1
SZEPES MÁRIA
Surayana élő szobrai TUDOMÁNYOS-FANTASZTIKUS REGÉNY
KOZMOSZ FANTASZTIKUS KÖNYVEK SZERKESZTI KUCZKA PÉTER
© Szepes Mária, 1970
KOZMOSZ KÖNYVEK BUDAPEST 1970
2
I. ÖTSZÁZ ÉVES UTAZÁS.................................................3 AZ IDŐHAJÓS...................................................................6 A PSZICHODÓM.............................................................20 SISOTRIS..........................................................................32 SAVONAROLA............................................................... 52 II. AZ IBOLYÁNTÚLI SÁRKÁNY.................................. 71 JELBESZÉD..................................................................... 71 PSZICHOVÍZIÓ ............................................................... 76 DÉLIA...............................................................................84 SELENA HOLDKÖVEI...................................................89 LISON...............................................................................96 A JELENNÉ TETT MÚLT.............................................106 A REZGÉSEK HÁZA.................................................... 110 A FELSZAKÍTOTT SÁV...............................................114 JELENLÉT......................................................................118 FANTASZTIKUS PÁRBESZÉD...................................121 BÁLVÁNYFEJ...............................................................127 UTOLSÓ ÍTÉLET...........................................................132 III. ÉLŐ SZOBROK......................................................... 144 A TEGNAP VULKÁNKITÖRÉSEI...............................144 A KÉPZELET DIKTATÚRÁJA.................................... 157 GYERMEKKERT...........................................................161 OPUS EROTICUS..........................................................164 GÉPHANGYÁK.............................................................166 MATRICÁK....................................................................170 TECHNOPOLISZ...........................................................175 VILÁGALKONY............................................................178 KONKRI......................................................................... 187 BÁBEL TORNYA..........................................................191 „IKERPÁR EGY ANYAMÉHBEN”..............................195 ALVILÁG.......................................................................200 AZ ÁJULT TERMESZBOLY........................................210 ÉLŐ SZOBROK............................................................. 214 SZÉLÁRNYÉK...............................................................221 VÉGJÁTÉK.................................................................... 228 SURAYANA...................................................................234 FURIOZÓ........................................................................240 3
I. ÖTSZÁZ ÉVES UTAZÁS
Nem tudom, írásomnak mi lesz a sorsa. Valószínűleg Földünk egész kultúrájával együtt belevész abba a válságba, amelyet éppen mi, a fejlődés csúcspontján virágzó XXV. század tudósai idéztünk elő. Sajnos, nem sejtettük, tudományos kíváncsiságunk micsoda, romboló erőket szabadít el. De az, hogy szánalmas bűvészinasokká lettünk, bűnünket nem teszi megbocsáthatóbbá. A krízis, amelyben sodródunk, az emberi történelem eddigi egyetlen katasztrófájához sem hasonlítható, mégis félelmetesebb valamennyinél. Nem háború. Mi már nem élünk véres, fizikai erőszakkal. Nem epidémia, hiszen a betegségek legsúlyosabb formáit sikerült legyőznünk. Áldozatait képzeletükön, érzéseiken át ragadja meg: A szépség és szenvedély vízióival bénítja meg érzékeiket. Az élet valóságai között alvajáró futóbolondokká válnak. Ilyen fantazmák bűvölete ellen nincs védekezés! A szolárpermet védőrétege néhány óráig (vagy pillanatig?), az én tudatom egy töredékét még kiemeli ebből a láthatatlanból ránk tört vízözönből, de már érzem a végső kilobbanás közeledését, amely engem is az ujjongva rikácsoló, részegítő lázképek közt tévengő kortársaim boszorkányéjének zúzómalmába taszít. Azért írok, amíg lehet, amíg a józan eszmélet egyetlen szikrája él bennem, hogy megkapaszkodjam e sorokban. De lelkiismeretem is rákényszerít, hogy beszámoljak saját, semmivel nem menthető felelősségemről mindabban, ami 4
végbemegy. Persze más kérdés - igen nagy kérdés -, hogy ez a híradás elérkezik-e valaha valakihez. Mert az „újra fiatallá lett emberiségnek" évtízezredekre lesz szüksége ahhoz, hogy a fejlődési spirál fölfelé emelkedő körpályáin keringve, eljusson a megismerés és humánum e magasságára, ahol ma a Pszichodóm emelkedik, mégis… Nem akarom, hogy a kétségbeesés és pánik elborítson, mert az egyszerűbb volna! Egyszerűbb volna társaimhoz hasonlóan átengedni magam eszelős látomások mámorának. Az megszüntetné gyötrő bűntudatomat és erőfeszítéseimet arra, hogy kiutat keressek az útvesztőből, akkor is, ha az emberi képzelet leghatalmasabb robbanásának láncreakciójával kell szembeszállnom, egyedüli látóként szegény, világtalanná lett barátaim között! Könnyen lehet, hogy a remény, amely halványan felbukkan bennem, és valami megoldás délibábját vetíti elém, az egyetemes delírium része. Hiszen már én sem vagyok képességeim teljes birtokában. Shintal jegyzete
5
AZ IDŐHAJÓS Hermod Gjall a földalatti téráthidaló fülke hűs félhomályából a szabadba lépett. Egy hét óta minden délután kijárt ide a város peremére, és végiggyalogolt a zárt, védett terület felé vezető úton, amely nem futott zajtalan siklással a talpa alatt, hanem neki kellett járnia rajta. Élvezte saját könnyed, gyors lépteit. Az ilyenfajta mozgástól csaknem teljesen elszokott, mióta e szédítően idegen és nagyszerű világban „újjászületett". Attól a pillanattól kezdve, hogy hibernált szervezetét „fölmelegítették", s valamennyi testi funkcióját beindították, egyebet se tett, mint megrendülten csodálkozott. Csodálkozott mindenen, de főképpen azon ámuldozott, hogy az egykori „világvége" megolvadt, azután bazaltkeménységűvé szilárdult törmelékének kriptanyomatéka alatt rátaláltak a sírkamrára, amelybe tetszhalottá fagyasztott testét a kétezer-tizedik év kultúrdokumentumaival együtt elhelyezték. Nemcsak azért, mert történész volt, és a huszonegyedik század jelentős krónikásának tartották. Barátai, tisztelői mentették ki a világalkony tűzözönéből, mert szervezetét ismeretlen betegség, furcsa aluszékonyság támadta meg a Hold talajának vizsgálata közben, s egyre mélyülő álmából az akkori orvosok nem tudták felébreszteni. A huszonötödik század tudósai azonban nem pusztán e kozmikus ártalommal birkóztak meg, mikor testét és tudatát sok száz éves dermedtségéből új életre keltették. Az emberiség közös szervbankjaiból tökéletesen működő szerkezetté cserélték át valamennyi elnyűtt belső motorját. Agyát azonban különös módon meghagyták. 6
Lenézett ruganyosan mozgó lábára, azután egyenletes szívverésére figyelt, ahogy egy gyerek az óra szorgos ketyegését hallgatja. Ilyen erőtől duzzadónak csak kisfiúkorában érezte magát kirándulásain, mikor az erdős hegyi ösvények szinte önként csúsztak talpa alá, mint most, az egész várost átszövő, mozgó térszalagok. E világot behálózó felszíni közlekedési rendszer a messze jövőben kibontakozott kultúra embereit megkíméli a helyváltoztatás erőfeszítéseitől. Megtorpant. Miért a „messze jövőben"? Miért gondol mai kortársaira még mindig úgy, mintha… hiszen itt van velük együtt! Közel ötszáz esztendőt utazott mélyhűtött teste járművén, felfüggesztett tudattal, és utolérte őket az időben. Lassan, tűnődve újra elindult. Valóban utolérte volna őket? Még nem. Az a néhány hónap kevés volt hozzá, amely alatt szervezetét átállították saját életritmusukra, s agyába az egységes világnyelvvel együtt új fogalmak hatalmas tömegét táplálták be. Tudatából, idegeiből, sejtjeiből hiányoztak a lépcsők a huszonötödik század világképének meredek csúcsához. Az az ember jutott eszébe, akit valamikor a huszadik század kilencvenes éveiben hibernáltak, s mikor harminc év múlva életre keltették, mindössze két hónappal élte túl feltámadását, mert idegrendszere nem tudott megbirkózni a korszak felgyorsult ütemével. Kiégett, mint egy villanykörte, amelybe túl erős áramot kapcsoltak. E rövidzárlattól a huszonötödik század technikája megmentette őt, de ébredése sokkját éppúgy megérezte, mint egykori sorstársa. Saját korában nem kellett szégyenkeznie agyalkata miatt. Most azonban, a mesterségesen kitenyésztett, 7
elképesztő mennyiségű ismeretanyagot tartalmazó elmék mellett saját képességei gyermekesen primitívnek tűntek. Ennek ellenére azt is megértette, saját zavaros tudatát miért nem vették el tőle. Új élete nemcsak neki okozott szenzációt. Azoknak, akik kifejtették a múlt homályából, ő is rendkívüli élményt jelentett. Eleven, régen kihalt „őslény" került laboratóriumuk reflektora alá, aki viszonylag értelmes módon nyilatkozik meg. Egyéni híreket közöl önmagáról és arról az életformáról, amelyhez tartozott. A zárt, védett terület áramkörét őserdő gyűrűje fonta körül. Egyedül azt az utat tartották járható, tiszta állapotban, amely e szabadtéri múzeumhoz vezetett. A Föld fővárosa, Makropolisz lakói közül csak azok látogathatták az egykori nagy robbanás színhelyét, akik különféle megfigyeléseket végeztek ott, vagy mintákat gyűjtöttek a Pszichodómban folyó kísérletek céljára. Ezt a statisztaszerepet osztották rá is, kötetlen munkaidővel, minden szorosabb ellenőrzés nélkül. Lélektani okokból sorolták be a legkönynyebb kategóriába, hogy ne érezze magát annyira idegennek és fölöslegesnek. A tapintatos figyelem Riss gyógymódjához tartozott. Ahogy a haragoszölden burjánzó növényzet sűrűjébe érkezett, nyers szagok és zajok rohanták meg. A kétoldalt sorfalat álló redves törzsű fákra súlyos, pókhálós repkényfüggöny kapaszkodott. Lármás színű virágok húsos kelyhe fölött naptól ittas rovarok keringtek. Fájdalmas öröm és oktalan vágyódás rohanta meg saját elhagyott, bizonytalansággal, veszélyekkel tele „előző élete" után, amelynek utolsó éveit már az elkerülhetetlen vég baljós alkonya8
tában töltötte el. Mintha kortársaival együtt kormány nélküli lélekvesztőn, iszonyú erejű vízesés zuhogójához közeledett volna, egyre gyorsuló sebességgel. Őt rendkívüli sorsa kiragadta a mindent összezúzó zuhanásból, de a többiek, akikkel közös gyermekkor, rokoni, baráti kapcsolatok, bonyolult érzelmi összefüggések, azonos emlékek és fogalmak kötötték össze, azok már évszázadok óta… E gondolattól úgy menekült el, mintha tüzes vasat érintett volna. Az út meredeken emelkedni kezdett. Letért a sima talajról. A szívósan összefonódó liánkötegek között saját nyomai vezettek a dombtetőn levő kis tisztásra, amelyen „az ő köve" várta naptól melegen, hasadékaiba búvó, apró gyíkokkal, füves, mohos foltokkal. Mindennap itt kötött ki. Zsebében volt a védett terület, a rezervátum kultúrsalakját őrző magasfeszültségű áramkör megszakításának kulcsa. Testét ártalmas sugárzásokat közömbösítő, különleges szolárpermet borította, és a veszélyes szolgálatot végző kutatók Hydron védőköpenyét viselte, de még egyszer sem lépett be a „halottak országába". Nem jutott odáig. Gáncsot vetett neki ez az érintetlenül hagyott földdarab, ahol még szabadon tenyészett a gaz, arcához zúgó, fullánkos bogarak csapódtak, és a tüskés bozót sátra alatt hangyaboly nyüzsgött. Amit tett, nem volt mulasztás. Senki se kérte számon tőle. Megértették laza támolygását egykori és mostani élete között. E korszak emberei mindent megértettek, vagy csaknem mindent. Felkapaszkodott az érdes felületű, nagy kőtömegre, amely antik karosszék gyanánt még hátát is megtámasztotta. Kastély, esetleg templom maradványa 9
lehetett; egy-egy fehéren csillámló fazettáján márványerezet rajzolódott ki. Első pillantása a főváros zárt vonalú, bizarr szépségű villái, áttetsző burával fedett sportpályái, tükröző tavai és ápolt kertjei fölött a Pszichodóm fennsíkján kötött ki. Szégyenkező bosszúsággal észlelte megint az áramütéshez hasonló borzongást, amelyet a soktornyú, fényrobbanásoktól szikrázó gócpont, „a világ teteje" kiváltott belőle. Eszének semmi köze nem volt hozzá. Gyermekkorának gyertyafényes ünnepei idéztek elő benne hasonló elragadtatást. Pedig a Pszichodóm vezérkara - agytrösztje semmiképp se igényelt ilyen vallásos rajongást kortársaitól, akiknek szellemi-lelki egyensúlyáért, jólétéért annyit fáradoztak e csodálatos fellegvárban, rendkívüli körülmények között, fantasztikus módszerekkel. Az emberek mégis furcsa, titkos elfogultságot tápláltak a felhőkbe nyúló őrtorony lakói iránt. Kultuszépítő, legendaszövő ösztöneiket nem lehetett kiirtani. Annál is kevésbé, mivel a valóságban kevesen jutottak be a Pszichodóm zárlatába, bár a föld valamennyi lakója, élete minden pillanatában a legszorosabb kapcsolatban állt vele. Aki belépett oda, az mindenképpen rendhagyó eset volt; a ritka lelki nyomorékok egyike, társadalomra veszélyes elem, vagy olyan szokatlan jelenség, mint a kétezredik év elejéről visszatérő idő- utas, akinek saját korából származó tudatos és tudattalan üzeneteit közelebbi vizsgálatoknak vetették alá. Azért tölthetett két teljes hónapot a Pszichodómban. Lakóit megismerte, de nagyon kevéssé értette őket, noha mindent elkövettek, hogy primitív kollégájuk előtt világossá tegyék a nagy dráma után kialakult világképet. Különösen Riss, az ideggyógyász fára10
dozott azon, hogy kiemelje belőle a szorongásos emlékek, félelmek, lelki sérülések gócait, amelyeket a huszonötödik században korai atomkornak nevezett időből hozott magával. Odafönt úgy hitte, Riss gyógymódja teljes eredménnyel járt. Hangulatéletének mindkét végletét: a létbizonytalanság ősrémületét és másik pólusát, a veszedelmes részegültséget is sikerült leküzdenie. Emlékei már csak néha, és nagyon távoli, homályos álmok formájában kísértették meg. Mióta azonban belemerült a Dóm körül áramló élet egyenletes hullámzásába, fokozódó nyugtalanság közelített hozzá. Mintha valahol a háta mögött, egy hangfogós, zárt ajtón túl, édeni és szörnyű dolgok lestek volna rá névtelen lappangással, amelyektől halálosan rettegett, de iszonyodva sóvárgott is utánuk. Az első hetekben képtelen volt felfogni a Pszichodóm értelmét és elöntő jelentőségét. Fejében szétestek a fogalmak, mert valamikor külön éltek benne. Annak ellenére, hogy kortársai közül ő foglalkozott legtöbbet a jövő körvonalaival, bizonyos elemeket mégsem tudott egyesíteni úgy, ahogy most a Pszichodómban történt Kollégáival együtt már a huszonegyedik században, „az atom-időszámítás kezdetén” tisztában voltak a hírközlés jelentőségével, a hiteles dokumentáció és a valóság képeiből szőtt műalkotás közvéleményalakító hatalmával. Ismerték a gondolat- és akaratátvitel romboló vagy építő hatását. Eredményes kísérleteket folytattak gyógyító gondolatparancsokkal. A betegségfolyamatok mögött feltárták a kórképző lelki okokat. Társadalmi feszültségek, járványok, indulatok lávakitörésénél éppúgy figyelembe vették az időszakos napfolttevékenység s különféle kozmikus 11
sugárzások, mágneses viharok szerepét, mint elemi csapásoknál. E részletfelismeréseket azonban a huszonötödik század tudománya a közösség ellen elkövetett erőszakos cselekmények, betegségek és természeti katasztrófák megelőzésének nagyszerű művévé kovácsolta össze. „A Pszichodóm a megelőzés művészetének mai végösszege! - mondta Riss, mikor már személyesen vette át kezelését a rendelőjében. - Mindaz, ami az ember tudatán át értelmi-érzelmi világába hatol, és építő módon befolyásolja, ebből a központból sugárzik, széjjel a föld valamennyi lakójához. Úgy, ahogy valamikor a rádió- és televíziótornyok juttatták közléseiket, képsoraikat hallgatóikhoz és nézőikhez. Mi ezt az élet minden területét érintő és formáló információhálót polivíziónak nevezzük. Irányítóit nem elfogult, külső mérlegelés helyezi pozíciójukba, hanem az emberi alkat vegyészeinek, a lélek mérnökeinek, orvosainak pontos tervezése. A Pszichodóm tudósgárdáját és azokat, akiket e posztok átvételére készítünk elő, zárt számú agysejtállományhoz hasonlíthatjuk, amely az emberi elme Dómjából figyeli és ellenőrzi a szervezet működését. Vigyáz rá, nehogy önmagában vagy másokban kárt tegyen. Szerepe ezért csaknem észrevétlen és erőszakmentes. E tág kereten belül a Föld minden lakója szabad. Képességei, hajlamai szerint használhatja fel idejét, és egyéni igényei alapján részesül a közösség javaiból." E beszélgetés azonban már a csendkamrabeli kedélykiegyenlítési kúra után történt. A különféle szervcserék után legelőször a „szférikus házba", az ionoszférában lebegő üdülőfélébe 12
került két ápolónő felügyelete alatt. Később rájött, hogy itt heteken át az éber álom állapotában tartották, s féleszméletét csak lassan hangolták át teljes tudattá. Azért nem kérdezősködött, nem félt, nem csodálkozott még semmin. Testét megszabadították kíváncsi, mohó képzelete terhelésétől. Azt is csak Risstől tudta meg a Pszichodómban, hogy a Földet körülvevő ritkább légkör régióiban lebegő szférikus házak mindenkinek rendelkezésére állnak. Néhány hetes „kilépés a Földből" - a lelki egészség és egyensúly törvényéhez tartozott, mint a táplálkozás vagy tisztálkodás. A magaslati üdülőházak ártalmas sugárzásokat kiszűrő szigetelése csak azokat a hatásokat engedte át, amelyek pihentették, felfrissítették az emberi szervezetet. A Földet körülvevő légkör magasabb régióiba és a kozmoszba utat törő ember munkáját rendkívül megkönnyítette a föld vonzóerejét szabályozó „antigraviton-motor" felfedezése. E mechanizmus csökkentette vagy egészen kikapcsolta a szférikus házakban, űrrakétákban, űrállomásokban és űrszanatóriumokban a Föld gravitációs vonzását. Soha nem halványuló megrendülésként élt benne teljes ébredésének élménye „új ég alatt, új földön". Nemcsak ő maga volt vadonatúj: erős, izmos, fiatal és egészséges, hanem a világ is körülötte. Öt évszázad előtt, mikor a fertőzés érte, már elmúlt negyvenéves. Sokat bajlódott érzékeny gyomrával, és gyakran kínozták ideges fejgörcsök. Nemi élete gátolt, aszkétikus volt, ezért nem is nősült meg. Özvegy anyjával élt együtt. Látása megromlott. Vállát reuma szaggatta. Most is könnyezett, mikor visszagondolt az üde léthajnalra, amelyen metszően éles, soha észre nem vett árnyalatokat érzékelő, új szeme 13
rányílt az ismeretlen tájra, és füle olyan neszeket, zenei hangokat fejtett ki a légkörből, amelyek azelőtt nem érkeztek el tudatáig. Azután felfedezte izmait, szélesre táguló tüdejét, feszes bőrének ózont lélegző pórusait. Fokozódó mámorral élvezte feltámadó farkasétvágyát, vérkeringése, anyagcseréje tökéletes zavartalanságát. Elképedt örömmel jött rá, hogy ínyét, elhullt fogai helyén növekvő új fogak duzzasztják, és korán kopaszodó fején dús, vörösbarnán csillogó hajerdő burjánzik. Szervei egyensúlyát nem fizikai ok, hanem érzelmi túlfeszültsége borította fel. Sírva-nevetve áradozó félbolondként került a Pszichodóm egyik csendkamrájába, ahol különféle fény-, illat- és hanghatásokkal megint a sajátos ernyedtség kényszerzubbonyába burkolták. Megszakadt az összeköttetés érzékelő központja és mozgatóidegei között. Ketten voltak egy testben: valaki, akiben gondolatok, érzések árapálya váltakozott, s a néma, tehetetlen másik, akit egy hangszigetelt, koromsötét cella heverőjére fektettek, és egyedül hagytak önnön csillagtalan, befelé terjedő kozmoszában. Semmi támpontja nem volt a térben, amely körülvette. Öt érzékszerve nem közvetített külső benyomásokat. A jelenségek lassan elvesztették valószerűségüket. Személyes emlékei távolra tolódtak, eltompultak, mintha valaki mással történtek volna. Képzeteinek egymásutánja megbomlott. Folyamatos gondolatok logikai láncán látomások törtek át. Hangokat hallott. Úgy érezte, kint lebeg az űrben, s zenei akkordok szökőárja zúdul át rajta. Az ismerősnek tűnő, mégis idegen vokális hullámok városfantomokká torlódtak össze, szilárd körvonalakat kaptak, ablakaikból sugárzó fény, emberi életek ezerféle zaja 14
áradt. A kép hol eltűnt, hol előbukkant. A hatalmas felhő- karcoló-bolyok egyszerre dülöngélni kezdtek, mintha a talajt titáni kéz rángatta volna alattuk. Falaikon robbanó szisszenéssel lángok rohantak végig. Rémületének sokkja szélrohamként zavarta széjjel e tüzes képzeletfelhőt, de látomásai újra visszatértek. Múltjából különös, torzul felnagyított mozaikok nőttek magasra. Gyermekkorának színhelyét, iskolatársait, barátait látta nyúlni, szélesedni, megduzzadni önmaguk őrült és ünnepélyes jelképeként. A lányok, akiket megkívánt, azok is előnyújtóztak, előhajladoztak a ködből. Titokban persze, hogy senki, főleg anyja meg ne tudja. Ninoin, az első ügyetlen kamaszölelésének tárgya; a szeplős, fehérszőke Ninoin, aki a sétatér sűrű bokrai között úgy fonódott rá, mint a polip, de mások előtt mindig kinevette, megszégyenítette. Hogy miért bánt vele így, és miért szakított váratlanul, sohasem értette. A látomások vezérszólama azonban egyre inkább édesanyja arca lett. Érdekes, hogy soha nem látta másnak, csak szépnek és fiatalnak. „Anyádat kellett volna feleségül venned" - mondta neki Ninoin, amikor évekkel később találkoztak. „Igen, igen! - nevetett rá recés, nagy fogaival. - Úgysem engedett volna át másnak. Azért nem tűrte, hogy felnőtt férfi legyen belőled. Még a köldökzsinórt sem vágta el köztetek… nem vetted észre?" A kínos zavar és bosszúság most is ugyanolyan erővel morajlott fel benne, mint akkor, de anyja mosolya megint kioltotta zaklatottságát. Az ő lényében otthon volt. Egyedül nála pihent meg. Ezzel a mosollyal hajolt föléje, mikor lázas volt: suttogva beszélt hozzá, mesélt és énekelt. Hangja borogatásként simult rá, meleg fészek volt körülötte, puha pólya, ringató, al15
tató védelem. E vízió mély, álomtalan álomba siklatta át. Állapotának különféle szakaszait a csendkamra elektronikus agya jelezte. Mert mikor felébredt, már természetes nappali fény tűzött rá. Alvás közben átgördítették abba az áttetsző falú, elbűvölő lakosztályba, amelyet a Pszichodóm vezetősége jelölt ki részére. Az enyhén elködösödő, pasztellderengéssel sugárzó bútorokon keresztüllátott, mintha képzelete vetítette volna ki őket. A levegőt langyos, illatos légáramlat hűsítette állandóan. A heverőjével szemben felizzó képernyőről sötét hajú, erős szemöldökű, világító kék szemű férfi köszöntötte: Jó reggelt, barátom! Hogy érzi magát? Remekül! - nézett vissza a hűvösen barátságos, kortalan emberre, akinek zsongító hangja külön élményként hatott rá. Örülök neki! Érezte, amit mond, nem udvarias formaság. Közérzetét, hogylétét valóban saját ügyének tekinti. Akkor elkezdhetjük a párbeszédet! - folytatta a mosolygó vetület. Én úgy érzem, inkább folytatni fogunk valamit, aminek nem volt kezdete, és sohasem ér véget! - szakadt ki belőle önmaga előtt is váratlanul, azután félszeg bizonytalanság nyűgözte le hirtelen. Bocsásson meg... nyilván még mindig nem vagyok teljesen ébren, hiszen a nevét sem tudom. - Riss! E név akkor, első ízben, tömör harangkondulásként hatott Gjallra.
16
Önt viszont mindenki ismeri nálunk - bólintott testetlen látogatója. - Bolygónk legizgalmasabb jelensége e pillanatban. Tudja, hogy nevezik? Fogalmam sincs róla. Hermod Gjall, az időhajós! Tudósaink mellett már költőinket, zenészeinket is jelentős művekre ihlette. Bár az alkotások, amelyeket sugallt, meg sem közelítik saját, pszichongyöngybe rögzített, valódi történetét. De hiszen én még senkinek… Azt sem tudom, mi az a… Pszichongyöngy? Persze hogy nem tudja egyelőre. Majd megérti. - Riss már nyíltan nevetett. Vékony ajkának zárja szélesen kettényílt. Szögletes, fehér fogak billentyűsora villant feléje. Gjall egyre rokonszenvesebbnek találta. - Előbb hidat építünk a mi fogalmaink számára azokból az elemekből, amelyeket jól ismer, mert saját korából hozta magával őket - folytatta Riss. Kétségtelen, hogy tudatosan nem nyilatkozott meg senkinek. De vajon tudatos megnyilatkozásaink árulják-e el rólunk a legtöbbet? Gjallt nagy megkönnyebbülés fogta el. Értem, mire céloz! Testalkatomból, magatartásomból következtettek ösztönéletemre, jellememre. Részben. Ez azonban nem pusztán lélekelemzés és jellemolvasás - sokkal több annál. Lássuk csak: abban a korszakban, amelyben élete első négy évtizedét töltötte, a világ eseményeit film- és hangszalagra rögzítették, azután tetszésük szerint akárhányszor visszajátszottál Hajói tudom, azt is felderítették már, hogy az emberi gondolat bizonyos áramokat bocsát ki, s e rezgések erővonalai17
nak kirajzolására különféle készülékeket szerkesztettek. A hibernációs kamrában talált művei tanúsága szerint ön az emberi elméből kisugárzó gondolatáramokat már azonosította a rádió, televízió leadó- és felfogóantennáinak működésével. Rájött, hogy minden emberi agy ilyen leadó- és felvevőantenna. Sőt sikeres kísérleteket folytatott érzékeny médiumokkal, akik televíziós készülék közbeiktatása nélkül, saját agyuk „képernyőjén" fogták fel a rendes televíziós adások halvány képtöredékeit. Arról nem tudok, hogy olyan kísérleti alanyunk lett volna, aki ilyen képet küldeni is tudott volna egy másik agy képernyőjére, készülék közbeiktatása nélkül. Elvben azonban már ezt a lehetőséget is bizonyosnak tartották. Igen. Egész technikájuk rohamosan haladt a miniatürizálás, a kicsinyítés felé, igaz? Igaz. Voltak olyan apró rádióik, amelyek elfértek az emberi fülben, televíziós telefonjukat pedig a zsebükben hordták. Úgy van. Infravörös fényben olyan fényképeket készítettek például egy üres autóparkoló helyről, amelyeken pontosan kirajzolódtak az órákkal előbb ott álló autók körvonalai, mert e formák hőrezgései még jelen voltak a látszólag üres térben. Így volt? Így. Nos, akkor eszközeink már együtt vannak a pszichongyöngy fogalmának megközelítéséhez. Képzeljen el egy egészen parányi, több millió mikroszkopikus méretű tranzisztorból álló áramkört. E borsó nagyságot alig meghaladó „gyöngy" tranzisz18
tor-parányainak anyaga rendkívüli érzékenységű kristály. Mi e kristályok alapanyagát nem a földön, hanem a Jupiter bolygó egyik holdján találtuk. A „szenzorit-kristály" - így neveztük el nagy szenzitivitása, vagyis hallatlan érzékenysége miatt - olyan különleges rezgések felfogására és visszajátszására képes, amelyet az emberi agy és érzésvilág bocsát ki magából Gjall hirtelen heves izgalommal ült fel. Azt akarja mondani, hogy amit én ott a csendkamrában gondoltam, látni véltem és éreztem, azt… Rögzítettük. Igen. Ahogy egykor filmre vettek fel valamely művet vagy eseményt. Várjunk, várjunk! - A tiltakozó, szégyenkező riadalomtól Gjall testét veríték öntötte el. - Ez mégis egészen más! Ez az én legbenső… Ez nem mű és nem valóság, hanem… Hanem a képzelet és a vágyvilág keveredése a valósággal - zsongott közbe Riss csillapító hangja tehát a legtökéletesebb „pszichogram": az ember jellemének, lelki alkatának hű tükre, amely sohasem kerül avatatlan kézbe. Segítő szándékú orvos foglalkozik vele. Tenyerén mutatta a halványzölden csillogó, apró gyöngyöt, amely lénye számtalan rétegű titkát zárta magába. Gjall visszadőlt a heverőre, szemét fáradtan lehunyta. Túl sok ez egyszerre… túl sok! - mormolta, aztán újra mély álomba merült.
19
A PSZICHODÓM Mikor meghatványozott képességei birtokában első ízben vezették végig a „világ tetején" összpontosított, bámulatos kultúrközponton, kávébarna bőrű, halk szavú fiatalember kísérte, akinek keskeny, sötét szeme, sovány termete régi kelet-ázsiai festmények alakjait idézte emlékezetébe. Konkri, Riss egyik asszisztense volt. Lényéből kellemes, figyelmes semlegesség áradt. A sok benyomás között akkor csak futó széljegyzetet fűzött e megállapításhoz, de később rájött, a Pszichodóm valamennyi lakójának ugyanez a magatartása. A nagy kiterjedésű területen, amelyet függőkertszerű, lépcsőzetes síkokra osztottak, különféle épületek emelkedtek ápolt parkok, ligetek között. A tetőn sokemeletes, spirál alakban felkanyarodó alapzatból kinőve, a Polivízió szédítően magas adótornya szúrta át a felhőket. Ebben a központban helyezkedtek el a kísérleti laboratóriumok, vetítőhelyiségek, műtermek, zeneszobák, elektronikus ellenőrző- és védőláncok, a legmagasabb szintű elméleti és gyakorlati oktatás stúdiói. Itt volt Riss rendelője is, csendszobák hosszú sorával. A többi intézményt: sportpályákat, fürdőket, kiállítótermeket, üzemeket, villákat, szanatóriumot, hang- és képarchívumot s végül az Oscillárium tömör, acélfényű erődjét mozgó utak, úgynevezett térszalagok kötötték össze a centrummal. Az Oscilláriumról hiába próbálta faggatni Konkrit, az minden kérdését udvariasan elhárította. - Korai még, barátom! Egyelőre azt sem tudja elrendezni magában, amit eddig látott. Fogalma sincs 20
róla, e tudományos és művészi elemek hogyan kerülnek egymás mellé, és mi közük a Polivízióhoz. Be kellett ismernie, hogy így van. De azért tovább firtatta a tiltott témát. Oscilláció lengést, hullámzást, rezgést jelent. Ez a rejtélyes Oscillárium tehát… Bizonyosfajta rezgésekkel foglalkozik. Azon kívül még más dolgokkal is. Meg kell szoknia, hogy kísérleti állapotban levő folyamatokról mi sohasem beszélünk, még egymással sem. A Polivízió nagy előcsarnokában leültek egy frissítőre, amelyet automata állított össze részükre. Konkri, pohárral a kezében, mosolyogva figyelte. Nos? - szólalt meg végül. - Jobb, ha a gondolatait hangosan megfogalmazza, ahelyett, hogy némán fojtogatnák egymást. Az előbb nyilván az volt a képzete, hogy valamiféle kórháztelepen járunk. Betegeket viszont nem láttam sehol! - tört ki Gjallból. - Éppúgy, ahogy a koncerttermekben sem voltak zenészek az izgalmas hangváltozatokat szövő, furcsa hangszerek mellett. Eddig azonban rendben volnánk valahogy. A Polivízió fogalmába sok minden belefér. De az elképesztő tökéletességű üzemeket, ahol gondolkodó gépek emberi felügyelet nélkül, önmaguknál okkal bonyolultabb elektronikus agyakat vagy hőt, fényt, illatot sugárzó műanyagformákat állítanak össze, végképp nem tudom beilleszteni a Pszichodóm hatáskörébe! Az archeológiai kutatóműhely boszorkánykonyháját még kevésbé! Ön történész létére ne tudná, hogy a jelenben és jövőben csak úgy kerülhetünk el bizonyos tévedéseket, ha a múltat alaposan megismerjük? 21
Igen, de… - Gjall fejében egyszerre helyükre billentek a dolgok. Mintha ismeretlen tárgyakkal teli, koromsötét helyiségben valaki felgyújtott volna egy csillárt. E befelé sugárzó reflektor lekötötte minden figyelmét. Persze! A Pszichodómban egymásba ömlik az emberi élet valamennyi fővénája, és kiegészíti egymást. A művészet megelevenítő varázsa felidézi és elrendezi a lélek erőit. Köt és old. A kísérleti tudomány és a technika pedig… Örülök, hogy rájött végre - hatolt el tudatáig Konkri hangja. Mire? - Zavart csodálkozással pillantott kísérőjére. Hogy az emberi élet fővénáinak összműködése rejti Földünk valamennyi problémájának megoldását! Nem tudott hozzászokni ehhez a gondolati és legbenső érzései között tapogatózó, idegen „radarhoz". Ingerültté tette. Őszintén szólva azt sem értem, miért nevezik Polivíziónak e kormányzási módszerüket! - pattant ki belőle bosszúságának szikrája. Dehogynem érti! Akaratlanul megint felingereltem. Ne felejtse el, hogy a gondolatátvitel és „gondolatletapintás" iskoláztatásunk egyik fontos fakultása. Persze mi, idefönt a Pszichodómban, már fedni is meg tanuljuk magunkat. Erre azonban csak magasabb fokozaton kerül sor. Orvos és páciens között még elkerülhetetlenül szükséges a „nyitott ajtó". Ezen az ajtón csak az önök oldaláról van kilincs - vonta meg a vállát Gjall. Bosszúsága elillant. Szégyenkezett inkább. - Kérem, ne veszítse el a türelmét, ha… 22
Szó sincs róla! Annyit valóban tudok, hogy a Polivízió az emberek képzeletén át érvényesül, és szerepe rendkívül sokirányú. De nem értem, hogy ez a közös csatornába ömlő, rengetegféle tartalom hogyan jut el külön-külön minden emberhez! Hogyan válik egyéni, egyedi befolyássá, mikor ugyanabban az időben esetleg többen figyelik ugyanazt a műsort, és… az én kezdetleges agyam belezavarodik ebbe a problémába! Sohase szégyellje! Első fogalmazásban nehezen érthető dolgok ezek. Később éppoly egyszerűnek látja majd, mint a mi technikai csodáktól elkényeztetett gyermekeink. Ők a világon a legtermészetesebbnek tekintik, hogy ugyanegy felületen akárhány különféle műsort figyelnek szigetelt, alig érzékelhető maszkjukon át, amely a többi adást sajátos raszterral - rezgés- függönnyel - szűri ki. Ez annyit jelent, hogy azonos képernyőn egyik néző koncertet, a másik tudományos műsort, a harmadik balettet, a negyedik távoli űrállomások életét vagy fantasztikus filmet szemlél teljesen egyidejűleg? Igen. De nemcsak erről van szó. A szórakoztató képsorok közé a nézők bizonyos gondolatparancsokat kapcsolhatnak be, egyéni kívánságuk szerint. - Például? Például azt, hogy mikor kívánnak elaludni vagy felkelni. Milyen szöveget akarnak agyukba rögzíteni a közös tudományos archívumból. Miféle rossz szokást, modorosságot, indulatot vagy allergiás félelmet szeretnének leküzdeni. E „varázsigék" felvillanása éles, színes, de annyira rövid, hogy az 23
éber tudat nem fogja fel. Észre sem veszi. A befolyás tehát ellenállás nélkül zuhan be a tudattalan ingerek területére, és ott leküzdhetetlen hajtóerővé válik. Beteljesíti önmagát. Az ember egészségesen, mélyen alszik, idejében ébred, a sértődött ellenszenvek kioldódnak belőle, emlékezete kitűnően működik, szakmai fogalmakat tanul, nehéz matematikai tételek megoldására jön rá estétől reggelig, vagy elmulasztja ideges kiütéseit anélkül, hogy tudatosan erőlködnie kellene érte heteken, hónapokon át. Gjall ezzel a módszerrel sem tudott még teljesen megbarátkozni. Érzései tisztázatlanok voltak. Bámulatát tiltakozó viszolygás színezte át. Valami vonzotta, lenyűgözte, és egyben taszította is. Nyilván saját „korai atomkori" emlékei, tapasztalatai olyan visszaélésekről, amelyektől itt már nem kellett tartania. Mégis… Csak azt szeretném tudni - kereste a szavakat hogy a nagy pusztulás után miképpen jutottak el ilyen messzire? Történelem előtti legendák, töredékes hagyományok szerint hasonló tragédiák mindig tiszta táblává törölték a földet. Az emberiség „újra fiatallá lett". Kultúrértékei feledésbe merültek. Elölről kellett kezdenie mindent. - Az önök drámája mesterségesen előidézett katasztrófa volt. Ha értelmes, tisztán látó emberek nem is tudták megakadályozni, bizonyos mértékig készültek rá. Szerettek volna kimenteni valamit a globális öngyilkosságból. Az ön menedéke is így maradt meg egy csomó fontos dokumentummal együtt. Nos, ez az eset nem volt egyedülálló. Különössé csak a hibernációban töltött, szokatlanul hosszú idő teszi. A pusztulás szerencsére nem volt 24
teljes. Lakott helyektől távol eső erdők, völgyek, hegyek barlangjaiban, a föld alatt, a tenger mélyén s főleg a kozmoszban keringő űrállomásokon megmaradtak egyes, adatokat őrző gépek s a kultúra jól képzett szakemberei. Nem sokan. A föld rengeteg fajtájából mindössze néhányan - hírmondónak. De e maroknyi atomhajótörött elegendő volt ahhoz, hogy ne veszítsük el a civilizáció fonalát. E vonatkozásban ott folytattuk, ahol önök abbahagyták. Más tekintetben azonban az egyetemes megrázkódtatás gyökeres változásokat hozott. Társadalmi, faji előítéletek értelmüket vesztették. Az országhatárok megszűntek. A föld hosszú, véres történelme után pontot tett a „világ vége", amelyhez az emberi ész, évezredes kísérletek után, sajnos megtalálta a totális pusztításra alkalmas eszközöket. A mi fejlődésünk teljesen más irányba fordult. Azok a romterületek, amelyeknek tégelyében radioaktív hamuvá égett a Föld csaknem egész lakossága, vörös felkiáltójelei a tilos iránynak. A bolygónkat benépesítő emberek száma ijesztően lecsökkent. E csekély létszám lehetővé tette, hogy a technikai civilizációval együtt bizonyos erkölcsi normákat is egyenértékű hatóerővé növeljünk. A szaporodást korlátoztuk, és szigorú feltételekhez kötöttük. Megnöveltük az élettartamot, s nagyrészt e tapasztalt, egészségesen aktív „öregeknek" köszönhetjük kultúránk rohamos kibontakozását. Konkri szavai alatt újra erőt vett Gjallon az az állapot, amelyet magában édeni mámornak nevezett. Értem - mondta kábultan. - Önök nem megosztott világban élnek. Ez már magában is sok mindent megmagyaráz. Kényelmes, védett körülmé-
25
nyek között élnek, mozgási szabadságukat önként elfogadott erkölcsi törvények korlátozzák. Igen. Mindenhez jogunk van, ami nem veszélyezteti magát az életet. És a fajegészségi rendszabályok sohasem adnak lehetőséget degenerációra, szabályerősítő kivételek, torz egyéniségek vagy nyomorékok születésére? Konkri hallgatott. Gjall meglepődve figyelt fel a csendre. Riss nem beszélt önnek a degeneráltakról? kérdezte aztán vonakodva. Nem! - felelte Gjall halvány izgalommal. Vajon miért érzett reménykedő örömet? Akkor nyilván nekem kell megtennem. Előbb-utóbb úgyis összeakad velük, s okosabb, ha felkészül rá. Nem mintha aggasztó jelenségről lenne szó. Ezek a szerencsétlenek alig néhányan vannak, s számuk egyre apad. Sikerül ártalmatlanná tennünk őket, vagy pedig… Zárt intézetbe kerülnek? - vetette közbe Gjall mohón. Nem! - Konkri válasza gyors volt és némileg méltatlankodó. - Mi a lelki nyomorékok furcsa kedvteléseibe nem avatkozunk bele addig, míg nem válik teljesen önpusztítóvá és közösségellenessé. De hogyan születhetnek ilyen… gyógyíthatatlan nyomorékok az önök kontrollja mellett? Azt nem mondtam, hogy gyógyíthatatlanok! Sajnálatos állapotuk éppen abban mutatkozik meg, hogy nem vetik alá magukat kezelésnek. Nem működnek együtt velünk. Civilizációnk vívmányait nem veszik igénybe. Kultúránkat megtagadják. Ál-
26
landó ellenmozgásban élnek mindazzal, amit mi jónak, egészségesnek, szépnek tartunk. Akkor elmebetegek, nem? Riss szerint valóban veszedelmes őrültek. Én ebben is egyetértek vele. Korszakunk irányítói és a Pszichodóm vezetősége között viták folynak egyelőre. Ma még senkit nem zárunk csendkamrába azért, mert fellázad ellenünk. Magános dúvadként vagy egy-egy csoporthoz csatlakozva kedvére csatangolhat életformánk perifériáin. Csak akkor tesszük rá a kezünket, ha valami jóvátehetetlen szörnyűséget követ el! Gjall megérezte Konkri hangjából, hogy kényes pontot érintett. És mi történik azzal a degenerálttal, aki gyújtogat, robbant, verekszik, vagy megöl valakit? Kivégzik? Nem! - Konkri arcán őszinte riadalom tükröződött. - Mi nem végzünk ki senkit! Hát mit csinálnak vele? Romboló hajlamait kioperáljuk. Mint egy gyulladt vakbelet? - Gjall idegesen felnevetett. Pontosan - Konkri komoly maradt. - A mi lélektani műtéteink szabályos megfelelői az önök véres sebészi beavatkozásainak. De azok az operációk csak a tüneti burjánzásokat metszették ki. Mi a láthatatlan, lelki gyökerekig hatolunk el. A baj az… - Konkri habozva elhallgatott. Gjall érezte, nem szabad unszolnia. - A baj az, hogy az elfajulás oka egyelőre ismeretlen - folytatta Konkri inkább töprengő monológként, azután gyors oldalpillantást vetett a feszülten előrehajló Gjallra de fel fogjuk deríteni! Munkánkat egyedül az hátráltatja, hogy a 27
rendellenesség nem rögtön nyilvánul meg. Rendszerint a nemi érés dobja felszínre esetleg kiváló alkatú fiatalokban, akiknek tehetsége messze felülmúlja az átlagot. Az életet hordozó „kromoszómák" még mindig produkálnak néha kiszámíthatatlan változatokat. A hirtelen kirobbanó fertőzés táptalaja azonban sajátos, szokatlanul nagymértékű érzékenység; ennyit már tudunk! - Konkri felállt hirtelen. - Jöjjön! Ma a csendkamrák következnek. Gjallnak az volt a benyomása, mialatt előresiető keskeny alakját figyelte, hogy kísérője menekül valami elől. Nesztelenül sikló térszalag kanyargott velük az enyhén emelkedő folyosók spiráljain. Az egymás mellett sorakozó fülkék ajtaján számok helyett színes jelek világítottak: zöld háromszög, aranycsillag, pasztellkék szárny, sárga kerék, narancsvörös rakéta, piros-fehér plusz-mínusz jel, nagy, magános szem és egyéb, Gjall előtt ismeretlen értelmű ábrák. Mit jelentenek ezek a képek? - kérdezte. - A csendkamra légkörének összetételét; a hő-, illat- és ultra- hangtöltést, amellyel egy-egy kóros állapotot gyógyítani kívánunk. Ide tehát csak kóros esetek kerülnek? Szó sincs róla! Csaknem mindannyian töltöttünk már itt bizonyos időszakokat szokatlan kimerültség, érzelmi válság, gyász vagy más feszültségek idején, amelyekkel Riss segítsége nélkül nem tudtunk volna megbirkózni. Beléptek az egyik csendkamrába, melynek ajtaján vetítőgép ibolyalila, sematikus ábrája izzott. Gjallban szorongó várakozás támadt. Mielőtt kísérője mondta volna, tudta, mi a szándéka. A… pszichongyöngy? - kérdezte elfulladva. 28
Igen. De ha úgy érzi, még nem elég erős hozzá, akkor… - Tenyerén tartotta a zöldesen csillogó gyöngyöt, és várakozva állt a kis fülke közepén lévő készülék mellett, amely inkább öklömnyi kristálygömbhöz hasonlított. A kamra falait ugyanaz a hőt, fényt, frissítő illatot árasztó „Yadill" műanyag borította, amely e kor- Ilik lakóhelyeit, középületeit fűtötte, hűtötte és világította. Gjall tétován állt; tenyere vizes lett az izgalomtól. Szólni nem tudott, csak némán bólintott. Konkri a kristálygömb közepén levő mélyedésbe csúsztatta a pszichongyöngyöt. A fény nem aludt ki; felhős, ködös derengéssé mosódott át, amelytől a szűk cella beláthatatlanul hatalmas térré tágult. Megint belezökkent abba a támpont nélküli állapotba, amelybe 1 „felvétel" idején került. Zenei hangok óceánjának hullámai zúdultak keresztül rajta. Látta a felhőkből alakuló fantomvárosokat, majd a robbanó tüzet, amely e formákat folyékony, piros lávavízeséssé oldotta. Összerezzent, amikor a látomás gomolygásán át Konkri hangját hallotta. E képsorban az a legjelentősebb, hogy olyan eseményeket mutat teljes élethűséggel, amelyekből kimaradt annak idején. Ha kortársaihoz hasonlóan, éber tudattal élte volna át ezt a világkatasztrófát, ma nem lenne itt. Mégis valaki a hibernáció dermedtségében, sírkamrájának ólomborítása ellenére, sok méterrel a sziklás föld alatt, „lefényképezte" a borzalmas színjátékot, és a csendkamrában előhívta. Úgy, ahogy az élő anyag valamennyi sejtje feljegyzi mindazt, ami az élet végtelen folyamatában történik vele.
29
Egy ideig figyelte még Konkri szavait, de hangjának fonalát hirtelen elmetszette anyja mesélő, gyöngéd arca. Szemét könnyek felhőzték be. A vetítés után Riss „szimbólum-terápiája", jelképgyógy- módja következett. Sohasem próbált rajzolni vagy festeni. De mikor Riss egy csomó ecsetet nyomott a kezébe, leültette a festőállvány elé, és felszólította, hogy a világítóan élénk, sötét és pasztellszínekből pamacsoljon a vászonra bármit kedve szerint, mosolyogva fejest ugrott a játékba. A kedvtelés azonban önfeledt passzióvá mélyült. Alig tudta abbahagyni. Rengeteg vásznat mázolt tele éjfekete, barna, alvadtvér-színű, haragoszöld, karmos ábrákkal, hegyes, tőrvégződésű, szakadékba omló erővonalakkal. Színei azután lassanként világosodni kezdtek. A görcsös vonalak komorságát napsárga, tavaszi zöld, piros és derűs égkék mosta el. A formák elernyedtek, meglágyultak, táncosan kinyíltak, mint fényben a virágok. Amint Riss az egész sorozatot időrendben eléje állította, nem kellett sok magyarázat hozzá, hogy megértse, valamit kioldott magából. Súlyos tartalom szakadozott fel e dilettáns alkotások segítségével. Ösztönemlékeit rögzítette vászonra. Úgy, ahogy századok festői a démonaikat vetítették falakra vagy vászonra, hogy megszabaduljanak tőlük. A pszichongyöngy tudattalan, benső történéseket szívott magába. A jelkép-gyógymód e kúra tudatos kiegészítője volt. Valami romlottan erjedő, névtelen elemtől tisztult meg, mintha… Riss nevetett, mikor beszámolójának e pontján habozva megtorpant.
30
- Csak mondja ki bátran! Nem sértődünk meg, ha ezt a folyamatot purgáláshoz, hashajtáshoz hasonlítja. De higgye el, a lelki gyomormérgezés sokkal veszedelmesebb a fizikai hasfájásnál!
