szakmai dilemmára és a turizmussal kapcsolatos számításokra utal az alábbi mondat is a hatvanas évekbôl. „A hagyományok szerint földút lenne indokolt, viszont az idegenforgalom feltétlenül a por-, és sártalanított út megvalósítását kívánja.” Dümmerling (1967:32). A helyreállítás során elôjönnek a 68-as terv hiányosságai, amelyeket Komjáthy röviden az alábbiakban foglalt össze, és 2000/10 FALU VÁROS RÉGIÓ

melyek egy részét késôbb „az idô részben feloldotta” (1979:75): „...hiányzott a mûemléki építészeti feldolgozás mellett az infrastrukturális, információs rend lehetséges útjainak meghatározása; nem készült út, csatornázási, elektromos ellátási terv; nem határoztuk meg a lehetséges jelek, táblák feliratok formáit; nem adtunk az új beépítésekre javaslatot.” A fenti összegzéssel és kritikával egy idôben, a 70-es évtized végén formálódik a második terv, „mely magában sûríti az eddigi összes feltárás jellegû munkát, és meghatározza a tág környezettel együtt (vár, védett természeti terület és gazdálkodási forma) az elkövetkezô idôszakra vonatkozó feladatokat.” Ekkorra a mûemlékvédelmi koncepció már kibôvült a táj és a természet védelmével. „… az egyik legfontosabb feladatunknak az épületek védelmén túl a táj és a gazdálkodási forma – mely egyben tájformáló erô is – védelmét, fenntartását tartjuk.” Komjáthy (1979 :75). E feladat megoldását akkor „ egy tájgondozó gazdaság, illetve szövetkezet alakításával, valamint a helyi tsz ilyen jellegû munkavállalásával, akár egyedi megbizásos forma létrehozásával mintegy, az évenkénti támogatási rendszert alapul véve” képzelték el. Komjáthy (1979:76). Összességében az 1981-es mûemléki rendezési terv több szempontból túllépett a korábbi elképzeléseken. Ebben már egyértelmûen kijelölték, hogy a település jövôje a turizmusban keresendô, Hollókôt üdülô-és lakóövezetté nyilvánították. Másrészt a védelmi koncepció és felfogás kitágult, „nemcsak az épületek védelmével foglalkozik, hanem a tágabb környezettel: a Várral, a Várheggyel, továbbá az Öreg szôlôk-Puszta szôlôk területével is.... A tervet az OKHT-val együttmûködve készítettük el, mivel a hollókôi ófalu az 1977-ben megalakult Hollókôi Tájvédelmi Körzet területére esik.” Komjáthy (1984: 65) 1981-ben már az is egyértelmû lehetett a tervezôk számára, hogy a településen demográfiai szempontból talán visszafordíthatatlan, vagy ahhoz közeli folyamatok figyelhetôk meg. Az alább idézett megállapításokból legalábbis erre lehet következtetni: „portánként végeztünk vizsgálatot és ennek következménye több szempontból vált felhasználhatóvá. Ma már egyértelmû, hogy az Ófalut, a védett együttest – igyekezetünk és célkitûzéseink ellenére – egyre öregebbek lakják, az Ófalu elnéptelenedik. Ugyanakkor az újfalut állandó lakosszám lakja. Lakásonként 1,87 fô él az ófaluban, a 99 lakos korfája pedig 50–60 év, 70–75 év körül csúcsosodik ki. A védett területen 57 lakóház van, míg az önállóan számozott porták száma, a foghíjakkal együtt.” 98. Komjáthy (1984: 66). A középületek számának ily mértékû növekedése már a tervezôknek sem nyerhette meg a tetszését. Helyette a „mûemléki házakból családi üdülôt” elképzelést javasolták, melyet az épületek használata szempontjából kevésbé terhelô megoldásnak tart, és az állami költségeket is csökkenti. Komjáthy (1984:66) . A tervezôk részletes célokat is kitûznek az elkövetkezô idôszakra: „Szeretnénk szorgalmazni, hogy a megmaradó lakóházak korszerûsödjenek, szeretnénk, ha a lakosszám is növekedne 2,5 fô/lakásra. Így az öregfaluban kb. 100 ember élne. FALU VÁROS RÉGIÓ 2000/10

Feladatunk a turistaszálló férôhelyei számának növelése. Jelenleg 48 férôhely van, ezt szeretnénk kb. 100-ra emelni. A kemping kapacitását – ezzel is szorgalmazva a falu látogatottságát – 200 fôben határoztuk meg. Lehetôség van arra is, hogy egy-egy turistaszálló udvarán is sátorozzanak. Ezzel összesen 350 turista egyidejû elhelyezését lehet biztosítani. A középületek számának növelésével egyben a munkahelyszámot is növeljük, így a falu megtartóképessége nô. A falut a Hollókôi Tájvédelmi Körzet részeként kezeltük. Már az elsô terv készítése során szorgalmaztuk a környezet védettségét is, pl. a szalagtelkes gazdálkodás fenntartását.”Komjáthy (1984: 66). A tervezési és helyreállítási munkákkal párhuzamosan az OMF és Nógrád megye vezetôi egy társadalmi szervezetet – Hollókô Fejlesztésével Foglalkozó Bizottság – is életre hívtak a 70-es évek elején azzal a céllal, hogy a bizottság új lendületet adjon a lelassult mûemléki tevékenységnek és segítse a mûemlékvédelmi munkát. Az életre hívás 10 éves évfordulójára készített jelentés a további rehabilitációval kapcsolatban a mûemléki jelentôségû területnek három funkciót fogalmaz meg: A község alapfokú intézményhálózatának befogadása. A község iránt támasztott idegenforgalmi igény (szállás, étkezés, vásárlás stb) kielégítése. A lakásfunkció fenntartása a közösségi célokra felhasználásra nem kerülô épületekben. A lakásfunkció fenntartására szolgált a jelentés szerint 39 személyi tulajdonban levô épület, melyek helyreállításához 2 idôtávot jelöltek meg. A bizottság is megerôsítette a tervezôk elképzelését, mely szerint „nagyon kívánatos, hogy Hollókôn mûvészek, írók, építészek és általában népi mûemlékeket kedvelôk üdülési céllal épületeket vásároljanak, és tartsanak fenn, ezeket a törekvéseket támogatni kell.”

A tervezôk a nyolcvanas évek elején még egy évtizedet prognosztizáltak a munkák befejezéséig. „...kb. 10 év alatt befejezzük mûemlék-helyreállító tevékenységünket Hollókôn. A tervezett programmal, az új, mûemléket védô funkciókkal olyan együttest mentünk meg és adunk át környezetünknek, amely képes – mint egy történelemkönyv, történelmi regény – tanítani, eredeti tudást tud környezetének, az odalátogatóknak adni.” Komjáthy (1984:67) 17

Hollókô jövôjét a tervezôk a 70-es évek végén már egyértelmûen a turizmusban, az üdülôjelleg kiépülésében látják. A tervezôk ugyanakkor a turizmussal kapcsolatban arra a kényelmes álláspontra helyezkednek, hogy azt oldja meg a megye és a falu. Az a kapacitás viszont, amit kiépíteni szándékoztak, alapvetôen meghatározta a késôbb megvalósuló turisztikai kínálatot és formákat, és láthatóan meghaladta egy demográfiailag törékeny falu teherbíró képességét. Arról nincs említés, hogy a helyi lakosságnak milyen szerepet szánnak ebben a folyamatban, amellett, hogy külsôk, írók, mûvészek betelepülését erôsen szorgalmazták. Hollókô és a Világörökség 1985-ben Magyarország is csatlakozott az UNESCO Világörökség Egyezményhez, létrejött az Egyezmény Magyar Nemzeti Bizottsága a különbözô tárcák és országos szervek képviselôibôl. A bizottság 14 helyszín javaslatba hozását mérlegelte a világörökség kulturális listára kerülésre, de csak 5 javaslatot terjesztett elô. Ebbôl kettôt fogadtak el, Budapestet, a Duna két partjának panorámájával és a budai várnegyeddel, továbbá a hollókôi népi építészeti együttest. (lásd Kovácsi 1988 83p.)

Hollókôt a Világörökség listára kerülés világhírnévhez juttatta. Ez azonban nem jelenti azt, hogy Hollókô problémái egycsapásra megoldást nyertek volna. A világörökségi listára kerülés évében fogalmazza meg az egyik helyi asszony máig érvényesen Hollókô dilemmáját. „…ha mi idôsek kihalunk, jönnek a pestiek ide lakni; de aztán rájuk is kiváncsi lesz a világ?” A falu alapvetô problémájára, az ófalu elnéptelenedésére azóta sem körvonalazódik megoldás. 18

Olyan javaslat, amely elsôsorban a helybelieknek kínálna lehetôséget megélhetésre, hogy a fiatalok ne menjenek el, hanem helyben találják meg boldogulásukat, nem született. Ez a probléma azért is hatványozott, mert idejön az „egész világ”. Sôt, mindarra, ami az övék, ami körülöttük van, annak megóvására, a magyar állam is garanciát vállalt. A faluban az élénkülô turizmus egyre nagyobb teherként jelent meg, elsôsorban az infrastruktúra terén. Szaporodtak a „hollókôi hiányok”, ahogyan azt a Nógrád címû napilap hasonló címû cikkében 1988. február 17-én is olvashattuk: gyakori volt a faluban a vízhiány, hiányzott a külsô megjelenésében a környezetéhez illeszkedô nyilvános illemhely kiépítése, megoldatlan volt a vár rendbetétele, nem voltak idegenforgalmi tájékoztató táblák sem a falu felé vezetô utak mentén, sem magában a faluban, hiányoztak a térképek és hiányzott az idegen nyelvi fogadókészség is. A szabadság édes – keserû gyümölcse? Hollókô röviddel a rendszerváltás elôtt „kiszabadult” társközségi helyzetébôl. Az önkormányzatisággal a falu megszabadult a felsô gyámkodástól, problémáival viszont méginkább „magára maradt”. A rendszerváltással az állami tulajdon szentsége és elsôbbsége megszûnt, és a korábban erre épülô koncepciónak máig ható következményei vannak. Elsôsorban az állami tulajdon, az állam fenntartó szerepe került kritikus helyzetbe, a források elapadása miatt az épületek rendbentartása, fenntartása egyre több gondot jelentett. A 90-es évek elején az új önkormányzat tevékenységében Hollókôn két stratégiát lehet felismerni. Egyrészt a hollókôiek újból tulajdonosok szerettek volna lenni saját falujukban, tehát a falunak követelték a tulajdonosi jogokat az államtól és a megyétôl, másrészt a Világörökség cím okán az elmaradt fejlesztésekhez a normatív támogatáson felül további anyagi támogatást kértek. Az elsô cél, a tulajdonba kerülés 1996-ra került egyfajta nyugvópontra, az ingatlanok fele a hollókôieké lett, a másik felét a megyei önkormányzat kapta az állami tulajdon szétosztásánál. A hollókôi önkormányzat 1996-ban létrehozta a Hollókôért Közalapítványt, mely a két tulajdonos megbízása alapján közösen mûködteti a megyei és települési tulajdonban levô ingatlanvagyont. Az alapítvány elnöke Hollókô polgármestere lett. Az ingatlanokért folytatott hosszú alkudozás nem tett jót az egyes épületek állagának, többet az összeomlás fenyegetett a 90-es évek derekán. Az OMF meg is bírságolta a megyei közgyûlés elnökét a megye tulajdonában levô házak karbantatásának elhanyagolása miatt, mely a megyei forráshiány következménye volt. A második stratégiai cél elérése érdekében a polgármester a 90-es évek során törekedett arra, hogy Hollókô olyan központi forrásokban részesüljön, amelyek lehetôvé teszik számára a Világörökség címnek történô megfelelést, az infrastruktúrafejlesztés befejezését és a megfelelô turisztikai fejlesztéseket. Mivel az állam külön forrásokat nem biztosított rendszeresen a világörökség céljaira, a hollókôiek igyekeztek minden alkalmat megragadni fejlesztési források megszerzésére. Többek között az Expo szolgáltatta volna az egyik lehetôséget további fejlesztési pénzek megszerzésére. 2000/10 FALU VÁROS RÉGIÓ

