SZEPES MARIA RAGUEL HÉT TANÍTVÁNYA
MÁSODIK KÖTET
Copyright.© Szepes Mária 1990, 1999 Hungarin edition©Svveetwatcr Publisher Establishment, 1999 Cover design © Sweetwater Publisher Establishment, 1999
BUDAPEST Felelős kiadó a Kiadó igazgatnia Nyomta Alföldi Nyomda Rt., Debrecen Felelős vezető György Géza vezérigazgató ISBN 963 528 353 9
ÉDESVÍZ KIADÓ
1
Tartalom VÉNUSZ ÖSVÉNYE Villa Vitelli 9 * Gaetano 12 - Fúriák 14 - „A, bankárlány” 16 Kis Gaetanók 19 * Rab démonok 21 Megnyíló búvárharang 23* Törpék a szökőkútnál 30 Filippo Bontalenti 33 * Inferno 36 * Camilla 41 A piros virágos Zeusz 44 * Menekülő Izisz 50 * Szökésben 56 Sonata all’immortalita 59 * Morigia 62 * A menazséria 65 Tűz 69 * Lázadók 73 * Odüsszeusz 82 * A haldokló Isten 90 Levedlett kígyóbőr 100 * A csillaggal jelölt pont 102 Péter Matt 105 * Zenemágia 112 * Boszorkányéj 115 Az éjszakai nap 118 * Péter Matt hagyatéka 120 Zenevarázs 123 * Gisz-moll 127 * A hangéter asztronautája 128 Árnyjáték 130 * Képzeletcsapda 132 * A zene ezotériája 138 A tizenkét tanítvány 140 * A körbefutó út 144 Széttört palackok 147 SZATURNUSZ BARLANGJA Sziklába zárt tűz 155 * Útvesztő 159 * A lángoló szűz 166 Láthatatlan póráz 173 * Titkos partok között 177 Lélekhalászat 184 * „Szenvedő szellemek” 188 Lázadó kísértetek 191 * A megszállott 196 * Az „Überjude” 198 A mózesi átok 205 * Utópia sacra 215 Az útvesztő kijárata 222 * Hermetikus párhuzamok 226 Az uránérc kísértete 229 * Eurydiké 237 A felfakadt forrás 242 * A tibeti orgona 246 Álomkeselyűk 253 * Rejtekajtó 257 * Híd a szakadék fölött 264 Ariadné 267 * Apokalipszis 275 * Az eggyé vált kettő 279 Vízöntőhajnal 282
2
PHAETON FOGATA A Napszeméi- 287 * Gyökértelen gyökerek, 292 * A „törzs” 294 Szolária 298 * Kilépés a múltból 305 * Laila 307 Múltpanoptikum 316 * A megnyílt börtönajtó 320 Meredek utak 324 * Napárnyék 327 * A rongbuki kolostor 336 A visszatérő 352 RAGUEL Első bemerülés 359 * Vízözön 361 Kétnemű hajnal 364 * Mater 365 * Istenek alászállása 369 Bukás 373 * A nevető pán 376 * Zuhanó csillagok 378 Plátói világévek 380 * Világalkony 385 Héthúrú Ízisz-lant 392 * Az alkonyi bárka utasai 398 Utószó 400
3
Vénusz ösvénye
VILLA VITELLI Angelo Vitelli először bizarr, disszonáns akkordokkal idézte fel magában a Villa Vitelli őskáoszának megjelenését gyermeki tudatában. Soha be nem mutatott Vénusz-szimfónia vezérmotívuma volt ez, amelybe átömlesztette kora ifjúságának viharos élményanyagát. Amint a zenei behangolás után, a hűs és újra bezárult hajnali csendben egyiptomi meditációs pozitúrába helyezkedett, homloka boltozata mögött megszámlálhatatlan hangszeren, hatalmas fúvósok öblében, hegedűk, brácsák, csellók, hárfák húrjain s felsistergő üstdob kéjes rezgésében továbbzengett, gyöngyözött a szépségtől megrészegült, soha ki nem elégülő vágy opusza. A környezetbe, ahová beleszületett, utánatorlódott évszázadok művészi csatangolásainak minden kísértő emléktöredéke. A Villa Vitellli magasan az Arno völgye fölött emelkedett a Firenzéből Fiesole felé vezető úton. Óriási ablakain zúgó, vakító erőszakossággal ömlött be a valószínűtlenül gyönyörű táj ragyogása. Az Appenninek lomhán föltornyosuló sárkányteste ölében Toscana buja, ezerszínű virágoskertjeit ringatta. Hullámos dombok hajlatai puhán fénylettek az azúrkék égháttérben. Angelo apjának szobrászműterme zavaros művészi szekta szentségtelen szentélye volt, ahol kétes becsvágyaktól megrészegült tanítványok, gazdag dilettánsok, modellek, szajhák, különcök, áhítatos műértők, fanyar sznobok, szellemi önfertőzők, a képzelet önkínzó megszállottjai lármáztak, lakomáztak, zenéltek, táncoltak, szavaltak, vitáztak, marakodtak, szeretkeztek éjjel-nappal. Még a szobrok sem voltak némák. A szenvedély feljajdulásában meredtek meg, s kiáltásuk negatívja szüntelenül továbbzengett, továbbörvénylett testük megfeszült húrjáról. A nagy, nehéz, sötéten csillogó bútorokat dagadó izmú, egymással birkózó, eltorzult arcú faragott fagigászok tartották. Aki rájuk nézett, hallotta nyögésüket, foguk csikorgását, tompán préselt káromkodásukat. A csendet Angelo sohasem ismerte ott, és később sem, amikor a titáni életvulkán már kimerült apja testében. Mert Dino Vitelli összeomlását is lezúduló kőtömbök csattogása, földrengés alvilági moraja kísérte. Angelo mélyen lehatolt az első kaotikus zajok gyökeréig, amikor a jelenségek körvonalai még meg sem születtek gyermeki képzeletében. Csak idegen hangokat, öszefüggéstelen színeket, zaklató zörejeket vett tudomásul. Apró, fémes kopácsolást. Tompa, türelmetlen döngetést. Ajtócsapkodást. Rikító nevetésfoszlányokat. Női szajha-vihogást. Vastag, cinikus férfiröhej-kórust. Mély, győzedelmes, pogány, magányos kentaurnyerítést: az apja nevetését. Üvegcsörömpölést. Kövön topogva, táncolva, szétzúzódó porcelán vészjelet. Gitárszót. Zsíros, puha, gőzösen kínálkozó, taszító női hangot. Lefelé zúduló zongorafutamokat, mintha valaki szakadékba zuhanna. Beszédet. Beszédet. Női, férfi szótenger állandó hullámverését: vaskos nemi szertartások trágár zsolozsmáit. Minden idegszála remeg támadó idegenségüktől. Rosszul alszik. Sokat sír. 4
Az Idő dimenziójában utazó tudata gyermeki eszméletének ebben a legkorábbi jelenében kötött ki. Visszaidézte, és pergetni kezdte az ágyban fekvő, nyugtalan kisfiú gondolatait. Reggel van már. Talán késő délelőtt, de őt feküdni hagyták. Ott felejtették megint a rácsavarodó takaró kényszerzubbonyában. Fokozódó türelmetlenségében rugdalózni kezd, és öklével veri a takarót. Nem bírja tovább a zűrzavaros tétlenséget. Testében fáj a mozgásvágy. Először csak nyöszörög, azután felsikolt. Cecília lazán rengő, nagy kelttészta arca hajol rácsos ágya fölé. Az asszony súlyos kontya féloldalt lelóg most is. Hosszú hajpászmák bomlanak ki belőle, és megcsiklandozzák a kisfiú homlokát. - Mi bajod? Mi?! Fáj valamid, vagy megint csak gyötörni akarsz? - Cecília hangjában is heves feszültség rezeg. A Villa Vitelliben mindenki siet. Mindenki ideges. Mindenki hangos nevetésre, csókra, harapásra, sikolyra felajzott. És őt, a gyermeket miért nem nyugtatja meg valaki? Miért nem borítja rá szelíd játékok ringató, hűs csendjét? A levegőnek lázpiros színe van körülötte. Hangok fortisszimója karmolja belül. Tehetetlen rossz érzésében sírni kezd. Cecília megijed. - Beteg vagy? Drágám! Kicsikém! Egyetlen csillagom! - Mohó rémülettel magához nyalábolja. Hatalmas, lágy mellének ecetszaga van, s ezt a fiú újabb támadásnak érzi. Zokogva, tombolva öklözi el magától, míg Cecília vastag karjai lebomlanak róla. Egy pillanattal később már bánja, hogy nem küzdötte le hangos lázadozását a kifejezhetetlen ellen, mert tudja, hogy Cecilia az apjáért rohant, s amit ezzel rázúdít, az rosszabb mindennél. Taszító hangok, zörejek, színek, szagok fokozódnak fel. Közelednek. A testetlenül ellenséges dolgok mindjárt megtestesülnek. A gyermekszoba ajtaján élményszomjas, leselkedő, szörnyülködő, életszürcsölő vámpírnyáj ömlik be apja titánalakjának vezetésével. Körülözönlik az ágyát. Elszívják előle a levegőt. A látóterébe apjának sörényes, hőt sugárzó napfeje kerül. Haja ezüstösfeketén felmeredő erőtajtékjának felszínét könnyű márványpor felhőzi be. Ilyen hamvasan örvénylik a szakálla, a bajusza is, s ebből a göndör hajdzsungelból hasított, piros, duzzadt faunajak csillog elő szögletes fogak hangos billentyűsorával. A szeme éles, ragyogó, sötét csapda. Amire ránéz, azt magába issza, foglyul ejti, felőrli. Egyenes, nagy, húsos orra, dús szemöldöke, dudoros homloka, kétméteres, birkózóizmú alakja, széles nyaka a klasszikus márvány istenszobrokhoz teszi hasonlóvá, amelyek körülállják lépcsőzetes parkjuk szökőkútjait. Nagy, száraz, meleg keze a fiú fejére nehezedik, mellére siklik; de ujjaiban nincs semmi jóság. - Lázas! - mondja asszonysimogató hangon. Ez a hang nem oltja a hiányérzettől remegő gyönge gyermektest szeretetszomját. - Telefonálok a professzornak. Biztosan elrontotta a gyomrát. Cecilia teleeteti csokoládéval. Gaetano! Te vele maradsz. Cecilia csak megrémíti. Babusgató, hegyes, fenyegető körmű női ujjak nyúlnak hozzá émelyítő szagok felhőjében. Arcát, meztelen mellét, kitakart hasát nedves csókok érik. - Édes! Édes! - vijjogják. - Amore, Cupido! Annyira borzad ezektől a kéjes vágycsápoktól, hogy a feje búbjáig magára rántja a takarót. 5
GAETANO Amikor légszomja újra kitakarózásra kényszeríti, már csak Gaetano Rossi van a szobában. Az ágytól elfordulva ül. Az ablakon beözönlő fényben élesen kirajzolódnak testének torz körvonalai. Horgas orrú, lógó alsó ajkú, alacsony termetű gnóm, a hátán óriási púppal. Vékony pengéjű, finom késével elmerülten farag egy fadarabot, mintha a fiú ott sem lenne. Halomba gyűlik a faforgács körülötte. Ez a csúf kis ember megnyugtatólag hat a gyermekre. Talán mert nem bámulja. Nem szól hozzá. Nem fogdossa, rázza, babusgatja. Csendben, békésen egy helyben marad. Megfigyelheti. Elnézheti. A káosz szüntelenül rezgő ködanyagából így születik meg számára az első ember. Feltérdel az ágyban. - Mit csinálsz? — kérdezi komolyan. - Törpét. Már sokat kifaragtam. Ha elkészül, szabadon engedem ezt is a kertben. Menjen. Szaladjon. - Mi az a törpe? - Erdei emberke. Hasonlít hozzám, csak kisebb. Nálad is kisebb. Akkora, mint a mackód az ágyban, melletted. Gaetano még mindig nem néz rá, és ez nagyszerű. - Mit csinál a törpe? - Ás. Éjjel az erdőben. Barlangokban kincsek után kutat. Nappal meg se mozdul. Ha ránézel, azt hiszed, nem is él. Majd meglátod. A bokrok között, a fűben, a padok mellett... rengeteg van odakint. - Mutasd! - Még nincs készen. Ha közben abbahagyom, akkor nem fog élni, a többi törpe pedig éjszaka rám rohan, és megbüntet. Ha valaki elkezd faragni egy törpét, addig nem szabad a kezéből letennie, míg el nem készül. Aki félbehagy valamit, az törpegyilkos. Gaetano egyre érdekesebb. És egyre fontosabb. Többet kell tudnia róla. Mindent! - Te ki vagy? - kérdezi követelőn. - Előbb te mondd meg! Nem a nevedre vagyok kíváncsi. Azt csak rád akasztották. Valami igazabbat mondj! Ki vagy?! - Gaetano most végre felé fordult. Apró gombostűszeme csúfondárosan villan. Felül szokatlan kiszélesedő, ráncos, göröngyös homloka alatt a vonásai roppant kis helyen torlódnak össze. Nagy feje csupa homlok. Az arca hervadt, fanyar fiúarc. - Én? - Elámul. Erőlködve próbál Gaetano kérdésének értelméhez hozzáférni. Az arcához nyúl. Végigtapogatja a testét. - Nem tudom... - mondja azután csüggedten. - A nevem Angelo Vitelli. Többet nem tudok. - Látod. Én sem tudom, ki vagyok. Ha majd megtudom, Isten leszek. - Gaetano szorgalmasan farag tovább. A fiú most már szeretné, ha Gaetano többet törődne vele. Ha kimutatná egy kicsit, hogy ő is fontos neki. Nemcsak az a púpos kis alak, amelyet egyre jobban kifejt a fából. Mintha csak lekaparna róla egy külső réteget, amely elrejti. Ott van alatta készen és...
6
- Enyém a törpe? - kérdezi a gyermek szorongó kínálkozással. Gaetano szeme odavillan rá. Megrándítja nyomorék vállát. - Már amennyire egy törpe valakié lehet. Csak kölcsönbe a tiéd. Nappal. Amíg úgy tesz, mintha nem élne. Éjjel biztosan elszökik. Éjjel minden törpe a saját magáé, és titkos dolgokat csinál. Azért a holdárnyékát itthagyja neked. Pontosan azon a helyen, ahol állt. Hogy reggelre visszataláljon. A fiú egyszerre elfogadja magában Gaetano Rossit, torz testével és torz jellemével. Szereti úgy, ahogy van. Hálát érez iránta, mert képzelete megtámaszkodhat benne. Az első lény, akivel bizalmas párbeszédet folytat. A furcsa meseszöveg rejtélyesen összefűzi őket. - Most már mindig velem leszel? - kérdezi nyugtalanul a fiú. - Ahogyan a törpék - bólint Gaetano maga elé mosolyogva. - Kölcsönbe. A fiút hirtelen nagy izgalom fogja el, mert az eszébe ötlik valami. - Én nem lehetnék törpe? Gaetano csodálkozva rá pillant. - Minek akarsz törpe lenni? - Elszöknék! - Miért? - ... Elszöknékoda, ahol másképp van! - szövi tovább a fiú saját csábító gondolatát. - Másképp van, mint itt? — Gaetano hangja hitetlenül hüledező. - Igen. Gaetano okos, keserű gnómarcán gúnyos mosoly ráncai torlódnak. - Furcsa! - Felvihog. - Pedig az apád fia vagy. Igaz, hogy Júlia Lombardi is beléd csempészett valamit. Ellene!
FÚRIÁK „Júlia Lombardi, a bankárlány”: az anyját csak így hallotta emlegetni Ceciliától és Katherinától, aki egyszer szintén beviharzott hozzá meztelen testén virágos, szétnyíló selyempongyolában. Katherina gyűlölködő csókokkal árasztotta el, és úgy becézte, hogy fájdalmat okozott neki: „Te, Ttte! Szét tudnálak tépni!” - Fogai összecsikordultak. Pacskolta, csípte, ölelgette. Mikor védekezett, feljajdult, sírt, az arcába öklözött, és rugdosta, Katherina még jobban megvadult tőle, míg Cecília durván ki nem kergette. - A szeretőit kínozza odakint, parázna szuka! Hagyja békén ezt az ártatlan kisfiút! - Lökdösni kezdte a nőt az ajtó felé. Katherina vérpiros lett. Sötét cigányarcában felizzott fekete vadállatszeme. - Persze! - mondta fulladtan. - A bankárlányt nem zavarná ki a gyerekszobából, mert az lepénzelte magát a férje háta mögött! Az ő kémje itt! Összejátszanak! Folyton leveleket irkál neki. Mindenki tudja, csak a ház gazdája nem!... De majd én felvilágosítom! Majd én ellátom a maga baját!
7
- Menjen! - Cecília felmagasodott két tönklábán, és csípőre tette két összeszorított öklét. - Négykézláb fusson,
hogy
hamarabb
odaérjen
az
úrhoz,
mert
két
lábon
járni
szokatlan
dolog
egy
nősténypatkánynak! Próbáljon valami újat mondani, amit én még nem mondtam meg neki! Júlia Lombardi nevét pedig ne vegye a mocskos szájára! Ő tisztességes, hűséges aszszony volt. Feleség és anya. Előkelő, társaságbeli hölgy ma is, maga meg... - és több változatban megmondta, hogy Katherina micsoda. Katherina
válaszát
és
Cecilia
rikácsolását
már
nem
lehetett
megérteni.
Pillanatok
alatt
összekapaszkodtak, és őrjöngő dühvel ütlegelni, tépni, marcangolni kezdték egymást. Olyan hörrenéseket és csataüvöltéseket hallattak közben, mint egy marakodó farkascsorda. Mire a villa lakói berontottak, és szétválasztották őket, Ceciliáról már cafatokban lógott a ruha, Katherináról meg egyszerűen eltűnt a pongyolája. Anyaszült meztelenül állt ott, olajbarna bőrén nagy sötétvörös karmolásokkal, szétdúlt hajjal és bedagadt szemmel. Egész testében remegett a fiú is. A szeme elhomályosult. Szédült. Csaknem eszméletét vesztette az idegein átsivító indulatorkántól. Vér és halál közelsége rázta meg. A mellén lidércnyomás súlyát érezte. Egyszerre meghallotta az apja nevetését. Egészséges, hideg, lesújtó nevetés volt. Hangosan, erőszakosan patakzott. Az emberek úgy reagáltak rá körülötte, mint laza fémhúrok egy élesen zengő zenei akkordra. Mindenki vele vihogott, kuncogott, rázkódott, nyerített a két egymásra acsarkodó nő mellett. A fiút annyira váratlanul érte ez a nevetés, hogy felindulásának árama kikapcsolódott, s e semleges önfeledtségben a fénykép rideg tárgyilagosságával rajzolódott ki előtte a jelenet. Hirtelen semmi különbséget nem látott a dühében tajtékzó két nő és a nevetéstől őrjöngő csoport között. Szeme Gaetanót kereste, mint mindig, ha környezetének dermesztő idegenségében haza akart találni önmagához. Gaetano az ablakmélyedésbe húzódva állt. A fiú annyira megörült a gnóm feszült, komoly arcának, mintha cápáktól nyüzsgő tengerben mentőkötelet dobtak volna oda neki. Hozzá akart rohanni, de megállította valami, a lényéből áradó, szokatlan, heves sugárzás. Gaetano nem nevetett ugyan a többiekkel, mégsem volt az ismerős önmaga. Mozdulatlan felajzottságában komoran, ijesztően elváltozott. Az alsó ajka előretolult, a szeme éhesen égett, ahogyan a meztelen Katherinát nézte. A háta előregörbült. Két hosszú, csaknem térdig lógó karja végén csontos, göböcsös ujjai rángatózva remegtek. Gaetanót a fiú nem tudta elviselni így, és vadul sírni kezdett. Háttal a társa ságnak lekuporodott a fal mellé, verte a falat, és kiáltozott. - Nem akarom! Nem akarom! Menjenek ki innen! Gaetano is! Félek! Félek! „A BANKÁRLÁNY” Késő este történt. A villában álarcosbál tombolt. A folyosón néha rémálom árnyalakjai suhantak át. Volt, amelyik benézett Angelóhoz a gyerekszobába merev, dudoros álarcában, míg Cecilia el nem hessegette. 8
- Menjen a pokolba innen! Ne rémítse meg a gyereket! - Cecilia mesélt neki azon az estén, hogy ébren tartsa. De semmiképpen nem tudott volna elaludni, annyira nagy volt a lárma. Nagyzenekart szerződtettek, s a falakon át úgy tetszett, hogy kizárólag cintányérok, dobok és öblös trombiták pufognak, recsegnek, csörömpölnek a legnagyobb hangerővel. A szobában állandóan rezegtek az éjjeliszekrényre állított üvegpoharak, amelyekből Cecilia tejet, limonádét és hígított malagabort erőszakolt időnként a fiú szájába. Az ablaktábla és a képek a falon is zizegő, didergő hangot adtak. Cecilia meséje a vasfejű emberről eléggé vontatott volt, és a fiú már ismerte a végét, tehát nem a szöveget figyelte, hanem dajkája furcsa viselkedését. Zavartan, szórakozottan beszélt, kihagyott dolgokat, vagy összecserélte a százszor elmondott fordulatokat. Közben pedig várt valamire. Idegesen hallgatózott. Néha az ajtóhoz csoszogott, kinézett rajta, azután visszaült az ágyhoz, s a fiútól kérdezte, hol tartottak a mesében. Ő már akkor érezte, hogy nem a mesén van a hangsúly, hanem valami egészen más, szokatlan dolgon, ami nyugtalan, titkos és fenyegető árammal telíti a szobát. - Kit várunk? — kérdezte hirtelen. Cecilia nagy szemhéjú, árkolt szeme, amelynek két sarka bánatosan lefelé húzódott, tágra nyílt a csodálkozástól. - Honnan tudod, hogy várunk valakit? Erre nem talált feleletet magában, mert még nem született gondolattá sem. Csak sejtelem volt. Ösztönös, biztos megérzés. - Gaetano! - nézett rá Cecilia diadalmasan. - Ő mondta neked! A nyavalyás szörnyeteg! Pedig megígérte, hogy nem szól! Biztosan ott is járt a pofája, ahol bajt csinál vele! - Hirtelen támadt mérgében hátrataszította székét, és kirohant. Amikor a fiú egyedül maradt, félni kezdett, hátha nagy, vigyorgó arc les be hozzá megint, zománcos, dülledt szemmel, amely alól hordóhang recseg elő. Az ajtó résnyire kinyílt. A fiú rémülten nézte az örvénylő árnyékot a nyílásban, és vadul felsikoltott. Fekete csuklyás alak suhant be hozzá, és rápisszegett. - Sssss!... Ne!... Ne! - A csuklyát hátravetette. Ijedt, feldúlt, vonaglóan zavaros arcú nő feje bukkant elő a csuklya alól. A nő viharosan közeledett a fiúhoz. Az ágya előtt térdre vetette magát, és takaratlan arccal sírni kezdett. - Kicsikém!... Kicsikém! - Egész testében remegett. A fiú riadtan hátrahúzódott a nő zihálása és sóvár keze elől. - Cecilia ezt is meg fogja verni! - suhant át rajta vad pánikban. - Ne bántson! - kiáltotta. - Cecilia mindjárt visszajön, csak kiment Gaetanóval veszekedni! A kezek már elérték, és odarántották a csontos, szagos, vibráló testhez. - Én bántanálak?!... Kisfiam!... Egyetlenem!... így elrémítettek anyádtól?! A helyzet rendkívül kényelmetlen volt. A fiú megértette, hogy a zokogó, gügyögő asszony, aki titokban besurrant hozzá, az anyja. A sustorogva emlegetett, jelentős pillantásokba, elharapott szavakba rejtett Júlia Lombardi, a „bankárlány”. Ettől azonban nem jutott hozzá közelebb, és egyáltalán nem tudta eldönteni, mit kezdjen vele. Semmi mást nem érzett, csak zavarodottságot, és a 9
gyömöszölő rángatás, szenvedélyes közelnyomulás elleni tiltakozást. A felnőttek közül eddig egyedül Gaetano nem rohant rá így, hanem betartotta a bizalomkeltő varázs-szabályokat. Szerencsére előbukkant végre Cecilia vékony ajkú hóhérarccal; nyomában a méltatlankodó Gaetano ügetett. Fulladtan vitatkoztak, de a vendéget észrevéve, örvendező hódolattal elhallgattak. A zokogó ölelkezések elterelték a figyelmet a fiúról. - Ó Istenem! Istenem! - lamentált Cecilia. - Mennyire örülök, signora, hogy megint itt van a közelben, Firenzében!... Ha tudná, micsoda Szodoma ez itt! - Könnyektől nedves arca lazán, göröngyösen rezgett, mint a savós aludttej. - Nem bírtam tovább. Látnom kellett a kicsit. Mindennap álmodom róla!... De meg sem ismer. Mintha szíven szúrtak volna az előbb! Mind a hárman a fiú ágya köré telepedtek, és összeesküvőként, suttogva tárgyaltak. Ő tágra nyílt szemű néma ereklye volt közöttük. A két nő néha hozzá nyúlt, magához cibálta, visszaengedte, betakarta, kitakarta. Figyelte őket. Először szavaik értelmét próbálta kihámozni, de az csupa rejtett utalás volt. Párbeszédüket különös módon mégis megjegyezte, és lassanként magától kiegészítette néhány részlettel. Gaetano kérdésekkel kínozta az anyját, amelyek láthatólag neki is rosszul estek. Miért nem harcol a fiáért? Miért nem követelőzött? Miért engedett mindenben? Miért? Miért!? - Ezt kérdezem én is magamtól! Folyton kérdezem... és a maga hangján hallom, Gaetano, nem furcsa? Mindig a maga hangján. Mintha egy hideg, könyörtelen hóhér lenne az agyamban, akinek semmi köze a szívemhez! - Magas, csontos, sápadt anyjának mozgékony arcán túlzott kifejezések vonaglottak. Angelo azt is megértette, hogy Cecilia és Gaetano a második férje után szólítják az anyját signora Amanatinak. Beszélgetésükbe Cecilia minduntalan belesiránkozott. Monológot folytatott, mintha kedves halottjával lett volna egyedül. - Hogy lefogyott szegénykém!... Teremtőm... mennyire összement!... A húsa egészen eltűnt a bőre alól! - Semmit nem tudtam tenni, Gaetano. Elhagyott az erőm. Csak menekülni akartam a megaláztatások elől! - folytatta az idegen asszony, aki az anyja volt. - Angelo rossz helyen van itt. Szenved! - folytatta Gaetano könyörtelenül. - Senki se tud Dinóval megküzdeni! - Az anyja is maga elé beszélt, nem kapcsolódott egyikükhöz sem. - Még mindig hatalma van fölöttem. A szeme, az érintése, a nevetése soha nem hagy nyugtot nekem. Elátkoztak! Ha ma szólna hozzám, éppen úgy kihúzná belőlem a csontokat, mint akkor. Higgye el, maga is így van vele. Mindenki így van vele! - Én? Én nem! - Gaetano fonnyadt törpearcán gyűlölet rángott át. - Én erősebb vagyok nála, mert már kívül hordom azt, amit ő belül rejteget! A púpot! Az igazat! - Miért van akkor itt? Miért marad vele mégis?! - Hogy lássam az összeomlását! Várok. Van időm. Tudom az ítéletét. Várok. 10
- ...Árnyéka lett önmagának!... A legszebb lány volt Firenzében... és most! - Cecilia ide-oda himbálta a felsőtestét, mint a siratóasszonyok. Az anyja ezután gyakran eljött hozzá esténként. Rengeteg ajándékot, édességet, játékot hozott, de csak önmagát gyászolta, apját gyűlölte, imádta a fiú mellett. Hűtlen férjének pogány istenarcát leste meg a gyermek vonásaiban, az ő robusztus alakját ölelte, simogatta, csókolta a gyönge gyerektestben. A kisfiú titkos, „valódi” nevét sohase találta el; azt, amelyről Gaetano kérdezősködött. A saját nevét se tudta,
amellyel
lecsendesíthette
volna
magában
a
fülsiketítő,
zúgó,
rikácsoló,
hörgő
szenvedélydisszonanciát. Az ilyen lárma ellen pedig a fiúnak is zárva kellett tartania a varázskaput, puszta önvédelemből.
11
KIS GAETANÓK A kertben Angelo ismerte már Gaetano valamennyi törpéjét. Csúfondáros, ezerráncú, sokat tudó arcával mindegyik az alkotójára hasonlított. Persze nem szólíthatta őket másképp, csak Gaetanóknak. Estefelé, amikor szürkén csillámló köd selyme borította be a titkolózó ciprusokat, húsos pálmákat, lármás színű virágokat, és rágördült a szökőkút medencéjének lúdbőrző felszínére is, a törpék már annyira elevenné lettek, hogy szinte megmozdultak. Akkor azonban Cecilia beparancsolta őt a szobába. Ott meg csak a szobatörpe állt szökésre kész feszültségben az ablakpárkányon, hogy amint az álompókok összeszövik a fiú lehunyt szemének pilláit, az ablakon át kisurranhasson. Így mesélte Gaetano, a nappal is élő fő-Gaetano. Gaetano sem tudta azonban, hogy az álompókok csak a nappali szemet szőhetik össze. Az álomszem kinyílhat véletlenül. Így történt, hogy amikor Cecilia eloltotta a villanyt, és a hosszú fehér függöny-zuhatag redői megduzzadtak a nyitott ablakon benyomuló meleg éjszakai levegő lassú áramlásától, a fiú látta, amint a törpe megmozdult. Nyújtózkodni kezdett. Egy derengő holdfénynyalábból jelet rakott a helyére, azután átmászott az ablakpárkányon. Hegyes sipkás feje lesüllyedt, eltűnt a fiú elől, aztán a gyermek koppanást hallott és furcsa kis rekedt hangot, mint amikor valaki megüti magát, és bosszús kuncogással káromkodik. Hirtelen hosszút, éleset füttyentettek odakinn. Ajtó csapódott. Lábak rohantak valamerre. Ettől kinyílt a gyermek nappali szeme, de mögötte az álomszem is nyitva maradt. És ezzel az álomszemmel nézett oda a párkányra. A szobatörpe nem volt a helyén, de körvonalai ezüstös holdárnyékból tisztán kirajzolódtak ott, ahol állni szokott. Mind együtt vannak, a kertben — gondolta a fiú álomittasan. Tudta, ha most kimegy hozzájuk, maguk közé fogadják. Felkelt. Hosszú hálóingében, mezítláb elindult. Senkivel sem találkozott. Akadálytalanul kijutott a nyers illatok párájában suhogó, elváltozott, sötét kertbe. Minden mozgott, hullámzott, jeleket adott, és mutatta az utat a szökőkutak felé: ott... Ott! A bokrok alján, a padok mellett, a virágágyak közepén, a fűben éles holdárnyék-körvonalak csillogtak azokon a helyeken, ahonnan a kerti törpék elléptek; maguk mögött hagyták a jelzést, nehogy az emberek nappal észrevegyék titkos dolgaikat. Az égről rengeteg csillagpor hullt a kertre. Lent és fent kék fénypontok hunyorogtak zúgó, édes, ciripelő hangot adva. A fiú egészen puha, langyos, hullámzó talajon lépkedett, amelyet boldog félálma csúsztatott a talpa alá. Még a szökőkút gyöngyöző, halk zuhogására, az apró vízszikrák csípésére sem ébredt fel egészen. Csak amikor durva emberhangok kicsorbult éle metszette el a gyöngéd mesecsipkét, akkor rezzent magára. Darabos, érdes éjszaka zuhant le mellette. A szökőkutak vizében fújtató, fröcskölő emberek nyüzsögtek meztelenül. Bőrük világosan derengett a holdfényben. Férfiak izmai duzzadoztak. Asszonyok nagy melle, kerek csípője, sötétlő öle tárult ki. Mindannyian nevettek, sikongtak, markolták, pacskolták egymást, összefonódtak, majd vízpatakoktól csurogva kiugrottak a fűre, és csattogó talpakkal, kettesével eltűntek az összehajló bokrok sűrűjében. A fiú egyszerre megérezte, hogy áll mögötte valaki. Tudta, Gaetano az. Nem fordult meg. Nem akart az arcába nézni, nehogy tőle is félnie kelljen. A meleg éj ellenére didergett. Térde elgyengült. 12
- Gyere! - fogta meg a vállát Gaetano gyöngéden, azután felemelte, mert észrevette, hogy a gyermek tántorog. Ahogy a gnóm magához szorította, a fiú érezte Gaetano lélegzetén, mennyire felindult; mégis jó volt ruhájának reszelős érintése és keserű dohányszaga. A vállára hajtotta a fejét. - A törpéket akartam látni — mondta összetörten. - Tudom. - Gaetano óvatosan lépkedve vitte a ház felé. - Megzavarták őket. Már ott áll mindegyik a helyén. - Szegény Gaetanók... — motyogta félálomban a gyermek.
RAB DÉMONOK Angelo nem szerette az apja szobrait. Félelmetes, ellenséges idegességet rögzítettek tömör jelenné; mindazt összpontosították és felfokozták magukban, ami a házban szétesőn, váltakozva hullámzott. Erős, nagy, vaskos nők és férfiak álltak a talapzatokon félig még márványba, agyagba, fába veszve. Ha gyermek vagy állat akadt közöttük, az éppen marcangolt, ütött, harapott egy másik életet, vagy őt kínozták. Haldokló őz fetrengett a hátából kiálló nyílvesszővel. Fájdalmában eltátott szájú, púpos hátú kandúron az állat farkát csavaró, meztelen, kövér kisfiú lovagolt. Ájult ember beleit bölény taposta ki. Surranó róka szájában még eleven, rikácsoló kacsa vergődött. Angelot leginkább azonban az óriásira felnagyított, eres, görcsös, begörbített ujjú kezek taszították, amelyek mintha sírból nyúltak volna ki, fenyegetőn meredtek elő alaktalan kőtömbökből. Az asszonyok és a férfiak egymáshoz való viszonya is komoran erőszakos volt. Egyik sem hajolt a másik felé barátsággal, szelíd gyöngédséggel, szövetségesként. Egyik sem ernyedt el a magány tűnődő békességében. Vad indulat vagy szenvedély feszítette valamennyit. Testük brutálisan egymásba fonódott. A hím kolosszus úgy szorította magához titáni nőstényét, mintha fojtogatta volna. Birkózó csoportok tülekedtek csonttörő, kéjgyilkos önkívületben. Magányosan felnyújtózó asszony a derekát hátrafeszítve tenyerén kínálta a mellét mindenkinek. Egy másik némber husángot emelt magasra, hogy csúf, púpos, lópatájú támadóját agyonüsse vele. Ebben a lógó ajkú, horgas orrú faunban a fiú elrémülve ismerte fel Gaetanót. Dino Vitelli sohasem mintázott Madonnát vagy égbe hallgatózó, szelíd szenteket. A fiú később megértette, hogy miért. Az apja minden nőben a bestiát, a pogány, csillapíthatatlan ölű, könyörtelen, szerelmes rovarnőstényt idézte meg, aki nemi éhségében megölte, kiszívta, csonkává tette partnerét, vagy maga pusztult bele a fekete Erosszal vívott párviadalába. Az apjának nem volt barátja sem, csak vetélytársa, lázongó rabszolgája vagy irigy cinkosa. A könnytől és a vértől visszariadó gyöngeséget kinevette. Az erkölcsi gátlásokat lenézte. A férfiakban hetyke kakasként magára bőszítette a gyengébb hímet. A szenvedő, szerető, gyöngédséget kolduló asszonyokban porig alázta a nőstényt. A gyermekeket megfélemlítette. Az állatokat megkínozta. Az öregeket iszonyodva eltaszította magától. A betegekkel nem törődött. Teljesen zárt, kemény önzésében Dino Vitelli így csupa vetített árnyalakkal szeretkezett, dorbézolt együtt, s ennek a kísértetnyájnak a gyűrűjében hozzáférhetetlenül magányos és kirekesztett maradt. Sokáig nem is tudta, mennyire 13
szerencsétlen emiatt. Csak hanyatlásában, amikor görcsösen kapaszkodó keze emberi kapcsolatokért koldult, és a kihűlt színek között a levegőt markolászta, akkor zuhant rá a pánik. Gaetano Rossi sokkal-sokkal előbb ismerte ezt a borzasztó titkát, és csak azért maradt vele, hogy amikor már nem lehetett leplezni többé, saját testétől legyőzött hóhérjába belerúghasson. MEGNYÍLÓ BÚVÁRHARANG Cecilia vastag, visszeres lába valósággal gyökeret eresztett a földbe; egyre nehezebben mozgott. Már nem volt képes fáradhatatlanul a fiú nyomába csörtetni, eléje tornyosulni, ha kiutat keresett a Vitellivilla sűrített disszonanciával töltött búvárharangjából. Angelóban soha nem halványult el az élmény, amikor először kiszakadt ebből a légkörből. Mintha éles, fizikailag érzékelhető határvonalat lépett volna át, léte káoszából a rendbe, a feszültségekből az oldódásba merült bele minden ujjongó érzékével. Hétéves volt. Cecilia a dagadt lábát borogatta a gyermekszobában délután, s nagy nyögések, rozmárszerű, ágykínzó mocorgás után méltatlankodó álomba ájult reszelős horkolással. Még alvásában is annyira lármás volt, mint egy ütközetre készülő harci brigád. Fújtató, nyöszörgő és pöfögő hörrenéseit értelmetlen külső zajok festették alá. Félrelöttyedt, duzzadt arca, tátott szája is rettentő volt halottszerű, idegen távollétében. A szobában ki-be osonó alkonyi fények kísértetjátéka vibrált. Cecilia alszik - gondolta a fiú szorongva. - Álomszeme nyitva van, és látja, hogy a tintaceruza hegyét megkeféltem a fogkeféjével. A torkából feltörő rémes hang tulajdonképpen álomveszekedés. De csak akkor verhet meg, ha felkel. Ez biztos. - A fiú már tudta, hogy sírással nem hárítja el a büntetést. Egyedül a betegség menti meg. Például az, ha elvágja a kezét, és ijesztően vérezni kezd, ha felszökik a láza, ha bedagad a torka, vagy... kimegy a szobából, és elbújik valahol. Akkor sem jön elő, ha hívják, mindenütt ijedten keresik. Ahányan vannak, a nevét kiáltozzák, de ő nem felel. Nem felelhet, mert elveszett. Soha többé nem kerül elő!... Tétlenül várni a szobában egyszerűen nem képes tovább. Ha Cecilia este megmossa a fogát, csupa rossz ízű, lila hab lesz a szája. Ezen már nem lehet segíteni... Valaki vasat ver odakint egy kalapáccsal. Nagyokat kongat. Cecilia mindig a lábszárát pacskolja meg húsos, nedves tenyerével. Fogait összeharapja, úgy üti... A gyerekszoba fölött nehéz tárgyakat görgetnek... talán éppen a szekrénytartó óriások szabadultak el fatalapzatukról. Sötétedik. Indulatos zajok törnek be az apja távoli műterméből. Nem tudja, nevetés, panasz, verekedő rikácsolás vagy valamelyik vendég hangutánzó cirkuszi produkciója... Meg kellene keresni Gaetanót, különben mindjárt hangosan sírnia kell a félelemtől. A gyermek csendesen lesiklott a székről, amelyre Cecilia felültette, és eltorlaszolta egy csomó képeskönyvvel. A könyvek nagy robajjal leestek a szőnyegre. A fiú dermedten állt egy ideig, mert a horkolás csámcsogó hangokba konyult, de hamarosan elemi erővel újra feltört. Cecilia fehér selyem fejkendőjét Angelo gyorsan odarakta a székre maga mögé, hogy ha visszajön, pontosan megtalálja a helyét, ahol ült. Könnyebb volt szobatörpeként kiszöknie, mert megnyugtatta a gondolat, hogy a kis Gaetanókat ébren senki sem láthatja; átlátszóan rezgő köddé válnak. 14
A folyosón vastag árnyékok nőttek a lába elé, de amikor félénken rájuk lépett, egészen laposra roskadtak. A kert már selymes homályba burkolózott. Mintha ez a puha esti pára zajnyelő párnázatot terített volna a hosszú lépcsősorra; a talpa nesztelenül ért a zárványhoz; úgy szökellt rajta le, akár a testetlen mesetörpék. Végigszaladt a sötéten összehajló, sóhajos motozástól zizegő, tikkadt ciprussoron, és a nagy rácskapuhoz érkezett. Ezen a vasvirágokkal díszített kapun addig csak nappal léphetett ki, erős fedezet mellett. S odakint rögtön kocsiba emelték, sárga, sűrű, forró fényben, nagy embertestek barikádjai közé, amelyek lármájukkal és húsuk tolakodó gőzével légmentesen elzárták a világtól. A kapu kilincse rozsdás csikordulással, zökkenve engedett ráakaszkodó gyermeksúlya nyomásának. A kapuszárny olyan hirtelen nyílt ki, hogy vele együtt utazott ő is egy darabon. Ez a lendület olyan nagyszerű volt, hogy ki-be hintázva többször megismételte. Azután féllábon elugrált a kaputól. Mintha ezzel a mozgással kirázta volna füléből a Vitelli-villa lármadugaszát, egyszerre... meg kellett állnia. Lágyan szétömlő, édes varázslat bűvölete érintette. Harangszót hallott. Melodikusan változó esti moll zengett körülötte magányos szelídséggel. Ez a hang a sóvárgott és sohasem hallott csend hangjává lett benne; nyugtató, simogató csendesség szólt hozzá gyöngéd duruzsolással. Halk nevetéssel válaszolt rá először, amely a torkában furcsa kis zokogássá alakult át. - Még! - mondta hunyorogva, és bőrét libabőr verte ki. A mélység és a magasság között csengő, sistergő kondulások szinte folyékonnyá lettek körülötte, eléje ömlöttek, hömpölyögve lenyúltak az úton, mint az ezüstösen szikrázó vízerek. - Odamegyek! - A hangok forrása jelent meg előtte időtlen mágnesként. Futni kezdett. Az út lejtett. Meg akart állni, mert cipőjének csattogása elfedte a harangszót, de testének lendülete továbbvitte. Mikor sikerült lefékeznie, már csak a némaság hajbókolt, motozott körülötte hűs lepelsuhogással. De nem ért rá meggyászolni az eltűnt harangszót, mert az arcára feszülő bársonysötétből új hangok lopakodtak elő: surrogás, ciripelés, zizegés. Méla, rejtélyes mesehuhhantások. Rekedt, recés és baráti Gaetano-ének. Teljesen súlytalannak érezte magát. Teher nem nyomta, nem félt... ujjongott. Nagy szökkenésekkel ugrált lefelé a széles, fehér szalagként derengő szerpentinúton. A Vitelli-villa emléke sem merült fel benne. Nem gondolt rá, hova tart. Jelenének tökéletes szabadsága betöltötte egész lényét. Egy oldalösvényről kis fehér kutya támadt rá hirtelen sikongó ugatással. Az első pillanatban visszahőkölt, azután megértette, hogy az állatka fél, unatkozik, ijesztgetni és barátkozni akar. Megértette a hangjából, és ez óriási felfedezés volt. Lehajolt hozzá, és feléje nyújtotta a kezét. A kutya riadtan hátraugrott, és távolabbról még nagyobb tombolásba kezdett. Akkor a fiú szólongatni kezdte nyújtottan, hízelgő hívogatással, duruzsoló, halk harangszó-beszéddel, fűzizegéssel, csillagciripeléssel, úgy, ahogyan a magányos este vonta magához az ő lármától sajgó érzékeit. A kutya elnémult. Óvatosan közel húzódott, és hideg orrát a fiú kinyújtott ujjaihoz ütögette, majd nagy, forró leffenéssel végignyalta az egész kezét. Egyszeriben rendben volt közöttük minden. Nagyokat futottak 15
együtt, meghemperegtek a fűben, nevetve, sikongva huzakodtak, végül kimerülten lihegve elfeküdtek mindketten a karcos, nyers szagú, titkos motozásoktól eleven útszéli gyomok között. És Angelo akkor hallotta meg a hívást. Magányos hang indult el valahonnan, tétova csillogást átszűrő, sűrűn összehajló bokrok mélyéből. Azután egy második, harmadik tónus szegődött hozzá. Ezek a hangok őt hívták, követelően magukhoz parancsolták, kézen fogva húzták, a legbelsejéhez láthatatlan szálat kötözve születésük forrásához idézték... A hangok sokasodtak. A negyedik hang mindig fájdalmat okozott a fiúnak; megzavarta a hármas rendet. De a negyedik hangot azután szelíden rendreutasították, s a jó hármasság újra eluralkodott, megszüntette a fiú szorongását. Elindult a bokrok felé kanyargó keskeny ösvényen. A kiskutya némán, kilógó nyelvvel trappolt mellette, de néma volt ő is kettejük meghitt összetartozásában. A fiú teljesen belemerült a hangok vakító
fényességébe.
Értelmüket
meg
sem
próbálta
szavak
suta
rongyaiba
takarni;
látta
meztelenségüket, értette őket. Ez a hangáradat erős, tiszta panaszkodás volt, félelem és sürgetés. Egyemeletes kis ház bukkant Angelo elé a sötétből. Háromlépcsős feljáratának korlátjáról súlyos zuhatagban omlott le a repkény. Az egyik földszinti oldalablakból gyertya ideges fénye vetült ki a fekete bokorárnyakra. Ez az ablak volt a hangok forrása. Fel kellett kapaszkodnia a párkányára. A szobában, ahová belátott, keskeny hátú, ingujjas ember ült a zongoránál. A penészfoltos falak, a dúlt, bevetetlen ágy, a szétszórt papírlapok, a székre vetett ruhadarabok a gyertya rángatózva rezgő lobogásában kis, jelentéktelen előtérnek tetszettek, amelyben a hullámzó, madárrepüléssel felcikázó, hullámvölgybe bukó, borzongva lélegző zenei tónusok változó, szívdobogtató hangréseket nyitottak egy mennyei, határtalan panorámára. Ezeknek a villanó képeknek az ujjongó sírása és zokogó nevetése volt az egyedüli valóság a látványban, semmi más nem számított. A fiúnak egészen közelről meg kellett néznie a férfi zongorabillentyűket ütögető ujjait. Halkan felhúzta magát a párkányra, óvatosan átmászott rajta, és lecsusszant a padlóra. A férfi nem fordult meg. Tovább zongorázott. A gyermek megbabonázva bámulta a férfi meztelen képvarázst szövő, mozgékony kezét s a fekete-fehér billentyűsort, amelynek minden egyes felgyöngyöző hangja érzékeny, titkos forrásokhoz nyúlt, izgatott visszhangot rezgett benne, újra megtalált jelszóval felelt neki, és ráontotta mindazt, aminek híjával volt addig. Ez volt az igazi ellentétele a fázásnak, amelyet nem tudott enyhíteni gyerekszobájának pehelypaplana. Ez volt a féleleműző biztonság. Ez volt a tündéri íz, amelyet a legdúsabb ínyencségben hiába keresett. A levegő is üdítő, könnyű illattá vált tőle a tüdejében. A férfi befejezte a zongorajátékot. A hangrés bezárult, s a szobában lévők lénye visszazuhant a szegényes, sötét szoba kietlenül sajgó csendjébe. A gyertya keserű füstszagot párolgott; hegyes lángfejét aranykék, nagy, kemény páncélú éji bogár bongta körül. A hangok varázslatából kiszakadt férfi hirtelen megérezte az idegen jelenlétet. Hátrafordult. Mélyen ülő, gyulladt, sápadtkék szemével csodálkozva bámult a fiúra összenőtt, sűrű szemöldöke alól. A férfi arca nem lepte meg a gyermeket. Ritka, homlokába csapzó haját, kiugró, nagy orrát, satnya állát és sovány, hosszú, borostás, zsíros fényű arcát mintha nem először látta volna, s ehhez a felismeréshez 16
rögtön valami rejtélyes szánalom vegyült. Mintha a zongoránál ülő sovány és gyönge embert féltenie kellett volna valamitől. Annyira elmerült emberbeszéden túli tűnődésében, hogy a férfinak kétszer is meg kellett ismételnie a kérdését, amíg a gyermek végre rá tudott figyelni. - Te hogy kerülsz ide?! A férfi hangja nem volt barátságtalan, s nem hangzott idegenül, a fiú csak a kérdés tartalmán csodálkozott el, hiszen... - Tudod, hogy be kellett másznom - mondta halvány sértődöttséggel. - Be kellett másznod? Miért? - Mert azt mondtad, jöjjek be! Hívtál! - magyarázta a gyermek ingerült zavarral. - Én hívtalak? Hogyan? - A férfi arcán elmélyült az ámulat. - A kezeddel hívtál! - erőlködve, csökönyösen kereste a szavakat, de nem tudta kifejezni magát, és csüggedten elhallgatott. A férfi félszeg értetlenséggel elmosolyodott. - Várj csak... Nem hiszem, hogy jól értem, amit mondasz. Mert ha úgy van, ahogy érteni vélem, akkor te egy... nagyon furcsa emberke vagy!... Hallottad, hogy zongorázom? - Igen. - És a zongoraszó csalt ide, mint ezt az éji bogarat a gyertyafény. Ezt nevezed hívásnak? A fiút kissé még mindig bántotta és zavarta a férfi beszéde és zongorajátéka közötti nagy különbség. Billentyűket ütögető ujjaival könnyebben megértette volna magát. - Én... nem csak úgy jöttem... mint ez a bogár. Te mondtad. Rám szóltál. Nagyon szépen megkértél, hogy legyek szíves, jöjjek be, mert egyedül vagy. És azt is mondtad... — zavartan elhallgatott, és fellesett a férfi arcába. - Nos... mit mondtam még! — nógatta az, és feszült, keserű száján rángás futott át. - Azt mondtad... hogy a te gyereked lehetek most már. Volt neked gyereked? - Volt. — A férfi hangja fojtottan hangzott. - Akkor jól értettem. Hová lett? - Meghalt. - Hány éves volt? - Három. - Én már hét vagyok! Egyedül mosdom, és a cipőmet is be tudom fűzni. Az első elemit végzem Gaetanóval. Szabad itt maradnom? - Miért akarsz itt maradni? - Mert... - a fiú a zongorához lépett, és sóváran rátette a kezét a klaviatúrára. A férfi némán, egészen megrendült arccal nézett rá, azután az ölébe emelte. - Én is... ütögethetem? — kérdezte izgatottan a gyermek. - Persze... — A férfi hangja egészen halk volt. A fiú mindkét kezével hevesen rátenyerelt a billentyűkre, de a felmorajló disszonancia szinte véresre karmolta belül. Mint a tűztől, úgy kapta el a kezét, izgatott vágyódását azonban rögtön újra magához 17
rántotta a rá nevető, érzékeny klaviatúra. Egy ujjal, lassan, áhítattal végigütögette a hangokat, és közben önfeledten beszélgetett velük, madár-, tűz- és vízhangon felelt nekik, falevélsurrogással vitázott velük, kiegészítő fémpendülést keresett hozzájuk, harangkondulás selymével simogatta végig őket. A férfi beigazította a gyermek ujjait. Lejátszatta vele, majd elsorolta neki a C-dúr skála hangjait. Angelo rögtön utána mondta, s elismételte néhányszor. Azután azt játszották, hogy ő elfordult, a férfi leütött egy hangot, s neki meg kellett mondania, melyik volt az. Egyszer sem tévesztette el. Nagyon apró termetű, dühös és fájdalmas arcú nő törtetett szobába hirtelen, fején nagy borogatás-turbánnal. - Megőrültél, Filippo? - A gyereket látva megtorpant. - Ki ez a kisfiú?! - kérdezte éles, panaszos hangon. Angelo közel húzódott a zongorás emberhez, mert félt az asszonytól. A férfi védőn átölelte. - Nem tudom, Clara... de olyan kísérteties zenei intelligenciával mászott be hozzám az ablakon, hogy ha mástól hallanám, nem hinném el! - Védekezőn, hadarva beszélt, s a fiú megint szorongva sajnálni kezdte. - Képzeld... improvizáltam az előbb, és ez a kis mesemanó rámolvasta, hogy szegény Vittoriónkra gondoltam közben! Az asszony kelletlen gyanakvással közelebb lépett a fiúhoz. - Mi a neved? - vetette oda érdesen. A fiú szerette volna eltakarni magát előle. - Angelo... Angelo Vitelli... - súgta alig hallhatóan. - Vitelli?... Vitellit mondtál?! - Az asszony hegyesen felszökkenő hangja tűket szurkált a szoba levegőjébe. Arcán feszült, számító ravaszság gyúlt ki. Angelo a legszívesebben visszavette volna tőle elárult nevét, de nem tehette, igent kellett bólintania. Az asszony lapos melléből hosszú, remegő sóhaj tört fel. - Talán valóban a mi drága kis Vittoriónk küldött nekünk ide, ebbe a nagy nyomorúságunkba! - Hamis olvadozásában a fiú most egészen visszataszítónak látta. Göböcsös, szíjas kezéül a nő váratlanul megsimította a gyermek fejét. - Tanulnod kell, fiacskám! Filippo Bontalentinál a legjobb kezekbe kerülsz!... Majd megmondod apádnak... - Clara! - A zongorás ember arca bosszúsan tiltakozó grimaszba torzult. - Hallgass! - Az asszony kiáltásának kicsorbult éle megölte a ki nem mondott szavak gyönge árnyát. A sült galamb végre berepült hozzád az ablakon... úgy, ahogyan vártad! Ölbe tett kézzel! Mi kifogásod van ellene? Azt mondtad, tehetséges! - Igen! De nem így gondoltam!... Nem azért... - Nem azért, hogy prostituáld magad. Tudom. Nem vagyok hajlandó éhen dögleni a te gyáva rögeszméid miatt! Az úgynevezett tiszta idealizmusod miatt! Ennünk kell! Téged sem az ég madarai táplálnak, hanem a sarki fűszeres és a halaskofák! A gyerek tehetséges, és dúsgazdag. Ha szegény volna, ingyen tanítanád. Biztosan elkeveredett hazulról, s azóta már kétségbeesetten keresik! Vidd szépen haza, és beszélj az apjával! 18
- Nem akarok hazamenni! - mondta ekkor a fiú gyorsan és váratlanul. - Itt akarok maradni. Mindig. - Látod?! - Az asszony csupa diadal volt. - Nem kergetheted el! - Egyszerre nagyon mozgékony lett. Te csak maradj vele! - Mialatt borogatás-turbánját csavargatta le a fejéről, gyors, apró, kopogó léptekkel kisietett. Cecilia jött érte Gaetanóval együtt. A gyermek elfordult tőlük, és sírva belekapaszkodott a zongorás emberbe, de Gaetano megígérte, hogy holnap megint ellátogathat új barátjához. Megpróbált ellenállni, de már nagyon éhes meg álmos volt, s a fáradtság legyőzte. Reggel, amikor felébredt, senki sem akart tudni az ígéretről. Gaetano is azt állította, álmodta az egész kirándulást. Alkonyatkor tehát megint elszökött, és bemászott a kis ház nyitott ablakán. Egy óra múlva már ott volt érte Gaetano, és hazavitte. Másnap rázárták az ajtót. A nyitott erkélyajtóra azonban nem gondoltak. Amikor a teraszról le akart mászni a kertbe, egy csomó vadszőlőindát magával rántva egy emeletnyit zuhant. Kőkockákra esett. Kificamította a lábát, és enyhe agyrázkódást szenvedett. De amikor felgyógyult, naponta eljárhatott Filippo Bontalentihoz zongoraórára, s a gyerekszobába beállítottak egy nagy, fényes, fekete koncertzongorát. TÖRPÉK A SZÖKŐKÚTNÁL Angelónak vigyáznia kellett, nehogy észrevegyék, mennyire nem érzi tanulásnak a zongorajátékot. Homályos ösztönnel úgy képzelte, lepleznie kell ujjongó élvezetét, mert ez amolyan rosszalkodó kicsapongásféle, amelyért büntetés jár. Tanuláson ő az írás, az olvasás, a számolás unalmas megpróbáltatását értette, mert azok csikorgó nyögésnek és dadogásnak tetszettek a zene önmagától gördülő, tökéletes kifejezésmódja mellett. Mohón, türelmetlenül sajtolta ki Filippo Bontalentiból az újabb tudnivalókat, s az nem győzött ámulva mulatni rajta. - Várj! Hallod?! - csillapította, amikor a gyermek az átvett anyagon felül megint a következő fokozat skáláját, ujjgyakorlatát, iskoladarabjait kunyerálta tőle. - Ne siess úgy, mert elmaradnak tőled az ujjaid! S a keze valóban kétségbeejtően kicsi volt még. Szerencsére a fürgesége olyan mértékben növekedett, hogy sok mindent pótolt vele. - Nekem kellene fizetnem érte, hogy taníthatom! - mondta egyszer Bontalenti Gaetanónak, s nem törődött vele, hogy a fiú is hallja. - Szinte készen hozott magával mindent! Abszolút hallással gyakran találkoztam már, de az övéhez hasonló zenei látással és érettséggel még sohasem volt dolgom! Mintha egy furcsa zenei érzékszervvel többje volna, mint más halandónak. Olyan elemi erővel árad belőle a zene, mint a Niagara-vízesésből a víz. A Vitelli-villában nem sokat törődtek a fiú bontakozó tehetségével. Mindenki a saját vélt vagy valóságos zsenialitását dédelgette, a maga nemi és hatalmi harcát vívta a maga lezárt búvárharangja alatt, egyedüli főszereplőként. A másik lény csak közönségként jöhetett számításba, többi megnyilvánulását kirekesztette az én-központ teljes közönye. A fiú védelemnek érezte ezt a kirekesztettséget. Mert arra, ami titokzatos, gyöngéd plazmaként egy új életforma körvonalait kezdte 19
felöltem benne, nem volt szabad durva, cinikus kíváncsiság elefánttalpainak rátaposnia. Egyedül Gaetanót tűrte meg maga mellett gyakorlás közben, mert az kétéltű meselény volt: nappal szomorú, púpos kis ember, éjszaka azonban törpe, akit rendkívüli titkokba avattak be. Ceciliát nyavalyáinak gőze annyira beburkolta, hogy már nem számított. Az anyja szomjas, vak érzelmisége csak besurranó tolvajként tapogatta körül Angeloban a hangok rejtett drágaköveit. Addig sírt, zihált körülötte, addig rimánkodott neki hisztérikus, az apjára utaló szemrehányásokkal, amíg egy este kénytelen volt neki játszani. A fiú akkor jött rá éppen a szökőkút hűvös és pihekönnyű hangsorára. Jobb keze gyors ujjai alatt ezüstösen gyöngyöztek a hangok, míg bal kezének billentései a mély éjszakai árnyékból előlopakodó Gaetanókat vezették a szökőkutak felé. Ezek a mély hangok csúfondárosan vihogtak, ugrándoztak, s bányalámpák tüze izzott bennük. A kis Gaetanók vízpermet felhős sugarában szikrázó drágaköveket mostak, mert nedves agyag tapadt hozzájuk, amikor kifejtették őket a föld alatti barlang falából. Titkos út vezetett ehhez a barlanghoz, csalogató hangok, penészes huzat terelte a kapzsi betolakodót veszélyes, eszméletvesztő gázokat lihegő hasadékok, kígyófészkek, boszorkányüstök felé, ahol... Az anyja hirtelen felzokogott. - Ebben nem volt semmi szomorú! - fakadt ki a gyermek bosszúsan. - Nem értetted. Azért sírsz! - Lehet, drágám - mondta az anyja alázatosan. - Azért sírok, mert nagyon boldoggá tettél. Szeretném, ha leírnád azt, amit játszottál és... nekem ajánlanád. Gaetano azt mondja, remekül tudsz már kottát írni... Olyan nagyon szeretném! Kedvetlenség suhant át a fiún. - Kár leírni! - mondta elhárítón. - Akkor a Gae... a törpék már nem tehetik azt, amit akarnak... mindig ugyanaz történik velük... így... a zongorán... mindig mást játszanak... én sem tudom előre, hogy mit... és ez a legjobb benne! - Erőlködve keresgélte a szavakat. - Hagyni kell őket!... Azt szeretik a legjobban! Az anyja magához ölelte. - Mégis... tedd meg... most kivételesen! Meg kellett tennie, amit az asszony kért, követelt, erőszakos tapadással kizsarolt. Különben nem szabadult volna meg a lihegő, szagos, fullasztó szorítástól. Kottapapírt hozott elő, és repdeső csillagpontokkal lerajzolta az egész zeneképet. - A címet is írd rá... és az ajánlást! - Olyan csúnyán írok - mondta a fiú szégyenkezve írni nagyon nehéz. - Írd rá te! - Jó! Tehát mi legyen a címe? - Ami benne van! Törpék a szökőkútnál! Az anyja a saját költségén kiadatta Angelónak ezt a korai művét, és igen nagy lármát csapott körülötte. A rá irányuló figyelem kellemetlen következményeit a fiú hamarosan érezni kezdte. Külön világának érzékeny rezgésfalai közül minduntalan előrángatták. Féltett, takargatott ügyeit mohó érintéseknek, éles kereszthuzatnak tették ki. Ebbe a könyörtelenül szeszélyes, egészségtelen érdeklődésbe a szó 20
szoros értelmében belebetegedett. Feldúltan lázas, étvágytalan lett, testét piros, csípős kiütések borították el rohamszerűen minden egyes kikényszerített produkciója után. Bárányhimlő, majd szamárköhögés helyezte vesztegzár alá, de távol tartotta tőle a kínzóit is. Megszűntek a nyilvános „zenedélutánok”, amikor loknisra fésült hajjal, csipkegalléros bársonyruhában kellett üres zenei bukfenceket vetnie a zongorán, rejtélyesen felajzott, mohón feléje görbülő, hülyén felvihogó, majd kéjesen, édeskésen sikongató közönsége előtt, amelyben mindig valami fenyegetőt, kiszámíthatatlant érzett, s mikor produkciója után rárohantak, a fiú rettegett, hogy begörbült karmokkal széttépik, mint a ragadozó madarak. Szervezete tudattalan biztonsággal hangolta ki végül azt az állapotot, amely hosszabb békességet szerzett neki anélkül, hogy a tanulást abba kellett volna hagynia Bontalentinál. Ideges hőemelkedései és vérszegénysége elől visszavonult az erőszak, s helyét átvette a kényeztető szorongás. Minden kívánságát teljesítették. S így érvényt szerezhetett egyetlen kívánságának. FILIPPO BONTALENTI A
koncertzongora
a
gyerekszobában
kitűnő
védelmet
jelentett
Angelónak
a
villa
Vitelli
lármaoffenzívája ellen. A legvadabb kolompolásban is varázskört szőhetett maga köré hangok ellenformulájából. A nyilvános szerepléstől való menekülését mindenki, még Gaetano és Bontalenti is félreértették. Neki pedig még nem voltak szavai hozzá, hogy megmagyarázza, nem lámpaláz, a kudarctól való félelem és hiú sikervágy okozza az iszonyát, hanem benső szemérem, ösztönös, de tévedhetetlen önkritika és egy olyan magas, semmivel meg nem alkuvó mérték, amelyet később, felnőttkorában így fogalmazott meg: az igazi zene isteni titkokat idéző, teremtő szertartás, amelyet tulajdonképpen csak elragadtatásban égő, lelkesült hívők jelenlétében szabadna celebrálni. A profán, tudatlan és romlott hallgatóság jelenléte vallásgyalázás. A zenét Filippo Bontalenti is létfeltételének érezte, de meghasonlott, disszonáns módon. Csillapíthatatlan lángja úgy lobogott benne, mint a beteg vágy a prostituáltban, akit a vére kényszerített ki az utcára. Ha nem lettek volna súlyos gátlásai, Bontalenti soha le nem száll a dobogóról. Az emberfelettien tiszta, transzcendentálisán magányos zenével való ölelkezés heves és beteges módon kívánta a tömegsiker hamis aranyát. Vad magamutogatás vágya korbácsolta belül, de nem volt hozzá idegzete. Gyötrő lámpaláz, bénító szorongás kötötte gúzsba minden döntő szereplés alatt. Képességei cserbenhagyták. Emlékezete kihagyott. Ujjai merev ólomrudakká alakultak át. S a kudarcok egyre félelmetesebb kötéseket csomóztak a képzeletére. Rettegésének minden változatát parancsszerűen megvalósította. Félt, hogy a szeme elhomályosul, a füle zúgni kezd, és belezavarodik a játékba akkor is, ha a darab, amelyet elő kellett adnia, a saját szerzeménye volt. Közönség nélkül hiába játszotta le hibátlan technikával, mágikus, szellemes, mély és szenvedélyes árnyalásokkal. Mikor valamelyik hercegi, grófi kastély pódiumára került, és szereplése állást, anyagi függetlenséget, sérült becsvágyára gyógyírt jelentett volna, a felelősség tehetetlen, szinte gyengeelméjű nyomorékká 21
silányította a zongora mellett. Pontosan bekövetkezett mindaz, amit monomániás félelmében előre elképzelt. A felesége, aki anyáskodó múzsaként a „halhatatlan kedves” olimposzi rangját remélte tőle, segíteni próbált rajta eleinte, amíg meg nem gyűlölte benne a saját kudarcát. Orvosokhoz, hipnotizőrhöz, kuruzslókhoz cipelte, majd a nyomorúságos fiaskó-sorozat után földre ejtette a kezéből, mint a poshadt gyümölcsöt. Lemondott róla, s ha elment mellette, belerúgott. Bontalentinak nem maradt más kiútja az elviselhetetlen valóságból, mint a bukott emberek öngyilkos koldusmámora: az ital. A fiú gyakran találta az ágyán heverve, gőzös önkívületben. Clara csak azért takargatta előtte átlátszó hazugságok rongyaiba az urát, mert félt, hogy elveszítik egyetlen kereseti forrásukat, ha a fiú megriad, vagy undorodni kezd tőle. Lehalkított, pusmogó hangon kérlelte, ne szóljon otthon senkinek férje „betegségéről”, amelyet - ha ez a „rosszullét” rájön - ki kell aludnia. Nem kellett volna kérnie rá. Filippo részegen is közelebb állt Angelohoz mindenkinél; szerette, sajnálta, és határtalan hálát érzett iránta. Egyszer Gaetano is rosszkor kísérte be a házba; egyébként a kapuig tartott a fiúval, és óra után hazavitte. Csak akkor találkozott össze Bontalentiékkal, mikor a zongoraleckék díját kellett kifizetnie, havonta egyszer. Clarának ezúttal nem sikerült lábon tartani a férjét a kritikus időpontban. Valamelyik szomszéd itatta le, akinek Filippo segített megírni egy kérvényt. Mire a fiú Gaetanóval megérkezett, Bontalenti már teljesen „porhanyós” volt, a részegség utolsó előtti stádiumában. A fiú már ismerte. Ahogy ránézett, tudta, hogy előzőleg mámoros, felmagasztosult bizakodással hencegett, fogadkozott, azután dühbe gurult, fenyegetőzött, most pedig a panaszos önsajnálat állapotába került. Gaetano vállára borulva hangosan zokogni kezdett, és szabadkozó vendégét magával rántotta a földre. Utálatos jelenet volt. Clara, örökös borogatás-turbánjával a fején, kergülten ugrált körülöttük, és éles rigóhangon siralmas magyarázatokkal próbálta túlkiabálni a tényeket. A zongoraóra elmaradt. Hazafelé az úton a fiú olyan szégyent és aggodalmat érzett, mintha ő követett volna el valami jóvátehetetlen bűnt. Félt, hogy elveszik tőle Filippót. De legalább annyira rettegett attól is, hogy nélküle Bontalenti még nyomorultabb és magányosabb lesz. Gaetano hallgatása szinte pánikká fokozta a szorongását. Nem mert felnézni rá. Már befordultak a villa felé vezető útra, amikor kitört belőle a könyörgő kérdés. - Ugye nem mondod meg apának?! Gaetano megállt, és ő felnézett rá. Ahogy végtelenül kedves, lágy és szomorú arckifejezését meglátta, elillant belőle minden félelem. - Csak nem feltételezted rólam?! — kérdezte Gaetano meglepődve. - Nem, de... Gaetano elmosolyodott, de a szeme sötét és örömtelen maradt. - Bontalenti éppolyan bukott, megalázott, tehetetlen nyomorék, mint amilyen én vagyok. Sohasem tennék neki rosszat!
22
INFERNO Lassanként kialakultak Angelo előtt a Villa Vitelli belső összefüggései. Gaetano az apjának örökös tanítványa, titkára, mindenese, kiszolgáltatott rabszolgája volt. A fiú megrémült, amikor teljesen megértette, hogy az apja és a villa vendégei az egészséges emberek önző kegyetlenségével micsoda gonosz tréfák állandó célpontjává tették szerencsétlen barátját. Hiába volt Gaetano okos, talpraesett, romlott és bizalmatlan, mindig belebonyolódott a végtelen ugratáslánc valamelyik csapdájába, amelyet soha ki nem elégülő bujaságának állítottak. Hetyke gorombaságának udvaribohóc-kérge alatt millió sebből vérzett. Halálos érzékenysége mániákus gyűlöletté erjedt benne. Rajta mulatott, vele éreztette rosszkedvét, őt gúnyolta mindenki a házban. Ha féktelen röhögőkórus nyerített fel valamelyik szobában, biztosan Gaetano rovására mulattak. Heves és könyörtelen ingert tartott ébren az emberekben; rejtélyes, tudattalan és becstelen kielégülés forrása volt bennük; eltorzult mérték, amely mellett fokozottan érezték saját sikerültebb sorsábrájukat. Ezért tartották nélkülözhetetlennek. A világ minden kincséért ki nem hagyták volna mulatságaikból, vitáikból és kicsapongásaikból. Ínyükön édesebbé vált az étel, nektárrá ízesedett a bor, s olcsó, személytelen, vonzódás nélküli üzekedésük különös gyönyörré izzott fel, ha Gaetano görcsbe rándult mellettük a halálra éhezett sóvárgástól. Cecilia kétségtelenül a Lombardik fizetett kémje volt a házban. Angelo apja éppúgy tudta ezt, mint összes vendége, barátja, tanítványa és szolgája, de nem törődött vele. Túltengő erejében Dino mindig kereste az ellenségeivel, az irigyeivel való harcot, a felülkerekedés, a biztos győzelem élvezetét. A tudat, hogy Cecilia szemén át gyógyíthatatlan szenvedélytől lázbeteg felesége figyeli minden lépését, izgatta, mulattatta, és lobogó görögtűz fényével hízelegte körül telhetetlen hiúságát. Vitelli ott szedte fel a modelljeit, ahol a szeme megakadt a testük valamely harsány, kínálkozó részletén. Nem válogatott. Utcáról, örömházakból, lokálokból, kocsmákból, parasztházakból, cigánytanyákról állította műtermi emelvényének fény-zuhatagába őket. Onnan egyenes út vezetett az asztalához és az ágyába. Néhány hétig, ritkább esetben néhány hónapig azután ott terpeszkedtek, ettek, ittak, szeretkeztek a villa termeiben. Vihogásuk, sikongatásuk, rikácsoló perlekedésük izgatott papagájlármája megtöltötte az egész házat, egészen addig, amíg Dino anyagba nem rögzítette belőlük azt, ami felkeltette az érdeklődését. Amint végzett velük, könyörtelenül kidobta őket. Néha tíz nőből rakott össze egy szobrot. Csúf, lógó mellű, tetves cigánylány királyi tomporát, kéjvágytól hideglelős spanyol kokott hegyes mellét, olasz arisztokrata hölgy alabástromból kimetszett vállát, fejletlen konyhalányuk mitikus szépségű arcát és elvált felesége csodálatos ívű combját gyúrta egyetlen táncoló nimfává. S furcsa módon, amint így „amputálta” szeretői különféle idomait, érzékeiben teljesen kialudt a vágy irántuk. Mindig új hússal, más és más részlettel kísérletezett. S amíg a részek, amelyeket letépett az egészről, ezer szánandó, forró titoktól remegtek, az ő vegyítésében egyképű, hideg, démoni élettel teltek meg; ellenséges, idegen fantomokká lettek. A fiú anyjáról több szobor kísértett a házban. Félelmetes szobrok voltak. Angelo csodálkozott rajta, hogy senki se rettent vissza tőlük. Sőt. Apja legjobb, leghíresebb műveiként tartották számon valamennyit. Díjakat nyert velük. Kétméteres, vadászó amazon volt az egyik, ágaskodó, fekete ébenfa 23
lovon nyargaló fehér márvány Diana. Nemcsak íja, de kemény, lelketlen teste is megfeszült a gyilkolás kéjében. Egy másik szobra, a néger rabszolgával ölelkező bacchánsnő, ugyancsak a fehér és a fekete márvány izgató kombinációja volt. Tagjaik összefonódtak. Arcukat gyűlölködő, komoran elborult gyönyör torzította fenyegetővé. Egy mellét markoló hatalmas bronznőstény szintén Angelo anyjának a vonásait viselte, s őt ábrázolta az alaktalan márványtömbből seprűn felröppenő boszorkány is, akinek szétvetett térdéhez hegyes fülű ördögfiókák simultak. A boszorkány tátott szájjal vijjogott, mint a ragadozó madarak. Ha a fiú sokáig nézte, megzendült benne gonosz, rekedt, vérszomjas hangja, tépni, kínozni, üldözni kezdte belül, s nem szabadult tőle addig, amíg zongorájának hűs forrásfutamaival ki nem oltotta magában alvilági tüzét. Egyre bizonyosabbá vált számára, hogy az apja ezzel a szoborral pusztította el magában végleg az anyja iránti szerelmét, az imágót, amely felgyújtotta, és egyetlen házasságában megkísérelte leláncolni, könnyekkel, vádakkal, törvény adta jogokkal, az egyház fenyegetéseivel, fiúutóddal magához kötözni. Ebben a szörnyű művében vívott meg vele a szabadságért, és győzött. A feleségét megölte, és visszataszító fantommá balzsamozta egy darab márványban. A műterme valójában legyilkolt áldozatok panoptikuma volt, s a megcsúfolt, kirakatba állított hullák között bosszútól égő, nyugtalan léleklárvák bolyongtak: teremtő fekete mágusok jussára leső vámpírok. A Vitelli-villa szüntelenül önmaguk körül forgó dervisei hosszú évekre megfelejtkeztek a fiúról. Gaetanón kívül senki se érdeklődött az előmenetele iránt. Az egyre inkább a delírium tremens felé hanyatló Bontalentitól nem sokat tanulhatott már, mégse változtatott a helyzeten. Tudta, hogy ő az egyetlen anyagi bázisuk. Az apja kíváncsiskodás nélkül minden összeget kifizetett érte. Anyagi szükségleteit bőségesen fedezte mindig, mert így találta kényelmesebbnek. Ha valami bonyolultabb kívánsága támadt, az anyja boldogan és mohón teljesítette. Könyvekkel, kottákkal, folyóiratokkal árasztotta el. Koncertjegyeket, operabérletet vásárolt neki. Így aztán - a még eléggé aktív Bontalenti irányítása alatt eltöltött első két évtől eltekintve - csaknem tizennégy éves koráig egyedül tanult zongorázni. A zeneelmélet magasabb fokozatait könyvekből bányászta ki. Virtuózok sajátosságait koncerttermekben leste el, otthon azután megkísérelte utánozni őket. A kamaszkor küszöbéig nem érezte tehernek ezt az állapotot. Tisztában volt vele, hogy testi éretlensége tulajdonképpen szellemi embrionátusban tartja egyelőre. Ha megkérdezték volna azonban, mire készül hát olyan céltudatosan, egyhangú ujjgyakorlatokat őrölve, oktávainak növekedését, billentésének erejét, gyorsaságát, egyenletességét ügyelve, vaskos szakkönyvek, partitúrák fölött görnyedve, zavarba ejtik vele. Mert a pontos felelet nem szavakban élt benne. A zenekozmosz dimenzióiba hatolva sohasem arra gondolt, hogy maga is virtuózzá lesz egykor, és szerzeményeivel hangos közönségsikert arat. Ezt olyan nevetségesnek találta, mintha éhségét és szomjúságát útszélre öntözött nektárral akarta volna oltani. Amire vágyott, ami létfeltétele, kielégülése, egész lényének csillapíthatatlan, elragadtatott ingere volt, az tisztán a zene titokzatos, személytelen és testetlen rezgésbirodalmára vonatkozott. Olyan tökéletes kapcsolatra, azonosulásra vele, amely belülről tölti fel 24
kifejezhetetlen életárammal. S az a tevékenység, amelyre ez a teremtő áram készteti, tett és elragadtatás, szükséglet, mint a légzés ritmusa, tehát maga az élet benne. Gaetanónak köszönhette, hogy szervezetében nem borult fel az egészséges egyensúly. A zene kábulatába merülve Angelo minden egyébről megfeledkezett. Csak akkor evett, ha rákényszerítették. A rövid időtől eltekintve, amelyet a látszat kedvéért Filippónál töltött naponta, ki sem mozdult a szobájából. Fiatal teste hiába lázadozott a mostoha bánásmód ellen. Nem törődött háta sajgásával, szédüléseivel, meg-meglóduló szívdobogásával, fejfájásaival. Egyszerűen nem vett tudomást róla, hogy ereje, húsa, izmai lemaradnak az embertelen versenyfutásban. Az anyja csak siránkozott fölötte, de túlfűtött, zavaros puhaságában nem volt semmi erély. Cecilia végképp elmerült gyulladt visszerei, magas vérnyomása, rossz emésztése alvilágában. - Úgy, úgy! - mondta neki Gaetano egyszer csendesen, amikor néhány órai gyakorlás után a fiú levetette csuromvizesre izzadt ingét. - Nemsokára beállhatsz madárijesztőnek, fiam, de ez még nem is volna baj. Ha azonban ráhányod a vért a klaviatúrára néhány hónap múlva, és anyád meg az orvosok pelenkás csecsemőjévé leszel, jusson eszedbe, hogy ez másképpen is lehetett volna. A fiú a gnómra bámult, mint aki álmából ébred. Gaetano félrehajtott fejjel nézte. - Menj csak a tükörhöz szépen! Látod? Én igazán értékelni tudom a becsvágyadat, hogy hozzám akarsz hasonlítani, de sokkal többet jelentesz nekem annál, semhogy örülni tudnék neki, milyen nagymértékben sikerült máris. Szerintem éppen elég egy elfuserált tűpárna Dino Vitelli bordélyában. A fiú meghökkenve vizsgálta sárgás bőrét a tükörben. A hátát csaknem kiszúrta két lapockacsontja. A mellkasán hárfázni lehetett volna. - Pillanatokon belül észreveszik, hogy legyengültél - folytatta Gaetano halk egyenletességgel. Megérzik, mennyire nyomorék és kiszolgáltatott lettél. Azt hiszed, kímélni fognak? Lecsapnak rád, mint a keselyűk, és elpusztítanak. Belül végeznek ki, mint engem. A tested persze élve marad még egy ideig... lelkehagyott rongylabdának, amely hülye puffanással lábtól lábig repül. De annak, amiért születtél, vége! Annak befellegzett! A gnóm előrehajolt. Arca határtalan kíntól és gyűlölettől vonaglott. Nagy homlokán a duzzadt erek égi villámok kék mását rajzolták ki. - Erősnek kell lenned! - kiáltotta. - Szépnek! Sebezhetetlennek! Kívülről egészen olyannak, mint ők! Nem érted, fajankó? Ragyogó alapod van hozzá. A tested az apádéhoz hasonló. Csak ebben a páncélos álruhában csempészheted át a titkos üzenetet az emberevő falkán, amelybe beleszülettél! - Mit tegyek? - kérdezte a fiú, akit lenyűgözött Gaetano hatalmas indulata. - Teremts egyensúlyt képzeleted, akaratod és fizikumod között! Én megtanítlak rá, hogyan csináld. A zene a te ügyed. A tested az én dolgom lesz! A fiú egy pillanatra megrettent Gaetano sóvár, könyörtelen bosszúszomjától. Hiszen a gnóm úgy nézte lemeztelenített kamasztestét, ahogyan egy megszálló démon mérlegeli médiumát, akit céljai érdekében fel akar használni. Azután megnyugodott. Tudta, ő már nem lehet fegyverré az élet 25
semmiféle formája ellen. Gaetano tanácsát követni fogja, de nem a harc, hanem benső felszabadulása érdekében. Ettől kezdve az életmódja teljesen megváltozott. Hosszú kirándulásokat tettek Gaetanóval. Rendszeresen tornázott, teniszezett, úszott, evezett túlságosan is boldog anyjával, végül lovagolt is. Már az első hetekben rájött, mennyire hálás lehet Gaetanónak, hogy felrázta elvakultságából, hiszen tehetsége is elsorvadt volna a természettel való kapcsolat nélkül. Növekvő, izmosodó testébe zuhogva ömlöttek vissza az erők, és új vénákat fakasztottak benne. A pórusain beszüremlő friss szél és forró fény lelki tájai fölött is kigyújtották a termékenyítő napot.
