SZEPES MÁRIA
Varázstükör EZOTERIKUS REGÉNY ÉDESVÍZ KIADÓ BUDAPEST, 1998 Copyright © Szepes Mária, 1989,1998 Hungarian edition © Sweetwater Publisher Establishment, 1998 Cover design © Sweetwater Publisher Establishment, 1998 ÉDESVÍZ KIADÓ, BUDAPEST Felelős kiadó a Kiadó igazgatója Számítógépes tördelés Szücs Bt., Dunakeszi Nyomta Alföldi Nyomda Rt., Debrecen Felelős vezető György Géza vezérigazgató ISBN 963 528 282 6
Ez nem torzító tükör. Az igazat mutatja. Ha valaki szembe mer nézni valódi önmagával, megpillanthatja benne lényének végtelen kiterjedéseit, a jelmezek sorozatával együtt, amelyeket valaha viselt, de a tiszta Fényt is, amelyből átmeneti formái keletkeztek E végtelenbe mélyülő felület világít. A jeges sötétet sugárzó alkímiai hővé változtatja. Szepes Mária
I. AQUARIUS A Vízöntő-korszak a társadalmi és fizikai transzmutáció plátói világhónapja. Az anyag mögött láthatatlan idearendszer működik, amely minden közegben kialakítja örök jelképeit. E szferikus hajtóerő most nem misztikus kultuszokban, hanem a tudomány forradalmának világot átalakító mágiájában mutatkozik meg.
Az idő emigránsai A nagy zsúfoltság után szinte meghökkentő csend és magány telepedett a házra. A szobákban némán, láthatatlanul ott örvénylett még az emberek, dolgok, hangok, szagok negatívja. A tárgyak szórakozott, erőszakos kezek nyomán rendetlenül hevertek. A karosszékek testek körvonalait őrizték. De mindez emlék volt már. Hirtelenül, egyik pillanatról a másikra messze, örökre visszahozhatatlan múlttá vált. Az emberek, akik hónapokig ott rejtőztek, terveztek, reménykedtek, vitáztak, marakodtak, haláltól remegtek – szétszéledtek saját sorsuk hívójelét követve. Kornét Gábor egyedül maradt a tizenegyedik házban Thomas Aquarius könyvtárával és a homorú zöld tükörrel íróasztala fölött. Az ablakok tárva-nyitva álltak. Ahogy a ház magányossá vált, gazdája lassú léptekkel, tűnődve szobáról szobára vándorolt, és az ajtókat nyitogatta. Friss, virágszagú, tavaszi huzat rontott rá a napfényes kertből. Távolabb a konyhában az öreg, száraz Asunta motozott, de a körülötte támadt halk zörejek csak felfokozták egyedüllétét, mint a bútorok fájában percegő szú hangja, vagy a furcsa, szaggatott villámvonalakat ismétlő, ide-oda cikázó legyek zümmögése. Asunta időtlen, robotos alakja minden dolgokon kívül élt zárt, néma boszorkánykörben. Őrölte a munkát szívós kitartással, mintegy titkos belső parancsra megállíthatatlanul és megközelíthetetlenül. Mióta emlékezett Asunta mindig körülötte volt – kivéve az utazgatások éveit. Legkorábbi emlékei közé tartozott ez a sovány, színtelen női arc, amelyen semmiféle érzelem nem tükröződött. Soha nem becézett sem gyermeket, sem állatot, mégis minden rend az ő keze nyomán született. Minden éhséget, szomjúságot, félelmet ő csillapított le személytelen észrevétlenséggel. Az emberek meghátráltak előle. Súlyos, zárkózott egyéniségének ereje elriasztotta őket. Szorongást keltett bennünk. – Vén mogorva! – Vén eszelős! – Boszorkány! – vigasztalódtak azért, mert mindenki mástól különbözött. Gábor már kisgyermek korában tudta, mennyire nincsen igazuk, de senkivel sem közölte mit tart róla. Sohasem próbált beszélgetést kezdeni Asuntával. – Minek? – gondolta. Ő is tudja, és én is tudom... Asunta arca olyan, mint a fák kérge. A fák is így néznek az emberre, aki nem érti őket. A fák nem közönyösek, nem eszelősek, nem mogorvák, csak éppen mások. Asunta nem idegen senkihez és semmihez. Egészen az, aminek lennie kell. Azért nyugtalanítja környezetét, mert az emberek mindig mások, mint amilyennek lenniök kellene. Gábor most az öreg Rémy professzor szobájának ablakánál állt. A beáramló friss tavaszi levegő nem tudta teljesen kisöpörni a szivarok kesernyés, nehéz szagát. Füstjük beszívódott a heverő párnáiba, székek huzatába, párnákba és függönyökbe, noha az öregúr már régebben elment a házból Ez a szag elevenné idézte Gábor előtt a nyolcvanhat éves aggastyán csontos, törődött alakját. Az volt az érzése, ha megfordul, ott látja újra egy karosszékben: sovány, hegyes térdének, könyökének és eres, görcsös kezének csontváza közé süppedve, fényes, teljesen kopasz fejével, a szenilitás minduntalan álomba szakadozó öntudatlanságával. Pedig Rémy professzor teste azóta már egy hűvösvölgyi villa kertjében pihent, sebtében elásva. Finom, derűs, elegáns alakja mögött taszító, disszonáns riadalommal bukkant fel rejtélyes nőkísérőjének vaskos emléke. Ez a nő legalább negyvenöt évvel fiatalabb volt nála. Kétségtelenül akkor szegődött hozzá, amikor a professzor már túljutott az életen; becsvágyon, szenvedélyen, karrieren, házasságon, sőt a konvenciókon is. Kivetődött az öregség magányos szigetére kis motyójával, amelyben előkelő múltjának néhány értelmét vesztett tartozékát gyűjtötte össze. Rémy – például – zavarba ejtően, meghatóan udvarias, figyelmes, tapintatos volt. Maga a tökéletessé cizellálódott jó modor a legkülönfélébb emberek,
indulatok között, az apokaliptikus idők feldúltságában, minden biztonság, törvény, tradíció bomlásában is. Mint egy romjaiban már időtlen, antik épület, amely porladó falain, töredezett oszlopain finom, titokzatos hieroglifákat őriz. A nő műveletlen, hangos, hisztérikus volt. Vad, triviális, ellentétes érzések árama rázta szüntelenül. A professzort nagy önfeláldozással ápolta, becézte, féltette, bújtatta a zavaros politikai viszonyok között. Ugyanakkor rejtett rossz tulajdonságait panaszolta, önzését hánytorgatta. Zavarbaejtő, lealacsonyító magánügyeket közölt róla a vegyes társaság előtt, amely a maga különféleségében tiszteletben tartotta a szelíd öregurat. A professzor, sírós kisgyermekként, kiszolgáltatott rabszolgája volt ennek az erőszakos, viharos némbernek, akivel élete zenitjén, mikor egy budapesti, majd egy nagy bécsi kórház operatőr-sztárja volt, talán szót sem váltott volna. Viszonyuk merőben rejtélyesnek tűnt, mivel a professzornak nem maradt számottevő vagyona, és a nő a férjét hagyta el érte. Gábor külföldön ismerte meg Rémyt egy téli üdülőhelyen. Kellemesnek, műveltnek, mulattatónak találta, és e ritka tulajdonságai miatt szívesebben töltötte vele idejét, mint a nagy társaságdzsungel fiatalabb, de rikítóan zavaros tagjaival. A professzor jó megfigyelő volt. Sok különös, bizarr, szomorú és nevetséges epizód tarkította elmúlt életét. Ezeket az élményeit friss színekkel mentette át az emlékek korszakába. Volt humora, szíve is. Kitűnően adott elő. – Milyen kár – gondolta Gábor, egy-egy ragyogó adomáját hallgatva – milyen kár, hogy ez az okos, kedves ember ilyen kevéssé bölcs. Nyolcvanéves korában pikáns vicceket mesél, elmúlt dolgok kavicsaival játszik, és nincsenek mélyebb színei az érzelmességnél. Még mindig nem mer kopogni a halál ajtaján a végső kérdések sürgetésével, pedig régen körmére égett az idő... – Azután Pesten találkozott vele újra a világalkony baljós derengésében, 1944 októberében az utcán. Gábor maga is menekülőben volt. Rejtőzéséből az első fegyverszüneti kísérlet körül felmerült ügyek hívták elő, de a nyilas kormány első megnyilatkozása után jó oka volt rá, hogy újra fedezéket keressen. Az öregúr nem viselte a kötelező sárga csillagot. Kétségbeesett tanácstalansággal rögtön görcsösen hozzákapcsolódott: – Te fogsz megmenteni fiam! – mondta szinte eszelősen. – Nincs senkim csak te. Akikre a sorom tartozott volna, elhagytak. Az emberek most a saját bőrüket mentik. Ismerőseim közül te maradtál meg annak, aki voltál. Másokra gondolsz, nem önmagadra. Ne tiltakozz! Elég öreg vagyok már, nem tévedek ebben. Vidékre kell jutnom, itt elpusztulok! – Úgy könyörgött, érvelt, mintha fiatalságának teljességét akarta volna átmenteni a vészes időkön. Tétovázását látva szánalmasan összetört. Szeme alján nedvesség gyűlt meg. – Azt hiszed beteg vagyok. – mondta. – Pedig nincsen semmi bajom. A gyomrom olyan, mint a vas. Az ereim akár egy ötvenéves emberé... semmi gondod nem lenne velem! – Gábor nem azért tétovázott, mintha testileg terhére lett volna a professzor. De első pillanatra összeegyeztethetetlennek tűnt: a tihanyi menedéken átvonuló és megragadó emberektől különböző egyénisége, s a rejtett és készülő események föld alatti lávafolyamának fojtott, de szüntelen morajlása a házban. Azután hirtelen megérezte, hogy nem utasíthatja el ezt a tehetetlen, beteg aggastyánt. Mert beteg volt. Vékony, ráncos, áttetsző bőrén, sárgás szeme fehérjén át szinte kitapinthatta mája tájékán a roncsoló, alattomos kór terjeszkedését. Mikor közölte vele, hogy néhány órán belül készüljön el az útra, az Öregember térde megcsuklott, mintha eléje akart volna omlani. Gábor életének ez volt az egyik legborzasztóbb pillanata. A kocsiban már vele volt a nő is. E hívatlan kísérő miatt szorongva, bűntudattal leste Gábor arcán az átsuhanó felhőt. Nem szólt, de Gábor megértette: – Gyerek vagyok már, nem vallhatom be, de félek. Csecsemőnek asszony ölében a helye... A tihanyi házban – szertelenül különböző egyéniségük ellenére – legjobban az öreg lengyellel értették meg egymást. Életútjuk bármennyire elhajlott egymástól, gyökereik az elmúlt időnek közös talajából eredtek, s ez minden későbbi ellentétes megismerést, előítéletet legyőző rokonszenvet árasztott el bennük. A lengyel – a Rozmus fedőnevet használta – hetvenéves elmúlt már, de szívós és erős volt, mint a szíj. Csaknem százkilencven centi magas, szikár alakja meghajlott kissé, de nem a gyöngeségtől, hanem valami állandó, feszült, belső figyeléstől, „résenlevéstől”, amelyet meg kellett szoknia vad, nyugtalan élete folyamán. Lengyel ismerősei szerint hercegi családból származott. Afféle Kropotkin-szerű forradalmár volt, a sajátos lengyel sorssal terhelt, zseniális, romantikus álmodozó, aki a négy világrész minden országában és erjedő áramlatában megmerítette már saját, tisztázatlan nosztalgiáját egy magasabbrendű szabad
emberiség után. Gábor most átsétált Rozmus szobájába. Széles asztal mellett a falból tüskésen felmeredő drótok mutatták a leszerelt rövidhullámú adó helyét. Annak idején ez a szoba a ház boszorkánykonyhája volt, amelyből Rozmus, az öreg mágus hangja cserkészett ki az éterbe, és összekapcsolódott társaival a demarkációs vonalak, mágneses zónák, elaknásított területek fölött. Gábort sokszor megrendítette ennek az ősemberi kegyetlenségű háborúnak néhány teljesen utópisztikus eleme, amikor a lebírhatatlan szellem avatkozott bele. Ez a kozmikus dimenzió, amellyel semmiféle terror nem tudott megküzdeni, az éter hangja, a minden mákonyon, propaganda-feketemágián áthangzó igazság hangja már a jövő betörése volt a jelenbe. Egy pillanatra felmorajlott benne a fülledt, forró dohányfüstben pácolódott esték, feszült várakozástól terhes éjszakák minden íze, szaga, színe és élménye. Ott látta a tizenegyedik ház üldözött lakóit a készülék körül párás szemmel, a személytelenség legnagyobb csodájának bűvöletében. E bűvölet alatt elfelejtették múltjukat, saját fogalmaikat, jellemük, képességeik korlátait és ellentéteit, a nevüket is. Egyetlen eszme volt csak, egyetlen messianisztikus sóvárgás a megváltás és megváltottság után. Pedig mérhetetlenül különböztek egymástól. Alapjában minden szó mást jelentett mindegyiknek. Zárt mikrokozmoszok voltak. Életük bármelyik más mozzanatában nyilvánvalóvá vált az áthidalhatatlan szakadék, amely elválasztotta őket. Csak a világra szakadt apokalipszis markolta őket össze egy táborba, rövid időre, hogy azután ott folytassák a vértelenebb, elvontabb harcot, ahol elhagyták. Rozmus nagy, törött sasorra, mélyen ülő szeme, erős álla és hosszú, keskeny feje rikító ellentéttel ütött el Kosztya, a fiatal, sebesült orosz fiú széles, ázsiai arcától. Kosztya zuhanó repülőgépből ugrott ki, és mikor földet ért, a lábát törte. Asunta talált rá fagyűjtés közben kora hajnalban, és magától értetődően elrejtette, míg a sötétség beálltával érte jöttek. A kedves, derűs, hálás fiú még nem töltötte be huszadik évét. Három éve nem volt otthon, valahol a Bajkál-tó melletti kis faluban. Honvágy gyötörte. Ugyanazt gyűlölte, amit ők. Elérzékenyülve gondolt az anyjára. Szívesen segített Asuntának krumplit hámozni, zöldséget tisztítani. Közben furcsa, első pillanatra monotonnak tűnő népdalokat dünnyögött halkan, de Gábor tisztán látta ezekben a dalokban a távoli, más arcú tájat, amelynek a fiú része volt. Fenyvesek hűvös, zárkózott erdeit. Trágya és virágszagú, nyers szelektől, naptól szítt faházakat. Udvarokban száradó, kifeszített állatbőröket. E dolgokon felül a fiú azonban megközelíthetetlennek, érthetetlennek tűnt. Az ő számára éppoly érthetetlen volt a ház lakóinak réteges, férges, idegtépő emlékezéstől, bonyolult sóvárgásoktól terhelt egyénisége. Kosztyában minden befejezett, egyszerű, félelmetesen acélos volt. Nem ismerte Buddhát, Lao-cét, Mohamedet, Descartes-ot, Spinozát, Voltaire-t, Kantot, Schopenhauert, de ismerte Marxot és Engelst, a modern fegyverek szerkezetét, tudott Pavlov felfedezéseinek jelentőségéről, és fanatikusan hitt az orosz nemzet messianisztikus hivatásában. Ami a legélesebben egy születő világ pilléremberévé tette: a kétely teljes hiánya volt, a kételyé, amely gyökeréig rágta Európát. A másik fiatal fiú, aki a házba menekült, már e nihilbe omló Európa gyermeke volt. Munkaszolgálatból szökött meg. Gábor ismerte és becsülte az apját, aki belehalt az első zsidótörvénybe. Az eléggé gyakori, tragikus zsidó érzékenység ölte meg, amely megrohanja néha ennek a nagyon régi fajtának finom, értelmes tagjait. Gábor szerette az elegáns, csendes kis régiségüzletet a belvárosban, melynek ajtaján át egy varázslatos, törékeny, szépséggel teljes múltba lépett be az ember. A sovány, kopasz kis tulajdonosnak, a szökött munkaszolgálatos Rudi apjának védőburka, életfeltétele volt ez az üzlet. Csak azokat a műtárgyakat adta el, amelyeket nem sokra becsült. Az igazán értékesek ott rejtőztek vitrinjeiben. Kecses vonalaikat egy titkos beavatás papjaként tárta fel a ritka barátoknak, akik e művészet áhítatos, értő hívői voltak. Művészettörténeti, történelmi tudása egyedülállónak tűnt. Szelleme úgy sétált elmúlt korok hétköznapjaiban, különféle szokások, kifejezési formák, miliők, használati tárgyak, szellemi, művészi, társadalmi áramlatok között, mint a ma világában a jelen egyik legjobban értesült embere. Az első zsidótörvény megértette vele, hogy az egyén szabadságának vége. Valami elindult, amely megállíthatatlan, mint a lavina omlása, s amely ki fogja őt emelni üzletének falai közül, ahogy a teknősbéka védtelen, puha testét kifeszítik páncéljából. Eleinte küzdeni akart a menekülés gondolata ellen. Felesége hiába kapaszkodott, azután elvitték a fiát is, és az idegei nem alkudoztak többé. Öngyilkos lett. Rudi, a fiú már páncél nélkül született, sőt a képesség nélkül, hogy valami szilárd dologból védelmet építhessen magának a
külső dolgok céltalan erőszakossága, sokat ígérő üressége ellen. Nem hitt semmiben. Nem voltak ideáljai. A bizonytalanság keserű oldóvizében ázott benne minden. Azután ott ült a készülék körül Scott, az angol ezredes, aki meghazudtolva a kontinensen beidegződött sémát, kis termetű volt, izgékony, beszédes és nyíltan elérzékenyülő. A huzamosabb érintkezés alatt kiderült azután, hogy mégis egészen angol: külseje, modora csak a szigorúan zárt Home-nak nyitott előkertje, s az ember ott kezdődik a csukott ajtó mögött. Az egyedüllét vele végtelenül kellemes, mégis zavarba ejtő volt. Noha Scott sohasem firtatott személyes természetű kérdéseket, nem lepődött meg semmin, csak általános témákba kapcsolódott bele. Mégis mindenki érezte, e tapintat mögött éles, kritikus szem figyeli: nyugat szeme, sajátos, humanitásában is hűvös pillantás, amely a szenvedélyes, szertelen, gyönge vagy zilált karakterekben feszélyezettséget, csökkentértékűségi érzetet keltett, mint amilyen az esetlen, rosszul öltözött embereket kínozza előkelő társaságban, a feléjük áradó őszinte szívélyesség ellenére is. Scott Rozmusszal dolgozott együtt, és csak néhány héten át volt a tizenegyedik ház lakója. Kari Salter, az író, Gábor bécsi barátja volt a legeurópaibb, s egyben legtragikusabb figurája a társaságnak. Gábor valahogy úgy érezte, senki sem veszített többet, senki nem lehetett kifosztottabb, védtelenebb nála. Az üldözöttek, megalázottak, deportáltak, külső vagy belső emigrációban élő emberek kedveseiket, otthonukat, biztonságukat, kenyerüket, egészségüket, életüket veszítették el. De Salternek ennél is többje volt; az emberi kultúra minden cizellált finomsága, a szellem történetének legragyogóbb pillanatai, a Hitlerrel lezárult európai művészet esszenciája. Menthetetlenné tette őt, hogy maga is ehhez a visszahozhatatlan tegnaphoz tartozott. Nehezen dolgozott és keveset, mint a túlfokozott, szinte bénító önkritikájú töprengők, akik sohasem tudják utolérni ízlésük és megismerésük igényeit. Regényeit, verseit, tanulmányait, életrajzait addig csiszolta, míg mondatainak mélysége, színe, csillogása zárt, kemény és tökéletes drágakőhöz vált hasonlóvá. Semmeringi háza felégett, s benne életének minden gyűjtése, eredménye, mágikus formulája: ritka könyvek, eredeti kéziratok, kották, hangszerek, képek, szobrok, utolsó verseskötetének és regényének egyetlen példánya. De a rombolásnál valami mélyebb, borzasztóbb misztérium játszódott le ott, abban a házban. A régi idők boszorkánymestere viaszszobrot készített arról, akit el akart pusztítani. A viaszba belegyúrta ellenségének haját vagy körmét, azután összpontosított gonosz akarattal kínozni kezdte a szobrot, végül átdöfte a szívét. Az áldozat, ha gyenge és nyitott volt a külső erőknek, senyvedt, egészségét rejtélyes aszály apasztotta, majd szíve megállt hirtelen. Salter halálosan érzékeny, rajongó, alázatos odaadásában eggyé vált a dolgokkal, amelyeket imádott, s mikor azok megsemmisültek, velük pusztult gerince, hite, életereje. – Nem az isteni szépség szétzúzása rázott meg és tett lelkileg is földönfutóvá, otthontalan koldussá – mondta Gábornak – hiszen ezek a dolgok csak jelképei voltak a hatalmasabb, elvontabb ideáknak, amelyeknek igazságában hittem, és amelyek állandóságában reménykedtem. Hanem a tény, hogy mindez megtörténhetett, és az emberben, akinek láttam gyöngeségeit, de csodáltam képességeit, a gonoszság, könyörtelenség, rombolás tömegepidémiájának ilyen mértéke rejlik. Ez a felismerés hirtelen megbénított, mintha villám sújtott volna le. A harmónia és rend felbomlott bennem. Ha írni akarok, s befelé hallgatódzom, a tiszta, zengő hangok és visszhangok helyett egy reszkető sokk artikulálatlan nyögéseit hallom... – Gábor hasztalanul erőlködött, hogy barátját kitépje e gyilkos katalepsziából. – Leejtettél egy tükröt, amelyben szemlélted magadat és pánik fogott el, hogy fejed esett le a nyakadról! – mondta neki. – Ez a véres alkonyat most az idő káprázata. Az Igazság és a Szépség erői halhatatlanok! – Ide nem tudlak követni – mondta Salter tehetetlenül. – Én az időhöz tartozom. Néha úgy tűnik nekem, hogy mi – barátságunk, néhány közös érdeklődésünk ellenére – két különböző létformában élünk, mint egy madár és egy hal. A te törvényeid mások. Te erős és biztos vagy, előttem rejtélyes, láthatatlan dolgokban. Szilárdan állsz talaj nélkül. Nincsen fogható támasztékod, mégis fénylő nyugalommal lebegsz szellemi szárnyakon, a térben kint, mint alig észlelhető légáramlatok hátán a sirályok. Gábor elevenen látta most ezeknek a fojtott izgalmú politikai szeánszoknak hasonlíthatatlan különösségét, mint annak idején, mikor közöttük ülve figyelt és hallgatott: mindegyik önfeledt
résztvevő külön hármas hieroglifájába behatolva, érezve az összeolvadás, kiegyezés lehetetlenségét. Eltűnődött rajta, hogy egyetlen fogalom, amelynek felszínes értelmében látszólag megegyeztek – a szabadság fogalma – mit jelent Rémy professzornak, Rozmusnak, Kosztyának, Scottnak, Rudinak és Salternek. Rémy professzornak kétségtelenül a finom, korhadt, bécsi valcerrel aláfestett múlt megújulását jelentette, amelyben sikeres, gazdag, előkelő ifjúsága, férfikora teljesedett ki. Rozmusnak a komor, romantikus, kissé tolsztoji világkép megvalósulását, amelynek különcül individuális, igényes, nyughatatlan kalandorlénye alapjában ellentmondott. Kosztyának a személyiség feladását a közösségért, Rudinak a lehetőséget arra, hogy elkerüljön minden kényelmetlen, fárasztó erőfeszítést, és minél kevesebb munkával, minél több pénzhez, kellemes kielégüléshez jusson bonyolult érzelmi kapcsolatok nélkül. Scott szabadságeszménye az egyén szuverenitása volt. Salterben pedig a szabadság a l’art pour l’art arisztokratikus uralmával azonosult. Gábor sóhajtva elfordult a múlttól és kilépett a teraszra. A színes, párás balatoni táj a tavasz dús jelmezében pompázott. A tó innen tengernek tűnt, összeért a lehajló éggel. Jobbról a ködös, kék badacsonyi hegyek hátterében, s a nap óriási tűzszeme alatt apró vitorlás lepkéje ringott a vízen. A kert egyik öreg fűzfája hosszú, dús ágat lógatott a képbe, tökéletessé fokozva festőiségét. Gábort, mint annyiszor, hirtelen átjárta megint az idő irrealitásának tudata. Ez a táj, ez a vitorlás, a nap termékenyítő hője, a levegő illata és az öreg fűzfa csipkés, fiatal zöld, tavaszi öltözéke ugyanaz volt, mint tizenöt éves korában, mikor először állt itt a teraszon. Thomas Aquarius hozta ide akkor, az első világháború és a forradalom hullámverésének elülte után. Az állandóság titkos, boldogító bizonyossága érintette meg. A lélegzetelállító cinkosság, a tülekedő, nyugtalan, szorongásokkal átszőtt, durva, a halálnak alávetett dolgok mögül a valóságként várakozó örök jelen. Azután – egy kis szívdobogást, furcsa nosztalgiát hagyva maga után – elmúlt ez a pillanat is. Mintha lifttel hirtelen alászállott volna egy szédítően magas, ritka levegőjű kilátótoronyból. Megint Salterre kellett gondolnia, akit hiába akart kimenteni az összezárult időből. Különös, hogy az események végéig tartotta magát. Valami esztelen, érthetetlen remény élt benne. Hátha varázslatos módon a helyén találja majd a dolgokat, és hazamehet hozzájuk. Türelmetlen volt. Alig lehetett visszatartani a fegyverszünet megkötése után. Mindjárt indulni akart. Gábor tudta, hogy nem engedheti el egyedül. Kosztya segítségével autót szereztek és orosz kíséretet, amely megnyitotta előttük az osztrák határt. Gábor egyedül jött vissza. Körútjuk után Salter is vele indult Semmeringről. Sürgette, ne időzzenek sehol. Leülni se tudott. Izgatott és lázas volt, mintha a tihanyi villában sürgős, égetően fontos teendők várták volna. Néhány kilométerrel Semmering után defektet kaptak, és amíg a kereket kicserélték, Gábor sétálni hívta barátját. – Nem! – mondta az érthetetlen rémülettel. Azután mégis lekászálódott az autóról. Hallgatva mentek egymás mellet. Gábor lopva figyelte Salter csontvázkoponyává fogyott szép, értelmes fejét Sárga, domború, nagy homlokán verejték gyöngyözött. Ausztriai tapasztalataikról nem beszéltek azóta, hogy Salter Bécsben felkereste a házat, amelyben télen lakott, s melynek egyik fala most leszakadva kitárta a szobák meztelen belsejét, mintha egy precíz és kíváncsi tudós keresztmetszetet akart volna készíteni róla. Végigjárták az utcákat. Megnézték a középületeket, ismerősök után kérdezősködtek. Egyetlen közeli ismerőst, rokont, barátot sem találtak meg. A zsidó Salter hozzátartozói, barátai jórészt a zsidók közül kerültek ki. Ausztriában, ahol sok idejük volt, Hitlerék alapos munkát végeztek. Azután elmentek Semmeringre. Gábor nem akarta, hogy menjenek. Salter tudta már, mi várja ott. De nem lehetett visszatartani. Olyan volt, mint a megszállott. Semmeringen körüljárta a szemetes, kormos helyet, ahol azelőtt a háza állt. Beletúrt a romok közé. – Kihordtak mindent az udvar közepére – magyarázta szinte közömbös hangon. – Goethe Faustjának néhány kéziratoldala is közte volt. Nietzsche levelei... Beethoven V. Szimfóniájának kottalapjai... Ezeket biztosan megmentik odafönt a tűztől, ha tudnak róla. De csupa éretlen gyerkőc csinálta. Talán éppen azok, akiknek cukrot és gyümölcsöt adtam mindig a sétáimon... – csendesen rázogatta a fejét, tanácstalanul álldogált egy ideig, azután hirtelen Gáborhoz fordult: – Mehetünk. Mire várunk?! Mellékösvényre tértek. Lábuk alatt szakadék szaladt le, és kitárult a völgy erdős, sötét, zordul szép öle. A magasabb hegyek csúcsa felhőket szúrt át és hótól csillogott. Gábor észrevette, hogy
Salter arca eltorzul mellette. – Csak sírna! – gondolta. – De nem fog sírni. Sohasem kereste a feloldódást. – Sokkal mélyebben átértette barátja állapotát, semhogy szavakkal kísérletezett volna. A szavak ideje elmúlt. Salter a szavak bűvésze, megigézettje, csalódott betege volt. Gyulladást nem gyógyíthatott tűzzel. Némán kezdte tehát megközelíteni, úgy, ahogy mindig sikerült az emberek öntudatlan, védtelen érzésvilágába hatolnia. Kora ifjúságában eszmélt rá erre a képességére. Környezetében a gyanútlanok, nyitottak reflexszerűen megtették, amit akart, vagy kimondták gondolatait. Olyanná vált benne ez a hatóerő, mint egy láthatatlan, végtelenül érzékeny, mozgékony szerv, finom, idegekkel átszőtt tapogató. Benyúlhatott vele az emberi lélek precíziós szerkezetébe. Kapcsolókat csavarhatott, gombokat nyomhatott meg benne, s ezek különféle cselekvéseket indítottak el. Árammal telítették, gondolattal, hangulattal népesítették be az üres, sötét belső teret. Salter feldúlt, rommá omlott. Sebes, eszelős zűrzavarrá lett állapotán azonban nem segíthetett tartósan, legfeljebb álmos kábulatba vonhatta, a pihenésvágy narkotikuma felé terelhette. Salter vonásai elernyedtek. Arcán ólmos, szürke fáradtság uralkodott el. – Álmos vagyok – dünnyögte. – Jó volna elaludni. Visszamentek az autóhoz. Sötétedett már. Kísérőik úgy határoztak, hogy a közelben lévő katonaszálláson töltik az éjszakát, és hajnalban indulnak tovább, mert az út sok helyen bizonytalan, robbanásoktól szántott, szakadékos. Erről a szállásról tűnt el Salter. Gábor mélyen aludt, nem hallotta amikor kiment. Élénk, kellemetlen álom nyűgözte le. Havas tájon, folyó partján állt. A vizet helyenként vékony jégréteg bőrözte be, de a közepe táján, ahol a sodra sebes volt, sötéten örvénylett, hó-kupacok, jégtáblák utaztak rajta lefelé. Egy ilyen jégtáblán állt Salter feléje fordulva. Szája mozgott, de ő nem hallotta, mit mond, csak arcának kétségbeesett kifejezését látta. A jégtábla, amelyen állt, gyorsan úszott lefelé a fekete vízen. Egyre távolodott. Gábor vele futott párhuzamosan, lefelé végig a parton. Tehetetlenül. Tanácstalanul. Hirtelen rémület szúrt belé. Egy kanyaron túl a folyó hatalmas vízesésként, meredeken zuhant lefelé. Salter felemelte a karját, intett, de mielőtt eltűnt volna a mélységben, Gábort keltegető kezek rántották vissza az ébrenlétbe. Indulniok kellett. Salter fekhelye üres volt mellette. – Az osztrák elvtárs előrement az autóhoz – magyarázták. Gábor már akkor tudta, mi történt. Az autónál a mellékösvény felé mutattak, ahol az előző este együtt sétáltak. A szakadék széléről mindjárt meglátta a tört, kicsavart mozdulatlansággal heverő testet. Ott temették el a közelben. Gábor az egyszerű, komor szertartás alatt arra gondolt, hány halottja lesz vajon ennek a háborúnak a fegyverek elnémulása után is? Hányan rohannak még tovább egy ideig halálos sebbel a testükön vagy lelkükön, míg össze nem roskadnak? Rozmus nyugtalan alakját felszívta a messzeség, az erjedő események, a világ még annyira elintézetlen ügyei. Ő is orosz autón tűnt el a házból Ausztria irányába. Kosztya kissé bicegve még, de vidáman, személytelenül beleolvadt az átvonuló, hatalmas orosz hadsereg tengerébe. Rudi night clubot nyitott Budapesten. Oda vonzódott a véres iszapba süllyedt, romok alá temetett város beteg tülekedéséhez, amelyben nyüzsögtek még a rothadás férgei, s a későbbi élet valutával, arannyal vásárolt örömei. Gábor a teraszról visszatért saját szobájába. Tétova ődöngése a házban, tulajdonképpen elodázása volt a munkának, amely íróasztalánál várta. Leült. Töltőtollat kicsavarta, és megkezdett cikke fölé hajolt: A németek, filozófusaik, biológusaik, emigrált, legjobb íróik ellenére nem akartak tanulni. A természet, a kollektivizmus bizonyos formáit kipróbálta már a hangyák, termeszek, méhek, darazsak közösségeinek különféle variációiban, és túlhaladt rajtuk, mert nem váltak be. Ha beváltak volna, akkor a földön megjelent legmagasabbrendű életforma, az emberé is hasonló mintára alakul ugyanabból a belső szükségességből, amely létrehozta a bolyt és a méhkast. Az élet az emberben azonban az individualizmusig finomult, és nem lehet többé visszakényszeríteni az állati lét alacsonyabb fokozataiba, tehát olyan állapotba, hogy csupán alkatrésze legyen valamely konstrukciónak, s önmagát, gondolatait, szabadságát feladva egyetlen méh vagy termeszkirálynő kegyetlen, rideg törvényeit szolgálja. Az ember – minden ember – zárt, hatalmas Egy a maga kicsiségében is, csak azt a törvényt szolgálhatja kívül, amelyet végigfuttat saját, külön belső törvényszerűsége fórumain, és törvényerőre emel Máskülönben illegalitásba vonul, lázadóvá lesz. Hiába akarná gondolatait kategóriákba kényszeríteni, álmait irányítani, hitét szárnyaitól
megfosztani Minden ilyen törekvést előbb-utóbb szétzúz és megsemmisít az önmagára ébredt intellektus elementáris ereje, az individuális szabadságigény belső törvénye. A fasiszta diktatúrákban egy maroknyi csoport véres terrorral a többségre kényszerített olyan törvényeket, amelyek lehetővé tették, hogy ez a csoport minden törvény nélkül éljen... Gábor tolla elernyedt. Nem kívánt tovább írni. Mondathegyek torlódtak mögötte az elmúlt lázas, görcsös évek terméseként. Pihenés, megtorpanás nélkül dolgozott, mint Oroszország, Amerika és Anglia hadigyárai. De ő társaival együtt, eszmei síkon ontotta a szellem ellenállásának fegyvereit. Eleinte nyíltan, később cenzúra szájkosarával burkoltan, különös tolvajnyelvet alkotva a csempészett igazság közlésére, végül a föld alá vonulva az új és üldözött szabadság-vallás katakombáiba. Ez a feszültség most feloldódott. Nem mintha a harcot végigharcolta, vagy az út végét látta volna. Sőt. Minden bonyolultabbnak, távolibbnak tűnt, mint az aknák, repülőbombák robbanásai között. Ennek a hasonlíthatatlan, legpusztítóbb háborúnak végösszegét senki sem számíthatta ki pontosan, legkevésbé a katonák és a politikusok, még a pszichológusok sem. De úgy érezte, pihennie kell. Kimerült a termelésben. Feldolgozatlan nyersanyagtömeg torlódott tudatának raktáraiban. Közvetlenül az ostrom után néhány hetet, a legnehezebb időt, a városban töltötte, mert nem akart félreállni. Tihanyi házát vendégeire hagyta, akik még nem kívántak útra kelni, ahogy az ember pihentető, már félig tudatos hajnali álmához ragaszkodik ébredés előtt, amely szorongást, bizonytalanságot, harcot hoz megint. A városban azután egyszerre úgy érezte, nincs rá égetően szükség. Még nincs. Egy seregnyi folyamatnak kell kiégnie és megérnie ahhoz, hogy újra tehessen valamit. A visszahatás nyers, szükséges erői tomboltak mindenütt. Az átmenet időszaka volt ez halál és születés között Újra visszatért a tizenegyedik házba. Később, mikor Rudi elindult egy szekéren, megint csak felkerekedett vele együtt, de ezúttal három nap után hagyta ott Budapestet. Ezeket a benyomásokat rendezgette most magában. Első gondolata, amely eluralkodott benne a várossal való találkozásakor, az volt, hogy olyan sebesültet lát viszont, akit nem lehet megmenteni az életnek, mert túl sok vért veszített. Rommá, mocsokká omlott minden, mintha egy keserű, próféta biblikus átka sújtotta volna le. A még álló, kifordult belű vagy üszkös, betört ablakú házak feltámasztott, oszló hullákra emlékeztettek. Bénultan állt a város vérkeringése. A villamos utópisztikus álomnak tűnt, villany, gáz nem volt, s vízhez is csak egyes, szerencsés helyeken lehetett hozzájutni. A géproncsok, döglött tankok, repülőgépvázak között, az utcákon ember– és állathullák hevertek. Gábor segített az eltakarításban. Koporsó nélkül ásták el őket az udvarokon, utcákon, kertekben. Rémy professzort, akit súlyosodó állapota miatt 1944. decemberében vissza kellett csempészni a városba, hogy orvosi felügyelet alá kerüljön, az asszony, aki végigélte vele a poklot és lefogta a szemét, cukrosládába rakta, úgy ásták el ketten Gáborral. Az aggastyán a rák végső stádiumának kínjaival szenvedte át az ostromot, s csak utána halt meg sorsának kegyetlen ítélete szerint. És az emberek, akik élve maradtak? Sírjából kikelt Lázár volt mindegyik, arcukon a túlról érkezettek fakó, meredt iszonyatával. Voltak, akik beszélni próbáltak arról, ami velük történt, de elcsüggedtek a szavak súlytalanságától, a mások és önmaguk fásultságától. Azután elhallgattak, vagy tovább beszéltek értelmetlenül forgatott kereplőként, tudatuk küszöbénél szorongó bizonyossággal, hogy a szavak nem oldanak fel semmit a görcsbe merevült borzalomból, amely lelkükbe zuhant. Emberek az utcán. Súly alatt, zsákok alatt görnyedő, sovány asszonyok kilométereket taposva néhány kiló krumpliért, kukoricáért, mert ezekben a napokban még a pénz is tetszhalottként hevert, kiesett az életből. Csak cserélni lehetett, felmérhetetlen értékű holmiért néhány falat ételt. Azután volt még egy sötétebb oldala is a dolognak. Mikor hazament budai lakására, a házmesterek úgy meredtek rá, mintha kísértetet láttak volna. A házmester, aki csak hosszas zörgetésre nyitotta ki a félig romba dőlt, kétemeletes bérvilla eltorlaszolt kapuját, az ő nadrágját, kötöttkabátját, ingét, cipőjét, kalapját viselte. Vállán bélelt bőrkabát lógott, amelyben Gábor felismerte a fölötte lévő lakás tulajdonosának, a nyugalmazott tábornoknak vadászkabátját. Kettőjük közül, különös módon, talán Gábor érezte kínosabban magát. A másik mindenre tudott magyarázatot. Gábor néhány holmiját azért vette magához, hogy megmentse neki. Sajnos csak elenyésző csekélység maradt, a többit ellopták. Hadarásához csatlakozott nemsokára az egész népes család. Összezárkózva, sápadt arccal, konok, ellenséges szemmel szenvedéseit, érdemeit hangoztatta mindegyik. A szomszédság minden élve maradt tagjára
csak úgy záporozta a borzasztó rágalmat. A házmesterné élesen, támadóan éreztette Gáborral, ha már nem fordult fel valahol, ahogy elvárták tőle, legalább tartsa a száját, ne firtassa a dolgokat, és menjen el isten hírével. Lakása úgyis használhatatlan. Bútorai eltörtek. Szekrényei üresek. A tábornokék lakására rázuhant a tető. A tábornok eltűnt. Családja egy kis szobában lakik valahol. Hogy hol? Isten tudja. Mindkét lakást kirabolták a szomszédok. De ne higgye ám, hogy az urak távolmaradtak! Csak látta volna a számtanácsos nejét csomagolni! Itt lakik a szomszéd villában. Saját fürdőszobájából mászott át éjszaka Gábor lakásába, az aknától áttört falnyíláson. Egyszer hallották, hogy motoz valaki a szobákban, gyertyával felmentek és rajtaérték a lopáson. Gábor már alig várta, hogy kívülkerüljön a házból. Az utcán azután a szomszédok fogták közre, és a házmesterek bűnlajstromát sorolták el neki fehéren izzó gyűlölettel. Kiderült, hogy már feljelentések lavinája indult el. Mindenki mindenkit feljelentett. Unszolták rá Gábort is, tanúnak hívták, és tanúnak kínálkoztak. Gábor menekült. Émelygett, noha tudta, hogy ez a kóros állapot, melybe az emberek kerültek, a valóságnak csak egyik oldalát mutatja. Égő felelősségérzetük, dúlt idegzetük bűnbakot keres tulajdonképpen, hogy szenvedéseik, mulasztásaik, veszteségeik és önmaguk előtt való ijesztő elbukásuk értelmet nyerjen. A Ferenc József rakpart bűzös hulladékdombja mentén haladt szállása felé. Az egyik kapu előtt, támlátlan széken egy sánta, borostás férfi kuporgott. Arca ismerősnek tűnt előtte. Megállt. A férfi már mosolygott, tétován, alázatosan, előzékenyen, s ezzel valahogy még jobban megnehezítette a vele való kapcsolat emlékének felszínre juttatását. Azután hirtelen rájött, kicsoda. A berlini, divatos filmrendező öccse volt, banktisztviselő. Valamikor egyik legjellegzetesebb képviselője a pesti „aranyifjúknak”. Magas, manökenszerű nőkkel járt együtt. Angol öltönyöket és monoklit viselt. A golfklub tagja volt. Lóversenyekre járt szürke cilinderben. Pontosan ismerte a Cartier által diktált legfrissebb ékszerdivatot, a francia parfümök, angol italok, szivarok és amerikai cigaretták márkáit. Az aranyifjú felállt. Kezet fogtak. Most már tudta, mi volt az, ami külsejét erősebben elleplezte előtte: ijedt bizonytalansága, elesettsége. Benne testesült meg meztelen valóságában mindaz, amit összezúzott a háború utolsó esztendeje, végképp és visszahozhatatlanul. Mert ez a puha, ernyedt állú, enervált fiatalember, ha egy egész kaszt nem tol emelőt alája, saját erejéből sohasem lesz képes előkapaszkodni a süllyesztőből, amelybe belezuhant. Akik az új konjunktúra hullámtaraját lovagolják meg az első eszméléssel, másfajta emberek voltak. Azok most pogácsát, süteményt, húst, tűzkövet árulnak a romüzletek nyitott fülkéiben és az utcasarkokon. Annyira elmerült az aranyifjú ábrájának benső tartalmában, hogy időbe telt míg szavaira figyelni tudott. Arról beszélt görcsösen mentegetődzve, hogy neki azután nincs oka félni. Most folyik igazolása a bankban. Mindenki tudja róla, éppúgy mint Gábor, hogy ő valójában hova tartozott. Utoljára egy belvárosi üzletben akadtak össze közvetlenül a németek bejövetele előtt. Az évek folyamán néha elhúztak egymás mellett, és a konvenció leküzdhetetlen kényszere folytán, miután filmrendező bátyjával egy ideig barátságot tartott, szót is váltottak; Berlinben, a magyar vonatkozású filmbemutatókon, az Orient expressz fülkéjében vagy egy üzlet szűk közösségében, ahol nem lehetett keresztülnézni a másikon. Feszélyezett, unott pillanatok voltak ezek, amely alatt mindketten érezték, hogy monológot folytatnak, a másik előtt érthetetlen nyelven. Valójában nem tudta, hogy ez a fiatalember mit tartott a világról és hova tartozott, de gyanította, hogy sehová, még önmagához sem. Könnyű ballonként lebegett a felszínen, és ellenállás nélkül sodródott az áramlattal, amelybe belekerült. – Hogyne – mondta neki színtelenül. – Bizonyosan rendben lesz minden. – Kapaszkodó kézszorítása és reménykedve előregörbült testtartása mögött az emlékezés halvány vetítővásznán a másik alakot szemlélte, aki bágyadt előkelőséggel bólintott feléje az utcán vagy egy páholyból, helyzeti energiájának, születési kiváltságának magaslatáról. Arcán az élet kiválasztottjainak, a pénz, a politikai és a művészi sikerek kirakatlényeinek visszfénye ragyogott. Megtudta, hogy bátyjáról nem kapott semmi hírt, eltűnt a véres német káosz kavargásában. Valahol Bécsben érte utol a végítélet. Az utóbbi években Bécsben dolgozott már. Óvatos, politikamentes bécsi filmszirupot gyártott futószalagon. Később, mikor másodszor utazott Budapestre, már kialakultabb helyzetet talált. A regeneráció
csodájaként élt, lábadozott a város. A felrobbantott hidakat ideiglenes hidak pótolták. Villamos, sőt autóbusz is közlekedett, roskadozva az ingerült emberfürtök súlya alatt. Az üzletek némelyikén már kirakatüveg csillogott Az emberi erő, készség, becsvágy, élelmesség teljesítményei lenyűgözték, bámulatra késztették, de látta azt is, hogy az egészség forrása még nem tört fel a talajból. Krízisek lázai lobognak mindenütt. Nem is lehetett volna másképp. Cikksorozatát átadta lapja főszerkesztőjének, és elindult megkeresni a tábornok családját.
Jetta A tábornokékat apró szobába zsúfolódva találta meg Budán. Ismerősöknél laktak „ideiglenesen” anélkül, hogy valahol várta volna őket valami változás vagy megoldás. A tábornok felesége, öreg szülei és a másfél éves Veronika – a kislány, akit visszahívtak a halálból – éveken át laktak egy házban, anélkül, hogy érintkeztek volna. A tiszti családok sajátos törvényeknek alávetett külön bolygón éltek ezekben az időkben, magasan a „civilek” kasztja fölött. Noha Gábor néhány futó találkozás alatt látta, hogy a tábornokék a kivételek közé tartoznak: egyszerűbbek, csendesebbek, értelmesebbek az osztályukbelieknél. A korszakvégnek e biblikus szakadásában kétségtelen volt, hogy a másik ember vagy az egyik oldalhoz tartozik, vagy a másikhoz. A lényeget illetően két változatra egyszerűsödött le a világ millió eszmevariációja: velük, vagy ellenük? – S Gábor sokáig nem tudott hinni csalhatatlan hetedik érzékének sem, hogy a tábornok csak foglya a militarista iránynak. Családi tradíciók terelték be a gyűlölt életformába. Zárkózottsága, élhetetlensége ellenére kétségbeesetten vágyakozott ki belőle, mint pokolból a kárhozottak. 1941. nyarán nagytakarítás volt a felső emeleten. Jetta, a tábornok kilencéves kislánya őrizet nélkül lent játszott a kertben. Gábor a teraszon írt, amelynek lépcsősora a kertbe vezetett. A kislány egyszerre ott állt az asztala előtt. Olyan átlátszóan törékeny és gyönyörű volt, hogy Gábor azt hitte, különös révületeinek egyike vetítette eléje. Gyöngéd mosolyában volt valami az elfelhőzött őszi nap bágyadtságából. Mintha régi, emlékképek nélküli rejtett tudás, sorvasztó sejtelem vonna árnyékot rá. Rezgés volt csak, fény, melódia, nem életbe kapaszkodó vérbő anyag. De hirtelen megszólalt: – Fel kellett jönnöm azon a lépcsőn. Mindig csak egyet léptem. Azt játszottam. Reggel óta jövök. Nem baj? – Nem. – Gábor biztató nevetésére bátrabb, szélesebb lett a mosoly a gyerek arcán – Mit írsz? – Mesét. – Mesét?... A fejedből? – Hát miből írnám? – Könyvből. – Ebből lesz a könyv. Csodálkozása hirtelen ünnepélyes csodálattá változott: – Minden mesét te írsz? – Nem. De sokat. Felnőtteknek. – Azoknak nem érdemes. – Honnan tudod? – Hát... tudom. Idegesek, meg szomorúak. Veszekednek is. – Komolyan töprengett. – És nem hiszik el. Azért. – Te elhiszed? – El – mondta tétován. – Úgy jobb lenne. – Mesélj! És Gábor mesélt. Barátságuk titkos, finom bája többet jelentett neki minden más, értelmes felnőttel való reménytelen barátkozásnál. Ez a betegesen túlfinomult, tragikusan szép gyerek került hozzá életében a legközelebb. A kislány sem beszélt róla otthon, pedig rajongott érte. Ez csak kettőjük ügye volt. Amikor tehette, felszökött hozzá és folytatták a mesét, ahol abbahagyták. Másról sohasem esett szó közöttük. Végig befejezetlen, különös mese volt, amelyet lassanként ketten szőttek tovább. – Szervusz – mondta Jetta, mikor a lépcsőjárástól lihegve megérkezett. Máma megint találtam a spejzban egy aranysöprűt.
– Ő tette oda. A jó Burbuk – bólintott Gábor. – Éjjel bál lesz. Nagyon jó, hogy aranysöprű volt és nem ezüst. – Miért? – Az ezüstsöprűn csak a Gellérthegyre lehet felrepülni, ott meg a boszorkányok táncolnak. – Arany volt. Arany. Az melyik bálra visz? – A János-hegyire. – Ott kik vannak? Tündérek? – Olyanfélék, csak érdekesebbek. Azt persze tudod, hogy az egészen kicsi és nagyon jó állatok, ha meghalnak, angyalok lesznek? Jetta lélegzete elakadt egy pillanatra, azután bólintott: – Tudom. Igen. A kiscicák mind. Biztosan. Meg a kiskutyák. A bárányok... A kismajmok, meg a kiscsacsik nem? – Dehogynem. Csak szárnyuk van. – Úgy nem tudom megfogni őket. Inkább ne legyen szárnyuk, jó? – Meg tudod fogni őket. A jó Burbuk aranysöprűje gyorsabban repül a leggyorsabb szárnynál. Csak legyen szárnyuk. – Akkor lehet. És mi lesz a rossz kisállatokból? – Manók. Az erdőben. Sötétzöld szárnyuk van és kormos orruk. – A manókat is szeretem. Nem lehetne esetleg... – Mit? – Hogy arra a bálra ők is elmenjenek? A háznak nem volt pincéje. A lakók az alagsorban szorongtak az 1942-es váratlan orosz légitámadások alatt. Az elsőnél, amely a teljesen kivilágított, gyanútlan városra szakadt le, Jetta nem aludt otthon. Senki sem tudta, mi történt. A sziréna elkésve szólalt meg, mikor már hullottak a bombák. – Gyakorlat -mondták. Ki akarják próbálni a lakosság fegyelmét. A front annyira messze van... Azután kiderült, mégsem gyakorlat volt. Alig eltussolható mulasztások terhelték a felelős köröket, az elővigyázatossági rendszabályok hiányáért. A legtöbb légelhárító ütegnél nem tartózkodott ott a kezelőszemélyzet, vagy nem volt muníció. Nyugdíjazások özöne indult meg. A tábornokot is elmozdították a helyéről. Szeptember ötödikén, a második légitámadás őket is a villában érte. Az emberek riadt meghökkenésben éltek a két támadás között. Egyszerre vége szakadt a védett szendergésnek, a biztonság fikciójának a győzők árnyékában. A gyalázkodások és nagyképű frázisok rikácsoló hangjára komor, fenyegető, súlyos visszhang érkezett. Figyelmeztetés. A félelem pánikká fokozódott. Az összeszorult gyomrok veszélyt jeleztek. Az idegek hálózatában baljós előérzet árama cirkulált. Mindenki rettegett az alkonyattól. A kormos esték nyomasztóak voltak. Hitler eszméinek sötétsége megfojtotta lassan Európa fényeit. Az alagsorban, egyetlen villanykörte barnás derengésében, árnyékos, süppedt arcok meredtek egymásra. A földszinti garzonlakás lakója, a középkorú gyermekgondozónő le sem vetkezett éjszakára az első támadás óta. A légelhárító ütegek be akarták pótolni a mulasztottakat, és vadul pufogtattak. Jetta az anyja ölében ült halálraváltan. Szürke kis arcán verejték csillogott, de verejték borította sovány, reszkető, hideg testét is. Mikor megszólaltak a közelben levő gellérthegyi ütegek és a ház alapjaiban rázkódni kezdett, teljesen elvesztette a fejét: – El akarok bújni! Biztos helyen akarok lenni! – kiáltotta sírva. – Velünk vagy. Biztos helyen vagy. Nyugodj meg – ölelte magához az anyja. Jetta reszketett és sírt. – Ezt csak nekem mondjátok, de ti is féltek. Hiába tagadod. Ettől senki sem tud megvédeni engem. Miért kell nekem itt lenni? Ugye te is félsz? – nyújtotta Gábor felé sovány karját. – Te tudod, hogy én nem félek – felelte. Jetta üldözött pillantású, zavaros szeme egy pillanatra megpihent rajta. – Igen. Tudom. Te nem – dideregte halkan. – De ez csak neked van. Nekem nem adhatsz ilyet. – Ha elfogadod, adok. Semmi bajod nem történhetik. Rövid csendesülés után, hirtelen felvijjogott újra a pokol zenekara.
– Félek! – jajdult fel Jetta. Már nem látta Gábort. A pánik elvakította.— Meg fogok halni. Biztosan meg fogok halni! A hangzavar fokozódott kint. Bomba robbant a közelben, és üvegcserepek hullottak. Jetta éles, sikító hangja már elérte az eget: – Istenem! Istenem! Nem akarok még! Pedig tudom, anyu. Én már régen tudom. Most csend volt odakint. Jetta leszállt anyja öléből, Gáborhoz lépett. Hideg, nyirkos kis keze belekapaszkodott Gábor kezébe. Hangja didergő volt, és mérhetetlen sóvárgás égett benne: – Mondd... Ha odaadnék valamit ami nagyon jó nekem... Egészen odaadnám a Jóistennek... Nem hagyna még egy kicsit itt maradni? Új hullám érkezett. Az ágyúk is rákezdtek. Jetta térde megcsuklott. Fülét befogta, szemét összeszorította. – Csak egy évig még! Egyetlen évig! – kiáltotta. – Soha többé nem eszem csokoládét! Cukrot sem. Nem nézem a színes üvegen át a napot a verandán... Egy évig csak! 1943 augusztusának végén Gábor egy napra hazalátogatott Tihanyból, hogy valami hivatalos dolgát elintézze. Késő délután heverőszékében feküdt a teraszon és olvasott. Egy óra múlva kellett csak indulnia. A ház kihalt volt és csöndes. A tábornokék valahol a Duna mellett nyaraltak. Különös érzése támadt hirtelen. Mintha nem volna egyedül. Ez az érzés szorongással párosult. Felnézett a könyvből. A lépcsősor tetején Jetta állt. Szeme tágra nyílt, szája tátva. Arcán beteg pirosság égett. Rémület és fájdalom torzította el. Kezét feltartotta, ujjait széttárta. Minden ujjhegyéből vér szivárgott. Két térdén is véres stigmák tátongtak. Egy dermedt pillanatig állt ott, azután eltűnt. Gábor felugrott. Szorongása heves nyugtalansággá fokozódott. Felsietett a lépcsőn. A tábornokék ajtaja lelakatolva porosodott. A házmesterlakásban csak az öregasszonyt találta otthon. Ő sem tudott többet mondani. Nyaralnak, úgy tudja, a tábornok úr öccsének a birtokán. Gábor elutazott, de a kép, amelyet látott, nem hagyta nyugodni, írt a házmesteréknek, és a tábornokék iránt érdeklődött. Két hétbe telt míg választ kapott levelére, és abban testet öltött mindaz, amit szavak nélkül tudott már, éppen azért erősebben megrázta, mintha e transzcendens előzmény nélkül értesült volna róla. Jettát, az ő elutazása napján szállították fel Pestre magas lázzal. A vidéki orvos nem tudott rájönni a makacs láz okára. Valami ragályos betegségre gyanakodott, de ez a feltevés megdőlt. Rejtélyes módon, szepszis jelei mutatkoztak a kislányon. Manduláit régebben kivették, fogai egészségesek voltak, bőrén karcolás sem látszott, testében mégis gennygócok lobbantak fel. Törékeny szervezete a láz tüzes katlanává válva harcolt a pusztító bacilusinvázió ellen. Mind a tíz ujját megnyitották. Felvágták a két térdét is, de a halál alattomosan bujkált a kés elől. Két hétig tartott a kislány embertelen szenvedése. Mindvégig eszénél volt. Szeptember ötödikén halt meg éjszaka. Szülei és nagyszülei nem mozdultak az ágya mellől. Minden szavát, minden könnyét, vádját, minden könyörgését és jajkiáltását magukba szívták, hogy szenvedélyes szeretetükkel és bűntudatukkal a gyász végtelen éveiben ostorozhassák magukat. A tábornok elmúlt már ötvenéves. Felesége sem volt fiatal. Ez a kislány egyetlen, kései ajándéka volt életüknek. De, hogy valójában mit jelentett nekik, azt Gábor csak akkor értette meg egészen, mikor a haláleset után felkereste őket. Első megrendülésében levelet írt nekik Tihanyból. Nem passzív részvétet akart küldeni, hanem biztatást: Bocsássanak meg, hogy betolakszom mérhetetlen gyászukba – írta – de akármilyen különösnek hangzik, nem érzem magamat idegennek, kívülállónak. A kis Jetta nekem is nagyon kedves volt. Én azonban nem veszítettem el Őt teljesen, és Önök sem veszíthetik el, csak akkor, ha elhiszik a halálnak ezt a sötét és aljas hazugságát. Az anyag minden káprázata között a halál a legbűnösebb fikció, mert megkísérli elhitetni, hogy a szépségnek, érzékenységnek, finomságnak, ennyi vibráló elevensége, misztikus bája egyik pillanatról a másikra rothadó, néma tehetetlen hússá lehet. A leszálló éjszaka eltünteti a dolgok formáját, de azok a láthatatlanságban is vannak, s ha eltakarodik róluk a homály, a napkelte egy új élet fényébe burkolja őket. A test, amely képtelenné vált a szellem parancsait közvetíteni: géproncs. Vezetője kiszállt belőle, és új eszközt keres útja folytatásához. Ne higgyék, hogy szavaimat a vallás hűvös dogmatizmusa, vagy valamiféle szektariánus vakhit sugallja. A hit magában, tudás nélkül kaotikus, ködös valami, és könnyen csődöt mond, alkalmazhatatlanná válik a kétségbeesett szükség óráiban. Odáig kell – és lehet – eljutni, hogy a
természet hatalmas analógiáiból olvassuk ki e titkok biztos megfejtését: magát a valóságot. A tudomány, módszere ez, s a tudomány ma már nem csak azt állítja törvényként, hogy a természetben semmi el nem vész, csak átváltozik, hanem azt is, hogy az anyagot a szellem szervezi és irányítja, az úgynevezett „intelligens életerő”. Tehát a belső és külső vallás a modern tudománnyal egy irányba mutat: az élet örök, és a benne működő intelligencia halhatatlan. Erre a levélre rögtön válasz kapott, rövid, szavakat kereső segélykiáltást. Arra kérték, ha Pestre jön, látogasson el hozzájuk. Délelőtt, amint megérkezett, kereste őket, de a temetőben voltak. Házon kívül ebédelt, és délután megint csak azt a választ kapta a szobalánytól, hogy a temetőbe mentek. Estefelé hallotta, ahogy a lépcsőn kopogtak lépteik. Várt egy ideig, azután becsöngetett hozzájuk. Az előszobaajtó üvegablakán át látta már, hogy gyertyák égnek odabent. Mikor belépett, őszirózsák nehéz temetőszaga csapta meg. Jetta nagy, színezett, feltámasztott fényképe két oldalán, fehér őszirózsák között, két égő gyertya viaszteste nyúlt fel. A szülők ott ültek előtte és nézték. Gábor, ha az utcán látja őket, nem ismer rájuk rögtön. Mintha üvegen át nézett volna rájuk, amelyen esőpatakok ömlöttek le, majd könnyekké olvadtak. Remegők, egészen puhák voltak – gerincük, önérzetük, színeik, húsuk viasszá omlott a fájdalom óriási hőjében. Amikor meglátták, a könnyek kimerült forrása bőven, újra felfakadt. Takaratlan arccal sírtak, tehetetlenül és szégyentelenül. – Mit szól hozz... mit szól...?! – tört ki a tábornokból mérhetetlen elszörnyedése. A fejét rázta, hangja elfulladt. Nem volt más mondanivalója. – Olyan boldogok voltunk – az asszony hangja egészen vékony, nyöszörgő és kimerült volt – nem kellett nekünk senki. Megvoltunk szépen együtt. Gondoltam is néha... Ez bűn… Mert mindenkinek hiányzik valamije. Gábor úgy érezte magát, mint egy orvos, akit vonatszerencsétlenséghez hívtak ki, és péppé zúzott áldozatokat kell a romok alól előkotornia. Nem tudta, hogy nyúljon hozzájuk. Megismételte levele állításait. – Igen – mondták révetegen. – Igen... – de kapaszkodásukban, sóvárgásukban nem volt semmi erő, hogy megragadjanak valamit. – A teste... A halálra kínzott, gyönyörű kis teste... – nyöszörögte a tábornokné. – Mikor fürösztöttem mindig azt mondta, mi lesz veletek, ha én már... – hangját megállíthatatlan zokogás mosta el. – Tudta, hogy meg fog halni. Folyton búcsúzott. És mi is éreztük, hogy nem tarthatjuk meg. Nehezen született. Későn. Csoda volt... És most... – a tábornok arca eltorzult. – Ön úgy érzi, elképzelhetőnek tartja, hogy ő már nincsen? – kérdezte Gábor. – Nem! – a válasz rémült tiltakozás volt. – De, hol van?! Hol?! – tört fel vádló, követelő, kétségbeesett sikolyként az asszonyból. – Itt. – Mondta csendesen Gábor. – Itt a verandán. Jelen van. Érezniök kell. Nem tud elmenni. És nem tud egészen önökhöz jutni ettől a hangos, vak, élettagadó fájdalomtól. Meghökkenve néztek rá. Az asszony arcára eszelős, konok kifejezés ült ki: – Hiába. Az imádság se használ. A hit messze van. Olyan, mint mikor az éhenhalónak ételről beszélnek. Simogatni akarom őt. Öltöztetni. Fürdetni. Érezni a meleg kis testét. Játékot venni neki karácsonykor. Hallani a hangját. Azt akarom. – Vissza fogják hívni őt – mondta Gábor. – Hogyan? – Megszületik újra. – Meddő már az én méhem. Kiszikkadt föld. Öreg vagyok. Aki elment, az sohasem jön vissza. Ne kísértsük az istent. Ez a gondolat félelmetes és idegen nekem – görnyedt meg az asszony. – Nekem nem idegen... Én értem... Engem érdekel... Beszéljen róla! – Hogyan foghatnám meg?... Hogyan hihetném?... Hogyan tudhatnám?! Gábor érezte, hogy túlfeszültségükben már teljesen kimerültek. Megígérte, hogy újra feljön, könyveket ad majd, és elbúcsúzott. Nem tudott rögtön hazamenni. Levegőre kívánkozott. Lement a kihalt, elsötétített utcára. A bársonyos, virágszagú feketeségben léptei halkan, ütemesen koppantak. Lehunyt szemének
belső képterében látta a gyertyafényes verandát odafönn a színes, feltámasztott fényképpel, s előtte a két gyászruhás szegény embert, ahogy nézték, hívták, idézték azt, aki elment. Léptei ritmusához különös léptek üteme szegődött. Először, mikor ráfigyelt, elmosódott ez az alig hallható, inkább érezhető zaj. Azt hitte, hallucinált. Azután újra észlelte, most már világosan. Nesztelen puha zaj volt – egy könnyű testű gyermek mezítlábas lépteinek zaja. Kezébe keskeny, piheérintésű kéz simult, és akkor már nem volt kételye többé. Meghitt, boldog békességben lépkedtek együtt Jettával a selymes, csöndes sötétségben, mint akik összetartoznak és értik egymást. Gábor betartotta ígéretét. Könyveket kölcsönzött nekik, és beszélni próbált arról, amit csak az egyéni élmény és meggyőződés avathat tudássá. A tábornokék hálásak voltak, tétovák, bizonytalanok. Mesét hallgattak... De sebeik felszakadtak, vérezni kezdtek a következő pillanatban, s ez a gyötrő valóság elmosta álmaikat. Napjaikat a temetőben töltötték, majd késő éjszakáig ott ültek Jetta képe előtt a gyertyák fényében, virágok halottas páráiban, egy öntudatlan mágia papjaiként: szellemet idéztek. 1944. januárjában értesült róla, hogy a tábornokné újra gyermeket vár. Azután, márciusban Gábornak el kellett hagynia a fővárost. A tábornokék is vidékre utaztak a bombázások elől. Tihanyban érte a hír, hogy szeptember 5-én éjszaka a tábornoknénak kislánya született. Azóta nem hallott róluk. * Mikor az ostrom után belépett hozzájuk, rögtön látta, hogy a szűk formák és gondok közé ágyazott szoba nyomott légköre megtorpant az anya ámult, alázatos, fénylő alakja előtt. S ez a fény egyetlen gócból, a gyermekből áradt ezüstös izzással, a szépség zengő, áradó derűjével, mint a napból a hő és az élet. – Veronika! – a kislány gyöngéd mosolya ráragyogott. – Napocska! – mondta neki az anyja, de ő most Gábort nézte. Nagy, tág, kék szemén át Valaki cinkos pillantással a szemébe kapcsolódott a nyitott ablakon át, amelyre sűrű függöny borul, amint kiépül a világ felé a szavak útvesztője. – Jetta! – mondta neki Gábor. A tábornokné szemére nyugtalan árnyék vetődött: – Ne... – Miért? Nem ő az? – Istenem... Olyan különös... Mindenben, a legapróbb árnyalatokig... Úgy alszik, és úgy nevet... Kicsi, titkos, elfelejtett mozdulatokra, hangokra ismertek rá, de azért... Nem!... Nem akarok gondolni erre! Gábor visszavonult. Megkérdezte, hogy élnek, s úgy értette, miből élnek. – Élünk – felelte szelíden a tábornokné öreg édesapja. – Várunk. Mindenünk elveszett. Vőm eltűnt. Nincs lakásunk, és nem tartozunk sehová. Várunk. – Minden súlytalan lett. Lényegtelen. Azóta – mondta a tábornokné. – A kicsi dolgok elégtek a nagyok tüzében. Az élet csodálatos. Reggeltől éjszakáig dolgozom. Nem érek rá töprengeni. Itt van Veronika. Ez elég. Veronika a férjemet is megtartja és visszahozza. Akárhonnan. Érzem. Azelőtt azt hittem, azért élek, hogy én boldog legyek. Most tudom, hogy az életünk másokért van. Hazafelé az utcán, egy kirakat előtt Gábor egy fiatal fiút látott. Mindkét kezéről hiányoztak az ujjak. Leégtek. Arca vörösre mart, nyers hústömeg volt. Lángszórótól éghetett meg. Nyakkendőket és ingeket nézett sóváran, önfeledten. Villamosra szállt. Harminc év körüli nő ült vele szemben. Haja kurtán, sörteszerűen felmeredt, látszott, hogy kopaszra nyírták. Egyedül volt és mosolygott. Üresen, kissé eszelősen. Mosolygott a napfényre, az emberekre és a kalauzra, teljesen magábazuhantan, kapcsolatkeresés nélkül. Mikor felállt, felnyúlt a kapaszkodóért. Ennél a mozdulatnál hátrahullt ruhájának hosszú ujja. Sovány karjáról a deportáltak tetovált száma világított. Gáborban hirtelen felsajdult Timóth Andrea emléke. Délután találkozott néhány emberrel vendéglátó házigazdájánál, akiknek szavain és elhallgatásain át a helyzet még alaposabb diagnózisát állapíthatta meg. Az egyik nyugatról hazatért katonatiszt volt, a másik kényszernyugdíjazásra ítélt köztisztviselő, a harmadik tanár. A katonatiszt szeretett volna visszaszökni nyugatra. Megbánta, hogy hazajött. Gyűlölte a jelent, félt a jövőtől, és
honvágya volt a fényes, bűnös múlt után. Belátta, hogy történtek hibák. Ő, a maga részéről, sohasem értett egyet bizonyos dolgokkal, de... Ez így nem maradhat. Szemében egész trónjafosztott, nihilbe száműzött kasztjának riadalma sötétlett. Mi lesz velünk? Mi történt itt egyik óráról a másikra? A nagy, erős szimbólumszörny, a katonai hierarchia állványzat-szövevénye összeomlott, és maga alá temette mindazokat, akiknek gyöngeségét elfedte egykor. A másik kettő is a teljes talajvesztettség pánikját árasztotta. Lassanként minden holmijukat eladogatják, és ha majd kifogynak az eladnivalójukból... Mi lesz akkor? Gábor látta helyzetüket, múltjukat, egyéni tragédiájukat. Látta reménytelen reményeiket és csodavárásukat, amellyel a tegnapot csalogatták vissza. Értette azt is, miért nem tudtak, nem mertek – saját, szorongó hajnali sejtelmeikkel telve – szembenézni a valósággal. Értette, hogy valami lezárult. A múlt elsüllyedt örökre egy hatalmas kataklizmában, mint az ősi Atlantisz egykor. Ahol hegy volt, ott szakadék támadt, és ahol tenger hömpölygött, sivatag szikkadt homokját görgeti a szél. A megmaradottak egy része a hegyről szakadékba hullt, másik része az új élet alapjait rakja le, s e munka az izmok erejét, a homlok verejtékét kívánja inkább. Az új eón* nagy, piros rajzolatai egyéni sorsokat húznak keresztül. Faggatták: ő milyennek látja a jelent? Rájuk hagyta: átmenetnek. De mikor néhány szóval kifejtette, hogy ez a purgatórium miféle dolgok előszobája, csalódást éreztek. Ez a jövő nagyon is messze várakozott az utópiák fém– és üvegfényű hidegségével. Idegen volt. Átugrotta ezt a generációt. De mi lesz velünk? Velük mi lesz a múlt és jövő között? Gábornak felcsengtek Salter keserű verssorai: Múlt és jövő ördögi közjátékának születtünk Soha csúfosabb kísérletet nem álmodott még gondolat. Zsákutca lett egy emberöltő. Akik ma élnek, holtak, csak kísértenek. A tegnap sírjába nem térhetnek meg, s zárt kapu előttük a holnap. * Asunta szikkadt fakéreg arca tűnt fel a nyitott ablakban. – Itt van megint – mondta. – Beengedjem? – Igen – bólintott Gábor. Már régen így, alany nélkül beszélgettek, inkább utalásokkal, de talán erre a kevés szóra sem lett volna szükségük ahhoz, hogy értsék egymást. A hallban, a tégla alakú, x-lábú, nehéz diófa asztal mellett ült a fiatal parasztember, és egy kiterített papírdarabra a műveit rakosgatta szét. Cseresznye, sárga– és őszibarackmagokat faragott ki az ázsiai elefántcsont-faragók művészi tökéletességével, anélkül, hogy tanulta volna valahol. Éles, hegyes, nagy falusi bicskával dolgozott. A faluban született. Látható története ott pergett mindenki előtt – csak csodálatos belső titka maradt rejtély. Az idegenforgalom virágzása idején Tihany egyik nevezetessége volt. Furcsaság, amelyet megnéztek, néhány pengővel megfizettek, de senkinek nem jutott eszébe kiemelni onnan ezt a rádium-erejű, esszenciává sűrített, hatalmas tehetséget. Vallásos témákat dolgozott fel. Egy-egy őszibarackmagon harminc-negyven figura örvénylett. Összefonódó kárhozottak kapaszkodtak ki a pokolból a kín, vágy, bánat, halálos sóvárgás görcsös mozdulatával. Szentek merengtek nagy fóliánsok széttárt lapjai fölött. Krisztus beszélt a hegyen az áhítattal figyelő egybegyűltekhez, vagy a végítélet zord bírái trónoltak az ég felhőiben. A sárgabarackmagba faragott Krisztus profilja tűnődő, fürkésző aszkétaarc volt. Csalódott, bús és értelmes, mint Munkácsy Krisztusa. S a remekművek lenyűgöző részletfinomságai akkor tárultak ki, ha erős nagyító alá helyezték őket. Hiba, elnagyoltság sehol nem volt felfedezhető bennük. Gábor csaknem egyedüli mecénásnak maradt meg e mostoha sorsú, magányos művész mellett. Művei elragadták, s az önmaga előtt is rejtett, valódi kiléte szánakozó, testvéri együttérzést támasztott benne. Mert ez a vékony csontú, hajlékony ujjú, fiatal férfi, keskeny, barna arcával,
meglepően szép, ferde metszésű, nagy szemével, előkelő rajzú hajával kétségtelenül emigráns volt. Súlyos körülmények börtönfalai zárultak köréje: paraszti sors, részvétlen közöny. Erőt nem hozott magával jégfaltörésre. Ernyedt volt, enervált és fáradt, mint azok, akik sokat éltek, sok sötét konzekvenciát őriztek. Jelen élete mögött egy elmúlt élet ragyogó farsangi tánca kavargott. Zúzottan, kábultan, börtönben ébredt fel, mint a részeg farsangoló, aki mámorában gyilkolt. Neve, emlékei, eredményei elvesztek. Csak belül maradt meg a fájdalmasan sajgó, apró magocska, igazgyönggyé ért lényege: a tehetsége. Vajon Ady nem ilyen emigráns volt-e, s nem érezte-e, ugyanazt? Jöttem a Gangesz partjairól, Hol álmodoztam déli verőn A szívem egy nagy harangvirág S finom remegések az erőm. Gémeskút, malom alja, fokos, Sivatag, lárma, durva kezek, Vad csókok, bambák, álombakók A Tiszaparton, mit keresek? S a többi mind, aki az emberről örök dolgokat írt, festett, zenélt, mintázott magyarul? De nem csak ők, Gábor az ember sokféle emigrációjára gondolt a többi ember között, saját hazájában vagy korában. Arra az emigrációra, melyen nem lehet segíteni, mert fényévek távolsága választja el az egyik lényt a másiktól. A felkínált dolgok közül kiválasztott egy cseresznyemagokból készült olvasót és vendégét Asuntához utasította, aki már csomagolta az élelmet fizetségül. Többet nem tehetett érte egyelőre. Saját emigrációjának képei torlódtak elő a szakadék túlsó partjáról, a lezárt, de fel nem dolgozott múlt emlékei.