A helyi kezdeményezéseket jól mutatja az a levelezés, amelyet a polgármester folytatott 1993 ôszén több minisztériummal. A különbözô minisztereknek írt levélben a hatóságok segítségét kérte a felmerülô gondok megoldása érdekében. Kérése arra irányult, hogy Hollókô eleget tudjon tenni a Világörökség címnek. Azzal érvelt, hogy települése „nem a szokványos 500 fôs kistelepülés életét éli, mind látogatottságában, mind pedig a vele szemben támasztott elvárások terén. A község az itt élô 500 fô normatív támogatásából próbál megfelelni a világvédettség követelményeinek, de teljes eredmény önerôbôl nem képzelhetô el.” A támogatás iránti igényt a megnövekedett turistaszámmal és érdeklôdéssel indokolta: „Egyrészrôl örömmel tapasztaljuk, hogy Hollókô, mint a világ kulturális örökségének egyetlen faluja szinte már minden hazánkba látogató külföldi utikönyvében megtalálható. Évente mintegy 100–120 ezer turista nézi meg ezt a gyöngyszemet. Másrészrôl szomorúan, de tudomásul kell vennünk, hogy eddigi erôfeszítéseink, melyet Hollókô fejlesztésén keresztül az egész ország imázsának az érdekében tettünk – ha nem kapunk anyagi támogatást – feleslegessé válhatnak....Tervezett elképzeléseink részint a világörökségi cím elnyeréséhez eltervezett, de elmaradt beruházásokat (szennyvíz, belsô utak) akarjuk pótolni, részint pedig a megnövekekdett idegenforgalomhoz szükséges fejlesztéseket (kerékpárút, telefonhálózat fejlesztés) kívánjuk megvalósítani.” A válaszok a minisztériumok részérôl egyrészt nagyon udvarias és jogszerû formában gyakorlatilag elutasítóak, másrészt továbbhárítják, más tárcákhoz (egymáshoz) irányítják a problémát. Az indoklások bürokratikusak, néha semmitmondó evidenciák vagy kioktató jellegûek.

(parkôrök, múzeumfelügyelôk, turistaházak gondozása stb). Néhányan könyvjelzôkkel, más kézmûves, háziipari termékek értékesítésével szereznek még az esetek többségében kevés, nem legálisnak tekinthetô jövedelmet, mely messze van attól, hogy egy családnak megélhetést nyújtson. A többi ottlakó számára a világörökség és az azzal járó turistaáradat anyagi hasznot nem hoz, sokkal inkább személyi, környezeti terheket (szemét, virágok, fák leveleinek letépkedése, zaj, hangoskodás). Az elmúlt idôszakban Hollókôn olyan kirándulóturizmus alakult ki, amelybôl úgy tûnik, nem könnyû a továbblépés. A hollókôi vállakozók egy része legalábbis így vélekedik. A turizmus idényjellegû, húsvéttól nagyjából október közepéig tart. A szezon is hullámzó, május-júniusban és szeptember-októberben fôleg diákcsoportok, nyugdíjasok, míg július-augusztusban a jobban fizetô turisták, külföldiek, látogatják fôként a falut. A helyi vállalkozások közös vonása, hogy félnapos kiránduló-

Turizmus és vállalkozások Hollókôn A hollókôi népi mûemlékegyüttes jól példázza a kulturális turizmusnak azt a problémáját, hogy a turizmus kínálat vonzerô elemei többnyire a közszférához, az államhoz, önkormányzatokhoz tartoznak és többnyire alulfinanszírozottak, gondot jelent a fenntartásuk. A kínálat szolgáltatási elemeit pedig többnyire a magánszféra, azaz vállalkozások mûködtetik. A vonzerôk egységes, szabályozott, rendezett kihasználására nincs közös koncepció, a szolgáltatások között pedig a piaci kereslet, a szabályozatlanság és a személyi konfliktusok miatt különös helyzet állhat elô, mely nem teszi lehetôvé az adottságok megfelelô kihasználását. Az avatatlan külsô szemlélô azt feltételezné, hogy Hollókôn mindenki turizmusból él. A valóságban ez koránt sincs így. Hollókôn a turizmus 8–10 vállalkozót tart el egészben vagy részben és mintegy 30–40 fônek nyújt alkalmi, szezonális munkát, amelyek alapvetôen alacsony jövedelmet biztosítanak FALU VÁROS RÉGIÓ 2000/10

turizmus igényeire rendezkedett be. Az egyik vállalkozó szerint az élet délelôtt 11-tôl délután 4-ig tart, utána be lehet csukni a boltot, elfogynak a látogatók. Hollókô és a térség nem nyújt olyan programot, mely a vendéget itteni, vagy környékbéli szállásfoglalásra ösztönözné. A szálláskínálat egyenetlen, jelenleg is komoly problémát jelentene egy busznyi vendégsereg elhelyezése azonos komfortfokozaton. A szállások az alacsony árfekvésû turistaszállás szintjén vannak jelen a faluban. 19

Hollókôn a turizmus megjelenésében rejlô üzleti lehetôségeket nem a helyben születettek aknázták ki. A turizmus területén vállalkozók (nem soroljuk most ide a boltosokat, akik a falu napi ellátását végzik, teherszállító fuvarosokat stb) egy kivételével nem Hollókôn születtek, hanem a turizmus komolyabb beindulásával kerültek Hollókôre (Rimóc, Ecser, Pásztó, Nagylóc, Alsótold, Budapest, Debrecen). Közülük néhányan letepedtek, vagy itt alapítottak családot, egy részük viszont csak boltot üzemeltet, kétlakinak tekinthetô. A hollókôi turizmusban számításba vett vállalkozók többsége a turizmus és vendéglátás területére más szakmai területrôl került át, eredeti szakmai végzettségük elég nagy szóródást mutat, ketten népmûvelô háttérrel rendelkeznek, a többiek más területrôl (vízvezetékszerelô, könyvelô, vasas vállalkozó, telefonmûszerész) váltottak. Valamennyien a lehetôséget látták meg és kezdtek el vállalkozni Hollókôn. A gyakorlatból tanulták meg, a turizmus, vendéglátás, ajándékeladás csínját-bínját és az ottani piac igényeit. A vállalkozások a turizmus tipikus szolgáltató szektorában jöttek létre, a vendéglátásban, folklórprogramokkal fûszerezve, ajándékértékesítésben stb. Az értékesített termékek közül kevés a hollókôi eredetû, hollókôi védjegye egyiknek sincs. Az éttermekben a tájjellegû ételek mellett a szokásos és hagyományos éttermi fogások is megtalálhatók. Az egyes vállalkozói ötletek hasonlítanak egymásra, ki-ki számon tartja, mit vett át tôle a másik. Hogy esetleg együtt találják ki jobban Hollókôt, az fel sem merül. Az egymás közötti konfliktusok néhányuk között oly mélynek tûnnek, hogy erre esélyt sem látnak a jövôben. Az elmúlt 10 év inkább a vállalkozók egymás közötti versenyérôl, mint az együttmûködésrôl szólt.

Dilemmák, kérdések örökségrôl, rekonstrukcióról, helyi részvételrôl, jövôrôl … Hollókô története iskolapéldája a kívülrôl, fentrôl irányított fejlesztésnek, a helyi érdekek és helyben történt változások – tartalmi és érdemi közelítésû – figyelmen kívül hagyásának. Hollókô annyiban különbözik sok más népességét vesztô magyar kistelepüléstôl, hogy közel negyven éven keresztül mûemléki bea20

vatkozás célterülete volt. Miközben a falu a magyar közigazgatási rendszerben társközséggé fokozódott le a 70-es években, a mûemléki beavatkozás révén egy külsô védôernyô feszült fölé. Hollókôt nem a helyiek „találták ki”, értékeit külsô szakemberek ismerték fel, és külsô hatóságok biztosították az értékôrzés módját és eszközeit. A megmentett értékhez párosuló elismerésért és címért sem a helyiek küzdöttek meg. A magyar hatóságok „szerezték meg” a címet e kistelepülésnek és az országnak. Hollókô lakossága nem kérte, hanem megkapta a Világörökség címet. A javaslat elôtt nem kérték ki véleményüket errôl, a döntés után pedig nem készítették fel ôket, hogy e cím milyen felelôsséggel és lehetôséggel jár számukra, hogy mit jelenthet majd hétköznpai életükben, hogyan változtathatja meg az életüket hosszú távon. A hollókôi mûemléki rekonstrukció közmûvekrôl, házak részleteirôl, technikai építészeti megoldásokról, a természet védelmérôl szól, csak a hollókôi örökség hordozóiról, magukról a hollókôi emberekrôl nem. A mûemléki koncepció nem épített a helyi lakosság részvételére, figyelembe sem vette a jelen generációk életét, értékeiket, problémáikat. Pedig a védendônek ajánlott népi mûemlékegyüttesnek ôk a valódi tulajdonosai, nagy- és dédszüleik kulturális teljesítményének ôk az örökösei és folytatói. Minden döntés, ami Hollókô körül született, a hollókôiek részvétele nélkül zajlott. A mûemlékesek anyagaiból a jövô hiányzott, annak a felvázolása, hogy mi lesz a következô nemzedékekkel, mibôl fognak megélni, ki fog örökölni, mire készüljenek a helyi fiatalok, az újonnan jövôk. Hollókô esetében a kulturális és természeti örökség értelmezése meglátásunk szerint egy korábbi szûkre szabott felfogásban történt, melyben a „Hivatal”, a „Mûemlékvédelem” játszotta a fôszerepet. A mûemlékvédelem és az UNESCO a régi falu helyreállításával fontos értéket, vagy annak egy részét mentette meg. Ezzel új anyagi értéket és külsôdleges társadalmi tôkét hozott létre Hollókônek a világörökség címmel. E külsôdleges társadalmi tôke kötôdik a faluhoz, és sok kulturális érdeklôdésû embert vonz szerte a világból, kihasználására azonban helyiek nem tudtak saját belsô társadalmi tôkét generálni. Hollókôrôl az új évezredben – nem csak Hollókôn – sok mindent újra kell gondolni. Az alábbi kérdésekkel ezt az újragondolást szeretnénk elindítani. Mit is jelent tulajdonképpen az élô falu koncepció? Próbálták- e ezt valaha tisztázni, lényegi, tartalmi jegyeit meghatározni? Ez annyit jelent, hogy emberek élnek benne? Vagy hogy sok egyéb mellett még állatokat is tartanak? Kik ezek az emberek? A védett építészeti örökséget létrehozók leszármazottai? Vagy lehetnek mások is? Mûvészek, kézmûvesek, vállalkozók, vagy akinek pénze van? Hogyan lehet újra élôvé varázsolni az ófalut? Hogyan kell ôrizni, védeni a világörökséget? Hogyan kell érdekeltté tenni a helybélieket a világörökség védelmében? Kinek kell fenntartani a világörökséget? Az államnak? A helybeli lakosságnak? A védett házak tulajdonosainak? Az ön2000/10 FALU VÁROS RÉGIÓ

kormányzatnak? A vállalkozóknak? Vagy mindenkinek? Ha igen, akkor milyen arányban és részesedésben? Az építészeti örökség megtartásában és az új igények kielégítésében a helyieknek milyen alkulehetôségeik vannak? Ha a világörökséget a helyiektôl kell „megvédeni”, az hogyan történjen? Szolgálhat-e mindenféle díszletként a világörökség? (Film, szappanopera, tv show stb.) Ha a világörökség létrehozása során az állam, a megrendelô, a kivitelezô hibákat követett el (lásd a borzasztó utat Hollôkôn), kinek kell azt helyrehozni? Az épületek helyreállításán túl, hogyan mutatható be a századelô, illetve a két világháború közötti életforma és paraszti gazdálkodás? Mit lehet tenni, ha a helyi közösségnek nem tud megélhetést biztosítani a világörökség? Kit kell hogy szolgáljon az építészeti örökség? A tulajdonosokat és leszármazottaikat? Mindenkit? Esetleg mindenkit, kivéve a helyben élôket?

területek, melyek a tudomány, a megôrzés vagy a természeti szépség szempontjából kiemelkedô, egyetemes értékûek. Az egyezmény 5.cikke pedig megfogalmazza,hogy az egyezményt aláíró államoknak a természeti és kulturális értékek megóvása érdekében mire kell törekedniük: a) Olyan általános politikát alakítsanak ki, mely a közösség életében a természeti és kulturális örökséget jelentôségének megfelelôen kezeli, és ezen örökség védelmét beépíti az átfogó tervezési programokba. b) Saját területükön – ott, ahol ilyenek még nincsenek – létrehozzanak egy vagy több, a természeti és kulturális örökség védelmére, megóvására és bemutatásra szolgáló szervezetet olyan személyi állománnyal, amely rendelkezik a rá háruló feladatok ellátását biztosító eszközökkel. c) Tudományos és mûszaki tanulmányokat és kutatásokat fejlesszenek ki, valamint dolgozzanak ki olyan operatív módszereket, melyek alkalmassá teszik az államot a kulturális és természeti örökséget fenyegetô veszélyek elhárítására.