CAMILLA Tizenötödik születésnapja élesen megrögződött Angelóban. Akkor került a házukba Camilla. Az
ünnepi
asztalnál
jelent
meg
először
fényes,
nyugtalan
ebédlőtermükben,
hínárzöld
bársonydrapériák hátterében. Azért tűnt fel a fiúnak, mert teljesen különbözött mindazoktól, akik ezek között a díszletek között rövidebb-hosszabb időn át vendégszerepeltek. Az egymástól látszólag végletesen elütő, külsőleg és társadalmilag szakadéknyi távolságra lévő emberek az apja körül valamiképpen mégis egyképűek voltak önmagukhoz való beteg viszonyukban. Első ifjúságuk elmúltával az apadó élet titkos szorongásának ugyanazt a bélyegét viselték. De ha fiatalok voltak is, testük hajlataiban dúlt és fanyar vonások lappangtak. Szemükben türelmetlen, eleve csalódott érzelmi követelőzés, elégedetlen gúny és kíméletlen kíváncsiság. Camilla azonban... Talán tizennyolc éves lehetett. Finom, gyöngéd és gyermekien törékeny volt. Keskeny arcán a mindent tudó, megfélemlített, önvédelemből szemtelen utcagyerekek ravaszsága villant. Az apja valóban a szemétből kotorta ki. A fiú később megtudta, hogy a lány pénzt akart lopni az apja zsebéből a Ponté Vecchio forgatagában. Camilla szépsége szinte meghökkentette azt, aki ránézett. Vékony nyakán El Greco angyalainak arcát viselte, hamvasvörösen csillogó hajfelhő keretében. Amint Angelo megpillantotta a lányt, tudta, hogy ez a szelíd tisztaság mélyebben igaz benne minden rárakódott szennynél. A többiek azonban romlott elevenségén, koravén rezignációján, gátlástalan nyíltságán szórakoztak, s barnásfekete bársonyruhájából kibukkanó gyermeki idomait lestek mohó ínyencséggel. Dino perverz mulatsággal Lucrezia Borgiának öltöztette Camillát. A lány sovány, meztelen vállának sótartóiba mély árnyékok estek. Csupasz, hosszú kamaszlány-karját kígyós karperec ölelte körül. Ahogy élesre állított tudatlencséjével a fiú végigtekintett a nagy, kerek asztal körül ülő embereken, Camilla látszott egyedül élőnek valami bizarr látomás torz vetületei között. Léte azonban a remekmű különleges valósága volt, amely nyersanyagából kiöli a lapos köznapiságot, és halhatatlan jelképpé emeli. Camilla mellett Mrs. Holm ült, egy téglavörös arcú, lófogú, szikár angol nő, aki évek óta nem tágított Dino mellől tanulás ürügyén. Valójában az ágyába kapaszkodott ötvenöt évének elkeseredett szívósságával, tömérdek pénzével és metsző, mindenkit gyulladtra sebző szellemességével, amely néha 26
csaknem gyilkos volt. A másik oldalán Guacci, a műkereskedő hájfeje duzzadt ki magas gallérjából, a gutaütés küszöbén. Véreres arcában fodros, petyhüdt, nedves száj rezgett sóvár nyugtalansággal. Gödrös, hegyes ujjú kézfejét fekete szőrzet borította. A mellette ülő Francesca Perrihez hajolgatott minduntalan, s nyilván elképesztően disznó vicceit sugdosta a fülébe, mert az szüntelenül vihogott. Francesca énekesnő volt. Kiugró, férfias orra, széles szája és nagy szemhéjú, gyűrött szeme körül nem volt más, csak torlódó bőr és hegyes csont, annyira fogyasztotta magát. Ezt a riasztó képet festett szőke hajfonatokkal keretezte be. Ha profilba fordult, csőrszerű orrával szinte éket vert a levegőbe. Riccardo Campagni és Pietro Nenni, két elpuhult, gazdag aranyifjú a villa Vitelli pogány napfényének tüzében melengették velőtlen csontozatukat. Mindkettő szájára bozontos bajusz borult. Krisztusszakállt, hosszú hajat, művésznyakkendőt és széles karimájú kalapot viseltek, de a festőnövendékeknek ez a jelmeze nem volt rajtuk más, mint a szendvicsemberekre szerelt plakát. Rajtuk és Gaetanón kívül azonban tanult még Vitellinél egy darabos, félszeg kovácslegény is, Gherardo Barbi, aki néha már győztesen került ki az anyaggal való élethalálharcából. Barbit lenézte, utálta és irigyelte mindenki, mert valóban tehetséges volt. Girolamo Ferucci, az író ideges, sértődött öregasszonyra emlékeztetett; nagy csontú, német felesége rosszul borotvált nőimitátorként, kedvetlenül statisztált mellette. Rajtuk kívül, cserélődő átutazóként botrányos némberek hangoskodtak rikító ruhákban az asztal végén, és lestek az „urakat”, hogy azok miféle evőeszközöket használnak a soron következő ételekhez. Kényelmetlen, vegyülhetetlen társaság volt. Camilla, miután jócskán megitatták, s az édes, szédítő pezsgő-szökőár elsodorta védelmi gátjait, elképesztő dolgokat mondott a társaságnak puha, hajlékony madárhangján. Dino ablakrezegtetőeket kacagott, öntötte a lányba az italt, és biztatta, mint egy versenylovat. Akiket Camilla sértegetett, jéggé fagytak. A lány hasonlatai nem tűrték volna a nyomdafestéket, de telibe találtak, és robbantak, mint a petárda. Francesca Perrinek hírhedt szerelmi kedvteléseire, a két aranyifjúnak városszerte tárgyalt szűkmarkúságára, rövidzártalos nemi potenciájára, az angol nő kényszerszüzességére, az író fiatal „négerektől” vásárolt ötleteire tett egyértelmű megjegyzéseket, s a német asszonyra rászólt, mijét ne csipkedje az asztal alatt... ingyen. Gaetanót, Barbit nem bántotta, és Dino is tabu volt előtte. Elérkezett a legkínosabb pillanat: Angelónak zongoráznia kellett a születésnapja tiszteletére összegyűlt társaság előtt. Készült rá. Tudta, nem kerülheti el, mert tiltakozása bonyolult magyarázatokra kényszerítené. Töprengett, melyik imádott zene-főpapját vesse be az arénába, de egyiket sem volt képes feláldozni. Végül maga írt egy jeges csengésű, csúfondáros és hatásosan semmitmondó humoreszket, hogy benső szentjeit eltakarja, megvédje vele. A hangok ruganyos boszorkánykör-falakról verődtek vissza hangos csörrenéssel. - Édes! - mondták. - Ötletes! Zseniális! - A szavak üres maghéjként hulltak a földre. Camilla azonban odaimbolygott a fiúhoz réveteg, mámoros mosolyával, és a zongorára támaszkodott. - Jól kitoltál velük - dadogta botló nyelvvel. - Úgy kell a pöffeszkedő hullagyalázóknak! Nekem majd... nekem játszol egyszer igazán... jó? - Ahogy előrehajolt, mélyen kivágott ruhája nyílásában a fiú furcsa, szúró ijedtséggel pillantotta meg tenyérnyi kislánymellét. 27
- Jó... majd... - mondta elhárítón, de inkább örömet és izgalmat érzett, nem a szokott, felviharzó tiltakozást. Camillának sokat tudna mondani esetleg, ha... Camilla a fiú arcához nyúlt, és felemelte az állát. - Tudod, milyen vagy közöttük? - kérdezte fürkészőn összehúzott szemmel. - Egyszer az állatkertben láttam, amint egy kis kölyökcsimpánzot az ápoló heccből be akart dobni a páviánok közé... Úgy sikított, kapaszkodott el tőlük, mintha nyúzták volna. Megkérdeztem, miért fél annyira a páviánoktól. „Rosszabb, mintha a majmok közé egy embert löknének!”, azt mondta. „A csimpánz és a pávián messzebb van egymástól, mint... az ember és a majom” szóval érted, ugye? Angelo elvonta az állát a lány ujjai közül, hogy ne kelljen sötét, ködös, örömtelen szemébe néznie. - Később, ha akarod, gyere be hozzám. Ne vegye észre senki. Az emeleten balra a második ajtó - súgta száraz torokkal. - Ott van az én külön zongorám. A PIROS VIRÁGOS ZEUSZ Camilla, ha tehette, beszökött a fiúhoz esténként, hallgatta a játékát, és énekelt neki. Angelo tőle tanulta meg az ősi latin melódiákat. Camilla lényébe úgy nőttek bele ezek a dalok, mint Toscana virágaiba a színek és az illatok. A földből szívta magába, ahol született. És micsoda hangja volt hozzá; édes égi, gyermeki ezüst! Hajlékonyan, könnyedén csapongott, játékosan szárnyalt, süllyedt, emelkedett, mint a madarak a felhők között. Minden zenei műveltség nélkül, de tökéletes szépséggel és a természeti törvények működésének biztonságával énekelt. Kapcsolatuk sajátos, elragadtatott cinkosság volt. Teljes különbözőségük ellenére, egyéni sorsuk végletén túl, egyképpen érezték valamiféle személy feletti szépség és valóság misztériumát. Időtlen túlfeszültség, erős, mély líra élt Camillában, amely a hústól már nem várt semmi teljesülést. Nem is emlékezett rá, mikor volt szűz. Úgy gázolták le, mint egy fejletlen szukát az éji utcán, s ölébe kéj helyett véres, szaggató kínok iszonyát égették. Mivel így meglopták, lopott, csalt, hazudott ő is. Ami áruja volt, eladta akárkinek. A nyomor Hádeszében, ahol tengődött, nem emelkedtek erkölcsi gátak. Tizennyolc éves korára nagyon öreg lett már; megalázott és magányos. Volt javítóintézetben, toloncházban, nemi bajjal kórházban, és átesett egy csaknem halálos koraszülésen. A puritánul gyűlölködő társadalmi könyörületesség is érte nyúlt rideg feltételeivel, de megszökött tőlük. - Úgy kezeltek, mint egy rühes patkányt - mesélte. - Tudtam, hogy az vagyok, de ott egyszerre elviselhetetlenné vált, mert engem okoltak érte. Az orra alá dörgöltem az apácának, próbálja meg ő is ugyanazt, amit én, azután maradjon száraz és illatos a szennyvízcsatornában, ahová a születésekor belerúgták. Még a szeme is fennakadt, és a szája olyan vékony lett, mint a kés. Amikor látta, hogy hiába prédikál nekem, bezárt egy penészes cellába, hogy imádkozzak, és koplaljak a bűneimért. Én igazán igyekeztem pedig. De nem lehetett kijönni vele. Semmit sem tudott arról, ami a falakon kívül volt. - Azt vajon tudod-e, hogy itt mi lesz veled? - tette fel a fiú a kérdést, amely növekvő erővel kínozta azóta, hogy Camilla a villába került. 28
- Persze - felelte szelíd, koravén mosollyal a lány. - Ha apád rámun, kihajít, mint a szemetet. De azt, hogy itt voltam, nem veheti vissza tőlem. - Neked jó nálunk? - kérdezte hitetlen csodálkozással a fiú. - Nagyon jó. - Nem értem. Ebben a házán is úgy bánnak veled, mint egy rühes patkánnyal. - Tévedsz... - igazította ki furcsa hidegséggel a hangjában Camilla. - A rühes patkányt legalább éjszaka békén hagyják. A villa Vitelliben telhetetlen hiénák és mocskos sertések az emberek. Mégis jó nekem itt, mert szerethetek valakit. - Kit? - Angelo szíve nagy dobbanásokkal verni kezdett, tenyere nyirkossá vált. Nem nézett Camillára. Kérdésére várta a választ, de csend volt. A kitárt erkélyablakon át nagy zümmögéssel berepült egy légy. Angelo föllesett most Camillára, de az a légy röptét figyelte féljelenléttel s olyan különös, önmagába révedt kifejezéssel, amilyet a fiú Raffaello La Madonna del Cardellinójának arcán látott a Galleria Uffiziban. Szeme érintését megérezve Camilla felrezzent, és visszanézett rá. - Most azt kellene mondanom, téged szeretlek... és ez igaz is - mondta egyszerű gyöngédséggel. - Gaetanót is szeretem. De az más. Te fiatalabb vagy nálam, és még... anyára szorulnál. Szívesen megszülnélek, ringatnálak, etetnélek, és dalolnék neked, mint a Szűzanya a bambinójának. Gaetanót sajnálom. Megszakad érte a szívem. Szívesen megyek az ágyába, hogy örömöt okozzak neki, akkor is, ha nekem rossz vele lennem. - Ölében Összekulcsolta két kezét, mintha imádkozott volna. - De az apádat úgy szeretem, mint a Jóistent. Angelóban ingerült elképedés viharzott fel. - Apám önző! Kegyetlen! — mondta hevesen. - Hogy szerethetsz valakit úgy, mint a Jóistent, aki megvet, csúfol téged, és bizonyos lehetsz benne, hogy holnap akár fel is fordulhatsz tőle éhen az utcán! - Te nem érted Istent - rázta meg a fejét Camilla türelmesen. - A világban minden rosszul sikerült. Isten talán nem is tudja. Nevet, és játszik, mint az apád. Mégis Isten. Senki se kérdezheti, mit miért tesz. Miért süt ma a nap, és holnap miért esik az eső? Az élet szép, de mi földön csúszó férgek vagyunk. Néha fény esik ránk, néha eltaposnak, ez az életünk. Egy-egy pillanat megéri azért... - Mit? - Az egészet. Amikor valahol, valakiben vagy valamiben megpillantjuk Őt. Sok ember úgy hal meg, hogy sohasem kerül a közelébe. Nekem már többször sikerült... amikor bementem a Santa Maria Novellába, vagy a Piazza Michelangelóról lenéztem a városra. Nem imádkoztam, mert nem volt mit kérnem tőle. Nem tudom kifejezni... Nem hiányzott semmim, mert... - Értem - súgta a fiú elbűvölten. - Azt hiszem, azért engedte meg, hogy jobban lássak, mint mások, mert beértem Vele - folytatta Camilla. - Persze vannak nyomorúságos agyalágyultak, akik mindenféle olyat kívánnak, amit... amit úgyis beleürítenek a csatornába. Én nem akarok mást, csak Őt, úgy, amint van. Akkor is, ha én 29
megtetvesedem, éhezem, vagy szétrág valami betegség. Mindegy, mi lesz velem. Az Isten megajándékozott. Szeretem Őt. - De mi köze ennek a te Istenednek apámhoz?! - tört ki a fiúból. - Apám ember. Halandó féreg, mint te vagy én, csak szerencsésebb és erősebb... átmenetileg! - Isten némelyik embert önmaga képére formálja, és egy időre felölti a testét. Lehet, hogy a papok és az apácák előtt nagy bűn, amit mondok, de ha elégetnének érte, akkor is látom, tudom, Isten inkább apádhoz hasonlít, mint a megfeszített Krisztushoz! - Nem tudod, mit beszélsz! - Sajnálom, hogy megijesztettelek, Angelo. De hidd el, ezt én értem jobban. Ha te egyszer úgy néznéd meg a világot, ahogyan én tapasztaltam, rájönnél, hogy az emberek csak gyávaságból, elvakultságból titkolják valódi uruk kilétét. Titokban, ki se ejtve a nevét, mégis Őt imádják, utánozzák, és szolgálják. A Föld Istene apád mása. Igenis. És a szenvedő Krisztus valami idegen, szép mennyország küldötte, aki szeretne rajtunk segíteni, de nem tud. Mert képtelenek vagyunk követni őt a Golgotára és a keresztre. Inkább vállaljuk testünk elrothadását a sírban, csak hogy a mi pogány, gyönyörű Istenünk mulatozásában részt vehessünk néha, a kivégzésünk előtt. Nem lehetett vitába szállni a lány együgyű, rettenetes vakhitével. Angelo is fiatal volt még, és szavakban, érvekben szegény. De ez az ártatlanul elvetemült, őszinteségében félelmetesen szuggesztív utcalány-papnő kételyek szakadékát tépte fel benne. Teljesen váratlan nyerseséggel tört rá a lány szavaiban megzengő részletigazság, amelyre feleletül csak sejtelmei voltak. Ez lenne az igazság? Amit eddig megérzett és látott a világból, az kísértő módon Camillát igazolta. Az emberek tolongtak az apja körül; őt utánozták, irigyelték, csodálták. S ha a templomok telve voltak is imádkozókkal, a Golgota útját belepte a gaz. Krisztust valóban senki se követte, legfeljebb beszélt, prédikált róla, rejtélyes okokból hazudozott körülötte, és úgy tett, mintha a kereszthez tartoznék, pedig életerejét, hitét egészen más jelképek oltárán áldozta fel. Most vált számára zavaróan jelentőssé a már régen gyanított tény, hogy az apja, ha férfiszobraihoz különböző modelleket állított is maga elé, mindegyik hősi alakjában önmagát mintázta meg. Ezek a változatok egy titáni, göndör szakállú, gyűrűs hajú, trónon ülő Zeusz-szoborban teljesedtek ki, amely már nem is leplezte a szándékot. A torlódó izomzatú istenalak megfeszültén vonagló, összefonódott női testek alapzatából emelkedett ki az egyik kerti medencéből. Vajon nem önnön ijesztő titkának sejtelme vésette-e márványba az apjával az Olimposz égi erőktől és emberi gyengeségektől hajszolt uralkodóját? Egyszer hajnalban, amikor kamaszláza és a rázuhant probléma válsága korán felébresztette, Angelo meglátta Camillát a kertben, amint piros, húsos szirmú virágokból füzért helyezett a női testeken trónoló Zeusz márványnyakába. Sovány, könnyű sihederteste a szobor egyik gigászi karján lovagolt. Hátrahajló derékkal gyönyörködött a csillámlóan fehér márvány és a rubinvörös virágok színellentétének szépségében, azután hirtelen előrelendült, és szájon csókolta a kőbozontú óriást. - Mit csinálsz? - kiáltott rá ellenségesen a fiú, pedig nem akart megszólalni. Camilla összerezzent, csaknem lezuhant az Isten karjáról. Ijedtsége ingerültségben robbant ki. 30
- Semmi közöd hozzá! - Mialatt lemászott a szoborról, nyilván megbánta hevességét, mert a fiúra mosolygott. - Mit keresel a kertben ilyen korán? - Ahhoz meg neked semmi közöd! - adta vissza a kölcsönt Angelo sebzett komorsággal. De Camillát nem győzte meg vele. - Ne haragudj! - Összehúzott orrú, csücsörítő utcakölyök-fintort vágott rá. Ha rám ijesztenek, mindig dühöngök. Olyan hülyítően szép ez a reggel. Ne haragudj! A furcsa rítus, amelyet akaratlanul kilesett, sokkal mélyebben felkavarta a fiút, semhogy el tudott volna szakadni a témától. - Miért tettél virágot a szobor nyakába, és miért csókoltad meg?! — firtatta makacsul. - Hiszen tudod - nézett rá Camilla zavar nélkül. — Tudod, kit ábrázol! - Bolondot csináltál magadból! - Haragudott magára fokozódó bosszúságáért és szégyellte, hogy bántani akarja a lányt. - Ez egy halott olimposzi Isten szobra. Már nincsenek papjai, a templomai is romba dőltek. Kiöregedett, elfelejtették. Csak a diákokat nyaggatják vele történelemórán. Meg a költők emlegetik, amikor nem jut más az eszükbe! - Tévedsz, Angelo! - mondta Camilla csökönyösen. - Ez az Isten él. Apád önmagáról mintázta. - Síremlék. Mondom neked! Önfejű vagy és műveletlen. Zeuszt Krisztus taszította le a trónjáról! Camilla mosolygó szeme a Zeusz-szobron pihent. - Mennyire elhitettek téged! - nevetett fel hangosan. - Amíg ember él a földön, ez az Isten fog élni és győzni. Krisztust pedig mindig megfeszítik. - De feltámad. Nem érted?! Ő feltámad, ez meg... — a fiú torkát sírás fojtogatta. Szerette volna megrázni és verni Camillát. - Lehet - mondta a lány álmatagon. - Feltámad az ő idegen mennyországában. Mi azonban itt vagyunk ezen a világon! Zaklatottságában a fiú Gaetanóhoz fordult, de annak keserű meghasonlottsága nem sok vigaszt adott neki. - Ne törd a fejed rajta, melyik Isten az igazi, Angelo, mert belebolondulsz! Valami van a mi nyüzsgő planktonéletünk mögött és fölött, de hogy micsoda...?! A megnyomorítottak és a megalázottak szeretnék hinni, hogy egy láthatatlan, könyörületes Isten jutalmaz ott, és a szelíd Krisztus köti be sebeinket. Persze lehet az is, hogy az ilyen szegény, együgyű kisdedek, mint Camilla, látják meg a félelmetes igazságot, amellyel mi nem merünk szembenézni. - De ez azt jelentené, hogy nekik van igazuk: apámnak, Mrs. Holmnak, Guaccinak, Francesca Perrinek, Pietrónak és Feruccinak! Azt jelentené, hogy Bach, Handel, Mozart, Beethoven, Chopin és Liszt hazudtak. Akkor pedig mindaz, ami nekem az ételt, italt, lélegzetet adja, hazugság, és én nem tudok élve maradni! - Szépségszomj, szeretetéhség, a jóság és az igazság nosztalgiája... ismerem, Angelo. - Gaetano görnyedt gnómalakján reménytelenség ömlött el. - Bennem már kialudt. Isten legyen irgalmas hozzád, hogy veled ne történjék meg ez. Őrizd magadban a tüzet! Lehet, hogy csak az üdvözül valóban, aki 31
mindvégig kitart. A választottakat nagyon keményen próbára teszi a sors. Én elbuktam a gyűlölet bűnében, és Istent vádolom érte. Én bélpoklos és elfogult vagyok, Camilla pedig tudatlan. Neked talán sikerül majd a tudás és az igazság szépségének egyensúlyát létrehoznod magadban, s akkor megláthatod Isten titkait. MENEKÜLŐ ÍZISZ Camilla nem várta meg, amíg kidobják. A sors nagyon kegyes és ijesztően kegyetlen volt hozzá. Dino szokatlanul megkedvelte; talán mert öregedni kezdett már, és Camilla annyira fiatal volt. Öltöztette, becézte, ékszerekkel aggatta tele, mint egy kis díszmajmot. A lány társasága jobban felüdítette, mint bárki másé, de sohasem töprengett rajta, miért éppen Camilla súlytalan lénye enyhíti olimposzi magányát. A lány szelíd, feltétel nélküli imádatának varázsa átjárta, megkötözte lassanként. Boldogabb és nyugtalanabb volt, mint egész addigi napfényes, harsány életében. Különös módon Camillát még nem mintázta meg. Készült rá, de mindig elodázta. Szén vázlatokat készített róla, de sohasem meztelenül. Redős, hosszú, pasztellszínű köntösöket adott rá, rézcsillanású haját gyöngyös hálóba szorította. S a lány türelmes, boldog áhítattal ült az emelvényen órákon át mozdulatlanul, mint egy révületbe merült, gótikus szűz. - Mit kezdjek én teveled?! - mondta neki egyszer Dino bosszús nevetéssel, amelyet átszínezett a szánalom egészen új tónusa is. - Neked nincs tested! - Mindenem megvan, ami a többi nőnek, maga is jól tudja — felelte Camilla félrehajtott fejjel, és annyi romlott kölyökbájjal, hogy Dinót teljesen lefegyverezte vele. - Majd elküldelek valamelyik szentképmázolóhoz. A rólad festett Szűz Máriáról elhinnék még a szeplőtelen fogantatást is! Nem te volnál az első Madonna-modell ebből a fajtából! Dino ezzel a nyerseséggel érezhetően Camilla hatása ellen védekezett. A nagy, tetővilágításos műterem zuhogó fényében csak azért nem rontott rá felviharzó vágyával a törékeny lányra, mert Angelo is jelen volt. A fiú világosan látta ezt, mégsem hagyta magukra őket. Szorongó előérzet nyűgözte le, amely nem pusztán az erjedő nemiségéből fakadó dühös féltékenység volt. Camilla aggasztóan sápadtnak, erőtlennek hatott az óriási, fenyegető szobrok, élettől duzzadó idomok között. Mivel Angelo állandóan a lányt leste, észrevette, amivel más nem törődött: hogy Camilla bőre napról napra áttetszőbb, a szeme árnyékok közé süpped, a haja száraz repkedéssel szinte világít a feje körül. A lány baljós veszélyek között sodródik védtelenül. Ha ő mellette állhatna, és a saját testével foghatná fel a rá zúduló... mit? Az árnyaknak nem volt nevük és formájuk, Camilla viszont fokozódóan, szívszorítóan megszépült ebben az izzó apadásában. Elevensége nem csökkent, még azokat is elhitette vele, akik egy-egy pillanatra tűnődve ráfigyeltek. Hangja, nevetése égő csillagszóró sercenve kipattanó szikrájaként vonta magára az emberek érdeklődő tetszését. Dino már mozdulni sem tudott nélküle, s a lány mindenütt ott volt, mint a villódzó lidércláng. Fanyar humora, érzelgősség nélküli cimborasága, bizarr lelkesedése átalakította az egész házat. Még Cecilia sem tudott védekezni érdesen gyakorlatias segítőkészsége ellen, noha úrnője váltig tüzelte a „koszos, tolvaj utcalány” uralma ellen. Kénytelen 32
volt szeretni őt, mert Camilla gyors, könnyű ujjaival végigmasszírozta szaggató hátát, és annyira megnevettette, hogy levegő után kapkodott tőle. Túlzó fintorokkal, de kísérteties hűséggel végigutánozta előtte a villa lakóit, kártyát vetett, és disznó pletykákat mesélt neki. Gaetano is teljesen kicserélődött, ha magán érezte Camilla szemét. Keserű nyomorékságának tudata lehullott róla; fürgévé, beszédessé változott, visszanyerte művészi önbizalmát, és mintázni kezdett. Mennyei muzsikára figyelő, üdvözült mosolyú kis angyalszobrot faragott Camilláról, fából persze, „ha már felhőből, tavaszi fényből nem tehette.” Angelo még sohasem látott szobrot, amely ennyire magán viselte volna alkotója imádatát a modellje iránt. Egyedül Gaetano tudta azt is, hova tűnt Camilla azon a sirokkótól terhes nyárvégi napon a Vitellivillából. Néhány órán át úgy őrizte a titkát, mint epés, öreg komondor az elásott csontját. Azután rémült aggodalmában beavatta a fiút is a drámába. De csak őt. Talán mert bizonyos volt benne, úgyis rájön Filippo Bontalentinál tett kegyeleti látogatásakor. Nem valószínű, hogy puszta anyagi ígérettel sikerült Gaetanónak elintéznie Clara Bontalentinál, hogy a házába vegye a gyanúsan, ijesztően beteg lányt. Inkább talán a fenyegetéssel kényszerítette rá, hogy a már teljesen munkaképtelen, a delírium tremens határán tántorgó Filippo állapotát felfedi Dino előtt, s akkor utolsó pénzforrásuk is elapad. Gaetanót a fiú még sohasem látta sírni, de amikor megmondta neki, hogy Camilla haldoklik, a gnóm úgy zokogott, mint egy siratóasszony. Felsőtestét lóbálva, takaratlan arccal jajongott, s két öklével verte a saját combját. A hír Angelót is lesújtotta, a lelke mélyéig megrázta, de nem érzett semmi meglepetést. Ez a csapás a fejük fölött függött. Camilla lénye egy szentségtelen mártírium tragikus ígéretét árasztotta. Azután egyre kevésbé tudta a lány túlfeszült, sokszínű életét befejezettnek elképzelni. Forró könnyforrás duzzadt fel benne a félelem és a fájdalom korbácsától. Hiába próbálta szégyenkezése gátja mögé zárni, együtt sírt Ő is Gaetanóval. - Mi történt vele? - kérdezte. - Hiszen tegnap még... - Valamit csinált magával, mert gyermeket várt. Nem akarta. Nem akart itt beteg lenni. Apád miatt. Miatta történt ez is! - Gaetano hangja elvékonyodott a sírástól. - Nem szólt senkinek. Nekem sem. Csak mikor már... - Orvos? - Állandóan mellette van. Egy professzor a szülészeti klinikáról meg egy ápolónő. De elkéstem vele. Alig van szívverése. Elvérzett. - Láthatnám? - Ha még... Angelót meglepte, hogy Camilla mennyire összezsugorodott. Egészen kicsi, öklömnyi arcú gyermekké változott az ágyban. Csak a szeme nőtt két lángoló csillaggá. Tekintetében nem volt semmi félelem, csak megbékélés. - Hogy vagy? - hajolt Angelo a lány fölé együgyű, félszeg tehetetlenséggel. 33
- Jól... Nagyszerűen... - zengett meg egy vékony ezüstszál Camilla torkában. Keze kaparászva megmozdult a takarón. - Közelebb... - súgta apadó erővel. Angelo a lány szájához hajolt, amelyből orvosságok alkoholos szaga csapott ki. - Ne szólj... neki... apádnak nem szabad... ugye nem fogod... - torkából a szaggatott szavakkal együtt rettentő, horzsolódó nesz áradt, mintha már... - Nem, nem! - Nyugtatta rémülten, s közben váratlanul diadalmas káröröm zölden szisszenő rakétája futott fel benne. - Meggyűlölted te is, ugye?! - Én? Őt!? - Camilla szinte feljajdult. - Azt akarom, hogy mindig élve lásson! Irtózik a nyavalygástól és a haláltól! - Az erőlködés teljesen kimerítette a lányt. Lélegzése halk hörgéssé változott. - Ne beszélj! Hallgass, kérlek és... és bocsáss meg! Nem szólok apámnak, ígérem! Senkinek se árulom el, hogy... Gaetano keze a fiú karjába markolt. - Hagyd! Gyere innen! - húzta magával. - Meghal! - A fiú foga összecsikordult. - Felizgattam! - Ne gyötörd magad. Teljesen mindegy, úgyis... A professzor már el is ment. Az utolsó csillapítókat az ápolónő adja be neki. Vártak. Camilla már eszméletlen volt. Az ápolónő néha föléje hajolt, s a verejtéket törölgette a lány szürke arcáról. Filippo a szomszéd szoba ágyán hevert, és horkolt. Camilla hörgése és Filippo horkolása borzalmas halálfúga tükörszólamaivá alakult át a gyertyafényes, nyomorúságos szobában. - Mennünk kell... - súgta Gaetano -, feltűnik a távollétünk otthon. Megesküdtem Camillának, hogy nem vezetem nyomra az apádat. Azért nem vihettem kórházba. Itt is megkapta az infúziót, a vérátömlesztést, de a szíve... operálni úgysem lehetett volna. A professzor majd segít eltussolni a dolgot, legalábbis a Vitelli-házzal való összefüggésében, ha már... - a hangja elcsuklott. Angelo némán követte Gaetanót ki a sötét estébe, végig a szerpentinút derengő szalagján, amelyen olyan szédült örömmel ugrált végig hétéves korában sorsának következő állomása felé. Az apja nem találta a helyét a házban. Komor és ingerlékeny volt. A vendégei sorra elszökdöstek mellőle. A háremének kerevetein terpeszkedő nőstényeket ő kergette világgá csúf jelenetek között. Dühöngő ordítása átnyomult a bezárt ajtókon és a súlyos bársonydrapériákon. Minden szeretőjében Camillát szidta. Toporzékolt sértődött hiányérzetében, tisztázatlan szorongásában. Egy nő, akit még kívánt, elment tőle. Nem ő küldte: megszökött. Utcán felszedett cafat! Mocskos, nyavalyás kis vakarcs! Amikor először megetette, elájult a jó falatoktól, most meg... Le kellett sikálni a kádban! S micsoda sebet ejtett most rajta mégis. Minden életérzése a lányra összpontosult. Sohasem érzett erősebb sóvárgást és szúróbb ijedtséget: öregszik! Camilla könnyű madárlábán az ifjúság fut el tőle. Hőségtől gőzölgő, emberektől nyüzsgő sikátorok arc nélküli tömegébe rejtőzik, elbújik örökre! Azután a lapok rendőri rovatának néhánysoros híréből megtudta, mi történt. Camilla Innocenti, rendőri felügyelet alatt álló nő, aki lopásért, csavargásért és titkos kéjelgésért már többször volt büntetve, néhány napja súlyos betegen bekönyörögte magát Filippo Bontalenti zenetanár házába, Signora 34
Bontalentinak fogalma sem volt róla, ki az, akit befogad. Ágyba fektette, mert azt hitte, csak múló rosszullétről van szó. Orvost hívott hozzá, aki megállapította, hogy a tizennyolc éves lány magzatelhajtási kísérletet végzett önmagán, amelynek következtében elvérzett. Halálát hirtelen beálló szívgyengeség siettette. Dino a hírtől szokatlanul elcsendesedett. Megzavarodva, tanácstalanul bejött Angelo szobájába. Határozott, erős ingerei szemmel láthatóan cserbenhagyták. Eddig mindig gáttalanul dühöngött, vagy gáttalanul élvezett, de elégedett összhangja önmagával sohasem borult fel. A kétely és a jóvátehetetlen dolgok fölötti bánat, a be nem telt vágy középállapotát nem ismerte. Most teljes bonyolultságában rászakadt ez a válság, és ő egyáltalán nem volt felkészülve rá. Gaetano mindenütt Dino sebzett óriásalakjának nyomában lappangott, mestere gyöngeségének keserű elégtételével vigasztalódott. - Ti tudtátok... - mondta Dino halkan. Hangsúlya nem árulta el, kérdez-e, vádol-e. - Igen - felelte a fiú egyenesen. Groteszk s talán szánalmasan aljas fenségérzet feszült benne. - Én vittem oda! - Gaetano megnőtt a kijelentésétől. - Miért nem szóltatok nekem? A párbeszéd vezetését a fiú átengedte Gaetanónak, ajándékot adott neki vele. - Ő nem akarta. Tudta, Maestro mennyire irtózik a betegségtől, a vértől és a haláltól. Szerette volna, ha úgy emlékszik vissza rá, amilyen egészségesen volt. Szegény. Ilyen együgyű reményei voltak. Nem ismerte Zeusz feledékenységét. Erről jut eszembe! Angelo megleste egyszer Camillát a kertben, amint a Zeusz-szobrot piros virágfüzérrel díszítette fel, és imádkozott hozzá, ahogyan Istenhez szokás. Amíg élt, nem szóltunk róla önnek, nehogy kinevesse érte. Néha gyilkos dolog a nevetés, Maestro! Szenvedni, vagy meghalni eddig is eltakarodtak az asszonyok az útjából, de mindegyik puszta kézzel megfojtotta volna előbb. Ez a buta kis Camilla... mialatt szétroncsolt testéből az életével együtt szakadt ki a magzat, amelyet nemzett vele, áldotta és imádta önt! Dino Vitelli sötét, kemény szemével komoran nézte a gyűlölködő szenvedélytől remegő nyomorékot. Talán még soha-sem pillantott rá így. Talán sohasem látott meg így egy másik embert. A diadalmas gúny és az elfojtott zokogás határán mutáló, giccses és elcsukló szavak azonban most nem páncélról pattantak le, hanem mélyen a húsába fúródtak a résen át, amelyet Camilla lénye ütött rajta, s ő csodálkozó megrendüléssel figyelte önmagában a fájdalom új ízeit. - Eltemették már? - kérdezte csendesen. - Igen. Vitelli tétován állt egy ideig. - Akkor hát... - Nagy, izmos, anyaggal birkózó keze bénultan, nyitottan függött a két oldalán, azután lendületes, vastag hüvelykujja hirtelen a tenyerébe rejtőzött, rácsukódó többi ujja alá anélkül, hogy a mondatot befejezte volna, kiment a szobából. - Az első taglóütés! - mondta Gaetano eszelős részegültséggel. A fiú azonban már nem tudta követni. Először, amióta megszületett, közelebb érezte magát az apjához, mint Gaetano-hoz. Sajnálta. Különös 35
dolog - tűnődött el rajta. - A szenvedő ember mindig rokonszenvesebb, mint az, aki a szenvedést okozta, még akkor is, ha az ítéletvégrehajtónak igaza van!
SZÖKÉSBEN Az apja elutazott néhány hétre Párizsba. Egészséges önzése, életösztöne űzte el „a tett színhelyéről”, ahogyan Gaetano mondta. A hatalmas szervezet ösztönerődje dühös tiltakozással védekezett a behatolt, nyílhegynyi kígyóméreg ellen. Vissza akarta szerezni a függetlenségét. Amikor Vitelli hazaérkezett, egy ideig úgy látszott, sikerült az emlékei fölött úrrá lennie. Külsőleg teljesen a régi önmagát mutatta. Párizsi útja diadalút volt. Díjakat, rajongókat sodort magával. Hangos, erőszakosan élvező, pogány alakját valóságos uszály követte. A ház megint színültig telt a dolce vita színes és terméketlen hangzavarával. A villa gazdájának jelenlétét titkos jelek adták tudtul a városi élet őserdejében fülelő lógósoknak, szajháknak, irigy vetélytársaknak és Borgia-mérget rejtegető, intrikus barátoknak. A francia kokott, a perui sanzonénekesnő, a szadista belga milliomos, az elszánt amerikai frigida és még néhány új bolygó mellé sorra megérkeztek az állandó vendégek és tanítványok. Ez a visszaülepedő emberhulladék-réteg még elviselhetetlenebbé vált Camilla lényének hiányával. Angelo érezte, az apját is üldözi ez a hiányjel. Annak ellenére, hogy néha még őt is megtévesztette felnyerítő kentaurröhejével, a maszk egy-egy villanó pillanatra félrehúzódott, s akkor nyilvánvalóvá lett, hogy Dino vad életritmusában már van valami görcsölt és erőszakolt. Angelót türelmetlenség fogta el. Nem volt mire várakoznia a Vitelli-villában. Filippót apjának nagylelkű segítségével elvonókúrára vitték egy fiesolei szanatóriumba. Ez is teljesen új gesztus volt Dinótól. Sem a fia, sem Gaetano nem avatta be Bontalentiék szégyenteljes titkába. Meglátogatta őket. Egyedül. Azért, hogy Camilláról beszéljen velük. Így tárult fel előtte a nyilvánvaló tény. Clara szinte cseppfolyóssá oldódott a megtiszteltetéstől, azután felöltötte azt a formát, amely minden éhes nősténynél kirajzolódott Dino Vitelli közelében. Bőrét libabőr futotta be. Hetekre kivirult, kacarászó süldőlánnyá változott az esztelen reménytől, hátha sóvár magányában Vitelli még egyszer felkeresi őt, és akkor sikerül magára vonnia a szobrász támadóan potens férfivágyát. Filippo távollétében a fiú nem tudott elmenni Bontalenti-ékhoz. Sok fájdalmas emlék és a teljesen beérett idő távolította el tőlük. Tanulnivalója már régen nem volt ott, s egyedül sem tudott már továbbhaladni. Segítségre volt szüksége. Ez az idéző hívás fejlődése új áramlatait indította felé a jövőből. Az útnak még nem voltak körvonalai, csak vibrálását, jelenbe szüremlő tartalmát érezte meg valahol, racionális tudata fölött. Idegeit megülte a Vitelli-villában láthatatlanul sűrűsödő válság. Kamaszkori erjedését olyan szellemi igény és ízlés gátolta, amely környezete erkölcsi anarchiájában áthághatatlan törvénnyé vált benne. Nem akart és nem tudott az „eretnekek” közé vegyülni. A kielégülést képtelen volt elfogadni a könnyen elérhető és számtalan változatot kínáló módon. Borzadt attól, hogy képzelete és érzékei 36
„szent háborúját” közönséges apró disznóságokká aljasítsa. Nem akart megalkudni. Megint rosszul aludt. Testét hiába fárasztotta ki nappal. Az éjszakát visszarabolta tőle Camilla. Noha külső kerete hegyes orrú, szürke gyermekhullává változott Bontalentiék kétes tisztaságú ágyán, élő emléke el nem apadó gyásszal, olthatatlan sóvárgással telítette a fiút. Október végi éjszaka fanyar illata vonzotta ki a kertbe. Sietett. Miért sietett? Nem tudta, vagy... Futásának célja volt. A holdtejjel öntözött fehér úton vele sietett a csonka, kétharmados Hold. Hidegnek tetszett, mint a halottak kihűlt bőre. Felhők szivárványos paravánja mögé lapult néha, azután megint előbukkant egy-egy fekete fa borzas hajából. Angelónak egyre sebesebben kellett rohannia, mintha már elkésett volna, mintha... A Zeusz-szobor izmain úgy ömlött végig a derengő fényfonadék, mint valami vízér. Ölébe sötétkék árnyék vetődött. A bal karján ült valaki. Lehet, hogy a márványról visszaverődő holdezüst szövődött ott sűrűbbé, s az ő képzelete ötvözte ki belőle a keskeny, finom körvonalakat. De nem. A szobor bal karján ült valaki. Dereka hátrahajolt, ahogyan egy emlék-virágfüzér árnyékát figyelte a hidegen duzzadó mellkason. Hirtelen előrelendült, és szájon csókolta a kőbozontú óriást. Angelo megzavarodva visszahőkölt, azután heves, transzcendes félelemtől űzve elmenekült a látomástól. Egész testében reszketett. Ahogy a ház felé sietett, apja műterméből vaskos hangpocsolyába összefolyó röhej- és zajfoszlányok ömlöttek ki. A szobájába érve nem gyújtott lámpát. Ruháit ledobálva beásta magát az ágyába. Jéghideg tenyerét görcsbe ránduló gyomrára szorította. Emberi kapcsolatokból kirekesztve, az emberen túli dolgok halálos idegenségétől borzadva elviselhetetlenül szenvedett. Úgy érezte, ebből az állapotból soha többé nem lehet visszatalálni a védő és felderítő valóság fényébe. Reszketése sokkos rángatózássá fokozódott. Mit tegyen? Kiáltson? Kit hívjon segítségül? Hirtelen hangot hallott; lüktető szívverésén, füle zúgásán, a házban tomboló lármán áthatoló, halk éneket. Ha erősen ráfigyelt, elmosódott, de amint ébersége elernyedt, felerősödött, és bús, hűsítő szépséggel árasztotta el minden érzékét. Mamma, queste strada é morta Perdie non passa piu l’amore. Prima ci passava qualche volte, Ora non passa piu ne di ne nott. Micsoda égi hang volt ez! Halk, játékos, gyermeki ezüst. Szárnyalt, csapongott, süllyedt, emelkedett, mint a madarak a felhők között. Mamma, fammi la pappa; che son malata, che son malata d' amor.
37
Nem bírta tovább. Kiugrott az ágyból, és magára kapta a fürdőköpenyét. Valakivel beszélnie kell! Valakivel szót kell váltania erről, különben megzavarodik és... Gaetano! Meg kell találnia Gaetanót! A sötét folyosón összeütközött vele. Gaetano reszkető, hideg pókujjai a kezébe kapaszkodtak. És először ő kérdezte tőle felindulástól hebegve. - Angelo... Hallottad?... Camilla! Camilla énekelt! Némán magával vonta Gaetanót a kertbe. Végigsiettek a ciprussoron, de a kis tisztás szélénél, amelynek közepén a Zeusz-szobor emelkedett, megtorpantak. Dino Vitelli ott állt a szobor előtt. SONATA ALL'IMMORTALITA Ettől az éjszakától kezdve Angelo gyakran hallotta Camilla énekét. Mikor szorongó nyugtalansága fokozódott, a hang eltávolodott, szakadozottá vált, mintha képzelete és a valóság küszöbén ez a zaklatott érzés huzatként lengetett volna egy lazán betámasztott ajtót. De ahogy megbarátkozott a gondolattal, hogy ez az érzékeny hangnegatív valahonnan a racionális érzékelésen túli valóságból zeng, az
ének
alázatos,
kedves
simulással
közelebb
lopódzott
hozzá,
annyira,
hogy
szövegét,
melódiavezetését tisztán kivehette. Csak annyi volt benne a halálíz, hogy réveteg és fátyolos maradt, mintha Camilla álmában énekelt volna Istenről és az örömről. A házuk egyre inkább az érzékek feketemiséinek zarándokhelyévé változott. Az apja kordont vont maga köré asszonyok forró húsából. Az őrjöngő lármát itallal öntözte, hogy nagyobbra nőjön. Külsején azonban már kiütközött a kudarc rémülete. A haja teljesen megőszült. De a füstszürke oroszlánbozót nem napégette, barnapiros feszességet burjánzott körül, hanem fakuló arcot, amelyre a kor rajzolgatta figyelmeztető hieroglifáit. A pufogás, az ének, a sikkantások között hullámzó röhögésmoraj, az étel- és italgőz, a hangszerek idegtépő zajoffenzívája hiába szövődött szoros varázsgyűrűvé. A testetlen kísértet, akinek égi ezüsthangja csak annyira zengett meg, mint a szélborzolta hárfahúr, áthatolt a vaskos boszorkánykörön, és meztelen ujjal meztelen érzésekhez ért. Első nagy opuszát Angelo Camillának köszönhette. A lány jelenléte annyira követelővé és ihletővé vált, hogy hangtestet kellett adnia neki. Így született meg a Sonata all' immortalita. Ideglázas örömmel dolgozott rajta. A cinikus, önző, hazug és rémült tónusok között átszövődő, bujkáló, végül győztesen felszárnyaló vezérmotívumot Camilla énekéről kottázta. Ez a megrendítően tiszta, szenvedélyesen gyengéd vezérszólam már nem hasonlított egyetlen olasz népdalra sem, mégis ugyanabból a gazdag forrásból, az ember és a mindenség ősi viszonyából fakadt. Átmeneti elernyedése után a muzsika annyira feltornyosult a fiúban megint, hogy önmagának tett egyensúlyígéretéről is elfelejtkezett. A zene védekezés, mélytengeri búváröltöny volt rajta a körülötte feszülő asztráltenger óriási nyomása ellen. Este tíz óra után, amikor a felkorbácsolt érzékek elérték feszültségük csúcsát a villában, s hatásuk nagy, buja hullámokban benyomult hozzá, ő szonátája éterszirtjeinek magasságába kapaszkodott fel a fullasztó ösztön-özönvíz elől. 38
Az utolsó tételhez sohasem gyújtott lámpát. Lehunyt szemmel játszott ilyenkor, mert néha, amikor beljebb hatolt az éjszakába, játékához Camilla hangja szegődött kíséretül. Egy ilyen éjszakán jött be hozzá Andrea Morigia, s vele együtt a lába alá siklott az új életszakaszához átvezető híd. Morigia talán aznap érkezett, talán már napokkal előbb. Jelenlétét a fiú nem vette észre, mint ahogyan a villa többi lakója is egyre inkább jelleg és körvonal nélkülivé mosódott előtte. Egyébként Morigián sem volt semmi kiemelkedő, megragadó vagy problematikus. Sima, keskeny, barna arcáról félresiklott a szem. Ez a rejtőző rögzíthetetlenség belül is megvolt a lényében, de titokzatossága nem hatott izgatóan a képzeletre, mert egészen öncélú, hidegen őrölt dolgokat takart. Hosszú időbe telt, amíg a hangéter örvénylésén át Angelót megérintette a másik élőlény közelsége. Ez a pillanat, amikor még nem látta Morigiát, töményen közvetítette hozzá mindazt, amit a vele való kapcsolat, a férfi egyénisége jelentett neki a későbbi évek folyamán. Az érintés hűvös, józan és némileg megszégyenítő volt, mint a meztelenség a közönyös orvosi vizsgálat közben. Furcsán időszerűnek, mégis lázítónak érezte Angelo a csöndes idegent, ahogyan ott állt valahol a sötétben, és orvul kileste legféltettebb ügyét. Fölfelé hullámzó hármashangzatai félúton megtorpantak. Hirtelen villanyt gyújtott. Morigia pislogva állt a fényben, de arca semmiféle érzést nem árult el. - Folytassa! - mondta nyugodtan a férfi. - Minek? - dobta vissza a felszólítást ugyanolyan hűvösen a fiú. Morigia azonban nem sértődött meg. Leült egy karosszékbe, és otthonosan elhelyezkedett. - Rá fog jönni, hogy szüksége van rám. - Kicsoda ön? Morigia megmondta a nevét, amely egyszerre mindent elárult róla. Angelo ismerte Morigia ragyogó pedagógiai munkáit. Mértani pontossággal felépített ujjgyakorlat-kötete egyike volt a legjobbaknak. Ő maga is Morigia módszerével edzette az ujjait. A méltatlankodó idegenkedést félszeg öröm váltotta fel benne. - Ön... - felállt, hogy közelebb lépjen a férfihoz, és bemutatkozzék, de Morigia megállította. - Erre ráérünk. Folytassa, kérem, a játékot. Talán kezdje elölről a darabot! A fiú megzavarodva engedelmeskedett, olyan kínzó lámpalázzal küzdve, amilyent még sohasem érzett. Zenei mondanivalója egyszerre kihűlt. Rikítóan dagályos fércművé fakult. Elhatározta, amint egyedül marad, széttépi, elégeti, hogy szégyenének ne maradjon nyoma. Gyűlölte és félte Morigiát, amint részvétlenül, tükröződés nélkül ott sötétlett mellette. - A maga műve? - vetette oda a férfi, amikor Angelo befejezte. - Igen. - A címe? A fiú hangja elcsuklott. Alig tudta kinyögni. - Egyensúlytalan. Tudja? 39
- Tudom. Dilettáns vacak! - Szamárság. Amit elementárisan hozzáadhatott, az teljes. Ritka módon az. A forma tökéletlen. Még nem tud eleget egy ilyen nagy feladat megoldásához. A témát esetleg később újra feldolgozhatja. Akar Rómába költözni hozzám?
MORIGIA Tizenhat évesen, érintetlenül lépett ki Angelo a Vitelli-villa érzelmi hínárjából. A környezet ellenére egy olyan távolsági szerelem élményét vitte magával, amelynek megtisztult hevessége meghatározta egész későbbi életét. Mikor Morigia és Gaetano kíséretében végigkocsizott Firenze múltról álmodó, nemes kövei, szárnyaló szépségű épületei között a Stazione di Santa Maria Novella felé, hirtelen megérezte, hogy sorsának ide fűződő korszaka végképp lezárult. Ha visszatér, csak vendégként, baljós tartalmú felszámolásra köt ki itt átmenetileg. Késő ősz volt; aranyszínű, tűnődő fény, amely elmélyítette ragaszkodás nélküli szomorúságát. Az Arno agyagszínű vize sűrű, átláthatatlan volt, mint az emberi tudattalan emléktömege. Az öreg híd párkányán galambok tipegtek. Egy pillanatra a fiú szívébe fájdult a Piazza degli Uffizi körül lármázó rózsaszínű virágok látványa. Anélkül, hogy kérte volna, Gaetano a Piazzale Michelangiolo felé irányította a kocsit; még volt rá idejük. A táj, amely onnan kitárult előtte, minden ismerősségével együtt máris furcsán idegenné vált, de időtlenné is, mint a befejezett mű. A fiú lopva Gaetanóra pillantott. Szemben ült vele a nagy, párnázott batár főülésén, Morigia mellett, és szótlanul maga elé nézett. Csúf, kedves törpearca ijesztően öregnek hatott most a kíméletlen fényben. Angelo nagyon szerette és sajnálta a nyomorékot, mégis megértette a búcsú különös tisztánlátásában, hogy Gaetano éppúgy odanőtt a gyermekkorához, mint az esti fényben derengő Palazzo Vecchio, és egészen az apjához tartozik. Szenvedélyes gyűlölete ellenére, önnön végletének rab árnyékaként teljesen eggyé vált vele. Morigia a Via del Tritonén lakott, hat óriási, hideg és keskeny teremben. A helyiségek magas ablakaik ellenére eléggé sötétek voltak, s kopár tisztaságuk inkább ridegségnek hatott. A tágas, mitikus szépségű út és a lakás ellentéte meglepő pontossággal jellemezte a művészet és Morigia viszonyát. Angelo új mestere rendkívüli képességével, rideg fanatizmusával, szívósan és ernyedetlen szorgalommal a zenét szolgálta. De úgy, ahogyan a nyelvet a nyelvész, akinek legkevésbé az a fontos, hogy mit mondana azon a nyelven. Morigia a kristálytiszta forma, a hibátlan szerkezet, a tökéletes technikai tudás megszállottja volt. Ahogyan Stradivari a mesterhegedűit készítette, úgy formálta ő a tanítványait a zene hibátlanul virtuóz kifejezőeszközeivé. Aszketikusan élt mint egy szerzetes, és öt növendékétől is megkövetelte a teljes önmegtagadást. Munkája közben nem ismert kíméletet, elérzékenyülést vagy lelkesedést. Nem figyelt másra, csak a 40
még meglévő hibára, amelyet személyes, halálos ellenségeként kezelt. Nem nyugodott addig, amíg könyörtelen üldözéssel el nem pusztította. Angelo néha eltűnődött rajta, hogy ezt a Vitelli-féle élvezetekre teljesen süket és vak különcöt miféle ok késztette a firenzei látogatásra, amíg az anyjától meg nem tudta, hogy néhány elcsent kottajegyzetével ő könyörögte ki az utat. Morigia szerette a pénzt, de arról a fiú már meggyőződött, hogy csupán pénzért nem mozdult volna ki Rómából. Először érzett őszinte hálát az anyja iránt, azért, hogy megnyitotta előtte ennek a zord szerzetesrendnek a kapuit. Morigia a problémájának a közepébe markolt, amikor azt mondta neki a villa Vitelliben: „Rá fog jönni, hogy szüksége van rám!” Morigia a szertelen, hiányos felkészültségű, mégis tragikusan zseniális Filippo Bontalenti ellentéte volt. Angelo mégsem kételkedett benne, hogy zenei fejlődésében mindkettőjük szerepe egyformán fontos. Bontalenti valami olyan elemmel oltotta be, amelyet Morigia nem nyújthatott neki. Morigia mellett csak az a tanítvány maradhatott meg, akiben a becsvágy vagy a tudásszomj és a zenei mondanivaló ereje legyőzte a jellem gyöngeségeit. A vele való munka olyan mértékű összpontosítást, testi-lelki erőfeszítést követelt, hogy esténként teljesen kizsaroltan dőltek nagy, kongó hálótermük keskeny vaságyára. Beszélgetni, ismerkedni alig maradt energiájuk. Inkább profilban éltek egymás mellett, a közös cél bűvöletében, mint ütközet közben a szövetséges katonák. Egyféleképpen azért számon tartották a többit: zenei egyéniségük gyenge pontjai és erényei szerint. Angelo négy társa közül az egyik húszéves, tagbaszakadt svájci óriás volt szőke oroszlánsörénnyel. Magas, domború homlokán paprikapiros kiütések virítottak. Ez a fiú csúnyán „rátenyerelt” a pianókra, és a hangok „összeragadtak” az ujjai alatt. Hogy egy germán mondahős vulkanikus ereje és érzelmessége tombolt benne, mit sem számított mesterük előtt. Mert nem erről volt szó egyelőre. Helmuth Geist fogcsikorító akarata és kétségbeesett szívóssága egyedül arra irányult ebben a viaskodásban, hogy nehézkességét leküzdje, és súlyos keze csontos ujjait gyors egyenletességgel lebbenő pilleszárnyakká varázsolja. Zeneelméletben viszont ő jutott a legmesszebbre. Úgy itta az összhangzattan, az ellenpont-, a forma- és a hangszereléstan tételeit, mint éhes csecsemő az anyatejet. Leduc, tizennyolc éves francia kollégájuk feledékeny volt, és érzékenységével minduntalan kitört a Morigia-drill bilincsei közül. Nagy letöréseket, idegösszeroppanásokat produkált, de egy-egy jó időszakában elfeledtette minden mulasztását. Morigia Leduc-nek mondta a legmaróbb dolgokat. Soha nem veszekedett egyikükkel sem, de nyugodt, lesújtó módján olyan sértéseket perzselt rájuk, hogy önérzetük összeomlott tőle. Kétségtelen, hogy mind az öten némileg önkínzók voltak. Minden testi, lelki, szellemi birtokukat kéjes borzadással helyezték a titkos zeneszentély oltárára, s alázattal hajtottak fejet a pap előtt, aki a „beavatás” kemény próbatételeit rájuk mérte. Giovanni Poggi Angelónál két évvel fiatalabb, Vincenzo Gevi egyidős volt vele. Ez a két fiú pár évnyi csodagyermekség lelki émelygését és jellem-gerincferdülését kúrálta Morigiánál. Mindkettő fanyar, koravén és elpuhult volt, de a muzsika a húsuknál mélyebben rejtőzött a lényükben, gyógyíthatatlan váltólázként. Annyit már tudtak, hogy a dédelgető sikerek ellenére még meg sem születtek az igazi 41
zenekozmoszban; ettől a sokktól azonban nem merültek alá a gyöngék önfeladó, önvigasztaló lustaságába. Valódi tehetség boszorkányvarázsa tartotta felszínen őket. Összeszorított foggal dolgoztak, szenvedtek, nélkülöztek, és megalázkodtak azért, hogy elveszített pünkösdi királyságuk helyett visszaszerezzék a valódi koronát. Gaetanóval Angelo eleinte szorgalmasan, majd egyre gyérebben levelezett. A villa Vitelli rikítóan buja cselekménye egészen távol került tőle. Csak azokra a mondatokra figyelt fel, amelyek apja lassú hanyatlására és Camilla elűzhetetlen jelenlétére utaltak. Mivel nyáron, a Morigia által engedélyezett egy hónapi szünidő alatt egyáltalán nem kívánkozott vissza Firenzébe, elfogadta anyja ajánlatát, hogy utazzék vele, terv és cél nélkül, felvillanó kívánságaik nyomába. Ebben az időben az anyja már állandóan úton volt. Szorosan mögötte futó énje elől loholt városról városra, országról országra nyughatatlanul. Amint megérkeztek valahová, emésztő türelmetlenséggel rögtön másutt akart lenni, mintha fontos találkozót beszélt volna meg ott valakivel. A szeme minden tájról, minden emberről, eseményről szórakozottan elkalandozott. Szavak már nem érték utol, mondatok második felére képtelen volt odafigyelni. Menjünk! Menjünk már. - ez a két szó lüktetett benne, mint lázfűtötte szívdobogás. Készült, öltözött, sietett, olyan gyorsan lépkedett, hogy a lélegzete kifulladt tőle, de nem volt cél, amely valóban befogadta volna.
42
A MENAZSÉRIA Négy teljes esztendő repült el a világon kívül, személytelen aszkézisban. Közben politikai válságok morajlottak valahol távol. Kitört az első világháború. Egyikük sem vonult be katonának. Morigia tekintélye,
összeköttetései
mentesítették
őket.
Területenkívüliséget
élveztek
egy
tenyérnyi
diktatúrában. Ők egyedül Morigia alattvalói voltak. Tehetségük kemény, nyers gyémántjának darabos felületei lassanként finom síkokká csiszolódtak. Technikai nehézségeik teljesen megszűntek. Az elméleti részletek szigorú, tiszta rendben sorakoztak tudatukban. Angelo volt az, aki megérezte és először tette szóvá ennek a kegyetlen és emberfeletti fegyelmezésnek a veszélyét. Vajon a rideg kiéheztetésben és elnyomatásban nem pusztult-e el bennük éppen a zene lényege? Tökéletes konstrukcióik közé beköltözik-e az ihlet, az isteni életlehelet, amely feltámasztja, lelkes lénnyé eleveníti Homonculust, Morigia mesterséges alkotását? Mintadarabjaik hibátlanul szabályosak, pontosak és... hullahidegek voltak. Bátortalanok lettek. Leszoktak a nomád művészi útonállásról, az ihlet nektárjától részeg kicsapongásokról. Morigia létrehozta bennük a tudatlan, nyers tehetség ellentételét, de e végletek kóros hasadásként külön, egymással szembenállva éltek bennük. Nem fértek össze. Az egyik gátlástalan, harsány utcalánynak tetszett; szégyellték, nem érezték szobatisztának. A másik azonban leszorított mellű, szigorú szűz volt; tisztelték, elismerték, de nem tudtak életet nemzeni vele. Hiányzott a Nagy Opuszhoz szükséges alkímiai tényező: az eksztatikus hő. Angelo a negyedik nyári szünidejét is egyre zaklatottabb anyjával töltötte. Ezúttal inkább rossz hatással voltak egymásra. Ő maga is bizonytalansággal, válsággal küszködött. Morigia azon a télen készült a nyilvánosság elé lépni „menazsériájával”, ahogyan Leduc keserű gúnnyal elnevezte sajátos rendjüket. Mind az öten riadalmat, ellenszegülést éreztek a váratlanul eléjük tárt diktatórikus határozattal szemben. Hibátlan technikájuk ellenére egyforma tériszony kínozta őket. Színészeknek érezték magukat, akiket szereptudás nélkül hajszolnak ki a színpadra. Tudásukat, mint a rájuk aggatott jelmezt, puszta keretnek érezték, tartalom nélkül. Abban, amit tenniük kellett, nem lelték meg önmagukat. Morigia már a műsort is összeállította. Rengeteget beszéltetett, íratott szándékáról. A közönség máris valami nyomasztóan rendkívüli, sohasem hallott produkciót remélt tőlük. Arra persze nem gondolhattak, hogy megtagadják az engedelmességet. Morigia volt a bábjátékos, és ők a bábok. Annyira rátámaszkodtak, olyan szokásszerűen vetették alá magukat az akaratának, hogy egyetlen lépés nélküle vagy ellene a sötét szakadékba ugrás pánikját keltette bennük. Egyedül Leduc merte megmondani Morigiának, micsoda kételyek gyötrik. Az elutasítás rövid és metsző volt: - Amit én adok maguknak, az a tökéletes formula, amely Istent idézi. Hogy megjelenik-e, nem csak tőlem függ. Várjanak. Tanuljanak. Még messze vannak attól, hogy hiányokat róhassanak fel nekem. Mivel mégis megteszik, látom, mennyire éretlenek és hálátlanok még! - Az a kérdés - mondta töprengve Angelo, amikor Leduc elismételte előtte ezt a beszélgetést -, hogy amit Morigia ad, valóban a helyes formula-e? 43
- Nem hiszem. - Leduc keskeny válla előre esett, ahogyan az ágyán ült a hálóteremben. Ritkás, fekete haja domború homlokába hullt. Hajlott gall orrának érzékeny cimpái megremegtek. - Morigia mechanikai játéklétráján sohasem lehet Istent elérni. Istenhez fel kell tudni emelkedni, valódi szárnyakon. A mi szárnyunkra acéldrót csavarodik. Talán ő sem tudja, hogyan és mikor, de csapdába ejtett bennünket. Odazárt maga mellé és a külső sötétségbe. - Hogy érted ezt? - Te nem vetted észre, hogy Morigia kívülálló, benső alkatában viseli a kirekesztettség átkát?! - Miből rekesztették ki? - Mindenből, ami élet és szépség! Kórosan szenvedélyellenes. Szellemileg ezért olyan sértődötten, bosszúszomjasan hideg! Leduc szavai belevésődtek Angelóba, és tovább mérgezték. Amitől az első pillanatban visszarettent, azt egyre valószerűbbnek érezte. Leduc látja a teljes igazságot! Morigia lelki nyomorékságának ők a pótvégtagjai. Velük akarja a világnak bebizonyítani, hogy érzelmileg sterilizált lények által is lehet tökéletes művet nyújtani. A forma a formula, amely a maga bűvészi káprázatával pótolja Istent és a mű megváltó elragadtatását. Kedvetlen és ingerült volt. Már nem tudta elnéző részvéttel hallgatni Cecilia leveleinek felolvasását órákon át. Volt dajkája változatlanul ott kémkedett a Vitelli-villában, és ontotta a pletykákat. A külső történés mögötti valódi események azonban teljesen elkerülték a figyelmét. Mivel Cecilia napról napra egy fedél alatt élt a gazdájával, nem vette észre lassú átalakulását. Csak az új nők nevét és az újabb kicsapongásokat jegyezte fel úrnője önkínzó kielégítésére, feloldhatatlan érzelmi görcsei fokozására. Signor Amanati, Angelo anyjának második férje, szintén bankár volt; nagyapjának, Vittorio Lombardinak eredeti jelöltje és igazi veje. Júlia Lombardinak azonban sohasem vált igazi férjévé. Vértelen árnyék maradt Dino Vitelli az asszony egész életét átalakító, fertőző emléke mellett. Az év legnagyobb részét távol töltötték egymástól. Valahányszor találkoztak, Angelo sem tudott mit kezdeni Amanatival, de a nagyapjával sem. Idegen tolvajnyelvet beszéltek. Gondolataik egészen más sínen gördültek, mint az övéi. Sajnos, ezen a nyugtalan nyáron mindannyian ott voltak Taorminában, mintha saját disszonanciái küldtek volna hívójeleket a kínos együttlét vegyülhetetlen állagának összeterelésére. Apja házában érzelmi száműzetésbe volt kénytelen menekülni a rátörő ösztönvilág támadása elől. Nagyapja másképpen akarta kisajátítani. Minőségileg bírálta el, mint egy vagyontárgyat. Követelte, hogy nagy pénzen vásárolt tudását mutassa be a társaság előtt. Émelyítő módon feldicsérte Angelo tehetségét, de amikor egyedül maradtak, levetette a vásári kikiáltó modort, és kedvetlenül faggatta: mesterségét mikor szándékozik végre aprópénzre váltani, hogy a dolgok egyedüli értelme, törvénye szerint a sok befektetés kamatostul visszatérüljön? Nehéz volt kitérnie a kérdés elől. Angelo érezte, hogy nagyapjának a maga szempontjából teljesen igaza van. A szégyenkezés, hogy eddig mindig mások tartották el, ő maga egyetlen fillért sem keresett, hirtelen olyan erővel zuhant rá, hogy csaknem kibújt a bőréből tőle. Persze. Erre nem gondolt 44
rögeszméjével való viaskodása közben. Pedig felnőtt ember már. Családja gazdag ugyan, szívesen támogatja, kényezteti, de olyan ellenértéket követel érte, amit... amit nem tud adni. Éppen ezért kell pénzt keresnie. A pénz függetlenséget jelent. A villa Vitelli és a Lombardi-életforma két véglete között egy harmadik életformát, amelyet nem nélkülözhet. Kell neki, mint az étel, az ital, a levegő: a zene. A zene maga, megvásárolhatatlanul. Semmiféle erőfeszítés, áldozat nem sok a betörhetetlen szabadság egyetlen szikrájáért! Ezért kell alávetnie magát Morigiának is; általa, rajta át megszerezni valamit, amihez senki nem férhet hozzá azután, ha... Ebben a vívódásában már nem látta olyan lázítónak a nyilvánossággal való csereüzletet. De a taorminai társaság egyre elviselhetetlenebbé lett számára. Már arra gondolt, visszaszökik Firenzébe Camilla emlékéhez, Gaetanóhoz és Filippo Bontalenti üres házához a Fiesole felé vezető úton. Meg akarta lelni az elveszített fonalat, amely egy ideig olyan holdkóros biztonsággal vezette kormos háztetők élén, csillagok között feszülő fényfonalakon át a legmeredekebb zenetájak felé. Akkor jelent meg Taorminában Grazia Rodighieri. TŰZ Grazia nem lakott a hotelban, csak átrándult oda saját villájából, vendégei közül, céltalan unalomtól űzve, ami későbbi állítása szerint sajátos előérzet volt inkább. Angelo anyja, amint meglátta a teraszon, siránkozó elragadtatással üdvözölte, régi ismerősként. Bókok, kérdések pergőtüzet bocsátotta rá, amelyekre nem várt feleletet. Grazia szeme is elsiklott az anyjáról, és Angelo pillantásával kapcsolódott össze kérdőn, erélyes biztonsággal. Hol látta már ezt az ovális arcot, borotvaéles szemöldökök ívébe foglalt, nagy szemhéjú zöld szemet? Hol csodálta meg ezt a gyöngéd vonalú, piros, duzzadt gyermekszájat, amelynek mosolyában a tudás fájának érett gyümölcse kínálkozott? Mindent jól ismert rajta; bőre halvány gyöngyházszínét, vörös csillanású, feltornyozott haját, keskeny, érzékeny orrát, piros köves gyűrűvel ékesített, hosszú ujjú kezét és magas, hajlékony alakját, amely vékonysága ellenére feszes, kerek formákat sejtetett. Ahogy Grazia leült a közelében, Angelo eldöntötte: Taorminában marad. Hirtelen rájött, kire emlékezteti annyira ez a nő. Gaetanóval gyakran eljártak kettesben az Uffiziba, s ő, ha tehette, eloldalgott Gaetano mellől, hogy titkos találkára siessen egy kísértő szépségű Bronzino-portréval, amely Lucrezia Panziatichit ábrázolta. Rögtön megragadta ez az idegen asszony, akiről a nevén kívül semmit sem tudott. Nyugtalanította, foglalkoztatta. Mielőtt Camilla megjelent a villa Vitelliben, az éhes kamaszérzékeiből felpárázó démonszeretők Lucrezia Panziatichi testét viselték. Az ő piros, gyöngéden gúnyos ajkával hajoltak sóvár szájához, hogy buja árnyékcsókkal még kielégületlenebbé korbácsolják. Lucrezia Panziatichit a föld lányaként, húsával kívánta. Camilla Innocenti mitikus érzelmek bemocskolhatatlan szüze volt, akinek lényében és hangjában a szenvedély zenévé nemesedett. Testetlen elvontsága egy magasabb képzeletsíkra tolta át a fiú nemi éhségét.
45
Most azonban ott állt előtte Lucrezia-Grazia Rodighieri megtestesültem Kulturált, érett szépségének erődjéből gyakorlott, okos céltudatosság vette zárótűzbe. Pontosan akkor, amikor erre a vágy hőjében átforrósodott oldótégelyre volt a legnagyobb szüksége. Grazia egy percig nem tétovázott, hozzákapcsolódjék-e. Bizonyos volt benne, hogy annyi kísérletezés után erre a töretlen pecsétű szenvedélyre, fiatal áramra van szüksége ahhoz, hogy Ő maga is újjászülethessen tőle. Már kétszer volt férjnél. Azért vált el, mert rájött, hogy becsapták, és nem tudott, de nem is kellett megalkudnia. Első férje, egy festő, ügyesen elhitette a tehetségével. Később azonban kiderült, hogy szemfényvesztő, képei mögött ő maga silány szatócs maradt. Másodszor színészhez kötötte az életét. Csalódása lesújtó gyorsasággal bekövetkezett, amikor a díszes jelmezek mögött meglelte az Önimádó ripacsot. Valójában amíg Angelóval nem találkozott, nem ismerte fel kétely nélküli bizonyossággal, mi az, amit kíván. Húszéves fiú került a kezébe, a fizikai élet dolgaiban tájékozatlanul, de túlfokozott képzelettel, kényes érzelmi-érzéki igényekkel és teljesen elhasználatlan nemi energiáktól forrva. Fel nem tárt, csordultig telt kincsesláda volt; mély és kimeríthetetlen. Nem tartozott senkihez. Morigiától elszakadóban zárkózott érzékenységgel kínálta önmagát annak, aki a zárnyitó varázsigét elmondja fölötte. S Grazia ismerte ezt az időszerű varázsigét. Angelo a maga érzéki fellobbanásának első elvakultságában még nem tudta, mi történik vele. Azt hitte, mindkettőjükben örök tűz gyúlt ki. Pedig Graziában az őszi avar vetett lángot, benne meg az összegyűlt férfierő lobogott könnyű olajként érzései sötét, végtelen óceánjának felszínén. Találkozásuk napjának estéjét már Grazia taorminai villájában töltötte. Grazia rövid úton menesztette a vendégeit, akik között talán szeretői is voltak, de ez, különös módon, Angelót sohasem érdekelte. Nem volt féltékeny Graziára, mert a személye sohasem jelentett neki sokat. Csak a szenvedélyt, a kéj örömét s egy fantomot kívánt meg benne. Grazia volt annyira tapasztalt, hogy sem az első este, sem a következő napokban nem adta oda magát a fiúnak. Csak beszőtte érzéki aurájával. Megágyazott a „nagy viszony”-nak. Tudta, egy férfinál elsőnek lenni mindig kockázatos vállalkozás. Vagy mindent megnyer, vagy mindent elveszít vele. Állandóan együtt voltak. Nem törődtek a körülöttük kavargó megrökönyödött, áskálódó, gúnyosan leselkedő kórussal, amely sóváran vagy dühösen figyelte idilljüket. Angelo anyja idegrohamokat kapott, migréneket produkált, fetrengett féltékenységében. A szavak csaknem meggyúltak a gyűlölettől a szájában, ha Graziáról beszélt. Kiteregette a fiú előtt az asszony múltjának botrányait, az általa okozott tragédiákat. Öregnek mondta. Aljas szándékokat tulajdonított neki Angelóval kapcsolatban, s nem értette a fiú közönyét, amellyel leleplezéseit fogadta. Egészen mindegy neki, micsoda erkölcsi leprafészekkel adja össze magát?! - Ki vagy? Nem ismerlek! - emelte égre két sovány karját teátrálisan. - Elrémítesz! Apád kegyetlensége lakik benned! Nem törődsz vele, hogy anyádat elpusztítod! Bár haltam volna meg, amikor szültelek! Hiába érvelt józanul Angelo, hogy abból, ami az anyjáé, Grazia nem vehet el semmit. Vajon azt kívánja-e tőle, hogy továbbra is úgy éljen, mint egy szerzetes? 46
Anyja egy-egy pillanatra úgy tett, mintha értené, azután csökönyös indulata újra erőt vett rajta. - Rendben van, nem bánom! - zokogta. - Értem én, hogy nem lehetsz egész életedben aszkéta... de ne vele vétkezz! Csak vele ne! Inkább akárkivel az utcáról! Amikor ingerülten azt felelte, hogy nem tudná beérni akárkivel az utcáról, mert nemcsak szeretőre van szüksége, anyjából ijesztő egyértelműséggel tört ki valódi sérelme. - Hát mire van szükséged? Mondd meg, mire?! Nem halmozlak el mindennel, amit csak elképzelsz magadnak? A barátod, a szolgálód vagyok! Kitalálom a gondolataidat is! Mi hiányod lehet még?! Angelo visszahőkölt anyja álcázott birtoklási dühétől, és menekült tőle. Graziához menekült, aki halkan, okosan fogadta, és pontosan azt tükrözte, amit kívánt. A fiú őszintén sajnálta az anyját, de a rögeszméjét nem tudta kiszolgálni. Semmiféle lemondással, áldozattal, függéssel nem segíthetett volna rajta. Valójában nem ő sebezte meg, nem ő pusztította belül, s ha belevész az örvénybe, amelyet anyjában Dino Vitelli iránti reménytelen szenvedélye indított el, az asszony akkor sem gyógyult volna meg. Egyre követelőbb, dúltabb, betegebb lett. Barátai elkerülték. Cselédei megszöktek tőle. Apjával, férjével is összekülönbözött. Folytonos ingerültségében, szemrehányásaiban volt valami ragályos. Angelo érezte, hogy fokozatosan idegronccsá válik maga is. Grazia nagyszerű bajtársul kínálkozott függetlenségi háborújában. Felfokozta erejét, lendületet adott neki. Tudott hallgatni és kiegyensúlyozott elfogulatlansággal szólni is. Miért szakítson vele? Egy
este,
hosszú
évek
után
először,
improvizálni
kezdett
Grazia
puha
billentésű
hangversenyzongoráján. A nyitott erkélyajtón a tömör, kék sötétséggel együtt a tenger vad, zúgó jelenléte is benyomult hozzá... Mintha személyes ügyei, gátlásai mind lebomlottak volna róla, furcsa, féléber állapotba került. Nem érezte a saját körvonalait, határait, mintha... Kereső ujjai lassan, tétován ütögették a hangokat, futamokká, magányos, bizarr akkordokká szőtték. Azután egyszerre egészen távolról, mélyen önmagában meghallotta Camilla kísértethangját. A Sonata all’immortalita vezérmotívumát énekelte, ő pedig kísérni kezdte. Keze alatt halkan, bátortalanul kibontakozott a szégyellt, megtagadott első opusz. Sokáig játszott, lerázogatta a port múltba temetett emlékeiről, s azok megszépültek, új értelmet nyertek ettől a gyöngéd érintéstől. A saját fáradtságára és arra eszmélt fel, hogy Grazia a zongora mellett áll, és némaságából hatalmas izgalom hője sugárzik. A hangja egészen fulladt volt, amikor hosszú csend után megszólalt. - Az Isten szerelmére, Angelo... mi volt ez? - Sonata all’immortalita. Az első szerzeményem... Morigia előtt persze. - Én még ilyet... egészen összetört vele. Mintha... - Félig még gyerek voltam, amikor... Teljesen kiforratlan. Formailag laza, összefüggéstelen és... - Nem, nem! Valami édeni van benne, amit soha senki nem fogott meg eddig! El kell játszania a Morigia-koncerten Rómában! - Képtelenség! - A gondolat őszintén megrémítette, és felkavarta a fiút. - Hibás a szerkezete! Morigia ismeri és... 47
- Dolgozza át a mai tudása alapján! De ami isteni valóság és erő benne, ahhoz ne merjen hozzányúlni, érti?! - Grazia remegett az izgalomtól. Hangján érezni lehetett, hogy könnyezik. Angelo szinte visszarettent az asszony lényéből sugárzó, sürgető hőtől. - Nem lehet! - védekezett erőtlenül. - Morigia sohasem egyezne bele. - Fél tőle? - Igen - ismerte be. - Mindent tud, amit ebben a vonatkozásban tudni lehet. Ami pedig nem fér be saját hatalmas koncepciójába, azt kivégzi. A gúny viperamérgével. Nem lehet elviselni. Ha ellenszegülnék, az kapcsolatunk végét jelentené. - Valószínűleg. - Ebben a sötétből előcsendülő szóban különös, hideg eltökéltség zendült meg. - Igen. Valaminek a végét jelentené, ami valójában már hónapokkal ezelőtt bevégződött. Önmaga előtt még tagadhatja. Előttem már nem! - Grazia hangjának éle csomót metszett ketté Angelóban. Az asszony azon az éjszakán lett az övé.