A beszélő fénykép Azt, hogy az égetően fontos dolgok teljesen megoszthatatlanok, már ötéves korában tudta. Nagy, Rákóczi úti bérházban laktak. Áporodott levegőjű, piszkos, zsúfolt világegyetem volt, titkos, bűnös vagy szánalmas mélyrétegekkel. Az élet minden ízéből volt benne kóstoló. Gyáros, kereskedő, iparos éppúgy akadt a lakók között, mint orvos, ügyvéd, rendező. A ház óriási, nyitott udvarát üzletek karéja szegte. Lóversenyiroda, filmkölcsönző vállalat, fodrászműhely, papírkereskedés és készruhaáruház ontotta sajátos szagát és zajait a kábító utcalárma közös csatornájába. Gáborék lakása a lépcsőházból nyílott, az ötödik emeleten. Négy nagy, kényelmetlen – télen hideg, nyáron hőségtől izzó – szobájuk volt. Két előszobájuk, rengeteg mellékhelyiségük színültig tömve porgyűjtő, régi, fölösleges és érdekes holmival. A szobák berendezése – ellentétben a mellékhelyiségek riasztó zsibárus jellegével – díszesen hivalkodó volt. Mintha egy rossz ízlésű kirakatrendező hordott volna össze mindent piros felkiáltójelek közé. Ebben a lakásban, és anyja mellett általában, Gábor mindig úgy érezte magát, mintha kénytelen szereplője lenne egy ellenszenves színjátéknak. A színpadot éppen hogy bedíszletezték, és ezek között az ideiglenes holmik között hamis, keresett jelenetek játszódtak le. A szobának, amelyben tartózkodtak, valahogy mindig nyitott volt az egyik oldala, és közönség lesett be. A szereplők beszéltek, mozogtak, étkeztek, azt mondták egymásnak: – Anyám – Kisfiam – Kedvesem – Asszonyom –, öltöztek, vetkeztek, mosolyogtak. A főszereplő nagy kitöréseket rögtönzött, utána zongorához ült és a szerelemről énekelt. Gábor édesanyja színésznő volt. Tehetséges, szívós, elpusztíthatatlan erejű és becsvágyó nagyvadja e dzsungelnek. Műveltségét okosság és ügyesség pótolta. Gábor elismerte képességeit, noha életének egyik legidegenszerűbb alakja volt mindvégig. Sokszor arra gondolt, anyjának ez az
elszánt, megközelíthetetlen magánya volt az egyedüli közös bennük, s ehhez hozzákapcsolódhatott, hogy éppen nála született meg. Igaz, azonosnak tűnő állapotuk két véglet közelsége volt csak. Anyjánál a hideg, gyanakvó önzést jelentette. Nála meg különleges többlet volt ez: szokatlan képesség és szemlélet, a közösségből kirekesztett ember különös helyzete. Anyja szobájának falát sötétvörös brokát borította. Ez a szín dominált a lakásban, amely Gáborban az alvadt vér képzetét keltette. Hatalmas aranyrámás aktok világítottak a sötét háttérből; húsos, negédes nők korsóval vagy halálfejjel. A képek között szalagos koszorúk függtek és fényképek anyjáról különféle szerepeiben. A széles kereveten vörös perzsaszőnyeg súlyosodon, s a túlterheltség benyomását malomkerék nagyságú, tompaszínű díványpárnák fokozták, amelyek por és parfümszagot árasztottak. Az ágy meg a háromszárnyú, aranykeretes tükör uralták a szobát. A kis könyvállvány s az apró csecsebecsékkel eltorlaszolt íróasztal mutatták e két tárgy valódi jelentőségét anyja benső világában. A hangulatlámpák, csipketerítők, kristály és ezüst toalettkészlet, habos mollfüggönyök nem tudták feloldani a szoba fülledt, ellenséges légkörét. A szalon és ebédlő ugyanennek az erőszakos egyéniségnek a jegyeit viselte magán. Buja, pompás s nyomasztó volt. Az ebédlőben a tálaló fölé akasztott csendélet Gábort gyengébb pillanataiban megfosztotta étvágyától. Átvágott torkú fácánkakas nyaka lógott le hosszan, véresen egy asztalról. Szeme hályogos volt. Vidám zöldségek rikítónak körülötte. Gábor, saját szobájában defenzívába szorult. Szívós harccal védekezett bizonyos tárgyak betörése ellen, amelyeket anyja megunt, vagy diktatórikus módon ráerőszakolt. Egy fekete, lepattogzott agyag-Kleopátra, például, sokáig megülte álmait. E húsos orrú, vastag ajkú, kövér szörnyeteg terpeszkedő kedélyességgel legeltetett hatalmas, csupasz keblén egy kígyót. Anyja éppen az ágyával szemben helyezte el, egy ébenfa állványon úgy, hogy este utolsó, reggel első pillantása mindig rávetődött, ha egészséges ösztönével a jobb oldali fekvést kívánta. Hogy ne kelljen látnia az ellenszenvében egyre élőbbé váló alakot, elfordult tőle. Ez a kényelmetlen póz üldözéses képeket vetített lehunyt szeme mögé. Kleopátra némiképpen hasonlított anyjára. Egyik rajongója mintázta róla, akinek iránta való szerelme éppoly reménytelen volt, mint a valóban művészi alkotás utáni vágya. A szobor durva, darabos formái alig tükröztek valamit a modell hatásos külsejéből. Gábor elfogulatlanul meg tudta állapítani, hogy anyja nem mindennapi jelenség, ha szépnek nem is mondható a szó kifinomult, szellemi értelmében. Magas, ruganyos, robusztus, élettel, erővel telített alak. Haja dús, fénylő. Fekete szemében titokzatos vadállat-csillogások vibrálnak. Gúnyos vonalú szája nagy, telt és indulatos. Mély, hajlékony, zenei búgású hangja az érzések minden árnyalatát festeni tudja, a patetikus bánattól a trágár rikácsolásig. Külön szerepeket írtak neki, erotikus, bonyolult drámákat. A klasszikus drámairodalom csaknem valamennyi hősnőjét megszemélyesítette már az előkelő magánszínházban, amelynek igazgatóját szuggesztiója alatt tartotta. Amióta emlékezett rá, anyja kétségbeesett küzdelmet folytatott az elhízás és az idő ellen. Nincs az a vallási tébolyba esett vezeklő, aki keményebb penitenciákat rótt volna ki önmagára. Forró fürdők, pakolások, hajnali túrák, csonttörő torna, kínzókamrába való fűző, brutális masszázs és szüntelen ingerlékenységet okozó koplalás tették magánéletét pokollá önmaga és környezete számára. Ő maga vak fanatizmusában, amellyel hiúságának és becsvágyának áldozott, nem érezte ezt annyira, mint azok, akiket sorsuk hozzá kötött. Szorgalma, teherbírása szinte emberfeletti volt. A kötetnyi szerepek mellett nyelveket tanult. Színjátszást tanított. Ének- és zongoraórákat vett. Ruháit maga tervezte. Görcsösen ápolt minden társadalmi kapcsolatot. Egyetlen főpróbáról, tárlatról sem hiányzott. Ebédeket, vacsorákat adott. Társadalmi mozgalmakat, jótékony célú előadásokat rendezett; kirakatban ágált, lélegzetkihagyás, elernyedés nélkül. Emellett heves szerelmi viszonyokat bonyolított le, többnyire újságírókkal, akiket határtalanul tisztelt és félt. Harcolt velük, gyűlölte és imádta őket, mint vallásának főpapjait, a nyilvánosság-szentély őreit. Nem lehetett rájönni, mikor pihent, amikor aludt. Ha Gábor éjszaka kibotorkált a konyha vagy a vécé felé, hálószobájának bezárt ajtaja alól mindannyiszor fénysugár szűrődött ki. A hangulatlámpa pirosas fénye azt jelentette, férfi van nála. Az állótükör éles, fehér fénye a szépségápolás hosszú, aggodalmas szertartásáról, s a szekreter sárga, kedvetlen sugara anyagi gondjairól árulkodott. Arról, hogy töprengve, egy dugdosott szemüveggel az orrán számol, haditerveket kovácsol a
pénzszerzésre. Volt még egy másik lámpa is a szobájában, egy kivilágítható kék márványváza a szekrény tetején. Ezt olyankor gyújtotta fel, mikor kártyát vetett magának szerelmi válságainak idején. Gábor sokáig nem tudott semmit az apjáról. Asuntával nem lehetett beszélgetni. Amit látott, hallott, magába fogadta és nem adta ki többé. Annyit megértett anyjának ismerősökkel való beszélgetéseiből, hogy már kétszer volt férjnél. Ő az első férj nevét viselte. Arra azonban, hogy hová tűnt a rejtélyes árnyalak, aki szenvedélye teremtő pillanatában világra idézte őt, csak későbben jött rá. A második férj már sokkal közelibb valóság volt: egy zuglap zsaroló szerkesztője, kedélyes, hitvány kis ember. Gyakran ebédelt velük a véres nyakú fácánkakassal szemben. Gábort levegőnek nézte. Anyját, akivel összesen hat hónapig élt együtt, rendszeresen pumpolta. Szabályosan elváltak, de furcsa, illúziók nélküli szolidaritásukon ez mit sem változtatott. Tizennégy éves lehetett – 1920-ban – mikor egyszer megkérdezte anyját, hol van az apja. Akkor már csaknem nyílt ellenségeskedés szikrái pattogtak közöttük. Anyja, önmaga körüli dervistánca közben is, felháborodva, meghökkenve kezdett ráébredni, hogy fia külön egyéniség; zárkózott, hallgatag, s hallgatásában bevehetetlen erődök merednek feléje. Addig úgy tekintette, mint saját tulajdonát, karját vagy lábát, amellyel külön nem kellett törődnie, mert alárendelten, feltétlenül hozzátartozott. Sohasem töprengett külső dolgokon, csak hiányérzeteinek, indulatainak viharzására figyelt. Azért nem vette észre annyi évig, ki az, akit megszült. Első riadalmában, mikor megérezte Gábor hűvös, udvarias tartózkodását, hízelegni kezdett neki. Becézte. Meg akarta hódítani. Komédiázott, de Gábor ismerte egyénisége minden rezzenését, azt is, ami e pantomim mögött rejtőzött. Dorombolt. Játszott. Sajnáltatta magát. Képtelen beszélgetéseket kezdeményezett. Érzelmes jeleneteket rögtönzött, amelyekről maga is érezte, hogy hamisak, hatástalanok. Gábor életének nagyon nehéz időszaka volt ez, mert hiábavaló erőlködései közben sajnálta anyját, de éppoly lehetetlennek tűnt előtte, hogy felöltse az általa kívánt torz formát, és üres hazugságokat tükrözzön. Tudta, a legállhatatlanabb szeszély fordult feléje, amelyből tartósabb rögeszme lett, hisz nem tudta leigázni. – Olyan vagy, mint az apád! – robbant ki belőle a feszültségek végén izzó haraggal. – Bolond, gonosz és beteg. Az ő kölyke vagy, igaz, de én szenvedtem érted! Isten a megmondhatója, mennyit szenvedtem! A falat rágtam kínomban. Asunta tudja. Három napig vajúdtam, míg a világra hoztalak, és azóta is... Kinek dolgozom?! Kiért töröm magamat?! – A szerep szép volt, a szavak csábítóan tragikusak, s ő már a könnyeknél tartott. Gábor szeme tehetetlenül, kínlódva elfordult tőle. Vajon kiért törte magát ezen a világon önmagán kívül? Sohasem törődött vele. Sohasem törődött senkivel. Most is szerepet alakított, és élvezte saját komédiázását. – Nem tudom, mit akarsz tőlem – mondta csendesen. – Nem tudom, mit csinálok rosszul. – Azt akarom, hogy a fiam légy! Ne egy sunyi idegen! Érezni akarom, hogy szeretsz, hálás vagy, fontos vagyok neked! Olyan sok ez azért, amit én teszek érted?! – Én nem változtam. A fiad vagyok. Eddig is megvoltunk így. Eddig nem kívántál ilyesmit tőlem. – Most kívánom. Egyedül vagyok. Fáradt vagyok. – Sajnálom. Igazán. Ezt nem lehet ilyen hirtelen... Ez nem... színház. Ezzel vérig sértette. Napokig nem beszélt hozzá, azután új módszerrel kísérletezett. – Belátom, én is hibás vagyok – mondta. – Azt hittem, elég ha dolgozom érted. Tévedtem. Meg kellett volna nyernem a bizalmadat. Asunta közénk állt. Ő etetett, mosdatott, mesélt neked. – Asunta sohasem mesélt nekem – mondta kelletlenül. – De veled volt. Magához szoktatott. Barátkozzunk hát. Ki más lehetne a legjobb barátod, mint az anyád? Ismerkedjünk. Beszélgessünk. Akkor kérdezte meg, hol az apja. Ki volt? Milyen volt? Anyja készséggel elmesélt mindent, eléggé önkényes feldolgozásban. Gábor mindig bámult rajta, hogyan vált saját hamis képzetei megigézett rabjává önmagát illetően. Noha ő volt az, aki a riválisok, férjek, hűtlen szeretők elleni akcióit kitervelte, hazugságait elgondolta, árulásait, kicsapongásait véghezvitte, mégis e sötét foltokat tökéletesen szelektálni tudta a képben, amelyet tükörben szemlélt. Makulátlan, drámai fényben fölmagasztosulva látta saját alakját a művészet és jóság regényes szolgálójaként.
Anyja szavaiból apja életének csak külső körvonalait tudta kifejteni. Bankárcsaládból származott, de ő már nem szerette a pénz rideg erőszakosságát. Szégyellte. – Gyenge ember volt – mondta anyja. – Önző és haszontalan. Soha nem dolgozott semmit, csak az apja pénzét költötte képekre, szobrokra, könyvekre. Meg nőkre persze, de te ezt még nem érted. Szeretett volna közénk, művészek közé tartozni, de sehol nem fogadták be. Csak én voltam bolond. Megsajnáltam. Azt hittem, embert csinálhatok belőle. Nem sikerült. Senkinek se sikerült volna. Nem lehetett megfogni. Kisiklott. Azután, hogy megszülettél, elváltunk. Ő Egyiptomba utazott, mert gyönge a tüdeje. Azóta is ott él. Ha még él. Nagyon gyorsan égette a gyertyáját. Gavallér volt, az bizonyos. Mint aki nem maga gürcöl azért, amije van. Ha pénzről volt szó, mindig úgy adott, mintha ő kért volna bocsánatot érte. És jóval többet adott, mint amennyit vártak tőle. Egészen a háború kitöréséig nagy összegeket küldött haza. – Nincsen egy fényképed róla? – kérdezte Gábor türelmetlenül, hogy homályos, elmosódó benyomását felerősíthesse. Anyja két fényképet mutatott. Az egyik még a házasság előtt ábrázolta őket együtt. Kockás bélésű hintó előtt álltak valahol a Stefánia úton, nyáron. Anyján feszülő, fehér csipkeblúz, nagy virágos kalap volt. Kesztyűs kezével hosszú szárú ernyőre támaszkodott. Apja magasan, keskenyen állt mellette szűk nadrágban, keménykalapban. Merev gallérja, felkunkorodó, vastag bajusza vonásait elrejtette előle, mint egy álarc. A másik portré volt róla, és későbben készült. Ez a kép mindjárt élni kezdett és vallott Gábornak. Annyira színesen, hangosan beszélt hozzá, hogy szinte reflexszerűen zsebre dugta anyja elől. Egy pillanattal később már tudta: sem anyjához, sem a többi emberhez körülötte nem szólnak úgy a dolgok, mint hozzá. – Miért tetted el a képet? – kérdezte az anyja gyanakvóan, mert titkos szolidaritást érzett ki belőle önmaga ellen. – Szeretném nézni egy kicsit. Ha kéred, majd visszaadom. Néhány nap múlva anyja már megfelejtkezett a képről. Nem kérte többé. A kép Gáboré maradt. Még aznap este a lámpának támasztotta, és engedte, hogy az megnyilatkozzék neki. E szomorú, korai halált érző férfiarcnak sok mondanivalója volt. Szürke szeme álmatlan töprengés nyomát viselte. Homlokán megkopott a vékony szálú, sötét haj. Érzékeny, érzéki szája, ernyedt álla, finom, hajlott, ideges orra és széles, jól formált homloka volt. Gábor nagyon kiszolgáltatottnak, kétségbeesettnek látta. Meghökkent szánalommal jött rá, milyen tragikus reménytelenséggel, tehetetlen leigázottsággal szerette anyját. Ezt nem tudta. Nem hitte, hogy valakiben megszülethet anyja iránt ez az érzés, hiszen az teljesen képtelen volt valódi emberi kapcsolatok létrehozására. A szerelem feltételei hiányoztak belőle, mint egy szarvasbikából vagy őzbakból, az üzekedés időszakán kívül. Szexuális életében nem is volt nő, inkább szabadon portyázó férfi, aki a másik nemben nem kiegészülését, hanem szenvedélytől független kielégülését keresi. Gábor ötéves volt, mikor anyja alakja az őzbak és a szarvasbika jelképévé vált előtte. Akkor azt hitte, mindenki így látja őt. Mindenki tudja róla és a többi emberről, tárgyról is azt, ami nyilvánvaló. Azután nagy csalódással és megdöbbenéssel kellett rájönnie, hogy az emberek nekiütköznek a formáknak, indulatoknak és zárt ajtóknak. Szakadékokba zuhannak, nem látják orruk előtt a dolgokat. Szemük nyitva van, mint az övé, mégis nyomorékok. Egy rejtélyes érzékkel kevesebbük van. De nem tudnak róla. Nem is sejtik. Hiába kísérelné meg, hogy közöljön róla valamit, nincs szó, nincs hasonlat rá. Világuk lapos, szegényes. Szorongásoktól terhes. Úgy tapogatódznak viharzó áramlatok, csapdák, gyilkos veszélyek között, mint a világtalanok. Ő meg látja ezeket a dolgokat. Nem tapogatja, sejti, hanem szemléli és érti. A szavak nem vezetik félre. Pontosan tudja, mi a tárgyak, állatok, növények, hegyek, vizek, légáramlatok, viharok, felhők, évszakok, a hold és a csillagok lényege, titkos értelme. Sohasem érzi magát kábultan tántorgó paránynak egy légóceán mélyén, a bizonytalan térben és ismeretien formák között, hanem a kozmosz egyik bolygóján izzó öntudatnak, amely része a nagy Öntudatnak, és állandó kapcsolatban áll az étert betöltő, hatalmas, zengő erőkkel. Így volt ez első eszmélése óta. Apja fényképe napról napra élőbbé lett és többet mondott el önmagáról. Már látta, hol van.
Érezte petyhüdt bőrén a trópusi esték hűvösét, majd a napot, s keskeny horpadt mellében a villámvonalú nyílásokat. Érezte szellemében a tapogatókat, amelyek Egyiptom múltjának mély tengerébe merültek hosszú horgászzsinórként, hogy felszínre hozzák onnan jelen élete megfejtését. Beszélt a kép nyugtalan, megoldatlan magányáról, amelynek csendje tele volt lármával. A tuberkulózis baktériumaitól szított vér infernális szellemidézéseiről; a könyörtelen, buja succubus* látogatásairól éjszaka, aki beteg testéből sorvasztó kéjt zsarolt ki emlékek varázsigéivel. Beszélt vágyáról a szabadulás és megváltás után. Gábor estéről estére hallgatta őt, és értő, szánakozó hallgatása, mintha terheket vett volna le a magányba kövesült ember lelkéről. Ereje fogyott, de nyugalma növekedett, megbékélt lassan. Gábor 1921 januárjának egyik hajnalán felriadt álmából. Mintha valaki nevén szólította volna. A szoba dermesztően hideg volt, és megtelt kifejezhetetlenül bús, baljós jelenléttel. Tudta, a képhez kell mennie. Felkelt. Villanyt gyújtott. A szeme előtt fakultak meg a lámpának támasztott kép színei. Erők, hangok, hő vonult ki belőle, és otthagyták élettelen, szürke anyagnak. Gábor feljegyezte a dátumot: 1921. január 20. Reggel négy óra. * 1921. tavaszán meglátogatta apjának bátyja, aki Thomas Aquarius néven okkult regényeket írt. Munkái Angliában és Svájcban jelentek meg. Ő is a család dús lombú fájának száradó hajtása volt. Különc agglegény. Este jött el, mikor a színlap anyja felléptét hirdette, mert Gáborral volt dolga először. Asunta a szomszédból, Timóthéktól hívta át, hogy várja valaki. Thomas Aquariusban a szenvedély – a tapasztalt alkimista kemencéjében – konzekvenciákká tisztult már. Nyugodt, egyszerű, erővel telített volt, szűkszavú, elegáns szikárságában. Hasonlított öccsére, csak külső vázlatában. Egyénisége évszázadokkal érettebb lényeget sugárzott. Köszöntötték és nézték egymást. – Mikor születtél fiam? – kézfogásuk után ez volt hozzá a második szava. – 1906. február hetedikén – felelte Gábor. – A Vízöntő havában. Sok mindent értek akkor – bólintott Thomas Aquarius. – Apád meghalt. Én a bátyja vagyok. Ő küldött hozzád. – Tudom, hogy meghalt – mondta Gábor. – Január huszadikán. Reggel négy órakar. – Valaki értesített benneteket? – Nem. A fényképről tudom. Hajnalban felébredtem. Fel kellett ébrednem. A kép ott állt a lámpának támasztva az íróasztalomon. Szemem előtt változott meg. Egyszerre már nem élő embert ábrázolt. – Ez... ehhez a gondolathoz hozzá kell szoknom előbb. Hogy te… ilyen vagy. Várj! Mielőtt én kezdenék beszélni, szeretném tudni, mi volt a viszonyod apádhoz... illetve, hozzá, személyében nem sok lehetett, de a képhez, amely ott állt feltámasztva az íróasztalodon a lámpa alatt? Anyád beszélt róla? – Egyszer a télen. Azelőtt soha. – A képet akkor adta neked? – Én kértem el tőle. – Miért? – Tudni akartam, ki volt az apám. Milyen volt. Biztosat akartam tudni róla. – Anyád szavában nem bíztál? – Az emberek szavában nem bízom. Nem bízhatom, még akkor sem, ha hitük szerint a tiszta igazat mondják. Mert nem tudják az igazat. – Te tudod? – Igen. – Hogy érted ezt? – Önnek nem kell magyaráznom. – Mi az, ami ennyire bizonyossá tesz ebben? – Látom.
– Látod... Hm... És apád képét is így láttad? – Így. – Mikor volt ez? Úgy értem, mikor kezdődött? Meg tudnád mondani pontosan? – Az elmúlt év októberében. Hetedikén. – Hetedikén? Este? – Igen. Akkor vittem a képet a szobámba először. – Mindjárt meg fogod érteni a kérdéseimet. Múlt év szeptemberében apádhoz utaztam Egyiptomba. Orvosa értesített, hogy nem sok ideje van hátra. Mellette akartam lenni, mikor bekövetkezik nála az az állapot, amelyet a magamfajta ember átváltozásnak nevez. Tudod, mit értek ez alatt? – Tudom. – Hosszú utazás ez. És ha az érettségi fok nem ugyanaz két emberben, akik búcsúznak ilyenkor, a válás beláthatatlan ideig eltarthat. Szerettem őt, ezért menni hagytam a maga útján. Nemcsak az öcsém volt, de szellemi rokonom is. A vérnél ősibb kötéssel tartozik hozzám, de még néhány fordulót meg kell tennie a nagy spirál körtáncában, hogy szorosan együtt haladhassunk. Életének utolsó három hónapjában erős lendületet vett, s ebben legnagyobb részed neked van, a fiának. – Úgy beszélt hozzá, mint érett férfihoz. Az első volt, aki felismerte testének álcázó állapota mögött az időtlen, tiszta látású másikat, s az első volt, aki elől Gábor sem vonult kényszerű fedezék mögé. – Október hetedikén – folytatta Thomas Aquarius – pontosan tudom a dátumot, mert az első jelenségtől kezdve naplót vezettem róla. Apád nagyon nyugtalan és gyönge volt. Szenvedélyes, boldogtalan életet élt, két malomkő őrölte egyszerre, mert értelme, egy pillanatra el nem vakítható bíróként, ítélkezett minden tévedése, esztelen cselekedete fölött. Mindig tudta, mit kellett volna tennie, s melyik a helyes út. Azt is tudta, a vágyak, ösztönök beteljesedésének mi a következménye. Ismerte a narkotikumok hatását, és narkotikumokkal élt. Erőtlen volt és gyűlölte gyöngeségeit. Gyűlölte önmagát is. E lelki kínok mellett eltörpült testi nyavalyája. Szenvedése felfoghatatlan és mérhetetlen volt. Senki tisztábban, keserűbben nem jellemezhette őt, mint önmaga: – Őrült vagyok – mondta. – Mindenáron patkánylyukba akarok bebújni, noha testem méretei képtelenné tesznek rá. Az asszony, akit szeretek, szörnyeteg. Nincs benne semmi szép, semmi jó, semmi vigasztaló. Nem emlékszem rá, hogy egyetlenegyszer érzelmes, szellemes, különösen okos vagy bájos lett volna. Csak primitív, brutális, aljas képeket őrzök róla, mégsem látok kívüle mást a világból. Tudom, hogy tág körülöttem a látóhatár. Hegyek szökkennek fel. Fák hajladoznak. Virágok nyílnak rám. Szél zúg körül. Nap hője ér hozzám. Este, éjszaka szövődnek körém. Hol igéz és csillagok rejtjelei üzennek. Tudom, hogy itt vagy te, és rajtad át kapu nyílik az élet végtelenségébe, de én nem hallok és nem látok. Ez a rögeszme megfosztott szabadságomtól. Elvett tőlem minden szépséget és szellemi távlatot. Felszívott, kifosztott, s most már pillanatnyi kielégülést sem ad érte. Kirekesztett vagyok. Alámerültem. A többi ember között magányos pokolban élek. – Igen. Láttam ezt – tűnődött csendesen Gábor. – Nem tudtam, hogy anyámat szeretni lehet. Így. Ha egészen megértette volna, hogy milyen... – kereste a szavakat – hogy anyám nem arra való. Az ő tévedése volt. Hiányzott nála is az az érzék, ami nem engedi, hogy az ember át akarjon menni ott, ahol szilárd fal áll. Thomas Aquarius összeráncolta a szemöldökét: – Furcsa dolog. Egy pillanatra azt hittem, titokban maradhat előtted, hogy annyi nő között, akikkel ő... Éppen anyádról van szó. A te állapotodba nehéz beleérezni, mert én legfeljebb ügyes és képzett vak vagyok. Braille-írást tapogatok csak, ha sok mindent ki is olvastam már a valóságból. Te azonban látsz. Hallgattak egy ideig. Thomas Aquarius szeme rajta pihent töprengő, nyugtalan fürkészéssel, s csak lassan talált vissza elbeszélése fonalához. – Október hetedikén délután – folytatta azután Gábor néma sürgetésére – apádhoz szokatlan izgalmat észleltem. Mikor ennek oka felől érdeklődtem, tanácstalanul rám bámult. – Nem tudom – mondta. – Várok valamit. Lámpalázam van. Szeretnék annyi idő után rendesen felöltözni. Nem kívánom a fekvést. Tele vagyok örömmel és szorongással. – Estefelé megborotválkozott. Járkált a szobában. Vacsora után kérte, hogy sétáljak vele a kertben. Kairóban volt, a város mellett. Egy házat bérelt ott. Nem tudom, ismered-e... Persze
ismered, de szédítő is ezt elgondolni... A keleti éjszakák hasonlíthatatlanul bús, közeli idegenségét. Sehol sem érzi az ember annyira, hogy átutazó a dolgok között. Sehol sem érez olyan fojtó, elviselhetetlen honvágyat a tökéletesség után, mint e kihűlt romok holtan is hatalmas árnyéka mellett. Zengő, zúgó, ezüstös éjszaka volt. Nem beszélgettünk. Izgalma rám is átragadt. Hallgatóztunk. Vártunk. Hirtelen megfogta a karomat: – Forduljunk meg. Haza kell mennem! – Azt hittem gyöngeség jött rá, rosszullét fogta el hirtelen. – Nem, nem – tiltakozott. – Csak otthon, egyedül kell lennem! – Hazamentünk. Köszönés nélkül sietett a szobájába, és magára zárta az ajtót. Tétováztam. Csend volt a bezárt ajtó mögött, majd a hangját hallottam. Csak az ő hangját. Érthetetlen mormolás volt. Megrettentem. Elborult volna az elméje? Kimentem a kertbe, és megkerültem a házat. A nyitott ablakot áttetsző háló fedte, beláttam hozzá. A tükör előtt állt holdas homályban. Néhány töredékes szót megértettem mormolásából: – ...Fogyó erőmmel növekedett a kívánkozásom. Te voltál a híd. Az ő vére és az én vérem a mágikus kötés benned. Mindennap és minden órában idéztelek. Azt akartam, hogy ami jó pusztul énbennem, hozzád ömöljön. Tat tvam asi.* Még több: te én vagyok, te én legyek... beteljesedetten! – A holdfény rásiklott a tükörlapra, amely kék derengéssel csillogni kezdett. S e derengésben egy figyelő, komoly gyermekarcot láttam meg a tükörben. A te arcodat, fiam. Különös, titkos tartalommal teltek meg a napok ezután. A nappal órái lassan sikló bárka voltak a magányos esti szeánszok felé. Ebben a bárkában most egy csöndes, tűnődő, lassan az életen túlra jutó ember utazott. Január közepén már nem hagyhatta el az ágyát. Hívatott reggel. Annyi erő sem volt benne, hogy megzengesse hangszálait. Sötétvörösen, bágyadtan izzott benne az élet utolsó parázsszeme. De boldog volt. Békés és elnyugodott. -Mindent elrendeztem – mondta. – A fiamat meg kell kímélned attól, hogy ő hozzáférjen a hagyatékhoz. Különben őt is kiszívja, mint pók az áldozatát. A lelkét nem tudta beszőni eddig. A pénz azonban az ő varázsa alá tartozik. Át tud hatolni érte a falakon is. Gábornak nem szabad nélkülöznie. Mindig el kell érkeznie hozzá a segítségnek. Nem többnek és nem kevesebbnek, mint amennyire szüksége van. Annak, amire rászorul. Őt már nem köti a pénz. Túl van nyomoron és gazdagságon. Vonj köréje klauzúrát! Figyeld minden távolságon át! Védd meg! Ő idegen itt. Más világhoz tartozik, és felnőtt. Inkább az, mint én. Hozzád van közelebb. De az én fiam! – Könnyezett. A hivatalos személyek előtt elintéztünk minden formaságot. A gyámod én vagyok. * Ez volt Thomas Aquarius bemutatkozása. Abban az évben vásárolta meg és rendezte be tihanyi házát. 1921 nyarát Magyarországon töltötte. Ezt az első nyarat nehéz volt Gábor anyjától kiharcolni. Küzdött, mint anyaállat a kölykéért. Nem adja Gábort. Gábor az övé! Thomas Aquarius sem tudott elérni nála semmit. Azután hirtelen egyik szerelmi ügye olyan fordulatot vett, hogy kényelmesebb volt Gábor nélkül nyaralni egy eldugott faluban. Nagylelkűen elengedte fiát néhány kínos frázis kíséretében, mert az írók, akiket szolgált, belenyomták lelkébe gondolataikat, erkölcsi törvényeik negatívját, s ő tétova módon kitöltötte e sémát saját személyisége híg anyagával. Később, az évek folyamán már nem okozott nehézséget. Gábor, ha Magyarországon volt, a nyarakat a tizenegyedik házban töltötte. Mikor először szakadt ki otthonából, az az érzése támadt, hogy gőzös, szellőzetlen kamrából szabadult friss levegőre. Teste súlytalanabb lett. Nem csak tüdeje, de pórusai is szomjasan szívták be a könnyed, szárnyaló függetlenséget, amelyet Thomas Aquarius jelenléte csak felfokozott. Csodálatos volt együtt lennie valakivel, aki előtt nem kényszerült alakoskodásra. Asunta is velük utazott, de ő sohasem zavarta semmiben. Szívósan, jelenetek nélkül elintézte, hogy Gáborral mehessen. Valamiképpen hatalma volt erős, viharzó úrnője fölött. – Eredj csak! Eredj te konok, vén garabonciás! – kiabálta. – Mind ellenem vagytok! Mind elárultok! A fiam és a cselédem. Két Júdás! Torkig vagyok veletek! Asunta sohasem felelt ezekre a kitörésekre. Egyetlen mozdulata sem árult el tiltakozást, megvetést vagy haragot, s ezzel fehér izzásig hevítette, tombolásra késztette, majd összetörte, alázatossá csendesítette asszonyát. – Ugye bolond vagyok? Mondd, hogy bolond vagyok – dorombolta. – Ne haragudj rám. Felejtsd el, amit mondtam. Mi már úgysem tudnánk meglenni egymás nélkül! – és gazdagon
megajándékozta. Színes, fantasztikus ruhadarabjait erőltette rá, amelyeket Asunta rögtön továbbadott. Dísztelen, színtelen, sötét ruhákban járt mindig. Pihentető és megnyugtató volt így Gábor anyjának trópusi forrósága mellett, mint egy öreg fa hűsítő árnyéka.
A holnap háza A tihanyi ház nagy, kovácsoltvas kapuja az állatégöv tizenkét jelét ábrázolta, de tölgyfa bejárata fölött már csak a tizenegyedik ház – a Vízöntő házának jele – csillogott aranyfényű fémmel szegett, pasztellzöld jade-ból. – Ez a tizenegyedik ház a te születésed és az én születésem háza – mondta Thomas Aquarius. – Azért neveztem el így. És még valamiért. Olyan idők felé utazunk benne, amelyeknek szintén ez a születési jele. Ez a ház jelszó lesz a káoszban. Titkos védelem. Jól jegyezd meg! Te tudod, hogy minden forma formula, amely idéz, vagy elhárít valamit. Mi az új eónt idézzük ebben a házban. Ez a jövő háza, a mi otthonunk: a tizenegyedik ház. Kétségtelenül a világ egyetlen pontja volt, amelyet Gábor otthonnak érzett, mintha maga egzotikus hal lett volna, amely köré egy akváriumban odacsoportosították létfeltételeit. Meleg nyár volt. Délidő. A széles, magas ablakok lehúzott redőnyeinek résén át a napos kert zöldarany fénye derengett be, mint egy sejtelmes Neptun-birodalom ünnepi ragyogása. A hűs, meszelt falú, fafaragásos előtérből nagy, levegős hallba léptek. A falat körös-körül állványok borították, színültig rakva egyforma, zöld bőrbe kötött kötetekkel. Kényelmes fotelek, alacsony asztalkák, koncentrált fényű olvasólámpák szolgálták itt a könyveket. A két jobb oldali ablak között hatalmas, sima vonalú íróasztal állt. Tolóajtó vezetett át a jóval kisebb ebédlőbe. Gábor szeme, idegei frissítő fürdőt vettek e szoba barna, pasz-tellzöld és új piros színeiben. Üde, derűs, szellős volt benne minden. A képek a falon párolgó kávét, pirosló szivarvéggel, nevető gyümölcsöket, napos tájat ábrázoltak. Ebben a szobában új, jobb ízeket kapott az étel. Az emeleten volt a négy hálószoba és a két fürdőszoba. Ezeket a hálószobákat azonban nem átmeneti szállodai tanyáknak, hanem a termékeny magány szellemi munkahelyeinek rendezték be. Mindegyikben volt íróasztal, mély karosszékek, könyvállvány, jó olvasólámpa, különleges nippek, művészi képek, szobrok, s a színeket kitűnő művész hangolta össze bennük. Gábor szobájába a napsárga uralkodott, s képei a falon az ősz rőt színeiben ragyogtak. Thomas Aquarius kék szobájában állt a zongora. Elsőrendű játékos volt. Érzékeny, eredeti interpretátor. Maga is komponált, de a zenét magánügynek tekintette. Esténként leült a zongorához néha, és órákon át improvizált. Gábor megértette és lefordította e különös síkokról omló hangokat. Saját nosztalgiája, tétova álma erről az életről, erős valóságérzete egy másikról zengett meg bennük. Ilyenkor ő is tudta, hogy ez a muzsika valóban magánügy az emberek között. Még akkor is, ha zsúfolt koncertteremben hangzik el. Látó szemű virtuóz ül ott, saját eksztázisába zártan, óriási színorgona mellett, és vakoknak ad koncertet rajta. A zöld bőrbe kötött könyvek ex librise háromszemű arcot ábrázolt. A harmadik – homlokszemből – sugarak indultak ki. S valóban e sajátos könyvtár titkainak felkutatásához kellett egy harmadik szem is. Az ismert, modernebb okkult írók munkáin kívül ritka, szinte legendásan régi kéziratokat őrzött. Hermetikus társaságok számozott kiadványait, nagy alkimisták saját kezű feljegyzéseit, a misztika, mágia, asztrológia, filozófia és teológia irodalmának csaknem teljes sorozatait. Gábor sorra benyitott a könyvek végtelenségébe, és mindenütt ismerős tájakat üdvözölt. Otthon volt bennük. Este fölrepültek a hőséget kizáró redőnyök, és kihívta őket hűs illatai közé a domboldalba ágyazott, lépcsőzetes teraszokkal díszített kert. Thomas Aquarius megindította a szökőkutat. Nyolc, barna kőből faragott jógi ült egymással szemben, a keleti meditáció pózában, egy tégla alakú medence peremén. A medence közepén, alabástrom lótuszvirág kelyhében kék fényű, szépen csiszolt kristály csillogott. A csöndes alakok háta mögül számtalan vékony vízsugár emelkedett magasra, és suhogó, üde sátor alá vonta őket. A szökőkút körül széles, szabálytalan kövekkel kirakott sétaút vezetett, s e kövek közül sűrű fű bújt elő. Ahogy elhaladtak a szökőkút mellett, arcukat, kezüket apró vízcseppek hideg tűje szúrta meg. A fűzfa mellett oroszlánlábú pad várta őket. Erről a padról néha melegedő kígyókat kellett elzavarniok, ijedten sziszegő siklókat, amelyek
a nappal összegyűlt hő emlékéhez zarándokoltak oda jeges, síkos testükkel. A víz óriási volt előttük, és rejtelmes fényeket tükrözött. Megtelt ősi szülője, az asztrálóceán ijesztő szépségű érzelmességével. A növekvő és fogyó hold ezüsthídja időnként áttáncolt rajta, majd csak a csillagábrák föld felé kiáltó jelei rezegtek bennük. Fülük mellett denevér surrogott el, kis, sötét elkárhozott, amely néma nyughatatlansággal kereste kielégülését a tücskök és békák szédítő koncertjében. Gábor és nagybátyja között teljesen hiányzott az idő okozta félreértés. Egyetlen pillanatra sem érezték úgy, hogy az évek elválasztják őket. – Mióta van ez így benned? – fürkészte Gábor egyéniségének titkát Thomas Aquarius. – Gyerek voltál-e? Hiszen te is átkeltél a halál és élet közötti vízözönön. – Gyerek? Talán csak annyira, hogy a születést követő kábulat után a dolgoknak, amelyeket ismertem, meg kellett tanulnom a nevét. De érzékszerveim mögött készen volt minden. A közlés képessége hiányzott éppen úgy, mint ahogy a járást is lassan kellett begyakorolnom, de az utat láttam világosan, teljes távlatában. Amiről nem tudtam, ami elnémított, szorongással töltött el, s rádöbbentem, hogy másfajta lények közé kerültem, mint én vagyok. Csak külsőleg hasonlítunk egymáshoz. Először azt hittem, az ő világképük ugyanaz, mint az enyém. Utaltam előttük dolgokra, gondolattal, majd gesztussal, végül erőlködve szavakkal, de üresen bámultak rám. Hüledeztek vagy nevettek, összecsókoltak, becéztek, hogy milyen buta és édes vagyok ezzel az érthetetlen csecsemőtolvajnyelvvel. Azután egy csomó zavaros, ostoba dolgot műveltek velem, ellenkezőjét a körülöttem és bennem lévő törvénynek, mert nem ismerték ezt a törvényt. Mikor tiltakoztam, ellenük feszültem, megvertek. Azt mondták, rossz, akaratos kölyök vagyok. Ezek a dolgok azután vizsgálódásra és óvatosságra intettek. Annyit rögtön láttam, hogy legtöbben, akik elém kerülnek, betegek. Ingerlékenyek. Bizalmatlanok, a nyomorékok torz egyensúlytalanságával. Mivel azonban külsőleg egyképűek voltak velem, időbe telt, míg megértettem a lesújtó valót: valami olyan különbség van köztünk, mint a bogár plasztikátlan fekete-fehéret látó szeme, és a színeket felfogó emberszem között. Ez az állapot, ez a szellemi szárazra vetődés nem volt egyszerű dolog számomra. A vakon támolygókat, a tétován tapogatódzókat e kábulat vattarétegei védik, a túl erős, világos érzékelés ellen. Vonzódás és taszítás áramlatai érintik őket, de csak tompán, a burkon át. Gyűlölet, vad indulatok, gyilkos kívánságok mérgei támadják testüket, de csak úgy, mintha vastag kesztyűvel csalánba nyúlnának. Álom nekik. Távoli, ködös sejtelmek felhője, amelyet szétzavar a hangok, ízek, szagok, lapos képek, érintett formák hazug valósága. A látás hatalmas dolog. Szép és gazdag többlet; ha az ember azonban rossz komédiákat, brutális, kicsinyes, elháríthatatlan dolgokat szemlél vele, akkor nem emelkedett állapotot, hanem szenvedést okoz. – Arra még nem gondoltál, hogy ebben a te furcsa, szupra-normális képességedben nem csupán passzív lehetőségek rejlenek? Ez a látás, cselekvés is. Te eddig csak kifelé néztél vele. Megelégedtél a puszta szemlélettel. Hátha megkísérelnél akarni is abba az irányba, amelyet helyesnek ítélsz? Ez a beszélgetés vezette rá Gábort arra, hogy az embereket némán megközelítse, behatoljon öntudatlan, védtelen érzésvilágukba, és néha segítségükre legyen reménytelenül kuszált állapotukban. * Ősszel mindig vissza kellett mennie e testi-szellemi vakáció békességéből otthonának nyugtalan otthontalanságába. Nagybátyja is útra kelt ilyenkor. Rejtélyes, láthatatlan szövevény szálainak végét tartotta. Ezek a szálak behálózták a világot, csöndesen, észrevétlenül, mégis hatalmas építő erővel. Hol Bécsből, hol Párizsból, Londonból vagy Stockholmból kapott Gábor tőle egy-egy lapot, de érkeztek hozzá üdvözletek Jeruzsálemből, Bombayből, Hongkongból, Yokohamából, Teheránból is. Az a néhány odavetett szó olyan volt Gábornak, mint egy rádióállomás hullámhossz száma. Behangolta vele az állomást, és együtt volt Thomas Aquariusszal a világ bármely messze pontján.
* Gábor, a háborús és forradalmi idők zűrzavarában, magánúton végezte iskoláit. Egy Rozmarek nevű, barnapiros arcú, kék szemű, Nietzsche-bajuszú tanár járt hozzá délutánonként, aki egyedül saját irodalmi munkásságával és Gábor stílusának csiszolásával törődött. A többi tantárgyat néhány nappal a vizsga előtt futották át, de baj sohasem történt, mert Gábor nem magolva tanult. Elég volt áttekintenie a tárgyat, s az, egy pantagram* beszédes ábrájába tömörítve, élni kezdett benne. Ha kérdezték, erről az ábráról olvasta le a választ. Nehezen, erőlködve tudta csak felfogni és követni az emberek lassú, részletről részletre való haladását, azt, hogy az ok és okozat láncát kellett összefűzniük hozzá, ha meg akartak magyarázni vagy érteni valamit. Ez a módszer roppant hiányosnak, tökéletlennek tűnt előtte, mert csak utalt valamire, tétova, lapos vázlatát adta annak, ami minden részletében színes, élő, sokértelmű és plasztikus volt őbenne. Rozmarek világosan, kellemesen írt emberekről, akik csak félig éltek nyitott kérdések között. Minden befejezetlen, bágyasztó, erőtlen, lesújtó volt ezekben a történetekben. Szürke alakjukon homályos érzések suhantak át. Kielégületlenségükben szenvedtek, gyűlölködtek, nagyképűsködtek, nevetségessé tették magukat, loptak, féltek, mindennel megalkudtak és meghaltak végül. Gáborban, mikor olvasta e történeteket, felerősödött fojtó szorongása. Ezek az írások tömörítve tükrözték mindazt, ami elviselhetetlenül idegen volt neki mostani életében. Mintha gonosz varázslat száműzte volna az elkárhozottak alvilágába, ahol az embereket örök homállyal, dermesztő hideggel és a halál hazug rémképével büntetik. Rozmarekkel megkísérelt beszélgetni arról, hogy a dolgok, amelyekről ír, szinte az állati létforma szűk keretei. Az ember több ezeknél, ha magában rejti az állati jelleget is. Miért tagadja, hallgatja, titkolja el alakjaiban a különlegeset, életükben a misztériumot, szellemükben az örökkévalóságot. Rozmarek megbotránkozott ezen. Bizonyos szabályokról beszélt, amelyeket a komolyan író nem hághat át. Tekintélyekre hivatkozott és a valóságra. Lelkiismeretes író csak a valóságot szolgálhatja. Ködös sejtések, áltudományos bakugrások, hatáskereső érdekességek a sikerhajhászó sarlatánoknak valók. – És valóban azt hiszi, az ember csak az, aminek ábrázolja? – kérdezte Gábor. – Igen – mondta szilárdan. – Minden más egzaltált képzelődés. Ezután Gábor nem vetette föl többé a kérdést.
A Timóth család Emlékek jártak szívdobogtató, sustorgó neszeikkel a tizenegyedik házban. Gábor hiába akarta visszakergetni őket a tegnap kriptáiba. Elfordult tőlük, és dolgozni kezdett, de előbújtak gondolatai mögül, tolla alá feküdtek, illat- és érzéscsápokkal megérintették, maguk után csalogatták. Tudatos összeesküvés volt ez, titkos, erőszakos szándék, amellyel rátörtek. Készült valami. Gábor nem tudta, mi dolga van most velük, és ellenszegült egy ideig. A jelen és a tisztázatlan jövő problémái fölé hajolt. Hiába. – Hát nem érted? Nem érted? – kérdezték a halvány, rég arcok, régi tájak, régi tárgyak. Akkor megadta magát. Figyelt. A tihanyi házat csöndesen bekerítette és lenyűgözte az este. Gábort megint régi nevén szólította a kert: a fák és a szökőkút hűs, sustorgó nyelvén. Asunta indította meg a vizet. A mai estéhez hozzá tartozott ez a nesz, mint egy bonyolult képrejtvényhez a hiányzó ábra, amely a megfejtést jelenti. Gábor sürgetést érzett. Mintha a kert hangjai közé egy másik hang is vegyült volna. Mintha nyugodt léptek ritmikus zaja csendült volna a fülébe a szökőkút melletti sétány fűvel szegett, szabálytalan, nagy kövei felől. Már tudta, hogy a fűzfa alatti oroszlánlábú padhoz kell mennie, mert ott vár rá valami. Valami, ami kapcsolatban áll Thomas Aquariusszal, akinek teste eltűnt az anyag világából az átváltozás misztériumában. Itthagyott erői, meghitt kapcsolata Gáborral láthatatlan, finom dróthuzalokként zengeni, zúgni kezdtek, mintha a homályba veszett sík mélységéből hívni akarta volna: – Jöjj! Tedd meg, amit tenned kell. Teljesítsd be, amiért születtél! Végigment a szökőkút mellett. A vízsugarak hajló ívének hátán a telihold sugárzása rezgett, s az ezüstös félhomályban nyolc jógi sötét kőalakja bámulta a medence közepén, nyíló lótusz kelyhében,
a drágakő csillogású kristályt. A pad magányosan és jelentősen állt a nemes gyászban csüggedő fűzfa lombjai alatt. Odalent, a kitárult tájban, óriási ezüsttükörként fénylett a Balaton. Leült a padra. Érzékei kiélesedtek. Éber, emelkedett izgalom izzott fel benne. A képek beszélni kezdtek. Csillagábrák szóltak hozzá. Fák, virágok folytatták a jelbeszédet. Illatok közölték Akaska* üzenetét. Hangok szövődtek mélységes értelemmé, s a tó tükre hatalmas kinyilatkoztatás volt. Érezte, már nincs egyedül. A pad súlytalan terhet visel mellette. S akkor nevet adott az éjszakának. Megértette, mit kell tennie. Az elhalás és újjászületés éjszakája volt ez. Munkára való képtelensége, az emlékek, amelyek türelmetlenül előtódultak zárt panoptikumukból, mind a nagy misztérium analógiájának lejátszását követelték: csak tovább, tovább. Járd végig az utat. Számolj fel mindent, ami volt, mint a haldokló, aki lepergeti életét a küszöb előtt, mert Kharón csónakjába nem viheti magával ezeket a képeket. Az agonizáló világ is ezt teszi. Hatalmas fináléban megmutatkozik a Halak korszakának minden bűne, erénye, tévedése és szenvedése, mielőtt letűnnék a világszínpadról. A hajnal ablakán már az új szereplő, a fiatal Vízöntő fénye dereng be. Igazodj ehhez a ritmushoz. A mai éjszaka különös gyászünnepén temesse el a tegnap a tegnapot, hogy terhek nélkül szállhass Kharón csónakjába. Holnap újjászületsz. Holnap egy másik életed kezdődik, amely csak a múlt teljesen feloldott nyersanyagából alakulhat ki. Idézd meg emlékeit. Szólítsd őket. Nézz az arcukba, amely az idő vérétől piros, mint a vámpíroké, és szúrd keresztül a szívüket, hogy véget érjen nyugtalan kísértetéletük, ne szívják el erődet többé. Emlékezz és temess! Gábor átengedte magát ennek a csodálatos éjszakai gyászszertartásnak. Sorra hívta ki sírjukból az élő halottakat. Emlékezett. Elsőnek a Timóth család alakjai léptek eléje. * Kapcsolata a Timóth családdal az első világháború után mélyült el. Timóth Andreát régebben ismerte és számon tartotta. A kislány néhány évvel fiatalabb volt nála. Timóthék egy emelettel lejjebb laktak, pontosan az alattuk lévő lakásban. Gábor ablakaiból és a világítóudvar sötét, poros erkélyéről ráláthatott életük sajátos, s az övékétől annyira különböző peremére. Ápolatlan padlót, rongyos szőnyeget, szedett-vedett bútorok sarkát, harsányul hangos, gőzökben, erős szagokban pácolódó konyhát látott, ahol nappal is erős villanykörte égett. Timóth Géza filmeket gyártott az iparág magyarországi pionírjaként, írt és rendezett abban a tévhitben, hogy nem ipart, hanem művészetet teremt. Mikor rájött, hogy nem szárnyaló énekesmadarak, hanem az üzleti élet mérgeit termelő kobrák tojásait költötte ki, beleroppant a csalódásba. A háború alatt és egy-két évig utána lázas munka folyt a hűvösvölgyi filmműteremben. A háború klauzúrába vonta Magyarországot. Nem volt versenytárs. Izolált szigeteken egyéni irányok fejlődtek ki. Timóth Gézáné férje nélkülözhetetlen munkatársa volt. Hajnaltól éjfélig tartó elfoglaltságuk alatt, lakásukat egy szakácsnő és egy nevelőnő tették személyes harcaik színterévé. Ebben az állandó, vad ellenmozgásban, amely felemésztette minden idejüket, a háztartás ügyei és Andrea nevelése lényegtelen dologgá zsugorodtak. Andrea egész nap a gangon vagy a hatalmas, huzatos udvarban szaladgált felügyelet nélkül egy csomó gyerekkel együtt, akik előnövekedtek a különböző lakásokból, s magukkal hozták családi világegyetemük furcsaságait. Zaklatott életű cigányprímás beteges, túlérzékeny fia együtt küzdött érvényesüléséért a csapatban a penziósnő szőke, ijesztően koraérett unokájával, az ügyvéd agyonetetett, kövér csemetéjével, a karmester erőszakos, hangos lányával, mind az öt éhes, tetves házmestergyerekkel, a tanár szemüveges, vérszegény kisfiával és a kereskedő szőrös, fekete ravasz trónörökösével. De ott sodródott, botladozott köztük a viciné fehérszőke, copfos, szeplős orrú kislánya is barátnőjével, akit a hatodik emeleten lakó festő házvezetőnője hozott a világra, azóta is
töprengve rajta, kitől. A gyerekek kapcsolatát egymással az ellenséges kíváncsiság, cinkosság és a hatalmi igény uralomra juttatásának törekvése jellemezte inkább, semmint a ragaszkodásé. Szüntelenül veszekedtek, uszították, gyalázták egymást, majd összebújtak, tétova terveket főztek ki rosszalkodásra, azután visszariadtak, elárulták egymást. Gyermekségüket átszőtte a városi élet korán ébredő, erős, onániától fűtött szexuális kíváncsisága. Képzeletük mohón, éhesen, fejlettségük előtt járt, és fájdalmas feszültséggel telített gyönge, éretlen testüket. Gábor, mikor először meglátta a magas növésű, ijesztően sovány Timóth Andreát a gangon – a pesti házak belső körfolyosóján –, a kislány talán tizenkét éves lehetett. Arca hosszúkás, zöldesen sápadt, szeme árkolt, nagy és sötét. Vörösbarna haja kibontva repdesett válla körül. Nem volt szép, inkább csúnya. Minden vonása szabálytalan. Orra húsosabb a kelleténél, szája széles, duzzadt, nagyon érzéki. Mégis, ezen az arcon annyi villamos elevenség, annyi kíváncsiság, szorongás, gúny, erős humor tükröződött, hogy Gábor érdeklődését rögtön lekötötte. Sovány, hajlékony testének minden mozdulatából zene és tánc áradt, de nem a brettlire kívánkozó tánc ösztöne, hanem a templomtáncosnők, a kultusznak táncoló papnők ősi tehetsége. Mennyivel öregebb minden gyereknél, akivel együtt szaladgál – gondolta Gábor. A megérkezéstől azonban messze van még. Éhes. Gyilkosan éhes. És micsoda tűzjel lobog benne! Pedig tele van égési sebekkel. Különös és idegen volt e nyugtalan, önmaga elől menekülő lélek a sivár, triviális környezetben, régi, veszedelmes keretek visszfényével teste körül, amely maga is szőrcsuhának, vagy rabruha darócának tűnt a nagyvonalú, szenvedélyes életsorozat pompás testjelmezei mellett, amelyek szinte láthatóan ott sorakoztak Timóth Andrea sovány, ideges alakja mögött. Olyan volt ő is, mint egy deportált, akitől bűnös tettei következményeképpen elvették mindenét, s most csupaszon, meztelen bőrén az ember számával robotol valami ólombányában, személytelenül. Ez a rab persze még lázadó volt. Ismerte ugyan a bűnbánat ízét. Átömlött rajta a jóság, tisztaság misztikus erőözöne, és beoltotta keserű sóvárgással, korbácsoló öngúnnyal, emésztő kritikával, de nem győzte le sötét lángolását, fertőzöttségét. Azt, hogy az elkövetett bűnt ne kívánja, ne kövesse el újra. A szenvedély óriási lendülete feszült benne még mindig. Mély, kiapadhatatlan olajforrások táplálták e messze múltban felgyulladt tűzvészt, amelyet tehetetlen tanácstalansággal szemlélt az érett, fáradt szellem, és hűsebb tájak, békésebb kikötők felé vágyakozott mellőle. Timóth Andrea hústalan teste, szürke külseje már e szellem kísérlete volt a tűz elfojtására. De Gábor, az erők egyensúlyának emblémáját figyelve a gyermek Andreában, úgy látta, e kísérlet kimenetele igen kétséges még. Mágia volt Andreában. Csontjain, bőrén átsugárzó, érzéki hő, amely gyújtogatott volna akkor is, ha púpos vagy béna. S ez a hatás nem csupán öntudatlan kiáramlás volt. Dolgozott érte. Eszmélése óta szívósan, készen hozott fegyverekkel küzdött a szenvedély felkeltéséért. Nem tudott lemondani róla akkor sem, ha az eredmény terhére volt már, ellenkezett ízlésével, és bonyolulttá tette életét. Egészen fejletlen gyermekkorában vad, furcsa szerelmek viharzottak körülötte. A tanár vézna, szemüveges fia fulladt, kétségbeesett versengésben volt érte a cigányprímás kisebbségi érzetekkel küzdő fiával, és ő a penziósné csinos, szőke, ijesztően koravén unokájával kínozta őket a szánalom és kéjes izgalom váltakozó érzései között. Mindenkit figyelt. Mindenkit számon tartott. Nőt, férfit egyaránt meg akart nyerni magának. Meg akarta győzni a világot róla, hogy nem igaz a kép, amelyet vele kapcsolatban lát. Egyedül az a színes, hódító, gyönyörű valami igaz, amit ő lehunyt szeme mögött szemlél és tud önmagáról. Gábor érdeklődését is megérezte rögtön. Visszanézett az ablakon kihajló fiúra, és minden mozgás megdermedt benne e másodperc jelentőségében. Azután, mintha ráütöttek volna, némán, hosszasan feljajdult belül. Gábor látta, mi megy végbe benne. Az ő idegzetébe is átcsapott e túl erős érzésáram. Mennyi réteg volt pedig közöttük. Milyen sűrű, évezredes anyagréteg, s ezen is áthatolt a képek nélküli emlékezés rádiumsugárzása. Gábor megrettent és elzárkózott. A lány ábrája kifelé ágazó tévutakat, szakadékot, rossz, sötét burjánzást mutatott. Még nem épülhetett híd közöttük. Tömböknek kellett lemorzsolódnia, szövevényeknek kibogozódnia, amíg egymás mellé juthattak. Andrea megéledt azonban, és elkezdte kétségbeesett felé-nyomulását az áthidalhatatlan téren át. A hiányzó láncszemeket a Timóth családhoz a tanár fia jelentette, s mögötte Andrea. A fiú szólt hozzá egyszer, s azután már ott voltak körülötte a többiek is. És Andrea? Beteges tudatosságát
óriási, hideglelős izgalom fokozta. Játszott Gábornak. Mozdulatok, pillantások, szavak bűvöletébe akarta vonni, de maga lett részeg tőle. Hívta Gábort, jöjjön át hozzájuk estefelé. Szüleinél spiritiszta kísérletezések folynak. A gyerekek hallgatózni szoktak az ajtónál, és maguk is asztalt táncoltatnak. A magyar filmgyártás akkor már fölébreszthetetlen tetszhalottnak bizonyult. Néhányan a szakma romantikusai közül reménykedve körülállták e fiatal mesebeli hercegnő üvegkoporsóját, de a tömeg elvonult a poros díszletek közül, s a tengerentúli filmek élő varázslatát bámulta. Timóthék magukra maradtak hű munkatársaikkal, képtelenül arra, hogy az üzleti konjunktúrába belekapcsolódjanak. Hiányoztak a szerveik e megváltozott világhoz. Szigetlakók lettek benne, s művészi energiájuk, élénk szellemük, különös tevékenységbe kezdett e szigeten. A valóság elviselhetetlen, nyomasztóan sivár, csúnya volt. A jövő sötéten tátongó szakadék. A múlt félbehagyott, szép tervek nyitott sebe. A jelen súlyos anyagi problémák, megaláztatások szüntelen vesszőfutása. Hová építhetett hát utat a kielégülést, élményt, megbékélést kereső lélek? Áttörte a láthatatlan birodalom kapuját, s a hatalmas, benső mikrokozmosz szelíd fejedelméhez menekült, aki az anyag minden csalódott, sebzett üldözöttjének menedékjogot ad. Timóthék először spiritizálni kezdtek. Furcsa, különc operatőrük hozta el hozzájuk az okkult bacilust. Székely ember volt, de lélekben valahonnan Ázsiából jött, szívósan kereső, komor metafizikai igényével, amelynek alárendelte testi életét, mint az aszkéták. Egyáltalában, Timóthék köré csupa olyan ember gyűlt az évek folyamán, akik elmondhatták önmagukról a biblia szavaival: Fontosabb az élet, hogy nem az eledel. Ha szenvedtek is gondtól, szenvedélytől, betegségtől, az eszmei célok valósága mellett csak árnyjátéknak érezték mindezt. 1920 és 30 táján jövedelem nélkül, izzó szellemi erőfeszítések között, a puszta csodából élő társaság valóságos mentőállomása volt a háború utáni hajótörötteknek. Özvegyeknek, akik túlvilágra került férjük kezébe kapaszkodtak görcsbe merevülten. Anyáknak, akik fiakat gyászoltak, hervadó nőknek, aki egyedül maradtak. Férfiaknak, akiknek művészi vagy társadalmi becsvágya gyógyíthatatlan sebet kapott. De az erkölcsi halottak, csalódottak, megalázottak, fantaszták, a beteljesülés örömeiből kirekesztettek, a kielégületlenek, a névtelen, láthatatlan, korbácsoló hiányérzetek megszállottjai is kivetődtek e bizarr sziget kopár partjaira, amelyet a közöny tengerének keserűsós hullámai mostak, nem voltak azonban falai, és fölötte a határtalan égbolt fényei ragyogtak. Az első keresztény közösségek élete izzott Timóthék nagy rendetlen lakásában. Nyitott ajtó, terített asztal várt mindenkit, aki éhes, magányos, boldogtalan volt, nem csak szellemi, hanem fizikai értelemben is. Hogy az étel honnan került elő, és hogyan sikerült az elsejei házbért kifizetni, az a ház gazdái előtt volt a legnagyobb rejtély. De mindig időben együtt volt az, ami kellett. Beömlött hozzájuk és tőlük tovább a szükségben lévőkhöz. Timóthnénak, akinek energikus nyugtalansága teljes intenzitással rázúdult új munkaterületére, ha vissza akart vonulni, hogy egyedül olvasson vagy meditáljon, a fürdőszobába kellett zárkóznia, mert mind a négy szobában, sőt a cselédszobában, konyhában és nyáron az egyik nagy előszobában is, népes csoportok beszélgettek, vitáztak; tétovázó kezdőt térítettek, vagy halál elől menekülőt itattak meg az öröklét reményének forrásából. A kövér, hamar dühbe guruló, zenerajongó, vaskos könyveket faló házvezetőnő kondérszámra főzte és mérte ki a levest a konyhában. Andrea nevelőnőjeként került a családhoz. Mikor a nagy anyagi letörés bekövetkezett, elküldette a szakácsnőt, és maga vette át a feldúlt háztartás irányítását. Kicsit szkeptikus volt. Ha némán is, de minden vitában részt vett dülledt, kék szemét meresztve, heveseket bólintott kócos fejével, mintha hosszú s dühös orrának súlyos terhe billentette volna előre. Az asztalnál étkezett Timóthékkal együtt. Férfit, nőt egyaránt letegezett. Fizetést nem kapott éveken át, s ezért néha alaposan leckéztette a családot, de inkább csak a veszekedés sportja kedvéért. Mert régen helyet változtathatott volna, hiszen Timóthék első pillanattól kezdve felajánlották ezt a lehetőséget rossz anyagi helyzetükben. Persze nem tudott volna elmenni. Odatartozott ő is különc, nehéz természetével a különcök közé-Gábort, korára való tekintet nélkül, rögtön befogadták a népes szellemi rokonságba Először Timóth Géza, a „körvezető” vette munkába. Kék szemű, magas homlokú, aránylag fiatalon ezüstfehér hajú férfi volt. Harmonikus arcvonásai közül meglepő nagy, törött orr ugrott elő. Szeretett és tudott beszélni kellemes hangján. Színész volt eredetileg. Színészdinasztiából származott, az ő egyénisége azonban már túlnőtt a puszta interpretáción. Agya eredeti gondolatokat
termelt. Érzékenységében a világgal könnyen meghasonló egyénisége éppoly válságok színtere volt, mint a két korszak között sínylődő föld maga. A hiú, tapséhes, kirakatba, fénybe vágyakozó színész halódott benne, s születőben volt a filozófus. Külső-belső életét az agónia és a születés fájdalmainak rohamai tépték. S mivel állapota krízis volt egészen haláláig, annak ellenére, hogy sokan szerették, nagyra becsülték, közvetlen környezete sokszor nem értette meg. Egyedül felesége állt mellette, szemben mindenkivel, szemben a világgal, határtalan szeretetté tisztult szerelemmel, kimeríthetetlen erőforrásként. Timóthné első házassága nem sikerült. Andrea apja tehetséges színész volt, de könnyelmű, súlyosan beteg ember. Epilepsziás. Felesége csak házassága után jött rá erre, mikor Andrea már megszületett. Hamarosan özvegyen maradt. Férjét egy roham megölte. Zsidók voltak. Timóth keresztény, régi magyar dzsentricsaládból származott, akinek színműíró és színész nagyapja megtagadta nemesi származását az európai forradalmak szabadságszeleinek süvítése idején. Kétféle vérmérséklet, nevelés, hit, életforma végletéből szakadtak ki feleségével, mégis egymásban találták meg a külön-külön hiányzó pozitív és negatív elemeket. Együtt egyek voltak. Timóthné heves, lendületes, mozgékony, vállalkozó szelleme motorja lett Timóth csüggeteg, tétova, töprengő természetének. De nem csak karrierje, anyagi élete alá tolt támasztékot, szellemileg is társa, hűséges visszhangja, sugallója tudott lenni. Timóth úgy fogadta Gábort, mintha kezébe simuló viasz, tiszta tábla lett volna, amelyre ő rója majd az első sorokat. Örült fiatalságának. Új hite nászidejének ujjongásával avatta be mindenbe. Elmondta neki, hogyan gúnyolódtak mindig az operatőr Dezséri Vince „szellemein”, míg maguk is kísérletezni kezdtek, először az asztallal, amely harminchat ülésen keresztül csökönyösen hallgatott, végül mozogni és felelni kezdett. Csodálatos válaszokat adott ezen a nehézkes, az ábécé betűit újra és újra végig számláló módon. Eseményeket jelentett be, amelyek megtörténtek, tanácsokat adott, kijelölte az „eszközöket”, médiumokat, elsősorban Timóthnét, aki riadtan, idegenkedve tiltakozott választottsága ellen. Férje kérésére mégis átengedte magát a képzésnek. Transzba esett. Először a sírás minden árnyalata, majd a nevetésé hullámzott át rajta, mint mikor egy hangszer húrjait behangolják. Azután szaggatott, látszólag összefüggéstelen szavakat, mondatokat mondott, amelyekről kiderült, hogy a kör tagjainak várakozással nekiszegezett, sürgető gondolatai voltak. Az automatikus írást is gyakorolta. Először köröket, nyolcasokat rajzolt, majd szavakat, végül mondatokat írt. Ma kitűnő transzmédium. A demonstrációképpen bemutatott, úgynevezett „szenvedő szellemek", akik nem tudják, hogy meghaltak, s ott a médium testében, a kör még fizikai síkon tartózkodó szellemi vezetője révén ébrednek rá valódi helyzetükre, csodálatosan plasztikussá teszik az elhangzott tanításokat. Gábor hamarosan részt vehetett a kedd esti üléseken. Népes, hangulatos, különös esték voltak ezek, rengeteg heterogén elemmel, amelyeket a lázas lelkesedés kötőanyaga hangolt össze átmenetileg. Este fél hétkor kezdtek gyülekezni a kör tagjai, mintegy ötvenen a nagy, középső dolgozószobában, amelynek dohánybarna falán sárga arabeszkek világítottak. Pontosan hét órakor a helyén ült mindenki. Lezárták az ajtókat, és kikapcsolták a telefont. Két széles, magas támlájú karosszék között kisasztal állott székkel. Kétoldalt a két médium foglalt helyet, középen a körvezető. A körtagok velük szemben ültek, félkör alakban körülvették őket. Az íróasztal mögött gyorsíró jegyezte a közleményeket. A médiumok közelében a kör „magja” összpontosult, mintegy védőpáncélként. A gyorsíró, Bér István, darabos mozgású, csontos, magas fiatalember volt rendkívül duzzadt ajakkal, széles, lapos orral, ázsiai metszésű, keskeny, szürke szemmel és kiálló arccsontokkal. Dús, barna haja merev, formába törhetetlen volt, mint egyénisége. Durvaság és ideges érzékenység váltakozott külsején. Érdekes, finom kezén a rendkívül hosszú, ízületeknél megvastagodó ujjak művészi vénáról, töprengő természetről vallottak. Timóth Géza asszisztenseként, filmrendezőnek készült. Tehetségesen rajzolt, mintázott anélkül, hogy tanulta volna, de titkos szerelme az írás volt. Egészen fiatalon, nyersen, csaknem műveletlenül került Timóthék kezébe az egyszerű környezetből, amelyben felnőtt. Szülei faluról jöttek fel Pestre, a szűk mellékutca egyszoba-konyhás, petróleummal világított lakásába, amely hátterül szolgált a nyugtalan, makacs és érzelmes fiú
álmainak. Tehetsége, különös, beteges sejtései, félelme a tüdővésztől, amely nővérét fiatalon megölte, elégedetlensége és fullasztó becsvágya zárkózottá, ingerültté, magányossá tette. Az új s annyira más környezet, amelybe belekerült, bizonytalanságot, s félszeg, vad érzékenységében gyanakvást, támadó bizalmatlanságot növelt benne. Egyéniségnek érezte magát, s feltételezte, rossz ruháiért, modortalanságáért, előnytelen külsejéért megvetik, lenézik, háta mögött kigúnyolják a szakma romlott, ügyes kötéltáncosai, akik valójában kevesebbek nála. Félt tőlük. Gorombáskodott velük. Irigyelte őket. A spiritizmus ellen lázadozott egy ideig, de nem az értelem érveivel, mert feminin módon ösztönös volt, hanem csak azért, hogy más álláspontot képviseljen, mint Timóthék, mint bárki más. Azután beadta a derekát. Vakon és egészen. Sötét, komor kielégüléssel engedte át magát új hitének, konokul, fanatikus türelmetlenséggel a kétely vagy ellentétes meggyőződés iránt. Az eszme azután teljesen Timóthékhoz láncolta. Az egyik médiumi karosszéken Timóthné ült értelmes, szögletes homlokával, őszülő, rövid hajával. Teste és arca származásának kétségtelen jeleit viselte. Telt, csaknem kövér alakja, finom, kicsi keze, lába, lágy, csengő hangja, barna, melankolikus szemita szeme, kissé négeres vonásai voltak, de lényéből humor, jóindulat, szellemesség és erő áradt. A másik médiumi karosszéket szőke, kis termetű, vékony, száraz fiatalember foglalta el, fanyar, sárgás arccal. Magas boltozatos homloka, mélyen ülő szeme, kicsi nőies orra jellemének furcsa egyensúlytalanságáról árulkodott. Miklós Iván, a segédoperatőr minden tekintetben az ellenzéket képviselte a társaságban. Hűvös kételkedő volt, aki Kantot, Schopenhauert olvasott, kitűnő észérvekkel vitázott, a poétikus érzelmesség ellenszenvet, gúnyt váltott ki belőle, és nyíltan hirdette eretnekségét. A médiumi székbe úgy került, hogy az asztal kijelölte rá, de nem hitt médiumitásában. Bevallása szerint, lehunyt szemmel, saját gondolatait mondta ki, s így mérhetetlenül különös, a társaságot sokszor felháborító párbeszédekbe bonyolódott a körvezetővel vagy a másik médiummal. Megnyitották az ülést. A pagoda alakú pergamenlámpára ellenző került. Kék homály ömlött el a szobán. Timóth Géza felolvasott néhány sort az Újtestamentumból, utána az elmúlt hét tanítása került sorra, végül egy közösen, félhangosan elmondott Miatyánk. Egy sovány, barna bőrű fiatalember halk akkordokat ütögetett a zongorán, majd hegedűszólam szegődött hozzá kíséretül. Sima arcú, kissé vidékies külsejű férfi hegedült iskolásan, de aránylag kevés gikszerrel. A zene elhangzott, s az emberek mély csendben várakoztak. Timóthné széke felől hirtelen erős mozdulás nesze hallatszott. Nagy rándulással beállott nála a transz állapota. Csengő hangon, Isten nevében, félig valláserkölcsi, félig filozófiai fejtegetésbe kezdett az Idő fogalmáról, a reinkarnációról, a következmények törvényéről. Kerek, szuggesztív, művészien csiszolt mondatokban beszélt, kitűnő hasonlatokat használt. Befejezésül, mintegy szignálképpen, egy férfinevet mondott, a kör szellemi vezetőjének nevét. Ezután a tanítás szemléltető ábrájaként egy szellem jelentkezett általa, aki önmagát a kör odaát lévő tagjának mondotta, tehát iskolatársuknak. Három elmúlt és egy következő életét tárta fel előttük, s rámutatott bennük a fejlődés tapasztaláson, szenvedésen átvezető piros vonalára. Következő életében az okkult út misszionáriusának jelentette ki magát, aki már átütő emlékezéssel és leküzdhetetlen hajlammal követi hivatását a gondolkodás korszakában, amely egy óriási megrázkódtatás után következik el az emberiségre, ötven éven belül. Illetve akkor veszi kezdetét és két évezredig tart. Miklós Iván szürkén, vonakodva, lehunyt szemmel beszélni kezdett. Megkérdezte, mire való ez az egész komédia, amelyet itt egymásnak és önmaguknak játszanak el. Oktalan, siralmas fontoskodás. Az ember szemellenzős törpe, és húsa a férgek martaléka. – Hogyan beszélhetnél akkor most te a médium testén át hozzánk? – kérdezte a körvezető. – Ha nem vagy szellem, halálon túlra jutott, örökéletű szellem, akkor mi vagy?! – Űrben sodródó gondolatkomplexum vagyok. Elhaló rész, amely még rángatódzik egy ideig, mint a gyík levágott farka, semmi egyéb! – dünnyögte a médium. – De most váratlan kérdésekre, újonnan megfogalmazott mondatokkal felelsz. Gondolkozol. Tudatod van önmagadról. A gondolatkomplexum, az elhaló rész, amely gépiesen rángatózik egy ideig, gramofon legfeljebb. Már átélt és rögzített dolgokat ismétel. – Nehéz helyzetbe hozol – mondta halkan a médium. – Mindez füst és köd. Nincs reális léte. Játék. Benneteket szórakoztat, engem untat. Én nem akarok örökké élni.
– Eredj akkor békével, és engedd át a szót azoknak, akiknek fontos mondanivalójuk van! Ezt a szöveget a hallgatóság köréből egy testes, bajuszos, durva kezű, szűk homlokú férfi, egy vasgyár munkavezetője mondta lehunyt szemmel. A körvezető és a kör tagjai furcsálva, fenntartással nézték, mert szereplése váratlan volt. Nemrégen került a körbe. Felesége és harminc éve spiritiszta, nyugdíjas színésznő nagynénje vitték el Timóthékhoz kezelésre, mert idegbaj támadt rá. Indulatrohamok, emlékezetkiesés, fejgörcsök. Timóthné delejezte – a kézrátevéses erőátvitel gyógymódjával kezelte – s ezzel párhuzamosan Timóth beavatta a tanba, amelyet ő mohó figyelemmel, izgatott érdeklődéssel és becsvággyal szívott magába. Állapota – hite erősödésével – határozottan javult, s a lelkesedéssel, amely fellobbant benne. – Tudjátok ki vagyok én? Haynau, a hóhér! – jelentette be mindjárt a transz elején, kínos ellenérzést keltve a képzett, jobbízlésű hallgatókban. Mert a magas színvonalú körök íratlan illemkódexébe tartozott, hogy ne dobálózzanak bombasztikus nevekkel. Haynau bőbeszédűen fecsegett, és szörnyen unalmas fickónak bizonyult. Úgy nyilatkozott önmagáról, mint egy hazafias iskolás könyv. Vérfagyasztóan nevetett, tragikus, hátborzongató, lenyűgöző hatást akart kelteni, de a zongorista és a hegedűs, majd a házvezetőnő, végül még néhányan a tagok közül kuncogni kezdtek rajta. A kritikát, a dagályossal, giccsessel való szembeszegülést mindig nevetésepidémiák jelezték a körben. Ilyen visszhangja támadt egy szenvelgő öregasszonynak is, aki megigézett, idős lovagjai kíséretében vonult be vendégszereplésre Timóthékhoz. Tremolós hangon, csapnivaló komédiázással egy Jókai-regényt adott elő a társaságnak, elsodorva Haynaut, aki még sokáig küzdött a létéért, végül megkísérelte, hogy legalább duettet folytasson a Jókai-hőssel, de az nem akart tudni róla. – Hát nem ismersz? Nem emlékszel rám?! – kérdezte kétségbeesett kapaszkodással Haynau. – Csak egy szót mondok: Bécs, Schönbrunn, Ottó! – Ez már három szó – mondta ingerülten az erélyes, régi médium. Hangja most nem remegett. – Nem ismerlek. Nem emlékszem rád. Soha nem jártam Bécsben, és Gedeonnak hívnak. Ne zavarj!... Nem látod e tar koponyát? Tudod-e mi van mögötte? Hatvan éve pereg a homok... – tért vissza kipróbált szövegéhez. Mindenáron szólózni kívánt, és határtalanul idegesítette a dilettáns akarnok. Timóthék nem válogattak, mindenkit befogadtak. De az ilyen elemeket azután elsöprő erővel hajszolta ki körükből a színészek, a céhbeli szakemberek világos ellenérzése. Körük híressé lett. Ennek az asztráldzsungelnek úgyszólván minden egzaltált, bizarr, nevetséges alakja végigvonult szeánszaikon, de egyik sem ragadt meg náluk, mert túl csípősnek, gyanakvónak, lehűtőnek találták a légkört. Eljöttek sorra a „médium-sztárok”. A kicsi, kövér gügyögő Helén médium, aki két-három éves gyermekek szellemét közvetítette, szerinte „ellenállhatatlanul”. Az erélyes és fölényes Boriska médium, aki lesújtó kritikát mondott a kör túlvilági vezetőségéről. Eljött a híres „látó asszony”, feje búbjára tűzött kalappal, vörös orral, nedves dülledt szemmel, kezében nagy, tarka férfizsebkendőt gyűrögetve, aki a zongora alatt is „szép fáhér lálkeket” látott. Eljött Vica, a rajzoló médium, aki idegen bolygók flóráját rajzolta le, de a furcsa pszichológus előtt egyértelmű ábrákért saját ösztönvilágába merült alá, s onnan hozta felszínre őket. Rövidlátó, epedő szemű vénlány volt. Megjelent a kör legnagyobb orákuluma; egy idős, kemény arcú asszony, aki túlvilági paranccsal kényszerítette rá a tagokat, hogy vallást változtassanak, s noha több könyvén, számtalan médiumi nyilatkozatán át örökbe fogadta a világot, minden embert testvérének vallott, a körből lehetőleg kizáratta a zsidókat. Azután begurult a száztíz kilós Mariska médium is, kedélyes, hatvanéves nénike. Ő a sátánt, mintegy borsószem nagyságú fekete pontnak hirdette a nők petefészkében. Ezt a pontot tanácsos kötőtűvel kipiszkálni onnan, hogy a lélek megszabaduljon tőle. A komor, sovány Dávid médium, egy csomó könnyes szemű öregasszony, réveteg arcú, csapzott hajú lány társaságában lepte el a színhelyet. Ezek nagy feszületek, súlyos bibliák között tartották üléseiket, nyílt gyónásokkal, úrvacsorával. Vezetőjük Dávid volt, de a szeánsz alatt valamennyi körtag a transz önkívületébe esett. Valaki, aki betévedt hozzájuk, és megőrizte józanságát, hüledezve mesélte Timóthéknak, hogy azt hitte, őrültek házába került. A körtagok vonaglottak, letérdeltek, táncra perdültek, tapsoltak, sírtak és kiáltoztak egyszerre, de mindegyik más szöveget mondott. Timóthék is hüledeztek, nevettek. Egészséges kritikájuk, humorérzékük már az első, heveny időszakban megvédte őket a túlzásoktól.