31
SISOTRIS A Pszichodóm adótornya lassan forgott a magasban. Érzékeny sugárzóközpontját állandóan a zavartalan működéséhez szükséges mágneses pólusok felé irányította. E forgás váltakozó fények szikráit ontotta tükröző felületeiről, amelyek foglyul ejtetlek Gjall pillantását. Szeme megfájdult a vakító villanásoktól, figyelmét mégsem tudta elvonni tőle. Halk neszek zörrentek körülötte. Falevelek suttogáshoz hasonló súrlódása darázsdöngés- el, vékony szúnyoglamentálással vegyült össze. Egyszerre megérezte a farkasalma, szúró szagát, és ez elmélyítette kábult jóérzését. Először azt hitte, madarak hívogatják egymást különös füttyentésekkel. E hangok zavartalanul beleszövődtek a tájba. A varázslatot azonban dühös kiáltás, majd éles női vihogás és rekedt férfiröhej zúzta szét. Felrezzent. A hangok közeledtek. Most már világosan hallotta lábak csörtetését a magas fű és bozót között. Elsőnek sírástól ziháló, fiatal nő rohant ki a tisztásra. Narancsvörös haját fürtökben szétálló, artisztikusan tekergő kígyókká keményítette valamiféle csillogó lakkal. Feje így Gorgó-főhöz hasonlított. Egyik csupasz melle kilátszott rövid, arannyal átszőtt, de szakadt tunikájából. Fél kézzel riadtan kotyogó fehér tyúkot ölelt magához. Zokogástól vonagló arcára meghökkent ámulat ült ki, ahogy észrevette Gjallt. Sírásból úgy váltott át mosolyra, mint az egészen kis gyermekek. Akkor látta, milyen nyugtalanítóan, metszően szép. Ibolyaszínű szeme tág és egzaltált. Orra egyenes, klasszikus vo-
32
nalú. Piros, duzzadt szájából kissé hegyes, de egyenletes, hófehér fogsor villan ki. Az elképesztően időszerűtlen nimfa megtorpant, majd habozva közeledett a kőhalomhoz, amelyen Gjall ült. Mit keres az én áldozati oltáromon? - támadt rá hirtelen. - És ki maga? Gjall megzavarodva mászott le magas trónjáról. Én… igazán nem tudtam, hogy… - hebegte közben. Ne törődjék Sisotrisszal! Ma hülyébb, mint egyébként. Csak maradjon a helyén! - mondta egy fiatalember a fák közül kilépve. Nehéz páncéling lógott rajta. Ösztövér lábán piros-kék trikónadrág gyűrődött harmonikává. Fejét kopaszra borotválta. Vállát durva, nehéz zsáktarisznya húzta le. Nyomába tarka társaság ömlött. A maga korszakában jelmezes mulatság résztvevőinek gondolta volna őket, akik egész éjszaka ittak, és sárban henteregve szeretkeztek vagy marakodtak. Ruhájukon, bőrükön gyanús, zsíros foltok, szürke pépmaradványok száradtak. A férfiak szedett-vedett, díszes maskarákban, a nők vad kolibri színekben pompáztak. Parókás rokokó dáma ruhájának fodrai közül kilátszott szoknyájának széles, rozsdás drót csontváza. Csörgősipkás, duzzadó izmú férfi csúcsos fejkötős várkisasszonyt cipelt a hátán, aki szoknya helyett tenyérnyi csipkednadrágot viselt, és egyik lábáról hevenyészett, laza kötés csüngött. Kámzsás szerzetes, gitáros apród, csaknem meztelen bajadér, bársonyzekés, palettás festő, fekete csipkeharisnyás apacslány, akinek arcát piros-fekete lárvává csíkozta az elmázolódott rúzs és szemfesték, pörge kalapos vadász, rohamsisakos katona, borzas cigánylány, fülé33
ben aranykarikával, fél szemén fekete kötést viselő kalóz, frakkos úr és rücskös buzogányára támaszkodó barlangi ember: az egész farsangi menet ott nyüzsgött már a tisztáson ordítozva, sikongva és nevetgélve. Sisotris, a Gorgó-fejű lány dühös kiáltozása beleveszett a hangzavarba, csak egy-egy mondattöredéke emelkedett néha a zsivaj fölé. - Menjetek a pokol fenekére! Rohadt csürhe! Egyedül akarok… Hányingerem van tőletek! Jogom van hozzá, hogy… - Mondata végére rátaposott a felcsattanó röhejkórus. Sisotris ököllel rohant a páncélinges fiatalemberre, de az könnyedén visszalökte. Az apród belekarmolt gitárja húrjaiba. Egy szájharmonika is előkerült. A többiek melódia nélküli, vad, szaggatott ritmusú énekkel, heves lábdobogással kísérték a barbár zenét. A tehetetlenül toporzékoló Sisotris lekuporodott a fűbe. A tyúk kirepült az öléből. Felhúzott térdét átkarolva zokogni kezdett. Gjall megdöbbenve figyelte a lázálomszerű jelenetet. Arra már rájött, hogy „degeneráltak" közé került, akiket Riss szerint jobb elkerülni, mert: az őrület ragályos. De esze ágában sem volt otthagyni őket. Érdeklődése nőttön-nőtt. De nem pusztán semleges kíváncsiság tartotta köztük. E nomád bandában, tisztátlan külsejük, szertelen tombolásuk ellenére - vagy éppen azért - vonzotta, mulattatta és meghatotta valami. Közelebb volt hozzájuk, mint… Igen. A simán gördülő, automatizált életforma, amelybe saját korszaka ellentmondásaiból hirtelen belecsöppent, idegen volt neki. Árnytalan fénye, tökéletessége ijesztően kiemelte saját tökéletlenségét. A síró lány iránt háborgó gyöngédséget érzett. Meg 34
akarta védeni. Leült mellé a fűbe, vállát átkarolta, fülébe csitító, vigasztaló szavakat mormolt. Ne sírjon! Itt vagyok! Ne törődjék ezekkel a bolondokkal! Én… - egyszerre elnémult. Észrevette, hogy Sisotris válla már nem sírástól, hanem nevetéstől rázkódik. Karját lekapta róla. Szégyenkező harag fogta el. Sisotris felemelte a fejét. Elbűvölt, örömtől sugárzó szeme, vékony kislányvihogása hirtelen lefegyverezte. Igazán sajnál engem? - Hangja csupa hitetlen csodálkozás volt. Maszatos arcán kövér könnycseppek csillantak meg. - Legyen szíves, mondja hangosabban, hogy mindenki hallja! Na! Kérem szépen! Olyan nagyszerű lenne, ha megverekedne értem valamelyik nagypofájúval! Mindjárt vágunk mogyorófavesszőt! Az nagyokat csattan, és piros hurkákat csíp a meztelen fenékre. Már kipróbáltuk! Gjall annyira meglepődött, hogy nem tudta, mit mondjon. Legszívesebben bemenekült volna a bozótos sűrűbe. Mikor fel akart ugrani, Sisotris viszszarántotta és belekapaszkodott. Ne menjen el! Ne hagyjon itt! - Arcát hízelkedve a karjához dörzsölte. - Ne haragudjon rám! Homlokát összeráncolta, szemébe könnyek gyűltek. - Ha most rögtön nem kezd el megint sajnálni engem, én... - Száját kitátotta, és takaratlan arccal hangosan bőgni kezdett. Szeméből valóságos könnyár patakzott. Most mi baja? - kérdezte Gjall tehetetlenül. - Én nem bántottam! Miattam ne merjen sírni! Azonnal hagyja abba! Megtiltom, hogy… - Dühösen rázta a lányt, de az még hangosabban ordított.
35
Valaki megkopogtatta a vállát. A páncélinges fiatalember hajolt le hozzá. Engedje bőgni! - tagolta az arcába a fülsiketítő lármában. - Ha megtiltja neki, dühöngeni kezd. Miért? - kérdezte ő is ordítva. Imád sírni és egyedül bolyongani az erdőben. Az a heppje, hogy sajnálja és sajnáltatja magát. Értem! - rikkantotta elcsukló hangon, de egyre kevésbé értette őket. Mikor pillantása tétován visszafordult Sisotrisra, az már tárgyilagosan méregette oldalról. A tyúk újra beröppent az ölébe, és békésen kárált. A csoport is abbahagyta az üvöltözést, ülve, guggolva, fekve, szanaszéjjel elhelyezkedett a tisztáson. Gjallnak az a kényelmetlen érzése támadt, hogy Sisotris vár tőle valamit, s ha nem teszi meg, újra visítani kezd. Sürgető tekintete arcára tapadt, és szinte fizikai érintéssel mászkált rajta, mint egy tolakodó légy. De mi az ördög az, amit… Miért nevezte áldozati kőnek ezt a romot? kérdezte gyorsan. Mert áldozatot szoktam bemutatni rajta a szélnek, fáknak és csillagoknak. Mindennap. Ha ezek a mocskos állatok nem koslatnának folyton a nyomomban, már régen ott miséznék előtte! Csak nem ezt a szegény tyúkot akarta feláldozni az… isteneinek? Sisotris iszonyodva hátrahőkölt tőle. A tyúkot szívére szorította. Azután gyöngéden megcsókolta. Lumina hercegnőt? Inkább a saját fejemet vágnám le! Maga aljas kéjgyilkos! Lumina a legjobb barátnőm. Néha az anyám, de legtöbbször a gyermekem. - Ringatni kezdte a jámbor szárnyast. 36
Hangja suttogóra halkult. - Egészen apró csecsemő még. Csak az a bánatom, hogy nem tudom megszoptatni. Pedig a mellem szét akar repedni a tejtől. Ki is csurran néha! - Mellét mutatta, majd odakínálta a tyúknak. Hazudik! - hajolt a füléhez megint a páncélinges. – Sosem volt gyereke. Nem is lehet neki. Tilos. Mi nem vagyunk alkalmasak rá, hogy… Mit beszélsz? - Sisotris közéjük tolta lángoló fejét. - Ne higgyen neki! Gonosz idióta! Ő nem alkalmas arra, hogy szaporítsák. Azt sem tudja, hogy kell csinálni! Én azonban - szorosan hozzásimult Gjallhoz - szeretnék magától egy kisfiút! Ha besötétedik, odafekszünk a kő elé, és… Elhúzódott tőle. Sisotris pillantása ködössé vált, mintha nem rá, hanem mögéje nézett volna, az idő sötét, mély víztükrébe. Persze… - suttogta révetegen - rögtön éreztem, hogy maga nem olyan, mint… - Éles madárvijjogást hallatva felugrott hirtelen. A kotlóst két kézzel a feje fölé tartva kiáltozott: - Megvan! Megvan! Elkaptam! - Szaladgálni kezdett a tisztáson, rázta, rugdosta lomha közönnyel heverésző társait. -. Ide figyeljetek! Mindenki figyeljen rám! Tudjátok, ki ez az ember? Hermod Gjall, az időhajós! Senki se jött rá rajtam kívül! Egyedül én láttam! Én, én, én! Radioaktív törmelék alól ásták ki, mint egy mélyhűtött mamutot, és felmelegítették! Iszonyúan érdekes! Igazi ősember! Csend támadt. Barátcsuhás, borostás férfi tápászkodott fel a bekötött lábú várkisasszony mellől, és odalépett Gjallhoz. Idősebb volt a többinél. Hosszú, seszínű haja ragacsos, egyenes fürtökben hullott sovány arcába. 37
Érzékeny, keskeny ajkára kiugró, nagy, törött orr vetett árnyékot. - Azért találtam annyira ismerősnek! - Haját elsöpörte gúnyos pillantású szeme elől. - Heteken keresztül magával ébredt és magával aludt el egész Makropolisz, mindennapi lelki kenyerünk, a Polivízió parancsára! Üdvözlöm az élők között! Köpenyét zavartan húzogatva, Gjall is felállt. Nem tudta, hogyan köszönjön vissza, meghajolt tehát, mint egy félszeg iskolás fiú. Figyelmeztetem - folytatta a csuhás a póráz elég rövid! Ha nem vigyáz, pillanatok alatt jól működő automatává szabják át. Még nem tapasztalta magán az agykasztráció első jeleit? Nem! - tört ki Gjallból a sértődöttség. Hallottátok? - fordult a csuhás a köréjük gyülekező maskarákhoz. - Akkor már kezdődik nála! Sisotris féltékenyen közel húzódott Gjallhoz, és a karjába kapaszkodott. Hagyjátok békében! Ő nem tartozik közétek! Ki bántja? - A csuhás hirtelen elnevette magát, ráhunyorított Gjallra. - Ne engedje magát kisajátítani Sisotristól. Maradjon önmagáé, amíg teheti! - Kezét homlokához és szívéhez érintette. - Az otthontalan számkivetettek köszöntik a feltámadottat! Az én nevem Savonarola! Micsoda? Kuncogás morajlott fel. Jól hallotta! - kiáltotta a páncélinges nevetéstől pukkadozva. - Savonarola szektánk önjelölt főpapja! Hívei nincsenek, csak dogmái vannak.
38
Még a nevét is valahonnan a tizenhatodik századból lopta! Bocsánat - mondta Gjall tanáros pedantériával. - Fra Girolamo Savonarola dominikánus szerzetes 1452-ben született, és 1498-ban hal máglyahalált, tehát nem a tizenhatodik, hanem a tizenötödik században élt, és… Az elképedten rábámuló fiatalokból nyerítő röhej tört ki. Gjall elvörösödött. Kérem… én történész vagyok, és… - hebegte. Nyomorultul érezte magát. A csuhás, nevetéssel küzdve, vállára tette a kezét. Ne vegye a szívére, ükapám! Viselkedésünk kivételesen nem elmebajunk vagy gondosan gyakorolt pimaszságunk jele. Rendkívüli módon meglepődtünk azon, hogy 2490-ben olyan adatokat fúj kívülről egy ember, amelyeket nálunk egyedül gépek tartanak számon évszázadok óta! Egyszerűen belegárgyulnánk, ha a felhalmozott rengeteg vacakot a saját fejünkben akarnánk megőrizni! - szólt közbe a páncélinges barátságosan. Gjall felütötte az állát, szimatolni kezdett. Orrát keserű, csípős szag ütötte meg. Nagyon régen nem érezte ezt, és azt hitte, nem is fogja érezni többé. Tűz van! - mondta izgatottan. - Élő, nyílt tűz, mintha… Gondolja, hogy itt is automata készíti el a vacsoránkat? - vetette oda neki a csuhás. A csoport szétvált. Gjall a tisztás szélén meglátta a guggoló apácát. Szélborzolta rőzselángot táplált gallyakkal és száraz falevelekkel. A mellette gubbasztó, fájós lábú várkisasszony kezét dideregve a
39
tűz fölé tartotta. Kötésből kibukkanó lábfeje dagadt és kékes színű volt. Váratlan orvtámadásként névtelen emlékvillám sújtotta le Gjallt. Melléből ostoba, hisztérikus zokogás szakadt ki. Arcát dühöngő szégyenkezéssel eltakarta. - Én nem… - próbálta megmagyarázni, de nyakán összerándult a sírógörcs lasszója. Ne beszéljen! Egy szót se szóljon! - Sisotris anyás gyöngédséggel átölelte. Többen a tűz mellé terelték, vagy inkább a karjukban vitték. Lenyomták a fűbe. Mindannyian riadt fontoskodással sürgölődtek körülötte; simogatták, veregették. A bajadér egy fogatlan fésűvel kotorni kezdte a haját. A cigánylány, nyakából leoldott piszkos kendővel betakarta a térdét. A páncélinges almát nyomott a kezébe. Az egész helyzetben volt valami őrülten valószínűtlen és nevetséges. Én nem vagyok… - akarta megint kinyögni, de Sisotris a szájára szorította mezeipoloska-szagú tenyerét. - Nálunk mindenkinek joga van a síráshoz! Csak sírjon nyugodtan. Én addig tolmácsolom, amit gondol, jó? Azt akarta mondani, hogy maga nem azonos ezzel az érzelgős ökörrel, aki itt sajnáltatja magát! Nincs semmi oka a sírásra. A mi korszakunkkal rendkívül elégedett, és még a levegőért is hálás, amit beszív. Ez a hisztéria inkább túlfeszült öröm. Abból a véres bizonytalanságból fakad, amelyben született és nevelkedett. A saját korszakában folyton remegni kellett az életéért, itt meg… ohó, barátocskám! Tehát már azt is tudja, kik vagyunk! Riss és Konkri… nem, Konkri tette egyedül… Felvilágosította arról, hogy… Nyomorult, 40
nagyképű fajankó! Beköpte magának! … Szóval közölte a szokott borús fölénnyel, és miközben lekicsinyelte, majdnem belegebedt, úgy kell neki… elfuvolázta magának, hogy mi vagyunk a korszak salakja. A nyomorék lelkek. A sajnálatos módon elfajult degeneráltak, akiktől óvakodni kell! Úgy beszélt, mintha fölolvasott volna. Csak éppen nem volt előtte szöveg! Az ő agyából olvasta ki a gondolatokat, mintha… Gjall annyira elbámult, hogy észre sem vette, idegeiből mikor kapcsolódott ki az idegroham árama. Persze hogy az agyából olvasom ki, honnan a fenéből venném? - folytatta Sisotris végtelenre állított pillantással, éneklő hangsúllyal. A többiek kíváncsian figyelték. - Tehát mi vagyunk az elfajultak! Ki az a Ninoin? Miféle név ez? Hogy nőtt öszsze a mamájával… a maga mamájával, akit… Juhhhééé! Ilyesmit! Két feje van, és egyetlen közös alsóteste, egyetlen… Hallgasson! Hallgasson már, az istenért! kiáltotta Gjall védekezve, mintha valami intim tevékenység közben rányitották volna az ajtót. Miért ne nyitottuk volna magára az ajtót? Előlünk hiába takargatja az intim ügyeit! - Sisotris hátravetette magát a fűben, es sikongva nevetett. Jókedve átragadt a többiekre is. „Mint egy páviáncsorda az őserdőben!” - támadt fel Gjallban a méltatlankodás. Gondolatát már nem volt ideje visszagyűrni. Sisotris kiragadta az agyából, azután dühösen az ő fejéhez vágta megint. Pávián maga! Nonono! - lépett közbe a csuhás. - Fogd be a szád, Sisotris! Még a Pszichodóm legtürelmesebb birkáit is kihoztad a sodrukból ezzel a láthatatlan 41
púpoddal! Légy tekintettel arra, hogy múltból idecsöppent ükapánk egyelőre nem tudja megemészteni a világok e legtökéletesebbjét, amelybe mi beleszülettünk! - Hangjában meglepő keserűség rezdült. - Sisotris nem annyira ütődött, mint amilyennek látszik - fordult aztán Gjallhoz. - Csak akkor vadul meg teljesen, ha új közönsége akad. Mit nevez láthatatlan púpnak? - Gjall nem tudott ellenállni a kikívánkozó kérdésnek. A gusztustalan és pimasz belebabrálást más ember fejébe. Valóban úgy fogdossa, tapogatja felebarátai legtitkosabb ügyeit, mint egy ragacsos ujjú páviánkölyök. Mióta kirobbant benne ez az értelmetlen, céltalan kotnyelesség, fokozatosan elvesztette többi, szobatiszta tulajdonságát! Azt hiszem, én megint teljesen összezavarodtam. Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy… maguknál tananyag a telepátia! Hát nem nagyszerű többlet az, ha valaki belelát a mások fejébe, és úgy olvassa gondolataikat, mintha könyvbe pillantana? - tört ki Gjallból az elképedés. Egymagában nem többlet, hanem ön- és közveszélyes betegség. Valami elefantiázisféle. Sisotris belső egyensúlyát teljesen felborította mondta a csuhás tárgyilagosan. - Csodagyermeknek indult, és nevetséges bohóc lett belőle! Gjall gyors oldalpillantással felmérte, Sisotris mit szól ehhez a jellemzéshez, de arra, amit látott, most sem volt elkészülve. A Gorgó-fejű lány nyitott szájjal, merengő arccal úgy figyelt rájuk, mintha mesét hallgatna. Szeméből könnyek peregtek. Mikor tekintetét észrevette, szaggatott zihálással felsóhajtott:
42
Szegény kis Sisotris! Csodagyermeknek indult, és nevetséges bohóc lett belőle! - Fejét jobbrabalra ingatta, és szemmel látható élvezettel hüppögött Gjall érezte, nem szabadna belebocsátkoznia ilyen párbeszédbe, de nem tudta abbahagyni. Restelkedve döbbent rá, mennyire kívánja e megdöbbentő és szánandó vadak társaságát. Miféle csodagyermeknek indult Sisotris? Tizenöt éves koráig a Pszichodómban nevelkedett. A tizennégy „ganglion-superior", vagyis agysejt közé tartozott. Így nevezik nálunk azokat a „kromoszóma-vegyészek" által kitenyésztett szörnyetegeket, akik átveszik majd a Világagy irányítótárcsáinak kezelését. Ezt, azt hiszem, már közölték magával. Gjall némán bólintott. Sisotris azonban nemi érése idején váratlanul elfajzott az előre meghatározott, elektronikus agyak által ellenőrzött keretektől - folytatta Savonarola nyilvánvaló elégedettséggel. - Ilyen szépen fogalmazzák meg odafönt azt a jelenséget, mikor valaki képtelen megmaradni a futószalagon, és önállósítja magát. - Elhallgatott, mintha teljesen elfelejtkezett volna hallgatójáról. Gjallt türelmetlenség fogta el. Megbökte a csuhást. Szeretném tudni, mi történt Sisotrisszal. Nem haragszik érte? - fordult a lányhoz. Savonarola fölrezzent. Ő felelt helyette: Ugyan! Sisotris azt se bánja, ha az emésztésével foglalkozunk. Csak állandóan róla legyen szó! Sisotris ragyogó szemmel bólogatott.
43
Sisotrist Shintal professzor egyik asszisztensnőjének, Szongvan helyének átvételére készítették elő - mondta a csuhás. Sisotrisból kibuffant a nevetés. Szongvan a dolgozó termesz és a magasfeszültségű kísérleti robot keresztezése! - rikkantotta. - Nemi szervét az alteste helyett az agyába építették be, és nem húztak rá emberbőrt, hogy állandóan szemmel tarthassák a gondolatai között szemérmetlenkedő szemérmét. Azért őrjöng az eszével Shintalért, de azon a lapos szikár testén nincs semmije, amivel felhívhatná a figyelmét rá, hol keresse nála a drótok között a női bejáratot! Hallgass! - intette le a csuhás ingerülten. Ne zavard össze vendégünket a Pszichodóm pletykáival és ostoba vicceivel! – Újra Gjall felé fordult. - Szongvan nem robot, hanem hozzánk hasonló ember. Kitűnő munkaerő. Hogy mit érez Shintal iránt, az az ő dolga. Shintal a legrendesebb fickó odafönt. Bizonyos értelemben nem tartozik közéjük. Ismeri őt? Igen - mondta Gjall, de rögtön megbánta. Azt, hogy ismeri, nem állíthatta, hiszen… - Összesen egyszer találkoztam vele – tette hozzá gyorsan. - Meg kell értenie… akkori állapotomban én odafönt mindenkit életnagyságúnál nagyobb méretűnek éreztem, persze nem fizikailag. Shintalt különösen. Úgy tudom, ő a kísérleti osztály, vezető professzora. Igen. Gjall emlékezetében felmerült magas, gótikus… igen, gótikus alakja, szürke szemének furcsa, befelé figyelő kifejezése. Vajon szorongó bámulata mellett miért érzett halvány szánalmat iránta? 44
Most, hogy a nevét említi - folytatta töprengve - feltűnik nekem valami különbség közte és a többiek között. Nem tudnám meghatározni, miben áll ez a különbség. Mintha nem lenné annyira biztos a dolgában, bár ez lehetetlen. Ugye, lehetetlen? fordult nyugtalanul a csuháshoz. Shintal alázatosabb, mint a kollégái, mert többet tud náluk. Ezt érezte - bólintott a csuhás. Azon kívül… az én kisebbrendűségi sokkomban ez nagyon sokat számított - kereste Gjall a szavakat. - Shintal tekintélye nem nehezedett rám olyan elviselhetetlen súllyal. Közelebb volt hozzám, mint… például Riss, akinek egy tekintete vagy szava valósággal tönkresilányított néha. Ne értse félre, én Rissnek óriási hálával tartozom, és határtalanul csodálom őt, de… Riss felfuvalkodott varangy és veszedelmes szédelgő! - vágott közbe Savonarola nyersen. Shintal bolygónk legragyogóbb koponyája. Neki köszönhetjük technikánk legjelentősebb alkotásait. Van egy-két ritka tulajdonsága, ami már nem divatos nálunk: szerény például. És kételkedik önmagában. Riss sohasem vonja kétségbe saját tökéletességét. Még mindig nem mondtad el az időhajósnak, hogy velem mi történt a Dómban! - nyomakodott közéjük Sisotris. - Állandóan elámolyogsz a legfontosabb dolgoktól! Kuss! Kerge birka! - kiáltott rá a csuhás durván. - Azt hiszed, te vagy a világ közepe? Persze! - kapta fel a fejét Sisotris sértődötten. - Ki lenne más?
45
Savonarola, mint egy tolakodó kutyakölyköt, a karjával félresodorta a lányt, és közelebb húzódott Gjallhoz. Amint látja, Sisotris józan eszét teljesen felfalta ez a telepatikus burjánzás az agyában. Egyik napról a másikra szajkózni kezdte társai, tanárai gondolatait. Szétkukorékolta legtitkosabb érzéseiket, szennyesüket, féltett rejtjeleiket, veszélyes formuláikat. Áttört a vezetőség gondolatvilágát fedő akaratfüggönyön. Behatolt minden magánügybe. Lecsapolta elfojtott szenvedélyek szégyenteljes váladékát. Megleste születő tervek érzékeny szívhangjait. Keresztültiport az emberek között húzódó demarkációs vonalakon, és szörnyű híreket vitt nekik egymásról. Mert amiről tudomást vett, azt világgá kürtölte. Fecsegett, fecsegett szüntelenül, ízlés, mérlegelés, könyörület nélkül; semmi sem volt szent előtte. Riss szerint teljesen egyedülálló pszichikai gátszakadás történt bennem! - Sisotris tüskés feje megint felbukkant közöttük. - Ez a rendhagyóan hatalmas gondolatátvételi készség özönvízként sodorta el egész erkölcsi és értelmi kontrollrendszeremet. Azt mondta, eleven vészfészekké alakultam, és vesztegzár alá akart helyezni! - hadarta büszkén, a csuhás lökdöső karjával küszködve. - Hiába sírtam, tiltakoztam, alaposan megcsonkított volna, ha Shintal engedi. De nem engedte! - Felvihogott. Pedig Riss ijesztgette, hogy így-úgy, keservesen ráfizet mindenki, ha futni hagynak. Az a meszes arca sötétlila lett a dühtől, és vékony hangon sipítozott, mint egy sziréna. És a gondolatai! Olyan cifra káromkodásokat még sohasem láttam emberi agyban! Shintal mégis kiszöktetett a markából! 46
Te pedig hálából nevetségessé teszed! Én? Shintalt? - Sisotris csupa fulladt méltatlankodás volt. - Még a földet is imádom, ahová lép! Azért szellőztetted az Oscillárium zárt energiafüggönye mögött folyó kísérleteit és szerencsétlen viszonyát Selenával! - Orruk csaknem összeért, mint két felbőszült kakas csőre. Hagyjátok abba ezt az állandó huzakodást! Unalmas! Vacsora után folytathatjátok! - szólt rájuk az apáca. Gjall úgy nézett körül, mint aki álmából ébred. A tisztásról nyugat felé osont a nap. Az ég alján piros felhők torlódtak, de a védett terület növénygyűrűjére lassan ködszürke homály terült. Valahol a bokrok bozótos sűrűjében szívfájdító édességgel cirpelni kezdett egy tücsök. Régen haza kellett volna mennie kényelmes lakosztályába, amellyel olyan nagylelkűen megajándékozták. Nem mintha várná valaki, legfeljebb… igen. A Polivízió tündöklő, plasztikus képsora, amely éjszaka ringató rezgésekkel elaltatja, nappal kimeríthetetlen látni-, hallanivalókkal hatványozza meg életérzését. Mindenütt ott van. A járművek belsejében, a parkok eleven díszletei között, amelyeket folyton átrendez, hogy az ott sétálók vagy üldögélők e passzív állapotukban is bejárhassák a föld és a kozmosz távlatait. Nem tudni, hol végződik a valóságos tér vagy igazi forma, és hol kezdődik a… káprázat. A képek teljesen magukba fogadják, saját részükké teszik. Fantasztikus bonyodalmaik vele történnek meg. Ő az események középpontja. Minden fáradozás nélkül jut el végtelen mélységekbe és magasságokba. Anélkül, hogy mozdulnia kellene, hozzá ömlik a világegyetem 47
szenzációinak valamennyi változata és vágyai kiélésének csodaszerű lehetősége, mint… mint a nagyon élénk álmokban. Igen. Az álmok azonban senkit nem kárpótolnak az életért. Rohamosan sötétedett. A csoport legtöbb tagja a rőzselánghoz húzódott. Piszkos vásári rongyaikban időtlen régi cigánykaravánnak tűntek egy erdei tábortűz mellett. A Pszichodómban bizonyosan tudomást vesznek róla, hogy ezekkel a kelekótya szamarakkal barátkozik. Pedig nem érdemelnek tőle ilyen… árulást. Joggal várhatják el, hogy hűséges legyen hozzájuk, hasznossá tegye magát, és megpróbáljon alkalmazkodni emberséges törvényeikhez! Szeme a tűzből kisercenő szikrákra tapadt. Az emberek botokra tűzött kukoricacsöveket és nagy burgonyákat tartottak a tűz fölé. Vajon hogy jutottak hozzá? Maguk termesztik valahol? A Pszichodómban és a városban már nem élnek ilyenfajta étellel. Minden táplálék mesterséges és sűrített. Ahogy megérezte a sült krumpli szagát, éhség és öröm gyúlt benne. Hangosan felnevetett, kezét a lángok felé nyújtotta, aztán visszakapta. Észrevette, hogy Sisotris kaján mohósággal figyeli. Tenyerét önkéntelenül homloka elé emelte, azután bosszúsan leeresztette. Menjen innen - kiáltotta dühösen. - Kutakodjon a saját agyában! Sisotris saját feje kong az ürességtől, sajnos! - mondta az apáca egy füstös krumplit fújogatva. - Olyan, mint a huzatos átjáróház. Csak mások gondolatai sietnek keresztül rajta.
48
Sisotris megrántotta a vállát, azután váratlanul átölelte Gjall nyakát, és nedves csókot nyomott az arcára. Látja, mennyire irigyelnek? - Forró sustorgásának ázott csirketoll szaga volt. Gjall iszonyodott ettől a ragacsos törleszkedéstől. Szégyellte a társaság előtt, és különben is… Sohase szégyellje előttük! - babusgatta Sisotris zavartalanul. - Itt mindenki önmagával törődik. Aljas, önző herélt és szajha valamennyi! Mindjárt csinálok egy jó puha ágyat száraz falevelekből, és mutatok magának néhány dolgot, amit még nem ismer! Menjen oda a kőhöz! - próbálta Gjall lerázni magáról. - Most nyugodtan misézhet. Sisotris mérgesen ellökte magától. Hogy lehet valaki ilyen ütődött? Csak nem fogok áldozni a kő előtt sötétben, mikor nem látja senki? A bekötött lábú várkisasszony hangosan felnyögött az apáca mellett. Mindenki elhallgatott körülötte. Fázom! Annyira fázom! - nyöszörögte. Foga hangosan vacogott. A páncélinges lehajolt a didergő lányhoz, és hozzáért duzzadt lábfejéhez. Ez már megérett hulladarab, lányom! - jelentette ki rosszul sikerült hetykeséggel. Hangja furcsán megbicsaklott közben. - Kár érte. Csinos volt. Remélem, találnak a másikhoz illő példányt a végtagbankban, és nem kell mindkettőt kicserélni! A várkisasszony vékony, magas nyüszítéssel jajgatni kezdett. A társaság többi tagján hirtelen kitört a pánik. Felugráltak. Egyszerre beszéltek. Ide-oda futkostak, egymás lábába botlottak. A nők kórusban sikoltoztak, sírtak. A páncélinges berohant a 49
bokrok közé. Az ősember egy fának támaszkodva öklendezett. A duzzadó izmú, csörgősipkás férfi hisztérikusan tördelte a kezét, és meglepően magas fejhangon kiáltozott: Miért nem csinál valaki valamit? Xenóra meghal! Nem értitek, hogy azonnal intézkedni kell? Térden felül elfeketedett a lába! Kinél van a titkos riasztóantenna? Tudom, hogy valaki magánál rejtegeti! Riasszatok! Azonnal riasztani kell! Miért nem jönnek már? Tudják, hogy baj van, és nem jönnek! Bosszúból nem jönnek, pedig Xenóra vére már gennyé változott! - Térdre esett. - Segítség! Segítség! A fejvesztett zűrzavarban egyedül a csuhás állt a tűz mellett mereven, kifürkészhetetlen arccal. Gjall odasietett hozzá. Mi történt vele? - kérdezte. Valami mérges rovar csípte meg. A fullánkja áttörte a védőpermetet. Ez a kockázat itt. Nem hagyják belehalni, ne féljen! - mondta nyugodtan. Zajtalan éji madárként fémcsillanású jármű suhant le hozzájuk a tisztásra. Két alak lépett ki belőle hordággyal. Gjall először azt hitte, valami különös egyenruhát és homloklámpát viselnek, de azután ráismert a Terapion sebészeti osztályának robotápolóira. Ezek a nagyszerű automaták operációi idején csodálatos pontossággal és érzékenységgel reagáltak állapota legkisebb ingadozására is. Mindig azt tették vele, amit kívánt, és amire éppen szüksége volt. Tudta, hogy rendkívüli finomságú elektronikus agy működik bennük, amelybe betáplálják a páciensek szervi működésének valamennyi adatát, és az emberi organizmusból sugárzó bioáramok rezgései közlik velük, mi a teendőjük, hol van 50
hiány és egyensúlytalanság, amit ki kell egyenlíteniük, mégis gyermekes hálát érzett irántuk. Most is nagy megkönnyebbülés fogta el, mikor látta, hogy a rémülten vacogó, beteg lányt hordágyra emelik, begördítik a járműbe, és némán újra felröppennek vele a tücsökzenés, csillagos sötétbe. Pillanatok alatt játszódott le az egész. Senki se mozdult. Az volt a benyomása, hogy az izgága, nagyszájú hordát is zavart, szégyenkező öröm nyűgözi le. Azután megtört a varázs. Az apáca visszakuporodott a pislákoló tűzhöz, és élesztgetni kezdte. Aki éhes, hozzon tűzrevalót! - vetette hátra mogorván. A páncélinges egy csomó rőzsét ölelve újra kióvakodott a tisztásra. A felsercenő lángokat egymáshoz préselődő testek, nevető arcok vették körül. Gjall érezte, hogy neki sem szabad beszélnie arról, ami történt. Legfeljebb a csuhást kérdezheti meg, hogy…
51
SAVONAROLA Az aszkétikusan szikár, komor szerzetes-paródia még mindig előbbi helyén állt mozdulatlanul, elkülönítve a tűz körül rikoltozó, koncért marakodó csordától. Hozzálépett. Honnan értesültek arról a robotok, hogy az a lány komoly bajba került, és... - A lobogva rávetülő tűz fényében észrevette Savonarola szemének gyötrődő kifejezését. Megtorpant, azután kapkodva mentegetőzni kezdett: - Bocsásson meg… nem tudtam… Mit nem tudott? Hogy hozzám tartozott? Lógó haját dühösen kisöpörte a homlokából. - Honnan tudhatta volna? - tette hozzá csendesebben. Állandóan figyelnek bennünket. - Hangja egészen színtelen volt már. - Górcső alatt vagyunk, mint a vírusok. - Arca újra keserűen ádáz gúnymaszkká változott. - Saját szempontjukból persze igazuk van! Átkozottul ragályos, mocskos banda vagyunk mi; Makropolisz kimoshatatlan szennyese! Xenóra valóban nagy pácba került, és ők nem engedhették, hogy egy ilyen özönvíz előtti kórsággal megszegje a törvényt. Exit Xenóra! Béke poraira! Miért beszél úgy róla, mintha meghalt volna? - Gjallt ingerültség fogta el. - Ha nem viszik el utolsó pillanatban, akkor… Hát nem halt meg? - kérdezte a csuhás halkan, rekedten. Azután hideg dühvel kiáltva megismételte: - Hát nem halt meg? Azt hiszi, maga jámbor, gyanútlan tökfilkó az atomkor kezdetéről, hogy Xenóra élő ember marad az után is, hogy a kezükbe kaparintották, és ő vakrémületében teljesen kiszolgáltatta magát nekik? 52
Csak nem képzeli, hogy kárt tesznek benne? Gyógyítani fogják! Igen. Kigyógyítják mindabból, amiért érdemes élni! - A csuhás szavai martak, mint a sav. Maga szerint miért érdemes élni? - Gjallban egyre gyűlt az ellenséges harag. Széles mozdulattal a tűz körül zsibongó fantasztikus bandára mutatott: - Ezért? A csuhás hosszan, fürkészően ránézett. Én nem ezekről a reménytelen gügyékről beszéltem, hanem a huszonötödik század egész kultúrájáról! Mit tud maga rólunk, barátom? - kérdezte csendesen, koránál öregebb fáradtsággal. Nem sokat. De amit láttam, az meggyőzött, lenyűgözött, és… nem akarok nagy szavakat használni! De talán éppen azért vagyok képes némi öszszehasonlításra, mert jámbor, gyanútlan tökfilkóként érkeztem ide az atomkor kezdetéről! Bevallom, abban az „ősállapotban", egymást pusztító indulatok földrengéses talaján, legmerészebb álmomban se mertem remélni az emberi értelem ilyen győzelmét saját romboló ösztönei fölött! - Hirtelen zavar tört rá. - Higgye el, nem akartam szónokolni! Tudom. Sértegettem az előbb. Mindkettőnknek megvolt az okunk az érzelmi áramzavarra. Leheveredett a fűbe. Gjall felszólítás nélkül mellé telepedett. Nem mintha különösebben élvezte volna a társaságát. Minden szava felkavarta, és ellentmondásra ingerelte. Régi bizonytalansága támadt fel tőle, amely állandó készenlétre, védekezésre ösztönözte. De nem volt senki, akivel gondolatot cserélhetett volna. Magános ordasként húzódtak a csordavezérhez akkor is, ha problémáik izgatták és provokálták egymást. 53
Az a legnagyobb bajuk, hogy fogalmuk sincs róla, mit jelent védelem nélkül kiszolgáltatva lenni hidegnek, hőségnek, betegségnek, esetleg kínzásnak és erőszakos halálnak! - Gjallban forrt saját sérelme és igazának meggyőződése. Támadni akart. Támadva védekezni. - Könnyű forradalmat, nomád szabadságot játszani, ha tudjuk, van hová menekülni saját éretlen csínjeink következményei elől! Másról beszélünk mind a ketten - mondta a csuhás nyugodtan. - Én értem magát, sőt bizonyos mértékig osztom is a véleményét. Mi valóban felelőtlen kölykök vagyunk. Elmúlt korok elmúlt küzdelmeit játsszuk nevetséges jelmezekben. Otthagytuk légkondicionált, csíramentesített, kényelmes otthonunkat. Szurokfáklyával, rőzselánggal világítunk. Nagy tápértékű, mesterséges kivonatok helyett földből kiásott gumókkal táplálkozunk. Szabotáljuk a tisztasági szabályokat, a Polivíziót és a városi élet egyéb üdvösségeit. Itt szorongunk ebben a bozontos, tetves növényzetben, amelyet elijesztő példaképpen hagytak meg a Föld testén. Azért, hogy soha el ne felejtsük a történelem e zsákutcáját. Az ingernek, amely kihajszolt bennünket rendezett életünkből, és ide vonzott korszakunk senki földjére, különféle neveket adunk, pedig egyetlen neve van, de azzal nem merünk szembenézni. Sem mi, sem ők, ott fenn a Pszichodómban! Bújócskázunk tehát. Rögeszmékbe menekülünk. Ők abba a rögeszmébe, hogy megoldották a megoldhatatlant. Mi kevésbé mutatós pózokba, amelyek megcsúfolják az úgynevezett emberi méltóságot. Mocsokban hempergünk. Szándékosan magunkra vonjuk az „egészséges és tisztességes közösség" megvetését. Kábítószerekkel mérgezzük magunkat. Táncolunk, 54
disznólkodunk egymással. Marakodásunk kéjelgéssé, szeretkezésünk tehetetlen ütlegekké vagy üres fecsegéssé fajul. Ők pedig távolról őriznek bennünket. Félnek tőlünk, ahogy mi rettegünk tőlük, és gyűlöljük őket. Tudjuk, amint igazán nagy botrányt csinálunk, vagy elkövetünk valami komoly disznóságot - és előbb-utóbb mindig elkövetünk valamit -, megrántják a horgászzsinórt, és ránk csukják a csendkamra ajtaját. Következnek a nagyszerű kúrák és beidegzések. A lelki hánytatás és hashajtás. Szervcserék. Agysterilizálás. Érzés-, ösztön-, szenvedély-, és indulatkaloda. Egész lényünket pontosan beállítják és hozzáigazítják az emberiség közös világórájához, amelyet a Polivízión át tartanak működésben. Gondoskodnak róla, hogy soha ki ne essünk a közös ritmusból. Tudja, mivel? Gondolatparancsokkal. Észrevétlen szuggesztióval. A csendkamrában válunk e gigászi blöff kiszolgáltatott médiumává. Nem is tudunk róla, hogy ártatlan szórakozás közben vezényszavaikat mikor perzselik belénk. Ilyen vezényszavakra ébredünk, dolgozunk, sírunk, nevelünk, táplálkozunk, sportolunk, szaporodunk, alszunk és álmodunk. Gjall védekező mozdulatot tett a sötétben. Nem igaz! Nem hiszem! Minden szava gonosz, borzalmas tévedés! Ahogy maga beállítja, az teljesen egyoldalú és elfogult rosszindulat, hálátlan, vak gyűlölet azok ellen, akiknek jólétét, egészségét, életét köszönheti! - Észre sem vette, hogy görcsösen rángatja Savonarola csuháját. - Mi okuk lenne rá, hogy ilyen robottársadalmat hozzanak létre, amely… Megmondom! Kénytelenek vele! Nem tehetnek mást! Gúzsba kellett kötniük a világ lelkét 55
és testét, amíg nem találnak jobb megoldást az emberi teremtőerő, gondolat- és érzésenergia jobb felhasználására - folytatta Savonarola könyörtelenül. Magának igaza van, ükapám! Az a korszak, amelyből kiszakadt, tragikus módon elvesztette az élhető élet fonalát. De ez a mi kifinomult, magas szintű kultúránk éppoly kevéssé ismeri a csődből kivezető utat! Miféle csődről beszél? Ennek a szónak a súlyát maga… maguk itt meg sem érthetik! Nem? - Gjall nem tudta eldönteni, a csuklás, amely Savonarola melléből feltört, sírás volt-e vagy nevetés. - Ide hallgasson, Hermod Gjall! A maga idejében bontakozott ki rohamosan az élet automatizálásának, teljes gépesítésének technológiája, igaz? Igen. Egy csomó elintézetlen üggyel párhuzamosan, mint például a „demográfiai hullám", a „szaporodási bomba" az anyagi javakkal nem fedezett túlnépesedés mámoros nászéveiket élték azokkal a módszerekkel, amelyeket mi most tökéletessé fejlesztettünk. Látta Makropolisz „alvilágát"? - Láttam! És elállt tőle a lélegzetem. Mi baja vele? - kérdezte ellenségesen. A csuhás rá sem hederített; saját feszülő mondanivalója gátat átszakító vízárként hömpölygött belőle Persze, hogy elállt a lélegzete! De arról fogalma sincs, nekik micsoda elégtétel volt egy ilyen csodálattól fennakadt, primitív szempár tükrében megpillantaniuk saját nagyságukat! Ebben a korszakban ugyanis már csak az álomittas engedelmesség fagyott vetületével vagy a mi vádló éberségünkkel találkoznak. Igen. Ma egyedül ők és mi va56
gyunk ébren ezen a szerencsétlen bolygón! Bennünket nem vakít el a Föld fővárosának felszín alatt lüktető pokla, ahol egymást ellenőrző elektromos agyak bonyolítanak le mindent, amire az embernek szüksége van. Számlálógépek statisztikája alapján automaták termelik a kalóriadús táplálékot. Robotgépek látják el üzemanyaggal az egész hatalmas világtestet. Ők a hírközlés, közlekedés, a légkondicionáló és tisztítóberendezés vezérlői. Munkájuk zajtalan, észrevétlen tökéllyel bonyolódik le, úgy, ahogy az ember belsejében áramlanak a nedvek, sejtek cserélődnek, s a szervek végzik életfenntartó tevékenységüket. Gjallban éppolyan izgalom lobogott, mint a csuhásban. De hát mi kifogása lehet ilyen tökéletes életforma ellen egy épeszű embernek? - tört ki belőle. Csak épeszű embernek lehet kifogása ellene! - Savonarola eleven lángként villanó dühe magára ébresztette Gjallt. Úristen! Mit vitatkozik ezzel a futóbolonddal, aki… Bocsásson meg - mondta félszegen fogalmam sincs róla, miről beszél. Nem értem, mi ellen lázad, mit kifogásol, és mit akar megváltoztatni. Újra elöntötte a méltatlankodás. - Szavai inkább arról győznek meg, hogy amit tenni szeretne, az önveszélyes, értelmetlen képrombolás! Igaz, hogy én csak az a bizonyos primitív ősember vagyok az időszámításuk kezdetéről, de eddig egyetlen olyan érvet nem hallottam, ami megrendített volna a huszonötödik század kultúrájának csodálatában! Éppen azért fogja megérteni, amit mondok, ükapám! 57
Gjall most megint bizonytalanná vált. Amit Savonarolában haragnak gondolt, azt egyszerre reménytelen keserűségnek érezte. És lesz bátorsága szembenézni vele - folytatta a csuhás komoran. - Mert abban a mélységben, ahonnan jött, még ismerték a személyes felelősséget és küzdelmet. Nálunk már semmi erőfeszítésre nincs szükség az élethez. Az ismeretanyagot is az álom öntudatlanságában öntik a fejünkbe, de azzal sem terhelnek túl bennünket. Okos gépek őrzik statisztikáinkat, olyan adatok tömegét, amelyek már bele sem férnének emberi elmébe. Elektromos agyak gondolkodnak, kutatnak, számolnak, vezérelnek, építenek, gyógyítanak helyettünk. Ha érrendszerünk, mirigyrendszerünk, valamelyik szervünk megbetegszik, újat kapunk helyette az eredetinél sokkal tartósabb, szintetikus anyagból. Végtagjainkat, fejünket úgy cserélgetik, mint maguknál egykor a bábműhelyben a babákét. Amint valami érzelmi nehézségünk támad, a lélek „sebészei" fájdalom nélkül kimetszik belőlünk. Észrevétlenül eltávolítják szerelmi csalódásunk, gyászunk, félelmeink, meghasonlásunk gennyes gyökereit. Nem gyalogolunk, nem mászunk hegyet, semmiféle távolságot nem kell leküzdenünk, mert a teret mozgatjuk a lábunk alatt. Legfeljebb parkjainkban vagy ligeteinkben sétálgatunk néha, esetleg sportolgatunk is, de a versengés minden feszültsége nélkül. Teljesítményünk ezért nem számottevő. Egymás legyőzése, a törtető becsvágy különféle romboló indulatok táptalaja: ezt nem engedhetjük meg magunknak. A teljes automatizálás következtében az ember munkateljesítménye úgyszólván fölöslegessé vált! Szaporodásunkat szigorúan zárt keretek között 58
tartják, de nagyon sokáig élünk. Földünk lakosainak értelmi szintje a magukéhoz képest hatalmasan emelkedett pusztán azért, mert tudomást vesznek egy csomó dologról, amiről a kétezredik év körül még sejtelmük sem volt. De önálló kutató, tudós, saját eszméi tüzében emésztődő lángelme, zseniális művész, világot átalakító feltaláló, kozmoszban utat törő pionír aránylag igen kevés van korszakunkban. Ők a kiváltságosak. Nekik van rangjuk, hatalmuk és valódi mozgási szabadságuk a Föld, a szellem- és érzelemvilág kiterjedéseiben. A többi ember kellemesen ámolygó statiszta mellettük. Naponta egy-két órás tevékenységet végeznek, hobbykkal szórakoznak, többi idejüket ellógják. Azelőtt az automaták munkáját végezték volna, egyéni módon élvezve és szenvedve az élet nagy kalandját, csodálatos élmények vagy szörnyű katasztrófák között. Most nincs semmi más dolguk, mint elfogadni civilizációnk rendjét és gazdag kínálatát, úgyszólván minden ellenszolgáltatás nélkül. A verejtékkel hozott áldozat, lemondás, lángoló aszkézis egy önmagunknál nagyobb cél érdekében, a fej és a kéz együttes viaskodása az anyaggal múzeumok lomtárában porosodik. Kortársaimnak viszont korlátlan joguk van apró kedvtelésekhez és a Polivízió sziporkázó, képzeletbűvölő kígyómérgének befogadásához. S ez egyelőre teljesen betölti, elégeti rengeteg szabad idejüket, alkotóerejüket pedig tétlen szellemi önfertőzéssé változtatja. Érti már, miért kell ebben a bénult lét-félálomban tartani a föld csaknem egész lakosságát? - Savonarola előrehajolt. A tűzfény vastagon kiduzzadó ereket rajzolt ki boltozatos, süppedt halántékú homlokán. Érti már, miért sterilizálják érzésvilágunkat, s miért 59