Melléklet: Az UNESCO Világörökség Egyezmény „kulturális örökség”-nek tekinti a következôket: Emlékmûvek: építészeti alkotások, nagyméretû szobrászati és festészeti alkotások, régészeti jellegû elemek vagy szerkezetek, feliratok, barlangok és ezek alkotórészeinek olyan csoportjai, melyek történelmi, mûvészeti vagy tudományos szempontból kiemelkedô, egyetemes értékûek. Épületegyüttesek: egyedülálló vagy összefüggô építménycsoportok, melyek építészeti stílusuknál, egységes jellegüknél fogva, vagy a környezetbe való beilleszkedésük folytán történelmi, mûvészeti vagy tudományos szempontból kiemelkedô egyetemes értékûek. Helyszínek: emberi alkotások, vagy ember és természet együttes alkotásai, valamint régészeti lelôhelyeket is magukban foglaló olyan területek, amelyek történelmi, esztétikai, etnológiai vagy antropológiai szempontból kiemelkedô, egyetemes értékûek. „Természeti örökség”-nek tekintendôk a következôk: Fizikai és biológiai alakulatok, vagy ezen alakulatok csoportjaiból álló olyan természeti alkotások, melyek esztétikai vagy tudományos szempontból kiemelkedô, egyetemes értékûek. Geológiai és fiziográfikai alakulatok, valamint veszélyeztetett állat- és növényfajok lakó-, illetve termôhelyéül szolgáló pontosan körülhatárolt területek, melyek a tudomány vagy megóvás szempontjából kiemelkedô egyetemes értékûek. Természeti tájak vagy pontosan körülhatárolt természeti FALU VÁROS RÉGIÓ 2000/10

d) Megtegyék a megfelelô jogi, tudományos, mûszaki, igazgatási és pénzügyi intézkedéseket, amelyek ezen örökség kijelöléséhez, védelméhez, megóvásához, rendbehozatalához és helyreállításához szükségesek. e) Elôsegítsék a természeti és kulturális örökség védelmi, megôrzési és bemutatási területén mûködô nemzeti vagy regionális képzési központok alapítását és fejlesztését, és ösztönzik a kutatásokat ezen a területen. 21

GAZDAG IBOLYA osztályvezetô, Közlekedési és Vízügyi Minisztérium

A HAZAI SZENNYVÍZELVEZETÉS ÉS -TISZTÍTÁS HELYZETE AZ EU ELVÁRÁSOK TÜKRÉBEN Az EU csatlakozás feltétele, hogy a Közösség jogszabályainak és elôírásainak összességét – az ún. ACQUIS COMMUNAUTAIRE-t Magyarország beépítse jogrendjébe, és a csatlakozás idôpontjában azok alkalmazása már biztosított legyen. A Környezetvédelmi fejezet egyik legsúlyosabb, legtôkeigényesebb feladata a települési szennyvizekre vonatkozó 91/271 EGK irányelvben foglaltak teljesítése. A cikk az ezzel kapcsolatos eddig történt intézkedések, a további teendôk rövid bemutatását tartalmazza. Ismerteti az irányelv elôírásait, a jogharmonizáció helyzetét és feladatait. Elemzi a mûszaki és gazdasági feltételeket és kitér a finanszírozás lehetôségeire.

Bevezetés Az EU csatlakozás feltétele, hogy a Közösség jogszabályainak és elôírásainak összességét – az ún. ACQUIS COMMUNAUTAIRE-t Magyarország beépítse jogrendjébe és a csatlakozás idôpontjában azok alkalmazása már biztosított legyen. A Környezetvédelmi fejezet egyik legsúlyosabb, legtôkeigényesebb feladata a települési szennyvizekre vonatkozó 91/271 EGK irányelvben foglaltak teljesítése. Az alábbi cikk az ezzel kapcsolatos eddig történt intézkedések, a további teendôk rövid bemutatására vállalkozik. A 91/271/EGK irányelv végrehajtásának megalapozására már 1996-ban elfogadta a kormány [2207/1996. (VII. 24.) Korm. határozat] Magyarország települési szennyvízelvezetési és szennyvíztisztítási programjának irányelveit, melyek a jelenleg érvényes hazai jogszabályi keretek között lehetséges mértékig maximálisan figyelembe veszik a EGK irányelv követelményeit. Az országos program területi megalapozása érdekében 1998-ban elkészültek a megyei szennyvízelvezetési és -tisztítási koncepciók, melyek a helyi sajátosságok figyelembevételével pontosították a célmeghatározást. Az irányelv elôírásainak összefoglalása, jogharmonizáció helyzete • Az irányelv kötelezô feladatként írja elô a tagállamok részére a települések szennyvízelvezetésének és tisztításának

megoldását és meghatározza az alkalmazandó fogalmakat az egységes végrehajtás érdekében. A követelményeket az agglomerációk (ahol a koncentrált népesség és a gazdasági tevékenység indokolja a közös elvezetô rendszert) szennyezô anyag kibocsátásának függvényében adja meg, amelyet lakos-egyenértékben (lae)1 fejez ki. Ennek figyelembevételével minimális követelményként az alábbiakat írja elô: • csatornázásra vonatkozóan – legkésôbb 2000. december 31-ig minden 15 ezer lae-nél nagyobb agglomerációt el kell látni szennyvízelvezetô hálózattal, – legkésôbb 2005. december 31-ig minden 2 ezer és 15 ezer lae közötti agglomerációban meg kell oldani a szennyvízelvezetést, – legkésôbb 1998. december 31-ig az érzékeny területeken fekvô 10 ezer lae feletti agglomerációkban biztosítani kell a szennyvízelvezetô hálózat kiépítését; • szennyvíztisztításra vonatkozóan biztosítani kell, hogy az elvezetett települési szennyvíz a befogadóba bocsátás elôtt legalább biológiai (II. fokozatú) tisztítást kapjon – legkésôbb 2000. december 31-éig minden 15 ezer lae feletti kibocsátású agglomerációban, – legkésôbb 2005. december 31-éig minden 2 ezer és 15 ezer lae közötti agglomerációban, – amennyiben 2 ezer lae alatti település is rendelkezik közmûves szennyvízelvezetéssel, akkor a tisztításra megállapított határidô szintén 2005. december 31.

1. Lakos-egyenérték (lae): a szennyvízterhelés nemzetközileg elfogadott mértékegysége; azt a szerves, biológiailag lebontható terhelést jelenti, amelynek 5 napos biokémiai oxigénigénye (BOI5) 60 g oxigén naponta. 22

2000/10 FALU VÁROS RÉGIÓ

• az érzékeny területen fekvô 10 ezer lae feletti kibocsátású agglomerációkban legkésôbb 1998. december 31-ig meg kell oldani a biológiai tisztítás mellett a tápanyag-eltávolítást is (III. fokozatú tisztítást); • a 4000 lae-nél nagyobb ipari üzemek (melyek közvetlenül a befogadóba vezetik biológiailag könnyen lebontható szennyvizüket) elôírt szintû szennyvíztisztítását 2000. december 31-éig kell megoldani. – A fentiekkel összefüggésben a tagállamoknak az irányelv mellékletében meghatározott feltételek alapján ki kell jelölniük az érzékeny területeket (alapvetôen az eutrof/növényi tápanyagban/foszforban és nitrogénben gazdag vagy beavatkozás nélkül azzá váló vizek és vízgyûjtôik, valamint az ivóvízkivétellel érintett felszíni vizek). A kijelölt területeken 7 éven belül meg kell felelni az elôírásoknak és a kijelölést 4 évente felül kell vizsgálni, illetve szükség szerint módosítani kell. – Az irányelv nem követeli meg a szennyvízgyûjtô rendszer létesítését, ha az nem jelent igazolható környezetvédelmi hasznot vagy aránytalanul magas költségekkel járna kiépítése és üzemeltetése. Ez esetben azonos szintû védelmet biztosító egyedi rendszerek vagy egyéb megoldások alkalmazhatóak. Ez az engedmény létjogosulttá teszi a csatornázatlan területeken a szakszerû egyedi (csatornapótló) megoldások elterjesztését. – Az irányelv rögzíti a tisztított szennyvíz kibocsátási határértékeit, rendelkezik az alkalmazható mérési módszerekrôl, a mérések gyakoriságáról, valamint a jelentési kötelezettségekrôl. (A szennyvízgyûjtô rendszerekkel, a kibocsátott szennyvíz minôségével kapcsolatos elôírásokat az irányelv mellékletei tartalmazzák, melyek összefoglalását az 1. és 2. melléklet mutatja be.) – Általános kívánalom a tisztított szennyvizek, valamint a keletkezô szennyvíziszapok hasznosítása, természetesen a lehetôségek függvényében. – Az irányelv rendelkezik továbbá arról, hogy – külön határozatban (93/481/EGK) elôírt formában és tartalommal – a tagállamok készítsenek Nemzeti Programot az irányelvben foglaltak megvalósítására, beleértve az ütemezést és a hozzárendelt pénzügyi forrásokat. Magyarországon a települési szennyvízelvezetés és -tisztítás jelenlegi szabályozását különbözô szintû jogszabályok tartalmazzák. A teljesség igénye nélkül a leglényegesebb megegyezési és eltérési pontok a következôek: A hazai jogrendszerben az e területet szabályozó három fô törvény a környezet védelmérôl szóló 1995. évi LIII, a vízgazdálkodásról szóló 1995. évi LVII. és a helyi önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. törvények. Az irányelv célkitûzései megjelennek ezekben a törvényekben, de a végrehajtás feltételei nem biztosítottak, ugyanis az önkormányzatok számára gyakorlatilag választható a szennyvízelvezetés és -tisztítás elvállalása. A különbözô alsóbb szintû jogszabályokban, úgy mint pl. a 38/1995. (IV. 5.) Korm. rendelet a közmûves vízellátásról és szennyvízelvezetésrôl, a 123/1997. (VII. 18.) Korm. rendelet az ivóvíz bázisok védelmérôl, a 18/1992. (VII. 14.) a víziközmûvek üzemeltetési szabályairól, a szennyvíz- és csatornaFALU VÁROS RÉGIÓ 2000/10