Gábor nagy érdeklődéssel figyelte a Timóth-kör fejlődését. Csendes, hűséges, engedelmes körtagnak tűnt a többi előtt, mert sohasem vitatkozott, legfeljebb velük nevetett egy-egy vendégszereplő médium meghökkentő produkcióján. Látta jellemükben, agyukban, sorsukban a hatalmas tervet, amely klauzúrába vonta, forralta, erjesztette őket anélkül, hogy ők maguk e tüzes gőzök önkívületében sejtették volna, mivé kell lenniök, mivé lesznek általa. Egyelőre könnyűnek, csodálatosnak, megrázóan egyszerűnek tűnt minden. Hétről hétre felnyílt előttük az ég, és ők beláttak az óriási szellemi hierarchia fénylő szövedékébe. Szellemek nyüzsögtek mindenütt. Jákob lajtorjáján át Istenig hatolt az emberi szó is. A halottak együtt éltek az élőkkel, körülvették, irányították őket. Bűnösök, egyképű társaikkal falkába verődve vezekeltek saját képzeteik rémítő csapdájában, de a megtérés és a megváltás útja nyitva állt előttük új születések sorozatain, s részben a spiritiszta körök térítő munkája révén. A médiumok szolgák voltak. Isten eszközei. Ezek az eszközök dolgoztak mindenkiért és mindenki helyett. A többiek páholyból hallgatták a túlvilág üzeneteit. A tanítók néha megdorgálták őket, de többnyire kedvesek, elnézők voltak. A földi testvérekkel és vezetőkkel ellentétben, csak ritkán személyeskedtek. Megmaradtak az általános tanácsok, intelmek mellett. A szeretetben jelölték meg mindennek a kulcsát. Önmaga megismerésére unszolták a tanítványt. Gábor azt is látta, miféle csalóka, boldog álom nyűgözi le a tanítványok nagy részét. Elérzékenyült csendben hallgatják az igét, s ilyen alvajáró mosollyal élik át a lelkesedés, a zavartalan hit éveit, mint mikor az álmos gyerek az ébresztőóra csöngése után elalszik, azt álmodja, hogy felkel, mosakszik, elindul, már ott van az iskolában, a padban ül, és minden a legnagyobb rendben, illetve... túlságosan is rendben. Mert mindezt az álom meleg, tunya jó érzése kíséri, és valami szorongó gyanú alatt, hogy ez a két dolog együtt nem lehet. Szívesen fogadták, hogy értelmüknek nem kell erőfeszítéseket tennie, a tudomány vak még és a kétely veszedelmes dolog. Csupán érzéseknek engedték át magukat, szép, magasztos, szent érzéseknek, túlvilági sugallatoknak, az intuíció merőben önkényesen értelmezett felvillanásainak. Akik megnyugodtak ezekben az alaptételekben, akiknek ösztönei kétely, nyugtalanság nélkül elfeküdtek e gyanúsan alakítható káprázatfalak között, azok nem juthattak tovább a Nagy Templom előterénél. Kívül a kapu előtt ácsorogtak. Csoportokba verődve transzcendens pletykákat őröltek. Találgattak. Koldultak. Mulatságokat és veszekedéseket rögtönöztek, mert e hely felületes metafizikai igényük nyílt vásárterévé vált, ahol fölös idejüket szórakozva eltölthették. Voltak persze, akik a dolgot elunták, és vállat vonva, kielégületlenül továbbmentek. E piaci lármában csak kevesen figyeltek fel a szentély ajtaján csendben ki- és besuhanó magános beavatottakra, akik a mennyországról való szüntelen fecsegés, kérdezősködés helyett benyitottak a titkok közé, végigjárták a próbák, csodák emberfeletti útját, és lezárt ajakkal kiléptek újra a világba. A Timóth házaspár – Gábor ezt első pillanatban látta – nem tartozott a felületes, kényelmes közhelyekkel kielégíthető lelkek közé. Lüktető nyugtalanság, tudásvágy hatalmas feszültsége hajszolta őket egyre tovább. Kérdéseket, kételyt termelt bennük, és külön utakra vezette őket. Az első évek asztrálmámora után már szemben álltak a konzervatív spiritiszta elvekkel, s a szellemi szabadság külön törvényeit állították fel. Körük lerázta magáról a nyirkos, puha, kétes elemeket, és a puszta érzelmesség mellé trónra emelte az értelmet, a kormánytartó kontrollt. Timóth Géza világos, logikus koponyája elszántan, bátran nyúlt hozzá a homályban tartott fogalmakhoz. Tisztázott, átértékelt, helyesbített. Azok a körtagok, akik nem tudtak lépést tartani e fejlődéssel, elmaradtak. Akik helyükre léptek, már komolyabbak, értékesebbek, értelmesebbek voltak. Az ajtók kitárultak a könyvek előtt is, míg a körök nagy része elzárkózott a más irányú irodalom olvasásától. Timóthék ezzel bejutottak a filozófia és tudomány addig nem sejtett határtalanságába. Teremből terem nyílt, egyik hatalmasabb, mint a másik. A kimerítettnek és meghatározottnak hitt, kategorizált örökkévalóság paradoxonja semmivé enyészett. Megpillantották Kelet tündöklő idea-perspektíváit. Buddha, Krisna, Ráma szólt hozzájuk, majd a szűkszavú, atomerejű Lao-ce. Zarathustra hangja zengett a fülökbe. Tibet titkai intettek mindentudó mosollyal. Az út ezerfelé ágazott, és a távlat szédítővé vált egyszerre. Egyiptom misztériumai zúgta fel hirtelen a Memnón-szobrok* zengő áhítatukkal, s mögöttük Hermész Triszmegisztosz* mitikus alakja fénylett. Megvilágosodtak az ógörög eszmék, Orfeusz, Püthagorasz, Platón rejtett arca, s a Kaldeusok sajátos kulisszáin át az asztrológia ősi jelentősége. S e szellem múltjának megismert mélyrétegein túl, az értelem és intuíció
mohó csápjai már mélyebben tapogattak Atlantisz, Lemuria, a legendás Mu, a vízözönben elsüllyedt mágikus kultúrák romjainál. Gábor ezekre az elágazó utakra figyelt a népes és gyanútlan kezdet tömegünnepein. Tudta, fölégtek mögöttük a hidak. Előbb-utóbb meg kell érkezniök oda, ahová hiányérzeteik, képességeik lendülete vezeti őket. Azt is tudta, hogy a végső lépéseket egyedül, magányosan teszik majd meg, mint a szentély beavatottjai. Ezért tartott ki mellettük. Egyelőre együtt örvénylett az okkult nyersanyag, erőt sugározva, erőt szíva, kétes eksztázisok, tisztázatlan fogalmak, vad viták, elfojtott ingerek tüzes páráiban. Folytak az ülések hétről hétre. Andrea kétségbeesetten törekedett rá, hogy részt vehessen a szeánszokon, de a szabályok csak a tizennegyedik életév után tartották ezt megengedhetőnek. – Én már nem vagyok gyerek! – fakadt ki Gábor és az anyja előtt. – Ti tudjátok legjobban, hogy nem az évek száma határozza meg az ilyesmit. Mindig arról prédikáltok. Én már öreg vagyok. Igenis öreg. Mondja meg nekik Gábor! Magára hallgatnak. Öregebb vagyok anyánál, apánál, Bér Istvánnál és Miklós Ivánnál is. Be akarok menni. Dühítő ostobaság, hogy kizárnak ülés előtt, mint egy éretlen kölyköt. Miklós Iván mindig arról beszél, hogy szemfényvesztés, önbecsapás az egész. Apa meg olyan valóságossá teszi előttem a dolgot, hogy úgy érzem, nem is lehet másképp. Látnom kell. Ha nekik fontos, nekem is az! Égetően fontos, hogy megtudjam, mi az igazság. – Ne siess úgy! Ráérsz! – mondta neki Timóthné. – Úgyis csak addig törekszel valami felé, amíg nem a tied. Szomjazz! Akkor talán nem lesz ez is szalmaláng benned. * Ülés után a társaság csaknem teljes számban együtt maradt sokszor éjfélig. Az elvont témák ellenére a szavak felszíni hártyája alatt az ösztönök is egymás felé tapogatóztak. Andrea szívósan ott volt a fiatal férfiak és főleg Gábor közelében, sovány kis testével, égő szemével. Néha, mikor a hangulat világibb területek felé fordult, és a Timóth házaspár utat engedett a színész múlt kísérteteinek, Timóth Géza leült a zongorához. Szép tenor hangja volt, amely olyan harmonikusan simult össze Timóthné ezüstös, tömör mezzoszopránjávai, mint egyéniségük a házasságban. Duettjük elhangzása, s a lelkes tapsok után, Timóth Géza rendszerint odaintett Andreának, aki már reszkető idegekkel, zenétől felajzottan várta a hívást. A székeket széttologatták. Felhangzott Csajkovszkij bús, érzéki keringője. Andrea vékony alakja hajladozni kezdett. Ez volt az ő transzállapota. Kigyúlt, megnőtt, megszépült tánc közben. A szenvedély évezredek terhétől kínzott lelke kiáltozott, könyörgött a másik nem felé, mozdulatok néma varázsformuláival. Hívott, csábított, ígért és gyújtogatott. A férfiak új szemmel nézték. Nem tizenhárom éves gyerek, lapos mellű, csontos ágyékú gyereklány volt többé, hanem tüzes, szörnyű hetéra, kortalan sóvárgás, a szenvedély reménytelen, gyilkos kultuszának megszállott papnője. A nőtlen, fiatal férfiak a körben, részben meggyőződésből, részben anyagi okokból absztinensek voltak. E kényszerű cölibátus feszültsége is benne vibrált állandóan az amúgy is magasfeszültségű légkörben, és kezdett megsűrűsödni Timóth Andrea pubertásban nyugtalanító alakja körül. Bér István komorrá, ingerültté vált a közelében. Gorombáskodott vele. Gúnyolta. Kritizálta. Keserítette és megalázta. Andrea sokszor sírt miatta. Miklós Iván viszont figyelmes volt hozzá. Tanította. Szavaiba önkéntelen bókok csúsztak. Elemezte Andrea tehetségét, táncát, szemének színét. Gáncsolta is, de úgy, mint aki sokat vár tőle, s mint aki egy nagy lehetőség érdekében akar egyéniségéből kiküszöbölni bizonyos dolgokat, gyöngeségeket. De a többiek is törődtek vele, figyeltek rá, számoltak vele. Gábor tizenhét éves volt, Andrea tizennégy, mikor az első, furcsa érzelmi konfliktus kirobbant közöttük. Andrea izgékony, egocentrikus kamaszlázában naplót kezdett írni, mégpedig gyerekes, bizalmatlan módon, maga csinálta titkosírással. Feszítette a közlési vágy, de sokkal koraérettebb, bonyolultabb volt annál, semhogy mondanivalóját lányokkal megosztotta volna. A férfiakkal való szenvedélyes barátsághoz, amely a közösülés után születik, még nem jutott el. Ahhoz pedig, hogy titkát magában tartsa, túlságosan exhibicionista volt. Az ábécé betűire egy-egy jelet talált ki, s ezekkel a primitív hieroglifákkal teleírt néhány lapot. Kis idő múlva úgy érezte, túl alaposan zárta el azt, amit legalábbis sejtetni kívánt. Egy este, a körbe kanyargó gang sétányán, beszélni kezdett
Gábornak a titkosírással írt naplóról. Tavasz volt. Török mesék éles fényű újholdja nézett le rájuk az emeletek égre nyílt alagútjában. Fények, szagok, hangok ömlöttek ki a lakások nyitott ablakán. Valaki szövevényes Bach-fúgát zongorázott. A hangok bujkáltak, ellentmondtak egymásnak, összesimultak, s megint szétágaztak. Jeges, aromás ízük volt, mint a hűtött, nemes bornak. Gábor tudta, hogy a lány lázas az izgalomtól az oldala mellett. Bőre érdes, fáj a borzongástól, tenyere nyirkos, hideg. Ezt a naplót senki se tudja elolvasni az egész világon, egyedül ő – mondta Gábornak. – Minden titkosírást meg lehet fejteni, bizonyos módszerrel – magyarázta Gábor. – Ezt nem. Nem hiszi? – Nem! – Meg fogom mutatni. – Ne mutassa meg, ha olyasmit tartalmaz, amiről nem szabad tudnom. – Olyasmit tartalmaz, de nem félek tőle, hogy elolvassa. Jöjjön. Behívta Gábort gangra nyíló szobájába, felgyújtotta a villanyt, és kis piros leányíróasztalán szétterítette a szürke bársonyba kötött napló: -Tessék! Próbálja meg! Ügyetlen, kiabálóan egyszerű kísérlet volt. Gábor feljegyezte bizonyos jelek ismétlődését, amelyek még tagoltságukkal is bevallották, hogy névelők és kötőszók. – Megvan – mondta nyugodtan néhány perc múlva. – Olvassam? Andrea tágra nyílt szemmel bámult rá: – Ne... nem igaz! Nálam van a kulcsa... én... Gábor a napló fölé hajolt, és olvasni kezdte: – Amióta megláttam, rá kell gondolnom. Pedig nem akarom. Ő észre sem vesz. Udvarias, barátságos, de komoly és hideg. Egészen más, mint Miklós, Bér meg a többiek. Talán éppen azért. Olyan csúnyának érzem magamat, ha rám néz, hogy meg tudnék halni a kétségbeeséstől. Miért nem vagyok szép?! Istenem! Miért tették ezt velem, hogy ilyennek születtem? Dús, hegyes melleket szeretnék és forró, sima bőrt, mint amilyen az artistanőknek van a penzióban. Festeném a szájamat, és a hajamat borzasra sütném. Szőke hajam lenne, csillogó, fürtös, szép nagy hajam. Szeretném, ha úgy nézne rám, mint a férfiak azokra a nőkre, akik rosszak. Furcsa a szemük olyankor. Szeretném látni az arcát, mikor elváltozik és... olyan lesz. Borzasztóan fáj a szívem. Nagy, sötétszürke szeme van. A Szépművészeti Múzeumban láttam egy régi olasz festményt. Nem jegyeztem meg, ki festette. Gábriel arkangyalt ábrázolta. Elolvastam a katalógusban. Gyönyörű szép volt, szigorú, okos és rettenetes. Éppen olyan, mint Gábor. Gábor felnézett. Andrea már nem volt a szobában. Elosont olvasás közben. Kifutott a sötét gangra, átrohant a második udvarba vezető folyosón, fel a hatodik emeleti padláslépcsőhöz. Ott lekuporodott, és sírni kezdett. Gábor ezen a távolságon át is érezte szívének szúró, nagy dobbanásait, hallotta zihálását. Tudta, hogy rémült, tanácstalan és boldog egyszerre, s annyira sóvárogja az életet, hogy öngyilkosságra gondol. Tehetetlen szánalom és nyugtalanság fogta el. Egészen közel, mégis iszonyú távol voltak egymástól. Andrea nem látta ezt a süket, szédítő messzeséget, mert elvesztette a szemét hozzá. E világ baljós káprázata mutatta csak az egymásmellettiséget és egyidejűséget. Az emberek általános tragédiája volt, hogy vetített képekként éltek egymás mellett. Azt hitték csókolják, ölelik, magukba olvasztják a másikat, pedig lényegében, mindegyik az időnek egy más pontján és egy másik bolygón volt jelen, odatartozott, annak törvényeit élte a másiktól távol, megközelíthetetlenül. Gábor tudta, hogy ők valahol egyek Andreával, de még nem itt, nem ebben az állapotban. Furcsa módon, a szenvedély volt az, amely elválasztotta őket, Andrea vulkán erejű, ámokfutó sóvárgása, s a torz, gyulladt, fájdalmas anyagburjánzás, melyet felépített vele évezredek anyagából. Világos volt előtte az is, hogy e szenvedéllyel őt idézi örökkön-örökké. Szívó, szomjazó hiányérzetének az ő szerelme volna a kitöltő formája, pozitívja, de ilyen szenvedély benne nem született meg. A szexuális vágy uralt terület maradt testében és lelkében. Andrea, aki hozzá tartozott, aki énjének negatívja volt, magányosan, egyedül futott el, lelkében a mágikus tűzzel neki a térnek, az anyagépítő, anyagemésztő időnek, és üres szakadékból, Hadész* kapuiból, a hő remegő Fata Morganáiból őt
hívta egyre. Andrea a tűzvész állapotában volt, s önnön katasztrófája előtt piromániás őrültként ujjongva mindent a lángokba vetett, amihez hozzájutott, ami értéke, menedéke volt. Gáborból azonban hiányoztak a gyúlékony anyagok. Ilyen tébolyt nem tudott táplálni saját testének élő áldozatával. Az infernális feketemisének pedig élő húsáldozat kellett. Kéj áldozat. Gábor arra gondolt, mennyi szenvedés, megrendülés, micsoda elszörnyedések várnak még Andreára a meddő kísérletezés alatt a csókkal. Mikor majd rögzíteni igyekszik a rögzíthetetlent, kötni az illanót, megmarkolni örök zsákmánynak az idő egyetlen, eksztatikus pillanatát, amelyet a mítoszok sötét, büntető istenei azért ajándékoztak a vágy tüzes keresztjével megjelölt embernek, hogy e pillanat körül az éveket a kárhozat bűnhődésévé változtassák. Andrea néhány napig elkerülte Gábort, azután újra keresni kezdte. Mikor összetalálkoztak, szemét kérdőn, sürgetően felemelte rá. Semmitmondó szavai megint csak titkosírással írt jelek voltak, amelyek mögött egészen másfajta értelem lüktetett. Ebben az időben töltötte be tizennegyedik évét, s ezzel bebocsátást nyert a szeánszokra. Ülés után Miklós Iván, Gábor jelenlétében, megkérdezte tőle, hogy hatott rá az első szeánsz. Gábor látta, amint a választ szuggesztív módon ő maga formálja meg, s Andrea még önállótlan viaszlelke engedelmesen elfogadja ezt a parancsot. – Csalódtam – mondta. – Kívülről szebb volt. Többet ígért. Túl sokat beszéltek róla. – Mit képzelt, milyen lesz? – kérdezte Gábor. – Nem tudom pontosan. Valami olyan, mint a karácsony. De nem a valódi, ha már bemehettem, hanem mikor az ajtón lévő homályos, göröngyös üvegablakra rányomtam az orromat, és a másik, zárt, tilos szobában apa kipróbálta a színes villanykörtéket a fán. A fények átderengtek az üvegen, színes sugarakká növekedtek, és akkor ez... káprázatos volt. Mert minden belefért, amit elgondoltam róla. A mesék, a jövő és minden. – Talán szellemeket akart látni? – nevetett Miklós Iván gúnyosan. – Lehet... Igen. Bár féltem volna. De abban is van valami jó. – Nem fog sor kerülni rá, biztosíthatom. Ha csak erősen el nem képzel egy párat annyira, hogy hallucinálni kezd tőle. Andrea tűnődve nézett Miklós Ivánra: – Miért mondja ezt? Maga igazán azt hiszi, hogy itt mindenki csal? – Nem tudom. Én mindenesetre csalok. Saját gondolataimat mondom ki. – Bizonyos ebben? – kérdezte Gábor. – Igen. – Szeretném valamire rávezetni. Megengedi? Miklós Iván fürkészve, bizalmatlanul nézett rá. – Tessék. – Bemegyünk a másik szobába, maga, Andrea, én és talán még Bér István. Leül egy székre, háttal felém, és egy idő múlva kimondja a saját gondolatait. Rendben van? – Mi akar csinálni?... Nevetnem kell. Szuggerál? – Háttal ül felém. Én két cédulát írok, amelyet Andrea és Bér István átvesznek tőlem. Azután, ha kívánja, kimegyek a szobából. Csak előttük mondja el azt, amit gondol. Bér gyorsírással jegyzi majd. – Nem bánom. Bér Istvánhoz léptek, és beavatták a tervbe. Andrea reszketett az izgalomtól. Átmentek Andrea szobájába. Miklós Iván a kis, piros íróasztalhoz ült le, háttal a társaságnak. Bér István átadta íróblokkját Gábornak, aki a következő szöveget jegyezte le két példányban: Az emberi agy börtön-celláiban megláncolt gondolatok sínylődnek Te vetetted rabságba őket. A kulcs nálad van. A te felismerésedtől, akaratodtól, erőfeszítésedtől függ, hogy a rab visszanyerje szabadságát. A cédulákat összehajtotta és átadta. – Kimenjek? – kérdezte. – Nem szükséges – mondta Miklós Iván, de Bér helyesebbnek tartotta, ha a kísérlet további részében nem tartózkodik a szobában. Gábor kiment a sötét folyosóra, és a korlátra támaszkodott. Érezte, Miklós érdeklődése,
bizonytalan kérdései után tapogatóznak. Teljesen nyitott volt előtte, csak be kellett nyomulnia a nagy, homályos térbe, amelyben burkolt körvonalak rémlettek és fényjelek villantak fel. A tudat derengően megvilágított képterébe behelyeződött a kívánt tartalom. Felerősödött. A különféle centrumok felvették, majd széttáviratozták az eredményt. Gábor megfordult és bement a társasághoz, a népes középső szobába. Nemsokára Bér István fénylő, izgatott arca bukkant elő az ajtóban. Intett neki. Andrea követte. Miklós Iván arca fanyar volt és elutasító. – Nem, ne menjünk át! Itt! Mindenki előtt! – mondta hevesen Andrea. A társaság felfigyelt. Bér mondta az előzményeket. – Először azt olvassa talán, amit Miklós mondott, azután a cédulát – kérte Gábor. – Lassan beszélt, nem kellett gyorsírással írnom – magyarázta Bér, és olvasni kezdett: – Börtön. Börtön. Börtön. Az emberi élet... nem... az emberi agy. Lánc. Gondolatlánc. Logika... Kant... Kategóriák. Rabláncok. Az egész erőszak. Nem akartam születni. Rabságba vetettek. Ki vetett rabságba? Te? Ki?... Hol a kulcs? Ha nálam volna a kulcs... Tagadom. Nem akarom. Fáradt vagyok minden erőfeszítésre. A rab sohasem szabadulhat fel Szabadság? Fikció... Bér elővette a cédulát, Andrea is odanyújtotta a nála lévőt. Mindkettő szövege azonos volt: Az emberi agy börtön-celláiban megláncolt gondolatok sínylődnek. Te vetetted rabságba őket. A kulcs nálad van. A te felismerésedtől, akaratodtól, erőfeszítésedtől függ, hogy a rab visszanyerje szabadságát. – Fantasztikus! – mondta Timóthné. – Hogy tudta...? – Telepátia – emelte pajzsul maga elé Miklós Iván. – Eddig azt is tagadtad! – rontott rá Bér. – Most persze azt hiszed, hogy a megoldása ennek is valahol a hetedik mennyországban van, a szentté avatott médiumok között, mi?! – dobta vissza a labdát Miklós. – Ahelyett, hogy támadnál, mondd meg te, mit gondolsz róla? Mi a telepátia, például, nem technikájában, hanem lényegében? – Várj! Nem hagyom magam olyan válaszokba hajszolni, amelyeket nem gondolhattam át kellőképp. Azt is beismerem, hogy pillanatnyilag nincs megfelelő magyarázat a birtokomban. Arról azonban, meg vagyok győződve, hogy van rá természetes magyarázat, s a tudomány vagy megtalálta már, vagy meg fogja találni szenvedő szellemek, manifesztációk nélkül! – Kétségtelenül van rá természetes magyarázat – szólt közbe Bér István. – Igazán nem volt szándékomban vitát provokálni. Miklós azt állította, hogy ő, mint médium, mindig a saját gondolatait mondja ki, s tudatosan csal ilyenformán. Én meg akartam nyugtatni, nem pusztán szavakkal, hogy az emberi agy s az emberi lélek távolról sem zárt, szuverén terület, sokkal inkább különös, felvevő- és leadóállomás, amolyan indóház és nemzetközi postahivatalféle együtt, amelyen messziről jött vonatok robognak át, táviratok morzejelei kattognak, telefon cseng, jelzőharangok zúgnak, s a nagyvilágnak, még a kozmosznak is, minden színe, hangja, fénye, rezgése átvonul rajta szüntelenül. Mindnyájan távoli, idegen gondolatok, hatások médiumai vagyunk tehát, állandó összefüggésben, kapcsolatban egymással és az egész világmindenséggel. – Ez mind szép – mondta Miklós Iván óvatosan s taszító érzésekkel. – Lehet, hogy így van, még nem töprengtem rajta. Mindez azonban nem bizonyítja, hogy elhaltak szellemei tolonganak körülöttünk, és mi tetszésünk szerint érintkezhetünk velük. Nem vagyok olyan fajankó, sem annyira tudatlan, hogy tagadjam: az ember maga csodálatos, titokzatos valami, s telítve van felderítetlen erőkkel, még nem ismert törvényekkel. De különféle, érdekes, színes, ötletes feltevéseken, önáltató hiedelmeken kívül semmiféle kézzelfogható érv vagy tény nem támasztja alá, hogy ezek a lehetőségek a testen kívül és attól függetlenül is fennállhatnak. – Majd beszélgetünk erről is. Legközelebb – tért ki a vita elől Gábor, mert nem akarta az irritáló nyilvánosság előtt felsorakoztatni érveit. – Késő van már. Elköszönt és kiment újra a fülledt sötétségbe. Könnyű léptek követték. Megállt. – Azt akarom mondani, hogy... – Andrea hangja félénk, habozó volt. – Nos? – Nem szeretném, ha azt hinné, az a napló... Valakit ismertem, aki... akinek ez volt a neve. Gyerekes dolog. Már el is felejtettem. Tudja, csak valami titokzatosat akartam írni, ha már
kitaláltam a titkosírást. – Persze. Gábor az ujjhegyeiben érezte, mintha sötétben megérintette volna Andrea arcát, hogy az forró és nedves a könnyektől. – Féltem, hogy... maga talán mást gondolt. Félreért, vagy... – Nem értem félre. Megint elfogta a tehetetlen-szánalom, mintha fuldoklót látna vastag üvegfalon át. Nem segíthetett rajta. Nem tudta ebben követni, megközelíteni se, pedig szerette, féltette és sajnálta. Hogyan értesse meg vele – akinek fogalmai sem voltak hozzá, s aki mákony narkózisában őrjöngött – a rejtélyes kötést kettőjük között, amely nem a csók, nem a kéj zord ellenmozgása, hanem a szenvedélyen kívül várakozó állandóság: egység. – Én sohasem akarom felzaklatni magát Andrea – mondta csendesen. – Inkább megnyugtatni. Tőlem nem kell félnie. Maga is tudja, és én is tudom, hogy mi ketten... nagyon jó barátok vagyunk. Igaz? – reménytelen dolog volt közölni erről bármit is. A szavak eltakarták. – Én semmit sem tudok – Andrea megremegett – és semmit sem értek. Legkevésbé magát és magamat. Sohasem csókolt még meg senkit? – Nem. Nem kívántam. – Engem sem csókoltak még meg soha. De én kívántam. Ez a különbség kettőnk között. – Igen. – Most megbotránkoztattam? – Nem. – Szamár vagyok. Minek faggatom itt? Hiszen azzal, amit nem mond, felel mindenre. Jó éjszakát. – Jó éjszakát. Ettől a beszélgetéstől kezdve Andrea modora megváltozott vele szemben. Hideg lett, gúnyos és kihívó. Nem kerülte, sőt kereste a beszélgetést vele, csak azért, hogy olyan dolgokat közölhessen, amelyek szerinte meghökkenést, megvetést váltottak ki belőle. A romlottság pózában tetszelgett. Belehajszolta magát helyzetekbe, amelyekre még éretlen volt, érzékei azonban éhesen kóstolgatták bennük a veszélyt. Hiúsága ujjongott, de a szeánszokon belélopózó erkölcsi megismerése, szorongást, a keserű csömör erőtlen antitoxinját termelte ki az eluralkodó mérgezés ellen. A házbeli fiúk, akikkel játszott, csókolódzott, bolondultak érte, de fiatalemberek éhes érzékei is mohón felfogták a sürgető vágy morzejeleit. Randevúk, titkos levelek, féltékeny beárulások, kínos jelenetek a szülőkkel – Andrea élete hajszolná, zavarossá, ő maga konok dúvaddá változott, s ez boldogtalanná, szinte beteggé tette. Mikor az áram rövid időre kikapcsolódott testéből, szeretett volna felébredni egy derűs, ártatlan gyermekkor problémátlanságára, távol a maga köré font bénító szálszövevénytől, amely nem engedte szabadon. Felidézett szenvedélye után nyúlt. Miklós Ivánnal erős szellemi függésbe került. Benne keresett kiutat erkölcsi skrupulusaiból, és meg is találta a fiú nihilizmusában. Mint a bonyolult, érzékeny, meghasonlott lények általában, vadul zárkózott volt, egyedül Gábort avatta be minden ügyébe, de nem a gyónás önkínzó alázatával, hanem keserű, tisztázatlan elégtételt keresve. Gábornak ezen a nyáron, mielőtt elutazott volna a tizenegyedik házba, volt még egy érdekes beszélgetése Miklós Ivánnal. Miklós a kísérlet óta, csaknem ingerülten erőltette a vitát vele. Gábor megvárta, amíg egyszer egyedül maradtak, s akkor bocsátkozott a probléma megtárgyalásába. Miklós nézete, a testtől független szellem létével kapcsolatban, meglehetősen konzervatív álláspont volt. Egy csomó tekintélyes névre hivatkozott, amelyekkel Gábor más neveket szegezett szembe, és ilyen módon nem jutottak előbbre. Gábor akkor új irányból indult el. Lao-ce idézettel kezdte: Harminc küllő találkozik a kerékagyban, de a közöttük lévő űr adja meg a kerék lényegét. Anyagból készül a fazék, de a benne lévő űr adja meg a fazék lényegét.
Falak és ablak alkotják a házat, de a bennük lévő űr adja meg a ház lényegét. Az anyagszerűség lehet szükséges de az anyagtalanság adja meg a lényegét... – Kitűnő – bólintott Miklós felajzottan –, és a konklúzió nélkül teljesen egyetértünk. A kerék küllői, a fazék és a ház falai között lévő űr vajon micsoda lényeget alkotnak a küllők, az agyag és a falak nélkül? – Lényeget alkotnak kétségtelenül, csak az idea mindent átható szubtilisabb lényegét, amely bizonyos keret elhatároltságát sűrűsíti maga köré. Anyag önmagában nem jöhet létre az idea fogantatása nélkül. A lét minden jelensége hatalmas hullámzás, az ideából kiindulva, a durva sűrűsödésen át, a fizikai szem előtt a láthatatlanba finomulásig. Az ibolyántúli sugarak, például, szintén láthatatlanok, szubtilis műszerek, mégis felfogják, közvetítik, tehát kézzelfogható tényékké teszik őket. – Az ibolyántúli sugarakat igen. De mennyiben bizonyítja ez a láthatatlan szellemek létét? Hol vannak olyan szubtilis műszerek, amelyek tudományos tényként közvetítenék őket? – Az emberben vannak. – A médiumokra céloz? – Nem csak a médiumokra. Minden emberre. – A médiumok hisztérikusak, fanatikus képzelődők vagy csalók. Ködös célzásokon, kerteléseken, általános szentenciákon kívül még nem hallottam egyebet tőlük. Ha kérdezi őket, kisiklanak a konkrét válaszadás elől, mint az angolnák. Az olyan emberek pedig, akik szellemeket látnak, a tébolydába valók. – Megint nagyon biztos valamiben. Mint a múltkor volt. Én például, nem kívántam meg soha a médiumi karosszéket, és épeszűnek tudom magamat, annak ellenére, hogy egy csomó olyasmit szemlélek azon a bizonyos benső, szubtibilis műszeren át, amit az emberek természetfeletti jelenségnek neveznek. – Ha... Köszönöm. Most úgy gondolja, elégedjek meg szépen ennyivel, higgyem el, és térjek meg, mert maga mondta? Nézze! A Mariska médium kijelentette, hogy látta a Sátánt a nők petefészkében. Boriska médium állandóan karonfogva sétál Michelangelóval, Vica médium a Merkúr bolygó pagonyaiba rándul ki, és a bolondokházában van olyan ápolt, aki azt állítja, hogy ő Julius Caesar. Az ő bizonykodásuk még nem ok rá, hogy valaki hitelt adjon a szavuknak. Gyűlölöm ezt az ingoványt! Egyetlen bizonyítékot adjanak! Talpalatnyi szilárd talajt, amelyen megállhatok. – A kezébe nem adhatok szellemet, mert anyaggal csak anyagot foghat. És ebből a vitából hagyjuk ki most a médiumokat. Én éppen úgy látom e terület megbízhatatlanságát, talajnélküliségét, mint maga, de nem öntöm ki a fürdővízzel együtt a gyereket. Nem minden médium hisztérika vagy csaló. Van közöttük értékes, intelligens tehetség is, aki ösztönösen megkeresi és megtalálja az utat befelé, ahhoz a bizonyos szubtilis műszerhez, amely azután észlelni és közvetíteni tudja az Igazság ibolyántúli sugarait. Ezt a műszert hozták működésbe önmagukban egyes nagy tibeti lámák, hindu jógik, kínai bölcsek és keresztény misztikusok. – Szóval, mindazok, akiknek tehetségük van az önáltatáshoz. Nekem nincsen. Én látni és fogni akarok, a szememmel, kezemmel és agyammal is. Mutasson nekem egyetlen szellemet! Test nélkül persze! – Szívesen. Ott áll maga mellett. Miklós önkéntelenül oldalt pillantott, azután dühösen nevetni kezdett: – Csapja be az öregapját! A tréfa ebben a vitában inkorrekt oldalvágás. – Várjon! Mivel a szeme vak, próbálja az agyával megfogni. Leírom magának. Kis sovány szőke nő. Kórházi ruhát visel. Jobb kezével bal karját tapogatja, amely hol eltűnik, hol újra kinő. Fülében újholdat ábrázoló fülbevalót visel. A neve... igen. Hedvig. Miklós Iván néma és sápadt volt. Szeme alá kék árnyék süppedt, szája összeszorult. Hosszú idő után szólalt csak meg, erőlködve, rekedten: – Ez valami... szemfényvesztés. Megtudott valamit a húgomról, és visszaél vele. Ha rájövök, hogy így van, nem állok szóba magával! Az is lehet, hogy a telepátiának valamiféle formája ez.
Kiolvasta a gondolataimból. – Micsoda fanatikus ember maga! Mennyi mindent összehord, csakhogy saját teóriáját ne kelljen feladnia! A húga, ha ez a Hedvig a húga, meghatott engem. Annyi kétségbeesés és könyörgés árad belőle. Én tudom, hogy hiábavaló minden. A maga vak agyának gondolatcsápjai átnyúlnak az ő szenvedő alakján, mintha levegő volna. Az ő kedvéért, az ő kérésére mégis továbbmegyek egy lépéssel, bár nem fog nyugodni addig, amíg ki nem sajtol magából valami magyarázatot rá, saját rögeszméje szerint. Mindegy! A húgának elintézetlen ügyei maradtak. Értem már. Szerencsétlenség érte. Vasút. Belső sérülések. A bal karját a helyszínen amputálták. Még észlelte ezt. Ezzel az elszörnyedéssel merült alá. Félt, hogy nyomorékon kell élnie. Karja hol kinő, hol eltűnik képzelete sokkjában. Vidéken egy kisgyerek maradt utána. Ezerkilencszáztizenkilencben szülte meg, mikor Salgótarjánban volt állásban, mint tanítónő. Maga azon a nyáron Siófokon filmezett a társasággal, és ő a szabadságát álnéven egy közeli kis faluban töltötte. A gyereknek rossz dolga van azóta, hogy elmaradt a tartásdíj. Kéri, hogy keresse fel a kislány apját. Diszkréten. Mert nős ember. Amíg ő élt, és keresni tudott rá, nem fordult a férfihoz, pedig az szívesen támogatta volna. Jómódú kereskedő. Ákos Imrének hívják, és a Bajza utca huszonhét szám alatt lakik. A falu neve: Mátraballa. A gyerek a falu bábaasszonyánál, bizonyos Vitéz Rózsánál található. Miklós Iván felállt. – Éretlen tacskó! – lökte ki magából ingerülten. – Ezeket a szavakat még beverem a szájába. – Jó. De előbb járjon utána, igazat mondtam-e. Egyébként nem érdekel a véleménye. – Utánajárjak, hogy maga derüljön rajta?! Figyelmeztetem, nem lesz kedve nevetni! – Tudomásul veszem. Másnap reggel Gábor Tihanyba utazott. * Most már évek óta minden nyáron feloszlatták háztartásukat. Asunta Gábort kísérte el, míg anyja külön útjain járt külföldön vagy hazai üdülőhelyeken. Thomas Aquarius is pontosan megérkezett, ezúttal a Bali-szigetekről. Először esett szó közöttük Gábor pályaválasztásáról. Nagybátyja azt tanácsolta, foglalkozzék újságírással. Rengeteg ismeretet gyűjtött. Tájékozódott a világ minden eszmeáramlatáról. Az angol, francia, német nyelvet tökéletesen bírja. Szemléletét, észleleteit pontosan ki tudja fejezni írásban, és rajta, Thomas Aquariuson keresztül megvannak a nemzetközi kapcsolatai is a világlapokhoz. Ez a legszabadabb és legváltozatosabb mesterség. – De kényes mesterség – mondta Gábor. – Különösen az én esetemben. Az írás valójában gyónás. Becsületes embert olyan színvallásra kényszerít, amely nem mindig időszerű. – Te bizonyosan megtalálod majd a módját, hogy szavaid avatatlanok előtt leplezzenek is, ne csak feltárjanak. Ősi módszer ez. Eredete a történelem előtti idők ködébe vész, és azóta is bevált. – Meg fogom kísérelni – mondta Gábor.
A harmadik szem Körülbelül egy hónappal Tihanyba érkezése után, Gábor postai levelezőlapot kapott Miklós Ivántól. Balra hőkölő, széles bázisú, zárkózott írással néhány sor állt rajta: Kötelességemnek tartom közölni magával, hogy az előttem még kiderítetlen forrásból birtokába jutott értesülései megfeleltek a valóságnak. Minden intézkedést megtettem a sajnálatos ügyben, és egyúttal néhány erős kitételemért bocsánatot kérek. Nézeteimet természetesen továbbra is fenntartom! Üdvözlettel Miklós Iván Gábor mosolygott, és megmutatta a lapot Thomas Aquariusnak, aki már ismerte Miklós Ivánnal való esetét.
– Én is sokszor összeakadtam ezzel az emberfajtával – mondta. – Kétségtelenül becsületesek, gerincesek és gyakran nagyon értelmesek, de rövid pórázon tartja őket agyuk diktatúrája. Pedig az egész igazság csak az intuíció kapuján juthat be a emberhez. Ehhez a fiatalemberhez egyelőre nem lehet hozzáférni, mert zordul elszánt, dühös érv és szofizma-hadsereget tart készenlétben e kínai fal mögött, minden másfajta idea betörési kísérlete ellen. Nem beszélnél nekem egyszer e harmadik szemed működéséről? – Alig lehetséges szavakkal mondani róla valamit. – Ne felejtsd el, hogy én is kísérleteztem már ezzel az elcsökevényesedett, de látens állapotában meglévő szervvel, és voltak bizonyos felvillanó élményeim vele. – Nehéz dolog. Megkísérelhetjük. Az embernek a logika az egyetlen tájékozódási eszköze a szellem síkján. Lassan, óvatosan tapogatózik okról okozatra, s ereje, esetleg gyöngesége szerint, végigjut egy helyes vonalon, vagy félresiklik valami rossz következtetésbe, mint... Megint csak a vak hasonlatához kell folyamodnom... A vak az útelágazásnál, amelynek figyelmezető tábláit nem látja. Tétova, bizonytalan tánc ez egy kifeszített, vékony kötélen, amely szakadék fölött vezet koromsötétben. Nos, ez a látás, amelynek furcsa átkával és áldásával születtem, az egész terület áttekintését jelenti, egyidejűleg, teljes fényárban. Hogy még jobban megközelítsem, hiszen csak körülírtam: a dolgok három síkon nyilvánítják ki önmagukat, testi-fizikai valóságukban, érzéstartalmukban, vagyis asztrális mivoltukban, és elvont, szellemi, mentális lényegükben. E látás ilyenformán az idő és tér egészen másfajta törvényszerűségei szerint működik. – Nem mondanál valami példát rá? Mondjuk... – Nos? – Egy nagy ragadozó megtámad és széttép egy bárányt. – Rendben van. Tehát: a fizikai síkon lejátszódik az esemény. A ragadozó széttépi a bárányt. Ezzel egyidejűleg azonban e véres, vak tragédia átrezeg az indulat birodalmába, az ösztönök síkjára, az asztrálvilágba, amelyben intenzív, félelmetes élet nyüzsög; tartozéka, mozgatórugója a materiális életnek. Itt öltenek testet a legszúróbb, legégetőbb vágyak, amelyek a fizikai életben juthatnak kielégüléshez. A képzelet furcsa torzszülöttjei. Démoni indulatok, amelyeket az értelem vagy a gyávaság kényszerzubbonyba présel. Be nem telt, ijesztő szándékok. A telhetetlen fantázia feketemiséi. És e lényeknek ember előtt láthatatlan, mégis anyagi testük van, az úgynevezett sziderikus burok, amely változó, mulandó, mint a felhők tömörülése és szétoszlása az égen. Ez a matéria az ember ösztönéletéből, az állat és az ember szexuális energiáiból sűrűsödik össze, a fogantatás nélkül elömlő állati és emberi magból, de a vér mágikus indulattöltéséből is. Ez, amelyről beszélek, az asztrálvilág pokla, s az ember altudatához, ösztönvilágához, az Amentihez tartozik. Az asztrálvilágnak vannak magasabb síkjai is, amelyeket a művész szárnyaló fantáziája éltet, de ezek a tudatfeletti világ szubtilis, csodálatos mennyországát jelentik, a testet öltött ideák, a zenévé vált, szépséggé finomult gondolat területét, ami szintén mulandó, mert függésben van az anyagtól. Pontosabban: átvezető híd szellem és anyag között. Mikor a lény már áthalad rajta, hazatért örök, szellemi állapotába, e híd is fölöslegessé válik. Most, e borzasztó színjátéknál csak az alvilággal van dolgunk. Asztráldémonok nagy tömege vesz részt a véres lakomán. Ez az ő táptalajuk. Ahol szeretkeznek, vért ontanak, oda magnetikusan vonzódnak. A vér és a sperma nemcsak létfeltételük, sötét elixírjük, hanem építőanyaguk is, amelyből életet teremtenek egy fizikai anyaméhben, vagy azon kívül az asztrálvilágban. Ezzel az éhes, mohó törekvéssel, soha nem lankadó, korbácsoló feszültséggel szolgálják, tartják fenn az anyagba sűrűsödött életet, a természet öntudatlan eszközeiként. Ők hajszolják az embert a vágyakozáson át a szenvedéshez, s ezzel a tapasztaláshoz, csődhöz, konzekvenciákhoz, amelyek a szabadulás kulcsát rejtik. Ott lakmároznak, tehát, a bárány gőzölgő teteme fölött. Erőit elhalásszák. Kínjait a beteg kéjvágy sóvárgásával átzengetik magukon. Mohó életszomjukat, mint olajjal táplált tüzet, felizzítja a hozzájuk ömlő cudar beteljesülés. De a zűrzavaros, gonosz lángolású pokol fölött, a szellemi síkon, a látó szem ugyanakkor a lét ellen törő vak indulatot szemléli, amely nem tud róla, ahogy a másik lényben önmagát falja fel. Megmutatkozik előtte a ragadozóban a kegyetlenség, a rombolás metafizikai gyökere, és ennek következményei. Nem külön, hanem együttesen éli át a lejátszódó történést, az okot és okozatot, az egész folyamatot, mely a lényeket idáig juttatta, és az ebből
kibontakozó jövőt. A transzcendentális törvények optikájával a szétmarcangolt áldozat helyébe a támadót rögzíti. Mintha az esemény egy olyan tükör előtt játszódnék le, amelyben a szereplők felcserélődnek. Ez a tükör a következmények törvénye szerint elkerülhetetlen jövendőt mutatja. – Hihetetlenül gazdag világkép – mondta Aquarius –, de valahogy ijesztő is. Azt gondolom, hiányzik belőle a teljes magány békességének illúziója. Minden látszólag néma, csöndes, mozdulatlan dolog fülledten, nyüzsgőn, a legtöbbször fenyegetően beszédessé válik. Például, ha egy virág növekedését nézed, amely az emberek előtt a legártatlanabb, legszemélytelenebb idillt testesíti meg, a te különös látásod előtt, valószínűleg, szintén valami mozgásban lévő, hangos, érző és szenvedő folyamatnak tűnik. – Feltétlenül. De következtetéseid csak részben fedik a valóságot. A látszólag néma, csöndes, mozdulatlan dolgok valóban beszédesek mind, és a széteső, elkülönültnek tűnő töredékek hatalmas, összefüggő egésszé állnak össze. A magány érzete sem lehetséges a kietlen elveszettség, gyökértelen céltalanság olyan sivárságával, vagy érzelmesen keserű elégtételével, mint amely az embereket hatalmába ejti időnként. A látó ember magánya inkább csak intermezzóként jelentkezik két dolog között, mint ami a fontos megbízatással járó utast elfogja átutaztában idegen földön. Ha a táj és az egzotikus bennszülöttek különösnek, kulturálatlannak tűnnek is, egyetlen pillanatig nem veszti el saját hovatartozásának, céljának bizonyosságát. A virág növekedésének idillikus bája pedig csak nyer a két másfajta sík megvilágításában. Ez a fizikai világban látszólag csupán vegetatív jelenség, az asztrálsíkon fény, víz, levegő után vágyakozó, gyöngéd lényként mutatkozik meg, amelynek idegrendszere törékenyebb, szubtilisabb, mint az állaté és emberé, de a lét örömét, fájdalmát, a szaporodás gyönyörét és kínját éppúgy érzi. Örömeinek, bánatának sajátos megnyilvánulásai vannak. Vonalainak tendenciája pontosan elárulja egészségi állapotát, azt, hogy helyzetével elégedett-e vagy elégedetlen, milyen bolygó befolyása alatt áll, s milyen hatása van más élőlényekre. A szellemi tragédiája, aki az asztrális útvesztőben eltévedve, magasabb rendű képességét elvesztette. Csupán érzésekben ösztönökben él. Értelme nincsen, tehát képtelen a helyzetváltoztatásra. Mozgási vágya föld alatt tapogatózó gyökereiben és a kúszónövények apró ujjainak kapaszkodásában látható. Együgyű imája fény felé, a felfelé való szüntelen törekvésben, amely mint egy monoton segélykiáltás, állandóan ismétlődik hajladozásában és terjeszkedésében. És hogyan harcol, milyen szívósan igyekszik néha a másik rovására élni! Hogyan fojtja meg az őserdőben a sűrű repkény az óriási fákat. Hogyan szívja el a másik elől a nedvességet, és takarja el az életadó napsugarat. Máskor meg beteges, halálos érzékenységében, sértődött félelmében, csak éjszaka nyitja ki kelyhét. De züllött, elvadult gonosztevővé, perverz, lángoló színű gyilkossá is át tud változni a trópusok dzsungeleiben. Mohó vámpírkelyhe alatt embernek, állatnak elaludni biztos halált jelent. Elmegy vezeklőnek is. Sivár, komor, mostoha körülmények között sínylődik, szúrós, csúnya kórótestében. S ahogy a plasztikus látás hatalmas szintézisében megmutatkozik, mindegyik kiutat keres a természet rabszolgaságából. Szabadság, megváltás után sóvárog, behelyettesített pillanatpáncéljain át, tétován, ösztönösen, de ernyedetlenül.
Krízis Ezen a nyáron írta meg Gábor első cikkeit. Ősszel Thomas Aquarius magával vitte őket Londonba, Berlinbe, Bécsbe és nemsokára beküldte neki a lapokat, amelyekben megjelentek. A Times és a Vossische Zeitung hajlandók voltak újabb cikkeket közölni. A Wiener Tageblatt cikksorozatot kért a témáról, amelyet Gábor megpendített. Thomas Aquarius helyesnek tartotta, ha néhány évet utazgatásra szán tanulmányképpen, hogy átmemorizálja kissé a világot, és az erjedő események fölé hajoljon egészen közelről. Gábor először Londonban töltött néhány hónapot, azután Bécsbe látogatott el. Bécsi munkája, benyomásai három egész évre nyújtották el ott-tartózkodását. Az osztrák fővárosban is, akárcsak Londonban, Thomas Aquarius irányította hozzá a legmegfelelőbb embereket, akiken át kitapinthatta a dolgok diagnózisát, megismerhette az egész fajta sajátos lelkiállapotát, gondolkodását. Így ismerkedett össze Karl Salterrel. Rajta keresztül szánta, szerette meg Bécset, amely lázas, túlfokozott közérzetű nyomorékhoz hasonlított, egyikéhez
azoknak a borzasztó testeknek, amelyeket elkülönítettek a többi embertől háború után, mert két kezüket, két lábukat tövig leszakította a gránát. Magas vérnyomású, e feszültségtől sokszor zseniális ideákat termelő törzs és fej voltak csupán, de életük ijesztően, gyorsan elégett. Bécsben a tündöklő múlt visszfénye rezgett mindenen. A két háború közti válságos évtizedekben, gazdasági, politikai krízisek rohamai között, a lakásínség zsúfoltságában az emberek a régi császárváros keringő ritmusú romantikájához menekültek vissza. Filmek, színdarabok, könyvek szereplői korhű jelmezeikben, a Ferenc József korabeli idők díszletei, fantomtájai között szerelmeskedtek, táncoltak, mulattak és szenvedtek. Asztmás lélegzetű öreg kíntornák gyomrából Strauss-valcerek ömlöttek ki az utcára, csakúgy, mint a kávéházak, éttermek ételpárás termeiből. Gábor a Wiener Tageblattnál dolgozott, de Bécsből már tudósítani kezdte a hazai lapokat is. Bécsi tartózkodásának utolsó évében levelet kapott Timóth Andreától: Táncolni tanulok – írta – de ez így túl egyszerűen hangzik, pedig rettentően sokat jelent nekem. Szédülök és csodálkozom: ez is van? Vagy talán nem is csodálkozás ez, hiszen tudtam, éreztem, hogy találkozom vele. Én egészen hinni tudok a csodában, azért történt meg velem. Bocsásson meg, hogy ilyen zavarosan írok, megkísérlem sorjában elmondani, bár nem sok türelmem van hozzá. Signor Marinelli a félemeleten lakik a feleségével. A férfi köpcös, barna, alacsony ember, operaénekes. Hatalmas hangja és hatalmas pocakja van. A felesége gyönyörű, törékeny, apró teremtés. Olyan az arca, mint annak a mellszobornak, amelynek a fényképét mutatta egyszer nekem. Azt hiszem Nofretetét, valamelyik egyiptomi fáraó feleségét ábrázolta. Az asszony – Cleó – barátnőm és mesternőm. Istenem, minden szó kevés, amit mondhatnék róla. Az ázsiai templomtáncok kultuszát eleveníti fel. Éveket töltött Keleten nélkülözések, veszélyek között, míg koreográfia-gyűjteménye teljessé vált. Most társulatot szervez, azért, hogy a nyugati világban kinyilatkoztassa ezt az isteni művészetet. Komoly, szelíd, végtelenül jó, de ha táncról van szó, nem ismeri a tréfát. A hideg futott végig a hátamon, mikor először beszélt velem úgy, ahogy a beavatottakkal szokott. Fél éve költöztek a házba. Egy közös ismerősünk bevitt hozzájuk azzal, hogy tehetségesen táncolok. Rettenetesen izgatott voltam. Nem láttam, nem hallottam, egyetlen szót nem tudtam kinyögni a lámpaláztól. Cleó a zongorához ült. Valami furcsa, egzotikus melódiát játszott, és én táncolni kezdtem. Minden félelmem megszűnt egyszerre. Nem törődtem vele, hol vagyok, mi függ a teljesítményemtől. Azt hiszem, maga tudja, hogy van ez nálam. Egész életemben minden rossz, a tánc az én otthonom. Szóval... utána egészen más lett. Megölelt és... könnyezett. Szinte szégyellem leírni Olyan boldog volt, mintha gazdagon megajándékozták volna. – Igen – mondta. – Így kell hozzám kerülnie azoknak, akik által a kinyilatkoztatás megtörténik majd. Papokra és papnőkre van szüksége. Megszállott, megigézett fanatikusokra. Egyetlen ostoba, húsát illegető nőstény nem kerülhet be a csoportba. Egyetlen gigoló sem. Válogatok. Addig várok, míg a sors teljessé teszi a számot. Eddig nyolcan vagyunk növendékek Hat leány és két fiú. Érdekes két fiú ez. A testük csodaszép, de határozottan nőiesek, bár ez a kifejezés sem fedi teljesen állapotukat. Nem tartoznak hozzánk, lányokhoz, de a férfiakhoz sem. A táncon kívül félszeg, komoly, hamar piruló fiatalemberek. Nehezen lehet szóra bírni őket, de ha egy témába beletüzesednek, kiderül, hogy műveltségük átlagon felüli. Az egyik kereskedőnek, a másik festőnek a fia. Cleó azt mondja, ha nem találkoztak volna össze a tánc kiélési lehetőségével, boldogtalanok, meghasonlottak, talán öngyilkosok lettek volna, erjedő érzéseik, erőik miatt, amelyek nem tudtak kiutat találni a mindennapi ember biztosítási szelepén, a szexualitáson át. Szenvedélyük követeléseinek teljesítését lehetetlenné teszi mérhetetlen igényességük, félénkségük, ízlésük. Az egyik minden jel szerint Cleóba szerelmes, anélkül, hogy önmagának bevallaná. A másikkal én keveredtem egészen elvont barátságba. Különös légkör ez. Különös emberek, eszmék. Nem sok közük van az utcákon és házakban nyüzsgő élethez, de nekem sem volt soha. Rossz álomnak, kínzó lidércnyomásnak éreztem mindig a valóságot. Én ide tartozom, ehhez a kultuszhoz. Hazataláltam végre... Gábor Bécsből Párizsba utazott, és a Le Matin-nek dolgozott állandó munkatársként. Párizsban Timóthné leveléből értesült arról, hogy a teljessé vált Marinelli-csoport turnéra indult. Első állomáshelyük Berlin. Valószínűleg ők maguk is feloszlatják pesti háztartásukat, és Berlinbe
mennek szerencsét próbálni. Megélhetési forrásaik teljesen elapadtak. Remény egyelőre nincs rá, hogy megindul a magyar hangosfilm-gyártás, Berlin pedig teljes apparátussal dolgozik. Timóth Géza egyik volt tanítványa nagy pozíciót tölt be a legnagyobb filmgyárnál, hátha sikerül nekik is bekapcsolódniok a munkába. Részben ez a levél is hozzájárult ahhoz, hogy Gábor Berlinbe költözött. Szerette Timóthékat. Érdekelte sorsuk, egyéniségük alakulása, kibontakozása. Felfokozott légkörük kellemes volt neki. Azonkívül Andrea is Berlinbe került. Gábor 1930-ban elfogadta a Vossische Zeitung ajánlatát, és Berlinbe utazott. Régóta érezte, a hogy történelem véres nyersanyaga ott erjed, alakul valahol Németországban. Az olasz szellemi torzszülött, a fasizmus rikító brettli-sikerei nem tévesztették meg. Tudta, hogy egzaltáció, hisztéria, Potemkin-revü* az egész, valódi benső erő és kitartás nélkül. De azzal is tisztában volt, hogy fertőzési veszélye óriási. Könnyű papírlángja száraz, súlyos fahasábok alatt táncol, és ha ez a hatalmas máglya tüzet fog egyszer, meggyullad tőle az egész világ. A társadalom elintézetlen ügyei krízissé nőttek lassan. A jó szándék gyönge volt és szétszórt, a kór ereje viszont aktív és egyre egységesebb. * Mikor Hitler neve és fényképe felbukkant az újságokban a müncheni puccs idején, az emberek a hullámzó események egyik jelentéktelen epizódfiguráját látták benne. Azután kiszabadult a várfogságból, amely egy nimbusz születésének és a szellemi kobratojások kiköltésének klauzúrája volt. Hitler Landsbergben Hess-szel együtt megírta az apokaliptikus idők fekete bibliáját, melyben a valóság hamis következtetésekkel, a fanatizmus cinizmussal és az intuitív megérzések eszelős kisiklásokkal keveredtek. A csalódott, elégedetlen német tömeg számára zseniális ösztönnel kevert, édesített kábítószer volt ez, gyógyír elviselhetetlen csökkentértékűségi érzetére. A nácik a müncheni sörházban verték az asztalt, és Hitler veszettkutyahangja üvöltött a nagy világmegafonban. Az értelmes, jó ízlésű emberek, a kultúra álmodói, a fejlődés hívői átnéztek rajta. Akinek humorérzéke volt, kinevette. Gábor, még a húszas évek elején, egy újságcikk reflexiójaként beszélgetett róla Timóth Andreával és Miklós Ivánnal. A cikk felvonulásaikról, jelképeikről, jelszavaikról írt. Vázolta a zavaros, elvadult és elvakult eszmehabarcsot, amelyet vallásukként összehordtak. Machiavelli és Nietzsche sértődött, egocentrikus tébolya virulens járvánnyá lett. A gyűlölet vallása először jelent meg akkor leplezetlenül az utca embere előtt. Először hivalkodott minden addigi fogalom átértékelését követelve az erőszaknak, a gyöngébb elpusztításának, gyilkosságnak, ököljognak hangos hitvallása. Az ember egész történte nem állt egyébből ugyan, de legalább leplezni igyekezett. Ideálokként mindig nemes, magasrendű dolgokat hangoztatott. Szégyellte, takarta aljas ösztöneit. Álarcot húzott sátáni természetének ábrázatára. Bizonyos, hogy a világ képe nem változott meg attól, hogy szépnek hazudtak a csúnyát, és nagyszerűnek az alacsonyrendűt. Az emberek véreztek, szenvedtek, nélkülöztek minden korban. Üldözték, elnyomták, kifosztották, pusztították egymást. Mégis, a sötétség Hitlerig nem válhatott kinyilatkoztatott, élő mágiává, kollektív erővé, általános szepszissé a társadalomban. A lap Hitler fényképét, elborult arcú, komikus visszataszító portréját is közölte, homlokába hulló hajjal, összehúzott szemöldökkel, préselt szájjal, pojácabajusszal. – Istenem, milyen közönséges! – kiáltott fel Andrea és nevetett. – Ki veszi ezt az embert komolyan? – Sokan. Egyre többen – mondta Gábor. Miklós Iván elvette tőle az újságot, és nézte a képet. – Olyan, mint egy tehetségtelen ripacs, aki tragikus, tekintélyes figurát alakít, s közben titokban nevetnie kell önmagán. A kifejezése erőszakos, görcsös. Nem hiszi el, amit csinál. – Ebben téved. Nézze meg a fejformáját, a homlokát – mutatott rá Gábor. – Ez az ellenszenves paprikajancsi konok, fanatikus és teljesen humortalan, mint az őrültek általában. Önmagában és tévtanaiban való hite rögeszme. Sokkal veszedelmesebb, mint gondolják, mert démonikus ösztönnel az ember legsötétebb indulataira, társadalomellenes hajlamaira, égő hiányérzeteire, elégedetlenségére, sérült becsvágyára apellál. – Nem hiszem! – mondta Andrea. Egészen komoly és felháborodott volt. – Nem hiszem, hogy az
emberek a fehérre egyszerre azt mondják majd: fekete. Gyűlölködnek, sokszor vétenek az erkölcsi törvények ellen, de tudják, mi a jó és mi a rossz. Ez a nevetséges, ostoba fráter mindent a visszájára akar fordítani! – Legfeljebb egy helyi jelentőségű szektaalapító karrierjét nézem ki belőle – rázta meg a fejét Miklós Iván. – A világnak a huszadik században már nem lehet dolga egy Hitler Adolffal. A középkor vitustánc-járványain túl vagyunk, hála Istennek! 1930-ban a világnak mégis kezdett dolga akadni Hitler Adolffal. Jelentősége túlnőtt Németország határain, noha azok, akiknek komolyan kellett volna venniök őt, még mindig nem vették komolyan. Berlinben mindenesetre rengeteg gyanútlan ember volt, akik mohó gyerekességgel kergették személyi érvényesülésük színes pillangóit a vulkanikus talajon. A felületes nézőnek a város kétféle arcot mutatott. Az egyik a széles, fénylő úttestű utcákon, hatalmas luxuskirakatok között lüktető, áramló, száguldó, csörömpölő élet bőségét tükrözte. A másik a munkanélküliség szervezett, dramatizált fenyegetését. E valóban tragikus problémából a náci párt saját politikai hálóját fonta, noha a Délkelet-Európából és a Balkánról Berlinbe került utast elkápráztatta a nyomor csaknem teljes távolléte, még a legeldugottabb mellékutcából is. Rongyos embert sehol nem lehetett látni. Az olcsóság és árukínálat olyan nagy volt, hogy a munkanélkülisegély fedezte a létminimumot. A hivatalosan számon tartott német munkanélküliek közül senki sem halhatott éhen, és senkinek nem volt rongyos a cipője. Erős, izmos, pihent, tétlen tömegek értek meg így mindenféle politikai kaland számára. Gábor találkozott sárga arcú, szemérmesen rongyos éhezőkkel Berlinben, de azok nagyrészt nyomorgó külföldiek voltak, akik elvont becsvágyukban, képzelt vagy valódi tehetségükön kívül élhetetlenné és tehetetlenné váltak, mint a csecsemők. Hiszen, hacsak az óriási áruházak élelmiszerosztályának ingyen kóstolóit ették volna végig naponta, bőségesen betelnek vele. De nem csak az áruházakban, üzletekben torlódott a rengeteg áru. Kiömlött az utcára is. Fillérekért egész fürt banánt, tele doboz bonbont, nagy tábla csokoládét szórtak a tömeg közé hirtelen megtorpanó kocsikról, vagy járdára állított kosarakból. A kereskedők versenyeztek a blokkhoz mellékelt ajándékok osztásában, s a vevő főzőedényeket, konyharuhát, és porcelánkészletet vihetett haza jutalmul néhány márka vásárlásért. A ragyogóan tiszta, tükörablakos, márvánnyal vagy csillogó fehér csempével kirakott csemegeüzletekben hordószámra állt a dán vaj, a rengetegféle sajt, a francia előétel, a finoman elkészített hal és saláta. Gábor tanúja volt, mikor egy divatos filmszínész lakásszentelőjére, barátai tréfából, a Woolworth filléres áruházban vásároltak ajándékot ötven márkáért, és az árut színültig rakott autón szállították el hozzá. A város fő ütőere a Kurfürstendam volt, zsúfolt, emeletes kávéházakkal, amelyek utcai terasza tavasztól őszig kirakata volt a legkülönfélébb embertípusoknak, hatalmas, transzparensektől, tízméteres plakátoktól rikító moziportálokkal, bárokkal, kabarékkal, amelyek előtt luxusautó sorok várakoztak; dübörgő autóbuszokkal, áruházak és üzletek ragyogó árutömegével. Az első világháború előtti Berlin egykori súlypontja, az Unter den Linden anakronizmus volt már, csakúgy, mint a nyolc-tizenegy szobás komor, nagyképű pompával berendezett lakásaikat apróhirdetés útján bérbe kínáló titkos tanácsosok özvegyei, öreg bárónők vagy tönkrement grófnők, akik ezüstök, kristályok, márkás festmények és savanyúkáposzta-szagú keleti szőnyegek között, méter hosszú, kövér dakszlik vagy foxik hátára hullatták könnyeiket a mostoha idők miatt. A Kurfürstendam bizarr sziget volt a söröshordóhasú, gyűrődő nyakú, Hitler-bajuszos spíszbürgerek* és a fejbúbra nyírt hajú militaristák tengerében. Itt alig lehetett nagy lábú, széles csípőjű, szűk vállú, idétlen kalapba tűrt kontyú porosz nőket látni. A Kurfürstendamon karcsú, magas, francia eleganciával öltözött divatlapfigurák kínálgatták szexepiljüket. Képességeiket, nívójukat számozták. Tíz fokozat volt közöttük. Mindenütt ott nyüzsögtek, ahol történt valami. Kávéházakban, mozikban, színházban. A Sport-palasban, a hatnapos bicikliversenyeken. Az esti jéghokimérkőzéseken, amelyek szünetében Berlin kedvence, Sonja Hennie lejtette el jégtündér táncát. A Spichernringben véres, izgalmas bokszmérkőzéseken, divatos színészek árnyékában, akik körülülték a ringet, s egy-egy kedvencüknek külön díjakat tűztek ki. A Kurfürstendamon sétáltatták reményeiket a különféle nemzetiségű statiszták is, az Edelkomparserie minden filmben felbukkanó
csinos, elegáns, jelentéktelen alakjai, köztük rengeteg magyar, román, cseh, francia és orosz. Írók, zeneszerzők, a virágzó filmgyártás hatalmas stábjának művészei, technikai személyzete, újságírók, festők, szobrászok és a színes emberfelhő-raj, amely ehhez a különös, zavaros társasághoz tapadt: divattervezők, fényképészek, kereskedők, mecénáshajlamú, a művészet felé nosztalgiás pénzemberek, szerencsejátékosok, elkallódott, lecsúszott egzisztenciák, az úgynevezett „tarhások”, akik mások pumpolásából éltek, beteges hajlamú férfiak, nők; mind ott keringtek, áramlottak e pokolba vivő széles út fényei alatt. Csakhogy valamennyi kávéházban, étteremben, bárban magyar zenekar játszott. Magyar rajzolók neve jegyezte az újságok sport- és politikai karikatúráit, hetilapok divatrajzait. A sikeres filmek nagy részét magyar rendező rendezte, de a vezető sztárok és komikusok között is sok magyar akadt. A tehetséges magyar színpadi színészeknek a Berlinben dolgozó Reinhardt épített hidat. A nagy operettszínház a forró ezüsthangú, szőke, magyar koloratúrénekesnő sikerétől volt hangos. Magyar invázió öntötte el Berlint, ami ez esetben a Kurfürstendamot jelentette, a könnyű művészet és szórakoztatóipar birodalmát, amely rikító, keleti vásárként különült el a jeges zárkózottságba burkolózó porosz lélektől. Itt robban fel először a Marinelli-csoport óriási sikerbombája is. Az ideges, válság felé sodródó, perverz, túlhajtott, szórakozásokban tobzódó város éhesen kereste és honorálta az újat, a szokatlant, a megrázóan, bizarrul szépet. A társulat külön díszletekkel, jelmezekkel, zenekarral utazott. A Cabaret der Komikerben léptek fel. Művészetük valóban kinyilatkoztatásként rázta meg nem csak a műértőket, hanem a tömeget is. Elragadtatott kritikusok, költők írtak tanulmányokat a szenvedélyes, mégis mélyen vallásos zene és cizellált, minden rezdülésükben titokzatos jelentőséget sugárzó mozdulatok idegenszerű szépségéről. Cleó Marinellit Terpszikhoré* modern prófétanőjének nevezték, s művészetét a tánc újjáteremtésének, rehabilitációjának. Szerződésük egy hónapra szólt, s egy teljes évig maradtak Berlinben, hogy diadalmas európai körútjuk után újra visszatérjenek Hitler hatalomra jutásának piros alkonyatában.
Éden kertjének két bejárata Timóthék a Clausewitz Strassén laktak, egy történelmi nevű, volt német dirigens magyar özvegyének lakásában. Öt szobájuk volt, a hatodikat a lakásadónőjük foglalta el magának. Meglepően alacsony bérért nem csak a teljes berendezést használhatták, hanem a konyhafelszerelést, ágyneműt, porcelánt, kristályt és ezüstöt is. E tágas, szép otthonba Andrea már nem követte őket, pedig nagyrészt miatta költöztek Berlinbe. Andrea együtt élt az egyik táncossal, anélkül, hogy megesküdtek volna, s ez, a foglalkozásuk ellenére mélyen puritán Timóthékat keserű, elutasító haragba dermesztette. Ha eljött, nem utasították ki, de összpontosított erkölcsi dorgatórium-tűzzel támadtak rá, egyetlen fillért nem fogadtak el tőle, noha Andrea sokat keresett, és ők erősen rászorultak. Timóthné rengeteg sírt, és gyakran panaszkodott Gábornak: – Nem tudom, hogy jutottam én egy ilyen lányhoz. Valami nagy bűnömért vezekelek általa, amelyet előző életeimben követhettem el, mert most, mióta emlékszem, sohasem ötlött eszembe, hogy ilyen módon keressem az örömöket, pedig színésznő voltam én is. A kísértések lepattantak rólam. Szűzen mentem férjhez. – Andrea más – magyarázta Gábor. – Az ő tehetsége és szenvedélyessége ikertestvérek. Sokat szenved szülei haragja miatt. Sokat sír éppen úgy, mint az édesanyja, de természetén nem tud változtatni. Fékezhetetlen tüzek emésztik belül. Próbálják megérteni őt! Hiszen a megértést, megbocsátást tanítják. – Meg fogunk bocsátani neki, ha hazajön és tisztességesen él velünk együtt, amíg férjhez nem megy. Soha nem olvassuk fejére múltját, de a mostani életmódjával nem értünk egyet! Andrea is Gábornak kesergett. Gábor, kérésére, meglátogatta őt a Russische Hofban lévő szállásán. Barátját elküldte erre az időre. – Sajnálom – mondta Gábor. – Szerettem volna megismerni. – Nincs rajta, mit megismerni! – Andrea ideges, elhárító arckifejezésében Gábor bánatot, elégedetlenséget, szégyenkezést látott. Sohasem fog teljesen egyetérteni azzal, amit csinál. Egyetlen
cselekedetében sem lesz biztos és nyugodt. Kínozza magát, őrlődik. Csupa ellenség közt él belül. Szegény! – gondolta. Külsőleg előnyére változott. Arca megtelt. Vonásai elvesztették a kamaszkor duzzadt ziláltságát, rejtélyes módon mégis megfiatalodott. Koravén gyerekből, némileg infantilisnek tűnő, nagyon ápolt, kissé excentrikusan elegáns, vonzó külsejű fiatal nővé alakult át. – Pedig őszintén érdekelt volna az a fiatalember, akiért maga vállalta szülei haragját is. – Nem érte vállaltam. A személyének ehhez nem sok köze volt. És az egész ügy olyan váratlanul fordult ilyen irányba. Inkább barátok voltunk. Eszünkbe sem jutott, nekem főképpen nem, hogy éppen ez a boldogtalan, furcsa ember lesz az, aki... de, utólag rájöttem... Talán éppen ezért. Nem védekeztem ellene. Nem számoltam vele. Sajnáltam. Azután a közös munka. Zene. A tánc egzaltációja. Esték forró ünnepei. Sikerek. Utána bankett. Ital. Valami fellobbant közöttünk, aminek nem lehetett ellenállni. És miért is álltam volna ellent? Én nem vagyok spiritiszta. Nem hiszek az ilyenfajta eszményekben, mert a testemben minden sejt ellentmond nekik. Ki felelős érte, hogy nyugtalan, rossz vérem van? A hazug önáltatást nem nekem találták ki. Ha hinni tudnék, stigmatikus lennék, mert azt is teljes szenvedéllyel csinálnám. Az én szenvedésem, az én sorsom ez. Miért olyan merevek a szüleim? Miért olyan elvakultak? A pénzemet becsületes munkával keresem, és ők nélkülöznek. Nem tudom elviselni ezt a gondolatot! Vegye rá őket, hogy fogadják el, amit adni akarok! Mondja meg nekik, hogy gőgösek és szeretetlenek. Pedig az én fejemre olvassák rá mindig, hogy az vagyok. Nyárspolgárok. Ha művészek lennének, nem törődnének a konvenciókkal. Mit számít az, hogy én kivel fekszem le?! Miért nem haragszanak rám azért, ha éhes vagyok és eszem valamit?! Hiszen én, én vagyok továbbra is evés előtt és evés után. Nem leszek kevesebb, nem fogok elzülleni. Szeretem őket, és hozzájuk tartozom – Andrea sírt. – Tudom – mondta Gábor csillapítótag. – Még nagyon friss a megrázkódtatás. Még nem szokták meg, hogy maga külön útra tért, és... ilyen útra tért. Büntetni akarják, mert remélnek. Vissza akarják szerezni. – Sohasem szerezhetnek vissza úgy, ahogy gondolják. Én már... – Andrea fáradtan legyintett. Pillantása hirtelen Gábor szemébe mélyedt, felizzva, kis csillanó öngúnnyal, inkább gúnyos fájdalommal. – Tudja Isten! Ha valamikor „tauglich” lettem volna valahol, akkor talán más valaki lennék ma. Akkor érdemesnek tartanám a viaskodást önmagam ellen. Esetleg a poklot is sikerülne kifüstölnöm az érzékeimből szép, rózsaszínű tömjénfüsttel. De így? Pusztuljon, rothadjon csak minden. Kívülbelül. Mindegy. A fejfájások, ijedelmek, sivár ébredések között legalább részegen, hülyén jól érzem magamat néha. Ez is valami. Hű, de érzelmes vagyok! Hányinger környékez a gondolatra, hogy azt hiszi, sajnáltatom magam. – Nem sajnáltatja, sajnálja magát. Én nem sajnálom. Tudom, hogy minden a legnagyobb rendben van, mert erre van szüksége. Andrea szeme elsötétedett: – Furcsa ember maga. Néha szörnyetegnek látszik. Nem érez, nem gondolkodik úgy, mint más Isten teremtése. Sohasem tudom kiszámítani. Most már nem vagyok félszeg kölyök. Átléptem a Rubikonon is. Évek óta készülök rá, hogy beszéljek erről. Maga tudja, kibe voltam szerelmes, ugye? – Igen. – Soha nem érzett semmit irántam? – A legtöbbet éreztem maga iránt, amit érezni tudok, az első perctől kezdve, hogy ismerem. Ez szerelem. De olyan, ahogy bennem lehetséges. Szörnyetegnek lát néha. Saját szempontjából igaza van. Az én állapotom e tekintetben minden bizonnyal embertelen. Nem kívánom a testi közösülést. Taszít. Groteszknek, csúnyának tartom. Feszültségeim, vágyaim nem ezen a módon keresnek kielégülést. Nehéz megmagyaráznom ezt, mivel nincsenek áthidaló, közös fogalmaink rá. A pozitív és negatív pólus közötti vonzás titokzatos, nagyon bonyolult valami. Mi kétségtelenül összetartozunk. Csak egymástól kaphatnánk meg a teljességet. A megérkezés békességét, az eksztázist melyben a töredék egésszé válik. Szerencsétlenségünkre az időnek és térnek más pontján tartózkodunk e jelen illúziójában. Karl Salter mondta egyszer, néha úgy tűnik neki, hogy ő meg én, barátságunk ellenére két külön létformában élünk, mint a madarak és halak. Én mi kettőnk között
érzem ezt a különbséget. Andrea egészen dermedt és néma volt, de pórusain, szemén átizzott óriási belső izgalma. – Nem értem! Nem tudom követni! – tört ki belőle egy idő múlva. – Ha szeret, miért engedett el magától? Miért nem nyúl értem? Miért tűri, hogy egy idegen férfival hemperegjek?! Együtt élhetnénk! Én nem bánom, akárhogy. Maga... maga beteg talán. Már hallottam ilyenről. Én meggyógyítanám. Csak én gyógyíthatnám meg. Életre kelteném. Nem erőszakkal... ó, nem! Hiszen szeret. – Én nem vagyok beteg Andrea, csak más, mint az emberek általában. A különbség nem a testemben van. Voltam már együtt asszonnyal. Tanulmányképpen. Borzasztó kevés és lealázó nekem az, amit ez a folyamat nyújt. Hogyan értessem meg?! Mintha arra kényszeríteném magamat, hogy a kezem helyett a lábamat használjam írásra, evésre, fogásra. Nálam a szerelem, az érzelmi és szellemi sík egész másfajta régióiba és törvényei alá tartozik. Az ivarszerveknek semmi közük hozzá. És ezért, noha alkatilag semmi akadálya nincsen nálam, éppen magával nem tudnék együtt lenni testileg, mert szeretem. Mert az egyetlen nő, akit szeretek. – Nem kívánna egy gyermeket tőlem? Egy fiút? A maga mását? – kérdezte Andrea nagyon sápadtan és csendesen. – Nem. Én ezen a világon nem akarom a fajtámat szaporítani. Magam is jövevény vagyok. Átutazó. Ha észrevennék menynyire nem tartozom a törvényeik alá, az emberek talán rámrohannának és megölnének. Én a mi eksztázisunk gyümölcsét abban a létformában kívánom, amelyhez tartozom. – Maga őrült! Most már látom, Istenem, mennyire féltem! Mennyire szeretem! – Andrea melléből zokogás fakadt fel. – Engedje, hogy maga mellett maradjak! Gábort megint a szánalom csüggeteg tehetetlensége fogta el: – Beteggé tenném. Elpusztítanám. Higgye el. Régen feleségül kértem volna, ha nem tudnám, hogy így lenne. A maga érzékei, idegei olyan táplálékra éhesek, amelytől mellettem el volna zárva akkor is, ha én szabadon engedném. Megfulladna. Mintha egy madár magával ragadna a levegőbe egy halat, vagy egy hal lehúzna a víz alá egy madarat. Mert ha feleségül venném, sohasem engedné meg önmagának, hogy engem megcsaljon. Egy, a testével ellenséges belső törvény, a saját, külön asztrális inkvizítora akadályozná meg benne, és állandó együttlétünk irritációja is. A felajzott és soha ki nem elégülő vágy ereje. Mert magánál a szerelem paradicsomának egyetlen bejárata a testében nyílik egyelőre. Nálam másutt. – Belemegyek a rögeszméjébe – mondta Andrea elkeseredetten. – De nem nyugszom bele. Kíséreljük meg a maga fonalát követni. Azt mondta, az egyetlen nő vagyok, akit szeret. Hogy tudja elviselni akkor, hogy ilyen távol legyünk egymástól? Hol látja a kiutat ebből? – Minden anyagi forma múlandóságában, magában a szenvedélyben, amely önmagát égeti el. Ne felejtse el, nekem van időm várni. Én örökké élek! – De mi lesz velem? Én ma húszéves vagyok, és nem látok túl ezen az életen. Nem érdekel a forma múlandósága. Ehhez a formához ragaszkodom, amelyet magam előtt látok. Ehhez a magas, szikár, szürke szemű, zárkózott mosolyú, szép és ép testében nyomorék szörnyeteghez, akibe beleszerettem! Bocsásson meg! Teljesen zavart és elkeseredett vagyok, azért akarom bántani. Tudom, nincs igazam. Elfogult vagyok, mert tombolni tudnék a vágytól és haragtól, hogy valami üvegbura alá menekült előlem. Látom, és nem érinthetem. Nem akarok szembenézni a sejtelemmel, hogy nem pusztán őrület az, amelyről beszélt. Leonardo da Vinci alakja bukkan elém, azé az aszexuális zsenié, akit csodáltam, mikor olvastam róla. Azt gondoltam, ha más bolygókon is volna élet, mondjuk a Vénuszon, amelyet szép játék a művészet, a formává lett alkotó ideák szférájának elképzelni, vagy a Szaturnuszon, amelyen a filozófia és tudomány titánjai élnének, akkor Leonardo da Vinci bizonyosan ilyen távoli bolygóról való átutazó lehetne egy embertest álruhájában. Istenem! Nem akarom, hogy maga ebből a fajtából való legyen! – Két öklét összeszorította az ölében. – Szeretném, ha egészen köznapi ember volna, aki féltékenyen birtokol, néha gyöngédtelen, elfogult, gyönge és talán kicsinyes is, de az én emberem! – Egy köznapi ember nem is lehetne a maga embere, Andrea. Eleget kísérletezik majd velük. Meglátja. A maga embere én vagyok, és én is maradok. Mindörökre.
Andrea barátja mégis előbb jött haza, mint várták, és így Gábor, miután látta és beszélt vele, megértette, micsoda káprázat űzte ezt a két szegény, nyugtalan, társtalan embert egymáshoz. Egyképűek voltak. Szenvedélyükben nyitottan várakozók. Szomjasak, Saját tükörképükkel csókolóztak össze, de már érezték a mozdulatok gépies azonosságát, és forró ajkukon a tükörlap hűvös választófalát.