LÁZADÓK Angelo visszautazott Rómába. Hallatlan dologra készült. Az utolsó pillanatig nem volt bizonyos benne, meg meri-e tenni. Mialatt titokban átdolgozta a szonátát, újra bizonytalanság, kétség rohanta meg. Néha úgy érezte, forró élettől lüktető halhatatlan lényt öltöztet királyi köntösbe, máskor szörnyetegnek sejtette, aki a szépség maszkja mögül kilesve hirtelen feltárja visszariasztó, kaján csúfságát. Morigia házában nem gyakorolhatta a művét. Képzeletében kellett életre hívnia. Attól, hogy technikai nehézséget okoz, nem volt félnivalója. Ujjait olyan hajlékonyságra, kitartásra, artistamutatványszámba menő pontosságra és gyorsaságra kényszerítette, hogy nem ismert megoldhatatlan feladatot. A rendszeres ujjgyakorlatok mellett naponta három órán keresztül gyakorolta a hat Godovszky-Chopin etűdöt, amelynek előadására Morigia kijelölte. Nagyon megtisztelte ezzel a feladattal, amelytől még Leduc is visszariadt. - Sajnállak, öregem! - mondta Leduc őszintén. - Az egymás fölé írt kisoktáv-etűd és a fekete etűd engem megölne. Nincs idegzetem hozzá! Merénylet ilyen énhasadásos darabot írni! Őt nem billentette ki egyensúlyából a zsonglőrügyességet és tökéletes technikai biztonságot követelő produkció, de nem is vonzotta. Úgy érezte, Chopin gyöngéd, tiszta egyszerűségét hivalkodó kirakatdarabbá bonyolították, s a művész eredeti zenei mondanivalója teljesen háttérbe szorult a bűvészmutatvány mögött. Morigia kitűnő szervező volt. Nagy hozzáértéssel készítette elő a „szenzációt”. A háború ellenére, vagy talán éppen azért, a koncert körül a várakozó kíváncsiság elektromos kisülései szikráztak. A felsőbb középosztály és az arisztokrácia megsejtett mélységiszonyában örök kultúrértékekbe kapaszkodott. Életérzésük felizzott, mint az utolsó erejét fogyasztó láng.
48
Róma a háborúvég beteg, felemás konjunktúráját tükrözte. Elegancia és ijesztő nyomor. Bűnös kezekben felgyülemlő javak és éhség. Feketén vásárolt gyönyörök, kábítószerek vagy világvégét jövendölő, komor fanatizmus. Aki tehette, a kiúttalannak látszó válság sötétjéből kétes, veszélyes örömök fénygócai felé tolongott. Morigia is ezt a tanácstalan pánikot nyergelte meg ragyogó hírverésével. A múltba menekülők előtt nyitotta szélesre a koncertterem ajtaját. Az újságok belefáradtak a hadijelentések háromértelmű szövegezésébe, az állandó haláldömpingbe, és hálásan megpihentek a művészi esemény üdítő részleteinél. A Teatro Constanziban rendezett Morigia-koncert sokkal több volt azért, mint artisztikus ünnep és parádés társadalmi összejövetel. Az emberek a búcsú ízét érezték benne azon a december eleji estén; ragyogásában a fekete jövő ellentétét, káprázatos páholysorában azt a szép korszerűtlenséget, amely a színház falain kívül feltarthatatlan bomlásban haldoklott. Mindenki ott volt, aki még élt és számított az olasz fővárosban. Ők öten, Morigia „idomított csodaszörnyei”, elemezhetetlen benső zűrzavarban várakoztak a művészszobában. Morigia szürkén csillanó, rögzíthetetlen higanyszállá vált körülöttük. Folyton úton volt, jött és ment, híreket hordott nekik különféle érkező tekintélyekről, előkelőségekről, kritikusokról, kollégákról, híres és hírhedt közéleti figurákról. Sápadt, felfokozott kedélyű, de nyugodt volt. Még pórusaiból is a győzelem fanatizmusa és meggyőződése áradt. Egy-egy odavetett szavából feléjük lobbant hiú önimádata, amint egyes várakozók hízelgéseit és a saját válaszait idézte az émelyítő közhelyekre. - Egész Róma az ön véka alá rejtett zenetitánjairól beszél - mondta neki az öreg grófnő, aki a kortól olyan mohó lett minden eseményre, mint éhes kutya a csontra. - Én még sohasem maradtam adós azzal, amit ígértem! - felelte neki Morigia, s gőgös önhittségével fokozta a fiúk riadalmát, amely nem annyira lámpaláz, mint inkább teljes meghasonlás volt. Helmuth Geist indult először a „vágóhídra”. Liszt Don Juan-fantáziájával tört be a megmeredt embertenger zárt tömbjébe. A mutatvány lélegzetelállító, boszorkányosan tündöklő volt. Az iszonyatos variációk alig követhető szaltóit csakugyan egy ördögien ügyes zeneartista vetette a hallgatók előtt. Senki se vehette észre, hogy a beidegzett biztonság mögött rémült, otthontalan lélek didereg, akit démoni akarat szorított ki a testéből. A taps, amely felcsattant, megkönnyebbült és örvendező volt: sikerült tehát! Nem törte a nyakát a halálugrásnál! A közönség nagyszerű koncot kapott vele; felvillanyozódott, és éhesebbé vált. Giovanni Poggi következett ugyancsak Lisztművel: a La Campanellával. Keze a zsákmányt célzó héja tévedhetetlen pontosságával csapott le egy-egy akkordra, át- meg átrepülve az egész klaviatúrát. A közönség tűzbe jött. Tetszésének piros lázvonala meredeken felfelé ívelt. A sápadt, remegő Leduc már egészen forró talajon járt a reflektorok fényében, s a varázslat tartott, mialatt Brahms Paganini-variációinak hajmeresztő nehézségeivel, ugrásaival, duplaterceivel, szűkfekvésben való kényelmetlen elgémberedésével viaskodott, s titáni módon győzött végül. De a taps, amely megköszönte az est kétségtelenül legkiemelkedőbb 49
teljesítményét, már megfakult, elfáradt kissé. Ennyi feszültség után az idegek mintha elernyedtek volna. Angelo a szünet után következett. Geist, Poggi és Leduc különös állapotba kerültek produkciójuk után. Nem felszabadulást, hanem mély, szégyenkező kedvetlenséget éreztek. Pedig rajongó érdeklődők csoportjai gyűrűztek körülöttük, áradozó hízelgés loccsant az arcukba, meghívások tömege záporozott rájuk, de ők elveszetten sodródtak ebben a hullámzásban, mint a vízen forgó hullák. Sem azonosságtudatuk, sem kapcsolatuk nem volt azzal, ami történt velük. - Egy idegen, precízen működő gépember ült a zongoránál - hajolt Angelóhoz Leduc a mosdóban. Én egészen távol voltam tőle, és azon kínlódtam, vajon észreveszik-e a gyalázatos csalást, hogy a zenei mondanivalót egyszerűen elsikkasztottuk a műből idomítónk torz terrorja alatt! Anyja, nagyapja, mostohaapja és Grazia tódultak be Angelóhoz a szünetben, felindulástól remegve, sugárzón, nyugtalanul. Mindegyik a saját egyénisége szerint biztatta és birtokolta. Graziával csak néhány futó szót tudott váltani. - Most valami másnak kell következni, Angelo - sürgette az asszony halkan és gyorsan. - A torony, amelyet az előtted játszó bűvészek építettek, ingatag. Te nem állhatsz rá a tetejére! Lezuhansz! Morigia gonosz és őrült! Nem követheted tovább, mert... Elsodorták őket egymástól, s ő ott maradt kétségeinek, nyomorúságának mélypontján. Ahogy kilépett a pódiumra, felcsattant a taps. Érezte, mint tapogatja körül sok ezer, láthatatlan védettségből kinyúló, sóvársága ellenére könyörtelen és közönyös csáp. A szemébe csapódó fény elvakította. Kétségbeesett tanácstalansága olyan mértékűvé vált, hogy egyszerűen feladta önmagát. Igen, emlékezett vissza Leduc szavaira: egy idegen, precízen működő gépember ül a zongoránál. Én egészen távol vagyok tőle. Hol? Hol vagyok én? A közönség moraja elhalkult, és ő felemelte a kezét. Gondolatai azonban a mérhetetlen mélységbe visszahúzódó száműzöttet követték, aki élete értelmének kulcsát szöktette magával egy eltemetett templom felé. Keze a levegőben volt, és az első hang leütése előtt megtörtént a misztérium. Hirtelen elszakadt mindentől és mindenkitől. Eggyé akart válni azzal a menekülővel, aki a bensejében futott egy nyílegyenes ösvényen oda, ahol... A terem eltűnt körülötte. Becsvágya, félelme köddé vált. Függősége megszűnt. Egyetlen cél volt csak: rögzítenie ezt az isteni egyesülést valódi önmagával! Azonosulnia kell vele egészen, hogy begyógyuljon benne a tragikus hasadás, amely felőrölte értékeit! Klaviatúrára lecsapó keze megzendítette a Sonata all'immortalita első akkordját. Micsoda fényre, ujjongásra nyílt rá egyszerre benső szeme! Elrekesztett erői zuhogva ömlöttek vissza vénáiba. Száraz medrek teltek meg színültig hegyi patakok habzó gyógyvizével. Olajos, tüzes gejzírek törtek elő a sziklás, kemény földből. Szivárványos égi pallók vezettek vissza a csillámködös, zengő zene-fennsíkokra, amelyek fölött újabb és újabb magasságok bontakoztak ki. Semmi hiányérzet, 50
semmi bizonytalanság nem volt benne többé. A mű sikerült. Árnyékból, fényből, Istenből, sátánból, tüzes naparanyból és hűvös holdezüstből szőtt teste volt. Ezer fénytörésű, tiszta drágakőként szikrázott benne az ember édeni titka, a halhatatlanság. A taps, amely az utolsó hang nyomában feldübörgött, brutális támadásnak hatott, míg meg nem érezte benne a közöny páncélját szétrobbantó szövetséget, a zene varázslatában eggyéforrt sokaságot, azt a mágikus szintézist, amely ezekben a pillanatokban lebontja ember és ember között a külön személyiség erődfalait. A közönség felnyomult a pódiumra. Asszonyok síró, vonagló arca nyomult a látóterébe. Kezét, nyakát, ruháját csókok érték, de ő még mindig nem volt egészen jelen. Az üvöltő, csattogó, zúgó lárma közepette lényében belül magasztos derű áradt szét. - Átjutottam Hozzá - gondolta alázatos hálával. - Sikerült. Megmenekültem! Morigia a művészszobában várt rá. Még sohasem látta ilyen állapotban. A száma előtt akár néhány perccel is megbénult volna a félelemtől. Most azonban eltökélt nyugalommal sietett a csúnya jelenet elé. Egyedül voltak. Morigia belülről bezárta az ajtót. Egész testében remegett a dühtől, szemében a gyűlölet sárga kénlánggá változott. Az indulat annyira összeszorította a torkát, hogy alig volt hangja, mintha orkánszerű ellenszélben beszélt volna küszködve, lihegve. - Mi végeztünk egymással, Vitelli! - Miért? - kérdezte Angelo szelíden, de e szó puskaporos hordóba vetett szikra volt. - Pimasz. Áruló! Alattomos hiéna! - robbant ki Morigia. - Amit elkövetett, nemcsak piszkos hűtlenség, hanem beteges magamutogatás is! Azzal nem törődöm, hogy önmagát nevetségessé tette az egész világ előtt, de engem... engem... - hangja elfulladt, lila ajka rángatózott. Gallérját feltépte. - Tébolydába való gyengeelméjű. Ámokfutó gyilkos! Hogy merte egy ilyen műsorba orvul becsempészni a saját idétlen torzszülöttjét?! Mit képzel maga a zenei etikáról?! A pillanatnyi csendben behallatszott hozzájuk Vincenzo Gevi játéka: Liszt kedvenc virtuóz számát, Weber Asz-dúr szonátáját játszotta, - Sajnálom, hogy így látja, amit tettem, Maestro, mert kifejezni sem tudom a hálát és a tiszteletet, amelyet ön iránt érzek. - Tartsa meg a tiszteletét! Börtönt érdemelne, vagy azt, hogy jól elverjék, züllött, beképzelt tacskó! - Akármennyire megfeledkezik magáról, Maestro, kénytelen vagyok közölni önnel a mondanivalómat, mert nem valószínű, hogy még egyszer szóba áll velem. - Nem érdekel! - Az utolsó szó jogán beszélek. - Nincs semmi mentsége! Mit mondhat nekem azok után, hogy... - Sok mindent, amit nem tud. Például fogalma sincs arról, hogy ön, minden zsenialitása ellenére, valamit elvétett nálunk. Súlyos lélektani hibát követett el, amelynek következtében mind az öten leigázott, meghasonlott marionettekké lettünk. Technikai és elméleti fegyelme életellenes diktatúrává fajult. Tudásunk gyarapodott, technikánk hibátlanná csiszolódott, de valami túlfeszült, és megszakadt 51
bennünk. Elvesztettük önmagunkat, művészi vénánkkal való kapcsolatunkat. Én magam is élőhalott voltam egészen addig, amíg egy fél órával ezelőtt le nem ültem a zongorához. Isten engem úgy segítsen, Maestro, amikor felemeltem a kezem, még nem voltam bizonyos benne, mit fogok tenni, bár bevallom, a szonátát átdolgoztam, s a lázadás gondolata ősz óta kísért. Amikor kiléptem a pódiumra, azt hittem, a műsoron lévő etűdöket fogom eljátszani. Feldúlt, boldogtalan, rémült és üres voltam belül. Azután történt az, ami... Valami erőt vett rajtam, olyan hatalommal, hogy semmit sem tehettem ellene. Belső forradalom ültette vissza a trónjára bennem a trónfosztott uralkodót. Új életforrást nyitott egy dermedt, halott világban. Pusztító nyavalyából gyógyultam ki, Maestro. Ujjongok, mint a sírjából feltámadt Lázár! Könyörgöm, próbáljon megérteni engem! Míg le nem játszottam így a Sonata all’immortalitát, nem volt művészi jogom hozzányúlni a nagyokhoz. Meggyaláztam volna őket! Ezt a szentlélek ellen elkövetett bűnt érzi játék közben mind a négy társam. Ez sújtja le őket, ahogyan Júdást megölte saját árulásának mérge! Ön azt mondta Leducnek, hogy amit ad nekünk, az a tökéletes formula, amely Istent idézi. Hogy megjelenik-e, nem csak öntől függ. Nálam megjelent, a Morigiaformula dicsőségére! Fogadja el általam ezt az üzenetet és a sikert, amely az ön sikere! Kössön békét velem! - Pusztuljon innen! - mondta Morigia egészen halkan. Két keze elfehéredett körmökkel kapaszkodott az asztal lapjába, amely rátámaszkodó súlyától hirtelen odébbcsúszott. Angelo azt hitte, Morigia elvágódik, és közelebb lépett hozzá, hogy esését felfogja, de mestere ekkor görcsösen előregörbülve olyan félelmetesen rákiáltott, hogy visszahőkölt tőle. - Takarodjék! Mestere bíborvörösre gyúlt arcának emlékét magával vitte a folyosóra, ahol Geist, Poggi és Leduc vártak rá határtalan felindulással. Ahogy kezet szorítottak vele, lelkes félszavak, szaggatott kérdések gyűrűjébe fogták, a zendülés hője egyre fokozódó hevességgel forrt mindannyiukban. Amikor kimondta, hogy Morigia elkergette, hirtelen megrettent a hatástól, amelyet felidézett, mert nyílt lázadás tüze lobbant fel előtte. Egyetlen pillanat alatt nyilvánvalóvá lett, hogy sikerének csúcsán megtört a Morigia-varázs. Ezen a ponton túl zsákutcába vezette volna őket, s az volt egyéni tragédiája, hogy terméketlen öncélúságában csak gubó lehetett. A szárnyas lélek felszabadulásának ára pedig a gubó széttörése volt. Fájdalmas részvét sajgott Angelóban, hogy elvakultságában is annyira kiváló mesterét kénytelen volt ilyen válságba sodorni, de nem tehetett mást. Nem érzett megbánást, csak megrendülést az elkerülhetetlen dolgok könyörtelensége fölött. A terem végében egy oszlop mögé húzódva várta meg a koncert befejezését. A zárószámot, Liszt Adolph Henseltnek ajánlott koncertjét, ugyancsak Helmuth Geist játszotta. Henselt annak idején, mikor kézhez vette a művet, röviden azt mondta rá, hogy lejátszhatatlan. Ahogy Geist leütötte az első hangokat, Angelo már tudta, hogy társában is végbement a nagy átalakulás misztériuma. A zongora mellett egy mitikus, pogány titán harcolt az elemekkel; a fertőzés lélekbe hatolt! A csodálatos zenekinyilatkoztatás alatt, amely ma lángolóan több volt, mint technikai bravúr, szinte vallásos áhítat nyűgözte le Angelót, s megzendült benne a messianizmus szédítő titkának magasztossága. 52
- Isten! - gondolta boldogan. - Hogy éppen én lehettem az eszköze ennek! A szám után kirobbanó tetszés félreérthetetlen tüntetéssé fokozódott, amikor ő nem jelent meg a pódiumon a Morigia-tanítványok között. Az emberek dobogni kezdtek a lábukkal, felugráltak, a nevét kiáltozták. A levegőben botrány feszültsége szikrázott. Grazia és a családja szerencsére kitörtettek a tömör csoportokban tapsoló, követelőző tömegből, s ő az előcsarnokban csatlakozott hozzájuk. - Mi történt? - kérdezte a nagyapja. - Morigia kidobott - mondta röviden. - Ó, a tökfilkó! - az öreg Lombardi kövéren, szélesen felnevetett. - Ne... - akarta eltakarni Angelo a kudarca zűrzavarába veszett tanárát a kegyetlenül önelégült vidámság elől. - Morigia nagy ember. A világ egyik legkulturáltabb zenepedagógusa mondta csendesen. - Sajnálatos személyi konfliktusunk nem változtat azon, hogy a mesterem volt. Azért, amit tanultam tőle, egész életemen át hálás leszek neki! A botrány persze eltussolhatatlanul kirobbant a lapokban, és az érdeklődés rőzselángját nagy fújtatokkal futótűzzé növelte. Morigiának sok barátja, pártfogója, de még több irigye és sértődött ellensége volt, akik cikkek, ellencikkek áradatával vívták meg a nyilvánosság előtt az elvek alapvetően eldönthetetlen harcát. A Sonata all'immortalitát egekig magasztalták és sárba rántották. Angelót elnevezték zseninek, nyegle sarlatánnak, kalandornak és Júdásnak. Miután a családja visszautazott Firenzébe, Grazia vetette magát a nyilvánosság és Angelo közé. Nagy tapintattal, gyakorlott ügyességgel hárított el tőle minden kellemetlenséget. Ő tárgyalta le a szonáta kiadatását is a legelőkelőbb vállalattal. Felfogta, átszűrte a fiú felé áramló kétes vagy meggondolandó ajánlatokat. Egyelőre Grazia lakásában lakott, az asszony kívánságára, aki igen nagyvonalúan túltette magát minden társadalmi szemponton és előítéleten, hogy ő zavartalanul folytathassa a munkáját. Angelo a szellemi lávakitörés állapotában volt. Zenei mondanivalók szökőárja torlódott benne, egyelőre azonban nem gondolhatott az alkotómunka teljes klauzúrájára. Pénzt kellett keresnie, nehogy egészségtelen függésbe kerüljön megint - ezúttal Grazia-tól. Három koncertre kötötte le magát, amelyeknek kedvező anyagi feltételei legalább féléves nyugodt munkát biztosítottak neki. A koncertek közül az első teljesen önálló est volt; a másik kettőn „eretnek” társai is közreműködtek, akik szintén mind szárnyra keltek, magára hagyva sértődötten dühöngő mesterüket. Ennek a kényszerű hűtlenségnek borzasztó ábráját egy karikaturista fejezte ki a legkönyörtelenebb pontossággal. Felhőkbe röppenő királysasoknak rajzolta meg az öt tanítványt, míg a földön keserű, öreg kotlósként átkokat kárál utánuk kiköltőjük: Morigia. Amikor Angelo a gúnyrajzot meglátta az egyik napilapban, kínos szégyenkezést érzett. Szívesen megtett volna mindent azért, hogy ne élesedjék ennyire ki ez a legalább annyira szerencsétlen, mint megmásíthatatlan ügy. De akármit tettek, egész létük, pályájuk kibontakozása immár csak Morigia ellenében történhetett. Nem moshatták le magukról a konok Maestro ellentételét. 53
Mindhárom koncert forró, emelkedő ívű ünnepség volt. Öt eredeti művész égette egyénisége tüzes lápiszvasát a közönség meztelenül kitárt húsába. Angelo az önálló estjén újra eljátszotta a Sonata all’immortalitát és az ismétlést követelő tapsokra még két kisebb szerzeményét, a Capricciót és az átdolgozott,
mesehangulatú
Törpék
a
szökőkútnál
című
gyermekkori
szvitjét.
Ennek
a
szerzeményének az alapján rendelt meg nála Riccardi, a kiadója, egy balettot az opera részére. Angelo alig várta, hogy kitéphesse magát a sűrű, harcos, vámpirizáló hatások közül; szüntelenül új meg új emberek, támadások, pletykák, hízelgések, ajánlatok áramköréből. Április végén Graziával együtt végre Taorminába utazhatott.
ODÜSSZEUSZ Virágszirmoktól behavazott mandulafáik fölött még hóködös Etna-csúcs köszöntötte őket, amint reggel, ébredés után kiléptek a teraszra. Grazia merev, redős, csontszínű brokát-pongyolájára hulló vörös hajával regényes és időtlen jelenség volt az ég hátterében, szemben a görög-római színház azúrba metszett romjaival. A kora reggeli nap rájuk melegedett, és forró delet ígért. Grazia szeme körül az éles fény kedves, finom ráncokat világított meg. Az asszony arca némi fáradtságot és hűvös zárkózottságot tükrözött. Lucrezia Panziatichi - gondolta Angelo furcsa távolléttel tőle. Halvány bűntudat rezzent benne, ahogy hirtelen megérezte: Grazia még mindig idegen neki, s ő éppen ezt az idegenséget, a reneszánsz asszony érzelmi kísértetét kívánja benne. Volt valami félelmetes semlegesség abban a benső röntgenképben, ahogyan mellette álló kedvesét látta. Nem védekezhetett ellene: embertelen világosságban szemlélte, átlátott rajta. Megfejtette, mint egy többértelmű hieroglifát. Sejtelme, amely a legtüzesebb gyönyörök félönkívületében is benne lappangott, igen rövid idő alatt vált teljes bizonyossággá: Grazia nem a teljes értékű másika, csak annak nagylelkű, izgalmas és elragadó behelyettesítője. Elsősorban azért, mert ebben a ragyogó viszonyban soha, egyetlen pillanatra sem adta fel alapjában hideg és határtalanul becsvágyó önmagát. Angelo fontos, de alárendelt tartozéka lett annak a válogatósan nagyigényű életszomjnak, amely az érett, elkényeztetett, kivételesen művelt asszonyt annyira hasonlóvá tette a reneszánsz kurtizánhoz. Sokat adott, rengeteget kockáztatott, de tudatos számítással elvárta az ellenértékét, és épp oly fontos volt neki, hogy ő csinálja a jobb üzletet, mint Angelo anyai nagyapjának, a bankárnak. Angelo az asszonynak az ügynökségekkel való tárgyalásai alatt jött rá erre, amelyeket kívülről, viszolyogva figyelt, hiszen meg sem szólalhatott, mert veszélyeztette volna Grazia virtuóz kettős játékát, amely boszorkányosan ügyes tőrvívók mérkőzéséhez hasonlított. Sem az őszinteségnek, sem a művészi ideáloknak nem volt semmi szerepe ezeken a tárgyalásokon. Angelo nem győzte korholni magát, amiért csalódott ellenszenvet érzett Grazia sikeres üzleti manőverei iránt, pedig az asszony az ő érdekében tett mindent. Csodálatos szerető, okos és ravasz menedzser volt, mit várhatott még tőle? Diplomatikus számítással, remek lélektani érzékkel és ízléssel csoportosította Angelo köré mindazokat a feltételeket, amelyek... igen, amelyek a művészi „termelést” leginkább biztosították. Ahogyan egy 54
nagy hozamú, modern tyúkfarmon biztosítják a... Hiába hárította el magától ezeket a hálátlan gondolatokat, újra és újra rátörtek. Grazia pontosan tudta, mi a valódi és mi a talmi, mint egy kiváló ékszerbecsüs, de kívül maradt a dolgokon. A szerelmet és a zenét egyképpen eszköznek tartotta önmaga fénybe emelésére és arra, hogy fiatal barátja tanítómestereként töretlen erejű, szokatlan hevességű érzéki élményekhez jusson. Angelo tehetségén, szenvedélyén keresztül ő is halhatatlanságot akart szerezni. Ezt a célt hajszolta két férjében, korábbi szeretőiben, s most Angelóban vélte megtalálni. Ha a politika érdekelte volna, sikeres államférfiakat választ partnerül, Graziát azonban a művészet igézte meg, az hozta erotikus lázba, noha ő maga minden műfajban kulturált dilettáns maradt. Szomorúság könnyű felhője húzódott Angelo kedélyére, amint különös előérzettel megsejtette a pompára, örömre, a test és a lélek kéjes játékaira született asszony kudarcát önmagával kapcsolatban is, hiszen Graziának mindennel és mindenkivel kudarcot kellett vallania egész életében. Mert ahhoz, amit el akart érni, sokkal több és sokkal kevesebb kellett, mint amivel bírt: kevesebb dekadens bonyolultság és több személytelen áhítat. Ezek a gondolatok a reggeli párás fényben sajátos mollhangzatokat zengettek meg a fiúban. Egyszerre felfedezte az életörömtől sugárzó Nap mellett a sápadt félholdat, amint az éjszakától révülten ittfelejtkezett. Felfokozott, szomjas nyitottság állapotába került hirtelen. A külső jelenségek egymással összefüggő jelképekként kínálkoztak neki, mintha nyitott szemmel álmodott volna. A tenger habszegélyes, lomha hullámai a szüntelen ismétlődés súlyos ritmusával zúdultak ki a partra. A vízből egy szikla barna bársonyhúsa meredt fel szélnek feszülő, izmos férfitorzóként. A folyton mozgó, átalakuló óceán vízcsápjai kapaszkodó asszonykarokként fonódtak köré. Grazia szólt hozzá, de ő nem tudott figyelni rá. Feszült, álomjáró arccal a zongorához sietett, és játszani kezdett. Az előbb átélt kép Odüsszeuszt, a mitikus bárka szépségtől ittasuk uta sát idézte fel képzeletében, aki fölött rejtélyes egyidejűséggel ragyog a Nap és a Hold, s a tenger rezignált bölcsességgel ismétli körülötte az elmúlásból születő megújulás titkát. Ez a varázslatosan termékeny zárlat csaknem egy esztendeje tartott. A háborúvég politikai erjedése, társadalmi földcsuszamlásai Angelót alig érintették; a külvilág indulatait, disszonáns hangjait hatalmas benső aktivitása szigetelte el tőle, mintha búvárharang védte volna egy ellenséges óceán mélyén. Megnyílt vénájából szökőárszerűen ömlöttek elő a művek. A balett csak az Odüsszeusz után kelt életre. Az Odüsszeusz szimfonikus költeményben saját lényének rejtett szikramagját idézte meg, a mulandó szépség kísértései között emberi becsvágyakon túli célja árbocrúdjához kötözött önvalója misztériumát. Balettjának az I tre fouchi címet adta. Az emberben égő háromféle tüzet három nőalak s a körülöttük csoportosuló jelképek fejezték ki. A Föld hatalmi harcainak tüzét alvadtvérszínű köntösben lobogó, marcona némber körül a zsarnok, a hóhér és a halál maszkja és pantomimja ábrázolta. Az érzelemvilág elvontabb, regényes tartalmát világos, örömpiros fátylakba burkolt, lidérclángszerűen megfoghatatlan kiméra, démonszerető fejezte ki. Őt nimfák, faunok, gnómok színes, útvesztővé fonódó körtánca szöktette, rejtette az elérhetetlen után rohanó költő elől. A 55
harmadik, fehéren izzó tüzet egyetlen hófehér, pillekönnyű, karcsú asszonyláng személyesítette meg, amely a mindent megemésztő halál és útvesztő fölött ragyogott fel győztesen. A Firenzei rapszódiában a gyermekkorából és Camilla lényéből kísértőn előóvakodó melódia-dzsineket fogta harmatékes tavaszi hangok hálójába. A korán elhalt Filippo Bontalenti tragikus emlékének a Delíriumfantáziában áldozott, s belekezdett első szimfóniájának komponálásába. Amint a határok megnyíltak, az elsők között utaztak külföldre. Grazia már remegett a türelmetlenségtől, hogy a nagyvilág hangszererdeje fölött felemelhesse a mágikus karmesteri pálcát, s megzengesse végre saját hangszerelésű sikeropuszát. A győztes és semleges országok mohón szívták érzékeikbe az élet megújulásának gyógyító ígéretét. A zord tömeghalál és a névtelen szorongás ólomsúlyú évei után a művészi élmények közelképe nélkülözhetetlen folytonosságot állított helyre, és újra egyéni hitelt adott az emberi létnek. Fogadtatásuk szinte lázas ünneplés volt. Zürichből Párizsba, Párizsból Amszterdamba, Koppenhágába, Stockholmba, majd Londonba, onnan Amerika
nagyvárosaiba
parancsolta
Angelót
Grazia
démoni
megszállottsággal
rángatózó
dirigenspálcája. Egyik szerződés vonzotta a másikat. Egyik kötelezettség újabb száz másik kötelezettséget szült. Kiadók, újságírók, barátok, új ismerősök, híres kollégák, pártfogók, rajongók, érdektársak és riválisok gyűrűjébe zárulva Angelót egyszerre olyan lelki légszomj fogta el, hogy kijelentette Graziának, aznap este nem tudja elkísérni a tiszteletére rendezett bankettra. Turnéjuk hetedik esztendejének a vége felé jártak ekkor. A beszélgetés egy detroiti hotel tizenkilencedik emeletének hercegi lakosztályában folyt le. - Beteg vagy? - kérdezte Grazia ijedten. Egyszerűbb lett volna azt mondania, hogy igen, de a hazugság émelyítette. - Nem - mondta csendesen. - Elég volt. Nem csinálom tovább. Hazamegyünk Taorminába, Grazia. - Megőrültél! - Az asszony hangja hideg és ellenséges volt. Teljes gálában állt előtte. Földig hullámzó fekete csipkeruhájából vakító fehéren emelkedett ki matt fényűre púderezett válla. Lefogyott ő is a hajszában; sóvárabb, élesebb lett. - Ha egy felelőtlen gyerek mondana ilyet, azon is csodálkoznék. - Szabadságra van szükségem. Elég pénzt kerestem hozzá. - Nem pénzről van szó. Elkötelezted magad. Szerződéseket kötöttél! - Te kötötted valamennyit. - Ez szemrehányásnak hangzik, pedig én nem szemrehányást érdemlek. - Tudom. Hálát. Ne haragudj rám, és ne bántsuk egymást. Ideges vagyok. Kiürült az akkumulátorom. Gyűlölöm ezt az életmódot. Pihenni és dolgozni szeretnék. Ennek így sohasem lesz vége. Áltatod magad, ha másképp hiszed. Nincs erőd elszalasztani a kínálkozó alkalmakat. Erőszakkal kell félbeszakítanunk a turnét. Kell, Grazia! Hét év a kirakatban, állandóan a vámpirizáló tömeg és a társaság csápjai között, anélkül hogy lelki és szellemi bevételeim lennének... sok! Elfáradtam. - Két hétre elutazhatunk a tengerhez és... - Utána megint hajrá, hónapokon, éveken át. Nem. 56
- Kaliforniába még el kell mennünk! — Grazia remegett a felindulástól. Megérezte Angelóban az elszántságot, és más módszerrel próbálta felőrölni. Egy fél évet kért még tőle, azután csak három hónapot. Könyörgései, szemrehányásai, hajlékony, acélszívósságú érvei és vádjai leleplezték csökönyös fanatizmusát. Az esélyek növekedésével egyre fokozódott a becsvágya, de titkos Bábeltornyának építőanyaga Angelo életereje és tehetsége volt. Most, hogy rögeszméje veszélybe került, a kettőjük viszonyán is ijesztő repedések támadtak. Az egykor oly finom, cizellált szépségű kapcsolat lassanként amúgy is megromlott; hiányzott belőle valami halk, izgalmas áram, amelyet alig lehetett néven nevezni, mégis halott, fénytelen volt nélküle minden együttlétük, mintha egy kedves élőlényből elillant volna az élet. Grazia modora sürgetővé, parancsolóvá alakult át feszült aktivitásában. Ő intézkedett mindenben; tárgyalt, harcolt, vásárolt, szervezett, interjúkat csinált. Levett Angelo válláról minden gondot, kényelmetlenséget, ő osztotta be az idejét, programokat, befejezett tényeket tárt elé, s közben teljesen elszokott attól, hogy vele együtt cselekedjék. A tulajdonát, saját tervei engedelmes eszközét látta benne, akit akaratával úgy kormányozhat, mint a saját kezét. Angelo lázadása is úgy bosszantotta fel az első pillanatban, ahogyan az önnön megbokrosodott szervezete, migrénjei, görcsei vagy influenzája. Angelo érzéki függéséről, testi hűségéről meggyőződhetett. Az asszony agresszív áldozatkészségével teljesen gúzsba kötötte. Ebben a vélt biztonságában egyre távolabb sodródott a lehetőségektől, hogy a férfi társa lehessen mindabban, ami neki valóban fontos volt. A reneszánsz kurtizán varázsa eltűnt. A helyébe ravasz, törtető üzletasszony lépett, akinek józan gyakorlatiasságától Angelo annyira iszonyodott, mintha egy alligátorral zárták volna össze. A robot, amelyet kizsarolt tőle, elvette a muzsika éltető ízét, a misztériumjáték isteni örömét és áhítatát. Ahhoz már hozzászokott, hogy ebből a szempontból teljesen magányossá vált Grazia mellett. Most azonban másról volt szó. Grazia parancsuralma a léte gyökerét fenyegette. Szakadék nyílt a lába alatt. Egyetlen lépést sem tehetett tovább azon az úton, amelyre az asszony rákényszerítette. Ettől a felismeréstől ütközött benne Grazia acélfalba. Amikor a detroiti hálószobában az asszony hirtelen megértette, hogy nincs tovább, halálos elképedésében pontosan azt a hamis hangot ütötte meg, amellyel végképp kivégezte Angelo minden maradék illúzióját. - Önző, kegyetlen és szeszélyes vagy! - tört ki Graziából gáttalan indulattal. - De én vagyok az oka! Én neveltelek ilyen elkényeztetett, felelőtlen kölyökké! Egyetlen lapra tettem rá mindenemet: visszahozhatatlan éveket, szerelmet, hitet és áldozatokat, mintha már nem martak volna belém párszor azok a férfiak, akik... Mind egyformák vagytok! Mind! Csalók és fosztogatók! Te sem vagy különb náluk! Úgy kell nekem, mert bíztam benned! Faltörő kosnak, nemi tárgynak kellettem neked is; fejedbe szállt a siker, amelyet nekem köszönhetsz! Nekem köszönheted a nevedet, az árfolyamodat és a társadalmi fémjeledet! Nélkülem önmagában szépelgő, gazdag családja pénzét pocsékoló, az anyján élősködő senki lennél ma is, aki karrierről álmodozik, de a kisujját sem emeli fel érte! De én nem érdemlek meg annyit sem azért, amit tettem érted, hogy ne tégy nevetségessé az egész világ előtt! Ezekre a vádakra felelnie kellett. Angelo kénytelen volt Grazia önzetlenül nagylelkű fantomja mögött megmutatni a meztelen valóságot. A dührohamra, amelyet kiváltott vele, mégsem számított. Megint 57
egy új nővel találkozott, aki valahonnan a csatornák mélyéről robbant elő olyan mocskos szavak és mozdulatok tűzijátékával, hogy a lélegzete is elállt tőle. A csúf jeleneten kívül helyezkedve csodálkozott és hüledezett: ebben a nőben ölelte ő a gyöngéd és mitikus feminát? S vajon lehetségese, hogy Grazia valóban nem tudja, mennyire önmagáért tett mindent egész életében, hogy csak olyan üzletbe bocsátkozott, amelyben ő kapott többet? A szakadás létrejött közöttük gyógyíthatatlanul és végérvényesen, annak ellenére, hogy a rideg tényt könnyek, felületes gyengeségek látszatkiegyezése enyhítette némileg. Kaliforniába utaztak, s két hétig úgy tettek, mintha pihentek volna, nagy, sűrű, zajló tömeghullámok közé ékelődve, zakatoló idegekkel, az értelmetlen veszteglés feszült türelmetlenségével. Turnéjukat ezután mégis félbe kellett szakítaniuk olyan okból, amely ellen Grazia nem tiltakozhatott. Gaetano gyéren érkező leveleiben újra és újra hírt adott arról, hogy Dino Vitelli hatalmas szervezetét felderíthetetlen kór rombolja, amely fokozatos bénulást idéz elő nála. A folyamat néha hónapokra megáll, sőt úgy látszik teljesen visszafejlődik, aztán egy reggel megint rátör sokkal erősebben, mint azelőtt. Dino szélsőséges kedélyállapotokban hányódik. Felszabadulása idején olyan mohó, őrjöngő élettempót diktál magának, amelytől mindenki porrá égne, vagy absztinens heteket tart. Orvosok, kuruzslók legfantasztikusabb kísérleteinek veti alá magát, minden tanácsukat kínos pontossággal követi. Nem iszik. Nem nyúl nőhöz. Korán kel. Korán fekszik. Nagy sétákat tesz. Testét forró és hideg fürdőkkel sanyargatja. Borogatások között alszik. Műtermében bonyolult tornaszerek, villanygépek állnak, s azokkal kezeli magát. A munkától irtózik. Vágyódik rá, és menekül előle. Rejtélyes betegsége periodikus kiújulása előtt mindig nagyon nyugtalan. Nem mer lefeküdni. Emberekkel veszi körül magát, s amikor karja-lába ólmosan elnehezül, súlyos szemhéja rá akar zárulni a szemére, egyensúlyérzéke megzavarodik, egy ideig megpróbálja titkolni önmaga és mások előtt. Fogcsikorgatva, káromkodva, gigászi erőfeszítéssel küzd a láthatatlan kényszerzubbony ellen, amelyet sorsa orvul ráfeszít. Ez a birkózás rettenetes. Mindenki elszökik a házból, mert Dino tör, zúz, fenyegetőzik, átkozódik. Csak ők ketten: Cecilia és Gaetano tartanak ki mellette, mert tudják, a rohamokat teljes összeomlás és letargia követi. Los Angelesben érte utol Angelót az apja levele. Szögletes, kőblokkszerű óriás betűi most reszketegek, vértelenek voltak. „Egyedül vagyok, Angelo!” - írta. - ...Ezt eddig is sejtettem, de most nem tudom elviselni. Akárkire gondolok azok közül, akikkel barátkoztam, tanítványokra, akiket naggyá tettem, szeretőkre, feleségre, rokonokra, ismerősökre, egyet sem találok, aki káröröm nélkül megkegyelmezne nekem így, ahogy vagyok. Miért is tennék? Én sem kegyelmeztem soha a gyengeségében elrondult, tehetetlen nyomoréknak, mint ahogyan magamnak sem kegyelmezek most. Megértem őket, Angelo, mert hasonlók hozzám. Csak két olyan lénnyel találkoztam életemben, akiket sohasem tudtam megérteni. Az egyik te vagy, Angelo. A másik... nos, sejted, kicsoda. Ő meghalt. Meghalt és... él. Neked megmondhatom, mert te anélkül is bizonyos vagy benne, hogy Camilla él. Minél rohamosabban hanyatlom, annál erősebben érzem a közelségét, s én - förtelmes nyomorúságomban miért ne 58
vallanám be minden szégyenemet? - jobban félek Camilla hústalan lététől, mint a haláltól! Rettentő volna, Angelo, ha az élet folytatódnék azok után, ahogyan én végigmocskoltam az éveimet a bizonyosságban, hogy olyan láng teljességét élem, amely a halálban kilobban. Most itt állok a küszöb előtt, és nem az utolsó kapu zárjának csikordulását, hanem egy végtelen út kitárulását kell megéreznem, amelyen egy kísértet halad előre, és maga után csalogat. Mindegy. Elkéstem. Végem van. Te mindig távol tartottad magad tőlem, de nem voltál ellenség, és ami különös, nem is irigyeltél. Inkább megvetettél egy kicsit, ám amikor Camilla elpusztult, sajnáltál. Pedig szeretted őt, és tudtad, hogy én okoztam a halálát. Felejthetetlen pillanat! Nemcsak reményt adott nekem, hanem ebben az összeomlásban egyetlen támaszom maradt. Te hasonlítasz hozzám, Angelo, és különb vagy nálam. Mintha tévedés és kudarc nélkül csinálnád végig azt, amibe én elbuktam. Mintha te lennél az érettebb, idősebb férfi, és én a serdületlen kamasz. Ez nem beismerés, fiam, hanem keserű fegyverletétel. Te választottad a jobbik részt: a romlandó hús önemésztő tombolása helyett a megtisztulás aszkézisét. Nektek van igazatok, de mi hasznom van nekem ebből? Beteg vagyok. Leterítettek, mielőtt elfáradtam volna. Gúzsba kötöttek szomjúságom, alkotókedvem teljében. Galád dolog ez! Csak élettagadóknak szabadna meghalniuk. De hogyan történhetett meg ez velem, velem, Angelo? Miképpen élhet tovább bárki más, ha én, én már... El kell jönnöd, hogy megmagyarázd nekem! El kell jönnöd, hogy valami támpontot adj, mert te talán messzebbre látsz, és többet értesz ebből! Nekem csak a tényekhez és a legtömörebb anyaghoz volt érzékem. Siess, nehogy lekéss! Borzasztó lenne így elmennem. Mindenki itthagyott. Csak Cecilia és Gaetano lesnek a hullámra, mint a dögkeselyűk. Persze... velem van még valaki. Körülmotoz. Egészen közel és egészen távol... nincs erre szó! Éjszaka néha hallom a hangját, és görcsösen védekezem ellene, pedig... Nem tudom! Nem tudom! Siess, Angelo!”
59
A HALDOKLÓ ISTEN Angelo október közepén érkezett Firenzébe; Grazia Rómában maradt. A pályaudvaron anyja és Gaetano várták. Meglepte Gaetano külseje: mintha titkos életforrás frissítette volna fel. Arcán szinte csillogott a vörhenyesbarnán feszülő bőr. Szokatlanul tág, fénylő szemében izgalom túlfűtöttsége égett. Megfiatalodott, fürge lett. Rengeteget beszélt, s minduntalan száraz nevetéssel felnyerített közben, de pillanatok alatt el is érzékenyült. Angelo ugyanezt a gyanús fel fokozottságot figyelte meg az anyjánál is. Nem pusztán a kielégült bosszú kegyetlen diadalmámora volt ez; annál sokkal bonyolultabb, zavarosabb lámpaláz életük legnagyobb pillanata előtt. Ő maga is ellent mondó érzésekkel küzdött, mialatt viharos gyöngédségeiket, egymást félbeszakító hadarásukat hallgatta: szánalom, ugyanakkor taszítás fogta el irántuk. Szerencsétlen vámpíroknak látta őket, akik bálványuk elömlő életerejéből, szenvedéséből táplálkoznak. A kocsiban megtudta azt is, hogy az apja nem engedi magához „egyetlen gyermeke anyját”, s ha belopakodik hozzá, artikulátlanul üvöltve kikergeti. - Rémítő volt, Angelo! Ha láttad volna! - Anyjának hervadt, puha arca vadul vonaglott, ráncain kövér könnyek hullámzottak végig. - A nyelve már alig forog. Olyan hangokat ad ki, mint egy őrjöngő süketnéma. Istenem! Micsoda szent megrendülés látni, amikor meghal egy pogány, sötét, hamis bálvány! A templomba siettem utána, letérdeltem a Szűzanya elé, és sírtam, sírtam, sírtam, fürödtem a saját könnyeimben. Kimostam a testemből Dino Vitelli mérgét, felszabadultam végre! Te nem érted meg, mit jelent ez nekem! - De te is csak most tudtad meg, hogy sohasem szeretted őt, ugye? - kérdezte Angelo halkan, mert anyjának leplezetlenül önös, elvakult kitörése felháborította. Az anyja meghökkenve nézett rá, alig tudott megszólalni. - Hogy mondhatsz ilyet?! - robbant ki belőle végül. - Az egész életem, egészségem ráment! Belenyomorodtam! Mintha veszett kutya mart volna meg, úgy szomjaztam rá! - Szomjaztál rá, igaz. De nem szeretted. Ha szeretted volna, most sajnálnád. Anyja arcára mély sértődöttség jeges zárkózottsága merevedett. - Nem mondtam, hogy nem sajnálom. Tudom, mi a kötelességem. Jó keresztény vagyok. De hogy éppen a fiam tanít ki erre és ilyen hangnemben! Ezt a csapást is Dino Vitelli mérte rám. Ha én nevelhettelek volna, ma nem élnél együtt egy öreg szajhával, és nem lennél az ellenségem! - Újra sírni kezdett, mert önmagát sajnálta marcangoló részvéttel, s Angelónak alig volt ereje hozzá, hogy mentegetőzzék, vigasztalja. De megtette. Kínos vitájuk alatt Gaetano parázsló szeme különös, sötét kíváncsisággal rebbent hol az egyikük, hol a másikuk arcára. Amikor meg nem oldott vitájuk nyugvópontra
került
végre,
Gaetano
csökönyösen
visszatért
Dino
állapotának
aprólékos
részletezéséhez. Elmondta, új meg új változatban ismételgette, miképpen kísérleteznek vele az orvosok, s hogyan mondtak le az életéről valamennyien. Most már hetek óta mozdulatlan. Alig lát. Beszélni még tud, de igen nehezen. Angelo az utolsó pillanatban érkezett meg. A Maestrónak dagad a lába, a szíve kezdi felmondani a szolgálatot. 60
Komor, súlyos, személytelen fájdalom áradt el Angelóban, amint eléje ömlött a balzsamos illatú, lángoló firenzei ősz. Emlékezetében kigyúltak apja reszketeg, zokogva kiáltozó titánbetűi: Hogyan történhetett meg ez velem, velem, Angelo?! Az Olimposzról letaszított, halandóvá átkozott antik Isten elszörnyedt halálfélelme olyan tehetetlen szánalmat keltett benne, mintha egy megsebzett, gyönyörű gyermek vagy szép állat szenvedését és pusztulását kellett volna figyelnie. Azon gyötrődött, mit mondjon neki? Mivel bocsássa az útjára? Ő maga is annyira szegény volt még tudatos, átadható szavakban. Félt attól is, hogy az apját már eszméletlenül találja, de attól is, hogy hínárba merülő eszmélete görcsös könyörgésével fogja követelni tőle a szabadító varázsigét, amelynek ő sincs a birtokában. Kapkodva rendezgette magában a halálhoz kapcsolódó gondolatait. Mit mondhatna róla? Talán, ha zenével férhetne hozzá... Mondani keveset tud róla, de érzi... s most ez nem elég! Bizonyos benne, igen... meggyőződése, látja és tapintja... nem a kezével... másképp, belül, hogy a halál csak képzelt határ. Éppolyan naiv hit elfogadni befejezésnek, mint azt, hogy a világnak van vége, ahonnan az ember a semmibe lógathatja a lábát. A Föld gömbölyű, az élet csak félkör. A másik fele, a kiegészítő része az árnyékba borult, titkos és sötét félkör, amely halálnak látszik. A kör a végtelenség jele... igen... ilyesmit kellene... Elégedetlen volt, izgatott és teljesen tanácstalan, amikor Cecilia zokogó öleléséből kibontakozva felsietett az apja hálószobájába. Az ajtó előtt állva maradt egy pillanatra, hogy a megmeredt múlt-árnyakra figyeljen, amelyek a folyosókanyar láthatatlanságába ugrottak előle. Csend volt? Nem. Tikkadt, halálos dulakodás feszültsége töltötte meg az egész házat. Az ajtón át hirtelen szörcsögő, sípoló lélegzés szörnyű ritmusát hallotta meg. Benyitott. Apja óriás ágyának dagadó párnáin feküdt, hatalmas csontozatáról lefolyó testtel, eltorzult arccal, mellén egy láthatatlan lavina kőtömbjeivel. Fehér haja kuszált, szöges csomókba állt össze a verejtéktől; teljesen kihullt belőle a sok kerek, vidám napgyűrű. Nagy, domború szemére béna, duzzadt szemhéj borult rá; látszott, mekkora, életért küzdő, görcsös erővel tartja résnyire nyitva. Szakállát leborotválták, s ez teljesen idegenné tette. Álla, mely egykor kerek, középen metszett lehetett, most hegyes erőszakossággal meredt tel szája süppedt völgyéből. Angelo szíve összeszorult. Kezét apja széttárt ujjú, kaparászó, hideg kezére tette, és föléje hajolt. Soká tartott, míg a szem zavaros sötétségében apró fény gyúlt ki. Dino laza, kék szája remegni kezdett. Mély szakadékból alaktalan, hörgő hang morajlott elő, csupa magánhangzó, a mássalhangzók körvonalai nélkül. Elkéstem! - gondolta Angelo fokozódó önváddal. - Előbb fellett volna jönnöm, mikor hallottam, hogy az állapota súlyosbodott. Sohasem fogom megbocsátani magamnak. - Érted, amit mondok? - kérdezte halkan. A szájból felhangzó pépes moraj heves, erőlködő igent jelentett. - Nem kell félned Camillától. Ne védekezz ellene. Ő a te vigaszod és bizonyosságod, hogy semmiről nem késtél le. Újra kezdheted. Vele. - Egészen mást akart mondani, és ezt mondta váratlanul, mintha az apja felé nyíló gyengédségében, határtalan részvétében egy láthatatlan erő médiumává lett volna, 61
amely megtöltötte a szobát. Mikor a szavak már kiröppentek, akkor érezte meg misztikus remegéssel ennek a testen túli jelenlétnek szenvedélyes és halhatatlan áldozatkészségét. Az apjának rángatózott a szája. - E.. .em.. .ár.. .jó.. .em.. .fé.. .e... - Nem félsz? Már jó? - kérdezte tagoltan. A pépes zörej újra igent jelzett, s a béna, süppedt, kék szájon egy mosoly kísértete jelent meg. - C.. .c.. .camilla! - gurgulázott elő a mélységből meglepően tisztán, azután újra ellazultak a szavak. A formátlan hangkenőcsből csak egyes betűk és szótagok töredéke bukkant ki. - M...in...en...ő...és én...m...mi... - A hangok elapadtak. A szürke arcról verejtékpatakok futottak le. - Értem - mondta csendesen Angelo. - Mindent értek. Magadhoz engedted őt, és most már tudod, ki volt. És azt is, hogy ki lesz neked. Ne erőlködj. Pihenj. Camilla itt van. A világon semmi nem annyira bizonyos és annyira megmásíthatatlan, mint hogy ő itt van melletted, és hozzád tartozik. Csak ez az élet megtévesztő és félelmetes. Amaz ott, ahol ő van, valóságosabb. Pihenj. Éjszaka az apja mellett virrasztott, mert az orvos azt mondta, már csak órái vannak hátra. Mikor óvatosan, lepedőstől felemelték Ceciliával együtt a romjaiban is rettentő súlyú beteget, dajkája néma szemjátékkal mutatott Dino pikkelyes, lilás fényű, hatalmasra duzzadt lábára. Az ágyat kitisztították, a gyűrött, átizzadt ágyneműt puha selyemdamaszttal húzták át. Cecilia gondosan lemosta, kölnivízzel végigdörzsölte, behintőporozta a tehetetlen testet, mintha alvó csecsemő lett volna; friss hálóinget adott rá, azután sóhajtozva, nyögve kivánszorgott a végjátékból. Ketten maradtak a szobában, néma, fájdalmasan rövid meghittségben, és várták a halált. A millió emlékzajtól terhes, fülledt homályban lassan múltak a percek. Az éjjelilámpa zöld selyméről a kilenc múzsa rózsás meztelensége vetült fel a falra. Apja lélegzésének szörcsögő, gyötrődő neszétől Angelo maga is légszomjat kapott. Hiába küzdött ellene, teljesen azonosult a halódó szervezet viaskodásával. Karosszékéből egyenesen rálátott a csontos, hegyes arcra, amelyen éles árnyékok mutatták az apadó élet szintjét. Tizenegy óra után zajtalanul besiklott a szobába Gaetano, széket húzott a lámpa fénykörébe, leült, és állhatatos, tág szemét rászögezte a haldoklóra. Jelenlétét Angelo most elviselhetetlennek találta az ágy mellett, noha érezte, hogy ez a megszállott hiénapillantás az apját már nem érheti utol a mélységben, ahová visszahúzódott. Intett Gaetanónak, hogy mindjárt visszatér, és kisietett a kertbe. Valami belső parancsra lábujjhegyre emelkedett, hogy léptei ne okozzanak zajt, mintha az apja testéből kiosonó, súlytalanná lett holdárnyékot követné Hádesz szakadékai között. Arcához langyos, gőzösen nedves levegő simult. Hiába töltötte meg vele a tüdejét, nem elégült ki a mély lélegzettől. Fulladozott, mint ő... az ágyban. Csak legyen így! - gondolta önkínzó fanatizmussal. Talán a szenvedő megkönnyebbül tőle, mert átveszi, át akarja venni tőle a légcsövét szorító nyomást, a... A pillanatnyi, tökéletes azonosulás sokkja úgy járta át minden érzékét, mint a villámcsapás. 62
Ismeretlen benső táj hatalmas távlatai, összefüggései borultak vakító fénybe, azután újra sötétség zuhant rá. A máskor oly szenvedélyes, élő neszektől lüktető kert most különös ájultságban hevert. A szökőkút kőnimfáinak csoportjából nem ágaskodott vidáman locsogó vízsugár. A medence alján ujjnyi sötét, hínáros víz poshadozott. A bokrok, a fák ívei lefelé kókadtak fekete rezignációval. Vagy talán csak ő érezte úgy, hogy a mágikus központi áram kikapcsolódásával apja környezetéből is elillant a titokzatos életnedv? Nyugtalanság fogta el; hátha a távolléte alatt megtörténik a szent, a borzasztó aktus, amelyen jelen kell lennie. Nemcsak a kegyelet és a részvét parancsára, hanem valami belső sürgetés, várakozás miatt is. Hogy mire várt, azt nem tudta. Lassan végigment a nagy, mozaikpadlós halion, azután a műtermen, amelynek derengő kék magányában titáni fehér kőtestek fenyegetőztek márvánnyá dermedt rémtettekként. Ebben a helyiségben, ahol apja alkotóerejének kilövellései alvadtak anyagi formákká, még nyomasztóbban érezte a gazdátlanság riadalmát és anarchiáját. Úristen! - gondolta. - Mi lenne, ha ezekről a vadállatokról lehullna a mozdulatlanság átka, és megéledve kiélnék a beléjük rejtett indulatformákat; ütnének, marcangolnának, üzekednének, ámokfutóként legyilkolnák az útjukba kerülőket, végül magát a kreátort is megsemmisítenék, aki teremtette őket? Babonás szorongással elhessegette magától ezt a gondolatot, amely baljós folytatás hínárját kezdte magával emelni tudatának fénykörébe: hátha valahol, a képzelet valóságon túli valóságában ezeknek a fantomoknak a léte szürreális igazság, s az apjának meg kell küzdenie velük a halál és az élet közötti alvilágban? Nem! Minden erejét összpontosítva hirtelen kioltotta magában a gondolat szúró riadalmát. Gaetano még mindig mozdulatlanul ült az apja ágya mellett. Amikor belépett, nem fordult felé. Merev szemének irányát követve ő is az apja arcára pillantott. Megrendült ámulattal látta a rohamos távolodást rajta; nyilvánvalóan az utolsó percei szívódtak utána a mély halálörvénybe. - Mindjárt vége lesz - súgta Gaetano anélkül, hogy ránézett volna. - Addigra visszajövök. Itt kell lennem. Okvetlenül itt kell lennem! - Fejét rázogatva, alvajáró módjára felemelkedett, és kiment. Suhogó, lágy redőkben zárult össze mögötte Camilla testetlen jelenlétének függönye. Angelo megkönnyebbülést érzett. Gyöngéd kívánság unszolása érintgette a tudatát: Oltsd el a lámpát. Megborzongott, mintha a nyakát langyos lehelet súrolta volna: Oltsd el.,, oltsd el... Engedelmeskednie kellett. Ujja ránehezedett a kapcsoló gombjára. A múzsák rózsás meztelensége kilobbant. A haldokló lélegzése csendesebbé vált, bár összetapadó légcsövéből szívó, száraz hang hördült elő néha. A hirtelen támadt sötétségből lassan újra kibontakoztak a tárgyak körvonalai. Angelónak a műterem szobraira kellett gondolnia akarata ellenére. Hiába szegült ellene. Szorongva érezte, hogy a lámpalázas, feszült némaságban vad boszorkányéjjé elevenedik a Vitelli-villa... mint gyermekkorában. A szobrok leszálltak talapzatukról, jeges márványtalpuk lassú csusszanással lépked felfelé az árnyaktól csíkozott lépcsőn. 63
Ne... - hallotta megint a benső pihehangot. Kérőn, ezüstösen szólt hozzá, s a hangnegatív pozitívja megcsendült hirtelen egy poháron, majd a másikon. Az éjjeliszekrényről csörrenő üveghangok rövid, esengő, egyszerű gyermekmelódiát alakítottak ki, azután elnémultak. Ez a szelíd, forrástisztaságú melódia csodálatos varázsigeként hatott rá; félelme megszűnt tőle. Lénye teljesen kinyúlt a valószínűtlen valóság felé, amely megtöltötte a szobát. Látott, hallott, és érzett. Először apró, kék fény lebbent föl az ágy felől. Játékos illanással imbolygott, kihunyt, és felizzott, mintha virágok lelke táncolt volna sötét víztükör fölött, s a viráglélek-képzet megszülte benne az összefüggéseket a kert növényeivel, a szobrokkal a műteremben, béna testének káprázatához kötözött apjával, Camillával és Gaetanóval, képek, hangok önvalójával, élettel és halállal. Minden különvalóságon túl a jelenségek valódi értelme megnyilvánult benne, mintha a halálfalon apró, szemlencsényi rés nyílt volna, s ő ezen a résen át látott, bepillantott valahová. Vagy kinézett valami zárlatból? Rátekintett végre arra, ami van, nemcsak lenni látszik tünékenyen, törékenyen, folyton átalakuló lidércként. Látta, hogy minden, ami körülveszi, végtelenből eredő és örökké folytatódó életszövedék: a szenvedés, az ártalom, a tudatlanság és a halál mindössze körvonal, sötétebb tónus a halhatatlan opuszban, a fény, a szépség ellentétele az isteni fúgában, amelynek küzdő, vitázó, alámerülő és felszökkenő vezérmotívuma ő maga és vele együtt valamennyi élet. Minden ezért a műért történik, hogy a hangok alkímiájában a minden poklot megjárt Ige megtisztuljon ebben a teremtő tűzben. Fények, hangok áramlottak körül. Ez a misztérium annyira megdöbbentette, hogy talpra ugrott tőle. És ettől a mozdulattól határtalanul kitágult tudata egy befelé zuhanó üstökös vad zúgásával hirtelen összezsugorodott. Furcsa hideg és csend búvárharangja borult egyszerre rá. Ügyetlenül tántorgó motozást hallott. Egy szék felborult. Gaetano rekedt, riadt hangja ért hozzá. - Mi történt? Miért nem gyújtasz villanyt? Mindkettőjüket váratlanul ütötte szemen a zöldes lámpafény. Hunyorogva nézték egymást, azután Gaetano rémült aggodalommal az ágy felé fordult. - Ez nem lehet! - mondta. Arcán hitetlen sértődöttség uralkodott el. - Meg kellett volna éreznem. - A halott fölé hajolt, béna szemhéját felemelte, visszaejtette, azután Angelóhoz fordult. Tekintetének vádló, sötét keserűségét Angelo nem tudta elfelejteni többé. - Ebből is kimaradtam. Miért nem hívtál be, Angelo?! - Én sem vettem észre - bosszúsan érezte, hogy mentegetőzik. - Nem tudom, mikor történt. Gaetano már nem figyelt rá. Újra a halott fölé hajolt, figyelmesen nézte. A kezéhez nyúlt. Csapzott fehér bozóttal borított mellén szétnyitotta a hálóinget. Állát megkísérelte feltolni, de az újra leesett. - Igen - motyogta töprengve, inkább önmagának. - Meghalt. Egészen bizonyos. Akkor én... - tétován elfordult. - A többit te már elintézed, ugye? Kérlek — mondta egészen józan, csak kissé álmos hangon -, légy szíves, Angelo... igen? - Ez természetes - Angelo rossz érzése fokozódott. - Feküdj le. Sokat virrasztottál. Most már kialhatod magad. 64
Gaetano a régi, ezer ráncba futó törpemosolyával nézett rá. Ez a mosoly az időtlen gyermekkor meghitt ismerősségével tört a férfira, s elhitette, megnyugtatta egy pillanatra. A kedves öngúny sem hiányzott a gnóm mozdulatából, amellyel rábólintott. - Persze. Most már kialhatom magam. Elnyomta az álom, pedig virrasztani akart. Egy, a szemére vetülő napfolt éles világossága keltette fel az ágy melletti karosszékben. Apjának arca idegen, oldott békességben pihent a párnán. Önmaga viaszmása volt már. Hirtelen Ceciliára és a halálesettel kapcsolatos rengeteg teendőre gondolt. Dajkája még nem is tudta, hogy megtörtént, csak Gaetano. Sajgó szánalom csordult felszínre benne. Gaetanót nem zavarja. Csak pihenjen. Félrehúzta a teraszajtóra boruló könnyű fátyolfüggönyt, és kilépett a reggeli fénybe. Rögtön meglátta Gaetanót. A nagy, öreg tölgyfán lógott, szemben a terasszal. Még az éjszaka felakaszthatta magát, mert amikor levágták a kötélről, a teste már egészen hideg és merev volt. A temetés vad felmorajlása, azután teljes szétesése volt gyermeksége és kora ifjúsága valamennyi alkotóelemének. A szereplők, akik céltalan kíváncsiságukat valaha megmártották a villa Vitelli messze világító görögtüzében, mind a színre gyűltek ebben a fináléban. Dino Vitellit halálában is agyonünnepelték. Gátlástalan életélvezete, amely a hús kegyetlen szépségével és önégető szenvedélyével párosult, megmagyarázhatatlan, ősi félelmet és vágyat keltett az emberekben ősi mítoszligetek kentaurorgiái után. Dino Vitelli műveit részben az államra hagyományozta, részben gazdag barátai vásárolták meg. Most, hogy a forrást, amelyből ezek a sajátos alkotások előömlöttek, kataklizma temette el, alaposan felszökött az ázsiójuk. Kiderült azonban, hogy a két kézzel pazarló, tűzvészként lobogó élet el is emésztette mindazt, amit kitermelt, sőt, súlyos adósságok maradtak utána. Apja elmúlásának örvényébe így beleveszett nemcsak a szobrok ára, hanem maga a villa is, amelyet gyönyörű fekvése miatt luxusüdülőnek vásárolt meg egy élelmes üzletember. Angelo az ügyek intézése közben zord elégtétellel figyelte az antik tragédiákhoz hasonló összeomlást. Úgy kellett lennie, hogy a tárgyak, amelyeket Dino Vitelli pogány életereje rabszolgákká nyűgözött, nagyszerű zsarnokuk sírbaszállásakor lázadókként szétrobbantsák tömlöcüket. Neki megmaradtak a kis Gaetanók és apja két műve. Az egyik titkolt, befejezetlen, furcsa szoborkísérlet volt. Alig rajzolódott elő a méteres, sokszögű márványtömbből. Camillát szerette volna ábrázolni, ám Dino nyilvánvalóan visszatorpant a feladattól. Egyetlen más szobráról sem áradt ez a riadt, félénk bizonytalanság. Csodálatosan tökéletes félarc derengett elő az anyagból; lehunyt szemű, mosolygó, feszülten hallgatózó látomás. Pelyhesen örvénylő haja nagyrészt a márványba veszett. Kis melleit, csontos kislányvállát csak sejteni lehetett a tömören ellenszegülő matériában. Apja egyetlen alkotása sem rendítette meg ennyire Angelót. Egy világegyetem káoszban forrongó titkára látott benne a múlt, a jelen és a jövő furcsa egyidejűségében. A tegnap kétségtelenül lezárult Camillával. A 65
jelenben, a fizikai energiák kudarcának megrázkódtatásában eldőlt a harc: apja letette a fegyvert. Ez a szobor azonban a márványba lehelt, testetlen léleklenyomat, a jövő irányjelzője volt. A másik szobor a nimfával ölelkező, fauntestű Gaetanót ábrázolta. Gaetano az apja díszsírhelyétől meglehetősen távol talált nyugvóhelyet, a temetőkert szelíd ciprusai alatt. Vitelli barátai valamennyien elkísérték a szegény, rejtélyes bohócot, akinek rovására olyan kegyetlenül mulattak éveken át. Szokatlanul rövid és széles koporsóját kis zavarodottsággal követték, talán azért, mert nyomorult mértéke mellett önmagukat mindig felmagasztalhatták. Befolyásos barátai elintézték, hogy az egyház nem vett tudomást öngyilkosságáról. Gaetano holttestét beszentelték, de nyitott sírjánál senki sem mondott beszédet. Mialatt körülállták a gödröt, amelybe leengedték a koporsót, Angelo azon tűnődött, vajon Gaetano örült volna-e az egyházi szertartásnak? Nem tudta eldönteni. Gaetano egyre mogorvábbá, titokzatosabbá vált az utóbbi években, végül teljesen eltűnt előle rögeszméje ködében. Egyetlen sort nem hagyott hátra senki részére. Csak sírfeliratát szövegezte meg igen furcsa módon: „Itt nyugszik a nagy kevély görbe árnyéka, GAETANO ROSSI. Halott volt 1875-1926-ig. Most él!” LEVEDLETT KÍGYÓBŐR Grazia türelmetlen levele fordította szembe Angelót a problémával: mi legyen ezután? Elintéznivalóit mind lebonyolította. A villát eladta, az anyjához költözött, de nem tudta elszánni magát arra, hogy Rómába menjen Graziához, aki felduzzadt követelésekkel várta ott, hogy továbbhajszolja a saját becsvágya kiszabta úton. Nyugtalan határozatlanságában órákon át bolyongott Firenze utcáin. Felkereste a helyeket, amelyeket beszőtt a múlt, de nem talált vissza sehová. Minden dolog kihűlt, összezárult, és ő kívül rekedt, már nem volt jelen ott. Úgy járt a város kincsei, szépségei között, mint az idegen turista. A jól ismert, kínzó várakozás, a két ügy közötti senkiföldje-állapot bizonytalansága tartotta fogva. A Piazzale Michelangiolón, a Caffé Ris-torante teraszának langyos napfényében, a kitáruló táj bús, ismerős idegenségében tört rá hirtelen a bizonyosság, hogy nem tud visszamenni többé Graziához. Befejeződött vele minden. Ugyanúgy, mint a villa Vitellivel vagy annak idején Morigiával. Valami halálnál végletesebb rendíthetetlenség kötözte össze. A hajszás, szellemileg teljesen elnyomorító turné Grazia egyre könyörtelenebb, mohóbb törtetésével együtt taszító hullává zsugorodott, levedlett bőrként hevert mögötte a múltban. Nem ő akarta, hogy így legyen. Emberi tudatánál, energiájánál hatalmasabb kényszer működött benne, amely egy rejtélyes cél érdekében a múló pillanatsikereken túlra hajszolta. Nem tűrte, hogy megalkudjon. Szét kellett szakítania függőségét mindazzal, ami ennek a nála fontosabb törekvésnek az útjába került. 66
Jól tudta, micsoda nehézségekkel kell megküzdenie. Grazia nem fog egykönnyen lemondani a művészi halhatatlanságba vetett lasszójáról. Nagyon is megtanulta kezelni. Félelmetes akaraterejénél talán csak a hiúsága volt nagyobb. Okos volt. Szívós, mint a szíj. Célja érdekében még tapintatos, türelmes, nagylelkű is. Született macchiavellista. Millió hínárcsáppal kapaszkodik majd belé, annál is inkább, mivel erősen öregszik. Közel jár a hatvanhoz, bár életkorát senki sem tudja pontosan ragyogó fizikuma és elképesztő ügyességgel kiharcolt hamis születési dátuma miatt. Angelo azonban nem az életkora miatt szakadt el tőle. Nehezebbé tette volna az elhatározását, ha Grazia valóban szerette volna. De bizonyos volt benne, hogy ez a bujaságában állatian nagyigényű és művészien találékony asszony érzelmileg teljesen nyomorék: csak szeretkezni tud, szeretni nem. Józanul átgondolt, kiszámított, nagy hasznú üzleteket köt anyagi javaknál sokkal értékesebb, sokkal ritkább érzelmi valutában. Ezért meg kell értetni vele, hogy ő ilyen szempontból már nem hasznos. Meg kell győznie, hogy ő már nem megfelelő eszköz ahhoz, amit Grazia el akar érni. Rejtélyes módon átalakult. Nem azonos azzal az önmagával, aki erjedő ifjúságában az asszonyhoz szegődött, és pillangó bábjaként szunnyadt viszonyuk gubójában. Amint a döntés megszületett benne, véget ért a láthatatlan vesztegzár is körülötte. Újra érezte erői felpezsdülését, a különös sürgetést, a rejtélyes következő állomás közeledését, amelynek félúton elébe kellett mennie. Graziának megírta, hogy kikapcsolódásra van szüksége, elutazik Firenzéből, egyelőre maga sem tudja pontosan, hová. Tirol felé vonzódik. Talán megállapodik valamelyik kis hegyi faluban. A címét megírja majd. Arra kérte az asszonyt, ne éljen valamiféle várakozás bénult feszültségében. Csináljon terveket - nélküle. Az elhallgatás, elodázás nem változtat bizonyos tényeken, amelyek önmaguktól jöttek létre. Nem könnyen jutott ilyen elhatározásra. Éveket töltöttek egymás mellett anélkül, hogy felfogásukat összeegyeztették volna alapvetően fontos dolgokról. S míg külső céljuk közös volt látszólag, különbözőségük áthidalhatatlanná vált. Amíg képes volt a barátságos, teljesen egyoldalú alkalmazkodásra, addig engedte terelni magát egy erősebb, céltudatosabb törekvés irányába. Ez az állapot azonban csak addig tarthatott, amíg ő maga nem tudta, merre tartson. Az utóbbi hónapok megérlelték benne a bizonyosságot: ami eddig volt, azt nem akarja. Levele nem azt jelenti, hogy nem találkoznak többé. Sőt. Rengeteg felszámolnivalójuk van egy ilyen hosszú, közös harcokkal, sikerekkel teli bajtársi együttlét után. Legyen nagylelkű. Kapcsolatukat ne dobja oda végképp keserű, hiú sértődöttségből. Csak rajta áll, hogy ami barátságukban tűzálló érték, összekösse őket életük végéig. A levél nyitva hagyott lehetőségei, enyhítő frázisai ellenére Angelónak nem voltak illúziói. Érezte szavai gyilkos vitriolérintését barátnője lelkén. Tudta, Grazia soha, senkivel és semmivel nem egyezett ki. A tételre éles ellentétel felelt. Nos... remélte, hogy a levele búcsúlevél lesz. Remélte, de nem hitte. A CSILLAGGAL JELÖLT PONT Berwangban, egy kis tiroli határfaluban állapodott meg végképp. Amikor az egyszerű, kihalt állomásra megérkezett, még nem tudta, hogy ez az a hely, amelyet keres. 67
Mialatt megtette a három kilométeres utat a faluig szánon, egyre különösebb áramlatok jelezték benne, hogy a titkos lélektérkép csillaggal jelölt pontjára került. Az út két oldalán súlyos tömegben hevert a csillogó, szűz hó. A piramis alakú fenyők groteszk, fehér kísértetekként görnyedtek hótakaróba burkolva. Ólomszürke ég alatt kocogott velük a párolgó testű, lakkfekete ló. A levegőnek tiszta jégérintése volt. Szelíd, fehér dombhajlatok mögül színes, apró házak lestek rájuk a faluban. Méteres hódunyha alatt lapult valamennyi. Ereszükről hegyes, hosszú jégcsapfüggöny nyúlt le. A kapukhoz hóba vájt ösvények vezettek. A templomtorony hagyma alakú, égszínkék kupoláján félrecsapott hókalap ült. A ló nyakában csilingelő csengőnek szelíd moll-hangja volt. Amikor beértek a faluba, a déli harangszó adta meg a rejtvény végső értelmét: megérkezett. Itt kell maradnia. A postán, a hó alatt alvó falu lüktető életgócában mindjárt ajánlkozott egy alma arcú, ezüstszőke tiroli kisfiú, hogy elvezeti néhány kibérelhető mézeskalácsházba. A második volt AZ. Erős, csontos, aranybarna arcú, gleccserpillantású öregasszony fogadta az ajtóban. Belül a háznak gyöngyfénye és hószaga volt a tisztaságtól. Az óriási kék csempés kemence padkáján zsemleszínű anyamacska aludt három kölykével. A kézzel faragott, sárgára festett bútorok meleg aranyfénnyel derítették fel a nagy ebédlő-nappalit. Az emelet faburkolatos szobái kényelmesek, melegek voltak. Az öregasszony szótlan barátsággal egyszerű ebédet tálalt elé; ilyen jó otthonízeket még sohasem ízlelt. Rendben van - gondolta ernyedt kioldódással, mialatt szeme az ablakon túl meredeken felrohanó hegyvonulat rajzát követte. - Itt volnék végre. Azután majd meglátjuk. Münchenből rendelt zongorát, s míg hangszerére várakozott, boldog vakációs diáknak érezte magát. Síkirándulásaihoz markáns, kőszálisas-profilú vezetőt szerződtetett. Magas, szikár öregember volt. Sűrű, fehér szemöldöke árnyékából éles, tiszta, szürke szem tekintett vissza rá. Az öreg testalkata rendkívül arányos, a bal keze keskeny, hosszú, acélosan erős volt, de összezúzott, nyomorék jobbjáról hiányoztak az ujjak. A tiroli hegyi parasztok egyszerű bőrnadrágját, zubbonyát viselte. Jelentékeny egyénisége, zárkózott lényének rendkívüli súlya azonnal megragadta Angelót. Tiroli tájszólása ellenére a szó legbensőbb értelmében előkelőnek érezte. A neve Péter Matt volt. Első közös kirándulásuk alatt rájött, hogy az öreg szűkszavúsága ellenére sem barátságtalan vagy bizalmatlan. Inkább derűs, kiegyensúlyozottan önmagában nyugvó. Ezzel a meghatározással azonban nem volt teljesen elégedett. Több ennél! - gondolta, mialatt a sítalpakra szerelt fókabőr segítségével csaknem egyenes vonalban taposta az öreg mögött a havat a meredek hegyoldalban fölfelé. Önmagában nyugvó, mégsem kirekesztett. Nem különálló. Szerves része például ennek a tájnak is. Valahogy, mintha... közötte és az élet valamennyi megnyilvánulása kőzött egészen szokatlan módon rendben volna minden. Vajon ki lehet? A faluban nem sokat tudott meg róla. A falubeliek nem is értették, mit akar tőlük. Mintha a templomtoronyról vagy az emlékezetük óta a falu körül őrt álló hegyekről érdeklődött volna. 68
- Péter Matt? - Tűnődve, tanácstalanul néztek rá. - Itt született. A temetőben több nemzedék van belőlük. A dédapja, a nagyapja, az apja meg az asszonyaik. Ő nem nősült meg. Bezárja a sort. Ide tartozik. Persze elment egyszer, azután visszajött. Ide visszajönnek az emberek. Elment és visszajött. Mi mindent rejthet ez a mélységeken átvetett könnyű és kötőszó az elment és a visszajött között? Hová ment el, és honnan jött vissza? Ebben a kötőszóban és talán Péter Matt összeroncsolt jobb kezében rejlett az a kulcs, amellyel ezt a nem szavakban élő embertitkot megfejthette volna. Leküzdhetetlen, néma tilalom tartotta vissza, hogy kérdéseivel egyenesen az öregemberhez forduljon. Pedig már számtalanszor az ajkára tolult a könnyed kérdés: mi történt a kezével? Amikor az öreg nem volt jelen, egészen egyszerűnek látszott ez az érdeklődés, de a közelében lehetetlennek érezte. Csak semleges, személytelen ügyekről beszélhettek; a hó állapotáról, a viaszolás módjáról és az időjárásról. Egyszer két teljes napot töltöttek összezárva egy menedékházban. Az ablakot daraszerűen kemény, szélhajszolta hózápor ostromolta. A köd annyira sűrű volt, hogy saját előre nyújtott kezüket sem látták tőle. Ebben a különös, szoros zárlatban még erősebben áthatotta az öreg néma, hozzáférhetetlen légköre. Éjszakára telerakták fával a nyitott tűzhelyet. A lángok szemet bűvölő, nyugtalan mozgással, titkos tülekedéssel töltötték meg a kunyhót. Az izzó fahasábok fényében Angelo lopva rálesett Péter Matt szalmapárnán nyugvó fejére. Úgy érezte, az öreg álmában sokkal többet árul el önmagáról, mint ébren. Micsoda okos, önkínzó arc! - gondolta tűnődve. - A homloka valódi dómkupola. Vajon milyen színe lehetett egyenes szálú, hófehér sörényének fiatalkorában? Nézte az öreg királyi sasorrát, keserű száját és mellére szorított, csonka jobb kezét. Ez a nyomorékság borzadást keltett Angelóban, amely a rángatózó piros fényben valóságos pánikká fokozódott. Úristen! Ha ő vesztené el a jobb keze ujjait! Tovább tudna-e élni egy jelentéktelen tiroli hegyifalu személytelen mellékalakjaként? Nem bírta tovább elviselni a rejtélyes önazonosítást követelő látványt. Visszamenekült az alvó fej titokzatos méltóságához. Bizonyos, hogy Péter Matt nagyon szép férfi volt. Elment, és visszajött. Hol járhatott útközben?