bírságról szóló OVH rendeletek (3/1984. és 4/1984.) zömében megtalálhatók azok a követelmények, melyek a gyûjtôhálózatok és szennyvíztisztító telepek tervezésére, illetve üzemeltetésére vonatkoznak. Az engedélyezési eljárás teljeskörûen elôírt és szabályozott minden szennyvíz kibocsátásra a már említett vízgazdálkodásról szóló törvénnyel és annak végrehajtási rendeleteivel [72/1996. (V. 22.) Korm. rendelet a vízügyi hatósági jogkör gyakorlásáról, illetve a 18/1996. (VI. 13.) KHVM rendelet a vízjogi engedélyezési eljárásról]. Az eltérés az engedélyek érvényességi idejében, valamint az érzékeny területek besorolásában van. Ennek egyik részét – az engedélyek határidôhöz kötése – a 10/2000. (II.) Korm. rendelet már harmonizálttá tette. Ugyancsak eltérések vannak az egyes definíciók vonatkozásában (a 91/271 EGK irányelvben megadott definíciókat a 3. melléklet tartalmazza). Ezek egyrészt nem tartalmiak (pl. települési és ipari szennyvíz), más részük viszont teljesen hiányzik a magyar jogban. Nincsenek definiálva jogszabályban a tisztítási fokozatok, habár a szakma használja és ismeri ezeket a fogalmakat és meg is jelennek különbözô jogi dokumentumokban. Hasonlóan hiányzik a szennyvíziszap és a lakosegyenérték jogszabályi definíciója. Az agglomeráció megadott definíciójának és fôleg nagyságának értelmezése hazai viszonylatban jelenleg idegen. Az eddigi közigazgatási egységekre (község, város stb.) való tervezést és lakosszám alapján meghatározott nagyságrendet fel kell váltania – legalábbis ennek az irányelvnek a vonatkozásában – a szennyezôanyag-kibocsátás alapján történô minôsítésnek és az ún. szennyvízelvezetési agglomerációk lehatárolásának. Ugyancsak újszerû elem beemelését fogja jelenteni a hazai jogrendbe a megfelelô tisztítás definíciójának elfogadása és alkalmazása. A mérési-megfigyelési rendszerek mûködtetése és az adatok feldolgozása, publikálása nem teljes mértékben elégíti ki az irányelvben elôírtakat. Különösen igaz ez a BOI5 mérésének vonatkozásában, habár a 18/1992. (VII. 15.) KHVM rendelet 1996. évi módosítása a mérés bevezetését elôírta a 2000 m3/nap kapacitást meghaladó szennyvíztisztító telepekre, de ez a jogszabály nem vonatkozik az ipari kibocsátókra – így az irányelv hatálya alá tartozó ipari üzemekre sem. A leírtak tükrében a jogharmonizáció során számos terület újraszabályozása válik szükségessé, elôírva az irányelvvel érintett települések (agglomerációk) körére a kötelezô szennyvízelvezetés és -tisztítás megoldását az ország gazdasági teljesítôképessége és az Európai Unió által elfogadhatónak tartott, meghatározott határidôig (legkésôbb 2015-ig). A szennyvízelvezetés, -tisztítás jelenlegi helyzete Magyarországon A települési szennyvízelvezetés és -tisztítás intenzív fejlesztése 1993-ban indult meg, amikor is az állam a települések csatornázási és szennyvíztisztítási fejlesztéseit beemelte a céltámogatásban részesülô fejlesztések körébe. Az elmúlt évek nagyarányú fejlesztéseinek eredményeként 1998-ra a közcsatornára kötött lakások aránya 47,6%-ra emel23

kedett. Viszont a közüzemi díjak emelkedése és az ipari vízhasználat visszaesése miatt az ivóvízfogyasztás jelentôsen csökkent, és ezzel összefüggésben – a szennyvízelvezetô, -tisztító rendszerek fejlôdése ellenére – az elvezetett szennyvizek mennyisége 1515 ezer m3/napra esett vissza, ugyanakkor a kisebb mennyiségû szennyvízben megnövekedett a szennyezô anyagok koncentrációja. A közmûves szennyvízelvezetô hálózattal rendelkezô települések száma 744-re, a szennyvíztisztító telepek száma 477-re nôtt. Jelentôsen javultak a szennyvíztisztítási mutatók, a keletkezett közüzemi szennyvizek 56,4%-át tisztítják (csak mechanikai úton 3,2%, biológiai úton 41,7%, biológiai úton és utótisztítással 11,5%), de 43,6% még mindig tisztítatlanul kerül az élôvizekbe. Meg kell említeni, hogy a jelentôs fejlesztések ellenére – részben az elkészült közcsatornára való rákötések lassúsága, részben a szennyvíz mennyiségének és minôségének nagymértékû megváltozása miatt – a kapacitáshiány és -bôség egyszerre van jelen. A települési önkormányzatok beruházásait – az irányelv elôírásainak megfelelôen – elôsegítette a hazai szennyvízelvezetési program, a fôváros és a megyei jogú nagyvárosok szennyvíztisztítását elôsegítô kormányprogram, továbbá a már említett címzett és céltámogatási rendszer kedvezô módosításai. A települési szennyvíztisztítási irányelv átvételének feltételrendszere A 91/271 EGK irányelvnek való megfeleléshez Magyarországnak minden 2000 lae feletti települést (agglomerációt) el kell látnia közmûves szennyvízelvezetéssel és a szennyvizek legalább biológiai tisztítását kell biztosítani. A megvalósítás Nemzeti Programjához készült szakmai alapozó anyag szerint 1998. december 31-én 573 db 2000 lae feletti agglomeráció azonosítható, amelyek mintegy 13,2 millió lae terhelést képviselnek, és ezek között 37 agglomeráció (1,1 millió lae) fekszik az érzékenynek minôsítendô területen. A hazai sajátosságok miatt (sérülékeny felszín alatti vízbázisok védelme) további 290 db 2000 lae alatti agglomerációt is be kívánunk építeni a programba, melyek összesen 266 ezer lae terhelést reprezentálnak. A fenti agglomerációkban összegyûjtött szennyvizek összesen 8,8 millió lae terhelést jelentenek. Az elôírást kielégítô módon tisztító szennyvíztelepek kapacitása mintegy 4,8 millió lae jelenleg. A végleges Nemzeti Megvalósítási Terv – a konkrét ütemezés és a tervezett finanszírozási struktúra bemutatásával – várhatóan még a 2000. évben a kormány elé kerül, amennyiben addig megszületik a törvényi felhatalmazás. Az érzékeny területek kijelölésének mielôbbi megvalósítása érdekében elkészült az elmúlt 20 év rendelkezésre álló vízminôségi adatsorok és a szennyezô források számbavétele alapján a szakmai javaslat az érzékenynek minûsítendô részvízgyûjtôk azonosítására. A kormány munkaterve 2000. évi határidôvel irányozza elô az erre vonatkozó jogszabály kiadását, amely teljes mértékben összhangban lesz az irányelv elôírásaival. 24

Az irányelv hatálya alá tartozó ipari üzem 1998. december 31-i adatok alapján 34 db van Magyarországon, melyek összesen 643 903 lakosegyenérték terhelést reprezentálnak. Jelenlegi ismereteink szerint az irányelv hatálya alá tartozó településeken a lakosság mintegy 83%-a él. Figyelembe véve a helyi adottságokat és a gazdasági szempontokat is, a szennyvízelvezetô közmûvel való ellátottság szükséges mértéke országosan 74%-ra tehetô (a további 9%-ra egyedi szennyvízelhelyezés elôirányzott), ami a csatlakozási tárgyalások eredményeinek függvényében kialakuló átmeneti mentességi határidôig biztosítható. Az Európai Unió által meghatározott formában készülô Nemzeti Szennyvízelvezetési Program induló állapotnak 1998. december 31-ei idôpontot jelöli meg. Az 1999–2015 évek között elôirányzott fejlesztések megvalósításának elôzetes, becsült beruházási költsége 1999. évi árszinten: szennyvízcsatornázás: szennyvíztisztítás: iszapkezelés: összesen:

586,3 milliárd Ft 150,3 milliárd Ft 100,2 milliárd Ft 834,1 milliárd Ft

Ezt az összeget az 1999. évi fejlesztési költségekkel csökkentve azt kapjuk, hogy – az egyedi szennyvízelhelyezô létesítményeket nem számítva – az országnak még mintegy 800 milliárd Ft-ot kell beruháznia a 2000–2015 közötti idôszakban (feltételezve a kért átmeneti mentesség EU részérôl történô elfogadását). A szennyvízelvezetési, -tisztítási programok a világon mindenütt, az Európai Unió fejlett országai részére is rendkívül komoly kihívást jelentenek, ami az ismeretek állandó felülvizsgálatát igényeli. Ezért is írja elô az Európai Unió a nemzeti szennyvízelvezetési programok kétévenkénti aktualizálását. Jelenleg folyamatban van annak a szennyvízelvezetési program elsô változatának a készítése – felhasználva a korábbi programban foglaltakat és a megyei koncepciókat –, amely már az EGK határozatának megfelelô formában fogja bemutatni a hazai szennyvízelvezetési programot. Ennek értelmében pontosításra kerülnek az irányelv hatálya alá tartozó, a célállapotként figyelembe veendô agglomerációk, ezek szennyezô anyagban kifejezett és tisztítás útján eltávolítandó terhelése, továbbá az ún. érzékeny területeken szükséges fejlesztések. Meghatározza továbbá pontosítva a szükséges ráfordítási költségeket, és javaslatokat ad a finanszírozás módjaira, figyelembe véve a lehetséges EU támogatások bevonását. Az irányelv hangsúlyt helyez a mûködési és infrastrukturális rendelkezésekre is. A tevékenység ellenôrzése nem csupán a kibocsátás ellenôrzését jelenti, hanem kiterjed a szennyvíztisztító létesítmények tervezésére, építésére és üzemeltetésére. Ennek megfelelôen a hazai szabályozás kiegészítésre, korszerûsítésre szorul, amely egyúttal igényli a megnövekedett feladatokkal együtt járó intézményfejlesztést is. A korszerûsített intézményeknek mind a megvalósítás, mind az üzemeltetés folyamán fokozott szerepet kell biztosítani. 2000/10 FALU VÁROS RÉGIÓ

A szennyvízelvezetési és -tisztítási program finanszírozási kérdései A jelenlegi és az elmúlt idôszak finanszírozási struktúrája alapvetôen a központi költségvetésre, a különbözô elkülönített állami alapokra és az önkormányzatok saját forrásaira támaszkodik. Szerény mértékben szerepet kaptak a hitelek és a külföldi segélyforrások (pl. Phare). A költségvetési források zöme a céltámogatáson keresztül áll rendelkezésre az alábbiak szerint (1999–2001 évekre jelenleg érvényes elôírások alapján): • szennyvíztisztító telep létesítéséhez • szennyvízcsatorna hálózat építéséhez – 5000 fô állandó népesség felett – 5000 fô állandó népesség alatt

50% 40% 50%

(Önkormányzattal közös beruházás esetén a támogatás aránya 10%-kal növekszik.) A céltámogatási körbôl a kizárt fôváros és megyei jogú városok szennyvíztisztítási beruházásai az 54/1995. (V. 10.) Korm. rendelet alapján részesülhetnek költségvetési támogatásban az alábbiak szerint: • meglévô telep bôvítése, korszerûsítése 25% • új telep létesítése esetén – a mechanikai tisztítás iszapkezeléssel 35% – biológiai tisztítás 25% A céltámogatási rendszerben támogatott tervek megvalósítását segítik a különbözô célelôirányzatok (KAC, VICE, Területfejlesztési), amelyek azonban esetleges jellegûek. A Program 2015-ig való megvalósítása érdekében éves átlagban mintegy 50 milliárd Ft ráfordítás szükséges (1998. évi árakon). A Nemzeti Program folyamatban lévô kidolgozása során mind a mûszaki tartalom, mind a költségek pontosításra kerülnek. Ennek keretében javaslat készül a finanszírozás megoldására is a következôk figyelembevételével: – Az eu-s források (elsôsorban az ISPA és a környezetvédelmi beruházásokra is igénybe vehetô Phare 2000, illetve esetenként SAPARD) bevonása mellett a költségvetési forrásokból való támogatás fenntartása a program befejezéséig elengedhetetlen. Ennek mértéke a csatlakozásig – beleértve a célelôirányzatokat is – meg kell, hogy közelítse az 50%-ot. A csatlakozást követôen a strukturális és kohéziós alapokból való részesedési aránytól függôen ez a részvétel jelentôsen csökkenhet. – A központi költségvetés tehermentesítés érdekében a finanszírozási struktúra felülvizsgálata, új források bevonási lehetôségének vizsgálata elengedhetetlen. Az új források közül a kedvezô hitelkonstrukciók kialakítása, a koncesszió útján való tôkebevonás és a szennyvízjárulék (a környezetterhelési díjrendszer egyik eleme) bevezetése jelenthet reális alternatívát. Ez utóbbi bevezetése a forrásképzésen túlmenôen ösztönzôleg is fog hatni a beruházások mielôbbi megvalósítására. FALU VÁROS RÉGIÓ 2000/10