Megmérettél… Timóthék csalódtak anyagi várakozásaikban. Múltak a hónapok, de a berlini filmgyártás óriási húsosfazekához nem sikerült közel férkőzniök. A beérkezettek szoros gyűrűt fontak, szédült forgással, önnön testükkel emeltek áthatolhatatlan falat köréje. Ennek a dance macabre-nak egyik tempódiktáló dervise maga Ormándy Ákos volt, Timóth Géza tanítványa. Némi pénzzel segítette, és sokszor vendégül látta őket, de útjukat nem volt hajlandó egyengetni. Sőt, Timóthék meghökkenésére, ellenük dolgozott, megnyíló lehetőségeiket féltékenyen elszigetelte. Ezt a volt huszártisztet, bárokban kallódó, pezsgőben pácolódó epikureistát, egy idősebb asszony mágikus becsvágya ragadta fel, és hurcolta magával a karrier csúcsára, a jellemében rejlő fizikai törvények ellenére, s ő úgy billegett a szédítő magasban, mint egy autó, amelyet a tornádó ereje a felhőkarcoló tetejére ültetett. Nem érezte biztonságban magát. Félt, hogy nyilvánvaló lesz, mennyire nem oda való. Feleségével együtt álruhás, hamis iratokkal ellátott összeesküvőkként riadoztak, mind jobban ragaszkodtak fiktív helyzetükhöz, s a szüntelen feszültség ingerült elvakultságával intrikáltak a benyomulni akarók ellen. Persze, hogy nem akartak tudni Timóth Gézáról sem, aki „beavatott" volt. Céhbeli. Kétségtelenül értette a mesterségét. Tele volt veszedelmes ideákkal. Hitt. Veszélyes mélységeket kavaró művészet gátrobbantó bombáit szerette volna becsempészni a megnyugtató, hamar kimeríthető közhelyek sekély állóvizébe. Gábor berlini éveinek élénk színfoltja volt Ormándy Ákosék kurfürstendami otthona, a berlini magyar beérkezettek központja. Hűségesen eljártak ide mindazok, akik fehéredő ujjvégekkel, kétségbeesetten kapaszkodtak a siker nyerget nem tűrő, betörhetetlen, szeszélyes paripájának sörényébe: színészek, színésznők, zeneszerzők, filmírók, újságírók, szcenikusok, operatőrök, élvonalbeli asszisztensek, feleségeik és barátnőik, hogy kikémleljék, szemmel tartsák a másikat, de a kölcsönös, maró irigykedés, alattomos gáncsoskodás, megszólás ellenére mégis törhetetlen véd– és dacszövetségbe zárkózzanak az outsiderek ellen. Gábor, Timóthék révén ismerkedett össze Ormándyékkal, de őt mindjárt a velük egy kasztba tartozók megkülönböztetésével fogadták, mert jó nevű újságíró volt. Ez a megkülönböztetés Timóth Andreát, akit a siker szintén közéjük emelt, keserű haraggal töltötte el. Egyszerre, a pompás, kék drapériás Ormándy ebédlőasztalánál valaki a szemérmes koldusokat kezdte szidni, akik nem kérnek, csak sértődötten elvárják, hogy segítsék őket, s azért amit kapnak, legfeljebb megmarják jótevőjüket. A témához kedvtelve csatlakozott a többi is. Versengve példákat hoztak fel. Egymás között voltak. Mindegyik elöl lovagolt a mezőnyben: neve, pénze, súlya volt. Andrea és Gábor is az asztalnál ültek. Senki nem gondolt arra, hogy mögöttük a Timóth házaspár emberi gyöngeségei ellenére, értelem, jóság és tehetség fényébe vont alakja dereng. Senki nem gondolt arra, hogy vannak közöttük olyanok is, akiket kiváltságos helyzetük, pillanatnyi, látszólagos előnyeik nem tettek árulókká. Gábor látta, hogy Andrea elsápadt, majd arca tüzesre gyúlt, s szemében a felháborodás könnyei égtek. Pedig Timóthék neve nem került szóba, csak céloztak rájuk félszavakkal, pusmogó, egymáshoz hajló nevetéssel. – Ó... hagyjuk csak a szemérmes koldusokat! – tört ki Andreából. – Titokban mindannyian tudjuk, esetünk hasonló a híres Poe-novellához, amelyben az őrültek bezárták az orvosokat, ápolókat a cellába, és átvették az uralmat élet-halál fölött. Persze mi nem őrültek vagyunk, hanem számító, tudatos blöffölök. A tehetség és érdem a közöny párnázott falú celláiban, a nyomor kényszerzubbonyában kiáltozik, de eszünkben sincs megszabadítani őket onnan, mert akkor kiderül a csalás, és mi magunk kerülünk a helyükre! Csend támadt. Zavart, tanácstalan, haragos, kínosan érintett arcok néztek szembe Andrea hevült arcával. Gábor felállt:
– Jöjjön, Andrea, hazakísérem. Köszöntek és elmentek. Egyetlen szó magyarázat nélkül, azzal a meggyőződéssel, hogy utoljára voltak itt. Tévedtek. Harmadnap mindketten levelet kaptak Ormándyéktól, amelyben ízléstelennek bélyegezték vendégeik viselkedését. Biztosították őket róla, hogy ők, a maguk részéről nem értettek egyet velük. Ormándy sohasem fogja elfelejteni, mit tettek érte Timóthék. Timóth Gézának egész életében lekötelezettje marad. A Timóth házaspárnak száz márkát, egy díszkosár ínyencséget küldtek néhány kedves szó kíséretében, meghívták őket vízparti házukba hétvégére... És maradt minden a régiben. * Ormándy Ákosék s Timóth Gézáék társasága a mérleg két serpenyőjeként áthidalhatatlanul távol, mégis szoros függésben volt egymással, s míg Ormándyék mérlegtányérja a magasban libegett könnyű, színes, mutatós tartalmával, Timóthék oldalát a gond és gondolat súlya húzta le egészen mélyre. Timóthék körül Berlinben is a kirekesztettek, megalázottak, töprengők, magánosok, az élet hajótöröttjei csoportosultak: színészek, írók, zenészek, a film megperzselődött lepkéi, különc okkultisták, és főleg, az első forradalom emigránsai. Az ülések folytatódtak, csak a tagok cserélődtek ki. Timóth Géza könyvet írt a „Hetedik érzék”-ről. Anyagilag továbbra is a csodából éltek, mert a Clausewitz Strassén éppúgy terített asztal várta az otthontalan, nyugtalan átvonulókat, mint annak idején a Rákóczi úton. S ebben a szép, agyonült karosszékekkel, régies selyemlámpákkal, kopott szőnyegekkel díszített lakásban, a dolgozószoba fekete állványra helyezett, nemes vonalú Homérosz-szobra körül, a mennyezetig érő könyvállványok között, az emberek valóban szerették egymást. Hittek az élet magasabb rendű értelmében, a szellem hatalmában, és ha gyöngeségeik el is gáncsolták őket, törekvésük az volt, hogy önmaguk fölé emelkedjenek. A Clausewitz Strasse szeánszai már érett, leszűrődött spirituális esszenciát közvetítettek a keresőknek: valódi életelixírt. Az érzelgős érzelmiség elillant belőle. Nyoma sem volt már a kenetteljes szólamoknak. Tiszta, hűvös életbölcsesség, fogalmak kifejtése a káosz alaktalanságából, nagy kinyilatkoztatások szintetikus értelmezése, titkos hagyományok hegyi ösvényein és föld alatti barlangjaiban való izgalmas cserkészés, ez volt a munkaterületük, életük gerince. A lakás is amelyben laktak, rájuk várt különös múltjával és sajátos légkörével. Az előszobában embermagasságú ébenfa óra mutatta a megdermedt időt. A házigazda halálának pillanatában állt meg, délután háromnegyed hatkor, s azóta így, némán, mozdulatlanul, makacs gyászolóként tüntetett a dolgok továbbáramlása ellen. A nagy hangszekrény lemeztartója a viharos életű dirigens lemezeit őrizte. Timóthné mesélte, hogy mikor először egyedül volt a nagy, még idegen lakásban, úgy érezte, figyeli valaki. Mintha egy tisztázatlan okból rejtőző lény, visszafojtott lélegzettel lesne valahonnan a függönyök vagy az ajtók mögül, de zajtalan lefojtottsága tele volt bús, elégedetlen, heves érzésekkel. Akkor még nem tudott semmit a lakás volt gazdájának haláláról. Nyugtalanul járt fel-alá a szobákban, elhúzta a függönyöket, hirtelen kinyitotta az ajtókat, majd, hogy a magány szorongásától megszabaduljon, felhúzta a gramofont, és rátette a tűt a forgó korongon lévő lemezre. Meg se nézte, mi az. Mikor hirtelen felvijjogott Saint-Saéns haláltánca. Nem tudta, nevessen, féljene vagy bosszankodjék, annyira giccsesen szándékos és mégis ijesztő volt ez az úgynevezett véletlenség. Le akarta állítani a zenét, de egyszerűen nem volt rá képes. Erős, szomjas érzés nyűgözte le, félretolva félelmét. Bőre libabőrös lett. Didergett, mintha a szoba hőmérséklete hirtelen több fokkal lehűlt volna, de nem tudott törődni vele. Vad sürgetés, cselekvő izgalom hajszolta az íróasztalhoz. Egy csomó papírt leszórt a földre, míg maga elé tudott rendezni egy ívet. Jobb keze ujjai reszkettek, táncoltak, begörbültek. Mikor kezébe vette a ceruzát, és hegyét a papírra helyezte, csuklója a levegőbe pattant. Könnyed, mégis hatalmas, árammal telített ecsetként tartotta csak, s a puha grafit nagy, erőszakos gót betűket kezdett mázolni vastag elhúzásokkal, felröppenő, visszagörbülő írásjelekkel, amelyek hangjegyekre emlékeztettek. A szöveg német volt: Nem! Nem akarok! Körém! Mind! Fogjanak... Tartsanak vissza... Ez nem lehet... Elképesztő... Aljas... Bűntett... Aki elégett, haljon meg... De én lobogok még. Én akarok! En vágyakozom!
Vágyakozom, tehát vagyok! Az élet azé, aki igenli. Útonállók... Hátulról döftek belém.,. Tíz körömmel,. Kapaszkodni.. Vissza... Még!... Még!... Nem vehetik el... Negyvenöt év... mi az?... A teljesség!... Végighajszolni valakit minden vesszőfutáson a célig... S akkor ellopni a gyümölcseit... Istenem!... Nem!... Kéjgyilkos... Ó... Ermellina... Eliane... Inez... Feszes és forró asszony testek... Sötétkék, búgó, holdfényű hangok... Mint a lagúnák vize éjszaka... Léthevize... Mélybe húzó kábulat... Chianti... Tüzes borok vérvörös színe... Vérvörös Élet... Hő... Egészség... Irene anya... Asszony... Ne engedj... Végy vissza a haláltól!... A te öled tilalomfa... Élni... Míg a zene ömlött a zenegépből, ömlöttek a betűk is Timóthné ceruzája alól. Háta mögött a szobában furcsa neszek zörögtek. A bútorok láthatatlan terhek alatt nyögtek, és egy nagy ütés dobbant az egyik szekrényajtón. Mikor a zene elhalt, Timóthné kezéből kiesett a ceruza, mintha az utolsó hanggal testéből kikapcsolták volna az áramot. Gyengeség fogta el. Verejtékezett. Hallotta, hogy a tű üresen karcolva fut körbe a lemezen, de nem volt ereje felállni. Azután a félelem újra rárontott és görcsös erővel telítette. Kifutott a szobából, végig az ebédlőn, a hosszú második előszobában, melyből a hálószobák, mellékhelyiségek nyíltak, és bezárkózott hálószobájukba, amelynek magas, fehérre lakkozott fajú ablakán vakító napkéve ömlött be a fehér ágyakra, rózsás bútorhuzatokra. Megnyugodott. Végigfeküdt a heverőn, és egyik pillanatról a másikra úgy zuhant bele egy álomba, eleven képek közepébe, mintha mesetóba ugrott volna ezerkilós súlyokkal a lábán. Álmában is a hálószobájukban volt, de a álomszoba sokkal tágasabbnak, színesebbnek tűnt a valóságosnál. Mennyezetét, például, nem lehetett látni, emeletek magasságában, ködbe veszett. – Hogy fogjuk ezt télen fűteni? – gondolta Timóthné riadtan. Azután észrevette, hogy mintegy álló emberfej magasságában át lehet lépni a szobából egy furcsa, bonyolult padlástérbe, ahol poros termek, régi bútorok zsúfolódnak. Visszanézett az ágyra. Hirtelen szívébe szúrt a félelem. Az ágyban süppedt arcú, nyitott szemű férfi feküdt. Fel akart sikoltani, de egy halk hang rászólt valahonnan a háta mögül, hogy hallgasson. Parancsoló, megnyugtató, biztonságos hang volt, támaszkodni lehetett rá. – Nem szégyenled magadat? – folytatta a hang. A benne csengő szemrehányás jólesett, mint egy anyai simogatás. – Félsz ettől a szegény, csöndes embertől az ágyban? Ő nincs ott. És a gramofonlemezen sincs, amit hallottál. Ez csak a teste. Az csak a hangja. Ő most másutt jár. A padláson bolyong régi holmik között. Nézd. – És Timóthné az ágyról átlépett a padlásra. Óriási, végtelen, különös padlás volt. Teremből terem nyílt benne. Az egyik a velencei palota tükrös termének tűnt, a másik üres, aranydíszes, színházi nézőtérnek, vörös drapériás páholyokkal. A széksorok megteltek hirtelen. Kigyúltak a rivalda lámpái. A kottatartók mellé apró, frakkos zenészek tűntek elő. A karmesteri pulpitus mellett hatalmas dirigens alakja nőtt fel. Arcát nem látta. Ideges, jelentős, bevezető zene hangjai törtek elő a hangszerekből. A karmesteri pálca eleven idegszálként rángatózott a démoni vezéralak kezében. Széttárult függöny, de sötétség és por volt mögötte, odvas, penészes huzat, amely eloltotta a nézőtér fényeit, elsöpörte az apró zenészeket. A széksorok megint üresek voltak egyszerre, és köddé foszlott a karmester alakja is. Szürke derengésben, fakult rongyokként lógtak a terem drapériái. Koncerttermek, szállodai szobák, vendéglők, kávéházak, elegáns lakások különféle helyiségei váltogatták egymást, amelyeknek ablakain túl színes tájak rohantak el, mintha mozgó vonaton ültek volna. S e helyiségek mind felizzottak és elszürkültek, másodpercek alatt, mint a virág, amelyre forró vizet öntenek. Különös, bús, enyészet és emlékíz rakódott rájuk. Azután poros tükrök közé érkezett, amelyek előtt számlálhatatlan változatban magas, szőke, törött orrú, boltozatos homlokú, ismerősnek tűnő férfi állott. A tükrök más és más ruhában mutatták őt, frakkban szmokingban, világos és sötét zakóban, pizsamában, reggeli köpenyben, fürdőruhában, sőt meztelenül is. Majd asszonyok tűntek a helyébe, szőke, barna, vörös, fekete, karcsú és telt, magas és alacsony, szép, érdekesen csúnya, jelentékeny vagy kedvesen jelentéktelen nők, azután eltűntek a tükrökkel együtt. Keskeny, hosszú szobában ravatalt látott négy vastag gyertya között. A ravatalon a süppedt arcú, csendes ember feküdt. Megismerte, Előbb ő állt a tükrök között. A ravatal fejénél megmozdult valaki. Sötét ruhás férfi térdelt ott kezébe temetett arccal. Előre görbült tartása vigasztalan kétségbeesést tükrözött. Válla meg-megrándult a fojtott sírástól. Szőke, hátrafésült haján, dudoros homlokán megcsillant a gyertyák fénye. Felnézett. Arca a halott arca, a tükörlabirintus tetszelgő alakjának arca volt. – Szegény bolond – hallotta megint a hangot a háta mögül. – Önmagát siratja. A padláson
bolyong régi, poros holmik között, ahelyett, hogy útjára menne tovább. Mindig tovább. A tér kitágult hirtelen, s ő egészen magasan föléje került. A ravatal hatalmas tér közepén állott, és minden irányba fénylő útszalagok indultak ki mellőle. Férjének hangja keltette fel. Pihent és nyugodt volt. A félelem nyomtalanul eltűnt a lelkéből, és azóta sem jelentkezett. Az álmot, amelyre élénken emlékezett, jegyzőkönyvbe vették a spontán írásközleménnyel együtt. Lakásadónőjük azután, aki később szintén részt vett az üléseken elmondta, hogy férje valóban Timóthék mostani hálószobájában halt meg tüdővészben, negyvenöt éves korában. Házasságuk igen viharos volt férje betegesen szenvedélyes természete, hűtlenségei miatt. Agóniájában görcsösen a kezébe kapaszkodott, könyörgött, bocsásson meg neki, és ne engedje meghalni, de a szép gesztust megrontotta azzal, hogy nevét minduntalan más nők nevével keverte össze, akik a szeretői voltak. Halálának pillanatában nem csak az óra állt meg az előszobában, hanem ivópohara is elpattant ijesztő csörrenéssel. – Mióta meghalt, pihenek – mondta az özvegye. – Utólag éreztem csak, milyen lázas, természetellenes feszültségben, negyvenkét fokos lázban éltünk együtt, szüntelen veszekedések és kibékülések között, átnyargalva Európán, Amerikán, Ázsián, türelmetlen sietségben, perc nyugalom nélkül, mindig görcsösen előrenyúlva a következő esemény után. Aki azt állítja, hogy az életéhség, élvezőképesség és elementáris tehetség ilyen mértéke, amely boldogult férjemben összpontosult, semmivé lehet egyetlen pillanat alatt, az vak és tudatlan. Jelenléte azóta is sokszor átsivít rajtam, mint egy forró erőáram, megijeszt, megráz, felkavar lelkem mélyéig. Tudom, érzem, tapintom, hogy ő az, láthatatlanul, de súlyos, sajátos lényegével, mindazzal, ami egyénien és félreismerhetetlenül ő.
Az ünnep újjászületése Gregor volt Timóthék körének egyik legkedvesebb, legkülönösebb alakja. Valódi nevére talán már maga is úgy nézett vissza, mint a kígyó évek előtt levedlett bőrére: furcsállva, idegenkedve – noha a régi bőrében szerzett sérüléseinek még mindig betege volt. Az 1919-es magyarországi kommün idején tizennyolc éves, lelkes, nagy tehetségű újságíró volt, a Népszava munkatársa. Teljes hittel vetette magát az első kísérletbe. Nem is álmodott róla, hogy a tizennégyes világháború s az azt követő forradalom csak próbaballonja az új eón teremtő szellemének, s a szereplők, akik részt vesznek a játékban, az események visszaütése folytán, súlyos helyzetbe kerülnek majd. Meg volt győződve róla, hogy a nagy végszó hangzott el, tehát fölégette maga mögött a hidakat. Neve az ellenforradalom után a „vörös bűnösök” listájára került. Hogy ügyét – amelyet valójában még a „fehérek” szempontjából sem lehetett volna másnak, mint intellektuális bűncselekménynek minősíteni –, leegyszerűsítették, hatrendbeli gyilkossággal vádolták meg, és mint közönséges gonosztevőt körözték. Gregor a városban bujkált három társával együtt. A kíméletlen hajtóvadászat csaknem beleszorította őket a csapda szűk nyílásába. Rokonok, barátok, távoli ismerősök mind elvágott menekülési utak voltak már. Az utca a leszálló sötéttel mély ingovánnyá változott, amelyben hideg, mohó állkapcsú szörnyetegek nyüzsögtek. Egy Bezerédj utcai kis garniszálló tulajdonosnője megszánta, és befogadta őket éjszakára, morcosan, önmagával küszködve, elégedetlenül, dühösen saját részvétére. A kétágyas sivár szoba asztalához ültek le, egy légypiszokkal borított lámpa sárga, lesújtó fényében. Vártak. Fülük minden külső zajból veszélyt fejtett ki gyötrődve. Hajszolt idegzetük érzékeny szeizmográfja már percekkel előbb jelezte a bajt, amely durva lármával tört be a lapuló csendbe: – Razzia! Nehéz lábak dobogtak a lépcsőn. Fémcsörgés kísérte őket, mint fogvacogtató históriákban az elkárhozott lelkeket. A lépések közeledtek, s már a garni tulajdonosnőjének kétségbeesett, leplező sustorgása szegődött hozzájuk.
A szobában várakozók egyike felnyúlt és eloltotta a villanyt, noha mindannyian tudták, mennyire fölösleges, hiábavaló mozdulat volt ez. – Furcsa dolog, hogy akkor már nem féltem... nem. Egészen bizonyos – mesélte Gregor. – Senkinek sem hittem volna el, aki ilyesmit állít. Érzékeny, nagy fantáziájú embert legfeljebb valamiféle lelkesedés, vagy eksztázis emelhet pillanatokra a félelem alapérzése fölé, mely a tudatlanság tudásából és a hatalmas, titokzatos élet sejtelméből fakad. Akkor én ott, a legkönyörtelenebb meghurcoltatás, kínzás és halál előtt mégis nyugodt voltam. Mintha az idegzetem millió huzalját egyetlen metszéssel szétvágták volna, s ezzel megszakadt érdeklődésem saját sorsom iránt. Személytelenül, hidegen mérlegeltem és vártam. Hallottam, hogy sorra nyitogatják az ajtókat. A szobák többnyire üresek voltak. Néhány helyen elpepecseltek valamelyik ijedt vendég irataival, azután a mi ajtónkhoz érkeztek. – Ez üres! – hallottam a tulajdonosnő rémült hangját, de egy kéz már lenyomta a kilincset, és betaszította az ajtót. Bágyadt fény hullt be. Mozdulatlanul ültünk az asztalnál, moccanás nélkül. Magunk elé néztünk. Kábító, álomszerű, végtelen pillanat volt. Arra gondoltam, képzelem az egészet, azt is, hogy élek. Öröm zengett meg bennem az őrült feltevésre, hogy láthatatlanok vagyunk, mert álmomban így akarom. Fémgomb bajonett tokjához ütődött. Valaki villanykapcsolóhoz nyúlt és megcsavarta. – Nem ég – hallottam fojtottan, közelről. – Így is látni – mondta egy hang néhány réteggel távolabb. – Senki! Rendben van. Tovább! Az ajtó becsukódott, és a fény eltűnt. A léptek kicsörtettek a hotelból és elhaltak az utcán, de mi nem mozdultunk. Bénultak, halottak voltunk. Egy idő múlva bejött hozzánk a tulajdonosnő. Szokásból nyúlt a kapcsolóhoz, de a fény ezúttal rögtön megjelent. Bámulva, reszketve állt, kezében tálcával, és a lámpára meredt. – Úr Isten! – dadogta, azután sírva fakadt. – Szép kis bajt hozhattak volna a nyakamra! Észrevette, hogy nem mozdulunk. – Jesszusom! Szűzmáriám! Olyanok mint a hullák! Szóljanak már! Megnémultak? – és félelmében keresztet vetett. Valamelyikünk szólt hozzá, nehéz, botló nyelvvel. Végre kiment. Ketten az ágyra feküdtünk, ketten a földre. Eszméletünk rossz álomba veszett. A pillanatnak a sötét szobában nem akart vége szakadni. Álmomban tudtam, hogy társaim is ugyanabban a varázslatban vesztegelnek. Mind a négyünket e szörnyű kép levegőtlen burája borít be. Reggel verejtékben fürödve ébredtem, és társaim gyűrött, szürke arcából, pokol járt pillantásából a magam állapotára ismertem. Ketten ugyanazt álmodtuk, harmadik társunk, gyenge, szívbeteg fiú, meg is halt nemsokára Rióban. Nosztalgia végzett vele. Azt álmodta, hogy felgyúlt a villany, elfogtak bennünket, és megbilincselve rögtön az akasztófa alá vittek. A negyedik fiú, tehetséges festő, középkori mágus sötét alakját látta a kapcsolónál. Mikor az egyik katona megcsavarta a kapcsolót, a lámpából a félhomályos derengésbe sűrű, fogható sötétség ömlött le, szétterült, és fekete varázsköpenyként láthatatlanná burkolt bennünket. Hajnalban elmentünk a szállóból és magunkkal vittük ezt az álmot. Azóta is hurcoljuk feloldhatatlanul, csak cserélgetjük, aszerint, hogy elmondtuk egymásnak. Már én is voltam az akasztófa alatt, és én is láttam a mágust. Ez az álom furcsán összeköt bennünket a társaimmal. Erősebben egy vérszerződésnél. * Sikerült átszökniök Romániába. Gregor ott vetette le első nevét és életformáját. Azután Bécsbe utazott, még mindig negyedmagával. Onnan indultak el a világ négy tája felé, egyik Rio de Janeiróba, a másik Madridba, a harmadik Prágába és ő maga Párizsba, ahol képzeletében, Ady embersűrűs gigászi vadonja* burjánzott. Aszfaltján Baudelaire Romlás virágai nyíltak. Romantikusan nyomorgó diákok, lobogó nyakkendőjű, felleghajtó köpönyeges költők, piktorok, muzsikusok jártak remekműveiktől terhesen a diáknegyed festői utcáján. A Szajna zavaros, sárga vizéből az ismeretlen öngyilkos csodaszép angyalarca bámult az égre, s a parton, a könyvárusok bódéi között Anatole France, a mosolygó bölcs csoszogott. A valóság persze egészen más volt. Neki is újjá kellett teremtenie saját érzékelésének, képzeteinek anyagából a világot. A nyomor sivár,
rosszízű tolakodó kényszere rejtett képességek széfjeit feszítette fel benne. Az intellektuel háttérbe szorult, de – csodálkozva észlelte magán – nem volt hajlandó alámerülni a tehetetlen, személytelen robot ingoványában sem. Erő és ötlet tartotta felszínen, küzdelemre, ellenállásra lendítette. Csípős, erős vagy havas, didergető hajnalokon, mikor munkába indult, rájött, hogy rossz, reménytelen szálát fogta meg a szövevénynek: azzal, hogy ablakot tisztít egy bankban vagy középületben, legfeljebb az éhhaláltól váltja meg önmagát egy olyan életnek, amelyet ebben a formában nem érdemes folytatni. A különféle intézmények meg ő is jobban járnak majd, ha céget alapít, és átvállalja a takarítás, ablaktisztítás ügyét, havibérért. Számítása bevált. A cégek szívesen fogadták ötletét. Gregor kezdett komoly pénzeket keresni. Arról persze szó sem lehetett, hogy meg is takarítson valamit. Egyetlen fillér nem melegedett meg a zsebében, csak éppen átömlött a kezén. Szelíden, barátságosan, vonakodás nélkül adott mindenkinek, aki rászorult, vagy aki pumpolta. Soha nem nőtt oda az élethez olyan elszánt, mérlegelő ragaszkodással, mint a legtöbb ember. Nem volt ideje gyökeret ereszteni sehol és semmiben. Az állandó változás, bizonytalanság lett lelkének, idegzetének alapérzése. Csodálkozó, réveteg mosollyal sodródott a tragikus vagy komikus színjáték tülekedő szereplői között, kicsit vállvonogatva, mint akinek elfelejtettek szerepet osztani, de mivel belekerült a tumultusba, markíroz valamit, tesz-vesz, mozog, hogy ne tűnjék fel a többinek. – Azt hiszem, ott a sötét szobában történt – mesélte – mikor a sok huzalt elvágták bennem, a halálra való várakozás pillanatában. Azóta nem forrt össze a dolog. Nincs komoly kontaktusom semmivel. Az erős, izgatott érzések nem jutnak el hozzám. Semmit nem tudok annyira komolyan venni, hogy rögtön ki ne engedjem a kezemből, amint követeli, kéri vagy sóvárogja valaki: pénzt, örömöt, nőt, akár az életet is. Tudom, nagyképűen hangzik, pedig hát így van. Én akkor meghaltam tulajdonképpen. Feladtam magamat teljesen. Azt hiszem a léleknek ez olyasvalami, mint mikor a testben kinyitják az ütőereket. Az élet ezután már elvesztette intenzitását. Vértelenné vált. Minden pasztellszínű, sápadt, kissé látomásszerű. A nosztalgia is, a soha meg nem talált öröm és otthon után. Ez a kiszolgáltatott ernyedtsége sodorta Párizsban olyan ügyekbe, amelyek miatt megint mennie kellett. Barátai erősen visszaéltek engedékenységével. Váltókat írt alá, hatalmas összegű kezességet vállalt, sőt fedezett olyan dolgokat, amelyeknek utána sem nézett, micsoda veszélyeket rejtenek. Mikor az események teljesen összekuszálódtak, s anyagi forrásai is kimerültek, újra nevet és sorsot változtatott. Így került Berlinbe. Anyagi helyzete ott is rendbe jött hamarosan, mert a pénz csak azok elől fut el utolérhetetlenül, akik nagyon görcsösen nyúlnak utána. Gregor szolid, hasznos ötlete mindjárt talajt fogott. Nem ostromolt az eget és földet: vállalata piszkot takarított, ablakot tisztított. És az emberi életnek rengeteg a salakja. A Clausewitz Strassén lakott ő is, Timóthékkal egy házban, s e szintén otthontalan családban végre hazatalált rövid időre. Ott éledt, melegedett, eszmélt náluk, hitetlenkedve szerencséjén, hálásan, minden pillanatot szép, mélyen átélt jelenné avatva. – Tudom, hogy ez is rögzíthetetlen – mondta – de olyan sokat jelent nekem, hogy nem engedem „félexpozícióban” tovasiklani. Mintha mindig erre vártam volna. S különösképpen most jöttem rá, másfajta emberek nem közvetíthették hozzám, csak hasonló, sűrű anyagban gyökértelen lények, akik nem tudnak egészen odakapcsolódni a testi élet fontoskodó ügyeihez. Szellemük ritkább levegőbe vonzza őket: derűs, fénylő felszínre, ahol valódi életelemüket, az igazság és szépség levegőjét szívhatják magukba. Conrad kísérte mindenüvé, egy kövérkés, alacsony, szürke ember, akit a fehérterror szintén külföldre űzött. Bécsben akadt össze Gregorral. Rögtön hozzácsatlakozott tehetetlen tanácstalanságával, mert Conrad mindig visszfénye volt egy erősebb egyéniségnek. Egyszerűen nem tudott mit kezdeni önmagával. Gregor ellenszegülés nélkül vállalta e lomha lény terhét. Súlyos homokzsákként hurcolta magával mindenüvé. Rengeteg pénzébe került. Ha állásba helyezte, hallgatnia kellett lustasága, közönye miatt, mint rosszul sikerült gyermekéért a szülőnek, de nem is gondolt rá, hogy túladjon rajta. – Mit csinálna nélkülem? – felelte, mikor ismerősei unszolták, engedje útjára, ne bonyolítsa vele életét. – Barátnak nem elég értelmes, pártfogoltnak cseppet sem hálás. Senkinek nem volna türelme hozzá. Sajnálom, mert a világon semmi kvalitás nincs benne. Ha magára hagynám, az volna az érzésem, csecsemőt tettem ki a kapu alá, vagy béna nyomorékot ültettem az utcasarokra. Az, hogy ismerem, és más nem vállalja el, kötelez engem. Valami belső
törvény ez. Nem tehetek ellene. Gregor azokat a magyarokat is támogatta, akik egészen másfajta üzelmek miatt hagyták el az országot, s ennek takargatására használták fel az emigráció romantikus nimbuszát. Tisztában volt vele, hogy közönséges sikkasztók, szélhámosok, tolvajok vannak közöttük, de egyik sem ment el tőle üres kézzel. Egész raj ilyen „tarhás” járt hozzá. Türelmesen meghallgatta ötleteiket, „fényes ajánlataikat”, és még azzal sem alázta meg őket, hogy elárulta volna, mennyire keresztüllát rajtuk. Odaadta nekik az „előleget” vállalkozásaikhoz, melyekbe társnak vették be, aláírta a „szerződéseket”, és keresztet vetett a pénzére. Alexander, a nyelvtanár is eljárt Timóthék körébe, gyanakvó tartózkodással, zárkózottan, de szomjas sóvárgással feszültségei feloldódása után. Régi okkultistának mondta magát, noha hite zavaros torz építmény volt, teljesen önkényes fogalmakkal. A demonológiát tanulmányozta valamikor, s a formulákkal kísérletezett is. Azóta megszállottjává lett belső démonainak. Vámpíroktól rettegett folyton, akik ha rátaláltak, elszívták erőit éjszakánként, és a körülményeket, embereket ellene ingerelték. Bonyolult menekülési módozatokat eszelt ki. Állandóan költözködött aszerint, ahogy a kapuszám, a ház fekvése, színe, az emeletek magassága, a bútorok elhelyezése még eredményesebb védelmet nyújthatott a vámpírok ellen. Egy idő múlva persze mindenütt rátaláltak. A szappan fekvéséből a mosdón, ruhái ráncaiból, cipője orrának befelé fordulásából észrevette, hogy már „újra a sarkában vannak”. Akkor továbbállt. De a társaságban is, ahol megfordult, egy ember mozdulata, oldalpillantása, vállrándítása hirtelen elárulta neki, hogy „valami készül ellene”. Ilyenkor néha elég volt, hogyha a fokhagymakoszorúhoz ért az inge alatt, de legtöbbször menekülnie kellett, „mert túlsúly volt jelen”. – Itt jó – mondta egyszer Timóthnénak, titokzatosan hozzáhajolva szeánsz után. – Forgó, éles fűrészkorong van a lakás körül. Ide nem tudnak utánam jönni. Timóthné félt tőle és sajnálta. – Szabályos őrült ez az Alexander – panaszolta a társaságnak. – Szeretném, ha nem járna hozzánk. Egyszer még kitör rajta a roham ülés közben. Eltekintve attól, hogy átható fokhagymaszagot áraszt. Nem győzünk szellőztetni utána. – Szegény ember – mondta Gábor. – Gyógyulást keres, és érzi, hogy itt megtalálható, de nem fér hozzá saját képzeteitől. – Ha meg lehetne szabadítani démonaitól – tűnődött el Timóthné. – Nem hiszem, hogy külső erők képesek lennének rá. Saját magának kell rátalálnia az ellenformulára. Démonait kihívta a palackból, és most nincs uralma fölöttük. Az egész világ ilyen elszabadult szellemekkel van tele. Alexander sokkal kevésbé veszélyes útitárs, mint a legtöbb ember ma az utcán. Az ő megszállóinak személyes ügyeik vannak vele, s ettől eltekintve jámbor, csendes, hálás fickó, akivel jól össze lehet férni. Nincs semmi köze a sötét démon-összeesküvéshez, amely a tömegek lelkét szállta meg, és elpusztítani készül mindent, ami érték a földön. – Hitlerre gondol? – kérdezte szorongással Timóthné. Akkor már nagyon sokat beszéltek róla náluk is. -Mindenesetre... legfőképpen rá. Nála van a formula. – Csak nem hiszi azt, hogy...? – Nem hiszem. Tudom. Jönni fog. – Akkor mi lesz velünk? – Mi lehetne más, mint ami az elkerülhetetlen sorsunk?! – Igaza van. De borzasztó rágondolni. Az ember gyenge. – Ha tehetik, menjenek el Európából. Bár... én nem mennék el. Azoknak, akik látják a veszélyt és igazságot, nem csak a saját bőrükről van szó. – Persze. Ha mindenki elfutna, aki tehet valamit, ki képviselné a fekete ármádia ellen a másik oldalt? – Igen. Erről van szó. – Valójában nem is tudnánk elmenni. Ide tartozunk. Mikor az embert megrohanja a dolgok előérzete, kishitűsége kiutat keres. Azután marad, és megteszi, amit tennie kell. – Senki se szégyenkezhet megtántorodása miatt, mióta Krisztus feljajdult a kereszten, hogy „ha
lehet, múljék el tőlem a keserű pohár” – jegyezte meg Timóth Géza csendesen. Frau Krebs és Käthe Mädler Timóthékhoz vitték el kioldatlan gátlásaikat, sérelmeiket és szomjúságukat. Frau Krebs zsíros bőrű, rendetlen, vakhitű, érzelmes, szenvedélyesen áldozatkész, zsidó öregasszony volt. Térdig lejárta lábát mások ügyeiben, és minden holmiját, pénzét elosztogatta. Hamar pirult, még hamarabb sírt, az elragadtatástól éppúgy, mint a szánalomtól. Férje és fia halála óta antropozófiával* foglalkozott. Barátnője, Käthe Mädler ötven év körüli, magas, fakószőke, száraz, csontos vénlány, ideges riadalommal, hűvös rosszallással barátkozott Frau Krebsszel, akinek egzaltált kitöréseikor elszörnyedve lehunyta a szemét. Mégsem tudott meglenni rajongása, gondoskodása nélkül. Azonkívül Frau Krebs volt az egyetlen, aki határtalan türelemmel meghallgatta álmait, álommagyarázatait, betegségi tüneteit. Käthe Mädler énektanárnő volt, és eseménytelen, behamuzott élete alatt izzó művészi becsvágy, keserű lázongás parazsát rejtegette. Azután a kör tagjai közé tartozott Guszti is, a kis finom alkatú, öregedő doktor, aki ritmikus tornát, nyelveket tanított. Viharos és kissé hírhedt ifjúságában kedvelt táncos-komikusa volt Budapestnek. Fiatal emberekkel járt együtt mindig, és nem is nagyon titkolta kapcsolatát velük. Berlinben, ahová pályája megfeneklése után utazott ki szerencsét próbálni, összekerült egy idősebb, ősz hajú, etonfrizurás*, erélyes, nagyon értelmes, erőszakos zsidó asszonnyal, aki kezébe vette a sorsát. Különös, mégis harmonikus házasságban éltek együtt, ritka, szerencsés kiegészüléssel, amelyben igazán nem számított, hogy melyik oldalon van a feminin és melyiken a masculin túlsúly. Guszti nem titkolta múltjának eltévelyedését Timóthék előtt. Feleségének mérhetetlenül hálás volt gyógyulásáért, de lakásuk falát nem az asszony hízelgő portréi, hanem a kis doktor hiányos öltözékű, kecses táncfotói díszítették, s mindketten büszkék voltak e képekre. Ezek az emberek képezték gerincét Timóthék berlini körének. Rajtuk kívül azután előbukkantak és újra eltűntek réveteg keresők, nyughatatlan földi kísértetek, akiket jellemükben rejlő karmájuk arra átkozott, hogy sohase találhassák meg a nevét annak, amire szükségük volt. Folytak az ülések, és körülöttük forrt, kavargott, erjedt a német kobraméreg. Timóthék gyanútlanul terveztek: okkult folyóiratot akartak indítani. Lelkes viták közepette megszületett a lap címe: Der Denker*, s az irány meghatározása: Freie Vorschungen in Gebiet der realen Okkultismus*. Érintkezésbe léptek angol és német okkult írókkal. Cikket, novellát, verset kértek és kaptak tőlük. Megterveztették a címlapot, kinyomtatták a levélpapírt, az előfizető-gyűjtőíveket. Összeállították az első két példány tartalmát. Gábor pénzzel, tanulmánnyal, munkával, összeköttetéseivel támogatta az ügyet, noha látta, hogy baljós alkonyatban készülődnek hajnalt köszönteni, s a veszéllyel terhes, kiszámíthatatlan éjszaka bármelyik pillanatban elnyelheti őket törekvéseikkel együtt. * Berlinben beteg lobogással felizzott minden, ami pusztulásra volt ítélve. A dolgok gyökerét elrágta már a náci-termeszboly éhes, vak, könyörtelen hadserege, s noha a keret még állott, egyre több helyen vált érezhetővé a teljes labilitás, az, hogy semminek nincs többé alapja és gerince. A tisztaságtól csillogó, széles utakon, ápolt sétányokon szabályos polgárháború folyt. A kommunisták és nácik egyre gyakrabban összecsaptak, komoly ütközeteket vívtak egymással. Sebesültek, halottak maradtak a helyszínen, de a rendőrség csak arra vigyázott, hogy a polgári lakosság „kívül maradjon az ügyön”. S valóban, a közönség egyelőre páholyból nézte a harcokat, éppúgy, mint a felvonulásokat. Moziba, színházba, bárba, kabaréba, kávéházba, sporteseményekre járt. Üzleteket kötött. Flörtölt. Táncolt. Házasodott. Gyereket szült. S közben, ki-ki beállítottsága, jelleme szerint, egyre erősebben orientálódott bal vagy jobb felé. Ez a szakadás, ez az éles oppozíció mindenben megnyilvánult. A baloldali lapok maró cikkekkel, gyilkos karikatúrákkal harcoltak a jobboldali sajtó ellen, s egy-egy tajtékzó tollharc eredménye mindig valamelyik szerkesztőség vagy nyomda szétrombolása volt. A színházak tendenciózus darabokat játszottak. Az egyik helyen Julius Hay* Isten, Császár, Paraszt-ját, a másikban névtelen szereplők, statiszták, konzoriconális* alapon az Edel-comparserie* című darabot adták elő nagy sikerrel, amely keserű, dühös kirohanás volt a sztárrendszer ellen. Hanussen* a tragikus végű szélhámos Hellseher*, egy másik ismert pszichometrikussal, Max Moeckével* csatározott lapjában. Remarque Amerikában készült pacifista
filmjét, a Nyugaton a helyzet változatlant hol levették a műsorról, hol újra műsorra tűzték a viharos tüntetések, ellentüntetések, verekedések miatt. Az alvilági „Harmadik Birodalom” betörésével párhuzamosan még habzott a revük könnyű pezsgője. Esténként zsúfolt ház volt az Eldorádóban, amelynek perverz freskói alatt szép, fiatal fiúk szórakoztatták a kíváncsian hüledező vagy beteges hajlamú látogatókat. Ezeket a „konzum-fiúkat” nem lehetett a nőktől megkülönböztetni. Meztelen hátú nagyestélyi ruhát viseltek karcsú testükön. Szájukat festették, szemöldöküket vékonyan holdívvé szedték ki, ragasztott szempillájuk kék árnyékot vetett púderes arcukra. Kis, hegyes gumimellek fokozták az illúziót. Az ügyes-bajos dolgaik, szórakozásaik után siető járókelőket már naponta növekvő csoportok állították meg az utcán, s fülükbe szavalókórusok erőszakos szuggesztiója hatolt. Két jellemző vicc született ebben az időben. Az egyik szerint, valamelyik sétatéren az ellenfelek, kölcsönös megegyezéssel, táblát állítottak fel a járókelők figyelmeztetésére, Achtung! Hier Brüger-krieg* szöveggel, s ugyanitt a résztvevők, mivel piros betűs tábla tiltotta meg a fűre lépést, a verekedés, a lövöldözés hevében megtorpantak a gyep előtt, és az utakon szabályosan kanyarogva kergették, csépelték egymást. „Ezek a poroszok!” – nevettek össze a külföldiek. – „Forradalmaikat is szabályzatokkal, logarléccel csinálják, lehetőleg vértelenül és praktikusan. Furcsa nép. Érthetetlen nép. Humortalan, de jámbor. Ellenszenves, de megbízható. Fanatikusan rendszerető, tehát veszélytelen!” – Nagyon kevesen gondoltak akkor még arra, hogy a humortalan lények milyen veszedelmessé válnak abban a pillanatban, mikor fanatizálják őket. S ha kétely nélkül való szenvedélyükhöz a rendszeretet és rendszerezés képessége szegül, akkor jaj a világnak körülöttünk. * A Marinelli-csoport 1932. decemberében újra a Cabaret der Komikerhez szerződött. Európai diadalút után tértek vissza első sikereik színhelyére. A közönség és a kritika büszke gyámszülőkként fogadta, ünnepelte őket, a náci lapok azonban heves, gyűlölködő támadást indítottak ellenük, mivel Cleó Marinelli csoportjának több tagja zsidó volt. Andreát megrémítette, feldúlta egy cikk elvadult hangja. – Az Isten szerelmére, mi történik itt? – kérdezte Gábortól a felháborodás könnyeivel a szemében. – Micsoda hang ez? Viccnek, lázálomnak is elképesztő. Mintha kőkorszakba zuhantunk volna vissza. Egyetlen szót nem írnak a produkcióról, hanem olyan dolgokért gyaláznak bennünket, amelyről az ember éppúgy nem tehet, mint az orrformájáról. Soha azelőtt nem jutott eszembe, hogy zsidó vagyok. Minden más irányú kételyem ellenére, Krisztus alakja tölt el a legnagyobb csodálattal. Gondolkodásom alapja keresztény, mert így neveltek. Ideáljaim keresztény ideálok. Saját életmódomat, jellememet a keresztény etika alapján marasztalom el. Most kezd érdekelni a fajtám. Kiütötték a kezemből a keresztet, és én felfedeztem, kikhez tartozom. És ha ez az aljas hajtóvadászat pogromokká fajul, akkor hozzájuk zárkózom teljesen! Gábor nem akarta megijeszteni. Nem akarta megmondani neki, hogy nincs is más választása. Ezt a biblikus borzalmakkal kiteljesedő sorsot vállalta ő is, mint társainak milliói, akik zseniális képességeikkel: csillogó erényeikkel vagy rikító gyöngeségeikkel, félelmetes értelmességükkel vagy szertelen szenvedélyességükkel, tüzes tehetségükkel vagy ellenállhatatlan ravaszságukkal, legyűrhetetlen szorgalmukkal vagy szívós kitartásukkal a „föld sója” földönfutóvá átkozott, alig elbírható szenvedések kohójába vetett kiválasztottjai voltak az emberiség jövőjének. * Andrea hovatartozását házassága döntötte el végképp. A Marinelli-csoport európai turnéjáról szeszélyesen érkező levelei hírt adtak Gábornak váltakozó szerelmi ügyeiről, amelyekben a gyönge, finom, édes ízeket, erős, fűszeres, csípős ízekkel cserélgette. Mindig e két végletben kereste hiányérzete betöltését. Függésre szoruló, vele egykorú, sőt nála fiatalabb fiú, vagy erőszakos, támadó, értelmes és sokkal idősebb férfi hatott rá ellenállhatatlanul. Táncpartnerét egy nagyon kulturált, de romlott és könyörtelen bankár váltotta fel
Párizsban. Andrea nem fogadott el pénzt tőle, és nem engedte, hogy költsön rá. Ez a szokatlan gesztus a tapasztalt férfit meglepte és megijesztette. – Feleségül akarsz jönni hozzám? – kérdezte. – Eszem ágában sincs. A kutyámat sem bíznám rád. – Szerelmes vagy belém? – Nem. Érdekelsz. Abban, hogy mindig csak a magad élvezetére, javára gondolsz, van valami provokáló. Perverzül kíváncsi lettem egyetlen önfeledt pillanatodra. Ez izgalomba tart egyelőre. Amint elernyedsz, és több figyelmet szentelsz nekem, mint amennyit a kényelmed engedélyezne, szakítok veled. – Rendben van. Az, hogy valami ékszerrel vagy műtárggyal megajándékozlak, szintén nekem okoz élvezetet. Nyugodtan elfogadhatod. – Csak azt fogadom el tőled, amire szükségem van, és azért éppen annyit adok is. Egyébként nincs hozzád közöm. – Néha arra gondolok, ostobaság volt tőlem belebocsátkozni ebbe a viszonyba – mondta a bankár. – Először egészen veszélytelennek látszott. Te azonban nagyon fiatal vagy, és aggasztóan különböző minden nőtől, akit ismertem. Súlyosbítja a helyzetet, hogy én már elmúltam negyvenéves, és ilyenkor az ember mirigyei, az értelmétől függetlenül, kapaszkodni kezdenek a múló időbe. Viszonyuk második hónapjában Andreát meglátta egy orvosnövendék társaságában a divatos vacsorázóhelyen, és búcsú nélkül elutazott. Andrea Zürichből kapott tőle levelet. Megfutamodtam – írta. – Még mielőtt bolondot csináltam volna magamból A fiú, akivel együtt voltál, inkább hozzád való, mint én. Remélem, megkínoz kissé, ha ő nem, akkor más. Bevallom, ez a gondolat némi örömöt okoz nekem a lesújtó állapotban, amelybe kerültem. Mikor megláttalak benneteket, első gondolatom az volt, hogy odarohanok az asztalhoz, és a helyszínen megfojtalak benneteket. Azután sajnálni kezdtelek téged, s csak a fiút akartam kivégezni, hogy te hordhasd az ennivalót a börtönbe nekem, bevallván ezzel igazi érzelmeidet. Mielőtt azonban végigszőttem volna ezt a hülye filmgiccset, émelygés fogott el, és rájöttem, kiütött rajtam a klimax dögvésze: beléd szerettem. A számítás és önzés, a megszokás gőgje arra ösztönzött, hogy meneküljek, hátha azzal, ha elmegyek, megmentek valamit. Mi lenne, ha összeházasodnánk? Nem kívánom, hogy hű légy, és mellettem maradj. Tudom, nem vagy rá képes. Néhány év még. Nekem megéri azt is, ami biztosan bekövetkezik utána. Andrea elküldte ezt a levelet Gábornak. Tanácsot kért tőle, elfogadja-e az ajánlatot, noha már tudta, hogy vissza fogja utasítani. Gábor meg is írta neki, miért tesz fel hozzá kérdéseket egy olyan ügyben, amelyben már maga határozott? Igaza van – válaszolta Andrea – ostobaság tőlem, hogy minden nyomorúságomat és eredményemet, minden sebemet, problémámat és álmomat magához hurcolom. Hozzá kell szoknia azonban, hogy én szüntelenül magához, maga felé vándorolok, még azokkal a lépéseimmel is, amelyek látszólag messzire visznek. A remény halhatatlan, és míg élek remélni fogom, hogy megérkezem egyszer. Ebben a levélben említette meg először Michael Ardent: Egy fiatal íróval ismerkedtem össze itt. Német. Tanulmányúton van. Azt hiszem, hozzá kell tennem, hogy zsidó, s maga rögtön többet fog tudni róla. Jómódú fiú, de szakított a szüleivel, mert harcos szocialista. Könyvei is inkább propagandaírások, rengeteg erő van bennük, és megrázóan szépek. Legutolsó regényét majd elküldöm magának. Utópia. Rám nagyon hatott. A fiú valahogyan megijeszt és meghat. Szervezete gyönge, csupa neuraszténia, de a szelleme eleven láng, merész, eredeti, támadó. Nem retten vissza semmiféle tekintélytől, s a veszélytől sem, noha az embert ijedtség fogja el, ha látja, milyen törékeny, beteges testre idézi rá a gyűlölködő ellenhatást. 1932. decemberében nemcsak Gábor, de egész Berlin megismerte Michael Ardent. A válság fehér izzásába vetette bele magát. A baloldali sajtó fáklyája lett: vádolt, gúnyolt, leleplezett,
figyelmeztetett, jósolt, tele marokkal szórta a paprikát és borsot a harcra éledő fenevad szemébe. Barátai, rajongói kérlelték, mérsékelje magát, vigyázzon. Öngyilkosság, amit csinál. Valóságos testőrséget szerveztek körülötte, mert fenyegető levelek garmadája bombázta állandóan. Lakását távollétében összerombolták, majd égő, fojtógázt ontó kartont csúsztattak be ajtaján, a levelek bedobására szánt nyíláson, s éjszaka többször rálőttek az utcán. December huszadikán Andrea és Michael Arden házasságot kötöttek. A karácsony estét Timóthéknál töltötték a Clausewitz Strassén. Ez a karácsonyest határkő volt. A később egyéni zűrzavarokba és a világ viharaiba vesző emberek lelkébe égetett misztérium. Időkön át izzó fénypont. Hőgóc, amelyhez visszajártak pokolból, magányból, csapásokból, rémületből, érteni, melegedni, megnyugodni. Mindnyájan érezték, hogy ez az ünnep más lesz, mint a többi. Túlnő saját jelentőségén is. Hatalmas, komoran, fenségesen konduló mondanivalója van, különben minden elhivatottnak az apokalipszis küszöbén. Heteken át készültek rá. Gregor, aki passzionátus* műgyűjtő volt, csodaszép tárgyakat hajtott fel különféle aukciókon a művészi szertartásokhoz. Minden körtagnak, s az egész Timóth családnak rejtélyes módon megtelt és fillérig ki is ürült az erszénye ezen a karácsonyon. Berlin még sohasem élt meg fényesebb, gazdagabb, tobzódóbb vásárt a Hitler előtti, utolsó karácsonyi vásárnál. A Tietz, Werheim, Ka-De-We, Woolworth áruházak zsúfolt termeiből, roskadásig rakott pultokról, asztalokról utcára ömlöttek áruk és emberek. Kosarak, kocsik utcai kikiáltóinak hangja vegyült a megafonok ordításával, amelyek hol reklámszöveget, hol divatos slágereket harsogtak. Festői gyümölcshegyek, ínyencségek, húsok, édességek, italok kínálkoztak kifogyhatatlanul, bőségben a vevőnek. De a főutak, mellékutcák üzleteiben, és üzletei előtt is, óriási nyüzsgéssel bonyolódott a vásár. Filléres áru éppúgy fogyott, mint a prém, ékszer, luxusautó, műbútor, kép, szobor és ezüst. Valami a csúcspontjára érkezett, mintha egy süllyedő hajón, amelyet magasra emelt a hullám, hogy azután végképpen a mélységbe tapossa, a halál bizonyosságában minden meggondolásukat feladva dorbézoltak, tékozoltak volna az emberek. Voltak azonban, akik az éggel kerestek kapcsolatot. Felfelé emigráltak a baljós bacchanáliából. Imádkoztak és prófétáltak, mert a vidám zűrzavarban, a dzsessz lüktető szinkópapergésén, részeg kiáltozáson s a harangok ünnepi zúgásán át is hallották az apokalipszis lovainak patacsattogását. * Timóthék ebédlőjében az ablak előtt, dúsan díszített, mennyezetig érő karácsonyfa csillogott. A virágokat ábrázoló színes villanykörtéket szolarizáló ezüstcsillagok ölelték körül. A kék-piros máriaüvegből készült apró lampionok némán forogtak egy-egy gyertya hőjétől, a rengeteg cukor, pasztellszínű hamvas gömb, az ezüstboa között. Az egész fát, óriási menyasszonyi fátyolként, áttetsző, selyemfényű, ködszerű angyalhaj borította. A tökéletes karácsonyfa volt ez, egy karácsonyfa látomása inkább, testet öltött jelkép. Ezüstcsillagok szolarizáltak a hosszú asztalborító, vakító abroszra tűzve, a falon a különféle csillagképek ábrái világítottak ezüstös és aranyos fénnyel. A levegőben, a mennyezet és a csillár között hosszú farkú üstökös utazott láthatatlanul felerősítve. A képek fölött és a vázákban sötétzöld, nedves fenyőágak illatoztak tűikre akadt hosszú ezüstszálakkal. Az ebédlő tálalóján, a pohárszéken, a zongora tetején, a dolgozószoba íróasztalán, s egy széles sarokállványon, a szalonban lévő sublóton különféle oltárok várakoztak csodálatos jelképeikkel és mondanivalójukkal. Gábornak, mikor karácsonyeste meglátta Andreát, először házassága óta, az volt a benyomása, hogy a fiatalasszony halálosan fáradt, nem testileg, hanem lelkileg. Félelem és túlfokozott feszültség hajszolták kimerültségbe. Nem vette rögtön észre, hogy belépett az ebédlőbe. A kör többi tagja a szalonban gyülekezett, míg a dolgozót, mivel az ajándékok gyűjtőhelye volt, lezárták egyelőre. Andrea a karácsonyfa előtt állt és nézte. Arca olyan önfeledt, nyitott volt teljes elernyedtségében, hogy Gábor, lelkének örvénylő alvilágában meglátta könnyei súlyos felhőinek sűrűsödését, mielőtt szemében megszülettek volna. Azután hirtelen megérezte, hogy Gábor ott áll mellette, anélkül, hogy a férfi jelét adta volna jelenlétének. Nem szégyellte könnyeit. Arcának meztelenségét nem takart mosoly álarcával. – Annyira félek! – mondta átmenet nélkül. – Pedig tudom, hogy ezt kellett tennem. Akármi jön
utána. Először történik mióta magát ismerem, hogy egészen a másikra gondolok. Csak rá. Persze Michaellel ez azért más. Inkább az anyja vagyok, ha nevetségesen hangzik is, hiszen idősebb nálam. De felőröl a felelőség és az aggodalom miatta. Bár valójában azért szegődtem hozzá, az ad célt nekem, hogy ő olyan nagyszerű, s annyira feltétel nélkül való. – Örülök, hogy nem a párizsi bankárt választotta – mondta Gábor egyszerűen. – Pedig az mindent megkönnyített volna. Ez nehéz út, de a jobbik rész azok szerint, akik az anyagot a szellem fordított optikáján át nézik. Bajtársat talált, sok bajra társat. Mégis... gratulálok. Michael Arden lépett be hozzájuk az ebédlőbe. Szeme különös pillantással pihent Gáboron, azután a kezét nyújtotta. Ő sem mosolygott. Komoly volt és ünnepélyes. – Gabriel Kornét! – ő mondta ki előbb a nevét. Keze jó érintésű száraz kéz volt, és baráti erő feszült a szorításában. – Furcsa – mondta azután, és hirtelen elmosolyodott. Ez a mosoly egyszerre nagyon fiatallá derítette sovány, árkolt, ideges arcát. – Azóta, hogy az első cikkét olvastam, szerettem volna találkozni önnel, s később, az évek folyamán egyre fokozódott bennem ez a kívánság. Andrea is annyit beszélt közös múltjukról. Ha elgondolom, valójában mindig önről beszélt, akármiből indult ki. – Gábor Andreára pillantott. Szeme Michaelen pihent, végtelenül gyöngéd, szánakozó kifejezéssel. – Most, hogy végre itt állok ön előtt – folytatta Michael Arden – tudom, hogy előbb és másutt nem is történhetett volna meg ez a találkozás. A sors néha nagyon előzékeny az írókhoz. Megrendezi nekik a dolgokat, egy kicsit úgy, mintha ők maguk képzelték volna el a színhelyet és cselekményt. Fény, ünnep, karácsony – mutatott körül – oltárok, transzcendens várakozás, a csoda közelsége... és Gabriel Kornét. A mai nap nagyon gazdaggá tett már eddig is! Mindhárman nevettek, egymáshoz hajolva, bizalmasan, és a három nevetés szép, felfelé mutató, egyenlő szárú háromszöggé sűrűsödött Gábor harmadik szeme előtt. * A fa körül állt az egész társaság. A csillárt eloltották, csak a karácsonyfa lámpái világítottak. Käthe Mädler a zongorához ült. Felcsendült a „Mennyből az angyal” csillagos, sejtelmes, égboltszínű melódiája. Gábor megszerezte a kottáját, és a szövegét németre fordította, hogy a német körtagok is megértsék. Käthe Mädler ezüstös szopránja csupa tiszta áhítat volt. E szárnyaló hang alá odamerészkedett lassan a többi hang is: mély és magas, félénk és önfeledt – Gábor csupa tág gyermekszemet látott a fára meredni az élettől szántott, különböző korú arcokból. Szétosztották az ajándékokat. Mindenki mindenkit megajándékozott, tele szívvel, két marokkal, találékonyan s erején felül. Mikor már kimerültek az örvendezésben, meglepett hálálkodásban, Gregor újabb és újabb holmit húzott elő kifogyhatatlan zsebeiből, az előszobába dugott csomagokból és Conrad kézitáskájából. A vacsoraasztalt az ezüstcsillagokon kívül fagyöngyágak és a háziasszony két nehéz, hétágú ezüst gyertyatartója díszítette. A gyertyatartókban karcsú, pasztellkék gyertyák égtek. A vacsora, hagyományos módon, borlevessel kezdődött, és sajttal beszórt sonkás fánkkal folytatódott, azután sor került a pirosra sült, kroketthalomra ültetett, hízott pulykára. Gregor könnyes szemmel ette a mákos-diós tekercset. – Szegény nagyanyám sütött ilyet. Most emlékszem vissza az ízére. Istenem! 1917-ben ettem utoljára bejglit! – mondta elérzékenyülten. Ő gondoskodott italról, sajtról, gyümölcsről és feketekávéról. A feketekávét a dolgozószobában itták meg. Az aromás, illatos ital eloszlatta a jóllakottság és az alkohol könnyű kábulatát. Fél tízkor kezdetét vette a valódi ünnep. A test lakomája után, a szellem lakomája. Timóth Géza füstölőt gyújtott meg. Az áttetsző, kék füstkígyó az ülő bronz-Buddha fejéből szállt fel. Egyelőre csak a karácsonyfa színes lámpái égtek az angyalhaj ködfüggönye mögött. Timóthné a keresztény oltárhoz lépett, amelynek közepén karcsú, finom, porcelán Madonnaszobor állott. Ugyancsak kecses porcelán gyertyatartókban piros, magas gyertyák sorakoztak, s kék vázában, fenyőgallyak között, vörös és fehér ciklámen bársonylevelei csillantak meg. A Madonnaszobor előtt ezüsttányéron kartoncsomag várakozott. Mellette feküdt a fekete bőrbe kötött
Újtestamentum. Timóthné balról-jobbra haladva meggyújtotta a gyertyákat. Az élő láng szelíd fénybe vonta, elven, gyöngéd mosollyal telítette a gyermeke fölé hajló Madonna arcát. A füstölő illata már elterjedt a szobákban, és legyőzte a vacsora robusztus szagát. A keresztény oltár fölött a falon, a Halak jele fénylett. Timóth Géza kibontotta, és olvasni kezdte az első pergamentekercs szövegét: Krisztus születésének titka Izrael első tradícióiban rejlik. Minden bibliai próféta, és a Messiás anyja is, inspirációtól égő, csodaváró, tiszta és alázatos zsidó asszony, akinek először lelkében játszódik le a szeplőtelen fogantatás misztériuma. Méhe csak ezután termékenyül meg. Ez az átizzott asszony úgy szemléli azt a lényt, akinek testet ad, mint az Úr éteri esszenciáját. Jeremiás próféta így ad hírt erről a titokzatos folyamatról: Jehova szólt hozzám: mielőtt az anyaméhben megformáltalak, ismertelek téged. És mielőtt anyád öléből kiszakadtál volna, néped, prófétájává avattalak. Az isteni hivatásra kijelölt szellem isteni világból érkezik – szabadon és tudatosan. De ahhoz, hogy a földi porondra léphessen, az anyag törvényei szerint olyan választott anyát kell találnia, aki erkölcsi magatartásával, lelkének magasabb rendű sóvárgásával s élete tisztaságával a Megváltó lelkét magához vonzza, s őt vérével, húsával megtestesíti. Ez tehát a lélek szeplőtelen fogantatása, és ez a Szűzanya legendájának mélységes igazsága. A lélek számára, amely a mennyből érkezik, a születés halál – mondta Empedoklész ötszáz évvel Krisztus születése előtt. Bármilyen emelkedett egy szellem, ha alámerül a hús világába, időlegesen elveszti múltjának emlékezetét. Földi tudatának fejlődését a világ törvényei irányítják, amelyben megtestesült. S e testet áthatják az ösztönök erői. Az elemek hatalmába kerül. Minél magasabb az eredete, annál nagyobb erőfeszítéseket tesz szunnyadó képességei felébresztésére, és arra, hogy az anyagba rejtett égi szikra missziója tudatossá váljék benne. És e lét zárt tégelyében forrongó hatalmas küzdelemhez az Örök Anya, az Istenfiú által megváltásért sóvárgó Ízisz csöndes alakja szolgáltatja az egyenletes hőt, a szeretet mágikus tüzét. A szoba falai kitágultak. A szinte közhellyé vált, jelentéktelenné törpült vagy a távolba tolódott esemény közel jött, jelentős, hatalmas élménnyé vált a jelenlévőkben. A szavak elcsengtek, de tartalmuk, hangulatuk ott maradt a szobában, mint a füstölő csodát váró, izgalmat gyújtó illata. Timóthné kivette az ezüsttányérból a kartoncsomagot, és mint a kártyát, lefelé fordított szöveggel széttárta. Sorra odalépett a körtagokhoz. Mindenki húzott egy kartonlapot. – Még ne nézzétek meg – mondta halkan. A keresztény oltár után a hindu oltár következett. A közepén félméter magas, halványzöld kerámia Buddha ült. Aranysárga gyertyák erdeje vette körül. Kétoldalt két mélyzöld, lapos kristálytálon, gyöngyházból készült, nyitott kelyhű lótusz derengett. A szobor előtt a Bhagavad-Gítá sárga bőrbe kötött példányán az aranybetűk csillogó életre keltek, mikor Timóthné meggyújtotta a gyertyákat. A szobor ölében és egy ezüstkehely-ben, itt is aranyszállal átkötött pergamentekercsek sorakoztak. A szobor ölében lévő tekercs surrogó neszt hallatva széttárult: Elgondolhatatlan, ó tanítványok, kezdete a szanszárának – olvasta Timóth Géza Buddha halhatatlan szavait. – Megismerhetetlen a kezdet, amely óta a vágyakozástól elvakított lények a lét körforgásában foglyokként keringenek Mit gondoltok, ó tanítványok, mi több: a könnyek özöne, amelyet e hosszú vándorlás alatt panaszkodva és sírva ontottatok, hozzáláncolva ahhoz, amit nem kívántatok, és elválasztva attól, amely után sóvárogtatok, vagy a négy világtenger vize? Hosszú időn keresztül tapasztaltátok, ó tanítványok, apátok, anyátok, fiaitok, lányaitok
elvesztését. És mialatt apátok, anyátok, fiaitok, lányaitok halálát tapasztaltátok, s betegség, hozzátartozóitok, javaitok elvesztése kínzott meg benneteket, hozzáláncolva ahhoz, amit nem kívántatok, és elválasztva attól, amely után sóvárogtatok, panaszkodva és sírva több könnyet ontottatok, mint a négy világtenger vize. Mit gondoltok, ó tanítványok, mi több: a vér özöne, amely e hosszú vándorlás alatt kivégzett testetekből elömlött, vagy a négy világtenger vize? Hosszú időn keresztül fogtak el benneteket, ó tanítványok, mint rablógyilkosokat, útonállókat vagy házasságtörőket, s lefejezésteknél valóban több vér ömlött el, mint amennyi a négy világtenger vize. Hogyan lehetséges mindez? Elgondolhatatlan, ó tanítványok, kezdete a szanszárának, megismerhetetlen a kezdet, mely óta a vágyakozástól elvakított lények a lét körforgásában fogolyként keringenek. És így, ó tanítványok, elég hosszú időn keresztül tapasztalhattátok a szenvedést, kínt, szerencsétlenséget benépesítvén a föld hullamezőit, elég hosszú ideig valóban, ó tanítványok, hogy minden káprázattal beteljetek, elég hosszú ideig ahhoz, hogy elforduljatok tőle... Éppen elég hosszú ideig ahhoz, hogy végre megváltsátok magatokat tőle! A körtagok most az ezüstkehelyből húztak egy-egy tekercset. Utána a két szoba közötti kis Laoce oltárnál álltak meg. Itt két zöld gyertya keskeny, selyemre festett képet vett körül. A kép a nagy kínai bölcset ábrázolta. Timóth Géza szétnyitotta a hártyapapírra nyomtatott Tao-te-Kinget: Nem kell, hogy a küszöböt átlépjed, s a világot mégis megismerheted. Nem kell, hogy az ablakon kinézz, s az ég értelmét megértheted. Minél távolabbra indulsz, annál kevesebbet fogsz megismerni. A bölcs: Nem indul sehová, s mégis a célhoz érkezik. Nem tekintget maga köré, mégis minden dolgot a nevén nevez. Nem tevékeny, és mégis eléri a tökéletességet. Itt nem kaptak mást csak az atomerejű rövid verset. Csendben vonultak át a csillagoltárhoz. Sötét alaptónusú éggömb állt a közepén, amelyet villanykörte világított át, s a csillagképek aranyszínű csillagai mind apró ablakai voltak a belső fényforrásnak. Alabástrom gyertyatartókban kék gyertyák fénye gyúlt ki. Timóth Géza kigöngyölte az éggömb alá helyezett tekercset: Az ember lelke a csillagokban született, s a kozmikus körpálya befutása után oda tér vissza. A szellem igazi bölcsője valamikor, időtlen idők előtt, a Tejúton ringott, betöltötte az Univerzumot, és társaival együtt, egy végzetes gravitációnak engedve, zuhant alá a kisbolygórendszerek zűrzavarában. Abban az állapotában még nem volt teste a szellemnek, anyaga a napénál finomabb kozmikus sugárzásból állt. A földi durva matériába öltözve a megfoghatatlan sziderikus esszencia már csak egy szikra, és a szikra a csillagok befolyása alatt áll E szikra parancsára most is világok keletkezhetnek Az Ideák mintáin keresztül rabszolga módjára engedelmeskedik, alakul akaratunk szerint az alacsonyabb rendű anyag. Ez a parányi ősi fénymag hű tükre a Kozmosznak Az a rejtett ajtó, amelyen keresztül visszajuthatunk a Tejútra. Figyelj, tanítvány, az Asztrozófta két mély igazságára: – A csillagok nem kényszerítenek, csak hajlamossá tesznek
– A bölcs uralkodik csillagain! Timóthné hosszúkás kristálytálból apró csillagtalizmánokat osztott szét vendégei között. Pergamenlapocskából állt mindegyik. Tussal ősi káldeai ábrát festettek a közepére, veszélyelhárító, védő pantagramot, azután összesodorták, két végét viasszal lezárták, és kívül az állatégöv egy-egy jelét rajzolták rá. Mindenki a saját jelének megfelelő talizmánt kapta. Elérkeztek végre a legnagyobb és legtitokzatosabb oltárhoz, amelynek közepén feltámasztott tábla előtt, égetett agyagszínű Ozirisz-szobor ült, állán fáraószakállal, homlokán kígyós pánttal. A táblán a magyarul és egyiptomi hieroglifákkal írt Smaragd-tábla szöveg világított piros betűkkel. A szobor két oldalán füles alabástrom olajlámpás ringatta a dugóba szúrt kanócot. A tábla fölött a falon a szárnyas arany nap, kétoldalt a Nílus-kulcs, az egyiptomi Ankh, az élet jele csillogott. A hosszú oltár hátsó peremén a Kabbala huszonkét színes tarot-kártyáját támasztották fel. Ugyanezek a lekicsinyített kártyák, kis gépelt füzetekbe csúsztatva, ott sorakoztak ezüsttálcán, az Oziriszszobor lábánál. Felvillant az olajlámpák fénye. Áttetsző alabástrom oldalukon finom erek rajza mutatkozott meg. Hermésznek, a háromrétű bölcsesség urának oltára volt ez, a titkos tudományé, amely csak az emberi ostobaság elől rejtőzik hét pecsét mögé. A hermetikus oltár invokációja Smaragd-tábla bekezdésének latin idézetével kezdődött: Verum, sine mendacis, dertum et verissimum: Quod est inferius est sicut quod est superius, et quod est superius est sicut quod est inferius, ad penetranda miracula rei unius!* Évek tízezrei előtt, az atlantiszi hagyományok teljes elhalványodásának idején, mikor a harmadik szem csökevénye már csak igen kevés, magányos földi átutazó szellemében derengett, aki valóban úgy élt a többi ember között, mint látó a vakok szigetén: az utolsó mágikus kultúra adeptusai azon töprengtek, miképpen rögzíthetnék az elmúlt világ tudását, bölcsességét egyetlen axiómába. Körülöttük a természet közvetlen, mágikus szemléletét egysíkú, lapos értelmi megfigyelések váltották fel, az örökkévaló szellem paradicsomából kiűzött, halálfélelemmel sújtott Ádám csak az általa kitapogatott részletekre esküdött, s az Egészről elvesztette minden fogalmát. Ezért az adeptusok, az eljövendő kor ezoterikus iskoláinak méltó utódai, az isteni elv mindenkor jelenlevő küldöttei számára olyan kulcsot akartak hátrahagyni, amelynek avatott módon való alkalmazása az atlantiszi félistenek korszakának tudományát újra hozzáférhetővé teszi. E kulcs felnyitja az egyetlen kaput, amely a letűnt világkorszak hatalmas lényeinek birodalmába vezet. Mikor az általuk ismert mágikus biológiát és a kozmikus törvényeket átvizsgálták, mindössze egyetlen olyan tételre találtak, amely háromszorosan értelmezve az egész látható és felfogható világegyetemet összekapcsolja. Ez a tétel: az Analógiák tana. Közelítsük meg ezt a mohával benőtt szentélykaput, és nyissunk be rajta a kulccsal, amelyet Hermész Triszmegisztosz hagyott itt számunkra. Megrendítő fényben fog felragyogni előttünk a szentély belsejének isteni egyszerűsége: Ami fent van, egyenlő azzal, ami lent van, és ami lent van, egyenlő azzal, ami fent van. E tétel az összes ismert egzakt és egyéb tudományok alapja. A modern technika, biológia, orvostudomány, építészet, hidraulika, csillagászat, fizika, kémia, minden, amit ismerünk, alapjául egy hallgatólagosan elismert módszert alkalmaz, amely arra épít, hogy amit kicsiben, a kísérleti asztalon létrehoz, az egy rejtélyes törvényszerűségnél fogva, nagy méretekben is beválik. Az ember, a világmindenség két szembefordított tükre között állva, tétován kezd ráeszmélni, hogy a képek, amelyeket végtelen ismétlődésben egymás mögött lát, azonos dolgot ábrázolnak. S ami különvalónak, kisebbnek vagy nagyobbnak, távolinak vagy közelinek tünteti fel ezt a dolgot, nem egyéb, mint a tér káprázata. Az atomok és elektronok felépítésükben pontosan ugyanazt a
rendszert mutatják, mint a csillagok a Kozmoszban. A Tejútrendszer gigantikus rajzát kezdik töprengve, szédülve az emberi test érrendszerének rajzával összevetni De akármit ragadunk ki vaktában a természet jelenségei közül, a makrokozmoszban vagy mikrokozmoszban, megtaláljuk benne Hermész törvényét. Mintha a mindenségben megnyilvánuló egész élet egyetlen sémának a végtelenségig gyűrűző ismétlődése volna. S ha egy feltaláló pontosan megleli a természet valamely működésének mechanizmusát, és azt sikerül a gép konstrukciójába minden részletében átültetnie, akkor a találmány jó, élet költözik bele. Használjuk bátran Hermész kulcsait minden területen, mindhárom síkon a teljes bizonyossággal, hogy bennünk és körülöttünk Isten és a világmindenség azonos mása tükröződik, s így minden probléma megoldása, minden titok megfejtése is bennünk rejlik. Ezúttal a gépelt füzetek mellé egy-egy vékony kis viaszgyertyát és egy csillag alakú karton gyertyatartót is kaptak a körtagok, azután a tiszta fehér abrosszal letakart asztal mellé telepedtek mindnyájan. Az asztal közepén magas lánggal, súlyos viaszkönnyeket hullatva, égett a tizennégy, felére rövidült, kék gyertya. Sorra e lángokba nyújtogatták gyertyáikat, és ki-ki letűzte maga elé a csillag alakú tartóba. Most már mind a két szoba gyertyák tündöklő fényében úszott. A szobrok arca élővé, titkokkal terhesen bizalmassá vált ebben a puha ragyogásban. A lakás maga, az Ízisz fátylába vont karácsonyfával, az emberek eksztázishoz közeli felfelé tárulkozásában, a háromdimenziós fikciók fölött lebegett. Először Timóthné tárta fel lapjait. A keresztény oltár kartonjával kezdte: Az Isten országa nem szemmel láthatólag jő el. Sem azt nem mondják, íme itt vagy, ímé ma ott van, mert ímé Isten országa tibennetek van. Lukács: 17:20-21 Azután a hindu oltár üzenetét olvasta fel: Mindenkor, ha veszendőben van az igazság és fellendül az igazságtalanság, óh Bhárata, magamtól létrejövök Én. A Jónak oltalmára, gonoszok romlására, törvénynek visszaállítására, időről-időre megszületek Én! Bhagavad-Gítá Majd szétnyitotta gépelt füzetét, amelynek címoldalán Ízisz neve állott. Lapjai közül elősikló kártyája is a titokzatos istenasszonyt ábrázolta trónján ülve, Jákin fehér és Boáz fekete oszlopa között. Fejéke a szárnyas napkorong volt. Bal lába a holdsarlón nyugodott. Jobb kezében irattekercset tartott. Timóthné olvasni kezdte a füzet gépelt szövegét. Az Isten háza az egész természet, a törvény, a tudás és a titkos hagyományok. A természet templomában, Ízisz második, rejtett egyházában, mindent fátyol takar. A második rejtett egyház két tartópillérét, Jákin és Boáz oszlopait, csak az láthatja meg, aki félrehúzza ezt a fátyolt, és az Istennő meztelen arcába néz. Bátor legyen a lelke annak, aki a nagy Anyáról lerántja a leplet! Halandó büntetlenül az Istenség arcába nem tekinthet. Csak az bírja elviselni az eléje táruló látvány felemelő borzalmát, aki nem mulandó szemével tekint, hanem az isteni Hórusz harmadik szemét kelti életre magában. Ahhoz, hogy Ízisz papja vagy papnője lehess, ó halandó, ismerned kell a fehér és fekete közti különbséget, lábadnál kell kevernie a Holdnak, fejedben világítania a Napnak. Jobb kezedben tartva a törvényt, trónszékedet két kozmikus erőből kell megépítened. Ízisz birodalmában mindennek két arca van: egy sötét és egy világos, egy jó és egy rossz. De
tudd meg, ó tanítvány, ha eltörlöd a rosszat, megszűnik a jó is. Szüntesd meg a széthúzás erőit, és az összetartás erői elvesztik támasztékukat. A nagy Papnő problémáját sem fejtheted meg a látható világban. A megfogható dolgok gyökere a megfoghatatlanban van. Kutasd azt, ami a látható dolgokban láthatatlan. A halk, elfogódott hangok sorra felolvasták a halhatatlan szellem üzeneteit, személytelenségükben is személyesen hozzájuk szóló szavakat, az élő lángok idéző fényében. Andreának a keresztény oltár súlyos üzenetet közvetített:
a