zárják átlátszó műanyag cellákba az értelmes tömeget? Mert az emberek különben ott folytatnák, ahol maguk abbahagyták! Kivájnák egymás szemét! Lopnának, rabolnának, gyilkolnának, gyújtogatnának. Az egész Földet újra folyamatos háború színterévé változtatnák, mert az emberi szervezet is egymással harcoló erők csatatere. Egészséges, építő energiák csak állandó küzdelem, készenlét által győzhetik le a rombolás szüntelen aktivitását! De… - emelte fel a kezét Gjall tiltakozva, Savonarola azonban nem engedte szóhoz jutni. Tudom! Tudom, mit akar mondani! Emberségesen bánnak velünk! Börtönünk ragyogó luxusvilla vagy szférikus ház és űr- szanatórium. Táplálékunk minden cseppje életmegújító elixír. Nem ismerjük démoni indulatok feszültségét. Nincsenek ellenségeink, ellenfeleink, egyéni összeütközéseink. Életünkből teljesen hiányzik a saját lelki izomzatot növelő erőfeszítés, fájdalom és megpróbáltatás! Ezért hiányzik belőlünk minden szívósság, helytállás vagy méltóság. Puhányokká züllöttünk. Ha azonban sorsunk váratlan próbák elé állít bennünket, szánalmas birkanyájjá változunk. Ezt a tanácstalan pánikot az előbb be is mutattuk magának! A Pszichodóm fejesei és közöttünk egyedül az a különbség, hogy mi tudjuk: nyomorékok vagyunk! Pózaink, hetvenkedésünk mögött ugyanaz a tehetetlen kétségbeesés lapul. Ők nem merik beismerni, hogy kiúttalan csapdába kerültünk. Eszelős önelégültséggel húzzák egyre magasabbra a falat, amely a természet egészséges, elementáris életerejétől elválaszt bennünket. A sejtelem azonban bennük is ott erjed; szorosra fűzött kényszerzubbonyukat fe-
60
szegeti. Rettegnek tőle, tagadják, és tudattalanul tudják: Valaminek hamarosan történnie kell! De miért? Miért? - Gjall zavaros félelem fekete hínárjában fuldoklott. Új édenének e sötét angyala hipnotikus szavainak lángpallosával vissza akarta űzni őt múltja védtelen bizonytalanságába, ahonnan elmenekült. Mert az idő megérett rá, hogy ezt a mesterséges poklot, beteg életimitációt tűzbe vessék, folyékony lávát forraljanak belőle, és megint új formába öntsék! Maga anarchista! - hajította hozzá Gjall a vádat, mintha maroknyi kavicsot szórt volna egy előtte ágaskodó vadállat torkába. Azt sem tudhatta, a csuhás ismeri-e a fogalmat, s valódi tartalmát. Azt az állapotot, mikor a Föld egyes részein, szabadon tombolt a gyűlölet lelki pestise, s az ember bőre színe vagy emberséges ideáljai miatt űzött vaddá változott. Akkor a megosztott társadalom súlyos betegségtünete volt, hogy akadtak lázadók, akik el akarták pusztítani azt a világot, amelyben farkasok téphették széjjel az élet legnagyobb értékeinek őrzőit, de most… - Anarchista? - Gjall a lassan hamvadó tűz derengésében inkább sejtette, mint látta, hogy a csuhás mosolyog, vagy ádázul vicsorít inkább. - így nevezték a magunkfajtákat akkor, tudom. De nálunk sokkal mélyebb, bonyolultabb folyamatról van szó. A sötét megváltó, aki az életet kiszabadítja koporsójából, nem közülünk való! - Hogy érti ezt? A törvényt azok közül is beteljesítheti valaki, akik odafönt, „Bábel tornyában" az emberi együttélés vezérlő berendezéseit őrzik. 61
Gjall nevetni akart, de fulladt kiáltás lett belőle. Egész teste védekező harag és baljós előérzet áramától remegett. Hátuk mögött egyszerre a megint szorosan hozzájuk nyomuló Sisotris szólalt meg. A sötét szabadító nem közülünk való! Hangja visszhangszerű és réveteg volt, mintha nem lett volna egészen ébren. - Az események az Oscilláriumban indultak el. Senki sem tud róla. Maga Shintal sem. Csak sejti, micsoda erőkkel játszik, de élete árán sem képes abbahagyni… Már sodródik az ismeretlen áramok tengerében… Sodródik, sodródik, nem lehet megállítani többé! … Egyedül Lison, ő talán érzi… igen, szavak nélkül, képek nélkül érzi, hogy túlkerültek a küszöbön, védőgátakon, de nem tesz ellene semmit. Bosszút akar állni a világon a halott fia miatt, és… - vihogni kezdett Rissnek fogalma sincs róla! Részeg a saját hatalmától! Nem látja, hogy Shintal és Lison mennyivel elfajultabbak nálunk! Teljesen megtéveszti az, hogy nem viselnek maskarát, és a közelében vannak, ott, az orra előtt. Azért nem veszi észre, micsoda fényévnyi messzeségben lebegnek tőle… Riss mindig távolba leselkedik, vagy tükörbe néz, és önmagát csodálja… ő fog a legnagyobbat esni… Ó, szent kövem, milyen mélyre zuhan majd ez a búgó pojáca, aki mindenki fölé akart emelkedni! Mint egy lidércnyomás őrült duettjében, most a csuhás hangja vette át Sisotris szólamát. Shintal és asszisztensei: Lison, Kyrov és Szongvan sokkal veszedelmesebb módon „lelki nyomorékok", mint mi vagyunk! De más irányban tértek el Riss megvilágított térképvonalaitól. Mi egyszerű, ártalmatlan csorda vagyunk a Shintal-féle apokaliptikus csavargókhoz képest! A Pszichodóm 62
„agysejtjeit" senki se ellenőrzi. Rissnek sincs hatalma fölöttük. A Pszichodóm vezetői területenkívüliséget élveznek. Ha elromlik bennük egy csavar, akár az egész világot összezavarhatják és elpusztíthatják! Mint egy hibás elektronikus agy, amelyet senki sem tud megjavítani! - kontrázott neki Sisotris embertelen derűvel. - Miről beszélnek maguk? - didergett Gjall. Rettenetesen fázott a belső rosszulléttől. - Ez a lány bolond! Összevissza fecseg álmában! Ó, Sisotris nem alszik! Megint rajta van a dili, de amit mond, igaz! Az isten szerelmére, mi igaz ebből a szörnyű lázképből, amit… Csak nem képzeli, hogy Shintal anélkül, hogy ő maga vagy munkatársai közül bárki tudna róla… Közénk tartozik. Shintal közénk tartozik. Igen! - A csuhás szavai olyan forrók voltak a lángoló meggyőződéstől, mint az arcához közelítő parázs. Gjall hátrahőkölt tőle. Maga mondta az előbb: Shintal a Pszichodóm legzseniálisabb embere! Azért ő a kiválasztott! Shintal a kiválasztott! - ömlött elő Sisotris hangja az alaktalan homályból. „Haza kell mennem! Haza kell mennem azonnal!" gondolta Gjall. Gyomrában görcsös fájdalmat érzett a rossz izgalomtól, bőre sajogva borzongott a csuhás szavainak korbácsától, de ahelyett, hogy elfutott volna, közelebb húzódott hozzá. Mi történik odafönt az Oscilláriumban? - Az Oscillárium, „a láthatatlan rezgések háza" Shintal laboratóriuma a Pszichodómban, ahová sen63
ki más nem léphet be rajta és három munkatársán, Kyrovon, Lisonon és Szongvanon kívül. Riss vagy a vezetőség is Shintal engedélyét kéri, ha meg akarja látogatni. Az Oscillárium kultúránk legnagyobb felfedezéseinek szülőszobája. Szorongó áhítat és tisztelet övezi, mint időszámításunk kezdetén az antik vallási kultuszok legbelső szentélyét. Az Oscillárium azonban nagy veszélyek betörési pontja. Shintal azért tette külön erőddé az erődben. Ha szükségessé válik, elektronikus védőrendszerén belül teljesen megsemmisíthető anélkül, hogy a Pszichodóm többi részét károsodás érné. - Savonarola elharapta eszelős nevetését. - Sisotris levázolta nekem a tervrajzát. Egyenesen Shintal fejéből másolta ki. Csinos kis pokolfazék, mondhatom! És Shintal nem tud róla, hogy Sisotris? Nem törődik vele. Nem hiszi, hogy bárki felfogná, miről van szó. Rejtjelekkel dolgozik. De ami a legizgalmasabb: annak, amit csinál, 8 maga sem érti a lényegét. Következményeit nem tudja kiszámítani. És ez az ismeretlen elem kísérti, csalogatja egyre tovább, felmérhetetlen kockázatok között. Megrészegíti, kárpótolja mindazért, amit a szeretőjében, Selenában elveszített. Valamennyi nő az övé lehetne, de neki ez az önimádó, lángoló ölű, férfiagyú szajha kellett, aki bárkivel összefekszik, valójában azonban nem kaphatja meg senki, egyedül önmagáé. Önmagával ölelkezik görcsös nászban, mint az egy testbe zárt kétneműek. Shintal lelki-szellemi nimfomániáját, kielégíthetetlen élményszomját hevítette fel, akár az Oscilláriumban folytatott kísérletei. Vágya elől Selena éppúgy a megfoghatatlanba siklik, mint az az állag vagy energia, amelyet hiába próbál követni! 64
Gjall zavart, kapkodó töprengésbe merülve, bénultan hallgatott. Miféle kiterjedésekről beszél a csuhás? Arról, hogy a hosszúság, szélesség, magasság három kiterjedésénél sokkal több dimenzió veszi körül az embert, tudtak már akkor is, mikor… Negyedik dimenziónak az időt tekintették. Az ibolyántúli és vörösön inneni fényt éppúgy nem láthatták fizikai szemmel, csak megfelelő mechanizmusok segítségével, mint ahogy nem hallották az ultra- és infrahangot. De kísérleteztek, sőt gyógyítottak vele. Ismereteik nyilván szédületesen kibővültek öt évszázad alatt, míg ő… Miért nem kérdez, ember? Miért hallgat úgy, mintha értené, amit mondok? - markolta vállon a csuhás. Én… - hebegte Gjall - azt sem tudom, hol ragadjam meg ezt a… Azt akarom, hogy értse! Érteni fogja! - tagolta Savonarola előregörbülve, mintha szavait a fejébe akarta volna égetni. Persze hogy felszaporodtak az ismereteink öt évszázad alatt! Mit gondol, mi is jégkoporsóban aludtunk, mint maga, a fold mélyében? - Gjall nagyot rándult Sisotris fülébe süvöltő hangjától. Érezte, hogy a lány a hátának támaszkodik. Hiába próbált elhúzódni tőle, utána nyomult. Menj a fenébe, Sisotris! - szólt rá Savonarola parancsolóan. Sisotris azonban hirtelen Gjall ölébe nyomta az alvó kotlóstyúkot. Viszolyogva le akarta dobni, de ahogy keze hozzáért a meleg tollcsomóhoz, erős, zsibbasztó érzésáram rángott át rajta. Két tenyerébe fogta az élőn lüktető madártestet, szégyenkezve közelebb húzta a melléhez, védte, és megkapaszkodott benne. 65
Szeretni kell valakit, különben meghalunk mondta Sisotris egészen halkan. Súlyát elvonta Gjall hátától. - Én is csak hozzá tartozom. Nekem sincs senkim rajta kívül. Civilizációnk fél évezredes kibontakozása alatt egyre több jelenséget vettünk észre a körülöttünk rezgő, rajtunk átható kiterjedésekből, vagyis dimenziókból - folytatta a csuhás anélkül, hogy törődött volna e furcsa közjátékkal. - Tökéletesedő technikánk, mind több ismeretet befogadó értelmünk segítségével a valóság óriási skáláját fejtettük ki a láthatatlan világból Rájöttünk, hogy öt érzékszervünkön kívül van bennünk egy olyan „dimenziógép", amellyel valamennyi kiterjedésbe behatolhatunk, amint tudomást veszünk róla! Ez a csodálatos gép a saját agyunk! Tökéletes mechanizmusában számtalan, az öt érzék fölötti érzékelés lehetősége rejlik Tudatunk észlelésmódja szinte határtalanul tágítható. Testünket, bizonyos idő-tér korlátokon túl, képtelenek vagyunk magunkkal vinni a világegyetem fényéveinek távolába. Műszereinken át azonban gondolataink akadálytalanul kitapintják idegen nap- és tejútrendszerek civilizációit, vagy a maguk „tükörvilágának" láthatatlan zónáit! Tükörvilág? - Gjall emlékezetében régi árnyak rezzentek meg. - Váljunk csak! Mintha… igen! Valamikor az én születésem idején, 1965-ben a brookhaveni nemzeti laboratóriumban egy kutatócsoport a tömegspektrométer segítségével létrehozta az antianyag első komplex nukleusát, az antideuteront. Az antideuteron a deuteron antianyag párhuzama. Ez a felfedezés indította meg és támasztotta alá konkrét bizonyítékokkal azokat a fantasztikus elméleteket, amelyek egy tükörvilág planétáinak, 66
nap- és tejútrendszereinek, sőt antilényeinek létét feltételezte! - Ugyanaz a heves izgalom forrt fel benne, mint amelyet e megismerés pillanatában érzett. - Az antideuteron megjelenése a mi elméleti fizikánk egyik legforradalmibb határköve volt! Feltételezte, hogy az antianyag tükörszerűen megkettőzi a jelenségeket. A fizikust, aki felfedezte, hajói emlékszem, Ledermann-nak hívták. Szerinte az antivilág nemcsak antirészecskéket tartalmaz, hanem a mi egész világunk tükörképét! Ledermann nem kételkedett benne, hogy az antivilágot gondolkodó lények népesítik be. Csakhogy a kísérletekből az is nyilvánvalóvá lett, hogy a két létforma érintkezésének pontján totális pusztulás következik be. A tükörvilág antianyaga a mi világunk gigászi szuperbombája! Erről beszél? - Igen. De a maguk kezdeti következtetéseit messze túlszárnyalta a későbbi valóság. Az antivilág egyáltalán nem bizonyult egyszerű tükörképnek, és az antianyag az anyagot teljesen megsemmisítő energiának, mint ahogy akkor hitték. A láthatatlan kiterjedések felfedezése valójában akkor kezdődött, mikor az embernek tényként kellett elfogadni, hogy hangok, képek, elemi hatások, kozmikus sugárzások özönében él, amelyeket közvetítő műszerek nélkül nem lát, nem hall, de azok mégis vannak. A mi tudósaink ezen a fonálon indultak el. Érdeklődésük nemcsak kifelé, a fizikai tér mikroszkopikus vagy titáni távlatai felé vetült. Felfedező útra indultak az időben is. Zseniális elődök évszázados kísérleteinek, részletfelfedezéseinek eredményeit felhasználva Shintal alkotta meg végül azt a visszahatoló készüléket, a „Retrospektort", amelynek elektronikus agya és szeme a múlt megkövesedett ma67
radványokra rótt legtöredékesebb feljegyzéseit, rejtjeleit is elolvassa, kiegészíti, színes, plasztikus képpé fordítja, és megjeleníti a rendkívüli érzékenységű szenzorit-kristály képernyőkön. Kultúránk Shintalnak és egyik szerencsétlenül járt aszszisztensének köszönheti a világ legtökéletesebb mesterséges agyát, a „Definiátort", amely elképzelhetetlen mennyiségű adatból villámgyors, tömör és pontos következtetéseket von le. Olyan meghatározások ezek, amelyeket emberi lángelmékből álló szakcsoportok évszázadok alatt sem volnának képesek létrehozni. A Definiátor tévedhetetlen ellenőrző és definiáló szerv: modern társadalmunk legfelső ítélő, döntő, meghatározó fóruma. Shintal azonban nem állt meg ennél a pontnál. A „Rezgések Házában" végzett kísérletei újabb, minden eddiginél veszedelmesebb kalandra inspirálták. Rájött, hogy az ismeretlen kiterjedések erőtereibe pallók és hidak vezetnek Hajmeresztően kockázatos járatok ezek. A kiterjedések küszöbét - óriásnapokat szappanbuborék gyanánt szétpattantó - energiacerberusok őrzik. Ha azonban sikerül megszelídíteni őket úgy, ahogy a magenergia dühét „lassította " nagyszerű hatóerővé az ember, akkor a világ leghatalmasabb, és valóban kimeríthetetlen üzemanyagát nyerjük. Ez az a felfedezés, amellyel Shintal a vezetőség kezét megkötözte, Riss gyanúját elaltatta, önérzetét még nagyobbra duzzasztotta. És ezt a helyzetet használja fel saját külön passziójára, amely távolról sem értelmes, felelősségteljes szándék, vagy megbízható, számokra alapozott cél, hanem elvakult szerencsejáték, végveszélyt idéző hazardírozás. Kimenetelét sem ő, sem más nem látja, csak mi, a szemétdombon virrasztó elfajultak érez68
zük, mint oktalan állatok a tornádó, földrengés vagy özönvíz közeledését! Végig kell járnia az utat! Nem tehet mást! A természet őt jelölte ki rá! … Szegény átkozott! Szegény áldott szabadító! - emelkedett ki Sisotris kántáló hangja a tücsökzenéből. De hát mi történik az Oscilláriumban? - Gjall megragadta a csuhás karját. - Az isten szerelmére, mondja meg végre! Shintal át akarja törni azokat az erőgátakat, amelyek az ember és az ismeretlen birodalmak között húzódnak. Megpróbálja szétfeszíteni az ismeretlen dimenziókat őrző fény-, hang- és energiarácsokat. Ezek azonban nemcsak börtönünket, hanem létformánk védőberendezését is jelentik a végtelen mélységű kozmikus óceánban, amelyben bolygónk apró tengeralattjáróként lebeg. Olyan műszereket, ultrafinomságú eszközöket tökéletesít hozzá, amelyek nyílást hasítanak a háromdimenziós falon. A fal bolygó-járművünk páncélzatát jelenti az energiahullámok ijesztő nyomásával, elektromos ragadozóival, emberi alkatunkkal, ellenséges áramlatokkal szemben. Olyan ez, mintha technikánk leghatalmasabb hajtóerőit arra használná, hogy léket robbantson e járműbe, amely egyetlen menedékünk. A léken át elillanhat a létfeltételünket jelentő atmoszféra. De az is lehet, hogy a „dimenziórésen" át idegen kiterjedések lényei nyomulnak be hozzánk, amelyeknek töltése pusztítóbb ránk nézve, mint a maguk nukleáris bombái! Ennek felismerésére vagy elképzelésére nincs semmiféle emberi mérték. A kérdés nyitott. Egy bizonyos: Shintal kísérletei igen előrehaladott stádiumban vannak!
69
- A Rezgések Házában elindult a lavina! Láthatatlan, névtelen szökőár tört be az Oscilláriumba, és sodorja őket az egész emberi életformával együtt! … Nincs akadály, ami útját állhatná! Az anyag pórusain áthatol, mint a levegő! … Már nem lehet megállítani! Késő! Késő! - énekelte a sötétség hangja Sisotris torkából. Agyrém! - Gjall torka kiszáradt. Úgy érezte, megfullad, ha tovább hallgatja a csuhást és a Gorgó-fejű lányt. „Az őrület ragályos!" - csendült meg benne Riss figyelmeztetése. Felugrott. Fagyökereken, köveken botladozva rohanni kezdett. Menekült az út világosan derengő szalagja felé, amely a földalatti térösszevonó fülke védett biztonságába vezetett.
70
II. AZ IBOLYÁNTÚLI SÁRKÁNY JELBESZÉD Szongvan megint rácsukta a sötétkamrát, és sovány, szívós gyerekhátát az ajtónak vetette. Kyrov hiába feszegette, nem tudta kinyitni. Minden nekilódulásánál apró rés tágult rajta, éles fénysáv szúrt be hozzá a külső világosságból, azután újra sűrű feketeség zuhant rá. Az ajtó nyílt, és csapódva csukódott. Nyílt és csukódott. A ritmikusan felszikrázó sugárnyíl szédítette és elvakította. Teljesen kifáradt az eredménytelen birkózástól, s már zihálva sírt a dühtől. Szongvan csak egy évvel idősebb nála. És lány. Hogy lehet egy lány ilyen utálatos? Nem is akarta meghívni a szférikus házba szünidőre. Szongvan erőszakkal kikényszerítette. Mindent elér nála, mert… Fél tőle. Fél Szongvantól. Be fogja panaszolni Shintal professzornál! Hol van Shintal? Jelenlétét érzi. Csak kiáltani kell érte, és… Nem jó! Shintal nem lehet velük a gyerekkori üdülőházban. Hol volt még akkor a profeszszortól! ő pedig régen kinőtt a gyerekkorból. Vigyék el innen ezt az éles fénycsíkot! Beleszúr a szemébe. Lüktet. Nyílik és csukódik. Nyílik és csukódik. Fáj! Kyrov riadt nyögéssel felrezzent a fényorgona mellett. Nyitott szemmel elaludt a kimerültségtől. Ha Riss tudná, hogy harminchat órája egyfolytában ébren van, és éjszakai inspekciója alatt egyetlen pilla71
natra sem kapcsolta ki a rezgéslokátort, minden teketória nélkül csendkamrába záratná. Riss. Még soha nem vette észre, hogy a szeme ilyen átható kéken villog bozontos, fekete szemöldöke alatt. Felizzik - kilobban. Felizzik - kilobban. Hogy az a magasságos ég szakadjon rá, megint vizionál! Még csak az kellene, hogy Riss idetolja a képét az Oscilláriumba! Szerencse, hogy a túlfeszített veszélyességi határt sikerült eltitkolni előtte! A bosszantó az, hogy ha lefekszik, nem érez álmosságot. Idegei hetek óta feszült készenlétben tartják. Azóta, hogy… Meddig bírja ezt a fokozódó izgalmat? Tudatában bekapcsolódott a villogó fény ritmusa. Persze. Látomásait ez a zaklató inger váltotta ki. A szenzoritkristály nyolc fazettájában rezgésábra tükröződött, amely a gyorsuló pulzus lüktetésével nyílt és csukódott. Eszméletét nem szabad többé elengednie! Majd akkor, ha… Mikor? Egyikük sem tudja, hogy ami végbemegy, valójában micsoda. Nincs mihez hasonlítani. Az eddig ismert törvények alapján nem mérhető. A mikromínuszkóp skáláján, az ibolyántúli sávon hónapokkal ezelőtt halványan berezgő jelzés a 72-0 számot kapta. Ezen a láthatatlanba mosódó színképhatáron ismeretlen jelzés jelentkezett. Shintal csökönyösen állította, hogy ez nem közönséges forrásból származó ibolyántúli sugárzás, hanem ismeretlen dimenzió jelentkezése. Ennek az ismeretlen kiterjedésnek - szerinte - ez az első vetülete a mi világunkban. A laboratórium zsargonja jobb elneve72
zés híján „lila sárkánynak" nevezi. A vezetőség és Riss ellenezte az új kiterjedésre, a „lila sárkányra" vonatkozó kísérleteket, Shintal saját felelősségére hazardírozott vele. Mintha nem lett volna a nélkül is bizonyos, hogy mind a négyen életüket teszik erre a kis fényhüllőre, amely… Sohasem sejtette, hogy Szongvanban emberi érzések rejtőznek. Emberi indulatok igen. Gúny. Aszkézis. Könyörtelen törtetés. Azután következett a kínos jelenet a Shintal Hydron-köpenyéből kilopott pszichongyönggyel. Erjedő nemi érésük idején, mikor Szongvan sápadt elszántsággal rájuk zárta a vetítőközpontos csendkamrát, viszolygó szorongással azt hitte, felébredt benne a mélyre temetett nimfa. Szörnyen rosszul érezte magát. Állandó versengésük, civakodásuk ellenére ragaszkodott barátnőjéhez. Tanult tőle. Imponált neki, de vágyat nem érzett iránta. Azután Szongvan vetíteni kezdte Shintal furcsa, érzéki idilljét Selenával. Valami rezervátumból szerzett, ősi maradványra épült képzeletmetszet volt. Selena lefotografált fantázia műalkotásait mindenki ismerte a Pszichodómban. Azt is tudták, hogy szeretői birtokában több ilyen „magán Pszicho- Art" rejtőzik, amelyeket nem szánt idegen szemek elé. A csendkamrát a mitikus táj, élő formái, neszei határtalanná tágították. A levegőt erős virágillat és nedves földszag töltötte meg. Dús életfák cizelláltan csavarodó ágai, csipkés levelei között nagy, közeli csillagok vibráltak. Mohos fatörzs foltos kígyóbőre mögül egyszarvú szökkent elő, keskeny fejét magasra emelve. Domború bársonyszeméből a léthajnal vad öröme áradt. Kecses, szinte úszó moz-
73
dulatokkal suhant át a trópusi hőségtől gőzölgő pázsiton. Mikor a bokrok közül kicsillanó, hínárzöld vízben megpillantotta az egymásba fonódó meztelen emberpár vetületét, felháborodva ki akart rohanni a fülkéből. Szongvan azonban rászólt… s micsoda fulladt, idegen hangon: „Maradj! - Könyörgés és sírás remegett benne. Miért van szüksége erre is? Miért?!" - A kérdés, zokogással együtt tört fel a torkából. Egész életében nem érzett olyan zavart ámulatot. Ha Szongvant nem ismeri gyerekkora óta, azt hitte volna, háborgó érzésekkel, kétségbeesetten féltékeny Selenára, aki szép, teljes értékű nő, míg ő… de nem. Szongvannál egészen mást jelentett az ijesztő kitörés. Tehetetlen szánalom fogta el. Alig tudta kinyögni: - Te azt gondoltad, Shintal ebben a tekintetben sem olyan, mint a többi normális ember, hanem… - Igen! - Szongvan fogai összecsikordultak. Dühösen sírt, a falnak dőlt, és öklével verte a theorit burkolatot. - Igen! Igen! Erről a jelenetről soha nem beszéltek többé. Shintal iránti közös rajongásuk azonban újabb kapoccsá lett közöttük. Gyomrába hirtelen éhség mart. Zsebéből kimarkolt néhány pasztillát, és a szájába tömte. Rissnek ezt nem kötné az orrára. Hogy számolatlanul nyeli az idegerő-sűrítményt. Riss nyugtalanító ember. Vigyázni kell, nehogy… Hol marad Shintal? Bármelyik pillanatban megtörténhet, és… Mi történhet? Ki tudja?
74
Miért hagyják egyedül ezzel az óriási felelősséggel? Legalább Szongvan vagy Lison kerülne elő! A szenzoritkristály nyolc képernyőjén gyorsuló ritmusban lüktetett az ibolyántúli sáv. Nyílt és csukódott. Nyílt és csukódott. Krízispont felé szökkenő lázhullámnak érezte hirtelen, amely saját ereiben ugyanolyan zaklató ütemet dobolt. A légkondicionált laboratórium egyenletes hőmérséklete ellenére forróság öntötte el. Bőrén borzongás futott végig. A sáv felizzott, elhalványult, de minden beerősödés élesebb volt egy árnyalattal mintha… Csak semmi pánik! Meg kell mérnie. Önmagát nem csaphatja be! Igen. A sáv nyílik. A sáv nyílik! Őrület! Shintal! Hogy tud ilyenkor…
75
PSZICHOVÍZIÓ Riss a csendkamrát ellenőrizte, amelyekben az „elfajultak", lélektani kultúrájuk atavisztikus esetei pihentek sötét, néma elszigeteltségben. Öt érzékszervük teljes blokádja életre keltette túlfokozott érzékelésüket, s e tudatderengésben a legmélyebbre temetett emlékek, sérülések is felszínre bukkantak jelképes látomások formájában. Ahogy az infravörös tükrökben figyelte verejtékes arcukat, körülbelül tudta, melyik milyen pszichodráma díszletei közé zárulva éli válságait. Losik, a gyújtogató megint megkettőződve fekszik szorosan összesimulva önmagával, és vak rettegéssel várja, hogy valahonnan az űrből ismeretlen ellenségei zárótüzet zúdítsanak rá. Ezekkel a fantomokkal bünteti magát a múzeumi tüzekért, amelyeket életformájuk elleni „tiltakozásul" lobbantott fel, ma már azonban sejti, hogy csak selejtes, szegény önmagára próbálta ráterelni a figyelmet. Zenda, archívumok képrombolója, tutajon sodródik egy fekete folyó közepén, s nem tud kikötni sehol, mert régi önmagától elidegenedett, s egészséges, új lényéhez még nem talált kapcsolatot. A képzeleterőt megsokszorozó „Phantasol" - mámorba merült, nemi erőszakért számtalanszor lefogott Feon, piros sapkás, szíjkorbáccsal csapkodó patkányokkal verekszik, valójában saját alacsonyrendűnek ítélt ösztönzéseit próbálja megfékezni így, mert iszonyodik tőlük. Aztán itt van megint Hermod Gjall, az időhajós. Komoly megrázkódtatás érte az elfajultakkal való találkozáskor. A visszaesés azonban nem komoly. Egy-két hét alatt rendbe jön.
76
Lassanként mindegyikben kitisztulnak a névtelen félelem, gyulladt önérzet sebei, s előtűnnek az éretlen ingerek, kisebbrendűségi feszültségek, amelyek az idegek rövidzárlatát vagy a „bűnöket" kiváltották. Mennyit kellett harcolni, míg gyakorlati bizonyítékai alapján sikerült elfogadtatnia Maronnal, hogy a „szabotőröknek" orvosra, és nem bíróra van szükségük! Látszólagos gyengeségeikből született a legnagyobb erő, mert negatív tulajdonságaikat sikerült pozitívvá előhívnia. Ma már senki se tagadja, hogy legjobb embereik a „közösségellenes csavargók" soraiból kerülnek ki. Teljesítményük sokszorosan túlszárnyalja az úgynevezett normális csoportok eredményeit. A többi reform azonban… Miért kell a legkisebb újításért is ilyen emberfeletti erőfeszítéseket tennie? A szólam, hogy gyógyítani annyi, mint megelőzni, valamennyi szimpóziumon elhangzik, de ha megvalósításra kerül a sor, mindenki rémült tojástáncot jár az ember „egyéni szabadsága" körül, ami szemérmetlen, ostoba hazugság! Lélektani értelemben szabad ember egyszerűen nincs! Ha megvakarják, mindegyikről kiderül, hogy saját szenvedélyei, becsvágyai, félelmei igája alatt görnyedő rabszolga! Már megint Lisonnal vitatkozott magában. Lison is azt hiszi, a Pszichodóm beidegző, vezérlő és vetítő központjaiban szabadon űzheti gyászos hullakultuszát, és megengedheti magának a rohamos önpusztítás fényűzését! Legszívesebben kényszerzubbonyba dugná, és kilőné egy fényrakétán valamelyik űrszanatóriumba! Megfordult. Lison állt mögötte. Petyhüdt bőre sárgásán világított a homályban. Csendesen várako77
zott. Rátűző pillantása elől szerette volna eltakarni magát. E reflex növelte bosszúságát. Mialatt a megfelelő indítószavakat latolgatta, Lison megszólalt: Szerencsére még nem vagy a Pszichodóm teljhatalmú diktátora, tehát maradok! Ha nem állnánk a csendkamrák előtt, tapsolnék neked! - mondta Riss ingerülten. Érezte, hogy vére a fejébe szökik. - Tudjuk, hogy telepatikus képességed igazi kirakatdarab, de az, hogy a ganglion-csoport szabályai ellenére lecsapolod a gondolataimat, egyáltalán nem segít rajtad! Nem - bólintott Lison közönyösen. - Miért kellene, hogy segítsen rajtam? Több okból! - Riss már visszanyerte nyugalmát. Ráléptek a térszalagra, amely zajtalan siklással elindult velük a rendelő felé. Ezért hívattál? Részben. Fölösleges időpazarlás. Riss köpcös alakja fürgén és fölényesen mozgott szövetséges környezetében. Kék szemének felizzó reflektora kedvtelve pihent meg Lison csontig lesoványodott testén, esett vállán. Erőt merített belőle. Nem akarsz leülni? - Nem. Kérlek. - Ő sem ült le. - Mivel valamennyi baráti tanácsomat elutasítottad, kénytelen vagyok kíméletlenebb terápiát alkalmazni. Őszinte leszek. Gondolod, hogy valami újat mondhatsz nekem? - Lison kék eres ujjai megrándultak. Esetleg. Nem tudom, tisztában vagy-e azzal, hogy ragályhordozó lettél. A lelki vírusok sokkal fertőzőbbek a fizikai kórokozóknál. Néhány hét alatt meggyógyulhatnál, de te ragaszkodsz a beteg78
ségedhez. Szenvedni akarsz, és bánatodért a környezetedet bünteted. Most rátérek halott fiadra. Lison tiltakozva felkapta a fejét, de Riss rendíthetetlenül folytatta a mondandóját. Leon problémája nem a halálával, hanem a születésével kezdődött. Túlméretezett bálványt építettél belőle. Azért, mert az apjának nem jelentettél többet a nemzés pillanatánál. A fiadtól vártad érzelmi éhséged egész kárpótlását. Ez előbb-utóbb mindenképpen tragédiához vezetett volna… téged illetően. Utálom a pszichológiai zsargonodat, de azért érdekel, mi a szándékod velem. Meg fogom akadályozni, hogy a szemünk előtt kivégezd magad! És akármennyire kételkedsz benne, nem kizárólag kötelességérzetből teszem! Lison fanyarai elhúzta a száját, de mosolya ellenére szeme keserű és sötét maradt. Ha csak félannyira meg tudnál győzni engem, mint önmagad, máris egyik csendkamrádban feküdnék. Sajnos, valódi indítóokaid olyan átlátszóak, mint városaink Yadill-falai, amelyeken keresztül az emberek magánéletébe leselkedsz. Yask miatt szeretnél eltávolítani innen. Azért, hogy viszszakerüljön melléd, ő az egyik legsikeresebb eseted. Jó volna a panoptikumodba eleven bizonyítéknak! Riss őszinte megrendüléssel bámult Lisonra. Ennyire aljasnak gondolsz?! Ha nem tudnám, mi tesz ilyen elvakulttá, egyetlen szót sem vesztegetnék rád! De megértem, ebben az állapotban miért nem vagy képes beletörődni abba, hogy a mi életformánkban már nincs erőszakos megtorlás. Ha egészséges lennél, nem kellene magyaráznom, 79
azért nem fordultam Yask ellen tajtékozó gyűlölettel, mikor szegény Leont… - Yask gyilkos. Közönséges gonosztevő! Nem. Yask nem gonosztevő. Leon halála mindannyiunknak pótolhatatlan veszteség. Ne vágj közbe! Yask bűne ámokfutó önkívületben történt. Azért robbantotta fel a Definiátor első laboratóriumát… Leonnal együtt - tette hozzá Lison metsző tárgyilagossággal. Leonnal együtt, mert nem felelt meg arra a kényes posztra, amelyet a fiad betöltött ott. Hatalmi ösztöne messze túlnőtt akkori képességein. És éppen a világ eddig legtökéletesebb elemző agya, a Definiátor döntötte el, hogy soha nem kerülhet a Pszichodóm jövendő vezetői, a tizennégy ganglionsuperior közé. Leont irigyelt és csodált vetélytársként tartotta számon. Mániákusan figyelte és utánozta. Mindig azokat a nőket kívánta meg, akikkel Leonnak volt kapcsolata. Halálos, reménytelen szerelmekbe lovalta bele magát Leon szeretőivel. Az ő helyére akart ülni. Az ő ágyába akart feküdni. Rögeszméje lett, hogy amíg Leon él, eltorlaszolja előle az érvényesülés, az emberi örömök útját. Elszívja tőle a levegőt. Életét fenyegeti. Üldözöttségi tévképzetéből úgy ébredt fel jelképgyógymódunk folyamatában, ahogy egykor szoptatási traumája álomittasságából tért eszméletre az az anya, aki fantáziában átélt tűzvész riadalmában kihajította az ablakon saját csecsemőjét. Valójában imádta Leont. Yask ma egészséges, hasznos ember. Heves bűntudatát nagyszerű munkával próbálja enyhíteni. Azt hiszed, én nem szörnyedek el, mikor látom, micsoda démonok szabadulnak a világra az emberek ösz80
tönzónáiból? Azért küzdök a megelőzés teljes érvényesítéséért. Ha sikerülne észrevétlenül áthangolnunk a tudattalan mélyrétegeit a Polivízió egész földre kiterjedő adásai között… Hogyan? A szokásos módon, de rendszeresen felvillantott gondolatparancsokkal. Ahogy ma alkalmazzuk ezt a tudatos agyrégiók által nem észlelhető lelki oltást, távolról sem elegendő! Gondold csak el: az ilyen képzeletvillám a psziché viaszlemezébe égve uralkodó indítássá válik! Ha bátrabban élnénk e hatalmas gyógyszerrel, eltűnnének mindazok a lelki előzményű kórfolyamatok és bűnözési formák, amelyek modern világrendszerünk emberséges körülményei között is felburjánzanak néha, sérült önérzetű fiataljaink között! Riss már fel-alá szaladgált Lison előtt. Izgalmában széles, fölfelé emelkedő mozdulatokkal gesztikulált. Szögletes homlokán verejtékcseppek ütköztek ki. Éppen neked kellene legjobban megértened tervem óriási jelentőségét! Persze közösen ötvözött, szigorú erkölcsi ellenőrzés alatt tartott „varázsigékre" gondolok. Én is tudom, hogy a huszonötödik század legkényesebb operációjáról van szó! Ugyanolyan kollektív erőfeszítéssel végeznénk ezt a csodálatos lélektisztítást, romboló erők építő energiákká való átalakítását, ahogy ma csillapító, altató vagy serkentő szövegeket juttatunk az emberi mélytudatba. A Polivízió figyelése közben most sem veszi észre senki, hogy a gyógyító sugárlápisz mikor villantja gondolatparancsait az egymást váltó képek közé, de mindenki tudja, hogy a nap bizonyos időpontjában ilyen gyógyító szöveget vetí81
tünk, s önként veti alá magát hatásuknak. Az általam ajánlott megelőzés szintén az egész közösség jóváhagyásával történnék egy olyan belátás alapján, amelyet… Rákényszerítenél az emberekre! - mondta Lison hidegen. - Ez a te „megelőzési módszered" zsarnokibb rémuralom a testi kényszernél! Akit leigázol vele, nem tud érezni, látni más lehetőséget, csak amit agyába és ösztönvilágába belecsempészel. A te táblázataid alapján eszik, tisztálkodik, dolgozik, pihen és közösül. Te határozod meg álmai tartalmát, lelkesedése és háborgása hőfokát. Ha valakinek kényszerzubbonyra és csend- kamrára volna szüksége, az te vagy! Fogalmad sincs saját kegyetlenséged és üldözési mániád mértékéről! Nem tudod, mit beszélsz! - Riss hangja elrekedt a felháborodástól. Csak egyet nem tudok: hogyan lehetne ártalmatlanná tenni a te világboldogító rögeszmédet! Már éppen elég lelki nyomorékot fosztottál meg benső szabadságától! „Benső szabadság!" Szeretném tudni, miért kényszer és jogfosztás az, ha valakiből kimetszik önveszélyes, közösségellenes indulatait? Kinek jutott volna eszébe régebbi korszakok sebészeit kárhoztatni azért, mert az emberek szervezetéből eltávolították a rosszindulatú daganatokat? Micsoda álszent hazudozó vagy, Riss! - nevetett fel Lison örömtelenül. - Te nem kérsz abból az orvosságból, amit erőszakkal az egész emberiség szájába gyömöszölnél! Felháborodva tiltakoznál, ha valaki érzelmileg kiherélt robottá akarna silányítani! Mindenki fölé helyezkedő, belső száműzetésben méltatlankodsz azért, mert rajtad kívül egyelő82
re még vannak mások is, akik úgy sírnak vagy nevetnek, ahogy kedvük tartja! Elfelejted, hogy az ember csak addig él, míg joga van a meghasonláshoz, vagy akár az öngyilkossághoz is! - Rálépett a térszalagra, amely gyorsuló tempóban vitte el a dühtől fuldokló Riss mellől, aki hirtelen mozdulattal szeme elé kapta karóráját, és bekapcsolta rajta a mineofónt. Shintal! Shintallal kell beszélnie! Reggel óta keresi, és még csak hírt sem ad magáról! A szenzoritkristályban lüktetve tágult és szűkült, felizzott és elhalványult az ibolyántúli jelzés. Kyrov tágra nyitott szemében megint elhomályosodott az eszmélet. Agya benső álomterében egy szárazra vetődött hal látomása jelent meg. Az állat szája tátogva kapkodott levegő után. Kyrov gyomorszájába görcs állt az erőfeszítéstől, hogy kitépje magát a kábulatból, de a látvány, zaklató hatása akkor sem enyhült benne, mikor ébren rápillantott a 72-0 jelzésre. Igen. A megéledt skálafok ilyen halálra vált élőlényre emlékeztette, amely kikerült saját létformájából, és… Ezt a gondolatsort nem szabad továbbszőnie! A fáradtság valótlan képzetek közé sodorja. Meg kell keresnie Shintalt a mineofón radarjával! Karóráján elindította a kontaktort. Szeme bágyadtan lehunyódott, azután újra kipattant. A jelzés gyorsult! Shintal!
83
DÉLIA A tizennégy Superior, a telepatikus távkontaktusgyakorlat után, a pihentető medence szénsavas, langyos vizében feküdt, ruganyos, puha Yadill-padkákon. A heverők pasztellzöld sugárzása szinte átvilágította a lustán elnyúló fiatal testeket, amelyeken drágagyöngyökként gurultak végig a csillogó szénsavbuborékok a víz lassú ringásától. A „gondolkodás folyamatának leállítása" nem mindegyik Superiornak sikerült. Az ellenőrzés laza volt ilyenkor, mert az agy üresjárata a nagy erőfeszítés után automatikusan bekövetkezett. Déliát azonban „hülye mirigymérgezése" nem engedte elpihenni a zsongító körülmények ellenére sem. Magatartása csak külsőségeiben mutatta azt a jóleső kábulatot, amelyben többi társa szendergett. Domború szemhéján barna fény vibrált. Vastag ajkát fehér ragadozó fogsor feszítette széjjel. Széles homlokába vörös hajtömeg csapzott; hegyesedő végű hullámai szüntelenül lobogó lángokra emlékeztettek. Délia lehunyt szeme mögött ott kísértett Shintal markáns, erős állú arca, amelynek minden vonását, keserű ráncát úgy őrizte magában, mintha vésővel sajgó, eleven húsába metszették volna. Miért őrjöng annyira ezért az emberért, aki az apja lehetne? Miért izzad ki a tenyere és bénul meg a nyelve, mint a hebegő idiótának, ha meghallja a hangját? Ostoba, emberimádó kutya módjára érzi közeledését. S közben gyűlöli érte! Gyűlöli a közönyét, mikor szórakozottan elhúz mellette, anélkül, hogy észrevenné. Közönyénél csak az elviselhetetlenebb, ha észreveszi. Zavart felrezzenéssel, 84
bocsánatkérőn rámosolyog, s ez a mosoly… meg tudna halni olyankor! Fenét! Élni akar! Vele. Ráfonódva arra a hústalan, magas, szikár testre, amelynek kopár felszíne alatt piros, folyékony magma lapul! Mennyit gúnyolódnak, röhögnek rajta Selena miatt, aki meglépett tőle Lamiellal! Ő a leghangosabban. Milyen szívesen megfojtaná Selenát! Azért, mert itt volt, mert él, és azért, mert elment. Begörbült karmokkal tudná szorítani a nyakát, mint egy barlangi nőstény az őskorban. Mindenki tudta, hogy ágyból ágyba hentereg, csak Shintal nem. Vagy nem akarta tudni. Ma sincs fogalma róla, rejtegetett nyomorúsága milyen nyílt titok az egész Pszichodómban. Azt hiszi, rendszeres gondolat-összpontosító edzése páncéllal zárja körül, pedig… Szemét haragos könnyek öntötték el. Csak kialudna benne ez a szörnyű éhség! Úgy kering erogénzónáiban, mint a marósav. Nem lehet kibírni! Akárki mással próbálja csillapítani, éhesebbé válik tőle. Egyedül őt, őt kívánja azóta, hogy Maron bemutatta a Superioroknak a múltba visszahatoló s a lejátszódó eseményeket ijesztő élességgel megjelenítő Retrospektor üzembe helyezésének avatóünnepségén. „Shintal professzor! Úgy figyeljenek rá, hogy a huszonötödik század legkiválóbb dimenziómérnöke áll önök előtt! Neki van a legnagyobb része abban, hogy a Föld „űrrakétáján" utazó ember asztronautából pszichonautává, s e felfedezés révén időhajóssá alakult át!" Vajon Shintal miért nem érezte azt a vad áramütést, amit ő? Mikor a gép működésének magyarázása közben egyszerre nyúltak a rubintlokátor tárcsájá85
hoz, száraz, hosszú ujjú kezét úgy kapta el, mintha csalánba nyúlt volna. Az ő karját befutó lúdbőrt is észrevette, de hiába nyomult feléje mindenkit félresodorva. Hiába hívta, hiába kínálkozott fel neki. Idegenkedett tőle. Mert érzékeit Selena tartotta megszállva. Beoltotta lénye kígyómérgével, s ő is rászokott erre a kábítószerre, mint a többiek. Azt hiteti el velük, amit akar. Szeretői nem ismerik fel gyilkos becsvágyát és hideg zsenialitását. Mert ördögien okos és tehetséges. Számító értelmét azonban kéjesen nyújtózó, tunya szajhamimikri mögé rejti. Vontatott kislányhangja, ezüstös kacarászása a nőket felbőszíti, mert keresztüllátnak rajta, de a férfiakat teljesen kiforgatja önmagukból. S a többi, gyanútlan hímhiúságra mért, kivédhetetlen mélyütése! S még csak nem is szép. Nem. Sovány, túl magas, alig van melle. De mindig más álruhát ölt. Pillanatonként átalakul, míg ő - mindig ugyanaz. Ugyanaz a bárgyú, őszinte, dróton rángatott báb, akit Sisotris lebukása után Szongvan utódjául tenyésztettek ki megfelelő elődöktől. Pedigréje van, mint az állatoknak. A tanulócsoport legjobb matematikusa. Superior. Odaadná az egészet, ha Shintal csak egyetlenegyszer úgy tekintene rá, ahogy Selenára nézett! Tömör, érett idomai megfeszültek Shintal önfeledt, meztelen vágyának emlékétől. Hirtelen összerezzent Chiarro vállára sikló, bátortalan érintésétől. A mellette fekvő fiú mozdulata olyan volt, mint az emlőt kereső éhes csecsemőé. E gondolattársítás egyszerre kioltotta türelmetlen bosszúságát. Szánalom és megvetés támadt benne tanulótársa iránt, akit a „Vének tanácsa" neki szánt gyerekcsináló partnerül. Kiszámították, hogy Chiarro változékony 86
kedélyét, élénk képzeletét az ő gyakorlati lénye egészíti ki legjobban. Mennyire utálja ezt a fajnemesítési maszlagot! Mintha az emberek komputerbe táplálható számok lennének. Melyik gép számíthatta volna ki például azt a váratlan érzelmi gátszakadást, amelyet Shintal okozott benne? Miért érzi Chiarro didergő, gyámoltalan ölelését cukros víznek; míg ha Shintalra gondol… Mozdulatlanul tűrte a fiú egyre mohóbb simogatását. Szemét lehunyta, és Chiarro rátapadó testét képzeletben átcserélte Shintaléra. Tenyerét szájára szorította, nehogy hangosan kiáltsa a nevét, mikor… Ahogy Kyrov meglátta Szongvan lapos, széles arcát, óriási megkönnyebbülést érzett, amely heves ingerültségbe csapott át. - Végre! - Hangjában szemrehányás és önsajnálat rezdült. - Shintal nem felel egyetlen hullámhosszon sem! Lisont Riss tette el láb alól. Itt vagyok órák óta ellenőrzés nélkül, teljesen egyedül. Vegyétek tudomásul, nem vállalom tovább a felelősséget! Odacsapom az egészet, és elmegyek óceonautának! Elegem van belőletek! Teljesen kikészültél - mondta Szongvan szárazon, és az energiasűrítő Piknoszkóp vetítőjéhez lépett. - Bevetted a szinkronpasztilláidat? Kyrov dühösen felhorkant. Pasztillák! Nincs más gondom! - szeme előtt sötét karikák táncoltak. Zsebébe markolt, és szájába tömött néhány labdacsot. - Látod, mi történik?!
87
Látom. - Szongvan sötét szeme keskeny hasadékká szűkült, ahogy a rohamosan szélesedő sávot figyelte a szenzorit- kristály képernyőin. „Mint egy szülés! - gondolta megrendülten. - Akár a régi, barbár korszakokban: görcsök és lüktető fájdalmak között anyaméh nyílik. De mi az, ami születőben van itt?"