Összefoglalás A települési szennyvízelvezetés és -tisztítás feladatainak megoldása az EU csatlakozási folyamat kritikus tényezôje. A jogharmonizációs követelmények teljesítésén túlmenôen minden korábbi fejlesztési programot meghaladó mértékû és ütemû fejlesztésekre van szükség, hogy a vállalt határidôre Magyarország teljesíteni tudja az EU követelményeket mind a csatornázottság, mind a szennyvíztisztítási mutatók vonatkozásában. Tekintettel a felelôsségi körök megosztottságára az állam és az önkormányzatok, illetve a kormányzati szervek között, a szoros koordináció és a konszenzuson alapuló együttmûködés – fokozott, folyamatos ellenôrzés és a folyamatok elemzése mellett – alapfeltétele a program végrehajthatóságának. A feszített ütemû fejlesztések megvalósítása során a szakma felelôssége, hogy megôrizze az eddig elért minôségi színvonalat a tervezés, kivitelezés és mûszaki ellenôrzés területén, szolgálva ezzel nemcsak a saját érdekeit, hanem a társadalom hosszú távú igényeinek biztonságos kielégítését is.

1. melléklet A gyûjtôrendszerre és az ipari szennyvizekre vonatkozó követelmények A gyûjtôrendszereknél számításba kell venni a szennyvízkezelési követelményeket. A gyûjtôrendszerek tervezése és fenntartása során a lehetô legjobb mûszaki ismereteket kell alkalmazni, amely nem jár túlzottan magas költséggel, ebben a tekintetben számolni kell – a városi szennyvíz mennyiségével és jellemzôivel, – a szivárgás megelôzésével, – a szennyezés korlátozásával a viharos idôben fogadott vizek túlfolyása esetén. A gyûjtôrendszerbe és a városi szennyvíztisztítóba bejutó ipari szennyvizet a követelményeknek megfelelôen elô kell kezelni: – a csatornánál és a tisztítóban dolgozók egészségének védelmében, – a csatornarendszer és a tisztító mûtárgyai károsodásának megakadályozására, – a szennyvíz- és iszapkezelés akadálytalan mûködésének biztosítása érdekében, – annak biztosítására, hogy a tisztítóból származó kibocsátás ne károsítsa a környezetet, illetve a befogadóra vonatkozó más direktívák elôírásai kielégíthetôk legyenek, – azért, hogy az iszapártalmatlanítás biztonságosan és környezetvédelmi szempontból elfogadható módon történjen.

2. melléklet Követelmények a települési szennyvíztisztítók kibocsátására a befogadóba A szennyvíztisztítókat úgy kell tervezni vagy átalakítani, hogy a bejövô szennyvíz és az elfolyó kezelt víz reprezentatív mintavétele a befogadó elôtt elvégezhetô legyen. 25

A városi szennyvíztisztítókból kikerülô kezelt víznek az alábbi követelményeket kell kielégítenie. \ BOI5 25 mg/l vagy 70-90 % tisztítási hatásfok KOI 125 mg/l vagy 75% tisztítási hatásfok Összes 35 mg/l vagy 90% tisztítási hatásfok lebegôanyag tartalom Az érzékenynek minôsített területeken ezen túlmenôen az összes foszforra és nitrogénre vonatkozó határértékeket is be kell tartani az alábbiak szerint: Összes foszfor 100 000 lae-ig 2 mgl és/vagy 80% tisztítási hatásfok 100 000 lae felett 1 mg/l és/vagy 80% tisztítási hatásfok Összes nitrogén 100 000 lae-ig 15 mg/l és/vagy 70-80% tisztítási hatásfok 100 000 lae felett 10 mg/l és/vagy 70-80% tisztítási hatásfok Az elôírt követelményeknél szigorúbbakat kell elôírni ott, ahol más irányelvek szerint a befogadóra vonatkozó elôírásoknak meg kell felelni. A települési szennyvíz bebocsátási pontjait úgy kell megválasztani, hogy a lehetô legtávolabb legyenek, ezért hatásuk minimális legyen a befogadó vízre.

3. melléklet A 91/272 EGK irányelvben alkalmazott definíciók 11. A települési szennyvíz a háztartási szennyvizet vagy a háztartási ipari szennyvíz és/vagy csapadékvíz keverékét jelenti. 12. A háztartási szennyvíz a lakóterületek és szolgáltató üzemek szennyvizét jelenti, amely fôleg emberi anyagcserébôl és háztartási tevékenységbôl származik. 13. Az ipari szennyvíz minden olyan szennyvíz, amit bármilyen ipari vagy kereskedelmi tevékenység folytatására szolgáló helyrôl bocsátanak ki, és ami nem háztartási szennyvíz és csapadékvíz.

16. Az 1 lae (lakos-egyenérték) azt a szerves, biológiailag lebontható terhelést jelenti, amelynek ötnapos biokémiai oxigénigénye (BOI5) 60 g oxigén/nap. 17. Az elsôdleges tisztítás a települési szennyvíz fizikai és/vagy kémiai tisztítását jelenti, amely magában foglalja a lebegôanyag kiülepítését, vagy más eljárásokat, amelynek során a bejövô szennyvíz BOI5 értéke legalább 20%-kal és az összes lebegôanyag mennyisége legalább 50%-kal csökken a kibocsátás elôtt. 18. A másodlagos tisztítás a települési szennyvíznek általában biológiai tisztítást és utóülepítést magába foglaló vagy más eljárással való tisztítását jelenti, amely kielégíti az I melléklet 1. táblázatában megállapított követelményeket. 19. A megfelelô tisztítás a települési szennyvíz tisztítását jelenti bármely olyan eljárással és/vagy elhelyezô rendszerrel, amely biztosítja, hogy a kibocsátás után a befogadó víz megfeleljen a vonatkozó minôségi követelményeknek és ennek, valamint más közösségi irányelveknek. 10. Az iszap a települési szennyvíztisztító telepekrôl származó kezelt vagy kezeletlen visszamaradó iszapot jelenti. 11. Az eutrofizáció tápanyagoknak, különösen nitrogénés/vagy foszforvegyületeknek a vízben való feldúsulását jelenti, ami algák és magasabb rendû növényi életformák növekedésének felgyorsulását okozza, és ezzel nemkívánatos zavart eredményez a vízben lévô organizmusok egyensúlyi helyzetében, valamint a szóban forgó víz minôségében. 12. A torkolat egy folyó beömlésénél az édes víz és a parti vizek közötti átmeneti területet jeleni. A tagállamok ennek az irányelvnek az alkalmazásában, a megvalósítási program részeként megállapítják a torkolatok külsô (tenger felôli) határait, a 17. cikk (1) és (2) bekezdése intézkedéseinek megfelelôen. 13. A parti vizek kifejezés a sekély víz vonalán vagy a torkolat külsô határán kívüli vizeket jelenti.

14. Az agglomeráció olyan területet jelent, ahol a népesség és/vagy a gazdasági tevékenység elegendôen koncentrált ahhoz, hogy a települési szennyvizet összegyûjtsék és egy települési szennyvíztisztító telepre vagy a végsô kibocsátási pontra vezessék. 15. A gyûjtôrendszer olyan vezetékrendszert jelent, amely összegyûjti és elvezeti a települési szennyvizet.

26

2000/10 FALU VÁROS RÉGIÓ

KOVÁCS TIBOR fôosztályvezetô-helyettes, KSH

AGRÁRIUM SZÁMOKBAN A Központi Statisztikai Hivatal az 1999. évi XLVI. törvény alapján általános mezôgazdasági összeírást hajtott végre, a hatodikat a teljes körû mezôgazdasági adatfelvételek sorában (az elsô 1895-ben volt). Az összeírás három szempontból is kiemelkedôen fontos. Egyrészt az Európai Unió és Magyarország közötti csatlakozási tárgyalásoknak igen nehéz fejezete a mezôgazdaság, mindkét oldalon részletes információkra van szükség, éspedig az unió módszertani elôírásainak megfelelô tartalommal. Másrészt a felvett adatok az Egyesült Nemzetek Élelmezési és Mezôgazdasági Szervezetének (FAO) 2000. évi világcenzusához kapcsolódnak. Egyébiránt a nehéz helyzetben lévô mezôgazdaság ismérveinek pontosabb felmérése hazai szempontból is nélkülözhetetlen volt. Az összeírást végrehajtó számlálóbiztosok április 1je és 21-e között 2,1 millió háztartást kerestek fel (az összesnek majdnem a kétharmadát). Ezek közül 960 ezer bizonyult a gazdaság kategóriába sorolható méretet elérô adatszolgáltatónak, további 835 ezer ennél kisebb földterülettel vagy állatállománnyal rendelkezett. A közzétett elôzetes adatok 8200 szervezet, illetve az egyéni gazdaságokból vett minta alapján csaknem egymillió gazdaság termelési struktúráját mutatják be. Az elmúlt évtizedben tovább csökkent az egyéni gazdaságok száma, míg 1991-ben még majdnem 1,4 millió volt, 2000ben már csak 960 ezer. A gazdaságok területi koncentrációja is folyamatos: a maximum 1 hektáros gazdaságok száma 1,26 millióról 677 ezerre csökkent, a 10 hektárnál nagyobbaké viszont ezerrôl 51 ezerre nôtt. Az ország majdnem 8 millió hektár földterületének mintegy felét a gazdasági szervezetek használják. Az egyéni gazdaságok több mint 70 százaléka 1 hekFALU VÁROS RÉGIÓ 2000/10

tárnál kisebb területen, a gazdaságcsoport által használt termôterület kevesebb mint 8 százalékán gazdálkodik. A 10–100 hektárt használó gazdaságok aránya 5 százalék, de ezek használják a termôterületnek csaknem a felét. A 100 hektárnál is nagyobb területeken gazdálkodók aránya alig 0,2 százalék. Állatállomány: a gazdasági szervezetekben a szarvasmarha-, az egyéni gazdaságokban pedig a sertésállomány a meghatározó. A 860 ezer szarvasmarha több mint kétharmada, az 5,1 milliót meghaladó sertésállomány fele a gazdasági szer-

vezetekben, másik fele és az 1,1 milliós juhállomány kis híján 80 százaléka az egyéni gazdaságokban található, csakúgy, mint – a pulykaállomány kivételével – a baromfifélék több mint 60 százaléka. A gazdasági szervezetekben két, az egyéniekben négy állatfaj teszi ki az összes állomány 90 százalékát. A gazdasági szervezetekben a nem közvetlen mezôgazdasági tevékenység esetenként számottevô: kereskedelmi tevékenységet folytatók aránya több mint 25 százalék, majdnem 12 százalék foglalkozik fuvarozással, szállítással, több mint 7 százalék takarmánykeveréssel, kevesebben vendéglátással, gyümölcs-, zöldség- és húsfeldolgozással, borpalackozással. Az egyéni gazdaságokban a kereskedelem a legnagyobb arányú, a többi tevékenység elenyészô. Az eredmények publikálása szeptemberben kezdôdött. 27