Mikor azt látjátok majd, hogy az a pusztító utálatosság, amelyről Dániel próféta szólott, ott áll majd, hogy a szent kelyen, (aki olvassa, értse meg) akkor, akik Júdeában lesznek, ne fussanak a hegyekre. A ház tetején lévő ne szálljon alá, hogy házából valamit kivigyen. És a mezőn levő ne térjen vissza, hogy az ő ruháját elvigye. Jaj pedig a terhes és szoptató asszonyoknak azokon a napokon. Imádkozzatok pedig, hogy a ti futástok ne télen legyen, se szombatnapon: Mert akkor nagy nyomorúság lesz, amilyen nem volt a világ kezdete óta mindezideig, és nem is lesz soha. És ha azok a napok meg nem rövidíttetnének, egyetlen ember sem menekülhetne meg. De a választottakért megrövidíttetnek azok a napok! Máté 24.14-22 A hindu oltár így beszélt hozzá: A testben a testnek lakója megsebezhetetlen. Ne búsulj tehát semmiféle teremtményen. Követve kötelességedet – Dharmádat – ne reszkess, mert a Ksatria, a harcos előtt nincs kedvesebb, mint az igazságos küzdelem. Boldog az a harcos, óh Pártha, kinek ilyen küzdés jut osztályrészül, a mennynek önmagától kínálkozó, nyitott kapuja gyanánt. Bhagavad-Gítá A hermetikus oltár által húzott füzetének címe: Igazságszolgáltatás volt. Kártyája bíborpalástos, koronás, trónon ülő alakot ábrázolt, jobbjában kivont karddal, baljában mérleggel. Tűnődve, lassan olvasta a tömör szöveget: Az univerzális egyensúly kozmikus mérlegén minden cselekedetet lemérnek. Lemérik a törekvéseket és lemérik a gondolatokat is. Senki sem tehet egy homokszemmel többet, mint ami erőitől telik. Az erő azonban mindig transzcendens eredetű, és a kozmikus itélőszéknek néha különös ítéletei vannak! Nincs kegyetlenebb bíró a felsőbbrendű Én-nél. Rettegj a rossz karmától! Kerüld el, hogy a benned lévő titkos vádló mondjon feletted ítéletet! Ha már túl mélyen bonyolódtál tévedéseid hálójába, újra fogsz születni, hogy jóvátehesd, amit elrontottál. Néha azonban sokkal súlyosabb feladatot kapsz abban, ha majd nem tudsz a kellő időpontban inkarnálódni. Tág, mélyen önmagában figyelő szemében, amely egy pillanatra Gábor szemébe kapcsolódott, most kialudtak a szenvedély tüzei. S e hűvös csendben a régi kultusz éterkönnyű emléke derengett
fel; a sajgóan szép és búsan boldog szellemi birodalom romjai, amelyet diluviális* mélyrétegekbe száműzött az anyag barbár, romboló hadjárata. Gábor a hermetikus oltáron az Akasztott Ember kártyáját húzta, amely fél lábánál fogva felakasztott embert ábrázolt, akinek zsebeiből apró tárgyak hullanak ki, a feje mögött a napkorong sugárzik. Aki erre a stációra ér, az az okkult út legnagyobb misztériumával találkozik – így beszélt hozzá a tarot-kártya hieroglifája. – Meg kell küzdenie a Küszöb Őrével. Végre kell hajtania az alkimisták Nagy Művét, létre kell hoznia az Opus Magnumot. Ebben a hatalmas munkában áldozatul fogja dobni földi érdekeit, megfeszíti az anyagot, s a felszabadulásért való kemény harcban, meg kell váltania szellemét az idő rabszolgaságából Mindezek végrehajtása után megfordul számára a gravitáció törvénye. Ettől kezdve lábai az égben járnak, zsebéből kihullanak az anyag fiktív értékei, a földön már csak kutató értelme fürkészi a jelenségek okát. Csendesen, tűnődve ültek ott a gyertyafényben, anélkül, hogy a némaságukra ráeszméltek volna. Hiszen e hallgatás olyan gazdag tartalommal volt tele, hogy szó el sem bírta volna hordozni. – Nem értem ezt – szólalt meg Michael Arden hosszú hallgatás után. – Te érted? – fordult Andreához. – Melyiket nem érted? Olvasd fel még egyszer! Arden felemelte a keresztény oltárról húzott kartonlapot: Bizony, bizony mondom néktek: ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad. Ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem. – Nem tudom – Andrea szemében szorongás tükröződött, s pillantása segélykérőn fordult Gábor felé. Gábor látta, hogy lelkével már tudja, mit jelent, csak nem meri tudata fényébe engedni, nehogy testet öltsön. Kitérve a felelet elől, megkérte Ardent, olvassa fel a hindu oltárról húzott szöveget is: A testnek lakója nem született, nem hal meg, létre nem jött, és létezni nem szűnik meg – olvasta Michael. – Nem kezdődött, és vége nincs, ős és örökkévaló, habár a testet megölték. Az meg nem ölhető. Ki Azt megsemmisíthetetlennek, öröknek, soha nem születettnek, elmúlhatatlannak ismeri, hogy lehetne gyilkos az ilyen ember, óh Pártha, vagy miképpen lenne meggyilkolható? Amint az ember avult ruháját eldobja s új öltözéket vesz, úgy hagyja el széthulló testét annak lakója, és más testet ölt újra. Bhagavad-Gítá – Félek ezektől a szövegektől – mondta Andrea száraz torokkal. – Én nem – vágott közbe diadalmasan Frau Krebs. – Pedig nekem se ígérnek sok jót: Aki úgy néz a világra, mint vízbuborékra, azt nem látja meg Halálkirály. – Ami azt illeti, a halál egy olyanfajta változás kapuja, amely nekünk nem sötétbe ugrást jelent. A magam szövegéből én csupa biztatást olvasok ki, noha egy más szemlélet baljós értelmet láthatna benne: Mi minden másnak éjszakája, a fegyelmezett ébredésnek napja az. Mikor mások ébrednek, a bölcs szemében, aki lát, akkor van éjszaka. Ki halálának óráján ilyen állapotban van, az az örökkévalóság Nirvánájába jut. Alexander sértődött hangja dörmögött közbe: – Igazán nem tudom, mennyiben vonatkozik ez a rész rám: Saját természetének mindenki hite megfelel, óh Bhárata. Az ember azonosul hitével, az ő maga, ami az ő hite. Timóthné mosolyt fojtott el:
– Talán a keresztyén vagy hermetikus oltár üzenete rejti a megoldást? – Nem hinném. A hermetikus oltárról a Bolond kártyáját húztam, amelyben láthatatlan oldalról eredő, szemtelen szándékosságot látok megint, a keresztény oltár pedig... Nos, ítéljék meg maguk: Mikor pedig a templomból kiméne, monda néki egy az ő tanítványai közül: Mester, nézd, milyen kövek és milyen épületek! Jézus pedig felelvén, monda néki: Látod ezeket a nagy épületeket? Nem marad kő kövön, amely le nem romboltatik. Márk 13 – Ért ebből valaki valamit? – Ebből nem. Egyelőre – mondta Gregor. – Talán később születik bele értelem. Az én szövegem azonban egészen olyan, mint amit vártam: A külvilággal való kapcsolódásból származó örömök valódi szülői a fájdalmaknak, mert amint kezdődnek, úgy elmúlnak, óh Kauntéja. A bölcs nem ebben leli gyönyörét. Ki e földön, mielőtt testét elhagyná, a vágyak és szenvedélyek szülte erőket képes legyőzni, annál lénye összhangban van, az boldog. Bhagavad-Gítá Mialatt olvasott, Gregor keskeny, finom, szemita arcán nagy megindultság sápadtsága ömlött el. Felnézett: – Én ezekkel a szavakkal mindent, és mindennél többet kaptam. Andrea Gáborhoz hajolt: – Szeretném, ha megmondaná, maga szerint mire vonatkozhatnak Michael szövegei? – Gondolkozzanak rajta. Ez a szép benne. Ha úgy tetszik, szép játék. Karácsonyi játék – mondta elhárítón. – Maga úgysem hisz ebben Andrea. – Nem?! – Michael csodálkozva felkapta a fejét. – Ez teljesen új nekem. Hallotta volna Andreát vitatkozni! Lángpallossal szorította sarokba a legkörmönfontabb materialistákat. Úgy védte a spirituális eszmét, mint anyatigris a kölykét! Andrea kissé rajtakapottan, zavartan elpirult: – No igen... Olyan vaskos őrültségeket állítottak, és nyilvánvaló igazságokat tagadtak. Nem állhattam meg szó nélkül. Meg azután, ez most már egészen más itt. Szép. Lehet, hogy nem valóság, de több annál: művészet, szépség, a képzelet igazsága, tehát az én létfeltételem. Timóth Géza mosolygott: – Mégis csak virulenssé vált az okkult bacilus! Timóthné szeme gyöngéden végigsimította a lányát: – Lehetett volna másképp?! * A lakás a szellem lebegő magasságaiból megint ráereszkedett a Clausewitz Strasse zúgó tengerére. Az ablakon, ajtón újra beáradt a válság. Az udvaron jól öltözött koldusok énekeltek fenyegető hangon, most már mindnyájan egy dalt: Meine Heimat, meine Heimat, Meine Süsse Heimatland* A szilvesztert még együtt ünnepelték, de itt már az Idő volt a legfőbb vendég. A lappangó kórtól neuraszténiás 1932-es év dicstelenül kimúlt, és az újesztendő semmi jót nem ígért. Félelmetes izzás, riasztó szag csapott ki belőle, mint a kitörni készülő tűzhányó szájából. Szorongtak. Nyomottak, szomorúak voltak. Arra gondoltak, együtt maradhatnak-e? Mi lesz jövőre ilyenkor. Szűkülő, elsötétedő alagútban haladtak előre, amelynek messze volt – ha volt egyáltalán – kijárata. Berlin persze ünnepelt, még féktelenebbül, még lázasabb őrjöngéssel, mint bármelyik más szilveszterkor. Éjfélkor kitárultak az erkélyajtók, ablakok, kapuk, és az emberek pezsgőspohárral a
kezükben kitódultak, kihajoltak az utcára. Tűzijáték színes rakétái robbantak, konfetti repült egyik oldalról a másikra. Vadidegenek kiáltoztak át egymáshoz részeg szívélyességgel: – Prosit neu Jahr! Viel, Glück! – Prosit! Azután már rohanni kezdtek az események. Az indulatok meglódult lávája szakadék felé torlódott, szalmaszálként sodorva el a kapkodó intézkedések, elkésett beszédek, erőtlen fogadkozások, öngyilkos mementók és keserű karikatúrák játékgátjai. Mikor a hihetetlen bekövetkezése már bizonyosnak látszott, az emberek, akiknek nem volt veszteni valójuk, a tény lekicsinylésével, tartósságának kétségbevonásával vigasztalódtak: Ha a nácik uralomra kerülnek is, az egész majomszínház-botrányba, nevetségességbe fúl. A retorzió ereje, a művelt világ felháborodása, a német kultúra ellenállása néhány hét alatt elsöpri őket a világ színpadáról. Hiszen vezetőik nem csak dilettánsok, hanem ostobák, primitívek, neveletlenek, olyanok mintha egy csomó páviánt szabadítanának be a szobában tárgyaló úriemberek közé. Nem számoltak vele, hogy a páviánokat a különféle, háttérben meghúzódó érdekes helyzeti energiához segítették, amelyben megragadhatták a hatalmat. Pufogó, üres jelszavaikat vérrel, élettel telítette az elvakult önzés, a rövidlátó számítás. Óriási összegek ömlöttek hozzájuk, s a páviánokból teljesen hiányoztak az erkölcsi gátak. Féktelen éhség, elszántság hajszolta őket céljuk felé. Szervezettek, engedelmesek, önmegtagadók, halálra készek voltak rögeszméjükért. A művelteket, kulturáltakat viszont, kétely, bizalmatlanság nyűgözte le. Rossz idegzetük, finnyásságuk képtelenné tette őket az összefogásra, arra, hogy az erőszakos, véres tettekre tettekkel feleljenek. Timóthék háziasszonya barátságot tartott fenn a Lynssen családdal. John Lynssen, a dúsgazdag nehéziparos, egyik fő bábája volt a náci mozgalomnak. A legválságosabb időkön segítette át a pártot. Gábor egy ízben összetalálkozott velük. Nyugtalan, üldözési képzetektől megszállott, beteg embereknek látta őket. Az egész akció, amelyet támogattak, a testetlen félelem ellen akart barikádot emelni, a sors ellen, amelynek lopózó lépteit állandóan hallani vélték hátuk mögött. Hatalmas vagyonuk életerőt elszívó, zsarnoki rákdaganatként terpeszkedett rajtuk. Megigézetten nyögtek, sóhajtoztak, szenvedtek terhe alatt anélkül, hogy ráébredtek volna, mennyire kényelmetlenné, bonyolulttá teszi életüket. Az sem ötlött eszükbe, hogy legutolsó szolgájuk élete is könnyebb, gondtalanabb az övékénél. Csak félték és bírták a vagyont, mintha óriási polip csápjai között sínylődtek volna, használni nem tudták. Nem is merték. Jobban kuporgattak, takarékoskodtak a földhözragadt szegényeknél. Aludttejet vacsoráztak, s a család feje, az öreg John, harmadosztályú kupéban utazott a vonaton: „Nem kilátszani, nem hivalkodni!” ez volt a jelszó náluk. Millióik alvadt vérként hevertek így széfjeikben. Bajaik, szorongásaik állandó gőzében valóban nem sokat számított, hogy a Ruhr-vidéken hány gyár viselte a nevüket. Egyetlen lányuk, Erika, nyomorék volt. Gyermekparalízis bénította meg, s szülei kétségbeesetten tapasztalták, hogy többek között az egészség sem megfizethető áru. A méregdrága, gyötrelmes operációknak, kúráknak mindössze annyi eredménye volt, hogy Erikából magas, dülledt, vízkék szemű, rendetlen fogazatú, félszeg, boldogtalan, sánta nő lett. Járni tudott ugyan, de torz bicegéssel, kicsavarodó csípővel, s azt, hogy egyik lába rövidebb, vékonyabb, sehogyan sem lehetett elleplezni. Huszonöt éves korában halálosan beleszeretett egy két méter magas, szőke, germán arisztokratába, aki Németország egyik legpatinásabb nevét viselte. A fiatalember menekült előle, pedig teljesen vagyontalan volt. Az öreg Lynssen először követek útján, majd személyesen tudtára adta, mennyire szeretné, ha feleségül venné a lányát. Mikor a nemzeti szocializmus hatalomra jutásának előestéjén Lynssen politikai tekintélye megnövekedett, s nem csak a szélirányba forduló konclesők, hanem a kapzsi nácinotabilitások is a kegyét keresték, valóságos diplomáciai hadjárat indult a házasság létrehozására. Göring személyesen beszélt a fiatalemberrel, aki hivatalt viselt a pártban. A kísérletek meddők maradtak. A kibúvókat kereső, zavart vonakodásból lázas tiltakozás lett. A robusztus szépfiú bevallotta, hogy leküzdhetetlen irtózást érez Erika iránt. Torlódó fognövése például annyira zavarja, hogy a világ semmilyen vagyonáért nem tudná szájon csókolni. Egy társaságbeli hölgy vállalkozott rá, hogy tapintatosan értésére adja Erikának a fogsorára vonatkozó megjegyzést. A megalázott, a szenvedély jármába fogott leány, aki egész nap a telefont leste, és rögeszmés őrültként új meg új ötleteket termelt, hogyan találkozhatna imádottjával, azonnal
elrohant a fogorvoshoz, együltében kiszedette a fogait, és néhány hét múlva vakító, szabályos fogsorral jelent meg a társaságban. Az emberek szánták, és egy kicsit irtóztak tőle, mint a nyomorékoktól, a gyógyíthatatlan szerencsétlenektől, akiken nem lehet segíteni. A fiú, végső sarokba szorítottságában, feleségül vette francia barátnőjét, és szökve Párizsba utazott, hogy ott telepedjék le végleg. Erika ideg-összeroppanással szanatóriumba került. Sírógörcseitől, eszelős követeléseitől szülei is csaknem ugyanolyan állapotba kerültek. A Lustgartenben egyre imponálóbb tömegben mutatták meg erejüket a központilag mozgatott, barna egyenruhás termeszek. Fényes csizmájuktól a sapkájukig mindent az öreg Lynssen fizetett. Nem sajnálta a pénzt érte. Ezek a marcona, személytelen harcosok izmos, halálra szánt testüket falként vetették a jövőből előhömpölygő „vörös veszély” elé, amely családja, gyárai, palotái felé ömlött, és pusztulással fenyegette azt az életformát, amely tüdejének a levegőt jelentette. Ő felismerte a bajt idejében. Tudta, most áldoznia kell – sokat! Jól átgondolta. Kiszámította. Az alvadt milliók megolvadtak lassan, és előcsurrantak a széfből, de minden fillért megmért belőle érdekei mérlegén, s csak akkor adta ki, ha úgy érezte, bumerángot vet el, amely ellenségeit lekaszálva, bő eredménnyel tér vissza a kezébe. Gábor, a sötét beteljesedés előtti órában rádöbbent, micsoda erők hatnak itt. Látható előzmény nélkül, szinte egyik percről a másikra, mintha föld alatti vezetékek közvetítették volna az áramot az összezárkózó fajta közös áramelosztójából, olyan emberek, akik még közönyösek, tétovák, kételkedők voltak, kiléptek tartózkodásukból. Színt vallottak. Virulenssé vált bennük a kollektív pestis. Persze csak azok, akiket végzetük, fajuk eleve ki nem zárt ebből a közösségből. Gábornak volt egy postdami festő ismerőse, parasztszármazású, tehetséges vadember. Zsidó nőt vett feleségül. Hitler külsejét, egyéniségét esztétikai szempontból nem találta összeegyeztethetőnek a germán ideálokkal. Nem volt porosz. A Rajna mellett született. A színek és az erő rajongójaként hatalmas, plakátszerű, darabos képeket festett, amelyekről harsogó életöröm áradt. Sziámi macskák között élt egy apró, tornyos, piros téglás villában. Gerelyt hajított. Úszott. Célba lőtt. Kövér modellekkel ölelkezett. Ivott. Meleg nyári estéken meztelenül fürdött egész társaságával a Potsdamer-Seeben, a „spíszbürgerek” legnagyobb megrökönyödésére. Azután lassan, majd egyre rohamosabban levedlett róla e bohém, könnyed felszín. Előtűnt makacs, sovén* korlátoltsága: – Nekünk vezető kell – mondta. – Én jobban szerettem volna egy szőke germánt, mint ezt a patológiás, csúnya osztrákot, de minden nem lehetett együtt. Hitler a sors embere. Ő fogja megváltani Németországot. – Háborúval? – kérdezte Gábor. – Hát mit gondolt? Hegyibeszéddel? – Vajon megoldhat-e bármit is a háború? – Nem értem magát – mondta durván a postdami festő. – Újságíró. Betekinthet a politika boszorkánykonyhájába, az indítóokok közé, mégis ilyen naiv kérdést tesz fel. Az ember, akármilyen csipkés oltárterítővel fedik is le, ha egyszer megragadta a zsákmányát, felfordulhat tőle éhen minden felebarátja, akkor sem adja ki önként a kezéből. Ököllel kell kiverni belőle. Németországot kisemmizték, megrövidítették, megalázták. A világnak vértolulása, székrekedése van az ostobán elosztott javaktól. Valakinek el kell kezdenie az érvágást és purgálást. A végzet Németországot jelölte ki erre a szerepre. Eléggé elkeseredett, elszánt és tehetséges hozzá, mióta megtalálta önmagát Hitlerben. Maga, mivel idegen, nem is álmodhat róla, micsoda hatalommá válik Németország abban a pillanatban, mikor valaki megszabadítja csökkentértékűségi érzetétől. Legyőzhetetlenné lesz. – Az egész világgal szemben? – Az egész világ: fikció! Egymás ellen acsarkodó, kisebb-nagyobb nemzetek vannak. Némi ügyességgel saját fegyvereikkel lehet kivégezni őket: érdekellentéteikkel, gyógyíthatatlan széthúzásukkal, burjánzó individualizmusukkal, amely – a szervezett, és maholnap egységes Németországon és a Szovjeten kívül – a világot Bábel tornyává tette. A háború gonosz dolog, de sajnos, nem lehet elkerülni. Harcolni fogunk. Mindnyájan. Ennél a pontnál megszűnik egyéni mérlegelésünk. Nincsenek feltételeink. A hazánkról van szó, és az egyetlen esélyünkről! Ez a festő pedig tudta, mi a háború. Végigharcolta az 1914-es poklot és megsebesült benne. Egy önmagát komolyan vevő kamasz ráncbahúzott homlokú, dagályos, hősi elképzeléseit őrizte róla
azóta is: – Kamerád! – mondta és könnybe lábadt a szeme. – Bruderherz!* Egy német orvosprofesszor különös jellemző hasonlatot mondott Gábornak, mikor Hitlerről és a háborúról beszélgettek: – Háború! Hát igen – mondta rezignáltán. – Tudja, barátom, Jokohamában az egyik szörnyű földrengés után, amely megint a földdel tette egyenlővé a várost, a tömeg táblát hordozott körül: „Le a földrengéssel! Soha többé nem akarunk földrengést!” felírással. A pacifizmus legalább ilyen nevetséges lázadás az elementáris erők ellen. Arról, hogy Hitler és a háború egyet jelent, senki sem vitázott. A háború elkerülhetetlen. Csak legyen ideje Németországnak felkészülni rá. A németek közül, a hazai sajtóban Michael Arden kétségbeesett hangja volt az, amely utoljára felhangzott a tömeghisztéria ellen: Minden harangot félre kell verni most. Szirénát zúgatni Utcákon át ablakokba, álomba süllyedt szobákba kiáltozni: Németek! Eszméljetek! Álljatok ellent! Vágóbarmokká aláznak benneteket! A fajtátokról, Németországról, az ember életéről van szó. Arról, vajon egy gonosz rögeszme kényszere alatt eltűritek-e, hogy a német kultúrát, szabadságot, becsületet, jövőt vérözön temesse el, mint egykor Atlantiszt a tengerár, s a német gondolat és tehetség elsüllyedt, örökre elfeledett templom legyen a borzalmak súlyos iszaprétege alatt! Egy hamis állítás nem lesz igazabb attól, ha feketemágus veszett kutya hangja ismétli szüntelenül. Hitler ellentéte az emberiség minden szellemi értékének, erkölcsi eredményének! Hitler ámokfutó, s aki vele rohan, menthetetlenül elpusztul Hitler a háború. És a háború összetöri Németországot. A világ beteg, igaz. Társadalmi problémái megoldatlanok. De a háború szepszissé fokozza ezt a betegséget. A háború méreg és nem gyógyszer. Aki ezt az orvosságot kínálja a krízisben hányódó betegnek, az gyilkos sarlatán. Aki gyűlöletet hirdet, az öncélú rombolást szabadítja el, s a rombolásnak nem lehet gátját szabni. A gyűlölet, amely először egy másik fajtát, az ellenfelet, az ellenséget üldözi, az élet ellen fordul végül, mint a meztelen rádium, és felbont minden értéket. Hitler bűvészinas, németek! Borzalmas démont készül a nyakatokra idézni, anélkül, hogy ismerné az abrakadabrát, amellyel újra palackba kényszerítheti. Gyötrődöm, dadogok, kapkodok, szerencsétlen honfitársaim, a mellemet verem, könyörgök és rémüldözöm: micsoda vakság nyűgözött le benneteket! Nevetnem kéne, és sírok: ilyen forradalmat nem élt még meg egyetlen generáció sem. Lázadtok a szabadság ellen! Tüntettek, hogy elvegyék egyéni jogaitokat. Összeesküvést szőttök a lehetőség ellen, hogy ti döntsetek önnön sorsotok fölött. Nyáj akartok lenni, egyetlen, megszállott őrült vezetése alatt. Ő majd gondolkodik helyettetek is. Jó. Kasztráltassátok ki az agyatokat akkor! Minek nektek fej?! Elég abból egyetlenegy, a többi úgyis veszélyes és felesleges. Nézzétek! Az elszörnyedés kiált belőlem! Itt az utolsó perc, a legeslegutolsó! Még kivonulhatunk az utcára, puszta kézzel, fedetlen mellel a sátán fegyverei elé, hogy széttapossuk a pokolból feltört tüzet, amely elborítani készül a világot. Meghalunk legfeljebb. Sokan. De Németország élve marad. Meghalunk legfeljebb, és velünk pusztul a szabadság ügye is. De ki akar élni Hitler alvilágában azok közül, akinek ideáljai vannak? Ki féli a halált az emberi butaság diadalra jutásakor, aki becsüli valamire az életét?! Az Angriff* felelt neki. Dühös piszkolódásainak özöne komoly fenyegetést tartalmazott. Mocskos zsidó. A vesztét érzi. Tudjuk jól, melyik csoport mögé bújik el a gyáva galliciáner, de meglátjuk, valóban olyan bátor-e, ha szemtől szembe kerül azokkal, akiknek végképp elfogyott a türelmük?! Most már mindenki sürgette Ardent, utazzék el haladéktalanul. A Marinelli-csoport úgyis Prágába készül, Andrea és Michael előre utazhatnak. Megértették vele, hogy odakint többet tehet a mozgalomért, mint ha bevárja Berlinben, hogy legyilkolják. Nehézkesen, ráállt végre. – Bitang gonosztevők! Németország sírásói! – fakadt ki elkeseredetten. Ok itt maradnak. Ők jó hazafiak. Engem azonban kihajszolnak az országból, amelyhez tartozom, mert eggyé lettem legjobb tradícióival. Pedig nekem nem lehet otthonom másutt. Földönfutó német maradok a világon mindenütt. Harcolni, gyászolni, szégyenkezni fogok a népemért, amíg élet van bennem. A hatalomátvétel előtt még egy utolsó karikatúrát közöltek Hitlerről. Az egyik premier mozi Marlene Dietrich Szőke Vénusz című filmjét játszotta. Nagy plakátok jelentek meg róla. Hónaljig
érő fekete kesztyűt viselt a plakáton és egy leplet, amely úgy-ahogy eltakarta meztelenségét. A plakát a milói Vénusz pózában ábrázolta a sztárt. Ugyanennek a plakátnak pontos mása jelent meg az egyik déli lapban, de fejét átcserélték Hitler kefebajuszos fejére Der braune Venus* felírással. A kép alatt kérdő mondat állt: Wird ersich hingeben?!* Mert akkor már ő diktált, vonakodott, feltételeket állított a lakáj Papennak, aki simára döngölte előtte az utat. A reszketeg, szenilis Hindenburg mindenbe beletörődött, noha néhány héttel azelőtt, választási beszédében, még az asztalt verve tiltakozott Hitler személye és módszerei ellen. A Caffe Wienben megszületett a vicc erre is: A birodalmi elnök palotájának toalettjeiből a titkárság gyorsan elkobozott minden vécépapírt, mert Hindenburg, ahogy megpillantott egy papírdarabot, rögtön aláírta. Arden mégsem indult el Prágába. Utazása napján eltűnt a lakásáról. Valaki – a házmesterné -, úgy látta, állandó kíséretének tagjai közül egy, bekopogott érte, és lehívta magával. Andrea nem volt otthon. Utolsó bevásárlásait végezte a városban. A cselédlányt Arden leküldte cigarettáért. Kívüle még ketten voltak a lakásban, két barátja, akik sohasem tágítottak mellőle. Ezek sakkoztak. Arden, szerencsétlenségére, az előszobában tartózkodott. Az a valaki, aki érte jött, nem csengetett, csak hanyagul bekopogott, nyilván, az úgynevezett vakvéletlenre számítva. Bárki más nyit neki ajtót, könnyen megmagyarázhatta volna tévedését. De Ardent sorsa odakészítette neki terítékre. Ellenállás nélkül, és úgy látszik, gyanútlanul követte az illetőt. Kétségtelenül ismernie kellett régebbről. Éppen elég spicli akadt a pártban, aki így akarta elfeledtetni múltját az új hatalom előtt. Ardennek azóta nyoma veszett. Gábor, ahogy meghallotta, mi történt, rögtön felkereste Andreát. A Schlüter strasse-i háromszobás lakás tele volt emberekkel. Izgatott csoportok tárgyalták a baljós eseményt. Michael Arden szerencsétlensége feltárta előttük a sötét örvényt, amely mindnyájukat elnyeléssel fenyegette. Timóthék is ott voltak. Gregorral, a könnyektől szétázott Frau Krebsszel és Käthe Mädlerrel együtt, hogy vigasztalják Andreát. A fiatalasszonyon azonban nem volt mit vigasztalni. A szorongó, megrendült, feldúlt társaságban egyedül ő hatott nyugodtnak és furcsán merevnek is, mintha nem lett volna teljes öntudatánál. Gábor azt kívánta, bár inkább sírva, őrjöngve, vagy idegcsillapítók narkózisában látná, mert akkor megolvadna, levezetődhetnék benne a megkövesült borzalom. Egy csepp vér nem maradt arcában. Szája, szeme alja, körmei lilák, keze jéghideg volt, mint egy halotté. Mikor megpillantotta Gábort, felállt, és elébe ment. – Nem fogom többé viszontlátni – mondta mereven. – Ha tudnám, hogy már halott, jobb volna. – Szent Isten! Ne beszélj így! – sírt fel Frau Krebs, arca mellé szürke, nedves rongyot gyömöszölve. – Michael vissza fog jönni! – Ha tudnám, hogy halott, akkor biztos lehetnék benne, hogy már nem kínozzák – folytatta Andrea rá sem hederítve, fakó, monoton hangon. Annyira ijesztő és szánalmas volt így, hogy Gábor erősen megragadta mindkét vállát. Életet, erőt kívánt sugározni a sötét mélységbe alámerült lélekbe. – Andrea! Mit akar csinálni most? – kérdezte két tenyere között szorítva a keskeny, törékeny kis testet. – Nem volna helyesebb, ha előremenne Prágába? Barátai maga után segítik majd Michaelt, ha előkerül. Könnyebb dolguk lesz vele akkor, hiszen maga is veszélyben van itt. Andrea tétován megrázta a fejét: – Nem. Nem lehet. Meg kell várnom, amíg hírt kapok róla. Itt. Szeretném eltemetni tisztességesen. Azután majd... el fogok utazni. Ott folytatok mindent, ahol ő elhagyta. Elvégzek mindent úgy, ahogy ő tenné. A kábult, erőtlen félöntudat hirtelen elsiklott belőle. Össze-csuklott Gábor kezei között. – Elájult – mondta Gábor, és karjába emelte. Teste súlytalan volt, mint egy gyermeké. Timóthné vízért szaladt, Käthe Mädler egy párnahuzatot cibált le borogatásnak. Gábor Andrea fölé hajolt. Látta, mint zúdul vissza belé az öntudat zavaros folyama, félelmek és szörnyű emlékek hullarészeit sodorva. – Mindjárt magához tér – mondta halkan, s csaknem hozzátette: kár! * Elkövetkezett január harmincegyedike, s vele a vesztüket ünneplő megszállottak tombolása. Tömegek ömlöttek, tömegek hömpölyögtek végig az utcákon, tereken. Százezrek üvöltötték,
hörögték, rikácsolták a mágikus igét: Heil Hitler! Heil! Heil! Este sem szűnt a politikai feketemise őrjöngése. Fáklyák ezreinek lobogása világította meg a diadal önkívületében duzzadó vezért a kancellária ablakában. Mögötte sorakoztak mind a cinkosok, akiket Thomas Mann később apokaliptikus csirkefogóknak nevezett. Megtöltötték az ablakokat, vérittasak, tébolyultak voltak győzelmi mámorukban. Senki sem aludt ezen az éjszakán. Álmatlanul, sápadtan, csendesen virrasztottak csukott ablakaik mögött azok is, akiknek sorsa megpecsételődött. A körülmények úgy alakultak, hogy Karl Saltert éppen Berlinben érte a változás. Színdarabja ügyében kellett felkeresnie kiadóját, s Gábornál szállt meg néhány napra. Január harmincegyről február elsejére virradó éjszaka Gábor íróasztalánál írta meg a Világalkony című versét: Most már búcsúzunk mi is barátaim, létünk, álmaink roncsait szerteszórva. Hagyjuk itt a ma gyalázatát, asszonyaink puha ágyát, könyvek keserű barátságát, otthonunk egyetlen szigetét. Rohanjunk mi is a mezőkre meztelenül, gyilkoló villámok elől, rohanjunk éles szirtű szakadékokba, szökőár jeges hullámaiba, a halálba, halálba, mindegy! Mint aki kakasszó után itt maradt, kívül a bezárult hajnalkapun, úgy nézem világodat pogány Ma-isten, sötét Nagyúr! A Szellem, mely a mába rekedt, didergő, rongyos leplű koldus. Egyetlen zugban nem talál helyet, mert jogát a léthez tagadja a hús. Eddig azt hittem, nem lehet, akár a kísértetben kétkedő gyerek, hogy ne legyen szép a szép és jó, ami igaz, most mégis, legázolt mindent a gaz! De ha így van, ha ez bekövetkezett, gyászolni, gyötrődni, minek?! Az élet úgyis átmeneti juss, s végén a tarpe-i sziklacsúcs szirtjei merednek Hogy kár lett volna, ha a vak Homéroszt letaszítják ott a spártaiak? Istenem, Krisztus segített-e az emberen, s ha Ő sem,
vajon még ki segíthet ? Talán e marconaléptű csorda, az egyetlen helyeset tudja, s mi tévedünk? Bélpoklosok vagyunk valóban, kiket a szánalom sebei marnak, mert nem tudunk örülni vérnek, jajszavaknak és nem, gyűlölünk. Mint az a néhány antik nyomorék, kinek lelke a Kozmoszig fölért, úgy várunk mi is a tarpe-i sziklán. S így hangzanék, ha volna még zsoltár, amelyet énekelnénk: Csúnya volt élni, mindig félni. Csúnya volt félni és félig élni. Isten! Ha a Gonosznak adtál igazat, a gyönge Igaznak legalább jó halált adj, ámen! Hajnalban olvasta fel a verset Gábornak vörös karikás szemmel, nikotintól sárga ujjai, cigarettavégek piramisai fölött. Gábor csillapítót diktált bele. – Aludj – mondta. – Holnap hazautazol Bécsbe, és ott megnyugszol. – Holnap Bécs alatt állnak már – nevetett rekedten, elkínzottan Salter. – Most megéreztem. Eddig mosolyogtam rajta, pedig egyre többen jövendölték nekem itt is és Ausztriában. Ma éjszaka világosan látom. Biztos vagyok benne. Kobra mart bele kontinensünkbe, és nyugaton alszanak az orvosok. Nem akarnak tudomást venni róla. Nem vágják, nem égetik ki idején a sebet. A méreg villámgyorsan terjed. Vége Ausztriának. Vége Európának! * A postdami festő beadta a válópert zsidó felesége ellen. – Sajnálom a kislányunkat – mondta komoran. – Tehetséges, érzékeny, jó gyerek. Itt nincs helye. Basztard*. Ki fogom küldeni Angliába. Amennyire lehet, meg akarom kímélni attól, hogy az apja és anyja bűne ráhulljon vissza. Az ötéves, csúnya és kedves gyerek apja lábánál kuporgott a villa teraszán. Imádta az apját. Örökölte rajzkészségét, szenvedélyes természetét, de anyja fajtájának kulturáltsága, fáradtsága és
szorongása is benne rejtőzött. Érezte sorsát, azt, hogy valami felbillent, veszélybe jutott életében. Gábor meglátta apjára szegezett kutyapillantásában a riadt gyanút és félelmet. – Rettentő hibát követ el – mondta csendesen Gábor. – Senki más nem tartozik annyira magához, mint ez a gyerek. Nézzen az arcába. Nézzen a lelkébe. Senki másban nem találhatja meg ezt a sajátos forrást, tükröződést, termékenyítő örömet, sőt, a támaszt is később. Olyanfajta kiteljesedés lehetősége van meg benne, amely feloldhatja mindkettőjük hiányérzeteit. Kétségtelenül festeni fog ő is. Közös mondanivalókat mond majd el, talán érettebben, szebben, mint az apja, éppen a vérkeveredés, a másik fajta termékenyítő, ősi intelligenciája folytán. És maga elűzi őt. Megtagadja. Feláldozza egy téveszméért, egy képzetért, amelynek nincs is valódi léte. – A közösségért áldozom fel őt, s vele önmagamat. Németországért. A német fajta tisztaságáért és a jövőért. Maga ezt nem érti. Maga idegen. Ehhez németnek kell lenni. Magukból teljességgel hiányzik a közösségi ösztön. Bennünk mindennél erősebb. Mi nem vagyunk zárt erődök egyénenként. Kis, személyes dolgainkon túl, közös véna élteti lényünket rengeteg köldökzsinóron át, s a nagy anyatest érzetei, impulzusai hatnak döntően ránk. Ezért egyedülálló, a világ vezetésére hivatott fajta a német, mert egyetlen hatalmas akarattá és intellektussá tud összekovácsolódni. – Ha jól értettem, ennek a nagy anyatestnek, ennek az egységgé kovácsolódott közösségnek Hitler az intellektusa és akarata? – Benne összpontosul. Ő nem önmaga. Ő a német gondolat és törekvés megtestesülése. Misztikus folyamat ez. – Ebben nem tudom követni. Nagyon is elfogulatlan vagyok hozzá. Idegen, ahogy maga mondja. Én úgy látom, hogyha Hitlerben testet öltött valami, úgy az egészen bizonyosan a németség végzetes tévedései, gyöngeségei, közösségellenes, igen, közösségellenes ösztönei, beteges becsvágyai, serdületlen képzeletei által termelt ködös mítoszai és vak fanatizmusa. Tisztázatlan fogalmakkal dolgoznak, barátom. Elfelejtik, hogy a „nép”, a „tömeg”, a „közösség” egyénekből áll, millió és millió egyéniségből. Nem mindegy, hogy egy hatalmas dómot hitvány agyagból építeneke, vagy nemes márványból. A társadalom egésze, erkölcsi, szellemi színvonala az egyének minőségétől függ. S ha ezek az egyének saját személyiségükben lemondanak a szó és a gondolat szabadságáról, egymás megbecsüléséről, a jog tiszteletéről, a filozófia, a művészet, a tudomány függetlenségéről, az igazság eszményéről, micsoda építőanyagává válnak így a közösségnek? Ez a nyáj, mely Hitler kolompját követi, vérszomjas, tudatlan barmok gyülekezete. És maga, aki különkülön bizonyosan megveti, együttesen bálvánnyá emeli őket, véráldozatul telhetetlen szájukba veti egyéni értékeit. Csak gondolja meg, létrehozott-e már valami maradandó remekművet, az emberiség javát előmozdító eszmét, megoldást, módszert, felfedezett-e új földrészt, új tudományt, gyógyszert a „nép”, „a fajta”, „a tömeg”? Ugye nem. Mindig csak az egyén. Az emberi fejlődés egyetlen lépést nem tehetett volna előre az egyéniség hatalmas, titokzatos ereje, teljesítménye, tehetsége és klauzúrája nélkül. Akkor tehát hogyan volna egészséges, helyes és törvényszerű elnyomni, megcsonkítani bárkiben is ezt az isteni magot, amelyben benne szunnyadnak a szellem legnagyszerűbb lehetőségei a közösség javára? Hogyan lehet áthárítani a felelősséget, átgördíteni a kritika, a kezdeményezés, az elhatározás terhét egyetlen tökéletlen koponyára, amelyet ez a hatalom tébolyodottá tehet? És itt van a pont, amellyel szemben Németországban mindenki vaknak, süketnek tűnik előttem. Nem veszik észre az orruk előtt történő óriási csalást, szemfényvesztést, hogy míg őket magukat egy nagy gépezet személytelen alkatrészévé degradálja, addig e megalomániás diktátor én-elefantiázisa tombol felettük, és kétes szándékai, hiú rögeszméi mérgezett termését őröli ezen a gépezeten, a társadalom és az egyenjogúság trónjától fosztott többi egyén károsodására. Nem veszik észre, hogy egyetlen főszereplő van itt, és rengeteg a statiszta. Micsoda ügynek adták oda magukat?! Maga egy művelt, kedves, becsületes asszonnyal való szerelmét s szerelmük eredményét, a gyermeküket kell, hogy odadobja első áldozatként. De utána, legyen nyugodt, elveszik az élethez való jogát is. Ördögi üzlet ez, mert nem kap cserébe semmit. Gyalázatosan rosszul él majd, ijedelmek, szomorúságok, megalkuvások között „a német jövőért”, ha az Hitler elképzelése szerint alakul, amelyben az emberek, ugyanebben a diktatúrában, éppen ilyen kényelmetlenségek, robot, személyes bizonytalanság közepette élnek, mint maga. Reménytelen kísérlet volt megérteniük egymást, mintha két planéta teremtményei kiáltoztak
volna át egymáshoz a világűrön át. A postdami festő a hitleri ideológia közhelyeit recitálta, de felelni, cáfolni nem tudott. Állításai lábatlan, fejetlen szörnyekként lógtak egy lidércnyomásos álom légüres terében, s ő ennek az álomnak feláldozta élete minden valóságát.
Az Antikrisztus Gábor a Kastanien Allén lakott, egy modern skatulyaház földszintjén. A ház előtt nem volt előkert, s így minduntalan emberfejek vonultak át ablakának átlátszó terén. Szerette figyelni ezt a változó, elvillanó színjátékot a tüllföggöny mögül, amely őt láthatatlanná tette. Január másodikán Frau Krebs esett be hozzá az ajtón feldúltan, félrecsúszott kalappal, reszketve. Két lompos, csatakos kutya törtetett a nyomában, amelyek furcsa módon hasonlítottak hozzá. Timóthéktól jött, nem találta őket otthon. Meg akart kapaszkodni valakiben, mert elmozdult a talaj a lába alól. Házkutatást tartottak nála. Szétdobálták piszkos cókmókját, lökdösték, megfenyegették, azután elvitték a lakóját, egy fiatal fiút, aki bőrgyárban dolgozott, köhögött éjjel, és kommunista volt. – Mit fognak tenni vele? – siránkozott. – Talán meg is verik. Pedig olyan szelíd és udvarias. Annyira tiszteli Krisztust. Azt mondta nekem, az Úr volt az első kommunista, és ők is ezt az elvet követik. Ha így van, mondtam, akkor én is kommunista vagyok. Ebben azután szépen egyetértettünk. Elhozta a barátait is. Sokszor reggelig vitatkoztak. Annyira lelkesek voltak. Mindegyik az embereken akart segíteni. Mi lehet ebben rossz? – Találtak valamit a fiú szobájában? – kérdezte Gábor. – Semmit. Csak egy pár könyvet meg füzetet. Szent Isten! Csak most gondolok rá... azok mind olyan könyvek voltak. Marx, Bebel, Engels... persze. Ebből nagy baj lehet, ugye?! – Hát... nem tudom. Mindenesetre jobb, ha egyelőre nem megy haza. – Hová menjek? -Talán Käthe Mädlernél ellakhatna pár napig. Frau Krebs ráncos, csúnya és kedves arca megmeredt néhány pillanatra. A zavart, kétségbeesett riadalom feszült töprengéssé koncentrálódott rajta, azután nagyon értelmes nyugalommá simult: – Nem. Azt nem. Utána megint csak haza kellene mennem. Ha bűnös vagyok a szemükben azért, mert az a fiú nálam lakott, és én egyetértettem vele, akkor mit használ a bujkálás. Ez igaz. Én nem akarom elkerülni a sorsomat. Miért csináljak gondot abból, hogy zsidó vagyok és a kommunistákat is szeretem? Ezen nem lehet változtatni. Mi történhetik velem? Meghalok. Emlékszik, mit húztam karácsonykor? Aki úgy néz a világra, mint buborékra, azt nem látja meg Halálkirály. Én sokszor sírok, sokszor ijedezem, de csak mint a gyerek, aki tudja, hogy végül minden jóra fordul, mert játék az egész. Az egész élet itt. Nem igazi. Nem ám. – Arcán most már végtelen derű ömlött el. – Elébe megyek annak, ami elindult felém. – Hunyorított. – Előbb túlesem rajta. Felállt, kutyáit szólította. Gábor marasztalta. – Nem. Köszönöm. Megyek. Most már nem félek – mondta. Izgatott volt, mintha találkára sietett volna. – Valamit akar velem Isten. Figyelnem kell. * Gábor lesétált a Kastanien Allén, amelynek végénél már a Grünewald kezdődött, hórihorgas, meztelen törzsű vörösfenyőivel. Gyér, titokzatosság nélküli erdő volt ez, s a zord, téli időben mérhetetlenül kedélytelen. Nedves, puha, tűlevéllel fedett talaján itt-ott piszkos hófoltok villantak meg. Egy homokbánya sárga letörésében nyomorúságos viskó roskadozott. Gábor mégis szívesen járkált e vérszegény természetdarabon, mert magány és csend lakott benne. Elérkezett az SCC sportpálya kihalt tömbjéhez. Hirtelen hangok morajlása, feszült, tömeges mozgás árama érintette meg. Rossz izgalom, fenyegető indulatok jelképe vetődött eléje e lármában. A hangok irányába sietett. Hamarosan rábukkan az első gyakorlatozó csoportra, azután távolabb a másodikra, s már minden irányból hallotta a pattogó, nyers vezényszavakat. Fiatal férfiak guggoltak, futottak, hirtelen hasra vágódtak, azután kúszni kezdtek, mint a lapuló ragadozók. Hitler hatalomra jutásának harmadnapján, mintegy démoni varázspálca beütésére, óriási tömegben színre léptek Mars
rabszolgái. Nyüzsgött, zúgott, lüktetett tőlük az egész erdő. Vad mozdulatok, nyers hangok erőszakosan ismétlődő igéivel idézni kezdték a földre a háborút. Gábor menekülve hazasietett. * Kora délután volt csak, de a város szürke derengésbe burkolózott. A levegő nyirkos, nagyon hideg volt. Ez a nedvesség fénylően feketévé színezte az úttestet és a járdát. Otthon még nem volt kedve villanyt gyújtani. Széthúzta a függönyöket, hogy némi világosság vetődjék a szobába. Kibámult az utcára. Átlátott a Reichstrasse üzletsorára, és a nyüzsgő embertömegre előttük. Csengettek az ajtón. Alexander, a démonoktól megszállott nyelvtanár óvakodott be rajta. Úgy járt mindig, mintha kémektől rettegne, ugyanakkor bonyolult, titokzatos bűnügyek nyomozója, beavatottja lenne. Gábornál bizalmatlanul körülnézett. Hirtelen benyitott a másik szobába. Elfordította az íróasztalon heggyel feléje irányuló papírvágó kést, azután leült. – Már értem az egészet – mondta suttogva és előrehajolt. Nagy sárga szemű, horgas orrú, gyanakvó bagolyhoz hasonlított. – Ez volt a céljuk. Most sikerült nekik. Nálam hiába próbálkoztak. Én észrevettem és figyeltem őket. Nem vettem le a szememet róluk. Én kifogtam rajtuk. De a többi rajtavesztett! – Kikről beszél? A sárga bagolyszem riadtan körülpillantott: – Pszt, halkabban! Róluk. Ők azok. Megismertem őket. Testeket szereztek. Mind. Ott vannak az arcok mögött. Olvasok a jelekben. Értem. Megfejtettem. Tisztán áll előttem az egész összeesküvés. Bejutott a világba a trójai faló. Senki se sejti még, micsoda töltése van, csak én. Vigyáznom kell. Most még jobban. Csupa ellenséggel vagyok körülvéve, akik tudják, hogy én tudom. – Beszéljen végre világosan! Alexander közelebb húzta székét, és egészen hozzáhajolt. Gábor orrát megcsapta a leheletének áporodott szaga: – Ember! Maga még nem jött rá?! Az Antikrisztus itt van! Itt jár a földön, és kezébe került a hatalom! – Szeme hirtelen fennakadt. Torkában halk nyöszörgéssel halt el a hang. Gábor követte pillantása irányát. Az ablak előtt az utcán életnagyságúnál nagyobb Hitler-portrét vittek el. Egy ember vállára nehezedett súlyos aranyrámában. Emelkedett és süllyedt, léptei ritmusa szerint, de gonosz, elborult ripacsarca szüntelenül szembenézett velük. Alexander felugrott, székét hátrataszította, ezután köszönés nélkül elrohant. * Gábor Berlinben látta meg először a tökéletes szakadás biblikus ábráját. Németország két végletes csoportra oszlott. Az egyikbe tartoztak a diadalmas, részegítő remények lázától fűtött nácik és vazallusaik, a másikba a fajuknál vagy világnézetüknél fogva kirekesztettek, üldözöttek, pusztulásra ítéltek. Csupa riadalom, megrendülés, nihilbe meredő iszonyat és csupa vad ujjongás volt a város. Az újságok kövér, fekete betűkkel, piros aláhúzásokkal közölték az újabb fenyegetéseket, tilalmakat, rendeleteket. A közhivatalokból sorra hajigálták ki az évtizedek óta szolgáló zsidó vagy baloldali tisztviselőket, nyugdíj nélkül. Egy csomó lapot betiltottak. A politikai és gazdasági fenyegetettség mellett az érintettek most már rettentő előérzettel sejteni kezdték, hogy itt, a világ felé mutogatott mérséklet szemfényvesztése mögött, valami készül, ami nem csupán elszigetelés, kitaszítás, hanem több és lesújtóbb annál. Michael Arden esete kezdett gyakorivá válni. Emberek tűntek el, és rejtélyes módon nyomuk veszett. Legtöbbjük gazdag zsidó vagy a nácik politikai ellenfele volt. A régi életforma elhaló csökevényei azért még mindig átszőtték az újat, s ez nem volt azoknak ellenére, akik ebben a viszonylagos, kétes, megtévesztő intermezzóban a végső csapást készítették elő. Az emberek tanácstalanul várakoztak, esztelenül reménykedtek, hátha mégis marad számukra
valami életlehetőség. Még Gregor is tétovázott. Timóthéknál tovább folytak az ülések. A beszélgetés szüneteiben behallatszott hozzájuk a kövezethez vágódó csizmák zuhogó zaja, mert az úttesten szüntelenül egyenruhás tömegek vonultak. A Reichstag égése után azonban megkezdődött az általános menekülés. Gregor is beszerezte új útlevelét, új nevét, és elutazott Berlinből Spanyolországba. A külföldiek akadálytalanul utazhattak egyelőre. A brutális rendszabályok melyek a jelként fellobogó tüzet követték, most már vakrémülettel telítették a várost. A művésznegyed bezárt házaiból létrákkal, ablakon át emeltek ki embereket. Zsúfolt teherautók rohantak az utakon tele sárga arcú, rémülten gubbasztó alakokkal. A kocsit a halálfejes légió fekete egyenruhás katonái vezették. Kapuk előtt hetyke képű, fontoskodó SS-legények ácsorogtak. A járókelők görcsbe csavarodó gyomorral surrantak el mellettük, mert tudták már: abban a házban a borzalom lakik most. S nemsokára előömlött a kapu alól az áldozatok sebtében öltözött, halálra vált csapata, köztük kaftános, pajeszos zsidók, a Hitler-korszak fanatikus, passzív hősei. * Andreát barátai autón készültek kiszöktetni az országból, mivel férje révén német állampolgár és zsidó volt. Andrea egyre húzta-halasztotta az elutazást. Férjéről még mindig nem kapott semmi hírt, noha Timóthék háziasszonyának sikerült Lynssen-nét rávennie, hogy óvatosan érdeklődjék utána. Gábor gyakran felkereste a lesoványodott, kétségbeesett asszonyt. Andrea az ő társaságában lecsendesült, feszültsége feloldódott, pihent. – Csak tudnám, mi van vele – ismételte fáradtan, századszor, s Gábor nézte Michael Arden fényképét Andrea háta mögött, az íróasztalon: – Minél később tudja meg, annál jobb – gondolta. Mikor Andrea, az ő tekintetét követve, hátranézett a képre, reflexmozdulatot tett, hogy megakadályozza benne, azután újra ráeszmélt, nincs mitől félnie. Megkönnyebbülten dőlt hátra. A kép csak neki árulta el borzasztó mondanivalóját. Andrea mégis találkozott Michael Ardennel elutazása előtt. Szűkszavú levelezőlap rendelte egy címre. Ott átvehette a férjét. Leólmozott koporsóban. * A Reichskanzler Platzot, miután elültették rajta Hitler fáját, átkeresztelték Adolf Hitler Platzra. Gyéren csurran már a viccek nedve. Ezzel a térrel és a fával elszórakoztak még egyesek, szokásból inkább. Méregették, vajon a fa elbírja-e majd a vezért, alighanem letörik alatta, mert igen hamar lógni fog. Mikor a kalauz a villamoson, autóbuszon vagy földalattin elkiáltotta, hogy „Adolf Hitler Platz!”, nevetés torz grimaszával összehajoltak néhányan, és rámondták: „Ómén!" De örömtelen, didergő, haldokló humor volt ez. Gábor a Reichstrasséból nyíló csöndes allékon vándorolt át Andreával. Búcsúztak. Rettentő ellentmondás volt körülöttük a tündöklő, harsány tavasz. Gesztenyefasorok rózsaszínű-piros gyertyái, kertekből kiömlő, lila orgona vízesések, cseresznye-és almafák hatalmas menyasszonyi csokrai hajoltak össze fölöttük. Kétoldalt, a modern kis luxusvillák, félrehúzott, drága függönyök résén át kiintegető szobrokkal, képekkel, lámpákkal, csillanó, nemes bútorokkal, Andreában mélyebbé tették az otthontalanság érzetét. – Milyen szép ez – mondta kábultan. Vértelen arcán az álmatlanság kék árnyékai sötétlettek. Gyászruhájában hihetetlenül soványnak tűnt, alig volt teste. – Borzasztó, hogy mindig szépnek találom, még mindig szeretem az életet. Olyan fáradt vagyok pedig. Néha elfog a sóvárgás a legnagyobb belső felfordulásban, sírástól félájultan, tervek és fogadkozások között, hogy elszökjem ebből a tébolyult világból, saját testemből valahová, ahol tökéletes harmóniában teljesedik ki a szépség és a szenvedély minden légvára. Nem öregszik, nem lanyhul, nem hal meg, csak ha a képzelet elvonja tőle az érdeklődés éltető varázslatát. Kell, hogy legyen valahol egy ilyen bolygó a világűrben, a sok-sok csillag között! Miért kellett nekünk éppen ide hullnunk, erre a pokolszekerére? – Mert van bennünk valami, ami idetartozik – mondta Gábor. – A föld látható és láthatatlan
anyagát a mi erőink is átszövik. Az elmúlt évezredek sok-sok sírjában porladnak testek, a mi testeink is köztük, amelyek, mikor szellem éltette őket, a mulandó szépség és szenvedély légvárainak tévedését szőtték tovább. Szenvedtek, öltek, megölettek érte. A világban tettek akcióit indították el. Irritáló eszméket termeltek. Lidércek délibábok lángjait lobbantották fel szakadékok fölött. Megkísértettek és magukkal rántottak szomjas tétovákat. Események irányát változtatták meg, és tragikus összeomlást idéztek tömegek fejére. Hatalmas, ősi hínár liánláncait hurcoljuk mindnyájan. -Tudom, de... nem így értettem. Itt igaz ez. Itt minden tökéletlen, minden árnyékot vet. A gyönyör, öröm, eksztázis drágakőmagját vérivó fenevadak őrzik. S ha valaki mégis magához zsákmányolja őket, menthetetlenül elpusztítja a belőlük áradó halálos sugárzás. – Az irány téves. A lényegnek, az élet legmagasabb állapotának sejtelmét a sóvárgó lélek ellenkező irányban keresi a földön. A gyönyör és a formák szépsége pontosan másik véglete a halhatatlanságnak és a végtelen eksztázisnak. Mindazonáltal... igaza van. Kell lennie valahol egy bolygónak a világűrben, ahol ez a káprázat hosszabban rögzíthetővé válik, és nem ütközik az ellenkező akarat, rideg fizikai törvények falaiba. De mit gondol, lehetséges-e izzani, elhamvadás nélkül? Változó formák színjátékát szemlélni, unalom nélkül? Áradó zenei szépség eksztázisát érezni, kifáradás nélkül? E dolgok természetében van az idő ritmusa, a születés, kiteljesedés és hanyatlás váltakozása. Ez a törvény végigvonul az egész világmindenségen, az anyag legkisebb parányaitól a leghatalmasabb tejútrendszerekig. Semmi nem vonhatja ki magát alóla, ami megnyilvánult. És a keletkezés és a pusztulás között hányódó szellem titáni megpróbáltatása, hogy benne rejlik az ismeret is, az örökkévalóság állandó jelenéről, valamiről, ami nem ez és nem az, de minden nyugtalanság megszűnése, és minden hiányérzet kialvása mégis. – A Nirvána. Értem. De nem nyugszom bele, hogy ennek a megnyilvánult létnek a szépségei, értékei ne legyenek elkülöníthetők, függetlenek a salaktól. Az ember parányi törpe. A salakból mégis ki tudja vonni a színaranyat. Lehetséges volna, hogy az, akinek képzeletében megfogant ez a világ, tökéletlenebb lenne képzeletének teremtményénél?! – Látom már a tévedését. Azt hiszi, itt két külön dologról van szó; salakról és színaranyról, holott az érzelmi sík elemei, végletes szenvedélyei lényegükben azonosak. Az érzelmi ént, mivel a lény soha sincsen helyén a mulandóságban, hiányérzet, vágy irritálja, s ezért gyulladásba kerül. A gyulladás viszketőn fájó, kínosan kéjes állapota az, amelyet elkülöníteni és állandósítani kívánna. – A maga magyarázatai mindig elvesznek tőlem valamit, amibe kapaszkodom. Persze ezt a magyarázatát sem fogadom el, mert nem tudja, miről beszél. Kívülről néz mindent. Elfogulatlan. S most már úgy látom, ezen a területen párhuzamos vonalak maradunk mi ketten. – Egészen a végtelenség küszöbéig – bólintott Gábor. Andrea elutazott Prágába a Marinelli-csoport után. Timóthék hazakészültek Budapestre. A hitlerizmus első tömény érintése – mikor az emberekben még nyoma sem volt fásultságnak, amelyet a rémítő, elképesztő módszerek és események állandó inzultusai váltottak ki – lázadó háborgást, pánikszerű menekülést és öngyilkossági járványt okozott. Minden jobb érzésű ember úgy hitte, hogy azt ami rájuk szakadt, fokozni már nem lehet. A szégyenteljes, barbár, undorító irányzat elérte tetőfokát. Az elképesztő, gonosz álomnak is túlzó állapot valósággá lett, és nem lehetett elviselni. Levegője dögletes, beszív-hatatlan. Kultusza nevetséges. Tartalma dilettáns, émelyítő giccs. Senki sem tartotta elképzelhetőnek, hogy mindez csupán előszobája, játékos bevezetése a szervezett elkárhozásnak, legalsó, leghalkabb hangja egy hatalmas skála kibontakozó cres-cendójának. Gábor is érezte, mint válik helyzete tarthatatlanná Berlinben. Tudósításait rendszeresen küldözgette, Budapesten kívül, Londonba, Párizsba, Bécsbe, Prágába, s ezek a cikkek bőséges anyagot szolgáltattak a nácik dühös sértődöttségéhez, hiszen az igazságot tartalmazták, a valóság hűvös, pontos leírását. Utolsó, sötét élménye Németországban a május elsejei zsidóbojkott volt. Előző este Goebbels hatalmas, vérszomjas rádióbeszédet mondott. Hiába akart valaki elmenekülni az álnokul, keresetten modulált, kiszámítottan szenvedélyes, hazugul háborgó demagóg förmedvény elől. Az enyhe estében az ablakok tárva-nyitva állottak, s a szobákból, de az utcáról is hangszórók torzul erős, erőszakos hangja nyomult be a sápadt védekezőkhöz. Sátáni gúny, vad fenyegetések ígérték a
könyörtelen leszámolást, és másnapra mindenki pogromot várt. Gábortól gyors telefonbeszélgetésekben búcsúzott egy csomó ember, a külföldiek nagy része, akik még Berlinben maradtak. Május elsejére maroknyivá zsugorodott a külföldi kolónia. Pedig nem volt pogrom, legalábbis a tömegöldöklés elmaradt egyelőre. A világ szeme Berlinen függött. Hitler az első években mindig úgy csinálta, hogy a kecske is jóllakjék, és a káposzta is megmaradjon, hiszen időt kellett nyernie a felfegyverkezéshez. Az éhesen várakozó, antiszemita jelszavaktól izzó népnek odavetette a koncot. A zsidó üzletek kirakataira fehér olajfestékkel rápingálták a ,Jude” szót, és a SS-legények elálltak a bejáratot, hogy senki ne vásárolhasson bennük. A zsidó egyetemi tanárokat, orvosokat, művészeket szamárkordén végighurcolták a városon. Elegáns zsidó asszonyokkal lépcsőt súroltattak, de nyilvánosan nem gyilkolták le őket. Gábor különös öngyilkosságot látott a Kurfürstendam egyik úri divatüzletében. Kirakatára a buzgó terrorlegény még a Dávid-csillagot is rápingálta. Gábort csődület figyelmeztette erre az üzletre, de még inkább az, hogy az embereknek, ahogy bebámultak a kirakatba, mérhetetlenül furcsa arckifejezésük volt. Egyesek vigyorogtak, mások zavart kényelmetlenséggel előre meredtek, s néhányan ólmosan, kínzottan néztek, elszörnyedt lenyűgözöttséggel. A kirakatban ötven év körüli, alacsony, kopasz, zsidó férfi állott az első világháború hadnagyi egyenruhájában. Mellét elborították a hadikitüntetések. Vonagló, piros arccal állt ott, és szembenézett a tömeggel. Egy barna inges suhanc öklével ráütött a kirakatüvegre, és valami gorombaságot kiáltott be hozzá, amelyet a csoportból röhej kórus nyugtázott. A nevetés zaja és a vastag kirakatüveg elfojtotta az egyenruhás férfi hangját a kirakatban, de látszott, hogy kiabál valamit duzzadó nyakerekkel. Arcpárnái fénylők, nedvesek voltak a verejtéktől és a könnyektől. A bámészkodók közül most már többen kurjongatni, fenyegetőzni kezdtek. A fütty és nevetés vad lármába fúlt. Ebben a zűrzavarban a férfi a kirakatban előkapta revolverét. Az elöl állók elnémultak és hátrálni kezdtek. Az SS-legény berohant az üzletbe, de még mielőtt felnyithatta volna a kirakatot, eldördült a revolver. A megalázott ember nem csúfolóit, önmagát pusztította el. Gábor megbabonázva nézte a kövér férfi arckifejezését, amint homlokán repedések véres vonalai rajzolódtak ki, szája, szeme meghökkent csodálkozással tágra nyílt, állt egy ideig, azután hirtelen előrezuhant, estében bezúzva a kirakatot. * Gábort a zsidóbojkottról küldött tudósításaiért kiutasították Németországból. Először Törökországba utazott Thomas Aquariushoz. Együtt indultak haza Tihanyba. Ősszel külön lakást bérelt Budán, mert anyja, fiatalsága múlásával, a klimaktérium második pubertásától hevítve, teljességgel elviselhetetlenné vált, mint lakótárs. Szerepeiből kikopott lassan. Hatalmas, elégedetlen energiák szabadultak fel benne. Tomboló, költséges szerelmeket élt végig. Selyemfiúkkal tette magát nevetségessé. Szánalmasan kínlódott félelmében a magánytól és öregségtől, de mindenkit kifárasztott, elűzött maga mellől ijesztő természetével. Gábor bőségesen ellátta pénzzel, noha csak keserű szemrehányásokat és keserű kitöréseket kapott érte. 1935 őszén váratlanul hazaérkezve, nagy társaságot talált anyjánál, aki egy kissé zavartan fogadta. Nem a szokott alakok, cserzett lelkű, cinikus bohémek vették körül, hanem „civilek”, a szó egészen sajátos értelmében. Öreg hölgyek régi divatú öltözékben, merev kalappal, kesztyűben, öregurak magas, kemény gallérral, fényesre kefélt, kitérdelt ruhákban. Volt, akit méltóságos asszonynak szólítottak, s volt akit tanácsos úrnak vagy doktornak. Hamarosan kiderült, hogy a szokott heti spiritiszta-szeánszra gyülekeztek össze, amelynek ragyogó médiuma az anyja volt. Rögtön megértette feszélyezettségét. A „médium” szeme gyors, könyörgő oldalpillantással villant rá, mikor az egyik üreg-úr hangosan áradozni kezdett róla; micsoda szenvedőket hoz, a legcsodálatosabb dráma, lenyűgöző regény mindegyik. Hirtelen nagyon megsajnálta az anyját. Elfoglaltságára hivatkozva kimentette magát, kezet csókolt neki, és elment. Látta, micsoda megkönnyebbülést okozott vele. Egyetlenegyszer sem firtatta nála ezt a kérdést. Ő maga is megkönnyebbülést érzett, örült neki, hogy a becsvágyó s egyre boldogtalanabb asszony új szerepkört talált, amely valamennyire kárpótolja veszteségeiért.
* Gábor sokat utazott ezekben az években. Az 1933-39-ig terjedő időt nyugtalan várakozásnak érezte, fertőzés és krízis között. A láz emelkedett, a világ közérzete rosszabbodott, egyre ingerültebbé, gyanakvóbbá vált. Szorongás, fejvesztett kapkodás látszott az ellenkező oldal minden intézkedésében, és az, hogy később ocsúdtak fel. A megalkuvás, elodázás már nem segít, mert a Harmadik Birodalom éppen erre a tempóelőnyére építi terveit. Kétszer találkozott még Andreával. Egyszer Prágában. A Marinelli-csoportot ott is ünnepelték. Andrea táncolt és dolgozott. Szervezője, lelke volt a német emigrációnak. Férje munkái általa kezdtek élni igazán. Hívei megsokasodtak. Könyveit Angliában éppúgy ismerték már, mint Franciaországban, Svájcban, Csehországban vagy Svédországban. Andrea nagyon megváltozott. Eltűnt belőle a tétova elesettség. Tervektől megszállott, energikus asszonnyá lett, aki célt talált, amelyben feladhatta önmagát. Gábort, mint mindig, ha hosszabb idő után találkoztak, mély, szinte lélegzetvesztett örömmel fogadta, amelyben rengeteg lámpaláz és szomorúság volt. – Istenem! Úgy örülök magának! Úgy örülök! – ismételte. Sötét, nagy szeme megnedvesedett. – Ilyenkor érzem, mennyire nélkülözöm. Nem titkolta Gábor előtt, hogy együtt él valakivel. – Sokkal bonyolultabb lenne az életem, ha ezzel az erős hiányérzettel is küzdenem kellene – mondta. – Azt hiszem, ez az egyetlen férfias vonás bennem. A szerelem nálam csaknem személytelenül fontos szükséglet... És az érzelemi életemet, sóvárgásomat, sajnos, az ismert, nagy Animus után, teljesen függetleníti tudom tőle. Barátja német emigráns zongoraművész és zeneszerző volt. Nagy híve Ardennek. Furcsa, zaklató, minden formát széttörő muzsikát írt. A lélek alvilágának névtelen kárhozottjaitól, elnyomott érzések, ösztönök riasztó börtöneiből hozott felszínre üzeneteket. Rendkívül magas, sovány fiatalember volt, vörösesbe játszó hajjal, sárga szemmel, nagy homlokdudorokkal és keserű szájjal. – Sokat civakodunk – vallotta előtte Andrea, mikor bemutatta Gábornak –, de Hell gyűlöli az egyhangúságot. Bennem végre emberére talált. Ha találkoznék az ideáljával, akit holdsugárból és a Petrarca-szonettek jelzőiből szőttek, két nap alatt megunná. Mellettem kedve szerint kínlódhat, tehát ontja a remekműveket, időnként szentté avatja önmagát, és kitűnően szórakozik. Nevettek. S Gábor látta, hogy valóban csak egymás mellett és nem egymással vannak, mint útitársak a vonaton, akik egy irányba tartanak, közben váltanak néhány barátságos szót, cigarettával, bonbonnal kínálják egymást, azután leszállnak valamelyik állomáson, és ki-ki megy a maga útjára. Másodszor Párizsban akadt össze Andreával. Ott tudta meg tőle, hogy Timóth Géza hirtelen meghalt Budapesten. Ő maga akkor már egy éve nem volt otthon, lehet, hogy értesítették valamelyik címére, de a levél nem érte utol. Andrea visszaindult Prágába, hogy végleg letelepedjék ott, másodszor elözvegyült anyjával együtt. Neve eléggé ismert volt már ahhoz, hogy mozgásművészeti iskolát nyisson. Arden könyveinek jövedelme is tekintélyes summát tett ki. Gábor elhatározta, hogy meglátogatja őket Prágában, de már nem tudott odautazni, mert Hitler bevonult az ősi városba, és az ott élő emigráció: zsidók, baloldaliak legnagyobb része bent szorult a csapdájában. Megkísérelt mindent, hogy kinyomozza, mi történt a két asszonnyal, de Csehországra ráborult a borzalmak és a terror búvárharangja. Nem tehetett értük semmit. Körülbelül sejtette, mit történhetett. Andrea, férje és saját későbbi munkássága révén, eléggé exponált volt ahhoz, hogy rátegyék a kezüket. Legjobb esetben internálótáborba került. A méreg terjedt Európa tehetetlen testében. Sokasodtak a szepszis gócai. A veszélyeztetett területek, melyek felé, földalatti érhálózaton át már özönlöttek a ragály bacilusai, dermedten várták a csapást. Úgy látszott, nem lehet védekezni ellene. Budapesten is hangfogó került a sajtó hangszereire. Az Anschlusst követően az egyik reggeli lap még megírta a Hannibal ante Portas* című vezércikkét, de Prága és a bécsi döntés után az ellentábor kénytelen volt visszatérni a Madár fiaihoz képes nyelvéhez. 1939 tavaszán Gábornak haza kellett utaznia Párizsból, mert anyja súlyosan megbetegedett.
Annyira félt a betegségtől, olyan szívósan küzdött ellene, hogy mikor végre az óriási lázak és fájdalmak orvoshoz kényszerítették, már nem lehetett segíteni rajta. Először úgy tűnt, tüdőtályogja van, s ezt operálni lehetett volna. De a későbbi, alapos vizsgálatok kiderítették, hogy tüdősorvadás galoppozik vele a koporsó felé. Gábor, ágya mellett ülve, rövid, borzasztó lélegzését hallgatva, arra gondolt, talán apja akasztotta e robusztus testbe saját nyavalyájának horgát, hogy a szenvedélyesen gyűlölt és imádott nőt maga után húzhassa a túlvilágra. Naponta látogatta a rohamosan hanyatló asszonyt a budai hegyi szanatóriumban. Feszült, gonosz napok voltak ezek különben is. Minduntalan légvédelmi gyakorlatok szirénái verték fel a csendet, és az esték néha sötétbe zuhantak, alámerültek a jövő szakadékába. Anyja ágyával szemközt falitükröt helyeztek cl, és ő naphosszat nézegette magát benne. Látását, önmagával kapcsolatban, a tüdővész láza még jobban elhomályosította, piros, részeg ködbe vonta. – Lefogytam – dicsekedett eltitkolhatatlan büszkeséggel Gábornak. – Most, hogy így megvékonyodott az arcom, a szemem egészen nagy lett megint, mint lánykoromban. Az alakom is megjavult. Bátran eljátszhatnám az Orleansi Szüzet, a Sasfiókot, Hamletet is. Igen. Mindig szerettem volna. Most már elég érett vagyok hozzá. Azután arról fantáziált, hogy amikor fellábad, Olaszországba utazik vagy Egyiptomba. Megnézi a helyet, ahol volt férje utolsó éveit töltötte. Azelőtt sohasem beszélt róla, csak Gábor faggatására egyszer, annak idején, de halála közeledtével egyre gyakrabban tért vissza rá: – Ő volt a legkülönb mindegyik között – mondta kábultan. – Művelt, gyöngéd, előkelő. Talán, ha nem őrjöng annyira értem, jobb tudtam volna lenni hozzá, de így... idegesített. Nők szeretnek ennyire, egészen az érzéseikbe veszve. Én sohasem tudtam. Én nem is vagyok nő. De férfi sem. Valami más. Találkoztam már néhány hozzám hasonlóval. Egyik nőnek, másik férfinak látszott, persze szexuálisan is aszerint élt, de valójában ehhez a harmadik nemhez tartozott lelkileg. Nekem a másik mindig kirekesztett idegen volt. Ellenfél. Ha kellett is valami tőle. Gyönyör például. Én mindig egyedül voltam. Elég voltam magamnak. – El is felejtette, hogy Gábornak beszél. Kitágult térben, forró levegőben, az utolsó izzás mámorában tűnődött önmaga elé. – Vele szép lett volna, ha én más vagyok. De én... Ó sajnálom! – Gáborra nézett, és apja nevén szólította. Sovány nyakán redőkben lógott a bőr, szája besüppedt, ráncos matrónaszáj volt, de ő már nem vette észre. – Megszépültem – súgta. –Valóságos csoda. Nem találod? Gábor látta bőrének foltjain, lila körmén a halál jeleit, és elhatározta, ott tölti az éjszakát. Május volt, nyugtalan, hideg időjárás. Szél fújt, és erjedő földszagot, a fojtott, kirobbanni készülő veszély morajlását hurcolta magával. A város tompa sötétbe veszett a völgyben, egyetlen fénypont nem hunyorgott sehol. Megint légvédelmi gyakorlatot tartottak. Éjfél után anyja mélyen elaludt. Ő halkan kiment a kertbe, a nyitott ablak ellenére gőzös, enyészettől bűzlő szobából. Az égen, rohanó felhők között bujkálva, félhold fénylett. Szeretett volna kilépni ebből a helyzetből, ebből a tájból, át a tizenegyedik ház békességébe. Thomas Aquariushoz. Megkapaszkodott ebben az egyre ezüstösebb, elvonatkozottabb alakban, akinek korral gyengülő két szeme helyett mindjobban kifejlődött a harmadik, és ők egymásra nézhettek vele, örvendezőn, ámuló felismeréssel. A haldokló által idézett apja is szinte testet öltött idéző gondolatai anyagából. Ott álltak ketten Thomas Aquariusszal a széljárta hegyi ösvényen, egy sötét felhő takarója alatt, amely a holddal együtt a kertet is teljes sötétbe burkolta. Az egyiket végtelenül szánta, a másikat nagyon szerette a fivérek közül, és mindkettő hozzá tartozott. A felhő elvonult. Kísérteties, fehér fény ömlött a földre a nagy fák levelein át. Valaki állt mellette, egyedül, akinek nem volt árnyéka. Először arra gondolt, Thomas Aquarius, anyja állapota miatt, előbb utazott haza, hogy haldoklásában mellette legyen. Talán elhalt öccsének akart szolgálatot tenni vele. De nem. Ránézett, és nem volt kétsége többé. Az alak megmozdult, feléje lépett. Egyetlen szó nem törte meg a csendet. Elindultak. Úgy jártak egymás mellett, lassú léptekkel, mint Tihanyban szoktak a nyolc jógi szobra mellett. Itt most a szél suhogott. Fájdalmas, erős vágyódás telítette bensőjét, hogy az egyetlen lény túlra került, akihez a látók nyelvén szólhatott a vakok között. Egy másik dimenzióban haladt mellette immár, az anyag minden problémájából
kilépve. Míg ő, lényének egy részével a sűrű, keserű szorongást közvetítő, idegekkel átszőtt matéria foglya volt még mindig. Szeretett volna az éjszakában kinyílt halálkapun Thomas Aquarius után osonni, kitérni a sötét zűrzavar elől, amely feléje nyomult a jövőből. Egy piramis alakú fenyő mellett már újra egyedül állt sajgó, magasztos nosztalgiával. Az emeleten kivilágosodott anyja szobájának ablaka. Többen mozogtak a világos térben: orvos, asszisztens, ápolónők. Felsietett. Megkezdődött az agónia. – Restellem... igazán... ha ezt én... Kedves tőled... Köszönöm – mondta hajnalban utoljára. Gábor néhány percre egyedül maradt a testtel, amely kaput nyitott neki e világra. Valahonnan száraz levél került az ablakpárkányra. A szél befújta a szobába. Tölgyfalevél. Gábor felemelte. Nyirkos hullaérintése volt, rothadni kezdett. Mint anyja teteme az ágyon. Thomas Aquarius egy nappal előbb, este halt meg Törökországban. A haláláról szóló sürgönnyel csaknem egyidejűleg kapta meg utolsó levelét: Kedves Fiam, Barátom, Mesterem! Ne szégyenkezz, és ne utasítsd vissza ezt a megszólítást. Mindabban én segítettelek, ami lényegtelen, mulandó és semmivé olvad az idő tégelyében. De mindabban te mutattál utat, amely a lényeg, amely a mulandóban a végtelen. Sok éven át kételyem volt benne, ki vagy hát tulajdonképpen? Mit keresel itt közöttünk, bénák, nyomorékok között, Te, a hatalmas, a Látó, az álruhás Hórusz,* a száműzött vagy szörnyű vátesszel leküldött Cherub?! Most tudom. Többet tudok, mint Te magad, mert innen vagy még a nagy misztériumon, mikor a végső próbák, megrendülések tüzében kitárul az utolsó szentélykapu, elhasad az emlékek fátyla, és Te szembekerülsz a titokkal, amelyért születtél. Sokat töprengtem, meditáltam, sejtettem, és zűrzavarba tévedtem, míg most, halálom előtt, megkaptam a kulcsot Hozzád. Látlak. Ámulok. Féltelek. Azt kívánom, bár magammal szöktethetnélek mindaz elől, ami bekövetkezik. Vigyázz, könyörgöm. Ami sötét, véres, borzalmas, gonosz és aljas, az megmondja a nevét, tehát, szemtől szemben áll vele az ember és legyőzi. De vannak dolgok, amelyek sok arcot és sok nevet viselnek. Mint a mitikus labirintus, fényből és árnyékból szövődtek össze. Pokol és menny egyszerre nyílik fel bennük. Vannak dolgok, amelyek vonzanak, megkötöznek, kényszerítenek mindazzal, ami jó benned, ami szellemi becsvágy és emberi szánalom benned. Vigyázz, tehát! Nem szabad tévedned ott, ahol mindenki más tévedne. A tizenegyedik ház a Tiéd. A legnehezebb időket töltsd ott, azt tanácsolom. Védett ház. Klauzúra van körülötte. Ezt a varázskört nem lépik át az események. Remélem onnan, ahová megyek, megtalálom az utat hozzád. Bár többet mondhatnék! Bár többet tehetnék! Minden egyéb intézkedésemről ügyvédem értesít. És most este van, és én látni akarlak. Sietek. A szívem számolja a lejáró perceket. Drága fiam!
II. KÉP A TÜKÖRBEN Bármilyen emelkedett egy szellem, ha alámerül a hús világába, időlegesen elveszti múltjának emlékezetét. Földi tudatának fejlődését a világ törvényei irányítják, amelyben megtestesült... S e testet áthatják az ösztönök erői Az elemek hatalmába kerül. Minél magasabb az eredete, annál nagyobb erőfeszítéseket tesz szunnyadó képességei felébresztésére, és arra, hogy az anyagba rejtett égi szikra missziója tudatossá váljék benne...