88
SELENA HOLDKÖVEI Rekreon ligete teljesen elhagyatott volt ilyenkor. Shintalon és a fű selymes zöldjében hunyorgó, vörös macskán kívül a Pszichodóm valamennyi lakója szolgálatát végezte különféle szektorokban „Shintal!" Karóráján az apró, kék kör annyira felizzott, hogy szolarizálni kezdett. Riss arca miniatűr remekműként világított e kör közepén. Az ékkőszerű mineofón barátja hangszínét is árnyalatnyi pontossággal közvetítette. Bosszúság suhant át rajta, mert szégyenkező bűntudatot érzett. Miért nem hagyják békében?! Olyan ritkán vonja ki magát a Dóm összehangolt gépezetének zsarnokságából. S ha megteszi, oka van rá! A kék körben most Kyrov álmatlanságtól duzzadt arca jelent meg. Neve, az áthatóan éles időjelzés kíséretében, sürgető vészkiáltásnak hatott. Hirtelen kioltotta órája leselkedő varázsszemét. E lázadó mozdulatban volt valami részegítő elégtétel és… védekezés. Igen. Az életösztön önvédelme. Lehet, hogy az ellenméreg, amelyhez menekült, éppoly halálos, mint az állandóan fokozódó várakozás idegmérge; de érezte, ha ezen az éjszakán nem zárkózik el a Rezgések Házának zaklató légkörétől, szervezetében megint beáll a rövidzárlat, amely a Retrospektor avatása után, mikor Selena és Lamiel… Erre nem fog gondolni! Hónapokig tartott, míg Riss talpra állította. Most pedig nem szabad megbetegednie. Az ultraviola skála 72-0 sávján ismeretlen életrendszer feszegeti az emberi létforma küszöbét! 89
Érverése rögtön átvette azt a lüktetést, amely éjjelnappal, ébren és bizarr álmai alatt folyton ott dörömbölt benne. Lehunyt szeme mögött vibrálni kezdett a nyolcszoros kígyóvonal. Nem! Ezt ne! Ide kell összpontosítania minden figyelmét, hogy kikapcsolódjék belőle a szétszaggató erejű áram, amely… Jelen lenni! Jelen lenni Rekreonban! Hajszolt állapotának egyetlen orvossága az időből kiemelkedő magány! Fekvőszéke az Oroszlán-forrás partján ringott lassú mozgással. A pasztellszínű holdkövekkel kirakott mederben ezüstös fonadékokban áramlott a víz. A fák közé szövődő szélhárfa egészen halkan suhogott ebben a reggeli órában, mert megszüntették a mesterséges légáramlatok zenei változatait. Most csak a természet játszotta rajta titkos opusát. Az apró, motozó zajok, lélegzésnél alig hangosabb suttogás érzékeibe idézte a Selenával összeoldódó bizalmasságot, a soha vissza nem hozható pillanatok tökéletes unióját, amelyben gondolatok, érzések éppúgy összevegyültek, mint… Lenyúlt a fűbe, három bársonyos holdkőért. A lapos, síkosán sima kövek élő langyossággal simultak tenyerébe. Érintésük izgalmas, művészi élvezetet szerzett, s csillámló fénytűket ontó sugárzásuk is életre kelt benne, behatolt a testébe, és… „Dobd el!" - mondta agyában valaki erőtlen tiltakozással, de már elkésett vele. A kő lilán rezgő ködszíne Selena elsötétülő szemére emlékeztette, mikor ölelés közben föléje hajolt. Tudta, hogy Selena holdköveiben rejlik az a másik méreg, amelytől a munkába, s most a munkából 90
megint vissza, saját külön poklába menekült. Élete meglódult ingaként e két pólus között lengett, közöttük őrlődött. Ha egyiktől eltépte magát, a másikhoz csapódott. Ujjai játszani kezdtek a kövekkel. A tapintás művészetté emelt élvezete nem zsongító áramokat keltett életre benne, mint a Rekreon többi, megpihenő látogatójában, hanem Selena síkos meztelenségének képzetét. Szívverése meglódult tőle, nyakában lüktetni kezdett az ütőér. A macska dorombolása intenzívebb volt a liget finom neszeinél. E monoton énekben az önfeledt élet elégedettsége rezgett. Bárki más, aki kézbe vette Selena gyógyerőt sugárzó köveit, ugyanezt az örökkévalóságba szőtt békességet érezte. Selena korszakot nyitott e theorit-akkumulátorokkal. Riss a „Beteljesült Ember" szobrát is theoritból öntötte ki. Selena azonban iszonyodott a vastag ajkú, puha vonású portré szemgolyó nélküli szemének üres kifejezésétől, s a „nagy Imbecilé"-nek, a megdicsőült gyöngeelméjűnek nevezte. A holdkövek átforrósodtak tenyerében. Selena rögzíthetetlen közelsége egyre erősebbé vált benne. Hallani vélte kissé szaggatott lélegzetvételét, s makacsul tovább játszotta képzelete önpusztító játékát. Selena ott fekszik mellette szétnyíló köpenyében, és a madarak röptét figyeli a felhőtlen égen. Kezében megrezdül a madarak rezgésszámára beállított szelonantenna aranyosan rezgő hajszáldrótja, amellyel egyik fecskét lehívja magához. A karcsú, villás farkú állatka mámoros rabszolgaként surran hozzá saját hullámhossza parancsára. Arcán érzi verdeső szárnya légáramlatát, ahogy Selena nyaka 91
alá simul, s torkából életfonalát csaknem megpattantó öröm trillája szakad ki. Ez az éles emlékhang átszúrta víziója buborékját. Rárezzent sajogva háborgó magányára, amelyet a múló idő mindinkább elmélyített. De nyomorúsága növekedésével egyre görcsösebben ragaszkodott lopott, fekélyes gazdagságához. Mint veszett farkaskölyköt szorította magához a szenvedés olyan perverziójával, amelyet Riss-sel együtt ő is megtagadott volna másoktól. Titkolta, legfőképp barátja előtt, aki saját kilúgozott értelme minden tudatlanságával, erőszakos módon próbálta volna kilápiszolni belőle. Rissnek sejtelme sem volt róla, hogy szörnyű együttélését Selena beleégett negatívjával, csak életével együtt lehetne megszüntetni. Selena áttételévé lett minden gondolatában és érzékében. Szférikus háza, munkája, kedvtelései összenőttek Selena szokásaival. A tárgyakon, amelyekhez hozzányúlt, rajta maradt lényének sugárzó lenyomata. Együttlétük valamennyi percét több síkú nemi aktussá vagy édeni játékká varázsolta. Képzeletét gyökeréig felkavarta, újjáteremtette és megkötözte. Az ilyenfajta szépség fokozottabban él attól, ha méreggé válik. „Shintal!" Meglepődve pillantott órájára. A mineofón sötéten hallgatott. Egyszerre világosan, heves sürgetéssel meghallotta nevét belül az agyában, Délia érdes, mély hangján. Belső látóterében megjelent furcsán eltorzult arca is. Viszolygó zavarral úgy mosta el magában a képét, mintha sima víztükörbe követ hajított volna. Mert Délia kifejezésében felismerte a komor, állati kéj elragadtatását. Micsoda erő van ebben a sűrű, erőszakos lányban! 92
A Superiorok gondolatátvitel-gyakorlatának végén, a lazítás önzetlenségében megint erotikus támadást intézett ellene. Azt hitte pedig, Selena varázsköre minden ilyen közeledést eltaszít tőle. Délia azonban… elementárisán ifjú földanya, a vak nemi vágy istennője. Azért nem vonzotta soha. Idegen típus, mert- Igen. Mert Selena ellentéte. Selena olyan, mint a villanó, megfoghatatlan fény. Amire rátűz, az ragyogni kezd. Hol lehet most? Legutoljára egyik Héliosz űrállomásról kapott rövid üdvözletet tőle: „Nyomon vagyok! Mallona csillagpora nemsokára megszólal a kövekben. Majd mesélek erről a zenekozmoszról, de nem szóban, hanem…" Nem tudta, nem akarta eldönteni, szándékos kegyetlenség volt-e tőle, vagy saját önző érdekeltségének bűvölete, hogy a xenogrammot Lamiellal is aláíratta. A Lamiel-epizód vajon meddig tart nála? Mindegy. Amíg eleven lánggal lobog benne új kedvtelésének passziója. Először valóban Lamiel hangdemóniuma gyújtotta fel. A „zengő holdkövekkel" folytatott közös kísérletek lehetősége. De puszta lelkesedése nem győzte volna meg a vezetőséget felfedezése értékéről. Azért engedték el a Pszichodómból Lamiellal együtt, mert komoly eredményei voltak. S a két véna között cirkuláló, alkotó öröm energiája elkerülhetetlenül összekapcsolta érzéseik áramkörét is. Selena a Polivízióban látta meg először Lamielt, aki saját Nova szimfóniáját vezényelte. Kezében élő idegszálként vibrált a karmesteri pálca. Érzékeny, szinte nőiesen cizellált arca csaknem trágár bizalmassággal tolult közéjük a mennyezet képernyőjén. Egymás mellett feküdtek az ágyban. Selena 93
ötletszerűen kapcsolta be a készüléket, s a szoba egyszerre megtelt Lamiel jelenlétével. Szorongó előérzet fogta el, mikor Selena a jól ismert remegéssel a hangjában megkérdezte tőle: Tudod, hogy a dirigenspálca a mágusok egykori varázsvesszője, és valójában phallosz-jelkép? Hogyne! - felelte kényelmetlenül. Ki akarta kapcsolni a készüléket. Ne! Hagyd! - mondta Selena türelmetlenül. - Gyönyörű! … „Kezdetben vala az Ige" - idézte a Genézist tűnődve. - Hány évezredig hitte az ember, hogy értelmetlen zagyvaság az egész. Míg a jó Cladni doktor fel nem fedezte az akusztikai hangfigurákat, azt, hogy a vokális rezgés az üveglapra szórt finom homokot szabályos geometriai ábrákká rendezi. S ezek az ábrák az élet alapformái. Te! Hirtelen felült. - Ha sikerülne a theoritkövek gyűjtőlencséjébe ilyen „világteremtő Logoszhangokat" belezárni s újra visszajátszani, a legcsodálatosabb gyógyelixírt adnánk vele Riss kezébe! Zengő Holdkövek! Mit szólsz hozzá? Tűz és láng volt egyszerre, de ez a lángolás nem neki szólt, ő csak behelyettesítője volt annak, ami elárasztotta Selena képzeletét. S mialatt vele ölelkezett, csupasz vállán át tágra nyílt szemmel a mennyezeten dirigáló mágust hívta. Menekülő visszahőköléssel próbálta kitépni magát a rátörő gondolatkeselyűk rajából, de nem sikerült. Sötét gyűrűjük teljesen körülzárta. Saját viszonya Selenával mindig ziháló versenyfutás és vak bizonytalanság volt. Mintha madarat tartott volna a tenyerén, amely önként szállt oda. Soha nem tudhatta, meddig marad. De egy pillanatig sem 94
lehetett kétséges, hogy előbb-utóbb továbbrepül, saját létformája törvényét követve. Lamiel vele tudott emelkedni, mert „madárember"volt. Ő azonban lent maradt a földön, mint a csúszómászók! Olyan hirtelen állt fel fekvőszékéből, hogy a macska borzolt szőrrel négy talpára ugrott ijedtében. Sárga boszorkányszeme riadtan kísérte a Hydronvédőköpenyes férfit, aki végigsietett a csillogó pázsiton. Válla, homloka közben hozzáütődött a fák lehajló ágaihoz, s a szélhárfa álomból riadó zúgolódással, hangosan suhogni kezdett. Szaggatott üteme Shintal idegeibe újra bekapcsolta a 72-0 jelzés lüktetését. E ritmustól üldözötten lépett rá az út világossárga térszalagjára.
95
LISON Shintal szerette volna elkerülni a Rissel való találkozást, mert tudta, Lisonról akar beszélni vele. Nem érezte magát elég nyugodtnak ahhoz, hogy megküzdjön szívós, erőszakos okosságával, amelyből gyakran hiányzott a bölcsesség. A Terapion előtti folyosón azonban, az egyik ablaklencse előtt, észrevette kolléganőjét. Lison szeme végtelenre állított pillantással nézte és nem látta a várost. Megint ott felejtkezett; testét egyszerűen elejtette, mint egy kiürült zsákot. Shintal megijedt köpenyét átszúró csontjaitól. Réveteg mosollyal figyelt befelé önmagába. Megállt mögötte. Lison csak akkor vette észre, mikor kezét a vállára tette. Szemében riadt zavar örvénylett, mint aki nem tudja, hol ébredt fel. Messziről jöttél vissza? - kérdezte Shintal azzal a könnyed tréfálkozással, amellyel gyógyíthatatlan betegek figyelmét próbálják elterelni a barátai. Nagyon. - Mosolya szíven ütötte Shintalt. És neked vagyok hálás érte! Az idő kiterjedését, a negyedik dimenziót még senki se tudta olyan hitelesen megjeleníteni előttem, mint te. Hihetetlenül gazdaggá tett. Rájöttem egyszerre, hogyan kereshetem fel az időbe kiterjedő Leont! Nem a relatív idő egymásutánjában szemlélem őt, hanem párhuzamosan, élete minden pillanatában. Akadály nélkül tárul ki előttem az időtáj valamennyi távlata. - Puha, eszelős mosolya elmélyült. - Képzeld el, micsoda, nyüzsgő sokaság vesz körül! És ez a tömeg egytől egyig Leon! Leon a pólyában, vagy a gőzölgő fürdőkádban, meztelenül. Leon a csecsemők édeni ál96
mába merülve, ahogy két öklét a feje mellé fekteti a párnára. Leon a gyermekkertben, időben futkározva. Míg egyik padtól átér a másikhoz, egyre növekszik, okosodik, szépül. Leon a stúdióban, és pszichotechnikai játékaiba veszve. Vizsgák előtti lámpalázas feszültségben, és szünidők oldottságában. Szférikus házunk tele van Leon apró és nagyobb, kamaszodó és férfivá érett alakjaival. A szerelmes, sikeres, a letört, a fantáziáló Leon, akinek gondolatcsápjai az Andromeda- köd vagy Cassiopeia kiterjedéseiben tapogatóznak, s érzései hatalmas zenekozmoszt töltenek meg csodálatos akusztikai ábrákkal. E képzelettestét is világosan látom; homloka az égig ér. Leon a Definiátor életre keltése közben, ahogy a bonyolult, hideg szerkezet eleven organizmussá izzik át, önálló, emberfeletti titánná növekszik a keze alatt. Leon a laboratórium csendjében, egyedül, a reflektorok fényköre alatt, mikor... - Hirtelen elakadt. Rohanó képzetei kőbe ütköztek. Szeme kitágult a fájdalmas sokktól. Shintal jelenlétéről teljesen megfeledkezett, Téveteg ődöngéssel elindult, de kollégája utána szólt: Várj! - Azután zavar fogta el. Mit mondhatna neki? Lison visszafordult hozzá, várakozva figyelte, végül ő törte meg a kínossá vált csendet. Persze. Mit is mondhatnál nekem? Nem tudom! - tört ki Shintalból. - Valamit tenned kellene! Talán be… Lison lassan megrázta a fejét. Én sem veszem igénybe Risst. Menj be hozzá. Mondd meg neki, sajnálom, hogy ingerült voltam. De ne akarja mindenáron kioperálni belőlem a
97
halott fiamat. Leon az én ügyem. Nem tartozik az ő hatáskörébe! Risst nem találta a Terapion rendelőjében. Szeme végigsiklott a falon világító bizarr festmények során, amelyek barátja jelképterápiájának fontos részét jelentették. A képek egy-egy gyógyulás különböző fázisait mutatták. Az első ábrák „falra vetített démonok", történelem előtti szörnyek, képnyelven megfogalmazott panaszok, iszonyok, ki nem elégült hiányérzetek voltak. Legtöbbjükből félelmetes szuggesztió áradt. Valójában ezek éltek a legnagyobb intenzitással. Ragadozó szívósság töltötte meg őket, mint a mély tenger elektromos lényeit, amelyek csapdája és fegyvere a „luciferin", a zsákmányt elvakító, alvilági fény. Megállt az egyik kép előtt. Polipot ábrázolt. Hatalmas feje minden oldalán gonosz szépségű, női arc volt. Fehér szívókorongokkal borított, hosszú csápjai hínárzöld vízmeder piros korallképződményeit fonták körül. Rendkívüli formaérzékkel ábrázolt Pszicho-art volt: Yask híres „Lilithje" Leon gyilkosa csodálatos pontossággal talált rá a természet, pusztító és teremtő női pólusának ábrázolásával arra a zavaros hajtóerőre, amely tette elkövetésére ösztönözte. Mert ez a kényszer legalább annyira vak és ősi volt, mint amennyire feminin. A finom rezgéssel világító színek alkalmazása előtt e festmények nem keltettek ilyen lenyűgöző hatást. Selena holdkövei vezettek Riss aktív színterápiájához is. - Remélem, nem tagadod, hogy Lilith a legveszedelmesebb bestia, amelyet a természet ösztönmocsaraiból előcsalogattunk? - szólalt meg mögötte 98
Riss hajlékony moll hangja. Selena szerint Riss éppúgy skálázott otthon, mint az énekesek. E duruzsoló hangoldatból azonban a metszően éles, hipnotikus gondolatparancsok tőrhegyekként szúródtak elő. - Meggyőződésem, hogy nem tanácsos hosszasabban nézni kiegészítő elemei nélkül. A szemén keresztül zsibbasztó áramütést kap tőle az ember. Bekapcsolta a szonorreflektort. Lilith képe fölött ragyogni kezdtek a gyógyulás ábráinak kiegészítő színei. Görcsös erővonalak fekete abroncsai pattantak széjjel. A pasztellé szelídült árnyak lassan elmosódtak. Mocskos, kaján festéktócsák közül rendezett lélektáj bukkant elő. A minden részletében átvilágított, oldott kompozícióban nem lapultak váratlan indulatok és feszültségi gócok. Gleccserkék egét önkínzó bánat vagy szenvedélyes elragadtatás sem felhőzte be. „Rosszabb, mintha Yask meghalt volna!" - csendültek vissza benne Selena szavai. Énjének lehasadt töredéke, amely hozzá tartozott, s a fényben is különc gyönyörök árnyjátékát kereste, osztozott ebben a megjegyzésben. De érett, felelős része Risssel szavazott. Nagyszerű! - Megfordult, és mosolyogva szembenézett barátjával, akit elfogultsága és enyhe önimádata ellenére őszintén kedvelt. - Yask hol van most tulajdonképpen? Önkéntes száműzetésben. - Riss nem tudta eltitkolni ingerült sértődöttségét. - Egyik űrállomáson. Ragyogó szimbológus. Értelmi szintje bámulatosan felszökött a kezelés folyamán. Szerettem volna, ha velünk marad, de lelkiismereti rövidzárlatai-
99
ból itt és ez idő szerint nem szabadulhatott meg… az ismert okok miatt! Shintalt bosszantotta a nyílt utalás. Lison persze! Risst annyira elfoglalta saját gondolatmenete, hogy nem figyelt fel egyértelmű állásfoglalására. Éppen miatta kereslek! Tudom. Yasknak a Pszichodómban a helye! Egy teljes értékű embert nem adhatunk fel olyan valakiért, aki… Lison tehát nem teljes értékű ember? - Shintal hangsúlya ezúttal nem volt félreérthető. Meg vagyok győződve róla! - Riss szavaiban megrezdült az a keménység, amelyet kollégái fanatizmusnak neveztek. - Végzetes hiba lenne, ha Yaskot kiszolgáltatnánk egy kórosan önös bosszúhadjáratnak! Szóval Yask miatt most Lisont is el akarod temetni. Élve! - Ahogy kimondta, már bánta is. Riss nem érdemelte meg ezt a méltatlan vádat. Bocsáss meg! - kérlelte sietve. - Ostoba reflex volt. Remélem! - jegyezte meg Riss hűvösen, mialatt leültek az üvegkupola hatalmas lencséje elé, amelyen át Makropolisz lépcsőzetes dombjaira, függőkertjeire, ápolt ligetekből kiemelkedő Yadillvilláira láttak. Az áttetsző épületeket fénylő víztükrök kettőzték meg. E körképből a virágos sugárutak s a tereken fel-alá hullámzó sokaság csaknem eltűnt szemük elől. A szélesen terjengő főváros stilizált képzeleterőddé torlódott össze. Az emberi hangyamozgás csak akkor vált plasztikussá, ha a lencse egy-egy fazettáján felerősítették azt a részletet, amelyet közelebbről akartak megfigyelni. 100
A távolabbi hegycsúcsokon a fold vonzerejét szabályozó, antigraviton állomások karcsú nyilakként villantak meg. A városon kívüli völgy zárt területének vadon burjánzó növényzete ártatlan erdőövként díszítette a tájat, ő azonban látta, mit rejt ez a dzsungel. Ahogy képzeletében riasztó élességgel felbukkant hirtelen Savonarola szikár, keserű arca, idegei újra megfeszültek sajgó, tehetetlen érzéseitől. Egyedül ő ismerte e dúvaddá lett ember „elfajult" kivételes értékeit, félelmetes távlatokba pillantó értelmét és önkínzó felelősségérzetét. Tudta, ki volt, mielőtt saját habitusát levetve, önmagát ostorozó gúnnyal felöltötte egy ezer év óta porladó, máglyán elégett olasz szerzetes maskaráját. Persze ez sem volt véletlen, mint ahogy… Nem! Ezt a fonalat nem követheti itt Riss szeme előtt, olyan heves életteljességgel rajzik fel benne a Savonarolát követő degeneráltak gyermekien nevetséges, mégis annyira szánandó kísérletének meddősége és az, hogy valójában szereti ezeket a nyájból elkalandozott lázadókat… Sisotrist például. Riss nem érti, hogy ez a szegény, beteg, gyönyörű kölyök saját telepatikus géniusza elől menekült az őrületbe, mert nem bírta elviselni azt, amit megtudott. Rissnek azt sem szabad sejtenie, hogy időnként felkeresi őket. Nem tud lemondani a Savonarolával való találkozásokról. Pedig képtelen volt hozzáférni, s beszélgetésük mindkettőjüknek csak fájdalmat okozott. Szeme gyorsan visszafordult Makropolisz felületi síkjára. Jobb nem mélyebbre merülni a felületeknél, mert… ez is igaz! S e varázslatos képből hiányzik minden zaklató elem. Nem engedheti meg magának, hogy… 101
A látvány most is megnyugtatta, és önmaga fölé emelte. Voltak időszakai, mikor megrettent saját kiváltságos pozíciójától, főleg a ránehezedő felelősségtől. Gyengének, fertőzöttnek érezte magát. De önuralma nem hagyta cserben eddig. S mikor a láthatatlan köldökzsinórral e központhoz rögződő „Örök Város" látványát szemlélte, az egész közösséget beborító szárnyként bomlott ki benne a gyámkodó, védő elkötelezettség. Érzelmi válságán túljutott - részben. Legalábbis annyira, hogy meg tanult együtt élni egy krónikus betegséggel. Nem akadályozza munkájában. Élete e fővárosé és a többi Terropoliszé, amelyek mind „új földön, új ég alatt" a nagy pusztulásból emelkedtek ki. A kataklizma emlékét a zárt területek őrzik. Tanultak belőle. Nem felejtenek. A vezetőséggel és kollégáival együtt a Föld legnagyobb terheit viselő szolgákként élnek e magas őrtoronyban. Az ő kezükben fut össze a veszélyek elhárításának és megelőzésének valamenynyi vezérlő berendezése. Nem szabad, hogy… Lisont el kell küldenünk valamelyik távoli űrszanatóriumba! - Riss megindította támadását. Állandó ellenőrzésre szorul. Saját akarata ellenére is! Barátja szilárdsága mögött Shintal érezte a részvétet. Nem osztotta legtöbb kollégája gyanakvó ellenszenvét. Tudta, hogy Riss kiváló szakember, és amit tesz, azt jóhiszeműen, becsületes meggyőződésből teszi. És sajnos, Lison esetében… - Riadalom morajlott fel benne. Lehetetlen! - Hevessége őt magát is meglepte. - Lisont nem pótolhatjuk senkivel! Legalábbis egyelőre. Később. Talán. Egyedül ő tudja ellenőrzés alatt tartani a Definiátor be nem játszott ultrare102
gisztereit. Ha valami zavar támad, mindig számíthatunk egész sajátos anyai intuíciójára. Igen. Akármennyire furcsán hangzik. E találmány megvalósításában Leonnak igen nagy része volt. Több energiája fekszik benne, mint sok apának az ágyékából született utódaiban. Utolsó gondolata a Definiátorral foglalkozott. Lison ezt a különleges elemzőgépet élőlénynek érzi, mintha a fián keresztül vérrokonság fűzné hozzá. S ebben van is némi párhuzam. De nemcsak őt fosztanánk meg az egyetlen tevékenységtől, amely kárpótolja Leon elvesztéséért. Közös munkánk nagy kárt szenvedne, ha kísérleteink e válságos szakaszában megbénulna legfontosabb ellenőrző, értelmező műszerünk! Shintal! - Riss úgy nézett rá, mintha árulást követett volna el. - Ne áltassuk magunkat! Lison nekem is a legnagyobb emberi és orvosi problémám. Egyénileg minden együttérzést és becsülést megérdemel. A Pszichodómban azonban komoly veszélyt jelent. Szabadon közlekedik a Dóm egész területén. Az Oscillárium egyik ellenőrző szerve. Ismeri rejtjeleinket. Részt vesz a lelki zavarok megelőzését szolgáló komputerbe, a Profilaktonba táplált gondolatparancsok ötvözésében. Hetenként egyszer ő végzi az éjszakai inspekciót a központi vezérlő berendezések mellett. Értsd meg, Lison ösztönös reakcióit már nem lehet kiszámítani! Közös céljainkat lassan felőrölte magában. Tele van gúnnyal és keserű cinizmussal. Nagyon nehéz a helyzetem! A Föld egyetlen „területen kívüli" pontján élünk. Nekünk itt nincsenek előjogaink, csak kötelességeink! Techno- pszichológiánk segítségével a legtávolabbi városok, űrállomások, tenger alatti települések, szférikus házak és kozmikus kí103
sérleti állomások valamennyi lakójához hozzá tudok férni minden külső akadályon áthatolva. Egyedül a mi zárt számú, védett csoportunkban jöhetett létre ilyen Lison-féle bizonytalansági elem, egyszerűen azért, mert… Azért, mert a magunkfajta „agysejt" csak akkor fejtheti ki legjobb képességeit, ha semmiben nem korlátozzák! - vágott közbe Shintal. - Ne felejtsd el, micsoda alkati feltételek alapján bízták ránk a Pszichodóm irányítását. Értelmi és erkölcsi vizsgáink eredményét nem lehetett meghamisítani! Ha érzelmi válságok áttörhetnék a belénk épült konstruktív gátrendszert, soha nem kerülhettünk volna erre a posztra. Lison jellemképlete meg- támadhatatlan! Szilárd kötelességtudat és nagy erkölcsi erő él benne. Türelmetlen gyógyítási szándékunk fokozza ellenállását; folytonos ingerként hat rá. Azt ajánlom, engedjük el egy időre. Ne zavarjuk kollegiális részvétünkkel sem, hiszen minden közvetett módszerünket ismeri, és eleve elhárítja. Hagyjuk magára, hogy lecsillapodjék. Később azután… Később azután? Áttérhetünk az általad helyesnek tartott megoldásra. - Shintal fáradtan hátradőlt, szemét lehunyta. Riss-sel való birkózása kimerítette. Nemcsak Lisonért harcolt. Sorstársa, bélyeges cinkosa volt kolléganőjének, ha barátja nem is sejtette, micsoda virulens fertőzési góc rejtőzik képzeletében. Nyugtalanul felpillantott. Riss mindig éber. Állandóan mások lényébe leselkedik. Vajon csakugyan annyira gyanútlan-e, mint ahogy feltételezi? Riss figyelő tekintete mögött át nem törhető „sejtfalra" látott, amely a ganglion-csoport tagjainak 104
legbenső „szentélyét" védte egymás gondolatszondáitól. E rendszeres összpontosításból szőtt páncélt nála Sisotrison kívül egyedül Lison törhette keresztül, mert… az érzésein át közelítette meg. Lison saját létének zérópontjáról belelátott minden emberi szenvedés mélységébe. Rissnek azonban nem voltak ilyenfajta rezonáns képességei. Ez a gondolat kioltotta szorongását. Felállt. Nos? - nézett vissza a még mindig kutató tűnődéssel rátűző szempárba. Rendben van - mondta Riss vonakodó csend után. - De nem halasztjuk sokáig. Lisonban napról napra lazul a fegyelem. Fél öntudattal csinál mindent. Olyan képek fogságában él, amelyek alvajáróvá teszik saját jelenében. Alvajáró. Igen. Neki is ez volt a benyomása róla. Mindenesetre időt nyert neki, saját jobb meggyőződése ellenére, mert… Mindegy, miért! Nincs ésszerű oka. Elbúcsúzott Risstől, és rálépett a zajtalanul gördülő térszalagra, amely a Retrospektor gyakorlótermébe siklott vele.
105
A JELENNÉ TETT MÚLT A lét bármely kísérleti tapasztalata kozmikus feljegyzésként megmarad a világegyetem rezervoárjában, és bármikor újra előhívható. Shintal feljegyzése Eredetileg nem volt szándékában bemenni a Superiorokhoz. ötletszerű elhatározását rejtélyes elodázási vágy és névtelen hiányérzet sugallta. Halasztani kívánta a Rezgések Házának Ismeretlenével való találkozást, azon kívül… Ahogy közeledett a stúdióhoz, a halk zsongással együtt Délia érzéki vonzása rezdült meg benne. Persze. Hónapok óta tartó önmegtartóztatása felelt a lány, hívó hullámhosszára. Annak ellenére, hogy Déliát továbbra sem kívánta. Őt nem. De érzékei oldódást keresnek. Előbb-utóbb meg kell szabadulnia e telítettségtől, mert feltűnővé válik a közösségben, amely akaratlanul is számon tartja egymás szokásainak, életritmusának grafikonját. Megjelenése nem okozott fennakadást a tizennégy Superior tevékenységében. Észre sem vették, hogy ott van. Tompított fényben ültek a múltba visszahatoló Retrospektor billentyűsora előtt, s olyan összpontosított figyelemmel végezték egymást kiegészítő munkájukat, mint egy zenekar tagjai. Hangszerükből azonban nem hang, hanem az idő kiterjedéseibe hatoló, érzékeny fénycsápok vetültek ki, s körülfogták azokat a jeleket, tárgyakat, amelyek az évmilliós múlt emlékeit őrizték. E fénykondenzátor az emlékcsírákat újra képpé alakította az előttük feszülő képernyőn. 106
A tanítványok Shintal „archeológiai hangszere" segítségével vallatták ki a kozmosz befogott csavargóit: kóbor aszteroidákat, meteorokat és a csillagpor futóhomokját. Belelapoztak a zárt területek látszólag halott hamujába, nukleáris robbanások salakjába, és életre keltették az ember történetének drámai korszakait, amelyeket tűz és vérözön mosott le a föld felszínéről. A billentyűk sugárvésői rétegről rétegre fejtették ki az időből a látható világegyetem anyagának titkos feljegyzéseit. Ezek az élmények szinte határtalanná tágították az emberi tudatot, s tudományos világképét szüntelenül átalakították. Shintal szemét a képernyőre függesztette, amelyen a Retrospektor „mezonkarmai" közé illesztett meteorit egyik mikrorészecskéje kezdte bontogatni emlékszirmait. A sötét alakzat egyre áttetszőbbé növekedett, s fonalak kocsányai kanyarogtak ki belőle. A körülötte vibráló légkört csillámló füstként transzparens anyag színezte meg. A körvonal nélküli állag furcsa hüllő alakzatot öltött lassan, s mélyvörössé vált. A dudoros, spirálcsavarodású hengeren színes körök villantak fel ritmikusan, mint a fényjelek. Hely? - kérdezte Chiarro izgalomtól elrekedő hangja. A Lucifer bolygó egyik szétrobbant holdja. A válasz a Definiátorból érkezett. - Idő? Harmincmillió év. Mesterséges eredetű. Lakóinak jellege és életformája? A szerves és szervetlen anyag kombinációja. Hatalmas értelmi erő hozta létre a fajta pusztulása előtt. Ezek az állandóan regenerált, szinte végte107
len élettartamú agyak átlelkesítették, éltették a sebezhető, mulandó testük helyett létrehozott mechanikus szervezeteket. Természetük? Romboló. Intelligenciafokuk? Kétszázötvenkettes. Élettartamuk? Nyolcvanezer földi év. Pusztulásuk oka? - Hanyatló, önmagát felőrlő zsenialitás. Shintal idegeibe belekapcsolódott a felfedezés örömének árama. De mialatt szeme megigézetten követte a fényjeleket lihegő „élőlényeket" s a körülöttük kialakult, kopáran porzó, rézcsillogású tájat, ereiben megint lüktetni kezdett a 72-0 sáv lázritmusa. Heves izgalom hullámzott át rajta, amelybe szellemi mámor és szorongás vegyült. Rejtélyes pillanat volt. Magasan saját problémái fölött lebegve, még sohasem érezte át ilyen alázattal szolgálata nagyszerűségét. Talán a halál küszöbén átkelő euthanasia, az „elragadtatott kialvás" boldog búcsúja lehet hasonló ehhez, a befejezett életmű után, mikor… Befejezett életmű? Mitől búcsúzik ilyen furcsa előérzettel? Életereje csúcspontján, egy olyan felfedezés küszöbére érkezett, amely talán alapjában változtatja meg az emberi világképet. A Rezgések Házában történő dolgok természetét még ő és munkatársai sem tudják felmérni minden vonatkozásában, csak jelentőségét érzik, sejtik, idegeik feszülő íjáról képzeletük pattan el tőle, megrendítő lehetőségek távlatai felé.
108
A Retrospektor vetülete eltűnt előle. Agya benső képernyőjén kigyúlt a 72-0 finoman rezgő spektrálsávja, amelyet a Hypertér óceánjának Odüsszeuszaként éppoly, ujjongó lelkesedéssel köszöntött munkatársaival együtt, mint ismeretlen vizeken bolyongó hajósok a messzeségben felbukkanó partvonalat. Lázas tevékenységi vágy vett erőt rajta. Úgy ment el, ahogy jött: észrevétlenül.
109
A REZGÉSEK HÁZA Shintal lezárta maga mögött az ötszörös erőmező függönysort, amely az Oscilláriumot elszigetelte a Pszichodóm többi részétől. Különös, szellemi mámora állandóan fokozódott, de egzaltációjába szorongás vegyült. Mintha lehunyt szemmel izzó parázshoz közeledett volna. Megint létrejött benne az ijesztően túlfeszült érzékenység. Ezért késleltette a pillanatot, mikor be kell lépnie a forrponton levő folyamatba, amelyet ő maga indított el. Kyrovot, Szongvant, Lisont is olyan határállapotba hajszolta vele, hogy már egészségük került veszélybe tőle. Az ellenőrző helyiség teljesen elhagyatott volt. Köpenyét levetette, meztelenül belépett a mintázókamrába, és megindította a szóróautomatát. Mialatt ámbraszínű gomolygás töltötte meg a fülkét, Lisonra kellett gondolnia, s arra, amit Riss mondott róla: „Állandó ellenőrzésre szorul". Be kellett ismernie, benne is felmerült a kétely, vajon kolléganője szórakozott önkívületében nem ődöngött-e be a laboratóriumba anélkül, hogy magára öltötte volna a mintázókamra különleges védőrétegét. Ahogy odaérkezik, meg kell győződnie róla, hogy… Bár akkor már… A minden romboló ultrasugárzást elnyelő és közömbösítő szolárpermet finom, porózus zománcként vonta be egész testét. Rárakódott szemgolyójára, belélegzette tüdejébe, felszívódott szervezetébe anélkül, hogy zavartalan működését gátolta volna. Mikor kilépett az ózonillatú felhők közül, bőrén szivárványosan csillámlott a friss védőréteg.
110
A laboratóriumban vörös, ezüstlila és zöld sugárpengék keresztezték egymást a középen derengő szenzoritkristály körül. Szongvan a vetítőszerkezetnél állt, és árnyalatról árnyalatra emelte a színek rezgésszámát. Az összevegyülő sugarak bonyolult fényhálóvá szövődtek a szenzoritkristály nyolc képernyősíkján. A kör alakú helyiség falán és mennyezetén erővonalak hullámai utaztak a rezgésskála fokozatai között. Felvillantak, kialudtak, végigkígyóztak a látótéren, villámként átcsaptak egyik falsíkról a másikra, s a mennyezeten összetorlódva belezuhantak a kristály nyolcfazettájú csapdájába. Ez a boszorkányos fényjáték idegkorbácsoló és szédítő volt. A sugárvésők az ibolyántúli spektrálsávon a színkép végső határát ostromolták. Az állandóan emelkedő feszültséget a szolárpermet csak fizikumukból rekesztette ki. Érzésvilágukat alig elviselhető egzaltációval telítette. Shintal első pillantása a Definiátor vezérlőasztala fölé hajló Lisont kereste. Sovány nyakán és kezén ott csillogott a szivárványos védőréteg. Szongvan lapos vonásain nem tükröződött kimerültség. Arca folyton változó, ázsiai démonálarcként ugrott elő a homályból, mikor Kyrov fényorgonájának színakkordjai megvilágították. Shintal érzékeny semlegességében először pillantotta meg női jelleg nélküli lényében e rejtett vonást, amely a nemiségnél sokkal hevesebb szenvedélyt takart. Mit? Hatalomvágyat? Egész tudatát parancsoló erővel rántotta magához hirtelen a szenzoritkristályban növekvő nyolcszoros energiasáv, amely az emberi tér-idő rendszeren támadt hasadásként nyílt-csukódott, nyílt, nyílt! Hal111
ványan berezgő sávból rohamosan telítődő, vastag ütőérré duzzadt fel tegnap éjfél óta. S Kyrov egyedül volt az évezrednyi órák alatt, ő pedig… Nyugtalanul pillantott asszisztensére. Kyrov észre sem vette, hogy ott van. Arccsontjai kiálltak, szeme árnyékos, mély szakadékban parázslott. Összeszorított száját két éles ránc fogta zárójelbe. Merev arca révült, csökönyös összpontosítást tükrözött, ahogy a fényorgona billentyűsorának pörölyével egyre tovább feszegette a mikromínuszkópon rezgő erővonalat. Kyrov napok óta nem alszik, nem eszik. Mesterséges hevítőszerek tartják lábon. Ezt nem szabad megengednie! Odalépett Kyrovhoz, hogy leváltsa, elparancsolja onnan, de mire hozzá érkezett, megfelejtkezett szándékáról. Kyrov állapota átragadt rá is. Józan tudata elhomályosult, s felizzott benne egy másfajta, fokozott eszmélet, amelyben egyetlen gondolat, egyetlen cél uralkodott: bele akart hatolni a szeme előtt vibráló fényhasadékba! Kyrovval együtt megkísérelte széthúzni, tágítani, hogy a szenzoritszondák kitapogassák, feltárják azt a rendszert, amelynek létéről először adott hírt ember által létrehozott mechanizmus. A mi sárkányunk egyre türelmetlenebbül dörömböl az ajtón! - Kyrov zajosan felnevetett. Alig várja, hogy fejest ugorjon Szongvan fényhálójába! Lehet, hogy a lila sárkány bennünket lát majd veszélyes ragadozóknak! - „Miért beszélek ilyen hangosan?" - villant át Shintalon. - Mintha megsüketültem volna, vagy részeg lennék Kyrov pasztilláitól!" 112
Maradjatok csendben! - szólt rájuk Szongvan ingerülten. - Lison megint elaludt a Definiátor mellett. Mi van a limittel? Percek óta fokozom a fényenergiát minden ellenőrzés nélkül! Ilyen meszszire még sohasem hatoltunk át a küszöbzónán. Nincs szándékomban atomfelhővé bomlani csak azért, mert… Lison! Igen - szólalt meg Lison álmatagon a Definiátor mögül. A Yadill-pajzs nem elegendő védelem neked? - kérdezte Kyrov dühösen. - Még akkor sem történhet baj, ha… Még sohasem próbáltuk ki ezen a feszültségi ponton! Nem érted, hogy… Jelzést kérek! - kiáltotta Szongvan türelmét vesztve. - Álljak le? Minek? - kérdezte Lison derűsen. Halk, eszelős vidámságában volt valami dermesztő. Mialatt Shintal rohanva megkerülte a Definiátor Yadill-pajzsát, éles zengéssel üvölteni kezdett a riasztósziréna.
113
A FELSZAKÍTOTT SÁV Ahogy az Oscilláriumra rátörtek a váratlanságukban is várt események, a pillanat töredéke alatt működésbe lépett a teljes védekező, elhárító berendezés. Kyrov áramtalanította a végső határon levő sávot, amely a riadót elindította. Shintal bekapcsolta az egész záróláncot. Laboratóriumuk megközelíthetetlen erőddé vált a Pszichodóm élő szervezetében. A „minden rendben" jelzés után még a különféle kommunikációs kapcsolatokat is leállította a többi szektorral. De az, amit csinált, alig ért el tudatáig: beidegzett reflex volt. Emberi érzékeléssel nem követhető történésáradat szabadult el körülöttük. S ezt a szökőárt nem lehetett feltartóztatni. Shintalnak az a képzete támadt, hogy ijesztő álomképek hínárjába bonyolódott. Nem tud felébredni, pedig bizonyos benne, hogy amit átél, nem igaz. Mintha egy kikapcsolt Polivízió tovább működött volna, a visszavont áram szintje egyre emelkedett, futott fölfelé a skálán, messze túlhatolva a mérhető fokozatokon! A 72-0 szélesen széthúzott sávja sziszegő, szikrákat sercentő üstökösként rezgett és lángolt a szenzoritkristály nyolc képernyőjének mélyén! Igen! Mérhetetlen kozmikus mélységből közeledett; folyton növekedve zuhant feléjük, mintha egy rejtélyes robbanás következtében titáni energialavina lódult volna meg, és a szenzoritkristály felszakadt térnyílásának antianyag-szaka- dékán át hömpölygött a Rezgések Háza felé. Shintalt a pusztulás bizonyosságában furcsa nyugalom fogta el. Lison felé pillantott, aki félig hunyt 114
szemmel, ölében nyugtatott kézzel ült a Definiátor vezérlőasztala előtt, és mosolygott. Igaza volt Rissnek. Állandó ellenőrzés alá kellett volna helyezni, mielőtt konok gyászában önmagával együtt őket is megsemmisíti! Aki ezen a poszton elveszti éberségét, az nem puszta életveszélyt idéz fel, hanem egy zárt tégelyben végbemenő „világvégét", amely radioaktív párává bontja a Dóm egyik legfontosabb ganglion-csoportját. Kyrov mozdulatlanul állt készüléke mellett. Kezét összekulcsolta, hozzá sem ért a fényorgona klaviatúrájához. Szenzorit- kristályra függesztett szemében mohó, hitetlen ámulat égett. Szongvan azonban előregörbülve, feszült makacssággal tovább halászott csodálatos szövedékké rezgő színhálójával, mintha még mindig remélte volna, hogy… A vég pillanata határtalanná nyúlt a megmeredt időben. A fényrobbanásokat ontó anyag betöltötte a szenzoritkristály nyolc síkját, s hirtelen átvetült az Oscillárium valamennyi felfogó felületére. Halvány pasztell gomolygásában sohasem látott színárnyalatok villództak, amelyek vad elragadtatást keltettek Shintalban. E bűvölet teljesen elkülönült halálra készülő, felelős énjétől. Egyéniségének e félresodort töredéke feladta önmagát az utolsó elégtétellel, hogy emberfeletti drámájuk zaklató gyönyöréről és kétségbeeséséről a Retrospektor segítségével akkor is megtudnak mindent a Dómban, ha a Rezgések Házának kiégett ürességében kísérleteiknek látszólag semmi nyoma nem marad. Vajon a Superiorok közül kik fogják újjáépíteni és újrakezdeni azt, amit ők…
115
Minek újrakezdeni? Miért kellene még egyszer végigjárni egy ilyen pokolba vezető utat? Mi szüksége van az embernek erre a félelmetes tapasztalatra? Szüksége van rá! Ezerszer újra: igen! Életük árán is: igen! Hogy buktatóit elkerülje, ha… Már az egész terem vakítóan csillámlott, és ezüstös, elektronikus tónusokkal zengeni kezdett a feléjük zúduló szökőártól. A meghatározhatatlan Dolog szinte kiduzzadt a képernyők felületéről. E domborulat oly módon feszült meg és nyúlt, nyúlt, mint a lecsöppenni készülő folyadék. Az idegen csillagzene mágnesesen vonzó, idegtépő melódiája vad sikollyá emelkedett. Az ultraviola üstökös a szenzoritkristály és a többi képernyő felszakadt dimenziónyílásán át bezuhant az Oscilláriumba. Minden fény kialudt körülöttük. Elnémult az elektronikus hang is. Soha ilyen sötét, elrémítő némaságot nem éltek még át. A súlyos, fekete csendmaximum a sugárvetítő titáni erejét is megfojtotta. Mi történt? Mennyi idő telik el e sűrű szemfedő alatt? Évezredek kriptájában vegetálnak-e rejtélyesen konzerválódott tudatderengéssel azóta, hogy a szakadék megnyílt előttük, vagy… Finom rezgésháló erezete rémlett fel lassan a támpont nélküli térben. Az erőmezőrács egyre szorosabbá fonódott, de ragyogása nem vált élessé. Mintha tiszta víztömegen át derengett volna a hold hullámok által széttördelt sugaraihoz hasonlóan. Miféle óceánikus létformába kerültek? 116
Hol vannak a falak és a mennyezet képernyői? Hová tűnt a körülhatárolt dolgok rendje és biztonsága? A lábukon állnak még, vagy egy mikro-világegyetem, űrjében lebegnek tájékozódás nélkül, félelmetes arányok között? Kívül vannak-e az életen, vagy bezárultak egy ismeretlen kiterjedésbe? … A rezgésháló egyre tágult, távolodott. Körülszőtte őket. Lüktetett. Azután egyszerre, a sugárnyalábok kereszteződésének középpontjában megjelent Valami.
117
JELENLÉT A dimenziók nem mások, mint tudatunk észlelésmódjának mélyebb vagy magasabb rezgései. Shin tal jegyzete
Az anyag ritka energia-halmazállapotát sűrűbb matériává alvasztó Piknoszkóp egyre sűrűbbé szövődő rezgései körülrajzották, megragadták azt a… Jelenséget, amelyet semmiféle ismert fogalommal nem lehetett kifejezni. Állandóan változó, elsikló állagával a metsző erejű lézerujjak makacs árnyékbirkózást folytattak. Próbálták „előhívni". De egy végtelenből előbukkanó mintának csak részletei csillantak meg, amelynek egész értelméről semmit sem árult el e bonyolult töredék. A pillanat ezredrészében határtalan távlatokba ágazó láncolatként mélyült a térbe, majd mozgó pontok nyüzsgésévé vált, mintha óriási magasságból felülről pillantottak volna rá. De legapróbb részletében is monumentalitást árasztott olyanformán, ahogy az elektronmikroszkóp kozmikus méretűvé növeli a baktériumbirodalmat. Shintal hirtelen észrevette, hogy amit szemlél, nemcsak tünékeny látvány, hanem idegeket ostromló zenei hang, látomásokat előhívó illat, kényszerítő színvarázs is. E rohamosan növekvő hatás különös révületbe ejtette, amelyben a valóság több kiterjedését fogta fel, mintha agya, szeme, füle átvette volna a mikromínuszkóp szerepét, amely az ismeretlen világok színképét jeleníti meg. 118
A tájékozódás nélkül való lebegésben azonban egy vezérszólam erősödött be lassan. Nem idő-tér támpont, hanem hevesen kényszerítő kapcsolat a Jelenség és közötte. Lenyűgözöttségében Shintal képtelen volt megállapítani összeköttetésük mibenlétét. Leginkább érzelmi természetűnek sejtette. Először halványan, az után eluralkodó bizonyossággal vette birtokába a meggyőződés, hogy a Rezgések Házába betört, vagy inkább saját létküszöbén átkényszerített Dolog valamiképpen értelmes állag. S azt is tudta egyszerre, hogy megrendülésük kölcsönös! A háromnál sokkal több kiterjedésbe ágazó felhőidomból (vagy organizmusból) szánandó riadalom hullámai csapnak ki! Füstszerű gomolygása, lihegő színei, hangszövevénye e vergődő pánik jelbeszéde! Vajon egyetlen lény-e, vagy számtalan külön valaki összeoldódott együttélése, szimbiózisa? Shintal egész testében remegett az idegen áramtól, de e személyes tünetet teljesen elnyomta benne a tudós kíváncsisága. Szeme éles homloklámpaként tűzött rá a szeme előtt végbemenő folyamatra. S amit látott, azt értelmezni próbálta. A Definiátorhoz lépett, hogy e titáni agy egész érzékelő skáláját rányissa a fokozatosan bekopírozódó és egyre különösebb jelenségeket létrehozó „jövevényre". Lison azonban már hangolta a tárcsákat; arca saját feszült figyelmét tükrözte. A Shintal egész lényét betöltő főtémából halvány gondolaterek ágaztak ki: megmaradtak. Egyelőre. A 72-0 sávot sohase tépték volna fel Lison pillanat-
119
nyi önkívülete nélkül. Nem kockáztatták volna meg… Melyikük sejthette, hogy ezt az energiaszintet is túl lehet élni? A lassítási folyamat kísérleteiben több volt a kalandos feltevés és a nem eléggé ellenőrzött részeredmény… Még egyáltalában nem bizonyos tehát, hogy ezt a hatást túl lehet élni. Azt sem tudják, miféle bonyolult, esetleg életellenes tényező zuhant közéjük az ismeretlen dimenzióból. Fogalmuk sincs róla: végzetes szerencsétlenség sodródott-e át hozzájuk a tilos küszöbön, vagy a földi kultúra fejlődését meglódító, nagyszerű felfedezés? Egy bizonyos: mindaddig vesztegzár alatt kell maradniuk, míg el nem döntik, hogy a „lila sárkány" mit jelent az ember számára. Belső látóterében, egészen közel, hirtelen felmerült Savonarola feszült, szikár arca. Szemében őrült elragadtatás égett, és még valami. Szánalom? Felizzottak a Definiátor szaggatott fényjelzései. Elkezdődött a Föld legtökéletesebb mesterséges agyával való párbeszéd. A jelenlevők személyes képzeteit teljesen elmosta a 72-0 sávból kiszakadt Valami (vagy Valaki) fokozódó hatásának kényszerítő energiája.