PETER MATT Ottlétének tizedik napján megérkezett Angelo zongorája. Szépen besiklott, elhelyezkedett a nagy nappali szoba sarkába, s otthon volt benne, éppúgy mint ő. A müncheni zongorahangoló riadt, fekete légyként didergett aszfaltból kinőtt lábán, s alig várta, hogy visszaindulhasson az elvarázsolt faluból, ahol síléc nélkül ki sem lehetett lépni a házból a mély hó miatt. A hangszerével való találkozása izgalmas, nagy örömet, szinte kamaszlázat gyújtott Angelóban. Ujjai némileg dermedtek, nehézkesek lettek a síbot markolásától, de két óra alatt teljesen lerázta róluk az alattomos jégbilincset. Minden leütött hang új ígéreteket, összefüggéseket sejtetett, és továbbzengett 69
benne akkor is, amikor már lefeküdt. Csodálkozó hálával fedezte fel, hogy a hangok kozmoszának megint új, mélyebb, szélesebb perspektívájú rétegeibe nyomult be, amelyeknek jelképei a megfejtésüket sürgették. Hajnalban már újra ott ült a fekete Steinway mellett. Ujjgyakorlatai után egyetlen régi szerzeményét vagy koncertdarabját sem vette elő, hanem továbbcserkészett a megnyílt zenetáj új dimenziói között. Boldog töprengéssel időzött el egy-egy témavariációnál, felvetett kérdései válaszát keresve. A teremtésnek ez a kötetlen varázsa kiemelte emberléte korlátai közül; formaalkotó rezgések, elementáris gyökérhangok tengerében fürdött, ringott, amelynek képlékeny állagából bonyolult életvariációkat, érzéstartalmakat idézett fel, majd újra feloldotta őket. Igen. Klaviatúrán sikló ujjai az élet kötő és oldó Igéje után tapogatóztak. Amit játszott, rögtönzött, az egy rejtélyes Teremtő Igejátéka volt, s ennél kevesebbel egyetlen muzsikus sem érhette be. Ez a hangszövevény egyre beljebb és beljebb csalogatta mitikus hullámai közé, s ő teljesen megfeledkezett az időről, arról is, hogy Peter Mattot odarendelte délelőttre. Az öreg pontos volt. Angelót azonban hangok éterfüggönye szigetelte el a külvilágtól. Nem hallotta, amikor Peter Matt belépett, és leült a kemencepadkára. Óráig ülhetett ott anélkül, hogy megmoccant volna. Hosszú idő múlva, játék közben ért Angelóhoz a másik jelenlévő óriási elragadtatása. Ez az idegen áram az ujja alá siklott, és felfelé cserkésző, ujjongó, zsoltárlendületű futamokat szőtt improvizációjába. Azután, mintha a vállát megérintették volna, Angelo hirtelen hátrafordult. Peter Matt mozdulatlanul ült a kemencepadkán. Derekát, fejét nagyon egyenesen tartotta. Külsején alig látszott valami változás, Angelo mégis rögtön rájött, hogy megtalálta az Igét, amellyel megnyitotta őt maga felé, teljesen és fenntartás nélkül. Egyre több kárpit húzódott szét közöttük, s a befelé táguló utak végtelenségében érett dolgok vártak megosztódásra. Hosszú idő telt el ebben a kimeríthetetlen mondanivalóktól zengő némaságban. Peter Matt azután felállt, és különös, botorkáló járással közelebb lépett Angelóhoz. - Régóta várom önt - mondta nehézkesen. - Azt hittem, már sohasem érkezik meg. Most akkor majd... igen. Eljövök este, ha megengedi. Meglepetésében Angelo csak bólintani tudott. Az öregember mereven meghajolt, és elment. Mikor halk csattanással bezárult mögötte az ajtó, akkor gondolt rá szinte megrezzenve, hogy Peter Matt tiszta, kulturált olaszsággal beszélt hozzá. Hideg, világos este volt. A játékházak szív alakú ablaknyílásain puha, rózsaszínű lámpafény vetődött ki a kék kristály derengésű hóra. Fehér dombok, meredek hegyek hajlataiban nagy, éles körvonalú árnyékszörnyek hevertek. A jelenségek átlendültek egy olyan kiterjedésbe, amelyben minden történés jelképpé emelkedett. Angelo korán vacsorázott, és várta az öreget. Nem gyújtott lámpát, és nem függönyözte el a hókeretes ablakot, hogy lássa vendége ösztövér alakját, ha majd elhalad előtte. Az ég bevetődő esti kékezüstjének és a kemencében izzó tűzvarázsnak hűvösen transzcendens és lángolóan szenvedélyes végletei között, élete középpontjában várakozott egy rejtélyes, örökkévalóságba mélyülő jelenben. 70
Kemény, száraz havon sikló sítalp surrogása közelített. Angelo felugrott, de nem az ajtóhoz sietett, hanem a zongorához. Ujjai alól különös fúga gördült elő. Mintha karácsonyi csodaszoba előtt a csengetésre várakozó gyermek lett volna, féktelen képzelete látomásai szorongó kétségekkel feleseltek benne. Hallotta, amint az öreg belépett az ajtón, a belső lábtörlőn hosszan csiszolta a talpát, a fúgát azonban nem tudta megszakítani. Egy harmadik, negyedik szólam, majd tükörfutamok labirintusa csalogatta Angelót egyre beljebb, a hangok örvényei közé. Csak amikor a hátára sugárzott a mögötte álló test jelenléte, akkor tépte el a kezét a klaviatúráról. -
Meggyújtsam a lámpát? - kérdezte, hogy elpattantsa az idegenség felületi hártyáját végtelen
mélységű kapcsolatuk szintjéről. -
Mindegy - mondta csendesen Peter Matt. - Sem a világosság, sem a sötétség nem zavar. - Leült a
kemencepadkára. Angelo a zongoránál maradt. -
Az előzmények. Nos... mintha halottat ásnék ki egy besüppedt sírhant alól. Bár a kihantolás
semmiféle borzalmat nem vált ki belőlem. Inkább sivár, szűk és idegen az egész. De meg kell mutatnom ezt a holttestet is, hogy értse, miről van szó. Nélküle nem juthat át a jelenben élő magamhoz. - A beszéd kiszáradt folyammeder volt az öregben. Akadozott. - Magammal bevégeztem mindent. Szeretem ezt a lezárt rendet. Semmi sem hiányzik belőle, egyedül ez, amiért most... Nagyon súlyos volt már rajtam a kötelesség, hogy lerójam az ember adóját. Azért vártam. Majd látni fogja. Elég erős lesz-e hozzá? Nem fogom-e szakadék szélére sodorni, megrontani, szétzúzni vele? Ez volt az utolsó kishitűségem. Most ez is megszégyenített, mint valamennyi szellemi gyávaságom eddig. Csak ön jöhetett. Pontosan abban az állapotban, amely szükséges hozzá. - Peter Matt hallgatott, de hallgatásában fényes, szemlélődő csend volt. Lassan tovább érett benne a mondanivaló. -
Tizennégy éves koromban kerültem el innen. Templomunk orgonistája vitt magával Münchenbe.
Az első zenei hang, amelyet hároméves koromban hallottam úgy, hogy ráfigyeltem, az ő kezével vetette rám a mágikus hurkot, s én örökre foglyul estem. De az orgonista sem tudott szabadulni tőlem. Az öreg Ulrich Lenz. Már itt nyugszik az ő porhüvelye is a temetőnkben. Az a hatalom uralkodott el rajta, amelynek eszközévé kellett válnia mindenkinek körülöttem. Nem volt visszaút, és nem volt választási lehetőség többé. Anyagi gátakon, családi kötéseken, előítéleteken, érzelmi sáncárkokon úgy hatoltam át, mint a falakon átszüremlő kísértet. Rémült tehetetlenséggel bámultak rám, görcsösen markolták a levegőt, hogy visszatartsanak, azután lehanyatlott a kezük. Ulrich Lenztől megtanultam, amit lehetett, s ő később iszonyodva dobott tovább, mint az égő parazsat. Kínoztam, összezavartam szegényt. Önmaga fölé akartam hajszolni. Münchenben tovább tágultak, burjánzottak a dolgok, mintha egy mágus rámolvasott volna. A meredek felívelés, a nehézségek teljes hiánya szinte ijesztő volt. Utak csúsztak a lábam alá. A legjobb tanárok, mecénások, befolyásos emberek adtak kézről kézre. Semmi akadály. Semmi ellenszegülés. Még kritika, féltékeny ellenszenv sem. Csak sugárzó, kíváncsi mohóság, áldozatkész vonzalom, elragadtatott tetszés s magától értetődően a központi hely nemcsak teljesen betört, megszelídített, 71
virtuóz módon idomított hangszeremnél, hanem a társaságban, a nőknél, a kollégáknál, a barátoknál is. Határtalan, hiúságot korbácsoló, gyanús siker. Szuggesztív, érző és intelligens zongoravirtuóz voltam kétségtelenül. De nincs olyan tehetség és szorgalom, nincs olyan jellem, amely el ne rothadna ilyen mérgezett talajban. A taps démona kezdett szétmarcangolni engem is. Micsoda szenvedély az, Úr Isten! És az asszonyok! Zenétől felizzott boszorkányölek. Az ezerszólamú, telhetetlen, egycélú szajhák, akiknek Isten is csak a kéj és a hiúság ürügye. Nem lehetett megállni. A zuhanó ember kapkodó szédületével éreztem a lelki elnyomorodás veszélyét s azt, hogy a nagy ömlésre már nincs fedezetem. A tűzmag, amely felgyújtott, halódik, zsugorodik bennem. Szemétre, csatornába, agyonköpdösött, nyilvános utakra zúdul ki szentélyem áldozati olaja. Már senkinek nem világít. Nekem sem. Érti, ugye? Tudom, hogy érti. Elmondta délelőtt. A tűz piros fényébe emelte jobb keze csonkját, nézte, azután újra leengedte. - Ezen a ponton történt, hogy a szó szoros értelmében rám csapták az ajtót. A misztérium egyik rettentő fenségű mozzanata volt ez is. A párizsi expressz szalonkocsijának ajtaját csapta be utánam egy türelmetlen kalauz, és ott volt a jobb kezem. Azután... már elképzelhető. Néhány pillanat alatt történt. Mint a nemzés. Mint a halál. De ez a kozmikus mélységű pillanat nemcsak az ujjaimat amputálta, nemcsak a jobbomat tette ilyen zúzott csonkká: engem is leoperált kifelé burjánzó sorsom díszes rákdaganatáról. Pénzem nem volt. Sohasem gyűjtöttem. A körülöttem rezgő káprázatdíszlet vetítő reflektora kialudt. Sötétben álltam egyedül, nyavalyásán, sértődötten, elgennyedt lélekkel. Meg akartam halni. A hiúságom akadályozott meg benne. Nem akartam hullámat a nyáj elé vetni, amely fényes prostitúcióm statisztériája volt. Hazajöttem ide, ahol születtem. Meghalni jöttem haza. Nem is sejtettem, hogy valódi történetem akkor kezdődött. Amit addig átéltem, csak előjáték volt. Harminc évet töltöttem Berwangtól távol, és senki nem vett tudomást róla. A táj és az emberek úgy fogadtak vissza, mintha egyetlen éjszakát töltöttem volna a falun kívül. Az idő csodatévő szenttől illetett sebként forrt össze mögöttem. A házban öreg szolgálónk várt rám. Sem ő, sem a falubeliek nem kérdezték, hol voltam. Nem néztek utánam. Nem ismerték nevem új csengését. Magasra ívelő, tékozló, bonyolult életem kudarca számukra meg sem történt. Nekik Peter Matt voltam, az öreg Peter Matt fia, az öregebb Peter Matt unokája, aki elment, és visszajött. S ez a képzet, amelyet rám vetítettek, furcsán meghatározta az életemet. Berwangtól távol töltött éveim kezdtek egy előző testesülés kínzó rögeszmeképeivé sápadni, s Peter Matt, a hegyi paraszt, akár a saját talajába visszaültetett növény, új erőket szívott magába a földből, a sziklákból, a hóból, a napfényből és a nyers szelekből. Létgyökereim ott erjedtek a berwangi temető sírgödreiben. Sorsom egyenes folytatása volt őseim sorsának. Persze különös énhasadásom, testi regenerálódásom ellenére, a pokol fazekában főttem még jó néhány évig, de öngyilkosságot már nem tudtam elkövetni. Ahhoz egész őrület és egész halálvágy kellett volna, s nekem csak a fele volt meg hozzá. Nem hoztam magammal zongorát. Ma sincs hangszerem. Vakságomban először nem értettem a jelképek üzenetét, és tomboltam miatta. Kívántam, mint fuldokló a levegőt, de ránézni sem tudtam. Álmomban minden elveszített ujjamat épnek éreztem, mozgattam, szédült örömmel újra felfedeztem, 72
mintha felébredtem volna a tragédia lidércnyomásából, amely valójában meg sem történt, és akkor... Minden éjszaka zongoráztam álmomban. Nappal hozzá sem nyúltam a kottáimhoz. A betűvetést sohasem szerettem. Bal kézzel meg egyáltalán nem tanultam meg írni. Messze fölcserkésztem a hegyekbe, magasan, rezzenésre váró lavinák vonalán tapostam a havat. Gleccseres, kiszámíthatatlan, szűz területeket kerestem, ahol emberi láb még nem hagyott nyomot. Kint éjszakáztam szélfogó sziklák oldalában, de szívós, egészséges hegyi ösztönöm nem hagyott elpusztulni. Fehér, vattás csend temette magába hangos, eszelős kétségbeesés-rohamaimat. Ordítottam, átkozódtam; így robbantak ki belőlem vénám beomlott tárnájának erjedő, feszítő gőzei. Senki sem volt velem. Senki sem segített. Magamnak kellett rájönnöm. Gyógyszerek, tapogatózó támpontok, tanácsok nélkül. Azért sikerült. Mert Isten csak az ilyen teljes mélyponton, az önfeladó magány infernójában tud megjelenni. A fény, amely elöntött, villámfény volt; váratlan, ijesztően gyönyörűséges megvilágosodás. Felébredtem. Valóban felébredtem. Csak az értheti meg ezt, aki szadista hóhéroktól nyüzsgő földalatti kínzókamrában áradó hajnali napfényre nyitja ki a szemét, és rájön, hogy ő maga képzelte egész nyomorúságát. Valójában szabad. Szédítően, részegítően szabad. Lényének, képességeinek nincsenek korlátai. Határtalanul gazdag és teljes. Igen. Beteljesedett. Ez a felismerés és bizonyosság úgy ömlött vissza belém, mint fuldokló tüdőbe a levegő, mint kiürült erekbe a vér. Nehéz kifejeznem ezt, de majd... szavak nem elégségesek hozzá. Hogyan is foghatnám emberi fogalmak hálójába azt, ami... Egyelőre valahogyan megpróbálom körülírni, akármilyen szürke és lapos így, hogy mit jelentett nekem, amikor a hangok tökéletlen külső jelmeze, töredék-értelme helyett az abszolút zene birtokába jutottam. Akkor értettem meg, miért tépték el tőlem az ujjaimat és a hangszeremet. A tökéletes hangokat a zongora eltorlaszolta volna. A tökéletes hangokat az ujjaim széttaposták volna. Ma már semmi nem takarja előlem a zenét többé. Maradéktalanul az enyém. Nem kellettek hozzá mesterséges érzékszervek. Halotti múmiaborításra festett képek. Mindegyik bénít, elszegényít, leplez inkább, mint megmutat. Csak később, amikor már minden zene és fény, szín és kitáruló lényeg volt bennem, akkor került kezembe a Bhagavad Gíta egy verse a bölcsről: Aki megismerte az Önvaló teljességét, több hasznát a szent könyveknek nem veszi bizony már többé, mint ahogy a tikkadt vándor tiszta forráshoz érve nem iszik az állót vízből, amelyet kulacsában hordoz. Gazdagságomnak akkor lett neve először. Tudtam, hogy várnom kell még valakire, akit én is megajándékozhatok. Mert az ember egyedül önmagának nem lehet bölcs, sem boldog. Az emberi lélekbe ömlő isteni üzenetet az ég az egész szomjas Földnek küldi. A lehunyt szemű Látók, megsüketült mennyei hallgatózok, ujj nélkül tapintók, láb nélkül lebegők, kar nélkül ölelők azért vetették el testi mankójukat, hogy híddá legyenek a való és a valótlan között. 73
Felállt. - Holnap este megint eljövök. - Bólintott, azután kiment a havas, kék derengésbe. Szavai eleven, titkosan csillámló áramként ott maradtak a piros tűzfény és a hűvös éji kristálycsillogás között a szoba légkörében. ZENEMÁGIA Az évezredekké táguló pillanatok, percekké zsugorodó hónapok között Angelónak semmi más támpontja nem volt a Peter Matt-tal töltött esték, éjszakák alatt, mint a relatív idő fölé emelkedő párbeszédük szédítő hegycsúcsai. Ez a szokatlan dialógus nem mondatokká formálódó szavakban folyt mindig; zenei hangok, gondolatot érintő gondolatok, képekkel tele hallgatások közelítették benne a másképp kifejezhetetlent. Természetesnek érezte, hogy amint az öregember másnap belépett, némán a zongora mellé ült. A billentyűk fölé görnyedve kezdett beszélni, mialatt ép bal kezével harmóniába oldódó disszonáns akkordokat ütögetett, vagy vendéglátója képzeletét vidáman gyöngyöző futamokkal csalogatta maga után a hangéter kiterjedéseibe. Mattnak mindjárt az első, nehezen kiszakadó szavai rést ütöttek egy olyan falon, amelyről Angelo legfeljebb sejtette addig, hogy ott van; öt érzékén túli rebbenésekkel figyelt rá, álmodott róla, nyugtalanító jelenlétét állandóan érezte. - A zene... nekem sohasem volt puszta játék. Akkor sem, amikor még ügyetlen ujjakkal kapkodtam érte. Persze úgy sohasem lehetett volna megragadni a lényegét, mert... a teremtő életáramot nem érheti el ilyen durva érintés. - Peter Matt hirtelen felpillantott görnyedéséből. Arcáról Angelo töprengő, kínlódó zavart olvasott le. Milyen nehéz lehet kifejeznie azt, amit senkivel sem közölt eddig - gondolta tehetetlenül, de fel sem merült benne, hogy ennek a megnyilatkozásnak kifelé ömlő hevességét bármi megállíthatná. Peter Matt a gondolatára felelt, vagy azt a közös gondolatot jelenítette meg, amelynek ereje elmosta külön személyiségük gátjait. - A teremtés és az Ige kapcsolatának számos rejtjele, kallódó kulcsa hever a földön. De ki nyit be velük a titkos kapukon, amelyek visszavezetnek saját gyökereinkhez? Ezek a gyökerek persze nem itt vannak. - A klaviatúrán forrás tisztaságú hangok gyöngyöztek fölfelé. - Hány évezrede porosodik a Genezis szimbólumai között létünknek ez a legnagyobb misztériuma! Azután néhány látnók, próféta, filozófus próbálta szavak hálójába fogni. De elsikló fény volt. Platón persze, ő is. Nyilván az anyagi lét mögött lüktető, életet nemző plátói ideák vezették nyomra Goethe kortársát, a jó Chladni doktort. De Goethén kívül kevesen értették, hogy a természet teremtő gyökérhangjainak szentélyébe tört be akusztikai hangfiguráival. Finom homokot szórt egy üveglapra, és különféle magasságúra hangolt hangvillát rezdített meg fölötte. A hangrezgés a homokot - ahogyan az Ige a nyugvó ősanyagot különféle szabályos geometriai ábrákká rendezte. Egy-egy hang mindig ugyanazokat a sajátos formákat keltette életre. S ezeknek az akusztikai hangfiguráknak tömör, plasztikus idomai voltak. Élő, anyagi testük „a föld porából”. De csak addig éltek, amíg zengő „Igéjük” mágikus tartalommal töltötte meg 74
formavázukat. Mikor azonban a teremtő hang elnémult, a duzzadó, eleven idomok visszahulltak alaktalan nyugvásukba. Azóta fizikai kísérletté szegényedett ez a csoda. A vakok előtt. „Kezdetben vala az Ige!” - Peter Matt keze két súlyos akkordot ütött le. - A Pistis Sophia, a gnosztikusok ma is megfejthetetlen szentkönyvének kopt nyelven írt szövege szerint: „A teremtő Isten akkor kimozdult az én Atyám állapotából, és háromszor ezt kiáltotta: IE! IE! IE! - Az akkordok: egyik a klaviatúra mélységében, másik a magasságában egyre zengtek, és fullasztó izgalommal telítették a szobát. - Az I és az E. A kettes. A lét kabalisztikus kulcsszáma. Az I betű őshieroglifája a varázspálca, a phallosz, a nemző férfierő gyökérhangja. Az E a feminin kehely, a Hold, az anyaméh, a Mater, a megtermékenyülő matéria. A Kettő nászából születik minden életforma. A Kettőből vetül ki a többi szám, az egész számsor. A Kettő lüktet a lét valamennyi síkján az éj és a nappal, a hő és a hideg, a vonzás és a taszítás, az élet és a halál váltakozásában. - A sürgető, követelő, ismétlődő akkordok zúgásában Angelo racionális agyának mindez elvakítóan homályos volt, de valamire éles fényt, ragyogó világosságot vetett benne. Peter Matt keze lesiklott a zongoráról, megfordult, és szembe nézett Angelóval. - Ön szerint, mi a zene értelme? - szögezte neki a kérdést. Angelo annyira meglepődött, hogy zavart sem érzett, csak tanácstalanságot. Peter Mattnak tudnia kell, hogy az ő szempontjából egyelőre képtelen volt olyan megfogalmazást találni, amely megközelíthetné a lényeget. Az sem bosszantotta, hogy megismételte a kérdést, mint a készületlen diák, aki időt akar nyerni. Minden más szempont eltörpült, mellékessé vált ebben az egyetlen célra törő szellemi mérkőzésben. -
Azt várja tőlem, én mondjam meg, mi a zene értelme? - Angelo hangjában bosszús hitetlenség
csengett. -
Igen. Egy csomó közhelyet ismételnék. Vagy körülírhatnám, körültapogathatnám, mint a vak, aki... Próbálja meg! Nos... a zenét én valamiféle alkímiai folyamatnak érzem, amely...
-
Folytassa. Nem rossz.
-
Ez az alkímiai operáció egy rejtett, benső tégely tüzében addig forralja a sűrű, zavaros érzelmi
energiákat, amíg azok oldódni, tisztulni kezdenek és... - Rendben van. - Az öregember most már újra halkan, dünnyögve beszélt, és visszafordult a zongorához. Bal keze rásiklott a billentyűkre. - Bizonyos akartam lenni benne, hogy ez a véna milyen erővel cirkulál közöttünk. A zene szüntelenül teremtő és romboló tevékenység. Benne rejlik az élet kötő és oldó formulája. Azoknak az idő-tér kiterjedéseiben megszilárduló jelenségeknek a valójában rezgő, lüktető „Ige-energiák”, amelyeket kohézió tart össze átmenetileg. Minden életforma bizonyos eszméket fejez ki, egyfajta Ige köré kristályosodik, s csak addig tartja fenn anyagi vázát, míg rejtelmes célú alkímiai folyamatai lejátszódnak ebben a sajátos tégelyben. Azután a forma porrá válik, szétesik, elfoszlik, mint a felhő. A zene a világfolyamatok lényegének mágikus közlése. A zenélés célja a lélek 75
legrombolóbb és legnagyobbszerűbb szenvedélyeinek, törekvéseinek összevont időben, emberfeletti síkokon magasabb tudatállapotban való átélése. Zenélni, zenében élni annyi, mint önkéntesen máglyára lépni. Ez a tűz a testet porrá égeti, de a szellemet kiemeli a halál gubójából. - Hallgatott egy ideig. - Minden emberi léleknek, állati, növényi, sőt kristályos formának megvan a maga „rezgésszáma”, alapformulája, gyökérhangja. A természet Igéje lendíti működésbe az élet szerveződését. Anyagát minden egyes megszólaltatásnál újra teremti. Az ősvénából előömlő zene hatása ezért kivédhetetlen. Meztelen idegekbe, rejtett érzésekbe, ösztöncentrumokba markol. Felkorbácsol, és elnyugtat. Megtermékenyít, és elöl. Fertőz, és gyógyít. Elhitet, és bálványokat rombol. Mert: „Kezdetben vala az Ige. És az Ige Istennél vala.” - Az öregember felállt. Több szó nem esett közöttük aznap. Amikor elment, a levegő elhangzott, de soha el nem némuló hangoktól rezgett: a két akkord sürgetően tovább ismétlődött a szobában. Az I és az E. A kettő misztériuma. A nemzése és a fogamzásé. A szerelemé és a halálé.
BOSZORKÁNYÉJ Angelo munkájának zavartalan menetét Grazia megérkezése szakította félbe. Váratlanul jött, hátha rajtakapja valami titkos tevékenységen, esetleg nőt talál a közelében, akinek ottléte a férfi egész „őrületét” megindokolja. De ellenfele, aki legyőzte, láthatatlan maradt előtte; hiszen az öreg hegyi paraszt Peter Mattra olyan üres, közönyös szemmel pillantott, mint egy korhadt farönkre a ház előtt. Grazia még nem hitte, akárhogyan lép a férfi elé, akármiféle praktikákkal kísérletezik, kudarcot vall. Okossággal, barátságos nagylelkűséggel azonban valóban megnehezítette volna végleges szakításukat. De Grazia a legrosszabb hangot ütötte meg: hideg, keserű, gúnyos volt; szavaiban maró sav erjedt. Drága prémekbe öltözött, mint egy királynő. Nehéz, buja illat úszott körülötte. Ékszereinek hideg bilincsei minden mozdulatánál fölényesen megcsörrentek. Undorodó leereszkedése a környezethez nyomban nevetségessé tette, s ez megakadályozta, hogy Angelo szintén felháborodjék, vagy metsző szavakat mondjon neki. A férfi nyugodt és szelíd maradt. Ez a semlegesség megtalált új erővé, bizonyossággá lett benne, mialatt Graziáról robbanásszerűen levált a fölény maszkja, és tehetetlen indulatában tomboló, átkozódó, klimaxos boszorkánnyá torzult. Angelo szánakozva, csodálkozva nézte: ezt az asszonyt kívánta ő valaha? Ennek a testében hallgatózott a szirének énekére? Benne járta be a gyönyör nedves hőtől párolgó, szakadékos mélységeit? Az ő mohó, kapzsi kezébe vetette át élete gyeplőjét annyi évre? Az asszony érvei, szemrehányásai, ajánlatai, követelései olyanok voltak, mintha Sabbath-orgia dühödt boszorkányszele süvített volna Angelo zárt ablaktábláin kívül. Párbeszédük két reménytelenül párhuzamos monológként kóválygott különböző síkokon. - Itt akarsz elrothadni, ebben a trágyaszagú istállóban? - kérdezte Grazia indulattól remegve. - Egyelőre itt. - Szép. És persze azt hiszed, akármikor visszatérhetsz? A diadalkaput nyitva tartják, a helyet melegen őrzik az elkényeztetett kedvenc részére? Tévedsz, fiam! - Ezt a hangszínét Angelo nem ismerte. Mély, 76
rekedt és szálkás volt, mint a gyalázkodó halaskofáké. - Éppoly kevéssé fognak emlékezni rád, mint egy utolsó trógerra. A nevedet máris felejteni kezdik. Én, égetnivaló idióta hiába erőlködök, mert még mindig töröm magam egy ilyen züllött, hisztérikus striciért. Újak jönnek. Folyton újak, erősek, tehetségesek törnek a rivaldafénybe. Tehetségesebbek nálad! Geist most van a csúcson. Egész Róma lángol érte. És ő ember legalább. Férfi. Nem idegbeteg önfertőző. - Geist? - kérdezte Angelo őszinte örömmel. - Beszéltél vele? - Meg akar állapodni velem. Ha bizonyos lesz benne, hogy te... végképpen meghülyültél. Amennyiben nem tudnád, ma valamennyi művész boldog lenne, ha én lennék a menedzsere. Persze, nemcsak a menedzsere. - Meggyőződésem, hogy Geisttel mindenképpen jól járnál. Remek fiú, és nagyszerű muzsikus. Grazia arca elszürkült, mintha sima udvariasságával a férfi éles, láthatatlan tőrt döfött volna a testébe. - Mi van veled? - kérdezte nehéz lélegzettel. - Mondj valamit, az Istenért, mert belezavarodom! Hivatkozz egy nőre vagy férfira, hivatkozz valamire, érvelj, hogy ne kelljen ilyen nyirkos kísértetekkel harcolnom! - Ne harcolj velük. Nincs értelme. Az érveimet nem értenéd. Se nővel, se férfival nincs dolgom... a te mértéked szerint. Nem számítok rá, hogy bármikor visszamehetek. Állapodj meg Geisttel, és felejtsd el, hogy ismertél. - Mi rosszat tettem neked?! - szakadt ki Graziából a zokogás. - Még annyit sem érdemlek, hogy közöld velem, mik a terveid ? -
De hiszen közöltem. Berwangban maradok.
-
Meddig?
-
Nem tudom. Ameddig kell. Talán évekig.
-
Miért kell?
- Csak itt jöhetek rá arra, miért születtem, mi a feladatom, mit kell még... Nos... még nem tudom pontosan szavakba foglalni. -
Don Quijote!
-
Nevezz, aminek jólesik.
- Én semmi esetre sem kívánok Sancho Panza lenni melletted. - Ez érthető. - Milyen ragyogóan ráhibázott. Ez az ő álláspontja. Sancho Panza. Graziának minden küzdelem szélmalomharc, amit nem a hullafoltos „realitásért”, sikerért és pénzért vív az ember. Grazia még az éjszakát is rászánta a konok kísérletezésre. A hűvösen tiszta, egyszerű ház megtelt lényének éles hang- és szagörvényeivel. Azt remélte, hogy amit szavai, könnyei nem értek el, talán sikerül megoldania a fiatal aszkéta ágyába nyomuló, mindent tudó és mindenre emlékeztető hetératestével. Ebben is tévedett. Mert absztinenciája ellenére Angelo teljes egyensúlyban volt. Testiszellemi erőit maradéktalanul felhasználta fárasztó, hosszú sí- vagy gyalogtúrákon és munkája teremtő erőfeszítéseiben. Grazia közeledése a karcolóan hűvös éjszakában, a fekete selyemcsipkén átderengő meztelensége, kibontott, festett haja nem kísértésként, hanem kínos megpróbáltatásként hatott a 77
férfira. Részvét, szégyenkezés, a megbántott ízlés csömöre borzongatta. Irtózott a légüres térben lejátszódó csábítás görcsösségétől és a visszautasítás drámai giccsétől. Grazia arcán látta akkor újra a megtorlódó időt. A petróleumlámpa fényében az asszony percek alatt éveket öregedett. Mintha bőrén rózsaszínű zománc tört volna össze; a maszk repedései fekete mélységgé nyíltak. Csupa redő, ránc, keserű árnyék lett egyszerre. Haja merev, fénylő kígyószálai petyhüdten elernyedtek. Hajnalban az asszony elutazott. Elszörnyedt, marcangoló gyűlölete pecsétet rakott az ajkára. Szólni se tudott többé. Néhány sort hagyott hátra Angelónak: Remélem, örökre impotens maradsz. Szeretkezz tovább rögeszméd démonszeretőivel. Sohase tudj eleven, érző asszonyt ölelni. Én erre átkozlak. Ügy legyen! Nehéz parfümje még másnap is a szobában szálldosott, míg a kemencére rakott sült alma szelíd barátszaga ki nem űzte teljesen. A két nap alatt, amíg Grazia ott volt, Peter Matt távol maradt. Elutazása után azonban újra megjelent este, és némán leült a szokott helyére a kemencepadkára. Ahogy lenyugodott a nap, jegessé vált a levegő. Alkonyatkor befűtötték, s a piros lángú kemence a ház élő központjává hevült. Az öreg vizsgálódva figyelte, lopva méregette egy ideig Angelót, s ő sem szólt. Engedte, hogy a láthatatlan tapogatók belülről végigkutassák. A lámpát úgy állította a zongora melletti kis asztalra, hogy fénye az arcába vetüljön. Nem volt takarnivalója. A csend megtelt derűs, érintetlen harmóniája negatív hangjaival. - Akkor folytathatjuk - mondta Peter Matt egyszerűen. Graziáról egyetlen mondatot sem beszéltek egymással.
AZ ÉJSZAKAI NAP A hosszú téli hónapok alatt kötetnyi jegyzete gyűlt össze a zene metafizikájáról. Szinte meglepődött, amikor a sokméteres fehér hótakaró észrevétlenül eltűnt körülötte, és foltjai közül előbukkant a zöldmohos, barnás föld. Nyáron felrándultak Péter Matt-tal a Zugspitzére, amelynek felhőkbe takarózó s alkonyatkor vörösen kigyúló csúcsa már régóta vonzotta. A tíz kilométeres utat a kiindulásig vonaton tették meg. Angelo szerette a telet Berwangban, de a mélyzöld, bársonykék, rozsdabarna és rikító piros magaslati nyár valósággal elbűvölte. A nap tüze soha nem tudta annyira birtokba venni a hegyi tájat, hogy az meg ne őrizze levegőjének tartózkodó frissességét. Az ég burájának aranyfelhős paravánja mögött mindig jégleheletű áramlatok lapultak. Ezek a féltékeny leskelődök alig engedték néhány héten át meztelenül elfeküdni a hegyeket, s már kora ősszel könnyű, deres ködfátylat dobtak a völgyek sötét, fűpelyhes ölére. Amikor elindultak, eső szitált, de egyikük sem gondolt visszafordulásra. Tudták, az állandóan szálldosó pára hull vissza rájuk égig nyújtózó szökőkút finom cseppjeiként.
78
A vonatból kiszállva már ezüsttócsákban csillogó nap fogadta őket. Később szél kerekedett. A felhők páni félelemmel menekültek a sivítva suhogó, zúgó égi ostor elől. Lassan, szótlanul bandukoltak egymás mellett a harmat ékköveitől szikrázó tájban; a meredekebb, sziklás emelkedőkön Peter Matt előre ment, kötéllel a derekán, amely az öreg izmos, hegyizerge-léptei nyomán gyakran megfeszült közöttük. Kedves, meghitt pihenőkhöz vezette Angelót, ahonnan a legszebben bontakozott ki előttük az alattuk fekvő hangyatáj. Ebédjüket a csúcson ették meg. A rájuk ülepedő bágyadtságot termoszban felhozott feketekávé keserédes zamata űzte el. Kis árnyékfolton ültek egy bástya alakú szikla mellett, amelyen sűrű mohaőserdő burjánzott, mintha repülőgép égi távlatából a brazíliai erdőrengetegre tekintettek volna le. Angelo lényét a magasság ünnepélyes békessége töltötte el. Anélkül, hogy társára nézett volna, tudta, hogy az mosolyog. A perceket hosszú csend gyűjtötte magába egy tökéletes jelen éber állandóságában. - Itt történt. - Peter Matt hangjából mély öröm zengett meg. Angelo érezte, hogy az öregember a megvilágosodás pillanatára gondol, amikor a pokol reménytelenségéből az örök felszínre jutott hirtelen, s elárasztotta a benső szabadság fénye. Az erős élmény sugárzása feloldotta személyiségét, éntudata megszűnt. Részévé vált mindannak, ami körülvette: Peter Mattnak is. Lopva rápillantott öreg mesterére. Az öregember szeme furcsa, ragyogó mozdulatlansággal akadt fenn. Ez a tiszta elragadtatás felfokozta kettőjük misztikus unióját. Salakégető, vakító fénybe pillantott rajta át. Ennek a fénylő lebegésnek nem volt kiterjedése, csak lángoló tartalma. Megrendülés remegése rázta Angelo minden idegszálát. Szédült, mint aki rettentő magasságból zuhan alá. Zavart nyugtalanság lett úrrá rajta. Hosszú órák múltak el, mert a nap már sötétsárgára érett, megkerülte a sziklát, és éles alkonyi pengéjét a szemükbe szúrta. Különös magány szakadt rá egyszerre. Peter Matt testét maga mellett tudta ugyan... de csak a testét. Nem zavarhatom - gondolta. - Nincs jelen, mert... - feléje fordult. Az öreg szeme fennakadva ragyogott, de a fény már kezdett kivonulni belőle. Eltávozott. Nyugat felé - villant át Angelón. - A napszekér az éjszakába gördül vele. Sugarai utána ömlenek, lassan eltűnnek. A következő másodpercben, feleszmélve csodálatos időn kívüliségéből, már megértette, hogy a legritkább misztérium, a boldog emberhalál tanúja volt. Valaki éber tudattal lépett át mellőle a mulandóból a halhatatlanságba. A perc magasztos természetességét nem felhőzte be gyász és egyéni veszteség árnyéka. Szorongó kívülállással érezte magában az ujjongást: Peter Matt élete beteljesedett! Megvárta, amíg a halálalkony utolsó csillámai is eltűntek a szikár, öreg testből. Amikor ez a fényuszály maradéktalanul csatlakozott a „másik világ” hajnalának felkelő napjához, gyöngéden a karjába emelte mesterét, és vigyázva leereszkedett vele az első házakig.
79
PETER MATT HAGYATÉKA Berwangban, a temetés zaklatottságában Angelót újra körülfonta emberi gyarlósága. A Peter Matt-tal töltött nappalok és esték nyitott sebként fájtak benne. Agyában félbehagyott mondatok tanácstalansága lármázott. Pánik fogta el: mi lesz most? Hogyan fejezze be munkáját a Mester nélkül, aki egyedül hagyta őt zavart egyensúlytalanságában? Micsoda kísértés és válság útvesztőjébe sodorták a „Hatalmak”, amelyek eddig is a vállán át a sorsába nyúltak? Méltatlanná vált volna a Mű egészére? Lehet. Hiszen az eddig kapott ajándékokhoz sem volt más érdeme, mint kielégíthetetlen szomja és az, hogy megalkuvás nélkül követte a magasabb valóság hívását. Zavarát elmélyítette, hogy Peter Matt őt nevezte meg háza örököséül, és azt kívánta, költözzék át az otthonába. Az öregasszony, aki főzött, mosott rá, az ő gondozását is elvállalta. A kegyeleten kívül valamiféle rejtélyes tilalom tartotta vissza attól, hogy halott mestere holmija, használati tárgyai közül bármit is elmozdítson a helyéről. A tágas, egyszerű szobákban alig volt berendezés. Matt hálószobájának festetlen éjjeliszekrényén, a százötven éves családi Biblia mellett szakadozott, angol nyelvű Bhagavad-Gíta,, Lao-ce Tao-te-kingjét és a Változásod könyvét találta meg, asztalfiókjában pedig Buddha beszédeit németül. A világban eltöltött forró, színes harminc esztendejének nyoma sem mutatkozott sehol. A Matt család egymásra rétegződő, dolgos életének emlékei annál inkább hírt adtak magukról. A falakat időtől sötétbarnára színeződött szentképek díszítették, amelyek cirádás farámáját talán még az öregember apja vagy a nagyapja faragta. Ugyanez a faragás borította a sarokba állított, nagy faládát, amelyet a környék jellegzetes népi motívumaival díszített háziszőttes kézimunkák, ágyneműk, női és férfi alsóneműk töltöttek meg színültig. A fehérre sikált faaasztal tetején azonban nem volt terítő és mázas cserépbögre sem állhatott rajta az öreg Matt életében virággal, mert ő soha nem tépett le a száráról növényt, mint ahogyan nem ölt állatot, és nem evett húst sem „azóta”. Zongoráját Angelo átvitette a „saját” házába. Kottáit, könyveit, ruháit szerény jövevényként elrendezte az üres, öblös szekrények mélyén Peter Matt két bekecse, bőrnadrágjai, flanelingei mellett. A rejtélyes összevegyülés után felfokozódott fájdalmas nyugtalansága. A falakból sürgető bizalmasság és különös érzésáramok finom párája vibrált elő. A Matt intenzív mágikus életének áramával telített tárgyak sajátos gondolatokat, szokásokat vetítettek Angelo lényébe, amelyek gyöngéd, de szívós kényszerrel alakítani, terelni kezdték. Mintha vastag, gőztől homályos üvegfalon át akarta volna táblára írt szavak értelmét erőlködve kibetűzni. Figyelt. Küszködött. Csaknem hónapokon át birkózott ingerült tehetetlenségével. Ügy érezte, bújócskát játszanak vele. Érzékeivel, idegeivel félig jelenlévő dolgokra rezonál, amelyek tudata fénykörén kívül tétováznak láthatatlan gondolat- és mozgáspárákat árasztva. Beköltözése harmadik hónapjában vette észre először, hogy a tárgyakért mindig bal kézzel nyúl, használatukkal ügyetlenül bíbelődik, s jobbja ernyedten lóg az oldalán. Ez akkor vált tudatossá benne, amikor a bal kezéből kiejtett egy vizespoharat. Ez a ráeszmélés olyan szúró ijedtséggel töltötte el, hogy a jobb kezét a szeme elé kapta, és mozgatni kezdte az ujjait. Nem volt semmi baj velük. Az 80
előbb csak... Nos? Mi történt az előbb? Ügy nyúlt a pohárért, ahogyan Peter Matt nyúlt volna. A poharat Peter Matt használta azelőtt, s ő most belezökkent valahogyan Öreg mestere tudatállapotába. Mintha Matt holmijának kisugárzása furcsa lélekterhességet okozott volna benne, mintha... Aggodalma hirtelen örömteljes, izgatott reménnyé változott. Nyitottan, passzívan várta, sürgette, hogy a különös hatások eluralkodjanak rajta. Az idegeiben megrezzenő „Matt-reflexeket” szándékosan előhívta, véghezvitte, felfokozta, mint valami lassított pantomimot. Furcsa megnyilvánulásai a házát rendben tartó öregasszonynak is feltűntek. Elszámolás közben egyszer torkán akadt a mondat, ijedten rábámult, azután keresztet vetett. - Szűzanyám! - mondta süvítő suttogással. - Az öreg Peter Matt pödörte így a szemöldökét, amikor elgondolkozott! Érzem, hogy itt van. Isten adjon békességet neki, ha nyugtalan valamiért! A néhány együgyű szó nyílvesszőként hatolt az agyába. Érzem, hogy itt van! Hát ő nem érezte? De hiába telt meg az öreg lényének heves sokrétűségével, képtelen volt teljesen megragadni, áttörni hozzá, szétpattantani racionális képzetei burkát, amelyek eltakarták előle. Az előbb is szinte kettéhasadva, kábultan figyelte önmagát, amint akaratlanul az öreg jól ismert mozdulatával a szemöldökéhez nyúlt. Érzem, hogy itt van! De hol itt? Az öregasszony ösztönös kitörése kétségtelenül irányt mutatott. Peter Matt mozdulatai, szavai, modorosságai akkor alakultak ki benne, amikor szoros kapcsolatba került az öregember használati tárgyaival. Este kísérletképpen magára vette az öreg hálóingét, és úgy feküdt bele nagy, kemény derékaljú fenyőfa ágyába. Lehet, hogy Peter Matt ebben az ágyban született, az azonban bizonyos volt, hogy évtizedeken át benne aludt. Amint a petróleumlámpát eloltotta, sajátos kettősség kezdett erőt venni rajta. Angelo mindig féloldalt fordulva, felhúzott térddel, embrió-pozitúrában helyezkedett el, amikor aludni készült; most leküzdhetetlen ingert érzett, hogy hanyatt fekve elnyújtózzék, és jobb kezét a mellére szorítsa. Úgy, ahogyan az alvó Péter Mattnál látta annak idején éjszaka, a menedékház tűzhelyének fényében. Ezt a szédítő azonosságérzetet szándékosan fokozta, hevítette önmagában, míg személyiségtudata szétolvadt, beleveszett lassan a másik lényének kozmoszába. A teljes önfeladás mégsem vezette el oda, ahová jutni akart, mert tudattalan kábultsága mély álomba siklott át, amelynek képeit nem tudta megrögzíteni s áthozni nappali emlékezetébe. Reggel ugyanabban a pózban ébredt fel az öregasszony ajtónyitására, mint amelyikben elaludt. Álomittasan köszönt vissza neki... s felrezzenő éberséggel hallotta a saját hangját, amint Peter Matt zengő tiroli tájszólásával mondja a jó reggelt. ZENEVARÁZS Este gondosan bezárkózott, nehogy a barátságos falubeliek közül meglepje valaki, azután magára vette Peter Matt bőrnadrágját, zekéjét, bakancsát. Az öreg tarisznyáját is az oldalára akasztotta, amelyben a zsebkésen kívül némi síviasz, napkenőcs és egy sötét szemüveg lapult. Övébe csatolta az öreg vastag nikkelóráját, azután leült egy olyan székre, amelyen a ház egykori gazdája szokott üldögélni tömzsi
81
kemencéje mellett. Éberségét erős feketekávéval fokozta. Az esti csendben minden érzékszerve parázslóan fogékonnyá élesedett, amint ült a zongora elé tett széken. Mielőtt leütötte volna az első hangot, hosszan, gyönyörködve figyelt a kemencében izzó parázs titokzatos, halk zizegésére. A tüzet és a levegőt kell segítségül hívnom - gondolta, mintha a tűzből magából nyerte volna a sugallatot. - A láthatatlan tüzet és a levegő lelkét, a négy elem közül a két legmegfoghatatlanabbat kell idéznem a hangéter kiterjedéseiből, hogy... Már nem érzett bizonytalanságot és szorongást attól, hogy a súgva lényébe ömlő idegen tudat elnyomhatja éberen jelenlévő önmagát. Ketten voltak most, tisztán, erősen, teljes bizonyossággal ketten voltak egy burokban. De hogy a másikkal szembefordulhasson, lássa és hallja is, misztikus szertartást kell végrehajtania. Tűz! - összpontosította gondolatait a varázsigére, s ujjai végigsiklottak egy c-moll futamon, amelyben a piros lángok fehér izzássá olvadtak át. A lángolva zúgó hangéter-folyamon rőt sörényű Kos úszott át. RAM! - vijjogott fel a szent és rettentő, életgyújtó mágikus gyökérszó. A halálkín után ezt érezhették a mártírok a máglyán, amikor a testük elégett, a mulandóság megsemmisült, és kibomlott bennük a bizonyosság: sikerült! Ujjai most a cisz-moll skála birodalmában hullámzottak fölfelé. A benső kép vöröse áthatóan zöld sugárzássá, ezüstös, magas hangtónusokká hűvösödött benne. Tüdeje gyors zihálással kapkodta a levegőt, mintha szédítő, ritka levegőjű magaslaton járt volna. Egyszerre a kristály magas, tiszta zendülésével hasadt meg a forma nélküli zöld gomolygás. Hűs, rejtélyes szélzúgással szőtte át egész valóját Isten lélegzetének, a levegő gyökérszavának Igéje, a tüzet égig lobbantó fárosszá hevítő RAM! S ekkor megtörtént. Felnyílt kiterjedések szívták magukba. Lénye tilos küszöbökön sodródott át. Éberen, tudatosan jutott oda, ahová csak mély álom kábulatában vagy a halála után juthat el a legtöbb halandó. Engedelmes, mérhetetlenül képlékeny anyag leste képzelete minden rezdülését, és rögtön felöltötte a gondolatig alig jutó óhaj és sejtelem formáit. Angelo legerősebb töltésű emléke megint jelenné vált ebben a varázslatban. A Zugspitze csúcsa felé kapaszkodott; nem ketten és nem egyedül, hanem rejtélyes egyesülésben Peter Matt-tal. Az esemény kiindulásához kívánt eljutni, hogy ott beavatott szemlélőként is jelen lehessen, benne és rajta kívül, mert ebben a furcsa kettős egységben Mestere csak elrejtette, de nem fedte fel benne halálon túli önmagát. A mozdulatlan test ott ült a hegytető sziklájának árnyékában, ahogyan emlékezetében megrögzítette. Az a pillanat volt, amikor Angelo várta, hogy az „éjszakai Nap” fényuszályának utolsó csillanása is kivonuljon Matt tágra nyílt szeméből. Az emlékezete hegycsúcsán ülő test azonban fogva tartotta ezt a ragyogást. A test élt. S amint Angelo összpontosította rá szomjas kérdésekkel tele figyelmét, az öregember szeme is megéledt. Visszanézett Angelora. Az isteni távlatok nem lobbantak ki benne, de személytelen derűjét biztató készség szőtte át. 82
Félbehagyott kérdések kavarogtak Angelóban, akár a szélsodorta falevelek. Megszólítsa? Hogyan? Vagy csak gondolataival, segítséget sürgető érzéseivel érintse? De vajon tud-e, akar-e segíteni neki onnan? A tágra nyílt szemű alak feje alig észrevehetően megrezzent. - Itt történt - mondta halkan. Angelo szívét kis, hideg ütődés érte. Figyelme most közös munkájukra összpontosult. - Be kell fejeznünk. Együtt! - szuggerálta. - Senki sem volt mellettem. Senki sem volt velem. Magamnak kellett rájönnöm mindenre - folytatta az alak. - Segítség és támpont nélkül. - Be kell fejeznünk, amit elkezdtünk! - kiáltotta Angelo önnön visszhangos benső terében óriási hangerővel, de a másik gépies szavai félbeszakították. - Azért sikerült. Isten csak az ilyen rettentő magány és önfeladás poklában tud megjelenni. A fény, amely elöntött, villámfény volt... - Lárva! - döbbent Angelóba hirtelen. - Levetett asztrálburok. Csak a megélt dolgok lenyomata van meg benne. Újabb problémákra nem tud felelni. - Váratlan megvilágosodás... Az ébredés... - ismételte a lárva a múltban beleégett szöveget. - Ne! - mondta iszonyodva Angelo. — Ezt ne! Szemben kialudt a fény, s az arc idegen, üres maszkká változott. - Hol van ő? Merre van? Az irányt mutasd, ahová eltávozott! Az utolsó támpontot add meg, amiről tudsz még! - közelített hozzá kétségbeesetten Angelo. A merev, mozdulatlan arc lassan bal felé fordult. Szemét lehunyta, majd hátrahajolt, mintha fényben fürödnek. A test két karja lomhán, vágyakozó nyújtózással felemelkedett, szétnyílt bal felé, majd egyszerre visszahullt, mint valami elejtett, holt tárgy. Angelo hirtelen a néma pantomim irányába lendült... s megpillantotta a halványan kirajzolódó utat. Igen. A csúcsról ösvény kanyarodott fölfelé, ami akkor nem volt ott, illetve... két nyitott, vak szeme nem láthatta, mert... Fények, hangok zúgásában indult meg feltárult dimenziók felé, egyre szélesedő körök és távlatok egymás mögött nyíló sugáridomai között, s villámszerű váratlansággal megszűnt benne a helyváltoztatás képzete. A fent, a lent, a kiterjedés és a folyamatosság érzése feloldódott valami szimultán, csodálatos egyidejűségben. Nem. Inkább mindent magába foglaló Jelenben. Valamennyi tartalmat egyszerre vette tudomásul, mintha ő maga hatalmas, egyetemes töltésű jelképpé növekedett volna. Azután létrejött a kapcsolat a másik számtalan kiterjedésbe ágazó én-mindenséggel, amely azonos volt a lényeggel, amely a többsíkú Peter Mattot jelentette. S Angelo hozzáidézett kérdései nem szavak, hanem rezgések, erővonalak, megzendülő, meztelen érzések és színes, egymásba átalakuló gondolatkristály-alakzatok voltak, s micsoda teremtő áram lüktetett bennük! Égtek és égettek; minden következményükkel, változatukkal kibontakoztak, mint a fúgák egy-egy vezérmotívuma. Felvetett 83
témákra ellentémák, disszonanciáira harmóniák, hiányérzeteire mindent megvilágító teljesség zengő fináléja felelt. Ezt a Nagy Opuszt, a közösen létrehozott szellemi művet nem felejthette el többé, mert mélyebben, gyökeresebben beleépült, mint mulandó testének csontozata, idegrendszere, vérkeringése. Az órákig tartó feszült kontaktust fizikai fáradtság ernyedtsége szakította szét; Angelo zuhanni kezdett a szédítő magasból, vissza önmagába, a kiterjedés és a folyamatosság tér-idő rendszerébe. A szintézis részletekké töredezett. Újra a kiindulásnál volt, a lárva mellett, a Zugspitze tetején, a sziklaerőd árnyékában. A fény felé tárt szemű, csodálatos emlékekkel és gondolatokkal telített burok azonban már nem volt egyedül.
GISZ-MOLL Péter Matt mellett egy nő támaszkodott a sziklához. Riadt, szúró örömmel Angelo azt hitte először, hogy Camillát látja, mert körvonalaiban hasonlított hozzá. S a felvillanó emlékezet azonnal beöltöztette a lányt Lucrezia Borgia feketésbarna, nehéz bársonyköntösébe. De amint a lány arca Angelo felé fordult, megszűnt a férfi képzeletének tétova, szolgai áramlása. A nő nem alakítható fantom, hanem a Nagy Anima valósága volt, akire minden más asszony röpke kis időkre hasonlított addig, amíg Angelo rájuk tudta vetíteni lénye kiegészítő részének egyetlen, benne nyugvó, benne sajgó lenyomatát. Camilla hasonlított rá a legjobban, de ő is csak hasonlított hozzá, azért nyűgözte le annyira. Most lett világossá benne, hogy a lány halálát miért fogadta el olyan rejtélyes szükségességnek. Utalt valamire, ami... ...én sem tudtam nyugodni. Eléd siettem - gondolta saját gondolatai közé az, aki valahol Egy volt vele. Szavai gondolat-negatívjának gisz-moll tónusa volt. Arca egészen közel derengett benne. Mosolya titkos, örök derű kivetődő fényeként érintette. Ez a mosoly volt az, amire mindig szomjazott, amelyben hazatalált. - Még sohase jöttél vissza ilyenkor - szőtte tovább vékony füzérként bujkáló gondolatait a benne élő Másik, akiben magányának nyitott sebe begyógyulhatott. - Éreztem, valami rendkívüli fog történni. Mióta sűrű életálmodat folytatod, még nem találkoztunk ezen a senki földjén. Csak ha idegen neved és idegen tested koporsójában lefekszel, akkor szoktál felébredni nálam. - Nálad! Otthon! - zengett Angelóban a megízlelt s újra el-sikló teljesség fájdalmas sóvárgásával. - Kábult vagy még. Valamit át kell vinned a Küszöbön. Menj. Egyszerre tudatossá lett benne ujjai fáradtsága. Keze ernyedten tenyerelt rá a klaviatúrára. Ez a disszonancia, akár a kifröccsenő tintafolt, hirtelen elfedte benső képterét. Remegve, kimerülten ült a sötétben sokáig, görcsösen szorítva, érintgetve magában naparanykincsét, amelyet hatalmas töltésű varázsábraként sikerült átmentenie a ráció lezuhanó csapóajtaján. Igen. A Várakozó Asszony káprázatokon túli bizonyossága és Peter Matt üzenete nem homályosulhatott el benne többé. A HANGÉTER ASZTRONAUTÁJA 84
Elkezdődtek rendszeres zenei meditációi, amelyek évekre odakötözték Peter Matt házához, a hegyek tágas klauzúrájába. Sajátos testi száműzetés végvárában élt így, ahonnan időnként átszökhetett a ködös asztromentális határbirodalom küszöbein, igazi otthonába. Hosszú hónapokba telt, míg rátalált a hangok pontos formulájára, amely a Másikhoz vezette. S ahogy létrejött a híd, megszűnt a hasadás nappali és éjszakai énje között. Öt különös futam varázsigéje nyitotta fel nappali tudata súlyos lakatját, ötféle variáció vezetett át sodró erejű asztráláramlások között oda, ahová jutni akart. Öt fokozat grádusaiból építette meg az anyagi lét szakadékából felnyúló Jákob-lajtorját, amelynek csúcsán kibomlott benne az elragadtatott Valóság. Ez a tudatállapot mindent áttekintő, tiszta Látás és teljes éberség volt. Földi száműzetésére úgy eszmélt rá, mint aki kábult álmában szögeken hever, s fölrezzenve egyszerre megérti fájdalmai okát. Soha nem tartozott ehhez a létsíkhoz. Testi élete sorsa büntetőtábora volt. Meztelen idegeikkel, mérhetetlen érzékenységgel és gyötrő nosztalgiával zárult szögesdrótjai közé. Otthona másutt, egyensúlya másvalakiben volt. De Sophiát, a Bölcsesség Leányát nem lelhette meg ebben a mélységben. Ő egy más síkon várakozott rá türelmes, szelíd bánattal, mint a csöndes bányászasszonyok alkonyatkor a tárna előtt. Miután meglelte a hangok hídját hozzá, az is megtörtént néha, hogy lefekvés után az álom küszöbén hirtelen mellette ébredt fel a teljesség határtalan megkönnyebbülésével. De ez az érzés kristályos egyensúly, személytelen, pasztell derű volt inkább, minden hiányérzet nélkül. Nem hely, hanem állapot. S az Eggyé vált kettő állapota körül különféle képzetek, tájak, hangoktól zengő színek váltakoztak. Valahányszor két vak földi szeme lehunyása, racionális gondolatainak kilobbanása után felébredt Nála, napkelte köszöntötte ott, halványzöld tengerből felbukkanó, gőzös-arany ragyogás. - Nem megyek vissza többé! - suhant át rajta egyszer, a kiegészülés mámorában. — Visszatérni beszennyeződés. Itt maradok. A Másik gondolatai, érzései gyöngéd madártollérintéssel siklottak a tudatába. Úgy, ahogyan a köldökzsinóron át jutnak el a tápláló erők az anya testében lévő magzathoz. A közlés tartalma benne alakult át szavakká. - Vajon ott, a száműzetésben, amelyre ítéltettél, fontos megbízást teljesítve, ébren tudnál-e maradni minden éjszaka? Nem. Van még valami benned, ami újra és újra elaltat itt is, ott is... - Szabadíts meg ettől a hasadástól! - A nappali tudat kábulatában kell megszületnie az örök éberségnek. Ez a felszabadulás törvénye. - Miért nem vagy velem... ott is?! - Hogy hiányérzeted megtörje benned a húsból formált, mulandó Éva halálbélyeges káprázatát. - Éva sohasem volt a Másik! - Nem. De általa mélyült el a szakadék a kettő között, aki Egy volt. Sophia sohasem lehet ott. Csak az időn kívüli jelen egyensúlyában tükröződik. - Úgy érinted önmagad, mintha nem lennél azonos azzal, aki vagy! 85
- A te szemeddel nézlek. Isten személytelenségével figyelek. Én nem vagyok, csak Ő van. Benned is Ő van. Ez az én szomorúságom és örömöm. Semmi mást nem tudok. Csak Őt s Benne Téged. Egymásban nyugvó uniójuk végén mindig könnyű kábulatként jelentkezett ébredező teste, amely valódi éberségét lassan elhomályosította. Elvégzendő munkájának sürgetése hömpölygött át a tudatán. Sophia óceánja sötét álomzölddé, lidérctarajossá vált, amint a lázszínű éjszakai napkorong alámerült benne. - Látod? - rezdült meg benne a sugallatok benső hangján. - Eljött az este. Álmosság vett erőt rajtad. Aludj csak - Aludj. Én virrasztok helyetted. Gyakorlataival elérte, hogy tudatából sohasem záródtak ki álomképei. Nappali életét úgy folytatta, mint addig. Szorgalmasan, szinte hajszoltan dolgozott órákon át, azután sétált, vagy sízett. Az átmenetiség sejtelme, amely eszmélése óta alapérzése volt, most tudatos fénymagként világított benne. Ez a titkos örömláng olyan hevessé izzott néha, hogy szinte fájdalmas elragadtatást lobbantott fel a testében. Gondolatai, amelyek rejtett meggyőződéséből bontakoztak ki, ennek a gőzös, fiatal asztrálnapnak a hajnali fényével ragyogtak: Nemsokára letelik az idő. Beesteledik, azután hazamegyek. Végleg hazamegyek! A csaknem ijesztő mámort, amelyet ez a gondolat gyújtott ki benne, zenében kellett feloldania. Ezekből a feszültségekből született a cisz-moll intermezzo, a D-dúr variációk és az a-moll szonáta. ÁRNYJÁTÉK A világ eseményei, testi életének vonatkozásai alig érkeztek el hozzá. Nagyapja halála teljesen függetlenítette a világtól. A temetésre Firenzébe utazott, kihűlt, halott, porladó dolgok közé. Annyira nem volt köze már ott semmihez, hogy fel sem kereste a régi helyeket, amelyeken forró, nyugtalan gyermekkora és kora ifjúsága átömlött. Az anyja, aki évek óta külön élt második férjétől, a temetés után beadta a válópert, s minden vatikáni összeköttetését megmozgatta, hogy a házasságát semmissé nyilvánítsák. - Veled maradok - mondta az asszony, aki tétova szétesésében a fiába próbált kapaszkodni. - Nincs senkim, csak te. Utazgassunk megint együtt. Úgy, mint régen. - Én nem mehetek - közölte Angelo szilárdan. - Haza kell utaznom Berwangba. Oda velem jöhetsz. Ott velem maradhatsz, ha akarod. - Jó. Persze. Nekem mindenütt jó, ahol te vagy. Mi köt téged ahhoz a hegyi faluhoz? Talán... nem vagy egyedül? - Egyedül élek. Házam van ott. Kis parasztház. Nem tudnék másutt dolgozni. Anyja kendőzött, meddő öregségtől kifosztott arca lyukas kehelyként fordult felé. Kérdése szomjúság volt, de akármit öntött belé feleletül Angelo, átcsurgott rajta. - Olyan régen nem beszélgettünk. Mondj el magadról mindent. A leveleidből csupa titkolózást érzek. Nedves, hideg tenyerét Angelo kezére tette. 86
- De hiszen... semmi olyan nem történt velem, ami téged érdekelne. Több mint négy esztendeje ki sem mozdultam Berwangból. Szakítottam Graziával. A világ elfelejtett és én... boldog vagyok. — Amikor az utolsó szavakat kimondta, szégyenkezés fogta el, milyen közhelyként hangzott az a közölhetetlen tartalom ilyen ostoba daróccsomagolásban. Anyja táskás, könnyező szeme lehunyódott egy pillanatra. - Értem, amit mondasz, de téged egyre kevésbé értelek. Mintha távolodnál tőlem, rettentő gyorsan futnál, és én csak utánad kiabálnék. De nem baj. Nekem így is jó. Nem akarok gondolkozni. Nem fontos. Veled megyek. A Lombardi-palota húszméteres fogadótermének ablaksorán át éles napnyalábok ömlöttek be a selyemfényű szőnyegekre, a padló finom mozaikjára, a velencei tükrökre, egy korai Botticelli-kép égi színeire, a vagyont érő Goya-metszetek keretbe zárt démonaira és apja fenyegető szobraira, amelyeket nagyapja, leánya könyörgésére undorral megvásárolt, s növekvő értékük miatt meg is tartotta őket haláláig. Ez a környezet az anyjához tartozott részvétlen pompájával, mint a hófehér, lakkosra fényezett, merev loknierdő a fején, s a tétova, csontos ujjaiba vésődő gyűrűi. A berwangi ház meghitt egyszerűsége nem fogadhatta be őt, de Angelo tudta, nem kell fájdalmat okozva elutasítania, mert az emberek maguktól továbbmennek onnan, ahol nem találják meg életfeltételeiket. Az anyja csak néhány hetet töltött nála. Addig maradt, amíg a költözködés a berendezkedés lendülete tartott. De mikor ebbe a keretbe haza is kellett volna érkeznie, mindennapi, kedves tevékenységek közé, elfogta szokott türelmetlensége s tántor-gása a múltból a jövőbe. - Firenzébe kell utaznom, Angelo. Azt álmodtam, a sírokat elhanyagolják. Szegény jó Gaetano gyertyát kért tőlem és miséket. Talán... de ne nevess rajtam... be tudok jutni a Vitelli-villába is anélkül, hogy rám ismernének. A Zeusz-szobrot meg a szökőkutakat szeretném látni. Belebetegszem, ha nem láthatom! Az asszony elutazott, azután két hónap múlva visszatért. De hamarosan megint dolga akadt, Párizsban, ahová egy barátnője hívta meg valamiféle művészetpártoló társaság alapító tagjaként. - Nem akarlak zavarni téged a munkádban... így meg túlságosan egyedül vagyok — mentegetőzött. — Nincs, akihez szóljak, akinek segítségére legyek. Ott legalább tehetek valami hasznosat. Persze visszajövök. Amint a dolgok egyenesbe kerülnek, visszajövök! De nem jött vissza, hanem zavaros, hosszú magyarázkodó leveleket írt dülöngélő betűkkel, hullámzó sorokkal, amelyekben nagy elfoglaltságára hivatkozott. Mindig voltak dátumai, elintéznivalói, amelyek után Berwangba készült, végül is azonban közbejött valami, s ő különféle kongresszusokra, árverésekre hol Londonba, hol Madridba, hol Kaliforniába utazott. Csak a jelenben nem tudott megmaradni soha.
87
KÉPZELETCSAPDA Néhány hónap nyugtalan örvénylése után bezárult megint a varázskör a berwangi ház körül. A világ felé mutató ablakok elfüggönyzése után kigyúltak belül a misztikus „dimenzió-pályaudvar” fényei, s Angelo elindulhatott újra csodálatos kirándulásaira. Az asztrális napkeltében odaát az apjára, Camillára és Gaetanóra gondolt. Hol vannak? — merült fel benne figyelve a felhőanyag hullámzását, amely szüntelenül új képeket sodort elé. - Hol lennének másutt, mint itt? — gördült agyába Sophia válasza. -
Láthatnám őket?
-
Amint rájuk gondolsz, már látod őket.
-
Hiszen rájuk gondolok.
- Alakjuk mögött még nem gyúlt eléggé erős fény benned. - De én nem az emlékalakjukat akarom önmagamból kivetíteni! Valóságosan találkozni szeretnék velük! - Ez a módja. Ám a fizikai valóság fogalma nem felel meg nálunk annak, ami emberi agyadban él. Ők itt is tovább álmodják az életüket, mint odaát. Képzeletük foglyai. Te pedig nyitott szemmel tekinthetsz bele az álmaikba, mert felébredtél. - Nem értem. Nagyon bonyolult. - Egyszerű. Az álom és a halál ikertestvérek. Te, amíg a tested alszik, a túlvilágon vagy. De a halottak, akik még sohasem voltak egészen éberek sem testükben, sem a testükön kívül, csak tétova ösztönzéseik képzeteit szövik létük valamennyi síkján. Finom pókfonálként bocsátják ki magukból hiányérzeteik szálait, és hálót szőnek belőle önmaguk köré. Örök érzelmi éhségük, szomjuk szüntelen zsákmánylesen várja vágyaik tárgyát, anélkül hogy rárezzennének; egyedül saját lényüket kötik gúzsba így. Hívd őket! Mágikus összpontosítással gondolj arra, ami őket jelenti benned. A nevén, színén, hangján szólítsd apádat, és együtt leszel vele. Mert az idő itt nem folya matos, és a tér nem hely. Állapot. Érzéseiddel érj hozzá. Az emléke tele van hővel és fénnyel. Rögtön kicsordul. Figyelj! Amint megjelenik, utána tódul egész kísérete. Ő a zenei vezérmotívum ebben a Vénusz-szimfóniában! ...S máris feltornyosult Angelóban apja pogány istenalakja, ahogyan élete zenitjén ragyogott. Hallotta féktelen kacaját, érezte márványporos, göndör szakállának szúrását, bor- és dohányszagát, mintha hozzá hajolt volna, hogy megcsókolja, valamikor gyermekkorában. Megterhelte a gyomrát ez a kölyök - mennydörögte hömpölygő, mély hangján. Ott volt előtte. Igen. Életre kelt egy mozzanatban, amely éppen annyira valóság volt, mint az anyagi történések bármelyik, jelenen átrohanó pillanata, csak éppen másfajta törvények alá tartozott. Apja környezetének homályból kiemelkedő körvonalai ismerősek voltak Angelónak, de itt határtalanul gazdagabb, hatalmasabb volt minden, mint amit az apja sűrű matériából annak idején maga köré épített. A villa Vitelli termeinek harsány, rendetlen pompája szédítő olimposzi bacchanália színhelyévé tágult, ahogy teremtőjének képzelete mindazt odahalmozta, ami vágyainak sugallatára valaha felvillant benne. A keret az eredeti műterem lehetett. Székesegyháznyi üvegkupola magasságából zuhogott le rá a fény. S e telhetetlenül 88
dúslakodó fantázia mohóságában összefüggés nélkül kerültek egymás mellé élő, sugárzó, zengő, kísértően lüktető formák. Faragott elefántcsont ládákból mélytüzű drágakövek, napcsillogású ékszerek csordultak elő. Szétömlő gyöngyök tornyosultak dombokká égkék bársony- és skarlátvörös brokátanyagon. A széles kereveteken, szőnyegeken meztelen, puha idomú asszonytestek szőrös, szikár faunokkal fonódtak össze, de volt olyan nőalak, akinek sárgás vagy kreolszínű húsa lapos, nagy tálakban bágyadozó virágok közül emelkedett ki ringva, hajladozva, minden mozdulatával a kéj jelbeszédét és ritmusát idézve. Valamennyi forma és jelenség ezeknek a meztelen idomoknak a kerete, színekből, erővonalakból szőtt aláfestő zenéje volt, még a meztelen testeken nehéz fonatokban leomló vörös, lakkfekete vagy holdszőke hajkígyók is. A falakról illatos, síkos olaj csepegett le, és vékony, szivárványos erekben szétfutott a padlón. Az egymáson hentergő, üzekedő testek között gyönyörű, bizarr állatok járkáltak puha bársonytalpakon. Fekete párduc, amelynek szőrén szinte szikrázva sercent a fény. Sóvár-zöld démonszemű, foltos leopárd. Ideges, horpadt hasú, reszkető agarak, tüskés hátú óriásgyíkok. Egy oszlopra vastag, üvegszerűen áttetsző, rubinvörös kígyó csavarodott, gyűrűs bőre alatt mintha parázs izzott volna. Feldőlt ezüst serlegeken, nagy hasú borosüvegeken lángszínű, csaknem embernagyságú kakas ugrált. Tégla alakú vízmedence alacsony káváján terpeszkedve széles csípőjű, duzzadt mellű néger asszony két kövér, falánk csecsemőt szoptatott, de melléből tej helyett vörösbor csurrant elő. A medence sekély, hínáros vizében halfarkú, moszathajú sellők nyüzsögtek vaskos tritonok karjai között, beteljesíthetetlen vágyukban kéjes, haragos sikolyokat hallatva. Értelmetlenül csonka, elhajló lépcsősor tetején nyomorék, lapátkezű, óriás fejű, törpe testű zenészek lantokat, dobokat, hárfákat, hegedűket, fuvolákat nyaggattak szörnyű kakofóniában, mert mindegyik a saját zárkózott, panaszos, zord szólamát zengette, anélkül hogy a másik játékával törődött volna. Hosszú asztalokon kánaáni szőlőfürtök, hamvas barackok, zsúfolt banánkötegek, vörhenyes narancsok, szőrös, pikkelyes ananászkúpok töltöttek meg csónaknyi tálakat, s pirosra sült egész pulykák, malacok, bárányok sisteregtek zsírjukban, mintha titkos lángon forrtak volna. Oltárszerű emelvényen rongyaiban, csúfságában iszonyú és izgalmasan aljas boszorkány hűvös mozdulatlansággal figyelő szphinx hátán lovagolt, és obszcén ábrákat mutogatott egy csomó csivogó, dühös kis majomnak. Emberfeletti, márványsugárzású alakok tülekedtek csoportokban: apja szobrainak előképei. De ezek a márványalakok, ha zárlatba nyűgözötten is, mágikus élettől lüktettek. Birkóztak. Nyögtek. Szeretkeztek. Táncoltak. Fojtogatták egymást, öltek, és haldokoltak a beléjük rejtett eszme parancsára, örökké ezt az egyetlen szólamot ismételve. Angelo megdöbbent, hogy mennyire eltolódtak itt az arányok. Az apja mérhetetlenül föléje nőtt mindannak, amit megteremtett. Úgy járkált a nyüzsgő asztrál-zsibvásárban, mint titán a törpék között. Feléje nyúlt, hozzá vonaglott, tekergőzött valamennyi szomjas szívócsáp, szem, kar, öl, erővonal. Az ő hatalmas lényéből csapolta életerejét, anélkül hogy ő maga tudomást vett volna erről. Tömören, tántorogva gázolt át a jelenségeken, markolászott, ölelt, hempergett, és birkózott fantazmáinak vámpírnyájával. Az arcát Angelo nem tudta megrögzíteni először. Mintha rezgő nyugtalanság ködébe rejtőzött volna előle. Pedig ez az arc minden díszletnél és kelléknél jobban izgatta. Kívánsága végül is oly parancsolóvá növekedett, hogy az arcot tudata 89
középpontjába kényszeríttette vele. Mikor ez az összpontosított fény orvosi homloklámpa sugaraként rávetült a tragikus maszkra, Angelón részvét, fájdalmas megrendülés hulláma zúdult át. Apjának tágra nyitott, domború, szembogár nélküli szeme üres és sima volt. Fehér, mint a szobraié. Vak? - zendült meg benne iszonyodó kétellyel. — Hogyan vakulhat meg valaki ideát? - Nem vetted észre, hogy odaát, a testében is vak volt? - érkezett hozzá a benne élő Másik sugallata. Csak tapogatta az anyagot. Gyúrta, faragta. Kőből, fából, márványból, agyagból próbálta kifejteni, amit nem látott, csak sejtett. Halványan emlékezett rá. Sajgott benne. És az anyag futott előle. Egyre mélyebbre rejtőzött, s maga után csalogatta az alvilágba. - De miért az alvilágba? — szakadt ki Angelóból lázadozva. - Mert ott a helye! Ő a romlás fejedelme! Én mindig tudtam! - merült fel hirtelen Gaetano hangja, s az öröm szúró tűje most szétpattantotta a hártyát, amely eddig láthatatlanná tette Gaetanót. - Gaetano! - Itt vagyok, itt! Hol lennék másutt? Figyelnem kell őt az anyag és a minta miatt. Tudod. Hogy pontos legyen a mérték. Akármilyen undorító. El sem képzeled, mennyire taszít, és mégis vonz. Tüzes mágnes ő. Az én mágnesem. Gaetanót tetőtől talpig gipszpor borította. Szőrös, sovány karján feltűrte festékfoltos munkaköpenye ujját. Rángatózó, süppedt arca eszelős, álomittas fontoskodást fejezett ki. Éppen olyan volt, mint Dino halálának a napján. Angelo emlékezetében felderengett a villa Vitelli éjszakai kertje, de ez most gyermekkorának varázs kertje volt ciprusok tömör, sötét árnyékával és az apró holdtej-körvonalakkal a füvön, amelyeket a kis Gae-tanók hagytak ott, hogy visszataláljanak a helyükre. - Hol vannak a kis Gaetanók? — kérdezte akarata ellenére hirtelen. Gaetano éles pillantással körülkémlelt. - Dolgoznak - súgta. - Pihenés nélkül dolgozniuk kell. Sohasem fáradnak el. És nem is lázadozhatnak ellene. Hiszen én csináltam őket. Gyere! Ezüstös tücsökzenével, rejtett vízsuhogással körülözönlötte őket az éji kert kék homálya. A bokrok között motozó zaj, halk, fojtott férfimoraj, női sikkantások, vihogások töredékeivel apró kopácsolás egyenletes ritmusa feleselt. A szökőkút mellett óriási fehér anyaghalmon apró, sötét lények nyüzsögtek a csillagderengésben. Onnan hangzottak a titkos kis harkályhangok. Az anyagot, amely fehéren sugárzott, mint a márvány, kis Gaetanók lepték el furcsa füzéralakban. Mint a hangyák, apró fehér anyagmorzsákat szállítottak valahonnan a kert sötétségéből, hozzá tapasztották a halomhoz, és rávertek egy apró kalapáccsal. Végeláthatatlan láncban közlekedtek, tornyozták a rejtélyes matériát, amely most már nem márvány-szerűén merevnek és hidegnek, hanem erekkel átszőtten, lüktetőén élőnek látszott. Angelo önkéntelen mozdulattal hozzáértette a kezét, és borzadva visszakapta; olyan érintése volt, mint a lázas, nyirkos, forró emberhúsnak. - Mi ez, Gaetano? — szakadt ki belőle borzadva.