Eduard Schuré
Hirosima 1945. augusztus ötödikén este Gábor is, mint annyian mások, a rádiónál ült, és hallgatta a háború utolsó szakaszáról szóló tudósításokat. Különös nap volt mögötte. Az utolsó hetek kábult és fásult stagnálását feszült várakozás váltotta fel. Emlékeinek furcsa torzója, immár minden részletében kidolgozva, ott pihent benne végleges elhantolását várva, de Gábor még késlekedett. Úgy érezte, az élettelen tetemek között tetszhalottakat is eltemetne. Timóth Andreát, például, élőnek tudta még, súlyos szenvedésrétegek alatt, mégis elevennek. Gondolatainak, vágyódásának, segélykiáltásainak rezgései át meg áthullámzottak rajta. A fényképe is élt a fiókjában, gyászos, véres zűrzavar között, azután lappangva, valami iszonyú külső sötétségben, megnémulva, mégsem holtan. Akkor Gábor tudta, hogy nagybeteg. Hiába kérdezi, nem felelhet, mert eszmélete a küszöbön tétovázik élet és halál között. Hosszú ideje volt már ebben az állapotban. Ezen az augusztusi napon szúró izgalommal ébredt. Vad sietséggel ki kellett ugrania az ágyból, mert az volt az érzése, elkésik valahonnan. Fontos esemény, jelentős találkozás tudata időzött benne az álomittasság rejtélyes állapotában, amelyből mindig különös megérzéseket, híradásokat hozott magával. Timóth Andrea sápadt, kialudt szemű arca is végigsuhant ezen a hajnali derengésen, de mikor felébredt, lendületét lelassította a tűnődés: mire is várakozik hát? Mi felé siet? Még nem talált nevet rá, mégsem tévedhetett. A tér és idő vastag rétegén túl morajlott, történt valami, ami az események inflációjában is szédítő summa, talán az ember fejlődésének tragikus végösszege volt. Este azután meghallotta a rádióban, hogy Hirosimára lehullott az első atombomba. A város eltűnt a föld színéről. A halottak, sebesültek száma egyelőre felbecsülhetetlen, bizonyos azonban, hogy jóval százezer fölött van. A tudósítás után ömleni kezdtek a megrendült kommentárok. A témát nem lehetett átfogni. Magassága és mélysége a kozmoszba veszett. Kétségtelen volt, hogy az atombomba az akuttá váló háborút kivégzi napok alatt. De azután? Akik értették vagy sejtették a kérdés horderejét, káprázó szemmel, égő aggyal meredtek rá a problémára: az atomerő az ember kezébe került. Mihez fog kezdeni vele? Voltak, akik meghallották e sorsterhes pillanatban egy sok ezer éves korszak nehéz kapujának döngő becsapódását. Valami végleg lezárult, befejeződött, és valami elkezdődött, amely gyökeresen átformálja majd a világot. Gábort lelke mélyéig felkavarta a híradás. Soha életében nem érzett ekkora feszültséget. Alapérzése az elszörnyedés volt. Különös pánik vett erőt rajta: – Itt van hát! Újra megjelent. Belül van! A világba lépett újra! Újra! – ismétlődött benne vészharangkongással. Az, hogy valami olyannal került szembe most, amely a belátható emberi történelmen túl megtörtént már, szilárd bizonyosság volt benne, annak ellenére, hogy képei, emlékei nem voltak hozzá. Homályban várakoztak valahol, lelkének mélyrétegeiben, csuklyásan derengő, kivehetetlen körvonalakkal. Tudta, az emberek nagy része talán még évtizedekig nem ébred rá a tény valódi jelentőségére. A tömeg izgatott érdeklődése az új, minden eddigi fegyvernél rombolóbb fegyvernek szól csak, amelynek ideájával az utolsó esztendők terhesek voltak már. Az emberi képzelet, a halál szörnyű versenyfutásában, hol ennek, hol annak a nemzetnek ajándékozta a felfedezést, vágyálma szerint. De most, mikor nyugaton valóban megszületett a titáni csecsemő, lehet, hogy saját sorsán kívül eső, aggasztó fantasztikumnak látja mindössze, egészen távol a napi gondok és örömök valóságától. Gábor azonban tudta, a világban sokan megértették már vele együtt, hogy az időszámítás atomerő előttre és utánra oszlik ezentúl. Íróasztalához sietett. Szellemének óriási feszültségét le kellett vezetnie valamiképpen. Alvásra nem gondolhatott, pedig mélyen bent járt már az éjszaka alagútjában. Írni akart. Feljegyezni a pillanatot, bebalzsamozni a múló időnek ezt a súlyos, tömény szakaszát, ahogy a háború kitörésének perceit is feljegyezte 1939. szeptember 1-én. Azok a percek azonban csak induló porszemét jelentették a lavinának, amely most megállíthatatlan zuhatagként, birodalmak gigászi kőtömbjeivel gördült lefelé. Megtörtént – írta. – Az ellentmondások egyidejűségének lehetősége megszűnt. Az embernek
határoznia kell. Problémái megértek A Vízöntő jelének uralkodó bolygója, az Uránusz parancsoló erői leömlöttek a földre. A Vízöntő-korszak láthatatlan hangvillái megzendültek, átzúgnak a kozmoszon. Minden, íme, igaz hát: a messiások, látnokok, próféták, alkimisták és a lenézett csillagjósok megjelentették a jövetelét. És erre az időre jövendölték. A jelek félreismerhetetlenek. A végső pusztulás és megújulás apokaliptikus színjátéka következik. Egy halálraítélt életforma halálhörgésébe az új világ szimbolikájának még idegen, félelmetes ritmusa vegyül. A kép infernális. Vér ömlik a világ nagy testének megszámlálhatatlan sebéből. A zűrzavar, a gyász, a bosszú, az eszelős rémület, a talaját vesztett emberi lélek erkölcsi nyavalyái gyógyíthatatlannak tűnnek. De a krízis tetőfokán az ember, aki kétségbeesetten, a delírium és feleszmélés rohamai közepette, tehetetlenül nézi elszabadult indulatai rombolását, kezébe kapta a legnagyobb hatalmat és a legnagyobb veszedelmet. Megrettenésem akkora, hogy szavak fel nem érhetik. A jósolt időben, de vajon idején jött-e az, aminek jönnie kellett? A Vízöntő-korszak kapuja az Urán-ércben nyílt meg. A kozmikus óra kétségtelenül pontos időt mutat. Az ember azonban, Uram Isten, micsoda állapotban van az ember ma a földön?! Balsorsa, amely jelleméből nőtte ki, beteggé tette. Vak. Felelőtlen. Tudatlan. Riadt gyermek és gátlástalan állat egyben. A félelem, a bizonytalanság, az erőszak és a vér felidézett démonai megszállták, őrültté tették. Őrült, és nincsen rajta kényszerzubbony. Őrült, és a felelős beavatottak minden óvatossága, jóakarata, aggódó elővigyázata ellenére bármelyik pillanatban magához zsákmányolhatja az atomerőt. Szinte látom, látom a földet lángoló tűzgolyóként az űrben felizzani... Tolla megállt. Sötét képekbe veszett pillantása rásiklott az íróasztallal szemben lévő homorú tükör homályos, zöld lapjára. Thomas Aquaris varázstükre volt ez. Csak halála után került elő meditálófülkéjének faliszekrényéből, néhány rá vonatkozó feljegyzéssel együtt. Ezekből tudta meg Gábor, nevezetes és avatott varázstükör került birtokába, amely annak idején Rabbi Abraham Eleazarnak, az 1100 körül élt nagy kabbalistá-nak, mágusnak és alkimistának tulajdonában volt. Az ő, Bölcsek Kövé-ről szóló munkája alapján jött rá Flamel Miklós a Nagy Arkánum elkészítésének titkára. A harmincszor ötven centiméteres nagyságú, csaknem teljesen vakult, mélyzölden homályos tükröt felakasztotta dolgozószobájában, azzal, hogy majd, ha elfoglaltsága engedi, kedve szerint tanulmányozni fogja a különös erőkkel és emlékekkel telített eszközt, de eddig még nem került sor rá. Szeme, amely mögött égő gondolatok rohantak, végigutazott a tükör tompa fekete keretén, amelynek négy sarkába a négy világtáj angyalainak: Michaelnek, Raphaelnek, Gabrielnek és Urielnek nevét véste be a készítő héber betűkkel. Nézte, és nem látta még a tükröt, csak kikötőt keresett nyugtalan tekintetének. Ez a fényeket felivó, néma, sötétzöld tó vonzotta és magához kötötte. Kábító, végtelen mélységű varázsterére támaszkodva, képzelete kilendült a távolba. Hirosimát kereste a földgolyó túlsó felén, a rommá lett várost, amelyre elsőnek lépett rá az új korszak titánjának hatalmas talpa. Hosszú ideig ült így mozdulatlanul. Az íróasztallámpa csak az előtte fekvő papírlapra vetett koncentrált fényt, a szoba többi része árnyékba borult. A képek, amelyek belső terében gomolyogtak, egyre határozottabb körvonalakat öltöttek. Közeli, tapintható valóságukba szinte beleveszett. Annyira eggyé vált a látvánnyal, hogy sokáig nem tudatosította: az anyag, amelyből e formák kialakultak, mély, mohazöld térben nyüzsgő, tejszínű állag volt, az Orion-köd spirál kavargásához hasonló... Azután egyszerre tudatába jutott, hogy a kép, amelyet szemlél, többé nem szemgolyója mögött, a belső térben van, hanem rajta kívül, előtte, az íróasztallal szemközt függő hosszú, zöld varázstükörben. Ott meredezik egyetlen blokkház kiégett váza, s körülötte szinte porrá őrölt, izzó romok borítják a földet. A vészes, piros sugárzásban néhány fa kormos csontváza rajzolódik ki. Ezek a fák megdöbbentették. Micsoda rejtélyes védelem őrizte őket a totális pusztulásban?! Közelükben egy hatalmas gyár acélvázát, tőben lekonyuló gyertyaszálak gyanánt, görbítette össze, más alkatrészeit pehelyként letépte és szétdobálta az elementáris erő. S a kép nem volt néma. Élt. A romok alól szörnyű nyöszörgés, jajgatás, könyörgés, átkozódás hangzott. De az elkárhozottak pokla fölött még ott állt a tüzes angyal, és kivont pallossal űzte a segítségre sietőket. Aki megtörte e tilalmat, a halál fia volt. A gyilkos radioaktív sugárzás kivégezte. A látvány nem tűnt el a káprázat riadt villanásaként, attól, hogy éber eszmélettel ráfigyelt. Ott maradt a tükörben. Mozgott. Élt. Beszélt. Hőt árasztott. Figyelmének élesedésével egyre élesedett.
Plasztikussá, színessé vált. Ez az élmény teljesen új volt. Eddig az emberek és tárgyak, ha összetalálkozott velük, elmondták neki lényegüket. Egy-egy fénykép hullámhosszán el tudott hatolni a távolba is. De mindez a belső térben történt, szellemének zárt mikrokozmoszában. Most kilépett, kivetítődött e rejtélyes tükörre az, amire feszülten gondolt, mintha óriási megrázkódtatása létrehozta volna benne e folyamat szerkezetét, felgyújtva mögötte egy hatalmas vetítő reflektort. Ám ez a kép nem pusztán benne volt! A távoli valóságot tükrözte. Onnan, a színhelyről utazott hozzá, és rajta át a tükörhöz. Csodálatos életében – egy dimenzióval több, gazdagabb világképe bús, tragikus zengésében is – megborzongott ennek az átélésnek a titokzatosságától. Felállt, és a tükörhöz lépett, amely, mint az ablak a közeledőnek, egyre többet tárt fel a borzalmas tájból. Óriási kiterjedések tágultak szét odabent. A részlet, amelyre ráfigyelt, megélesedett, nagyra nőtt, mintha teleobjektív lencséje hozta volna közelebb. E tömegtragédia iszonyú részletekre bomló poklában a sajátos, harcos hangyafajra, a japán nép egészére gondolt, amelyre most imádott istene, maga Mars rontott rá legfélelmetesebb fegyverével. S ahogy, e gondolat alakulását szemlélve, újra befelé fordult önmagába, a kép a tükörben homályosodni kezdett. Körvonalai elmosódtak, mintha anyaga füstből, párából lett volna. Gomolygott, tejszínű örvényléssé alakult, azután megint formák rajzolódtak ki belőle, amelyek egyre tömörebbé, színesebbé váltak. Már megismerte a tengerből kiemelkedő, szeszélyes vonalú apró szigeteket. Nyüzsögve elborította őket a háború népe, amely az ősidők ködéből érkezett ide hajóin, valahonnan a mitikus Lemuriából. Idegen tömeg volt ez, tanulékony, alkalmazkodó, jegesen becsvágyó, de lényegében zárt, legyűrhetetlen. Fanatizmusa, ideáljai, ösztönélete minden más nemzettől elválasztotta. Önuralma, személytelensége, művészetének jelképes, furcsa nosztalgiája az elveszett hatalom, egy világuralom sejtelmét őrizte. Vajon hogyan fogadja ez a nép a fellebbezhetetlen ítéletet? Hogyan tűri el a legnagyobb megaláztatást, amely nemzetet érhet? Hogyan viseli hite összeomlását? ...És már látta a tükörben a csúcsos, lendületes vonalú, fekete csipkeként a csillagos égháttérbe szőtt császári palotát, s a virrasztás fényeit benne. Látta a tanácskozókat. Arcukon a dermedt iszonyatot. Szemükben a nihilt. Tehetetlenségük fekete szárnyként terült föléjük. – Mit várhattok még? – gondolta Gábor. – Vége. – S mintha e gondolat visszhangja csendült volna meg „A Felkelő Nap Fiának” ajkán, a törődött, csúnya, beamter* arcú kis ember két szót mondott ki félhangosan önmaga elé, két idegen torokhangú szót, amelyek érzéstartalma félreérthetetlen volt, Gábor lefordíthatta magának: Vége! – A teremben lévők hallgattak. Gábor hirtelen nagy fáradtságot érzett. Szemhéja ólmosan leragadt, tagjai fájtak, merevek voltak a kimerültségtől. Mikor újra felnézett, a tükör kialudt, mélyzöld felületté zárkózott megint. Öntudata szinte elveszett a vágyban, hogy minden töprengést abbahagyva, ágyára zuhanjon, testébe engedje ömleni az álom vakító, süketítő szökőárját. De erőt vett magán addig, míg a tükröt leakasztotta, átvitte Aquarius meditálófülkéjébe, és a faliszekrénybe zárta. – Ott a helye most – gondolta kábultan vetkőzés közben. – Idegen szeme nem érheti, mert újra életre kelt.
A halál agitátornője Másnap reggel későn ébredt. Sehogy sem tudott kiszakadni álmai szövevényéből. S az ébredéssel nem szűnt meg kedélyének kábult lebegése a valószínűtlenségek síkján. Éjszakai élménye az izgalom egzaltációját és a feszültség fáradtságát állandósította benne. Ámulata elvonta egyelőre attól a megrázkódtatástól, amely minden bizonnyal a jelenség kiváltó oka volt. A reggelinél meglepetés várta. Posta érkezett. Ez is az ország gyógyulási tünete volt, hogy Tihanyba érkezett egy levél, igaz, hogy legalább négyheti késéssel. Miklós Iván jelentkezett. Cikkeiből megtudta, hogy Gábor él. Ő maga Hollandiából utazott haza egy évvel az ostrom előtt. A bombázások elől menekült. Otthagyta kitűnő állását egy filmlaboratóriumban. Itthon súlyos bombasérülésen esett keresztül. Most is alig lézeng a vérveszteségtől és a rossz táplálkozástól. Szeretné tudni, mi történt Timóthékkal? Gábor kihúzta íróasztalának oldalfiókját. Fényképek sorakoztak benne. Rögzített pillanatformák,
múlttöredékek. Andrea a fényképen, amelyet Budapestről küldött el Gábornak, tizenhét éves lehetett. Arcán még ott lappangtak a kamaszkor duzzadásai, a feszülő, égő, naiv fiatalság, de szeme ijedt, szomjas és borús volt. Öreg. Régi, sötét emlékek hajnali ködfoszlányait őrző. A láthatatlan csápok, amelyek Gábor szemén át a képbe hatoltak, nem tapintottak hullát. A kép élt, de színei hűvös homályba vesztek. Ha kérdezte, nem felelt. Némán, idegenül elsiklott előle. „Mi történt Timóthékkal?” – ez a kérdés benne is szomjúsággá vált. Gondolata hirtelen a varázstükör végtelen, mélyzöld tavába szédült. A feltevés egészen ijesztő és káprázatos volt. Felugrott és a meditálófülke irányába lendült, de félúton megállt. A szobát késő délelőtti érett, sárga napfény öntötte el. Rikító, harsány színe felszívott, eltüntetett minden misztikus holderőt. Várnia kell az esti, elcsendesült, bársonyos sötétre. Várnia kell. Lassan elmúlt ez a nap. Nyugtalanság, sohasem érzett lámpaláz hullámzott benne. Nem találta a helyét. Lement a Balaton-partra. Megfürdött a kavicsos medrű, lágy vízben, aztán kifeküdt a napra. A part kövekkel feltöltött oldalából sötét kígyófejek álltak ki. Valami ellenséges és idegesítő volt ezekben a némán figyelő kígyókban. Felöltözött. Kisétált a mólóra, ahol naphosszat türelmes horgászok ültek. A víz zöldarany olajként csillámlott a köveken túl. Felszíne alatt apró halak tömege nyüzsgött. Ez az örvénylő mozgás a zöld anyagban, megint felfokozta szúró izgalmát. A nap megöregedett lassan. Színébe az ősz vörössége vegyült, készült az alkonyat tüzes ünnepére. Gábor az erdei lépcsősoron cserkészett fel a tizenegyedik házhoz. A víz felszíne pirosra gyúlt odalent, de a fák közé már a szürkület zord magánya költözött. Hűvös, nedves szag szállt fel a humuszból. Ahogy a ház felé közeledett, amely sima vonalaival az otthont, szellemének kikötőjét, a templomot jelentette neki, ujjongás, majd szívszorító fájdalom két éles, erős akkordja csendült meg benne, mintegy tömör hang jelképeként az átélésnek, amely az állatégöv tizenkét jelét ábrázolta. Minden mozdulata, minden lépése jelentősnek, hangsúlyozottnak tűnt most. Vacsoráját otthagyta, csak tejet ivott. Tudta, testét nem szabad megterhelnie, nehogy szellemén nehéz homokzsákká váljék. Eljött tehát az este. A tizenegyedik ház kikötője bársonyos, sötét csendbe került. Lakója magányos, különös útra készülődött, amelyen kevés zarándok haladt át előtte. A homorú, vakult tükör újra az íróasztal fölé került. Felgyulladt az íróasztallámpa fedett fénye. Végtelen kiterjedések leplei húzódtak félre. A tompa, zöld homály megéledt lassan. Örvénylett, parancsszavára várt a tejszínű köd nyersanyaga. Indulni kellett. Izgalma teljesen elült. Nyugodt volt. Andrea alakját tudatának fókuszába vonta, s gondolatai vérrel telítették e derengő formát. Rákoncentrálta mindazt, amit tudott róla. Plasztikussá tette a kulccsal, amely Andrea egyéniségének nyitóformuláját jelentette. A tükörben meztelen villanykörte fénye villant. Csupasz, mocskos falakat, fekete vaságyakat leplezett le. A fény két lehunyt szemű, hanyatt fekvő alakra vetődött. Testük a takaró alatt ijesztő csontvázként rajzolódott ki. Hajuk rövid sörtéje sárga, süppedt arcot keretezett, amelyből nagy, nyerges orr emelkedett ki. Először ikreknek tűntek, azután Gábor a szánalom fájdalomig fokozódó megrendülésével felismerte az egyikben Andreát. Két száradt, botvékonyságú, meztelen karját nyaka alá kulcsolta. Azt hitte, alszik. De gondolatformák különös ábrái utaztak a két ágy között, és nemsokára meghallotta a halk, német beszéd mormolását: – Semmire sem emlékszem, és ez így jó. Jó itt feküdni. Jó, hogy nem kell akarni semmit, és félni sem kell. Még az is jó, hogy a lábam megbénult. Ide adják az ételt, orvosságot, azután békén hagynak. Belül a lelkemben olyan szobákban élnek, ahol bezártak előlem minden fiókot. A nevem és az életem a fiókokban van. Kulcsaimat elvették. Azt gondolták, kifosztanak, pedig ajándékot adtak vele. Nem akarom tudni, mi van a fiókokban. Senkihez se tartozom Semmi se fáj. Semmit se várok. Csak élek. Szabad vagyok – mondta Andrea.
– Tévedsz hetvenhetes. – A másik hangja rekedten fújtató volt. Gábor nem tudta megállapítani, idősebb-e vagy fiatalabb Andreánál, annyira egyképűek voltak ijesztő leromlottságukban. – Hogyan lehetnél szabad, mikor zsidó vagy? Ha feltápláltak bennünket, hazaküldenek. Hová megyünk haza? – Én béna vagyok. – Abból kigyógyítanak, valószínűleg. De a baj mégis halálos mindannyiunkban. Hová megyünk haza, hetvenhetes? – Te tudod, hová mégy. Nekem mindegy. Megyek az úton az orrom után. Ha elfáradok, leülök. Ha megéhezem, enni kérek. – Bezárnak csavargásért. Nincsenek irataid. – Akkor lesz ágyam és ételem. Mondom, hogy mindegy. Csak ezt őrzöm belül, ezt az egyensúlyt. Vigyázok, ne csempésszenek be hozzám valami hírt magamról. Egyedül az a fontos. Addig minden jó. Csak addig jó, amíg... – Meddig játszhatod ezt a bújócskát, mit gondolsz? Nem megoldás. A megoldás nálam van. – A te megoldásod a téboly. Te őrületbe menekültél. Én elvesztettem az emlékeimet. Én jobban jártam. Gábort úgy ragadta meg az elszörnyedt fájdalom, mint egy izmos óriáshüllő. Moccanni se tudott. Dermedtem, tehetetlenül meredt e külső sötétségbe hajszolt kék lélek nyomorúságára. Mit tehetne értük? Hányan vannak? Hány ezren, tízezren, százezren tolonganak mögöttük itt és a túlsó parton, a kínhalált haltak között, akiket szétzúzott, rongyokká tépett, a téboly és a bosszú tűzjelével jelölt meg az elmúlt pár esztendő?! Andrea sötét patkánylyukba kúszott a borzalmak áradása elől. Fülébe ólmot öntött. Szemét megvakította, és féltőn óvta nyomorékságát. Görcsösen belekapaszkodott. Bizonnyal volt oka, miért. Bizonnyal olyan emlékek ellen védekezett így, amelyek mázsás kőtömbökként hevertek teherbírásának cserepein. Az anyja. Timóthné. Ki tudja, mi történt vele ott, a lánya előtt? Vajon, ha erre a kérdésre összpontosítana...? A tükörben most hirtelen folyékony tejjé változott a kép. A kapcsolat erős volt, és a nyersanyag egyre engedelmesebb. A ködös örvénylés közepébe sötét mag szilárdult. E sötétség tágult, nőtt, s néhány másodperc alatt sötét, rideg légkörű, csupasz teremmé szűkült. A redőny nélküli, törött ablakokon át holdfény derengett be. E félhomályban megpillantotta a hideg, sötét kemenceajtókat a felcsapódott korompászmákkal. Itt az utolsó lába nyoma tehát. Itt zuhant le a függöny. A tűzön kellett átkelnie, hogy eljusson abba a birodalomba, amely felé olyan feszülten hallgatózott testében is. Oda... ...A kemenceajtó fénylő téglalappá vált a falban. Már nyílás volt ez, nyitott kapu, s hosszú folyosót tárt fel, amelynek végén alakok suhantak. Gábor akarata, figyelme végignyúlt a folyosón, de az alakok, talán fénynyalábok inkább, elsiklottak előle. Kis fülke mélyedt a falba. Odafordult, azt kutatta át mohó érdeklődéssel. Egyszerre árnyak játéka indult a falon. Furcsa jelek álltak össze, és beszéltek hozzá; vonalak, körök, háromszögek, négyszögek, nyilak, és ő értette őket, mintha gondolatot olvasott volna, a mögöttük lévő érzésekkel együtt: – Ne így. Ne így. Ez nem itt és nem ott. Nincs mögötted és nincs előtted. Fölötted se és alattad se. Elégett. Mi égett el? A mi is elégett. Az égett el, ami gyúlékony. A rontás elszállt. A káprázat semmivé foszlott. Tűzvarázs. E jelek beszéde egyre szárnyalóbbá, zeneibbé vált, és szétvetette az emberi gondolat héját. Ujjongva áradt, emelkedett, s hirtelen kitöltötték őt, és saját lényének benső sugárzása áthatotta amazokat, akiknek megérezte azonosságát, erősebben, mintha szavakat, gondolatokat váltottak volna. Együtt volt Timóthékkal, akik valaha egy asszony és egy férfi küzdelmes sorsának képletét vélték átélni a földön. Megint érezte a fáradt elernyedést. Vissza kellett térni a varázstükör végtelenségéből. Sűrű, zöld leplek suhantak el. Egyre tömörebbé, egyre fénytelenebbé lett a homorú felület, majd bezárult teljesen. A tükröt helyére tette a faliszekrénybe, lefeküdt és rögtön elaludt.
Alexander Mikor pedig a templomból kiméne,
mondta néki egy az ő tanítványai közül: Mester, nézd, milyen kövek és milyen épületek! Jézus pedig felelvén, mondta néki: Látod ezeket a nagy épületeket? Nem marad kő kövön, amely le nem romboltatik. Márk 13. A következő nap az áttekintésé, tervezésé volt. Már nem sietett szúró lámpalázzal az este elé. Előbb rendet akart teremteni. Mi is történt hát vele? Mi az értelme, mi a célja e feltárult új dimenziónak? Mert, hogy valami beláthatatlanul jelentős dolog küszöbére érkezett, azzal tisztában volt. De érezte azt is, hogy még csak a küszöbön áll. A tükör természete s az ő viszonya hozzá nem volt titok előtte. Ez az ősi, életre keltett, zengő varázshangszer a bársonyos, tompa, sötét éjszaka egy darabja volt a falon. Az álom birodalmának legtitokzatosabb mélyrétege. Ő ebbe a tilalmas, a kábulat nehéz lepleivel védett birodalomba nyitott szemmel jutott be. Nem kellett testét a Léthe vizének partján hagynia. Emlékezetét sem vesztette el utána, mint az álmodó az ébredés megrázkódtatásában. Szelleme kötetlenül vándorolt a térben, az idő másfajta törvényei között. Érdeklődése, koncentrált gondolata és akarata pillanatok alatt elhatolt céljához. Bárkit felkereshetett a világban akárhol. Átléphetett élet és halál küszöbén, hogy utánalessen az elköltözötteknek. Apjával annak idején a fényképen és egy tükrön keresztül sikerült a távolban kapcsolatot találnia, de ez egészen más most. Jelentősebb. Szabadabb. Nincs benne derengő tétovaság, álomittas kábulat. A varázstükör vetítővászon tulajdonképpen. Mindaz, ami a tükörben projicidálódik, benne, az ő lelkében játszódik le. Élő, színes, hangos, plasztikus képként a tükörbe jut, és ő tágra nyílt szemmel, minden ép érzékével látja, hallja, érzi az eseményeket. Semmi el nem rejtőzhet előle, amit látni akar. A Tenno palotájának éjszakai tanácsülésére is bejutott, távolságon, falakon, védett udvarokon, elzárt kapukon, őrzött ajtókon át. Mi maradhat titokban előtte? Mert mi maradhat titokban a Szellem előtt, amely nem ismer időt, távolságot, áthatol az anyagon, s minden forma mögött a lényeget szemléli? A tükörbe pedig ez a mindentudó, mindenlátó, misztikus erőnek birtokában lévő szellem vetíti ki a felidézett jelenségeket. * Este már tervekkel készült a kísérletre. Tudta, végig kell tapasztalnia a varázstükör minden lehetőségét, mint zenésznek a hangszerét, meddig is terjednek regiszterei? S ha áttanulta mindazt, amit engedelmes eszköze nyújtani tud, sor kerülhet valamiféle műre, amely még a jövőben várakozik. Mert ahhoz, hogy rájöjjön e kísérteties, mágikus összjátékon kívül, miért szólította meg a varázstükör, alaposan bele kell hatolnia a lényegébe. Abban bizonyos lehetett, hogyha egy ilyen transzcendens élmény keresztezte útját, annak súlyos, megfejtésre váró értelme van. Mindenekelőtt pontosan akarta tudni, hol van most Andrea. És a tükör az esti csendben, szolgálatkészen megmondta neki. Ott látta a megvilágított helységnevet egy útmutató oszlopon: „Nach Mauthausen”. Mauthausen tehát. Az egyik hírhedt halálgyár, amelyből a felszabadítók bevonulása után olyan hírek gyűrűztek szét a világba, amelyek magát az emberi nemet szégyenítették meg. Andrea csendesen aludt. Társnője égő szemmel virrasztott mellette, sötét igékre figyelt, amelyeket a pusztulás erői sugároztak bele a láthatatlan birodalomból. Eddig eljutott tehát. Megtudta, hol van Andrea. Látta állapotát. De egyelőre nem tehetett érte többet, minthogy a háromdimenziós anyag nehézkes tempójával, a háború utáni zűrzavar torlódásai, hiányai, akadályai között megkísérelje kihozni onnan, nem sejtve, kihez kell fordulnia, kit kell megmozgatni érte? – Hirtelen izgatott örömmel, önmagán mosolyogva, megértette; a tükör már nyújtja feléje a következő láncszemet. Egy pillanatra megfeledkezett róla, hogy új érzékszerve nőtt megint. Faépületben, könyve fölé hajolva, lengyel származású, amerikai hadnagyot látott, kis asztali
lámpa fényében. Ismerte ezt az embert. Párizsban találkoztak össze, közvetlenül az Anschluss után. A fiú tanulmányúton volt. Erősen érdeklődött okkult kérdések iránt, s egy közös ismerősük elhozta Gáborhoz. Gyakori vendége lett ez a nyugtalan, aszkéta hajlamú, nyugati jógi, aki a hús kísértései ellen elkeseredett harcot folytatott. Gábor kedvelte, mert jó szándékú, becsületes, noha kissé korlátolt, merev egyéniség volt. Most ott látta Mauthausenben, Andrea közelében, nyilván hivatalos beosztásban. Arra kell tehát módot találnia, hogy levelet juttasson ki hozzá. Töprengett, kire is emlékezteti annyira ez az amerikai lengyel? Azután rájött hirtelen: Alexanderre! A berlini nyelvtanár. Annak volt ilyen sárga színű, komor, humortalan szeme. Az amerikai hadnagy arcvonásai finom, letompított vonalakban, mégis meglepő hasonlóságot mutattak a démonok üldözte, német okkultistáéval, olyan módon, ahogy egy nyugodt, elegáns portréról rá lehet ismerni annak túlzott karikatúrájára. Alexander eszelős alakja megzengette benne hirtelen Berlin egész elmúlt komplexumát. Egy pillanatra szinte visszahőkölt tőle, mintha tömegsír készült volna felnyílni előtte. Mi maradhatott meg azokból az időkből? Kit találhat élve ott a kataklizma után? A kívánság már elindult. Az érdeklődés idézett, és a kép alakulni kezdett. ...Már látta Gedachtniskirche kormos, megcsonkított körvonalait, s a körülötte szétágazó élettelen, egymásra torlódott, kiégett, halott utcasorokat. Hol vannak az emberek? Alexander, ha jól emlékezett rá, árja volt, és eléggé öreg hozzá, hogy vérére, lelkére, erejére rá ne idézze Moloch kapzsiságát. Ha egy bomba meg nem ölte, semleges, koron és életen kívüliségében, talán ő és Kathe Madler maradhatott meg leginkább ebben az elsüllyedt országban. A széttolt törmelék között egérutak vezettek valahová a föld belseje felé. Persze. Az élet a föld alá költözött itt a pokol szimbólumaként, levegőtlen, sötét, büdös patkánylyukakba, a város hullája alatt. Az a hely, ahol rátalált Alexander kísértetalakjára, valamikor öreg, nagy ház pincéje lehetett, zord alvilága egy fényben, bőségben élő bérpalotának. Mindenesek, szolgák, szénhordó munkások jártak le ide sietősen. Különben penész, svábbogarak, egerek és patkányok tanyáztak benne. Most egyedül ez az odvas gyökér maradt meg belőle, mint ahogy az emberek álompalotái, sorsukról és önmagukról szőtt légvárai is összeomlottak, s ők alázuhantak félelmeik, indulataik, hiányérzeteik sivár infernójába. Kis pléhdobozban sztearinmorzsák olvadoztak a keskeny, hosszú, kormos füstöt okádó láng körül. A mécses felfordított vödrön áll. Mellette két téglán, mely alatt rőzsetűz égett, konzervdobozban víz melegedett. Alexander ott guggolt e két fontos tárgy aggódó szolgálatában. Csak annyira lehetett felismerni, amennyire a leomlott házak egy-egy épen maradt részénél, a kád vagy csapok ott rekedt töredékéből meg lehetett állapítani, hogy az volt a fürdőszoba. Alexander múmiává aszalódott arcában a szeme, bozontos szemöldöke és orrának keselyű vonala emlékeztetett régi önmagára, egyébként ijesztő rommá vált. Száradt bőrű, színtelen rongyok közül szárként kiálló nyakán csontvázkoponya imbolygott. Erőtlen ujjai reszkettek, ahogy levette a tűzről a forró vizet, szájához emelte, mohón szürcsölt belőle, mintha aromás, nemes ital lett volna. Szája sarkáról a víz mellére ömlött, de nem törődött vele. A forró folyadékkal a táplálkozás illúzióját élvezte önfeledten. Kétségtelenül a végét járta szegény ördög. Közel volt az éhhalálhoz. Gábort tehetetlen, türelmetlen szánalom fogta el: micsoda kegyetlen, démonikus kedvtelés átkozta el ezzel a képességgel, amely minden dolgok gúzsbakötött szemlélőjévé teszi?! Amott Andrea, itt Alexander halódik karnyújtásnyira szemétől, segítő karjától elérhetetlen messzeségben! Hát nincs sehol egyetlen falat kenyér, melyet az éhezőhöz eljuttathatna?! – Keze ökölbe szorult kétségbeesett akaratától, mely a derengő, sivár képet most furcsa, áramló mozgással telítette. Mintha ő maga nyomult volna előre... be a háttér tintafeketeségébe, göröngyös talajon, kanyargó, oldalfülkékbe mélyülő folyosón, majd felfelé, egy töredezett, félig leomlott, de még járható lépcsősoron. E mozgás egy felmeredő falnál torpant meg, amelynek penészes foltjai megvilágosodtak előtte lassan, s ő a szeszélyes rajzú ábrákban tátott pofájú sárkányt vélt felismerni. Elmerülve e folt szemléletében, csak egy idő múlva vette észre, hogy már nem is tömör fal az, amelyen e penész rajzolta vonalak kialakultak, hanem áttetsző üveg. Mikor ezt felfedezte, a
sárkányfej is elmosódott lassan, s mögötte zsúfolt raktár lett láthatóvá. Egy szorgos, tehetős berlini polgár hordhatta ide össze a rengeteg élelmet maga és családja biztosítására. Bizonyára bent volt a „nagyfejűek” között, hogy háborítatlanul megtehette. Ki tudja, hol van azóta? Teste talán itt oszladozik éppen, ennek a háznak a romjai alatt. A felbecsülhetetlen holmik köré azonban klauzúrát vont a sors. Ki tudott róla? Ki férhetett hozzá a törmelék között, hiszen ajtaja egy azóta összeomlott lakásból nyílhatott, a pincelépcső felől pedig szürke, vastag fal rejtette el?! Befalazta. Barikád mögé zárta. Titkos kincseskamrát alakított belőle. ...S a megmenekülés ott volt alig harminc méternyire az éhségtől halódó Alexandertől! Szardíniahalmok, tej, tojás, hús, főzelékkonzervek, lisztes oldalú zsákok, csokoládé. Kristályos sót izzadó szalonnaoldal. Feketére perzselődött parasztsonka. Butéliás italok. Színes kakaós- és teásdobozok. Különféle kisebb-nagyobb zacskókban száz másféle, bizonyára fontos élelmiszer. Gábor megrendült az eléje tárt helyzet gonosz könyörtelenségétől. Felnyögött tehetetlen haragjában. Körmét tenyerébe vájta, hogy lefogja indulatát, amely villanásnyi ideig arra ösztönözte, hogy öklével összezúzza a tükröt, amely ördögi készséggel vetített eléje mindent, amire kíváncsi volt, de hatalmat nem adott hozzá, hogy belenyúljon az előtte pergő eseményekbe. Lesújtottságában a fáradtság korábban vett erőt rajta. A kép elmerült a zöld varázstóban. Gábor ezen az éjszakán már éjfél előtt lefeküdt, de az álom sokáig elkerülte. Alexander forró vizet szürcsölő, szánalmas hullaarca és az élelmiszerraktár kihívó gazdagsága rögtön odavetítődött lehunyt szeme mögé. Zaklatott, zavart volt. Vajon mi felé terelik ezek a kétes eredetű varázserők, amelyeknek örvényébe került? Szabad-e velük sodródnia? Mi jó származik abból, ha éjszakáról éjszakára szédítő távlatokat jár be egy misztikus dimenzió tehetetlen bábjaként? Lát, tanul, figyel, megért, titkok birtokába jut, még mélyebb, vigasztalanabb rétegeit ismeri meg az emberi nyomorúságnak, tudatlanságnak, vakságnak. De mennyiben segíthet rajta, mikor az is, amellyel eddig rendelkezik, túlcsordul a világ befogadóképességén? Hajnal volt, mire lenyűgözte az álom. Reggel későn, rossz közérzettel ébredt. Esős, szürke nap volt, nem sétálhatott odakint, pedig kívánta a levegőt. Beszorult a szobába, ahol minden egyensúlytalan, félbehagyott és megoldatlan volt. Átsuhant rajta a gondolat, hogy nem akasztja ki többé a tükröt. Csak nyugtalanságot, zűrzavart kelt vele önmagában. Minek kísérletezzék? Minek idézze fel sorra a halott múlt kísértetek? Sírokat lát legfeljebb. Testetlen árnyak után oson, vagy változtathatatlan körülmények közt sínylődök fájdalmát bámulja. Hosszú levelet írt a lengyel származású amerikai hadnagynak Mauthausenba. Még nem tudta pontosan, hogyan juttatja el hozzá, de remélte, az amerikai misszión keresztül sikerülni fog. A levélben felelevenítette barátságukat, és emberbaráti szolgálatként kérte tőle, emelje ki Andreát – akinek számát, nevét, körülményeit is megírta –, a veszélyes környezetből. Ilyen gyönge, leromlott szervezet idegzete könnyen hajlik a pszichikai fertőzésre. Társnője, aki mellette fekszik, közveszélyes elmebeteg. Akihez hozzáfér, azt nagyon is szuggesztív érvekkel öngyilkosságra akarja rávenni. Figyelmeztette, kezelje óvatosan Andreát, akinek amnéziája önvédelem. Ne közöljön vele önmagáról semmit addig, míg testileg meg nem erősödött annyira, hogy elviselje szomorú emlékeit. – írás közben megtorpant hirtelen. Zsibbasztó, rossz érzés áradt el benne: hátha csak képzelete játszik vele, és eléje vetít egy világot, embereket, eseményeket, melyek a valóságban nincsenek?! Levelet küld vaktában az elmúlt idők egy árnyalakjának. Nem ijesztő ez? Magánya a többi ember között, rendellenes képességei kezdik felborítani lelki egyensúlyát. Erői felkeltek ellene, kiléptek ellenőrzése alól, külön életet kezdtek. Félelem fogta el. Félbehagyta a levelet, csuklyás esőköpenyt borított magára, és kisietett a kertbe. Az eső áztatta kert szelíd mélabúja megnyugtatta, párás meleg gőzölgött a földből. A nyolc jógi sötét kőalakja víztől fénylett. Végigment a köves úton, és megállt az oroszlánlábú pad előtt. A kísértő pánik elhagyta teljesen. Felduzzadó érzelmi formái visszanyerték eredeti alakjukat, jelentőségüket. Nem futamodik meg. Nem fordul vissza. Elindult, és végigjárja az utat, mert minden okkult folyamatnak ez a törvénye. Félelem, kétely, indulat, az érzések zsarnoki zűrzavara nem nyerhet uralmat fölötte. A kormányt a mentális én kezeli benne, az egyetlen fórum, amely dönt. És ez úgy döntött, hogy amit szelleme megismerni kíván, attól nem zárkózik el.
Visszament a házba, befejezte és megcímezte a levelet. Néhány sort írt egy újságíró kollégájának, akiről tudta, hogy összeköttetésben áll az amerikaiakkal, és mellékelte hozzá a mauthauseni levelet. Mi történhetik? Legfeljebb visszaküldik azzal, hogy a címzett ismeretlen.
A második kulcs Megtalálta a tükör legjobb helyét a dolgozószoba két nagy, elfüggönyözött ablaka között. Az ablakok keletre néztek. Egyenes hátú karosszéket helyezett a tükör elé, körülbelül egyméternyire tőle. Úgy tapasztalta, jobb, ha később kezd a kísérlethez, tíz óra után, mikorra a nappal minden mozgása elpihen. Az íróasztallámpát gyújtotta fel, de kék kendőt borított rá. Holdas, éjszínű homály derengett a szobában. Leült a tükör elé. Ma a képek változását akarta megfigyelni érzelmeinek kikapcsolásával, magát a folyamatot. Azt, hogy az erőnek, a koncentrációnak milyen intenzitása szükséges az egymástól távol eső helyek kialakításához. A kódot fürkészte, mely a képek mögött rejtőzött. Hogy szemléletének semlegességét beállítsa, olyan hullámhosszal kezdte, amely tudomása szerint, távol esett a háború szántotta területektől. Gregort akarta látni. Úgy tudta, Lisszabonban él, jó körülmények között. Még a spanyol polgárháború kitörése előtt sikerült átjutnia. Másfél éve, karácsonykor kapta az utolsó sürgönyt tőle, mint ahogy az 1932-es karácsony minden életben lévő résztvevőjének sürgönyzött, amíg elérhette őket: A világnak bármely pontján lélekben együtt várom a Szentestét veletek, Barátaim. Ahhoz a karácsonyéjhez járok melegedni ma is. Nálatok ismertem meg az Ünnepet. Nektek köszönöm meg, hogy a sötét hétköznapok között hitem és célom van. Boldog karácsonyi Ünnepeket! Boldog Újesztendőt! Viszontlátásra. Gregor. – írta. Ez a kép valóban nem vetett árnyékot lelkére. Gregort kissé megőszülve, élesebb, mélyebb vonásokkal látta viszont, de harmonikus környezetben. Nem csak a test, hanem a szellem jóléte vette körül: könyvek, képek, szobrok, nemes porcelánok, finom elefántcsont és ezüsttárgyak. Otthona volt Gregornak, először életében. Szép kikötőt épített magának. Onnan hallgatta a háta mögött morajló világ disszonáns hangzavarát, és a képzelete előtt felderengő, hatalmas, szellemi óceán zúgását. Ő már e tenger felől leste a hajót, amely egy napon eljön érte, és az örök megérkezés túlsó partjára viszi. Szép volt ott időzni nyugalmas gondolataiban. Nézni a könyve fölött tűnődő, keskeny, okos arcát a kínai lámpa kékes fényében. Szinte érezni vélte angol dohányának könnyű, ópiumos illatát. Kitépte magát e látomás üdítő színeiből. Tovább kell mennie. Emberek, események, zárt ajtók mögötti titkok, szenvedésben, gondban, reménytelenségben alámerült fuldoklók várják a világ különböző pontjain, hogy feltárják előtte sebeiket. Egy varázstükrön át érte nyúlt a sors, és oda szögezte az emberiség szenvedéseinek vetítővászna elé, hogy mindent lásson, mindenről tudjon. E pokoli színjáték értelme még homályos, de nem tágít addig, míg meg nem világosodik előtte. A tükör mélysége izzani kezdett. Fénypontok csillantak fel, óriási világváros forgalma áramlott az oszladozó, tejszínű ködben. Rohanó autóbuszok, villamosok elúszó fénykígyói, tűzszemű autók, tolongó tömeg; az erjedő, a születő új korszak egyik fővárosa, Moszkva volt előtte. Tehát, itt találja majd valahol a tábornokot is, akit társaival együtt foglyul ejtett a háború gigászi hálója. Már látta is a magas drótkerítés végtelenbe kanyargó kígyóját, a barakkok egyforma, sötét sorát az éjszaka csillagos derengésében. Lámpák sárga szeme bámult ki az apró ablakokon. Mintha ott lépkedett volna az ablakok előtt, belátott az asztaloknál író, olvasó, a kis pepecselő munkák, maguk szabta leckék felett görnyedő emberek hátára, akiket sorsuk kiragadott életsínjükről, és a tapasztalás tégelyébe vetett. Most e tábor klauzúrájában kénytelenek voltak saját lelkük fölé hajolni,
töprengeni, kérdezni, kutatni, benyitni idegen nyelvekbe, mesterséget tanulni, ismerkedni mindazzal, ami ismeretlen volt, s az is maradt volna előttük a kataklizma nélkül. Finom, nagyon keskeny koponyájáról ráismert a tábornokra, noha e fejet valamikor sűrű, őszes sörény borította. Most csak a tarkóján repdesett némi fehér pehely. Gábor arra gondolt, az aggastyánok e tekintetben is hasonlókká lesznek a csecsemőkhöz. Aki belép az életkapun, és aki kilépni készül rajta, nem sok hajat visel. A tábornok szobája kicsi, de tiszta volt. Mosdója fölött felesége, elhalt kislánya és az újszülött Veronika mosolyogtak. A tábornok írt. Amint érdeklődése megéledt a szöveg iránt, a papírlap a rárótt sorokkal már betöltötte a teret: Nem győzöm ismételni neked, drágám, mennyire jól élek itt. Elkülönítve, de békességben és kissé hűvös, személytelen, mégis határozott jóindulattal körülvéve. Azért erőlködöm, azért magyarázok neked ennyit ekörül, (Uram Isten, mintha olvashatnád, mintha tudnám, hol vagy, mi van veletek?!) mert tudom, micsoda mesterséges hazugságköddel, mennyi előítélettel kellett volna megküzdenie annak, aki engem akar meggyőzni ezekről a dolgokról Tévedtünk, Drágám. Én beláttam, és azt akarom, hogy Te is rájöjj a valóságra. Azt akarom, hogy új megismerésedet átadd a kislányunknak, aki egy teljesen megváltozott életformába fog belenőni A kép, amelyet a világról belénk plántáltak, hamis volt. Ne hidd, hogy propaganda-tanfolyam szólamainak megigézettje lettem. Végighallgatom azokat is. Sokat olvasok. Bármit, amit kérek, rendelkezésemre bocsátanak. Én magamtól jutottam el odáig – ezt az eddig elzárt, a tőke félelmének búvárharangja alá rejtett országot szemlélve, egy sajátos neveléssel, tradíciók nélkül felnőtt emberfajtával közelről érintkezve -, hogy megértettem: az ami volt, a végéhez érkezett. Elementáris erők léptek a világba, és átformálják majd, akár tetszik nekünk, akár nem. Azok a dolgok, amelyekben mi reménykedtünk, amelyeket mi természetes szükségességnek, jogos kiváltságunknak hittünk, nem fenntarthatók többé, mert elintézetlen problémák földrengéses talaján épültek. Ma már tudom, hogy az egyik kaszt sem tolhatja át a terhet a másik vállára, nem élhet, ágálhat a másik rovására, és nem dönthet sorsáról megkérdezése nélkül Amíg az orosz tényező – teljes súlyával, szervezett tömegével, egy generáció előnnyel a nevelésben – a porondra nem lépett, a világ másik fele elintézhette a társadalmi kérdéseit azzal, hogy szemét gyanánt egyszerűen a szőnyeg vagy az ágy alá söpörte őket. Ma azonban egy világrész fenyegető moraja, kiáltásai, követelései leplezik le a lusta szemfényvesztő szolgákat, és nagytakarítást, végleges elintézést, megoldást sürgetnek. Ezért igyekszik ma a többi nemzet – vagy azt hiszi, elég, ha úgy tesz, mintha igyekeznék – szociális problémáit megoldani Úgy érzi, ki kell fognia a szelet a hatalmas vitorlából, erdőtűz ellen, tűzgyújtással kell védekeznie. De a folyamat végül is ugyanoda vezet: az életforma gyökeres megváltozásához, a régi kiskirály-kényelmek, izolált trónok összeomlásához. Az állapotok most még sehol sem ideálisak. A kísérlet, az átalakulás, a múlt és jövő viaskodásának kemény, örömtelen korszaka ez, a túlzások és a cselekvések közbeni korrigálások ideje. Az egyén szenved, mert nyersanyaggá vált átmenetileg. Mikor újra rangot kap majd, az nem fiktív cím lesz csupán, hanem az isteni igazsággal összhangban lévő valóság; emberré válik, akit egyedül szellemének csiszoltsága, jelleme, teljesítménye osztályoz. Ezt az embert tisztelni fogják, anélkül, hogy követelné a tiszteletet. Nem születési kiváltsága, összeköttetései vagy erőszakossága emeli a többi emberek fölé, hanem áldozatai, amelyeket társaiért hozott. A mi személyes sorsunk felőrlődik két titáni malomkő között. Mialatt a múlt bűneit szemlélem és leszűröm tapasztalatait, mialatt a jövő kibontakozó körvonalait figyelem, érzem mint semmisül meg saját életem, gyökerét és reményét vesztve. Ha még egyszer láthatnálak benneteket! Ha csak annyit tudnék, életben maradtatok-e? Vagy, ha Isten őrizz, megbizonyosodnék róla, hogy ti már... nem! Ezt nem tudom végiggondolni. Pillanatnyi pihenéshez sem jutok a szüntelen töprengéstől. Álmatlanság
kínoz. Vágyom utánatok, erősebben az éhségnél és szomjúságnál, ugyanakkor félek a bizonyosságtól. Nagyon fáradt, nagyon öreg ember lettem. Ha a hozzátok fűző szeretet gyötrő köteléke nem feszülne bennem, alázatosan átengedném magam a rohamos hanyatlásnak. Hiszen én is áthulltam a rostán ebben a nagy kiválasztásban. Valójában halott vagyok. Így azonban reménykedve és szorongva mégis hazamennék. Akár kísértetnek is. Haza. Hozzátok... de vajon éltek-e? A toll ernyedten megállt a ráncos, erőtlen kézben. Gábort mélyen megindította a bölcsesség felé ballagó, magányos öregember állapota és helyzete. Azt gondolta, az ilyet haza kellene segíteni, mert szenvedései igazgyönggyé értek benne, és ezt az értéket továbbadhatná ott, ahol a legnagyobb szükség van rá: otthon. Saját kasztjának vakon botorkáló, tévedéseihez ragaszkodó gerincét, hitét vesztett társai között. Hallgatnának rá, mert közülük való. Ha ki tudná emelni a nagy olvasztótégelyből! Ha felhívhatná rá az illetékesek figyelmét, és sikerülne odahatnia, hogy hazaengedjék... nem kísértetnek, hanem élő igének, az új idők misszionáriusaként! Hiába. A tábornok is a tömeg-karma foglyává lett. Ott kell hagyni a lágerban, töprengései martalékául, anélkül, hogy odakiálthatná neki: akik után vágyakozol élnek és hazavárnak! Légy erős! Küzdj a hanyatlás ellen, mert dolgod van még szeretteiddel és a világgal! A toll a papíron újra megmozdult, új gondolatáram telítette. Furcsa, ődöngő, reszketeg betűkkel kezdett el írni. A szavak növekedtek, majd összeszűkültek, tántorogtak, a sor alá vagy a sor fölé csúsztak, s formájuk egészen más volt, mint a fölöttük sorakozó rendes, apró betűs írásé: ...Akik után vágyakozol élnek és hazavárnak! – olvasta Gábor növekvő ámulattal. Olyan izgalom szúrt belé, hogy remegni kezdett. Érezte, mint hidegülnek el tagjai. Testét verejték önti el, a felismerés határtalan borzalommal kevert ujjongásától. A toll tovább írt: Légy erős! Küzdj a hanyatlás ellen, mert dolgod van még szeretteiddel és a világgal! Gábor hirtelen furcsa nyugalmat, testébe-lelkébe ömlő hatalmas erőt érzett. Mintha a természet kimeríthetetlen energiaforrásával kapcsolódott volna össze. Úgy érezte, a fák nedvei, a tó óriási lekötött dinamizmusa, a föld titokzatos ős-fluiduma, a kozmoszt megtöltő éter és a világéterben keringő bolygók sugárzása határtalan befogadóképességű akkumulátorként telíti belül. Idegei meg sem rezzentek, mint szélcsendes tájon a falevelek. Minden viharzás kívül rekedt. Az érzékek szeszélyes hullámzását a megismerés békességbe oldotta, és ez a békesség fénnyel, személytelen áldozatkészséggel, friss tettvággyal volt tele. Újra ott látta a tábornokot az apró szobában, amint vitus-táncos ujjai felemelték, a szemétől messze eltartották a szöveget. Pirosra gyúlt arca eltorzult érzései túlfokozottságától. Torkából artikulálatlan nyögés szakadt fel, amelyről nem tudhatta, sírás-e vagy nevetés. Székét hirtelen hátrataszította, felugrott, mintha zuhanni akarna valamerre, de ereje elhagyta, térdre bukott a szék előtt, és nedves, vonagló arcát ráhajtotta a papírlapra. Gábor áradó részvéte, akarata, áthömpölygött a remegő, verejtékező öregemberbe, és szívének nagy, szúró dobbanásait, már-már görcsbe ránduló vágtáját fokozatosan lelassította. Az összeomlott test, ahogy átjárta a biztató, gyöngéd, frissítő áram felemelkedett a földről. Arcán az ámulat és ujjongás egzaltációja, a bizonytalanság, majd a kétely tűnődésébe olvadt. Gábor megértette a folyamatot: a kritikai véna máris termelni kezdte az élmény reakcióját, a két szemmel látók antitoxinját a transzcendens ideák eluralkodása ellen. Gondolatai halvány formákat öltöttek: vajon nem saját vágya kelt-e önálló életre a papíron, s az mozgatta szinte mechanikusan ujjait? A szöveg maga éles és égő pozitívja volt a sok kérdésnek benne. Vigyáznia kell, mert idegei játszanak vele. De ezeknek az érveknek nem volt tömörségük, gátló erejük a remény óriási áradásában. Gábor megvárta, míg levetkőzött és lefeküdt. A kis szoba lámpaszeme lehunyódott, de a tábornok szeme tágan parázslott bele a sötétségbe. – Aludnod kell, barátom! – fonta körül Gábor akarata. – Öreg vagy és kimerült. Takarékoskodj az erőddel. Most már van mire gyűjtened. Jó bágyasztó, csöndes álom kér hozzád bebocsátást. Engedd át magad neki. Aludj. Én virrasztok helyetted. Én most már sok-sok ember helyett virrasztok ezután. A fáradt, öreg szemek lehunyódtak lassan. Két, elkésett könnycsepp olvadt meg a ráncos
szemhéjak alatt, és lefutott az álomba merült fogoly halántékán. A tizenegyedik házban valahol egyet ütött az óra, de Gábor nem mozdult a tükör elől. Nagy utat kellett bejárnia ezen az éjszakán. Teste pihent, agya éber, idegzete nyugodt volt. Szelleme még káprázott a bizonyosság vakító fényétől, az isteni erő-özöntől, amelyet a megismerés elszabadított benne, de nem állt meg töprengeni, mert nem veszíthetett időt.
Bábjáték Alexander odaejtett rongycsomóként aludt a berlini pince sötét sarkában. Tompa, süket messzeségből kellett visszahívni, Gábor szinte sajnálta kiragadni egyetlen menedékéből, az álomból. Szédülve, kábultan kapaszkodott elő eszméletlenségéből. Kóválygó fejjel felült. Reszkető, verejtékes gyöngeségében az élettörzsről félig letört faágnak tűnt, amelybe már csak alamizsnaként hatol el némi éltető nedvesség. Gábor erejének kölcsönfénye most felpezsdítette kissé. Üres, nyitott, vértelen agyába – amelyen amúgyis idegen gondolattöredékek szálldostak át száraz falevelekként –, könnyedén behatoltak parancsai. Úgy mozgatta Alexandert, mint bábját a bábjátékos. Tennivalóit már előzőleg átgondolta. Mint mindenütt az ostromlott városokban, itt is bőven akadt mindenféle muníció: fel nem robbant akna, bomba, kézigránát, csak le kellett hajolni érte. Nem válogatott, a tükör csalhatatlanul odavezette ahhoz a kézigránáthoz, a folyosó oldalsó elágazásában, amely még használható állapotban volt. Alexander lassúságával, erőtlenségével is számolnia kellett. Nem távolodhatott el néhány másodperc alatt a robbanás helyétől, miután kibiztosította és a fal egyik repedésébe helyezte a kézigránátot. Legfeljebb néhány lépést tehetett lefelé a lépcsőn. Erre is kínálkozott megoldás. A lépcsőt kétoldalt romhalmok, felmeredő falrészek vették körül, és közöttük a félemelet egy padlórésze eléggé szilárdnak látszott. Alexandernek csak három lépcsőt kellett lelépnie, és beállhatott egy vastag falrész mögé erre a pallóra. Mindenekelőtt világosságot gyújtatott vele, azután elindult a szegény, kábult ember, rozsdás, lihegő, zörgő géproncsként, amelyet gyöngéd kézzel óvatos mérnök kormányoz. A huzatban nyugtalanul táncoló mécsláng különös, rossz jeleket vetett a falakra. Gábor nem engedte, hogy kétely vagy szorongás hatoljon be szándékának, simán, világosan eléje rajzolódó területére. Tovább nyomult. A kézigránát már az öregember kezében volt, birkózás a rozzant, berozsdásodott, erőtlen végtagokkal. Most még egy mécsest gyújtatott meg vele, és azt a fal mögé helyeztette, ahová be kellett sietnie. A másikat a földre tette, az élelmiszerraktár nagy fala mellé, amelynek alján téglányi mély rés kínálkozott a robbantáshoz. Gábor idegzetén baljós boszorkányhuzat sivított át, de ő rögtön eltorlaszolta a rést, amelyen át beosont hozzá. Alexander görcsös keze felemelte a kézigránátot. Bütykös, remegő ujjai a zsinórt keresték engedelmesen. Gábor akarata megfeszült: Most!... Egy... A kézigránát tapogatózva a résbe került. Kettő... – A rést odakészített tégla torlaszolta el. Hallotta saját hangját, amint felnyögött, míg Alexander derekát újra kiegyenesítette. Három... négy... öt... hat... – A félig béna lábfejek ólomtömböket hurcoltak. A test tántorgott, gyöngeségtől dülöngélt. Hét... nyolc... – nem fog a fal mögé érkezni addig, míg... Kilenc... Végre! Legalább a fal mögött van már! Tíz! A robbanás földre sújtotta az öregembert a fal mögött is, de inkább a robbanás hangja volt az, amelyre megkínzott idegei reagáltak. Gábor feszülten hallgatózott, nem indul-e riadt mozgás az éjszakában, kiáltozás, szaladó lábak dobogása? Nem kellett félnie. Robbanás, lövés, kőomlás, dörömbölés megszokott zajok voltak ez idő tájt a
nap bármelyik szakában. Sokkszerű reszketés dobálta az öregembert. Gábor úgy érezte, láthatatlan szálakkal össze kell drótoznia a széthullani készülő instrumentumot, hogy önmagán át beleönthesse a földből, fákból, vizekből, hegyekből és az egész kozmoszból sugárzó isteni erőáramot. Mintha keze közt érezte volna a kizsarolt test csendesülését. Láthatólag erővel telítődött. Görcsös reflexei feloldódtak. S az összeszáradt kis embermag újra nőni kezdett, mint fakír keze alatt a virág. Támolyogva emelkedett, felállt. Keze most nem reszketett, ahogy a mécsest fogta. Elindult. Az élelmiszerraktár falán méteres rés tátongott. Néhány konzervdobozt, zsákot maga alá temetett a törmelék, két polc leszakadt, egy pár borosüveg eltörött, de a felhalmozott élelmiszer nagyobbik része épségben maradt. Sikerült tehát. A megkönnyebbülés pillanatnyi elernyedésében bábja, amely nehézkesen, kezében mécsessel átmászott a résen, furcsa, vad életre kelt hirtelen. Önálló, veszedelmes lázadóvá lett az eléje táruló látvány hatására. Torkából vékony, nyöszörgő állathang vijjogott fel. Keze újra reszketni, begörbült ujjakkal görcsösen kapkodni kezdett a holmik felé, majd didergő vinnyogással rávetette magát a felakasztott sonkára, és fogatlan ínyével marcangolni kezdte. Gábor úgy kapott utána, mintha mélybe zuhanó engedetlen kölyke lett volna: – Hohó! Várj csak, barátom! Lassan! Így megölöd magadat! – De megfékezéséhez több erő kellett most, mint az egész eddigi akcióhoz, amelynek kábult engedelmességgel adta oda magát, Éhes volt. Állatian, gyilkosan éhes. Gábornak a kapaszkodó, vak, paradoxul öngyilkos életösztönnel kellett megküzdenie. Kétszersültet bontatott fel vele, azt is vörösborba mártatta, amely egy levált nyakú üvegből folydogált ki. Egyelőre nem engedhette, hogy nehezebb táplálékot vegyen magához. Mikor az ételtől, italtól valamelyest erőre kapott, összeállíttatta vele az ételek sorrendjét, nehogy belebetegedjék a hirtelen bőségbe. A német rendszeresség még a konzervnyitót, spirituszfőzőt és a könnyű, kék lángú, fehér, sűrített spirituszkockákat sem hagyta ki a felszerelésből. Alexander teát főzött magának, tejszínt cseppentett bele, és megcukrozta. A kétszersültre vajat, dzsemet kent. Mohón, önfeledt áhítattal tömte szájába az ételt, és nagyokat szipogott, csonton rágódó öreg ebként elégedetten vinnyogott közben. Gábor végigvárta, amíg evett, nehogy újabb esztelenséget kövessen el, azután levezette a lépcsőn, oda, ahol néhány rongyos zsákdarab a fekvőhelyét jelezte, és ott visszabocsátotta az álom mély kútjába. Alexanderrel végzett erre az éjszakára. Ő maga még mindig nem volt álmos, de odakint szürkült már. Néhány kakas a környéken éles kukorékolásba kezdett. A beszűrődő lárma és a redőnyön átszűrődő fény fokozatosan elsápasztotta, némává tette a tükröt, az éjszaka végtelen mélységű tengerszemét. Ezúttal nem feküdt le a kísérlet után. Agya annyira éber, emelkedett, friss és hatványozott élességű volt, hogy úgysem tudott volna elaludni. A szoba fülledt, feszült homálya után levegőre vágyott. Az égen már az újjászületni készülő nap piros felhőhírnökei lángoltak. Nyers, hűvös, illatos szél fogadta odakint. Hajnali harmatban fürdött a táj. A föld párolgó, nedves, erjedő szaga az elveszett emlékezetű kezdet vak, boldog életigenlését árasztotta. Őt azonban nem sodorta magával az egyetemes mámor. Növekvő felelősségérzete súlyosodon rá. A következő lépéseket tisztán látta maga előtt. Mindent fel kell függesztenie addig. A dolgok végleges meghatározása, áttekintése és a belőlük folyó konzekvenciák majd a kísérlet befejezése után következnek. Hatalmas zenekari mű viharzását szemlélte önmagában, amelyben a különféle hangszerek egy isteni melódia kiteljesedését készítették elő. Új szemmel nézett mindenre, ami eléje került. Új ember volt maga is, ezen az első hajnalon, a felmérhetetlen jelentőségű események küszöbén. Thomas Aquarius búcsúlevelének szavai csengtek vissza benne: Sokat töprengtem, meditáltam, sejtettem és zűrzavarba tévedtem, míg most, halálom előtt, megkaptam a kulcsokat hozzád. Látlak. Ámulok. Féltelek. Azt kívánom, bár magammal szöktethetnélek mindaz elől, ami elkövetkezik Rád...
Most átérezte a búcsúzó öregember ünnepélyes megrendülését, azóta, hogy saját lelkét is áthatotta ez az érés. Megértette halálos aggodalmát: Vigyázz, könyörgöm. Ami sötét, véres, borzalmas, gonosz és aljas, megmondja a nevét, tehát szemtől szemben áll vele az ember, és legyőzi. De vannak dolgok, amelyek sok arcot, sok nevet viselnek, mint a mitikus labirintus, fényből és árnyból szövődtek össze, pokol és menny egyszerre nyílik fel bennük. Vannak dolgok, amelyek vonzanák, megkötöznek, kényszerítenek mindazzal, ami jó benned, ami szellemi becsvágy, és emberi szánalom benned. Vigyázz, tehát! Nem szabad tévedned ott, ahol mindenki más tévedne... E szavakból is saját emberfeletti szorongása, kétsége csapott ki. Thomas Aquarius felismerte rajta a kiválasztottak rettentő tűzjelét, s most már ő is érezni kezdte stigmája sajgását. Még nem tudta, átkozott vagy áldott-e, de magánya félelmetesebb lett tőle. Csaknem elveszettnek érezte magát felelőssége halálos pánikjában. Hirtelen erőszakkal visszalendült a bukolikus, szakadékos eleusziszi tájról a tihanyi hajnal derűs felszínére. – Még ne – hárította el a teljesen meg nem ért gondolat erupcióját. – Majd. Ha már nem merülhet fel kétely. Ha minden bizonyos és világos lesz!
A fekete ige Az első állomás este a mágikus televíziós készüléken a mauthauseni barakk volt, ahol Andrea vesztegelt testében, de saját életén kívül. A meztelen villanykörte fénye furcsa lidércálom alakjaira hullt rá a sivár szobában. Andrea nyitott szemmel, révedező mosollyal feküdt, de ágyán, és feltámaszkodva ágáló szomszédnője ágyán, többen ültek: vékony bőrréteggel borított, süppedt szemű csontvázak, akiknek egyedül ruháik árulták el nemüket, különben hajuk sörteszerűen rövid, mellük lapos volt. Szétnyíló, hátracsúszó köpenyük alól vékony csontszárakon görcsös, kék térdcsomók, vastag könyökbunkók látszottak ki. Izrael keserű, eszelős prófétanője beszélt az elkárhozottaknak, akik megigézve, iszonyodva hallgatták. Lelkük összedúlt, véres talaján mérges, kéngőzös források fakadtak fel a rettentő igék nyomán. Fáradt, kizsarolt testüket halálvágy hálója fonta körül. Gábor most a lengyel-amerikai hadnagy alakját idézte meg. Ezúttal nem saját szobájában, hanem egy közös helyiség sakkasztalánál találta. A táblát embergyűrű vette körül. Ismerőse vesztésre állt. Nem volt elég képzelőereje, kombinatív képessége a játékhoz, de ellenfele sem használta ki a védtelen pontokat, s így az a furcsa helyzet állt elő, hogy az egyik már régen elvesztette, a másik mégsem tudta megnyerni a partit. Gábornak ki kellett emelnie emberét a többi közül. Néhány gyors, nyilvánvaló, de a körülállókat alaposan meghökkentő húzással átcsoportosította, majd a partner kapkodó tévedéseit kihasználva, mattal befejezte a játszmát, és a hadnagyot szobájába irányította. Papírt, töltőtollat vétetett elő vele, nehogy egy hiányos emlékezet hézagain kihulljanak fontos utasításai. A levél, melyet bizonytalan, kiszámíthatatlan módon kellett volna útra bocsátani, íme ott feküdt a címzett előtt, nem külső kérés, hanem elhatározott, fellebbezhetetlen belső döntés formájában. Nem lehetett kétsége felőle, hogy ugyanúgy, ahogy megnyerte általa a már elveszített sakkpartit, és a gratuláló, csodálkozó, felvillanyozott csoportból, váratlan sikere színhelyéről, ellenállás nélkül szobájába indult, mert ő így akarta –, meg fogja tenni mindazt, amire a levélben utasította.
Három talizmán Elérkezett a legfontosabb, legkülönösebb kísérlet: addigi átéléseinek ellenpróbája. Meg kellett győződnie arról, hogy mindaz, ami szeme előtt a tükörben lejátszódott, nem képzelete belső terében születő és onnan rejtélyes módon kivetítődő káprázat csupán, hanem távolba ható, fizikai eseményeket alakító, embereket valóban irányító hatalom! A budai romvillában, ahol városi lakása volt, eltorlaszolt ajtók mögött, sűrű levegőben aludt a házmestercsalád. Légkörük telítve volt nyomasztó álmokkal, lidérces szorongással. Gábor
szánakozva látta, mivé lettek. Ébrenlétükben is bizonyosan zárkóztak, bújtak, suttogtak. Minden neszre összerezzentek. Eszméletlen dühvel, beteg gyanakvással marakodtak, majd újra összebújtak, félelmeik elől védelmet keresve, azóta, hogy a megrendült világ zűrzavarában feltámadtak kriminális ösztöneik, és ők kívül kerültek az erkölcsi törvényen. Kicsik, tudatlanok voltak a bűnhöz is. Felemások. Giccses érzelmek keveredtek bennük, kapzsi indulatokkal. Ágyuk fölött nagy, színes olajnyomat a töviskoszorús Krisztust ábrázolta. A köpcös, vörhenyes arcú, szegletes fejű házmester gyér haja nedves homlokára csapzott. Nyögött és a fogát csikorgatta. Gábor valamelyik álomkínzókamrából szabadította ki. Lomha agya és lomha teste csak lassan került lendületbe. Szemét erőlködve nyitogatta. Nehéz, tömény álmának képei még visszahúzták a síkosan lejtő alvilág felé. Felesége nyitott szájjal, ernyedt hullaarccal aludt mellette. Végre felült. Magára vette a tábornok meggyvörös fürdőköpenyét, belebújt Gábor papucsába. Zsebébe csúszatott egy kincstári zseblámpát, majd feszítővasat és egy ásót keresett elő. A konyhában csendesen, belső tájékozódással, sötétben dolgozott, de bazedovos lánya felébredt a halk neszezésre: – Ki az?! – súgta riadtan. -Én... aludj! – mordult rá az apja. A motozás fojtott zörejei, rejtélyes célja a szokatlan órában, pánikot ébresztett a beteg teremtésben. Már ott állt apja mellett hálóingben, mezítláb: – Segíthetek?... Miért nem gyújtasz világosságot?! Apja nem felelt. Nehéz lihegéssel Gólemként ődöngött, hajlongott, kutatott, kulcsokat vett le a számozott tábláról. A lány keze felcsavarta a villanyt. Arcukra fehér fény vetült. A házmester szeme álomittas, üres és annyira idegen volt, hogy lányában belül a rémület vad sikolya indult el. Arca eltorzult, szája kinyílt... de hangszálai már nem közvetítették a hangot. Gábor még idejében elnémította. A házmesterlány szemében is kialudt az eszméletláng. Szótlanul lecsavarta a villanyt, és visszafeküdt a sezlonra. A házmester kicsoszogott a folyosóra, végigment a huzatos, köves alagsoron, benyitott egy zsúfolt fülkébe, melyben törött bútorok, fadarabok, drótok, rozsdás gépalkatrészek, rongyok gyanús és leplező zűrzavara halmozódott egymásra. A gépiesen mozgó kezek kezdték kirakni a folyosóra a holmit, ez azonban már nem történhetett nagyobb zaj nélkül. Az összegabalyodott tárgyak zörögtek, nyikorogtak, támasztékukat vesztették, nagy robajjal leomlottak a földre. Most a házmesterné futott ki a folyosóra falsápadtan, kezében gyertyával: – Apja! Szent Isten! Mit csinálsz? – Azt, amit csinálnom kell. Eredj vissza! – A hang tompa, csökönyös, de különösen szórakozott volt. Az asszony egész testében remegni kezdett: – Ugye mondtam, hogy el kellett volna vinni a háztól!... Valaki rájött? Hívom a gyerekeket! A házmester feszült, messzire figyelő réveteg arca feléje fordult. – Visszamégy! Most rögtön! – mondta halkan, röviden. Az asszonyt megragadta és visszalódította a szavaiból áradó testetlen erő. Nem tudott szólni, nem tudott ellenszegülni. Engedelmeskedett. A házmester feszítővassal felszedte a kiürített raktár kockaköveit, és ásni kezdett alattuk. Némán, fújtató mellel, verejtékezve hányta ki a földet a mélyülő gödörből. Több mint egy métert ásott le, míg elérte a ládát. Újra a feszítővas szerepe következett, végre felgyulladt a zseblámpa éles fényköre. A kinyílott ládában legfelül ezüst evőeszköz összekötözött, oxidálódott kötegei látszottak, majd a már penészes, vastag, bőr íróasztalmappa, Gábor aranymonogramjával. Ezt még anyjától kapta egyik születésnapjára, de Gábor apróbb, kedvesebb emléktárgyait kerestette ki a tolvajjal: az öklömnyi hegyikristályból faragott Buddha-szobrot, miniatűr aranymúmiát, melyben, ha kettényitották, ónixfigura feküdt, és egy zöldre öregedett, ókori drachmát. Ezeket Thomas Aquarius hozta neki utazásairól. Hevenyében visszahalmoztatott mindent a folyosóról a fülkébe, persze korántsem a rejtegetni akarás óvatos alaposságával, azután a házmestert visszairányította a lakásba. Felesége, leánya, asszonylánya és veje ébren, rettegve várták, de megjelenése nem oldotta fel a rémületüket. Mert, aki bejött hozzájuk és a szekrényeket nyitogatta, gépiesen felöltözött, magához vette iratait, pénzét – az
valójában nem volt jelen. Kérdéseikre felmordult valamit néha, de úgy, mint aki álmában beszél. Hiába kérlelték, alázatosan, ingerülten, könyörögve, toporzékolva, nekiindult egyedül az éjszaka dzsungelének. 1945 augusztusában a közbiztonság távoli álom volt Budán. Gábor lappangó fenevadindulatok között vezette a házmestert a balatoni műút felé. Az ostrom által elszabadult hiénaösztönök még mindig zsákmányt kerestek a sötét utcán. Vetkőztető bandák, elhagyott lakások fosztogatói, pincék, romok, hevenyészett sírok éhes kincskeresői osontak az éjszakában rettegve, mohón és rémületet keltve. Zsebüket a kontroll alól kitört fegyverek és muníció duzzasztották. Akit sorsa eléjük vetett az éjszaka ingoványában, annak könnyen átlyukasztották a bőrét. Az élet olcsó lett, s az emberek teljesen elfásultak a halál dömpingjében. Autóreflektor éles sugara nyúlt előre az úton, és megvilágította a ballagó ember hátát, aki megállt, majd az út közepén szembefordult a fénnyel. Mozdulatlanul várt. Kezét sem emelte fel. Az autó mégis lelassított, melléje kanyarodott. Ajtaja kinyílt és a várakozó beszállt. Egyetlen szó nem hangzott el az autó utasai és közötte. A sofőr újra indított. Kétoldalt kócos fák, fehér kilométerkövek, felfordult autók, tankok roncsai, összetört korlát, házcsonkok, kiégett, kormos ablakszemek villantak meg kísértetekként, s néha egy-egy ember vonta ki ijedt, ordas alakját a rávetődő sugár börtönéből. A motor egyenletesen zúgott. Két orosz tiszt ült a kocsiban a sofőrön kívül. Az egyik cigarettával kínálta a jövevényt. Mikor tüzet adott, felvillant markáns, éles, zárkózott arca. Némán gubbasztó falukon rohantak át. Őrjárat bukkant elő néha a sötétség fekete drapériái közül. Az autó megállt, azután továbbengedték. Két óra alatt elérték a szárszói kompállomást. A sofőr felzörgette a révészt, aki rémült szabadkozással bújt elő házából. A csónakba csak a házmester szállt be. Az autó továbbrobogott. Az éjszaka legmélyebb pontját szelték át. Egyetlen csillag nem szúrta keresztül a borús eget. Dermedt, körvonalak nélküli, hangtalan világban utaztak, egyetlen bányászlámpa vezérfénye után, mely a csónak orrában ringatózott. Partot értek. A révész, ahogy utasa kiszállt, rögtön visszalendítette csónakját a vízre, és sietve távolodott a furcsa holdkórostól, aki botorkálva elindult a domb felé. Éles, nesztelenül metsző kés hasította fel keleten az égbolt alját, s a résen, hosszú sávban hajnali fény tolult át. Megszólalt a kakas. A varázstükör végtelenségében köd szállt fel. Egy alak bandukolt a sűrűsödő, tejszínű homályban a ház felé. Háta mögött felrohant az égre a nap első tüzes nyila, és buborékként szétpattantotta a képet. Súlyos, zöld vaskapu zárult be egyszerre Gábor előtt. Helyére vitte a tükröt és kisietett a kapu elé. A víz felszíne, a fák törzse és a meghajló fű teteje selymes pirosan fénylett. A fák közé hajló keskeny ösvény, amely a főúthoz vezetett, lila derengésben, elhagyatottan állt még. Gábor feszülten figyelt. Hallgatózott. Végre! Száraz levelek, ágak zörrentek. Közeledő léptek nesze hangzott. Az ösvény végén megjelent az, akit várt. Egy figura kilépett a tükörből. Parancsot adott neki és végrehajtotta. Nézte a közeledő ember alacsony homlokát, konok, brutális állát, durva kezét. Ez az alak csupa indulat, ellenszegülés, csökönyös tagadás és önérdek volt. Mégis eljött, mert hívta. Az akadályok elhúzódtak előle. A veszély kikerülte. A körülmények engedelmesen segítették, hogy elhozhassa Gáborhoz a kristály-Buddhát, a miniatűr aranymúmiát és az ókori drachmát. Saját akarata, gyilkos ellenszegülése, tagadása ellenére kezébe adta e három talizmánt, és velük önmagát. De nem csak önmagát. Gábor kezébe adta az egész világot.
Hatalom A házmester aludt, evett, azután visszaindult saját, zavaros sorsába, felbillent életű családjához. Gábor, miután kiemelte önmagából és szembe állította énjével, lebocsátotta újra az odúba, amelynek férgei rémült nyüzsgéssel vették tudomásul, hogy valami elromlott lényük belső védőberendezésében, s ők váratlan módon, kiszolgáltatottak lettek. A házmester Gáborral nem váltott szót. Tompa, réveteg arccal állt előtte. Gyanakvó, álomittas szemmel nézte. Nyomasztó álom tehetetlen szereplőjeként megadta magát az érthetetlen eseményeknek. * Gábor előtt ott hevert a három tárgy, amelyeket kiválasztott és elhozatott a lopott zsákmányból. Különös, megzavaró dolgokat közöltek vele ezek a jelképek. Nem tudott tőlük egész figyelmével az eléje meredő tények és a titáni probléma felé fordulni. A kristály-Buddha – nagyon szerette ezt a szobrot – a legtestetlenebb ábrázolása volt annak, aki a szellem atomenergiájával szétbontotta és megsemmisítette az anyagot. Az áttetsző, mérhetetlenül finom, csillogó kis pantagram felidézte benne a töretlen erejű Tan végtelenbe vesző körvonalait: a szenvedés négy nemes igazságát, a nyolcas utat, a tűzprédikáció zenei dübörgését, a cáfolhatatlan kinyilatkoztatást az anyagvilág véres, fájdalmas káprázatáról és a szenvedés megszüntetéséről. Az aranymúmia a belsejébe rejtett ónixfigurával, amely mellén összekulcsolt kézzel várta a feltámadását, a Hermetikus Igazság kozmikus dimenzióit tárta eléje. A zöldre öregedett, egyenetlen szélű drachma pedig a múltról beszélt, egy kultúráról, amely eljutott az eleusziszi misztériumokig. Szelleme e távlatok felé sóvárgott. A földhöz, amelyen most szörnyű ítélet teljesedett be, csak testének átmeneti béklyója és mély szánalma kötötte. A mai ember világában mindig outsidernek érezte magát: elfogulatlan szemlélőnek, aki halk megjegyzéseket tesz, rámutat tévedésekre, bajokra, közli, hogyan lehetne elkerülni ezeket, de belül meg van győződve róla, hogy tanácsait nem tudják végrehajtani, mert az emberek jellemében, agyában, lelkében hiányoznak a feltételek hozzá. Eddig szabad volt. Akkor is, mikor üldözték, halállal fenyegették. Kívül állt az élet és halál dolgain, halhatatlan, félelem nélkül való függetlenségében. Most azonban mérhetetlen felelősség, erkölcsi fogság szakadt rá: az emberiség elintézetlen ügyei. Mert nem kevesebbről volt szó, bármilyen fantasztikusnak, dagályosan együgyűnek tűnt is ez a gondolat, mint arról, hogy neki kell megtalálnia az útvesztő kijáratát, a bonyolult problémák kulcsát. Neki kell megépítenie áthidalhatatlan szakadékok közt a hidat, a mindenkinek megfelelő, élhető életformát sírok és romok fölött. Neki kell kibékítenie az embert az emberrel. Neki kell végrehajtania a nagy transzmutációt, mely az indulatokkal telített, sötéten tudatlan, gyűlölködő, személyiségének boszorkánykörében veszteglő, elkülönült, primitív tömeglényből, a közösség egyensúlyának fenntartására képes egyéniséget formál. Neki kell illuzórikussá tenni a határokat, megszüntetni sovén érdekek fikcióját, és helyébe tenni a világ oszthatatlan egészének érdekeit, az egyetemes emberiség javára. Hatalma van hozzá. Maga elé idézheti a népek vezetőit, és rájuk kényszerítheti akaratát. Dönthet minden felelős tényező helyett. Övé a végső szó, a megfellebbezhetetlen ítélet joga. Furcsán kettéhasadt lélekkel fogadta magába a misztikus megbízatás kibomló értelmét. Az erőözönlés egyre tartott. A természet ősi forrásai áthömpölyögtek rajta, felfrissítették, megsokszorozták, cselekvésre sarkallták. De lényének másik fele megrendült csöndességben tétovázott. Mély szomorúsággal siratta elvesztett szabadságát. – Miért éppen én? – gondolta töprengve. – Nem volna-e megfelelőbb erre olyan valaki, akiben több a becsvágy, fanatizmus, s akiben kevesebb a kétely, a semleges elfogulatlanság, mint bennem? – Éppen ezért vagy te a kiválasztott – felelte másik énje, melyet az életfolyam elementáris ereje inspirált. – Te kigondolsz, fanatizmus nélkül, becsvágy nélkül, a kételyen átszűrve, semleges elfogulatlansággal, én meg végrehajtom. Az emberen csak az ő anyagából gyúrt, tőle mégis mérhetetlenül különböző, felszabadult ember segíthet.