120
FANTASZTIKUS PÁRBESZÉD A Definiátorból fémesen előpendülő, hűvös hang mentőkötélként vetődött feléjük a süketítő zajok zűrzavarában. Görcsösen belekapaszkodtak, mint szökőárban fuldoklók. A teret betöltő s most már kocsonyásodó állag változékonysága rohamosan bomlasztani kezdte értelmük folyamatos működését. A mondatok azonban, amelyek a komputerből kigördültek, szokatlanul töredékesek voltak. Mintha a gép bizonytalanul keresgélt volna szédítő fogalomraktárában. Furcsa zörejei, mellékzöngéi, szavakba belevijjogó vészcsengője baljós érzéseiket vakrémületté fokozta. Nem! - kiáltotta Shintal, és öklével a levegőbe csapott. Észrevette, hogy felsőtestét előre-hátra lóbálja. E hajszoló mozgást hirtelen lefogta. Figyelmét a gépből hangzó szövegre összpontosította. Hyper… Hyperion… Hyperioniták! - pattogta a Definiátor szikrázva. A szó elemzését kérem! A Hypertér világegyeteméből emberi létformába bezuhant… - A mondat abbamaradt. Állag? - Shintal közelebb hajolt a géphez. Nem. Személy? Nem. Egyfajta… teremtő áram. Zérón innen és számokon túl. Nem jó. Minden emberi meghatározásból kivonják magukat. Pontosabban! Fényszobrászok. Nem értem! Érzések… kémikusai. 121
Világosabban! Hang… mágusok. Hangfigurák. Hangbirodalmak felidézői. Létük csak addig tart, míg éltető igéjük ütemét fel nem váltja a hallgatás üteme. Homályos! -A csend egyszerre kivonja belőlük a vokális csontvázat. Akkor visszahullnak alaktalan nyugvásukba. Kevés! Érthetetlen! Önmaguk teremtői. Hozzánk hasonló élőlények? Nem. Antivilágban élő párhuzamaink? Nem. Értelmesek? Igen. Tudnak önmagukról? Nincs állandó önmaguk! - A válasz felcsattanó gyorsasággal követte a kérdést. Miféle lét ez? Elkülönült? Individuális? Más. Csoportos? Más. Feszültségi lét. Harc különféle… különféle művészi tartalmak, irányok… fény, szín, hang, érzésopusok között. De a tartalmak… eszmék… élőlények! Ők maguk az élőlények! Mint vasreszeléket a mágnes, egyes élő ideákat sajátos esztétikai vonzás köt össze. Közös látomásokba zárulnak. Szépségkultuszuk eltér egymástól. Ami egyik… arti-szektából elragadtatást vált ki, a másikra torz paródiaként hat. Rezgésháborúk dúlnak közöttük. Képalkotás és elvont harc: ez a léttevékenységük. Többet kell tudnom erről!
122
Léttevékenységük a műalkotás. De a műnek rajtuk kívül nincs más nyersanyaga, sem valósága. Életre kelnek, mint egy zenemű. Ők maguk. Képzeletükkel önmagukat formálják újjá szüntelenül. Létük egyedüli célja és értelme… - A gép elnémult a kifejezhetetlen küszöbén. Tovább! Hasonlatokat kérek! Minden formát felöltenek, de semmivel nem azonosulnak. Mint a víz és a felhők, nem őriznek meg körvonalakat. Nem érthető! Születő gondolatokhoz hasonlóan, létük szüntelen átalakulás. Most valami történik velük, ami… Mi történik velük? Fennakadtak az Oscillárium szűrő- és sűrítőrendszerén. Az emberi létforma hálójában vergődnek. Cementbe zuhant fantáziamadarak. Shintal a feszmérőre pillantott, és visszahőkölt a mutató állásától. A rendkívüli finomságú mesterséges agy valahol a rövidzárlat határán működött. Félnek? - Shintalban váratlanul merült fel ez a kérdés, mintha valaki rajta át kiáltotta volna, s egyszerre segélykérő, hosszú sikolyként megint felüvöltött a gép hármas szirénája. Igen! - metszette át a lármát a fémes hang borotvaéle. - Mitől? A megmerevedett formák kényszerétől! Az anyag sírkamrájától! Miért? Szüntelen átalakulásuk korlátozását halálos betegségnek érzik. A szilárdulás élve eltemettetést
123
jelent nekik. Az egyetlen formához kötött lét fulladás, borzalom, pokolképzet részükre. Vannak fegyvereik? Igen. Önmagukat elhitető fantazmák. Minden ellenállást felőrlő szépség. Kivédhetetlen érzésintenzitás. Elragadtatás. Építő-romboló hangmaximum. Képzetek démoni frekvenciái. Miféle frekvenciák ezek? Ember által nem megismerhető, nem kifejezhető… áramok. Végsőkig fokozott disszonanciák. Egész gondolatrendszereket képesek felbomlasztani. Születnek? Nem. Kibontakoznak. Miből? Nincs válasz. Nem valamiből. Jelképes körülírást kérek! Mintha egy képzeletben lejátszódó nászból lobbannának fel. Életük eszmék, tételek és ellentétek dialektikája. Ha vezérszólamuk elerőtlenedik, e fárosz tűzmaggá szűkül, és… Meghal? Nem. Hamvába hull, azután újra fellángol. Csak átalakulást ismernek, halált nem. Szeretnek? - Nem. - Gyűlölnek? Nem. Saját eszméjük részegültjei. Csak önmagukat élik és érzik. Sohasem ütköznek? Nem. Hogy harcolnak akkor? Átrezegnek egymáson. A magasabb frekvenciájú, hevesebb áram oldja vagy megzavarja a 124
gyöngébbet. Az egyforma erejű, ellentétes áramokból azonban bizarr, beteges irányzatok támadnak, amelyek görcsszerű állapotban konzerválódnak, s tovább maradnak fenn, mint a harmonikus szövődmények. Lényegük ilyenformán nem anyagi természetű? De igen. Azonban az anyag különleges, eddig ismeretlen megjelenési formája. A sűrűbb anyaggá tömörülő hajtóerő vagy formateremtő hang csak párhuzama a folyamatnak, amellyel a Hyperioniták a látszólag semmiből valamivé konkretizálnak elvont képzeteket. Ahogy például a hoszszú időn keresztül heves szorongással elképzelt betegség megteremti lassan a kórt abban a szervben, amelyre a félelem összpontosul. A Hyperioniták jelenléte teljesen összevonja az elképzelés és megvalósítás közötti szakaszt. Eltünteti. Gondolat és realizáció, terv és kivitelezés teljesen egyidejű! Fegyvereik nem okozhatnak fizikai kárt? - A kérdés nem jó. A kérdés az, hogy az ember szervezetére és egész életformájára veszélyt jelentenek-e. Ártalmasak vagy ártalmatlanok! A Definiátor elhallgatott. A csend hosszú volt, s a hirtelen támadó remény Shintalt közelebb sodorta az idegrohamhoz, mint az előző megrázkódtatások. Érezte, homlokán, tenyerén verejték csapódik ki. Gyomrába görcs állt a várakozó feszültségtől. Az elektronikus agyból megint hangok törtek elő. „A Definiátor megőrült! - gondolta Shintal. - Miért szirénázik úgy, mint egy tömegszerencsétlenséghez rohanó mentőosztag? A szavak összeragadnak benne, elfedik egymást, éppen most, mikor…" 125
- Nem értem! Tisztábban! Lassan! Az emberre és egész életformájára végveszélyt, összeomlást hoznak. Jelenlétük a földön halálos fenyegetést jelent! Shintal egészen rágörbült a gép áttüzesedő Yadillpajzsára. Valami tudatos, gonosz, mérgező elem van bennük, ami… Nem tudatos. Nem jó, és nem rossz. Más. Fertőző? Igen. Mérgező, fertőző képzeletvírus. E létformában pusztító önmagára is. Miért? Az ember tudattalan zónái tele vannak befalazott kriptákkal. A tetszhalottak kitörnek zárlatukból. Részletezni! Shintal vad riadalommal feltekintett. Szeme társait kereste. Az áram- és színorkánban a hang tovább beszélt: A Hyperioniták rejtett ösztönzéseket valósítanak meg. Az anyag pórusain áthatolnak. Nincs zárt időkiterjedés előttük. A múltat és jövőt jelenné vegyítik. A jelent elsikkasztják. Shintal egy pillanat ezredrésze alatt megsejtette, miről van szó.
126
BÁLVÁNYFEJ A látvány, amely eléje tárult, szinte megbénította. Az eszelős örömmel zokogó Lisont leírhatatlan dolgok hínárja szőtte körül. Két lemeztelenített, petyhüdt mellén duzzadt, kocsonyás csecsemők függtek. Térdéhez zselészerű, kisebb-nagyobb fiúgyerekek simultak. Karok fonódtak rá. Vállát fiatal, hozzá tülekedő férfiak ölelték. Szembefordított tükrök vetületeiként végtelenül megsokszorozódtak, és mind Leon volt. Csupa Leon. A csecsemő, a kisfiú, a növekvő, a kamasz, a férfivá érő Leon. A halott, meggyilkolt Leon, aki atomjaira bomlott a felrobbant laboratóriummal együtt. Most számlálhatatlan változatban tolongott Lison körül, ahogy önkínzó képzeletében megmaradt, és anyaszenvedélyének láza tovább éltette. A Hyperioniták „lila sárkánya" félelmetes plazmatestet adott e titkos emlékfantomoknak, és… Lison gyűlöletének is Yask iránt, aki megmenekült tette következményeitől. A csillapíthatatlan bosszútól égő bíró és hóhér azonban tovább lázadt és lázított Lisonban. Telhetetlenül, szörnyű elégtétellel újra és újra végrehajtotta fia gyilkosán az ítéletet. Barlangi nőstényként husánggal pépes masszává ütlegelte. Akasztófára kötözte. Kerékbe törte. Kínpadra feszítette. Felnégyelte. Karóba húzta. Lefejezte. Vesszőt futtatott vele. Marósavval öntözte. Vadállatok közé vetette. Tüzes fogókkal tépdeste darabokra. A plasztikus jelenetek átderengtek egymáson. Folyton történtek. Párhuzamosan peregtek. Elmosták egymást, azután újra megélesedtek Lison képzeletének képernyőin. 127
Lison merev, elragadtatott arca és az alázatos mohósággal önmagát bizonyítani próbáló, előzékeny, csupa ideg Yaské, aki saját üldözési képzeteiből sarokba szorított állatként ölte meg azt, akit a legjobban szeretett. Yask iszonyodó szeme, rimánkodó, kegyelemért könyörgő, kinyújtott karjai, vércsíkos, megcsonkított meztelensége és… Tekintete vad meneküléssel Kyrov felé fordult, a kimozdíthatatlan önuralmú, mindig józan Kyrov felé, de már őt is színesen domborodó, sűrűsödő formák hullámai borították el, és Szongvan… Szongvan a sarokban kuporgott egy hatalmas bálványfej előtt. Irtózó részvét tört rá a titáni méretű arc, idegen ismerőssége láttán. A szétszabdalt, vérző, emberi testrészek hekatombájából kiemelkedő fej leginkább valami primitív istenszobor töredékére emlékeztetett, ennek ellenére… Nem védekezhetett. Szongvan nyomorúságos titka kitárult előtte. Nem semmisíthette meg bálványát, amely az ő Shintal - vetülete volt. Abban a formában, ahogy asszisztensnőjének természetellenes imádata tükrözte és előhívta a Hyperioniták rejtélyes képzeletviaszából. A bálvány élt és mozgott. Homloka közepéből és két áttetsző szeméből sugarak fröcsköltek elő. E fény tócsái ráhulltak a körülötte halmozódó csonka végtagokra. Szongvan előregörbülve kotorászni kezdett a hullarészek között. Rekedt madárvijjogással, hajánál fogva előhúzta alóluk Selena lemetszett, dagadtra vert, összekarmolt fejét, és felmutatta. Elborult tekintetében részeg diadal égett. Vihogott. Nem bírta tovább nézni. Elfordult és… 128
Érezte, hogy hátához simul valaki a régóta nélkülözött, szomjasan kívánt érintéssel, amely mindig elektromos ütésként kapcsolódott érzékeibe. Nem! Neee! Síkosán sima, szívós női test fonódott rá. Arcát még nem látta, nem akarta látni, de olyan közel volt hozzá, mintha mindketten meztelenek lettek volna. Bőre egyszerre forralta és hűsítette. A gép beszél. Figyelni kell rá. Csak rá szabad figyelni! Már megint érthetetlen hangváladék préselődik ki belőle! Teljesen rátapadt a Yadill-pajzsra, hogy eltakarja magát attól, ami… A Hyperioniták pontos rezgésszámával együtt kérem a védőformulát! Tisztán! Lassan! Már a Yadill anyaga is selymesen lüktető, hozzátapadó testté alakult át. Nincs védőformula - tagolta a Definiátor. Nincs pontos rezgésszámkulcs. Lehetetlen! Még egyszer! - Ami a Hyperionitákból megjelenik, vetület. Lényegük megfoghatatlan. Pontosabb meghatározást kérek! Nem lehet irányítani, fékezni vagy korlátozni őket. Önmagukat végtelen számúvá sokszorozzák és teljesen elhitetik! Teljesen elhitetik! Teljesen elhitetik! - ismételte a gép, emelkedő hangerővel. Mivel hitetik el? - kiáltotta Shintal. Összezavarják az ember képzeletét. Lenyűgözik. Elszakítják saját természete törvényeitől. Hogyan? Tetterejét megbénítják. Nem tud megkülönböztetni többé. Való és valótlanság között elmossák a válaszfalat. Gyilkos matricák. A káosz szülői. 129
Shintal érzékeiből kikapcsolódott Selena fantomközelségének árama. Nincs védelem ellenük? Nincs. Ópium. Hasis. Heroin. Marihuana. Phantazol. LSD. Mindegyiknél hevesebb egyéni életérzést okoz, és teljesen megszünteti a kiélés gátjait. A látomások azonban nem maradnak a tudat benső terében. Kivetülnek. Plasztikus művé alakulnak át. Először felhőszobrok, azután egyre sűrűbb, egyre fenyegetőbb, egyre intenzívebb káprázattá lesznek. Hazug, aljas, romboló képzetek valósulnak meg. Atavisztikus álmok öltenek testet. Indulatok őslényei kelnek életre. Förtelmes szenvedélyek válnak meztelen fegyverré. Elfojtott ösztönök szennyvíz-szökőárja tör felszínre. Elborít minden emberi alkotást. A komputerből zakatoló lüktetés hallatszott. Shintalban az idegroham rángógörcsében fetrengő Hermod Gjall, az időhajós emlékét idézte fel, akinek teste fölé hajolt nemrég a zárt területet övező dzsungelban, mikor Savonarolát felkereste, és… Akkor hát… Mintha megint egy idegen beszélt volna az ő száján át. Nem folytatta a mondatot. Világos volt, mit kell tennie, őrült remény volt azt hinni, elkerülheti. Átvizsgálni az izoláló és megsemmisítő erőmezők működését! - mondta valaki Shintal hangján, anélkül, hogy neki köze lett volna hozzá. Gondolatai elkalandoztak, visszatértek Savonarolához. Kár, hogy nem tudtak szót érteni addig, míg segíthettek volna egymásnak, hiszen összetartoztak. Igazában soha senki nem volt fontos neki, egyedül ő. És Savonarola is…
130
A Hyperionitákra érvénytelen a megsemmisítés formulája. El fogjuk pusztítani őket a Rezgések Házával együtt! - Várni kell! Várni! Nem várunk! Riasztani! Késő! Késő! Késő! - A mechanikusan ismétlődő szövegre rátaposott a vészsziréna. Egyre magasabb oktávban üvöltött. Ezt a hangot nem lehet tovább fokozni. Mindjárt vége lesz mindennek. Shintal agyában szétestek a képzetek. Idegeiben előbb állt be rövidzárlat, mint a Definiátorban. Meg sem lepődött a Yadill-pajzs mögött végbemenő tűzijátékon. A detonáció félelmetes villámszisszenései nem értek tudatáig. A gép elnémult. A védőpajzs jól vizsgázott. A Yadill anyagából pillanatok alatt elillant a hő. Nyirkosán hideggé vált, mint a halottak bőre. Reflexei intézkedtek helyette. Odatámolygott a riasztótárcsához. Gépiesen hangolni kezdte Maron és Riss titkos hívójelét.
131
UTOLSÓ ÍTÉLET A két izgalomtól merev arc annyira egyszerre ugrott ki előtte a homályból, hogy fejét hátrakapta. Mindegy, hol tartózkodtak, e különleges csatornán át rögtön kiemelhette őket minden tevékenységből. Furcsa, milyen kemény gyanakvásnak hat a félelem az emberi szemben - villant át Shintalon. A jelzés pillanatában már ők is tisztában voltak vele, hogy valami végzetes dolog történt. Nem vesztegette az időt. Az esemény egész rögzített kép- és hanganyagát átsugározta az ellenőrző központba, azután eltüntette a kérdőn rámeredő arcok vetületét. Várt. Nem akart részt venni a lejátszódott történés visszapergetésében. Nem tudta volna elviselni, annak ellenére, hogy olyan fakó és fáradt volt belül, mintha benne is kiégtek volna a heves érzések, világos összefüggések áramkörei. Kyrov felé fordult, hogy közösen mérjék az időt, míg lefut az adás, de munkatársát színesen burjánzó idomok, térbe mélyülő, végtelen alagutak takarták előle. Kyrov is saját becsvágyó álmai, elnyomott ösztönzései világegyetemébe zárult, mint Lison és Szongvan. E káprázaton kívül nem volt kapcsolata többé a valósággal. Azt hitte, él, pedig hallucinált, mint az őrültek, mint a kábítószer-élvezők és részegek. Egyedül ő maradt közöttük éber, bűntudattól sebzett magányban, s ez az éberség nagyobb kínt okozott neki, mintha egyenként lehúzták volna a körmeit egy atomkorszak előtti kínzókamrában. E fájdalom azonban nemcsak vezeklést, hanem védelmet is jelentett a körülötte lappangó, képlékeny ár132
nyakkal szemben, amelyek érzékei hívójelét lesték, hogy testet öltsenek. Befonják. Hínárkarokkal szakadékba húzzák. Elvegyék józanságát. Neki pedig meg kell őriznie cselekvési szabadságát, míg végre nem hajtja az ítéletet. A Rezgések Házában szellemi pestis lobbant fel. Lápisszal kell kiégetni. A villámként belerángó gyötrelem nem önsajnálat volt. Lison, Szongvan, Kyrov sajdultak meg benne meztelen gyásszal; munkatársai, akik bíztak benne, és vakon követték a pusztulásba. Elég-e gyors, egyszeri tűzhalált halni ilyen katasztrófa felidézéséért? Ráeszmélt egyszerre, hogy tudata, szemén át görcsös igyekvéssel keresi a behatolást Kyrov képzeletplasztikái közé. Próbálja megfejteni értelmüket. Önkéntelen leselkedése elmélyítette önutálatát. A látvány mégis hipnotikus erővel kötözte magához. A sűrűsödő plazma két műtőasztal formáját öltötte fel. Egyelőre olyan volt, mint az életlen kép, amelyet ügyetlen fotós keze próbál élesre állítani. Hol elhomályosult, hol beerősödött. Hirtelen azonban Kyrov rögeszméjének képzeletvilláma plasztikusan megvilágította. Ők ketten - Kyrov és Shintal - feküdtek a műtőasztalokon. Fejüket elburkolt arcú orvosok operálták. Koponyájuk már nyitottan tátongott felül. A professzor Ruggiero, a Pszichodóm legnagyobb sebésze… illetve… nyilván csak a fantomja volt. Felismerte testalkatáról és jellegzetes mozdulatairól. Ruggiero könnyű ujjakkal kiemelte az ő agyát, míg asszisztensei Kyrovét távolították el. A következő villanás a pillanatot mutatta, mikor kettejük agyát kicserélték. S Kyrov kísértetmása nem aludt az 133
operáció alatt! Egy rémfilm lázfigurájaként felnyúlt a fejéhez, és Shintal elorzott agya fölött segített visszailleszteni a koponyatetőt. Shintal eltakarta a szemét. Nem sejtette, hogy tanítványa ilyen beteg fanatizmussal irigyli őt tudattalanja mélyén. Ezt az őrült ösztönzést egy csomó beidegzett erkölcsi gátlás torlaszolta el eddig tudata felszínétől. S ha így van, ha ezek a démonok mindennek ellenére tovább élnek az ember lényének alvilágában, akkor Riss végzetesen téved, mikor azt hiszi, sikerült megoldania a problémát! Csak elodázta. Elfojtott, lázadó őserők előbb-utóbb mindig kitörnek zárlatukból, ha valahol meglazul az ellenőrzés! Most pedig… Felnézett. Szembe találta magát Riss és Maron arcával. Onnan kapcsolták a képet. Riss ajka hebegő szavakat formált, de szájmozgásához nem szegődött hang. Mit is mondhatna? Az utolsó szó már nem az övé. Körülbelül három percen belül megtörténik! - Shintal hangjának halk egyenletessége nyugalomnak hatott, pedig a nagy ütés utáni érzéketlenség volt. - Sajnálom, Riss. Valamit elvétettünk. Mindannyian. Újra kell értékelni az ember természetét és a módszereket, amelyekkel fékezni próbáljuk. Maron! A reformok kidolgozásába vonjátok be Savonarolát. Most már hajlandó lesz együtt dolgozni veletek. Helyettem. Neki volt igaza. A természet törvényei ellen nem szabad varázsolni. Még a tudomány eszközeivel sem. Csak összhangban vele. Elementáris ős- energiákat sem elnyomni, sem kiirtani nem lehet, mert halhatatlanok. Fel kell használ-
134
ni őket. Szerettem volna, ha… Nem kívánjátok, hogy elköszönjek, ugye? Ne! - mondta Riss. - Ne! Várj! Mire? Esetleg - szólt közbe Maron - találunk valami kiutat, és… Maron sírt. Shintal még sohasem látta sírni. Ez rosszabb volt minden eddigi tapasztalatánál. A kapcsolóhoz nyúlt, hogy fellobbantsa a totális megsemmisítés atommáglyáját, de szeme furcsa mozgásra lett figyelmes Riss képterének hátterében. Keze megállt a levegőben. A felismeréstől villámsújtottan képtelen volt szólni vagy mozdulni. Riss vállára hosszú, fekete csápok tekergőztek. Recés, fehér szívókorongok nyíltak és csukódtak rajtuk. Yask Lilithje, a polip életre kelt, amelyet a jelképgyógymód első mozzanatában lefestett. E szörnyeteg az óta ott világított a Terapion rendelőjének falán. És Riss mennyire büszke volt rá. Yask mitikus hüllőjének gonosz szépségű, női arcai forogva lengtek a vonagló tapogatók között. Mosolyogtak. Vonásaik fenyegetővé torzultak. Szemük kimeredt, ahogy vastag, mozgékony kígyókarjaikkal áldozat után kaszáltak. Azután meglátta a többi fantomot is. Az egyenruhás, piros sapkás patkányokat, madártestű nőket, amelyeknek tollai közül csúcsos mellek duzzadtak elő. Rovar-, hal-, disznószerű torzszülötteket hatalmas nemi szervekkel. Nyúzott embereket, akiknek feltárt belsejében zaklatottan fujtatott a tüdő, és lüktetett a szív. Barna kocka, csonka gúla és örvénylényeket, amelyekből ellenséges áramok vörös szikrái pattogtak elő. A halálsápadt Riss homloká135
hoz fejjel lefelé csüngő denevér verdeste kemény, bőrszerű szárnyát, de annak is öreg, zöld szakállú emberarca volt. Shintal mindegyikre emlékezett. A Terapion galériájában sorakoztak. Riss pácienseinek kivetített, „falra festett démonai" voltak, amelyektől - szerinte - teljesen megszabadultak. Pedig a kezelés csak ideiglenesen gyömöszölte őket szobatiszta képzetek kényszerzubbonyába. A gyökerek megmaradtak. S ha e burjánzó erőket nem vezetik állandó, teremtő erőfeszítések medrébe, akkor újraformálják torz ábráikat az ember jellemén belül. Ahogy a mesék levágott sárkányfejei kinőnek mindig a régi helyükön. Shintal karja lehanyatlott. „A Hyperionitákra érvénytelen a megsemmisítés formulája!" A Definiátor közlése ijesztő, új tartalommal csengett vissza benne. „Az ember tudattalan zónái tele vannak befalazott kriptákkal. A tetszhalottak kitörnek zárlatukból!" Igen. „A Hyperioniták előtt nincs zárt kiterjedés. Az anyag pórusain áthatolnak. Késő!” Shintalban valamennyi mozaik a helyére került. A tetszhalottak kitörtek zárlatukból. Nincs védőformula ellenük. Átrezegnek az Oscillárium valamennyi energiagátján. Már ott nyüzsögnek a Pszichodóm őrtornyának vezérlő központjában. Benyomultak a Terapion csendkamráiba. Megszállták a Föld agycentrumát. Gondolattestet adnak megbilincselt rögeszméinek, becsvágyainak, romboló ingereinek. Azután ezt a heves ösztönáramot kivetítik, és erővázára rejtélyes módon anyagot vonnak öszsze. Igen, anyagot! Egyre sűrűsödő matériát! Zava136
ros képzetek kísérteteit plasztikus formákká hívják elő. „ Teljesen elhitetik!" A globális vetítőcentrumból halálos fertőzés ömlik az emberek védtelen lényébe. Megmérgezi őket. Tetterejüket megbénítja. Nem tudnak megkülönböztetni többé. S ha az idő kiterjedései, a múlt, jelen és jövő között elmosódik a határ, akkor… Lehetetlen! Képtelen lázálom! A természet valamennyi eddig megismert törvénye rácáfol! Azért nem talált rá pontos meghatározást a Definiátor, mert ez a lehetőség meg sem születhet emberi agyban! Gondolatok, ingerek a testen belül lejátszódó folyamatok. Kivetülhetnek, mint a Polivízió, a pszichongyöngyök képei vagy Selena képzeletmetszetei, de nem válhatnak ilyen plazmaszerű állaggá! Ha viszszajátsszák őket, megjelennek, azután eltűnnek. A fantáziában született elgondolások, tervek és megvalósulások között elkerülhetetlen realizálási fokozatok akadályait kell leküzdenie! A Hyperioniták valami ijesztő antitörvényt, természetellenes tézist érvényesítenek. Mert amit látni, érzékelni, tapintani vél általuk az ember, az valójában nincs! Éppannyira nincs jelen, ahogy a színészek sem azonosak vetületeikkel, akárhány példányban jelennek meg sok ezer képernyőn, távol eredeti személyiségüktől, melyről a felvétel készült. S ez az élőnek tűnő, plasztikus árny akkor is visszajátszható, akkor is megsokszorozza, számtalanszor újraismétli önmagát, ha valójában elérhetetlen messzeségben tartózkodik, vagy évszázadok óta halott!
137
Agyrém! Végére kell járnia! Meg kell értenie! Akkor is értenie kell, ha e megmagyarázhatatlan jelenség magyarázatának kísérlete kiégette a Definiátor titáni elektronikus agyrendszerét! Meg kell értenie! Addig nem állíthat fel diagnózist. Nem találhat kiutat. Nem próbálhat megoldást keresni. Segítőtársakra nem számíthat. Egyedül ő lehet a kutató operátor és a kísérleti alany! Akkor is, ha értelme belezavarodik, s élete kiég tőle. Váljunk! Amit e pillanatban érez, az maró, ideges éhség. Ott van minden gondolata mögött sürgető önfenntartási ösztönként, mert szervezete kiürült, és… Ha mondjuk… Gyomornedveinek ingere hirtelen felvetette benne egy Savonarolával töltött este emlékét. Nyílt rőzsetűz mellett beszélgettek a zárt terület növényzetövének tisztásán, és Sisotris megkínálta egy cső kormos, illatosan édes sült kukoricával, amit az „elfajultak" kihegyezett ágak végére tűzve forgattak a lángok fölött. Élete legizgalmasabb élménye volt. Nem is tudta addig, hogy ilyen kezdetleges, nyilván kicsit piszkos eledel ínyének ekkora élvezetet szerezhet. Ezt a sült kukoricát kívánta meg most. Lehunyt szeme mögött összpontosított figyelemmel visszaidézte sárgásfekete gyöngyeit, lisztesen szétomló, tejes ízét és… Már a kezében érezte. Sütötte a tenyerét. Szaga az orrába csapott. Szájához emelte, és mohón beleharapott. Illat, íz, hő, minden ott volt, de… éhsége nem csillapult, sőt folyton éhesebb lett tőle. Harapott, rágott, és nem nyelt semmit! Gyomrát szaporodó savak marták.
138
Egyre kielégületlenebb volt, s a szemek nem fogytak a forró kukoricacsőről! Ez az egy kísérlet azonban kevés! Hiába retten vissza tőle. Hiába próbál kitérni előle. Meg kell győződnie arról, amit szorongva sejt. Teljes bizonyosságot kell szereznie róla egy olyan experimentummal, ami… Ha felidéz egy élő alakot, akiről tudja, hogy fényévnyi távolságban van tőle, aki nem lehet itt, mert… Selena! Már attól, hogy halkan kiejtette a nevét, eleven sebbé vált belül. Figyelő tudata azonban elszakadt e fertőzött önmagától, akit odavetett szenvedélye vadállatainak. Szemét eltakarta. Először képzeletében jelent meg abban az aranyfüstszerű, testéhez simuló ruhában, amelyben Maron házában látta. Akkor ismerte meg. Feltornyozott hajában apró theoritkövek villództak. Ez a kékesen sötét hajkorona a rezgő csillagdíszekkel olyan volt, mint az éjszakai ég egy darabja, s ezt meg is mondta neki. Selena! - hívta még egyszer hangosabban. Felnézett. Az asszony előtte állt. Igen. - Hangja meztelenebb volt minden meztelenségnél. - Miért nem megyünk már? Hová? - Saját kérdése is visszacsengett benne az akkori szúró örömmel. Hozzád. Mire várunk itt? Ez volt az a szöveg, amelyet hallott tőle, mielőtt… Keze hozzáért Selena hűsen suhogó köntöséhez. Ujjai megérintették hajában a theoritcsillagokat.
139
Vigyázz! Az én holdköveimtől valamennyi erogénzónát zsibbasztó áramütés éri. Nem szigeteltem őket. Ugyanazok a szavak! A legkisebb árnyalatig ugyanazok! Minden megismétlődik. Annyiszor ismétlődik, ahányszor felidézi és kivetíti magából, azzal a különbséggel, hogy ez nem puszta fényjáték! Nem testetlen vetület. Tapintható, plasztikus forma. Sajátos állaga van, ami kilép az emberi agy zárlatából, annak ellenére, hogy kópia! Nem azonos élő önmagával. Képzetek üres héja. Mintha a polivízió képernyőjéről lelépne egy figura, aki valójában valamelyik távoli űrállomáson Lamiellal szeretkezik, itt azonban az ő testére fonódik rá éhes követeléssel. Még erei lüktetését is érzékeli. De jelenléte éppoly hazug káprázat, mint a vetítőkamrákból kitóduló árnyak, Lison vágyálmai Leonról vagy a Terapion galériájának életre kelt szörnyei, amelyek titkos ösztön és gondolatcsírákból alakultak ki. Igen - ismételte megint Selena vetülete. Miért nem megyünk már? Shintal énjének egyik józan értelembe kapaszkodó töredéke lefejtette magáról a rátapadó plazmatestet. Menekülve a zsebébe nyúlt a jegyzetfüzetéért, és védekezőn ráhajolva, vaktában írni kezdett. Betűi támolyogva, kuszán dülöngéltek a papíron. „Az ember saját törvényei szerint lefesti, kifaragja, megformálja, műanyagból kiönti, felépíti, nagy erőfeszítések árán létrehozza valóságos műveit, mechanizmusait. Táplálékot, üzemanyagot, hajtóerőket termel. Mindannak, amit csinál, előképe az agyában fogan meg. Tervei ott öltenek gondolatformát. A Hyperioniták betörésével azonban felborul 140
ez a rend. A Hyperioniták egyenesen a képzeletből emelik ki a fantázia- és ösztönmagvakat! Közbeeső fázisok nélkül jelenítik meg valamennyit, illetve…" Vigyázz! - súgta a fülébe, nyakába, szájába Selena borzongatóan langyos, illatos lehelettel. Az én holdköveimtől valamennyi erogénzónát zsibbasztó áramütés éri. Nem szigeteltem őket! Shintal görcsösen kapaszkodott saját betűibe. „Képtelen, hazug káprázat! A valóság imitációja. Csupa életmakett. Az emberlét változatainak használhatatlan utánzatai. Semmit nem pótolnak, csak behelyettesítenek. A valóságot azonban nem lehet behelyettesíteni. A levegőt nem pótolhatja semmiféle imitáció! A szerelmet pedig… A középkorban az emberek meggyőződéssel hitték, hogy álmukban incubusok és succubusok, az elfojtott nemi fantázia démoni kéjtárgyai keresik fel ágyukat, és betegesen felfokozott gyönyörök mágiájával kiszívják testükből az erőt. Másnap aztán rémült bűntudattal, kiürült roncsként ébredtek a saját képzeletük vetületével való szeretkezésből, ami valójában túlhajtott, heves önfertőzés volt." Mit keresünk itt? - kérdezte Selena, de Shintal tovább írt. „A Hyperioniták létrendszerünkbe való bezuhanását lassító folyamat fékezte, állaguk különben szétvetette volna talán az egész Földet. Megnyilvánulásukat a Piknoszkóp sűrítő hatása tette lehetővé. Ami életformánktól idegen rezgéseik és e sűrítő elem vegyületéből jött volna létre az az irracionális állapot, amely kikapcsolja az idő-tér gátakat képzet és megvalósítás között? A gondolat maga a realizáció? Az elképzelés pillanatában életre kel a mű? 141
A Hyperioniták a fantáziában megjelenő képzetek energiáját úgy alakítják át valamiféle kézzelfogható anyagi halmazállapottá, ahogy modern tudományunk gyorsított fotoszintézist hajt végre? A zöld növényzet alapvető életfolyamatát mi is összevonjuk. Szén-dioxidból és vízből szénhidrátokat építünk fel, a napsugárzás és klorofill helyett mesterséges hatóerők közvetítésével. Ez képezi táplálkozásunk alapját. S műanyagaink? Nem teremtünke tetszésünk szerint makromolekuláris, szerves anyagokat folyékony, sőt gáznemű energiákból? Nem mérhető energiák-e a gondolat- és érzésáramok? Itt, itt rejtőzik az a pont, ahol az egész halálos blöff leleplezhető, mert… A Hyperioniták elvont fotoszintézise nem igazi táplálékot és életet, hanem valamiféle műanyagot termel az emberi képzetek és vágyak erőiből!" Nem szigeteltem őket! - súgta megint Selena. Keze testén babrált a régi, ismert érintéssel, gonoszul találékony fogásokkal, amelyek megőrjítették, és… Elrántotta magát, de az utánanyomult. Megütötte. Mintha egy karjához kötözött puha labdát taszított volna el magától, a plazmatest lomhán ellebbent tőle, azután újra visszalendült hozzá. Miért nem megyünk már? Miért nem megyünk már? Miért nem megyünk már? Ezek a kitartóan szajkózott szavak, az émelyítő, lázító gépiesség meghozta végre pillanatnyi szabadulását, s teljes egészében visszaadta őt a személytelen kétségbeesésnek. Jegyzetfüzetét a zsebébe csúsztatta.
142
Mennyivel egyszerűbb lett volna lenyomni a piros gombot, mint egyedüli felelősként élni e kiúttalan tragédiában, „gyilkos matricák" között! Sejtelme sem volt róla, hogy a képzeletben ilyen nukleáris szuperbombák tárolódnak, s a robbanás láncreakciója az ember meghasonlott, benső kozmoszából is elindulhat, ő pusztította el az emberi létforma védőgátrendszerét. Milyen egyszerű lett volna halálba menekülni a világra szabadított „ibolyántúli sárkány" elől. De élve kellett maradnia.
143
III. ÉLŐ SZOBROK A jelképek a természet legnagyobb formába zárt hatóerői. Shintal jegyzete A TEGNAP VULKÁNKITÖRÉSEI A zárt területet körülvevő zöldövezet fáin, bokrain levél se rezzent. Még a bogarak is elpihentek a kora délután borús langyosságában. A nagy álom időszaka volt ez Makropoliszban, melyből a múlt atavisztikus szőrzetében lappangó élősdiek, az elfajultak se vonták ki magukat. „Minden alkalmat megragadnak rá, hogy belehülyüljenek a tétlen önkívületbe, és elfelejtsék önmagukat! - gondolta Savonarola. A tisztás közepén emelkedő romkarosszékben ült, hátát a puha mohával borított köveknek támasztotta. - Megvan rá az okuk!” Miért érez mégis ingerültséget, mikor egymásba fonódó testüket, nevetséges rongyaikat, gyengeelméjű gyerekmosollyal szétnyílt szájukat nézi? Még mindig jobb így, mintha valamelyik légkondicionált csendkamra ringó kerevetén hevernének fertőtlenített bőrrel és sterilizált aggyal! A nyirkos, meleg föld meztelen mellén fekszenek, és legalább érzik néha az élet igazi ízeit. Krumplit, kukoricát termelnek ügyetlen, gyakorlatlan kézzel, hevenyészett vagy múzeumi raktárból elcsent eszközökkel. Pillantása megenyhült. Ha tudnák, hogy az élettani laboratóriumban őrzött magvakat, amelyeket nomád őseik szelídítettek táplálékká, Shintal szerezte meg 144
nekik! Ő hozta el a földművelés, állattenyésztés alapismereteiről szóló leírást is az archívumból. Miért? Kísérletező kíváncsiságból, vagy? … Mindegy. Nemsokára kikelnek Sisotris tyúkjának kiscsirkéi. Lenézett a rom egyik mélyedésébe ágyazott fészekre, amelyen félrebillent fejjel bóbiskolt „Lumina hercegnő". Szemhéjának hártyabőre körblendeként zárult szelíd, buta szemére, s álmában halkan kotyogott. E látvány elmosta nyugtalanságát. Mosolygott. Eggyé vált mindazzal, ami körülvette. Csak az után rezzent rá, hogy tökéletesen boldog volt, mikor elröppent tőle a pillanat varázslata. Idegeibe rögtön visszaömlött az utóbbi hetek fokozódó zaklatottsága. Mit akar? Miért ad különféle neveket baljós és bűntudatos érzéseinek? Xenóra meggyógyult. Egy tenger alatti szanatóriumból kapott tőle zavartan fogadkozó levelet, de már semmit sem jelentett neki. Tulajdonképpen mindig csak annyira tartozott hozzá, mint a fehér kotlós Sisotrishoz. Forrón lüktető, fiatal test volt, amely együgyű bizalommal bújt mellé. Védelmét kereste, és érzékeit kielégítette anélkül, hogy sejtette volna, menynyi ellentmondás feszíti belül. Miért nem képes egész szívvel, teljes meggyőződéssel vállalni a bolond szerepét, amely szabaddá teszi? Miért nem tud olyan könnyelmű elégtétellel nevetni a Dóm álszent pszichomániákusainak és a Makropolisz agyalágyult bábjainak elszörnyedésén, mint társai a kirekesztettségben? Ki előtt szégyenkezik? Mi ez a kétség benne; jól teszi-e azt, amit tesz, vagy csak bújócskát játszik önmagával, tehetetlen felelősségtudata elől menekül? Nem akar
145
részt vállalni népszerűtlen reformok áldatlan erőfeszítéseiben, pedig… Ez megint Shintal benne! Miből vállalhatna részt? Reménytelen szélmalomharcot folytasson egy maroknyi szamárral együtt valamiért, amit rajta és Shintalon kívül meg sem ért senki ebben a csordában? Legtöbben csak játszanak. Nem akarnak felnőni. Vagy megsérültek, és valóban elfajzottak a divatos emberkollektívától. Azok pedig kivetik őket maguk közül, mert gyengék, tehetségtelenek, mégsem lehet betörni őket. Lázadók. Eltérnek a szabályszerűen leigázott, sablonokká formált átlagembertől, ő viszont… Mikor Shintal feltette neki a kérdést, valóban gyűlöli-e a tudomány vívmányait, az emberiség békés, új életformáját, bonyolult magyarázatokba kezdett ahelyett, hogy egyenesen válaszolt volna. Shintal pedig keresztüllátott rajta. Mint mindig. Néhány mondatával lerombolta védekezésül emelt szofizmái útvesztőjét. „Magad sem vagy bizonyos benne, hol állsz valójában! - olvasta rá. - Csak azt látod, hogy megoldásaink nem tökéletesek, és mi magunk sem vagyunk azok. Kísérletezünk. Hibákat követünk el. De miért nem osztozol e kísérletek kockázatában? A szabotázs és a minden erőfeszítésen kívül helyezkedő kritika nagyon kényelmes álláspont. De nem menthető magatartás akkor, ha valaki végzetesen hibásnak tart egy folyamatot, és nem működik együtt a megállításában vagy a helyesebb irány gyakorlati feltárásában! Különösen akkor, ha minden képessége és kivételes képzettsége megvan hozzá, mint neked!"
146
„Én megpróbáltam…"- kezdte, de Shintal a szavába vágott. „És rögtön feladtad a harcot, mert ellenállással találkoztál. Megsértődtél." „Nem erről van szó! - tiltakozott gyanús hevességgel. Ó, jól tudta, sérültségének milyen szabályos reakciója ez, de képtelen volt leplezni. - Riss legszívesebben hibernálna, és a föld alá dugna egy jégkamrába, hogy ne veszélyeztessem abszolút hatalmát elevenek és holtak fölött! Fél tőlem! Azért hajszolt száműzetésbe. Ismer. Utolsó vitánk vérre ment. Nem hagyott kétséget benne, mennyire nem kényszeríthet félmegoldásokra. A rosszat nem lehet jól csinálni. Nem segítek neki! Nem osztozom vele a felelősségben, hogy észrevétlenül maga alá tiporjon engem is. Riss lelkiismeretlen őrült. Nem szabad az emberről döntéseket hozni az ember nélkül, anélkül, hogy belevonnák saját sorsa intézésébe! Alkotóerejét gondolatparancsok pókfonalával öszszekötözni több, mint egyszerű tévedés. Aljas, megbocsáthatatlan gazság! Riss kimetszi áldozataiból örömök, szenvedélyes becsvágyak, csalódások konfliktusait. Megfosztja őket a kezdeményezés és ellenállás gyakorlatától. Védtelenek. Kiszolgáltatott puhányok. Riss engesztelhetetlenül gyűlöli a vitatkozó, ellene szegülő, élő embert! Robotokra van szüksége. Csak robotokra! Azért kell elmozdítani arról a posztról, ahová felküzdötte magát. Nem vetted észre, hogy már az egész Pszichodóm az ő arcát viseli? Az ő karjai nyúlnak ki belőle az egész világot behálózó energiacsápokként! Az ő sóvár karmai görgetik a földet és..." Az emlékezetéből felidézett párbeszédbe, úgy látszik, mégis belealudt, és nagyon élénken álmodik. 147
Azt álmodja, ébren van, szemben ül a Pszichodóm felhőkbe szúródó, csillogó nyilával, de legmagasabb tornya helyén Riss gigászi arca nőtt ki. Az épület ablaklencséiből, vetítőközpontjából mélylila sugarak szökkentek elő. E szín oly heves intenzitással világit, hogy szeme be- lekönnyesedik. A sugarak egy része megfeszült húrokként kapcsolódik Makropolisz villáihoz, a többi továbbnyújtózik. Hová? Sugarak ezek? Nem. Karok. Egyre több kar tapogatózik ki a Dóm épületének vezérlőhelyiségeiből és a Terapionból. Ismeri fekvésüket. Mielőtt a messzeségbe tűnnének előle, túl a horizonton, világosan látja rajtuk a begörbült ujjú, erőszakos kezeket: Riss szögletes körmű, nagy, fehér kezét, amelyMicsoda lidércnyomás ez? Fel kell ébrednie belőle! Szemét eltépte a látványtól. De fel lehet-e ébredni egy olyan álomból, amelyet valóságosabbnak érez minden eddig átélt valóságnál? Pedig álom. Ha kételkedett volna benne, most a tisztás szélén vajúdó Sisotris meggyőzte róla, hogy csak álom lehet. Vagy Riss valami újfajta szuggesztiós módszerrel, felvevőkészülék nélkül férkőzik az agyához. Belezárta egy vízióba, amelyet látszólag nyitott szemmel figyel, pedig... A félig a bokrok között fekvő Sisotris körül megdöbbentő lények nyüzsögtek. Csirkefejű, pelyhes testű, meztelen kisdedek rugdalóztak, nyöszörögtek a füvön. Karjuk helyén szárnycsonk verdesett. Csecsemősírásuk éles csipogással váltakozott. Véres, hosszú köldökzsinórjuk még mindig a szülőméhhez kötözte őket, de a hatalmasra duzzadt anyatest kimeríthetetlen volt. Ruhája nyakig gyűrődött; vergő148
dött, sikoltozott, dobálta magát, és szült, szült, szült, ontotta a torzszülötteket, mint egy termeszkirálynő a petéket. - Sisotrisnak nem lehet gyereke! - mondta hangosan. - És ma már nem szülnek ilyen kínnal az aszszonyok! Kezét felemelte, és az öklébe harapott. Fogainak nyoma erősen bemélyedt a bőrén. Szeméhez nyúlt, de fejét rögtön visszakapta, mert nyitott, nedves szemgolyóját érintette. Tehát Riss. Nyomorult, alattomos gazember! A független értelem orgyilkosa! Meg akarja őrjíteni, hogy zár alá tehesse, és megfossza tiszta ítéletétől. Hiszen már régen nincs szükség az emberi agyba épített elektródokra, hogy parancsot közvetítsenek hozzá: Örülj! Szeress! Aludj! És… ölj! A visszaélés lehetőségei határtalanok. Riss kezében a felvevőkészülék nélküli távirányítás a teljes elembertelenedés eszköze! Nem fogja átengedni magát neki. Akármilyen boszorkányszombat tombol körülötte, ő kívülről figyeli. Tudja, hogy amit lát, valótlanság! Képzelődés! Amíg így elkülöníti magát e látomásoktól, és megőrzi nyugalmát, addig… Ha nem veszíti el önuralmát, annak ellenére, hogy a vízió, robbanásban van körülötte, nem történhet semmi baj! Egyetlen mozdulattal vagy kiáltással sem fogja elárulni magát, mert Riss szemmel tartja, mint egy elektronmikroszkóp alá helyezett vírust. A Pszichodóm tornya lassan forog. A Terapion ablaklencséjéből begörbült karmú kéz mozog egyenesen az ő irányába a nyúló, nyuladozó sugárkar vé149
gén. Azt hiszi, ezt már nem bírja idegroham nélkül. Ezt már… Nem fog hátranézni! A zárt terület összepréselt tömbjéből egyre fokozódó lárma hallatszik. Csikorgás, csöngés, fulladt emberi hangok és… pattogó, furcsa zene. Valamikor ilyen indulók hangjára masíroztak elmúlt háborúk hadseregei. E múltba zárt, idegen zörejek, tónusok értelmét csak sejti, most mégis mintha… Igen. Az atomkor sugárhajtású repülőgépei döngenek fölötte. Szörnyű rakományt visznek: tudja. Útközben kioldják nukleáris bombaterhüket. A felcsattanó dörrenések megrázzák alatta a talajt. Most már a rakéták sivítását is meg tudja különböztetni. Becsapódásuk nyomán ismeretlen eredetű repeszdarabok hullnak rá, de akármilyen nagyok, úgy csapódnak a vállához és fejéhez, mint a súlytalan felhők. Látja tömören gomolygó füstjüket, az égbe növekvő, átható kék, narancsvörös gombákat, amelyek… Nyugalom! Nem mozdulni! Nem utat nyitni a torkában torlódó üvöltésnek! Otrombán mozgó, nevetséges ősszörnyekként hatalmas tankok gördültek látóterébe. Forgatható tornyukból fegyverek sündisznótüskéi meredtek elő. Torkolattüzük éleseket villant. A bőgő, csattanó morajba gépfegyverek staccatói szövődtek. Lehet, hogy már nem él? Feje fölött szabályos kötelékekben vadászgépek húztak el egészen alacsonyan. Szédítő berregésük dobhártyáját kínozta. Egyik bukórepüléssel alámerült. Figyelte a bőrsapkás, szemüveges pilótát, amint célba vette őt, és több lövéssorozatot adott le 150
rá. Gépe hirtelen felrobbant, és zuhanni kezdett. Levegőben szétszakadó roncsai a közelében értek földet. Felugrott. Azután megint gyorsan visszaült a helyére. A talaj, amelyre a szerencsétlenül járt gép leesett, nem fedte a valódi tisztás szintjét. Fölötte volt valamivel. Két reszkető kezét csuklyás köpenye bő ujjába rejtette. Kimeríthetetlen forrásból egyre áradtak a különféle nagyságú és típusú gépek, ahogy a háta mögött vad rengésbe, kavargásba lendült atomsalak rejtélyes katapultjai fellőtték őket a magasba. Egy idő múlva az a képzete támadt, hogy a repülőgépek konstrukciója egyre kezdetlegesebbé válik. Régi illusztrációkból, múzeumokból ismert, furcsa, dupla fedelű hidroplánok, vékony, szitakötőszerű, lécekből, fából, vászonból összetákolt törékeny építmények lassú, alacsony, billegő röptét hosszú léghajók, majd szélsodorta, kosaras léggömbök váltották fel. Szemét lekapta róluk, mert figyelmét ritmikus, zuhogó csattogás rántotta magához. Acélsisakos katonák masíroztak előtte díszlépésben Makropolisz felé, de lábuk nem ért le egészen a valódi talajra. Egy másfajta anyagból épített út kemény kövezetén jártak. Az ő útjaik már puhák, ruganyosak! Ezt meg kell állapítania! Bele kell kapaszkodnia a felismerésbe, hogy két különböző dologról van szó! Rétegesen bomlanak le előtte a zárt terület egymásra préselődött kultúrrétegei! Először a legfelső képek vetültek felszínre, azután az alatta következők, sorban, ahogy… 151
Igen. A katonák egyenruhája változik. Bomlottabb sorok következnek. Sáros, véres, terepszínű ruhában vonszolják magukat fejükre kulcsolt kézzel. Ódon, nehéz, zakatoló vonatok rohannak át látóterén valahol a levegőben. Egymáshoz kapcsolt vagonok fekete kígyójából katonák teste buggyan elő. Nyitott vagonajtókba kapaszkodva, fürtökben lógnak… civilek is? Igen. Ellepik a vonat tetejét. Menekülők? Piszkos rongycsomók. Batyuk hátán batyuk. Zsúfolt teherautók száguldanak arc nélküli emberekkel. Hová? A kivégzésük felé… ez bizonyos, ez… Bombatámadás éri őket. Testcsonkok, végtagok, fejek repülnek a levegőbe. A fákról vér csurog, ahogy valamelyik testrész fennakad rajta, és… Elég! Elég ebből! Szemét összeszorította, fejét elfordította a folyton átalakuló, tébolyult revütől. Szerencse, hogy lezáruló szemhéja függönyével el tudja takarni a látványt. Rissnek még nem sikerült áttörnie belső képzelettere kordonát. El tudja gondolni a háborúk között kivirágzó, rövidebb-hoszszabb időszakok békés oázisait, mikor… Észre sem vette, szeme mikor nyílt ki újra. Nagy magasságból szemlélt egy határtalan kiterjedésű tájat. Az előtérben hangyavárosok nyüzsögtek egymáshoz préselt felhőkarcolókkal, összedobált, alacsonyabb házakkal. Az épületek aljában, kútszerű mélységben ijesztő Jelleg nélküli tömeg hömpölygött. A járdákon és az úttesteken tíz-tizenöt soros, végeláthatatlan autóoszlopok vonultak egymással szemben.