90
- Apád erői. Ők gyűjtik nekem. Ha együtt lesz annyi, amennyi kell, formálni kezdjük belőle az én új testemet az ő mértéke szerint. - Kezét dörzsölni kezdte, vékony idiótahangon vihogott, majd két tenyerét türelmetlenül összeverte. - Gyorsabban! Gyorsabban! Meddig járjak még meztelenül?! - Gaetano, ez... ez nem lehet igaz! Ez iszonyú! Te nem vagy ilyen... - Milyen? - Szörnyeteg! Arcát csodálkozó, fájdalmas törpepillantás érte. - Miért bántasz engem, Angelo? Csak az eldobált, szétszórt morzsákat szedik össze nekem. Ő úgysem veszi hasznát. Sajnálod tőlem? - Szegény. Hagyd. Eszelős - súgta mellette Camilla, s mikor rezzenve, ujjongva feléje fordult, ott látta a lány keskeny kis arcát egy fa törzséhez simulva. Mosolygott. — Nem lát, és nem hall. Még egyik sem vesz észre engem. Így jó. Legalább véghezvihetem, amit tennem kell. — Csaknem áttetsző holdárnyékalakjával előresietett, és szétvonta egy bokor választófalát. Kicsi vízmedence közepén mózeskosár ringott. Fiú csecsemő aludt benne. Camilla a medencéhez suhant, és apró lámpást emelt magasra a kosár fölött. - Nézd! — mondta gyöngéden. - Itt rejtegetem addig, amíg magamhoz vehetem. - A fiúcska arcában Dino vonásai lappangtak. Camilla felnézett, és a pillanat örökkévalóságában Angelo megpillanthatta tiszta, átizzott arcának csodálatos hieroglifáját. - Előre megyek, és meg fogom szülni őt, Angelo. A testembe fogadom. Magamba gyűjtöm. Nem hagyom elveszni többé. A ZENE EZOTÉRIÁJA 1930-ban befejezte a zene ezotériájának részletes feldolgozását, és a hatszáz oldalas művet elküldte Rómába, régi kiadójának. A válasz előzékeny és habozó volt. Néhány ellentétes szakvélemény meghallgatása után azonban végleg elutasították. Kedvetlensége átömlött „másik” életébe is. Nem a hiúsága
sajgott.
Már
nem
várt
semmiféle
elismerést.
A
rábízott
feladat
végrehajtásának
türelmetlensége égett benne. Az egyetlen természetes megoldás megint Társa lényéből ömlött át a tudatába: a könyvet neki magának kell megjelentetnie. A kiadók között igen kevés olyan kivétel akad, aki hajlandó lenne egy ismeretlen csecsemőt a világra segíteni. Angelo Vitelli meghalt a nyilvánosság számára. Most saját erejéből kell újjászületnie egy más műfajban. Az emberiség legfontosabb szellemi ügyei mindig magánkezdeményezésre valósultak meg. Egy ilyen szokatlan mű anyagi veszteségének kockázatát nem vállalja egyetlen üzletember sem, nem éri be az esetleges erkölcsi siker malasztjával. Angelo Rómába utazott, és keserves, idegesítő hetek kirekesztettségében intézni kezdte a kiadás ügyeit. Váratlan segítséget kapott az anyjában, aki nagy lelkesedéssel vetette magát új célja megvalósításának feladatába. Annyira áldozatkész volt, hogy úgyszólván minden tennivalót kimarkolt Angelo kezéből. Neki nem maradt semmi elfoglaltsága, s így még a megjelenés előtt hazamehetett Berwangba. Az eredmény teljesen hidegen hagyta. Anyja minden fizetett recenziót, kritikát elküldött 91
neki, ezeket többnyire olvasatlanul félrerakta. A kritikák azonban egyre sokasodtak. Mind durvább hangú támadó cikkek lármáztak a lapokban. Az anyja felháborodástól remegve írta neki, hogy a hecckampány mögött zenei klikkje élén Grazia áll, s a közös célpont ellen híveivel együtt felzárkózott mellé Morigia is, akinek előrehaladott szenilitása csak fokozta egykori tanítványa iránti gyűlöletét. Az egyre nagyobb teret követelő cikkek tele voltak személyeskedő utalásokkal Angelo különcségeire és arra, hogy valójában elborult elmével él valahol egy osztrák faluban, ápolója felügyelete alatt. Ha alaposan átgondolta, nem is történhetett másképp. A tétel, amelyet felvetett, túlságosan merész és szokatlan volt, semhogy elmaradhatott volna az ellentétele. A minden árnyalatában pontos, emberi elmével fel nem mérhető terv része volt mindaz, ami egyénisége és a világ összeütközésében ennek a viharnak a mértékét meghatározta. Könyvét többé nem lehetett az érdektelenség szürke porrétege alá rejteni. Hírhedtté lett. Mindenki felfigyelt rá. Ismerni, ócsárolni akarta. Viták, hírlapi csaták robbantak ki körülötte, mert védelmezői is akadtak. Az ilyenfajta „siker” tűzijátékában a kétes értékek elhamvadnak, de a maradandók örök életet nyernek, mint a tűzből felröppenő főnixmadár. A csillapíthatatlanul tovább szélesedő betűháborúban Angelo művét egyre több nyelvre lefordították, s ahol megjelent, onnan ömleni kezdtek hozzá a levelek. Olaszországban már a harmadik kiadást nyomták a könyvből, s ő egyszerre riadtan eszmélt rá, hogy megint provokáló erők középpontjába került. A levelek egy részét nem lehetett válasz nélkül hagyni. Szomjas, lázasan lelkes tehetség-csápok nyúltak felé. Magányát új, fiatal hívők ostromolták. Minden idegszála tiltakozott a világba való új beleszövődés ellen, hiszen ő már nem akart magának onnan semmit. Csak ágyrajáró volt nappali tudatának néhány órájában, amolyan „rossz alvó”, s időszakos nappali kábulata helyett a teljesség állandó éberségét kívánta. Ám benső lázadozása ellenére tudta, sorsa most megszólította, s kérdésére neki jól kell válaszolnia. Peter Matt is megvárta őt Berwangban, csak azután lépett ki személyes léte zárlatából. Néhány éjszakán át hiába hívta a probléma visszhangját a Másik lényéből. Sophia néma maradt. Egy reggel azután, álom és ébrenlét küszöbén tiszta, tömör ötvözöttséggel megzendült a tudatában. Az elixírrel telt kehelyből senki sem ihat egyedül. A szomjas földet is meg kell öntöznie vele! Az éberséggel együtt heves ellenállás morajlott fel benne: új bilincseket rakjon magára? Újabb útvesztőt építsen maga köré? Minek? Meddig? A válasz nagy magasságokból zendülő, érces visszhang volt. Amíg be nem fejeződik a MŰ. Az egy és a sok csak együtt egész.
92
A TIZENKÉT TANÍTVÁNY Peter Mattnak egyetlen tanítványa volt - reménykedett. - Nekem sem kell többet vállalnom egynél. Később rájött, mennyire tévedett. Rajta át a második fázisába lépett az operáció. Az első fázisban ő maga beszívta, azután a könyvön át szétvetítette a zenekozmosz üzenetét. Nem térhetett ki az elméletet követő gyakorlat követelése elől. Mondanivalóját életre kellett keltenie, eleven agyakba égetve a szintézis módszerével, amelyet Bontalenti, Morigia s végül Matt épített fel benne. Akármennyire védekezett, akármilyen óvatosan szűrte a jelentkezőket, Berwang zenei központtá, valóságos zarándok-hellyé vált. Érték persze csak elvétve akadt az eszelős csodahajszolók, kíváncsi műkedvelők, lelki patent-orvosság után szimatoló beteglelkűek és szokatlan elhajlásokra éhes, önimádó asszonyok között. Néhány hónap alatt azonban elúsztak a felszíni hullák és élettöredékek. Az áradásból termékeny föld és élő magok maradtak vissza. Angelo tanítványainak száma tizenkettő volt. Az egyiket kis belga faluból, a másikat angol arisztokrata családból hívta magához. Hazáját négy olasz fiú képviselte, akik közül a szívének a legkedvesebb Firenzéből érkezett. Az osztrák, a francia, a cseh, a lengyel, az amerikai növendék után legutolsónak befutott egy finom csontú, kis termetű, sajátosan művelt és csendes koreai is, elképesztő kalandok után, kultúrája tragikus történelmével terhelten. A jobb módúak házat béreltek maguknak, s vagyont érő hangszerüket hangoló kísérte, de volt közöttük egy-ruhás, egy pár cipős földönfutó is, akiről Angelónak kellett gondoskodnia. Ez azonban semmit nem számított. Egyedül az volt a fontos, miféle lehetőségeket, tehetséget rejtettek magukban. Míg csoportja teljessé nem vált, külön-külön lemérte tanítványai jellemét, karakterük sajátosságait, konstellációit, erényeiket és gyöngeségeiket. Kötetlen együttlétekben, zenével, szóvarázzsal csalogatta elő legbenső megnyilvánulásaikat. Négyes tagozódásuk már meg sem lepte, hiszen ő maga olyan valóságban élt, amelyben a csoda, az anyagon átderengő érzékek feletti összefüggések számítottak természetes állapotnak. Tizenkét tanítványa a tűz, a víz, a föld és a levegő négy elemének egyensúlyát és teremtő összműködését képviselte. S ez azért volt magától értetődő, mert csoda volt. Első közös órájuk hangulati tartalmának ereje és szépsége olyan elevenen élt Angelóban, hogy az idő nem tudta eltemetni többé. Mind a tizenkét tanítvány zenei reflexiókban reagálta le azt a szent feszültséget, amely benne is hatalmas zenei hullámokat vetett. Teljesen személytelenül szemlélte ezt a több síkon kibomló misztériumot. Peter Matt nagy nappalijában ültek együtt. Szomjas, fiatal testekbe zárt, bonyolult lélekemblémák. Arcukon, sajátos jellegükön túl, Angelo mélyebben ismerte valamennyit, mint amennyit a nevük, a fajtájuk elárult róluk. A kozmosz egy-egy hívójelének fénymagja parázslott bennük. Néma kerubszemekkel figyelő csillag-utas volt valamennyi, s ezzel a lényük legmélyéről világító tűzponttal Isten titkairól vallatták Angelót. S neki még a ki nem mondott kérdéseikre is jól kellett felelnie. A bal kezét emelte fel először, s ujjait széttárta előttük. Mozdulata a zene-rituálé első szent mozzanata volt. 93
- Az ember bal keze a kozmikus múlt - mondta ünneptől zsongó lélekkel. Tudata közben sajátosan megoszlott néha, mintha Peter Matt-tal azonosult volna. Felemelte a jobbját is. - A jobb kéz a kozmikus jövő. Az ujjak hatalmas csillagerők varázspálcái. A hüvelykujj a mars, a mutatóujj a Jupiter, a középső ujj a Szaturnusz, a gyűrűsujj a Vénusz, a kisujj a Merkur-áramok mágikus karmestere. A zenekozmosz teremtője két kezével a kozmikus múlt és jövő s az öt alapelv erőivel operál. A tíz ujj együtt a tíz Sephirotot, a szellem tíz erőközpontját jelenti, amelynek megismeréséhez és mélyebb átéléséhez a modern fizika bizonyos rezgéstörvényei és jelenségei mellett tanulmányozniuk kell majd a Kabalát. Jó, ha mindjárt tudomásul veszik, hogy a zene misztériumaiba való beavatás próbái, erőfeszítései egyenlők az antik beavatások óriási áldozataival és fáradozásaival. A tudás, amely a beavatáshoz vezet, egyetemes, de hármas ritmusú. Munkatervünk erre a hármasságra épül. Az első fázis a zenejóga. Ez skálákból, ujjgyakorlatokból, technikai tanulmányokból áll. A második a zenemágia, amely a zene érzéstartalmának feltárását jelenti. A zenemágia a szenvedélyerők karakterológiája és hatástana. A harmadik fázis a zene metafizikája, a fúgák, a szonáták, a szimfóniák érzékfeletti világa, a hangok által való teremtés, kötés és oldás tudománya. Mivel a mindenségben minden összefügg egymással, területünket nem határoljuk körül. A művészet, a tudomány és a filozófia hármasságának nincs olyan ágazata, amelynek ne volna szoros kapcsolata a zenével, a hangéter kozmoszával. Mindegyikkel foglalkoznunk kell tehát. Elsősorban azonban meg kell kísérelnünk itt a zeneművészet pontos meghatározását, amely a filozófusoknak már oly sok fejtörést okozott. Valójában mi hát a zene? És lényegében mi a muzsikálás igazi célja? Erre a két kérdésre a zene ezotériája így fogalmazza meg a választ. A zene nem más, mint világfolyamatok lényegének elbeszélése magasabb kiterjedések nyelvén. Célja pedig érzelmi és szellemi energiák átalakítása felsőbb létrendszerek anyagává. A zene ilyenformán magasabb tudatszférák alkímiája éppúgy, mint a szellem egyéb alkotó tevékenységei. Bizonyos zenei formák és hatások fölényét más művészetekkel szemben az emberi lélek mágikus hullámhosszai jelentik benne; az, hogy rezgéseivel közvetlenül, szinte légvonalban érinti az érzelemvilág titkos gyökérbirodalmát, s ezzel működésbe lendíti az élet egész szervezetét. Anyagát minden egyes megszólaltatásnál valósággal újjáteremti. Zenélés közben az idegrendszer magas frekvenciájú rezgésbe jön, a vérkeringés a képzeletsíkok működését táplálja, s az ihlet távoli kiterjedésekbe nyújtózó radarja különös ózonnal árasztja el az ember mindhárom lényét. Ennek az útnak vannak szigorú fegyelemnek alávetett közös szakaszai, és felmerülnek egyéni kitérői is. Ami közös, azt mindenkinek el kell végeznie alku nélkül. Mesterember sok van, művész kevés. Hivatott sok van, választott kevés. De mindig a kevésnek kell megváltania a sokat. Aki Istennel társalog, az egész emberiségért virraszt. A zene főpapja Istennel társalog. Ha mágikus karmesterpálcát emel magasra, három világban lobbant vele lángot. S ez a fény mindig a halál útvesztőjének kijáratát mutatja. Most pedig munkához! Kezdünk, barátaim! 94
Ez a nap 1933. szeptember hetedike volt. Az együtt eltöltött öt év története szinte fizikai időkategóriák fölé záródott külön, benső történelem volt. Közösségük sajátos anyagú zárlata úgy hányódott a politikai viharok hullámverésében, mint egy bója: rugalmasan, de saját törvényeihez tántoríthatatlanul híven. Anélkül, hogy Angelo feltételül kötötte volna ki, tanítványai a szünidőben sem hagyták el Berwangot. Inkább odahívták látogatóikat és családtagjaikat. A tűz jelűek ott csapolták le nemi feszültségeiket is a rejtélyes „zene-szekta” mézére odagyűlt női ragadozóknál. Botrányos kisülések, bonyodalmak akadtak bőven körülöttük, munkájukat azonban nem érintette, mert a külső térben játszódott, „a kerítésen kívül”, s csak sugárzása hatolt zárt tégelyükbe, éppen a szükséges elemet szállítva alkímiai operációjukhoz. Tanítványai valóban függetlenek, befoghatatlanok maradtak, mert emberi szenvedélyeknél sokkal hatalmasabb érzés hajszolta őket minden ideiglenességen túlra. A zene életteremtő, életmegújító áramában sodródtak valamennyien, s ez a mámor erősebbnek bizonyult a testi kéj legzsarnokibb elragadtatásánál is. Mialatt Angelo nappal tanítványainak fizikumát a zenejóga fegyelmébe törte, meditációiban alászállt lényük alvilágába. Felszínre emelte rejtett kötéseiket. Lenyomozta inkarnációs előzményeiket. Megtanította őket a koncentráció, a meditáció és a kontempláció hármas módszerével uralkodni akaratukon,
érzelmeiken,
figyelmükön.
S
szellemük
lassan
szárnyat
bontott.
Felülről,
összefüggéseikben kezdték szemlélni azokat a jelenségeket, amelyek részleteibe egy mélyebb szinten teljesen belevesztek volna azelőtt. Ő maga azonban éjszakáról éjszakára a másik világban folytatta valódi életét. A KÖRBEFUTÓ ÚT Közösségüket az Anschluss robbantotta szét. Zsidó tanítványait alig tudta átmenteni a határon. A légkör azonban valamennyiük részére annyira mérgezetté vált, hogy elhatározták, Rómába költöznek. Ott - legalábbis még egy rövid időre - Angelo megteremthette tanulmányaik folytatásának feltételeit. Az anyja átengedte Angelónak a Lombardi-palotát. Néhány héten át ő maga is velük maradt. Megkísérelte eljátszani a lelkes, munkájukban részt vevő háziasszony szerepét, de hamarosan ráunt. Érezte gyökértelenségét, azt, hogy nyugtalan magányában mindenen kívül rekedt. Útra kelt megint különféle emberbaráti ürügyek alatt, gonosz kozmikus konstellációk kereszttüzében, mágneses zivataroktól remegő idegekkel, indulatok lávájától hullámzó talajon. A háború kitörése az asszonyt rejtélyes módon Varsóban érte. Hogy céltalan lényét micsoda áramlások sodorták éppen a veszély gyújtópontjába, titok maradt. Mindenütt voltak úgynevezett barátai, akikkel laza, értelmetlen kapcsolatokat ápolt. Gyűszűnyi örömök, érzelmes ál-szempontok, tehetetlen szánalommorzsák álomvillanásai vonzották vissza hozzájuk réveteg bolyongásában. Azt, amiért visszament, sohasem tudta még egyszer felidézni, de nem törődött vele. Elfelejtette a célt, ami útnak indította. Új felhőalakulatok játékába merült.
95
Angelo sokáig nem kapott hírt az anyjáról, s noha ez máskor is megesett, most szokatlan aggodalom fogta el. Akkor még nem sejtette, hogy az anyja Varsóban rekedt. Éjszakai éberségében látta meg nyugtalan érdeklődése nyomán. Rögtön tudta, hogy az asszonnyal baj történt. Huzatos utcasarok képe vette körül. Este volt. Fekete, magas házfalakon vaksötét ablakok hallgattak. A levegőben olyan sűrű rémület ült, hogy a poros szélzúgást lidércnyomás didergő nyögései szőtték át. A szürkéskék derengésben lezajlott dráma romjai hevertek szanaszét. Nem lehetett felismerni, miféle élethulladékok borítják a járdát. Az előző percek sírhantja alatt boszorkányvijjogás, hörgőmély és idegtépőén éles, magas dörrenések, zuhogó anyagomlás, vértői pépes sikolyok emléke lapult. Az anyja egy lezárt, fekete kapu előtt térdelt, és az Ölében tartotta valakinek a fejét. A kapu rácsozott üvegablakának cserepei körülötte hevertek. A rács mögött, a kapun belül, szürkésfehér, kivehetetlen arcfoltok zsúfolódtak egymás mellé, mintha szorongva leselkedtek volna. Az anyja ölében fekvő alaknak az arcába hullhatott a haja, mert a feje helyén sötét folt rémlett. Teste mozdulatlanul elernyedt. Világos harisnyás, szikár lába hosszan szétmeredt, cipő nem volt rajta, lábujjai görcsösen begörbültek. - Bizonyosan nem él már — gondolta Angelo. Közelebb nyomult hozzá. Az anyja felnézett rá szeme két homályos mocsarával. Angelo gondolatára felelt, úgy, ahogyan az álmodók álmuk alakjaival beszélnek. - Ha fölfelé tartom, nem tud elvérezni - súgta. - Amíg őrzöm, él. Akkor látta, hogy amit messziről hajnak vélt az arcon, vér. És az anyja óvatosan tartotta az ölében az összeroncsolt fejet. - Ki ez? - kérdezte, de mielőtt az eszelős választ hallotta volna, felismerte a nagy, elernyedt test körvonalaiból. - Én vagyok - mondta az anyja bosszúsan, mint aki nehéz-fejű kellemetlenkedőt utasít rendre. - Az ember igazán nem hagyhatja el önmagát valahol az utcán! - Hol történt... mi történt? - szakadt ki Angelóból az iszonyodó kérdés. - Varsóban. Lescinszkáéknál vagyok. Tudod. Stefát elhagyta a férje. Mint engem. Hazafelé tartottam autón. Hirtelen megszólaltak a szirénák. Kiszálltunk a kocsiból, és futni kezdtünk a kapu felé. A gépek már fölöttünk voltak. Ütést éreztem a fejemen, és félreugrottam. De ő, szegény, elesett. Zokogni kezdett. -
Ki az az ő, aki elesett?
Az anyja kísértetkönnyei páráján át révetegen, erőlködve nézett rá. -
Hát én...
- Melyik én? Itt ketten vagytok. Melyik vagy te? Az élő vagy a halott? -
Én... én élek. És ő is...
-
Csak te élsz. Ő, szegény, már kiszenvedett.
- Ne... - tiltakozó, rekedt kiáltás hagyta el az anyja száját. - Félek! - Az életed megmaradt, ha a tested le is szakadt rólad. Eredj tovább. Majd útbaigazítalak. Gondolj azokra, akiket szerettél, és már átmentek oda, ahol te vagy. 96
- Kiket szerettem én, Angelo? - Az asszony lecsúsztatta az öléből a halott fejét. - Elfelejtettem. Érdekes. Egyetlen név sem jut eszembe. - Zokogó hangjába halk, őrült nevetgélés vegyült. - Még saját magamra sem emlékszem. Hogy hívtak engem, Angelo? -
Júlia Lombardi.
-
Ki az?
- Signora Vitelli. - Tévedsz. Őt hívták így. — A halottra mutatott. - Signora Amanati. - Nem ismerem. - Az asszony imbolyogva felemelkedett, s látszott, hogy már Angelo jelenlétét is elfelejtette. - Megyek - motyogta álomittasan. - Utánajárok. - Elindult. Néhány szófoszlányát még elkapta. - Dinóék Rómában várnak, de előbb Párizsba kell utaznom, mert megígértem szegény Célinenek, hogy... - Sűrű kábulatköd szívta fel lassan, amelyben elmosódó árnyak mozogtak. - Én nem akarlak elveszíteni a Styx folyón való átkelés alatt — fordultak szorongó érzései a benne élő Társa fele. - A nyitott szemű visszatérőt már nem hiteti el a képzelethínár, amely ezeket az árnyakat fogva tartja lüktetett fel benne csendes hullámveréssel a válasz. - A teremtő képzelet szétsugárzó útjai síkosak, és a legtöbbször lefelé lejtenek. Csak egy új születés ébredésében derül ki, micsoda veszélyes csapdát rejt az ilyen képvarázs. Áttetsző ködoszlopok egyszerre vasráccsá szilárdulnak, a játékos sóvárgás vércsíkhasító szíjostorrá, a test idegszálakkal átszőtt Nesszus-inggé válik, s a kéjes formavázlatok áthághatatlan idősorompókká merevednek. Anyjának hivatalos halálhíre a torlódó lengyelországi borzalmak szemernyi morzsájaként érkezett el Angelóhoz néhány hónap múlva. A középbirodalom körvonaltalanságában imbolygó árnya csaknem elviselhetetlen szánalommal töltötte el Angelót. Többször utána ment, megkísérelte kiragadni halálos álmának farsangi maskarái közül, de mindig ruganyos falba ütközött. Az anyja egyszerűen nem látta, nem hallotta őt. Szakadozó ködfelhőként keresztülszüremlett rajta, s tovább követte képzelete lidérclángjait. -
Engedd útjára - érintették belülről a Másik gondolatai.
-
Hová megy? Mi lesz vele?
-
Sokáig vándorol még halál-éjeken át testből testbe.
-
De meddig?
- Míg rájön, hogy állandóan körbefut. Akkor felébred. Mint te.
97
SZÉTTÖRT PALACKOK Olaszország hadbalépéséig megkísérelték kizárni a létük ellen törő tényeket, de 1940 nyarán már felismerték helyzetük tarthatatlanságát. Iskolájukat fel kellett oszlatni. Európa teste műtőasztalra került, s a véres operáció összpontosításában szervezete nem tűrte erői elaprózását. Angelo növendékeit ellenállhatatlanul magukhoz rántották vérségi, faji kapcsolataik szálai. Egyesek további sorsát politikai irányvonaluk határozta meg. A négy olasz fiú vele maradt egy rövid ideig, azután értük nyúlt a háború szörnyeteg csápja. Az óriási Lombardi-palota valamennyi helyisége olyan üresen kongott, mint egy-egy díszes váróterem. Angelo néhány héten át titkos, forró örömben élt, hátha levetheti végre nappali élete súlyos terhét. Semmi sem kötötte ehhez a bonyolult, valótlan világhoz. Sorsának szereplői csaknem valamennyien átvonultak már a sötét hídon, s azon túl képzeletük ködébe vesztek. Tanítványai a lelkükbe égetett tűzjellel elszéledtek a világban, s vértengerbe hajított palackként őrizték magukban az Üzenetet. Angelo várta, hogy az éjszaka végképp magába fogadja. Minden este azzal a reménykedéssel nyújtózott el az ágyában, hogy teste fogságába nem kell visszatérnie többé. Amint azonban az asztrális napkelte párájában egésszé zárult a Másikkal, megérezte, hogy megint alá kell zuhannia; a fizikai sík reggelének halálkapuján menthetetlenül újra átsodródik majd a hús száműzetésébe. Miért? Lázadozott. Mi keresnivalója van még neki a bombáktól, indulatoktól szaggatott Róma boldogtalan zűrzavarában? Kinek használ vele? Mit tehet ott? Mire vár? Társa ezúttal néma maradt, néma és rejtélyes, mint az utolsó beavatás zárt szentélykapuja. A világ tüzes lávaként kavargott Angelo körül, s úgy tetszett, ebben a szörnyű tégelyben minden egyéni cél és forma alaktalan tömeggé olvad. Olaszország egész tengerbe láncolt testét dögkeselyűk tépték, s ő ernyedtségében lekéste a pillanatot, amikor még elmehetett volna. Rómában rekedt, és nem bánta. Megszüntette minden félreértés lehetőségét a két létforma között azzal, hogy a Lombardipalotát a nyílt városba menekülő földönfutóknak adta át menedékül, s ő maga kis albérleti szobába költözött. A hatalmas Lombardi-vagyont nagyrészt amúgy is salakká őrölte a háború. Ő nem spekulált, nem ügyeskedett, nem termelt a halálnak. Ami a javaiból megmaradt, azt fokozatosan visszaöntötte a közösség szomjas, véres talajába. Magának csak a létminimumot tartotta meg. A lázas szabadulási vágy bűvöletében élt egész idő alatt. Reménye nem lankadt, hátha az erőszakos halál utolsó adósságának törlesztésével megszabadul végre tudatos énhasadásának nyavalyájától. Különféle képleteket vetett fel; találgatott. Lehet, hogy a tanítványokat, akikre rábízta szellemi énekeit, felőrli a kataklizma, s neki át kell mentenie magát egy új életszakaszra, hogy új örökösöket találjon? Az is elképzelhető, hogy első kísérlete korai volt, s minden termését kiszaggatja a korszakvég apokaliptikus vihara. Csöndes kis szobájában, amelyet egy riadt, kínosan tiszta, nyugdíjas tanítónőtől bérelt, zongoráján beállította növendékei asztromentális „hullámhosszát”. Zenei portréjuk olyan mágikus elevenséggel élt benne, hogy könnyen létre tudta hozni velük a telepatikus távkapcsolatot. A hangok lüktetésének morzejelein át pontosan lecsapolta halaitól árnyékolt állapotuk tartalmát. Világosan látta melyik mikor 98
hagyta el teste gubóját, s számon tartotta a veszteséget, amely közös ügyüket érte egy-egy palack szétrobbantásakor. 1944 végén már csak hárman voltak életben: a koreai, a francia és a firenzei fiú. Az egyik fogságba esett. A másik hadikórházban, betegen sínylődött. Csak a koreai tudott átjutni biztonságban a tengeren túlra. Azután egyszerre vele is megszűnt az összeköttetés. Sem a földi létformában, sem a túlsó parton nem volt képes megragadni többé. Amikor erőlködve utána nyúlt, különös, merev ázsiai menet állta az útját. Nem tudta, ősök, papok, vagy bálványok-e bizarr, jelképes díszeikben. Tehetetlen, mély levertség fogta el. Szeretett tanítványainak tragikus vége, életművének kudarca teljesen lesújtotta. Nem érzett erőt, lehetőséget rá, hogy mindent újra kezdjen. Fáradt és beteg volt a végső megérkezés utáni vágytól. A lejátszódott események értelmét nem tudta megfejteni. Szüksége lett volna még erre a kudarcra is, hogy a fizikai léthez tapadó utolsó, rejtett szálak elszakadjanak benne? Akármilyen mélyre hatolt önmagában, nem talált olyan rétegekre, amelyek ezt a feltevést igazolták volna. Nem akart ettől a világtól semmit. Nem tartozott ide. De akkor miért volt még mindig itt? Társa hallgatott. Kínzó ideiglenesség-érzetében, tanácstalanságában Peter Mattra gondolt, aki a mentális dimenziók sugárzó megfoghatatlanságába oldódott, s kivonta magát az emberi gondolat radarjának hatóköréből. Még soha nem volt rá olyan nagy szüksége, mint most. Éjszakai ébersége állapotába is átömlött kereső nyugtalansága, amely egyre inkább mestere emlékére összpontosult. Ez a kívánság végül is megint az álom és az ébrenlét küszöbének tudatderengésébe sodorta, ahhoz a keresztúthoz, ahol Peter Matt lárvája egy sziklához támaszkodva ült, szemében a lenyugvó Nap visszfényével. Ott volt tehát a kiindulásnál, s ez a jelképektől terhes csomópont különös előérzettél töltötte el. A lárva mellett megint a csendes nőalak várakozott. Mögötte keskeny ösvény nedvesen csillogó ezüstszalagja kanyarodott el bal felé. Két oldalán lilás, tömör bokrok ködvázlata burjánzott. Ehhez az ösvényhez erős, ismerős izgalom vonzotta. Társa félrehúzódva szabaddá tette előtte az utat. Illatok, színek, hangok láthatatlan csápjai ragadták meg azonnal, s gyöngéd tereléssel húzták-vonták beljebb, valami egyre sugárzóbb góc felé. Az első kanyaron túl meglátta a magas, sovány, ősz hajú tér fi hátát. Előtte járt az ösvényen. Csaknem a nevét kiáltotta, annyira ismerte. Egyszerre rájött azonban, a nevét mégsem tudja felszínre hozni emlékezete szintje alól; ahhoz látnia kellene arcát is. Nem Peter Matt volt. Senki azok közül, akikkel ebben az életében találkozott. A kapcsolat mélyebb és régebbi. Sietni kezdett, de a távolság nem fogyott közöttük. A keskeny hátú ősz ember egyenletesen haladt előtte. Angelo hiába fokozta léptei tempóját, képtelen volt utolérni. A táj körvonalai lassan kibontakoztak a homályból. Lent a völgyben kis, színes házakra, csillanó víztükörre látott. Megfeszített figyelemmel rögzítette a tájat, miközben az öregember után rohant a meredek hegyi Ösvényen. Az ismerősség tömény izgalma egyre növekedett. Azután hirtelen kibukkant előttük egy ódon, várszerű kastély, amelynek zárt vonalai, mohos kövei, széles kapuhídja, falainak réteges borostyánpalástja elragadtatott örömet gyújtottak benne. Az öregember elmosódott a bejárat nagy tölgyfakapujának nyílásában. Amikor Angelo odaérkezett, a kapu már megvasalt, lelakatolt elutasítással állta útját. Hiába tapogatta, döngette, nem tudott bejutni 99
rajta. Kiáltott, de a hang a torkában maradt. A kapumélyedésben nehéz kovácsoltvas kopogtatót pillantott meg, de amikor nekiesett vele a kapunak, ütései pihe érintésű simogatássá lettek. Nem így kell idejönnie, villant át rajta teljes bizonyossággal. Hanem teste valóságának nappalában. Mert ez az a hely a kapun túl, az Öregemberrel, ahová még el kell jutnia mielőtt... Még egyszer hosszan emlékezetébe égette a kastély, majd a völgyben fekvő táj képét, azután kimerülten elengedte magától az alkonyat sűrűsödő homályában. Amikor felnyitotta két emberszemét, szobájának rideg egyszerűségét néhány napcsík világította meg. Reggel volt. S a zavaros fizikai fény megint elfedte benne az ég csillagait. De a testébe való visszahullása ettől a naptól kezdve nem tetszett már olyan értelmetlennek, mert cél ragyogott előtte. Meg kellett találnia az álomtájat a kastéllyal, amelynek kapuja elnyelte előle az Öregembert. A kapun túl várakozott rá a megoldás, amiért élve maradt. A háború végvonaglásában halódó egyik őszi napon, rövid sétájából hazatérve kínzó fogfájás tört rá. Emlékezett, hogy az utcában, ahol lakott, a szeme többször szórakozottan végigsepert egy fogorvos fekete betűs, fehér zománctábláján. A fogorvos várószobájában igen kevesen voltak; a rendelés a végéhez közeledett. A sötét, fénytelen bútorok, színtelen függönyök, szőnyegek fakó közönyt árasztottak. A nagy, kerek asztal lapján agyonolvasott, szamárfüles folyóiratok, képesújságok halmozódtak. Míg unottan turkált közöttük, füle a rendelőből kihallatszó fémes zajokra, vízsuhogásra figyelt, és azt számítgatta, mikor kerül rá a sor. A prospektust eléggé hosszú ideig a kezében tartotta, mielőtt rátekintett volna. Figyelmét egy nagy molylepke kötötte le, amely a légypiszkos üveghez ütődve, szédülten keringett a sárga fényű lámpa körül. Részvét forró hulláma öntötte el, mert a lepkét hirtelen azonosítania kellett élete fénytől részeg és halálba hullott kedves társaival: az apjával, Gaetanóval, Camillával és az anyjával, akik odaát nagyrészt ugyanezt a mesterséges fény körüli vak tántorgást folytatták. Azután rápillantott a békeidőkből ott felejtett svájci prospektusra. Mindjárt a címlapján ott volt a kép a völgyben csillanó víztükörrel és a színes kis házakkal. A hegyoldal erdős bozótjában út világos szalagja kanyargott felfelé. Jöjjön Brunnenba! - hívta a reklámszöveg, és részletesen ecsetelte az üdülőhely különféle előnyeit. A hálás, ünnepi öröm harangzúgásában egy pillanatra lehunyta a szemét. Szemhéja mögött Sophia mosolya derengett.
100
Szaturnusz barlangja SZIKLÁBA ZÁRT TŰZ Anton Bernstein fokozatosan alászállt élete közel hat évtizedének mélyrétegeibe. Úgy érezte magát, mint a saját kihűlt létét és valami természeti csapás dúlásának maradványait ámulva szemlélő kísértet. Tűztől kormozott romok, földrengés tépte szakadékok, mocskos vízhordalék között tikos menedék. A sors műtőasztalán feküdt szünet nélkül, fölé hajló láthatatlan orvosok vérbarázdákat szántó kése alatt. Amire csak rápillantott, amihez csak hozzáért meditációjában, az a fájdalom görcsében feszült meg, oldhatatlan kötések jelképeként. Egy-egy válságponton már-már úgy érezte, hogy az eszét veszti. Mint szegény Lujza nővére, ő is széttöri értelme bilincseit, és kiutat keres az alvilág gátlástalan tombolása felé. De sohasem volt eléggé gyenge hozzá. Intellektusa és lelkiismerete erősen tartotta a kormányt. Hűvös biztonsággal irányította a téboly mocsarai között. Nem merült el. Csillagai fölé került - de micsoda áron! Hétéves volt, mikor Lemberg gettójának poshadt állóvizéből Bécsbe költöztek. De ott is, mint később mindenütt, üldözött kirekesztettek maradtak. Mert nem tartoztak sehová. Sem fajtestvéreikhez, sem a másik oldalhoz. Apja gyötrődő, félreértett nagysága vált a lelke legégetőbb sebévé. Kifejezhetetlen gyöngédséggel, csodálattal és szánalommal szerette a zseniális, tehetetlen, nyomorban fuldokló „hitehagyottat”. Apját így nevezték a zsidók, és így nevezte őt a felesége is habzó szájú, hisztérikus rohamai vércsevijjogásában. A másik oldalról pedig éppúgy „piszkos, büdös zsidóként” hajították vissza a gettóba, mint a többi sorstársát. Valójában egyik sem volt; sem hitehagyott, sem zsidó, hanem a szellemében fajok, osztályok fölé emelkedő, szabad ember. Eredetileg kőfaragónak tanult, később azonban hegedűket készített, amíg a betegsége engedte; zengő, finom hajlatú, mesteri hangszereket, amelyeken maga is művészi tökéllyel játszott. Munkája egyszerűen, tisztán örvendezővé tette, bűvös kört vont köré, elszöktette kietlen otthonából. Anton anyja éppen ezért féltékenyen gyűlölte a férje tevékenységét. Lembergben - talán mert a szeme még csak önmagába és a felnőttek világán túlra révedt - Anton nem eszmélt rá helyzetük kínos túlfeszítettségére, a démoni légkörre, amelyet szerencsétlen anyja árasztott. Legfeljebb úgy érzékelte, mint a viharokat vagy a fagysebeket maró, könyörtelen telet. A gettóban zsúfolt egyképűségben éltek. Alkalmazkodtak a környezetükhöz, megtartották az ünnepeket. Anyja görcsös igyekvéssel mindig bedíszletezte a szombatot. De hiába gyújtotta meg a gyertyák istenidéző fényét. Hiába terített fehér abroszt az asztalra, s készített rituális ételeket, az ünnep távol maradt tőlük. Anyja letakart fejű hajlongása az élőn rebegő tűzszemek előtt, arcára szorított keze inkább megijesztette és elszomorította Antont. Mert ugyanezzel a tragikus mozdulattal szokta az anyja himbálni magát az apja előtt is veszekedés, átkozódás közben. Lembergben néha eljött hozzájuk anyai nagyapja, az öreg talmudista Mendelhájem, s megszállott leányát lecsillapította néhány órára. Szomorú, himlőhelyes, kosarcú ember volt. A teste szinte csontváznak tetszett réteges, piszkos rongyai között. Szürkére fakult, foszlott kaftánjából átható 101
penészszag áradt. Gyulladt, vizeszöld, pillátlan szeme mintha véres könnyekben úszott volna. Valami kis hivatalt viselt a hitközségnél, abból tengődött özvegyen, csak a lelke üdvét keresve. A több mint hatszáz vallási előírás, amelyeket hosszú évtizedeken át a lelkébe égetett, üldözött elkárhozottá tette már az életében. Mert nem lehetett eléggé éber, óvatos, jámbor ahhoz, hogy valamelyiket akaratlanul meg ne szegje időnként. Rettentő megfélemlítettségben élt így, túlvilági esélyeit latolgatva, csüggedt kétségbeeséssel; böjtölt, sanyargatta magát, imádkozott nappal, és virrasztott éjjel, mekegő, mély, siránkozó hangján az eget ostromolta. A gettó szorongó népe tisztelte jámbor szigorúságáért, de senki sem szerette. A szent iratok tételei, amelyek a kövér és derűs Reb Jichak szájából megbékítő simogatásként hatottak, az ő értelmezésében vasvesszőként verték végig az embereket. Ezzel a vasvesszővel sújtotta egyetlen leányát is, olyan ádáz dühvel, hogy az vonaglott előtte a rémülettől. - Schedbarschamot jelét látom rajtad - mondta neki magasra szökő, rekedt jajongással. - Tisztátalan vagy. Örökre megjelöltek. Jaj neked és nekem! Tested a bűn lakóhelye! Szájad mocskos szégyene, te! Otthonodból elűzted az istenfélelmet. Házaséletedet kígyófészekké változtattad. A marásodtól beteg urad hitehagyott lett miattad. Tizenegy gyermekedbe rossz nyavalyát oltottál a fekete véredből. Mind elpusztultak. A kettő meg, akik élve maradtak, átkozzák születésüket! Felsőtestét ide-oda himbálta, szeméből könnyek ömlöttek, öklével horpadtan porzó mellét ütögette. Anton anyja összegörbült, zokogott, sikoltozott! - Ne! Elég! - Ó, te bűnök szakadékának sziklaköve rajtam - folytatta az öregember elvakultan -, csak legördíthetnélek magamról, míg nem késő! A halálom előtt még meg kell találnom a benned élő szörnyeteg nevét, különben én is pokolra jutok miattad! Tűzből és marósavból öntök átkot a fejedre, hogy a rémület kiűzze belőled a gonoszt! Sűrű, kénízű héber szavakat lökött ki magából, mintha láthatatlan, de förtelmes váladékot hányt volna a lelkéből. Anton anyja felemelte falsápadt arcát. A szája kinyílt. Zavaros, zöld szeme kitágult iszonyatában. Ilyenkor megdöbbentően hasonlított az apjára. Félrecsúszott, barna parókája alól kibomlott néhány lángvörös, hosszú hajfürtje, s ez újabb kitörésekre sarkallta a jámbor Mendelhájemet, míg szavai korbácsától a lánya össze nem esett. Lujza nővérét, apját és Antont kirekesztették ezekből a démoni szertartásokból. Az egygyökerű kettő csak egymásra figyelt az indulat és a félelem pokolfazekába zárva. Aztán a nagyapja rájuk vagy a földön fetrengő lányára ügyet sem vetve kaftánját az arcára húzta, és elment. Anton apja ilyenkor nagy szánalommal felemelte az asszony vékony, szívós kis testét. Nem törődött vele, hogy a hátrahajló fejről leesett a paróka, s az asszony bűnösen hosszú hajának lángfolyama csaknem a földig nyúlt le. Az ágyra fektette. Homlokára, szívére borogatást rakott. Várta, hogy magához térjen. Akkor már mindnyájan körülötte voltak. Lesték vörösen árnyalt, nagy szemhéjának takarója alól előbukkanó, könnyes, furcsán kitisztult, puha pillantású szemét és gyöngéd, bűnbánóan esdeklő mosolyát. Ezt az arcát csak ilyenkor látták néhány percre, esetleg fél órára; a teste azután újra az alvilág lakóhelye lett. 102
A férfi tudta, mi baja a feleségének. Súlyos idegbaját egyedül ő ismerte fel, ezért soha nem haragudott rá. Még ritka fel-jajdulásaiban, panaszaiban sem illette rossz szóval, szemrehányással. „Anyád, szegény” - mindig így kezdte, ha róla beszélt, habozva, óvatosan, mintha gennyes, nyitott sebhez kellett volna nyúlnia. Amikor Anton, a legkisebb fiú megszületett, már tizenhét éve voltak házasok. Az elsőszülött Lujza és Anton között tizenegy csecsemőhalál szenvedése, gyásza erjedt. Antonnal bezárult a sor, de a tizenegy kis koporsó az első és az utolsó gyerek között még jobban elmélyítette a téboly rájuk vetődő árnyékát. Anton apjának egész családja nemzedékeken keresztül sírkőfaragásból élt. Ő maga is csak Bécsben tért át a hegedűkészítésre, amelyet rejtélyes ifjúkori kóborlásai alatt tanult meg valahol; ahogyan a felesége sokszor hánytorgatta, egy keresztény embertől, aki „megrontotta”. Anton apai nagyanyja három férjét temette el, és a negyedikkel élt együtt, akinek pirospozsgás arca, mellére terülő hófehér pátriárka-szakálla volt. De ez a kedélyes, nyájas álruha irigy és mohó, tüdővészes uzsorást takart, aki betegségével a feleségét is megfertőzte. A lázakkal, fuldokló köhögéssel küszködő asszonyt vidéki vásárokra hajszolta különféle árukkal, elszedte minden keresetét, de ő maga egy fahasábot nem tolt volna odébb. A családjától is eltiltotta a feleségét. Az öregasszony csak nagy néha osont be hozzájuk lélekszakadva, egy kis összelopkodott élelmiszercsomaggal, többnyire hajnalban, amikor a férje még aludt. Sírósan, zihálva összecsókolta őket, folyton kifelé hallgatózott, minden neszre összerezzent, azután ijedten elrohant. Ő választotta nyugtalanító, kétes hírű fiának a jámbor Mendelhájem leányát, hogy megkösse a hazai talajban, visszatérítse az igaz útra, és protekciót szerezzen neki a másik világban. Maga sem hitte, hogy vakmerő terve sikerülni fog. Isten különös ajándékának érezte, amikor minden gyorsan, simán lebonyolódott. A szigorú Mendelhájem váratlan engedékenységgel, mohón elfogadta a burkolt ajánlatot. Sőt. Ő siettette a házasságot. Mintha szabadulni akart volna karcsú, zöld szemű, lángvörös hajú leányától, aki zöldesfehéren derengő hosszú arcával, vörösen árnyalt, lesütött szemével a szótlan szelídség mintaképének látszott a szomszédok előtt. A fiatalember sem támasztott semmi nehézséget azután, hogy a szokás ellenére egy este hozzászegődött a lányhoz, és hosszan elbeszélgetett vele. Beleszeretett. Persze már az első hetekben kiderült, hogy a fiatalasszonyt Dybuk, „rosszlélek” tartja megszállva. Olyan emésztő indulat lobogott benne, hogy összetört, szétszaggatott mindent, ami a keze ügyébe került. A legtöbbször nem is kellett okot adni rá, hogy a dühe fellángoljon. Maga kereste, teremtette meg rá az alkalmat. Életszükséglete volt. Gonosz élvezete telt az általa kavart pokoli légkörben. Állandóan rendetlenség, piszok, rútság vette körül. Mindent elfelejtett, eldugott, összezavart. De ha egy kést a szemetesládába ejtett, az ollót a matracok közé csúsztatta, az ura egész havi keresetét kiszórta a táskájából valahol az utcán, jaj volt az egész háznak. Szándékosan, az ő bosszantására csinálták az egészet. Loptak, csaltak, hazudtak körülötte. Üldözték. Meg akarták ölni. Szerinte a férje minden lánnyal és asszonnyal paráználkodott, akire csak rátekintett. Vadidegen nőkre támadt, akik az udvarban, a lakásuk előtt elhaladtak, és szórakozottan bepillantottak a poros ablakon. Megfenyegette, lökdösni kezdte őket. Mindenkit megrágalmazott. Mindenütt ellentéteket szított. Ha egy lányról azt tartották, jámbor és tisztességes, nem nyugodott addig, amíg 103
mocskos hírek falevélzörgését el nem indította körülötte. Becsületes kereskedőket tolvajnak, erényes családanyákat Szajnának nevezett. Az emberek kerülték, mint a bélpoklost, s ő ezért is a családján állt bosszút. ÚTVESZTŐ Lujza hosszú éveken át viselte magában a sebeket, amelyeket anyja testi és lelki kínzásai okoztak. Elszörnyedve, szótlanul tűrt. Anyjuk mellett a gyerekek megtanulták, hogy minden ellenvetés, kérlelés újabb méregzacskót fakaszt fel benne, tehát hallgattak. Akármivel vádolta őket, hallgattak. Remegő idegekkel hordozták a védtelen lelkükbe hatoló, mérgezett nyilakat. Anton apjában a részvét és az, hogy „látta” felesége állapotának rejtett gyökereit, meggátolta a teljes belső elüszkösödését. Anton oldó és elrendező értelme segítségével menekült meg. Lujza nővére azonban alulmaradt. Szelíd, ijesztően csúnya lány volt. Homlokába benőtt, sűrű, sötét haja a bokájáig ért. Két apró, riadt, egymáshoz közel fekvő szeme fölött vastagon összenőtt a szemöldök. Az arca közepéből hatalmas, törött orr ugrott elő. Szép, gyöngéd szája, apró gyöngyfogsora, finom, formás alakja sem ellensúlyozta riasztó külsejét. Az emberek szinte meghökkentek a csúfságától, s ő alázatosan, megtörten tudomásul vette. Az anyja elégszer olvasta a fejére. Találékonyan, színesen, iszonyú hasonlatokkal ecsetelte „apró disznószemének, majomhomlokának, félretaposott keselyűorrának” reménytelen ocsmányságát, és élvezte Lujza gyötrelmeit. Lujzának fiatalabb korában kedves énekhangja volt, és az apja élvezettel tanítgatta. Amíg az ének biztonsági szelepje nyitva állt, nem is történt baj. A helyzet akkor változott tragikussá, mikor az anyja idegrohamokkal zsaroló parancsára ez a lehetőség is megszűnt. Az asszony féltékeny lett férje és leánya boldog idilljére. Mert olyan területre menekültek előle, ahová nem követhette őket. Nem tűrte az énekleckéket. Leleménye, s tébolyult logikával, vádakkal és fenyegetésekkel eltaposta Lujza életének egyetlen kis örömlángját. A lánynak nem volt menedéke többé. A lényét félelem és kiúttalan érzelmesség uralta. Nem lázadt fel, nem tiltakozott soha. Nyelte, nyelte a mérget, amíg bomlott, gennyes, gyulladt zűrzavarrá lett benne minden. Először szűk, szegény, tompa feje kezdett sajogni. Súgva, félénken a nehéz hajára panaszkodott az apjának és az öccsének, mert az anyja süket volt a mások szenvedéseivel szemben. Nem hitt benne, hogy rajta kívül bárki beteg lehetett. Lujza is csak „kényeskedik”. „Rájött a lustaság.” „Csalni akar, időt lopni, munkát sikkasztani.” Ha valakinek felszökött a láza, vitába szállt a hőmérővel is. Azt meg lehet hamisítani. Veszélyes seb? Daganat? Fagyás? Ugyan! Csak felfújják, hogy telekürtölhessék vele a világot. Méltatlanul bántalmazott, sajnálnivaló asszony egyetlenegy volt az egész földgolyón: ő. Lujza már Lembergben is sokat szenvedett a fejfájástól; arca eltorzult a szúró szaggatástól. Orvost nem hívtak hozzá. A jámbor Mendelhájem a rabbihoz vitte. Utána megint szörnyű jelenet robbant ki otthon, mert a rabbi azt mondta, nem a leányt, hanem az anyját kellene gyógyítani. Ő a forrása minden bajnak, amely a családot éri. Mendelhájem odáig merészkedett, hogy megkérte a szent embert,
104
űzné ki leányából a Dybukot. A rabbi ezt kereken megtagadta, s összeszidta Mendelhájemet. Éppen ő ne tudná, kérdezte, hogy a salakot nem lehet a salakból kivonni, mert ami marad, az is salak? - Tudtam! - jajgatta náluk Mendelhájem. A rabbi szavai teljesen összetörték. Nehéz légzésű és görnyedt volt. Gyér, ősz, vöröscsíkos szakálla, mint a beteg állatok szőre, nyirkosán összetapadt. Tudtam, de nem mertem bevallani önmagamnak sem! Mindannyiunkat magaddal húzol! Síkos a pokol szakadékának széle, s a te sötétséged, mint a hínár, olyan! - Gyulladt szeméből könnyek patakzottak. Felsőtestét ütemesen rázta, siránkozott, hajladozott. - Bár haltam volna meg, mielőtt anyád méhébe jutott a mag, amelyből lettél! Az asszony nem nézett rá. Ölében összekulcsolt kézzel, konokul ült előtte. Mendelhájem állt, és hajlongott. Ezúttal hiányzott belőle minden erő. Éneklő, szálkás, keserű hangja elvékonyodott, mint a mutáló kamaszé. Lélegzete sípolt. Ütései tompa puffogással zuhogtak süppedt mellére. Ez a kép mélyen bevésődött Anton emlékezetébe. Keskeny udvari szobájukba a pókhálós, homályos üvegablakon át alig vetült be fény. Az utcát öntöző harsány naparanyból egy csillanásnyi sem jutott nekik. A fal mellett vetetlen, piszkos ágyak áporodtak. A mosdóban szappanos, szürke víz párolgott. Papírhulladék, kenyérhéj, szennyes ruha hevert a földön, az ablakdeszkán s a székeken. Az ablak előtti asztalon a mosatlan edényeken még a tegnapi vacsora fagyott, zsíros maradéka száradt. Lujza a konyhában lapult. Az apjuk nem volt otthon. Anton még ágyban feküdt, ahogyan anyja megparancsolta idegesen, mert nem volt kedve ellátni őt, de tűrni se a mosdással, öltözéssel járó motozását. Fáj a feje, mondta. Maradjon csendben! Mendelhájem nem törődött a lánya fejfájásával. Nagyapja megjelenését a fiú így, gyöngeségében még ijesztőbbnek látta, mint máskor. Most valami sohasem érzett, baljós áram ömlött be vele. Talán a rozzant nyomorúságában is annyira kemény ember széthullása hatott Antonra ilyen megrendítően. Mert Mendelhájemban elmozdultak helyükről a dolgok, ezt világosan látta az ágyból, a szörnyű áramkörön kívül, tehetetlen szemlélőjeként a tragédiának, amelyet nem lehetett megakadályozni. Nagyapja belső világát földrengés rázta meg, amely Örökre állandónak hitt tájakat zúzott össze. Anton szinte meg sem lepődött, amikor az öntudatlanul várt csapás bekövetkezett. Mendelhájem hirtelen kiegyenesedett. A szeme megnőtt. Az egész arca életen túli messzeségbe figyelő ámulatot tükrözött. A szája tátva volt, ahogyan az utolsó szó fonala megszakadt. A torkából olyan hang szusszant ki, mint amikor a nyitott csapból víz helyett levegő tolul elő, azután teljes hosszában elvágódott. Arccal előre esve feküdt a földön, nagyon hosszan, kinyúltan. Amikor hozzá ugrottak, már hörgött. A melle szörcsögött egy ideig, de a lelke már iszonyodva elrúgta magát a testétől. Anton máskor mindenre annyi szót találó anyja csendesen ült Mendelhájem holtteste mellett a földön. Úgy elnehezedett, mint a sózsák. Nem lehetett felemelni. A szeme száraz volt, az arca merev. Nem felelt semmire. Nem hallgatott senkire. Ült. Az Igazak jöttére sem mozdult. Amikor azok a jámbor Mendelhájemot abba az irányba fektették, amelyikbe kellett, az állát felkötötték, a szemét cserépdarabbal lefedték, úgy kúszott utána, mint a görcsbe igézett hüllő, és szorosan a fejéhez ült 105
megint. Anton az apjával együtt, akit hazahívtak, megpróbálta felállítani. Tébolyult erővel kitépte magát a kezeik közül, és visszagörbült a halotthoz. Elmúlt az este és az éjszaka is. Szomszédok nyomultak át a szobán; siratók, barátok, kíváncsiak. Rejtélyes módon híre ment a rabbi szavainak. Az emberek tudták, gyilkos gubbaszt az áldozata mellett. Elátkozott ül a pokol kapujában. Nem sajnálták. Senki se sajnálta, csak ők hárman: a férje, a leánya és a fia. Egészen kicsi volt, ahogyan ott kuporgott a földön. Az ura megpróbált tejet önteni a szájába, de összeszorította a fogát. Kendőt borítottak a vállára, mert egész testében remegett. Végtagjai jegesek, lilák voltak, mintha rajta is hullafoltok ütköztek volna ki. De a kendőt is lerázta. Ült, vacogott, fénytelen szemmel nézte a halottat. Tehetetlenül vártak. Várták, micsoda sokkban oldódik majd fel ez a száraz, hideg téboly. A konyhában ültek hárman, kirekesztve. Lujza a fejét fájlalta, és lebontotta súlyos hajfonatait. A konyhaasztal szélén faggyúgyertya égett. A fiú a küszöbön ülve fellesett a két felnőtt elgyötört arcába. Lujza apjának vonásait viselte, és ő is az apjára hasonlított. De az apja meg az ő homloka szélesen, boltozatosán emelkedett felfelé, Lujzáé azonban kirekesztette az eget. Sokszögű, hatalmas orra és bozontos, összenőtt szemöldöke egészen férfiassá tette az arcát. Anton tudta, mennyire helytelen dolog kérdezősködni ilyenkor, de érezte, ha visszagyömöszöli a szavakat, sikoltania kell, s az még rosszabb lesz mindenkinek. - Apa - kérdezte, s a fogai összeverődtek-, miért ül ott anya nagyapa fejénél? -
Gyászolja őt, fiam.
-
Akkor miért nem sír?
- Mert akik sírnak, azok megkönnyebbülnek. Ő bünteti magát. Nem akar megkönnyebbülni. -
Sajnálja nagyapát?
-
Igen. Nagyon szerette.
- Nem hiszem - rázta meg a fejét töprengve a fiú. - Anya félt tőle. Nagyapa pedig haragudott anyára. -
Szerették és féltették egymást. Ezt te még nem érted.
- Tévedsz, apa! - szólalt meg váratlanul Lujza. - Te úgy gondolod, ő hozzánk hasonlít. - Suttogva, lihegve beszélt, ujjaival lüktető fejét nyomkodta. - Akik szeretik egymást, azok másképp viselkednek. Nem okoznak egymásnak ennyi fájdalmat. - Halkan, tehetetlenül sírni kezdett. Az apja megsimogatta a fejét. -
Nehéz ezt észrevenni, tudom. Nehéz... nektek.
- Neked is nehéz. - Most már kirekesztették őt, a kisfiút. Csak egymással beszéltek. Feltakart benső sebeik lázas párájától nagyokat lobbant a gyertyaláng. -
Nem. Nekem könnyebb. Én sajnálom őt.