JAN MAARTEN DE VET, Holland Gazdaságkutató Intézet

TERÜLETFEJLESZTÉSI PROGRAMOK KÉSZÍTÉSE: AZ ALULRÓL FELFELÉ, ILLETVE A FELÜLRÔL LEFELÉ TÖRTÉNÔ PROGRAMOZÁS Egy hamis dilemma és feloldása c. konferencián, Lillafüreden elhangzott elôadás (2000. június)

1. Bevezetés 1995-ben Budapesten, a Phare támogatásával, a területfejlesztés tervezésérôl és gyakorlatáról szemináriumot rendeztek parlamenti képviselôk számára. A szeminárium célja az volt, hogy a politikusok jobban megismerjék a területfejlesztés és a politika fontosságát. A tanácskozáson „Hamis dilemmák feloldása” címmel én is tartottam elôadást. Az egyik dilemma az alulról felfelé és a felülrôl lefelé irányuló tervezés szembeállítása volt. A kérdés öt évvel késôbb megint (vagy még mindig) aktuális, kiváltképpen a Strukturális Alap programok és tervek elkészítése kapcsán. Idôközben új tapasztalatok is összegyûltek a kétfelé irányuló tervezéssel kapcsolatban, és a problémát számosan számos fórumon tárgyalták. Ma az a kérdés, hogy miként tudjuk feloldani az alulról felfelé, illetve a felülrôl lefelé irányuló tervezés közötti dilemmát.1 2. Két modell: a felülrôl lefelé, illetve az alulról felfelé irányuló szemlélet Egész Európában megvannak még a felülrôl lefelé irányuló modell nyomai. A legtöbb nyugati országban (pl. Spanyolország, Franciaország, Olaszország) a területfejlesztési tervezésben ez az irányultság érvényesül. Közép-Kelet-Európa országai azonban sokkal inkább megtapasztalták a felülrôl lefelé irányuló tervezés következményeit. Ez a szemlélet az országos politikákból és prioritásokból indul ki, s ezeket dolgozza ki és határozza meg a regionális és a helyi szintekre. A programozás révén összhang van a tervek között, biztosított a központi forrásokból származó társfinanszírozás, viszont nem érvényesülnek a sajátos helyi és regionális szempontok. Ennek következtében egyáltalán nem garantált az eredményes végrehajtás. A felülrôl lefelé irányuló tervezés regionális szempontból igen népszerûtlen, és ez fokozottan igaz Közép-Kelet-Európára. Ezért ezt a modellt, annak tökéletes formájában, sohasem alkalmazzák regionális tervezési modellként. 28

Az alulról felfelé irányuló szemlélet a helyi és regionális erôsségekbôl és gyengeségekbôl indul ki, és helyi és regionális kezdeményezésekre épül. A módszer garantálja a helyi és regionális helyzethez való illeszkedést, és azt, hogy mindig vannak megvalósításra kész projektek. Az alulról felfelé irányuló tervezés azonban rendszerint nem kapcsolódik a nemzeti politikákhoz, és ezért nehéz hozzájutni a programok végrehajtásához szükséges országos forrásokhoz. Korlátozott helyi és regionális pénzügyi háttér esetén ez a modell sem lehet eredményes. A modell hiányosságait jól illusztrálják az észt megyefejlesztési tervek. 3. Példa az alulról felfelé irányuló tervezésre: az észt megyei fejlesztési tervek Észtországban a 15 megyei önkormányzat felelôs az ágazati tevékenységek regionális szintû összehangolásáért (pl. stratégiai tervezéssel, idegenforgalom- és vállalkozásfejlesztéssel, bizonyos közösségi szolgáltatásokkal stb.). Noha a megyei önkormányzatok a területfejlesztés terén hivatalosan erôsen korlátozott jogkörrel rendelkeznek, a gyakorlatban igen aktívan közremôködnek a helyi kezdeményezések és az állami intézkedések összeegyeztetésében. A megyei gazdasági fejlesztésre rendelkezésre álló költségvetés nagyon csekély és teljes mértékben állami forrásokból táplálkozik. A Környezetvédelmi Minisztérium által kezdeményezett, majd a kormány és a parlament által 1995-ben elfogadott tervezési és építésügyi törvény bevezette az országos, megyei és helyi területi tervezés rendszerét. A legnagyobb figyelem a megyei fejlesztési programokat övezte. A tervezési és építésügyi törvény értelmében minden megyének el kellett készítenie egy megyei fejlesztési tervet, amelyben meghatározza a fejlesztés jövôbeni irányait. A megyei közigazgatás élén álló kormányzók a megyei fejlesztési terv elkészítésének feladatát 1995 végén kapták, és a határidô 1998 nyara volt. A három év alatt mind a 15 megyében aktív állampolgárokból, vállalkozókból, külföldi szakértôkbôl stb. álló munkacsoportok és irányító testületek dolgoztak. 1997 végére világossá vált, hogy mind a 15 megye eltérôen értelmezi a megyei fejlesztési terv fogalmát. 2000/10 FALU VÁROS RÉGIÓ

Noha a terv kiindulási pontja egyértelmûen területi volt, a megyei vezetôk ezt különféleképpen értelmezték. A megyék közötti kapcsolatok nem mûködtek. Következésképpen, a tervek igen eltérô eredményt hoztak: képes albumok, gazdasági stratégiák és akciótervek egyaránt születtek. Ezek az eltérések a kormánynak 1998 nyarán benyújtott végleges változatokban is fennmaradtak. A mintegy három évig tartó elôkészítés során a minisztériumok különbözô okokból csak igen korlátozott útmutatást adtak. A megyei tervezôk jelezték, hogy a tervezést hátráltatja az egységes országos keret hiánya. Az 1998 nyarán a Környezetvédelmi Minisztériumhoz benyújtott megyei fejlesztési terveket jóváhagyásra az illetékes minisztériumokhoz továbbították. Addigra nemcsak a tervek különbözôsége volt egyértelmû, hanem az is, hogy nem létezik olyan formális mechanizmus, amely lehetôvé tenné a tervek országos szinten történô figyelembevételét. Megpróbálták a terveket elemezni és beépíteni az Országos Területfejlesztési Stratégiába, de ezt a megoldást csak kevesen támogatták. Mások azon a véleményen voltak, hogy a megyei fejlesztési terveket elsôsorban az ágazati politikák kialakításánál kell figyelembe venni. Voltak olyanok is, akik egyértelmûen elutasították a tervek integrálását, mondván a megyék feladata a politikák végrehajtása, nem pedig elkészítése. A megyék végsô soron sokat tanultak a megyei fejlesztési tervek elkészítésébôl, elsôsorban azt, hogyan vonják be a helyi és a regionális szereplôket (önkormányzatokat, vállalkozókat és állampolgárokat) egy komplex stratégiai folyamatba, s ez a partnerségi kapcsolatok építésében igen hasznos lehet. A megyei fejlesztési tervek azonban nem valósultak meg, és csak igen csekély mértékben befolyásolták az országos politikákat. 4. Az összehangolt politika felé: a logikai lánc Mind a felülrôl lefelé, mind az alulról felfelé irányuló módszernek megvannak a hiányosságai, és rendszerint egyik sem tudFALU VÁROS RÉGIÓ 2000/10

ja a megfelelô politikákat és prioritásokat megvalósítani. A kivezetô utat az összehangolt szemlélet révén történô hatékonyságnövelés jelenti, ami egy „logikai lánc” formájában mutatható be. A „logikai lánc” módszere a Strukturális Alapok rendszerében egyértelmûen felismerhetô, de más összefüggésekben is jól hasznosítható gondolkodásmódra épít. A „logikai lánc” sikere a megfelelô kapcsolatokban és az események megfelelô sorrendjében rejlik. A „logikai lánc” létrejöttéhez az alábbi kapcsolatok stabil megléte szükséges: – a célkitûzések feleljenek meg az elemzésnek – a prioritások illeszkedjenek a célkitûzésekhez – az alprioritások illeszkedjenek a prioritásokhoz – az intézkedések illeszkedjenek az alprioritásokhoz – a projektek illeszkedjenek az intézkedésekhez – a projektek legyenek megvalósíthatóak. A fenti (fiktív) példában a borsodi inkubátor projekt csak akkor járul hozzá a Magyarország egészéhez viszonyítva alacsonyabb GDP emeléséhez, ha a kis- és középvállalkozások tényleg hozzá tudnak járulni a vállalati szektor magasabb termelékenységéhez, és az adott projekt tényleg meg tudja oldani ezeket a kérdéseket. Mivel a nyilak lefelé mutatnak, a fentrôl lefelé irányuló megközelítés viszonylag hangsúlyos a programozási fázisban. Nemzeti közmegegyezésre van szükség a regionális program célkitûzéseit és prioritásait illetôen, ellenkezô esetben nehéz lesz a finanszírozás. De legalább ennyire fontos, hogy a projektek és intézkedések konkrétabb szintjén szerepet kapjon az alulról felfelé mutató tervezés. A regionális tervek elkészítéséhez nélkülözhetetlen a helyi és regionális sajátosságok ismerete. A regionális programok és tervek végrehajtása során szerzett tapasztalatokat el kell juttatni az országos szintre is, hogy azok az újabb programozási szakaszban már figyelembe vehetôek legyenek. Ezeket a tapasztalatokat az értékelés és a monitoring segítségével lehet összegyûjteni. 29

5. Intézményi vonatkozások: az eredményes koordináció elôfeltételei A „logikai lánc”, illetve más, a politika életciklusára alapuló megközelítés alkalmazása eredményesebbé teszi a regionális politikát. Figyelni kell azonban az intézményi vonatkozásokra is, mivel többféle kormányzat vesz részt a folyamatban. Szinte minden európai országban állandó feszültség van az országos szervek és a regionális, helyi hatóságok között. Ezért nélkülözhetetlen a különbözô szintek közötti koordináció. Az európai tapasztalatok alapján az eredményes koordinációnak számos elôfeltétele van. Közép-Kelet-Európában, sajnálatos módon, ezek a feltételek egyáltalán nem, vagy csak hiányosan léteznek. A legfontosabb elôfeltételek a következôk: 1. Célok: lényeges, hogy a különbözô szereplôk céljai hasonlóak legyenek, vagy legalább is ne keresztezzék egymást, hiszen különben semmi értelme a koordinációnak. 2. Rendelkezésre álló eszközök és források: az eredményes koordináció abból indul ki, hogy a célok megvalósításához szükséges eszközök és források rendelkezésre állnak. 3. Hatáskörök: az egyes szereplôk szerepe és feladata jól elkülöníthetô és a többiek számára ismert. 4. Mûködési mechanizmusok: létre kell hozni és mûködtetni kell az intézményi struktúrákat. 5. Normák és értékek: a szereplôk ugyanazt a nyelvet beszéljék, ugyanazt a fogalomrendszert használják. 6. Együttmûködési hajlandóság. 7. Összefoglalás és ajánlások Önmagában sem a felülrôl lefelé, sem az alulról felfelé irányuló módszer nem alkalmas az eredményes regionális tervezés és programozás megvalósítására. Az elsônek regionális szempontból nyilvánvaló hiányosságai vannak. Ám az észt megyei fejlesztési tervek elkészítése azt is bebizonyította, hogy az alulról induló elôkészítés és programozás sem eredményes: fennáll annak a kockázata, hogy „leragad” az alsó szinten. Ezzel szemben, a helyi, a regionális és az országos szereplôk közötti folyamatos és módszeres interakcióra van szükség. A „logikai lánc” alkalmas módszer lehet, de az eredményes területfejlesztési tervezéshez a politikák összehangolásához szükséges feltételrendszert is létre kell hozni. Az országos és a regionális tervezés összehangolása a legtöbb – sôt talán az összes – közép-kelet-európai országban súlyos gondot jelent. Az országos és a regionális tervezés között felismert koordinációs probléma logikusan következik a kormányzati cselekvések általánosan jellemzô egyeztetési hiányosságaiból, ezért önmagában nem is orvosolható. Ez a szituáció komoly veszélyeket rejt magában a Strukturális Alapok felhasználására való felkészülés szempontjából. Az országos és a regionális szereplôk nézetei, normái és értékei között mutatkozó óriási különbségek miatt elképzelhetô, hogy az országos tervek és programok csak lazán kapcsolódnak a régiók társadalmi-gazdasági realitásához, ami természetesen csak hátrányosan érintheti az eredményes végrehajtást. Ezért a Strukturális Alapok hatékony felhasználásához össze kell hangolni az országos és a regionális tervezést. Anélkül, hogy részleteznénk a sajátos magyarországi igényeket, az összes közép-kelet-európai ország számára általában ajánlatos a koordináció feltételrendszerének megteremtése. Ebbe bizonyosan beletartoznak a következôk: 30