152
A távolabbi foltokon már zsugorodtak a házak, és gyérült a tömeg. Az emberek lovaskocsikon, lóháton közlekedtek. Kisebb települések között kertek, mezők, szántóföldek, erdők nyújtóztak. Igen. Nyitott időtáj ez is! A múlt idilljei hadjáratok, természeti csapások, járványok között. Figyelmét élesen kiugró színfolt vonta magára az ég és tenger lápiszlazuli foglalatában. Ha távolságát a felhőkarcolókhoz mérte visszafelé az időben, ezt a tengerbe nyúló, keskeny földnyelvet csaknem fél évezred választotta el a közelebbi tegnap visszataszítóan csúf, túlnépesedett emberbolyaitól. Ahogy érdeklődését rá összpontosította, úgy növekedett a nyugtalanító kis térképfolt a félszigeten: mintha teleobjektív lencséjét állította volna be rá. Minden más mozgás elcsendesedett körülötte. Betöltötte látóterét, de a közeledéssel együtt tiltakozó szorongás tört rá. „Ne! Inkább ne!" Viharos érzései mágneses vonzással fokozták a felé rohanó látomások élességét. Tágas, nagy téren, csodálatos szépségű palota kecses tornya előtt deszkákból összetákolt, magas, széles máglya állt. Lépcsőin álarcok, parókák, díszes kötésű könyvek, hangjegyfüzetek, hangszerek, festmények, játékok, szobrok. Kecskelábú, antik Pán-figura, eltorzított alakja trónolt fölöttük. Rikító színű fa- és viasztákolmány volt. Egyszerre tudta, hogy ezt az „ördögöt" kénnel és puskaporral töltötték meg. Már emlékezett rá. Girolamo Savonarola Firenzéje volt, amelyet önkínzó pontossággal rekonstruált annak idején. E komor, saját korával meghasonlott, olasz szerzetessel különös azonosságot érzett. Belévetült és magába szívta. Felöltötte 153
egész habitusát. Mikor tükörbe pillantott, annak apokaliptikus látomásoktól dúlt, szikár arca eltakarta az övét. Vagy valóban hasonlított rá? Ez a hasonlóság elégtétellel töltötte el akkor. Most azonban… Szándékosan elfedett, meghökkentő részletek szökkentek szemébe az életnagyságon messze túlnövekedett vízióban. Talán, mert benső rendje megbomlott, s ez kimozdította saját nézőszöge elfogultságából. Meglátta Savonarola magatartásának rokonságát saját vak fanatizmusával, amellyel mindent szét akart zúzni, ami ellenkezett meggyőződésével. Savonarola sem kételkedett benne, hogy egyedül az a helyes, amit ő tart annak, pedig… Az a Pán-figura fel fog robbanni a máglyán, és hamuvá égeti a „pogány szépség, világi hiúságok" valójában a művészet és tudomány pótolhatatlan értékeit! A Palazzo Vecchio tornya előtt a máglyát halkan morajló tömeg vette körül. Várakoztak. Hirtelen megérezte a hűs alkonyi levegő illatát. Az égen kigyúltak az első csillagok. Fellobbant a máglya. Az emberek ájtatos riadalommal hátrahúzódtak a nagy pukkanással sárga – kék - vörös lángokat szóró ördög szétrepülő pernye- és szikraesője elől. A tiszta firenzei estét mocskos feketére kormozta a füst. Hatalmas tűznyelvek szökkentek fel, mikor a lángok újabb zsákmányba haraptak. A fekete-piros háttérre nagy bitófa árnya imbolygott fel. A tömeg - ugyanaz a tömeg? - zúgva felmorajlott. Átkozódott? Imádkozott? Varjúseregként egymáshoz szoruló kámzsás szerzetesek zsoltárt énekeltek, egyszerre skandálták a latin szöveget. 154
Hangjuk könyörtelen és fenyegető volt, mint a közeledő orkán moraja. A csontos, hosszú alak nyakára rátették a kötelet. A hóhér letaszította a létráról. A kámzsán felrohanó tűz megvilágította az akasztott ember arcát. Savonarola volt. Szeme iszonyodva rátapadt. Néznie kellett. Saját elkékült arca duzzadt ki a hurok fölött. Álla leesett, nyelve előtolult a szájából, és… Ki kell szabadulnia ebből a képzelethurokból! Savonarolán beteljesedett a pápa, az „Antikrisztus" ítélete. A mai „antitézis" Riss! Módszerei mások, de éppúgy nincs védekezés ellene! Valamennyi ember, technikai eszköz, robot, sőt az elemek ereje is őt szolgálja! Hatalmában van; Bekerítette. Saját fantáziája lángján akarja elégetni! Éppen elég kísérletben vett részt, amelynek alanya az önmagát elhitető képzelet volt. Látott vérző stigmákat nyílni hisztériás nők testén, s égési sebek vörös hólyagait felduzzadni hipnotikus álomba merített médium bőrén egy hideg késnyél érintésétől. Hallgatta a nem létező magzat szívhangjait szegény anyadühtől kínzott Sisotris növekvő hasa fölé hajolva, aki terméketlenné tett petefészke ellenére élethű álterhességet produkált időnként. Tejmirigyektől kemény melléből tej csurrant, s valamennyien tapinthatták testében a rugdalózó kisdedet. Jelen volt, mikor Ruggiero felboncolt egy hullát. Ez a férfi szívbénulást kapott a fürdőkádban attól a képzettől, hogy elvérzik. Csuklóján előzőleg bátortalanul elmetélni vélte az ereket, pedig csak mély karcolásokat ejtett magán. Vére azonban fokozatosan egyre sötétebbé színezte a vizet. Mikor rátörték az ajtót, jelentéktelen vérvesztesége ellené155
re halott volt. Ezek a kísérletek jelentették Riss munkájának alapját. Erre építette embertelen művét látszólag az emberért, valójában azért, hogy elektronikus rabszolgájává tegye a Föld valamennyi élőlényét! A jelzőberendezéseket bizonyosan leállította! Hol talál védelmet? Hol talál kegyelmet? Segítség! Shintal! Felugrott. Rohanni kezdett látomása puhán hullámzó szőnyegén. Bőréhez tapadó, nyirkos ködformákba, kocsonyás állagba hatolt bele. A csípős, tömény szagú, lármától zúgó anyag orrába, szájába nyomult. - Shintal! - Zokogó kiáltása közben síkos plazmahüllő kúszott le a torkán. Megbotlott. Földre zuhantában fejét éles ütés érte, és kioltotta öntudatát.
156
A KÉPZELET DIKTATÚRÁJA Shintal meghatározhatatlan dolgokon küzdötte át magát. Elvesztette irányérzékét. Risshez akart jutni a Terapionba, de a helyek felcserélődtek benne, és a térösszevonó szalag mindig máshová szállította, mint ahová törekedett. A mozgástendencia pedig belőle indult ki; ő adott rossz célparancsot az érzékeny elektronikus készüléknek valami ösztönzés alapján, amely ellentmondott saját értelmének és akaratának. A Pszichodóm ismert helyiségei, folyosói, csendszobái, vetítőcentruma, stúdiói, laboratóriumai és vezérlőhelységei útvesztővé fonódtak körülötte. A talaj egyszerre süllyedni kezdett alatta. Belesiklott egy langyosan, habosan örvénylő víztömegbe, amely a régebbi valóság elérhetetlen távolában a Superiorok pihenőmedencéje lehetett, mert hullámaiból Yadill-padkák bukkantak elő. Teljesen zavaros vize zölden sugárzott, de mérhetetlenül megnövekedett. Körvonalait sűrűn gomolygó, duzzadó idomokká átalakuló pára mosta el. Egymásba fonódó női és férfitestek voltak; nemi dühtől megszállott kamaszok erotikus fantazmái. A figurák lüktető mozgásban voltak. Förtelmes biztatásokat, sikolyokat, rekedt nyögéseket hallott. Orrát facsaró szagok ütötték meg. Rosszullét környékezte. Megpróbált kigázolni a parttalan mederből, de a nyugtalan felszín alól is csillogó formák merültek elő hálóban vonagló óriás halakként. Emberi és pikkelyes állattestek nyüzsögtek körülötte egymásra torlódva. Magasra dobták magukat, azután viszszazuhantak a felfröccsenő hullámok közé. A csap157
kodó, síkos lények közelebb szorultak hozzá. Jéghideg, vizes bőrük a bőrét érintette. Védekező vagdalkozással menekült előlük. Hirtelen egy ruganyos Yadill-padkát érzett meg lába alatt. Abba kapaszkodott fogyó erejével. Lengő hajú fej úszott hozzá vízbe fordult arccal. Mikor kiemelte előtte víztől csurgó arcát, hátrahőkölve ismerte fel benne a sóvár szájú, zöld szemű Délia fantomját - vagy ő maga volt az, saját démoni vágyvilágának önkívületében? Testére hüllőszorítású végtagok csavarodtak. Ne! - fuldokolta, de karját szívós hínárölelés szögezte oldalához. Lábát elrántották alóla. Rettentő súly nehezedett rá. Nem tudta felszínen tartani magát. Szerelmi halál! - motyogta Délia álomittas eszelősséggel. – Együtt… Veled… Egymásba pusztulva… így… Fejét elkapta. Nyakába hegyes fogak mélyedtek. Az éles fájdalom megsokszorozta küzdőképességét. Letépte magáról a görcsösen hozzáfeszülő lányt, és víz alá merülve ellökte magát a padkától. Addig úszott, míg tüdeje csaknem szétpattant a légszomjtól. Mikor fejét kénytelen volt kiemelni a vízből, és szeme tisztulni kezdett, hihetetlen megkönynyebbüléssel látta, hogy Délia nem vetette magát utána; a Hyperioniták képlékeny állagából, sűrűsödő vízidomokból adott testet kéjtárgyának, amely minden kívánságát engedelmesen kiszolgálta. Mert nem tudott megkülönböztetni. Elvesztette kapcsolatát a valósággal. Talán e libidóörvény szívta magához őt is, kígyóerejű gondolatparanccsal. S ha nem tud elszabadulni, Délia megcsonkította, kiszívta volna, mint pók158
nőstény a hímjét. Cselekvéseit nem korlátozta többé érzelmi vagy erkölcsi gátlás. Delíriumában önmagát is el fogja pusztítani végül. Vajon ő meddig képes kívül maradni e szétburjánzó, egyetemes tébolyon? Ilyen elszörnyedést talán az utolsó, nukleáris katasztrófa fináléjában élhetett át valamelyik haldokló, aki tudta, hogy teste már bomlani kezd a gyilkos sugárzástól, akkor is, ha a robbanás középpontjától távol érte a fertőzés. E fúziót azonban ő indította el. Vak meneküléssel megfordult. Keze a medence szélébe ütközött. Partra lendítette magát. Riss! Maron! Szót kell váltania valakivel, aki még nem zuhant bele saját mélytudata szakadékába! Rálépett a térszalagra. A lába alatt mozgó út sima gördülése ellenére alig tudta megőrizni egyensúlyát. Valamiféle tenger alatti táj sűrű, indás növényzetéhez hasonló akadályok és ellenáramlatok között utazott. Az eleven csápokként lengő, rángatózó liánok szétváltak előtte, s mögötte újra összefonódtak. Lasszót vetettek rá. Arcára csavarodtak. Nyakába, mellébe motoztak. Megtaszították és hátrarántották. Szétvetett lábbal, tántorogva, levegőbe csapódó karokkal, térdre bukva, feltápászkodva küszködött; de amit csinált, meghaladta ideg- és izomerejét. Agonizáló lelkiismerete tartotta lábon. Tehetetlen kétségbeesés hajszolta előre, mint robotot a beprogramozott parancs. Mindig szerette a finom mechanizmusokat. Az általa teremtett intelligens gépeket valahogy élő részének, hozzátartozóinak tekintette, most azonban irigyelte őket. A robotok nem döntöttek, csak esélyeket számítottak ki és szolgáltak. „Szervezetük" kifogástalanul, 159
de egyéni fantázia nélkül működött. Akármit vittek véghez, nem az ő dicsőségük vagy felelősségük volt. A pusztító képzeletvírus nem tehetett kárt bennük, kivéve, ha… Kivéve, ha valamelyik álomittas ámokfutó keze nem nyúl bele érzékeny szerkezetük hálózatába, és… E gondolatra egész testét verejték öntötte el. Mi biztosítja róla, hogy az emberekben dúló járvány nem terjed át a gépekre? Minden mechanizmus a tervezőmérnök teremtménye. Már nemegyszer megtörtént, hogy egyetlen apró hiba egész bonyolult életfolyamatokat kuszált össze. Ha értelmes kontroll híján egy anarchista tönkreteszi a legfontosabb vezérlőberendezéseket, és a gépek is megbénulnak, akkor… Didergett. Sokkszerű reszketése görcsös rángássá fokozódott. Érezte, elájul. Haza! Haza! Lefeküdni! Aludni! Nem tudni semmiről! Életösztöne vészjeleket sugárzott. A robotok helyükön voltak. Nesztelenül kiváltak a tapadó árnyak, szagok, hangok zűrzavarából, és elkapták az összecsukló embert. Még érzékelte, ahogy hordágyra emelik. Nem harcolt tovább. Átengedte magát a teljes belső összeomlásnak.
160
GYERMEKKERT Hermod Gjall csendkamrája kinyílt, és fény esett embriószerűen összekuporodott alakjára, amely hatalmas, áttetsző anyatest méhében feküdt. Magzatvíz tengere ringott körülötte lassú áramlással. A robotok részére azonban ez az ábra nem volt ott. A fehéren tekergő köldökzsinórt sem látták. Automatikus pontossággal, fantázia nélkül végezték feladatukat. A teljes riasztókészültség központi és egyéni jelzéseit követve szolgálták azokat, akik veszélybe kerültek. Gjall üdvözült csecsemőarcára tiltakozó riadalom ült ki, mikor eltépték az anyatesttől. - Nem! Nem akarok megszületni! - Vadul csapkodva kiáltozott, öklözte ápolóit. Begörbült embriógörcse csak akkor simult ki, mikor az injekciós sugár észrevétlenül szervezetébe hatolt, és elzsibbasztotta idegpályáit. De jóleső kábulatában sem engedte el az anyatest képzetét, s az felfúvódott, húsrózsaszín ballonként lengett utána a hosszú köldökzsinóron, mikor a lift a hordágyat vivő két robottal alámerült Makropolisz alvilágába. E védett mélységben intelligens gépek zajtalan munkája lüktetett. Táplálékuk magenergia volt; a felszíni élet salakját újra üzemanyaggá alakították át. Az „élőkkel" és egymással színes fényjelképeken át érintkeztek. Különös, bonyolult világnyelv volt ez, amelynek ténymegállapító pontossága és intézkedéseinek villámszerű gyorsasága sokszorosan felülmúlta az emberét. E „gyökérbirodalomnak" függetlenül beindítható, külön vezérlőrendszere volt arra az esetre, ha a Pszichodóm központjában valami zavar bénítaná 161
meg a gépek működését. S bár a közösség életében már nem fordultak elő az atomkor előtt oly gyakori konfliktusok, és a kozmosz felől sem kellett veszélytől tartaniuk, a vezetőség olyan védőberendezéseket is elhelyezett a föld alatt, amelyek szükség esetén minden életfeltételt önállóan előállító menedékül szolgálhattak a városok lakossága részére. Valójában talán az atavisztikus szorongás modern vetülete volt ez az óvóhelylánc. Gjallt egy ilyen földalatti szanatóriumba szállították, mégpedig állapota érzékeny finomságú reakciójaképpen egy gyermekkert-félébe, ahol a tehetetlen kicsinyeket helyezték biztonságba, de azokat a felnőtteket is, akiknek értelmi állapota e pillanatban közelebb állt a gyermekéhez, mint saját életkorukhoz. Gjall eszmélete nem aludt ki, csak személyi tudata halványodott el, szinte zérófokra süllyedt, s ez csodálatosan jóleső érzés volt. Szűrt fényben, szelíd langyosságban halk zene vibrált, és apró emberpalánták szunnyadoztak körülötte. Az ezüstösen csillámló falakon át akvárium virágszerű díszhalaira, lengő növényzetére látott. A kicsinyek között volt néhány mély álomba merült felnőtt is. Egyik-másikra halványan emlékezett. Mintha már találkozott volna velük Riss rendelőjében, vagy... mindegy. Semmin sem csodálkozott, önmaga sem érdekelte. Nem akart sehová tartozni. Semmire nem kívánt emlékezni. A gyönyörű, színes ballon, anyja óriási alakja ott forgott, lebegett fölötte. Bármikor visszaérhet a méhébe. Fontos, hogy ne engedje el! Ott fog aludni. Igen. Ott fog játszani. Semmi egyebet nem kíván. Tökéletesen boldog. Kicsi még. Embrió. Nem kell gondolkoz162
nia. Nem felelős semmiért. Védik, táplálják, gyógyítják. Mások erőlködnek helyette. Így jó.
163
OPUS EROTICUS Az idő állt. Ebben az időn kívüli egyensúlyban élte Shintal a kéj végtelenségét. Azt a teljességet, amely nem merült ki, s a csúcsról sohasem hanyatlott alá. Személyi tudata, érzései belevesztek a Selenával való egyesülésbe. Összeoldódott vele. Belehalt, és újjászületett benne. E fájdalmas túlfeszültségben saját lényét nem tudta elválasztani Selenáétól. Az eksztázis görcsös meredtségében újra és újra átömlött rajta a kábult ámulat: „Selena teste az én testem. Ha karomat felemelem, az övé lendül magasba. Agyával én képzelek. A szíve bennem lüktet. Az én erogénzónáimon az ő gyönyörérzete kering. A mitikus kétneműség állapota ez, az egy testbe zárt férfi-nő androgín idillje, aki szüntelen benső nászt ül önmagával." Ezt kerestük mindannyian! Emlékek nélkül emlékeztünk rá. Minden nemi aktusban megkíséreljük létrehozni. A csillagtávolba való széthullás ezért válik utána olyan keserű csalódássá. A nemek harcában kettéhasadt egyet e sokk árama rángatja. A szétszaggatott ember hiányérzete nem elégülhet ki, míg az újra eggyé vált kettőben be nem forr a nemek szörnyű sebe! S ha sikerült rögzíteni… így megtartani… így, magasság és mélység között, ég és pokol közt e mozdulatlan, forró állandóságban, kinyúló lángok hegyén, kristályba zárt öröktűznek… így. Nem töprengeni. Eltömni, elvakítani az agyat. Megsüketülni! A gondolkozás az egyedüli életveszély. Az ellenméreg: Selena. 164
Selenával… Selenába belepusztulni! Nem utat nyitni a kételynek, meddig tarthat ez az örömképességét végső erővel égető áram. Meddig bírja az emberi szervezet e fortissimót. Nem töprengeni! Nincs más cél, és nincs más tartalom: Selena!
165
GÉPHANGYÁK „Végre! - gondolta Riss elégedetten. - Mindenki a helyére került. Nem okozhat zavart." Egyedül volt a vezérlőközpontban. A technikusokat, dimenziómérnököket, tervezőket, szín-, hang-, illatkeverőket, orvosokat, biokémikusokat, fantáziajelképek dramaturgjait, pszicho- drámák rendezőit, szereplőit, gondolatparancs-szerkesztőket, zenészeket, díszletvetítőket elsodorta posztjukról a képzeletükön át idegeikbe kapcsolódó, idegen áram. Legtöbbjüknél hatalmas felizzás, őrült kényszercselekvésekben való kivérzés után hamarosan elkövetkezett a rövidzárlat, s akkor ellenőrzés alá vonhatta őket. Így van rendben! Az ő agyába és kezébe fut össze a világapparátus egész hálózata. Most már senki se vonja kétségbe, ki az egyetlen felelős, valóban hozzáértő ember a vezetőségben, aki megőrizte függetlenségét és elfogulatlan ítéletét. Döntéseibe senki se tud beleavatkozni. Megtehet mindent, amit helyesnek lát. Nem kell különféle álszempontokkal megalkudnia. A megosztott irányítás fölmérhetetlen veszélyeket hordoz. Bebizonyosodott. Mégsem hiábavaló, ami történt. Akármilyen zűrzavart, esetleg pusztulást jelent egyelőre, nagyszerű, új életforma születik belőle, minden részletében átgondolt és felmért terve alapján. Ő és a robotok! Senki más nem kell hozzá. Tökéletesen elegendő, ha egyetlen ember él teljes tudattal és korlátlan hatalommal! Több kortársa felelőtlen próbálkozása, rövidlátó kezdeményezései, váratlan érzelmi kisülései csak összeütközéseket, tragédiát okoznak. 166
Valójában semmi szükség a rengeteg ellentmondásból összeszőtt, atavisztikus emlékektől, alacsony ösztönöktől terhelt emberi szervezetre. Ez a létváltozat sokszorosan megbukott a fejlődés folyamatában. Az ember túlságosan sebezhető. Valamennyi sejtjében ártalmas ingerek csírái lappanganak, amelyek bármikor fellobbanhatnak, és elpusztíthatják magát az életet. Nem lehet megvédeni a saját érdeke ellen lázadó, ostoba indulataitól. Az embernek egyetlen használható szerve van: a kiváló tudósok, művészek agyállománya. Az pedig konzerválható. Át lehet menteni elektronikus gépek szerkezetébe, s akkor halhatatlanná válik! Senki se tud róla, kísérletei milyen előrehaladott stádiumban vannak. Titokban kellett dolgoznia. Egyedül Konkrit avatta be terveibe, bár őt sem teljesen, pedig… Konkri csaknem olyan vak engedelmességgel követi minden utasítását, mint a robotok. Néhány részlet elhallgatása szükséges elővigyázat csak, hogy nála se érhesse meglepetés, önmagán kívül senki másban nem bízhat meg teljesen! Mialatt az egyetemes álom gondolatparancsait betáplálta a Polivízió globális vetítőkészülékeibe, és a robotok tevékenységét jelző fényjelek mozgását figyelte az ellenőrzőasztalon, halvány bizonytalanság támadt benne. Vajon folynak-e már agykonzerváló s az embert a robottal keresztező kísérletei, vagy csak készült rá, gondolkozott rajta, elképzelte, esetleg Konkrinak, az asszisztensének említette - de mennyit mondott el neki? Azt bizonyosan nem közölte vele, hogy az értékes agyaknak nem minden perifériáját használja fel. Csak azokat a részeket, amelyeknek a közösség 167
hasznát veheti. Konkrit elő kellett készítenie rá, nehogy megrémüljön a terv hatalmas, szinte isteni méreteitől. Konkri végül is helyeselni fogja, hogy a személyiség veszélyes elemeit nem menti át az elektronikus gépek szerkezetébe. Csak azokat a személytelen képességeket, amelyek… Persze hogy folynak már a kísérletek! Hogyan felejtkezhetett meg róla? Hirtelen felmerült előtte egy különleges, minden eddigi kísérleti helyiségnél tökéletesebb laboratórium képe. Éles volt és plasztikus. Kissé megzavarta az agyán átsuhanó kétely: vajon átél-e éppen valami jelenben végbemenő történést, vagy csak emlékszik rá? Mert önmagát megkettőzve érzékelte. Egyik alakját kívülről látta egy operációs asztal előtt, ugyanakkor tudta, hogy ott áll a vezérlőasztalok, képernyők előtt és… Az operációs asztalon Lison ványadt, süppedt, teljesen elvértelenedett teste feküdt. Kimetszett agyát óvatosan tartotta a kezében. Homloklámpása átható fénye finom erezettel átszőtt térképként tárta fel előtte a tekervényes állag minden részletét. Matematika. Ez az. A többi szemét. A megcsonkított agyat egy nyitott komputer ideghálózatának mechanikus sejtjei közé helyezte. Nem szégyellte egzaltált könnyeit. Lison kivételes értelmét sikerült elválasztania mérgezett mirigyeitől és hisztérikus ingereitől. Megszabadította a szenvedésektől, amelyeket sérült anyasága, birtokló érzelmi éhsége, beteg személyisége okozott. Kiirtotta emlékeit. S a többiek is sorra kerülnek. Mind!
168
Addig csak aludjanak. Pihenjenek az egyetemes álom passzív révületében. Ez az állapot csupa oldott derű és gyermekes boldogság. Anélkül, hogy észrevennék, lehántja róluk a kiszámíthatatlan testi élet gyulladt, fájdalmas daganatát. Vállához formátlanul rezgő dolgok, könnyű csápok értek, de lerázta őket. Fülébe Lison hangja metsző szövegeket süvöltött. Ő azonban feszült arccal egyedül saját látomása kibontakozó képeire figyelt. Hideg mámorának pajzsa mögül néhány gondolatkavicsot hajított a körülötte áramló, idegen víziófoszlányokra. Semmi dolga velük. Hallucinál. Füst és pára valamennyi. Eltűnnek, amint forrásukat megszünteti. Úgy, ahogy Lison értelme igazgyöngyétől megfosztott, üres testkagylóját is elhamvasztja, mert fölösleges salakká változott! Ez élt benne mindig. Az emberiség megváltójává akart lenni. Sohasem érte be kevesebbel. Most nyilvánvalóvá lett, noha azelőtt önmagában megfogalmazni sem merte ilyen világosan. Gondolatkémektől tartott. Sisotristól például. Lison után Sisotris következik. Egy pszichikai robbanásnak kellett végbemennie ahhoz, hogy titáni szerepét betölthesse a Föld kultúrájának megmentése érdekében. Hatalmas sorserők jelölték ki rá!
169
MATRICÁK Hiába. Shintal egyre kevésbé tudott védekezni ellene. Halvány fáradtsággal kezdődött. De a fáradtsága csak akkor erősödött éber kimerültséggé, mikor már nem volt ereje megakadályozni, hogy agyában elszaporodjanak a fáradtságtudat gondolatviperái. Pedig nem szabad, hogy ez a nyitott ernyedtség helyet adjon azoknak a betörni készülő dolgoknak, amelyek… Nem megfogalmazni! Beteljesül minden kívánsága. Betelt valamennyi hiányérzete. Ott van, ahol lenni akart. Kielégült. Illetve… Nem. Még nem. Nem lehet, mert akkor mi marad, ami eltorlaszolná az érzékeit? A kielégíthetetlen, gyilkos éhség élete gerince! A szerelem lüktet és hullámzik, mint az óceán. A vízhegyek tetején nem lehet tartósan megmaradni. Akkor sem, ha örökkévalóságok telnek látszólagos mozdulatlanságban. Az alámerülés tele van a feltornyusoló öröm ígéretével. Magasra! Még magasabbra! Ez a hullámmozgás az érzékek hatalmas erőműve. Hullámhegy és hullámvölgy. A völgyek sziklás mélységében kietlen roncsok hányódnak. Miféle roncsok? A hullámhegyek már nem csapódnak égig. Lomhák. Egyre lomhábbak. A nedvek titáni éneke fakó visszhanggá szürkült. A messzeségből sirályok bús, rekedt kiáltása hatolt el hozzá. 170
Kiégett volna? Az nem lehet! Miért olyan üres és szomorú egyszerre, mintha meghalt volna a legkedvesebb hozzátartozója? Mindjárt elmúlik. Várni! Ehhez az állapothoz is ragaszkodni kell minden erejével. Ha sikerül megmaradnia ezen a senki földjén, ha nem nyitja ki a szemét, akkor nem kell szembenéznie azzal a… Megállni! Tilos szótestet adni neki! Itt fog vesztegelni. Akárhogy. Még egy kis ideig… Legalább időt nyerni, amíg… Hol vannak a robotok? Újabb sugárinjekcióra volna szüksége, hogy elkábuljon! Nem szabad, hogy viszszaengedjék eszméletébe a minden emberi teherbírást meghaladó képzettömeget, a… Nem kiejteni a nevét! Elzárkózni! Védekezni! Szeme kipattant. Egyedül feküdt lakosztálya heverőjén. Persze. Idehozták, azután a fényt letompítva magára hagyták. Keze önkéntelenül a fényhangoló felé nyúlt. Lassan derengett fel saját külön világegyetemének mesterséges napkeltéje. Minden a helyén volt. Azon sem csodálkozott, hogy nem ámul el e sokrétű teljességen, ahogy otthonában nemcsak Polivíziója, képei, elektronikus adatgyűjteménye, kommunikációs eszközei voltak jelen, hanem egykori érzései, képzetei, időbe mélyülő vágyszobrai is. Ezekben a szobrokban furcsa folyamat ment végbe: állandó lüktetés rezgett bennük. Fokozatosan, lassan alvadtak és sűrűsödtek. Érzékeinek e rejtélyes plasztikái akkor rögződtek meg ott, mikor Selena veszedelmes áttétellé lett egész organizmusában. Munkája, kedvtelései öszszenőttek Selena szokásaival. A tárgyakon, ame171
lyekhez hozzányúlt, rajta maradt lényének sugárzó lenyomata. Együttlétük valamennyi pillanatát több síkú nemi aktussá és édeni játékká varázsolta. Hányszor pergette végig az agyán ezeket a kéjesen öncsonkító gondolatokat? Hányszor kínozta meg vele minden idegszálát telhetetlen szenvedésvágygyal, amelyet erősebben kívánt a kábítószer okozta gyönyörnél? És mikor? Évszázadokkal ezelőtt? Benne születtek-e meg valójában, vagy valaki más sűrítette képzelete pszichongyöngyébe, s most előhívta otthona légkörének árnyaiból és fényéből? Amit azonban most visszajátszottak előtte, annak már csak nézője volt, aki viszolygó elidegenedéssel szemlélt egy cselekményt, amivel nem érzett közösséget. Megszűnt az áram közöttük. Az elborult arcú, kéthátú állatból fojtott sikolyok, örömjajdulások szakadtak ki. Voltak köztük összenőtt, kétfejű, négykarú monstrumok. Fej nélküli, egymásba kapcsolódott nemi szervek. Egymást marcangoló szájak. Fürdőterme nyitott ajtaján át látta, ahogy a meztelen Selena a tus alatt áll. Borzongó bőrén apró, csillogó patakokban zuhog végig az illatos, langyos víz. Selena úszik a zöld medencében, és ő fésülködik a tükör előtt. Egy másiknál vetkőzik, öltözik, mosolygó tudatossággal gyönyörködik testében. Feltárja, elleplezi, kínálja és megtagadja önmagát. Ugyanakkor a szoba közepén, a terasz fekvőszékében nyújtózik lusta egykedvűséggel, és halkan énekel. Mindig ezen a különös, dünnyögő hangon dúdol teljes kielégülése után, s ez akkor megijesztette őt. Olyan volt, mintha egy paravánt rántott volna rejtett gondolatai elé. Most azonban tudja, hogy e
172
spanyolfal mögött nincs más, csak jóllakott, semleges szórakozottság. A fésülködő Selena arca mögött a tükörben megjelent az a vetület, aki az ő mása volt. E felajzott hím másodén szeretkezett vele a kereveteken, szőnyegen, karosszékekben, de… Mi köze hozzájuk? Annyi azonosságot sem érez velük, mint a levágott körmével, vagy földre csúszott köpenyével. Ebben a laza elernyedésben tört rá hirtelen az emlékezés mindarra, ami történt, amit tett, amiért felelős volt, és amibe tehetetlenül belebukott. Ki tudja, hol tart az óta a felbomlás folyamata, mialatt ő pihent, kéjelgett, önmagát megsokszorozta? Mintha az egész Föld, kortársaival és vele együtt nem sodródott volna egy fölmérhetetlen világkatasztrófa felé, amit… Kiugrott az ágyból. Szobája szigetelő körfüggönyét egyetlen mozdulattal felrepítette. Kitárult előtte a város. Alkonyat volt odakint. Pirosszürke, baljós fény, mintha… Igen! Égett valami! Az ég alján tűz lángolt, és tömör füst gomolygott. Makropoliszban egyes belső tárgyakon kívül nem volt éghető anyag. Csak a zárt területet körülvevő növényzet gyúlhatott meg egy csomó felhalmozott, száraz fától, szeméttől, az elfajultak közveszélyes felelőtlensége következtében. Egyszerre ott karmolta belül az utolsó rémkép, amelytől elvesztette akaratát és eszméletét. Bőrén megint verejték csapódott ki. Ha az önkívületben támolygó degeneráltak közül valamelyik anarchistának eszébe jut a Pszichodóm-
173
ban levő elektronikus vezérlőpont és a földalatti, második hálózat védőláncának rejtjele, akkor… Sisotris minden titkos formulát, nyitókódot ismer! Nem lehet elrejteni előle! Ha már a rezervátum körül gyújtogatnak, ki állíthatná meg őket e robbanásban, amely felelős emberek önuralmát is összezúzta? Savonarola! Ő az egyetlen…
174
TECHNOPOLISZ Riss képzetsorának lánca valahogy meglazult. Időérzéke átalakult, de tudta, hogy minden a legnagyobb rendben van, csak az események szédületesen felgyorsult tempóban száguldanak. Tervei a tökéletes gondolkodógépek segítségével megvalósultak. Legmerészebb álmai pillanatok alatt beteljesednek, mintha... Nincs semmi oka a töprengésre! A gigászi kristályok, geometriai ábrák szövevénye nem más, mint az általa elképzelt Technopolisz, a jövő városa! A fuzionok - tehát a magfúzió energiáját felhasználó elemek - látták el hajtóerővel azt a robottársadalmat, amelynek már nem volt szüksége élő emberre! Úgy, ahogy kívánta! Robotok szerkezetébe épült elv szaporította, variálta káprázatos technikai csodák sorozatait. A számés iránytörvények feszültsége a tér végtelen raktárából csapolta le építőanyagát. A sohasem szünetelő mozgás tévedhetetlen kombinációk alapján sűrítette, finomította, tágította, beolvasztotta, majd javított minőségben újraöntötte a kényelmet szolgáló eszközöket A lét feltételei egyre tökéletesebbé lettek. A közlekedés szemvillanás alatt kikapcsolta a teret. Szándék és cél rögtön azonosult. Kívánni valamit, egyértelmű volt a megvalósulással. A gyönyörű külsejű automatákat balzsamos légkörű környezet, művészi egyensúly vette körül. Minden munkát ők végeztek. Ők nyüzsögtek a széles sugárutakon, tereken, villákban, szférikus házak-
175
ban, a tenger alatti vagy az űrben keringő szanatóriumokban és űrállomásokon. Egyetlen nyugtalanító, személyes életgóc nem bújhatott meg a föld alatt működő elektronikus rendszerben, és a Pszichodómban sem lappangott kiszámíthatatlan egyéni szándék! Úgy, ahogy megálmodta! Robotok közlekedtek a térpotencia meghajtású járműveken és térösszevonó fülkékben a föld városai között. Robotok egykedvű csoportjait szállították a mozgó útszalagok. A fáradhatatlan elektronikus géphangyák mind finomultabb szintetikus táplálék, hatásosabb gyógyszerek, artisztikusabb öltözékek tömegét ontották. A komputerek különös, elektronikus zeneműveket komponáltak. A Polivízió vetítő automatái az emberi viszonylatok minden lehetséges változatát meglepő összeütközésekké bonyolították, sokkhatású szín- és hangkulisszák között. Kozmovíziók a világmindenség történéseit hozták földközelbe. Plasztikus, időbe mélyülő, világító festmények készültek futószalagon. Operák szédítő kiterjedésű színpadán a szenvedély rengeteg árnyalatából vegyített zenedrámák öltöttek formát. Hibátlan szépségű táncosnők, táncosok játékos kecsességgel az élet hajtóerőinek pantomimját adták elő. Rezgő hangfigurákká barázdálódtak, tűzként lángoltak fel, hullámzó tengerré tornyosultak. Hajmeresztő akrobatikával ábrázolták elektromos kisülések villámait, szétrobbanó bolygók, óriáscsillagok katasztrófáját és sötét ködökből való újjászületését. Nagy, látványos Yadill-csarnokok piedesztáljain megdöbbentő szobrok nőttek fel, amelyek számtalan kiterjedés küszöbét törték át. Állandó történésben vol176
tak. Egymásba oldódva jelenítették meg a Föld múltját, jelenét és jövőjét, csak éppen… - Csak éppen az a valaki hiányzik, aki által ez a mű létrejött, és aki értelmet ad neki: az élő, érző, önálló gondolatokat termelő ember! E szöveg Riss füle mellett hangzott el, olyan maró gyűlölettel, hogy összerezzent tőle, de nem fordult meg.
177
VILÁGALKONY Mikor Savonarola az esés után felemelte kóválygó fejét a fűből, azt hitte, tovább vizionál. Shintal közeledett a fák között; egy ijesztően idegen, mégis szívszorítóan ismerős Shintal, sokkal ismerősebb, mint akit megszokott, szeretett, és gyakran haragosan bírált. Shintal külseje azonban nem lehetett ilyen zilált. Acélszürke haja, amely mindig szigorú rendben simult hátra keskeny, magas homlokáról, most csapzott, mint… Mint az övé! Köpenyén szakadások tátonganak. Tüskék tépték meg? Bokrok között csörtetett? Futott? Miért? Állán, nyakán vér szárad. Vak menekülésében arcra bukott, és… Nem jó! Ő vágódott el, és sokáig ájultan feküdt. Akit lát, az megint önmaga… megkettőzése. Ezer éveket öregedve, vállán elhordozhatatlan súllyal vonszolja magát hozzá, hogy… Kelj fel! - szólt rá a ziháló, rekedt hang. Ő volt mégis. Savonarola felugrott és megtántorodott. A két kéz, amely utánakapva megtámasztotta, nemcsak fogta, hanem kapaszkodott is belé. Remegése átterjedt az ő testébe is. Felnyúlt Shintal kimerültségtől szürke, elkínzott arcához, s ahogy borostás bőrét megérintette, belemart a részvét. Édesapám! - A szó, zokogással együtt szakadt ki Savonarola szájából. Talán még sohasem szólította így, hiszen ez a személyes érzelmi viszonylat a nemzésen túl megszűnt apa és fiú között. Anyjával többször volt együtt, amíg élt, de gyermekévei és kora ifjúsága a kiválasztottak nevelőin178
tézetében telt el, gondosan adagolt ismeretek, gyakorlatok és meghőmérőzött érzések között. Később pedig erős vonzódása, csodálata ellenére Shintal nem tudta visszatartani az általa választott iránytól. Most azonban… Még csak szót sem kellett váltaniuk. Tudta, aki eljött hozzá, válságba került egyensúlyát akarja viszszanyerni. Fel kell töltődnie e vérrokonságnál mélyebb szellemi azonosságból, amely kettejüket öszszeköti. Az ő keze is apja vállára kulcsolódott. Mindketten érezték: külső és belső hasonlóságuk teljessé vált e pillanatban. Tartották egymást, mint két talajt vesztett, zuhanó ember, de a kapaszkodástól mindketten megéledtek. „Antaiosz, a föld fia nyert így új erőt a földanyától” - gondolta Savonarola. Arcukat vérpirosra színezte az ismeretlen forrású fény. Ki gyújtogat? - Shintal elvonta szemét fia tekintetétől, és riadtan körülnézett. - Meg kell akadályozni, hogy valaki kárt tegyen a Pszichodóm agyrendszerében! Itt nem gyújtogat senki! Odafönt szabadult el a pokol! Azt hittem, az én bekerítésem miatt történik az egész. Riss szórakozik ilyen mocskos hajtóvadászattal. Risstől minden kitelik! Riss… Ne bántsd! Riss nem tehet semmiről! Én… Shintal térde összecsuklott. Leereszkedett a fűbe. Savonarola hirtelen letérdelt mellé. Te? … Shintal némán bólintott. A Rezgések Házában - kezdte fakón - a kísérlet sikerült. 179
Sisotris előre látta! - suttogta Savonarola. A szabadító! Shintal felkapta a fejét. Mitől szabadított meg bennünket? - Hangjában annyi ön- gyűlölet és kétségbeesés volt, hogy Savonarolán rettegés lett úrrá. - Létünk nehezen kiküzdött rendjétől és viszonylagos biztonságától? folytatta Shintal. - Attól, hogy élethalál-szirtek között kiutat keressünk valami megoldás felé, ami feloldozhat eredendő bűnünktől, a félelemtől? Az eszközöktől szabadított meg bennünket, amelyek közelebb vihetik az embert az emberhez és önmagához? Nem. Mi nem ezt… nem így! Tudod, mi történik a Pszichodómban, a Makropoliszban, valószínűleg a Föld valamennyi városában, ahová a központi adótorony ideonszálai elérnek? Mi történik? Én… Az Oscilláriumban átszakadt az emberi létforma védőgátrendszere. Mi feszítettük fel azt a küszöböt, amely valamiféle rejtélyes antiuniverzumba vezet. Bolygóűrhajónkon lék támadt, és azon keresztül bezuhant hozzánk a ti „szabadítotok", Kyrov „lila sárkánya"! Annyi futotta még ostoba, töredékes bűvészinas képességeinkből, hogy lelassítottuk az idegen, vad titánerejét. Nem világméretű robbanás láncreakciója indult el, hanem valami még szörnyűbb. Látszólag ép, élő testeken belül pusztítja el egész fajtánkat. Az értelem és érzésvilág egyetemes pestise tört ki köztünk. Nekünk sem diagnózisunk, sem szérumunk nincs a képzelet teljes anarchiája ellen. A Definiátor energiáját elégette az emberi fogalmakkal megközelíthetetlen dolog, 180
amit a „Hyperioniták" meghatározással próbált körülírni, de lényegüket egyetlen kifejezésünk sem fedi. Ismeretlen elemük a mi alkatunkkal való érintkezéstől halálos vegyületté vált. A mi tragédiánk az ő drámájuk is - legalábbis ez a képzetem támadt róluk -, de ez nem segít rajtunk. És rajtuk sem! Áthatolnak minden zárlaton. Úgy szüremlenek át falak, elektronikus gátak, fizikai testek akadályain, mint a gondolat, a fantázia vagy az álom képei, és éppoly megfoghatatlanok is. Hatásuk azonban kivédhetetlen! Kell, hogy legyen védelem ellenük! Kell! Savonarola sürgető követeléssel közel hajolt Shintalhoz, de az fáradtan lehajtotta a fejét. Nincs védelem ellenük! Azt sem tudjuk, kik vagy micsodák valójában. Nem halandók. Nem személyek. Nincsenek számtörvényeik. Nincs állandóságuk. Folyton változnak, mint a füst vagy a fény… mint a mérges, bűvölő köd vagy délibáb. Az embert megtévesztik. Önnön fantazmáival fonják be. A felmerülés pillanatában megvalósítják a legképtelenebb és legszentebb elképzelést is, de e káprázatnak semmi köze nincs a mi életünkhöz! Ez a téboly bennünket is elborít nemsokára. Érzem. Mert az elriasztóan csúf, borzalmas jelenségek taszítják az embert. De saját vágyai kísértésétől, a szépség őrületétől senki sem tud elmenekülni! … Makropolisz terein megszállottak támolyognak saját fantáziájuk mámorába veszve, amelynek képeit a Hyperioniták - állaguk? - plazmaszerű életre keltik, s ezek az alvadó, valóban látható, tapintható látomások eltakarják a valót. Pa éhség halvány ingere képzeletlakomákat vetít az emberek elé, akik mohó telhetetlenséggel tömik magukba az ételt, de egyet181
len tápláló falat nem jut a gyomrukba. Az evés fantomgyönyörűsége megsemmisíti egészséges önfenntartó ösztönüket, és éhen kell pusztulniuk képzeletük roskadásig tömött ködasztala mellett! Mások az utcán henteregnek abban a minden érzéküket elhitető meggyőződésben, hogy saját ágyukat erotikus fantáziájukból született torz, sokszor állati partnerekkel osztják meg. Minden elfojtott, mélyre temetett ösztönzés, bosszúvágy és hiányérzet megteremti a maga külön démoniumát. A Pszichodóm teleobjektív ablakán át láttam, ahogy egy magasban lebegő, szférikus házból fiatal nő lép ki a levegőbe, hátán nagy, csillogó képzeletszárny verdes. A valóságban azonban lezuhant, és halálra zúzta magát. Egy férfi a partról berohant a tengerbe néhány vízen futó, női árny után, azt hitte, ő is a vízen jár, de elsüllyedt, és nem bukkant fel többé. Shintal kifulladt és elhallgatott. Savonarola pillantását újra magához vonta a lassan forgó Pszichodóm. Riss gigászi arca most is előbukkant minden fordulatnál, s karmos csápjai ott kaszáltak körülötte. Ez hát az ő külön démoniuma. De apja látja-e, hogy… Shintal túlnézett fia vállán hirtelen ámulattal. Tekintetét furcsa elragadtatás felhőzte be. - Nézd! - suttogta. - Nézd! - Ujja reszketve mutatott fölfelé. Savonarola megfordult. A zárt terület emlékvulkánja még mindig robbanásban volt. Egyre mélyebbről szökkent fel belőle az emberi élet és legendaszövő képzelet összeolvadó lávaanyaga. Barokk, reneszánsz, gótikus dómok, antik római, görög, babilóniai, krétai, indiai, kínai templomok, 182
csillagnéző tornyok, oszlopos, lépcsős paloták, piramisok, napkapuk, kecses rajzú pagodák és minaretek fölött istenné személyesített természeti erők varázslatos világa bontakozott ki szédületessé táguló fantáziájukon. Duzzadt, aranyszegélyes felhők kárpitja mögül éles fénykereszt vastag nyalábja tört elő. A párafátylak között, valószínűtlenül azúrkék égfoltokon pufók, rózsás angyalok, ájtatos szentek, keresztény mártírok nyüzsögtek, s magános, hatalmas istenszem szigorú pillantása figyelte őket. E kép azonban összenőtt saját mélységbe vetülő árnyékával, ahol a purgatórium és pokol elkárhozottai vergődtek lópatájú ördögök tüzes szigonyának szúrásaitól. A primitív félelem, bűntudat és kéjes irgalmatlanság e vetületei perverz könyörtelenséggel sanyargatták áldozataikat, akik kínpadon jajgattak. Feneketlen mocsár bűzös váladékából nyújtogatták karjukat. Fortyogó fazekakban üvöltöttek. Eleven máglyaként lobogtak. Üvegesen fényes, koromfekete szakadékból kegyelemért rimánkodó hangok monoton zsoltára kántált elő. Távolabb, e vízió zárt egységén túl, egészen más dimenzióban, derűs szépség káprázatformáiba öltöztetett, pogány istenidül bontakozott ki. Mitikus liget redves törzsű fájához dőlve hasított lábú, szőrös mellű Pán furulyázott. A hétágú sípjából forró ezüstként előömlő hangok teremtő gyökérszavak voltak, amelyek tavaszi dühtől ajzott meselényekkel népesítették be a tisztásokat, zöld ködös bokrok mélyét, hínáros tavakat és habzó forrásokat. Sikongó perditanevetéssel bozontos ágak sűrűjébe menekülő, meztelen nimfák nyomába hegyes fülű faunok csörtettek. A fák között foltos szőrű, széles tomporú kentaurok viaskodtak egy183
mással, szikrázva csattogó patákkal. Víztükörből kiemelkedő, mohos sziklákon pikkelyes altestű, lomha szirének hosszú, zöld hajpászmáit ringatták a hullámok. A levegőben repülő sárkányok, szárnyas oroszlánok, gyíkszerű tűzlények csapongtak. Előbukkant mögöttük az istenek hegye, az Olümposz is, felhőtrónján az örök archetípus, a „bölcs öregember" fantomjával, aki minden legendában más alakot öltött, valójában azonban a képzelet egylényegű apaeszménye volt. Szakállas, jóságos, szigorúan igazságos mennyei uralkodó, haragvó, bosszúálló Jehova, emberi gyarlóságokból és égi nagyságból szőtt Zeusz, a természet szívdobogásával együtt lüktető Jupiter, Ozirisz, „a szétszaggatott isten”, Tammuz, Ormuzd a világosság, Ahriman a sötétség, a kétarcú Egy, Brahma és a megismerhetetlen Tao. S valamennyi „láthatatlan hatalom" megszemélyesített őstípusa mellett ott éltek a kiegészítő női tulajdonságok isteni jelképei: Maya, Asztarté, Szophia, Ízisz, Parvati, Venus, Perszephoné, Euridiké, Héra, Mária - s a férfi és női őstípus nászában szeplőtlenül fogant Fiú. A fénylő eszmények mély, árnyékot vetettek a Földre. Az éden és a százezerszeres mennyország képzete megszülte a szenvedélyek, indulatok alvilági kozmoszát, Amentit, Hadészt, poklot, ahogy az emberben együtt él a kettő. „Mindkettővel számolni kell! - gondolta Shintal a látomás egyre szélesedő sokrétűségébe hatolva. - A kettő egymást támadja, de meg is támasztja. Állandó küzdelemre kényszeríti. Mi pedig csak az egyiket akartuk uralomra juttatni: a fényt, az árnyék teljes kiirtása árán pedig…"
184
Figyelme megint belemerült az isteni színjáték megrendítően új változataiba. Plasztikus formák és színek szikraesője közepette az emberiség emlékezetének tűzhányója hirtelen a „mesés Gondwanát" dobta végtelen kiterjedésű képernyőjére. Földet körülgyűrűző szökőár történelem előtti özönvizéből ismeretlen földrészek, hegyek emelkedtek ki. Mu, Atlantisz, Lemuria élettől lüktető legendavárosait az ember költői fantáziája káprázatos pompa díszeivel hívta elő: megnövelte és megszépítette, mint álmait az elmúlt és eljövendő valóságról. Lépcsőzetes, soktornyú paloták, drágakövektől csillámló kupolák, ciklopikus erődök valószínűtlen díszletei között egy hal-, madár-, gyík- és rovarszerű emberfajta kultúrája virágzott, míg „Tiamat, a nagy víz" vagy valami mesterséges tűzözön el nem söpörte a Föld felszínéről. E világéjből előbukkanó „tiszta táblán" azután megint új körvonalak rajzolódtak fel. Az élet más változatai bomlottak ki. Különös mondák születtek, amelyekben a Föld összefont az éggel. Távoli naprendszerek, bolygók, tejutak, csillagködök és az ember között rejtélyes fényszálak szövődtek. A kis ködszegény planéta, amelyen az ember élt, csak összekötő állomása volt a világegyetem értelmesebb, titánibb életközpontjainak, amelyeken… Shintal szemére szorította izgalomtól nyirkos tenyerét. Mivel mérhetné és ellenőrizhetné e lázképek valódiságát, a határt, ahol a realitás átmosódik a vízióba? És miképpen támadhatott emberi agyban ilyen saját méreteinél hatalmasabb szellemi koncepció? Hányszor bányászta ki saját szervezete kis világ185
egyeteméből, sejtjei pszichongyöngyeiből a természet ott elraktározott titkait, és hányszor felejtette el újra? Az emberiség élete éjeken és nappalokon hullámzott át. Egyénei elpusztultak és feltámadtak. Haláluk álmából mindig újjáébredtek más személyiségek, korszakok, szokások jelmezében. Testük egyre újabb anyagi formákat öltött. Fejlődésük spirálmozgás volt, mint a csillagködöké. Fényből árnyékba, árnyékból fénybe utaztak. A világosság korszakaiban felismerték saját összefüggéseiket valamennyi élettel, és elindultak társakat keresni az univerzumban. „Itt vagyunk! - küldték üzeneteiket távoli világszirtek felé. - Élünk! Tudunk önmagunkról!" - és jeleket fogtak fel. Az ember újra és újra űrhajók, térösszevonó járművek, fényrakéták, gondolaterők, szám- és formajelképek kommunikációs láncába kapcsolódott: viszszatért a Hypertér erőmezőire. Kezdet és vég nélkül való keringésében mindig visszatért oda. Mikor egy-egy létköre bezárult, hirtelen ráébredt, hogy ami történik vele, már volt egyszer; s mert volt, mindig újra megismétlődik! Személytelen gondolatai eksztatikus áramkörén át csak lassan érkezett el hozzá Savonarola furcsa kérdésének értelme. Igaz-e vajon, hogy az agonizáló ember átéli egész elmúlt életét? Nem tudom. Hogy jutott eszedbe? Miért… Úgy érzem, felszínre tört a haldokló Föld egész múltjának emlékanyaga!