Lujza apró, elborult szeme az apjára meredt lebontott, súlyos hajfonatai közül. Anton először akkor látta az arcán az őrület felvillanását. - A hóhérodat sajnálod! 106
- Kérlek, ne mondd ezt! Magadat kínzód meg vele. Ide hallgass! Figyelj rám! Próbálj követni! Neked is jobb lesz akkor. Nagyapád saját bűntudatát, elégedetlenségét vetítette anyádba. Beteggé tette vele, s végül ő pusztult bele. Olyan valami öltött testet, lett nyilvánvalóvá az egyetlen lányában, amitől a legjobban reszketett, és amit kétségbeesetten titkolt önmaga előtt. Nagyon hasonlítanak egymásra. Kívül, belül. Anyád most a saját bűntudatát vetíti ránk. Bennünket hajszol, büntet, ostoroz, de önmagával elégedetlen. Ez az ő szomorú tévedése. - S az ő tévedésébe mi pusztulunk bele. - Lujza hangja hideg és különösen monoton volt. - Csak akkor, ha nem tudunk fölé emelkedni! - Hogyan ? - Türelemmel. Jósággal. - Én nem tudok fölé emelkedni. Türelmem sincs hozzá. Azt hiszem, én nem vagyok jó. - Legszívesebben elküldenélek hazulról. Akármennyire nehezemre esnék. Éppen azért, mert túlságosan jó és érzékeny vagy. - A férfi hangja furcsán elfulladt. A fiú így még sohasem hallotta beszélni. - Nem mennék. Úgysem tudnék elmenni tőletek. — Lujza könnyektől felmart arcán végtelen gyöngédség áradt el, s ez szinte megszépítette egy pillanatra. - Én szeretlek és féltelek benneteket. Én igen! Ő azonban... - Az ajtó felé pillantott, amelyen túl a halott feküdt a földön. - Ő gonosz! - A szemében megint kénlángú téboly villant. - Átkozott. Igaza volt nagyapának! Gyűlölte őt. Mindenki gyűlöli őt. Toni is. Én is. Csak te nem. - Lujza! - Menjünk el együtt! Hagyjuk itt egyedül! Meneküljünk! - Már élesen, rikácsolva kiabált. Felugrott, mellén reszkető ujjakkal tépni kezdte a ruhát. - Megfulladok itt! Félek! Félek tőle! Nem bírom. Anton látta meg először az anyját a nesztelenül kinyitott szobaajtóban, azután a két felnőtt is észrevette. Kezével az ajtófélfába kapaszkodott görnyedezve, ingadozva, nyakába csúszott parókával. Hosszú, vértelen arca a földön fekvő halott hasonmása volt. Szemében ugyanaz a fanatikus szorongás ült, mint Mendelhájemnek élete utolsó perceiben. - Szólt hozzám - dadogta didergő önkívületben. - A szája nem mozog; hideg, és bűzlik már, mint az oszló halhús, de beszél, beszél, beszél, ott folytatja, ahol elhagyta! - Az asszonyból ijesztő, állati, bőgő ordítás szakadt ki, azután a küszöbön összeesett. Anton anyja annyira legyengült, hogy nem tudott elmenni Mendelhájem temetésére. Talán nem is mert; betegségbe menekült előle. Az öreg utolsó szavai meg a saját hiedelme a bélpoklos kereplőjeként forogtak az asszony körül. Az addig töredékes, szervezetlen vallásos borzadás egységes szökőárrá duzzadt ellene. A családját sajnálták, de nem is gondoltak arra, hogy szétoperálhatják őket. Egymás sorsát jelentették Jehova bezárt vasketrecében. Gyermekeinek az ő elátkozott öle nyitott kaput, s démona rájuk sütötte gonosz bélyegét. Férje a hitehagyottság bűnével vette magára asszonya terhét, és benne vezekelt érte. 107
Helyzetük a zsidó közösségben tűrhetetlenné vált. Érintésüktől, leheletüktől is irtóztak. A kereskedők bármilyen kapzsik voltak is, megtagadták tőlük a kiszolgálást. A hitközség tulajdonában lévő nyomorúságos lakásukat felmondták. Anton apját elbocsátották a sírkőfaragó műhelyből. Barátaik, ismerőseik átmentek az utca másik oldalára, ha meglátták őket. Tüdőbajban haldokló nagyanyjukhoz nem engedték be az unokáit sem. A gyászidő letelte után szinte szökve hagyták ott a gettót, bezárt ablakok mögül leselkedő szemek taszító csápjaitól űzve. A bérelt szekér batyuhalmazának tetején zötyögve az asszony már újra kemény, komor és gonoszul tevékeny volt. Felvette a harcot az egész világgal. Félelmetesen jámbor és haragvó apján kívül, emberrel szemben sohasem gyengült el. Mindegyikben önmaga ellen küzdött, önmaga fölött ítélkezett ellenséges készenlétben, kimeríthetetlen gyanakvással és rosszhiszeműséggel. Őt nem lehetett becsapni. Ő tudta a gonoszt. Önmagában érezte. Íze a nyelvén keseredett. Indulata a vérében lüktetett. S ezt az ijesztő torzképet lénye prizmáján át minden felületre rávetítette. A halott Mendelhájem legyőzte ugyan, de ezt környezetének nem volt szabad észrevennie. Kifelé továbbra is kérlelhetetlen, találékony, méregfullánkos kobra maradt. Egyedül a család látta meg benne néha a jámbor Mendelhájemot, ahogyan penészszagú kaftánjában hajlong a húsán belül, az agyán belül, az idegein belül. Mert oda költözött most. Szorosabban, elűzhetetlenebbül vele volt, mint életében. Szólt hozzá. Fejére olvasta minden bűnét, aljas gondolatát, jóvátehetetlen mulasztását. Beszélt, beszélt, szavakkal verte, amíg az asszony nem nyöszörgött, vonaglott, öklözte magát, és el nem ájult. Ám a világban soha senkivel nem kötött békét, még fegyverszünetet sem. A LÁNGOLÓ SZŰZ Bécsben a Leopoldstadtban laktak, zsidók, de mégis élesen elkülönült emberek között, egy nagy bérház alagsorában. Antonnak addig sejtelme sem volt róla, hogy az élet ennyire bonyolultan sokféle lehet, és ilyen kínzó kérdéseket, megalázó összehasonlításokat vet fel. Pedig ebbe a házban csaknem ugyanolyan proletár zsidók szorongtak, lármáztak, marakodtak, imádkoztak, ünnepeltek, mint a lembergi gettóban. Ám a légkörbe belekeveredett már valami a könnyed, gazdag, művelt és joviális császárváros tónusaiból is. Ezek a zsidók nem voltak annyira zártak, lesújtottan, fanatikusan istenéhesek, mint a lembergiek. Ősi panaszaik sirámaiba profán, életigenlő keringőritmus szövődött néha. Gyermekeik zsargonjába bécsi kedélyességek, malacságok vegyültek. Fiatal lányaik Straussvalcert dúdoltak takarítás közben. A felső emeleteken, ahol jobb módú kereskedők, ügyvédek, orvosok laktak, egészen zavarbaejtő mértéket és változatokat mutatott ez a sajátos alkalmazkodás. Az alagsorban még ott kunkorodott a férfiak halántékán a fürt, a szakállukhoz is konokul ragaszkodtak. De feljebb egyre fogyott a rituális szőrbozont. Az egykori pátriárkanosztalgiát a modern polgáriasodás ideálja váltotta fel. A magasabb emeleteken a ház zsidó jellegét és egységét csak az ünnepek jelezték, amikor az ablakok gyertyáktól ragyogtak, s egyforma ételszagok páráztak elő a lakások mélyéből. Ebben a közelségben és szorosságban a leghalványabb különbözés, távolodás az alapdogmáktól 108
feszült reakciókat, zavaros izgalmat váltott ki. Az ortodoxok, hithű jámborságuk jogán, kevélyen ítélkeztek a modernek felett. Éles szemmel lestek be egymás földi életébe és túlvilági jövőjébe. Álcázott indulatok, irigységek, válságok katlanában forrtak szüntelenül a ház alagsorában és földszintjén. A „modernek”, amíg bírták, amíg köldökzsinórjuk odakötötte őket a féltékeny, szigorú vallási közösséghez, megmaradtak a házban, s feltarthatatlan átalakulásuk e közép-állapotában buzgón tartották az emlékezés és a bűnbánat közös ünnepeit. Péntek este befejezték a hetet, gyertyát gyújtottak, imádkoztak, megünnepelték a szombatot, hosszúnapkor koplaltak, húsvétkor pászkát ettek, a zsíros edényt nem keverték össze a tejessel, libazsírral főztek, és rémült felháborodással tiltakoztak, ha valaki azzal vádolta őket, hogy házon kívül nem vetik meg a „tréfli” ételeket. Pedig lassanként valóban rászoktak. A külső világgal való érintkezésben ellazult bennük az isteni szövetség. Már nem az égbe, hanem a föld örömeire kacsintottak, Sinai hegyének viharos, komor csúcsa helyett az ékesen csillogó aranyborjút csodálták megint, mint véres történelmük évezredei alatt annyiszor. Szobrok,
„faragott
képek”,
festmények,
szőnyegek,
ezüst-
és
kristályedények
vándoroltak
észrevétlenül a vagyonosodó zsidó polgárok lakásaiba. Amikor a túlsúly létrejött, a szakadás nyilvánvalóvá s az alagsorral való feszültség elviselhetetlenné vált, szépen odébbálltak a házból: villákba, saját házakba, elegáns kis magánpalotákba költöztek. Ez a változás a család életébe is újabb válságokat hozott. A gazdagság, a szépség, az életöröm fluiduma
víz
alá
derengő
napfényként
lesugárzott
sötét,
nyirkos,
mocskos
odújukba,
és
mindegyikükben más nyugtalanságot kavart. Az asszonyt már nemcsak bűnbakkereső bűntudata mardosta, hanem megrendülten gyászolni kezdte önmagát. Úgy érezte, megfosztották egy csomó élvezettől, amihez mások - érdemtelenül - bőségesen hozzájutottak. Sóvár, remegő cimpájú orra dühödt izgalommal szaglászta a gazdagok nyomában lebbenő illatokat. Irigy, kíváncsi szeme elborultan követte a drága anyagokba öltözött zsidónők könnyed alakját. Kémkedett utánuk, mintha halálos bűnüket nyomozta volna. Összepaktált a cselédeikkel; segítségükkel a távollétükben a lakásaikba lopózott, kiszimatolta életrendjüket, szokásaikat. Mindig tudta, hol szórakoznak, mennyit költenek, mit vásároltak, mi készül náluk. Amikor így teleszívta magát hírekkel, és hazatért réteges piszoktól, nedvességtől bűzlő pincelakásukba, ahol minden tárgy az ő tisztátalan, erőszakos zavarosságát tükrözte, ragadozóként csapott le a családjára. Az ellentét a saját sorsuk és a mások életformája között valamennyiüket megkínozta, de amíg a fiúban meg az apjában a szépség csöndes, reménytelen nosztalgiáját ébresztette fel, az asszonyt és Lujzát különböző módon, de teljesen megmérgezte. Amíg Anton nem volt eléggé érett, hogy megérthesse apja álláspontját, az ünnepek mindig fájtak neki. A jámbor Mendelhájem halála, s főként az osztrák fővárosba való áttelepülésük óta az anyja sohasem gyújtott gyertyát. Lujza egyszer félénken megkérdezte, Ők miért nem ünnepelnek soha. Az anyja először durván ráförmedt, hogy semmi köze hozzá. Majd ha kerít magának valami balekot, aki feleségül veszi, a saját otthonában azt csinál, amit akar. De ha mindenképpen tudni kívánja, miért nem gyújt gyertyát, hát megmondhatja: az apjuk miatt. Az asszony ritkán ütött úgy, hogy csak az egyiküket 109
találja el vele. A férfi a poros ablak bevetődő ólomfényében csodálkozva felpillantott a szerszámai közül. - Miattam meggyújthatod a gyertyákat. Én szeretem az ünnepet — mondta szelíden. - A gójok ünnepeit is, ugye? - kérdezte az asszony epés héja-arccal. - Engem is megrontottál, amikor még hittem neked! Kimondtad annak a nevét, aki előtt csak köpni szabad. Dicsérted őt, és szépnek nevezted a születésnapját. Elárultad, hogy fiatal korodban részt vettél egy ilyen karácsonyon! Igen! Csak tudják meg a gyerekeid is! Ha elátkozott hitehagyottak gyertyát gyújtanak, és imádkoznak, meggyalázzák az eget. Nekünk állandóan vezekelnünk kell mocsokban és sötétségben! A magunkfajtának nem lehetnek ünnepei! A férfi ekkor hosszan, furcsán ránézett a feleségére, aki ettől a pillantástól nyugtalanul toporzékolni kezdett. - Mit bámulsz így rám? Talán nem mondtam igazat? Tagadd le! Tagadd le, ha mered! Beszélj végre! Megnémultál?! - Bizonyos vagy benne, Regina, hogy nem saját magad miatt félsz gyertyát gyújtani? - kérdezte halkan a férfi. - Én? Mitől félnék? - Apádtól. A gyertyák felébresztik őt benned. Az ünnepek az ő nyelvén beszélnek hozzád. Én békében élek az éggel, Regina. Te harcolsz vele. Mindenkivel harcolsz, pedig csak egyetlen ellenséged van: te magad. Eddig nem szóltam neked, mert sajnáltalak. De Lujzát most már jobban sajnálom, mert ő nem tud védekezni, és tönkremegy miattad. Engem tovább hajszolhatsz. Velem tehetsz, amit akarsz, Lujzát azonban ne bántsd! Egyetlen rossz szóval ne illesd többé! Megértetted?! Még sohasem hallották így beszélni az apjukat. Az anyjuk szeme is ámultan fennakadt tőle. Ezeknek a halk, lassan ejtett szavaknak olyan súlyuk volt, hogy elhallgattatták az asszonyban dúló boszorkányszombat eszelős rikácsolását. Csend támadt, jelentős némaság. Elmúlt a pillanat, amikor az anyjuk még felelhetett volna. Szó nélkül kifordult az ajtón, és csörömpölni kezdett a konyhában. Lényét mindig lökdöső, nyikorgó, taszító, dörömbölő zajok kísérték. Lujza roskadtan ült a sarokban. Lassan besötétedett. Péntek este volt. Anton szíve egyre jobban elnehezedett. Tudta, a szomszédban és az egész házban mindenütt gyertyát gyújtottak már. Feljebb, a tiszta, tüllfüggönyös ablakokat aranyos fény önti el. Az emberek közös imák takarója alá bújva összetartoznak, nem kirekesztettek, mint ők. Pedig mennyire szomjazott ő is a közösség nyájas cinkosságára, a tiszta, derűs, emelt fejű jámborságra! Szomjazott Isten közelségére. Miért kellett neki névtelen bűntudat és érthetetlen átkok nyomorúságában élni? Az apjának sokáig nem merte feltenni ezt a kérdést. Valójában megfogalmazni sem tudta homályos, keserű érzéseit. Csak forrtak benne; félénkké, vaddá, komorrá tették, s elűzték mellőle a gondtalan, vidám gyerekpajtásokat. Mindig egyedül járt, s közben társak, nagy hancúrozások, felszabadult nevetés után vágyakozott. De jel volt rajta. Láthatatlan, égető, rosszat sugárzó bélyeg. A levegő lehűlt, s bús idegenség szele kavargott körülötte. Féltek tőle. Csúfolták. Szövetkeztek ellene. Nagyon szenvedett. 110
De akármilyen mélyen beleivódtak a gonosz sugallatok, amelyek minden bajának forrásaként az anyjára mutattak, nem tudta egészen elítélni és gyűlölni őt. Talán mert az egyetlen ember, akit határtalanul szeretett, s akiben fenntartás nélkül bízott, az apja, beoltotta őt a vak gyűlölet ellen, misztikus szánalmat ébresztett benne, s ezért a bűn pokol-dogmája mögött is megérezte, felismerte a szenvedést. Anton kilencéves, torzonborz, örökké náthás kisfiú volt, amikor Lujzán kitört az elmebaj. Szerelmes lett egy, a felső emeleten lakó, kék szemű, borotvált állú ügyvédbojtárba, aki ügyet sem vetett rá. Pedig Lujza, értelmének lassú elhomályosodásában, egészen esztelen és feltűnő módon próbálta felhívni magára a figyelmét. Folyton ott lappangott a lépcsőházban meg a felső emeleteken. Ha a szomszédok megkérdezték, mit keres ott, elpirult, hebegni kezdett, vagy szó nélkül elfutott. A lakásuk ajtaját huzatos, hűvös napokon is sarkig kitárta. Hallgatózott. Leste imádottja lépteit, majd, amikor meghallotta, hangos, trillázó dalolásba kezdett. Epedő, szerelmes dalokat énekelt, nem törődve az anyja rikácsolásával. Piros, felhevült arccal hajlongott, sürgött-forgott az ajtóban, amely előtt a fiatalembernek el kellett haladnia. Akkor már felmorajlott körülötte az a borzasztó nevetés, amely végigkísérte egész hátralévő életét, hiszen szánandó érzelmei senki előtt nem maradhattak titokban. Az anyja, aki az emlékezetes jelenet óta egy ideig kímélte őt, most más módon és főleg akkor folytatta a lány kínzását, ha a férje elment hazulról. Színes szalagokkal telekötözött hajú, szerencsétlen lányát odalökdöste a tükör elé. - Nézz bele! - parancsolta neki. Az arca másik oldalához nyeles tükröt tartott, hogy Lujza a hatalmas orrát is élesen láthassa benne. - Nézd! Nézd csak! Gyönyörködj a szépségedben! - Ezt ismételgette, egyre hangosabban vihogva. Végül már sikoltozott, fuldokolt a nevetéstől. Lujza elszürkült arccal, bénultan állt a két tükörlap között. Nézte saját profilját, és hallgatta anyja nyerítő nevetését, anélkül, hogy egyetlen szót szólt volna. Anélkül, hogy sírt, vagy üvöltve feljajdult volna. Nem mozdult. Végül az anyja unta meg az egyoldalú színjátékot, s otthagyta a lányt a tükör előtt. Lujza akkor megfordult, csendesen bement a szobába, a legsötétebb sarokba, és leült egy fal felé fordított székre. Ezután napokon keresztül ezen a széken ült, némán tűrte az anyja szidalmait, vagy fent ólálkodott az emeleteken, és dünnyögve énekelt, motyogott magában. Késő ősz volt már. Egy szombatra virradó éjszakán tűz ütött ki valamelyik felső lakásban. Kiáltozás, ijedt zűrzavar támadt. Mindenki az udvarra, a folyosókra tódult. A kisebb gyerekek hangosan sírtak, a nagyobbak tombolva élvezték a felfordulást, és rikoltásaikkal fokozták a lármát. Egy asszony riadt tyúkként fel-alá szaladgált, karján apró gyermeket hurcolva, és sikoltozni kezdett. - Meneküljön mindenki! A tűz egyre terjed! A lépcsőház mindjárt leszakad, eltorlaszolja a kaput, valamennyien bennégnek! Körülvették, csitítani, nyugtatni próbálták. Akkor hangzott fel Lujza ordítása. Ütemesen, vészesen magas hangon üvöltött. - Tűz van! Tűz van! A Hugó ágya meggyulladt! Ég a Hugó! Mindnyájan elégünk! 111
Hirtelen megjelent az udvaron egy szál ingben, sarkáig csapzó, kócos hajjal, és ütemes, vijjogó kiáltozással felrohant a lépcsőn. Erős férfiak próbálták lefogni, de kitépte magát a kezükből, tovább futott, és berohant azon a nyitva hagyott ajtón, amely körül szüntelenül ott kóvályogtak a gondolatai. Megérkeztek a tűzoltók. A tüzet eloltották. A negyedik emeleten egy lakás függönyét a huzat belengette a péntek esti gyertyák lángjába, attól támadt a tűz. Lujzát a tűzoltók hurcolták ki az ügyvédbojtárék lakásából. Az ingét is ledobta, úgy dulakodott velük. Még azon az éjszakán be kellett szállíttatni az állami tébolydába. - Szemérmetlen! - mondta Lujzáról az anyja másnap, amikor a szomszédok kíváncsi részvéttel bekopogtak hozzájuk. - Mutogatni akarta magát a Hugónak meztelenül. Nekem ne mondják, hogy beteg. Egészséges, erős, mint a bivaly. Csak benne van a cédaság a csontjaiban. Feltűnést akar kelteni. Hogy a férfiak a pucér testét bámulják, és az ágyukba hívogassák. Dolgozni persze nem akar. Mit törődik azzal, hogy velünk mi lesz. Ő szépen urizál, hentereg a kórházban, és elvárja, hogy kiszolgálják. Akik nem ismerték közelebbről, megdöbbenve bámultak rá. - De hiszen - mondták zavarodottan - maga alá piszkított szegény, s a nyakán úgy rángatóztak az inak, mint a kötelek. Sebesre karmolta, kékre-zöldre öklözte magát és... - Cirkusz! - csattant fel az asszony, de gyorsan elharapta a szót, mert a férje lépett be összetörten. A tébolydából jött. - Mi van Lujzával? - kérdezték tőle. - Mit mond az orvos? Reszkető gyerektestével Anton is odaszorult az apja térdéhez, hogy jobban hallja, amit mond, és védelmet találjon nála. - A dühöngök osztályára vitték. Ön- és közveszélyes. Talán később javulni fog az állapota. Egyelőre. Kezét az arca elé emelte, hogy elrejtse csupasz gyötrődését. Regina konokul, összeszorított szájjal rángatta, taszította a tárgyakat maga körül, s az emberek hirtelen úgy elhúzódtak tőle, mintha megérezték volna rajta a pokol kénbűzét. - Szegény - mondták a férfinak. - Borzasztó, De majd... majd meggyógyul. Bizonyosan. Igen. Megveregették a vállát, azután anélkül, hogy a feleségére pillantottak volna, elmentek. Lujza csak egy esztendő múlva került vissza hozzájuk. Nem tudták meggyógyítani, de valamelyest lecsendesett, s így kiadhatták házi ápolásra. Ez a szánandóan készséges, hangos, nevetséges Lujza teljesen idegen volt a fiúnak és az apjának is. Egyedül az anyja ismert rá rejtélyes módon, mintha elveszített legkedvesebbjét kapta volna vissza benne. Ölelgette, simogatta, könnyezett fölötte, édeskés, túlzott módon becézgette. Lujzikának, kicsi lelkecskéjének szólította, amit azelőtt sohasem tett, s annak ellenére, hogy Lujza hidegen gyűlölködő gúnnyal beszélt vele, semmit nem vett zokon tőle. Lujza általában nyugodtan, ártalmatlanul, de bolondosán viselkedett. A haját leeresztve hordta, nagy, sárga szalmakalapot tett a fejére télen is, és színes tollakat, piszkos művirágokat tűzködött rá. A cipőjét levetette, és rongyos harisnyában, port söprő hajjal leült az utcán a járda szélére, a gyerekek 112
közé, akik szemérmetlen könyörtelenséggel heccelték, őrjöngtek nagy mulatságukban, és nyerítve, hangosan kinevették. Lujza mindent megtett, amire kérték. Tönkreüvöltött, reszelős hangján énekelt nekik, és térdig felrántott szoknyával táncolt is, forgott, hajlongott kacéran csücsörítve. Hányszor került haza Anton is szakadt ruhával, kék karikás szemmel, vérző orral elkeseredett, vad verekedésekből, amelyeket a csúfondáros gyerekcsordával vívott Lujza miatt! De hiába küzdött. Ő volt az eszelős Lujza öccse, az apagyilkos, elátkozott Bernsteinné kölyke, a hitehagyott Bernstein fia. Akármit csinált, akárhogy igyekezett, meghúzta magát, félrevonult, vagy ordítva dulakodott, rajta volt a bélyeg. LÁTHATATLAN PÓRÁZ A sorsuk nehéz hullámaival vívott állandó harc ellenére, a hisztéria és a téboly lidérclángos sötétségében felvillant a fiú előtt néha egy-egy öröm-napfolt is. Szeretett tanulni. Az iskolában, ha túljutott személye kínos tudatosságán, a hűvös barátsággal feléje nyúló lehetőségek boldog izgalommal töltöttekét. A sziget, a tudáson át megszerezhető hatalom kiváltságát érezte meg benne, ahová elszökhet egyéni bajai közül. S bár gondjai az iskolában sem hagyták el, a cserébe kapott értékek bőségesen kárpótolták. Mindig akadt egy-egy tanító, akinek jóindulatú érdeklődése áttörte szaturnikus légköre jégbörtönét. Kicsit lassabban tanult, mint a többi fiú, de amit megértett, és magába fogadott, azt alaposan tudta, és mindig az övé maradt. Széles áttekintése, rendszerető hajlama apró sikerek balzsamával kenegették sebzett önérzetét. De sem a tanítók jóindulata, sem a társai előtt növekvő tekintélye nem szerzett neki örömöt, bánatot megosztó, együtt hancúrozó barátokat. Egyedül volt, minden eredménye, tehetsége, szorgalma ellenére. A megosztódás ritka ajándéka csak egészen rövid ideig jutott osztályrészéül. Mennyire élvezte, pedig milyen aggódó tudatossággal, szinte fájdalmas gyöngédséggel ápolta fiúi szeretetét az apja iránt! Lopott, kivételes örömei közé tartoztak közös kirándulásaik. A bécsi erdőt barangolták be együtt. Mindketten szenvedélyes gyaloglók voltak. Anélkül, hogy egyetlen szót ejtettek volna róla, tudták, hogy ez menekülés rabságuk, gyötrelmeik helyéről. Anton apja, noha rendszeresen sohasem tanult, rengeteg ismeretet gyűjtött össze ifjúkora néhány rejtélyes éve alatt, amikor a nagyvilágban kóborolt. Ezek az esztendők titkos emléktarisznyát tömtek meg benne csordultig bizarr kincsekkel, amelyek csak kirándulásaik alatt ömlöttek a fia ámuló szeme elé. Otthon sohasem beszéltek róla, s erdei útjaik alatt sem folyamatosan, rendszeresen; témáikat ez tette olyan kimeríthetetlenül sokszínűvé. Egy-egy bővizű emlékforrás mindig az eléjük bukkanó mozzanatok érintésére szökkent fel a széljárta, virágszagú napfénybe. Nyüzsgő hangyaboly fölé hajolva például az apa csodákat tudott mesélni a hangyák szokásairól, zseniális benső rendszerükről, amelyet mintha egyetlen gondolkodó agyközpont irányítana tévedhetetlen intelligenciával. Öreg, bogarászó természettudós szolgájaként tanult meg ennyi mindent róluk. Hol? Elzász-Lotaringiában. S már ömlött, habzott, zúgott, énekelt tovább az emlékek forrása. Sorra szálltak ki belőle emberek, tájak, bús, szépséges események, amelyek mindig színültig voltak ígéretekkel, és sohasem teljesültek be. 113
- Miért jöttél vissza mindenhonnan? - kérdezte a fiú egyszer izgatottan, egész lelkével belevetülve a fiatal vándorlegény lényébe, aki végiggyalogolta Németországot, Svájcot, Franciaországot, Belgiumot, Hollandiát, Olaszországot, és többször eljutott valamelyik tengerhez. És búcsút intett a hajóknak, amelyekre felszállhatott volna. - Mert az emberek csak látszólag szabadok, Toni - mondta az apja eltűnődve. - Valójában láthatatlan pórázt vetettek a nyakukba, már születésük pillanatában, amellyel visszarántják őket oda, ahol sorsuk várakozik rájuk. Rendszerint azt hiszed, valami más okból sietsz a találka helyére, de mindegy, miféle ürügy küldött, vagy lidércláng hívogatott, a csalétek mögül végül is kilép a valódi cél. Én azt hittem, az aggodalomtól beteg anyámhoz sietek vissza, a kötelességérzet, a mulasztások bűntudata hajszol vissza… azután... Igen. Csak az történik, aminek meg kell történnie. - De hátha másképp is történhetett volna? Hátha... - Nincs hátha, Toni. - Én majd - Igen. Te csináld másképp. Az több lesz számomra, mintha nekem sikerült volna. Tépd le magadról a pórázt. Ha tudod. Anton sokszor töprengett rajta, vajon az apja sejtette-e már akkor, hogy a láthatatlan hurok az ő nyakán is összeszorul lassan, vagy csak az emlékező, bálványépítő szeretet díszítette fel benne őt csaknem emberfeletti bölcsességgel, jósággal és mindenttudással. Az első bécsi esztendők alatt Anton apja viszonylag sokat keresett, legalábbis annyi jövedelme volt, hogy más családi körülmények között szépen megélhettek volna belőle. Egy kis kávéház zenekarában játszott esténként, hegedűket készített, kottát másolt, és hangszerelt. Fáradhatatlanul dolgozott. Éjszaka későn járt haza, de alig négyórai alvás után már ott ült a szerszámpultja vagy az asztala mellett. Ám akármennyi pénzt öntött a háztartási kasszába, sohasem jutottak egyenesbe. Elgondolni sem lehetett, hová tűnt a jövedelem, mert az asszony továbbra is tele volt adósságokkal. Hitelre vásárolt a legszívesebben. A lakásuk tisztítására, szépítésére semmi gondot nem fordított. A szobában nyüzsögtek a poloskák, a konyhában a svábbogarak. Ruháik elhanyagoltak, kopottak, rongyosak voltak. Gomb, kapocs sohasem került vissza a helyére, ha egyszer leszakadt. A cipőjüket sem talpaltatta meg, inkább újságpapírral bélelte ki. A paróka végleg lekerült Regina fejéről Bécsben. Fehérrel csíkozott, égővörös haja borzasán, ápolatlanul vette körül szeplős, hosszú arcát. Kontya a nyakába lógott, s úgy hulltak belőle a hajtűk, mint rongyos kézitáskájából az aprópénz. Mindig a pénze után kapkodott szederjesre gyúlt, ijedt, dühös arccal; számolt, kiabált, kutakodott. Ahányszor vásárolni ment, végül is kiderült, hogy elveszített, elszórt valami nagyobb összeget, bár szerinte meglopták: a gyerekei, a szomszédai és idegenek is az üzletben. Az bizonyos, hogy önmagára sokat költött, ha nem is volt látszatja. Vásárlás ürügyén órákig kószált az utcán. Anélkül, hogy kémkedett volna utána, a fiú nemegyszer látta véletlenül, amint bement a házuk közelében lévő cukrászdába, kocsmába, cukorkaboltba. S jártában is mindig majszolt valamit, sült gesztenyét, gyümölcsöt, különféle édességeket, de haza sohasem hozott belőle a gyerekeinek. 114
A kilencszázas évek elején Anton apja betegeskedni kezdett. Nyirkos lakásukban reumája annyira elhatalmasodott rajta, hogy időnként teljesen megbénult a fájdalomtól. Munkalehetőségeit sorra elvesztette. Ebben az időben bukkant fel náluk egyre gyakrabban Rebeka néni neve. Ő volt Anton apai nagyanyjának a legfiatalabb húga, a „gazdag nagynéni” Amerikában. A férjével évtizedekkel korábban vándorolt ki új hazájába, s a családi legendák szerint igen megvagyonosodott. Arról, hogy Rebeka néni férjének valami baja támadt a törvénnyel, és ezért kellett sietve elhagynia Lemberget, a fiú csak egyszer hallott futólag. Az ügyet hallgatólagos megegyezéssel törölték a családi krónikából. Anton nagyanyjának halálakor vették fel Rebeka nénivel a kapcsolatot, megírták neki azt is, hogy Bécsbe költöztek. Azóta gyér, furcsán egyoldalú levelezésben álltak vele. Rebeka néni ugyanis az ő szokványos, erőltetett, rövid beszámolóikra vaskos, tekervényes intelmek és jó tanácsok kenetével töltött prédikációkkal válaszolt, amelyeken nem győztek hüledezni. Ennek valami megzápult a fejében! - mondta
-
Regina durván, amikor este felolvastatta magának a levelet. – Csak tudnám, mire akar kilyukadni azzal, hogy folyton a túlvilágról beszél. Nagyon is jó dolga van ezen a földön, abba hülyült bele. Állna csak ide a mosóteknő mellé! – És már öntötte Rebekára a szidalmakat. Azonban a csomagok és a pénz, amelyet Rebeka néni a csomagokhoz mellékelt, némiképpen enyhítették haragját. Rebeka néni volt az, aki helyzetük legmélyebb pontján váratlanul a segítségükre sietett a meglepő ajánlattal, hogy kiviteti őket Amerikába. Meghalt a férje, s ők voltak az egyedüli rokonai. Más választásuk nemigen maradt. Ám annak ellenére, hogy az életből teljesen kirekesztett nyomorúságukból Rebeka néni ajánlatán kívül semerre sem látszott kiút, a lehetőségtől zavarodottan megtorpantak; leginkább saját „csődtömegük” rejtett, bonyolult szégyenfoltjai miatt. Az olajosan sűrű és édeskés levelek is rossz sejtelmeket ébresztettek bennük. Anton apja minden szépítés nélkül megírta a helyzetüket. Nem hallgatta el a saját betegségét és Lujza állapotát sem. Rebeka néni válaszul pénzt és hajójegyeket küldött nekik. Így hát 1905 májusában elindultak Amerikába. TITKOS PARTOK KÖZÖTT Most, hogy visszatekintett erre a valószínűtlenül zsúfolt, megemészthetetlen benyomásokkal telített hajóútra, Anton teljesen kívülről szemlélte akkori önmagát, mintha előző élete egyik halálszakadékon túli alakját figyelte volna kedves, bús emlékpárák ködében. Tizenöt éves sovány, félszeg kamasz volt, aki saját darabosságától és szörnyű ruháitól minden pillanatban halálosan szenvedett. Úgy érezte, hogy a tömeg, amelybe beágyazva kíváncsian, izgatottan és szorongva fuldokolt, csupa önelégült, hangos, magabiztos és főleg szabályos emberből állt. Egyedül ő, illetve ők voltak a rendhagyó esetek, mindenhonnan kirívó toprongyos szégyenfoltjai a világnak. Látta saját kajla, hórihorgas alakját, nagy, törött orrát, húsos száját, homlokába hulló, göndör haját és zsíros bőrén a gennyes, piros kamasz-pattanásokat. Végtagjai vad burjánzással előresiettek a növekedésben. Lilás csuklója hosszan, bütykösen kiállt szűk, rövid kabátujjából. Kezeit óriási, esetlen lapátoknak érezte a karja végén. Szakálla, bajusza éppen serkedni kezdett; az orra alatt és az állán 115
hosszú, gyér szőrszálak lengtek. A hangja mutált, s ha félszeg gyötrődés után végre nekikészült, és megszólalt: kérdésre felelt, kért valamit, teljesen megsemmisült a váratlan hangoktól, amelyeket kappanszerűen kárálva vagy mély basszusba csúszva kiadott a torkán. Ezért még inkább magába zárkózott, riadtan, csodavárón, szerencsétlenül és mérhetetlen életsóvárgással. A fedélközön utaztak, bábelien soknyelvű, furcsa emberekkel együtt, akik a világ legkülönbözőbb tájairól verődtek össze. Legtöbbjük pogromok elől menekülő orosz zsidó volt, de akadtak közöttük föld nélküli magyar zsellérek, cseh, lengyel, román parasztok, világmegváltó találmányokat rejtegető kisiparosok, törvény elől futó kalandorok, az újvilág konjunktúrájában jobb jövőt remélő munkások, aranyláztól megszállott fantaszták, Európa csalódott mostohagyermekei. A brutális emberbűz és a szédítő lárma mindig a fiú orrába szúrt, és érzékeibe morajlott, valahányszor ezekre a hetekre, különösen a viharos, összezárt napokra gondolt, amikor a szürkehabos, mocskos tenger őrjöngve dobálta a hajót, s a vijjogó szél sós korbácsa mindenkit fedél alá kergetett. A gyerekek, asszonyok sírtak, jajgattak a közös, szűk hálókamrákban. A férfiak káromkodva, nyögve fetrengtek egymás fölé épített vaságyaikon, ordítva öklendezett csaknem mindegyik. Az ő gonosz közérzetét, a beleit tépő görcsöket elviselhetetlenné növelte az őrült Lujza miatti szorongás, aki a vihart vésszirénaként túlüvöltötte ilyenkor: - Tűz van! Meggyulladt a Hugó! Mindnyájan elégünk! Az asszonyok először halálra rémültek, mert azt hitték, valóban tűz ütött ki a hajón, azután felháborodásukban nekimentek egyszer a szerencsétlen, őrült lánynak, és ütlegelni kezdték. A betóduló férfiak, köztük az apja és ő is, alig tudták kiszedni Lujzát a begörbült karmú, szitkozódó fúriák kezei közül. Ha kisütött a nap, Lujza megint nyugodtan viselkedett, de akkor is rajta derült az egész hajó. Mindent megtett, amire biztatták. Lebontotta, szétrázta a haját, fülsértő rikácsolással pajzán kuplékat énekelt, combtőig fellengetett szoknyával dobálta a lábát, csupaszon mutogatta hervadt alsótestét. Anton azt hitte, rögtön meghal, vagy ölni fog szégyenében, de csak elbújt valahová, mint az üldözött, megkínzott állat, a fölét befogta, s úgy érezte, lüktető szíve szétveti a mellkasát. Étkezéseknél egy orosz-zsidó család tanyázott a közelükben. A sovány, szakállas férfi arca betegesen sárga volt. Felesége, egy nagy, vastag lábú asszony kedvetlen gyanakvással méregette a szomszédait. Viaszarcú, sötét szemű tizenhárom-tizennégy éves kislányuk finom csontjain olyan volt a bőr, mint a szakadozó, vékony selyem. Fényes, fekete haját kibontva keskeny vállaira fésülték. Szenvedőn, gyöngén ült a helyén, alig evett, és gyakran köhögött pirosra gyúlt arccal, rázkódó testtel. Mozdulatait, mint a vitustáncosok, feléje görbülő, tanácstalan kétségbeeséssel a szülei is utánacsinálták, mintha így megoszthatták volna szenvedése terhét. Ezt a kislányt Anton olyan elragadónak, szánnivalóan, megrendítően gyönyörűnek látta, hogy a szúró, édes, rettentő gyöngédségtől elfulladt a lélegzete, ha csak rá gondolt. Amikor a közelében ült, tekintetével alig merte illetni. Durva támadásnak érezte a maga csúf, tisztátalan közelségét, mintha fülledt emlékei, zavaros gondolatai és ingerei sértették volna az alig élő, alig lélegző csodálatos jelenséget. Nem is gondolt rá, hogy beszélhetne hozzá, hiszen a 116
közelében is elérhetetlenül messze volt, túl a fizikai valóságon, valahol képzelete, álmai legtávolabbi szféráiban. Hogyan is szólíthatná meg elrekedő, mélyre csúszó hangjával? Szíve rendetlenül vágtázni kezdett a puszta feltevésre is, hiszen összekarcolná, megsebezné vele. Egyszer azonban váratlanul mégis megtörtént. A lány szólt hozzá. Borús, szélcsendes, sós illatot párolgó alkonyat volt. A fiú szokása szerint a gépház dohogó, hőséget ontó falának hajlata mögé húzódott az éles, gúnyos hangok, a kutató szemek fullánkjai elől, hogy zavartalanul örvendezhessék új vallása szent kultuszának. Elképzelte a lányt, amint nagyon hosszú, törékeny holdsugárujjait nézegeti, két kezével különös ábrákat formál, s a féljelenlét távoli mosolyával gyönyörködik ezekben a rejtjelekben. A gépek süketítő zaja körülfogta, elrekesztette a durva emberi tömeglármától. Nem hallott, nem látott mást, csak saját benső szentélyének képzeletanyagból szőtt oltáralakját... bálványa azonban egyszerre ott állt mellette. - Te miért jöttél ide? - kérdezte komoly, fürkésző arccal azon a nyelven, amely a zsidók világnyelve volt minden tájon, ahová Jehova haragja szétszórta őket. A jiddis zsargon szavai azonban a lány gyenge, tompa kis hangján csodálatosan puhának és szépnek tetszettek, mint amikor fekete, hínáros tótükör-re ünnepi fény vetül. Anton annyira megrémült, és olyan boldog volt, hogy a torka elszorult, az arca rángatózott tőle. A lány szeme bársonyos, szívó érintéssel a fiún függött, és mosolytalan, jelentős arcán kedves derű villáma cikázott át. - Értem - mondta. - Egyedül akartál lenni, mint én. Zavarlak? - Ó nem, nem! - nyögte Anton, s eliszonyodott hangjának rozsdás nyikorgásától. - Tudom, hogy nem - bólintott a lány újra komolyan, és melléje kuporodott a földre. - Mindent tudok erről is, csak nem lehet mindjárt beszélni róla, mert az emberek megijednek. Vannak olyanok, akiknek sohasem mondanám meg, például a szüleimnek sem. Ők, szegények... annyi mindent hisznek és remélnek, ami nem teljesülhet. Nincs szívem ijesztgetni őket, pedig így sokkal rosszabb lesz nekik akkor, ha elmegyek. De veled beszélhetek mindenről. Azért jöttem ide. Láttalak, amikor idesurrantál. Látlak mindig az étteremben is. Azt is tudom, mit gondolsz. Mindenki gondolatát látom. Nincs eltakarva előlem egészen, mert... szóval az ilyenek előtt, mint én, átlátszik. A szüleim ettől is nagyon félnek, mert tudják, csak azok látnak így, akik korán meghalnak. Ezért most már eltitkolom előlük. Szaladnak, futnak velem szegények mindenhová. Menteni akarnak. Nagy csodarabbikhoz is elvittek, de azok csak bizalmasan intettek nekem. Rögtön észrevették, kié vagyok. A szüleimet elküldték. Tanács nélkül. Mit is mondhattak volna nekik, hiszen akármennyit imádkoznak, egyedül a húsukban hisznek. Azután orvosokhoz is elcipeltek. Méregdrága professzorokhoz, akiknek még a lélegzete is pénzbe került. Ráment mindenük. Most is azért utazunk. Az elől utazunk, amit én magammal viszek. Itt rejtőzik a mellemben és a véremben. Rokonokhoz megyünk. Új szent rabbikhoz, új orvosokhoz. Sovány felsőtestét ringatta kissé, mialatt éneklő, halk hangon beszélt. Nem nézett a fiúra. Szelíden, ünnepélyesen maga elé mondta a szavakat, amelyek teljesen megzavarták, kétségbeejtették, emberfeletti iszonyattal és gyönyörűséggel töltötték el Antont. 117
- Bizony - nézett rá a lány nagyon öregesen, furcsán, gyámkodva, mintha rémült kisgyerekhez szólt volna, s arcán újra végigcikázott a villanásnyi derű. - Mit tudsz rólam? Mit látsz? - kérdezte súgva a fiú, hogy ne kelljen megzengetnie átkozott, mutáló hangját. Olyan hő lüktetett benne, hogy képzeletében fülének két elálló vitorlája piros tűzvirággá gyúlt ki. - Azt látom, hogy szeretsz engem. - A kislány már újra komoly, szelíd és ünnepélyes volt. - A szüleim is szeretnek engem, és ez nagyon nagy baj. Olyan jó volna, ha nem szeretne senki. - Miért? - kérdezte elrémülve Anton. - Mert meg fogok halni. És akkor nehezebb. Érzem a kapaszkodó kezüket. Mindig visszahúznak. Te nem érted, milyen keserves, mennyire fáj ez. Olyan a tested, mintha hegyes szögeken feküdnél. Tudod, hogy már menni kellene és lehetne is, ha engednének. - A szemét lehunyta. Fáradt, sóvár, fájdalmas kifejezéssel figyelt befelé, önmagába. - Ha nem szeretnének, már régen ott lehetnék. - Hol? A lány kinyitotta a szemét, a fiúra nézett, és elmosolyodott; most először mosolygott nyitott, fényes mosollyal. - Istennél - mondta egyszerűen. Anton zavartan, szótlanul bámult rá. Szánalom és imádat vad hullámverése tombolt benne. Vastag, zsíros női hang hatolt el hozzájuk a gépek zakatolásán át; panaszos, szemrehányó jajdulás. - Eszter! Eszterke! Eszterkém! A kislány felállt. - Nem tudom, mikor jöhetek megint - súgta. - Látod. Mindig a nyomomban vannak. Mindig engem figyelnek, tíz körömmel tartanak. De majd eljövök. Majd. - Hol vagy? Eszter, Eszter! Ó, Istenem, Istenem! Ilyen nagy szélben és nyirkosságban! Eszterkém! A kislány eltűnt, s Anton ott maradt kábultan, még lenyűgözöttebben. Úgy érezte, kevesebbet ért most a lányból, mint mielőtt beszélt vele. Most tudta a nevét, érezte azonban, a neve is, a teste is csak árnyéka valaminek, ami megfoghatatlan, és nem lehet megőrizni. Egész lényén átzuhogó, boldog forrósággal rejtegette magában a kislány suttogva elhadart ígéretét: „Majd eljövök. Majd.” Eszter azonban találkozásuk estéjén még megjelent a vacsoránál, de másnap reggel már hiányzott. Anton hallotta, hogy féltik, ágyban tartják. A szülei csak magányosan mutatkoztak, egyikük mindig Esztert őrizte. Anton reménykedve várakozott a gépház mögött órákon át, de Eszter nem jött. A fiút rettegés fogta el. Egyszerre valósággal telt meg a kislány szelíd, éneklő meséje a halálról. Nem bírta tovább a bizonytalanságot. A női hálóterem ajtajához settenkedett, hátha beleshet rajta. Az ajtó előtt Lujza ült a földön, hátát a falnak támasztva. Üres, merev pillantással nézett maga elé, mintha nem látta volna őt. Amikor elhaladt mellette, hogy óvatosan lenyomja az ajtókilincset, hangot hallott, amelytől összerezzent, és villámgyorsan megfordult. 118
- Ne menj be. Hagyj. Ott bent alszom. Mélyen, mélyen alszom, így kiszökhettem most. Félretoltam ezt a szegény elítéltet, a kedveset. Anton egész teste elhidegült. A hang, Eszter éneklő, szelíd hangja Lujza szájából hangzott. Meghalt! - rángott át rajta vad rémülettel. - Nem - énekelte az ismerős hang. - Még nem. Csak alszom. Te nem fogsz holtan látni. Majd eljövök. Majd - Eszter hangja elmosódott, érthetetlenné halkult. Lujza teste nagyot zökkent, mintha magasról zuhant volna le, szemében megjelent szánalmas, eszelős vidámsága. Köhögni kezdett. - Segíts csak felkelni, Tónikám! Táncolni megyek a nagyterembe. Várnak. - Sovány, inas karját a fiú felé nyújtotta, ő azonban nem tudott megmozdulni, a térde egészen elgyengült. Kapaszkodva lenyomta a hálóterem kilincsét, és szinte bebukott az ajtón a meleg, bűzös párák közé. - Pssszt! - hallotta az alaktalan homályból Eszter anyjának dühös, süvöltő suttogását. - Mit akar itt? Eszterke alszik! - Már nem alszom - szólt közbe erőtlenül a szelíd hang, amely pillanatokkal előbb Lujza szegény, eszelős száján át szólt a fiúhoz. - Jól vagyok. Ne szidd őt, anya. Eltévesztette az ajtót. Anton nem állhatott ott tovább. Tanácstalanul, feldúltan visszahúzódott. A folyosó már üres volt. A nagyteremből sikongó röhögésmoraj hatolt el hozzá. Tudta, kinek a rovására mulatnak. Ezt a szinte elviselhetetlen élményt nem oszthatta meg senkivel. Zúgó kérdései lármájába veszve az apjára gondolt tétován, de rögtön visszatorpant: hogyan ragadja meg az örvénylő ködanyagot? Miképpen jelenítse meg előtte azt, aminek szavakból nem adhatott értelmes körvonalat? Szégyen válnék ebből is, üres, formátlan dadogás. A talányok kínzó ismétlődéssel, megoldás nélkül őrölték belül: mi történt? Hogyan beszélhetett Eszter az őrült Lujza szájával, mialatt a teste mély álomban feküdt a hálóterem ágyán? Most már minden szabad pillanatát a gépterem hajlata mögött töltötte, hátha Eszter ki tud hozzá szökni egy pillanatra. De a kétségbeesett szeretetháló szorosra zárult a kislány gyönge teste körül, nem jöhetett. Az étkezéseknél megjelent néha sápadtan, gyöngén, arcán a fáradt távollét kifejezésével. A szülei árnyaktól súlyos szeme szüntelenül rajta pihent. Szájuk unszolva rágta az ételt, mintha helyette, neki ettek volna. Hozzá hajolva a tányérjára rakták a legjobb falatokat, és esdeklő mormolással biztatták evésre. Eszter köhögése keselyűként tépte ki szívüket a húsukból, meggörbültek tőle, kezük reszketve feléje kapott, simogatták, támogatták, fogták, és kapaszkodtakkapaszkodtak bele minden erejükkel. Mialatt Anton lopva figyelte őket, egyszerre észrevette, hogy az apja szeme is rájuk szegeződik. A pillantásuk találkozott. - Három ember a kínpadon - mormolta az apja csendesen, hogy egyedül ő hallhatta a zsúfolt terem csörömpölő lármájában. - Az embert a szeretet kínozza meg a legjobban, Toni. Majd megérted egyszer. 119
- Értem - súgta ő is halkan, mintha gyónt volna. Akarata ellenére csurrantak ki belőle a duzzadt, forró szavak. - Már értem. De nem tudom, miért van így? - Talán hogy az ember megtanulja kinyitni a görcsösen összezárult öklét. Megtanulja elengedni a zsákmányát. Valaki, egy hollandus, akit nagyon tiszteltem, azt mondta nekem fiatal koromban: „Akit szeretsz, azt hagyd menni, engedd a maga útjára.” Csak évek múlva jöttem rá, hogy az emberi élet legnagyobb titkába avatott be. De ezt a titkot nem tudjuk felhasználni. Hiába, Toni. Akit szeretünk, abba kétségbeesetten belekapaszkodunk. Utazásuk alatt a fiúnak nem sikerült többé Eszter közelébe férkőznie, s a megérkezés izgalmában teljesen elvesztette a szeme elől. Tudta, nem fogja látni többé. Különös módon, noha egész lelkét betöltötte, boldogtalanul mámorossá tette a kislány lénye, ez a tény nem sújtotta le nagyon. Inkább megkönnyebbülést érzett: most már bizonyosan nem fogja holtan látni. Örökké élőn, változás nélkül marad meg benne, úgy, ahogy magába itta. LÉLEKHALÁSZAT Rebeka néni a Lower East Side egyik sikátorában lakott háromszobás, zsúfolt, rideg lakásban. Szobáiban a tárgyak tilalmat intő, felemelt, bütykös kezek voltak. Anton úgy érezte, ennek a lakásnak a gazdája hosszú élete folyamán semmi olyat nem dobott el, ami más emberek életének salakjaként lemorzsolódik. Rebeka otthona így az egymásra halmozott különféle haszontalanságok gyűjtőhelyévé vált. A falak mellett szekrények tolongtak, tetejükön a mennyezetig épített, zárható polcokkal, amelyeket szivaros-, cigarettás-, kesztyűs-, cipősdobozok töltöttek színültig. Ezekben a dobozokban fakó szalagok, kapcsok, gombok, kalapdíszek, rongyos harisnyák, selejtes fehérneműk, porladó csipkék, elértéktelenedett európai pénzérmék, megvakult fémcsatok, övek és még ezerféle más kacat lapult, amelyeknek legfeljebb a töredékét használhatta volna fel az öregasszony akkor is, ha még évszázadokig él jelen körülményei között. Rebeka néni lényéből a szektáriánus lélekmentők ellentmondást nem tűrő erőszakossága és zord hiúsága harsogott elő. Magas, szorosra fűzött, feltornyozott keblű, merev hátú, hatvan év körüli asszony volt, akinek keményvonású arca vörösen duzzadt elő állig érő gallérjából. Széles, táguló cimpájú orra, egymástól távol lévő, dülledt szemei, vastag, indulatos ajka egy sértődött albínó néger hatását keltették. Nevetni Anton úgyszólván sohasem látta, csak jelentősen és megrovóan nagyokat bólogatni, elvörösödő orral dühös könnyeket hullatni, vagy fennkölten, nehéz légzéssel lobogni valahol a gutaütés határán. A beszéde végképp elszakadt a valóságtól. Kenetes, díszes, szin te bibliai nyelvezete meghökkent hallgatóira úgy hatóit először, mintha valaki Mózes-korabeli öltözékben sétált volna végig a modern utcán. Kis, jól jövedelmező trafikja volt a lakásától nem messze, s ebből az apró üzletből gyűrűzött szét nagy gazdagságának legendája. Mindenesetre módos özvegynek számított a maga vegyes és furcsa baráti körében. Két komoly becsvágy fűtötte: jelentős összegeket áldozott arra, hogy végtelenül jóságosnak tartsák, és a legelőkelőbb mennyországi pozíciót akarta elérni, amely földi halandónak osztályrészéül juthat. Elszántabban és szenvedélyesebben küzdött ezekért a célokért, mint 120
a legmegszállottabb sznob azért, hogy bejusson a született arisztokraták társaságába. Éjt nappallá téve ernyedetlenül „munkálkodott”. Gyömöszölte, ostorozta, oktatta, biztatta, fenyegette, rémítgette Isten veszendő teremtményeit - mindenkit, aki a közelébe került. Nemes cselekedeteivel mintha a megvásárolható túlvilági rang részleteit törlesztette volna. - Én a Paradicsomban gyűjtök vagyont - mondta büszkén, amikor megvendégelt egy-egy koldust, vagy magához hívta valamelyik szegény ismerősét nagy nyilvánosság előtt celebrált jótékonysági miséire. Puha ágyat készítek magamnak a fényhazában! Leginkább az lepte meg Bernsteinéket, hogy tulajdonképpen Rebeka néni is „hitehagyott” lett. Ősei vallása már semmit nem jelentett neki. Új igazságok mágnese vonta magához: a spiritizmus. A körnek, amely valóban úgy tapadt erős, erőszakos egyénisége köré, mint mágneshez a vasreszelék, ő lett a vezetője. Sőt, médiummá képezte ki magát, akinek szájából kizárólag magas rangú elhalt személyek szóltak - szónokoltak inkább - sajátosan egyforma dialektikával. Napóleon ugyanazokat az intelmeket mennydörögte, mint Sára, az ősanya a modernkor erkölcstelensége fölötti puritán felháborodásában. De Rebeka néni spiritiszta körének minden egyes tagja jelentős történelmi múlttal dicsekedhetett. Látszólag szerény, jelentéktelen emberek voltak: fűszeres, fehérnemű-varrónő, mosodás házaspár, kiöregedett pincér, sorsjegyárus, színházi ruhatáros és óvónő. Persze valójában mind rangrejtve élt szürke sorsának átmeneti jelmezében, elmúlt dicsőségének egyre színesedő emlékein merengve. Előző életeikről a transzba merült, a történelemben eléggé járatos óvónő közölt állandó tudósításokat. Ezek alapján kiderült, hogy még véletlenül sem akadt közöttük mellékszereplő az évezredes emberi színjátékban. Nagy név, sorsformáló egyéniség volt mindegyik. A fűszeres maga volt Julius Caesar, a fehérnemű-varrónő Kleopátra, a mosodás házaspár VIII. Henrik és Boleyn Anna, némileg fordított viszonyban, mivel ebben az inkarnációjukban az apró termetű mosodás-Henrik vezekelt az ő hatalmas, harcos Annája mellett, ahogyan ez a következmények törvénye alapján teljesen méltányos dolog volt. Az öreg, lúdtalpas pincér - ki hitte volna róla? - a gálánsul romlott, állandóan bujálkodó I. Ferenc francia király koronáját viselte valamikor. A sorsjegyárus egy kissé ködös utalásokkal körülírt, de rettentő hatalmú kínai császár volt sok évezred előtt. A színházi ruhatáros meglepő módon Poppea, Nero korán elhalt hitvese volt, s ezen egész kopasz kehes férfiasságával nem győzött restelkedve csodálkozni, bár a marcona Rebeka néni hatása alatt sohasem mert volna a kétely bűnébe esni. A fonnyadt, lapos mellű óvónő veszedelmes, férfirontó hetéraként lángolt a Borgiák udvarában, s azon senki sem csodálkozott, hogy Rebeka néni a győztes római légiók egyik daliás harcosa volt. Mindenesetre csodálatos egyidejűségben találkoztak össze így hetenként kétszer este hét óra után a nagy, zsúfolt ebédlő homályában, a múlt legkülönbözőbb rétegeiből érkezvén oda. Rebeka néni önnön szentségétől eltelve először is magához ölelte a rokonait; lemérte, kikérdezte, megdorgálta, és erkölcsi intelmek özönével árasztotta el őket. Azután hozzákezdett teljes „beavatásukhoz”, mivel szerinte minden pillanat eltékozolt idő volt, amelyet tudatlanságban töltöttek. A sok idegenség, zavaró és kínos benyomás között ez végképp lesújtotta Bernsteinéket. Talajukból kitépve, tehetetlen nyomoruktól, az asszony hisztériájától, Lujza tébolyától s a férfi betegségétől 121
meghasonlottan ez az újabb bonyodalom elviselhetetlennek látszott. Micsoda lázálom útvesztőjébe tévedtek? Ha legalább egy kevésbé türelmetlen és becsvágyó rögeszme karmaiba kerültek volna! De érezték, Rebeka néni nem ismer megalkuvást. Pontosan tudta, miért hozatta ki őket, s mibe fektette dollárjait. Ők voltak élete végső, nagy jócselekedete. Csupa ütődött, kiszolgáltatott nyomorult: egy démonoktól megszállott hisztérika, egy őrült, egy magatehetetlen beteg s közöttük egy serdülő gyermek. Micsoda hatalmas törlesztés Istennek! Rebeka két kézzel megmarkolta hálóját. Benne ficánkoltak szárazra került, kétségbeesett lélek-halacskái. Tőle ugyan nem szabadulhattak el! Hogyan is szabadulhattak volna? Különös módon ez a gúzsba kötött kiszolgáltatottság mintha megkönnyítette volna Regina helyzetét. Ő alkalmazkodott a leghamarabb, s ő alakoskodott a legügyesebben. Olyan képlékenyen alakult, mintha nem lettek volna csontjai: puha, hüllőmozgású plazmaként folyta körül Rebeka néni dühös arkangyalparódia-egyéniségét. Rájött, hogy a meghőkölő ellenállás haszontalan, s nem vezet célhoz. De bármiféle álnok és nevetséges meghunyászkodás kitűnő befektetésnek bizonyult. Hamarosan még gyakorlatibb módszereket alkalmazott, amelyek nagyon is megfeleltek szadizmusának. Táplálta Rebeka néni örökké őrlő prédiákciómalmát. Odaosont hozzá, sustorogva figyelmeztette, beárult valakit, s a felduzzadt kenet-ár máris a nyakába zúdult egy-egy gyanútlan védtelennek. Reginának kettős haszna volt ebből. A saját fejéről ügyesen elhárította a veszedelmet, s teljes szívéből élvezhette a kínos helyzetet. Később már annyira összetanultak Rebeka nénivel, hogy végigmondott szövegre sem volt szükségük, csak végszavakra. - Nézd, drága Rebekám - mutatott az anyja például Antonra, aki a legsötétebb sarokban gubbasztva a legszívesebben láthatatlanná vált volna. - Ez a Toni már megint a könyveket bújja, ahelyett, hogy... Vagy a szerencsétlen Lujzát vette célba. - Sajnos meg kell mondanom, ez az ütődött Lujza az imádkozásnál mindig a kiálló mellbimbóját nézi, tudod, miért! - s vékony késajakkal, jelentősen bólogatott. Ettől a pantomimtól Rebeka néni széles orrlyukai már tágulni kezdtek, mint a startnál toporzékoló versenylónak, a szeme elsötétült a zord ihlettől, tüdeje hatalmas levegő-slukkot nyelt magába. Azután a célszalag elszakadt, s ő megállíthatatlanul nekiiramodott. - Éjnyé gyéermekém! - kezdte terpesztett szavakkal, öblösen zengő íveléssel. Mit kéll hallanom rólad! Ettől
kezdve
a
tajtékozva
kizúduló
prédikáció-szökőárnak
már
csak
egymáshoz
ragadó
mondattöredékeit lehetett elkapni a szédítő, sűrű szóállagban fulladozva, agyonlapított önérzettel. Rebeka néni lakásában és életében Bernsteinék úgy sátoroztak, mint egy színpadra telepített cigánykaraván. Szektáriánus színjáték statisztái voltak a dráma hősnője körül, s ha a reflektorfény kialudt, ők tanácstalanul lézengtek a díszletfalak között. Az apa szenvedő testét végképp eltorzította a betegség. Kézujjai elgörbültek, karját, lábát alig tudta mozgatni. Rebeka néni egy szüntelenül ismétlődő morál-ária kíséretében tolószékkel ajándékozta meg. A sajnálkozó és önnön kegyességét dicsérő vezérszólamot gyakorlott kórus vette át tőle időnként, egyre ragacsosabb változatokká szőve, azután újra átdobta az ő szájába, sóhajtozó, helyeslő, ígéretes kíséretet brummogva alá. 122
- Hajh, hajh! Bizony, bizony. Kegyes az Úr, és kegyes az ő legjobb szolgája! Mindenek feljegyeztetnek ott, ahol számon tartják a jó és a rossz tettek legkisebbjét is! „SZENVEDŐ SZELLEMEK” Rebeka néni a nap nagy részét a trafikban töltötte, visszeres lábú, vén segédjét apportíroztatva, magába szívva a körzet híreit, és szétsugározva magasabb világok üzeneteit boldog-boldogtalannak. Ezalatt Bernsteinék szinte visszafojtott lélegzettel, lábujjhegyre emelkedve megkísérelték a téli álomba dermedt rovarok életét folytatni otthon. Érezték, milyen gyötrően feleslegesek ezekben az órákban, amikor nem kell bizonyos magasztos tanítások demonstrációjaként szerepelniük. Hiába kísérelték meg szolgálataikat felajánlani, mindenütt idegen hatáskörökbe gázoltak vele. Teréz, a mindenes jeges undorral méregette őket. Nagy, csontos gázlómadárként, fürkésző gyanakvással járt körülöttük. Holmijukhoz csak két összecsippentett ujjal ért hozzá, mintha döglött egeret emelt volna fel a farkánál fogva. Rebeka néni és Teréz folyton veszekedtek, legalábbis azóta, hogy Bernsteinék a házba kerültek. Bizonyos, hogy Reginának nagy része volt ebben, noha alig lehetett volna rábizonyítani, olyan ügyesen csinálta. Így űzte el tétlen órái unalmát; remekül szórakozott a szüntelen tyúkviadalon. A beteg férfi és két gyermeke azonban nem talált kiutat értelmetlen fogságukból. Ezekben a vánszorgó hetekben, hónapokban Anton minden tárgyat külön megismert és megutált a lakásban. Egyedül Rebeka néni férje keltett némi szánalmat benne. Egy irgalmatlanul rossz festmény és néhány merev fénykép őrizte az emlékét, de a képek olyan feltűnően megfakultak, mintha modelljük a falról is el akart volna menekülni; visszahátrált a láthatatlan világba Rebeka néni vészjósló pillantása elől. Kis, aszott fejének, elálló fülének, csapzott bajuszának már csak a körvonalai rémlettek, a haja szinte belemosódott a háttérbe. Egész lénye rendkívül szorongó, félénk benyomást keltett. Szelleme azonban, amelyet egy pillanatig sem hagytak nyugton rejtélyes asztrálteendői közben, egyénisége mindig más és más fazettáját mutatta meg a hátramaradottaknak, aszerint, hogy Rebeka néni „intuitív”, de igen dinamikus, vagy az óvónő passzív, gépies médiumitásán át nyilatkozott meg. Rebeka nénin keresztül határozottan erélyes, csaknem indulatos ábrát mutatott, míg az óvónőn átszűrődve lágy, romantikus, kissé lányos tónusokban oldódott fel. Rebeka néni közvetítésével vádolt és ostorozott. Önmagát is megvádolta visszamenőleg; ezer olyan bizalmas, apró-cseprő bizonyítékot hozott fel bűnös hálátlansága leleplezésére, amelyek valóban csak a felesége s az ő titka voltak haláláig. Mély bűnbánatában heves zokogásra fakadt időnként, de ehhez is Rebeka néni dühös könnyeit vette kölcsön. Persze Bernsteinéknek is részt kellett venniük minden egyes szeánszon; nemcsak hálájuk és hódolatuk bizonyításául, hanem mert még testben vezeklő „szenvedő testvérek” voltak, akiket különféle gyógyeljárásoknak vetettek alá. Anton apját és Lujzát állandóan „kezelték”. A férfi delejvizes borogatások között aludt, delejes teát ivott, fájós, béna végtagjait delejes vattába göngyölték, és Rebeka néni naponta többször személyesen megdelejezte. Két vastag, eres, májfoltos kezét a férfi feje fölé nyújtotta, majd végigvonta az egész testén, s a beteg részeknél külön elidőzött. Az apja 123
bizalmasan bevallotta Antonnak, hogy ezek a delejezések nemhogy erőt adtak volna neki, inkább legyengítették. Akkor először beszéltek egymással nyíltan a „cirkuszról”, ahogyan Rebeka néni szeánszait a fiú gondolatban elnevezte magában. Soha eszébe sem jutott, hogy bármiféle vonatkozást keressen a valóság és a hígan érzelgős szónoklatok között, amelyeket a fülledt, homályos ebédlőben kántáltak el. - Te hiszel abban, hogy ezek az úgynevezett delejezések hozzátehetnek valakihez valamit, vagy erőt vonhatnak el tőle? - kérdezte az apjától csodálkozva. - Ami itt történik, az mindenesetre inkább elriaszt attól, amihez vonzani akar. De ebből nem vonhatsz le tiszta ítéletet, Toni. A nagyon erős és tiszta emberekben van gyógyerő. De nemcsak ők, mindenki különféle erőket áraszt a maga lényege szerint: taszít, vonz, felderít, lesújt, kiszív, vagy megtermékenyít vele. Rebeka néni, szegény... olyan légkört áraszt, mint egy korán elzárt, széndioxidot lihegő kályha. Akármit tesz, vagy mond, a cselekedetei és a szavai mögött zavaros indulatok erjednek. És én ezt a szén-dioxidos teát iszom, ilyen vízzel borogatnak. Amikor elém áll, hogy megdelejezzen, légszomjat, fejfájást, szívdobogást kapok tőle. - Nem szólhatunk. - Nem. Nem szólhatunk. - A legnagyobb büntetés a szegénység, ugye? - Büntetés? Én másképp nevezném. Próbatételnek talán, amely után bukás vagy megvilágosodás következik. A szegénység az embert szembeállítja a világgal, lemezteleníti, elevenen megnyúzza, jéggel veri, tűzzel égeti, hogy kiderüljön, mi marad meg belőle. A legtöbbje hamuvá válik. De nagy néha, igen igen ritkán, a rothadó salak között felragyog egy mag, amelyhez sem hideg, sem meleg, sem sötétség vagy halál nem férhet hozzá. Nem árthat neki. Nem pusztíthatja el többé. Ismertem egy ilyen embert. Már beszéltem neked róla. Anton most nem tudta megragadni a feléje dobott emlékezés-szálat. Keserű lázadás robbant ki belőle. - Az az egész, amit elmondtál, nekem nagyon kegyetlennek látszik! - mondta hevesen. - Ki csinálja ezt így? Ki rendezi? Ki okozza, hogy a hozzáférhetetlen mag körül annyira fájjon az embernek ez a véres, rothadó salak? Van-e egyáltalában valaki vagy valami, ami értelmesen irányítja ezt az őrült zűrzavart? És ha van, ha a mi akaratunk ellenére is élni kényszerít bennünket, miért büntet érte nyomorral, elmebajjal, bénulással és Rebeka nénivel? - Erre a kérdésre így nem lehet felelni. A dolgok megfejtése nem a miért és nem az azért. Az élet, minden bonyolultságával együtt, megszüntethetetlen tény. -
Te hiszel Istenben?
-
Igen.
-
Hogyan találsz mentséget neki?
- Úgy, hogy minden rosszat múló káprázatnak látok, s egyedül Istent tudom valóságnak. A káprázat elmúlik, ahogyan az álomképek szertefoszlanak, ha az álmodóban megszűnnek az ingerek, amelyek a vágyképeket termelik. Isten azonban örök. 124
-
De mi közöd van hozzá? Mi dolgod vele neked és nekem?
-
Az, hogy egyek vagyunk vele.
- Ugyan! Hol? Miben vagyunk egyek? Miért nem tudok róla? - Már megint kérdezel. Figyelj! Isten és közöttem állok én. Csak ez a káprázat-én a válaszfal közöttünk. A szegénység, a szenvedés és a halál. Ha sikerül lebontanod, szabad vagy. Ha sikerül lebontanod, Istenné válsz. -
Nem értem.
-
Nem is érzed?
-
Nem tudom - mondta Anton habozva. - Lehet.
Az oktalan, céltalan, rejtélyes ujjongásra figyelt önmagában, amely úgy zúgott át lelkének sötét, szakadékos tájain, mint a napkeltét jelző hajnali szél.
LÁZADÓ KÍSÉRTETEK A spiritiszta kör földi és túlvilági tagjai Lujzát szintén kezelésbe vették nagy lendülettel. Mindenekelőtt sürgősen a színük elé idézték „megszálló szellemét”, akit a saját kezével ölt meg Jeruzsálemben a keresztesháborúk idején, éppen a szent sír közelében. Lujza akkor - az óvónő, illetve a kör vezető-szelleme szerint — arab martalócvezér volt, és bűnben élt. A keresztesvitéz vezekelni ment a Szentföldre, de a gyilkosság megakadályozta ebben, s így vétkeitől feloldozatlanul halt meg. Afféle önhibáján kívül elkárhozott lélek volt tehát, aki évszázadok óta egyebet sem csinált, mint hogy tűvé tette Lujzáért a Földet és a túlvilágot. Kereste a pokolban, kereste a tisztítótűzben, a külső sötétségben és az alantas lelkek különféle szféráiban, míg végre meglelte női testének álruhájában. Persze gyötörni kezdte, mert még nem tisztult meg alantas indulataitól. Szerencsére azonban Isten megelégelte mindkettőjük tévelygéseit, és elvezérelte őket Rebeka néni körébe. Heteken át térítették, delejezték, imádkoztatták a duzzogó keresztesvitézt, aki általában meglepően kezesnek, ájtatosnak és megtértnek mutatkozott; annyira, hogy sírva fogadkozott, nem bántja többé a Lujzának álcázott martalócot. A jelleme azonban nagyon ingatag, az emlékezete roppant gyenge lehetett, mert amint elhagyta az óvónő testét, megfeledkezett minden ígéretéről. Lujza éppen olyan bolondos volt, s viharok meg telihold idején a rohamai ugyanúgy visszatértek, mint azelőtt. Ráadásul egészen különös tünetek mutatkoztak vele kapcsolatban, amelyeket a spiritiszták sehogyan sem tudtak beilleszteni szent munkájuk addigi sima menetébe. Sőt úgy tetszett, maga „az ellentét” küldte rájuk ezt a próbát, hogy megzavarja szilárd hitüket. A jelenségeket eleinte nem is hozták összefüggésbe Lujzával, mert csak úgynevezett „fizikális fenomének” voltak, és nappal történtek, Lujza jelenlétében, de eléggé távol tőle. Rebeka néni például kora reggel, mielőtt az üzletbe indult volna, a fürdőszobába ment mosakodni. Amikor elkészült, nem tudta kinyitni az ajtót... Egy tömör, magas diófa fogas torlaszolta az útját, szorosan az ajtónak támasztva. Ez a fogas egyébként az előszoba legsötétebb sarkában állt, régi kabátok tömege alatt 125
roskadozva. A kabátok most is rajta függtek. Rebeka néni, abban a meggyőződésben, hogy ostoba tréfa vagy Lujza rögeszméjének áldozata, szitkozódva dulakodni kezdett az ajtóval. Nagy nehezen kinyitotta, mialatt határozottan az a benyomása volt, hogy a másik oldalon nagy erővel tolják a fogast. A keskeny résen, amelyet sikerült erőszakkal nyitva tartania, keresztülpréselte magát, és akkor látta, hogy az ajtónak dőlő fogast nem tartja senki. Átvillant rajta a gondolat, hogy a ruhák között szemtelen kamasz unokaöccse bújik meg, s a púposodó redők közé kapott, hogy előhúzza onnan. A fogas azonban abban a pillanatban ellendült az ajtótól, nagy puffanással a földre zuhant, és gurulni kezdett, miközben a kabátok örvénylő, duzzadó mozgásokat végeztek rajta. Rebeka néni odasietett, és egyenként leszedte őket. Meggyőződött róla, hogy senki sem bújt el közöttük. És akkor ijedt meg igazán, mert érezte a „túlvilági jelenlétet”. A kis öltözőszobában, ahol a groteszk jelenség lejátszódott, Lujza egész idő alatt egy összecsukható vaságyon aludt. De olyan mélyen, hogy Rebeka néni rémületében hiába akarta felrázni, megosztani vele az élményét, nem tudott lelket verni bele. Rebeka nénit őszintén, mélyen felkavarta az eset. Bár ahogyan újra és újra elmondta a kör tagjainak, egyre kellemesebb izgalommá és éppen olyan legendaszerű szenzációvá formálódott benne is, mint a kör történetének többi, utólag dramatizált mozzanata, amelyek egytől egyig „valódi szellemjelenségek” voltak ugyan, de hiányzott belőlük minden valóban nyugtalanító, spiritiszta szempontból szabálytalan elem. A körtagok „élményei” általában prózai, természetes okokkal is megmagyarázható, apró dolgokból nőttek ki. Rebeka néni például egyszer nem találta a szokott helyén a kulcscsomóját, pedig bizonyos volt benne, hogy a varrókosarába tette, ahogyan évek óta minden este. És lám, a szekrényzárba dugva lelte meg végül. Nyilvánvaló, hogy az „ellentét” tette oda. Ez a fogas-ügy azonban merőben különbözött az ilyen és az ehhez hasonló szellemcsínyektől. Ám utólag visszaemlékezve rá, kezdett lassan elködösülni, és beilleszkedni békés hagyományaik közé... amikor kiderült, hogy most mégis másról van szó. És ez a más egyáltalán nem hagyja osztályozni, eltemettetni magát. Rebeka néni reggeli kávéjába maroknyi vastag, hosszú, ősz haj került bele, pedig egyedül ült mellette. Az éjszakára vízbe tett fogsora megfoghatatlan módon eltűnt az éjjeliszekrényéről, majd amikor már lemondott róla, véletlenül az ebédlő hat méter magasan levő, kormos mennyezetére pillantott, és ott volt a fogsor. Ott virított mélyen a mennyezetbe vájódva, mintha nagy erővel beleharapott volna. Csak létra tetejéről tudták nagy nehezen leszedni, sérülten. Noha szokás szerint a szellemekre fogták ezeket a kellemetlenségeket, Rebeka néni józan esze és dühös természete hálátlan gyámoltjai felé fordult gyanakodva. Egyre erősödött benne a meggyőződés, hogy fondorlatos módon Bernsteinék csinálják az egész disznóságot. Teljesen zavarodott és mérhetetlenül sértődött volt ezekben a napokban. Amikor azonban a szeánszon, a legemelkedettebb hangulat kellős közepén, mialatt a látszólag mély álomba merült, nehezen lélegző Lujzát delejezték, a kipattanó ajtón át belebegett a szobába Rebeka néni piszkosrózsaszínű fűzője, hosszan utánahúzódó szalagjaival a nagy, nehéz, porcelán éjjeliedény társaságában, akkor látták, hogy a hihetetlen bekövetkezett, s a képzelettel űzött felelőtlen játék komollyá változott. 126
Az első érzés, amelyet a jelenség kiváltott belőlük - az apport tárgyak meglepő volta ellenére is - az áhítatos, egzaltált ujjongás volt. Könnyekben törtek ki. Ölelgették egymást. Hangosan imádkoztak, és tapsoltak, mint a gyermekek. A helyzet akkor fordult a visszájára, amikor Lujza csukott szemmel, mély hordóhangon hirtelen elbődült. - Szamarak! Vadbarmok! - és zajos, szörcsögő nevetésben tört ki. Karjait szétcsapta, hátradőlt, két lábát terpesztve előretolta. Az illetlen edény és ruhadarab eközben a csilláron kötött ki, s most ott himbálózott egymás mellett az egyik bronzkarra függesztve. A teljes zavar és tanácstalanság dermedt csendjében Lujza folytatta váratlan szónoklatát. - Nna! - mondta, miután kaján vihogása lecsillapult. - Csürhe! Erre nem számítottatok, mi? Hogy mégis igaz. Hogy azok, akiknek a nevében ezt a nyáladzást véghezviszitek, jelentkeznek egyszer. Hatalmas, robbanásszerű zaj hallatszott, mintha valaki egy vashusánggal végigvágott volna az ebédlőasztalon. - Az asztalra ütnek, hogy elég a mocskos hazudozásból, öncsiklandozó érzelgésből és lelki önfertőzésből! Csak egy kis rés kellett a sok burjánzó, büdös hústorlaszon, és itt vagyunk! A körtagok ekkor már remegtek, rángatóztak, mintha áramot kapcsoltak volna a testükbe. A homályos, kékes fényben szinte világított nedves, hideg bőrük hamuszíne. A levegő sűrű és beszívhatatlanul dögletes volt. Az óvónő összegörnyedve nyöszörgött, Rebeka néni összekulcsolt kézzel, meredt szemmel imádkozott, vagy azt hitte, hogy imádkozik, pedig csak összefüggéstelen szavakat hebegett. - Távozz! Távozz! Samu! Samu, hol vagy? Segíts! Kergesd el! Istenem! Samu! Samu! Lujza lehunyt szemű arca most feléje fordult, csupa idegen, hegyesszögbe futó vonással. - A férjedet hívod, ó, jóság netovábbja - kérdezte keserű csúfondárossággal. — Nos... mi lenne, ha valóban idehoznám neked, s elmondaná az igazat, amit csak a legmélyebb álmában mert megálmodni? Mi lenne, ha elmondaná az igazat rólad?! - Nem!... Neee!... — Rebeka néni szájából tompa nyögés szakadt ki. - Te hívtad. Jó lenne, ha megtanulnátok: amit az ember idéz, az előbb-utóbb megjelenik! Lujza arcáról már lefolytak a feszült, ördögi vonások, mint amikor egy szűk ruhából kibújik a csontos, éles szögekkel tele test. A petyhüdten csüngő bőr újra formálódni, alakulni kezdett. Megnyúlt. Bús, riadt, csüggedt magatartást öltött. Nyaka kimeredt, elvékonyodott. Füle különös módon elhajolt a fejétől. Keshedt vállú, kiálló ádámcsutkás, felemás lény ült most Lujza helyén. Férfi és nő egyben, de inkább úgy tetszett, mintha Lujza alakjára rávetítették volna egy férfi réveteg körvonalait. Akármennyire elmosódtak Rebeka néni férjének képei a falon, Anton megismerte. Siránkozó, vékony hang hallatszott, artikulátlan, lidércnyomás-hang, bugyborékoló, torokban gargalizáló r betű. A torz lény a kezével görcsösen kaparászott, kapaszkodott közben, míg végre kimondta a felesége nevét. - R...r...r...rrebeka! Ebben a pillanatban a csillárról lezuhant a porcelánernyő, és ezer darabra tört az asztal közepén. Lujza, mintha dróton rángatták volna, hirtelen talpra lendült. Két kezét felemelte. Ujjait úgy mozgatta, 127
mint tíz karmesteri pálcát. A cserepek a levegőbe emelkedtek, s ujjai ritmusára rángatózó táncba, lebegésbe kezdtek. - Így, így, így! - nyöszörögte közben a siránkozó, vékony hang. — így törtél össze engem, Rebeka! Így táncoltattál! - A csilláron lógó fűzőből most egy hosszan elnyúló szalag kígyózni, emelkedni kezdett, Rebeka néni felé lengett, majd hurok formálódott belőle. - Fojtogattál. Rátenyereltél még a gondolataimra is. Nem volt egy szabad pillanatom tőled. Vasfűzőbe zártál. Az abroncsok összeroppantottak. - A hurok most Rebeka néni feje fölé gyűrűzött. — Megfojtottál asztrálhurokkal. Elszívtad az életerőmet. Te vagy a gyilkosom! Hóhérnak születtél, Rebeka, Isten irgalmazzon mindenkinek, aki a közeledbe kerül! Rebeka néni a székét hátrataszítva felugrott, és nagyot sikoltva végigvágódott a földön. Egyszerre mozgás, kiáltozás, szaladgálás támadt. Az ajtókat, ablakokat feltépték. Segítségért ordítottak. Mindenki futott, menekült, amerre látott. A szoba pillanatok alatt kiürült. Lujza visszatántorodott a székbe. A feje lehanyatlott. Anton gyorsan lerángatta a takarókat a lámpákról, és az ájult Rebeka néni fölé hajolt, majd anyjával együtt nagy nehezen az ágyába cipelték, és orvosért szaladtak. A MEGSZÁLLOTT Rebeka néni hamarosan fellábadt összeomlásából, és a régi Önmaga lett. Lujza azonban sokkal rosszabb állapotba került, mint Őrültsége kirobbanásának kezdetén. Rohamai olyan sűrűn ismétlődtek, hogy pillanatokra sem lehetett egyedül hagyni, mert meztelenre vetkőzött, összetört, bemocskolt mindent maga körül. A láthatatlanból betört erők sem tétlenkedtek. Gonosz tréfáik egyre rombolóbb formát öltöttek. Már alig volt ép ablak, pohár, tányér, tükör és lámpa a házban. A levesestálba nagy kövek zuhantak étkezés közben. A pecsenyén egyszerre döglött béka bűzlött. Amikor este le akartak feküdni, a takaró alatt, az ágyak kellős közepén még meleg lótrágyahalom párolgott. Lujzát el kellett távolítani. Csonttá aszalódva — mert egyetlen falatot nem lehetett belediktálni az eset óta, trágárságokat, fenyegetéseket kiáltozva, kényszerzubbonyban vitték újra zárt intézetbe. Amíg még a házban tartózkodott, legtöbbször a szűk öltözőszoba ágyán feküdt. Anton vigyázott rá. Már amennyire vigyázni lehetett. Mindenki más irtózott tőle, az apja kivételével, aki tolószékhez láncolt, tehetetlen nyomorék volt. Néha azt hitte, jelenléte megszelídíti Lujzát, vagy inkább Lujza kínzóit. A szerencsétlen lány szájából egy zsúfolt alvilági lebuj részeg lármája öklendezett elő. Világos pillanatai nem voltak ugyan, de kiszolgáltatott lényét mintha értelmesebb, kevésbé elvadult erők kerítették volna hatalmukba. Önkívületben, szaggatottan, mégis eléggé érthetően beszélt ilyenkor, de csak rövid ideig, s hamarosan újra elözönlötte az elvetemült asztrál-csürhe. Ezeket a töredékes mondatokat Anton megpróbálta értelmesebb rendszerbe fűzni. Különös célzásokat, mélységbe világító felvillanásokat vélt felfedezni bennük. Az egésznek olyan színezete volt, mintha párbeszédek részleteit vagy hanggá erősödő gondolatokat hallgatott volna ki egy szócsövön keresztül. 128
- Baleset - ismételte Lujza többször, mialatt hanyatt feküdt, és zihálva lélegzett. - Az ilyen nagy léket persze nehéz azután... - Ez a hang halk, töprengő volt, s Anton magában gondolat-visszfénynek nevezte. A másik lármás, vitázó hang egy ellentéttel való viaskodás benyomását keltette. - Mit képzeltek tulajdonképpen? A tükör mutatni kezdett, mert gyertya került elé a sötétben. Kinek az arcát tükrözte? Az ő arcukat, nem? Hiába esküdöznek, és méltatlankodnak, hogy az ördög fenekét látták, az mégiscsak... Azután réveteg gondolat-árny következett megint. - A növény koronája szédül a bűztől, pedig a gyökerei rothadnak. Azután Anton hallott valamit, amitől megint szúró izgalom, ujjongó öröm rázta meg. Egész testében remegett tőle, és verejtékezett. A jól ismert, örökre beléégett, múltból visszacsengő, éneklő hang siklott ki Lujza szájából halkan és gyöngéden. - Sikerült! Sikerült végre elszöknöm tőlük! Süketek és vakok most. Sűrű, fekete hullámok között jajgatnak, sírnak. A mellüket verik. Hívnak engem, pedig ott vagyok. De nem látnak. Szólok hozzájuk, és nem hallanak. Az emberek csak a halálban hisznek. Amikor imádkoznak, amikor Istent hívják, akkor is a rothadó húsba kapaszkodnak. A hús félelmetes és kísérteties. Én mindig a hústól féltem úgy, mint más a temetőktől és a sírok csontvázaitól. Az élettől féltem, amely a halál. És a halál... ó Istenem! - édes örömmel felnevetett. Ennek a mormolásba halkult, szelíd hangnak a hullámán Lujza nyugodt álomba siklott. Békés, fáradt arccal aludt el, mintha tiszta forrásvízzel eloltották volna benne a téboly gonosz lángjait. Ahogy Lujza elhagyta a házat, megszűntek a jelenségek, és a kör újra összeverődött. Jóleső magyarázkodások langyos glicerinje ömlött végig minden szépséghibán, sérülésen. A szeánszok résztvevői, Rebeka nénivel együtt, „hitükben megerősödve és megtisztulva” kerültek ki az ellentéttel vívott küzdelemből. „A fehér hadsereg győzött a pokol ellen!” A szobatiszta, egy-egy imádságtól olvadozva megtérő „szenvedő szellemek” újra elkezdték végtelen felvonulásukat a homályos ebédlőben. Rebeka néni túlvilágra mosódott férje is előkerült, és felháborodva megtagadta, asztrál-szélhámosnak bélyegezte a Lujzán át oly dicstelenül szerepelt önmagát. A médiumok dorgáltak, prédikációkat mennydörögtek, újabb múltbeli rangokat osztogattak, és ígéretteljes, de a pontos dátumokat óvatosan kerülgető jóslásokba bocsátkoztak a jövőt illetően. Úgy tetszett, a hívek teljesen elégedettek, és bizonyos tények meghökkentő meztelensége rossz álom csupán, amelyből szerencsésen felébredtek. Rebeka néni mindenesetre a pincébe száműzte a régi fogast az előszobából, és az ételeket még sokáig hosszas vizsgálatoknak vetette alá, mielőtt belekóstolt valamelyikbe. Gyanúja, úgy látszott, nem szűnt meg teljesen kamasz unokaöccse szereplését illetően, s így az óvónőnek, lehunyt szemmel sikerült rávennie arra, hogy egy magán fiúinternátusba küldje Antont. Nyitott szemmel, a puszta ésszerűségre hivatkozva, ez senkinek nem sikerült volna. Most azonban maga Kolumbusz Kristóf járt közben Anton érdekében nagy rángatózások közepette, végsőkig mélyített torokhangon. A magán-internátus vezetője, Ruben Zotek régi vevője volt Rebeka néninek. 129
AZ „ÜBERJUDE” Zotek, különcségei és fegyelmezetlensége ellenére is a legeredetibb emberek egyike volt, akit Anton valaha megismert. A fajta izzó értelmessége, mohó tudásszomja, nyugtalan szabadságvágya, őrlő aktivitása és tehetsége egyesült benne anélkül, hogy anyagias, buja vagy hiú lett volna. A legvonzóbb tulajdonsága a saját személyét illető teljes szórakozottsága volt. Mindig „gondolatai paripáján nyargalt messze önmagán túl”, ahogyan Gottfried Reuss mondta róla. Zotek erőteljes, magas, csontos, hatvan év körüli férfi volt. A háta kissé meghajlott a betűk fölé görnyedő alázattól, de külsejét ez nem tette törődötté. Göndör, fehér üstöke sűrű, rendetlen erőzuhatagként keretezte jelentős arcát, nagy, barna, borús szemét, széles, torlódó ráncú homlokát. Szakállt, bajuszt nem viselt. Vékony sasorra, erélyes, gunyoros szája és gödrös álla ókori domborművek római harcosainak az arcélét idézte. Az iskola szintén a zsidónegyedben volt, egy nagy, poros tetőlakásban. A szobákba télen jeges huzat fütyült be, nyáron agyolvasztó hőség áporodott. Zotek, anyagi fedezet híján, bentlakókat nem tarthatott, bár azt szerette volna a legjobban. Gondosan megválogatott, egyéni teszteken átszűrt növendékei szellemileg, erkölcsileg „minőségi” lények voltak egytől egyig, de sajnos szűkölködtek a földi javakban. Gottfried Reuss, Zotek elhalt húgának egyetlen fia vele lakott, s nemcsak kivételes tehetségű növendéke, hanem munkatársa is volt. Háztartásukat öreg, süket asszony vezette, aki nyomorékságába zártan egészen külön dimenzióban élt mogorván, egy végtelen s a külső dolgoktól teljesen független monológot folytatva rejtélyes sérelmeiről. Amikor Anton bekerült Zotek iskolájába, akkor tudta meg, micsoda kivételes szerencsében részesült, s az úgynevezett véletlenek milyen szövevénye kellett hozzá, hogy éppen ott kössön ki. Zotek mereven elutasított mindenkit, aki nem felelt meg sajátos feltételeinek. Pénzzel nem lehetett megvásárolni. Protekció nem vezetett hozzá. Az egyébként gyermekesen lágyszívű, hamar elérzékenyülő ember tántoríthatatlan maradt könyörgésekkel, könnyekkel szemben is, ha az „ügy”-ről volt szó. - Kérjék el az utolsó falat kenyeremet vagy az erőmet és a nyugalmamat, odaadom. De ez nem jótékonyság, hanem rátermettség kérdése. Ha valaki megfelel a mértéknek, ingyen, közbenjárás nélkül tanítani fogom. Sőt. Úgy fogom érezni, hogy én kaptam ajándékot - mondta a jelentkezőknek. Alapos mérlegelés nélkül senkit nem utasított el, s állandóan kereste a „kiválasztottakat és az elhivatottakat”. Így történt, hogy Rebeka néni kérésére Antont is felvételi vizsgának vetette alá. Rebeka néni kicsit bolondos, de nagyon művelt öregembernek tartotta Zote-kot, akinek fogalma sincs a pénz értékéről. Az csapja be, aki akarja. Rebeka néni bízott a szerencséjében. Tudta, ha gyanús unokaöccsének sikerül bejutnia a híres és hírhedt iskolába, a neveltetése a lehető legkisebb anyagi áldozatába kerül. Akkoriban Antonba már szinte a levegőből, az utca zsongásából, az újságok betűiből, a trafik vevőivel és a más üzletek kiszolgálóival való érintkezésből beleszívódott valami az angol nyelvből. Anélkül, hogy észrevette volna, érteni kezdte az amerikai szlenget, sőt, önmaga előtt is váratlanul egyre 130
gyakrabban szólalt meg angolul, olyan szavakat rántva elő tudatraktárából, amelyekről fogalma sem volt egy pillanattal előbb. Ennek ellenére pánikszerű lámpalázat érzett a Zotekkal való találkozás előtt. Gyomrát ideges görcs tépte. Belső reszketésén nem tudott uralkodni. Sóvárogva kívánta már a tanulást, s azt is, hogy naponta legalább néhány órára kiléphessen a „fehér lelkekkel társalgó” spiritiszták szellemgyilkos gázkamrájából, de olyan vad idegenség vette körül új világában, hogy visszarettent a kétes kimenetelű próbatételtől. Mintha fejéből kicsurgott volna minden ismeret, tehetetlennek, valósággal gyengeelméjűnek érezte magát. Hogyan fog helytállni önmagáért egy igényes, hidegen fürkésző ismeretlen ember előtt, amikor a gondolatai kuszán összezavarodnak, a foga vacog, és a térde megcsuklik a szorongástól? A vizsgáztatónak az első pillanatban rá kell jön nie majd, hogy gyógyíthatatlan hülyével van dolga, aki csaknem leroskad saját idétlensége súlyától. Rebeka
néni
kísérte
el,
különben
megszökött
volna
vak
rémületében,
nem
törődve
a
következményekkel. Mire megmásztak az öt emeletet, Anton szédült, hányingere volt, és nyaki erei szét akartak repedni a szíve lüktetésétől. A fiatal, szikár Gottfried Reuss nyitott ajtót, mert a süket öregasszony nem hallotta meg kopogásukat. Anton első benyomása nem csak azért volt csillapítóan kellemes Reussról, mert valami félszeg barátságosság áradt belőle: a fiatalembert elhanyagolt külseje, pattanásos arca, kinőtt kabátujjából előmeredő, vörös keze valahogy rögtön a fiú testvérévé tette. Ez nem fog ítélkezni fölöttem! - villant át rajta kapaszkodó reménnyel. - Ez ismeri az ilyen kifejezhetetlen szenvedéseket! Az egyik ajtó mögül hangok mormolása, széktologatás hallatszott. Reuss egy másik helyiségbe vezette őket, azután eltűnt. Szűk, csaknem bútor nélküli szoba volt, a nagy, ferde tetőablak előtt egyetlen íróasztallal. A jobb oldali fal nyers fából ácsolt polcain szakadt hátú, agyonolvasott könyvek sorakoztak. Kopott székekre ültek le az agyszélhűdés határáig befűzött Rebeka nénivel, és vártak. Nagynénje szederjes arcáról édeskésen előzékeny ünnepélyesség párolgott. Olyan természetellenes és idegen volt így, mint egy, a múlt században készült családi fénykép. A szobából ajtó vezetett a tetőre, ahol egy kötélen hosszú férfi alsónadrágok és ingek száradtak a kora őszi napfényben. Anton szeretett volna kisétálni a tetőre, abban az esztelen reményben, hátha elröppenhet, elmosódhat onnan, mielőtt Zotek figyelme lecsapna rá, de mozdulni sem mert, pedig maga alá húzott lába már teljesen elzsibbadt. Azután bejött a szobába Zotek, szórakozottan intett neki, és Rebeka nénivel kezdett beszélgetni. Akkor Anton azt hitte, szándék nélkül csinálja így, de később rájött, milyen pontos lélektani számítások alapján történik minden Zotek iskolájában. Érdekes volt az is, hogy milyen remekült sikerült Zoteknak elködösíteni magát a rémült kamasz előtt. Mintha nem is lett volna erőteljes óriás, hanem csak egy hajlott hátú, törődött, kedves öregember, aki különféle gondjairól trécsel a trafikosnéval, és ügyesen, simán kitessékeli az ajtón azzal az ígérettel, hogy a fiú majd később hazamegy egyedül. Amikor magukra maradtak, Zotek rákacsintott. Anton nem hitt a szemének, de így volt, s egyszerre vidám kölyökcinkosság ült ki az öregember arcára. 131
- Nem tudom, te hogy vagy vele, engem szörnyen feszélyeznek az ilyen mindent jobban tudó, ádáz öregasszonyok, Isten bocsásson meg nekem. Lehet, hogy attól félek, hamarosan rájön, hogy még nem nőttem fel egészen, és alaposan kilógok az ő fennkölt mennyországából. Gyere, fiam, nagyon fülledt a levegő idebent! — Kivezette Antont a tetőre, ahová a fiú vágyott az előbb, s ezzel meghatározta egész későbbi kapcsolatukat. Zotek mindig szabaddá tette Antont, mégpedig a saját legtitkosabb óhaja szerint. Tág kiterjedések közé vezette. Megmutatta neki a dolgok felülnézetét. A tetőerkély vasrács-korlátjára támaszkodva beszélgettek, mintha csak éppen pihentek volna egyet a tulajdonképpeni vizsga előtt. Lent az utca hangyanépe áramlott. Zotek szóval tartotta a fiút. Elmesélte, mennyire utálta gyerekkorában a vizsgákat, mert olyankor sohasem volt a képességei birtokában. Félelem bénította meg, az ősi zsidó átok. A jobbfajta zsidó mind érzékeny csiga, elő kell csalogatni a zárlatából. Csak a selejtje feszít elöl, és ágál durván, lármásan. Sóhajtott, maga elé nézett, és mostoha gyermekkoráról kezdett beszélni. Finom, megrázó benső titkokat árult el Antonnak, amelyekről az azt hitte addig, hogy csak az ő titkai, egyedül ő gyötrődte, remegte végig őket súlyosan megterhelt életében. Észre sem vette, melyik ponton bújt elő ő maga is a „csigaházából”. Egyszerre úgy érezte, szoros kalodából szabadult ki. Rétegről rétegre, sorra lefejtette magáról az elkérgesedett, véres lepleket. Sebeit kitárta a borús, gyöngéd szemű orvosnak. Azután elkanyarodtak lassan a szubjektum fájdalmas talajáról. Zotek lélegzetelállító húrokat pendített meg, amelyek elfeledtették Anionnal a félelmeit, a félszegségét, önmagát. Kérdések és újabb kérdések fakadtak fel benne. Ügyesen feltett viszontkérdésekre
felelt élénken, parázsló-élesen működő aggyal, önfeledt, csak a témára
összpontosító érdekeltséggel... s egyszerre túlestek mindenen. Zotek közölte a fiúval, hogy sikerrel levizsgázott, megfelel iskolájuk valamennyi feltételének, és másnaptól kezdve a közösségükhöz tartozik. Amint a meglepetéstől elnémulva Anton rábámult a mosolygó óriásra, elsőnek Reuss, az ajtót nyitó, vele egyképű fiú ötlött fel összefüggések után kapkodó agyában. Hálás öröm hulláma mosta el a zavarát: idetartozása azt jelenti, hogy Reuss a barátja lesz! Ő... máris az! S valóban, a hazatérő elsőszülöttet nem fogadják nagyobb szeretettel, mint ahogyan őt fogadták odabent a tanteremben, ahová Zotek rögtön bevezette, azután ott hagyta, hogy ismerkedjék a társaival. Nyolc fiú kutató, okos szempárja fordult felé. Volt közöttük ápolt, elegánsan öltözött gyerek, és volt kopottas külsejű, de Anton rögtön megérezte; a külső habitus különbözőségének kínjait valamennyien levetették ebben a teremben. Egyforma elfogulatlansággal beszéltek, mozogtak valami rejtett forrásból táplálkozó öntudatossággal, amelyben nem volt semmi kevélység. A keret és a külsőség általában hiányzott a kapcsolatukból. Lazán, meghatározott formaságok nélkül érintkeztek nemcsak egymással, hanem a mesterükkel is. Zoteknak esze ágában sem volt valamiféle rendszert rájuk erőszakolni, ami a húsukba vág, és megbénítja az egyéniségüket. Külön-külön minden egyes tanítványának a saját kezébe dobta át önmaga gondolatait, és egyikükben sem kellett csalódnia. Előre felmérte őket. A fiúk lelkiismerete sokkal megbízhatóbb felügyelőnek bizonyult minden külső szabályozásnál. Igaz, nem 132
érkeztek mindig pontosan. Az anyaggal, természetük szerint, lassabban vagy gyorsabban készültek el, s a feladatokat teljesen egyéni módon oldották meg. Reuss üdvözölte Antont elsőnek az osztályban, azután a székeken, a földön, a nyitott ablak párkányán üldögélő fiúkhoz fordult. -
Mondtam, ugye? Nem csalódhattam!