– Ki tudja megoldani ezt a feladatot? – Ellenkezett a töprengő én. – Csak egyetlen ember vagyok. Tévedtem már. Tévedhetek. A magam sorsában jogom volt hozzá, de mindenki sorsáért nem vállalhatok felelősséget. – Nem vagy egyetlen ember! – vitázott vele cselekvő énje. – Minden szem, minden kar, minden tehetség, minden agy a rendelkezésedre áll, amelyre szükséged van. Munkatársaid a részletkérdések legkiválóbb szakemberei lehetnek. Nem kell keresgélned, válogatnod. Csak ők kerülnek eléd. Műveltségük, értelmük, lelkialkatuk, jellemük, képességük annak a problémának megoldására predesztinálja őket, amelyet feladsz nekik. A te dolgod az összefoglalás, az egységes terv megkonstruálása; a szintézis. Te a magad sorsában tévedhettél, de most kiléptél egyéni életedből, eszközzé lettél. Történelemformáló, messianisztikus erők áradnak át rajtad a földre. A felelősség azé, aki felfakasztotta benned ezt a forrást. – A felelősség az enyém, mert enyém a választás joga – követte mindjárt az ellenérv. – Nem tudok hinni a világmegváltásnak ebben a formájában. Rögtönzöttnek, erőszakosnak, a fejlődés eddig megismert törvényeivel és az emberi természettel ellentétesnek látom. – Az atomerő megjelenése, vajon, nem ellentétes-e a fejlődés eddig megismert törvényeivel és az emberi természettel?! – felelte a cselekvő én. Mégis: itt van. Rögtönzötten, erőszakosan, elodázhatatlanul. Ma még városokat rombol porig, de mi lesz holnap? Ha az emberiség túl is éli az atomerő romboló hatását, amelyre jelen állapotában kevés a valószínűség, akkor néhány évtized múlva éppen a benne rejlő konstruktív lehetőségek robbantják fel a társadalom ma elképzelhető minden formáját. Gondold csak el! Az atomenergia túlnyomó részben feleslegessé teszi majd az emberi munkaerőt. A másfajta energiák, nyersanyagok szerepe átértékelődik vagy teljesen kiküszöbölődik. Ma, ebben a pillanatban még messzinek tűnik ez a lehetőség. Vannak akik ötven, vannak akik száz évre becsülik az időt, amely még eltelik addig. De ne felejtsük el, a világ legkiválóbb tudósai összpontosítják e problémára feszülten figyelmüket. Zseni ostromolja a kérdést. S az atomtitok nem bevehetetlen erőd. Az ember ott áll a meghódított kőfalon belül. Az ötlet, a villámfényű felismerés, amely nem csak megoldja, de csodálatosan leegyszerűsíti a dolgot, bármelyik pillanatban megszülethetik. Mondjuk azonban, hogy hatása csak ötven vagy száz év alatt önti el úgy a földet, hogy kiszorít minden egyebet. Akkor is. Felkészülhet-e addig az ember erre a változásra, mostani fokozatából kiindulva, eddig módszereivel és tempójával?! Nézz végig a feljegyzett történelem eseményein. Mennyit fejlődött erkölcsileg az emberiség évezredek alatt? Kiküszöbölte-e az ököljogot, a gyöngék elnyomását, a védtelenek kizsákmányolását, a háborút, a föld gazdag nyersanyagai, dús termőföldjei mellett az éhínséget? Végre tudott-e hajtani gyakorlatban bármit is azokból az ideálokból, amelyeket annyira tisztel, szépnek lát, hisz, vallást csinált belőlük, és szertartásokkal hódol nekik? Elképzelhető-e ilyenformán, hogy évtizedek alatt önként, külső beavatkozás nélkül képes lesz arra, hogy a vérében, húsában rejlő ösztöneit leküzdje, mindannak ellenkezőjét tegye, amit eddig tett, és felebarátja érdekében saját énje ellen cselekedjék? Mit kezdenek például majd a vezetők az atomenergia hasznosítása által kényszerűen tétlenné vált százmilliós tömegekkel? Ezek a kérdések égetően sürgősek. Egy utópia testet öltött, és a fejlődésnek évek alatt évszázadokat kell ugrania, hogy utolérje, különben menthetetlenül elpusztul e fejlődés kísérleti anyaga és célja: maga az emberiség. – Lehet. Ezek a kérdések valóban égetőek, de én nem érzek rá erőt, hogy megoldjam őket. A hatalom, mely a kezembe adatott, nem mindenható. A föld mégsem bábszínház, és én nem tartom valamennyi mozgató szálat a kezemben. Egy sajátos képesség és egy régi varázstükör, úgy tűnik, mágussá tettek. De ki tudja, nem bűvészinas vagyok-e valójában? Míg a tükrön át az akaratom mágiája tart, szuggerálhatok embereket. Megakadályozhatok eseményeket. Elindíthatok folyamatokat. Mi történik azonban, ha megszólalt a kakas? És ha bizonyos körülményeket megváltoztathatok is, megváltoztathatom-e az embereket? Hozzáférhetek-e legbelsőbb lényükhöz? Szublimálhatom-e sötét indulataikat? Ez az, amire rá kell jönnöm előbb! – Ha a körülményeket megváltoztatod, megváltoznak bennük az emberek! – E felületes, gyors riposztra azonban felmorajlott a mélyben a megismerés súlyos hangja: – És a múltjukról megfeledkezel? Az évmilliós, egymásba fonódó szövevényről, amelynek egyegy szálát külön-külön minden egyén magával hurcolja életen, halálon, újratestesüléseken át?
– Nem. De ez az új variáció, a hirtelen és megrendítő váratlansággal változó ritmus, éppúgy karmájukhoz tartozik, mint az, ami eddig történt velük! Így töprengett, hányódott Gábor tézis és antitézis között, íróasztalánál ülve a sötétedő szobában. A növekvő árnyék elmosta lassan a kristály-Buddha körvonalait. Kezét kinyújtotta, hogy megfogja, megkapaszkodjék benne. Forró tenyerének jólesett a hűs érintés. A heves, fájdalmas nosztalgia a világ dolgaiból, a szanszára tüzes labirintusából való szabadulás után, újra megrohanta. Mi köze neki ehhez a siralomházhoz, ahol vak bűnösök és vak áldozataik kivégzésüket várják? Mit keres itt, ahol a sírok sivár öröklakások, és az emberek élete ott végződik, ahol az élet elkezdődik? Fantasztikusnak, érthetetlennek tűnt, hogy egyetlen embert, és éppen őt, kiválaszthattak ilyen hálátlan, kétes sikerű szerepre. Kataklizmák, háborúk, forradalmak, éhínség, ragály, diktatúrák nem törték meg az ember konok ellenállását az erőszakkal szemben. Messiások, próféták, filozófusok, költők kinyilatkoztatásai, jövendölései, figyelmeztetései, tanácsai nem bírták rá, hogy feladja tökéletlen személyiségét és saját rossz sorsát benne. A mágikus erőszak lenne a megváltás harmadik útja? Nem tudta elhinni.
Boszorkánykonyha Megint eljött az este, és a tükör a bezárt szekrényben néma, le-bírhatatlan parancsot küldött: Jöjj! Nézz és láss! Kérdezz! Én mindenre felelek. Járd végig az utat! Mikor Andrea állapotát ellenőrizte, és a tábornok hazautazásának ügyét megindította, úgy tűnt önmagának, mint aki hatalmas erőmű dinamójával játékvasutat hajt, azzal pepecsel, hogy időt nyerjen a nagy helytállás előtt. Tilos és vonzó foglalatosság volt ez, önös kapcsolatait szőni, személyes érdeklődését kielégíteni, egyes hangyáknak segíteni a tehercipelésben, tengervizet korsóval meregetni, mikor neki a könnyek tengerét és a beléömlő folyókat kellene elapasztania. Andrea ott fekszik magányosan, csöndesen egy derűs szobában, és fokozott gonddal látják el mindennel, óvatos, gyöngéd részvéttel támogatják, építik fel összeomlott testét, hogy lakója újra beleköltözhessek. A tábornok hamarosan visszaindul Moszkva mellől a családjához. Alexander sovány tagjaira hús rakódik. Vörös vérsejtjei szaporodnak. Szelleme föleszmél, újra üzembe helyezett szervezetéhez. Ez mind igaz. Jó és szép is. De hányan várják, micsoda tömegek sürgetik, sóvárogják elviselhetetlen sorsuk jobbrafordulását, a katasztrófaelhárító segítséget, a szellemi és fizikai megváltást?! Először is bele akart tekinteni a politikai boszorkánykonyha fortyogó fazekaiba. Micsoda alkatelemekből állították össze a világ szellemi és fizikai gyomrának üzemanyagát? Meddig jutottak? Mire képesek? Milyen messzire terjednek a belátás és jó szándék határai? Pontos képet kellett kapnia arról, hogy a nagy tűz, amelybe lezárt tégelyként belevetették a földet, megpuhított-e bizonyos keménységet, felolvasztott-e jeges merevséget, és főleg, megölte-e a veszedelmes baktériumokat, amelyek már annyiszor lobbantották fel a gyűlölet pusztító epidémiáját? * Hosszú éjszakák alatt érdeklődésének csápjai hatalmas területet vizsgáltak át. Elhatoltak a titkos rugókig, rejtett szándékokig. Alámerültek a még tudattalanban szunnyadó gondolatcsírák mélységéig. Felmérte az indulatokat, elfogultságokat. Mérlegelte az ellentéteket és igényeket. Kitapogatta a sérüléseket, lappangó gyulladásokat, a még gyógyítható s a már gyógyíthatatlan roncsolásokat. Emberi agyak, lelkek, akut helyzetek fölé hajolt górcsővel és röntgennel. * Németországban felkereste az alvilágba száműzött, de üldözöttségében gyilkosan virulens baktériumtelepeket, a gonosz őrület hamu alatt parázsló tűzfészkeit, amelyeket a nemzeti szocializmus fekete mágusai hívtak létre kudarcuk esetére, hogy az „eszme” élve maradjon. A Thüringiai- és Harz-hegység erdeiben tanyáztak, barlangok mélyében lapultak a „Wehr-
wolf”-mozgalom* elvadult megszállottjai, akiknek hatalma összeomlott, s ezért a veszett kutya ámokfutásával halálra akarták marni azokat, akik megmaradtak, és nélkülük próbáltak boldogulni. A gyilkolás sötét diadalének volt számukra, a rablás komor elégtétel. Rítusaik, esküvéseik öntudatlan demono-mágiája szörnyű erőket idézett. A szakadékos, zord táj éjszakai szeleiben sátáni üzenetek fütyörésztek, s ha a rohanó felhőrongyok közül kibukkant a hold fürkésző arca, a nyögő, jajgató fák törzse mögé, barlangok poklot sejtető, odvas torkába nem csak embertestek árnyéka húzódott. E reménytelen, éhes, beteg bestiák, fenséges pózparódiák, ijesztő dührohamok, Sabbathorgiák* hagymázos látomásai között hányódtak szüntelenül. Törvényt ültek egymás felett, s vérebekként szétmarcangolták azt, akire kegyetlen törvényeik áthágása, némi emberiesség rábizonyult. Gábor tanúja volt egy ilyen ítélkezésnek. Az eltorlaszolt barlangot zászlók foszlányai díszítették, az egykori „vérzászlók” romjai. Kövek réseibe dugva nagy szurokfáklyák lobogtak. Torokkaparó füstjük áthatotta a levegőt. Nyugtalan fényük most nem a Kancellária ablakán részegült diadallal kihajló győzőket világította meg, hanem torzonborz, parázsló szemű, csonttá aszalódott, vérszomjtól és álcázott rémülettől remegő emberfarkasokat. Mocskos, szakadozott egyenruhájukban, karjukon szvasztikával körülülték a bűnöst, aki megkegyelmezett egy parasztasszonynak. Kis gyerekkocsiban csecsemőjét, némi rőzsét és néhány kiló krumplit húzott maga után a szerencsétlen. Ezt az asszonyt is megsarcolták gyakran. Vakon rettegett tőlük, mindennel kiszolgálta őket, de tudomásukra jutott, hogy egy éjszakára szállást adott a „vörös kopóknak”, akik „az ő nyomukat szaglászták”. Az asszonynak pusztulnia kellett, a „fattyával” együtt. A választás, a tett végrehajtására, arra az ordasra esett, aki most, hátborzongató indián meséket idéző módon, összekötözve várta sorsa beteljesedését a vörös tűzfényben. Szeme egészen hályogos és messze néző volt. Sarokba szorított, ereje végére jutott állatként, megadta magát a többségnek. E fekete szertartáson, úgy látszott, mindig felolvasták az eszelős, végső kinyilatkoztatást, amelyet a „Führer” megtisztított az álcázó, világ felé mutatott minden kozmetikai hazugságtól. Ez a szöveg a „Szentély” beavatottjainak készült, a „Rend” papjainak, akiknek őrizniök kellett, s majd új kataklizmává fokozniok az antikrisztusi gondolat tüzét. Uszkárarcú, hajlott, magas férfi olvasta fel Az Örök Forradalom Testamentumát, amelyet a vezér hagyott örökségül a „Burg-nak” a legnagyobb veszély idejére. Nyers, préselt, pattogó kiejtésén érződött, hogy porosz: Sínai hegyének törvénytáblái teljesen értéküket vesztették. Én új törvényt adok nektek, amelynek ereje kiszabadít benneteket katakombákból és börtönökből, mert ez az élet igazi törvénye: a Gyűlölet. Rátok bízom tehát, az én tízparancsolatomat. Hirdessétek, éljétek! Véssetek eleven emberhúsba! Az értelem századának végét éljük. A szellem fensőbbsége a normális élet kínos lealacsonyodása. A lelkiismeret zsidó találmány. Akárcsak a körülmetélés, nem más, mint az ember megcsonkítása. Nincs igazság a szónak sem erkölcsi, sem tudományos értelmében. Az a szó, hogy bűn, egy elmúlt világ megmaradt csökevénye. Az egyén semmi. A nemzet halhatatlan. Első parancsolat: Bízzatok ösztöneitekben, de ne bízzatok a szellemben, erkölcsben, lelkiismeretben, mert mindhárom kiagyalt, természetellenes fogalom.
Második parancsolat: Szabadítsátok meg az embert az értelem minden bilincsétől, és attól a szerencsétlen fikciótól, hogy az egyén szabad lehet. Harmadik parancsolat: Szabadítsátok fel az erőseket a papirosfogalmak gátlásaitól, és igázzátok le a gyöngék sokaságát, mert a természet is ezt teszi, tehát ez a valóság helyes törvénye. Negyedik parancsolat: Öljetek kétely nélkül, monumentális részrehajthatatlansággal, fagyos lélekkel, ha a „Rend" céljaihoz közelebbjuttok általa. Ötödik parancsolat: Neveljetek szilaj, erőszakos, rettenthetetlen és kegyetlen ifjúságot. Hatodik parancsolat: Életformátok legyen állandóan erjedő forradalom, veszély, bomlasztás és nyugtalanítás, mert ez az állapot a mi eszméink termő talaja. Hetedik parancsolat: Pusztítsatok el mindent, ami gyönge és korhadt. A természet sem szentimentális. Nyolcadik parancsolat: Cselekedjetek vakon, kétely nélkül, az eszme parancsolatai szerint. Kilencedik parancsolat: Önmagatokban igázzátok le, másokban keltsétek fel a félelmet. A rettegés a hatalom varázsereje. Tizedik parancsolat: Menjetek a halálba bátran, a bosszú ujjongó elégtételével. A felsőbbrendű ember lázadó. Maga irányítja sorsát, tehát, halála óráját is önként választja meg. Rendüljön meg a világ négy sarka, ha az istenembernek pusztulnia kell. Testünk, amelyet feláldozunk, megannyi virulens baktériumtelep, fékezhetetlen epidémiagóc. Az idő nekünk dolgozik. Ha üldöznek benneteket, s ha számotok kicsire zsugorodott is, csak ti győzhettek. Bármilyen szilárdnak látszanak intézmények és nemzetek, belülről rothadtak, és darabokra hullanak. A ti szövetségesetek a természetet átható elv, amely az erőset megtartja és a gyöngét elvetéli. A ti szövetségesetek az ember ösztönvilága, változhatatlan jelleme, leküzdhetetlen hajlamai Bízzatok. Én meggyőztem a világot! Én élek és örökké élni fogok!” Az elképesztő szöveg beteg egzaltációvá fokozta a jelenlévők amúgy is túlfokozott állapotát. Felugráltak. Artikulálatlanul ordítoztak. A „főpap” kihirdette a halálos ítéletet, a negyedik és nyolcadik parancsolat megszegése miatt, s a hallgatóság remegve várta, hogy a koncot közéjük vessék. Mi haszna volt, hogy Gábor megakadályozta az öldöklést, és ezt a veszett farkascsordát ártalmatlanná tették? A förtelmes, belső kórnak csak egyik látható fekélyét lápiszolták vele. Egy csoport embert lebírhatatlan kényszer jármába foghatott. Kushadtan, dermedten vártak a vesztükre, míg értük nem jött a külföldi katonaság. De lelküket nem formálhatta át. Az alvilági kinyilatkoztatás zárószövege még sokszor csengett vissza benne, mialatt tovább vizsgálódott, és bejárta az emberi psziché rejtett útjait: A ti szövetségesetek a természetet átható elv, amely az erőset megtartja és a gyöngét elvetéli A ti szövetségesetek az ember ösztönvilága, változhatatlan jelleme, leküzdhetetlen hajlamai... Kevés olyan emberre talált a világ hatalmas választékában, akinek a lelkében ne burjánzottak volna ilyen zord, felderítetlen erők, rejtett barlangok, amelyekben az elvakult önzés tébolyult feketemiséit tartották az ösztönök. A hitleri idea élt és uralkodott ezekben a lelkekben akkor is, ha az értelem szavakkal detronizálta és kivégezte e sötét zsarnokot. Minden indulatban menedéke volt. Minden elnyomásban diadalmaskodott. Minden vérontásból elixír ömlött ereiben. Valóban élt. És
meggyőzte a világot.
Az ismeretlen végösszeg Az első lépések térképe már tisztán, élesen kirajzolódott előtte. Az akciókat hamarosan meg kellett indítania. Nem várakoztathatta azokat, akiknek minden perc késés és szenvedés a bizonytalanság poklát, s talán a kínhalált jelentette. Majd – kapaszkodott a gondolatba –, ha minden terv szerint lebonyolódott a háromdimenziós emberlét tempóján áttörő gyorsasággal, és a békesség, a szabadság őreiül odaállíthatja maga helyett azokat, akik erre a posztra alkalmasabbak, akkor önként, boldogan megszünteti a diktatúrát, amely mégiscsak erőszak, ha jó erőszak is, hiszen húsába vág. Nem kell neki. Gyűlöli. Ha döntését nem jobbik énje, szánalma, kötelességérzete befolyásolja, a diktatúrát még szükséges rossznak, eszköznek sem fogadta volna el soha a gyógyítás, újjáépítés átmeneti idejére sem. * A tükrön és íróasztalon kívül a dolgok homályos káprázatnak tűntek. A fa, amely nappal benézett az ablakon, pirosra színeződött az ősz lázától, majd a szélben vad táncot járva hullatni kezdte leveleit, végül finomrajzú csontvázzá vetkezett. Kopasz ágai időnként ólmos esőtől fénylettek, üveges, makacs vízcseppek lógtak rajtuk. Az akció megkezdése előtt néhány óra pihenést kívánt. Összpontosított figyelmét el akarta tépni zsarnoki tárgyától, hogy rövid időre újra csak önmagával legyen, független, békés magányban. Sétára indult. Az eső megállt odakint. Nyirkos, szürke, hideg fény ömlött alá az égből. Bebarangolta a szigetet. Gyerekekkel társalgott. Macskák púposodó hátát, kutyák csatakos bundáját simogatta. Kalapra való gombát szedett össze az erdőben, és hazavitte Asuntának. Minden pillanat tömény, felmérhetetlen élvezet volt, felelőtlen, boldog, sokértelmű, szelíd nyugalmat árasztó jelen. Amint a tizenegyedik ház kapujához érkezett, e pihentető derű szintjére zord, idegborzoló árnyék vetődött: közeledik sorsa felé. Szabadságának nyílt ösvényéről pár óra múlva belép a nagy útvesztőbe. * Nosztalgiája a szabadság után, megtorpanása, szorongó menekülési vágya az elháríthatatlan tettől, annyira erős volt, hogy rövid kitérést engedélyezett magának. Időt akart nyerni, ha másért nem, azért, hogy e semleges középállapotban lecsillapodjék és áthangolódjék. Andreára gondolt. Egészségi állapota most már bizonyosan megengedi az utazást. Haza kell hozatnia. Este, a varázstükör határtalanságában, hosszú hetek után, megint személyes vonatkozású találkozást keresett. Andrea lába béna volt még, de testileg meggyógyult, noha léte, e gépiesen működő szervezetben, puszta vegetálás volt. Szelíd, engedelmes, de hűvös, fénytelen lénye mereven elvégezte a létfenntartáshoz szükséges tevékenységeket. Beszélt egy-egy szót, néha még mosolygott is valami jobb falatnál, vagy ha este kinyújtózott a tiszta ágyában, és szempillája elnehezült az álmosság sűrű édességétől: – Aludni jó – mondta. – Szép, üres. – Azután – Enni jó. S tétova mosolyában, poros ablakon át, közeli szürke tűzfalra látott az, aki ránézett ilyenkor. Gábor szerette volna eltávolítani onnan ezt a sivár falat, amely mögött, jól tudta, végtelen látóhatárú hatalmas tájak nyíltak. Gondosan megszervezte utazását. Lengyel-amerikai ismerőse és egy ápolónő kíséretében, autón akarta útnak indítani mindjárt másnap. Pihenőket iktatott közbe egyes állomáshelyeken, ahol az éjszakát nyugodt alvással tölthette. Az út hosszabbá, de kényelmesebbé, veszélytelenné vált így Andrea egészségére. Kívánságait elhelyezte a megfelelő fórumokon, s azok részletesen lefektetett, súlyos nevekkel aláírt, sürgős rendelkezésekké változtak át. A folyamat elindult. Mauthauseni kapcsolatának lezárulása előtt, felmerült benne első élménye, ott, mikor Andreát összezárva látta a zsidósors problémáiba beleőrült szerencsétlen másik deportálttal. Vajon mi történt
vele azóta? Ott volt most is régi helyén, de egyedül, elkülönítve. Hosszúra nőtt, zilált, ősz haja sovány, keserű arcába hullt. Ő sem volt eleven csontváz már, de emberi formát sem öltött. Szikár, nem és kor nélküli, ijesztő aszkétává formálódott. Csontos lábát térdig felhúzva, pokrócba csavarodva, ágyán kuporgott, és szünet nélkül beszélt magában. Fejét kapkodta, rekedten, epésen nevetett, jajgatva sírt, majd hangosan kiáltozva fenyegetőzött. Gábor különös megrendüléssel úgy érezte, követelései, fenyegetései, panaszai neki szólnak, mintha a tükrön át, megszállott szemével visszanézett volna rá, mintha rájött volna e senki által nem sejtett titokra: – Ostoba! Jaj neked ostoba! – dünnyögte felsőtestét előre-hátra himbálva. – Belenyúltál a hajszálrugók közé! Nem ismerted az előzményeket, és nem ismerted a következményeket, mégis idegen szöveget csempésztél a szereplők szájába. Isten szövegét meghamisítottad! Ripacs!... Haha... – fuldokolva nevetett, s nevetése csuklós, ugató sírásba csapott át. – Mi lesz velem?! – Ököllel verte aszott mellét. – Mi lesz velem? Semmit nem tudtam elintézni abból, amit rám bíztak. Befalaztál átkozott! – Hangja suttogássá halkult. – Mindent összezavartál. A végszavak nem hangzanak el. Hiába várnak rá azok, akiknek folytatniuk kell az előírt cselekményt. Nem tudnak tovább jutni. Időt vesztenek. Kerülőkre kényszerülnek. Újra kell kezdeniök. Megint. Temiattad! Oh, te... te látószemű vak! A féreg a földben többet tud nálad, mert elvégzi a maga részét. Betölti azt, amiért született. Mit gondolsz, van-e egyetlen mozdulat, amelyet ilyen módon megszakíthatsz anélkül, hogy az egyensúly fel ne boruljon? Az embereket tovább korbácsolja a beléjük plántált terv, és ők elsietve vagy elkésve, rossz helyen viszik véghez feladatukat. A tragédiák szükségesek! Nem tudod? A halál az élet trágyája. Az öngyilkosság kegyes ítélet. Aki túljut rajta, megmenekült és megszabadult egy súlyos adósságtól, amelyet mindenképpen behajtanak rajta. Nálam van az üzenet! – Hangosan, takaratlan arccal sírt. – Én vagyok az életek betakarítója. Miért nem engednek szabadon?! Gábort felzaklatta, megdöbbentette a boldogtalan őrült állapota és rejtélyes utalásai, amelyek elmélyítették baljós érzéseit. Olyan területre akart átkapcsolni, amely biztatást, bizonyosságot ígért: Alexandert idézte fel a berlini pincében, akit az éhhaláltól mentett meg. A zsúfolt élelmiszerraktárra gondolt, s így először az bukkant elő a tükör sötétzöld álomtalajából. De már nem viselhette régi nevét. Üres, kifosztott, összedúlt kerete volt a régi javaknak. Még a polcokat is elhordták. Gábor szívére hidegség futott: mi történt? Hol van Alexander? A pincefolyosón feküdt arca borulva. Összevert, zúzott fejű teste már oszlásnak indult. Meglesték, bekerítették, meggyilkolták az éhes város hiénái, mert volt valamije. Mert többje volt, mint másnak. Gyógyult, gyarapodott, cserélt. Fűtött magának. Jó falatokat evett. Rongyok alá rejtett csonthalomból emberré lett újra. Mennyi mindent megtakaríthatott volna, ha a békés kábulatból, a békés halálba siklik át akkor. Ha Gábor akarata nem szakítja meg ezt a folyamatot, nem robbant erőszakkal rést a titkos raktár falába, amelynek készleteivel feltáplálta a jó halál helyett a kínhalálnak. Gábor testéből hosszú hetek után először szaladt ki minden erő. Irtózva, elveszetten nézte a képet, mely ettől a görcsös, kapaszkodó figyelemtől izzóan élessé, közelivé vált. Alexander egyik lába kicsavartan, nyomorékon hevert törzse mellett. Feje oldalra fordult, és feltárta arcát, rémülettől tágra meredt szemét, nyitott száját, amely e grimaszban merevedett meg, abban a pillanatban, melyben kiröppent belőle az utolsó, kegyelemért könyörgő kiáltás. Gábor elhárító mozdulattal, szeme elé kapta tenyerét. Ez a mozdulat azután magához térítette. Idegeinek, gondolatainak megint urává lett, mint nagyon komoly, döntő pillanatokban mindig. Mi haszna van annak, ha eltakarom a szemem? – gondolta hűvösen. – A tényt magát nem változtathatom meg vele. – Szembenézett a képpel, amely sivár, élettelen bűnügyi fotónak tűnt most középen a holttesttel. – Ez az én számlámra kerül – állapította meg furcsa szédülettel, amely szinte közönynek tűnt, pedig védekezés volt. – Itt, tehát, más végösszeg jött ki, mint amelyre számítottam, mert nem számoltam azzal, hogy az emberi élet dolgai kiszámíthatatlanok. – Forró, alig elbírható szánalom rontott rá hirtelen. – Szerencsétlen ember! Neki kellett megfizetnie egy kontár kísérleteit. De vajon... csak neki? Nem ő az egyedüli, akinek sorsába beleavatkozott. – Szorongás és egyben türelmetlenség fogta el. Haladék nélkül meg akart győződni róla, hogy elindított akciói miféle gyümölcsöket termettek, de vissza is rettent a bizonyosságtól. Hátha...
Mindegy! Tisztán kell látnia, hiszen nem pusztán e néhány emberről van szó, hanem arról a tételről, hogy szabad-e – akár a legnagyobb szánalommal, jó szándékkal, elfogulatlansággal s a legragyogóbb elméletek birtokában – az ember sorsába erőszakkal beleavatkozni? A tábornok útját sem követte azóta, hogy kimozdította a fogolytáborból. Régen haza kellett érkeznie. Agyában belül, emlékeinek raktárából előkereste a fáradt, öregemberarcot. A tudat erős fénye átvilágította a színes képet, és kivetítette a tükörbe a környezettel együtt, amely e pillanatban körülvette. Kórterem volt, fekete vaságyakkal. Keskeny, magas ablakait vastag, barna papírossal ragasztották be. A tábornok jobb lábát gipszkötés borította. Ébren, sápadtan, megviselten feküdt az ágyban. Itt is más helyzetet talált, mint amelyre számított. Bábja valahol elakadt, és ott vesztegelt betegen. Hol van? Mi történt a lábával? A tábornok halkan, erőtlenül, rögtön beszélni kezdett róla. Szomszédjához szólt, de Gábornak felelt engedelmesen. Lengyel-orosz keverék nyelvet használt. A másik beteg, egy szőke sovány, láztól piros arcú fiatalember, tiszta lengyelséggel válaszolt neki. Vigasztalta a reménytelen kétségbeesettet, aki arról panaszkodott, hogy törött lábára talán már soha többé nem fog tudni ráállni, mert nagyfokú érelmeszesedése és cukorbaja akadályozza csontja összeforrását. Mikor Lembergbe érkezett, azt hitte, három nap múlva megölelheti családját, és most már két hónapja kínlódik itt. Szabadságát visszanyerte az emberektől, de helyettük a sors ejtette foglyul. Gábort a tábornok esete egészen másképpen érintette, mint Alexander tragédiája. Részvéte mellett furcsa, emelkedett sejtelem rázta meg, mintha felelősségtől terhes magánya láthatatlan résztvevőkkel népesült volna be, akik helyette és ellene intézkedtek. Bizonytalansága, zavarodottsága nőttön nőtt. A tábornokot a családjához és hazájába akarta eljuttatni, mert fejlődőképes, hasznos embernek látta. Két forró, imákkal fűtött óhaj is sürgette. A fogoly beteg volt a nosztalgiától, családja pedig lelke minden erejével hívta, támaszul idézte őt. A tábornok mégsem érkezhetett haza. A klauzúra, amely fizikai síkon körülvette, megszűnt, de a láthatatlan kötés rajta maradt és újra elgáncsolta. Miért? Micsoda okok, összefüggések lappangtak e rejtélyes ítélet mögött? A tábornoknéra és a kis, kétéves Veronikára kellett gondolnia hirtelen, mintha hívatlan sietséggel lelkébe léptek volna a tudattalan sűrű függönyei mögül, ahol nevük szólítására, eseményektől feszülten várakoztak.
Immaculata A lembergi kórtermet egy másik betegszoba váltotta fel: fehér, tiszta szoba, kék napfénylámpával az ágy fölött. Még egy kerevet állt a szobában. Az ágyban Veronika feküdt. Arca egészen sárga, szeme nyitott volt, de homályos. Vékony, erőtlen hangon nyöszörgött. Hüvelykujját néha szájába kapta, négy másik ujja begörbült és arcát marcangolta, ahogy valamiféle fájdalom görcsei átnyilalltak rajta. A tábornokné az ágy lábánál állt. Két keze sápadtan, nyugodtan pihent az ágytámlán. Arca inkább merev volt. Gábor ismerte ezt a féléber katalepsziát, amely érzelmi teherbírásukon túl nyűgözi le az asszonyokat. Személytelen, áldozatkész, középkorú nő ült az ágy mellett. – ...Mert olyan zsúfoltan élünk együtt. Négyen egy szobában – mondta gépiesen a tábornokné. – Nagy hátizsákban hoztam át a holmi egy részét Budáról. A sógornőm adta a kezembe a szublimátot. Kis, laza csomagban. Folyton hallom a hangját: Ezt is tedd bele – réveteg tűnődéssel elhallgatott egy pillanatra, azután megismételte. – A szublimátot is tedd bele. – Sohasem lehet tudni, mikor kell a gyereknek valami karcolását fertőtleníteni. – Igen. Tudom. Ezt már elmondta asszonyom – nézett fel rá az ápolónő türelmes részvéttel. A tábornokné tovább beszélt, mintha nem hozzá szólt volna. Önmagának recitált üresen monotonul. Elromlott lemez forgott benne. Nem tudta abbahagyni a szöveget: – Csak egy pillanatra tettem ki a székre, míg a köteg ruhát a szekrénybe raktam. Persze nem lett
volna szabad. Bűnös esztelenség volt. Tudhattam, Veronika milyen kíváncsi és mennyire mohó. Mindent a szájába tömköd. De akkor nem gondoltam rá... Nem jutott eszembe... Nagyon fáradt voltam a cipelés után. Gyalog jöttem át Budáról. Ez persze nem mentség. Mentség nincsen. Az ápolónő felállt: – Pihenjen kérem. Sajnos, nem változtat a helyzeten, ha századszor elismétli, hogy történt a baleset. Csak önmagát kínozza vele. Már egészen kimerült. Legalább üljön le! A tábornokné arca megrándult, hangja türelmetlenül felcsattant: – Nem erről van szó, nővér! Hogy gondolhat most ilyesmire? Nem fontos! Nekem itt kell állnom. Hiszen én adtam be neki a mérget. Néztem, ahogy a szájába gyömöszöli. Egy pillanat alatt. Azt hitte, cukor. Mikor odaugrottam, már lenyelt belőle... Mennyit? Vajon mennyit? Nem mondta a tanár úr? – A tanár úr megmondott önnek is mindent. – Magának talán mást mondott... Bennem nem akar hiábavaló reményt ébreszteni. – Ugyanazt mondta, amit önnek. Öt nap. Az alatt eldől, hogy... – Persze... tudom... igen... Öt nap... Még nincs semmi javulás... a vizelet kimutatja. Bocsásson meg. Úgyis mindegy. Egyetlen kérdés nincs akörül, hogy mi történjék azután, ha Veronika meghal. – Asszonyom, ilyet nem szabad mondania! – Nem? – A kérdés furcsán, élesen röppent ki a száján. Szeme tág volt és eszelősen, dühösen vidám. – Talán vigasztalni próbál? Vissza akar tartani? – Óh én... nem is tudom, mit mondhatnék önnek. – Ugye? Látja. Senki se vehet bátorságot hozzá, hogy visszatartson engem. És az öregeket otthon. Ha Veronika meghal. Van-e szó rá? Van-e érv rá? Nincs! Két éve pusztult el Jetta. Valaki azt mondta nekünk... visszajött. Veronika az. Hittem is, nem is. Néha valóban egészen olyan volt. De azt kérdem magától, nővér, miért kellett újra megszületnie akkor, ha most... és miért kellett éppen nekem a saját kezemmel megölnöm őt? Ó... ne feleljen! Ne feleljen, kérem! Ezek a gondolatok most már csak addig tartanak, amíg eltemetjük őt. Szépen fogjuk eltemetni. Anya fülbevalójából. Már gyakorlatom van benne... Nagyon rossz ezekkel a gondolatokkal lenni, de nyugodttá tesz, hogy tudom, nemsokára kiolthatom őket. – Egy érvem mégis van. De nem mondom el... mert sajnálom önt. – Engem sajnál?! Ha! Én nem sajnálom magamat! Elégtétel a fájdalom, amelyet érzek. Sőt. Keveslem. – Éppen azért hallgatom el az érvet, amely visszatarthatná. Mert annyira büntetni akarja önmagát. – Micsoda érve lehet?... Hívő keresztény? – Igen. – Én is az... voltam. Jetta után még... bűnnek tartottam az öngyilkosságot. De most. Eliszonyodtam Istentől. Semmi sem kötelez. – Ne beszéljünk úgy, mintha már eldőlt volna minden. Veronika még él. Még... meggyógyulhat. Nem ülne le? – Hagyjuk ezt. A törvény előtt állok. Nem érti? Négy napja állok előtte. – Kimerült arca leselkedő feszültségtől torzult el: – A tanár úr azt mondta magának titokban, hogy meggyógyulhat? – Nem mondott semmit titokban, de én... hiszek. Annyi szenvedést láttam már, asszonyom, és annyi csodát. Tisztelem az orvosokat, tisztelem a tudományt, de valami van, ami több náluk, és akadnak közöttük, akik szintén tudják ezt. Azért olyan alázatosak a fájdalom és a halál előtt, mert sokszor érezték már, hogy ezen a mezsgyén minden földi orvos csak áldozatkész asszisztense a láthatatlan Professzornak. Övé a döntés joga. Én nem vagyok bigott, s az ön esetében minden pap helyett felmentést adnék, saját hitem ellenére is. Azonban... – Nos? – Vajon... nem nagyobb büntetés-e élve maradni, mint véget vetni mindennek? A halál azoknak, akik nagyon szenvednek, akik testi-lelki biztonságukat, talajukat elvesztették, kiút valahová, ahol hitük szerint, álomtalan, békés alvás vagy az élet tökéletesebb állapota várja őket. Jutalom tehát. A tábornokné szája kinyílt, mintha felelni akarna, de néma maradt. Az ápolónő elkapta, mielőtt a
földre zuhant volna, és a díványra fektette. Szemében nem aludt ki az eszmélet, de kimerültsége annyira erőt vett rajta, hogy nem tudott mozdulni, nem tudott hangot adni. – Így. – Az ápolónő betakarta. – Már nézni se lehetett, mit művel önmaga ellen! Altatót kevert neki. – Ezt megissza szépen, és holnap majd beszélgetünk megint. – De a szerencsétlen asszony száját összeszorította, arcát kétségbeesetten elfordította, és pillantása olyan vad, elutasító haragot tükrözött, hogy a nővér nem erőltette tovább. Fáradt sóhajjal kiegyenesedett: – Pihen legalább. Ez is valami. Ezért válik bűvészinassá minden becsvágyó, cselekvő ember – gondolta Gábor – akkor is, ha emberfeletti képességekkel és hatalommal rendelkezik. Őt azonban nem becsvágy fűtötte, hanem részvét. S ennek ellenére, amint személytelen, heves jó szándéka tetté vált, tragikus zűrzavart okozott a látszólag zavaros, mégis hajszálig következetes, összefüggő sorsszövevényben. Alakjait, akiken segíteni kívánt, elindította óhajuk irányába, de nem tudta követni útjuk minden lépését, s elhárítani a rájuk zúduló új veszélyeket. Talán egyetlen emberrel, akarata, figyelme teljes megfeszítésével, egy ideig sikerült volna, noha akkor is felléphettek a nappalok laza pillanatai között olyan váratlanságok, amelyek összezúzhatták az egész mesterséges építményt. S ki tudja, a hínárként egymásba fonódó liándzsungelba a hatalom fegyverével vágott egyetlen ösvény is, micsoda szükségszerűségek folyamatát metszené ketté, s mennyi életfontosságú akció lendületét szakítaná félbe? A tábornokot, karmája őrei visszatartották saját fejlődési területének második védelmi vonalán, hogy bele ne rohanjon egy tragédiába, amely olyan szenvedéstöbbletet jelentett volna, amelyet ez életében már nem tudott, és nem is kellett elviselnie. Ezt a szörnyűséget az asszonynak címezték. Megpróbáltatásainak súlya Gábort is fellázította és megbénította. Valóban, mit is tehetne érte? A legjobb orvost parancsolta Veronika mellé, de a képen semmi sem változott, csak kezelőorvosa lépett be az ajtón. A gyerek a legjobb helyen és a legjobb kezekben volt. Az orvos a tábornoknénak injekciót adott, amelytől az elaludt végre. – Micsoda vigasztaló képzeteket csempésszen álmába, hogy ébredéskor ne csak az öngyilkossági szándék rögeszméje tartsa életben, hanem valamiféle hit is, hogy még annak is értelme van, ami történt?! Teljes erejével a méreggel küszködő, nyöszörgő kisgyerek felé fordult: – Küzdj! – sugározta belé. – Harcolj a sejtjeidben rejlő minden állati regeneráló képességgel. Termelj antitoxint! Vesd ki magadból a mérget az emésztő szerveden, bőrödön át. Tisztulj meg! Győzd le a véredbe szívódott halált. Élned kell! – Megtorpant. Az erős akaratáram hirtelen kikapcsolódott benne a riadt kétely rövidzárlatából. – De vajon, igazán élnie kell-e? Nem kontárkodik-e bele valamibe megint, ami ezáltal súlyosabbá és bonyolultabbá válik? Követelő, türelmes kívánság támadt benne. E hátborzongató részlet homályba veszett múltját és jövőjét akarta látni. Élni fog-e a gyerek? És, ha meghal, miért hal meg? Miért sújtja ezt a riadt, összetört, szenvedéstől alázatossá csendesedett asszonyt ekkora csapás? Transzcendens eredetű kinyilatkoztatások szerint senki vállára nem gördül nagyobb teher, mint amekkorát el tud hordozni. Mégis, az elmúlt években hány esetben mutatkozott meg, hogy olyan eseménytömbök hulltak rá emberek lelkére, amelyek pozdorjává zúzták őket? Nézte a díványon fekvő, letaglózott asszonyt, akinek lehunyt szemű arca merev feszültséggel figyelt álmának történéseire. Hol jár most? Hol harácsol össze némi reményt, és épít közelről olyan világot, amelyben visszaforgathatja az Időt, hogy megváltoztassa benne a jóvátehetetlenül lezárult eseményeket? És utánanyomult az álomösvényen. Követte a végtelenbe terjedő, sokdimenziójú Énbirodalomba, amelybe az Egón kívül másik lény még sohasem kapott bebocsátást. Az asszony ernyedt tudata most az alvilág lefelé kanyargó spirál-örvényébe siklott bele. A körök balra kanyarodtak. Kétoldalt néha derengő, piros, lázszínű jelek, ismerős betűk villantak fel sajátos módon fordítva, mintha tükörben tükröződtek volna. T alakú kapuboltozat bukkant elő a homályban. Alacsony zsámolyon lehajtott fejű apáca ült a küszöbön. Az előnyomulás megtorpant e néma alak előtt. Az álmodóban tétova gondolat született: – Elállod az utat, nekem pedig tovább kell jutnom! Az apáca felnézett. Puha húsú, széles, fehér arcából ki lehetett volna fejteni a tábornokné sovány, hústalan arcát. Szeme ugyanaz volt, de sekélyebb medrű, keményebb csillogású. – Te állítottál ide – mondta súlyosan. – Mögöttem börtönök vannak. – Kulcscsomót emelt fel. A karikán
függő kulcsok zárba illő vége furcsa ábrákat mutatott: a Vénusz, az Ikrek jelét, kígyófejet, hajlított tőrt, kelyhet. – Tovább kell jutnom! – feszült ellene makacsul az álmodó. Az apáca nem mozdult: – Erénnyel torlaszoltam el a tegnapot – folytatta rendületlenül – Miattam nem kell szégyenkezned. Vezekeltem és imádkoztam. A régi neveket befalaztam mind. Immaculatának hívnak. – A kulcsokat! Az apáca felemelkedett. Magas, gőgös, királyi alak volt. – Te akartad – mondta, és előre indult. Az út meredeken lejtett. Az apáca léptei lelassultak: – Már nem emlékszem, hol a bejárat. – Itt kell lennie valahol! – Az álmodó keze sötét falat tapogatott, amelyen sorra kivilágosodtak a kulcsok végén látott jelek: – Látod? Az apáca a fejét rázta: – Nem! – hangja hűvös volt és elutasító. – Ezek a jelek nem azok, aminek látod őket. – Honnan tudod, minek látom őket? – Ne kérdezz annyit. Rossz szokás. Ezek Krisztus sebei. – Jó neked, Immaculata. Te még nem kérdezel. Szentté avatod a hazugságot is, hogy igazolja a hitedet. Én már leszedtem az oltárterítőket mindenről. Be akarok menni ide. Az apáca fehér, nagy arcán irtózás tükröződött: – Ne!... Ott bent! Ó... Maradj! Parancsolom! Anathema! – Kezét fanatikus, tiltó mozdulatra emelte, szemöldöke felhúzódott. Az álmodó elfordult tőle, és a kulcsokat próbálgatta a zárakba, amelyek körül teljesen kivilágosodott a fal. Furcsa mozdulattal fejét előreszegte, és azzal hatolt át a falon. Gábor, mielőtt követte volna, visszanézett. Az apáca már lehullt ruhaköteg volt a földön. Gondolatára rögtön felelt az álmodó: – Őt is behelyezték a többi közé. Ahová bejutottak, szédítő tér volt. Felső boltozatán csillagok hunyorogtak, és különös, nagy, bágyadt csillogású, alvilági hold derengett. Sötét, végtelen mélységű, mérhetetlen kiterjedésű tenger morajlott valahol. A talaj még mindig lejtett. Hűvös, nyirkos, párás szagok felé siettek. Lábuk előtt lomha, szürke köd gurult. Kolosszális méretek közelsége torpant eléjük. Parton állottak. Tutaj bukkant elő a ködből. Mikor deszkapallójára ráléptek, a révész hosszú rúddal eltaszította a parttól. A révésznek csak körvonalai voltak, arca nem. Három színes fénypont felé utaztak. Egyik zöld volt, másik piros, harmadik kék. Párhuzamosan, egymástól egyforma távolságra jelezték a célt. – A szigetre? A szigetre, mi? – kérdezte mormolva a révész. Az álmodó nem felelt. – Ki fizet nekem akkor? – folytatta a révész. – Csupa halasztás. Mindig csak félút. Majd utólag... ismerem. Partot értek. Ők kiszálltak, a révész várakozott. Keskeny, hosszú sziget volt, tengermosta sziklaszirt inkább. A fények üvegszekrényt világítottak meg három ponton. E furcsa tárgy, amely végigvonult a sziget hosszán, keskeny, oldalt tolóajtóval nyitható melegházhoz volt hasonló, de nem növények, hanem néma, jelmezes embertestek sorakoztak benne, mint dúsgazdag asszonyok öltözőszobájának szekrényében a toalettek. Gábor a legszélén megismerte a nagy, húsos arcú apácát. Vele kezdődött a sor. Üres szemű, ernyedt viaszbábként függött akasztóján a zöld lámpa derengésében. Az álmodó keze türelmetlenül felnyúlt hozzá, megtapogatta a ruháját: – Nem, te! Te mindent elrejtettél! – Továbblépett. Az apáca előtt meztelen, hosszú hajú asszony következett. Mikor az álmodó keze hozzáért, megelevenedett. Nagy, ferde metszésű, sárga macskaszemet nyitott ki. Vastag, középen hasított ajka félénk mosolyra húzódott, és nagyon fehér, ritkás, hegyes szemfogú fogsort tárt fel. Arca mégis az
álmodó arcának egy másik változata volt, mint ahogy a szekrényben lógó testek mindegyike ezt az alaptémát variálta. – Nem én kívántam, ők kívánták meg velem a bűnt – mondta mély, vontatott hangon, mintha egy pillanattal előbb abbahagyott mondatot folytatott volna. – Sohasem hagytak nyugtot nekem. Nem volt erőm ellenállni. Hiába imádkoztam Istenhez. – Hallgass! – mondta éles, sivító suttogással a hirtelen megéledt apáca. – Szájadra ne vedd Isten nevét! Világ szégyene voltál. Pokolra való! – Ha gyermekem lett volna, akkor talán nem jutok kárhozatra – folytatta álmatagon a meztelen asszony. – Javasasszonnyal öletted volna meg magzatodat, parázna! – az apáca hangja remegett az utálattól. A meztelen asszony előtt borzas, rongyokba burkolt öregasszony hajolt ki a sorból, és karvalyarcával az apáca felé intett: – Ki az, aki téged megkísértett? Csúnya voltál. Mocskos szemforgató! Immaculata... haha... Immaculata – rekedten vihogott. – Egy anyaméhben nyugszunk mi, kedvesem, itt mindnyájan. Nem tudtad eltépni a köldökzsinórt közöttünk. Ez a meztelen asszony ismerte a kéjt és a szépség szenvedélyt gyújtó örömét. Teleholdkor, mikor forró vére az ereidbe ömlött, hiába korbácsoltad lázadó testedet. Éjszaka ágyadba bújt az ördög. Elbuktál. Magadban. Incubusokkal*, akik szentek képében látogattak. Mert földi hím nem kívánt meg soha! – Boszorkány! – tört ki az apácából hangosan. – Magzatelhajtó! Gyermekgyilkos! – Az vagyok. Porrá égtem érte. Te azonban csalást követtél el. Álruhába bújtál. Megtévesztetted az embereket. Semmit nem intéztél el, csak elodáztál. Az időt loptad Immaculata... hihi... Immaculata! Az álmodó keze felemelkedett: – Egy szót se többet! Nem veletek van dolgom! – Intésére a három test eszméletfénye kilobbant egyszerre. Halott jelmezek voltak megint. Továbbhaladtak a kísérteties sor előtt. A tétova álomuj j egy-egy testet megérintett néha, s azt eleven életáram öntötte el néhány pillanatra. Ittas mosollyal rezzenő rémülettel, bizalmatlan leselkedéssel vagy sunyi rosszindulattal nyíltak rá saját szemének variációi; egy parasztasszony, dús öltözékű, felékszerezett, reneszánsz dáma, sovány, félénk süldő lány, sebhelyes koldusnő, terebélyes polgárasszony, férfiruhába bújt kalandor szajha, lapos homlokú, tehénpillantású, kövér háremnő, vörös bőrű, csupasz mellű, egyiptomi rabszolgalány, törpe termetű, vastag ajkú, gyapjas hajú, bantu néger nő arcából. Az álmodó végighaladt a soron, azután újra visszafordult. Megállt a parasztasszonynál. Rámutatott: – Te vagy az. A fakéreg arcú öregasszony szeme rávetődött, de rögtön el is kapta a pillantását. Konok, álszent alázattal hajtotta le a fejét. – Dicsértessék – dünnyögte. – Menjünk! – szólította fel az álmodó röviden. – Hová, könyörgöm? – rebegte az öregasszony lekushadt fejjel. – Nincsen nekem hazám. Se kertem. Falum sincs, ahova tartozom. Megöregedtem. Az öregasszonyokat elfelejtik. Jó nekik akármelyik sarokban. Menj szépen tovább. Szürke pókhálóra bámulsz. Nekem nincsen történetem. – A pókhálóba legyek akadtak fogva. – Az álmodó megfogta és húzni kezdte az öregasszony kötényét. Az kilépett a sorból. Rejtőzködve, zárkózottam összegörnyedt, tipegett néhány lépést, azután megállt. – Nem! – mondta gyűlölködve. – Nem akarom! – Én akarom! Az öregasszony ránézett könnyező, véreres szemével. Arcán gúnyos, gonosz, kétkedő mosoly jelent meg: – Melyik én?! – s a szekrény jelmezei megéledtek hirtelen. Mély és magas, rekedt és fiatal hangok zúgták kérdőn, a skála végigütögetett hangjaiként: Én? Én? Én? Én? – Csak egy Én van – mondta az álmodó. – Egy Én és sok öltözék.
Mikor visszanéztek az öregasszonyra, akit nyirkos köd gomolygott körül, már szabályos pókhálón át látták. A pókháló ablakot szőtt be. Nagy, földes parasztszobában olajmécses égett az asztalon. A sarkok mély árnyékából félelem és betegség néma párája szállt fel. Rothadó szalmazsákok álltak a falak mentén. Gyerekek kuporogtak rajtuk. Már az álmodó is bent volt a szobában. Gábor szemével követte. – Fényt! – parancsolta az álombirodalom úrnője. – Pazarlás. Minek? – csattant fel a parasztasszony. De már mindenütt gyertyák gyúltak fel önmaguktól, apró csillagokként. A szekrény tetején, a székeken, az ablakpárkányon, a sublóton. A gyerekek ijesztően soványak voltak. Tagjaikat foszlott rongyok fedték. Tágra nyílt, árkolt, lázas szemekkel néztek az öregasszonyra. Rajta kívül nem láttak senki mást. Riadt állatokként egymáshoz simultak. Egyik sem sírt. – Kik ezek? – kérdezte az álmodó. – Tudod – morogta tompán az öregasszony. – Elfelejtettem, mondd meg! – Nincs nevük. Ők a fölöslegesek. Akiknek el kell tűnniük, mert rosszkor, rossz helyre születtek. Én adom a kedves álmot nekik. Sokat alszanak. Azután elalszanak... Senki se gyászolja őket. Senki se keresi őket. A világ nem tud róluk. Éjszaka hozzák mindegyiket. Dugva. Messziről. Kocsin. Az ingükben és a pólyájukon nincsen monogram. Legjobban szeretem a csecsemőket. Vaksi kis macskák. Nincs is több baj velük. A nagyokkal sok a gond. Nem kínozom, nem verem őket. Nem telik kedvem benne. Lassan, észrevétlenül múlnak el. – Nem éreztél soha... sajnálkozást? Nem szeretted meg egyiket sem? – Az álmodó szeme irtózással pihent a görnyedten álló alakon. – Nem. Sohasem volt gyermekem. Öreglány vagyok én. Bizony. Szűz lány. Közönyösek nekem ezek a fattyúk. – És... sohasem kereste, sohasem kérte vissza tőled egyetlen anya sem a gyermekét?! – De... igen. Egy. – És? – E kérdés hirtelen súlyos feszültséggel telt meg. – A gyerek... még nem esett át a kúrán. Másfél éves kislány volt. Élve maradt. – Ó... -A feszültség húrja elpattant. Az álmodón síró-nevető roham vett erőt. – Hála Istennek! Hála Istennek! – kiáltotta... -Istenem! Köszönöm! Köszönöm. – A többi meghalt. Minek örülsz? – kérdezte alattomosan az öregasszony. Az álmodó elnémult.: – Igaz – súgta lélegzettelenül. – A többit megölted. Aljas, szennyes... pokolfajzatja!... Méregkeverő némber! Dögkeselyű! Az öregasszony kiegyenesedett. – Csak egy Én van – mondta keményen, diadalmasan. – Egy Én, és sok öltözék. Engem senki sem büntetett meg. Ki fizeti a számlát, mit gondolsz? Az álmodó eltakarta az arcát: – Menj! Tűnj el innen! Takarodj! – Neked kell elmenned – mondta az öregasszony hidegen. – Én itthon vagyok. Menj vissza. Nem hívtalak. Az eltakart arcú álmodó körül párává oldódtak a falak, és kihunyt a fény. A nyirkos, nesztelen köd-őrség tülekedve előgomolygott, és kordont vont köréje. Sötét víz csillant meg előtte. Parton állt megint. A szétnyílt feketeségből lábához siklott a tutaj, s a révész, akinek csak körvonalai voltak, arca nem, ellökte a parttól a csónakot. Néha úgy tűnt, a hosszú rúd könnyű ködbe merült alá, s a tutaj mérhetetlen medrű páraözönben halad tova. A láthatatlan, rejtélyes csillanású tenger furcsa, baljós, idegen életet sugárzott. Mintha az elkárhozottak árnyai birkóztak volna benne, torlódó, éji felhőként, anélkül, hogy negatívumba zárt sóvárgásuk, szenvedésük indulataik a hang és a szilárdabb forma kiéléséig eljuthatott volna. Mikor partot értek, a révész kiszállt, és az álmodóhoz szegődött. Az sietett, hogy maga mögött hagyja. – Bolond!... Bolond! – zihálta az árnyék mögötte. – Hogy jutsz vissza az ajtón át, lábbal előre, ha én nem segítek? Állj meg! – Szürke fal meredt fel előtte. – A kulcsok erről az oldalról nem jók.
Az álmodó feléje fordult: – Itt maradok. Jobb nekem itt. Visszamegyek a szigetre az apáca mögé. Fáradt vagyok. A régi jelmezek elporladnak lassan az üvegszekrényben. Talán vihar támad, és elsüllyed a sziget is. Belevész a tengerbe. Egészen. Igen. Így akarom – gondolatai egyre révetegebben, halványabban áradtak. A révész szótlanul feléje nyújtotta a karját, és ő belehanyatlott. Mikor az felemelte, két lába előre került, azzal nyomult át a falon, amelyen túl ott várakozott az apáca. A küszöbön ült alacsony zsámolyon, merev türelemmel, lehajtott fejjel, és olvasót pergetett. – A kulcsokat! – szólt halkan a révész. – Vedd vissza őket! – Már újra nálam vannak – mondta az apáca anélkül, hogy felnézett volna. A révész letette az álmodót, aki szédülten elindult, s ahogy kettőt lépett, hátára óriási hátizsák került. Meggörnyedt alatta, de vitte, mintha igába fogták volna. A talaj emelkedett. A fényjeleket és betűket, amelyek a falon világítottak, most el lehetett olvasni. Egyik jobb felé irányúló karjel volt, a másik ipszilon, később a Vénusz ábrája következett, azután egy kereszt, majd egy szó: Félelem. Itt megállt a tehercipelő. A szó sötétzöld fényében arcára töprengés és szorongás ült ki. – Halló! – mondta hangosan. – Van itt valaki? – Hangjára riasztó, sokszoros visszhang zengett vissza. – Kérem... én... – hangja egészen elhalkult, bátortalanná vált – elvesztettem valamit. Nem tudom mit. Elfelejtettem... Mindent elfelejtettem! – Tehetetlenül sírni kezdett, és újra elindult. Egy szoba ködös foltján haladtak át még, amely a tábornokék zsúfolt, egyetlen szobájára emlékeztetett, de nagyobb volt, és néhány idegen tárgy állt benne. A tábornokné mentében végigsimított egy keskeny, magas harmóniumot: – Ezen lánykoromban játszottam a kis kápolnában – mondta örvendezve, azután a rácsos gyermekágyhoz érkezve, megtorpant: – Ó... Istenem! Veronika! Veronika! A második kiáltás már a felriadt asszony szájából hangzott el a betegszobában. Szeme álomittasan nézett körül. Arca verejtékes volt. Felugrott a díványról, és az ágyhoz sietett. – Semmi változás! – súgta az ápolónő. – Meddig aludtam? – Nem sokáig. Néhány órát. – Szörnyű. Ha Veronika éppen az alatt... – Én vigyáztam. Semmit nem tehettem volna úgysem. – Nem lett volna szabad egyedül hagynom. Maga nem érti ezt! – nézte a kislányt, aki nyugtalanul hánykódott, zavaros szemével révedezett valahová. Az ápolónő pillantása is a gyermeken függött, és őt központosította a varázstükör mély tava is. – Élni fog-e? – Gábor nem tudott, nem akart sorsába belenyúlni, ezen a ponton már nem is érhette el, de tudni kívánta, mi lesz a kislánnyal. Erős, fékezhetetlen, követelő kívánsága a jövő dimenzióját ostromolta, s e szívós ostromnak az sem állhatott ellent. Láthatatlan kárpit mögül homályos dolgok tülekedése érződött. Fátyolos fények vegyültek ki, mint felhőrétegen át a nap sugárzása. Sóhajszerű hangok, nevetésfoszlány, zokogás felcsukló töredéke... Majd a gyermek ágya fölött megjelent sápadt fényből szőve az egyiptomi Ankh jele, a T betű fölött a karika, amelyet Ízisz istenasszony tart bal kezében. Ez a Nílus-kulcs az életet, a termékenységet szimbolizálta. A holnap falán rés támadt egy pillanatra, és a falon túli fényforrás a fekvő kis testre vetítette a rés ábráját. Gábor már tudta, feloldódott, mély alázattal elolvasta az ábra értelmét: Veronikára az élet jele vésődött. Veronika élni fog! Figyelme az ágy lábánál álló, elgyötört asszonyra összpontosult. Talán a törvény megkerülése volt ez is, de mégis megtette. Ő sem lehetett erősebb Prométheusznál, aki a nyomorult, szenvedő emberért megrabolta Olümposzt. A tábornokné dermedt arcáról, száraz szeméről a remény belső hősugárzása leolvasztotta a fagyott felső réteget. Vonásai eltorzultak. Szeméből könny fakadt. – Nem hiszem!... Nem hiszem!... Nem merem hinni...! – zihálta hangosan. A nővér nyugtalanul
rátekintett: – Mi történt? – Nővér... én... nekem megzavarodott az eszem. A lelkemben, az agyamban bent hangokat hallok... nevetést... harangzúgást: Veronika élni fog! Veronika élni fog! Labirintus Gábor ezen a hajnalon a teljes zavarodottság és meghasonlás állapotában állt fel okkult kísértője, a zöld tükör mellől. Elszédült a mérhetetlen mélységű veszély felismerésétől, amelybe a tükrön át magát belevetni készült. Ha érdeklődése nem támad fel a mauthauseni őrült orvosnő további sorsa iránt, s ezen az Ariadné-fonalon el nem jut akciói következményeinek szemléletéig, a személyes, egyes sorsok laboratóriumi kísérleteiről áttért volna az egész emberiség sorsával való kontár kísérletezésre. Megtorpant szerencsére. A kétely, a minden számítás iránti bizalmatlanság és a taszítás határozott érzete visszatartották az elsietett cselekvéstől. Az elmúlt éjszaka borzasztó képei rádöbbentették, milyen vakon számított ő maga is a vakok ügyeiben. Mintha közéjük tartozott volna. Bonyolult problémák dimenziói közé kényszerűen, megfeszített figyelme monomániássá, korlátolttá tették. Testén érezte súlyos terheiket. Úgy akart segíteni rajtuk, hogy mellettük vánszorgott. Megfeledkezett szárnyairól, arról, hogy az okról okozatra tapogatózó részletmegoldások helyett, egy olyan felülnézet lehetőségének birtokában van, amely minden rejtett összefüggést, tárgyának plasztikus egészét tárja eléje. A felelősség alól való felszabadulás ujjongása nem sokáig viharzott benne. Nem áltatta magát. Kötelezettségei nem szűntek meg. A hatalom felelősségét nem háríthatja el magától többé. De feladata még nehezebbé, bonyolultabbá vált. Eddigi eredményei a tükörrel a beavatkozási szertartás első, megtévesztő próbái voltak csak. S a kezdet kezdetén csaknem elbukott, mint a neofita a szentélyhez vezető út tűz- vagy vízpróbáján. Most ott tartott, hogy tudta, meg kell tennie mindent, ami helyes, és ami hatalmában áll. De megint nem volt világos előtte, mi a helyes, mire kényszeríti a látás, a mágikus hatóképesség kiválasztottsága, és mitől tiltja el a transzcendentális etika törvénye? Fáradtságot, csömört érzett. A kudarc mély lehangoltsága vett erőt rajta. Nem tudta elképzelni, hogyan induljon el, melyik oldalról közelítse meg a kérdést. Hiszen se ereje, se önbizalma nem volt az újrakezdéshez. Meg lehet-e egyáltalán oldani az ember problémáit? Meg lehet-e oldani valaki olyannak, aki nem egészen ember? Nem hitte. Sem ember, sem emberfeletti ember nem képes rá. Egyik azért, mert hűvösen kívül áll a hús világán, a másik azért, mert elvakítják a hús megpróbáltatásai. Mindketten elfogultak, tehát. Egyik tapasztalaton innen, a másik tapasztalaton túl. Megint csak puszta elméletek között őrlődött. A szenvedések pedig, melyek a háború hernyótalpa által a földre taposott szerencsétleneket tépték, nem voltak elméletiek. Hogyan segítsen hát rajtuk? Hogyan teljesítse tátongó sebeik, félelemkiáltásaik, hiányérzet-szakadékaik követeléseit? Hogyan változtassa két háború közti erőgyűjtésüket valódi békévé? Hogyan kényszerítse a harácsolókat zsákmányuk elengedésére, a dulakodókat lemondásra, a hatalom betegeit alázatra, az önző közönyösöket részvétre és áldozatkészségre? Hogyan tegye a vakokat látókká? Miképpen ébressze fel az önnön kipárnázott életük süket álmába veszetteket a vészszirénák hangjára, hogy meghallják és megértsék: egyetlen meglékelt hajón időznek mindnyájan, s ha nem egyesítik erejüket a sötét, kozmikus erők óceánjának beözönlése ellen – elsüllyed velük a világ. Míg nem adtak kezébe rejtélyes rendeltetésű kulcsot, úgy felelhetett ezekre a kérdésekre, mint a többi látó, de kifelé tehetetlen teremtmény: – Isten tudja. Én csak a magam belső útját ismerem. A világot nem válthatom meg, mert nincs hatalmam felette, de önmagamat megválthatom benne. Az ő birtokába azonban – súlyos terhére és megpróbáltatására – ennél sokkal nagyobb hatalom került, amely messze túlterjedt saját lelkén, szelleme szintjén. Az álom elkerülte. Éberen, égő szemmel töprengte át a napot, s kedélye még jobban elsötétült az alkonyattal, melynek árnyai a varázstükör félelmetes bírái elé terelték. Ha az Andreáért való aggodalom nem késztette volna rá, ezen az éjszakán, és még sok éjszakán, nem nézett volna szembe velük. De Andrea útját végig kellett kísérnie. Minden lépésére a szükségszerűség láthatatlan
démonai leselkedtek. Akadályok nőhettek fel lába előtt. Váratlan támadások gáncsolhatták el kívül vagy a saját testében. Szorongással telten idézte fel a lelkehagyottat első állomáshelyén az egész napi utazás után. Nyugodtan aludt. Ő maga is belekapaszkodott görcsösen ebbe a csöndes stagnálásba. Őrizte Andrea álmát. Nem mozdult mellőle. Nem akart mást látni rajta kívül. Sohasem érezte ennyire, hogy hozzá tartozik, része, kiegészítője valamiképpen, mint belső válságának ezen a hosszú éjszakáján. Akkor is, ha messze volt még tőle, emlékezetük mélyén közös gyökér sajgott. S barátai közül, Gregoron kívül, egyedül Andrea maradt életben vele együtt, ebben a zord világalkonyban. Lelke elmerült ugyan a vérözönben, de teste fennakadt, és ő utánanyúlhatott, magához menthette, hogy a házba, melyből a rémület kihajszolta, újra visszacsalogassa a lakót. Szüksége volt rá. Csaknem akkora feszültséggel várta megérkezését, mint a házmesterét annak idején, aki egy rettentő hivatás jelképeit és bizonyítékát hozta el neki a varázstükörbeli fantombirodalomból a tizenegyedik ház hajnali valóságába. A házmester alakjának felbukkanása emlékezetében új szorongást ébresztett benne. Mi történt vajon a felbillent életű, tudatlan és zavarodott családdal, amelynek feje ődöngő, elrémítő Gólemmé változott egy éjszakán, és önnön érdeke a család biztonsága ellen beláthatatlan következményű folyamatot indított el? Átsuhant rajta annak az éjszakának nyirkos lidércnyomása... És már látta a budai romvilla sötét, poros, huzatos alagsorát, penészes falának foltjait és töredezett, piszkos kőpadlóját, melyen a léptek mindig lármás visszhangot verve kopogtak végig. A házmesterlakás ajtaja zárt és néma volt. Különös módon tapogatózva, lassanként hatolt most feléjük, mintha nem mert volna hirtelen szembenézni a rá várakozó látvánnyal. Tudata végigsiklott a folyosón, és az ajtón át közelítette meg célját... Az ajtónál tétovázott egy ideig, azután hirtelen megérezte, hogy az ajtón túl nincsen élet. Üres, elhagyatott, sebtében kiürített tanyát talált odabent. Lakóit pánikszerű félelem űzte el onnan. A kép, amely kitárult, megerősítette sejtését. Annyira sietősen menekültek, hogy bútoraik egy részét is otthagyták: üres szekrényt, törött lábú mosdót, felfordult vaságyat, rongyos matracot, néhány széket s a földön rengeteg szemetet. A szerszámoskamrában elásott holmi a helyén volt. Nem merték magukkal vinni. Gábor szétszórtan, nyomorúságos állapotban talált rá a családra. Közösségüket felrobbantotta az okkult erők beavatkozása. A házmester haza sem ment többé. Úgy ébredt rá másnap arra, amit tett, mint az álomittas, aki felébredve holttestet talál maga mellett, és saját kezében a kést, mellyel a gyilkosságot elkövette. Nem tudott visszatalálni többé otthonába és önmagába. Félt. Nem csak a külső világ vált bizonytalanná, ellenségessé, hanem saját belseje is. Mert bármikor idegen kényszer tolhatta félre saját szándékait, gondolatait, kiszolgáltathatta őt a törvénynek és halálnak. Kalandos, egy hétig tartó gyaloglás, szekereken való utazás után elérkezett apjának Nagykanizsa melletti szőlőjébe. Ott bevetette magát a présházba, és csak este merészkedett elő. Gábor a szerencsétlen tudattalanjából olvasta el, mi történt vele. Apja, mikor meglátta, torzonborz szakállal, rongyosan, riadt, eszelős szemmel, nem ismert rá. Azt hitte, csavargó, szökött katona vagy betörő. Mikor rájött, hogy fia bujkál a szőlőben, anélkül, hogy őt előbb felkereste volna, megrettent, hátha valami nagy bűnt követett el, és körözik érte. De zavaros előadása, hebegése, sírórohamai arról győzték meg végül, hogy eszét vesztette. Nem tudta, mit tegyen vele. Hallani sem akart róla, hogy a városba költözzék. Könyörgött, hagyja ott egyedül, ne szóljon senkinek róla. Nem akar embert látni. Szorgalmasan dolgozott, és munkájáért csak ennivalót kért. Az öreg, mivel mást nem tehetett, belement ebbe. Ott élt a meghasonlott ember a szőlőhegyen egyedül, az őszi esőzések alatt a présházba szorulva, állati sorban, mosdatlanul, borotválatlanul, önmagától és a világtól elvadultan. Felesége és basedovos lánya soroksári rokonaiknál húzták meg magukat, ingerült gyanúsítások, kelletlen célzások, tűrhetetlen szemrehányások légkörében. Még a házmester furcsa kirándulásának hajnalán összeszedték holmijukat, és kiköltöztek az asszony nővéréhez. Meg voltak győződve róla, hogy a házmesteren elmezavar tört ki, a rendőrségre ment, hogy feljelentse az egész családot. Azt hitték keresik őket, és ezért elviselték nehéz sorsukat. Minden kósza rémhírt saját ügyükkel magyaráztak. Féltek, hogy rokonaik egy szép napon kiteszik őket, és akkor börtönbe kerülnek. A
lány közös öngyilkosságot ajánlott, de anyja visszarettent tőle: nem! Akárhogyan is, de élve kell maradniok. Tébolyultan félt a haláltól. Csak azt ne. Beteg lányát valósággal meggyűlölte, mert gyöngeségével terhére volt a családnak. Ő dolgozott helyette is, mint egy igásbarom, hízelgett, megalázkodott, s egyedüllétükben fulladtan, keserű epében ázva gyötörte érte a beteget. A pokolban érezték magukat mindketten. Másik lánya a férjével együtt hányódott anyósánál, rokonoknál, ismerősöknél, az üldözöttség rögeszméjétől megszállottan. Pedig ezt a családot egymásra utalta a közös bűn, a közös gyöngeség. Útjuk egy irányba vezetett. Fejlődésük szálai összeszövődtek. Egymástól kaphattak csak tanulságot, de feloldódást is. És ő kiemelte közülük a tartópillért, mint kísérletező a ketrecből a tengerimalacot, beoltotta a sajátos kórral, azután futni hagyta anélkül, hogy törődött volna vele. Ez az ember tolvaj volt. Igaz. Élt és visszaélt az alkalommal, mint annyian mások az ostrom, a felbomlás krízisében. De az ő dolga volt-e, ilyen infernális ítélettel sújtani érte, megfosztani családjától, otthonától, nyugalmától, talán eszétől is?! Megkísérelte összeterelni, összefoltozni a töredékre bomlott közösséget, de bátortalan és csüggedt volt. Elvesztette biztonságát. Hazairányította az egész családot, legyenek együtt újra. Ahhoz azonban, hogy riadalmuk lecsillapodjék, lelkükben is hazataláljanak, és ott folytassák, ahol a kísérlet éjszakája előtt abbahagyták, tiszta táblává kellett volna törölnie emlékezetüket. Csakhogy ez a néhány hónap, amelyet saját sorsukon kívül töltöttek, új folyamatokat indított meg. Egy csomó emberrel kerültek össze, akiknek vallottak, akiknek kiszolgáltatták magukat rémületükben. Ha emlékezetükben el is köti a mérgezett részt, a megtörtént tények által felidézett szellemet nem tudja a palackba visszakényszeríteni. Bármelyik pillanatban nyakukba zúdulhatnak a következmények. Míg, ha ismerik az eseményeket, résen lehetnek, vigyázhatnak legalább. Ott hagyta őket, tehát, e félmegoldással. Induljanak el mindenesetre. Találkozzanak, zárkózzanak össze. Sorsukat talán mégis könnyebben viselik el így. Alapérzése az elégedetlenség, a kirekesztettség volt ez éjszaka után. Nyugodt, magányos biztonsága, szellemi függetlensége felégett mögötte. A külső világgal, a többi emberrel, a közösséggel való kísérletei balul ütöttek ki. Hová tartozott hát? Andrea eleven társasága, friss szelleme, gyöngéd barátsága után kívánkozott. Számolta az órákat, mikor érkezik meg. A varázstükröt csak azért vette elő, hogy végigkísérje útját, védje, sürgesse, irányítsa. Azután egy délelőtt megjött végre. Szép, sötétkék, amerikai autón hozta át a tutaj. De... csak béna teste érkezett vele. Gábor tudta, hogy így fogja viszontlátni, mégis csalódást érzett. Abban reménykedett, hátha a viszontlátás sokkja egyszerre meggyógyítja, s vékony, elnyúlt szálon távol bolyongó lelkét visszarántja a közös jelenbe. Nem így történt. Azt, akinél pihenést, feloldódást, kikötőt keresett, nem találta otthon. Sötét ablakokon át üres szobákba nézett. Szavai zárt ajtókat kopogtattak meg, amelyek mögött poros csend hallgatott. Fény nem égett belül. Andrea sovány, hervadó teste a tolókocsiban üres, halott, elhagyott ház volt. Kísérői néhány óra pihenés után visszaindultak Mauthausenbe. Asunta vállalta Andrea ápolását. – Meggondolatlanság elmenni innen – mondta lengyel-amerikai ismerőse a derűs ebédlőben elköltött, közös ebéd után. – Ön nem érzi ezt, asszonyom? Ehhez a házhoz képest minden ideiglenes – fordult oda Andreához, aki gépies pedantériával rakta szájába a falatokat. Kifogástalanul evett, ahogy korábbi éveiben beléidegződött. Béna lábától eltekintve tökéletes automata volt. Mikor szóltak hozzá, meg sem rezzent. Szemét nem emelte rá arra, aki kérdezte. Maga elé mondta, inkább visszhangként tükrözte a szavakat: – Minden ideiglenes – ismételte halkan. Gábor az ápolónővel beszélt róla négyszemközt. – Egyre kevesebb szót használ – közölte vele a nagyon értelmes, fiatal lány. – Mintha készleteiből naponta elveszítene néhány fontos alkatrészt. Lába béna ugyan, de szervei épek, mégis hanyatlik. Furcsa elvérzési folyamat ez. Nekem haldoklásnak tűnik. A seb láthatatlan, amelyen át kiömlik belőle az élet. Éppen ezért gyógyítani sem lehet. Nem tudok szabadulni a meggyőződéstől, hogy utolsó szavával együtt elszökik testéből. Ez persze egyéni és kissé fantasztikus nézet, de Andrea betegsége is eléggé különös. Gábort meglepte a lány intelligenciája és kifejező ereje. Ő maga is érezte, hogy Andrea egyre távolodik, kisiklik kezei közül. Ő pedig nem akarta elengedni. Most nem. Még nem.