186
KONKRI Riss tudta: akármi történik, szemét nem vonhatja el a jövő városának látványától, amely pillanatról pillanatra lenyűgözőbb változatokat mutatott. Technopoliszt az ő agya irányította. Az ő ereje szolgáltatta üzemanyagát. Az ő tekintete éltette. Képzeletének mámora teremtő hangként zendült meg. Ezeket a formákat kiemelte nyugvásukból, és most akusztikai hangfigurákként rezegnek előtte. A mű életre kelt. Mert: „Kezdetben vala az Ige! És ez az Ige nem Istenben, hanem Benne született. Minden Logoszok ura nem más, mint…" Gyilkos, ámokfutó! Hóhér! Nem odafigyelni! Egy pillanatra sem szakadhat meg a kontaktus a város és közötte! Élet ellen való bűn minden gondolata! Hol van ebben a szörnyszülött városmonstrumban az ember? Ki az, akit gyönyörködtet, gyógyít és megvigasztal? Hol vannak a heroikusan küzdő, teremtő élőlények, akiket megtermékenyít és boldoggá tesz? - folytatta az utálattól feszülő, makacs hang egyre közelebbről. Semmi köze ehhez a hanghoz! El kell söpörni a füle mellől, mint egy tolakodó rovart! Riss dühösen megrándította a vállát. - Én… - kezdte felcsattanva, de a hang éle lecsapott rá, és elmetszette mondanivalóját. Maga nem ember! Őrült tömeggyilkos! Minden élőlényt kiirtana válogatás és könyörület nélkül! A barátait. A munkatársait. A pácienseit! Egytől egyig! Menjen innen! Nem tudom, miről beszél! Riss toporzékolt türelmetlenségében. - Nincs sem187
mi dolgom magával! Ki engedte ide, a tilos területre? Senki nem zavarhat ilyen fontos elfoglaltság közben! Súlyos fegyelmit kap az, aki… - Hirtelen gyanú támadt benne: ezt a hangot ismeri! Megfordult. Konkri állt mögötte. De egy megrendült, önmagából kikelt, idegen Konkri. E komor, halálsápadt arcot még sohasem látta. Nem is álmodott róla, hogy asszisztensének szolgai alázata mögött ilyen fenyegető zendülés rejtőzik. Ezért volt igaza, amikor Konkriról is leoperálta ösztönaknáktól nyüzsgő testét, használható agyperifériáit pedig áthelyezte egy megbízható robotba. Illetve… Az operációs asztalon fekvő Konkri és a szorosan mellette levő Konkri nem lehettek egy időben jelen, pedig mindkettőt egyszerre érzékelte. Akkor melyik az, aki ilyen támadó erőszakossággal követelőzik? Melyiktől kell tartania? Az ott az asztalon… vetület lenne? Zavarodottsága növekedett. Ez meg… Abban bizonyos, hogy a vezetőségen kívül egyedül Konkri járhatott be szabadon az irányító centrumba, de… Technopolisz robotléte az embertől kapja értelmét és tehetségét - hebegte. - Ebben az életformában azok a tökéletes lehetőségek bontakoznak ki az ember javára… igen, az ember javára és zavartalan boldogságára, amelyek a maga… a maga és az én… mindkettőnk agyában ott szunnyadnak! Engem ne próbáljon belekényszeríteni a saját förtelmes rögeszméjébe! Konkri lehelete a nyakát perzselte. Izzadni kezdett. Hogy beszél vele ez a… De melyik ő? Melyik valóban ő?
188
- A gép és a megcsonkított emberi agy keresztezése az élet ellen elkövetett bűn! Megöli az egyéniséget. Elsorvasztja az agyszöveteket. Ez volt a terve, mi? Egyetlen diktátor, és csupa alázatos, energiaszálon rángatott automata. Mind vakon engedelmes robot. Mind alattvaló. Riss érezte, hogy az egyik Konkri teste érdesen, súlyosan hozzányomul, és izmos, hosszú karjával lefogja. A másik Konkri eszméletlenül fekszik a műtőasztalon, de az távolabb van. Egyre álomszerűbb. Ez meg a hasadékká szűkülő, ázsiai szemével félelmetes és… Fáj, ahogy oldalához bilincseli mindkét karját! Mit akar tőle? Mit akar… Aki ezt az iszonyú tervet elgondolta, veszedelmes gonosztevő! Maga a gondolat is a legsúlyosabb büntetést érdemli. Mert a gondolatok a megvalósítás csírái. Gondolatokból nőnek ki a tettek. A közösséget fenyegető gondolatok ártalmasabbak, mint a bélpoklosság kórokozói! Magától tanultam! Honnan veszi, hogy… Látom! Az egész képzeletváladék itt van előttem! Napfényre került! Ha látja, akkor maga… akkor maga is csak az én… - Riss arcán eszelős ravaszság áradt el. Mégis a másik az igazi! Az hasonlít arra, akit évek óta idomít. A jámbor, meghunyászkodó, alázatos Konkri. Az ilyen közveszélyes baktériumkultúrát nem elég izolálni. Ez a kedvenc kifejezése, ugye? - folytatta a közeli, rálihegő, undorító árnykép. - Meg kell semmisíteni! Riss teljesen megzavarodva, rémülten hátra akart lépni, de Konkri bal karja visszarántotta. Mit akar ez az eszeveszett? Csak nem? … Mégis ő volna az, 189
aki rajta kívül él? Aki önállóan ellene tör, és el akarja pusztítani, mert… Konkri szabad jobb kezében meglátta hirtelen az anyagbontó AA + AA piros gyűrűs, ezüstfényű fioláját. Ez volt a legradikálisabb helyi „lápisz" ugyanaz a robbanószer, amellyel Yask Leonnal együtt levegőbe repítette az első Definiátor kísérleti műhelyét.
190
BÁBEL TORNYA Csak akkor vették észre, mikor a levegőkék, áttetsző jármű nesztelenül földet ért a tisztáson, s belülről sugárzó fénye szemen ütötte őket az alkonyi homályban. A két pontos, gyors robot kiemelte belőle a hordágyat. Savonarola felugrott. Nem megyek! - kiáltotta, és rohanni kezdett. Várj! - állította meg Shintal hangja. - Nem értünk jöttek. Megfordult. Az elektronikus mentők az eszméletlen Sisotrist emelték hordágyra, akinek testén már lappadni kezdett az óriási, terhes has. Az alakját körülvevő, szappanbuborék-szerű állagon belül sovány, sápadt, verejtékes arcának magja olyan volt, mintha teljesen kivérzett volna. A bokor mellett, ahol feküdt, ijesztő csonkok maradtak utána: csirkefejű csecsemőtörzsek, amelyekben lassú lüktetéssel vert a kísértetszív. Nedvek áramlottak bennük. Szárny- és lábcsökevényeiket reflexek rángatták. De az állag átvilágított röntgenszerűsége csökkent, mintha rohamos alvadási folyamat ment volna végbe benne, és e sűrűsödéssel együtt zsugorodott is. Savonarola megrendülten nézte az élettelen lányt. Először érzett megkönnyebbülést, hogy valaki közülük „azok" kezébe került. Lassan visszaindult Shintalhoz. Él még? - kérdezte szorongva. Rettegett a választól. Nem tudta volna elviselni, ha… Talán. - Shintal mereven maga elé nézett. Ha maradt benne egy szikrányi erő, abból újjáépítik. Csak az a baj, hogy kevesen vannak. Nem tudnak mindenütt ott lenni. S kérdés, hogy… Kikről beszélsz? 191
A robotokról. Az ember egyetlen reménye és menedéke ma az ő rendületlen, képzelet nélküli szolgálatuk. Bennük nincs táptalaja a világepidémiának, ha csak… Ha csak? Teremtőjük, a fertőzött ember be nem fejezi öngyilkosságát elektronikus szövetségesei elpusztításával! Hol vannak a barátaid? A többiek, akiket nem látok! Elszéledtek! Ki tudja, hányan utaznak már a térösszevonó fülkében, vagy régen behatoltak a Pszichodóm területére, és… Kapkodó riadalma átcsapott Savonarolára is. Hátrapillantott a fák, bokrok néma sötétje felé. Ellenőriznünk kell őket! - sürgette Shintal. Savonarola elsietett mellőle. Örökkévalóságnak tűnt, míg újra kibontakozott a homályból. Mellén megragadta a csuhát. Nem szabad megszállniuk a Pszichodóm őrizetlenül maradt vezérlőhelyiségeit! Te vagy felelős értük! Nem érted? Egyedül téged követnek! Zár alá rakatjuk valamennyit! Riasztani fogunk! Nem riasztunk! - mondta Savonarola szilárdan. Shintal bizonytalanul elengedte a fiát. Csak addig, amíg… Savonarola szeme megigézetten a fényárban úszó Pszichodómra tapadt. Ott hevernek mind a bokrok között! - Hangját a régi, keserű gúny színezte át. - Ez az ostoba birkanyáj teljesen ártalmatlan! Tőlük nincs félnivalónk. Ők nem rejtegetnek magukban titkos robbanóanyagot, mint azok odafönt! - Szemét nem tudta elvonni a forgó toronyról. - Kitárták természetüket szégyen és elfojtás nélkül. Neked tudnod kellene, 192
hogy a biztonsági lánc leggyengébb pontja a látszólag legerősebb! A végső feszültség nem itt van, hanem… Ebben a pillanatban történt. Az éles villanás a Terapion és a mellette levő központi irányítócsarnok ablakait gyújtotta fel millió szikrává hasadó drágakövekké. Riss dómtetőn sugárzó óriás arcán meglazultak a pórusok. Vonásai villámgyors omlással folyni kezdtek lefelé. Hirtelen koromsötét lett. A Pszichodómban és egész Makropoliszban kialudt minden fény. A fekete, mozdulatlan csendben ugyanaz a döbbent értetlenség szakadt rájuk, mint amit halottjuk mellett éreznek a hozzátartozók, aki egy pillanattal előbb még beszélt, gyűlölt, szeretett, sírt, félt, remélt, panaszkodott és terveket szőtt. A szférikus házak, rakétakilövő állomások, földvonzás-szabályozó központok villódzó fényszemei kihunytak. Szemük egy idő múlva hozzászokott a sötétséghez. Körvonalak tűntek elő a soha nem ízlelt éjből. Az apokaliptikus magány halvány derengésében lassan kibontakozott előttük a Pszichodóm megcsonkult árnyéka. Mintha zsibbasztó ütés érte volna őket, nem tudtak mozdulni. Agyuk is mintegy megdermedt a pillanatkép időcsapdájában. Vártak. Bénultan vesztegeltek. Végtelen, néma üresség tartotta fogva őket ebben az időből kizárult mozdulatlanságban. Azután e búvárharang szétrobbant körülöttük. Elszabadult, rájuk tört mindaz, amit előre éreztek, amitől gondolataik iszonyodva hátrahőköltek.
193
Csörömpölő, hatalmas csattanással a város villái közé zuhant az első szférikus ház, amelyben megszűnt az antigraviton központból irányított földvonzás-szabályozó energia. Azután a többi is követte egyik a másik után. Ahogy önnön súlyuk pörölye rájuk csapott, sorra a mélységbe hullt valamennyi „légvár". A morajló robbanásokat az a szörnyű kórus követte, amely emberi sikolyokból, jajszavakból, segélykérő, rimánkodó sírásból, halálordításból a szenvedés egyetlen opuszává szövődik. Valami meggyulladt, ami éghető volt a házak belsejében - és az emberi húst sem védte a lángoktól különleges Yadill-pajzs. A füstben és tűzfényben kivehetetlen formák rángatóztak. Visszfényt, égig növekvő árnyat, élő tömeget nem lehetett megkülönböztetni egymástól. Az árnyak feltornyosultak és alámerültek. A Hyperioniták ismeretlen természetű vetítőárama minden felületre, idomra tovább sugározta az emberi indulatok, szenvedélyek, vágyálmok zavaros töredékeit. Savonarola alig tudta apját követni, olyan nagy gyorsasággal rohant a térösszevonó fülke felé. Mindketten sejtették, hogy a bejáratnál mi várja őket. Mégis reménytelen remény hajszolta őket. A rémült szánalom, mozgássá vált bennük. Mikor a megállíthatatlan lendülettől testük az elektronikus zárral lepecsételt kapunak ütközött, Shintal térdre esett, de rögtön felugrott, és továbbfutott a füves domboldalon, a város felé.
194
„IKERPÁR EGY ANYAMÉHBEN” A földalatti termet ismétlődő rengések rázkódtatták meg. A talaj enyhén hullámzott, majd sustorgó, pattanó, robbanóan hasadó hangok kíséretében helyenként felgyűrődött. A padlón elszabadult heverők, gyerekágyak csúszkáltak, és csattanva egymásnak ütődtek. A fényforrások sötétsárgára öregedtek, de nem aludtak ki egészen. Az óriási lárma és felfordulás azonban nem zavarta meg az elkábított szendergőket. A gyerekek ágyát ruganyos, porózus bura védte, s ahogy labdaként gurult velük, csak e külső burok forgott súlypontjuk körül. Amint a rázkódás alábbhagyott, a teremben furcsán lelassult minden. Erőapály állt be. Megszűnt a robotok szorgos, állandó tevékenysége. Emberi gondoskodásnál tapintatosabb, eredményesebb gyámkodásuk, amely szinte felsőbbrendű lényekké avatta őket, megszakadt, véget ért, kialudt. Szerkezetükből elillant a mesterséges életáram. Ide-oda zökkenő, vánszorgó mozgással utolsókat rándultak, azután tehetetlen géproncsokká váltak. A levegő kihűlt. Minek zavarják megint? - gondolta Gjall halvány kényelmetlenséggel. - Szelíd, de fokozódó sürgetéssel erőltetik valamire, amit nem akar tudomásul venni. Elmozdították a köré épült meleg védőréteget, ami elválasztja minden zaklató dologtól. Nyirkos, Sötétülő áramlatokat bocsátanak hozzá, amelyeket nem vállal, és nem bír elviselni. Fázik és… Szemét összeszorította. Minden erejével belekapaszkodott az öntudatlan embriónyugvásba, de hir195
telen szorongás villant át rajta. Mi történik az anyatesttel? Ha az ott van mellette, nagy, puha ballonja rózsaszínű fészekként körülveszi, akkor nincs semmi baj! Felnézett. Pillantása egy közeli arcba ütközött, amely vele szemben éppúgy oldalra fordulva feküdt, mint az övé. De a másik szemét eltakarta a szemhéj fekete rojtos függönye: aludt. Nagyon fiatal, megnyúlt, sárga arc volt, de nem gyermeki, inkább… Tűnődött rajta, kire emlékezteti. Figyelmét teljesen személytelen érdeklődéssel kötötte magához. Mintha festményt szemlélt volna, amit valaha, fölmérhetetlenül régen látott valahol. Talán nem is ő. Valaki, aki előtte élt. Sejtjeiben hozta át ezt a képet az embrionátus senki földjére. Mater Dolorosa! A Szenvedő Anya! Megnemesedett, komoly és fenséges. Időtlen archetípus, jelkép, de ugyanakkor élőlény is. Templomban vagy múzeumban állt e freskó előtt valaki. Mikor? Nincs támpont rá. Talán soha el se mozdult onnan. Az Anya egy ágyon feküdt, egészen megfiatalodva. Ugyanígy mosolygott. Ez a csaknem gyermeki, szelíd mosoly egészen új volt az anyán. Mert amíg éberen beszélt, intézkedett, mindig aggódóan feszült s valahogy kémkedő volt. Röntgenszerűen átlátott rajta. Védekeznie kellett, mert szégyenkezett előtte. Miért szégyenkezett a saját anyja előtt? Különös. Sohasem hatott ilyen ernyedten megbékéltnek, csak mikor… Lehet, hogy egy halott fekszik mellette?
196
„Ízisz és Ozirisz ikerpár volt egy anyaméhben." Micsoda szöveg ez? Olyan mélyről hangzik, mint egy magános pásztorsíp panasza az ősnépek mondáiban. Persze. Az egyiptomi Ozirisz- legenda. Tanulta. Vagy tanította valamikor? Mindegy. Nem ő volt. Bármelyik ember. Régen. Ő most ezt az Arcot nézi. Semmi mást nem akar látni, különben hideg alattomossággal visszakúszik hozzá az eszmélet. Az Arc, ismerős. Egyre meghittebb. Közel van. Karnyújtásnyira. Felé fordul. Két szemöldöke között függőleges, fájdalmas ránc húzódik. Ez az előbb még nem volt ott. Vagy nem vette észre. ÖSzszezárt szája halványan mosolyog. Homloka, lehunyt szeme tragikus. Szép? Igen. Nagyon szép. Annyira szép, hogy eltakar mindent, ami eddig szépnek tűnt előtte. És fontos. A legfontosabb. Milyen törékeny, vékony a nyaka. Ajkáról lehervadt a mosoly. Most már ünnepélyesen komoly. „Ízisz és Ozirisz ikerpár volt egy anyaméhben” Tégy engem pecsétként a te szívedre és a te karodra. Mert a szerelem erős, mint a halál! Így énekelt Ozirisz holtteste fölött Ízisz. Oziriszt Seth, önnön fekete árnyéka ölte meg. „Ízisz Ozirisz testvére, anyja és felesége." E szöveg, szédítő kinyilatkozásként ragyogott fel Gjallban. Édes, fényes, izgató gondolatforrás volt. Átmosta. Megtisztította. Emberfeletti módon erőssé és részegülten gyengévé tette. Pillantása elhomá-
197
lyosult. Vaktában kinyúlt az Arc felé. Gyöngéden megérintette. Hirtelen összerezzent. A fiatal nő szeme nyitva volt, de érintését nem vette tudomásul. Tűnődő elmerültséggel szemlélte őt. Tekintetén át bevonta önmagába. Együtt és egyedül volt vele. Szembenéztek. Gjall nem vonta vissza a kezét. Otthagyta a bágyadt, sovány arc mellett. A langyosságot árasztó, sima bőr eksztatikus áramot kapcsolt lényébe. A száj mozdult. Gjall nem hallotta a hangot, csak a szavakat formáló, vértelen ajkak finom rajzát nézte. Amit mondott, nem a fülén át, hanem belül az agyában fogta fel végül. Kezdet nélküli párbeszéd folytatása, de inkább párhuzamos monológ volt. - Most értem, miért kellett annyi életképtelen szegény torzszülöttet világra hoznom. Mennyire fájtak nekem, és önmaguknak! Egész nemzedéket tépett ki belőlem a lila sárkány. Szültem és szültem, kidobtam a testemből millió hibás, beteg önmagam. Pedig azt mondták, nem lehet gyerekem. Hazudtak. így gyógyultam meg. A duzzadt kis szájból pergett a néma mondatok negatívja, s Gjall e negatívot előhívta magában. Hozzászőtte saját gondolat- fonalát. Együtt áramlott a kettő. Sisotris. Igen. Ő az, és mégsem ő. Más. Mindent levetett, ami hamis és riasztó volt benne. Rézcsillogású haja selymesen fekszik a párnán. Kivonódott belőle a vonagló kígyóerő. Mellét kék köntös rejti, és sugárzik a tisztaságtól. A szülés sokkja után elpihent, de teljesen kivérzett. Életét adta azért, hogy ő megszülessen. Egyedül tőle fogadhatta el a születés iszonyú terhét. Mert Sisotris az anyja, testvére és 198
felesége. Hogyan felejthette el annyi évezredig, hogy… Gjall! - mondta Sisotris most már kívül és hallható suttogással. - Hermod Gjall, az időhajós! Nem hittem volna. - Szemét fáradtan lehunyta. - Mi ketten! - Hangját erőlködve megemelte. - Nagyon fontos! Mi ketten. Értem. Nagyon fontos. Semmi más nem fontos. Mi ketten! - ismételte Gjall. Sisotris Gjall párnára fektetett, nyitott tenyerébe csúsztatta hunyt szemű arcát. Ha akarod, mesélek neked, hogy aludj mondta. - Nagyon fáradt és gyenge vagyok. Aludnod kell! Igen. - A Gjall tenyerén nyugvó arcban az öröm világegyeteme lüktetett. Lehet, hogy Sisotris valóban mesélt neki, vagy halkan énekelt, ahogy egy anya dúdol csecsemője ringatása közben. Tégy engem pecsétként a te szívedre és a te karodra. Mert a szerelem erős, mint a halál.
199
ALVILÁG Gjallt Sisotris tágra nyílt szemének érintése ébresztette fel. Nem tudta, meddig aludt. Időérzéke megsérült, mikor egyetlen létéjszakája alatt évszázadok teltek el. Azóta nem volt szilárd időmértéke. Abban nem kételkedett, hogy Sisotris közelsége még közelibbé vált eszméletlen nyugvásában, mintha az alatt is szüntelenül egymás felé futottak volna. Baj van - mondta Sisotris. Nem látszott rajta félelem. Lassan ért agyához a közlés értelme, de ő sem ijedt meg. Az élet középpontjában volt kristályos egyensúlyban Sisotrisszal. Mi történt? - kérdezte kívülálló figyelemmel. Nézz körül! Nehezen beszélek… Vonakodva tépte el tekintetét Sisotristól. Milyen gyenge. Ő pedig… Anélkül, hogy tenyerét elvonta volna Sisotris arca mellől, könyökére támaszkodott. Frissnek, pihentnek érezte magát. Saját benső valóságából azonban nem tudott rögtön átkapcsolni a körülötte levő dolgokra. Nem szerette ezt a beteg fényt. Mikor lázas volt, anyja letakarta a lámpát éjszaka egy barna kendővel, az derengett ilyen sötétsárgán. Azelőtt egy ilyen apróság is levertté tette volna, most azonban még az összevissza dobált rendetlenségben megmeredt tárgyak sem zavarták. Hallgatózott. A kihűltén álló csendet gyéren csöpögő víz koppanásai szakították meg. A padlón és kereveteken alvó emberekre törmelékdarabok szóródtak. Egyik fej helyén nehéz tárgy hevert, egészen 200
ellapította. Kis gyermekágyak áttetsző buborékját fémes por homályosította el. Miért torlódtak így össze a nagyobb kerevetek? Némelyik lel borult, vagy a másikra ágaskodott. Mellette hever az, aki lecsúszott róla. Nem mozdul. A víz a mennyezetről csöpög. Hol látott ilyen furcsa, természetellenes pózban álló bábokat? Áruházak kirakatában? Nem. Orvosi felszereléseket árusító üzletben, ahol vásárolni szokott, mielőtt… A bábok pasztellzöld köpenyt viselnek fagyott mosollyal. Fejükön műanyag sapka, homlokukon kis reflektor. Kezükön védőkesztyű. Az egyik felborult. Kezében tart valamit, talán egy szokatlan injekcióstű-félét vagy… Egy nagy, dudoros, rózsaszínű tárgy mellett hever féloldalra dőlve. Ez a dolog olyan, mintha műanyagból öntött, belül üres, női torzó lenne. Csak törzse van és… Semleges kívülállását éles, sürgető hang tüskéje szúrta át. Valamelyik buborék alatt felsírt egy gyerek. Azután egy másik. Riadtan fordult Sisotris felé. Éhesek - súgta a vértelen száj. - Fáznak. Félnek. Mindenki fél. Odafönt is. Hol? - Gjall közelebb hajolt hozzá, mert amit hallott, azzal nem tudott mit kezdeni. - Hol odafönt? A Pszichodómban? Nincs Pszichodóm! - A hang megzengett kissé, de így is gyönge, vékony kis fonál volt. Alig lehetett megragadni a követelő, visító gyermekbőgésben. Nincs Pszichodóm? Tenyerében érezte, hogy Sisotris megrázza a fejét.
201
Valószínűleg Konkri felrobbantotta a központi irányítócentrumot és a Terapiont. Más nem lehetett. Riss csak benne bízott. Riss… Mi van Riss-sel? Meghalt. Honnan tudhatod? Ez… Savonarolától. Sisotris feje hátrazökkent a párnán, ahogy Gjall keze kisiklott alóla. Hol van Savonarola? - Gjall felugrott, azután megtorpant. - Ó, persze! Saját heverőjét félretaszítva, Sisotris fekvőhelye mellé térdelt. Beteg vagy - mondta tehetetlen gyöngédséggel. - Képzelődsz. Majd hívok egy ápolót. Erősítő gyógyszereket kell kapnod. Azonnal! Sisotris pillantása különös szánalommal tűzött rá. Nem szólt. Gjallban hirtelen világossá lett, hogy a mozdulatlanul álló vagy feldőlt kirakatbábok körülöttük az emberek elektronikus szolgái, segítőtársai, és akkor… Úristen! - dadogta. Foga összeverődött. Rettenetesen fázott. Megszűnt az energiaszolgáltatás. Minden megbénult. Odafönt. Sisotris azt mondta: odafönt. Akkor ők hol vannak? A föld alatt vagyunk - olvasta le Sisotris szájáról. - A térösszevonó hálózat alatti bölcsődében. A gyerekek éhesek. Felébredtek, mert elhallgatott az altató ultrahang, és a levegő… Ritka a levegő. Hideg. Érzed? Gjall bólintott. Szóval így tudja Savonarolától. Kiolvasta az agyából. Ahogy most az ő néma kérdésére felelt. Minden más összeköttetés megszakadt,
202
amihez üzemanyag, áram kell, de Sisotris gondolatradaija és felvevőantennája tovább működik. Saját heverőjéről lehúzta a takarót, és azt is Sisotrisra borította. Nem értem - mondta hangosan. - Miért éppen Konkri? … - A fejeseken kívül egyedül ő ismerte a vezérlőhelyiség valamennyi kódját. Gjall emlékezetében felbukkant Riss asszisztensének keskeny, barna arca. Milyen kifürkészhetetlen. Mennyire okos. Igen. De nem bölcs. Kívül semleges. Belül azonban rejtőző, mint… Shintal. Ha a Pszichodóm felrobbant, akkor Shintal is elpusztult! Miért érinti ez erősebben, mint Riss halála, akinek annyit köszönhet? Mintha a bátyját vagy apját vesztette volna el, s vele léte biztonságát, jelenét és jövőjét. De nemcsak ő. Mindenki. Shintal él. Nem tudott kételkedni Sisotris szavaiban, amelyek furcsa mellékzöngéje ijesztő tartalommal érintette érzékeny idegzetét. Miért mondta olyan örömtelenül, hogy Shintal él? Shintal neki is sokat jelentett. Talán a legtöbbet, hiszen védte és fedezte. Szegény Shintal! - folytatta Sisotris halkan. - Ilyen ítélet alatt egyetlen pillanat évezredeket jelent. Milyen ítélet alatt? - Sisotris agya megzavarodott. Valamit lenni kell, különben… Önmaga ítélete alatt. Ez alól senki a világon nem adhat feloldozást neki. Gjallban egyszerre visszacsendült az az őrült beszélgetés Savonarolával és Sisotrisszal a zárt területet körülvevő erdőgyűrű tisztásán, egy idegen korszak idegen éjében, mintha pszichongyöngyről ját203
szották volna vissza előtte. Attól lett beteg újra. Azért került ide. „Amit Shintal csinál, annak ő maga sem érti a lényegét. Következményeit sem tudja kiszámítani - suttogta benne a sötétség Savonarola emlékhangján. - Shintal rájött, hogy a láthatatlan világ erőmezőibe pallók vezetnek; rejtett energiahidak. Hajmeresztően kockázatos járatok ezek. Az antianyag kiterjedéseinek küszöbét óriásnapokat szétpattantó rezgés-cerberusok őrzik. Ha azonban sikerül megszelídíteni őket, ahogy a magenergia dühét lassította értékes hajtóerővé az ember…" Ha sikerül megszelídíteni őket… De ha nem sikerül? Akkor ez annyit jelent, hogy… Sisotris némán feküdt. Tág, fürkésző szeme gyöngéd szorongással tapadt Gjall arcára, akiben most nyert értelmet néhány rejtélyes mondat, amit a lány azon az éjszakán mondott: „Shintalnak végig kell járnia az utat. Nem tehet mást. A természet jelölte ki rá. ő a szabadító. Az áldott és ezerszer átkozott! … Láthatatlan szökőár tört be a Rezgések Házába, és sodorja őket az egész emberi létformával együtt! Nincs akadály, amely megállíthatná! Az anyag pórusain áthatol, mint a levegő. Már nem lehet megállítani!" Kezén érezte Sisotris jéghideg tenyerét. Ne - kérlelte a lány halkan. - Nincs sok erőm. Ők odafönt semmit sem tehetnek. Csak mi ketten! A második hálózat védőöve és vezérlőcentruma idelent van. De memóriaegységei nem működnek. A robotok már nem kapcsolhatták rá a felszíni hálózatra, mert… Odafönt nincs áram. Nincs közlekedés, hő, fény, élelem, víz, gyógyszer. Az emberek képtelenek tájékozódni. Hiányoznak az 204
orvosok, ápolók, és a vérplazma a sebesülteknek. A szervbankok, klinikák hozzáférhetetlen erődök. A technikára épült élet egész vérkeringése megállt. Makropolisz halott, megfeketedett holttest… - Lihegve, kifulladva elhallgatott. Pihenj! - kérlelte Gjall. Mi lesz vele, ha Sisotris… Nem. Nincs rá idő! Mi ketten… te meg én… Neked kell megindítanod a vezérlőberendezéseket! Nekem? Én… én nem ismerem ezeket a… hogy fogjak hozzá? Fogalmam sincs róla, mit kell tennem! - Pánik vett erőt rajta. Csak nem akarják rázúdítani ezt az óriási felelősséget, éppen rá, aki… Összezúzzák vele! Majd én! - Sisotris minden erejét megfeszítve felemelte fejét a párnáról. - Én segítek! - Feje visszaesett. De hiszen mozdulni sem tudsz! Te tudsz! A te lábaddal, kezeddel és agyaddal… a te erőddel próbáljuk meg. Én majd… itt fekve… irányítalak. Voltam idelent, amikor még... tanulmányképpen a Superiorokkal. Emlékszem. Amit nem értek… lecsapolom Shintal és Savonarola agyából! Sisotris! Én jövevény vagyok a ti korszakotokban! Éppen azért tudsz megbirkózni olyan feladatokkal, amelyeket mi már elfelejtettünk! … Te még küzdöttél az életedért a természet erőivel… nyers, emberi indulatokkal… Foggal és körömmel harcoltál a saját kezeddel, a saját öklöddel! Most is küzdeni fogsz… a gyerekekért… és őértük odafönt!
205
Gjallban mély nyugalom áradt el hirtelen, amely minden reménytelenség ellenére fenség és csodálkozó öröm volt. Erre a szerepre nem számított. Hogy ő, az atomkor primitív menekültje e messze fölötte álló civilizációban fontos emberré válhat, az egyetlenné, aki segíteni próbál, és talán segíteni tud azoknak, akikkel szemben, hálája mellett, olyan nyomorultul elégtelennek érezte magát. Most, hogy féltette és szánta őket, hirtelen egyszintre került velük. Nem voltak többé idegenek. Igen. A barátai. Ő maga pihent, erős és küzdőképes. Ezért a pillanatért érdemes volt a halálból visszatérni, akkor is, ha Sisotrisszal együtt a következő percekben esetleg vissza kell hullnia abba a jeges sóletbe, ahonnan kiemelték. Mit tegyek, mondd! - hajolt Sisotris fölé. Jó! Így jó! - szakadt ki a lányból megkönynyebbült sóhajként. - Figyelj! Ebből a teremből egyetlen szabadon gördülő ajtó vezet a szintetikus tápszerautomaták folyosójára. A többi ajtó elektronikusan zárt. Végig kell tapogatnod a jobb oldali fal… az ajtó könnyen elmozdul majd a kezed alatt. Ezen a szinten építkezés közben félig beomlott aknára bukkantak talán száz évvel ezelőtt. Valami bánya lehetett. Földalatti bányamúzeumnak rendezték be. Nyitott. Széles bejáratát könnyen megtalálod az automaták mellett. Ott olyan szerszámok vannak, amelyekkel talán… Lámpa, csákány, feszítővas. Nem műanyagból, hanem fémből készültek… Egy hidegvágó is… úgy emlékszem. - Sisotris eszmélete elszakadozott. - Láttam. Igen. Érdekelt. Vagy előre éreztem, hogy… Borzasztónak tűnt előttem, de romantikusnak is. Hidegvágó. Erőszakos, ősi szó… Fúrók, vésők, kézi fémfűrészek, amelyeket te 206
ismersz. Mi azonban évszázadok óta nem használunk ilyet. A kezünkre nekünk nincs szükségünk… így. A robotok, ők végeznek mindent helyettünk… Riss… Riss azt mondta, ha a termeszkirálynőt sérülés éri, az egész termeszbolyban megbénul az élet. Mert a termeszkirálynő a boly agya. A fenti emberboly is elpusztul a Pszichodóm nélkül, ha mi nem tudunk… Makropolisz egész organizációja szétesett. Ők… mindent felülről vittek véghez. Most… és hasadás állt be. A tudat elszakadt a tudattalantól. De a mélytudat most gyógyítani kezdi e sebet, belülről kifelé, ahogy a sejtek csinálják egy sérülésnél. „A természet ellen nem lehet varázsolni." Savonarola mondta. Vagy Shintal? Lehet, hogy csak elloptam az agyukból. - Régi, kissé eszelős mosolyával elmosolyodott. - Ugye, milyen nagyszerű, hogy lopni tudom a gondolatokat? Most nekik lopok életet! Nekik lopok! ... A gyerekek éhesek. Sisotris! - Gjall a lány nyaka alá csúsztatta a karját, és óvatosan magához vonta. Teste melegéből életáramot akart átönteni a kihűlő, törékeny testbe. - Itt van még fény és levegő is. Hogy lehet ez, ha… Ennek a szektornak külön áramköre van, de megsérült. Elgyengült. Azt is át kell kapcsolni a második fővezetékrendszerbe, különben… Hol van a vezérlőközpont? Hogy jutok oda? Elektronikus ajtózárakon át. Erőszakkal. A szerszámokkal. A folyosón túl… egyenesen… Három ajtót kell felrobbantani, hogy… De mivel? Mivel, Sisotris? Hol találok robbanószert, élő tüzet? A… múzeumban. Vannak egészen kezdetleges detonátorok… dinamit… igen. Dinamitrudacs207
kák. Talán még használhatók. És régi tűzszerszámok is. És azután? Ha sikerül bejutnom, akkor sem tudom kezelni a gépeket! Engem a karodon beviszel a centrumba. Te az én emlékezetemmel, én a mások agyában kotorászó, nevetséges nyomorékságommal… Mi ketten, Gjall… az utolsók a bölcsődében. A mélytudat csökkent értékű kisdedei… - Sisotris torkából furcsa, zokogó nevetés tört fel. Igen. Tehát a folyosó végén a bányamúzeumban vannak a dinamitrudak és a szerszámok. Három ajtót kell áttörnöm, hogy a vezérlőközpontba jussak. Jobbra a gördülőajtó. Kitapogatom. Értem - ismételte Gjall. Mint egy robot, amelynek szerkezetébe parancsot tápláltak be, megszállottan felemelkedett és elindult. Saját gondolatai távoli áthallásként szűrődtek tudatába, de nem befolyásolták. „Lehet, hogy álmodom az egészet - lengtek, formálódtak benne az erőtlen gondolatárnyak. - Még mindig egy jégsír páncéljában fekszem sok millió tonna sziklatörmelék alatt. Álmodom a Pszichodómot, Makropoliszt, Risst, Shintalt és Konkrit. Képzeletem értelmetlen, érthetetlen katasztrófába taszít egy magasabb rendű emberfajtát, amely erkölcsi fölényével és bámulatos tudományával nyomorékká sebezte önérzetemet. Így álltam bosszút érte. Nem. Ez nem lehet. Sisotris van! Mindenkinél valóságosabb és fontosabb nekem. Ha pedig ő van, akkor találkoztam a többi elfajulttal is. De Sisotris beteg. Én mégis hozzá tartozom. Teljesen azonosultam az ő víziójával. Vele együtt így akarom korrigálni a valóságot. Álomittasan követem utasításait. Követem vak 208
meggyőződéssel, mert ő és én… Először önmagamnak haltam meg, egyedül és meghasonlottan. Nem volt célom. Most boldog vagyok, hogy Sisotrisszal együtt pusztulhatok el. Sisotrisszal! - Érezte, hogy mosolyog és sír közben, de nem törődött vele. - Egy más időtáj partjától indult, kezdetleges ősember és egy beteg lány…" A gyerekek sírtak. Kétségbeesett, ételt, meleget, fényt követelő hangjuk hullámként sodorta előre. Ha valóban megtalálja a gördülőajtót, a folyosót és a bányamúzeumot, akkor Sisotrisnak mégis igaza volt, és… Az egyre sötétülő lázfényben keze nyirkosán hideg műanyag felületen tapogatózott. Jobb oldalon. Itt valahol. Középen. A talaj egyenletes, tehát… Ezt a törmelékhalmot félre kell tolnia. A fal felé fordult kerevetet is. Az egyik felület könnyedén, nesztelenül elmozdult a tenyere alatt, és begördült a falba.
209
AZ ÁJULT TERMESZBOLY Savonarola messze túl volt már a fáradtság végső stádiumán. Teljes eltompultsággal végezte reménytelen ingajáratát a város pereme és a zárt terület növényzete között. Messzebbre nem tudott eljutni. Barikádok tornyosultak előtte. Vakító, ismeretlen forrású fények, színrobbanások közben áthatolhatatlan sötétség tapadt nyitott szeméhez, de tovább botorkált. Dombra föl, lejtőn le, csúszós, kiálló gyökerek csápjaitól nyüzsgő, füves talajon, köves patakágyban, ruganyos útrészeken, fákba, bokrokba, élettelen és élő dolgokba ütközve. Keresztülesett rajtuk, az ütéseket, horzsolásokat azonban már nem érezte. Azt sem vette tudomásul, hogy egyik lábára sántít. Megtapogatta azt, ami elgáncsolta, s ha nyöszörgő, tehetetlen élet pislákolt benne, vállára emelte, és a tisztás szélén csurranó forráshoz cipelte a tűz mellé, ahol Shintal és a rémült, ügyetlen elfajultak itatták, borogatták, gyógyítani, nyugtatni próbálták a betegeket, teljesen sikertelenül. Ott fetrengtek a fűben, a szférikus házak szétrepülő szilánkjaitól sebesülten vagy halálra sérülten, s hamarosan kiszenvedtek. Megbékélt, mindent tudó mosollyal nyúltak el a táncoló lángok fényében, s ők jártak legjobban. A szenvedők fájdalmát nem tudták csillapítani. Nem volt kötszerük. Már valamennyien lemeztelenedtek, ruháikat csíkokká tépdesték, hogy a megnyílt vénákat elkössék, de a sérültek kínjait ezzel csak meghosszabbították. Operációra nem gondolhattak. Egyetlen épületbe sem juthattak be. A házakba szorult emberek, akiket nem nyílt tereken, utcákon ért utol a szerencsétlenség, egykori 210
fényűzően kényelmes lakásukba börtönözve vizionáltak, tomboltak saját ingereik, indulataik rémképeitől, vagy már kiégetten, félájultan hevertek látomásaik roncsai között a hideg sötétben, képtelenül rá, hogy segítsenek magukon. Ahol a zuhanó szférikus házak átszakították a tetőt, és bezúzták az ablakokat, holttestek szorultak a romok közé, az élők pedig vakrémületükben vagy fantazmáik lidércei után a mélységbe vetették magukat. A valóság tűzfénye, melege, tiszta forrásvíz és valami kezdetleges élelem egyedül a természet megtűrt, ősi kis darabján volt még, ahol a degeneráltak lappangtak a múlt zárt területe körül. Ide, a meztelen földre, gazos fűbe, öreg fák, bozontos bokrok alá hurcolták az áldozatok kis töredékét a Föld, haldokló fővárosából. A végső kimerültség kellett, hogy eltorlaszolja a közelebb és messzebb tapogatózó gondolatokat, szétcsorgó, semmibe hulló kérdéseket: mi van a többi Terropolisszal? Mi történik a város távolabbi részeiben, a föld alatt, a tenger mélyén levő szanatóriumokban és űrállomásokon? Az űrállomások miért nem jeleznek? Miért nem segítenek? A kapcsolat még a merénylet előtt megszakadt velük teljesen, de ők… Talán nem merik megközelíteni ezt a pestisfészket? Vagy azért nem érkezik tőlük életjel, mert ahová a Pszichodóm sugárkarjai elértek, oda e végtelen energiahídon át beömlött a Hyperioniták mérgező képzeletvírusa, és… Shintal egy tört vállú fiút emelt közelebb a tűzhöz, aki elkékült szájjal, dideregve jajgatott. Kyrov éppen ennyi idős volt, mikor hozzá került. Félénk, szomjasan figyelő gyerek; rögtön a fiának érezte, 211
akár ezt. Legalább homlokreflektora volna, mint a robotápolóknak, vagy egyszerű, régi zseblámpája, amely százával található múzeumok raktárában. De mi oka lett volna rá, hogy magánál hordjon ilyen tűzözön előtti világítóeszközt, mikor egész életformájukból régen elűzték a sötétséget, bizonytalanságot és rémületet? Elűzték a sötétséget? Félrehúzódott, hogy a tűznél helyet adjon a meztelen apácának, akinek fején még ott lebegett a tépett főkötő. Karjában vérző homlokú, sovány, idősebb nőt cipelt. Letette a földre, azután megpróbált a szájába gyömöszölni egy kihűlt krumplidarabot. Az fejét undorral elvonta tőle. Furcsa. Akik igazi, maró fájdalmat éreztek, vagy minden erejüket megfeszítve küzdöttek a maguk és mások életéért, mintha kiszabadultak volna a Hyperioniták rontó varázsa alól. Esetleg… Nem. Az apokaliptikus cirkusz tovább ontotta kísérteties produkcióit. A zárt terület vulkánjából óriásgyíkok, fűrészhátú, pikkelyes, dülledt szemű őslények törtettek fel a horizont fölött burjánzó dzsungelba. A gőzölgő talaj páfrányaira bőrszárnyú madárgigászok árnyéka vetült. A kép valószínűtlenségét és ellentmondásait késélszerűen fénylő fennsík növelte agyrémmé, ahol nagy fémbuborékok belsejéből mesterséges sugarak lüktettek elő, s ezekből a gömbökből úgy váltak ki apróbb, hasonló gömbök, ahogy a sejtek oszlanak. Mintha nem is fantasztikus űrhajók, hanem élőlények lettek volna. Savonarola csörtetett lihegve, lábát húzva a tisztáson át. Megint teherrel érkezett. Kínlódva letérdelt, 212
és nagy gonddal próbálta válláról a karjára csúsztatni a furcsa súlytömeget, amely néma és eszméletlen volt, de élnie kellett, különben… Segíts! - nyögte összecsikorduló foggal. Shintal a tört vállú fiút leemelte az öléből. Felnyúlt az alaktalan tömeghez, amelyet tetőtől talpig takaró burkolt be. Vigyázva, erőlködve helyezték a fűre. Akkor vették észre, hogy véletlenül arcra fektették. A sötét burkolat nem bomlott sehol. Széles, testes ember formája volt. Megfordították. Másik oldalán göröncsös dudorok, kristályhasadáshoz hasonló felületek csillámlottak. Shintal rászorította tenyerét valahol a szívtájon. Halk lüktetést érzékelt. Ki kell szabadítaniuk ebből a kámzsából, különben megfullad! Fokozódó szorongással forgatták a vibráló, most már hörgő múmiát, aki közben sajátos, vinnyogó hangokat hallatott, vékony gyerekhangon nyöszörgött, nyögött, azután egyszerre… Kis, porhanyósan morzsálódó darab vált le róla. Közelebb gurult a tűzhöz. Apró csápok nyúltak ki belőle, mint valami amőbából. E nyúlványokra ráállt, és villámgyorsan befutott a sötét bokrok közé. Shintal zuhanást hallott. Savonarola ájultan feküdt a fűben. „Jobb így - gondolta Shintal, mialatt fia fejét az ölébe vette. - Megérdemli az eszméletlenséget. Bár ne ébredne fel soha többé!"