1. A politikai célok pontosabb meghatározása: a nemzeti és a regionális tervek pontosabban fogalmazzák meg a célokat. Ebbôl a szempontból komoly elôrelépést jelentenek az országos fejlesztési tervek, de ezekben jobban hangsúlyozni kell a sajátos helyzethez illeszkedô regionális célokat. 2. Az eszközök és a források javítása: a legtöbb térségbeli országban úgy készültek a nemzeti és – még inkább – a regionális tervek, hogy egyáltalán nem álltak rendelkezésre eszközök, vagy csak igen korlátozott számban. Tehát sokkal szorosabb kapcsolatot kell teremteni a célkitûzések és az eszközök között. Szükség van továbbá a meglévô finanszírozási mechanizmusok továbbfejlesztésére. Az állami beruházási programokra rendelkezésre álló pénzeket például részben a régiók oszthatnák fel, nem pedig a központi kormányzat. 3. A hatáskörök világosabb meghatározása: ma még nem világos, hogy ki, miért felelôs. Az például egyértelmû, hogy kinek kell általános és középiskolákat építeni, de az sokkal kevésbé, hogy kihez tartoznak a területfejlesztési programok. 4. Mûködési mechanizmusok: egyértelmûen szükség van olyan csatornákra, amelyeken keresztül a politikák és a tervek a regionális szintrôl az országosra, illetve fordított irányba mozoghatnak. Az EU tagállamaiban a (vertikális) partnerség elve garantálja az alulról felfelé való mozgás létezését. Számtalan közép-kelet-európai országban még gyerekcipôben jár ennek az elvnek az alkalmazása. Elképzelhetô, hogy a sajátos helyzethez jobban illô, alternatív módszereket kell kidolgozni. 5. Normák és értékek: a szereplôk ugyanazt a nyelvet beszéljék, ugyanazt a fogalomrendszert használják. Figyelemre méltó, hogy Közép-Kelet-Európában a stratégiák és programok készítése során még nem sikerült kialakítani a fogalmak és terminusok egységes értelmezését. Konszenzusra van szükség a (regionális) politikaalkotás és programozás nyelvét illetôen. 6. Együttmûködési hajlandóság. Ötven évnyi kommunizmus után minden közép-kelet-európai országban komoly ellenállás alakult ki az erôsen negatív emlékeket idézô „kooperáció” szóval szemben. Ezt az utolsó téves dilemmát az idô, az új vélemények, az új tapasztalatok és az új generációk fogják feloldani. Jegyzetek Jan Maarten de Vet (1964) a hollandiai NEI gazdaságkutató és tanácsadó cég egyik vezetô projektmenedzsere. 1969 óta a Regionális és Településfejlesztési Osztályon európai területfejlesztési és regionális fejlesztési kérdésekkel foglalkozik. Feladatkörébe tartoznak egyebek között a regionális politika és intézményei, az elôcsatlakozási támogatási formák, stratégiai fejlesztés, városgazdálkodás és az infrastruktúra közgazdasági hatása. Munkája során leggyakrabban az Európai Bizottság, különbözô fôigazgatóságaival, regionális irányító szerveivel és az önkormányzatokkal kerül kapcsolatba. Jan Maarten de Vet a hollandiai Utrecht Egyetem és a UCLA (Los Angeles) diplomáját szerezte meg. Ezt megelôzôen a párizsi székhelyû OECD szakértôjeként terület- és településfejlesztési kérdésekkel foglalkozott. 1. Az elôadás nyugat- és kelet-európai tapasztalatokra, de nem kizárólagosan a magyar gyakorlatra épül. 2000/10 FALU VÁROS RÉGIÓ

Cifka Anna építészmérnök

DR. RADOS JENÔ EMLÉKÉRE A minap azt mondta nekem valaki: ahogy múlik az idô, úgy látom ôt egyre nagyobbnak.... A mondat megtapadt bennem és lassan rájöttem, hogy magam is ugyanezt érzem.

Tíz éves lehettem, amikor a sors összehozott bennünket Mártával – a lányával –, összebarátkoztunk, és ez a barátság a mai napig tart. Végtelen és boldog verôcei nyarakban lubickoltunk, amelyeknek felejthetetlen, bár elmosódó emlékei között számomra ma is világítanak a Jenô bácsiról ôrzött képek. Emlékszem egy kerékpártúrára hármasban, Vácon át Visegrádra, aztán nagy közös dunai úszásokra és átúszásokra, evezésekre, szalonnasütésekre... ô akkor egy mindig vidám, kedves bácsi volt, barátnôm kopasz papája, akire nem túlságosan figyelnek a gyerekek, hacsaknem viccelôdésre alkalmat adó fényes koponyájára. Valami fontos mégis megmaradt számomra ebbôl az idôbôl: Márta szobrot csinált a mamájáról. Jenô bácsi megállt elôtte, mondott mindenfélét, amire már nem emlékszem, de azt láttam, hogy ezeknek a mondatoknak a nyomán hogyan válik egyre ismerôsebbé az agyaghalmaz, és csodálatosnak találtam, hogy itt valami készül, ami felesleges és szép.Valami olyan történik, ami több, más és izgalmasabb, mint a mindennapi kedvteléseink. Ez a szobor ma is megvan, és ha ránézek, mindig az jut az eszembe, hogy a nagy ember mennyire hat. Hat bölcsen, észrevétlenül a körülötte élôk életére, még a gyermekekére is. Nem az ott Verôcén is gyakori légiriadóktól remegtünk, hanem szoborkészítéssel foglalkoztunk. Jenô bácsiból az egyetemi évek alatt professzorom lett, majd olyan szerencsés lettem, hogy késôbb együtt is dolgozhattam vele a VÁTI-ban. Emlékezetes maradt az elsô közös út vele Ráckevére, ahol szörnyû állapotok uralkodtak. Lehangoló volt a rendetlenség és a szemét. Széttört virágcserepek és kifordult növények között feküdt egy félig elszáradt kaktuszhajtás. Felvettem, és mondtam Jenô bácsinak: ...ha ez kihajt, megépül Ráckeve!... Kihajtott. Ma is virul. Mindenkinek, aki Jenô bácsira emlékezik, megvan a maga története. Ez nemcsak azt mutatja, hogy milyen színes személyiség volt, hanem azt is, hogy milyen intenzitással kapcsolódott az emberekhez. Mindig ahhoz, akivel éppen összehozta a barátság vagy a munka, vagy éppen a véletlen. Nem az érdek. Mint a jó orvos, teljes valójával fordult afelé, akivel együtt volt, teljes figyelemmel a személy és a személy által képviselt dolog felé. Szivacsként szívta fel, amit fontosnak tartott, amit nem, azonnal kiejtette emlékezetébôl. Talán ez a biztos ítéletû és ízlésû szelektálás építette lassan óriássá. Ki is volt tehát dr. Rados Jenô? Ha megkísérlem ezt megfogalmazni, akkor elsôsorban hasznos ember. Fiatal kora óta folytatott gyûjtô és rendszerezô munkái – felmérései, közismert könyvei – a magyar építészet talpkövei lettek. Tervezései a mûemlék-helyreállítás példaFALU VÁROS RÉGIÓ 2000/10

mutató alkotásai. Pedagógiai munkássága lényegre összpontosító tudást közvetített, és józan, egyszerû, hihetetlen tudásról tanúskodó elôadásai mindenkiben mély nyomot hagytak. Sohasem fontoskodott, csak éppen mindent tudott. Másodsorban pedig – talán éppen az elôzôek miatt – jelkép. Az egészséges lelkû ember, aki nem csörtet, liheg, nem tapos rá 31

mások fejére, hogy nagyobbnak lássék. Nem volt rá szüksége, biztos volt tudásában. Megengedhette magának a szerénységet. Végtelen jóindulattal viselkedett embertársaival szemben, akár miniszterek, akár diákjai voltak. Senkivel nem találkoztam, akinek ártott volna, viszont annál többel, akinek messze a szokványos mértéken túl segítségére volt. Egy nagylélegzetô rekonstrukciós munka befejezése után pedig volt gondja arra, hogy kis köszönôkártyákat nyomtattasson, és azzal minden munkatársának – a kivitelezô vállalat minden részt vevô tagját is beleértve – megköszönje a többéves együttmûködést. Bámulatos intelligenciával tudott sikeres emberként is tisztességes maradni. Hogy mikor dolgozott, nem tudom. Talán mindig. De sohasem hivalkodva vagy látványosan. Élvezettel, szinte üldögélve, derûs nyugalommal, gyötrelmes feladatoknál pedig szívós önfegyelemmel, sohasem rohanva, mindenrôl személyesen meggyôzôdve, rengeteg cédulán mindent alaposan elôkészít-

ve. Mint akinek jó a lelkiismerete, mert megtette azt, amit meg kellett tennie. Nem önkínzással, hanem az élet nagy szeretetével, mindig idôt szakítva baráti szóra, gondolatok érlelésére. Úgy éreztem, halk zene tölti be ôt munka közben, nemcsak akkor, amikor zenét hallgatott, vagy maga is személyesen muzsikált. 32

Nagy betegen feküdt a Kútvölgyi kórházban nem sokkal halála elôtt. Sedlmayr Zsuzsával és Cser Pistával mentünk meglátogatni. Szorongva ültünk az ágya mellett, hogy nem zavarjuk-e készülôdését az utolsó nagy „kiszállásra”. Pista – félénken, hogy illik-e tenni ezt most – kérdezett valamit a kastélyprogrammal kapcsolatban. Pár másodperc után Jenô bácsi felkönyökölt az ágyban, ahol elôbb még mozdulni sem tudott, és folyékonyan lediktált egy oldalnyi szöveget a kérdésre, válaszul. Dermedten és megrendülten néztük, hogy hogyan lesz úrrá szemünk láttára a Szellem az Anyag felett! Így maradt meg az emlékezetemben. Szeptember 8-án a Mûegyetem kertjében felavatott szobra elôtt azonban fölelevenedtek a régi képek is az emlékezetemben és az ott összesereglett tisztelôi sorában, velük együtt tettem szeretô gondolatvirágaimat lába elé. Rados Márta édesapja szoboravatása alkalmából elmondott beszéde Egy ilyen ünnepélyes alkalom – legyen az bármennyire is örömteli – az ünnepelt hozzátartozója számára szív- és torokszorító helyzet, amiben nehéz megszólalni. De nem is kell, hiszen az ünnepség szónokai visszaemlékezésükben már olyan nagy szeretettel és tisztelettel méltatták apámat. És ha körülnézek, azt is látom és hiszem, hogy a jelenlévôk szinte valamennyien úgyis ôriznek belôle egy sugarat, egy mosolyt, egy anekdótát, egy vizsga vagy egy találkozó emlékét, ami kedvessé tette ôt mindenki számára. Szeretném azonban hálásan megköszönni minden intézménynek, társaságnak, vállalatnak, de mindenekelôtt azoknak a magánszemélyeknek a segítségét és közremûködését, akik kezdeményezô gondolataikkal, mozgósító szavaikkal, fáradságos munkájukkal és fáradhatatlan energiával, mûvészi ihletettséggel életre hívták, illetve nagylelkû, szinte alapfeltételt jelentô anyagi támogatásukkal a megvalósuláshoz segítették ezt az emlékmûvet. E néhány köszönô szó – tudom – nem lehet arányban a megköszönt tettekkel; de talán az az érzés igen, ami a jelenlévôket, esetleg az építészi szakma egészét is eltöltheti, miszerint ez a szoborsor, ami most apám szobrával gyarapodott, talán egy iránymutató tengelyt jelöl az oktatómunka számára. Szeretném még egyszer a magam nevében megköszönni ezt az emlékmûvet, felállításának megtisztelô tényét. Emlékezetünk hanyatlik, még pár év és elenyészik... És akkor ez a szobor, az ôt – most még – körülvevô gondolatainktól és érzelmeinktôl elhagyatva, önmagában fogja bölcs, derûs egyéniségének emlékét ôrizni, és a csendes munka életadó erejét hirdetni nagyrabecsült kollégiái és egyben jó barátai, Kocsis és Csonka professzorok meghitt társaságában a késôbbi generációk számára, remélhetôleg az idôk véges végezetéig – és nem a következô színesfémbegyûjtésig. Korán eltávozott édesanyám láthatatlanul, de sugárzó erôvel és szeretettel végigkísérte apámat egész életén. Ezt a szerény csokrot, ami – mondhatjuk – szabvány volt a családban ünnepi alkalmakkor – három rózsaszín szekfû plumózával –, az ô emlékezetében teszem le a szobor lábához.