- Miben nem csalódhattál? - kérdezte Anton felbátorodva a szokatlan barátsághullámoktól, amelyek szinte tapinthatóan körülrezegték. - A rajtad lévő jelben! Mi itt az „Uberjude” jelének nevezzük. Éppen eleget fogsz még hallani róla. Anton nem értette pontosan, mit ért Reuss „Uberjude” alatt, mégis úgy érezte, drágakövektől csillogó, királyi kitüntetést akasztottak rá. „Uberjude”! A gerince kiegyenesedett, félelme teljesen eltűnt, mert nem hiányaira, csúfságára, szegénységére, otromba ruháira gondolt, hanem lelkes, minden megismerhetőre, igazra, szépre szomjas önmagára ebben a rontásként ráigézett, valótlan külső keretben. Azután rögtön az apja, a „hitehagyott” jutott az eszébe, s egy csomó kételye, problémája. A közlés szokatlan gyönyörűsége rázta meg: a bizonyosság, hogy itt éppúgy, mint az apja és Zotek előtt, mindenről beszélhet, anélkül hogy félreértéstől vagy a gúny mérgétől kellene tartania. - Az előbb, talán egészen ostobán, büszke lettem a szótól, amellyel megajándékoztatok — vallotta be nyíltan, közéjük ülve. - De azután aggodalom fogott el, nem gondolok-e mögé olyan dolgokat, hogy csalódnom kell végül. Vajon a fogalom, hogy „Überjude”, nem jelent-e még nagyobb elkülönülést, még tragikusabb határt zsidó és ember között? Tudnotok kell... az én apámat hitehagyottnak nevezték hitsorsosaink, mert fiatal korában sokfelé járt, többet ismert meg az életből, mint ők, s más vallásokat, igazságokat is értékeit, amelyek a zsidó közösség szerint megrontották őt. Én azonban tudom, mennyivel szabadabb, nagyszerűbb, jobb ember így, mintha csak jámbor zsidó maradt volna. - A mosolygó, feszült rokonszenv, amely Reuss szeméből sugárzott rá, megállította hirtelen. - Csalódni fogsz, ez igaz - mondta Reuss a beállott csendben. - De kellemesen csalódsz majd. Mi itt, abban az értelemben, ahogyan az előbb beszéltél róla, valamennyien hitehagyottak vagyunk. Elvetettük a vallás külső kötéseit és alibijét. Fellázadtunk a tévedésekkel benépesített ég ellen. A szentély mélyére hatoltunk, és kimondtuk a kimondhatatlan nevét. Nem törődünk bele homályos fogalmazásokba és tilalmakba. Meggyőződésünk, hogy minden kérdést feltehetünk, mindenütt kutathatunk, ahová szellemünk ereje és képessége elhatol. Kérdezhetjük magát Istent is, és firtathatjuk legmélyebb misztériumait. Ha mindezt nem volna szabad megtennünk, képességeink sem volnának hozzá. De mivel él bennünk ez a kutatási ösztön és csillapíthatatlan kíváncsiság, visszaélnénk isteni természetünkkel, ha elfojtanánk őket. Amit
hallott,
valósággal
megrészegítette
Antont.
Kozmoszból
visszazengő,
félelmetes
és
gyönyörűséges ősi zene volt, a kerubok hangja. - Az igazat kell tudnunk - folytatta Reuss - minden jelenségről s főképpen önmagunkról. De még ennél is sokkal többről van szó. Valaminek a vállalásáról, ami elől évezredek óta bujkálunk. Próbálunk alkudozni, Ábrahámtól kezdve, aki elsőszülöttjét ajánlotta fel Istennek. Hiába! A zsidó és az ember 133
közötti elkülönülést, a tragikus határt pedig, amint mondod, nem ember és nem zsidó vonta, és nem is ők fogják ledönteni. Sokan megkísérelték már közülünk és a határon túlról is, de előbb-utóbb mindenki halálra zúzódott a látszólag égig érő ködakadályon. A legnagyobb szeretet, jóindulat, szerelem és barátság is meddő ellenmozgás volt, és drámai bukással végződött. Mert a mi sorsunk mágikus gránit-tégelyként sodródik az időben, a belé zárt vérző, mellét verő, imádkozó és átkozódó kiválasztott néppel. - De miért? Azt mondd meg, miért?! - rázta meg Antont a legrejtettebb ösztöneiben a mélyről felszakadt kép. - Jó néhány miértet hozzátehetek még a kérdéseidhez. Miért van az, hogy a zsidó csak zsidó marad, akármennyire igyekszik is kiszakadni ebből a megbélyegzett közösségből? Nem tud megszökni. Misztikus korbács veri vissza a tégelybe. Ahol megjelenik, ott égető problémává lesz. Lénye körül tűz gyúl ki, örvény támad, és erjedés indul meg. Miért? Akármit tesz, az egész fajtája dicsőségére vagy gyalázatára válik. Ha öl, zsidó gyilkolt. Ha paráználkodik, zsidó a fajtalan. Nem ember. Ő nem! Zsidó. Miért? Egy hangos szó a szájából vagy egy közönséges gesztus a fajtájára hoz megvetést. Hivalkodása, vagyona, anyagi teljesítménye a zsidóságra idéz egyetemes megtorlást. Miért? Micsoda pestist hurcol magával? Hol van a ragály-jel ápolt, csupasz, rejtőző arcán? Mi az a provokáló, dühöngést szító, vérére hívó hallali, amely felhangzik körülötte, mielőtt még gyökeret ereszthetne valahol, mielőtt zsákmányát vagy az újjáépített aranyborjút bebiztosíthatná? Reuss szavai alatt Antonnak szinte fizikai fájdalmat okozott növekvő izgalma. Felindultan hajolt közelebb hozzá. - Áruld el hát végre - kérdezte kiáltva --, mi ez az átok rajtunk? Te tudod? - Igen. És te is azért vagy itt, hogy megtudd. A MÓZESI ÁTOK Zotek hatalmas látomása úgy nyűgözte le huszadik századi tanítványait, mint ama mózesi vízió a buja, vad, kóbor törzset a nagy vándorlás kezdetén, évezredek mélységében. Közösségük vallási közösség volt, annak ellenére, hogy teljesen nélkülözte a dogmákat és a szertartásokat. Munkamódszerük talán leginkább a titkos rendek, a pithagoreusok, az esszéusok, a gnosztikusok, a hermetikusok sokrétű tevékenységéhez hasonlított. Az ő törekvésük azonban egészen sajátos cél felé vezetett. Erőfeszítéseik kétségtelenül
szintén
arra
irányultak,
hogy
önmagukat
szellemileg,
erkölcsileg
átvilágítsák,
képességeiket kibontakoztatva legjobb erőiket felszabadítsák, és bevessék egy messianisztikus feladat megoldására. Ernyedetlenül, lázasan tanultak, forrásokat kutattak, vitáztak, kivonatokat készítettek, fordítottak, ismereteiket kritikai oldósavak választóvizébe vetették. Alapvető közös tanulmányaikon kívül minden tanítványa a saját tehetsége, külön érdeklődése vonalán fejlesztette magát tovább. Odakint a világban már nem egy magas tudományos és művészi pozícióba került, volt Zotek-tanítvány működött. Ezek erkölcsi és anyagi lehetőségeivel ugyanúgy rendelkezhettek, mint a magukéval.
134
Minden vérségi kapocsnál erősebb kötéssel kovácsolta őket össze a koncepció, amelyet évezredes, súlyos karmájuk kulcsának és egyedüli feloldásának éreztek. A mózesi és a zoteki látomás közötti összefüggés kétségtelen volt. Zotekot ifjúkori tanulmányai, szenvedései, megaláztatásai között rázta meg először a felismerés, s attól kezdve céltudatosan nyomozta, gyűjtötte az anyagot, hogy bizonyosságát, tételeit megdönthetetlen érvekre építhesse. Egy csomó holt és keleti nyelvet tanult meg, de olvasni tudta a legkülönfélébb írásjeleket és hieroglifákat is. Történelemkutatási módszere messze megelőzte a korát egyeztető, összehasonlító kísérleteivel. Ismert minden ősmondát. Képzett asztrofizikus és régész volt. Az apja, az anyja, a testvérei pogromokban pusztultak el. Gottfried Reuss szerint Zotek a bibliai próféták inkarnációjaként élt fajtája között, anélkül hogy felismerték volna. De ki hallgatott annak idején Jeremiásra? Az időtlen valóság hordozójaként Zotek is szembekerült egy csomó dogmával, érdekkel, indulattal és szenvedélyes elfogultsággal éppen azok részéről, akikért az életét áldozta. Szembekerült a fanatikus ortodoxokkal, a cionistákkal, a politikai bálványimádókkal és az aranyimádó, hiú stréberekkel. Három, megfeszített tanulással eltöltött év kellett hozzá, hogy a számlálhatatlan kiterjedésbe mélyülő titáni kép, amely Zotekot felgyújtotta, Antonban is egésszé záruljon. A tömör szintézis ősi humuszban gyökerező és végtelenbe ágazó fogalmakat tartalmazott, amelyek nélkül nem lett volna mire építkeznie. S a fogalmak tisztázása közben eszmélt rá, hogy a tudománynak, a vallásnak és a filozófiának nincs olyan területe, amelyet ne kellett volna érintenie. - A szellemi félszegúszók, az úgynevezett gyakorlati lények tragédiája az, hogy a gondolkodásuk összefüggések, felismerések nélkül, egymástól elkülönült, szűk, párhuzamos csatornákban sodródik a kimeríthetetlen változatokban széttáguló igazi élet alvilágában - mondta Antonnak Zotek. - Az ősidők embere tudta, hogy minden jelenségben ugyanannak a dolognak más és más megnyilvánulásáról van szó. Az egyik kulcsa nyitja a másikat is. Az elmeőrlő, kimerítő mozaikrakosgatás helyett a lényegre látott rá egy isteni felülnézet magasságából. A ma megvakult emberisége, valamennyi törekvésével, eredményével együtt, háromdimenziós térbe falazott, monomániás séma-tevékenységeket folytató hangyaboly. A tegnap természetlátó látnoka úgy született meg, ahogyan a Nap kél hajnalban, s halála csak egyetlen napnyugta volt az élet szüntelenül visszatérő hullámzásában. Műveltségét sohasem filléres haszon reményében összehalmozott vásári portékaként fitogtatta, hanem titkos, csendes élménysorozatként érlelte benne az életben rejlő halál és a halálból feltámadó élet végső beavatását. Víziószeme azért tekintett a múltba, hogy annak tapasztalatai által megváltoztassa a jövőt. Ezzel a látásmóddal kell neked is rápillantanod a minden életjelenséget egymással összefűző hasonlósági kritériumok, párhuzamok törvényére a természetben, az emberben és a világban. S valóban, amihez Anton hozzáért, abból újabb megismernivalók tömege ágazott szét. Kémiai, fizikai tanulmányai egyszerre kiemelték benne az alkímia múltba merült értelmét a felszín alól, s az alkímia, a mágia,
a
misztika
rejtjeleinek
megfejtésén
át
elvezették
Hermész
Triszmegisztoszhoz,
a
„háromszorosan Hatalmas” egyiptomi félistenhez. Hermész alakja mögött egyszerre felrémlett Atlantisz és Lemuria, a mítoszok mesés Gondvánája, az emberi képzelet nosztalgiájának örök Édene, 135
amelynek makacs délibábja elűzhetetlenül ott kísértett minden emlékezve álmodó, végtelenbe sejlő művészben és tudósban. Csillapíthatatlan kíváncsisága átömlött az őstörténet, a különféle titkos hagyományok, kódexek, vallási kinyilatkoztatások az asztrológia, az asztrozófia és az asztrofizika területeire. Megzendültek benne a Kabala rejtélyes utalásai a „kozmikus ember”-re. Énok szólította meg ősi szimbólumok ráción túli nyelvén. Kinyílt előtte a makrokozmosz szédítő végtelenje. Az embert egyszerre a világegyetembe épített, misztikus központnak kezdte látni, aki önmagán át erőket szűr, erőket közvetít mélység és magasság, sűrűség és ibolyántúli sejtelmekké finomuló életáramok között. Spinoza, Descartes, Kant, Schopenhauer kérdései és állításai megidézték a kelet lenyűgöző filozófiáit. Zotek ragyogó módszerének és kivételes agyának köszönhette, hogy a zuhatagként rázúduló ismeretek nem bábeli nyelvzavarrá, hanem renddé alakultak benne rögtön. Ahogyan Zotek megvilágította és társította előtte a különféle tételeket, egyszerre meglepő és termékenyítő párhuzamokká változtak. A matematikát, az algebrát, a geometriát Zotek kozmogóniai ábrákkal, szimbológiával s a Kabbala számtörvényeivel vetette össze. A biosz jelenségeit Goethe kortársának, Chladni doktornak az akusztikai konfigurációival, a hangrezgések törvényével támasztotta alá, s amikor egy üveglapra szórt finom homokrétegből a Zotek kezében megzendített hangvilla: szabályos geometriai ábrákat alakított ki, amelyek a természet minden síkján ugyanígy kiformálódtak a kristályvilágtól az élő sejtekig, mestere csendesen megszólalt a Genezist idézve: - Kezdetben vala az Ige... Amikor Zotek egy-egy fogalmat a középpontba helyezett, a tanítványai tudták, hogy tüzes, szárnyas szekérre szállnak vele, és sohasem sejtett távlatokat cserkésznek be csodálatos vonatkozásokért. Mert Zotek nem nyugszik addig, amíg a fogalom értelme makulátlan fényű, rontásoldó varázsigévé nem kristályosodik bennük. A reinkarnáció gondolatát például, amelyet Antonnak nem csupán bizarrul vonzó elméletet, hanem az életérzésével azonos valóságot jelentette, Zotek annyi oldalról világította meg előttük, hogy szellemükben szikrázó briliánsként ragyogott fel, mielőtt meg valamelyik okkult gyakorlat átszakította volna bennük a múltjukat rejtő fátylakat. Mialatt Anton minden szabaddá tehető pillanatát a tanulmányaival töltötte, s nem volt olyan nap, hogy hitetlenkedve, szorongva ne ámult volna el kivételes szerencséjén, amely Zotekhoz vezette, ebből a szellemi magasságból újra és újra lerángatták, megkínozták életének gyötrő problémái. Az apja állapota egyre súlyosbodott. A házbeliek a tehetetlen beteggel nyíltan éreztették türelmetlenségüket. A legelviselhetetlenebb az volt Anton számára, hogy látnia kellett, mint mossa el mellőle a fájdalom őrjöngve növekvő szökőárja a tiszta szemű, őrködő barátot, egyedül a testét hagyva vissza az ágyban borzalmas kínok között, mert már a tolószékbe se lehetett kiültetni. Apja csontvázzá soványodott törzsén két hatalmasra duzzadt lábszár és lábfej lógott tehetetlenül. Csomós, visszafelé görbült ujjai állandóan
remegtek,
rángatóztak,
mint
foglyul
esett,
rémült
hüllők.
S
ebben
a
teljes
kiszolgáltatottságában, amikor sem a szükségét elvégezni, sem enni vagy tisztálkodni nem tudott egyedül, létének tehertétele elsősorban Rebeka néniben, azután Reginában érlelt ingerült ellenszenvet, 136
annak ellenére, hogy a néni vette ki a legkevésbé részét az Anton apja körül végzett szolgálatból. Legnagyobbrészt a fiú intézett mindent, amire képe volt, az enyhületlen szánalom sósavmarásával bensőjében, könnyeit nyelve. Soha, egyetlen pillanatig nem érezte nehéznek, amit tesz, inkább kevésnek, elégtelennek. Apja kihunyó eszmélete a kíntól matt fényű szemén és ellazuló száján át is unszolta: tanuljon! Ne hanyagolja el Zotek iskoláját. De ha távol volt az apjától, tanulása örömét megrontotta az aggodalom és a lelkiismeretfurdalás, vajon mi történik otthon a szenvedővel? Az aggodalma indokolt volt. Bizonyos lehetett benne, hogy egész nap a beteg felé se néznek; szomjan halhat, vagy saját piszkában fetrenghet órákon át. A helyzetet súlyosbította, hogy az ösztönös harag és türelmetlenség, mint mindig, ezúttal is gyalázatos módon tört a felszínre: médiumi megnyilatkozásokban öltött formát, amelyek súlyosan elmarasztalták a beteget. - Az elkövetett bűnei, a hitetlensége miatt kell szenvednie - jelentették ki a jól értesült túlvilágiak Rebeka nénin és Reginán keresztül, aki az utóbbi időben szintén fellépett hetenként egyszer a szeánszokon, és igen sikeres „eszköznek” bizonyult. - A betegen átok teljesedik be, mert önző, kíméletlen és titokban parázna volt. A felesége, tisztultabb lélek létérc, missziót vállalt mellette, feláldozta fiatal életét, pedig a bűnös nem érdemelte meg! Csecsemőkorukban elhalt gyermekeik is felvonultak, és gügyögve megvádolták az apjukat olyan perverz, elvetemült ocsmányságokkal, hogy akármelyik bordélyház-tulajdonosnak becsületére váltak volna. Reginának ezzel a gügyögéssel volt a legnagyobb sikere. Ha Zotek nem állt volna Anton mellett ebben a tébolyító válságban, talán valami jóvátehetetlen dolgot követ el; kezet emel az anyjára, és örökre széttépi a kapcsolatát Rebeka nénivel. Amikor remegve, az idegroham küszöbén feltárta Zotek előtt a kegyetlen bárgyúságtól gőzölgő poklot, amelyben apja embertelen szenvedéseit kaján prédikációkkal tetézik, az átfogta erős, hatalmas karjával, mintha védelmet kereső kisfiú lett volna. - A legnagyobb baj az, hogy most a nagy kerék alá feküdtél, és nem emelkedtél fölé. Mit használhatsz így apádnak? Most én mondom azt, amit ő mondana képességei birtokában, ha jelen volna még a testében: nem tudják, mit cselekszenek. Értsd meg sűrű, alacsony állapotukat, amelyen nem képesek változtatni, és máris föléjük kerültél. Neked van hová kapaszkodnod. Apád nemsokára kiszabadul teste kínzókamrájából, és magával menti minden értékét. Csak a Nesszusz-ing szakad le róla. - Nem bírom. Mégsem bírom elviselni! - nyögte Anton összegörnyedve. - Látni így! Azután, majd ha... ha vége lesz, akkor talán igen. De most még... Zotek aznap hazakísérte. Amikor beléptek a kis öltözőfülkébe, ahol az apja ágya állt, a beteget eszméletlenül, a földön fekve találták. Regina sima, konok arccal került elő egy távoli szobából. - Nem tudom, hogy került a földre! - jelentette ki ellenségesen. - Valószínűleg a csengő után kapaszkodott. Folyton maga körül ugráltatná a ház minden lakóját. - Meg se tud mozdulni! - tört ki Antonból keserű indulattal. - Talán a szellemek lökték a földre?! Hangjának maróan gúnyos érintésére az anyja felvetette zöld fényű, hideg szemét. 137
- Lehet - fogadta el a kihívást. - Sőt. Egészen bizonyos. Zotek még aznap elintézte, hogy Anton apját egy magánklinikára szállítsák, legalább tíz volt tanítványát mozgósította, köztük egy szenátort, egy orvost, egy újságírót és két tanárt, amíg gyors, díjtalan beutalást szerzett neki meghatározatlan időre. A klinika is az egyik tanítványáé volt. Este holtfáradtan még elfutott hozzájuk a jó hírrel. Anton nem tudta, mit mondjon neki. A szeme sarkán halálosan szégyellt könnyek buggyantak ki. Csaknem megfulladt, amíg néhány szó szétfeszítette a sírástól görcsös torkát. - Nem ismerek senkit, aki hasonló lenne önhöz. Senkit. Az apja másodmagával feküdt egy tiszta, nagyablakos szobában, habosán fehér hálóing, pasztell színű bútorok és vidám fény keretében, rettentő állapotában is lenyugodottan. Az orvosok, akik az apját megvizsgálták, semmi jóval nem biztatták Antont. Bernstein a végére jutott mindennek. Izmai, ízületei, idegei, csontjai már csaknem teljesen elsorvadtak, de a szíve és a tüdeje bírta még, s ez megnyújtotta elevenen való feloszlását. Tisztán tartják majd, és eszméletét elválasztják a szenvedéstől. Ez minden, amit tehetnek érte. Milyen személytelen - gondolta Anton, amint a steril szagok kábulatában szunnyadó apjára nézett. Szürke, beesett arcáról elmosódtak ismerős vonásai. Leesett állának, sötét szemgödrének árnyékai közül kiütközött a halálfej. Órákig ült az apja mellett mozdulatlanul. Az apja szobatársa járóbeteg volt, aki a nap nagy részét a parkban töltötte. Anton hálás volt érte, hogy a sors megengedte ezt a zavartalan búcsút. Annak, ami azután következett, már igent tudott mondani: „A dolgok fölé került.” Az, ott, Rebeka néninél, több volt a leküzdhetőnek, Zotek is azért segített. A fájdalom így sem volt kisebb, legfeljebb nemesebb. Mert van egy pont, amelyen túl a szenvedés már zsarnoki módon csúffá válik, és felőrli az erkölcsi erőt. A forró vasrostélyon elevenen megsülő mártír kínjainál alig elképzelhető nagyobb és szentebb gyötrelem. De ami az apjával történt, az démonian elnyújtott és szemfényvesztőén aljas bonyolultságával bemocskolt a szenvedésben minden nagyszerűt. A klinikáról Anton egyenesen Zotekhoz ment, noha aznap nem volt tanítás. Nem tudott máshová menni. Az otthon Rebeka nénit, az anyját, az ellenséges Terézt jelentette. Lujza tébolyáéban sínylődött, s az apja már halott volt valójában akkor is, ha béna testének egy része még élőnek tetszett. Délidőben ért fel Zotek tető alatti, forró lakásába. Csak ott tudatosult benne, hogy sűrű, mélysárga augusztusi
kánikula
van.
Zotek
feltűrt
ujjú,
nyitott
ingben
ült
ferde
ablakos,
csupasz
dolgozószobájában. Az ablakot egy szakadt fürdőköpeny függönyözte, amelynek nyílásait poros, vastag és tüzes napsugarak döfték át. Az íróasztalon fehér kézirat-szárnyak röpködtek, mert Zotek legyezte magát, s közben olvasott. A süket öregasszony éppen a nyitott előszobaajtó rézküszöbét fényesítette, így Anton észrevétlenül jutott be Zotekhoz. Ajtónyitásának zajára Zotek felnézett rá, de nem látta őt. Még gyászának súlyos koporsótakaróján át is megérintette Antont mestere arcának elragadtatott, hevült, ámuló kifejezése. Azután egy idő múlva úgy tetszett, jelenlétét Zotek kifejti a
138
környező tárgyak közül, de nem törődik azzal, hogy hogyan és mikor került oda. Kéznél volt. Mintha megbeszélték volna. - Valahányszor elolvasom, mindig új fátylak húzódnak el róla - folytatott Zotek Antonnak címezve egy magában már megkezdett mondatot. - Új összefüggések, új titkok tárulnak fel az ismert szövegben. Isten üzenetei mind ilyenek, Toni. Az a varázslat bennük, hogy minden agy és lélek mást merít belőlük, de végül is kimeríthetetlenek. Ismered a mózesi átkot? - Nem annyira, hogy megjegyeztem volna — vallotta be Anton. Zotek a nyitott Ótestamentumba merítve nagy, domború szemét, zengő prófétahangján olvasni kezdte a sohasem hallott szöveget. Mert a szavak, amelyek megfürödtek és újjászülettek Zotek Istentől izzó lényében, baljós jelentésükkel most először hatoltak el Anton értelméig. -
„Ha pedig szorgalmasan hallgatsz az Úrnak, a te Istenednek szavára, és megtartod és teljesíted
minden ő parancsolatát, amelyeket én parancsolok ma néked: akkor e földnek minden népénél feljebbvalóvá tesz téged az Úr, a te Istened.” - Zotek felnézett. — De vajon az az ősi fanatikus, buja nép, Mózes törzse, egyetlen nemzedék alatt kezessé lehetett-e a kiválasztottság jármában? A földbe süllyesztett mag ott lent, a nyirkos, erjedő mélységben teremhetett-e érett gyümölcsöt? A zsidó népnek el kellett buknia, látszólag, s még sokáig és sokszor el kell buknia, hogy önnön vérének, könnyeinek, szenvedélyeinek trágyájában érlelődve, növekedve kibonthassa majd koronáját a megtisztult szellem királyságában. De halljad az átkot, a zsidóságra vetett csipetnyi, vörös port, az isteni Arkánumot, amely elindította a nép évezredes nemesedését. Figyelj; csak a legsúlyosabb, az immár idő igazolta mondatokat olvasom el belőle: „Ha pedig nem hallgatsz az Úrnak, a te Istenednek szavára... reád jőnek mind ez átkok és megteljesednek rajtad. Átkozott leszesz a városban, és átkozott a mezőn. Átkozott lesz a te méhednek gyümölcse és a te földednek gyümölcse. Átkozott leszesz bejöttödben és átkozott leszesz kimenetedben. Bocsát az Úr te reád átkot, bomlást és romlást mindenben, a mit kezdesz vagy cselekszel; mígnem eltöröltetel, mígnem gyorsasággal elveszesz a te cselekedeteid gonoszsága miatt, a melyekkel elhagytál engem. Hozzád ragasztja az Úr a döghalált, mígnem elemészt téged arról a földről, a melyre bemégy, hogy bírjad azt... És üldöznek téged, mígnem elveszesz. Az Úr eső helyett port és hamut ád a te földedre. Megszalaszt téged a te ellenségeid előtt; egy úton mégy ki ő reá, és hét úton futsz előtte, és a föld minden országának rettentésére leszel. És eledelévé lesz a te holttested az ég minden madarának és a föld vadainak, és nem lesz, aki elűzze azokat. Megver téged az Isten Egyiptomnak fekélyével és süllyel, varral és viszketegséggel, a melyekből ki nem gyógyíttathatol… Elnyomott és kifosztott leszesz minden időben, és nem lesz, a ki megszabadítson. Feleséget jegyzesz magadnak, de más férfi hál azzal. Házat építesz, de nem lakol benne. Szőlőt ültetsz, de nem veszed 139
annak hasznát. A te fiaid és leányaid más népnek adatnak. A te földednek gyümölcsét és minden fáradságos szerzeményedet oly nép emészti fel, a melyet nem ismertél. Elnyomott és megnyomorított leszel minden időben. Megtébolyodol a látványtól, a melyet látni fognak a te szemeid. És szolgálni fogsz idegen isteneket: fát és követ. És iszonyattá, példabeszéddé és gúnnyá leszel minden népnél, a melyek közé elűz téged az Úr. És rajtad lesznek jelül és csudául, és a te magodon mind örökké. A miatt, hogy nem szolgáltad az Urat, a te Istenedet örömmel és jó szívvel, szolgálod majd a te ellenségeidet éhen és szomjan, mezítelen és mindennek szűkiben, és vasigát vet a te nyakadra, míglen elpusztít téged. Hoz az Űr ellened népet messzünnen, a földnek széléről, nemkülönben, amint repül a sas: oly népet, a melynek nyelvét nem érted. Vad tekintetű népet, a mely nem tiszteli a vénembert, és a gyermeknek nem kedvez. És megszáll téged minden városodban, míglen leomlanak a te magas és erős kőfalaid, amelyekben bízol... És szétszór téged az Úr minden nép közé, a földnek egyik végétől a földnek másig végéig. De e nemzetek között sem pihensz meg, és nem lesz a te talpadnak nyugodalma, mert rettegő szívet, epedő szemeket és sóvárgó lelket adott néked az Úr. És rettegni fogsz éj jel és nappal, és nem bízol életedben.” A rettentő szavak zengése alatt Antont újra zavarodott, iszonnyal terhes háborgás fogta el. Amikor a zenei szépségében is ostorként suhogó hang elhallgatott, s csak a pusztító meteorként égből lehulló mondatok kövei maradtak vissza a szobában, kitört belőle az elátkozott zsidó lázadása. - Micsoda Isten ez? És micsoda sors ez? - Ez az Isten a kiválasztott nép Istene, az egyetlen igaz Isten. A mi sorsunk pedig a kiválasztott nép sorsa - mondta Zotek, és letette az Ótestamentumot. - Három éve készítelek elő rá, hogy kimondhassam neked népünkről a végső szót, mint ahogyan Salamon templomának belső szentélyében mondták ki egyszer egy évben az Úr szent nevét. Felállt, járkálni kezdett. Hatalmas alakja, gondolat-szikrákat lövellő feje szakáll nélkül is biblikus volt, lenyűgöző, Istentől érintett. - Az első teendő az, hogy tisztában légy az egész operációval, amelynek évezredek óta kísérleti nyula vagy magad is, amióta csak a fajtán belül vándorolsz a halál sötétbe bukó alagútjain át életből-életbe folytatta súlyosan. - Az ember általában türelmetlen gyermekként kérdezgeti a sorsot, mit akar vele, s önnön lármájától nem hallja a választ, pedig nemcsak szavak, hanem a körülmények, az események alakulása és iránya is kiáltozzák szüntelenül. Igaz, a zsidóság esetében még a legkülönbek sem merték végiggondolni az Istennel kötött szövetség, a tövises, büszke kiválasztottság és a mózesi átok következményeit. Mózes, az egyiptomi főpap tudását az egyiptomi szentélyekben szerezte. Hogy ez a főpapi rang mit jelentett, azt az egyiptomi beavatások súlya szerint kell értékelned. A titkos tudományokba való beavatást mint az uralkodóház egyik sarja érte el. Az akkori források szerint II. Ramszesz fáraó unokaöccse volt, és eredeti nevén Hozarziphnak hívták. Származására nézve tehát Mózes egyáltalában nem, vagy - más adatok szerint, ismeretlen zsidó rabszolga apja után - csak félig volt héber. Ráma, 140
Krishna, Zoroaszter, Fo-hi hatalmas népeknek teremtettek vallásokat. Mózes az egyetemes vallásnak keresett népet. Kézenfekvő, miért esett a választása éppen arra a fajtára, amelyhez vére, szánalma és származásának szüntelenül ránehezedő, megalázó árnyéka kötötte. Óriási vállalkozása alapjául írta meg nagy művét, a Sepher Bereshitet, amelyben átfogóan összefoglalta az ősi hagyományokat. Mózes, sajátos helyzete feszültségében, a kétfelé tartozás válaszútján, mély emberi részvéte prométheuszi kínjai között, isteni sugallatoktól megszállottan elindított egy folyamatot, amelynek horderejét maga sem tudta felmérni, s a végét sem látta. Mert ha minden következményében áttekinti, sohasem kezd bele. Így kellett történnie. A kiválasztottak az emberfeletti tettek pillanataiban mindig Isten médiumai. Véges személyiségük félreáll, és helyet ad a szent Hatalomnak. Ezt a tételt a történelem támasztja alá, ezt később magad is látni fogod.
UTÓPIA SACRA Mózes különféle intrikák hálójába bonyolódott, szenvedélyes szánalmában gyilkosságig sodródott, és küzdelmei csúcspontján fellángolt benne egy látomás - folytatta Zotek. - Enok könyvének titánjait is ez a tűz igézte meg. Tudnod kell, hogy a különféle kinyilatkoztatások, próféciák mélyén rejtőzve, sejtve vagy nyíltan mindenütt megtalálhatod a különös utalást arra, hogy a Messiás több, mint a Teremtő. A teremtés a gyönyör és a szenvedés két véglete között örvénylő harc, amelyben a teremtett lények a véres anyaméhből kiszakadva a halál jegyével születnek, szüntelenül nemzenek és ölnek, vagy megöletnek. A keleti filozófia ezt a tüzes örvényt szanszárának nevezi. A végletek körforgásában azonban van egy titkos középpont — a Messiások rejtekajtaja —, a szenvedély és gyűlölet közötti semleges pólus: a szeretet hatalmas misztériuma. Ez az oldás, a felszabadulás helye, a halál minden nyomorúságának gyógyszere. Ez a mag, bármilyen mélyre temetve is, valamennyi halandóban benne él, és hat. A Messiást ezért örökké várni fogják, amíg egyetlen ember is szenved a létben, mert minden lény a maga Messiását várja. A külső világban lejátszódó Messiás-misztériumok ennek a szüntelenül megismétlődő benső történésnek a kivetített mintái. Mert a megváltás csak egyéni lehet. Az Egy azonban nem kevesebb a Mindennél, mert lényegében azonos vele. A mikrokozmosz - az ember - a makrokozmosz tükörképe. A létörvény szála a megváltott Egy mikrokozmoszában rejlik és oldódik, s feltartóztathatatlanul tovább bomlik benne. Ez a gondolat neked ma még homályos, de ha majd átéled, megérted. A zsidók választottsága teljes bizonyossággal messiási természetű. Mózes egy emberfeletti látomás mágikus tégelyébe zárta buja, gyarló, állhatatlan fajtáját. Beoltotta őket a Messiás Igéjével. De idő és tér fölé emelkedő transzcendens élményében az évezredes operációt sűrítve, egyetlen generáción belül is megvalósíthatónak látta. Ez volt az ő nagy és tragikus, mégis szükséges tévedése. A nép, amellyel az operációt végre akarta hajtani, csak a Prima Matériát jelentette; szennyezett, sötét meghasonlásokkal terhes alapanyag volt csupán. Mindaz, ami az ótestamentumi fogantatásban történt vele, első szakasza a nemzedékeken át végbemenő folyamatnak. Ebben a nagy kezdetben azonban lejátszódott a fajta 141
sorsának minden későbbi változata. A csodák, a csapások, amelyek kísérték, a rabságból való szabadulás misztériuma, a zsidók kishitűsége, kapzsisága, amint prófétájuk szigorú szeme elfordult róluk, az aranyborjú építése, a rájuk zúduló büntetések, a pusztában való hosszas vándorlás, végül a Kánaán elérése: az évezredek vásznára felvázolt tervezet, a későbbi valóság vallásos pantomimja. Ebben a játékban azonban a jelmezes szereplők azonosulnak lassan a szereppel. Ágáló, hiú, kapzsi és parázna ripacsokból a mózesi Ige valódi választottjaivá tisztulnak. S itt zendül meg a gondolat, amelyet végiggondolni kevesen mertek eddig, s kimondani még senki sem. Mire választották ki tehát a zsidóságot Mózes-Prométheuszon keresztül a láthatatlan Hatalmak? Micsoda sorssal tették terhessé évezredek vesszőfutásán áthajszolva, megnyugvás nélkül, minden talajt elrántva alóla, bálványait ledöntve, örök otthontalanságra ítélve? Miért sűrítették az időkön át nyughatatlanul vándorló, komor és félelmetes bolygó zsidó jelképévé ezt a fajtát az emberiség egésze előtt? Vajon arra választották-e ki, hogy nemzetté zárkózzék, s holt dogmákká merevült, rákdaganattá burjánzó vallási parancsait, ha kell, fegyverrel is rákényszerítse az egész világra? Történelmének jelbeszéde mást mond. Országát, templomát lerombolták. A zsidóságot szétszórták, járomba fogták, más népek hatalma alá vetették. A sors világos választ adott: nem. Akkor arra jelölték-e ki, hogy kis, sűrű csoportokba verődve, fanatikusan őrizze nagysága hagyományait, s ellenségei megvetésével szemben még nagyobb büszkeséggel, gyűlöletével szemben még nagyobb gyűlölettel védekezzék? A körülmények azt mutatják, hogy az ortodox csoportok fölött elrohant az idő, s ők a szellemi fejlődés élővizétől elrekesztve poshadó holtágként gőzölögnek a részvétlen ég felé. Rituális csökönyösségük úgy idézi testükre a véres erőszakot, ahogyan a halódó állat hívja húsára a keselyűket. A fejlődés könyörtelen malomkövei közé ékelődve nyilvánvalóan fel fognak morzsolódni nemsokára. Vagy arra kell-e a zsidóságnak törekednie, hogy visszaszerezze a földet, ahol összezárva meggyökeresedett, kivirágzott, s ahonnan kényszer hajszolta ki, s szórta szét a Földön? Melyik kifejlett ember bújhatna vissza az anyaméhbe védekezésül? A zsidóság sorsa kibontakozásának folyamatában túljutott a nemzetalkotás szűkebb szakaszán, s ezért, ha kísérleteit nem adja is fel, ezeket a tömörüléseket hosszabb-rövidebb idő alatt vagy szétverik újra, vagy életképtelen kis zárlatokba szorítják. A zsidóságnak kétségtelenül szétszóródva kell maradnia az egész Földön. „Ti vagytok a világ sója” — mondta egykor a zsidó Messiás, akit népének múmia-imádó része kivetett magából, és legyilkolt, mert a szentélyekben őrzött halott vallás más formában való újjászületését hirdette. Ám a világban szétszórt zsidóknak vajon az-e a szerepe, amelyet a legmohóbban, a legsikeresebben igyekeznek eljátszani évezredek óta: a hatalom birtoklása az arany segítségével, vagy nagy kirakatsikerek elérése a politikában, a művészetben és tudományban az üldöztetésekben acéllá edződött szívósság, alkalmazkodás és számító okosság révén. Az irány itt is rossz. Amint egy-egy zsidó reflektorfénybe kerül, vagy felépít magának valami látványos pozíciót, kihajszolják belőle, és vérét veszik. Az évezredeken át újra és újra oltárra helyezett aranyborjút mindig lerombolják, de e kísértetiesen ismétlődő párhuzam még mindig nem oltja ki népünk bálványépítő fanatizmusát; még sokáig nem. Így határozta meg az utolsó betűjéig beteljesedő mózesi átok. 142
- Ezt... ezt nem lehet elfogadni - dadogta Anton szinte bénult nyelvvel. - Majd elfogadod. Mert te is a mi okos, maróan éles eszű és lángolóan tehetséges fajtánkhoz tartozol. Hiába akarsz elmenekülni a bélyeg elől. Benned van. Ezért kerülsz mindig kívülre és fölülre. Ha akarod, ha nem, a puszta jelenléted erjeszt, lázít, irányít majd. Sohasem olvadsz bele valamiféle közösségbe. Nem lehetsz humusz vagy tömeg, hanem mindig vezető, akit átkoznak, de követnek is. - És széttépnek végül - mondta rekedten a fiú. - Igen. Védekeznek ellenünk. Tudják, fajtánk a világ legnagyobb veszélye. Tüzet hordozunk. Baljós jel virít rajtunk. - Miféle jel ? - A kiválasztottaké. - De mire választottak ki bennünket? - Pellengérre állított átkozottakból igazakká kell lennünk. Arra. - Agyrém! - Agyrém-e, hogy évezredes üldöztetés, véres pogromok tépik el a kezünket minden anyagi támasztól, amelyben megkapaszkodunk? Agyrém-e, hogy a zsidó nyersanyagot mindig elevenen alkímiai kemence lángjai közé vetik, beolvasztják, és újra kiöntik, edzik, majd összezúzva megint verejtékké és könnyé oldják? -
Meddig?
-
Míg az Igazak száma be nem telik a Földön.
- Az „Igazak”! Miféle lények ezek a biblikus szörnyek, akikért ennyi vér ömlik egy sértődött halott zsarnoki oltárára?! - Az Igazak a fajtájuk fölé emelkedő szabad emberek. Csak ők léphetnek ki az évezredes gyötrelmek tégelyéből. A végső erkölcsi megtisztulás után a megvilágosodott „Uberjude” teljesen személytelen és otthontalan. A Föld átutazó zarándoka. Filozófiája az egyetemes vallás. Megszűnik benne a válaszfal a Te és az Én között. A hatalom birtokosaként nem uralkodik többé, hanem szolgál. Mindenét odaadja anélkül, hogy tetteinek gyümölcsét leszüretelné. Gondolatainak fénye igéz és old. Rangja erkölcsi elkötelezettség, és nem jog. Bármihez nyúl a tudomány vagy a művészet területén, hidat ver ég és Föld között. Mózes messiási kísérletének ez a tartalma. Felragyog Ezra köre, amely Ábrahámmal, az ősatyával indult, és bezárul az Igazakkal. Ezek a lények nem lesznek zsidók többé, csak emberek; csillagutasok az örökkévalóságban, akiknek lelkében előbukkant az oldószál vége, s az felbontja bennük a halált. A fülledt, elsötétült tetőszoba már az alkonyat szürke párái között lebegett, amikor Zotek elhallgatott. Egyikük sem vette észre az idő múlását. Anton úgy ment el, hogy alig köszönt Zoteknak, s az nem is viszonozta kábult mormolását. Színültig telítve voltak mindketten a látomással. Emberi dolgoknak nem jutott hely bennük.
143
Az utcán fények szúrtak Anton szemébe. Hőségtől gőzölgő testek között sodródott előre. Nevetés, szitkozódás, közönyös beszéd csapódott gondolatai magas erődjéhez, ő azonban hozzáférhetetlen páncélban vitte tovább isteni terhét. Otthon, anélkül, hogy a háziakkal találkozott volna, a kis öltözőszobába zárkózott. Futólag átsuhant az agyán, hogy éppen szeánsz-nap van, és távolmaradása súlyos eretnekségnek számít, azután piheként elröppent a tudatából ez a gondolatárny is. Éjjeliszekrényének lámpája mellé ült, és írni kezdett. Csonkítatlanul élt benne Zotek minden elhangzott szava. Vastag vonású, sorból kinövekvő betűkkel írt, a benne hömpölygő, korbácsoló hangra figyelve, az égő csipkebokor lobogó fényében. Kétszer rákopogtak. Unszoló, sértődött törpebeszéd zúgolódott valahol, de ő nem felelt, és nem is tudott törődni vele. Reggelig írt, amíg szóról szóra meg nem rögzítette Zotek kinyilatkoztatását. Akkor, holtfáradtan írta ki magából egyetlen Szaturnusz-versét a feljegyzései végére. S amint papírra vetette, már megszabadult tőle, nem értett vele egyet, mintha szervezete mérgező anyagtól tisztult volna meg. Keserű ima A növényt nem bünteted, mert fényt koldul az égtől, de az oltárod előtt éhesen térdelő papot megkorbácsolod, ha enni kér. Király vagy. Aranyad annyi, mint varázslatod; ki győzné megszámolni? Ítélhetsz-e jó szolgád fölött, ha örömkoncért könyörög? Uraml Uraml Segíts! Árnyak ölébe naptallért hajíts! Nem baj, ha ócska kellék, belül ólom és hamis. Talmi pénzzel játszik a gyermek is. E mély létszakadék alvilági ék; szökni belőle nem lehet. Fényhágcsód nem ér le a pokol fenekére, ahová teremtő szeszélyed vetett. Sejtjeim börtönőreid. 144
Neked őriznek mind bilincsbe verten. De egyik sem gyötör olyan féktelen karaggal, mint könyörtelen pribéked, Szaturnusz. Nagy mágus ő. Fekete és keserű. Megbízhatsz benne: sohasem pihen. Millió szemmel vigyáz, nehogy derű vagy irgalom osonjon hozzám. Ott ül zord büszkeséggel a firmamentum trónusán. Helytartó hatalmát kevélyen viseli, de neveddel visszaél, mert csak önmagához hű. Sem könnyel, sem töredelemmel nem lehet megvesztegetni. Merev, mint a kővé vált dogma és bosszúálló, akár Jehova. Ha igaza van, igaza szörnyű! Sebész, ki titkon szadista, s míg fekélyt operál, a beteg sikolyát remegő kéjjel issza. Honnan sejtené hát, hogy még a kutyát is meg kell simogatni, ha becsülettel szolgál? Ne háborogj, Uram! Lángpallosoddal ne fenyegess! A porszem a legtöbbször jobban tudja, mint a hegy, mi a Földön az igazság, hiszen őt tömegek tapossák. Én is, nyomorult parány, sírva lázadóik. 145
Örömöt, szabadságot követelek együtt a sanyargatott tömeggel, és átkozom a zsarnokot! AZ ÚTVESZTŐ KIJÁRATA Anton helyzete tarthatatlanná vált otthon, bár Zotek szerzett neki néhány tanítványt, akiket pótvizsgára készített elő fizikából, amelyhez jól értett. Ezt a tantárgyat szerette a legjobban. Pénzzel azonban sem az anyját, sem Rebeka nénit nem lehetett kifizetni. Nekik a lelki üdvössége és a benső szabadsága kellett. Passzivitása, eltökélt békevágya nem védhette meg fúriaerőszakosságuk ellen. Naponta színültig feltöltődtek tisztázatlan, ingerült elégedetlenséggel, gyanakvással a fiú iránt, s ádáz sóvárgással várták, hogy a testébe bocsáthassák indulataik alvilági áramát. Anton éjszaka tanult, amikor a két ellenséges párkát álom nyűgözte le. Napközben Zotek lakásába vette be magát, tanítványait látogatta, vagy az utcán csatangolt. Lehetőleg enni sem ment haza. Azt mondta, tanítványainál ebédel, pedig az éhség állandóan marcangoló vadállattá vált fejlődő szervezetében, s néha csak egy darab kenyér táplálta estig. A békességre azonban még éhesebb volt, mint az ételre. A hiányos táplálkozás, a kevés alvás és a megfeszített szellemi munka alattomos, ideges fájásokat, szorongásokat csempészett a testébe. Ha hirtelen felállt, elsötétült előtte a világ, szédült, pánik fogta el, gyomorfájás, hányinger vett erőt rajta. Az anyja és Rebeka néni bárgyú vércsevádjai visongó diadallal surrogtak sajgó feje körül. - Nője van! - suttogta az anyja süvöltve Rebeka néninek a másik szobában, mialatt ő olvasni szeretett volna, de kénytelen volt görcsbe rándult gyomrára figyelni. - Valami parázna szajha szívja ki az erejét! Az apja is ilyen volt! A fiú hátrataszította a székét, s mielőtt a két dögkeselyű a lelkére telepedhetett volna, elrohant hazulról. Zoteknál tört ki rajta az idegroham. Remegni, sírni kezdett, s önmagával birkózva rettentő szégyenkezéssel kiáltozott. - Nem bírom! Nem bírom! Bocsánatot kérek... mindjárt vége lesz! Nem! Nem! Jaj, Istenem! Nem bírom ki velük! Úgy szégyellem magam! Mikor megnyugodott, Zotek orvoshoz vitte. Ugyanarra a klinikára került, ahol az apja feküdt. Nagyfokú vérszegénységet, gyomorsüllyedést és teljes idegkimerültséget állapítottak meg nála, de állapota rohamosan javult az új környezetben. Amikor pedig elbocsátották a gyógyintézetből, nem kellett hazamennie. Zotek elintézte, hogy ösztöndíjasként a Harvardra kerüljön. Két tanulmánya alapján vették fel. Az egyiket a mágneses erővonalakról, a másikat a katódsugarakról írta Zotek felkérésére egy kísérleti tanulmányszakasz után, vizsgaképpen. Kezdetleges, hiányos kis fizikai laboratórium állt hozzá a rendelkezésére, amelyet egy hálás Zotek-tanítvány szerelt fel a lakás fürdőszobájában.
146
Apjától a búcsú fájdalmas volt, de olyan, mintha egy néma sírhanttól köszönt volna el. Lujzát, bármennyire tiltakozott is Anton, az anyja és Rebeka néni társaságában kellett meglátogatnia az állami tébolydában. Nővére embriópozitúrában ült a társalgóban a fal mellett a földön. Hosszú, korán megőszült haja ziláltan szétterült rajta, és eltakarta az arcát. Két csontos szíjkarjával átölelte hegyes térdét, előre-hátra ringatta magát, és halkan dünnyögött. Többen is voltak a társalgóban rajta kívül. Elutasító vagy révetegen nyájas arccal ültek szanaszét a fényezett padlón. Némelyik állva a falnak támaszkodott. Furcsa, légüres tér vette körül őket. A minden emberi kapcsolat lehetőségének teljes hiánya láthatatlan centrifugaként forgott lényük körül, és eltaszította a feléjük irányuló készséget. Lujza nem vett tudomást róluk, hiába szóltak hozzá. Az anyja végül türelmetlen mozdulattal lehajolt hozzá, lógó haját félresöpörte, fejét az állánál fogva erőszakkal hátrahajlította, hogy az arcába nézhessen. Az őrült lány pupillája egészen kitágult, pillantása merev, rémült, feszülten figyelő lett. Szája egyszerre széthúzódott. Mély, rekedt, körvonal nélküli hangplazma szakadt ki belőle. Nyitott szájüregében a nyelve erőlködve remegett, ahogyan ebből a formátlan anyagból megpróbált értelmes szót alakítani. A borzalmas szó-szobor elkészült végre, és az anyja hátraugrott, mintha láng perzselte volna meg. - Átkozott! Fekete vérű! — kiáltotta Lujza a halott Mendelhájem siránkozó hangján, s aszott ujja kinyúlva Reginára mutatott. A kinyílt lélekrésen bazalt súlyú héber átkok özöne ömlött az első szavak nyomába. Egy ápoló sietett hozzájuk, és kivezette őket. Regina görcsös kézzel kapaszkodott Rebeka nénibe, és egész testében remegett. Még a folyosóra is utánuk kúszott Mendelhájem pokol kénbűzétől gőzölgő átkozódása. Regina otthon rögtön ágyba feküdt, a fal felé fordult, és nem szólt egy szót sem. Anton úgy ment el a lakásból szegényes holmijával, hogy az anyja a köszönését sem fogadta. Rebeka néni leckéztető, önmagasztaló, fennkölt szóáradata sokkal elviselhetetlenebb volt ennél a hallgatásnál. Felemlegette mindazt, amit a fiúnak még külön meg kellett volna köszönnie azokon a dolgokon kívül, amelyeket körülményesen végigsorolt. Persze nem a nagynénjének, az áldott és áldozatra kész, hosszan tűrő angyalnak, a világért sem. Hanem a legkegyelmesebb mennyei atyának, méghozzá leborulva, a bűneiért, a mulasztásaiért a mellét verve, hálákat adva. Rebeka néni Istennel szembeni
személytelen
előzékenységét
némileg
gyanússá
tette,
hogy
túlbuzgó
mennyei
adóvégrehajtóként ő akarta bevasalni unokaöccsén az ég minden követelését. A kínos zárójelenetek vesszőfutásán átjutva Anton elérkezett a legfájóbb ponthoz: Zotekot és Reusst is el kellett hagynia. Csak a szünidőben láthatja majd őket. Kiszakad lelke, szelleme bölcsőjéből, a közösségből, ahol életképtelen embrióból önálló emberré alakult. Olyan szemlélettel oltották be, amely örökre hozzájuk köti, ám a Zotek lényéből misztikus forrásként előbuzgó erőtől mégis elzárják új körülményei. S a megújító áram nem fogja naponta feltölteni, magasabb öntudatra ébreszteni. A tartalékaiból kell majd élnie a legnagyobb idegenség távolában, amely az embert az embertől elválaszthatja: a célok különbözőségének állandó irritációjában. 147
- Nem maradhattam volna itt, akárhol ? - jajdult fel Anton az utolsó kézfogáskor, amelyet félve halasztgattak mindhárman. - Nagyobb veszteség nem érhet, mint hogy nem járhatok ide naponta. Esténként is nehéz volt elmennem innen, és hajnalban már rohantam volna vissza. Gyenge vagyok még köldökzsinór nélkül! - Nem maradhattál volna itt - mondta Zotek, és széles homlokán összetorlódtak a ráncok. Mindnyájatoknak ki kell lépnetek a világba. Én csak beoltlak benneteket. A többi a ti dolgotok. Nem álmodhatod tovább a csecsemők álmát, mert az védettebb és kényelmesebb. Felcseperedtél. Sohasem állítottam, hogy elkerül a szenvedés. Mondtam, hogy sokat fogsz szenvedni. De te mindig tudod majd, miért. Ez a különbség közted és a többiek között. A Messiások is tudták, miért szenvednek. Ez volt az ő titkuk halandó, meggyötört húsukba rejtve. Mi a Messiások népe vagyunk. Ezt soha ne feledd. Nem is felejtheted el soha. Nemcsak az agyad és a lelked, hanem a körülményeid is gondoskodni fognak róla. A mindig változó, de mindig súlyos körülményeid, amelyeket el kell fogadnod. Nem ordítani, mellett verni, könyörögni, fogcsikorgatva átkozódni, ahogyan a vakok teszik. Nem. Még a halálsikoly helyett is ámen jöjjön ki a szádon. Ámen. Érted? - Igen - felelte Anton megrendülten, szent borzadással. - Értem. - Gottfried is elmegy - folytatta Zotek megcsendesedve. - Mindig, mindnyájan elmentek. Így akarja Isten, és én azt akarom, amit Isten. Mindnyájan szétszéledtek, hogy közelebb jussatok Hozzá. Furcsa pásztorok vagytok ti, mert a világ nyája nem bárányokból áll. Vadállatokat tereltek kígyós bottal. Hüllőket és démonokat tereltek, amelyek megmarnak és szétmarcangolnak benneteket, és ti azt mondjátok rá: ámen. Kiontott véretek lesz az elixír bennük. Ámen. Halálotok lesz a feltámadásuk. Ámen. Menjetek, fiaim! Varázsköpeny volt Antonon ez az elbocsátás. Érezte, valóban megnőtt, megérett, és van valami többlete, ami a sorsa, a környezete fölé emeli. Enélkül teljesen összeomlott volna a gátlástalan, önelégült fizikai erő és a kegyetlenül derűs ifjúi szépség ellene törő szökőárjában. Társai közül senki sem indult annyi terheléssel, mint ő. Senki sem volt olyan reménytelen félszeg, szegény, előnytelen külsejű és a világkirakat számára annyira hasznavehetetlen. Mindegyiknek volt valamije, amivel pótolhatta hiányosságait. A szegényebbje ügyességével, csillogó szellemességével, vonzó testi adottságaival kérkedett. A gazdag és csúnya a pénz Potemkin-díszleteivel bűvészkedett. Anton nyomorúsága, rossz külseje ellensúlyául csak egyet vethetett a másik mérlegtányérba: az „Uberjude” avatatlanok számára láthatatlan jelét, éles, eredeti ideákat termelő értelmét. Ez pedig nem sokat számított a nyers, harsány tömegversenyben. Mintha borzasztó büntetés vetette volna ki az egyképű, egycélú társak közül, akikkel azonos súlyú szavakat cseréltek, s még apró ellentéteiket, különféle vérmérsékletük ütközését is a nagy szövetség ünnepi fénye világította be, és oldotta meg végül. Zotek és Reuss hiánya alattomos idegfájásként sajgott benne egy idegen bolygó nála évezredekkel fiatalabb lényei között.
148
HERMETIKUS PÁRHUZAMOK A tanulás nem jelentett Antonnák semmi erőfeszítést Zotek sokkal nagyobb teljesítményekre edzette, és főleg olyan módszereket, kulcsokat adott a kezébe, amelyek segítségével nem rekedt meg a részletek értelmetlenségénél, hanem minden következtetést a tétel egészéből vezetett le. Először a teljességet kereste, mint ahogyan az ember központi lámpát gyújt fel a zsúfolt, sötét szobában, s annak fényénél rálát a dolgokra anélkül, hogy fárasztó, vak tapogatással kellene az ismeretlen tárgyak mibenlétét felderítenie. Zotek a hermetikus analógiák fonalán összekötötte benne a különféle tudományok alaptételeit, és ezzel hozzásegítette, hogy az egyik eredményével megoldja a másik problémát is. A számokat egy pillanatig sem érezte száraz, rideg ellenségeinek, hanem a lét minden síkját átszövő mágikus formuláknak, amelyekben a teremtés titkai feszülnek. A számok mozgatóerők voltak benne. Mint valamennyi életjelenség benső támasztóvárai, elárulták azok töltését, célját, élettartamát s összefüggéseit a természet birodalmának más jelenségeivel. A számok így kötöttek, és oldottak. Teremtettek, és romboltak. Szeretkeztek, és elkülönültek. A végső szentély kapujáig hátráltak, és a pokolba merültek. Zotek megvilágította előtte a kettes szám misztériumát, amelyből a végtelen számsor és a különváló lét káprázata született. Beállította két szembefordított tükör közé, és megkérdezte tőle, mit lát? - Végtelen sokszorozódásban önmagamat — felelte Anton. -
Pedig egyedül állsz a két szembefordított tükör között. Te vagy most az Egy, aki Maya
káprázatfelületei között foglyul esett. Így született a kettőből a végtelen számsor. Ez a terem téstitok. A tízezredik önmagad ott távol, a tükörben már teljesen idegennek s talán fenyegetően ellenségesnek látszik. Pedig te vagy. Azonos veled. Erre mondja a keleti filozófia: „Tat tuam asi”, Te is én vagyok. Te is AZ vagy. Te is Isten vagy. De: „isten és közöttem állok én.” Ha az Egy kivonja magát a két tükör közül, megint teljesen Önmagává, Eggyé, Egyiptom „szétszaggatott Oziriszából” feltámadott Istenné válik. A geometriai ábrákat Anton nemcsak a papír síkjáról olvasta le, hanem kifejtette az ég és a Föld minden megnyilvánulásából. Amikor elemezte őket, valójában a kozmoszt mérte fel velük, a természet mágikus erőivel manipulált. A hidegséget, amely körülvette, az egyetemen is enyhítette valaki, akit a szellem vonalán közelített meg. Fizikatanára, Reginald Wilson, a maga félszeg, elvont csökönyösségével rögtön válaszolt a sajátos jelszóra, amely nem formaság vagy érzelem, hanem algebrai képlet volt. Wilson nem lehetett több negyvenévesnél, de úgy tetszett, húszéves korában sem mutathatott mást, mint megcsontosodott agglegény-tüneteket. Apró termetéért éppúgy állandó diáktréfák céltáblája volt, mint fényes, kinyúlt térdű ruhájáért, rongyos cipőpertli-nyakkendőjéért és borzas, hosszú hajáért. Semmi esetre sem keltett senkiben kisebbrendűségi érzést, ha az illetőt világi becsvágyak hevítették. És ő sem a nevük, a származásuk,
a
hovatartozásuk
alapján
mérlegelte
a
tanítványait.
Ezért
tudott
rögtön
összekapcsolódni Antonnal, mihelyt elolvasta a fiú két tanulmányát. Amint megtudta, kicsoda, 149
azonnal elmélyült tárgyalásba kezdett Antonnal munkái bizonyos részleteiről. Forrásairól, kísérleteiről faggatta, vitatkozott a következtetéseivel, mintha egyenrangú, egykorú emberek lettek volna. Anton hamarosan megértette, miért tartották Wilsont elismerten nagy tudása ellenére fantasztának. Ez a kis termetű nagy ember az újvilági elit tipikus képviselője volt, aki tudományos intuíciójával évtizedekkel előrenyargalt, maga mögött hagyta Amerika szinte utópisztikus technikai fejlődését. Nemcsak ragyogó szakcikkeket, hanem tudományos-fantasztikus történeteket is írt gyújtóan izgalmas, elképesztő stílussal egy egészen új embertípus számára. Az olvasói főleg értelmiségi pályára készülő fiatalok voltak, de utópiáira felfigyeltek tudós-kollégái is. Nevettek rajta, hiszen Wilsonon divat volt gúnyolódni, de foglalkoztatta őket mindaz, amit olyan Ördögien eszes, csúfondáros szellemességgel és félelmetes, szinte profetikus logikával előrevetített a jövőbe. Szerencséjére, Anton megfelelt Wilson magas hőfokú, messze az úgynevezett normalitás szintje fölé emelkedő, sajátos karakterének. Anélkül, hogy erőlködnie kellett volna, eltalálta nyitó formuláját. Életük igen rövid idő alatt összeszövődött. Már az első évben Wilson mellett dolgozott a laboratóriumban, meglehetősen nagy ellenségeskedés közepette, de egyikük sem törődött ezzel. Kapcsolatukban nem volt semmi személyes elem. Támadóik, irigyeik s a stréber lemaradottak dühe ezért alig ért el hozzájuk. Hiába rajzolták a Lampoon-ban Wilsont üstökösön lovagló középkori boszorkánymesternek, Antont meg az üstökös farkába kapaszkodó, nagy orrú ördögfiókának, a nevetés a karikírozottaknak kedvezett. Merész spekulációik, bizarrul rokon gondolattársításaik ideális Mágus-Famulussá tették őket. Hamarosan már alig kellettek szavak hozzá, hogy a fiú pontosan kövesse mestere gondolatmenetét. A felvetett téma benne is hasonló következtetés-szárnyakat bontott, s ha néhány perc vagy akár egy óra múlva valamelyikük gondolata feltört a szavak szintjéig, a másik tudta, hogy a „víz alatt” ő maga is körülbelül ugyanott tart. Wilson érdeklődése és tevékenysége igen sokirányú volt. Az anyag szerkezetének kutatása mellett asztrofizikával, sőt asztrológiával is foglalkozott, saját derűs beismerése szerint ez utóbbival végképp megtorpedózván amúgy is erősen támadott tudományos tekintélyét. - Humoros és tragikus, hogy az emberiség újra meg újra mennyire elfelejti azt, amit már jól tudott egyszer - mondta Antonnak beletekintve egy ízetlenül élcelődő cikkbe. - Ma valóságos illetlenség elővenni Hermész Triszmegisztos tételét: Ami lent van, egyenlő azzal, ami fent van, s ami fent van, egyenlő azzal, ami lent van. Amilyen a kisvilág, ugyanolyan a nagyvilág. Vagyis a mikrokozmosz és a makrokozmosz egymás pontos tükörképei. Én is elkövettem azt a vakmerőséget, hogy az anyag szerkezetének kutatásánál ősi párhuzamot vontam a mikro- és a makrokozmosz között, s olyan kísérteties azonosságokra bukkantam, amelyek a nagy egyiptomi Messiást igazolják. Kénytelen vagyok tehát kitartani mellette, kockára téve kollégáim és kortársaim maradék becsülését is. A felismerés, hogy az ember egy teljes kis-világmindenségként beleépülve él egy nála felmérhetetlenül nagyobb makrokozmoszban, hihetetlenül megkönnyíti a kutató munkáját, aki így az univerzum óriási vásznára vetítve látja egy hatalmas lény belső szerkezetét. Csupa áruló részlet, csodálatos keresztmetszet, gigászian felnagyított atom segíti a teljes áttekintéshez. 150
Reginald Wilson ezt 1913-ban mondta a Harvardon.
AZ URÁNÉRC KÍSÉRTETE Amerikát abban az időben már teljesen megszállta a rádiummámor, a középkori alkímia és a pozitivista tudomány kísérleteinek ez a meglepő találkozása és a modern „mágusok” kezében egyelőre kiszámíthatatlan hatású eredménye. Wilson azonban nem osztozott a rajongók lelkesedésében. Az egyik tudományos folyóirat egyik elragadtatott tanulmányával kapcsolatban fejtette ki Antonnak nyugtalanító nézetét a rádiumról. A cikk az egykori alkimistákat zseniális álmodóknak nevezte, akiknek elképzeléseit a modern kémia valóra váltotta. Ami pedig a bölcsek kövét illeti, írta a cikk, az nem más, mint a rádium, az új, világot átalakító Arkánum. Az elemek átváltozásának élő bizonyítéka, a gyógyíthatatlannak hitt rák megtalált ellenszere. - Én megint csak ünneprontó vagyok, Bernstein - dünnyögte Wilson. - Ezzel a magyarázattal nem tudok megelégedni. Nem veszek részt a végső titok megfejtésének nászlakomáján. A tudomány szerintem sohasem volt távolabb a bölcsek kövének létrehozásától, mint éppen a rádiummal kapcsolatban. Amit felfedezett benne, az nem a nagy gyógyír, hanem az eddig ismert romboló anyagok legveszedelmesebbike. Az uránércben szörnyű pusztítóerők lappanganak. Beismerem, nem vagyok eléggé bátor hozzá, hogy nyíltan kiállják ellene, s a rádiumgyógyászat pusztításairól beszéljek. De mivel úgyis futóbolondnak tartanak, a véleményemet fantasztikus novellákba rejtem. Persze azt nem tagadom, hogy a rádiumterápiának van gyógyhatása. Ám egyelőre fogalmuk sincs a veszélyeiről. Nyakló nélkül alkalmazzák, s magát az életerőt égetik el vele. A néha mutatkozó eredmény a diatermiás hőhatásnak köszönhető. Köztudomású, micsoda rombolást végez a rádium, ha hosszabb ideig a teste közelében tartja valaki. Égési sebeket, szövetelhalást és az életfunkciók hanyatlását okozza. Gyakran előfordul az is, hogy a rádiumterápiát irányító kutató, maga a kezelőorvos is az elem gyilkos sugárzásának az áldozata lesz. Ez ellen persze egyre több óvatossági rendszabályt léptetnek majd életbe. Mégis azt állítom, hogy a rádiumsugárzás minden életműködésre korlátozóan hat, s a szerveknek, különösen a kiválasztási rendszer mirigyeinek funkcióit gyengíti. A hatásara csökken a vérképzés. A rádium-halált is vészes vérszegénység okozza. Kétségtelen, hogy a rádium-besugárzás a rákos szövetek burjánzását megállítja, s ezáltal időleges enyhülést okozhat. A rák továbbburjánzásának megakadályozásával párhuzamosan azonban más életfontosságú szervek szenvednek végzetes károsodást, s az egész szervezet regeneráló-képessége csökken. S amikor a kór - rövid stagnálás után - fokozott erővel újra fellobban, a szervezet minden ellenállás nélkül az áldozatául esik. Ez majd kiderül egyszer, sőt az is nyilvánvalóvá válik, hogy nemcsak az alkimistáknak volt igazuk sok mindenben, hanem számos egykori bölcsnek, filozófusnak, prófétának, csillagjósnak is, akiket mohón siettek eltemetni, vagy könyvtárakba falazni. Egyelőre tehát: vivát rádium! Feltétlen hódolat és halleluja.
151
Zotekkal és Reuss-szal Anton szorgalmasan levelezett. Később, Zotek halála után, visszakapta ezeket a leveleket, és meglepődött, hogy mennyire személytelenek. Mintha egyáltalán nem lett volna magánélete. Eltöprengett, vajon hazudott-e a barátainak? Rejtőzött-e előlük sűrű vérű, gátolt, kései pubertásában ? Semmi esetre sem hallgatott el előttük semmit. Csak éppen nem volt súlya az életében a testi kényelmetlenségeknek, feszültségeknek. Nem állíthatta, hogy megszokta a kínzásukat. Inkább figyelmeztető, hajszoló ostorcsapásoknak érezte, és eredményük nem érzéki képzelgésben vagy gyulladt sóvárgásban nyilvánult meg, hanem fokozott szellemi munkában és mentális kisülésekben. Reussnak néha írt néhány odavetett mondatot a társairól vagy a lányokról, s Reuss hosszasan válaszolt ezekre. Mindig ő oldotta fel Anton szúró, hegyes sókristállyá lett érzelmi problémáit. Wilsonnak volt egy nagyon tehetséges nőtanítványa is. Mivel nők akkor még nem tanulhattak a Harvardon, magánúton foglalkozott vele, s csak a házi laboratóriumában dolgozhatott együtt velük. Judy Hopkins fekete, magas, csontos lány volt, agresszív és férfias. Anton még akkor is Miss Hopkinsnak szólította - Wilson nem szerette a keresztneveket -, amikor kellemetlen függésbe került vele. Sehogy sem tudott kitérni előle. A lány ingerült, leckéztető, lekicsinylő hangon beszélt hozzá, folyton belekötött. Nagy, parázslóan fekete, egymástól távol ülő szemei mindig a fiút lestek. Rekedt, lassú nevetése idegesítette Antont a leginkább. Nem tudott úgy ránézni titokban, csodálkozó ellenszenvvel, hogy a lány szemének fekete pengevillanása vissza ne verte volna a kísérletét. Egyre jobban kezdte gyűlölni, legalábbis azt hitte, hogy gyűlöli „Miss Hopkins” húsos, széles orrát, vastag, nedves száját, amelyből a metsző szavak recés, fehér fogak fűrészsorán át pendültek elő. A lány kissé magasabb volt, mint Anton. Szorosra húzott öve fölött a melle alig domborodott. Széles válla, lapos csípője az egyiptomi reliefek figuráira emlékeztetett. A járását Anton kevélynek, mesterkéltnek látta ellenszenvén át, bár később belátta, hogy határozottan szép, zenei és szuggesztív volt. A lány nyakába fülledt, fekete hajtömeg halmozódott, amelyet Miss Hopkins alacsony, széles homloka fölött választék élesen fehér ösvénye osztott ketté. Mint egy tolakodó, erőszakkal bevert ék, olyan az életemben — írta róla Anton Reussnak. - Kényszerít rá, hogy a jelenlétében állandóan szégyenkezzem, bosszankodjam, és ostoba visszavágásokon törjem a fejem, amelyekben ő sokkal gyakorlottabb. Rossz feszültség van bennem miatta. Szeretném, ha elkerülne innen, vagy legalábbis közönyössé válnék számomra, mint az ablakon kívül csurgó eső. A levelet követően erotikus álma volt Judyról. Olyan erős kéjérzet emlékét hozta át érzékeiben reggel, hogy egészen megzavarodott a lány közelében. Később, amikor a szűk előszobában Judy lassú, kihívó mozdulatokkal szinte hozzányomakodva súrolta a testét, hirtelen leegyszerűsödött minden. Átölelte, s érezte, hogy a lány elernyed a karjában. Olyan ez, mint a kenyér — gondolta csók közben. Judyt valójában az ingerült nemi éhség hajtotta a fiúhoz. Heves, változatos, de minden gyengédség nélküli viszonyuk a harc folytatása volt más területen. Reuss, kitűnő ráérzessél, csak annyit kérdezett válaszlevelében: Egészen bizonyos vagy benne, hogy Miss Hopkins ellenszenves neked? Már minden rendben van - vallotta be Anton a barátjának újabb beszámolójában. — Sokat tanulok tőle, hálás vagyok neki, de nagyon gyorsan túlkerültem rajta. Arról már volt tapasztalatom, micsoda boldog szenvedés nem testtel, hanem képzelettel szeretni valakit, Judytól megtudtam, miféle törvényei vannak az ember állati 152
közösülésének. Ha előbb sejtek erről valamit, nem csinálok nagy ügyet belőle. Ezután, ha a másik nemből odajön hozzám valaki, lefúj és megkarmol, mint a macska, rögtön megértem, hogy némi kötelező előjáték után paráználkodni akar velem. Ezek a sorok azonban csak súlytalan közjátékot jelentettek a szellemi mézgyűjtés mámorában. Mennyivel fontosabb volt Judy szívós és falánk nemi étvágyánál Wilson egy-egy váratlan közlése. Asztrológiáról beszélgettek tanára könyvbarikádos
szobájának teagőzében. Odakint metsző,
októbervégi szél őrjöngött. - Nézze - mondta Wilson a porszürke bársonyfüggönyt félrevonva az ablak elől, s az iskolapark magas fáira mutatott, amelyek még levelesek és a nedvességben csillogóan rozsdavörösek voltak. A szobában állt a levegő. Kint azonban tomboló vitustáncot jártak a fák, hajlongtak, rángatóztak, ágaikkal vadul hadonásztak. - Ez a pontos analógiája a kozmikus erők hatásának az emberre. Testünk azonban sokkal szorosabb zárlat körülöttünk, mint ez a szoba. Ha sohasem érzékelhetnénk a szél valóságos elemi erejét, mert nem tudnánk kilépni a szoba védett zárlatából, az ablakon kitekintve nagyképűen állíthatnánk, hogy a dülöngélő, toporzékoló fák és a szél kőzött semmi összefüggés nincs, ahogyan a csillagerőknek, a kozmikus sugárzásoknak, a napfolttevékenységnek sincs semmi köze szenvedélyeink kirobbanásához, forradalmakhoz, háborúkhoz, emberi és közösségi problémák vitustáncához. Pedig a kozmoszból áramok zúdulnak ránk szüntelenül. Minden testrészünk, idegszálunk csillagfonalakon függ. Gyökereinkkel a földbe kapaszkodunk, és úgy csavarodunk, ütközünk, hajladozunk, ahogyan a láthatatlan sugárszálak rángatnak bennünket. Testünkben semmiféle szabadságunk nincsen. Ami halandó bennünk, az függésben van. Minden szervi megnyilvánulásunk reflex. Csak az válik szabaddá, aki a csillagok fölé emelkedik. De a csillagok fölé jutni annyit jelent, mint felszámolni magunkban minden mozdíthatót, gyökereset, sűrűt és elkülönülten összpontosítottat. Isten szikrája bennünk teljesen szabaddá lehet újra, ha testünk és lelkünk zárlatát feloldotta. Előbb nem. Apja haláláról Antont Zotek értesítette. Nem volt jelen már, te tudod, Toni. Egyáltalán nem szenvedett. Nénéd első osztályú temetést rendeztet neki, ez az, amire elsőként figyelmeztetni akarlak. Sok, mindent kibírtál, ezt is kibírod majd. Egy elnyűtt, szegény, nagyon öreg kabátot földelnek el az önmagukat sirató gyerekek előtt. Afféle játéktemetésre készülj el tehát. A felnőttek azonban tudni fogják, hogy aki a halottat játssza, él, és új feltámadásra készül. Te a felnőttek közé tartozol, ezt egy pillanatra sem szabad elfelejtened! A temetésen Anton az anyját egészen új formájában látta viszont. Mintha egy tragikomikus szerepet játszott volna öregedő ripacsként, szedett-vedett, meghökkentő jelmezben. Minden idegen, új és rikítóan hamis volt rajta. Meghízott az utóbbi években. Haját sötétvörösre festette, és regényes, laza csigákba göndörítette rózsaszínűre púderezett, puffadt arca körül. Zöld szemét vastag, fekete tusvonal tette szinte riasztóvá; valami hátborzongató feslettség benyomását keltette vele. Szájából szürkés, sűrű hamisfogsor villant elő. Fekete gyöngysor, fekete gyöngyfüggők, rezgő gyászfátylak lebegtek, csörögtek nehéz selyembe burkolt alakján, amely szokatlanul magasnak tetszett óriási cipősarka miatt. A legfurcsább azonban az arckifejezése és a magatartása volt: mintha egy dagályos pantomim dilettáns szereplőjeként a jóságos, puhán édesded, szenvedő fennköltséget alakította volna. Ebből a szerepből 153
egy pillanatra sem esett ki az egész gyászszertartás alatt. Sírni is úgy sírt, mintha színpadon lett volna, reflektor fényében; kezes lábtartására ügyelve, lassú, klasszikus mozdulatokkal, hosszú, fekete keretes zsebkendője csücskét óvatosan a szeme sarkához nyomkodva, nehogy elkenje vele a festéket. A temetés emlékektől súlyos légkörében Anton viszolyogva kérdezte magától, az alkalomhoz nem illő kérdés miatt gyötrődve: Kinek csinálja ezt? Olyan, mint a vámpír, aki élő áldozatok véréből szívta puffadtra magát. Szeme Rebeka nénit kutatta végig, aki nagyon öregnek, megrokkantnak és színtelennek hatott az anyja mellett. Erre ugyan a múló évek természetes magyarázatot adhattak, viszont... Hirtelen meglátta az anyja mellett a különös, pókszerűen hosszú, nyirkosan szürke bőrű férfiembriót, és már tudta, kiért történik mindez. A fickó alig lehetett idősebb nála. Amikor az anyja később bemutatta neki, az alak lucskosan nedves keze úgy hajlott össze Anton tenyerében, mintha kocsonyából lett volna. Gelbnek hívták, a foglalkozását nem sikerült kideríteni, valószínűleg nem is volt állása. Rebe ka néni ezt egy, az egyetemre írt elszörnyedt levelében megerősítette. Az anyja Antonnal is halk, remegő hangon beszélt, és megbántottan előkelő volt. „Szegény, árva kisfiamnak” nevezte, és tehetetlen sóhajok szelét zúdította a nyakába. Gelb pókmozdulatokkal vonaglott mellette. Fekete pontos, egymásra torlódó fogai fölött kétujjnyi, gyulladt ínyét mutatta fájdalmas mosoly gyanánt, és elsusogta részvétét legalább tízszer egymás után. Regina ebben az új pózában még elviselhetetlenebb volt, mint az idegrohamai idején. Anton egyszerűen nem tudta, mit kezdjen vele, mit mondjon neki. A vigasztalás szavai megfojtották volna, hiszen tudta, az anyja nem szorul vigaszra, s a halottat csak önékesítésre használja. Anyjának erőszakosan központi alakja mögött Rebeka néni szétázott egy akkor még titokzatos, de egészen másfajta önsajnálatban. Úgy szorította meg Anton kezét, mintha összeesküvők lettek volna. Amikor váratlanul a fiú nyakába borult, és fuldokolva lezokog ta, bősz szavakat suttogott a fülébe az anyjáról, és egy levelet ígért neki, amelyben leleplezi majd az anyja „vérlázító bűneit”. „Akkor majd megtudod, ki az, akibe maga Belzebub költözött belé”. Antonnak Zotek és Reuss baráti lényének hűvös, szilárd szirtmenedékébe kellett kapaszkodnia, hogy a mocskos tenger-tajték fölé kerüljön, amely undorító hazugság- és indulatszörnyeket sodort hozzá. Amikor a koporsót leeresztették a sírba, az anyja szabályos „Óóóóh”-val ájult a férfiembrió pókcsápjai közé, s ettől a drámai lendülettől csaknem felborultak mindketten. Az őrült helyzetre mi sem volt jellemzőbb, mint hogy Antonnak nevetéssel kellett küzdenie a látványtól, miközben apja emléke nyitott sebként sajgott benne. Rebeka néni levele valóban érdekes híreket hozott az anyjáról. Az őszinte és tehetetlen elszörnyedés szinte emberivé tette szerencsétlen nagynénjét. Reginának sikerült az ő kevély, magabiztos égivazallus parancsuralmát is megdöntenie. Először szerény médiumként kezdte a körben, azután transzban kibogozhatatlan pletykák hálóját szőtte a többi médium, sőt a fontosabb szellemek köré. A végén már senki sem tudta, kinek higgyen, ki kicsoda valójában. Az egész kör sértődött, megrökönyödött, idegösszeroppanásos klikkekre bomlott, csillapíthatatlan palotaforradalom lángolt fel, amelynek váratlan, villámgyors megoldásaként hirtelen detronizálták Rebeka nénit, aki véletlenül tudta meg, hogy az új szellemi vezetőség parancsára felfüggesztett szeánszokat egy másik lakásban, 154
nélküle folytatják. Az új vezetőség persze Reginán keresztül nyilatkozott meg, s az új alakulat körvezetője is ő lett. Rebeka néni gyámoltak nélkül maradt gazdátlan szentség-nimfomániájával, kiebrudalt szellemi notabilitásoktól zsúfolt lakásában. Most teljesen egyedül manifesztált, illetve az ártatlanul megrágalmazott szellemek az ő kezén és száján át „folytatták a harcot a pokol elszabadult légiója s vezetőjük, a Reginában lakozó Belzebub ellen”, egyelőre nyilván teljesen sikertelenül. Mert Regina zavartalanul folytatta „sátáni praktikáit”. Rebeka néni pontosan tudta, hogy Regina csak addig nem adta fel egyik „fejőstehenét” - mármint őt -, amíg megfelelőbb másikat nem talált helyette. Az asszony még a nagy szakadás előtt elköltözött tőle, azzal az indoklással, hogy nem akar tovább a terhére lenni, dolgozni fog. A szellemek már jelezték, hogy hozzá méltó munkára szánták, egyelőre azonban nem közölték vele, mi lesz a „missziója”. Később kiderült, mivel foglalkozik. Jósol. Kristályból, kártyából, kávézaccból, csirkebélből. Szerelmi tanácsokat ad, sőt szenvedélyhevítő pancsokat árul jó pénzért. Hetenként háromszor szeánszokat rendezett elhunytak kétségbeesett hozzátartozóinak. Valóságos túlvilági tudakozó-irodát állított fel Madame Sylvia néven. A gyámoltalan, torzszülött Gelbet egy gazdag öregasszonytól csábította el, aki felvitte hozzá, hogy némi bájitallal és ráolvasással megbűvöltesse magának. Regina a duálját - a lelke másik felét - fedezte fel Gelbben, s addig hívogatta magához négyszemközti szertartásokra, amíg a fiú szakított öreg pártfogójával, és Reginához költözött „titkárnak”. Botrányos szerelmük közbeszéd tárgya lett, bár a hűtlenül elpártolt körtagok még mindig hittek Reginának. Azt is elhitték, hogy Gelbbel való kapcsolata „patyolatfehér, lelki nász”, mert az „ellentét” megszállta, és teljesen elvakította őket. Áldozatait valósággal rabláncon tartja — írta Rebeka néni —, úgy félnek tőle, mint az Űr harag/ától. A mosodás egyszer titokban eljött hozzám, mert bántotta a lelkiismerete, hiszen csak jót tettem vele is. Én szoktattam le az italról. Bocsánatot kért, és könyörgött, fogadjam vissza a barátságomba. Segítsem megtörni a rontást, amely elbuktatta. Én megimádkoztam a kérdést, és többen - mármint a szellemek és én megdelejeztük. A szerencsétlent azonban otthon már várta az a némber — a nevét se akarom az ajkamra venni —, aki sajnos a te anyád, szegény fiam. Ráolvasta hűtlenségét, azután megátkozta. És az a nyomorult bűnös elkárhozott — mivel a lelkét már elígér te az ördögnek — beteg azóta. Nem tud felkelni az ágyból, mintha minden csontját kihúzták volna a testéből. Így tartja a hatalmában őket. Anton szinte megsajnálta a nagynénjét, aki ilyen istenítéletszerűen aratta le gyűlölködő fanatizmusa és égi megalkuvása mérgezett gyümölcseit azon a területen, ahol a tettek a leggyorsabban ütnek vissza. Postafordultával válaszolt a levelére. Megírta mennyire felháborítja az anyja életmódja. Örök háláját fejezte ki azért, hogy összehozta Zotekkal, és lehetővé tette tanulmányai folytatását. Őszintén hálás volt a nénjének, de az anyja valójában nem háborította fel. Így, távolról már csak hűvös érdeklődéssel figyelte a sorsát. Az emberi komédia megrendítő következetességét ismerte fel az asszony torz jelleméből kinövekvő cselekményben. Az anyja egyéniségéből nem is eredhetett más, csak válság, zűrzavar és békétlenség. És Regina annyira sóvár és tébolyultan erős volt még, hogy beteg képzeteit ráerőszakolhatta egyelőre csaknem mindenkire maga körül. Anton abban sem kételkedett, hogy ez a gonosz szuggesztivitás az anyjára nézve a legveszedelmesebb. Nem tudta, miért, csak érezte. Mintha 155
apjának személytelen, mély részvéte is átömlött volna rajta egy-egy pillanatra, s ezzel a lélekterhességben szorongó tehetetlenséggel megsajnálta a szerencsétlen Mendelhájem „Dybuktól megszállott” lányát. Persze nyilván csak azért, mert nem kellett a közelében élnie.