213
ÉLŐ SZOBROK Shintal virrasztott. Várta a hajnalt. Ez volt az ítélete. Már nem félt, mert úgy érezte, nem remél semmit. Lába előtt ott hevert a Hyperioniták állagának (vagy megalvadt vetületének) töredéke; összelappadt, sűrűsödő vágytörmelék, amely nem árult el róluk semmit. Csak megnyilvánultak benne, de lényegük megfoghatatlan maradt. Közelebb hajolt a vibráló, gyöngén hullámzó dologhoz. Változó felületén észlelte először a napkelte pirosan derengő visszfényét. Valóban úgy fog elpusztulni egész civilizációjukkal együtt, hogy értelme semmiféle kapcsolatot nem talál ezekkel a lényekkel vagy jelenségekkel, amelyek a Definiátor szerint Hyperioniták, tehát valamiképpen magasabb rendűek, finomultabbak az anyagnál: nem rosszak és nem jók, csak mások. És létük eltérő törvénye hoz végveszélyt az emberre. Csak az emberre? Először nem tudta elhinni, amit lát. Amint a kétely erőt vett rajta, az a valami már el is tűnt a haragoslilán szikrázó felületről. Úgy alakult ki előtte, ahogy az emberi képzelet falak, fák erezetének rajzából és a felhőkből különös, artisztikus formákat fejt ki. Mikor kimerültsége növekedett, s tudata félkábulatba merült, felerősödött ez a selymes, felületen átderengő forma - nagy, tágra nyílt emberszem volt, tele sürgető, könyörgő rémülettel. Most már akkor sem tűnt el, mikor élesen ráfigyelt. Ennyi meggyötört szomorúságot, ilyen döbbent félelmet még sohasem látott emberi szemben. 214
Hazugság persze. Nem igaz. Ő vetíti rá. Saját állapota tükörképét nézi. Káprázat. Képzeletplasztika. A dudorok egyszerre tolongó, esdeklő arcok voltak a lila felületen. A szemek sokasodtak, elmondhatatlan közlésektől meredtek ki, keretükből úgy duzzadtak elő, mintha a mögöttük levő élőlény fuldokolt volna. „Mitől félnek?" - kérdezte (évezredekkel ezelőtt) a Rezgések Házában a Definiátortól, mikor felüvöltött az elektronikus elemzőgép vészszirénája. „A megmerevedett formák kényszerétől - felelte az elektronikus agy. - Az anyag sírkamrájától. Szüntelen átalakulásuk korlátozását betegségnek érzik. A szilárdulás élve eltemettetést jelent. Egyetlen formához kötött lét fulladás, pokolképzet nekik!" „Fennakadtak az Oscillárium sűrítő-, szűrőrendszerén. Az emberi létforma hálójában vergődnek. Cementbe zuhant fantáziamadarak!" Miért kérdezte akkor, mitől félnek a Hyperioniták, mikor egy pillanattal előbb még nem is volt szándékában? Egészen mást akart megtudni, égetően fontosabbat. Váratlanul merült fel benne, mintha valaki rajta át kiáltotta volna, s egyszerre segélykérő, hosszú sikolyként megint felhangzott a gép hármas vészjele. Lehet, hogy valami lényeg érintette meg akkor? Hatalmas, idegen érzésáram közvetítő vezetékévé lett, mint most? Keze hirtelen a lila állag felé kapott. Próbálta mozdítani, de az rendkívüli módon elnehezült. Már nem volt kocsonyásan átlátszó, hanem tömör, mint a száradó cement. Tenyerét alácsúsztatta, úgy akarta megemelni. Képtelen volt rá. Súlya ijesztő gyorsasággal növekedett, 215
hiszen az előbb még meg tudta fordítani. Most mélyen bevágódott a fűbe, a föld alig bírta megtartani. „Pusztító önmagára, és pusztulást hoz az egész Földre!" Azt hitte, többet, mélyebbet nem tudhat meg arról, ami történt. Most mégis… A tisztáson heverő emberroncsokra és zsugorodó, bazaltszerű dolgokra hajnali napfény csurrant. A ködből kibontakozott a Pszichodóm csonka, mozdulatlan tömbje. Közel és távol - szétdobált, absztrakt szobrokként ott hevertek, ágaskodtak, terjengtek mindenütt a környezetüktől élesen elütő színű és állagú, idegen formák. Összepréselődő jelképekként, szikrázó, töredezett síkjaik és idomaik egyszerre fejeztek ki egész eseményláncolatokat, mintha évszázados emberi történéseket egymásra kopíroztak volna. De e másfajta időbe és térbe nyúló plasztikák éltek! Befalazott, szenvedő élet dörömbölt bennük. Börtönük azonban egyre áthatolhatatlanabbá, nehezebbé válik. Gyorsuló tempóban konkretizálódik. A képzelet finom rezgéseiből szilárd anyaggá sűrűsödnek. Apró ideamagok köré titáni cseppkőszobrok kemény kérge épül. Ezek az ábrák torz, elnagyolt módon tükrözik ugyan az eredeti formát, de be is börtönzik teljesen. E folyamat képzeletárnyak negatívját pozitívvá, illanó, könnyű álmok párját tonnás súlyokká hívja elő. Térde mellett apró, fekete-lila göröngy feküdt. Érte nyúlt. Azt hitte, odanőtt a földhöz. Feszegette. Mikor sikerült végül felemelnie, riadtan visszaejtette a fűbe. Az alig diónyi kavics hihetetlen súllyal nehezedett a tenyerére. E kezében feszülő, hason216
líthatatlan nehézségi érzet rosszullétszerű taszítást keltett benne. Mert amit tartani próbált, nemcsak elbírhatatlan megterhelés, hanem emberrel ellenséges, kóros burjánzás, rohamos mozgás volt! Egy más létrendszer törvényei alá tartozó energiaként tört be az anyag kiterjedései közé, de zuhanó üstököshöz hasonlóan továbbszáguldott ezen is! Robbanás ereje röpítette át a matéria tömör közegén. Összevont időben, átmetszett térben halmozódtak rá az anyag rétegei. Szubatomikus részecskéi egyre bonyolultabbakká váltak. Mind közelebb sodródott a ponthoz, mikor eléri sűrűségének végső határát, s akkor… Valamikor a kétezredik év táján W. Charon, a kiváló dimenzió fílozőfus állította fel a tételt, amely szerint, ha az anyag elér bizonyos sűrűségi fokot, akkor szétszórja atomjait. Ezt a feltevést Soilov atomfizikusnak a Mars űrállomáson végzett kísérlete igazolja. Felfedezése fényt vetett az úgynevezett pulzárok, „neutron-csillagok" természetére is, amelyeknek viszonylag kis térfogata iszonyatos menynyiségű energiát tartalmaz, fantasztikusan sűrű anyagból áll, s az űrben lebegve úgy ég, mint egy óriási hidrogénbomba. S mikor nukleáris üzemanyaga ellobog, a csillag szétrobban. Soilov kísérlete s kozmikus kataklizmák elemi részecskéinek későbbi elemzése nem hagyhatott kétséget benne: a lila sárkány valamennyi töredéke időzített szuperbombává akkumulálódik, mégpedig kiszámíthatatlan gyorsasággal! Térfogatából veszít. Hatalmas, buborékszerűen felfúvódott formái életre hívó fantommagjukra száradnak. Szörnyű feszültségű robbanótöltetté vonódnak össze. Állandó történésben vannak! 217
S ezekkel a gyilkosan élő szobrokkal tele vannak a városok, villák, a Pszichodóm telepei, a zárt terület, a földalatti energiaközpontok, a tenger mélyén levő szanatóriumok, ez az erdőgyűrű, s talán az űrállomások is. E veszély felismerésének villámcsapásában ráeszmélt arra, hogy tudattalan reménnyel mégis bizakodott benne, hogy csoda történik, és elmozdítja a dolgokat a pusztulás holtpontjáról. A kozmoszból érkező hő- és fénykontaktus új erőfeszítésre serkenti az emberi életösztönt. A térszalagok gördülni kezdenek. Tetszhalálukból felébrednek a robotok. Halk lüktetéssel megindul technopszichológiai civilizációjuk vibrációja, amelyet az építő értelem és az elektronikus gépek szövetsége tart működésben. Most azonban… Már nem akart virrasztani. Minek? Nem tudhatta, napok vagy csak órák vannak-e még hátra, míg a föld intelligens élőlényei és kultúrértékei hatalmas gombafelhők globális láncában kirepülnek a kozmoszba a Hyperionitákkal együtt, akik foglyaikból megszállójukká, végül hóhérukká lettek. Állagukat még e tüneti formájában sem tudják elemezni. De ha megvolnának hozzá az eszközeik, akkor sincsenek tapasztalataik, pontos statisztikák e folyamat tartamáról és időhatáráról. Lehet, hogy az „ibolyántúli sárkányt" e kataklizma kiszabadítja zárlatából. Az ember azonban… Agya ezen a ponton irtózva elengedte gondolatai áttüzesedett drótját. Tudata fekete vízbe hullt. Homály vette körül: a nemlét csendje. Valaki türelmetlen kézzel a vállát markolászta. Tolakodó, kellemetlen szívóssággal próbálta öntudatra
218
rázni. Dühösen, csapkodva el akarta hárítani magától. Shintal! Menekülő reménytelenséggel arcára szorította két tenyerét. Shintal professzor! - Az egzaltált hang ostobán diadalmas volt. Kábult vonakodással feltekintett. Hermod Gjall, az időhajós arca olyan közel hajolt hozzá, hogy kormos, izzadt homlokuk csaknem összekoccant. Mi… mit akar? Hogy kerül… Legelőször a halk rázkódást érezte meg: az élő Föld szívdobogását. Ez a remegés a város észrevétlen neszeihez tartozott addig, míg a világtest egészséges volt. A lüktetés megszűnése tette ijesztően észrevehetővé a tragédia után beállt jéghideg némaságot. Gjall vállán át pillantotta meg az elektronikus ápolókat a hordággyal. A törött vállú fiút vitték a tisztáson álló járművükhöz. A véres fejű, öreg nő, a meztelen apáca és a többi sebesült már nem volt sehol. A halottak is eltűntek. Egyedül ő maradt itt? Szeme a feketére élesedett, horgasan, szögletesen és hegyesen megmeredt, absztrakt szobrok felé fordult, amelyekből kapaszkodó csápokként hosszú nyúlványok terjengtek elő. Egyre mélyebbre sülylyedtek a földbe. Az ég áttetsző kékjét és a nap világosságát kirekesztve zuhantak magukba ismeretlen sebességgel. Ki tudja, rendkívüli tömörségűvé összepréselődő állagukban melyik percben jön létre az a faktor, amely… Savonarola! - Felugrott. - Mi történt vele? Megmarkolta az értetlenül rábámuló Gjall karját. 219
Magához tért. A földalatti vezérlőközpontban van - hebegte az időhajós. - Most már ő intézkedik, mert Sisotris… Shintal már nem hallotta a mondat végét. A földalatti térösszevonó fülke felé rohant
220
SZÉLÁRNYÉK Sisotris félig hunyt szemmel feküdt külön fülkéjében, ahová a robotápolókkal Savonarola vitette át a vezérlőteremből. Nemcsak az erősítő sugárinjekcióktól, üde, ózonos levegőtől és zöldarany fénytől volt csendesen mámoros. A benső egyensúly, a felfokozott életérzés e sohasem tapasztalt állapotát valami különös megtisztultság, mérgező elemektől való szabadulás és egy csodálatos többlet okozta. Amit Gjall segítségével, Gjall-lal azonosulva sikerült véghezvinnie, fontos része volt az önmagában nyugvó teljességnek, de csak a másik dologgal együtt vált ilyen isteni szimmetriává. Kíváncsi, elbűvölt örömmel érintgette magában a különös áramot, amelynek borzongató kis ütései elixírként ömlöttek át idegpályáin. Felidézte a dúlt emelkedettséggel buzgólkodó férfi magatartását. Milyen ügyefogyottan félszeggé vált mellette! E viselkedést mindenki más időszerűtlennek, humorosnak találta volna, őt azonban annyira meghatotta, hogy testével szerette volna eltakarni többi kortársa elől, nehogy kinevessék, mikor végre hatalmas erőfeszítéssel a jelenbe érkezett. Nem is volt joguk hozzá! Nem saját tudományuknak, hanem Gjallnak köszönhetik, hogy élni fognak! A tegnapból életre támasztott időhajós nélkül nem jött volna létre az a kontaktus, amely újra elindította a világtest mechanikus vérkeringését. Neki, Sisotrisnak is csak más agyak kiterjedéseiben kutató gondolatradaija, feje volt hozzá, hogy segítségére legyen. Gjall nélkül nem lett volna képes semmire!
221
Mennyi minden kellett ahhoz, hogy Gjall vállalkozzék a lehetetlenre! A tudatlansága is. A kétely nélkül való bizonyossága abban, hogy amit tesz, az sikerülhet. Nem látta hajmeresztő képtelenségét. Nem zavarta össze a nehézségek, tények, veszélyek ismerete. Egy túlfinomult, elpuhult, modern ember visszarettent volna a meddőnek tűnő kockázattól. Kortársaiban és benne elernyedt, talán kihalt az egyedül saját fizikai képességeire utalt ön- fenntartási ösztön. Nem voltak gyors, utolsó lélegzetig védekező reflexeik. A technopszichológiai kultúra embere bizonyos vonatkozásokban veszélyesen erőssé vált, de más tekintetben ijesztően elgyengült. Kétségtelenül óriási hajtóerő volt Gjall számára a vágy, hogy önmagát bebizonyítsa, szellemileg azok mellé emelje, akik tudásukkal csaknem agyonzúzták. Egy régi korszak „nagy embere" volt ő is, azért hibernálták. De saját századában a lélek alig felfedezett, titkos terület volt még, s Gjall nem lehetett más, mint becsvágyó, zavaros ösztönvilágú kortársai. Tudta, hogy csak kerülgeti azt a hőforrást, amely benne és Gjallban is az egész őrült kaland vagy nagyszerű tett legerősebb üzemanyagát, varázslatos hajtóerejét adta. Minek megnevezni? Úgysem fér bele agyonhasznált fogalmakba. Valami újról, egészen másról van szó, amiről e korszaknak semmi fogalma nincs már. Nem érti. Meg sem látja. E tekintetben mérhetetlenül elszegényedett. Sisotris mosolygott, Gjall erős és naiv. Primitív népmesehős és sárkányölő szent. Ez a legszédítőbb titok benne. Az egyet222
len, ami számít. Nélkülözhetetlen. Begyógyítja benne hiányérzetek sebeit, amelyek annyira beteggé tették, amíg nem ment végbe az a katarzis, ami… Gjall fénnyel tölti fel a hiányokat. Áthevíti. Egész lényét megtermékenyíti. Mert gyermekes. Soha semmi másra nem volt szüksége, csak erre a gyermekre! Gjallnak pedig… Gjall tudja, hogy mindenki mással csak őt próbálta helyettesíteni. Az egyiptomi ősmítosz forró szógyöngyeit is átmentette saját agyába, amelyek örökké az emberé voltak, azé az emberé, aki valakit önmagánál jobban szeretett: „Ízisz Ozirisz testvére, anyja és felesége." Sisotris szeme lecsukódott, úgy zengette meg magában a férfi emlékezetéből kiemelt, ijesztő szépségű szöveget: Tégy engem pecsétként a te szívedre és a te karodra. Mert a szerelem erős, mint a halál. Nem vette észre, Gjall mikor lépett be hozzá. A férfi riadalmának hulláma rezzentette teljes éberségre. Gjall a heverő végénél állt, még mindig cafatokká szakadt, kormos hálóköpenyben, ziláltan, bal arcán hosszú karcolás alvadt vércsíkjával. Kezét összekulcsolta. Sisotris rögtön tudta, azért teszi, mert ujjai reszketnek, s remeg egész teste is. Még nem értette, mi van e félelem mögött; baljós tartalmát nem engedte magához. Most csak az volt fontos, hogy Gjall megnyugodjék. Rámosolygott. 223
Ne félj - mondta. - Gyere ide mellém! Gjall engedelmesen közelebb lépett hozzá. Sisotris felnyúlt, és lehúzta magához. A férfi elgyengült lába összecsuklott, megint ott térdelt mellette. Homloka a takaróra bukott. Mitől ijedtél meg? Nem tudom - súgta Gjall. – Valami… valami történik, amit nem értek. Shintal elrohant tőlem. Bezárkóztak Savonarolával a vezérlőközpontba. Shintal teljesen összetört és… reménytelen. - Felemelte a fejét. Sisotrist szíven ütötte sérült zavarodottsága. - Egyszerre úgy éreztem, hiábavaló volt minden, amit mi ketten… amit te… Semmit sem csinálhattam volna nélküled! Sisotris hangja szilárd és határozott volt. - És ők sem. Ha baj van, el fogják hárítani. Élünk. És élnek mindannyian. Az élet csodálatos! Amíg vagyunk, a csoda életünk természetes állapota! Mikor kimondta, még önmaga sem hitte. Gyereknyugtató varázsszövegnek szánta. Csak azután hökkent meg saját hitvallásszerű kijelentésétől, mikor szorongó hívójelére tudatába kapcsolódott az ismert gondolatáram, amely tehetetlen rémülettel töltötte meg a vezérlőcentrumban tanakodó két férfit. Rajtuk kívül egyedül ő vett tudomást róla. Látta, olvasta a veszélyt, amely valóban reménytelenné tette az ember minden erőfeszítését. Nem szabad pánikot keltenie! Gjallnak sem szabad sejtenie, hogy… Ha megtörténik az, amitől Shintal olyan alapos okkal tart, akkor úgy érje utol az elkerülhetetlen, hogy előre ne tudjon róla! Mindenesetre így együtt… még ez is ajándék a sorstól! Ülj ide a heverőre - kérte szelíden. 224
Gjall nyugtalanul fürkésző szeme rögtön észrevette, hogy Sisotris pillantása megint elkalandozik; azzal a végtelenre állított figyelemmel tekint önmagába, amitől annyira idegenkedett. Leült, és közelebb hajolt hozzá. Várunk valamire? - kérdezte. Zaklatottsága nem múlt el, hiszen Sisotris nem volt egészen vele. Valahol messze járt, ahová nem követhette. Várunk. Igen - bólintott Sisotris. Mosolya nem hervadt le ajkáról, csak végtelenül gyöngéddé, furcsán rezignálttá lett, mintha… Mit nézel? Mit tudtál meg tőlük? Engem megint kirekesztenek! Ne hagyj egyedül! Sisotrisban egyszerre megvilágosodott, hogy Gjall előtt nem lehet egészen eltitkolni az igazságot. Be kell avatnia, legalábbis részben, szóval kell tartania, különben megérzi, hogy… Nem hagylak egyedül. Rengeteg a gyors tennivaló. Sok a sebesült és a halott. Shintal felelősnek érzi magát minden életért. Mi már nagyon nehezen viseljük el az értelmetlen erőszakos halál tényét, s főleg azt, ha ilyen szerencsétlenség akaratlan okozói lettünk! - Gjall megint sértődött kisfiú! Miért? Mit mondott neki? … Mi sem voltunk egészen barbárok! - Gjall arca hűvössé, feszessé vált. - Közöttünk is voltak, akik… Tudom! Tudom, Gjall! Te is elvéreztél volna mások sebein át, mint ahogy Shintal… - Csak ne szorítaná a szívét ez a sok, egymásnak ellentmondó érzés. A részvét Shintal felé és a szenvedélyes gyöngédség a kiszolgáltatott, gyönge Gjall iránt, aki mindennél fontosabb neki. A vele töltött egyetlen pillanat többet jelent évszázadnyi egyedüllétnél. 225
Nemcsak rossz hírek vannak! - folytatta sietve. - A többi Terropoliszban és a tenger alatti szanatóriumokban kevesebb a rombolás és az eltakarítani való maradvány, mint… Miféle maradvány? - Gjall csupa érzékeny gyanakvás volt. A… lila sárkány roncsai. Ezekben a rohamosan zsugorodó, egyre tömörebb, súlyosabb dolgokban ismeretlen folyamat megy végbe. - (Micsoda ostobaság volt azt képzelnie, hogy abból, amit tudomásul vett, kizárhatja Gjallt!) - A folyamat hatását és időtartamát nem lehet pontosan kiszámítani. Shintalnak csak feltevései voltak. Azért kell ezeket az „élő szobrokat" olyan helyre szállítani, ahol nem jelentenek többé fenyegetést a felszíni életre és… Sok van belőlük? Rengeteg. Akkor hogy akarják mind összeszedni és elszállítani? Hála a te földalatti vezérlőcentrumba való betörésednek, a robotgépeink teljes üzemben vannak. Nemcsak az elektronikus ápolók, hanem egész felderítő, javító, építő, emelő, szállító automata szolgálatunk is. Ezek a pontos, gyors mechanizmusok kikutatják és összegyűjtik a veszélyes anyagot. A legkisebb szilánk sem kerüli el figyelmüket. Földvonzás-szabályozó köz- pontjaink is működnek már. A szállítást óriási emelődaruk végzik az antigravitáció segítségével, különben… Különben? Különben meg se tudnák mozdítani a roncsokat. Sűrűségük és súlyuk állandóan növekszik.
226
- Akkor… - Gjallban furcsa nyugalom áradt el. Ez még csak terv, ugye? Már a megvalósítás stádiumába lépett, Shintal és Savonarola… Nem hidd, hogy nem tudom, miről van szó! Ismerem W. Charon elméletét és Soilov kísérleteit. Foglalkoztam velük. - Tenyerét rátette Sisotris kezére. Mintha hirtelen megérett, felnőtt volna. - Elfelejted, hogy én a korai atomkor legnagyobb ellentmondásai között születtem. Atomfizikusaink már akkor igen értékes kísérleteket végeztek. Megfigyelték az elemi részecskék viselkedését bizonyos folyamatok közben. Úgy tudom, ezek az alapvető felfedezések még ma sem vesztették érvényüket, hiszen Riss és Konkri hivatkoztak rá. Mi kétségtelenül nemcsak felhasználtuk a nukleáris energiát, hanem vissza is éltünk vele. És Soilov óta abban sem kételkedtünk, hogy ha az anyag eléri sűrűsödésének végső határát, akkor… Rendben van - mondta Sisotris fáradtan. Lehet, hogy egy robbanásra várunk. De addig még sok minden történhet. Hová akarják elszállítani ezt a mérhetetlen anyagtömeget? Az Atlanti-óceánból vulkanikus sziget emelkedett ki vagy ötven évvel ezelőtt: Surayana. Olyan, mint egy kővé vált őserdő. Azóta is állandóan terjeng, növekszik, tornyosul. Szárazulata már húszezer négyzetkilométer. Csak a tengerből kikúszó élet bízik benne, mi nem. Vad vegetáció próbál elburjánzani rajta, a feltörő tüzes magma és fonó iszap azonban újra és újra eltapossa, hamuvá égeti. Messze esik minden emberi településtől. Az a kérdés, mikor… 227
VÉGJÁTÉK Gjall egy pillanatra azt hitte, megint rosszullét fogta el. Az ajtó a falba siklott, és belépett rajta Shintal, de megkettőződve, illetve… A régi, erőteljes, szikár, határozott Shintal évszázadokkal öregebb, görnyedt tükörképét hurcolta magával. Tükörkép volt feltétlenül. Mindketten ugyanazt a pasztellzöld védőköpenyt viselték és… Ahogy közeledtek, önkéntelenül felemelkedett, hogy meneküljön rátörő lázképei elől, de mozdulatát elértve, Sisotris visszahúzta maga mellé. Te nem tudtad, hogy Savonarola a fiatal Shintal? Persze! - Gjall zavartan és szédülten bámulta a két alakot, akiknek arckifejezése egyformán feszült volt, de végtelenül baráti és megrendítő. A változás miatt. A zilált, keserű csuhás most átvette a másik magatartását. Tiszta, ápolt és erélyes volt. Ugyanakkor Shintal… Úristen! Mi történt Shintallal? A bizonytalan, félszegen kisfiús mosoly ismerőssé vált, mégsem nyugtatta meg. Hiszen görnyedt, erőtlen aggastyán lett néhány hét alatt! Mikor utoljára látta… Lehet, hogy csak napok vagy órák múltak el az óta? Azt hiszem, Gjallt is meg kellene füröszteni végre! - vetette közéjük Sisotris, és hangja csaknem vidáman csengett. Mert senki sem szólt. A két Shintal mozdulatlanul állt a heverő végénél, Gjall pedig… mit is mondhatott volna? Savonarola Sisotrisra hunyorított a régi cinkosság árnyékával.
228
Luminát biztonságba helyeztük a fészekalja tojással együtt! mondta. - Ő is a föld alatt várja meg a „világ végét!" Sisotris szemét könnyek öntötték el. Erre nem számított. Ez ellen nem volt fölvértezve. Mi van Szongvannal, Kyrovval, Lisonnal és a többiekkel? kérdezte zokogással a torkában, mert rájuk nem gondolt. Savonarola helyett Shintal felelt: Az Oscillárium épségben maradt. Akik ott voltak, élnek. Vannak betegek, sebesültek. Sok a halott. Riss, Konkri, Délia és még sokan a… kollégák, tanítványok közül. Maron túl közel volt az irányítócentrumhoz, mikor… - A szavak fénytelen, szürke kavicsokként hulltak ki a szájából. Akik megmenekültek, jó kézbe kerültek! Savonarola Gjallhoz fordult. - A maga nemzedéke idején, s előtte is néhányszor, az emberek a föld alá húzódtak természeti vagy mesterségesen előidézett katasztrófák elől, s ott megmaradtak. Átvészelték a nehéz időket. Mint a földbe vetett mag. Civilizációjuk a mélységből bontakozott ki újra. Miért nem mondják meg nekem, mi történik odafönt? Mellébeszélnek. Frázisokkal próbálnak lerázni! Vigasztalnak, mint egy rémült kölyköt! Az én nemzedékem nem élte túl saját drámáját! - szakadt ki Gjallból a sértődött indulat. Mondjátok meg neki! - emelte fel hangját Sisotris. - Úgyis tudja. És elbírja az igazat. Inkább elbírja, mint azt, ha úgy érzi, nem avatjátok be közös ügyeinkbe! Ugyan! Gjallnak tudnia kell, hogy nélküle valamennyiünket elvitt volna az ördög! - Savonaro229
la tele volt szenvedélyes igyekvéssel. - Összevissza fecsegek mindent, mert nehéz hozzákezdenem! Azért jöttünk, hogy megköszönjük… Mit köszönnének? - Gjall szégyenkezve elcsendesedett. - Lehet, hogy maguknak nem sokat számít. Valószínűleg meg sem értik, hogy én… szóval én még arra is büszke vagyok, hogy ha másodszor is meg kell halnom, legalább Sisotrisszal és azokkal együtt „visz el az ördög", akiket megismertem itt és… Pont. Számításuk szerint meddig tart, amíg a lila sárkány szétszórja atomjait? Nem tudjuk kiszámítani. Ebben a rendhagyó esetben az anyag minden eddigi megfigyelésünktől eltérő módon viselkedik. S a kísérletezés a legnagyobb mértékben felelőtlen dolog volna. Nincs időnk rá. Szabadulnunk kell tőle. A legkisebb paránya sem tartható életközeiben! - Savonarola modora újra hűvös, tárgyilagos volt. - A Föld felszínén már csak gépek vannak. A gyerekek nagy részét fényrakétákon, veszélyzónán kívüli űrállomásokra indítottuk, amelyek szerencsére érintetlenek maradtak. Hála szegény Rissnek, aki első pillanatban megszakította velük az összeköttetést! - szólt közbe Shintal. Igen. Az ismeretlen anyag szállítása megfeszített erővel folyamatban van. Surayana szigetét rajtunk kívül az űrállomások is állandó megfigyelés alatt tartják. És remélik, hogy… Reméljük. De sok minden e remény ellen szól. Kérdés, hogy elektronikus kapacitásunk, technikánk bármilyen hatalmas teljesítménye elegendő
230
lesz-e ahhoz, hogy a roncsok valamennyi töredékét idejében elvigyük lakott területeinkről. És az is kérdés, hogy Surayana szigete, ahová elszállítjuk a Hyperioniták élő szobrait, elég távol van-e minden emberi településtől ahhoz, hogy... - Shintal inkább önmagának mondta ezt. A robbanás erejét és hatósugarát sem lehet fölmérni valamiféle valószínűség alapján? - szegezte neki Gjall a kérdést. Nem lehet. Legalábbis mai eszközeinkkel nem vagyunk képesek rá. Miért nevezi élő szobroknak azokat a roncsokat? Mert élnek, barátom! - Shintal véreres, fáradt pillantása Gjall szemébe kapcsolódott, s az megrettent kétségbeesése mélységétől. - Az ő tragédiájuk legalább olyan nagy, mint a miénk. Anyaghálóban fuldokló szeráfok. Mítoszok képzelettitánjai. Beszakadt alattuk saját létformájuk szintje. Alázuhantak egy pokolba. Hogy ez nekik mit jelent, annak borzalmát mi elképzelni sem tudjuk. De ebből a csapdából ki fognak szabadulni. A mi pusztulásunk árán. „Megőrült szegény. Az önvád elvette az eszét" gondolta Gjall. Mennyire értette ezt az állapotot! Milyen közel került hozzá! Nem volt kora. Bármelyik évezredben, a fenyegető élet- halál-kérdések ugyanezt a válságot idézték fel értelmes, jó szándékú emberekben, akik nemcsak önmagukért éreztek felelősséget. Shintal tétova mozdulattal a levegőbe kapott. Ültessétek le! - kiáltotta Sisotris ijedten, de Savonarola már vállon fogta apját.
231
Nem kell riasztani a robotokat! - mondta Shintal hamuszürke arccal. - Mindjárt rendben leszek. A szobámba megyek, lepihenek, azután jegyezgetek egy kicsit. Szokás. Mindig megnyugtat. Szeme Sisotris szemét kereste. A lány némán viszonozta pillantását. Valami megfoghatatlan dolog történt köztük e hosszú másodpercben. Gjall és Savonarola kirekesztődött belőle, csak jelentőségét érezték. Elkísérlek! - mondta Savonarola határozottan. Jó. - Shintal tekintete elfordult Sisotrisról, aki lehunyta a szemét. Gjallnak úgy tűnt, a profeszszor gyűrött arcán halvány megkönnyebbülés suhan át. Előbb még benézek a vezérlőközpontba. Ellenőriznünk kell a… - Shintal támolygott menet közben. Nem! - szakította félbe Savonarola. - Te lefekszel. Én leszek ott helyetted, amíg… Az ajtó helyére gördült mögöttük. Gjall szeretett volna utánuk menni, de nem tudott megmozdulni. Tagjai fájtak, mintha összeverték volna. Ez az ólmos fáradtság azonban sokkal jobb volt, mint a névtelen veszteségérzet, ami a két férfi után visszamaradt a különösen elcsöndesült fülkében. Összeborzongott. Láza van és képzelődik. Az elhagyatott idegenség hányféle ízét kell még megismernie? Nem bír elviselni többet! Elég volt! Sisotrisra nézett, aki még mindig lehunyt szemmel feküdt. Sisotris! A lány riadtan feltekintett. Pillantása zavaros és gyászos volt. 232
Gjall leült a heverőre. Miért nézett rád Shintal olyan különösen? Te tudod! - A szorongás megint ingerült szemrehányás lett benne. Igen - mondta Sisotris. - Tudom. De ez az ő magánügye, Gjall. Semmi összefüggésben nincs azzal, ami történni fog velünk. Nem hazudok neked. Érezned kell! Azért nem beszélek róla, mert egyedül Shintalra tartozik. Nem adhatom ki őt senkinek. Még neked sem. Érted? Értem - suttogta Gjall. Szégyenkező hálát érzett Sisotris iránt azért, hogy nem osztja meg vele Shintal gondolatainak terhét.
233
SURAYANA Az óriási antigraviton-emelő nesztelen óvatossággal tette le utolsó szállítmányát a sziget, torlódó kőhullámaira. A megkeményedett láva csipkézett, lépcsőzetes anyagából kiformálódott alakzatos piramisokhoz, szögletes felhőkarcolókhoz, fákhoz és emberi idomokhoz hasonló ábrák emlékeztettek a furcsa képződményekre, amelyeket ingajáratban ontottak Surayanára a suhanó gyorsasággal közlekedő járművek. Azok csak színükben tértek el erősen a pasztellárnyalatú talajtól. A feketéslila tömegek baljós szépséggel ugrottak elő a világos alapból az áttetsző ég és a fortyogó, szüntelen forrásban lévő tenger hátteréből. A sziget mélyebb vájataiban kisebb-nagyobb piros tavak izzottak, s e lékeken át a Surayana belsejében hánykolódó, tüzes óriás, forró iszapot, sűrű gőzt lövellt a magasba. A távolodó gép után csak az elemi erők zúgó, sustorgó neszei maradtak vissza a szigeten. A párás hőség szinte beszívhatatlanná tette a levegőt. Egy part fölé hajló kőtetőzet árkádja alatt, amely olyan volt, mint valami púpos öregember, csodálatos korallerdő virágzott a mély, áttetsző vízben. Az apró öböl ezen a darabon védett és nyugodt volt. A piros ágszövevény között színes halak nyüzsögtek rebbenő mozgással. A nyirkos kövön ülő Shintal lábát minduntalan elborították a habzó langyossággal lassan visszagördülő hullámok. A tenger aludt ezen a ponton, halkan lélegzett, mint az ájult ember. A mellette levő sziklára csigák, tengeri csillagok tapadtak. 234
Szeme követte a távolodó gépet, míg csillogó parányát fel nem oldotta a messzeség. Sóhajtva hátradőlt. Már nem tarthat soká. Szemét lehunyta. Elmosolyodott. Sisotris még nem sejtette, amikor kimondta azt a bizonyos mondatot, hogy szájából az ő felmentő ítélete hangzott el: „Te nem tudtad, hogy Savonarola a fiatal Shintal?" Később persze rájött, mikor… Pórusain verejték ütközött ki, de nem érezte. Mintha teste már nem tartozott volna hozzá. Meg kell majd figyelni, hogy ez a „testet öltött", gyökeréig kiélt vágy és ingervilág mit hagyott hátra azokban, akik tovább élnek. Miképpen alakul érzelmi életük az után, hogy kivetették magukból ezt a salakot? Nemcsak salakról van szó. Önkéntelenül köpenye zsebébe nyúlt, noteszét kereste, hogy a fia részére jegyzetet készítsen e kérdésről, de eszébe jutott, hogy füzetét földalatti hálófülkéjében hagyta utolsó üzenetével együtt. Sisotris mindenesetre megszabadult „démonaitól"! Szellemileg, lelkileg újjászületett, ha nem is úgy, ahogy Riss képzelte. Sokkal mélyebben és - egészségesebben. Nem vált üres, beteg ronccsá, mint ő Selenával való felfokozott násza után. E borzalmas egyesülés nemcsak az örömre való képességét fojtotta meg, hanem kiölte belőle azokat a hamis elképzeléseket is, amelyekből Selena iránti szerelmét felépítette. Mégis elszegényedett. Az intenzív szépség káprázata is több volt, mint… Sisotris azonban meg fog gyógyulni, ha… Órájára pillantott. Jó, hogy rajta és néhány öregen kívül, akik közül Riss és Maron már nem él, senki se ismeri a földalatti vezérlőrendszer egyetlen laza láncszemének kódját. Mikor pihenésére féltéke235
nyen őrködő fia rájön, hogy nincs a fülkéjében, addigra túl lesznek mindenen. Már nem tarthat soká. Gjall és Sisotris. Mintha valami zseniális drámaíró álmodta volna meg ezt az egymást pontosan kiegészítő hiányérzetét. Szép volna, ha nem kellene meghalniuk együtt. Lehunyt szeme mögött élénken maga előtt látta valamennyiüket. Úgy érezte, kinyújtott kezével megérinthetné őket. Fia a központi vezérlőcentrumban várja a robbanást. A „fiatal Shintal", aki a helyére lépett, és ha a sors esélyt ad rá, jobban végzi majd a dolgát, mint ő. Nem követi el ugyanazokat a hibákat. Saját tévedéseitől is megszabadult. Mit gondolsz, újra felépítik a Pszichodómot? - kérdezte Lison halkan a füle mellett. Shintal nagy rándulással összerezzent. Lison egy sziklához támaszkodott az árkád alatt. Azt hitte, még nem tért eszméletre az Oscilláriumban átélt sokk után. Ez is teljesen logikus volt. Ülj le - mondta. Lison megrázta a fejét, és állva maradt. Mindjárt visszamegyek oda, ahol ők vannak. Ott akarom bevárni. Kik vannak ott? - Shintalon riadalom lett úrrá. - Rajtad és rajtam kívül van még valaki, aki? Nem. Rajtunk kívül nincs itt ember. - Lison hangja szelíd és nyugodt volt. - A fiam időbe nyúló, élő másaira gondolok. Nem hagyom egyedül őket. Lisont tehát nem gyógyította meg a szörnyű élmény… 236
Tévedsz - mondta az asszony. - Nemcsak Leon, hanem Yask miatt sem szabad élnem. Ha tudnád, hányféle formában, milyen könyörtelen szenvedéllyel kínoztam meg! Azután kivégeztem. Újra és újra meggyilkoltam. Nem tudtam betelni a szenvedésével, rimánkodó jajgatásával, könnyeivel és üvöltésével. Micsoda cudar gyönyörűséget okozott! Kéjgyilkos szörnyeteg vagyok, Shintal. Ott vannak az eleven bűn jelei. Nem lehet elkendőzni. Nem lehet letagadni. Hiába ébredtem fel belőle. Megtettem. És a gyűlölet transzában újra megtenném. Mindig! Nem arról van szó, hogy én meg tudok-e bocsátani magamnak Az ember aljas módon önimádó és feledékeny. De ilyen titkos, ki irthatatlan gyökerekkel a lelkemben s ezekkel a napvilágra került, halálra gyötört áldozatokkal nem lehet együtt maradni akkor se, ha Yask valójában még életben van valamelyik űrállomáson. Tudtad, hogy találkozni fogunk itt? - kérdezte Shintal. Igen. Én valóban öltem! Nem úgy, mint te, a képzeletedben. Mi a különbség? A megvalósítás csak helyzeti energia és alkalom kérdése. Sok embert öltem meg, Lison. Rissnek el kellett tűnnie arról a posztról. Riss kiváló ember volt. A tévedéseivel együtt. Jó szándékú. És elvakult. Még mindig gyűlölöd? Már nem gyűlölök senkit. Legalábbis e pillanatban.
237
A fiam és a többiek… sokat köszönhetnek majd Rissnek, ha… A fiatal Shintal tiszta lappal indul. Azt hiszed, nem fogja elkövetni a mi bűnös ostobaságainkat? Shintal meghökkent. Remélem! Úgy gondolod, amit te csináltál, az teljesen hiábavaló volt? Lison szembefordult vele. Ernyedtsége lehullt róla. Talán nem teljesen. Illetve… volt benne valami szükségszerű. Valami elkerülhetetlen. De akkor is, ha az életfolyamat nem szakad meg totális módon, s én egyfajta tisztulás eszköze voltam, az nem csökkenti egyéni felelősségemet. Nem változtat azon, hogy nekem… Persze. És azon sem, hogy most már szabad meghalnod. - Lison bólintott. Ajkán fakó, gúnyos kis mosoly jelent meg. - Később úgyis szentté avatnak érte! Őrült vagy! - Shintalban harag lobbant fel. Persze. Te nem? Shintal lecsillapodott. Miért törődik vele? Ezekben az utolsó percekben nem mindegy, hogy Lison mit gondol róla? Boldog vagyok, hogy ezekben az utolsó percekben együtt lehetek veled - mondta Lison komolyan. - Mindig így éreztem irántad, de nem értékeltem eléggé. Azt hittem, a szerelmi és anyai düh ereje mellett az ilyen elvont, szenvedélytelen csodálat csak halvány visszfénye az élet heves valóságának. Ide kellett jutnom, hogy megértsem, ez volt a legnagyobb gazdagságom. Az előbb nem gúnyolódtam, csak megpróbáltam szégyenkezés nélkül 238
kifejezni azt, ami… - Elindult, de néhány lépés után megállt és visszafordult. - Még nem feleltél a kérdésemre - mondta a zavartan rábámuló férfinak. - Mit gondolsz, újra felépítik a Pszichodómot, ha… - Nem tudom. Esetleg. De akkor sem tölti be majd azt a túlméretezett, sokirányú szerepet, mint a mi időnkben. Az élet nehézzé, küzdelmessé válik. Nagymértékben decentralizálódik. Akkor is, ha a felszínen megmaradnak az élet feltételei. Szükség lesz minden egyéni és közösségi erőfeszítésre, ami persze emberi indulatok, becsvágyak összeütközésével jár. S ez az, amit a fiam jobban tud Rissnél: Az emberek nem azért születnek, hogy elkerüljék az összeütközéseket, és megfutamodjanak a problémák elől! Minél több konfliktust kell megoldaniuk sikeresen - akár nagy feszültségek, akár harcok, veszteségek árán is! Különben elnyomorodnak. Valószínű azonban, hogy hosszú időre megszűnik a felszíni élet. Akkor az emberek a Föld testében folytatják lappangó létüket, míg újra elérkezik a napfényben való kibontakozás ideje. Lison tűnődve állt néhány pillanatig, azután újra megfordult. Nem köszönt. A megkövesedett lávahullámok talaján, az árkádok fedezete alatt elindult saját külön vesztőhelye felé. Shintal lábánál mozogni kezdett a föveny. Váratlan gyorsasággal tömzsi, parti tarisznyarák ásta felszínre magát a nedves, laza homokból. Kerek, lapos fejtora alá csapott rövid potrohával óriáspókhoz hasonlított. Furcsa, oldalazó mozgással szaladni kezdett a parton.
239
FURIOZÓ Az űrállomás zsúfolva volt gyerekekkel, éppúgy, mint a többi, veszélyzónán kívül eső kozmikus létesítmény. A nagy műanyag kupolás folyosók, csarnokok, fülkék, télikertek szokatlan mozgalmassága alaposan megzavarta a technikai személyzetet. Lehetőleg saját szigetelt munkahelyükre vagy hálókamrájukba zárkóztak a fenyegetett „őshaza" odamenekített új generációja elől. A kicsik tomboló lármája, minduntalan felsivalkodó bőgése, rohangálása csak az elektronikus szolgákat hagyta hidegen, amelyek felügyeltek rájuk; vigyáztak, nehogy kárt tegyenek magukban vagy életfontosságú berendezésekben. Yask zaklatott idegállapotát csaknem kirobbanó ingerültséggé fokozta a zajelnyelő falak ellenére megfigyelőfülkéjébe behallatszó, toporzékoló üvöltés, tiltakozás, mikor a jövő reménységeinek valamelyikét a robotok vasmarka könyörtelenül elcipelte egy-egy tett színhelyéről, vagy szétválasztotta az egymásba gabalyodott verekedőket. Hosszú időn át úgy érezte, megbélyegzett deportáltként él, távol valódi érdeklődése, becsvágya középpontjától, a Földtől. Főleg Riss személyes közelségét nélkülözte. Mérhetetlen hálával ragaszkodott hozzá. Nemcsak életét, gyógyulását, hanem új önbecsülését is neki köszönhette. Mikor a Pszichodómmal hirtelen megszakadt az űrállomás összeköttetése, pánik vett erőt rajta. Ott akart lenni Riss mellett. Csak őt féltette. Baljós előérzettel sejtette, hogy valami nagy baj lappang körülötte. Gondolatradarja vak zűrzavart tapintott ki Riss agyának máskor oly szilárd menedéke helyén. 240
Az űrállomás vezetősége agyrémként utasította vissza felkínálkozását, hogy visszatér a Földre. Senkit sem küldhetnek saját vesztébe. Hol akar leszállni? Semmi sem bizonyos. Fogalmuk sincs róla, hogy a Földet burkoló felhőréteg alatt mi történik valójában. Még az is kétséges, hogy valamelyik Terra- állomáson fogadni tudják-e a fényrakétát. Várni kell! Nem evett, és nem aludt. Ha pillanatokra mély álomba zuhant, éles kiáltással riadt fel. Mindig Lisont látta maga előtt fúriaként előregörbülve, parázsló szemmel, szétzilált hajjal. Gyűlölete égette, kínpadra feszítette, akasztófa alá hurcolta, bárd alá teperte, görcsös husánggal péppé ütlegelte; hiába könyörgött kegyelemért, hiába bizonygatta, hogy… Hiába bizonygatta, hogy mennyire szerette Leont! Egyedül Riss tudta, milyen állandó meghasonlást okoz benne ez a gyűlölet-szerelem görcs Leon iránt. Csak ő tudta feloldani pszichikai tetániáját, merevgörcsét. Mikor azután újra helyreállt az összeköttetés, hozzá is eljutott a hír, hogy Riss - halott. Halott az egyetlen ember, aki… Mit számít, hogy gyilkosa is vele pusztult, aki az ő helyét bitorolta a Terapionban? Ha Lison veszett dühe el nem marja mellőle, nem történik meg a szerencsétlenség! És Lison él. Élve maradt Shintal is, de rá nem tudott haragudni. Nem volt képes elítélni azért, amit tett, hiszen… ő maga is átélte, mit érezhetett. Átélte az önmarcangoló bűntudat, a tehetetlen kétségbeesés minden változatát. A szenzoritkristály képernyője közepén ott ragyogott előtte Surayana szigete, halálos szépségű dí-
241
szeivel, a feketéslila ékkövekként villódzó élő szobrokkal. Az ő űrállomásuk is felfogta és feldolgozta az alig kétszer huszonnégy óra alatt lejátszódott események valamennyi adatát. Tudta, hogy a mentőoperáció sikerült. A robbanás nem történt meg a szállítás alatt. Kortársai pedig a föld alá rejtőzve várják, mi marad meg a felszíni életformából, amelyet öt évszázad alatt az emberi együttélés remekművévé fejlesztettek. De ez a virágzó kultúra is pusztulásból bontakozott ki. Rémült bizonytalansága ellenére, e Földön kívüli megfigyelő helyzetében volt valami egzaltáló, legendás elem. Talán fáradtsága, idegei túlfeszültsége okozta, hogy állandóan a „déjá vu", a „már volt egyszer" irreális állapotába zökkent. Mintha évmilliók óta újra és újra megtörtént volna, hogy értelmes lények a kozmosz távolabbi pontjairól szemlélték egy-egy bolygó drámáját. Képzelete sajátos révületében az elindult folyamatot észre sem vette először. Csak mikor az iszonyú energia szétvetette zárlatát, s az ibolyántúli sárkány óriásainak narancssárga, égőlila, ultrakék titánalakjai felnyújtóztak a szigetről, akkor eszmélt rá, hogy megtörtént. Nem megtörtént, hanem most… A tömören gomolygó formák egymással tülekedve szétterültek az égen. Egyre több dómtetejű, gigászi tűztorony burjánzott elő a hamuvá omló Surayana talajából. Yaskot lenyűgözte a látvány félelmetes nagyszerűsége. Amit szemlélt, kifejezhetetlen szépség és romlás volt. Gyászolt és ujjongott. Igen, ujjongott, mert… 242
Mintha a halál gombáiban odalent mámoros ember-, állat-, démonarcok, megfeszült alakok, égre nyújtózó karok, csápok, a kozmosz tengerébe vetődő sárkánytestek, térbe rohanó, szétszóródó formák fantomjait ismerte volna fel. „A csapdába esett Hyperioniták! - gondolta kábultan. - Kiszabadultak!" Tudta, hogy képzelődik, de tovább követte az élő szobrok menekülését a látható dimenziókból. Mennyire keresték az utat kifelé! Minden terhüket elszórták, rágördítették a forrongva kavargó vízre. Átengedték az orkánnak, amely a partok… Igen, a partok felé sodorta a vészt árasztó, tüzes hamut! Az óceán, mint víz a megbillent edényben, egyik oldalon leszívódott a partról, a másikon rázúdult a szárazföldre, majd hullámhegyekké növekedve újra visszaömlött. így hánykolódott ide-oda, medrén szökőárként túlhömpölyögve. Ez az özönvíz minden útjába kerülő szilárd dolgot magába nyelt, elszaggatott, feloldott. Valahol, a sztratoszférán túl azonban a színektől égő, el nem mondható közlésektől súlyos felhőszobrok oszladozóban voltak. Fokozatosan megritkultak. Szétszéledtek. Szikrázó életük kihunyt. Energiájuk átrezgett lassan a Hypertér kiterjedéseibe. Vajon sikerült-e visszatérniük e boldogtalan, borzalmas száműzötteknek saját létformájukba? - gondolta Yask furcsa ön- sajnálattal. Szeméből könynyek ömlöttek, és hangosan nevetett. A robbanás után az űrállomásra megérkezett az első életjel. Azután a többi. Makropolisz és a Terro243
poliszok nagy része elpusztult. Az antigraviton-állomások, rakétatelepek is megrongálódtak. De a földalatti rendszer érintetlen. A felszínen a sugárveszély miatt csak robotok végezhetik a helyreállítás munkáját. A gyerekek egyelőre az űrállomásokon maradnak. Egyelőre. „Ég és alvilág között" meg kell tisztítanunk a légkört, hogy visszatérhessünk a természet napfényébe - mondta a fiatal Shintal Yasknak a szenzoritképernyőről. Yask szerette volna elfedni arcát, szemét, gondolatait forrongó, ifjú évei csodált, majd iszonyodva került társa elől, akit… ma már önmagában sem tudott Savonarolának szólítani többé. Értesült Lison és Shintal önkéntes tűzhaláláról, az ítéletről, amelyet saját testükön végrehajtottak. A szánalom és tisztelet benne is elkezdte heroizáló munkáját, de szavakat nem talált hozzá, hogy Shintal fiának beszéljen erről. Érezte, az hálás érte. Ő segítette át zavart felindultságán. Lison helyét Sisotris tölti majd be. Én pedig… - szeme Yaskon túlra nézett - arra a pontra visszazuhanva, ahol ők elvétették az irányt, folytatom a munkát. Az ő munkájukat. Gépek szövetségével, de nem automaták zsarnoksága alatt. A lélek orvosainak, mérnökeinek szövetségével, de nem vakon kiszolgáltatva nekik. A sor töretlen. Apám vagy én - a személy lényegtelenné vált ebben a pillanatban. Ami egyedül fontos… Végtelenül fiatalos mosoly derítette fel arcát. Yask látóterébe kosarat emelt, lehúzta róla a takarót. Pelyhes tollfészekben apró, sárga kiscsirkék nyü-
244
zsögtek, csipogtak. Egyik-másikon még rajta száradt a tojáshéj. - Az élet megy tovább. Világéj sötétjébe merül időnként, de mindig újrakezdődik.
245