Késő délután, vendégei távozása után bement Andrea szobájába. Asunta a székből a heverőre fektette a béna asszonyt. Világoszöld fényt sugárzó neoncső futott végig a falon. A széles, puha karosszékek, terítők, függönyök, szőnyegek színe is a tavasz hamvaszöld tónusait tükrözték. A heverő párnái, a gyapjútakaró, a fiatal állatokat ábrázoló kerámiák is korallpirosan égtek. Andrea szeme nyitva volt, de nem nézett fel rá. – Fáradt? – kérdezte tőle. – Fáradt. – A válasz halkan, dünnyögve hangzott. -Andrea! Nézzen rám, kérem! Hideg üres tekintet érte az arcát. – Nem emlékszik rám? Andrea szeme ernyedten lehunyódott: – Fáradt – mormolta még egyszer. Gábor magára hagyta. Láthatatlan szférák Találkozni akart Andreával. Vissza akarta hívni. Nem csak azért, hogy időt nyerjen, elodázza a munkát és kitérjen saját problémája elől, hanem mert úgy érezte, egyensúlyát általa nyerhetné vissza. Hogy milyen módon, nem volt világos előtte, Mintha a távolban repdeső lélekmadár a megoldás kulcsát tartotta volna csőrében. Este a varázstükör Andrea után nyúlt. Felkereste ott, ahol megtalálhatta. Mikor felderengett előtte a szenvedélyes szépség asztrálköntösében, káprázatos képzeletformák között, megértette, ez a lélek, amelyben az érzelmi szomjúság, a művészet égő nosztalgiája és az alkotóerő folyékony lávája kavargott, nem is emigrálhatott máshová, csak a gátlástalan kiélések birodalmába. Hatalmas, lépcsőkre épült templomváros hátterében látta meg, amelynek már nem volt mása a földön, mégis megrázóan ismerősnek tűnt Gábor előtt. Mintha lelkében belül, évezredes időrétegek alatt ott rejtőzött volna az emléke e gigászok emelte küklopszbirodalomnak. Az éles fény-árnyék rajzú, a végtelenbe szökkenő lépcsők, a tégla alakú márványtisztásokon emelkedő épületek, amelyek kupoláit oszlopok százai tartották, elragadtatást, ugyanakkor szorongást keltettek benne. Száműzöttnek érezte magát, akinek képzeletében megjelenik sóvárgott hazájának lázzal és vággyal színezett látomása. Az épületek stílusa sajátos módon beteljesítette mindazt, amit a különféle népek és korok művészete megálmodott, elhagyva belőlük a mulandót, modoros részleteket, s csak a tiszta lényeget tükröző vonalakat, íveket olvasztotta egységes mondanivalójába. Mert e formák élő, beszélő szimbólumok voltak. Egy-egy épület idomai zenei szárnyalású eposzt árasztottak a fény, a végtelenség, és a szépség öröméről. Nem beszéltek halálról, mert olyan fajta megismerés emelte őket, amely tudta a halhatatlanságot. Gábor előtt egyszerre világossá lett, hogy a kaldeusok holdas, titokzatos formái, az egyiptomiak titáni épület- és szoborkísérletei, a görögök áhítatos szépségkultusza, mind ennek az elfelejtett, magasztos eposznak töredékes visszazengését jelentették. Az alak, akinek e táj hátteréül szolgált, a szikrázó szépség emberi érzékeken túlfokozott remekműve volt. A szerelem eksztázisának csúcspontja színezi tárgyát ilyen telhetetlenül, elbírhatatlanul kívánatossá néhány másodpercre. De, ha rögzíteni akarja ezt az állapotot, ájulással fizet érte. Andrea lekötött ereje, elégületlensége, kis, törékeny, cserépbe ültetett, óriási feszültségű életmagja hajtotta ki a képzelet e szédítő magasságba lendülő, pirosan lángoló virágát. Engedelmes asztrálanyagból formálta, csiszolta, változtatta bizarr kívánságai szerint. Mégis, ezek a változatok inkább kifejezték Andreát, mint testének tökéletlen álruhája, mert meztelenül feltárták tehetségét, érzéseinek heves intenzitását, határtalan fantáziáját. A foglyul ejtett lélek visszanézett rá a varázstükör csapdájából. Védekezett. – Ne!... ne!... – áradtak belőle tiltakozásának hullámai. – Ne hívj! Hagyj! Hagyj itt! Itt jó nekem! – A tested hív vissza. Még élet van benne! – Ez az élet a te akaratod visszfénye. Nekem már nincs semmi közöm Timóth Andrea kihűlő holttestéhez. Nincs erőm, nincs meggyőződésem az anyagi sík durva inzultusai között élni. Hazataláltam végre, ide a képzelet szféráiba, amely után a fizikai lét hosszú lidércnyomásában mindig sóvárogtam. Itt csak az van, amit én akarok. Amire vágyakozom, formát ölt. Mindaz, ami tűnő visszfény az anyagon; tájak, vizek, színek, hangok szépséges délibábja, ami
megrögzíthetetlenül gyönyörű az ifjúságban, csókban, örömben, az innen vetül a földre. Nem ütközik akadályba egyetlen akció sem, hanem addig gördül a végtelen kibontakozás felé, amíg a vágy kedvtelése élettel telíti. Itt pontosan az valósul meg, amit a legmerészebb képzelet remél. Semmi sem tilos, és semmi sem lehetetlen. Minden érzelmi adottság, megálmodott álom, kigondolt gondolat, szárnyaló fantázia engedelmes nyersanyaga ennek a láthatatlan bolygónak, amely egyedül az enyém. Mert itt az uralkodó Isten, aki teremt, s szuverén birtokosa egy egész világnak. A láthatatlan bolygók, amelyek e kozmoszban keringenek, nem akadályozzák és nem kényszerítik egymást, mert mindegyik a teljességgel rendelkezik. Szabad cselekvési zónája maga a végtelen, határtalan belső tér, amelyet benépesíthet a legbizarrabb teremtmények tömegével. A múlt, jelen és jövő városaival, azokkal is, melyeket az alkotóerő sohasem hívott létre, csak elképzelt. Káprázatos tájakkal. A művészet zengő színorgiáival. A szenvedély soha nem lankadó tűzijátékával. S mindezt addig birtokolhatja, míg gyökérig betelik vele. Jöjj! Lásd, honnan akarsz kiűzni újra. Mert te kényszerítesz. Megint rossz úton jársz, mint akkor! A táj élesedett, égni kezdett. Aranytetői, s drágakő díszei kigyúltak egy kései nap ragyogásától. Vagy Gábor tudatát öntötte el e fényesség? E pillanat jelentősége mellett eltörpült minden addig átélt idő, mert valami születőben volt benne: a következő pillanat kinyilatkoztatása. A tükörben, a gyöngéd, mindentudó szemek mélyén, halvány mosoly csillant, s a közlés, melyet Gáborhoz juttatott, emlékek millió hárfahúrját zengette meg: – Mindaz, ami most megpróbál téged, ami dilemmába kerget és krízisbe dönt, már volt egyszer. Miért nem nézel a hátad mögé, Poszeidón? És a láthatatlan szféra mágusnője körül mozgás indult. Parancsára a szubtilis asztrálanyag alakulni, változni kezdett. – Mielőtt belépnének a múlt nyitott kapuján a tegnap végtelen távlataiba, vendégül látlak itt a minden célok és álmok teljesülésében. A tájak, amelyek feltárultak Gábor előtt, emlékeztettek a föld tájaira, de csak annyira, amennyire a színes valóság egy lapos, szürke nyomású fényképhez hasonlít. Stilizált, élő, érzelmektől remegő, hatalmas fák fantasztikus balett forgatagát ábrázoló, habos felhőket szúrtak át. Rozsdabarna, arcokat villantó törzsük között mitikus, lilás pára gőzölgött. Egy-egy furcsa madár lebbent fel néha a smaragdzöld, magas, nedves fű szőnyegéről: apró bagoly, csillogó tollakkal, kedves gyermekábrázattal. Óriási, fehér fecske, amelynek kecses törzse, széttárt szárnyai között formás, szépséges leánytest volt. Selyemszürke, fekete foltos, szelíd állatnyáj legelt összebújva egy tisztáson. Bársonyos, barna emberszemük időnként félénk gyöngédséggel kémlelt körül. Homlokuk közepéről egyetlen szarv íve kanyarodott fölfelé. – Óh, ez csak a mitikus erdő. Gyermekek, költők, muzsikusok erdeje. A kifejezhetetlen előszobája – olvasta el a rejtelmes vendéglátó gondolatát. – Az életnek még rengeteg változata van. Mélyzöld, üvegszerűen áttetsző, ismeretlen fényforrástól átvilágított víztömeg habtarajú hullámai tornyosultak fel előttük. Különös, élő ősanyag hatalmas állaga volt ez. Az élet anyaméhe. Formává sűrűsödő, ideáktól örvénylő, asztrálóceán. A tükrön túli tudat behatolt e szédítő, sűrű mozgalmasságba, és Gábor szeme követte. Megzavaró, alig elviselhető érzés volt a szüntelenül alakuló, gyönyörű vagy borzalmas formákká tömörülő és újra szétoszló dolgok játékát figyelni, egy hajszolt, ernyedetlen teremtőösztön szüntelen termelését, amely alighogy megalkotta, már úgy tűnt, unta is, és szétrombolta alkotását. Városok nőttek fel hirtelen az örvénylő anyagból. Utak csillagábrái ágaztak széjjel. Tömegek hömpölyögtek rá az utakra. A körbe futó lodzsákon emberfürtök hajoltak ki. Élet, fény, zaj morajlott fel, éles, harsány színekben, azután, villanásnyi idő alatt szétmosta a víz e tükörnek ható délibábot, nyoma sem maradt. Ugyanígy testek vázlata hányódott az áramló asztrálködben, sajátos, nem földi lények kísérleti formái. Buborékalakok, amelyek testükön kigyúló fényjelekkel közölték belső világuk híreit. Szimbólumok, amelyekben a beléjük rejtett idea erős léte lüktetett. Állat, démon, fény, hang, gondolatlények, indulatpantagramok születtek, felizzottak, torlódtak, azután semmivé lettek, mint szélben a pára. Az Idő szörnyű boszorkánykonyhája ez – gondolta Gábor megrendülve. – A sémák műhelye.
Vajon hihetsz-e bárminek, ami innen kikerül? – Nem. De játszom vele, míg kívánom. Azután visszabocsátom az olvasztótégelybe – érkezett hozzá a válasz. – Veszteglés ez. Zsákutca. A test kiéléseiben több a valóság, mert több a szenvedés, és a szenvedés kiút. – Mit tudsz te a szenvedésről? Nekem másod-énem. Makacs árnyékom. Levethetetlen Nessusingem* itt és amott. Ez az én sivár szentélyem legbensőbb titka. A fekete misztérium, amelybe nem akartalak beavatni. De amit te idézel, arra fény vetül. Figyelj hát! – A gondolat íze, tónusa, amely agyába ömlött most, búsan, sötéten izzóvá változott. Könnyek párlata érződött benne. Csaknem felkiáltott a kibomló kép dús, káprázatos szépségétől, amely nem csak formáival, színeivel hatott így, hanem egzaltált érzelmessége ellenére is, művészi bájával. A holdimádó Kelet mesevilága volt ez. Az érzéki, csodaváró, bűnbánó, a szenvedélyek harsány, trópusi napfényéről az éjszaka hűs csendjébe vágyakozó fantázia kimérája. Az égbolt sötétkék kristályburája alatt, amelynek egyetlen, sarló alakú hasadékán ezüstfény derengett be, tájba szőtt fekete csipkeként álltak a hajlott tetejű, csúcsos pagodák. Dombok lusta hajlatai között, sima tükrű, sötét tavak csillantak meg. A dombtetőkön fák cizellált körvonalai váltak el a háttértől. A talaj emelkedett. Dombok mögött magasabb dombok, s a magasabb dombok mögött hegyek hóval hintett csúcsa látszott, és mindenütt fák, tavak, lépcsők, pagodák. Kékezüst vászonra vetített, mozdulatlan árnyjáték volt ez egyelőre, de élni kezdett lassan. A pagodák ablakában, oszlopai között lampionok gyúltak ki egyenként. A dombokon, hegyeken, tavak fölött, fák között, kék színű, piros, pasztellzöld, sárga fények lobbantak fel sorra. Száz és száz, ezer és ezer lampion csillogott már, és a tavak tükrében ott ringott föld alatti, fordított mása az égő színektől szikrázó tájnak. S e színek zenei hatást keltettek. Csupa moll, csupa sejtelem, az éji szerenád végtelenül lágy, sóvárgó melódiája zúgott belőlük tücskök ciripelő hangján. A lampionok erős fénye felöltöztette a fák finom csontvázát. Virágok dús fürtjei váltak láthatóvá rajtuk. A fények egy része mozdulatlan maradt, de a többi lampion felkerekedett. Táncolva, himbálva megindult a dombokról lekígyózó utak világos szalagjain. Tetőtől talpig fátyolba burkolt nőalakok vitték a magasra tartott lampionokat. Fátyluk áttetsző volt, a Tejút színéhez hasonló. Meztelen testük, sötét szemük, piros ajkuk átderengett a ködszerű anyagon. Már a tavakon is lampionos csónakok libegtek. – Nézz a csónakokba, a fák alá és a kertekbe! Nézz a pagodák termeibe – hallotta lelkében Andrea hangját. A részletek közel tolultak hozzá. A csónakokban, kertekben, a fák pasztellszínű menyasszonyi csokrai alatt és a termekben belül, párok simultak össze, ölelkeztek, esztelen, kéjes szavakat dadogtak egymásnak. Mindegyik szerelmes asszony arca mögül Andrea vágya sütött ki, és vágyának pozitívja, a férfi, aki karjában tartotta, aki sóvárgását engedelmesen visszatükrözte, mindenütt az ő arcát viselte. Taszítást érzett e mágikus feketemisétől. Andrea halk, keserűen csúfondáros nevetése zúgott végig a tájon: – Mit tehetsz ellene? Te hajszoltál idáig. Incubusok. Tudom. Én vetítettem rájuk az arcodat. Rettentő perverzió ez. Sohasem adhat teljes feloldódást. Nincsen benne hő, éhségcsillapító táplálék. Minden csók mélyén lidércláng lobog, és én futok, futok... utánad. Mert most és mindörökké minden út hozzád vezet! – E gondolat mélyén sírás zihált. – Mégsem olyan tökéletes, tehát, a te birodalmad? – fakadt fel Gáborban a gondolat. – Jobb nincs helyette! – érkezett rá a szenvedélyes válasz. – Narkotikum legalább. – Vissza kell térned a testedbe, a tapasztalások síkjára, hogy előbbre juss! Ennek a szép pokolnak nincsen kijárata. – Mit tehetek ott egy béna, hervadó testben, néhány hanyatló év alatt? – Az évek leégnek rólad, de te megtisztulsz e tűzzel. Most sötét denevérszárnyakat viselsz. Tested gubójában másfajta szárnyaid nőnek. – Az én szárnyaim nálad vannak. Az én megváltásom benned van!
– Ki más válthatna meg téged, mint egyedül önmagad?! – Igaz. De vajon te... te külön való vagy-e tőlem? Nem a szakadás, a transzcendens énhasadás kataklizmája tépett-e el, taszított-e ilyen mélyre engem, mikor az Egyből kettő lett? Nálam maradt érzelmed gyöngesége. Nálad a mágikus szellemi erő és akarat. Ami benned hullámzik, bennem verődik vissza. Ami benned hideg, elvont fényesség, az bennem tüzet gyújt. Iszonyú pantomim ez. Messze vagy tőlem, mint a tenger sötét szintjétől a Tejút, de e sötét tükör a mélyben, híven tükrözi formáidat. Az én állapotom a tehetetlenség. Súlyos törvények nyűgöznek le. Minden lendületem, lázadó nekirugaszkodásom kört ír le, és visszajut a kiinduláshoz. Óh Poszeidón! Fordulj nyugat felé! Nyugat felé! Térj vissza az Alkonyi Bárkán a kiinduláshoz. Ott, a Holtak csarnokában várakozik rád az, akinek szeme rád tűz az időn és téren át, hogy általa a múltban végre megtaláld a kulcsot a mához, amelyet ő, a jövőben nem tudott megtalálni általad a tegnaphoz.
A múlt mélyrétegei Az atomerőművel együtt az emberiség kezébe kapta a titkot, amely Atlantiszt egykor elpusztította. W Charon Gábor a varázstükör végtelenbe vesző óceánján elindult a Holtak Csarnoka felé, amelyben minden volt, van és lesz, fellapozható. Amelynek behangolása után nem maradhat titokban semmi, amely valaha élt és hatott. Elindult a múltba, hogy kérdéseire a feleletet maguktól az Elődöktől tudja meg. Látszólag ellenálló, sűrűnek ható szövevényen nyomultak be. Alakok, formák, falak fenyegető tumultusa tornyosult eléje, de akaratának hullámtörője előtt nesztelen füstként lebbentek szét. Vértrágyától latyakos talajon vezetett az út, melyből indulatok, szenvedélyek csíráiból, a halálra ítélt élet torz, reménytelen növényzete burjánzott elő. Itt – az idő visszafelé forgatott filmjéről vetítve – a romokból városok tömörültek össze. A nyüzsgő sokadalom hullámverésében megfiatalodtak, majd összezsugorodtak keletkezésük pontjáig. Ugyanígy az emberek sírjukból tántorogtak elő, s nyerték vissza ifjúi erejüket, gyermekké, csecsemővé lettek, hogy azután egy-egy anyaméh felszívja őket születés előtti állapotukba. Tengert látott, majd e tenger csillagfény-derengésű, szédítő mélye megnyílt előtte. Iszap görgött szét, mintha egy föld alatt lomhán mozduló Titán fejtette volna ki testét az alvilágból. Először formátlan törmelék, majd kupolák, márvány- és porfíroszlopok sötét körvonalai bukkantak elő. A tenger alvilágának, ismeretlen faunájának növényei, csöndes lényei imbolyogtak közöttük. Óriási termek falai szilárdultak meg. Mozaikpadlóikon csontok halmai szóródtak szét, és osztályozódtak egyes emberi, állati csontvázakká, amelyekre hús rakódott káprázatos gyorsasággal. Hirtelen pokoli kavargásba kezdett a tenger titokzatos tömege. Megnyíló vulkán forró iszaptölcsére emelte az elsüllyedt várost felfelé. A mozdulatlan holttestek is megéledtek. Rángatózva, kapálózva, fuldokolva utaztak, örvénylettek a törmelékből egyre hatalmasabb, egész arányokká összeálló dolgok között, amelyek csúcsai már átdöfték a tomboló tenger szintjét. Felemelkedtek a piros tűzfénytől, a vulkánok ordító hangjától, a vihar felhőszakadásától, az ég zengésétől, a földrengések s gigászi lavinák morajától, a föld alatti robbanások dördüléseitől rázkódó tájba. Gábor e szörnyű színjáték megrendülésében emlékezni kezdett. Már tudta, hogy a hegy, melynek három csúcsa kinőtt a tengerből, Poszeidónisz szent hegye. S a középső ormon emelkedő templom, melynek kupoláit aranyló orikalhosz fedi, falai, lépcsői fekete, piros és fehér lávakőből épültek, Poszeidón temploma. Szentélyét őrzője s főpapja elhagyták a rettentő pillanatban. Az égig csapódó, hullámok hátán hányódó, királyi hajóról nézték a pusztulást, amelyet felidéztek. Látta, hallotta mindazt, ami akkor elmaradt mögötte. A fuldoklók segélykiáltásait. Anyákat, akik gyermekükkel karjukon lélekszakadva hátráltak lefelé Poszeidónisz hegyének meredekjén. E visszafelé forgatott groteszk filmen, melyen a tegnapra tegnapelőtt következett, a hullámtornyok sziklákra tűztek vissza görcsösen megkapaszkodó emberfürtöket. A hátrahúzódó víz nyomán, tűzpirosán izzó láva lángolt fel, amely égő embertesteket lökött ki magából, akik a félelem önkívületében belevetették magukat. S Noé rémült madarak ezreitől ellepett királyi hajója, a tomboló vihar és borzalom démonai
közül, duzzadó vitorlákkal visszatért keletről, Európa távoli, félvad tájai felől Poszeidónisz kikötőjébe. Szörnyű, kozmikus tragédia gyűrte, tépte, rázta, torlasztotta egymás fölé a föld kérgét. Hegyóriásokat lapított be, birodalmakat szakított ketté, a vizeket kilódította tengernyi medrükből, és iszonyú szökőárként rázúdította virágzó országokra.
Poszeidón Gábor a szédítő ellenmozgás kavargásában visszahatolt már az események kiindulásáig, mikor a természeti erők rettentő háborúja megindult Atlantisz és Lemuria titánjai között. Visszahatolt Poszeidón szentélyébe, a titkos uralkodó, a senkinek alá nem vetett teremtő Egregóra: Poszeidón klauzúrájába, amint az hatalmának és szabadságának rettentő felelősségében az évtizezredes jövőt fürkészte, hogy kiolvassa onnan a fenyegető bajok orvosságát. Így néztek szembe, egyik a múltba merülve, a másik a jövőt idézve. Így találkoztak össze ők ketten – akik az idő káprázatán túl Egyek voltak. Mert már azt is tudta, hogy a teremtő Egregórában saját fénylő, félelmetes múltját szemléli. Poszeidón, az Őrző, a bukott Kerub: ő maga. Az isteni lény azonban, aki társai akaratával egyesülve kormányozza a holdtalan korszak Paradicsomát, innen van még a vak emberlét szenvedéseinek, szenvedélyeinek sajátos, bonyolult tapasztalatán. Kívülről, s megrendülten szemléli a váratlan változatokat, melyek a megfogant és lelkesített életből kialakultak. Gábor lelkében felzengett újra e vészterhes idők kudarcának sajgó gyásza. A pantagram megszólalt. Arról beszélt, hogy a földi ember, Ádám teremtése, a titkos atlantiszi hagyományokban, nem jelenti a kozmikus ember születését, hanem csak az atlantiszi, nem nélküli félistenek démoni kísérletét a mesterséges lény létrehozatalára, akinek testét a föld porából formálták, éltető eleme pedig a Mágus lehelete, később lelkének egy szikrája volt. A Nagy Mű sikerült is, de a föld porából és a lélekből összevegyített fajta tisztátlan maradt. A többféle, rosszul sikerült kísérlet egymás mellett élt a legtökéletesebb példányokkal az „Édenkertben”, a harmadkori hold lezuhanása után, a tengerből kiemelkedett Atlantisz és Lemuria mesés szigetein, a holdtalan korszak örök tavaszában. E hatalmas szigetek voltak az isteni kémikusok kísérleti telepei, amelyeken teremtményeik egymás között szabadon szaporodtak. Ennek a kereszteződésnek baljós következményei lettek. A kísérleti lények egymás ellen támadtak, s végül el kellett különíteni őket. Az Indiai-óceán másik kísérleti telepén, a mai Madagaszkár táján kísérleteikbe merült adeptusok, Henoch könyvének hatalmas „Egregórái”, az Őrzők, arra a veszedelmes elhatározásra jutottak, hogy az általuk alkotott agyagbábukat, saját isteni lényük részének mágikus adományában részesítik. E célból teremtő erővel és az asztrális látás korlátozott lehetőségével ruházták fel teremtményeiket. Önállóvá tették őket. Védelmi eszközöket bíztak a kezükre. Ez az, amit Henoch így ír le: ...az Őrzők, Azazel vezetése mellett, megtanították az emberek fiait a varázsszerekre és varázsszavakra. A föld fiai azonban a nekik ajándékozott bűvös eszközöket rombolásra használták. Henoch könyve szerint: Titánok születtek, akik háborúkat kezdtek egymás ellen, s bajt, szenvedést hoztak a világra. A mágikus képességgel felruházott lények démonokat szabadítottak a közösségre. Idézőik bűvészinasokká lettek. A fekete mágia erői hatalmukba kerítették a földet. Gábor előtt a pantagram közlései az élővé lett forma súlyos tartalmával teltek meg. Látta a Titánok műveit: a mágikus, monumentális tevékenységük szolgálatára szánt küklopikus építkezéseket. Az észak-amerikai küklopszteraszt eredeti állapotában, melyet a bűvészinasok Algolnak, a legpusztítóbb hatású csillagnak építettek kozmikus erőgyűjtő állomásul, hogy romboló energiáit háborúikban felhasználhassák. Látta a húsvét-szigeti kőkolosszusokat, a fekete mágia óriási csillagerő-akkumulátorait, az első terafimokat, melyek szintén a kozmosz sötét útonállói voltak, és vérengzést, erőszakot, rettentő kríziseket idéztek a földre. Kibomlottak a későbbi ember ősi emlékezetének mitikus képei is. Oannesnek, a kétéltű félistennek haltestű, emberfejű teremtményei nyüzsögtek a vizekben. A hegyek zord hasadékai
között titáni madárlények tanyái rejtőztek. Az erdőkben, hüllőtestű, félelmetesen ravasz szörnyek tekergőztek a fák törzsére, melyeknek hangja csábító, gyöngéd leányhang volt. Törzzsé egyesült gnómbolyok, bonyolult föld alatti kazamatabirodalom lakói, amelyek önmagukat egy központi eszme rabszolgáivá tették, vakon dolgoztak, harcoltak, terjeszkedtek egy örömtelen, értelmetlen és személytelen életforma foglyaiként. Kisebb szigetek más, sajátos kreatúrákat rejtettek. Erszényes kétneműeket, akik önmagukkal ültek nászt, és torz szörnyetegeket szültek. Többfejű, sokkarú, összenőtt végtagú, meghasonlottakat. Lábak zűrzavarába veszett nyomorultakat, akik ellentmondó indításaik tanácstalanságában mozdulatlanságba dermedtek. Mocsárban vonszolódó, elefántbőrű, lomha, tompa agyú gigászokat, amelyek egyetlen, dülledt szemmel nézték a világot. Buja kentaurokat. Állatian primitív, csodaszép nőstényeket. A hegyek erdős barlangjainak mélye még szörnyűbb titkokat rejtett; az első kísérletek selejtlényeit, amelyek lapos homlokú, széles orrnyílású, szőrös, makogó állatok voltak inkább. A magasabb rendű, végleges emberfajta – vörös bőrű, középtermetű, hátrahajló homlokú, nyújtott fejű típus – homloka közepén egy harmadik szemet viselt. Ez volt a prohomo, vagyis a homo-mágus, a harmadkor utáni birodalomépítő ember, akinek homlokszeme nemcsak a teljesebben kifejlődött koponyatokot és nagyagyvelőt pótolta, hanem a világ érzékelésének egy sokkal tökéletesebb szerve volt, mert a dolgok mögötti lényeglátást, a részletek megtévesztő szemlélete helyett, az Egész misztikus átélését tette lehetővé. Nem a kauzalitás szerve volt tehát, mint a nagyagyvelő, amely később az elveszített látást kísérelte meg pótolni, hanem a tévedhetetlen szellemi felismerésé. Kitágította a dimenziókat. Az atlantiszi homo-mágusnak nem volt szüksége technikai közvetítőkre ahhoz, hogy gondolatait, akaratát a távolba juttassa, és tökéletlen gépezetre, hogy repülni tudjon. S e kísérleti lények, amelyek lelkében a teremtő képesség mágikus szikrája izzott, maguk is kísérleteztek. Sőt. Nagyobb felkészültséggel, a tudás hatalmasabb eszközeivel kísérleteztek, mint a logikára támaszkodó kétszemű ember. Minden forma, amelyet létrehoztak, az analógiák törvényének ismeretén alapult. Kifejezte önmagát, de önmagán túl kozmikus összefüggéseit is. Városaik hegyek körül épültek. Citadelláiktól, amelyek fekvése szigorúan mindig kelet-nyugati irányú volt, sugár alakban ágaztak szét az utcák. Az utcákat csatornák vették körül, s az ezeket átívelő hidak gátak és zsilipek voltak egyúttal. A sárgán csillogó, orikalhosszal fedett, körbefutó városfalakat kapuk törték keresztül, s a kapukhoz a világ minden tájáról utak vezettek. E mindenütt ismétlődő ábra a vízbe dobott kő hullámgyűrűinek, a csillagpályák, a labirintus analógiája volt, és puszta formájával, behangolt rádióállomásként, bizonyos erőket vonzott a kozmoszból. Ugyanígy a piramisok, amelyek elhelyezése és a városok beosztása között szoros összefüggés volt. Rendszerint a város főterén állottak. Középpontjuk a város közepe volt. A mágikus szemléletnek e hatalmas jelképei magukban rejtették a kozmosz pontos számtörvényeit, s az istenséghez való könyörgés színpadaként, a túlvilági hit csarnokául szolgáltak, ahol az ember közvetlenül az istenek színe elé lépett. Ahol a menny és a föld egyazon drámában, a halál drámájában találkozott. De a csillagidéző templom – az istenek akaratának, a csillagokba írt sorsnak kémlelőhelye is -a piramis volt. Ez az életforma, melyet a teremtő képzelet alkotott mágikus akarattal, szükségképpen képzelőerőre, mágikus akaratra épült. Az hatotta át, az mozgatta. E mágikus akarat különféle intenzitású hatóképessége hozta létre a lények közötti különbségeket, majd a végzetes ellentéteket. Akinek átfogóbb tudása, hatalmasabb képzelőereje és nagyobb mágikus ereje volt, saját ideáit kényszerítette a többségre, addig a fokig, ameddig képes volt rá. Ahol ellenszegüléssel találkozott, azt megkísérelte legyűrni, előbb szellemi, majd anyagi fegyverekkel. A sok egymásnak torlódó akarat rettentő feszültséggel telítette a titánok világát. Boldog kíváncsiságukat a korlátlan hatalom részegítő kéje s egyre növekvő elvakultsága hatotta át. Félelmetes fegyvereikkel pusztítani kezdtek, mint a tapasztalatlanságukban kegyetlen gyerekek. Összetörték egymás konstrukcióit, szétdúlták hasznos, szép, építő eredményeit, s végül társaik testének klauzúráját is megsemmisítették. Mohó, tevékeny szellemük nem ismert pihenést, akadályokat. Romboló eszközeik tökéletesítésében félelmetesen találékonyak lettek. Figyelmüket egyre erősebben erre koncentrálták, mert kiváltságaikat biztosíthatták, hatalmukat növelhették vele. A különc és etika nélkül való, zseniális individualizmus véglete volt ez, amely szükségképpen teljes zűrzavarhoz, pusztuláshoz vezetett.
Az Őrzők, akik maguk is e bonyolult létforma tapasztalata nélkül létrehozták a titánok nyugtalanító világát, most már világosan látták kudarcukat. Látták, hogy a teremtményeik lelkében elültetett mágikus tűzmag, rettentő tűzvésszé növekszik. Kíváncsiságuk, hatalmi szomjuk már a legnagyobb titokért, a Tudás Fájának gyümölcséért kapaszkodik. Ha azt elérik, egyetemes kataklizmát idéznek nem csak önmagukra, hanem az Őrzőkre is. Hiszen a kerubok isteni énjének egy töredékét rejtik magukban. E töredék köré az erőszak, pusztítás és pusztulás következményeinek karmahálóját szövik. Belesodródva így a lét körforgásába, vak szenvedélyek, indulatok rabszolgáivá lesznek, újraszületések végtelenségén át. A teremtő képzelet játékai egy második teremtéssé, majd következményeiben félelmetes bukássá változtak. Mert a Tudás Fája ott állt az Éden-kertben, s az éhes, mohó Ádám, kíváncsi asszonyával már felfedezte tiltott gyümölcsét. Ezt a veszedelmes tudást, a nukleáris energia felszabadításának titkát pedig az Őrzők maguknak akarták megtartani. De teremtményeik, ajándékba kapott képességeikből kulcsot készítettek e rejtett kapu zárjához.
Istenek válaszútja A látható gyökere a láthatatlanban van. Upanisádok Az atomerő nincs speciális anyagokhoz kötve. Az ősi misztérium lényege az atomerő birtoklása volt az akaraton keresztül. Tűz, víz, föld, levegő engedelmeskedett az Őrzők szavának, akik az elemek szellemeinek is parancsolni tudtak. Vihart támaszthattak. Lecsöndesíthették a háborgó tengert. Levegőbe emelkedhettek. Mindezt a kozmikus erők harmadik szemén keresztül kivetített áramával vitték véghez. Az elemekben rejlő dinamikus energiákat, az elemek gyökérszavaival, hatalmas akaratuk tetszés szerint szabadította fel vagy kötötte meg. Így teremthettek élőlényeket, lelkes formákat is. Bármely anyag atomjaira bontható, ha alaphangját eltalálják, és a hangolásban rezgő magasságot aktiválják. Minden tárgynak, anyagnak, materiális formának megvan nem csak a fajsúlya, hanem alaphangja is. Ennél az operációnál azonban a felbomlás nem robbanásszerű, mint az atombombánál, hanem elhamvadásszerű, a tárgy porrá omlik. Az elemek és materiális formák lebírása a mágikus hangon keresztül – ez volt tehát Atlantisz és Lemuria titkos tudományának, az Őrzőknek legfőbb doktrínája. E titok birtokába jutottak legelőször a lemuriai fekete mágusok, az Egregórák akarata, tilalma ellenére. Anélkül, hogy sejtették volna a felidézett erők törvényeit, és ismerték volna a rituálé oldó formuláját. Nem tudták, hogy az elindított erők növekvő lendülete nem fékezhető meg. A csak alkalmilag működésbe lendített asztrális energia a lavinához hasonló, amely végiggördül a rombolás ábrájának minden lefelé haladó tendenciáján, és magával rántja a mulandóságnak alávetett anyagot. A lemurok hatalmas, orgonához hasonló készüléket építettek legmagasabb hegyükön. E készülék gigászi sípjait hangintenziváló berendezéssel látták el, úgy, hogy valamely hang megzengetésére, annak összes mély és magas oktávja is megszólalt. Egy váltó bekapcsolása pedig megszólaltatta az orgona mögött elhelyezett generál-intenzivátort, amely a tónust sokezerszeres erősségben adta vissza. Kísérleti tárgyukat vezeték kötötte össze az apparátussal. Annak hangmagasságát előzőleg hangvilla segítségével állapították meg. S a kísérleti objektum néhány tizedmásodperc alatt porrá esett széjjel. Nyomon voltak tehát. Ott álltak a lavina első kavicsával kezükben a világ tetején, s gátlástalan hatalmi vágyuk megadta a lendületet hozzá, hogy elhajítsák ezt az anyaggöröngyöt. Az első eredményes kísérletet számtalan próbálkozás követte. A készülékek koncentrálódtak, összezsugorodtak, de hatóerejükben félelmetesen megnövekedtek. Az ellentét feszültsége, amely az erőszakos, a világot uralmuk alá kényszeríteni kívánó lemuri fekete mágusok és Atlantisz elvontabb irányba törekvő titánjai között lappangott, a kirobbanás felé közeledett, a rettentő hatalom birtokába jutott lemuriaiak provokációinak következtében. Egyre messzebbható kísérleteik célpontja Atlantisz vagy Atlantisz virágzó, elégedett vazallus tartományai voltak. Atlantisz Őrzője, Poszeidón és a kerubok egész nemzetsége szörnyű választás elé került. Teremtményeik nem voltak puszta mechanizmusok többé. A szikrával, amely az Egregórák
akaratából önálló életet gyújtott bennük, a mágikus tehetség, a teremtő készség és a benső szabadság feltétlen joga is tulajdonukká lett. Lázadó zsenivé, hatalomvágytól, kíváncsiságtól, létszomjtól izzó titánokká lettek, de varázserejükkel Bábel tornyát építették fel, amely össze kellett, hogy omoljék, mert szembekerült a természet céljával. Atlantisz büszke, gazdag titánjai Poszeidónnak, s a mindenható Egregórának oltalmában bízva, gyanútlanul élték napjaikat. A főváros lakossága örömei, passzionátus munkája, egyéni tervei, szellemi élvezetei után járt. Építkezett, zenélt, könyveket írt. Újabb területek meghódítását készítette elő. A lemurok eredményei után kémkedett, és kísérleteiben versenyt futott a veszélyes kortárs kísérleteivel. Az óriási birodalom kormányzati ügyeit papok és hivatalnokok látták el. Az iskolákban a tanítók Atlantisz százezer éves, dicsőséges történelmét tanították. A szelíd napkorong alámerülése után vidám tömeg hömpölygött végig az utcákon. Az égbolt, amelybe a Szent-hegy háromágú szigonyának éles körvonalai rajzolódtak, olyan volt, mint máskor. Pedig e látszólag mozdulatlan, néma békességben a csillagábrák hieroglifái már vészjeleket kiáltoztak, és az őrzők gondterhes figyelme súlyosan függött a föld felett. Az élet tétele rettentő ellentétet szült, amely a megsemmisülést rejtette magában. Az őrzőknek fel kellett adniok a titánok világát. Egyedül Poszeidón, Atlantisz titánjainak védője és barátja szegült szembe társai szörnyű elhatározásával. Várakozást tanácsolt, újabb kísérleteket sürgetett. – Belenéztél-e a jövőbe, Poszeidón? – kérdezte tőle Azazel. – Láttad-e a kétféle választás következményeit? – Láttam. – És melyik a rövidebb út? A gonosz tudásé, vagy a szenvedésé? – A szenvedésé rövidebb, de borzalmasabb. Egy harmadik utat kell találnunk, amely megfékezi az elszabadult életet, anélkül, hogy erőszakot venne rajta, vagy megvakítaná és odavetné prédául a halálfélelemnek. – Harmadik út nincsen, Poszeidón. A testté lett Ige az élet törvényének alattvalója immár. Addig kell keringenie a végtelen körök gyűrűjében, míg rá nem talál a kivezető kapura, a vágy kialudt tűzmagjának belsejében. – A vágy a szakadás szülöttje. Nem tudok beletörődni a szenvedés törvényébe. Jobbat kívánnék alkotni helyette. – Matériából? Kíséreld meg! Mindennek, ami kibillen a meg nem nyilvánult lét egyensúlyából, szükségképpen szenvedés a visszahatása. Ha eltünteted az anyagot, eltörölted a szenvedés törvényét. – Végtelen nagy az én gyászom, Azazel! Az Éden gyanútlan gyermekeit siratom... Szánom őket. – Önmagadat gyászolod, Poszeidón! Mert nincs hatalom többé, amely megakadályozhatná, hogy lényünk egy része a mélységbe ne bukjék, a zuhanó titánok sűrűsödő testéhez láncolva. Az ő rabságukkal foglyokká lettünk mi is. Teljes szabadságunkat csak bennük és általuk nyerhetjük vissza. Tévedéseikért, bűnös, öngyilkos tetteikért mi is felelősek vagyunk anélkül, hogy helyettük végezhetnénk el valamit. Egyre nehezebb körülmények között és egyre homályosodó képességekkel maguknak kell kikapaszkodniuk a mélységből. Mi csak impulzusokat adhatunk. Útjukra engedhetjük a pusztulás erőit, amelyeket felidéztek, míg meg nem tanulják, hogy ezek az utak nem vezetnek sehová. – Többet kell tennünk értük! Teremtményeink vakon, elviselhetetlenül szenvednek majd a mi tapasztalatainkért, Azazel. Lelkes lényekké tettük őket, s úgy bánunk velük, mintha alacsonyrendű kísérleti állatok lennének. Kíváncsian lessük vergődésüket, hogy tudásunk az ő kínjaikon át gyarapodjék! – Vajon általuk nem mi szenvedünk-e? A függőség, a tehetetlen gyámság örök felelőssége nem nagyobb pokol-e nekünk, akik a szabadság és rabság között e két ellentétes irány csatatere lettünk? Nekünk kell felszámolnunk a végtelenséggel összevegyült mulandóságot, ellenszegülő, lázadó eszközeinkkel. A titánok világa el fog pusztulni, Poszeidón. Nem mi határoztunk így. Ahol hiány van a tapasztalatban, ott létrejön e negatív pozitívja. Milyen módon kívánnád megakadályozni, hogy felhasználják a tudást, amelyet megszereztek?
– Elvenném tőlük, mert még gyöngék hozzá. Tovább tanítanám, szelídíteném és meggyőzném őket. – A tudást csak úgy vehetned el tőlük, ha kioltanád bennük a szikrát, amelyben már megszületett a kíváncsiság és a vágy az élet kalandja után. Ha megfosztanád őket a teremtő készség ajándékától és az akarat varázserejétől. Ha elvennéd tőlük a szellemi szabadságot. – Azt nem tehetem. Szabadság nélkül veszteglő automatákká lennének. – Ez már nincs is hatalmadban. A létbe lépett idea önálló életre kelt. Tulajdona a benső szabadság. A szabadság lényege, feltétele pedig az, hogy semmiféle erőszak, még isteni erőszak se korlátozza. Nem akadályozhatjuk meg azt sem, hogy teremtményeink káprázataikból maguk köré szőjék a determináció kalodáját, és megalkossák a halál fikcióját. Nem tehetünk semmit az ellen, hogy megtegyenek mindent, amit meg tudnak és meg akarnak tenni. Amit tőlünk kaphattak, azt megkapták. A teljes tudást és megismerést maguknak kell megszerezniök. Ez a kiváltságuk és terhük. A szellem szikrája: hatalom. Teremthet poklot, és teremthet mennyországot. A formavilág minden csapdája, veszélye, hűvös, távoli formula, éppen azért élő veszély is számára addig, míg át nem halad rajta. Az anyag csak belülről ismerhető meg. Antitoxinját egyedül az átélés és szenvedés termeli ki. A titánok világát a hiányzó tapasztalat teremtette meg, és az fogja elpusztítani. – A te megismerésed az enyém is, Azazel. Én azonban közelebb sodródtam a tűzhöz, amelyen az Élet tégelye forr, és megperzselődtem. Te nem érted a szánalom betegségét. A test fájdalmas idegekkel átszőtt kínpad, amelyen olyan boldogtalanokat vallatnak bűnös titkukról, akik mindent elfelejtettek. A legrövidebb út is hosszú, Azazel. Nézd, hány világév szomjúsága ég szerencsétlen teremtményeinkben. Szenvedélyes kíváncsiságuk szörnyű anyagmágnes. Egyre több réteget borít majd rájuk, s befalazza rajtuk a szellemi szervek rejtett ablakait. A különvalóság káprázata menthetetlenül eluralkodik közöttük. A vér, amelyet egymás testéből kiontanak, tengerré dagad, amely színültig megtölti az Időfolyam medrét. Láttam a jövőt, a megfogant élet szörnyű bűnét, és borzadok. Könny és vér! Túl a kataklizmán, e két tenger hullámverése zúgja a reménytelen ismétlődő ritmusát. Segítenünk kell! Teremtményeink gyöngék, tökéletlenek és tudatlanok! – De magukban rejtik a tökéletesség csíráját. Te a transzmutációt szeretnéd végrehajtani helyettük, mely a szellemet anyaggá sűríti, és az anyagot szellemmé szublimálja. Betegséged, melyet a szánalom kórságának nevezel, erőid megoszlásából fakad, s e ponton elfogulttá tesz. A titánok sóvárgására olyan érzelmekkel felelsz, amelyek megakadályoznak benne, hogy az egyedül helyes módszert kövesd. Egyetlenegyszer tévedtünk, és tévedésünknek rettentő következményei lettek. Mi nem tévedhetünk többé! Vigyázz, Poszeidón! A hatalom megrészegít mindnyájunkat. Ne engedd, hogy a tökéletlen teremtésből született részvét megtévesszen! A szánalom másik arca gyakran álcázott erőszak. S az erőszak legfeljebb szétzúzza a pillanatnyi formát, de magját még erősebbé, termőbbé teszi. Engedd útjára a krízis folyamatát. Ne avatkozz az operációba. A láz gyógyít. A szenvedés megszüli a gigászi küzdőképességet, amely a teljes gyógyuláshoz szükséges! – Azt kívánod, hogy teremtményeinket magukra hagyjam létük legválságosabb katasztrófájában? – Nem. De ne tégy többet, mint amit a megváltás terve kíván tőled. Rejtsd el az Igazságot szentélyek, szimbólumok mélyére és a kiválasztottak lelkébe. Tartsd ébren a jelzőfényeket. Figyelj a konstellációkra, amelyek rést nyitnak messiások, próféták kinyilatkoztatásainak. Játszd le a labirintusban a visszavezető út misztériumát, szenvedésen és halálon át, újra és újra. Ennyi az, amit tehetsz, Poszeidón. – Kevés. – Kísérletezz hát tovább! Járd be a múltat és a jövőt. Ostromold az asztrálsík ősanyagát és a szellemi régiók ideaalkotó erőit egy más megoldásért. Keresd az ösvényt testet öltve és testen kívül, amely nincsen sehol. Hiszen szabadságodban áll, ha vérben és könnyben megfizeted az árát. Ez a legnehezebb út, Poszeidón. – Vállalom. – Mélyebbre bukhatsz, de magasabbra is emelkedhetsz nálunk, ez igaz. Szánalmad, az alacsonyabb rendű mágikus közösségből, a harc útjára lépett lények spirálörvényébe vet. E folyamat nagy veszélybe taszít, noha a végső isteni közösségig, az egyéniség teljes kiteljesedéséig emel azután. Én mégis féltelek.
– Keserű út a külön út, Poszeidón! – Ki járhatná meg helyettem, ha szükségét érzem? – Valóban.., senki. – Atlantiszt nem lehet, nem szabad megmentenem. Ezt tudom. Meg kell tennem azt is, amit a megváltás terve kívánt tőlem. De nem szűnök meg reménykedni, dolgozni egy jobb világért, amelyben nem a szenvedés véres sebeit kell feltépni kapuként, hogy a lény kiszabaduljon belőle! – Eredj hát! E lebírhatatlan sürgetésben Az akar közölni veled és velünk valamit arról, amit még nem tapasztaltunk, de tapasztalnunk kell. Szellemünk készen áll a befogadásra. Tedd, amit tenned kell, Poszeidón!
A kataklizma Poszeidón templomának porfiroszlopai között nyugtalan fények imbolyogtak. Fény sugárzott ki a csillagnézők tornyából is. A papok és asztrológusok már gondterhesebbek voltak a gyanútlan tömegnél. Nem csak a lemurok kísérletei, hanem különös égi jelek késztették töprengésre őket. Mintha a kozmosz egyensúlya és rendje megbomlott volna. Poszeidón szentélyében egyenletes, magasra nyúló lánggal lobogott az örökégő tüze. Papok, papnők, asztrológusok arcra borulva várták, hogy Poszeidón szóljon hozzájuk e sorsteljes pillanatban, és feloldja növekvő szorongásukat. Füstölők finom párája szállt fel a zsámoly körül, amelyen Kleitó, Poszeidón kiválasztott papnője utazott az Eksztázis Bárkáján az Őrzővel való találkozás elé, hogy átvegye közléseit. Finom, érzékeny, szépséges műszer volt Kleitó, Poszeidón énjének lehasadt töredéke. Gábor, a varázstükrön át felismerte benne a vágy örökké epedő megszállottját, Andreát, aki most is, mint Kleitó Poszeidónnal egyesülő, tiszta eksztázisát kereste az érzéki szenvedély zsákutcáiban, minden testben, minden csókban, a művészet valamennyi formájában. Kleitó transza elmélyült. A terem négy oldalán a kék fényben felderengett az Őrzők négy pantagramja. A szentély drágakövektől súlyos függönyei mögül, misztériumok halk, istenidéző muzsikája zengett elő. Kleitó mosolygott. Túláradó érzései könnyekben oldódtak fel. – Uram! Én Uram – súgta csaknem hangtalanul. Mosolyát lassanként árnyék felhőzte be. Feszülten, egyre szorongóbban figyelt. Lelkéből e riadalom hideg, tapadós ködként szétáradt a szentély csarnokában, és megülte a lámpások fényét is. Az örökégő lángja összeszűkült, nyugtalanul lobogni kezdett. A papok idegein furcsa remegések utaztak át. Kleitó hosszan, élesen felsikoltott és eltakarta az arcát. Mikor Kleitó arca újra előbukkant két tenyerének szemfedője alól, olyan volt, mintha évszázadokat öregedett volna. Sima, sápadt bőrére nem a kor ráncai gyűrődtek, hanem bánat, halálos megrendülés torzította merev, ijesztő álarcát. – A király készítse elő legnagyobb hajóját – mondta élettelen, idegen hangon. – Mert az akarat tüzes kardja kettéhasította az eget és a földet. Nincs hatalom, amely szembeszegülhetne a felidézett erőkkel. Szálljanak hajóra mind a kiválasztottak: a Hagyomány Őrzői, a Titkos Tudás Birtokosai, Mágusok, Papok, Asztrológusok! Egyedül a nagy bárka utasai lesznek a pusztulásra ítélt templom visszamaradt cserepei a tűz és víz elszabadulása után. Minden, amit az istenek képére teremtett titánok építettek, megsemmisül. Iszap borít rá szemfedőt. Porrá omlik. Elég, vagy értelmetlen töredékekre omlik. Jaj, Atlantisznak! Jaj, Lemuriának! Jaj Charon népének az Etna partvidékén! – Óh, Poszeidón! – jajdult fel az iszonyat kórusa. – Segíts! Poszeidón! Védj meg a sötét életfolyamba való elmerüléstől! Védj meg a kifelé áradó élet méhének csapdájától! Szabadíts ki a sűrű anyag befalazott kriptájából! – Phaeton szekere elindult a körök útján. Lángban áll és rohan. Ki állhatna eléje? – emelkedett föléjük Kleitó légérintésű kristályhangja. – Küzdjetek az emlékezet megmaradásáért! Helyezzétek el mindenütt a visszavezető út rejtjeleit. Zárjátok hieroglifákba, pantagramokba, sziklák, vizek és a föld mélyébe a Tudás halhatatlan varázsigéit, hogyha keresitek, az anyag nehéz álmában is megtalálhassátok önnön kezetek nyomát. Bennetek Poszeidón is alámerül Hádész mélységeibe. Veletek marad. Veletek küzd, és veletek gyászol. Hangja végigzeng majd az időkön. Alakja újra és
újra visszatér, hogy a lámpást magasra emelje a szentély kapuja előtt. * Ezen a napon egy jól ismert kis planéta, amely minden este lenyugodott Atlantisz egéről, fényesebbé vált hirtelen. Egyidejűleg sajátos fény jelent meg a horizonton. Az atlantiszi birodalom különböző részeiből földrengések, vulkanikus kitörések nyugtalanító hírei érkeztek. A tenger viharos volt. A hullámok szokatlan magasságba tornyosultak. Ez volt első jelentkezése a sorsterhes üstökösnek, melyet a kozmoszba kihangzó mágikus ige rettentő ereje sodort el eredeti pályájáról, és szívott a föld felé, romboló démonkíséretével. A következő estén a világűrnek e váratlan vendége a Rák jelében mutatkozott, meglehetősen rövid, csillogó, világos vonalként, amelynek nagysága gyorsan növekedett. Lemuria kísérletezői, akik már céljuknál tudták magukat, riadtan megtorpantak. Atlantisz tartományainak porrá omló templomai, házai, erdőségei az ő lebírhatatlan hatalmukat hirdették. Azt, hogy a földet benépesítő többi lénynek feltétel nélkül meg kell hajolnia Lemuria vezető ideái előtt. A földi térbe betört kozmikus cinkos azonban, kívül esett számításukon, noha, rá kellett jönniök, ők küldtek akaratlan meghívót neki. A jelek, amelyek e veszélyes látogató közeledését jelezték, éppoly aggasztóak voltak Lemuriára, mint Atlantiszra nézve. A fenyegető vész elhárítása egyszerre égető, közös érdekké változott. A sátáni atomorgonák elnémultak. Kigyúltak a szentélyek lámpásai. A templomtornyokból gondolatleadó és felvevő eszközökké kiképzett papok és papnők sürgető üzeneteket váltottak. Lemuria mágusai, a föld e korszakának apokaliptikus gonosztevői, békét kínáltak rémült tanácstalanságukban. Ráébredtek, olyan hajóra vetettek olthatatlan tűzcsóvát, amelyen ők maguk is rajta voltak. A harmadik estén az üstökös széles, csillogó szalaggá lett. Szikrázó uszálya tüzes legyezőként takarta el az ismerős csillagképeket Az üstökös mellett egy bolygó apró pontja jelent meg. Az Óceán borzalmasan háborgott annak ellenére, hogy az idő nyugodt, szélcsendes volt. Óriási hullámok ostromolták Atlantisz partjait és világítótornyait. A földkéreg megremegett. A főváros közelében földrengések rázták a talajt. Számtalan vulkán kezdett el működni. Iszonyú lávatömegek öntötték el a tájat. Mindenütt, néha még a városok utcáin is, forró vizű források törtek elő. Tavak hirtelen kiszáradtak. Ugyanakkor váratlan zuhatagok, kristálytiszta tavak támadtak a hegyek között. A tengerben vulkanikus szigetek jelentek meg, s ezek krátereiből forró iszap és sós víz robbant ki dühöngő erővel. A levegőt megtöltő vulkanikus hamu természetellenes, fenyegető félhomályba vonta a tájat. Gigászi elektromágneses hullámok az északi fényhez hasonló jelenségeket okoztak a föld légkörében, s a világűr hatalmas látogatóját a föld összes vulkánjának dörgő hangja köszöntötte a mélységből. Rossz hírek érkeztek az atlantiszi fővárosba minden irányból. A gondolattávíró segítségével a helytartók régen kialudt vulkánok feléledéséről, füst, tűz, láva kitöréseiről számoltak be. Egész városokat semmisített meg a szökőár vagy földrengés. Felhőszakadások dúlták össze a termőföldeket. A lakosság pánikszerű rémülettel a hegyekre özönlött mindenütt. Egy távoli, délamerikai tartomány kormányzója új hegylánc kiemelkedéséről adott hírt, amely teljesen elpusztította a nemrég befejezett kikötővárost, Tihuanacót. E gyarmat uralkodója, aki Atlantisz királyának vazallusa volt, jelentette, hogy az ibériai Asthmus kettéhasadt, és birodalmát az Óceán fenyegeti. A következő napon az üstökös hatalmas méretűvé nőtt. Tüzes uszálya beborította a fél eget. A légkört elektromos feszültség terhelte meg. Az üstökös fejéből gonosz sugárzás áradt a földre. Vihar tört ki hirtelen. A dörgések mély morajlását túlharsogta a szüntelen vulkanikus és föld alatti robbanások hangja. Izzó lávatömegek torlaszolták el az utakat a városok és falvak között. Ezt az izzást csakhamar vulkanikus hamutól fekete felhőszakadás oltotta ki, amely hevessége az emberek, középlények és állatok rémületét a kétségbeesésig fokozta. A helytartók és Atlantisz vazallusainak hírei egyre riasztóbbá váltak. Egész kerületeket temetett el a láva. Menekülők tömege özönlött a fővárosba, hogy Poszeidón szentélyének falai között védelmet keressen. Beteg izgalom szállta meg az emberiséget. Tömeghisztéria tört ki közöttük.
Próféták, fanatikusok jelentek meg, akik vezeklést hirdettek, vagy Poszeidónt és az Őrzőket nyilvánosan gyalázták. Az erdők barlangjaiból, hegyek sziklahasadékaiból előözönlött a selejtlények lelkesített formaváltozatának áradata is, amelyeket addig az Őrzők akaratzárlata tartott távol a magasabb rendű teremtményektől. A rémület gátszakadása elsodort minden korlátot és különbséget. A lángoló világalkony egymáshoz sodorta, összevegyítette, borzalmas keverékké gyúrta a finomabb és durvább matériát. Barlangok félmajmai megtámadták és magukévá tették a titánok asszonyait. Betörtek az élelmiszerraktárakba. Rikácsoló, részeg, őrült démonnyájak táncoltak az égő házak, templomok között. Bántalmazták a papokat. Gyilkoltak. Fajtalankodtak. Mások az izzó lávába vetették magukat, vagy felkapaszkodtak a meredek szirtekre, és a hullámok közé ugrottak. A félelemtől hajszolt csőcselék már a Poszeidón temploma felé vezető, végtelen lépcsősoron hömpölygött fölfelé, hogy meggyalázza a szentélyt, elűzze onnan a bukott kerubot, aki az Őrzőkkel együtt létbehívta és pusztulásnak engedi át teremtett világát. A szentély papjai már elmenekültek. A szentségtörők csak Kleitót találták ott, az örökégő tüzének utolsó őrzőjeként. Ő nem akart lemenni, nem zárkózott a transz önkívületébe a fenyegető valóság elől. Keserű csalódottság, s mégis tántoríthatatlan hiúság kötötte oda Poszeidónhoz, hitéhez, önmagához. Érzékeny szervezetét átjárta, rettentő áramként megrázta a lények félelme, tehetetlen kétségbeesése, és konok vágyat gyújtott benne a vezeklésre. A tömeg elözönlötte a szentélyt. A gyilkos indulatok maguk közé rántották és elsodorták Kleitót, aki váratlan, ijesztő, öngyilkos elégtételt érzett. Mikor a halállal rokon, személytelen testi szenvedély maga alá gyűrte, e mocskos, erőszakos közösülésben borzadva érezte testében a kéj születését, és azt, hogy méhe sötét élettel termékenyült meg. Elbukott. Belezuhant az idő végtelenségébe, és újraszületések folyamába, nem fordulhat vissza többé. Nem azért, mert erőszakot vettek rajta. Hanem mert feltámadt benne a gyönyör kívánsága, s ezzel együtt a remegő, mohó életösztön is. Most már küzdött, hogy kiszabaduljon a sorsukra hagyottak vak tömegéből. Sikerült a hajóig eljutnia, amelyen már összegyülekeztek a kiválasztottak. S a megadott időpontban a hajó kifutott a beteg szörnyetegként hánykolódó nyílt tengerre. Az eget sűrű felhők takarták el, amelyek az állandó orkánná fokozódó szélben összetorlódtak, csattogva csavarodó, kibomló, majd összegyűrődő zászlókként, s így senki sem figyelhette meg az égbolt változásait. Hirtelen, mialatt a menekülők áradata zsúfolásig megtöltötte a főváros utcáit, a külváros épületei lángban álltak, és emberek, állatok részeg, rémült üvöltését túlordította a vulkánok, földrengések, villámcsapások hangja -borzalmas ütődéstől remegett meg a föld egész felszíne. A távoli, nyugati Óceánba óriási meteor zuhant, amely néhány pillanattal előbb még az égen ragyogott. Egész szigetek, nagy földrészek tűntek el rögtön a víz alatt. Egy óriáshullám, melyet a meteor zuhanása korbácsolt fel, őrjöngő sebességgel többször körülözönlötte a földgolyót, és útjában magával söpörte a partokat, sziklákat, városokat. A hatalmas Lemur-birodalom és Poszeidónisz megsemmisült. Vele együtt a mélységbe merült Atlantisz csillogó kultúrája. A templomokat, az Őrzők és Titánok ősrégi krónikáival, a szellem legragyogóbb alkotásaival tele könyvtárakat néhány pillanat alatt elnyelte az örvény. A felhők, melyek az eget takarták, szétszakadtak néhány másodpercre, és a királyi hajó utasai egy új égitestet pillantottak meg az éjszakai égen: a Hold óriási tányérját. Az emberi ábrázat, amely felszínén halványan felismerhető volt, új szerencsétlenséggel látszott fenyegetni a boldogtalan világot. Azonban a vizek, a vér, a szenvedélyek és szenvedések váladéka, a sperma és könny megduzzadtak, vágyakozó eksztázissal teltek meg az új csillag erőitől. Kleitó megtermékenyített, gazdátlan teste egzaltált ujjongással fölmagasodott a rázuhogó kísértetfényben. Nyitott lelkébe, nyitott érzékeibe beleömlött a gyújtó holdáram. – Üdvözlégy, égi Anya! Diadalmas új istennő! Fájdalom és kéj úrnője! – Hangja mély és buján asszonyos volt. – A férfiistenek hatalmának vége! A hűvös és büszke szellem napja leáldozott! Te vetted hatalmadba a földet, az asszony-állat méhen keresztül, amelyből a mulandó élet előömlik. Gyönyör, könny, vérdagály köszönt a földről. Rabszolgái örök tűzzel áldoznak neked, amelyre
önnön testüket vetik! Evoé!* A király hajója kelet felé tartott e kiválasztottakkal, s a vihar csendesülése és a vizek leapadása után partra tett egy-egy misszionáriust, a hagyományok és titkos tudás eleven pantagramjaiként, hogy a félvad, tudatlan, szétszóródott népeket megszervezzék, s új birodalmakat alkossanak. Ezek az idegen fajú mitikus bölcsek, akik magukkal vitték városépítő művészetüket, félelmetes mondavilágukat, mérnöki tudományukat, s nagy uralmi képességüket is, amolyan tanító-király félistenné váltak az emberek képzeletében. Így bukkant fel Egyiptomban Thot, a Smaragdtábla megalkotója, akit a görögök Hermész Triszmegisztosznak neveztek el. A Gallok között HooGardan, a „népek főnöke”. A dél-amerikai nyolc törvényhozó apostol. E „félistenek”, a monda szerint, mind egy keleten, az Atlanti-óceánban fekvő országból érkeztek Amerikába, s egytől egyig hasonló véget értek: küldetésük elvégzése után, titokzatos módon eltűntek, azzal az ígérettel, hogy egykor még visszatérnek megtérített népeik körébe. De e vízözönt átvészelt bárkán került el a megmaradt népekhez az új isten a Hold kultusza is, amelynek őrzője egy tragikus, állattestű kőasszony: a Szfinx. Az emberiség vad őstörténetét, az eredendő bűn doktrínáját hét fátyolt rejtette el a halál rabszolgaságába süllyedt ember elől, mert az igazság meztelenül túlságosan elrettentő volt. A szorongó képzelet az Édenkert kísérletező, alkimista Egregórájából, a félisteni atlantidából Jehovát faragott. Az eseményeket szimbólumok mázával vonta be, hogy a valóságos dolgok mögött a krónika kozmikus mélységeket sejthessen. Mindennek csak a hermetikus tradíció állta útját, mely birtokában maradt Henoch könyvének. S az ősi hieroglifa-nyelv értelmezésének kulcsa átmentette a föld történetének leggrandiózusabb és legtragikusabb eposzát az adeptusok utókora számára. Az Őrzők fajtája mindvégig kapcsolatban maradt a földdel, testet öltve, vagy testen kívül. Nem csak Poszeidón, az ember barátja, a szánalom gyötörte kerub inkarnálódott egy-egy rövid időre valamelyik beavatott személyében, vagy titkos társaságok gyülekezőhelyein, hogy megszakítás nélkül továbbadja az ősi Igazságot, és keresse a lét csapdájából kivezető harmadik utat. Társaival együtt Azazel, és az isteni Hierarchia náluk még magasabb fokozatú messiásai is megjelentek e megrázó lélekmentő expedíción, hogy újra és újra lejátsszák a fogoly titán előtt a Világosság Szellemének, a láthatatlan Héliosznak misztériumát.
Az egyetlen út A varázstükör, amely hét éjszakán át pergette Gábor előtt a múlt rettentő színjátékát, bezárult előtte az utolsó hajnalon. De úgy vonta maga elé a hínárzöld néma, sötétség függönyét, hogy feszültség és befejezetlenség maradt mögötte. Ott várakozott benne a tézis és antitézis kérdőjele és Andrea. A képzelet káprázatai között bolyongó, életből kirekesztett lélek, amely Poszeidón lényének egy szikráját burkolta körül és tartotta fogva. Gáborban felragyogott már a teljes Igazság makulátlan fényessége. Az utolsó, emberi időszámítás szerint huszonötezer évre tagolódó, plátói világév külső és belső története olyan matematikai egyenletként tárult eléje, amelynek csak végösszegbe kellett foglalnia önként adódó megoldását. A jövőt fürkésző Poszeidón, egy csomó tapasztalat hiányában, nem jöhetett rá e végeredményre. De abban a tégelyben, amely a Vízöntő korszaktól az Új Vízöntő korszakig átégett az élet valamennyi változatán, az Apokalipszis kémiai menyegzőjén megfoganhatott a Nagy Arkánum: – A konstelláció ugyanaz ma is, mint volt akkor. A kozmikus kapuk nyitva állnak a szabadulásnak és halálnak. Az emberiség titáni kataklizma vagy isteni megújhodás előtt tétovázik. Harmadik út nincs! Lelkében egy felismerés, teljes, alázatos megadás, végtelen harmóniát zengetett meg, s a világéterből, az Akasha rejtelmes síkjáról ujjongó visszhang érkezett rá: – Harmadik út nincs! A gonosz tudás útja Hádész alvilágába vezet, amelynek folyóiban vér és könny hömpölyög. S talaját a forró, rothadó hús elbírhatatlan fájdalmakat közvetítő idegszálai szövik át. Az erőszak: fekete mágia. Jó erőszak nincs! Krízisek, kataklizmák az emberből fakadnak, tökéletlen jelleme következményeképp, és a tapasztaláson át a fejlődést szolgálják, ha a forma, átmenetileg, össze is zúzódik közben. Az élet örök és megteremti a maga új formáját. A legrövidebb
út a szenvedés, az áldozatok, a kiszolgáltatottság útja, amely átvezet a mulandó lét szakadékán. Aki az anyagot akarja megváltani, téved. Mert az anyag a halál tulajdona. Mindaz, ami elhitetni igyekszik, hogy a hús világa célt, állandóságot, igazságot, boldogságot rejt magában, bűnös szemfényvesztés. A hús világa csupán híd ezekhez, amelyek rajta túl, a szellem megérkezésére várnak. Mindegy, hogy a szellem, amely átjutott a matéria véres intermezzoján, testben van-e vagy testen kívül él. Beteljesedett és szabad, mert megvilágosodott. Tudja, hogy a halál valódi neve hazugság, és az élet végtelen. Az elvarázsolt szellemről, a tragikus isten-fiúról kell elűzni a rontást. Ez az egyetlen út. Szellem szóljon a szellemhez. Gondolat beszéljen a gondolathoz. Igazság járuljon védtelenül, erőszak nélkül a világ elé, akkor is, ha megkövezik érte. Ez az egyetlen út. * A következő éjszakán még egyszer félrevonta a varázstükör kárpitját, hogy felkeresse benne, áldozati társául hívja, és visszahozza testébe Andreát, az utolsó nagy misztérium egyik főszereplőjeként. A képzelet játékharangjai elnémultak. Hatalmas erő, áradó fény söpörte széjjel a lidércformák foszlányait. Tiszta, egyszerű síkok tágultak köréjük, mikor szemtől szemben álltak újra: a lélek a tükörben, és a Látó a tükör előtt. A menekülő lélekről a tükörben lehámlott a sziderikus test szépségmaskarája. Figyelő, nyitott, kiegészülés után sóvárgó lényeggé lett így, amely elfáradt a kísérletezésben, és hitét vesztette a narkotikumokban. – Vissza kell jönnöd az árnyak közül! Szükségem van rád – ömlöttek hozzá Gábor hívó erői. – Vissza kell jönnöd béna, hervadó testedbe, a megpróbáltatások, fenyegetések és sikertelenség közé. Szenvedni fogsz a világ ellenszegülése, sötétsége, süketsége miatt. Gyönge szerveid, idegeid is megkínoznak majd, de nem lesznek kételyeid és hiányérzeteid többé. Tudni fogod, miért történik mindez. Tudni fogod a halhatatlanságot, mint ott, akkor Poszeidón szentélyében. Ez a tudás azonban már egészen a tiéd lesz, anélkül, hogy az anyag bármilyen megpróbáltatása elvethetné tőled. Mert az anyag, az utolsó idők rettentő hőjében és a láthatatlan bolygó sűrített élményei között leégett rólad. Nem kellettek évezredek hozzá. Szétpattantak a karma láncai. Szabad vagy. Az enyém vagy. Önmagad lettél újra! Ellenszegülés árnyéka se felhőzte be a tündöklő teljességet. Minden elkülönülést feloldó és feladó eksztázisban létrejött a megváltás isteni egyensúlya. A szakadás sebei beforrtak. A vágy elpihent. Erő nem ömölhetett többé az újra egésszé lett misztikus tégelyből, amelyben megszületett a Bölcsek Köve. * Hajnalban, miután Gábor utoljára elzárta a varázstükröt a faliszekrénybe, bement Andrea szobájába. Andrea az ágyban feküdt párnákkal feltámasztva. Ébren várta őt. Nagy, tág szemének borostyánszínében zöld pontok csillantak meg. Az értelmes, mély komolyságban, amely pillantásában sötétlett, az állandóság és nyugalom békessége volt. Gábor leült az ágya mellé, és keskeny, áttetsző kezére tette a tenyerét: – Holnap indulunk Budapestre, Andrea. Újságíró kollégámnál fogunk lakni addig, míg megtalálom a bútorozott szobát, amely megfelel nekünk. Változó városok, országok és változó bútorozott szobák: ez lesz az életünk ezután. Az otthontalanság. Egy hét alatt el tudom intézni, hogy megesküdhessünk. Andrea némán bólintott. Szemében végtelen derű napfénye áradt el, anélkül, hogy ajka mosolygott volna. – Egyelőre te is írni fogsz, és beszélsz azokhoz, akik hozzánk jönnek. Mert jönni fognak. Egyre többen. És kérdeznek majd. Odagyülekeznek körénk, mint egykor Poszeidón szentélyében az örökégő lángjához az éhező, szorongó lelkek. Most azonban a plasztikus, egész Igazságot
felelhetjük nekik. Mert eltűnt közöttünk a szakadás torzító káprázata. – Szeretnék felkelni – mondta Andrea. Gábor nem hívta be Asuntát segíteni. Ő mosdatta és fésülte meg Andreát, azután jó melegen felöltöztette. – Meg kell tanulnom, hiszen most már én fogom ezt csinálni mindig – mondta mosolyogva. Felemelte a súlytalan kis testet, amely erőtlenül, bénán pihent a karján, és óvatosan belehelyezte a tolószékbe. Tudta, hogy a kertbe szeretne kimenni, amelyre ráhullt az első, könnyű hólepel. A világos reggel későbbre napfényt ígért. Hideg volt. A fagyosan ropogó hó pórusai között és süppedéseiben még ott rejtőzött valami az éjszaka kék árnyékaiból. A metszően éles, tiszta levegő megszínesítette Andrea sápadt, beesett arcát. A tolókocsi elgördült a nyolc jógi behavazott alakja mellett az oroszlánlábú padig. A tó kócos vize apró jégtálcákon fehér hókupacokat görgetett. A badacsonyi hegyek fölött kigyúlt a köd, s a nap fényesője leomlott a vízre. – Majd, ha megérdemlem, járni is fogok melletted – hunyta le a szemét Andrea. – Most még nem. Még kell a testemnek ez a kényszerzubbony, hogy lefogja a benne feszülő reflexeket. Béna vagyok. Hogy meggyógyuljak egészen. * A bútorozott szoba egy villában volt Zugligetben. Egy öreg hölgy ajánlotta fel nekik, akinek mindenkije meghalt a háborúban és az ostrom alatt. Hálásan, tapintatosan félrehúzódott, hogy ne terhelje őket gazdátlan, túláradó érzéseivel. Csak akkor sompolygott elő, ha látni kívánták. Később mindenütt így volt ez. Külföldön is, ahová ismeretlenül érkeztek, megfelelő szoba várta őket, mintha misztikus sürgöny rendelte volna számukra. Emberek jöttek eléjük, és eligazították ügyeiket. A zugligeti villa megtelt emberekkel. Napról napra szélesebb körökben gyűrűzött szét a csöndes szó, amely a beteg, szomjas, talaját vesztett, gyászoló, szenvedő, tanácstalan emberek kérdéseire felelt a bútorozott szoba otthontalanságában. Sovány, nagy szemű, béna asszony feküdt a heverőn, s a két ablak között, a kis asztal mellett, amelyen egy olvasólámpa égett, egy férfi ült. Nem lehetett pontosan megállapítani, mi az, amelyben mindenki mástól különbözik, hiszen külseje alig tért el szemben ülő hallgatóitól. Jó erőben lévő, szürke szemű, magas homlokú, ápolt külsejű férfi volt, könnyed és egyszerű. Beszéd közben sokszor mosolygott. Rangja mégis kitűnt az emberek között, rögtön és félreismerhetetlenül. Féltek tőle, gúnyolták, félreértették és imádták. Félreértették és támadták – de senki nem maradt közönyös iránta. – Kedves barátaim! – így beszélt az emberekhez, s a megszokott szavak mérhetetlenül jelentősekké váltak egyszerre, mintha először hallották volna őket úgy, hogy megértették a titkos tartalmat és a döbbenetes, felemelő utalásokat is mögöttük. – A valóságról szeretnék hírt adni önöknek. Minden ember királyi örökségéről, amelyből kirekesztve él képzelt bajai, félelmei között. E káprázatokon nem lehet a káprázatok különféle formáival segíteni. A mögötte lévő sóvárgást nem lehet káprázat-javakkal kielégíteni. Rang, vagyon, gyönyör, hatalom, gyűlölet, siker olyan öltözék a királyi szellemen, amelyet sátáni szélhámos szabott rá, és tragikomikus szuggesztióval kényszeríti őt meg a tömeget, hogy a fikciót valóságnak ünnepelje, míg egy gyermek, egy suszterinas talán, el nem kiáltja ártatlan nevetéssel, hogy a király meztelen! Nézzék meg, barátaim, a tébolyda szerencsétlen lakóját, a skizofréniás beteget, aki négy groteszk mozdulat megszakításával viszi ételét az asztalhoz. Csak így tud hozzájutni. Csak így tudja elfogyasztani. Pedig egyenesen, folyamatosan is megtehetné az utat. Kívül nincsen semmi akadálya. Csak belül. Benne. Aki szellemi szemmel figyeli az ember életét, látja, hogy minden mozdulásának, céljának hasonló feltételei vannak. S aki kényszeríteni akarja rá, hogy semmibe vegye az előtte tornyosuló, képzelt akadályokat, keresztültörje a kivetített, vastag gátfalakat, súlyosbítja állapotát. Krízisből krízisbe hajszolja. Egy ilyen rögeszmét belülről kell megsemmisíteni. Aki az ember betegségét gyógyítani kívánja, az a lelkével, legbenső lényegével vegye fel a kontaktust. Segítsen megkeresni vele együtt a dolgok valódi nevét. A varázsigét, amely eltünteti a képzelt különbségeket, gátakat emberek, országok, világrészek, bolygók, naprendszerek és Isten között. E
folyamathoz azonban szükséges az ember, aki tudja, hogy beteg. Önként aláveti magát az operációnak. És az orvos. Ez a gyógyulás feltétele. Minden egyéb kuruzslás. Volt idő, mikor én is kívül akartam megformálni az emberi együttélés tökéletes remekművét. De csak keretet alkottam, amelybe belekényszeríthettem az embert, anélkül, hogy egyetérthetett volna az úttal és formával, amely nem belőle fakadt, nem őt tükrözte, hanem ideges, díszes maskarává lett rajta. Alatta ott lapultak rongyai. És a kirobbanás lehetőségére lesve, ott lázadozott, konspirált egyéni rögeszméje. Ezzel felhagytam tehát. Nem vagyok többé politizáló újságíró, hanem vándorló orvosféle, aki a világot járja, beszélget az emberekkel és társulásra szólítja fel mindegyiket: keressük együtt a kór ellenszerét, a varázsigét, az univerzális gyógyszert, amelynek egyik legfőbb alkateleme a beteg belelátása a baj természetébe. Most pedig térjünk vissza a királyhoz, aki meztelen. Nézzük, ahogy a világba lép, és nézzük, ahogy eltávozik belőle úgy, ahogy jött, meztelenül, puhán, rangjelzés, jelmez nélkül. Akármi volt a szerepe az Időszínpadon. Mit hozott, és mit visz magával? Hozta a jellemét. Tévedhetetlen vonzalmait és taszításait. Tehetségét vagy tehetetlenségét. Sorsformáló akaratát, vagy sorsát a gyöngeségben. És mit visz magával? Semmi mást, csak tapasztalatot, amely új jellemet formál benne. Az, hogy a világ jobbá, elviselhetőbbé, igazságosabbá, az élet élhetőbbé váljék, magától értetődő szükségesség, de csak okozat lehet. Mégpedig a személyi és sovén rögeszmék megsemmisítésének következménye. Ha sikerül kivégezni a gyűlölet rögeszméjét, kiküszöböltük a másik ember ártalmára történő akciókat. Ha sikerül kivégezni a különvalóság rögeszméjét, meghal a beteg becsvágy, és az Istennel meghasonlott egoizmus terméke, a háború. E szavak naivitását nálam senki se méri le jobban. Egy orvos vagyunk néhányan szerte a világban, aki egyik embertől a másikhoz lép, és gyermekes kúrára akarja rábírni őket. De egyszerre mindig csak egyet. Mindig csak egyet. S az az egy talán meggyógyul. De mi lesz a többivel? Mi lesz a hatalmasokkal, becsvágyókkal, szemben állókkal, a gyűlölet megszállottjaival, és az elfogultság őrjöngőivel? Mi lesz a nevetőkkel, gúnyolódókkal, szofistákkal és a káprázatokhoz ragaszkodó gyógyíthatatlanokkal? Ne rettenjünk vissza, barátaim! Senki se becsülje le az Egy jelentőségét. Egyetlen porszemből indul ki a lavina. És egyetlen atommag felszabadítása felrobbanthatja a Földet. Minden jó, és minden rossz, minden bukás és felemelkedés, a kárhozat és megváltás az Egyből indul ki. Az Egy a fix pont, amelyre támaszkodva kiemelhetjük sarkaiból a világot! 264
Jegyzetek eón – évezred, örökkévalóság. succubus – az alvó férfit nő alakjában megkísértő ördög. Tat tvam asi – te is Az vagy. Minden egy. pantagram – a kozmogóniai szimbólumrendszer geometriai ábrázolása. Akasha – a beszélő fény krónikája. A keleti filozófia azt vallja, hogy minden, ami történik, megmarad, s újra előhívható. Az anyagmegmaradás törvényével párhuzamosan így igazolja az anyag örökkévalóságát filozófiai síkon. Memnón-szobor – az Egyiptomba települt görögök így nevezték III. Amenhotep fáraó óriási szobrait. Ugyanis hajnalban homokkőzetek pattognak le a szobrokról jól hallgatóan, s ezt a görögök úgy magyarázták, hogy „Memnón üdvözli anyját, a hajnalt”. Hermész Triszmegisztosz – i. sz. II—III. században élt legendás bölcselő. A középkori misztikusok, alkimisták neki tulajdonítják az antik misztika összefoglalását. Így hatása különösen a középkortól fogva jelentős. Hadész – itt alvilág jelentésben szerepel. Potemkin-revü – Grigorij Alekszejevics Potemkin (1739-1791) orosz államférfi neve után, aki azokról a Potemkin-falvakról lett világhírű, amelyeket díszletekből állítottak fel, és így tévesztette
meg az általa kormányzott területeken átutazó II. Katalin cárnőt. spíszbürger – nyárspolgár. Terpszikhoré – a tánc múzsája a görög mitológiában. antropozófia – a teozófia egyik fajtája, mely szerint az ember testében egy éteri és egy asztráltest van. Azt tanítja, hogy az ember szellemisége a világmindenség szellemiségéhez vezet. etonfrizura – A nők fiús hajviselete. Der Denker – a gondolkodó. Frei Vorschungen in Gebiet de realen Okkultismus – Az igazi okkultizmus területén folytatott szabad kutatás. Julius Hay – Háy Gyula. konzorcionális – pénzügyi. Edelcomparserie – „kivételes statiszták”. Hanussen – Lengyel zsidó családból származó hipnotizőr. „Hellseher” – „tisztánlátó” képesség, az úgynevezett hetedik érzék. Max Moecke – német pszichometrikus. Ő derítette fel Hanussen szélhámos manipulációit, aki csalárdságaiba belebukott, s önhibájából okozta saját vesztét. Achtung! Hier Bürgerkrieg – Halló! Itt polgárháború! passzionátus – szenvedélyes, lelkes. Verum, sine mendacis, dertum et verissimum: Quod est inferius est sicut quod est superius, et quod est superius est sicut quod est inferius, ad penetranda miracula rei unius. Az idézet a Smaragd-tábla részletéből való. Jelentése: Ami fent van, egyenlő azzal, ami lent van, és ami lent van, egyenlő azzal, ami fent van. diluviális – vízözöni. Meine Heimat, meine Heimat Meine Süsse Heitmatland – Az én hazám, az én hazám, az én édes szülőföldem, sovén – soviniszta. Bruderherz – testvérszív. Angriff– az egyik legaljasabb náci lap, amely gyilkos, támadó cikkeivel Hitler eszméit szolgálta. Der braune Venus – a barna Vénusz. Wird es sich hingeben?! – áldozatos szívvel odaadja magát?! Basztard – fattyú. Hannibal ante Portas – Hannibál a kapuk előtt. Hórusz – Ozirisz és ízisz karvaly fejű emberként ábrázolt fia, a pusztító forróságot legyőző, termésadó évszak megszemélyesítője. Beamter – hivatalnok. „Wehrwolf”-mozgalom – az ősi legenda szerint: a nappal, normális életet élő ember éjszaka embertársait marcangoló „farkasemberré” történő átváltozása. Sabbath-orgiák – boszorkányéj. Incubus – a nemi vágy démonikus megtestesülése. Leggyakrabban az apácák álmában jelent meg, s látogatása során nappal elfojtott nemi vágyuk éjszakai, perverz kielégüléshez vezetett. Nessus-ing – romlást hozó ajándék. Eredetileg a Nesszosz kentaur mérgezett vérével átitatott ing, amelyet felvéve Héraklész szörnyű kínok között pusztult el. evoé – ujjongó örömkiáltás.