2000/10 FALU VÁROS RÉGIÓ

KÖNYVISMERTETÉS

LECHNER LAJOS: „SZEGED ÚJJÁÉPÍTÉSE”. Megjelent eredetileg 1891-ben a szerzô kiadásában Budapesten, majd 2000-ben Szegeden hasonmás kiadása tervlap mellékletekkel.

A hazai urbanisztikai irodalomnak van néhány könyvészeti és szakmai ritkasága, amelybôl csak néhány példány található a könyvtárak mélyén. Nos e néhány alig hozzáférhetô kötetbôl egy – a címben jelzett – 16 szervezet és gazdasági társaság összefogásával újra tanulmányozható, elérhetô. Példátlan méretû összefogás és igényesség jellemzi a hasonmás megjelenését, ami minden bizonnyal nagymértékben elôsegített az 1997. november 21–22 között megrendezett „Lechner és Szeged In memoriam Lechner Lajos” (1883–1897) címû Szeged nagyárvíz utáni újjáépítôje tiszteletére megrendezett emlékülés. (A tanácskozás anyaga a Csongrád megyei Urbanisztikai Egyesület gondozásában Szemerey Márta egyesületi elnök felelôs kiadó munkája révén látott napvilágot. A recens szerint a két kötet egymást mintegy kiegészíti, ugyanakkor mindegyik önállóan is kerek egész.) Az eredeti (most ismertetésre kerülô) kötethez Kiss Lajos területi fôépítész és Szemerey Márta egyesületi elnök írt ajánlást, elôszavát Meggyesi Tamás professzor, utószavát Péter László professzor írta. Hasznos kiegészítés a Pálfy Katalin által közreadott szerkesztôi jegyzet. E három írás egyrészt a témában kevéssé járatlanok számára segít a korban való helyezésben, a történelmi és szakmai összefüggések tágításában. A hitelességet az eredeti lapszámozás sértetlensége biztosítja. Az alkalmazott elôbbi kiegészítéseket a római számokkal jelzett oldalszámozás segít megkülönböztetni. Az eredeti kötethez Lechner Lajos 1891 decemberében írta meg elôszavát. Lechner közismert szerénysége felsorolta azokat a munkatársait is, így Mihályfi József budapesti-fôvárosi mérnöktársát is, aki a feldolgozás munkájában meghatározó módon volt segítségére. A kötet fejezetei: I. A város térképe. II. Föltöltések (ábrával). III. Útépítés, kövezés. IV. A város befásítása. V. A város csatornázása. VI. Az állandó közúti híd. VII. A kôpart (rajzlapokkal). VIII. Az új épületek (Városháza; ev. református templom; városi színház; polgári törvényszék; bûnfenyítô törvényszék és kerületi fogház a Csillagbörtönnel; posta és telegráfhivatal; honvédtiszti lakóház; a kálvária kápolnája; városi leányiskola; szegények háza; kisdedóvó intézet, a csász. és kir. közös hadsereg kaszárnyája). FALU VÁROS RÉGIÓ 2000/10

Távlati képek egészítették ki az eredeti kötetet, amelyet a hasonmás most ismét érzékelhetôvé tett. A tartalmi tagozódás az egész szegedi helyreállítás átgondolt és komplex kezelésére/végrehajtására utal. A végrehajtandó feladat nagysága és szervezettsége mintaszerû volt. A folyamat értékelésével és leírásával mindez csodálatos utóértékelést is kapott. Vajon az elmúlt ötven évben végrehajtott nagyléptékû és közepes beruházásoknál, tervelképzeléseknél és azok megvalósításánál elkészültek-e ezek a nélkülözhetetlen hatáselemzések? Fejlôdésünk ezen szakaszában – vagyis az elmúlt ötven év alatt – amennyiben ezek elkészülhettek volna, a folyamatok kezelése, értékelése, a közremûködôk érdemeinek, netán hibáinak nyilvánosságra hozatala olyan tanulságul szolgálhatna, ami elengedhetetlen mindenkor, amikor a közösség pénzérôl van szó, a lakosság adójából és munkájából származó beruházásokra kerül sor. Az ilyen jellegû átfogó értékelés egyben az illeszkedést és áttekinthetôséget is segíti, de az üzemeltetésre is kedvezô hatást fejt ki. Aligha vitatható annak fontossága, hogy minden településfejlesztési és -rendezési munka kiinduló pontja a jó térkép. Így volt Lechner idejében is csak úgy, mint napjaink feladatainak megoldásánál. A nyilvántartások (és ebben a térkép, a városmérés meghatározó) folyamatos továbbvezetése nélkülözhetetlen, nagy szervezettséget és ráfordítást igénylô (bár nem látványos) feladat. E fejezet és kiegészítô rajzi/tervi mellékletei a rendezési munka tartalmára és nagyságára is utalnak. Az egykor volt ún. vörös vonalas tervek, amelyek a szabályozás feladatait rögzítették, jól kezelhetô alapot nyújtottak a munkához. Felbecsülhetetlen értékûek voltak a vörös vonalas tervek, különösen, ha azokat szigorúan be is tartották. A hazai városépítéstörténet mai napig nélkülöz egy olyan átfogó tanulmánykötetet, amely a szakmai elôírások betartásának tanulságait országosan elemzi és értékeli. Az új feltöltések és gátrendszerek megvalósítását a célszerûség és a katasztrófavédelem keretében kellett megoldani, párhuzamosan gondoskodva a kisajátítások végrehajtásáról. Elképzelhetô, hogy e munkák még az adott káresemények mellett sem voltak gondnélküliek. Az anyagszállítások és -mozgatások méretei is nagyok voltak. Az új út- és terepvonalak, padlóvonalak és a megmaradt régiekhez való illesztése közel 100 hektár nagyságú területen különös egyeztetéseket és gondosságot igényelt. 1,3 millió m3 földanyagot mozgattak meg, amelynek szállítási szervezettsége, a megközelítés és terítés racionalitása napjainkban sem számítana egyszerû logisztikai feladatnak. Az útépítések és közmûépítések koordinálása és 33

kapcsolata a területek fásításával ütemezési, egyeztetési kötelezettségeivel, a támfalak, kerékvetôk, korlátok elhelyezésével olyan ütemezést igényelt, hogy az ország egész területérôl érkezô építôanyagok, terméskövek és burkolóanyagok legcélszerûbb hasznosítását eredményezze. Az útépítési és egyéb termékek gyakran a Monarchia területérôl, sôt külföldrôl is rendre érkeztek. A fásításhoz szükséges csemeték 34 megyébôl érkeztek és a hiteles források szerint 349 074 db volt az ültetési feladat. A beszámoló kötet meg is jegyzi, hogy a szállítmányok védelme, csomagolása, gyakran hiányos is volt. A fásítás elômozdítására elôbbieken felül az adományokból 29 708-at a lakosság között osztottak szét 10–20 darabonként. Az V. és VI. fejezetben a csatornázási rendszerrôl és annak méretezésérôl, illetve a hidak elhelyezésérôl és szerkezettervezésérôl, terhelhetôségérôl kap tájékoztatást az olvasó. Valamennyi tématerületnek külön munkacsoportja és azoknak felelôs vezetôje is volt. A VIII. fejezetben „Az új épületek” leírását nyújtja a kötet. Ez a fejezet látványában/megjelenésében már napjaink Szegedéhez vezet. Az egykorú fényképek, alaprajzok, a tervezôk nevének közreadása emberközelivé, alkotó központúvá teszi az értékelô kötetet. Meggyesi Tamás elôszava és Péter László utószava olyan szakmai és közvetlenségével ható idézetekkel, ismeretekkel színesíti a kötetet, amely hitelesebbé és egyben oldottabbá is teszi az eredetileg szigorú rendben elkészült lenyûgözô értékeléseket. Hiányolhat-e ezek után valamit a recenzens a kötetbôl? Szigorúan ragaszkodva a hasonmás jelleghez, aligha. E kötet azonban nemcsak egyszerû hasonmás kiadás, amit a tervlapmellékletek hitelesítenek, hanem ennél több. Ez a többlet szerencsésen egészülhetett volna ki Lechner azon tervlapjaival, amelyek (térképek és perspektivák) az 1997. november 21–22-én kamarakiállítássá szerényített példátlan értékû bemutatón kiállításra kerültek. Szegedrôl és a Szegeden dolgozó szakemberektôl Lechner óta a szakma rendkívül sokat kapott. Olyan kutatási, konferencia szervezési, továbbképzési és más gyakorlati és elméleti módszerek terjedtek át az ország más területeire, amelyrôl csak kevesen tudnak a szakma gyakorlói közül! Az immár százéves munkásság folyamatában a lechneri mû ismételt közreadása bizonyára segíti a jó ügyeket, a gondosságot, a múltból levonható tapasztatok átvételében, alkalmazásában. Köszönet mindazoknak, akik napi munkájuk és hajszájuk mellett idôt, energiát és gondot fordítanak arra, hogy ilyen kötetek megjelenhessenek. A kötet külsô megjelenésében is méltó arra, hogy kivívja a szakma és az érdeklôdôk megbecsülését. Horváth Béla építészmérnök

A VÁTI Magyar Regionális Fejlesztési és Urbanisztikai Közhasznú Társaság Dokumentációs Központ Tervtára, Könyvtára 1998 augusztusa óta nyilvános tervtárként, könyvtárként saját dolgozóinkon kívül a széles közönség számára is szolgáltatunk. VÁTI Kht. Dokumentációs Központ Tervtár

Cím: 1016 Budapest, Gellérthegy u. 30–32. Telefon: 356-9122/116, 349 mellék Fax: 356-8003 Nyitva tartás: hétfô–szerda 8.00–16.00 A tervtár állományában a VÁTI Kht., valamint a megszünt Települések Fejlesztéséért Alapítvány KERTI MÉLYÉPTERV ÉVITERV Hídépítô Vállalat ÁÉTV tervtárak anyagaiból szolgáltat. VÁTI Kht. Dokumentációs Központ Könyvtár

Cím: 1016 Budapest, Gellérthegy u. 30–32. Telefon: 356-9122/230 mellék Fax: 356-8003 Nyitva tartás: hétfô, szerda, péntek : 9.00–13.30 kedd, csütörtök: 11.00–15.30 Könyvtár Archívum

Cím: 1111 Budapest, Budafoki út 59. Telefon: 361-0206 Nyitva tartás: hétfô, szerda, péntek: 9.00–13.30 kedd, csütörtök: 11.00–15.30 A könyvtárban megtalálható a BUVÁTI és a megszünt Építésügyi Tájékoztatási Központ (ÉTK) mûszaki könyvtárainak anyaga is.

34

2000/10 FALU VÁROS RÉGIÓ