EURYDIKÉ Wilson korán elözvegyült húga, Berenice, gyermekorvosnő volt. Amikor Anton először találkozott vele Wilsonnál, az asszonynak még élt a férje, a jónevű vegyészmérnök, aki igen tragikus körülmények között vesztette életét: egy robbanás következtében szénné égett a laboratóriumában. Találkozásuk első benyomásaira Anton gyakran gondolt vissza. Különös, de akkor sem Berenice nemére, sem a külsejére nem figyelt fel. Talán, mert Wilson semleges lénye, az eléggé nagy korkülönbség - az asszony hat évvel idősebb volt nála - s házasságának befejezett ténye elbarikádozta szexuális
kíváncsiságát.
Később
azután,
amikor
lassanként
felfedezte
az
asszonyban
a
kimeríthetetlenül sokarcú, sokárnyalatú nőt, az egyetlent, Berenice minden tekintetben felkavaró, a lénye gyökeréig valamennyi érzését megváltoztató szenzációt jelentett neki. A legelső egymásra pillantás
azonban
gyakori
beszédtémájuk
lett
akkor,
amikor
a
meghitt
bizalmasság
már
csillapíthatatlan izgalommal és örömmel nyitogatta fel titkos emlékrejtekhelyek zárait. - Ne térj ki előle, kérlek! Próbáld pontosabban kifejezni: milyennek láttál legelőször? - firtatta Berenice újra meg újra. A kérdés arra késztette Antont, hogy lehunyt szemmel visszahatoljon a múltnak arra a pontjára, 1914 májusában megint belépjen Wilson nehéz, faragott bútorai, mennyezetig sorakozó könyvei közé, s ott lássa Berenice-t az ismerős teagőz és dohányillat kék párájában. Egy ködszürke karosszékben ült az elhúzott függöny mellett, Wilsonnal szemben. Kényelmesen, oldottan hátratámaszkodott. Nem volt idegenszerű. Ez a szó semmiképpen nem illett rá, inkább meglepő és egyszerűségében is rendkívül színes. De nem a szemnek, hanem... igen, a szellemnek. Az asszony rőtbarna, vörös csillámú hajára, sötét kosztümbe öltözött, vékony alakjára, finom, a krém és a rózsaszínű különféle árnyalataiban játszó bőrére Anton sokkal kevésbé figyelt akkor, mint magas, széles homlokára, humort, kíváncsiságot és nyugtalan fantáziát sugárzó szemére. Modulált hangon elmondott szavainak kerekded szimmetriája inkább lekötötte az érdeklődését, mint sokat tudó, szép vonalú szája és tökéletes fogsorának derűs kirakata. Bizonyos, hogy mohó érdeklődést keltett benne rögtön. Telhetetlenül nézte és hallgatta volna órákon át. Az asszony jelenléte valami intenzív, izgatott jó érzést fokozott fel benne anélkül, hogy félszeg, gátolt önmagára eszméltette volna. Ez volt a legdöntőbb jele kettőjük összetartozásának; Berenice társaságában Anton minden szellemi képességének teljes birtokába került, felszabadult, élesebb érzékeléssel fogadta magába a jelenségeket. Több lett. Kiegészült. - És te? - faggatta ő is az asszonyt, amikor már megtehette. - Te mire emlékszel az első találkozásunkból? Őszinte lehetsz. Tudod. Berenice mosolygott. 156
- Sajnálom - mondta. - Nem vihetek véres áldozatot mazochizmusod oltárára. Kétségtelenül nem voltál az, akit amerikai felfogás szerint csinos fickónak neveznek, de nekem a külsőd is egészen szemérmetlen gondolatokat sugallt. Márpedig rögtön. Volt benned valami elhasználatlan erő, sűrű, vonzó érzelmi és szellemi feszültség, egyfajta ritka, romlatlan férfiasság, ami elhanyagolt külsőd fölé emelt, és jelentékennyé tett. Szuggesztivitás áradt belőled. Persze akkor még csak ártatlanul, hiszen Larry élt, és én őszintén, hűségesen ragaszkodtam hozzá. Az elvesztésébe majdnem belepusztultam. Mintha egy élő végtagomat amputálták volna. Ám őt mégsem úgy szerettem, mint téged. Hűvösebben. Éretlenebbül. Nagyon becsületesen, egy szép barátság szenvedélytelenségével. Amikor téged megismertelek, már öreg voltam. Harmincéves. Igen sok nő előbb nem is érik meg a szerelemre. A nemi életre, a házaséletre igen, de az más. Az első találkozásuk után Anton másfél évig nem látta Berenice-t, aki New Yorkban lakott. 1916-ban történt a férjével a szerencsétlenség. Utána néhány hetet szanatóriumban kellett töltenie, mert teljesen összeroppant. Alig lábadozott még, amikor orvosi szolgálatra jelentkezett. A kezelőorvosa nem tartotta vissza. Felejtenie kellett, s az egyéni tragédia megrázkódtatását akkor, az első világháború kellős közepén a tömegsors olyan véres eseményeivel lehetett elfedni, amelyek nem sok időt hagytak magányos tépelődésre. Különösen a sebesültek mellett. Berenice, mielőtt áthajózott volna Franciaországba, megint ellátogatott a Harvardra. Régi ismerősökként üdvözölték egymást, élénk, szinte kapaszkodó örömmel. Anton akkor ébredt rá, mennyire foglalkoztatta ez az asszony. Wilsontól gyakran, félénken érdeklődött utána. Balsorsa mélyen megrendítette, de arra nem készült fel, hogy a megpróbáltatás ilyen súlyos jeleket vés rá. Ragyogó színei kialudtak. Annyira sovány volt, hogy vékony blúzát csaknem kiszúrták csontjai. Válla előreesett. Árnyékos, riadt szeme természetellenesen nagyra nőtt fakó, keskeny arcában. Hirtelen, rettentő erővel tört Antonra a vágyakozás, hogy birtokba vegye, védje, beleszője életébe, magába olvassza, s ő is elvesszen benne. Akkor, érzései kínzó hevességében egyszerre mindent tisztán látott; az asszony lényének finom testi részleteit is, amelyeknek emléke csak lappangva élt érzékeiben. Tudta, hogy mindazt, ami szellemileg meglepte, ez a titkos érzéki varázs szőtte át. Az idő, amelyet együtt tölthettek, nagyon rövid volt, s a rátört bizonyosságban ez kétségbeejtette Antont. Érezte, meg kell rögzítenie, jellel, láthatatlan fonállal magához kell kötnie, nehogy örökre elveszítse a lángoló Európa-kráterba ugró özvegyet. Eszébe sem ötlött, hogy talán elijeszti, sérti, megbotránkoztatja Berenice-t. Abban, amit tenni akart, minden elementárisán szükségszerű és rendhagyó volt. Elutazása előtti este felkereste Berenice-t bostoni szállodájában, és bekopogott a szobájába. Az asszony már lefeküdt Pongyolában nyitott ajtót. Arckifejezése különös volt; a férfi nem tudta megállapítani, miféle érzések tükröződnek rajta. Haragos? Meglepődött? - Nem venne magára valami ruhát? Bocsásson meg... odalent megvárom. Beszélnem kell magával. Berenice bólintott. Nem kérdezett semmit. Soha nem alakoskodott. Tíz perc múlva együtt sétáltak a néptelen, sötét, esti utcán. 157
- Kérem, ne törődjék vele, ha rosszul fejezek ki valamit. Helyesen gondolom - kezdte Anton furcsa remegéssel, anélkül hogy lámpaláza lett volna. Érzéseinek árama lüktetett benne óriási feszültséggel. Tudom, milyen állapotban van most, de nem várhatok. Mert elmegy. Akármilyen keveset jelenthet magának egy szerelem a mai zavaros, könyörtelen körülmények között, talán mégis visszatartja valami végsőtől, attól, hogy teljesen elveszítse önmagát. Kérem, ne feleljen! Nem várok most választ. Ne higgye, hogy elbizakodott, éretlen tökfilkó vagyok. Eszem ágában sincs azt remélni, hogy viszontszerethet engem! - Miért? - szólalt meg ekkor Berenice először és váratlanul. Kérdésétől Anton teljesen megzavarodott. Nem tudta lemérni, mi rejlik mögötte. Próbálta visszaidézni az asszony hangját, vajon gúny csengett-e benne, azután dadogva, a saját szavaitól borzadva, ügyetlenül tovább magyarázkodott. - Úgy gondoltam, ha megérti, akkor is, ha nem találkozunk többé, én az egész életemmel magához kapcsolódtam, magától függök. Maga a legfontosabb nekem és minden, ami történik magával, amit érez... több, mintha velem történne. Sokkal-sokkal több nálam, feloldja az önpusztító magányosságát. Akit ennyire szeretnek és kívánnak, annak élnie kell! Az nem lehet fölösleges! Az asszony megállt a sötétben, és hallgatott. Anton hozzá hajolt, hogy lássa, mi van vele. Hirtelen meghallotta halk zihálását. Berenice sírt. Nagyon kimerülten, hálás, alázatos simu-lással tűrte, hogy a férfi a karjába vegye. Másnap hajnalban elutazott. Kapcsolatukat a következő másfél év alapozta meg valójában. Ez alatt az idő alatt nem látták egymást, de leveleztek. Óriási utat tettek meg egymás felé a távolsági szerelem hasonlíthatatlan, önkínzóan gyönyörű, a legtitkosabb gondolatok gyökeréig hatoló szellemi megmutatkozási vágyával. A másik valósággal újjá testesült képzeletük elvontabb, mégis közelibb, bizalmasabb anyagából. Ezt az álomképet saját lényükből vetítették ki. Önnön idegeikkel szőtték át, s így vallottak neki soha nem álmodott kitárulkozással. A távollét hiányérzete nemcsak fájdalmat, hanem kéjt is okozott, mint a mesterségesen felfokozott, elnyújtott feszültség a beteljesülés előtt. Nem volt olyan témakör, amelyet ne érintettek volna sajátos személyes áttételekkel, rejtett élmények kibontakoztatásával. Berenice-nek, ahogyan Antonnak is, hármas története volt. A teste, a lelke és a szelleme külön-külön története, amelyek sokszor ellentmondó, kusza küzdelembe kerültek egymással. A főszerepet már Berenice kora gyermekségében az érzelmek játszották, később a szellem, mert a fizikai kiélés soha nem volt zavartalanul szabad számára. Szenvedélyes életszomja mindig baljós események vagy megérzések falába ütközött. Fiatal örömének paradicsomi tüzeit időszerűtlen, misztikus fáradtság hamuesője oltotta ki. Ha örültem valaminek — írta —, mindig titkos bűntudat és szorongás lappangott mögötte, mintha tilosban járnék, s büntetést vonnék magamra érte. Persze ez nem pontos meghatározás. Inkább valami mélyen gyökerező bizalmatlanság stigmáját viseltem életkoromtól függetlenül, amely vén, sorstól összeégett lelkemben és testem sejtjeiben rejtőzött talán évtízezredek iszonyú tapasztalataként. 158
Amikor Berenice 1918-ban visszatért Franciaországból, életük külső kerete elintézetlen volt még, de egymáshoz való viszonyuk rendben és fénylő egyensúlyban várta sorsuk teljes egymásba oldódását. Wilson kedves, nagylelkű és szórakozott semlegességgel fogadta ügyüket. Időnként teljesen meg is feledkezett róla, éppúgy, mint önmagáról. Tudományos munkájának parázslóan éles, intenzív valósága körül csak sápadt ködfoltként derengtek az események. Famulusa is inkább csak egy rokonrezgésű agy szövetséges áramköre volt számára, mint ember, akinek személyes története van. Berenice megjelenésével azonban határozott körvonalakat öltött minden a fizikai síkon is. A mellőzött anyagi kérdéseket Berenice, anélkül, hogy bántó lett volna, áttekinthető, megfogható valósággá rendezte. Wilsont is a megvalósítás szolgálatába állította, s ő készségesen megtett mindent, ami a hatalmában állt. Hiszen addig csak azért nem tett semmit famulusa úgynevezett „karrierje” érdekében, mert senki sem juttatta eszébe. Anton cikkeit éppúgy, mint saját tanulmányait, mindig a legnagyobb természetességgel küldte be bostoni, New York-i, tengerentúli tudományos folyóiratokhoz, s most ez az amúgy is kialakult helyzet hivatalossá rögződött. Wilson óráinak egy részét már régebben Anton vette át, s a kísérleteinél nélkülözhetetlen jobb keze, titkára volt. Ha támadták, gúnyolták is Wilsont, a zseniális különcöt a Lampoon hasábjain, a kollégáira rejtélyes hatást gyakorolt. Tekintélye, amelyet sohasem keresett, minden kívánságának érvényt szerzett az egyetem vezetőségénél is. Wilson munkatársaként, „summa cum laude” diplomája megszerzése után Anton számára sima út nyílt az érvényesülés felé. A diák szerepköréből szinte észrevétlenül siklott át az „assistent professor” szerepébe. Berenice hetek alatt orvosi rendelőnek is alkalmas, kellemes lakást szerzett Bostonban, elhozatta Anton bútorait, s ő ámulva, szégyenkezve költözött be a napfényes, jól felszerelt Édenbe a házasságkötésük napján. Levelezésük során előre megállapodtak Berenice-szel, hogy az asszony praktizálni fog. Nemcsak azért, mert Anton jövedelme még nem fedezte volna a független háztartás költségeit, hanem mert egészségesebbnek látták, ha Berenice is komoly elfoglaltsággal tölti ki az egymástól való távollét óráit. Aktív, igényes agya nem érte volna be egyedül a terméketlen házimunkával.
A FELFAKADT FORRÁS Váratlanul, ijesztően gyönyörű volt ez a tökéletes otthon. Olyan, amilyenről Anton egész megalázóan rendezetlen
élete
folyamán
álmodni
sem
mert.
Szinte
megrémült
tőle.
Üldözött,
baljós
tapasztalatoktól terhes zsidó lénye szorongó bűntudattal árnyékolta be fénylő óráit. A derűs nappalokért lidércnyomásos álmokkal fizetett éjszaka. Este lefeküdt tiszta ágyába Berenice mellé. Eloltotta az aranyfényű éjjeli lámpát, és eszmélete rögtön belesiklott a lembergi vagy a bécsi lakás mocskos ingoványába. Apja halkan nyögött az ágyban. Szerszámai szanaszét hevertek, de görcsös fájdalmai rákényszerítették, hogy egy-egy órára lefeküdjék. Azután a nevetséges, csúf, kedves, szegény Lujza lappangott a fal mellett, mindig az ő háta mögött, s tudta, rögtön sikoltozni kezd, torkában már 159
ott gyürkőzik a hang. A legrosszabb anyjának dúlt, leselkedő alakja, kaján arca volt, ahogy az ajtók résén át figyelte őt, valami borzasztót idézve mögé nézett, mintha máris látott volna valamit, amiről ő még nem tudott, csak érezte, hogy közelít, és az anyja örül neki. Kibomló, vörös kontya a nyakába lóg, és vár, vár, vár. Verejtékben fürödve ébredt mindig Berenice szelíd rázogatására, mert tompán nyögött, tiltakozott, feljajdult álmában. - Mi bajod van? — kérdezte aggódó mosollyal Berenice, s Anton álomittas, tévelygő szeme újra és újra felszabadult hálával nyílt rá az asszony élénk, okos arcára. - Valaki bennem nem akar beköltözni hozzád - árulta el szégyenkezve. - Ragaszkodik a szenvedéshez, és engem is magával akar rántani a saját poklába. Próbálja elhitetni velem, hogy árulást követek el a sorsom ellen, ha örülök valaminek, és jól érzem magam. Régi lakásokba kényszerít álmomban. Az elmúlt idő hálójában fennakadva kínlódom, olyan dolgok között, amelyeket egyszer is alig volt erőm átélni. -
Le kell leplezni - mondta Berenice.
-
Hogyan?
- Szembefordulva vele. Tudattalanul még mindig úgy viselkedsz, mint egy szabadon engedett madár, amely belérögződött fogság-képzete apró zárlatában verdes a szárnyával. Tagadd meg a kalitkát! Az a kalitka már nincs! - Nem merem megtenni. Beszélni sem merek róla. Ha megszövegezem magamban az életünket, riadtan körülnézek, nem lesett-e gondolataimra valami ellenséges démon, a balsors kiéhezett ragadozója, amely emberi boldogságra vadászik. - Ha segítesz nekem, ketten együtt elűzzük ezt a ragadozót. Meggyógyítlak. Akarod? - Igen. Berenice valóban hozzá is látott, hogy a szerelmes asszony és a jó orvos eszközeivel legyőzze Antonban horoszkópjának könyörtelen urát, Szaturnuszt. Életük egyre termékenyebbé, gazdagabbá vált szellemileg. Berenice, ahogyan Wilson is, állandó kapcsolatot tartott okkult területek komoly kutatóival. Lakásuk hamarosan e különös emberfajta találkozóhelyévé, izgalmas gondolatcserék, viták, megbeszélések központjává lett. Dr. Howard Lorrimer, aki Berenice évfolyamtársa volt az egyetemen, felvetette egyszer a rendszeres összejövetelek gondolatát. - Egyre bizonyosabban érzem, hogy mi itt most egy ősi, ugyanakkor utópisztikus szellemtörténeti átalakulás gyűjtőpontjába kerültünk. Miért ne vethetnénk meg, igen, éppen mi, az Okkult Akadémia alapját? Csak össze kell gyűjtenünk, rendszereznünk kell a kezünk alá csúszó hagyományanyagot, hogy modern kommentárjaink segítségével újra felfakadjon az az időtlen forrás, amelyből a jelen és a jövő emberisége nélkülözhetetlen gyógyerőt meríthet! - mondta az alacsony, izgékony, tevékeny kis Lorrimer doktor. Egy-egy témát villanó gyorsasággal felfogó, kitűnő agyát Anton irigyelte néha. Az ő szaturnikus, időbe és térbe zárt gondolkodásának sokkal lassúbb volt a ritmusa. 160
Lorrimer adta meg ezzel rendszeres találkozásaik vezérszólamát. Négyükhöz hamarosan még hárman csatlakoztak: dr. Lowell biológus, harvardi kollégájuk. Ellen Holmes, a középkorú, értelmes, a maga száraz, ernyedetlen módján fanatikus zongoraművésznő. Tudásszomja komoly szenvedély volt. Irodalmi stílusa ragyogott, mint a sok fazettájú drágakő. Alfréd Eliot, a gazdag különc: félelmetesen pontos,
hűvös
statisztikus.
Hatalmas
anyagot
gyűjtöttek
össze.
Kivonatoltak,
fordítottak,
összehasonlítottak, és egyeztettek. Eliot legalább négy nyelven folytatott kiterjedt levelezést amerikai, európai, ázsiai egyetemekkel, könyvtárakkal, kutatóintézetekkel, írókkal, filozófusokkal és tudósokkal. Valósággal ömlöttek hozzájuk a könyvek, cikkek, adatok. A fakultások kerete alakulni kezdett. Anton és Wilson az alkímiában mélyedtek el, s ez döntő módon meghatározta kutatási irányukat, sőt egész későbbi sorsukat. Rebeka nénivel és az anyjával Anton rövid levélben tudatta házasságát. De Berenice sürgetése ellenére sem akarta az asszonnyal együtt meglátogatni őket, amikor Zotekot felkeresték. Berenice és Zotek kissé túlhevült légkörben találkoztak először. Bármilyen józan volt Berenice, Anton akaratlanul felfokozott várakozást sugallt neki Zotekkal szemben. Pedig nem volt szándékában életnagyságúnál nagyobbra növelni előtte a szent aggastyánt. Gondosan vigyázott rá, hogy külső körülményeinek sivár hétköznapiságát is elé vetítse. Ennek ellenére az asszonyra is átcsapott az a csodálat, amely Anton érzésvilágát és szellemét annyira lenyűgözte. - Remegek - mondta neki Berenice, amikor összesimulva, lassan fellépkedtek a kanyargó, poros, huzatos lépcsők során, s végigkeringték a spirált a legfelső emeletig. O maga furcsa hasadással, lényébe rejtve vitte a pattanásos arcú kamasz lámpalázának terhét és a titkokra szomjas serdülő ifjút is, aki napjában többször fel- meg lerohant itt beavatásainak megrendülésétől ámultan s a környező világtól egyre inkább eltávolodva. Mintha semmi nem változott volna: nehéz szagok, prózai lárma rontott rájuk. A lakásokból perelő hangok, sistergés, püfölés, gyereksírás, érthetetlen szószemét ömlött elő. Az ajtót maga Zotek nyitotta ki. Akkor tudatosodott Antonban, hogy ebben a házban is visszahozhatatlan éveket aratott le az idő. Talán, mert Berenice szemével nézett újra Zotekra, olyan hosszú távollét után. Most külsőleg is megpillantotta, nem csupán a lelkével és a szellemével tekintett rá. Mestere is megöregedett, de - mint a prófétákat — a kor nem szánandó ronccsá, hanem megrendítő, magasztos jelenséggé tette, olyan valakivé, akinek törékeny testén már átdereng a fizikumon túlnövekvő, örök zarándok. Remegő keze, gyűrött pergamenbőre, nedves, homályos szeme ellenére ez a rejtélyes sugárzás a végelgyengüléses aggság mögött csaknem érinthetően kirajzolta az új születés felé ifjodó lényét. Bevezette őket rendetlen szobájába, ahol a tárgyak egyre inkább hanyatló ereje ellen törtek. Ételmaradékok, ruhadarabok, piszkos edények hevertek mindenütt, de ebben a felfordulásban szelleme töretlenül ragyogott halált idézően mutáló hangján s kéziratai reszketeg, dülöngélve növekvő betűin át.
161
Bostoni összejöveteleikről, munkájukról Anton már leveleiben részletesen tájékoztatta mesterét, aki tele volt kérdésekkel, tanáccsal, könyvekkel. Mohó sietséggel mindent eléjük hordott, anélkül, hogy személyes hogylétükről egyetlen szó esett volna köztük. Mialatt Berenice-szel együtt egy öreg hermetikus kézirat fölé hajoltak, s Anton torka elszorult Zotek személytelen nagyságától, a papírra Berenice szégyenkező könnye pottyant. Ennek a pillanatnak tökéletességét Anton élete végéig megőrizte. Berenice később arra unszolta Zotekot, költözzék hozzájuk Bostonba. Vegyen részt munkájukban. Segítsen nekik. Zotek, mintha álmából rezzent volna fel, zavartan rábámult, azután régi oroszlánmosolya visszfényével megvonta a vállát. - Én innen vertikálisan nem mozdulok el, fiaim, csak horizontálisan. Persze akkor vinni fognak, de a hordágyon már nem leszek jelen. Ha abból a másik dimenzióból, ahová az erőim átrezegnek, meghívtok majd, szívesen ellátogatok hozzátok! Ellenállhatatlan derűje tükrözéseképp mindketten visszanevettek rá, de a felszín mögött riadt veszteségérzet szomorúsága áradt el bennük, mint a jeges, fekete vízár
A TIBETI ORGONA Berenice ki akarta kérni Lujzát a tébolydából, noha az orvosok határozottan óvták ettől. - Hátha mi meggyógyítjuk? - mondta reménykedve. - Apádon kívül soha senki nem szerette eléggé. Igaz, ő sem tudott érte semmit tenni. Mi azonban... mi talán képesek leszünk kibékíteni a világgal és önmagával. - Valósággal szerelmes lett a tervébe. Ezért rázta meg annyira tébolydai látogatásuk. Orvos volt maga is. Eléggé értelmes ahhoz, hogy belássa, a szakadékból, amelybe a szerencsétlen lány belezuhant, semmiféle emberi segítség vagy részvét nem hozhatja többé fel. Lujza különszobában feküdt. Jártányi ereje sem volt már a fürdetésekkel váltakozó dühöngési rohamok után. Csontváz-soványán, rángatózó nyakinakkal, pikkelyessé száradt, fekete bőrrel hevert fekhelyén, lekötözve. S ebből a bomlott, szörnyű csonthalmazból zavaros, merev pupillájú démonszemek lángoltak elő. Torkából vékony, egyenletes nyögés kínfonala folydogált. Amikor Berenice fölé hajolt, szembeköpte. Simogató érintésére felvijjogott, mint a sebzett vércse. A riasztó hang ugató, csúf röhögéssé mélyült, amely csaknem darabokra szaggatta az ágyán. - Minden rosszra fordult! - hörögte kárörvendő nevetéstől fuldokolva. - Senki se ússza meg! A Föld szétfröcsköl, mint a záptojás! Vége lesz. Vége! Micsoda bűz! - Rosszabb, mintha halott volna - mondta Anton Berenice-nek keserűen, amikor hazafelé utaztak. Sajnálom, hogy láttad. Szégyenlem, hogy így kellett látnod szegényt. Hálás vagyok neked, hogy nem erőlteted a találkozást anyámmal és Rebeka nénivel. Ilyen embereket nem kell ismerned. Ők Szaturnusz áldozatai és hóhérai. Mérgük még mindig bennem erjed. Néha azt hiszem, egész életemen át fertőzött kirekesztetté tesz. Bélyeg rajtam. - Szaturnusz lépcsősora is az égig ér. Megfeledkeztél róla? Pedig Zotektól hallottad már, hogy az embernek a csillagai fölé kell emelkednie, egyszerűen azért, mert képes rá. Várj! Ne vágj most közbe. 162
Olvasom a gondolatodat. Hogy vajon te képes vagy-e rá?! Ne kételkedj! A hindu asztrológia szerint, amint egy ember tudomást vesz horoszkópja rossz sugárzásairól, azok már el is vesztették a hatalmukat fölötte. Tudni, megismerni annyi, mint fényt gyújtani, amelyben már tájékozódni lehet. „A csillagok nem kényszerítenek, csak hajlamossá tesznek” — figyelmeztet az asztrológia egyik alaptétele. A másik pedig kiegészíti: „A bölcs uralkodik a csillagain.” - Én nem vagyok bölcs! — szakadt ki Antonból gyermekes konoksággal, de már sokkal enyhültebben. - Pedig ezért születtél. Ezért szolgálsz, tanulsz és szenvedsz. Az egyetlen célod és stigmád. Éget és kényszerít. Nem tehetsz ellene semmit. Ez a te alkímiai operációd, amelynek során az ember-ólom ember-arannyá változik benned. Ebben a tisztulási folyamatban sokat köszönhetsz anyádnak és Rebeka néninek. De most már tedd a helyükre őket. Az ő szerepük véget ért sorsodban. Rebeka nénin nevess egy kicsit, anyádat pedig sajnáld, ahogyan apád tette. Berenice-szel való együttlétének ez volt az egyik legcsodálatosabb pillanata. Mintha léte nyirkos, barlangi sötétjében hirtelen megpillantotta volna a kijáratot, amelyen túl már hajnal derengett. Nem pusztán Berenice szavai gyújtottak fényt benne, hanem a magához engedett öröm, hogy nincs többé egyedül. A munka szárnyaló ritmusában szinte torlódva rohant az idő. Kísérleteiknek ezt a szakaszát valóban fantasztikusnak találta minden kívülálló. Wilson valósággal izzott megszállott bizonyosságában, s tudássá kristályosodó hite átragadt mindannyiukra. - A történelem előtti tegnap élő valósága, amelyet legendák, víziók és az emberiség emlékezete őriznek, a ma szégyellt, titkolt lélekterhessége - mondta egyik összejövetelükön -, de a közeli holnap új, törvényes gyermeke. A lelki kultúrák mágikus magenergiája már feszegeti az idődimenzió zárlatát. Robbanási pontja egy utópisztikus technikai civilizáció csúcspontja lesz. Atomenergiának nevezik majd. A világszellem egyre sürgetőbben sugdossa sajátosan csiszolt, szélesebb és mélyebb befogadóképességű agyakba rettentő titkát. Mi, fizikusok, halljuk már, és figyelünk. Lázasan keressük az ősi lényeg korunknak megfelelő kifejezési formáját. Mágia, alkímia: ez a két ódon kísértet más néven beosont laboratóriumainkba. Kérdés azonban, hogy a visszatérő erőkör micsoda válságokat sodor magával nagyszerű és tragikus múltjából?! Ebben az időben jelent meg Wilsonnak egy heves vihart kavaró cikke az Advocate-ban. Wilson tudományos víziónak nevezte, és könnyed, irodalmi formát adott neki. Mégis olyan parázs vita kerekedett körülötte, hogy a tudományos világ csaknem valamennyi jelentős tagját egyértelmű állásfoglalásra kényszerítette. Sokan alig találtak jelzőket felháborodásuk kifejezésére. Voltak, akik Wilson eltávolítását követelték az egyetemről, az ifjúság nevelésére alkalmatlan fantasztának, az egyetem tekintélyét megcsúfoló elmeháborodottnak nevezték. Mások megkísérelték kérdések csapdájába csalogatni, gorombáskodtak vele, s egyesek - igen kevesen - elragadtatott, mohón érdeklődő levelekkel keresték fel. Ezek közül néhánnyal továbbszőtték a kapcsolatot. Wilson az egészen különös utakon járó amerikai fizikus, Keely feledésbe merült „atombontó” kísérleteit elevenítette fel. Keely, a Ramsay és Thomson iránnyal ellentétes módon, mégis igen 163
figyelemreméltó eredményekhez jutott. Elektron-elméletét, találmányait általában a valóságtól elrugaszkodott, különc feltevéseknek tartották, bár nem egy tételét sok újabb felfedezés igazolta azóta. Keely legnagyobb jelentőségű teóriája bizonyos rejtett lélektani, ha úgy tetszik „okkult” törvényszerűségek fizikai szerepére mutatott rá. Azt tartotta, hogy bármely anyag az atomjaira bontható, ha az alaphangját eltaláljuk, s a hangolásban rezgő magasságot fölerősítjük. Minden tárgynak, anyagnak, materiális formának nemcsak fajsúlya, hanem alaphangja is van. Amennyiben ezt sikerül megállapítanunk, akkor egy sajátosan erre a célra kialakított szerkezettel létrehozhatjuk a hangot, s a készülékbe épített erősítővel a kiindulópont erősségének sokezerszeresére növelhetjük. Az erősítés a hang felső oktávjainak egyidejű megszólaltatásával párhuzamosan, hatalmasan felerősített energiával történik. Ha az így behangolt tárgyat a szerkezet vezetékével összekötjük, atomjaira bomlik. A vezeték használata arra utal, hogy Keely az alaphangot előbb elektromos energiává alakította, és így erősítette fel. Ebben a folyamatban a felbomlás nem robbanásszerű, hanem elhamvadáshoz hasonló: a tárgy porrá omlik. Keely több kísérlettel mutatta be erősítője működését. Az először arany- és platinadróttal, később rugalmas húrral összekötött tárgy a kísérletekről szóló beszámolók szerint mindig porrá esett szét a gépezet bekapcsolása után. Keely különösen az elektrontriádok szétszóródásának előidézésére törekedett. Szerinte az alaphang zónája az, amely felerősítve rombolóan hat. Wilson ezt a felfedezést nemcsak zseniálisnak, további kutatásra ösztönzőnek nevezte cikkében, hanem felhívta a figyelmet arra az érdekességre is, hogy alátámasztja az ókori mítoszok, vallási hagyományok állításait, amelyek a „világ teremtését” a mágikus hang, a „Logosz” felhangzásával magyarázzák. A hang, a rezgés, a „Logosz-varázsige”, amellyel a Teremtő a keleti bölcselet Brahmájának éjszakájában pihenő világegyetem szétszórt elektronjait dinamikai rendszerré sűríti. Ugyancsak a hang, a mágikus Ige rezgéstörvénye az, amely a mikrokozmikus erőparányokat nagyobb rendszerek formáiba való tömörülésre kényszeríti. Hivatkozott Goethe kortársának, Chladny doktornak akusztikai konfigurációira is, a modern fizika azóta általánosan ismert kísérletére. A hangvilla rezgése az üveglapra szórt homokot különféle szabályos geometriai ábrákká rendezi. De mindig a hangmagasságnak megfelelő, ugyanazon ábrákat formálja ki. S ezek a formák a mikroszkóp tanúsága szerint megtalálhatók a természet valamennyi síkján, mégpedig az életjelenségek alapábráiként. S Wilson itt nem átaliotta a Genezist idézni: „Kezdetben vala az Ige. És az Ige Istennél vala...” A legendádat - írta Wilson - egyre kevésbé tekinthetjük puszta meséknek. Őseink sok, általunk elfelejtett törvényszerűséget ismertek. Jerikó falainak leomlása az ostromló seregek harsonái előtt például igen figyelemreméltó hagyomány. Ahogyan a hangversenyterem falai is megreszketnek, ha az orgona véletlenül eltalálja az épület alaphangját. Szerencsére erősítő nélkül. A mágikus hangbázisok ereje Tibetben köztudomású. A bön-mágusoknál, a legmagasabb ezoterikus iskola tibeti tanszékén sajátos készüléket használnak a fenti törvényszerűség bemutatására. A szerkezet 164
orgonához hasonlít. Az egyes sípokba azonban erősítőt építenek. Valamely hang megütésekor így annak összes mély és magas oktávja is megszólal. A magánlaboratóriumban rendezett, rendhagyó szeánszokon születtek azok az ötletek, amelyeknek azután a nagy laboratóriumban keresték meg tudományos megvalósítási lehetőségeit. Berenice a pszichikai erőket és képességeket életre keltő kísérletek alatt különös melléktüneteket mutatott. A „látás” sajátos állapotába került néha. A dolgokat sokkal gazdagabb, alig kifejezhetően felfokozott jelentőségükben látta maga körül, sőt olyan rejtett kapcsolatban egymással, amely személyes, ijesztő titkokat leplezett le előtte. Tükörbe nézett például este - fáradtan és gyanútlanul amikor a tükörben önmaga kocsonyásnak, foszforeszkálóan áttetszőnek tűnt. Tisztán látta csontjai, izmai, érrendszere, ideghálózata lüktető rajzát s külön-külön valamennyi szervét. Méhére sötét, polipszerű mióma tapadt, amelynek létét nem is sejtette addig. A nőorvosi vizsgálat kiderítette azután, hogy valóban méhdaganata van, szerencsére nem rákos természetű, amelyet el kellett távolítani. A legváratlanabb pillanatokban zökkent át ebbe a különös látásmódba. Távolban történő eseményekbe kapcsolódott bele, vagy hozzá áramló gondolatokat fogott fel. így történt meg egy hajnali ébredésénél, hogy a nyitott erkélyajtón át derengő fényben Zotekot látta belépni a szobába. Teljesen valószerű volt. Hálóinge fölött hosszú, sötét köpenyt viselt. A kezében papírlapot tartott, és láthatólag igen sietett. Berenice talán csak azt találta rendkívülinek - de nem a látomás alatt, hanem utána -, hogy a jelenségnek olyan izgalmas, feszült légköre, heves, életfontosságú, lázas jellege volt, mintha valamit nagyon gyorsan el kellett volna intézniük egymással. Ezért nem ért rá akkor meglepődni vagy megijedni. Zotek átadta neki a papírlapot, amelyen reszketeg, öreges betűivel, de olvashatóan ez a szöveg állott: „A. Raguel. Svájc. Brunnen. Mythenburg. 1946.” Berenice szeme ezután lehunyódott, mintha ólomsúlyt akasztottak volna rá. Mozdulni, szólni akart, de nem tudott. Kezében érezte a papírlapot és agyában a szöveget, amelyet gondolatban többször átismételt. Ebben a féléber lenyűgözöttségben feküdt egészen addig, amíg a takarítónő be nem lépett a hálószobába. Első pillantása a papírlapra esett - amely természetesen nem volt összecsippentett, szorító ujjai között. Azonnal tudta, Zotek utolsó, legfontosabb üzenetét vette át a férje számára, s haladéktalanul lejegyezte a szöveget. Telefonérdeklődésükre megtudták, hogy Zotek aznap hajnalban csendesen elhunyt. Zotek temetése után újra meglátogatták Lujzát. Fizikailag valamivel jobb állapotban találták. Furcsa, dúlt megszállottsága azonban mintha felfokozódott volna. Arcán szokatlanul elégedett, torz, ravasz mosoly rángatózott. Felhúzott csontvázlábakkal ült az ágyán, és cinkosán kacsintott rájuk. - Nemsokára! - súgta nevetéstől zötyögő hangon. - Nagyon kevés erőlködésembe kerül, és sikerülni fog. A fiú teljesen megpuhult. Nem tud másra gondolni. Éjszaka nézi, amikor alszik. Először azt akartam, hogy szorítsa össze a torkát. A gégéjénél. Jó erősen. Csavarjon rajta, és roppantsa meg. Később jobbnak láttam a kést. A fiú megszerezte. Azóta élesíti. Azt hiszi, egyedül van. Senki se tud róla. Pedig állandóan ott vagyok mellette. Én és a többiek itt. - Fejével körülintett a kórteremben, ahol rajta kívül akkor nem tartózkodott más beteg. - Sokan vagyunk ellene. Most csapdába került. 165
Sarokba szorítottuk. Jó kövér nyaka van. Meghízott. Tátott szájjal hortyog. A fiú nézi. Éjjel, amikor alszik. A gyűlölet már olyan sűrű benne, mint a sósav. Mi meg töltjük. Egyre töltjük! - Összegörbült. A térdét csapkodta. Vonaglott, fuldokolt, a nyála elcsöppent a nevetéstől. - Hónapok óta ezt a borzalmas szöveget ismétli különféle változatokkal - mondta az orvos, aki Lujza ágyához kísérte őket. - Egyébként aránylag nyugodt, de... - Kezével lemondó mozdulatot tett. Ennek a jelenetnek zavaros, ködös borzalmát megrendítő okkult élménnyé fokozta a Bostonba érkezett rendőrségi hír; hogy Reginát gyengeelméjű, epilepsziás, fiatal szeretője megölte éjszaka, álmában. Késsel elvágta a torkát. Az eset körül nagy botrány kavarodott fel. A „hírhedt jósnőről” színes tudósítások, rajzok, fényképek jelentek meg a lapokban. Kinyomozták, milyen rengeteg pénzt keresett, hogyan rontotta meg egy csomó hiszékeny ember életét. Fiatal nőket kergetett öngyilkosságba. Egy félbolond Öreg kereskedőt kiforgatott mindenéből. Voltak „páciensei”, akiket állandóan zsarolt. Gyilkosát - a nagy amerikai nőszimpátia
ellenére
-,
a
közvélemény
nyomására
beszámíthatatlannak
nyilvánították,
és
elmegyógyintézetbe zárták. Minden, ami testi eredetének humuszából Antonhoz tartozott, elviselhetetlen volt. Mintha szennyvíz beszivárgását tömítette volna el, elzárta magát ezektől az eseményektől: menekült tőlük. Szégyenkezve és hálásan átengedte a szükséges intézkedések gondját Berenice-nek. A munkájába temetkezett. ÁLOMKESELYŰK Anyja halálával látszólag felégett minden, ami a múltjához tartozott. Reuss szintén megnősült, Kanadába költözött, Zotek szellemi hagyatékát rendezte, és a zsidók történetén dolgozott. Cikkei jövedelméből élt, igen szűkösen. Felesége, akit imádott, beteges volt. Antonnal ritkán váltottak levelet, de szövetségükön ez semmit nem változtatott. Lujza szelleme nem volt jelen többé teste megszállott rablófészkében. Rebeka néni csődbe jutott prófétaparódiáját már régen lekaszálta az idő, s ő - bár vonakodva - személyesen bonyolította tovább kétes túlvilági ügyeit. Anton pedig ott lebegett új élete felröppent ballonján felhők, villámok és csillagok között. De akármennyire küzdött ellene, alattomos szorongása nem csökkent. A gyötrelmes érzés, hogy jövevény valahol, s öröme, biztonsága csak átmeneti káprázat, nem hagyta el egy pillanatra sem. A keselyűk ott csapongtak körülötte. Álmában látta őket. Rettentő intenzitású álmok voltak. Értelmüket verejtékezve próbálta magyarázni, mialatt az álom mély hínárjában vergődött. A keselyűk, jobban tudják. - mondta benne Szaturnusz konok, megvesztegethetetlen hangja. - A keselyűk mindenkinél jobban tudják, hol készül lakoma számukra. Berenice-en negyvenöt éves korában heves klimax jelei mutatkoztak. Megállíthatatlan vérömléseket kapott. Lefogyott. Erőtlen, ingerlékeny, fáradékony lett, és csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudta orvosi praxisát folytatni. A derű és a biztonság forrása hirtelen kialudt. Az álmok nyirkos sötétjének keselyűárnyai közelebb nyomultak. Berenice beteg volt. Állapota kiszámíthatatlan, ijesztő tüneteket 166
mutatott. Életereje léket kapott, nagy, feketés vércsomókban ömlött el belőle. A mosolya vihartépte égen kibújó, pillanatnyi napnyíl volt csak. Szorongásűző erélye, nyugodt hangja, amely a lidércnyomás zűrzavarát reménnyé és renddé változtatta mély búskomorság csendjébe merült, s ha megszólalt, rekedt, fénytelen volt, mint a hasadt, homályos üveg. Ahová leült, ott elaludt, s Antont egy magányos, rémült gyerek boszorkányéjébe taszította ezzel. Igaz, tíz éven át soha meg nem szokható, alig felmérhető boldogságban éltek. Tíz évig. De ennek a tíz évnek, mint a múltnak általában, nem volt semmi valószerűsége. Tíz év - háromezerhatszázötven nap vagy három pillanat -, nem számított a tanácstalan borzalom jelenében, legfeljebb annyiban, hogy beidegződött szépsége a veszteségérzet szenvedését elviselhetetlen kínná fokozta. Idegállapota csaknem munkaképtelenné tette Antont is. Wilson és barátai hiába próbáltak hatni rá józan, nyilvánvaló érvekkel: klimaxban nem szoktak elpusztulni az asszonyok. Különösképpen az értelmes, akaraterős és állandó orvosi ellenőrzés alatt álló asszonyok nem. A tünetek csak átmenetiek s főleg a kedélyéletet befolyásolják. Nagyon rosszul teszi, ha a saját depressziójával is megterheli Berenice küzdelmét önmagával. Belátta igazukat, de tehetetlen volt Berenice állapota rettentő fejgörcsökkel súlyosbodott. Az órákig tartó migrénrohamok alatt a párnáról sem tudta felemelni a fejét. A fényt vagy a borogatás érintését sem tűrte. Egy váratlanul felberregő csengő hangjától sírni, sikoltozni kezdett, pedig mindig hősiesen tűrte a legélesebb fájdalmat is, de ez - amint mondta - túlment az elviselhetőség határán. A legerősebb csillapítószerek sem használtak ilyenkor. Nem volt többé talaj az otthonuk alatt. Puha, nyúlós ingoványon támolyogtak a süllyedés, a felbillenés állandó sokkjában, s úgy érezték, nincs mibe megkapaszkodniuk. S ebből a hínárból folyton újabb szenvedés-ragadozók bukkantak elő. Anton sohasem tudta, mire fog ébredni, mire érkezik haza. Nem mert elaludni Berenice mellett. Figyelte gyönge lélegzetét, s e pihekönnyű hang szalmaszálába kapaszkodva a gondolatig sem engedte fejlődni aggodalmát, hátha ez a ritmus megszűnik egyszer, s akkor ő... akkor vele mi lesz? Rémülten eszmélt rá, mennyire ki van szolgáltatva szerelmének. Teljesen rátámaszkodik, s most, hogy támasza összeomlóban van, felborult az egész élete. Nem. A tíz boldog évet egyáltalán nem érezte vigasznak, inkább gonosz csapdának. Mert énelkül a tíz év nélkül hozzátörődött volna a rosszhoz. Nem remélt volna semmit. Órákon át gyermekes, értelmetlen, imádkozó vitákba bocsátkozott a sors ködös erőivel, hol személyes, hol személytelen hatalmakkal. Alkudozott velük. Könyörgött hozzájuk, holott már régebben tisztázta a velük való kapcsolatát, egészen más alapon. Tudta, az anyagnak kért könyörület nem találhat meghallgatásra náluk, amikor a szellem anyaggal ellentétes céljáról van szó. Tudta, és megint - mint már annyiszor - fellázadt ellene. Ezt az egyetlent, a társát meg kell hagyniuk neki! Nem tud lélegezni, dolgozni nélküle. Hagyják, ó hagyják békében végre! Mindent odaad. Rendben van. Minden mást odaad. Tekintélyt, pozíciót, anyagi biztonságot. A munkát... a munkát nem. Azt nem adhatja, mert nem az övé. De ami az övé, vegyék el! Igen. Vegyék el a fél szemét. A lábát. Az egyik veséjét. Terheljék meg betegségekkel. De Berenice maradjon mellette egészségesen. S mialatt ilyen szenvedélyes, esztelen gondolat- és érzéskisülésekben gyötrődött, tisztában volt vele, hogy amit tesz, az ellentmond megismerésének. 167
Ellentmond mindannak, amit jónak, igaznak lát. Nem helyes ez a függés, romlandó hússal mulandó húshoz kötődni - ismételte százszor is agyának hűvös, józan gondolatcellájában. - Egyikünk mindenképpen előbb hal meg, mint a másik, s ez egyformán elviselhetetlen ma, holnap, vagy bármilyen hosszú idő múlva, annak is, aki marad és annak is, aki elmegy. Rossz beidegzés történt. Hibát követett el. Pestisbacilusként életben hagyott magában valami titkos, gyalázatos Maya-reményt, hogy éppen kettejüknek sikerül majd biztonságukat az anyagban konzerválni. Talán alkímiai kísérleteiben is ez vezette. Csaknem egy évig tartó, súlyos válságokkal tele betegség után Berenice állapota javulni kezdett, de még mindig nagyon gyenge és vérszegény volt. Az átélt krízis mindkettőjükben különös nyomokat hagyott. A halálveszély lenyomatát és a kényszerítő sürgetést, hogy szembeforduljanak azzal, amivel addig nem mertek szembenézni. Kiderült, hogy Berenice küzdelmei, ijedelmei között, a néma, hosszú, álmatlan éjszakák fekete óráiban ugyanazokon a kérdéseken töprengett, amelyeken Anton. - Át kell mentenünk mindent egy másik síkra - mondta Berenice a férfi mellett fekve az ágyban, régi, meghitt beszélgetéseik megszakadt szálát továbbszőve. Ennek az „özönvíz utáni” összesimulásnak azonban más jellege volt. Mintha zord, baljós tenger hátán hányódtak volna összetákolt tutajon, idegenné lett tájon, amelynek képét egy kataklizma teljesen megváltoztatta. Ami elsüllyedt, az a testi biztonságérzetük volt, s ez az alámerült földrész alattomos zátonnyá lett, amelyen életük törékeny külső váza minden pillanatban szétzúzódhatott. - Igen - felelte csüggedten. - De hogyan? - Éppen ahhoz a gondolathoz kell hozzáedződni, amelyet az ember a legkevésbé tud elviselni. - Érezte Berenice töprengő, habozó hangján, milyen fájdalmas képet szemlél most önmagában. Olyasmit, aminek kiegészítő másik fele benne sajog csonkán és tehetetlenül. - A csillapíthatatlan szorongás gócában mindig ki lehet tapintani az elkerülhetetlen karmát - folytatta Berenice. - Mi lenne, ha... - mély, kínzó szégyenkezést érzett a szavai alatt - megelőznénk mindent azzal, hogy együtt mennénk el. Szépen. Szabadon megválasztva az időt rá és... - Mit oldanánk meg vele? - kérdezte Berenice. - Én is gondoltam már rá. Talán azért vetettem el rögtön és teljés meggyőződéssel, mivel én már belepillantottam, hacsak villanásnyi időre is, de teljes öntudattal a világ másik, kiegészítő, de határtalanul jelentősebb részébe. Ráláttam az okokra. Az eredet és a kibontakozás végtelen távlataira. Mi haszna volna annak, ha nyitott sebeinkkel, gyógyíthatatlan nyavalyánkkal leszállnánk az operációs asztalról? Holnap, még nehezebb körülmények között folytatnunk kellene, amit elkezdtünk. Ezt végig kell csinálni. És jól kell végigcsinálni. Ha sikerül, akkor és csakis akkor nyertük meg mindazt, amiért születtünk. - Nem akarlak elveszíteni. Egyetlen pillanatra sem! - ismételte csökönyösen Anton. - Együtt kell élnünk, és együtt kell meghalnunk. Most még nem, de majd ha... - Én fogok előbb elmenni - mondta Berenice olyan határozottan és idegenül, hogy jeges rémület hasított Anton szívébe. Ezt az idegen hangot ismerte: a másik „látás” tükrözése volt, amikor az asszony elolvasott egy titkot, amely hirtelen feltárult előtte. Úgy olvasta el, mint a megvilágított, felnagyított szöveget. - Neked élned kell még 1946-ban, hogy elmenj Brunnen-ba, Zotek utolsó 168
üzenete szerint. Ez az egyetlen fontos és igazi támpontunk- Én nem élhetek addig. Te is tudod. Tudod. Igen! A félelmeddel és a lázadozásoddal, minden érzékszerveddel és titkos sejtelmeddel tudod, csak nem mered elgondolni. Pedig kell. - Beteg vagy? - kérdezte Anton, és rémülten magához szorította az asszonyt. - Fáj valamid? Tudsz valamiről, amit nem akarsz megmondani nekem? - Nem vagyok beteg - Berenice csillapító keze a férfi fejét simogatta. - Nem titkolok előtted semmit. Napról napra jobban érzem magam, de... nemcsak betegségben lehet elpusztulni, ha valakinek lejárt az ideje. Éppen ezért egyetlen pillanatig sem odázhatjuk el többé. Úgy kell készülnünk rá, ahogyan a bölcsek keleten vagy az ősi Egyiptomban készültek létük „éjszakai napkeltéjére”. REJTEKAJTÓ Anton minden idegszálával tiltakozott a „beteges halálkultusz” ellen, amelyet Wilson és Eliot is a női szervezetben
végbemenő
változásnak,
a
„fordított
pubertás”
kedélyzavaraival
összefüggő
idegállapotnak tulajdonítottak. Berenice látszólag teljesen kiegyensúlyozottan, régi derűjével szállt vitába velük. - Elsősorban hol vannak nálam azok a bizonyos kedélyzavarok és depressziók? Ez az elképzelés teljesen hamis. Minden okkult ismeret ellenére még mindig viszolyogtok, még mindig bennetek él a félelem a halálfikciótól, és én vagyok az, aki barátkozom vele. Felderítem. Az élethez kapcsolom. Csak akkor volna igazatok, ha a halált el lehetne kerülni azzal, hogy nem foglalkozunk vele. Beteges halálkultusz az lenne, ha gyászba öltöznék, és reggeltől estig előre siratnám magam. De én az életem minden pillanatát gazdagnak, értékesnek érzem most is. Ami átmenthető belőle, azt át akarom menteni abba a rejtett, megváltozott életformába is. Tonitól például semmiképp nem akarok elszakadni, mint a zavaros álmokba veszett alvó, aki nyomasztó rémképei között elveszíti a kapcsolatát a saját lényével. Berenice
különös
módon
győzte
meg
végül
Antont
kételyek
közé
zárkózó
halálfélelme
értelmetlenségéről. Arról az oldaláról közelítette meg ernyedetlen szívóssággal, amelyikre nem is gondolt. Hosszú hetek teltek el anélkül, hogy a férfi észrevette volna, felesége éjszakái milyen összpontosított szellemi erőfeszítésben telnek el, mialatt teste mereven, lecsökkentett funkciókkal hever mellette a sötétben. A változás először úgy hatott rá, hogy legmélyebb álmából hirtelen felébredt. Agyát minden átmenet nélkül parázslóan ébernek érezte. Erről a nap nap után megismétlődő tünetről beszámolt Berenice-nek. - Felébredsz? - kérdezte az asszony tűnődő hangsúllyal. -Vagyis elmenekülsz. Kívül maradsz. Nem baj. Előbb-utóbb ebben is összekapcsolódunk. - Miben? - kérdezte Anton gyanakodva. - Hogy együtt álmodjunk - mosolygott Berenice, de akkor még nem árult el többet erről. Csak később, az első eredményes „együttálmodás” után.
169
Az éjszakai felébredések egy napon megszűntek. De a férfi álomélete teljesen megváltozott. Mély, sűrű álomrétegekből bukkant elő reggel kóválygó fejjel, nappalba alig visszatalálni tudó, különös sejtelmekkel s azzal a sürgető, kínos érzéssel, hogy valami fontos dologról megfeledkezett. Tudta, rengeteget álmodott. Lénye színes, mozgalmas képek áradatából szakadt ki, de egyetlen töredéket sem tudott áthozni belőlük nappali eszméletébe. - Meg kell teremtened az összeköttetést a két idegrendszered, a két tudatod között - mondta Berenice, amikor beszélt neki erről. - Hogyan? - Parancsszóval. Határozd el este, hogy reggel vissza akarsz emlékezni az álmaidra. Úgy, ahogyan az alvás közben is éber áloméned már számtalanszor pontosan felébresztett kora reggel. Azért szoktál rá erre, hogy engem ne zavarjon az ébresztőóra csengése. Ez a benned élő elhanyagolt, készséges szolga soha egyetlen percet nem tévedett. Törődj vele. Vedd igénybe a szolgálatait. Akarj emlékezni! Bizonyosan sikerülni fog. - Neked már sikerült? - Igen - mondta Berenice, de minden további kérdés elől kitért. Akkor kezdett el kísérletezni Anton is, anélkül, hogy sejtette volna, milyen régen ostromolja őt erről a területről Berenice, milyen bámulatos erővel morzsolja szét szaturnikus lénye kemény gátrendszerét. Esténként újra és újra kiadta magának a parancsot: emlékezni akar az álmaira. Előbb azonban emelő erőnek, „üvegliftnek” belehelyezte képzeletben testének három centrumába - a lábfejébe, a szívgödrébe, a homloka közepébe - az Uránusz nagy feszültségű, ég felé rohanó tűznyilát, amely születési óráját, intellektusát uralta. Ez a három központ lénye három síkjának, testének, lelki régióinak és szellemének energiáit mozgósította a feladatra. Ujabb hosszú hetekbe telt, amíg egy-egy álomtöredéket át tudott kényszeríteni vegetatív idegrendszere ébredésnél automatikusan záródó csapóajtaján. Éjjeliszekrényére papírt és ceruzát készített, hogy ha éjszaka
felébred,
még
sötétben,
lehunyt
szemmel
megragadhasson
valamit
álomkozmosza
történéseiből, és rögzíthesse. Reggel, ébredés után rendszerint semmire nem emlékezett. Később azonban a nappali események egy-egy mozzanata, egy szín, egy hang, egy illat, egy szó hirtelen felszínre dobott benne gazdag álomrészleteket, amelyekből egyelőre hiányzott az értelem és az összefüggés. Legalábbis a lényeg, amely életre hívta őket benne, még nem került elő. Ezekben az álmokban mindig úton volt, sietett, igyekezett valahová, valami felé, célja fontosságától áthatottan. Meredek falon kúszott fel. Szikkadt hegyi út szerpentinjén gyalogolt. Meglepően sötétzöld, fehér habtaraj-szegélyes tenger szintje fölött repült. Négylovas kocsin rohant széles, fehér út kőkockáin. Emberekkel zsúfolt színházépületben ajtókat nyitogatva bolyongott. Szállodafolyosók útvesztőjében kereste a kijáratot. Végeláthatatlan alagútban futott előre. Púpos hátú mesehídon haladt át anélkül, hogy a másik végére érkezett volna. Egy piros téglás, öreg, tömör falú erődbe akart bejutni, amelynek nem volt kapuja. Végtelen csigavonalban kanyargó lépcsősoron sietett fölfelé. Toronyóra nagymutatóján hintázott szédülve, s nem tudott lekerülni róla. 170
Ezeknek a képeknek az értelme egy fárasztó, nyugtalan nap után született meg benne éjszaka. Berenice-t előzőleg megint múló rosszullét kínozta. A feje fájt, koplalt, mert az ilyen migrént mindig hányinger kísérte. Estére megszűnt az érgörcs. Csodálatosan felfrissült. Az ágyban élénk beszélgetést folytattak egymással, amelynek színes, fénylő kedvessége még erősebben elmélyítette Antonban a szorongás lappangó árnyékát. Berenice betegsége mindig ebbe a kettős fénytörésű, feszült lelkiállapotba sodorta. Most azonban különös többletként hozzávegyült befejezetlen álomtöredékeinek hangulata is. Úgy érezte, ujabb álmai ebből a mérgezett kútból fakadnak fel: elnyomott félelmei alvilágából. Erről is beszámolt Berenicenek, aki szokása ellenére, igen kevés megjegyzést fűzött hozzá. - Igen - mondta szűkszavúan. - A tiszta víz talán mélyebben van. Mélyebben, mint a halálfélelem piszkos talajvize. Rögtön, amint elaludt, félálmának hídjáról sötét barlangba jutott. Érezte, hogy ez az üreg nagyon mélyen a föld alatt van. Mintha a súlyos földréteget nem a testén, hanem a tudatán, gondolatainak vergődve nyújtózni, emelkedni akaró éteranyagán érezte volna. A homály barnás hínárzöld volt. A megsűrűsödött idő! - gondolta nyomasztó felismeréssel. - Ebből lesz a penész s a sírok férgei. Tapogatózva körüljárt a barlangban. Keze éles, hegyes kövekhez ért, amelyek síkosak voltak a nedvességtől. Egyszer undorító, nyálkás, sok horgas lábbal vonagló állathoz nyúlt, s akkor a saját kiáltására felriadt. Szíve meglódulva, vadul lüktetett, mintha a mellét ököllel verték volna belülről. Azután megint visszazuhant ugyanabba az álomba. A barlangban már mocskos fény derengett. Középen, négyszögletes asztalon hosszú, nagyon keskeny, nyitott koporsó nyúlt el. Azt, hogy mennyire szoros, a saját testével érezte nyögve, gyötrődve. Pedig a koporsó mellett állt, és nézte a koporsóban duzzadtan, összepréselten fekvő, letakart alakot. A nyerges orr éles árnyékot vetett, amint a puha, vékony szemfedőt megemelte. A szemfedőn kívül, a mell tájékán egy feszület és egy piros rózsa hevert. Küszködött magával, megnézze-e a halott arcát? – Nem! — mondta hangosan. - Nem merem. - De mintha idegen akarat mozdította volna, keze a szemfedőhöz nyúlt, s a halottat nyakig kitakarta. Az volt alatta, amit borzadva várt: a saját arca. Akkor valami szánandóan nevetséges, eszelős tevékenységbe kezdett, amit a rémület vakon lázadó ösztöne diktált. Az értelme hiába tiltakozott ellene. Felemelte a halottat, és rázni kezdte. A test üres szemmel, nyitott szájjal, ólomsúlyú tehetetlenséggel rángott a keze között, ekkor hirtelen a karjába emelte, és futni kezdett vele. - Nem igaz! - kiáltotta csökönyösen. Barlangfolyosón szaladt, amely lefelé lejtett. Újabb barlangba érkezett, az előbbi üreg pontos másába. Ott volt az asztal, rajta a nyitott, szűk koporsó. Benne a halott. Tudta, hogy ez alatt a szemfedő alatt is ő maga fekszik. Megint teljesen esztelenül, mintha bármit is megváltoztathatna vele, a karjában tartott halottat ráfektette a letakart halottra. Nagyon gondosan eligazította, hogy hajszálnyira fedje a másikat. - Így - súgta dideregve. - Most eltakarja. Ki sem látszik alóla. Elrejtőzött szegény. - A szívét szaggató önsajnálattól sírni kezdett. A felsőtestét előre-hátra lóbálta, verte a mellét, és kéjesen vigasztalan, sötét bánattal siratta önmagát. Sokáig, felmérhetetlenül sokáig, egy egészen más, réteges, évezredes súlyú időben tartott ez így. - Két halott! Jaaaj! Két halott! 171
Istenem! Jaj nekik! - zokogta, azután egyszerre megzavarodott. Hirtelen a tudatába ömlött, hogy végtelen sorban újabb és újabb barlangok vannak alatta. Mindegyikben halott fekszik. Ezer, millió, megszámlálhatatlan halott, s a tengerben nincs annyi víz, mint amennyi könny elsirathatná őket. De tovább hajlongott, siránkozott a barnás hínárzöld derengésben. Könnytől mart, homályos szemét egyszerre fény szúrta meg: aranyszínű, vékony, váratlan sugár. Olyan volt, mint egy tőr pengéje, amelyre rásüt a nap. Elámult, annyira meglepődött, hogy egészen mozdulatlanná merevedett, s nem is kapott oda görcsös kézzel, amikor a felső halott a koporsóból a földre siklott. A szúró fény mintha az agyába is behatolt volna, csendülő hangot adott. -
Tükör! - hallotta tiszta, női zengéssel.
-
Tükör! - ismételte gondolatban.
- Egymással szembe fordított két tükör. Ami látszik bennük, az megsokszorozódott káprázat. Indulat fogta el. - Egy halott fekszik közöttük! Igazi halott! - Csökönyös vádaskodással kapaszkodott a gondolatba. -
Te magad fekszel közöttük.
-
Igen! Én! - Megint rátört az önsajnálat.
-
Te pedig élsz.
-
Nem! - akart tiltakozni, de kitörését nevetés akasztotta meg.
-
Ki az, aki gyászol?
-
Én!
-
És ki a halott?
-
Én!
-
Te csak az egyik lehetsz.
Elnémult. Rögeszme-buborékja szétpattant. Egész magatartásának értelmetlensége hirtelen nyilvánvalóvá lett. - Lépj ki a tükrök közül! - parancsolta a hang. - Hogyan? - Tudta, hogy ez a tehetetlen tanácstalanság menekülés valami elől, mint ahogyan a halottak siratása is az volt. - Felfelé. A napkötélen. S a fény már szikrázó, vastagon sodrott aranykötél volt előtte. Két keze rákulcsolódott, de nem kellett kapaszkodnia. A kötél felfelé húzódott vele. Teste lassú forgással emelkedett a ritkuló, fényesedő légkörben. Kis, kerek résen bujt ki a napvilágra. Piramis tetején állt. Óriási napkorong sugárzott fölötte déli magasságban. Meztelen, didergő, nyirkos hidegtől áthűlt bőrét szinte sercenve, pogány, ujjongó örömöt gyújtva égette a hő. Fürdött, nyújtózott benne. Ezután lépcsőzetes, hatalmas kőblokkokon ereszkedett lefelé. A piramis aljánál vöröses-sárgán világító, selymes homokdombok között tevére szállt, amelyet eltakart arcú, burnuszos arab vezetett. Forró szél fújt szembe velük. Küszködve haladtak. A táj szüntelen alakulásban volt körülöttük. Dombok torlódtak fel, majd lapállyá nyúltak el. Sárgás, lomhán, fonadékosan hömpölygő folyóhoz értek. A Nílus — gondolta. Megálltak a 172
parton. A napkorong már lefelé siklott az égen. Nyugat felé. A fény mélyvörössé változott. Vártak. A vízből halk moraj, kábító zúgás szállt fel. Eszmélete egy időre elveszett a zsongásban. Amikor emlékei kanavásza újra továbbszövődött, ugyanezt a tájat kísértet-fel hold világította meg ezüstkehelyként. A tükörképe benne lebegett a folyóban. A parton tetőtől talpig kék füstfátyolba burkolt nőalak állt. Kinyújtott bal kezét felemelte, és a víz fölé tartotta. A kezében egy kulcsos kereszt, az egyiptomi Ankh világított. A parthoz bárka siklott, a vízben lebegd félhold éjtől kormos pozitívja. Felhajló orra a Nílus-kulcs felé fordult. Anton tétovázott, a fátyolos asszonyhoz lépjen-e, de a lába már a bárkához vitte. Beszállt. A bárka elindult nyugat felé. A jármű orrá-ban néma evezős merítette lapátját a sötét vízbe. Akkor vette csak észre, hogy a bárka belül mennyivel nagyobb, mint először gondolta, s vele együtt mások is gubbasztanak benne. Testük kékes meztelensége furcsa árnyalásokkal derengett a párás homályban. Nem tudta, nők, férfiak, öregek, fiatalok-e. Nem is volt kíváncsi rá. Valami csillagtávolnyi magányba veszve ültek ott mindnyájan, a kapcsolódás vágya és lehetősége nélkül. A bárka a parthoz simult, de senki más nem szállt ki, egyedül ő. Valaki megmozdult ugyan, hogy utána lépjen, de az evezős intett neki, s mintha ezer meg ezer madárhang csivitelt volna fel egyszerre. Az evezős fejét sűrű ködkámzsa burkolta be, semmiféle körvonalat nem lehetett kibontani belőle. Különös módon ő kezdett el beszélni a bárkából utána mozduló alakhoz; a valahonnan az agyába csempészett szöveget mondta ki hangosan, nagyon meglepődve tőle. - Ez a középsík határpontja. Te tovább mégy a küszöbön túlra, ahonnan már nem indul vissza a Hajnali Bárka. Síkos, agyagos partra szállt ki. A mellén nehéz, hínáros vízszag ült. Lomha-nyúlós köd görgött előtte, amelyből folyton alakuló, duzzadt idomok tülekedtek elő. A köd szinte ellenállást fejtett ki. Nehezen emelte a lábát. A szívében szorongás támadt. A feje szédült, mintha a gőzös alaktalanság fokozatosan kioltotta volna az öntudatát. Ez a gondolat zsibbasztó rémülettel töltötte el. Szédítő fénnyel villant át rajta a felismerés, hogy a körülötte gomolygó köd ilyen, az éntől elszakított, a személyes tudatból kimosódott töredékek oldott anyaga, gazdátlan emlékezet- és érzelem-üledék. Kábult és szívós viaskodás volt ez, az életösztön felmérhetetlenül hosszadalmas birkózása valami tompa, mindent kioltó nyomulás ellen, mintha a ragacsosan rátapadó, beleszívódó erőbe az idő is belefúlt volna. Az ostromló ellenállásban semmi sem gördült tovább. Öntudata hol fuldokolva elmerült, hol újra felszínre bukkant, de egyre kevesebb maradt belőle, mindinkább gyengült. Nem volt mibe kapaszkodnia; a talaj tudata is elveszett egyszerre. Minden fájdalomérzet nélkül a legveszélyesebb oldósavban ázott. Puhult, lágyult, ritkult benne minden, ami ő volt. Lényének magja felé közeledett. Egyetlen biztos pontot! Valamit! - kapkodott magában bénuló eszmélettel. S akkor hirtelen eszébe jutott Berenice neve. Hangosan kiáltotta, többször egymás után. Kezébe kéz kulcsolódott.
173
- Itt vagyok. Siessünk! - hallotta az asszony lihegő hangját. - El kell tűnnünk innen, mielőtt ideérnek a fűrészfogúak és a lélekszívók. A partőrző spirálférgek. Futottak. A lábuk mély sárban cuppogott. Fülüket néha vinnyogás ütötte meg. Bőrüket tekergő, óriási hüllőtestek öntudatlan, puha csapásai érték. - Siess! Ne maradj le! Mintha függöny sűrű redői közül léptek volna ki váratlanul idegenszerűen zöldes, enyhe napfénybe, valami ismeretlen táj rezgő, csillogó, határtalan békességébe. Egymás mellett álltak a magas, fehér csillagvirágok kelyhétől beporzott fűben. Berenice sírástól-nevetéstől vonagló arca egészen közel merült fel előtte. Tisztán, élesen látta. - Ideértél. Átjutottál végre! Sikerült. - Berenice boldog izgalma az ő idegeibe is átcsapott, olyan erővel, hogy nagy rándulással felébredt tőle. Hajnalodott. A szomszéd szoba nyitott ablakán beszűrődő pirosas fény rávetődött a mellette alvó asszonyra. Sírástól-nevetéstől vonagló arcán pontosan az álmában látott kifejezés tükröződött. Berenice is felébredt hirtelen. Álomittas, zavaros szemében éjszakába tűnő képek köde foszladozott. - Toni... hová lettél mellőlem? - kérdezte nehéz nyelvvel. - Tovább akartalak vezetni, oda, ahol lakunk. Csak a küszöbig jutottunk, vagy meg odáig sem... Nappali tudata lassan erősödött, a pillantása élesre állítódott, de álmának emlékezete sem tűnt el belőle. A teljes tudat boldog terhével felült az ágyban. Hangja túlfeszült húrként remegett. - Túl vagyunk minden veszélyen. Toni! - Űgy mondta ezt, mintha imádkozott volna. - Most már mindegy, hol élünk együtt, itt, vagy ott! Soha többé nem veszíthetjük el egymást! HÍD A SZAKADÉK FÖLÖTT Berenice lassanként kibontotta Anton előtt fantasztikus vállalkozása minden részletét. Az operációt egyedül kezdte, de kettőjükért küzdött, és győzött végül. Hónapok óta gyakorolt. Először a saját álomképeit zsákmányolta vissza az éjszakától. Felfeszítette vegetatív idegrendszere makacsul becsapódó kapuját. Ezen a nyitott kapun át válságos, kifejezhetetlenül bizarr, sokszor az elméje épségét fenyegető utazásokat tett a különféle érzések és képzetek rezgéseinek szféráiban. Sok időbe és erőfeszítésbe került, amíg rájött, hogy ezek a jelenségek nem irányítják valójában. Tőle függ, mi történik vele, és hová sodródik. Ez a belőle kiinduló irányítás azonban mélyebben fekszik tudatos akaratánál. Mindaz, ami ösztönösen áthullámzik rajta: félelem, harag, kíváncsiság, vágy, öröm parancsoló módon vetít, és megvalósít. A képzelet régióinak anyaga formátlan, plazmaszerű állag, amely rögtön a rávetített ideák ábráiba öltözik. A legtöbb álmodó a tehetetlenül kiszolgáltatott, érző vetítőszerkezet szerepét játssza, lenyűgözötten szemléli saját lényének kísértet-karneválját. A tájékozódás, az irányítás akkor kezdődik, amikor valaki rájön ennek az álom kozmosznak a sajátos természetére és önnön képzelete, akarata hatalmára a képlékeny anyag fölött. Berenice
a
páratlan
felfedezőút
alatt
állandóan
jegyzeteket
készített,
s
olyan
finom
megkülönböztetésekre, kulcsokra bukkant, amelyek később az anyagi és a lelki dimenziók között tátongó, mérhetetlen mélységű szakadék fölött átívelő híddá változott lehetőséget jelentették okkult
gyakorlataikban. Megszüntették az emberlét tragikus énhasadását élet- és haláltudat között. Mert az álom többdimenziós törvényei egyszerűen nem ismerik a halált. Az átköltözöttek sokszoros alakváltoztatással és egészen más időtörvények között tovább élnek ott. A pillanatok sokszor óriási kiterjedésűek, és évezredes mélységük van. Néha megnyílik bennük a jövő, és feltárul az évmilliós múlt. Az álomban a távolság megszűnik, és lehetséges a több helyen való egyidejű jelenlét is. A tárgyak személyekké, a személyek fenyegető jelképekké változnak át. Nincs egyetlen álomtárgy sem, amely ne az álmodó titkos portréjának egy-egy részletét tükrözné. S valamennyi képsor sajátos, fontos üzenet az álmodónak és élete vezérfonalát érinti. Sok fáradozásba, kísérletezésbe és kudarcba került, amíg Berenice-ben kialakultak a felidézett és tudatosan formált lehetőségek. Bizonyos volt benne, hogy az alig rögzíthető asztrálanyag mögött, az elhihető káprázatelemek mágneses hatását legyőzve juthat csak el ahhoz az állandósághoz, idő és térkategóriák fölötti örök szimmetriához, amelyet nem érint többé halál, fájdalom és mulandóság. Szilárd hitét, amely a tudásnál is több volt, nem ingathatta meg semmiféle csalódás. Mert önmagában hordta. Húsán átsütő sugárzás volt benne. Úgy, ahogyan a fa koronája kétely nélküli bizonyossággal tudja a gyökereivel való összetartozását. Önvalója gyökeréhez kellett visszatalálnia, hogy oda mentse magával Antont is. Saját képzetei, rémülete ingoványán átkelve, atavisztikus árnyak és fények káprázataival birkózva rátalált végre a „helyre”, amely fejlődési fokozata menedékállapota volt inkább, amely kiemelkedett már a forrongva szívó időörvényekből. Megtanulta irányítani a tudatát. Pontosan tájékozódott a jelképek között, mert „elolvasta” erővonalaikat, színeiket, hangulattartalmukat. Értette, mivé fognak kifejlődni, ha elfogadja passzív ajánlatukat. Így kerülte el a fölösleges kitérőket, ahol a többi álmodó bolyongott erőszívó vámpírformák, karmosán sebző, rémítő szimbólumok között, vagy haldoklók téveteg menete vonult az asztrálóceán magzatvizének másik partja felé a létéjszaka - a Bardo - misztériumában. Amikor a szükséges menedék-állapotot megteremtette, emlékezés-hidat épített, hogy a kapcsolatot megszilárdítsa. Ami annyit jelentett, hogy bizonyos pozitúrával és ékszerűen összpontosított nyomulással megrövidítette az utat, mintha puha állagot metszett volna át. Ez a magatartás lehetővé tette, hogy a nappali tudatát végtelenre állítsa anélkül, hogy emberi létformántűi várakozó célját feladta volna. Egy másfajta éberség nagyon intenzív határállapota volt ez, hasonló az álom és az ébrenlét áthallásokkal tele küszöbéhez, de sokkal irányítottabb. Hosszú hetek gyakorlata után már rögtön fél tudta idézni a védett spirituális kikötő szimmetriáját. Egyszerre ott volt, ahol lenni akart. Két tudatállapota között megszűnt a hasadás. Egymásról való bizonyosságuk folyamatossá vált. Ezen a ponton kezdte meg az ostromot Anton zárt mikrokozmosza ellen, hogy átszöktesse magához az egyre málladozó, magányos kis halálszigetről, amely húsát, csontjait, idegeit annyira elhitette, hogy léte egyetlen támaszpontjának vélte. A kísérlet először csaknem reménytelennek látszott Szaturnusz makacs ellenállása miatt. Mert a mágikus képzelet megvalósító képességét ez a jel évezredes földréteggel temette be. Berenice komor, sötét sírkamrából emelte felszínre Antont szívós, vékony napkötélen, amely a sarkcsillagra nyíló
keskeny kürtőn át gördült le hozzá. Az asszony szerelme végül kiásta és feltámasztotta a férfiban a tehetetlenül fekvő teszthalottat.
ARIADNÉ További gyakorlataik már Berenice tapasztalataira épültek, s így Anton megtakaríthatta a veszélyes, félelmetes alvilági kitérőket. Ebben az álom-unióban mindig ő volt a gyengébb, vakon botorkáló, könnyen eltántorodó gyermek, aki őrizetre és vezetésre szorult. Közös álmaik távolról sem voltak egyértelműen világosak. De töredékességükben is megrázó bizonyosságot szolgáltattak ennek az érzékfölötti tapasztalatnak a valóságáról, arról, hogy ott valóban együtt vannak. Életük más kiterjedések között folytatódik. Közös örömökön, kalandokon égnek át, amire mindketten emlékeznek, nappal, ébredés után is, és saját szemléletük szerint egészítik ki ugyanarról az élményről szerzett benyomásaikat. Ezek a kísérletek nemcsak életük középpontjává, hanem társaságuk lélektani kutatásainak is izgalmas, egyre újabb bizonyítékokkal szolgáló anyagává lettek. Rendszeresen, tudományos alapossággal, szigorú ellenőrzés mellett dolgoztak. Korai ébredésükkor részletes jegyzetet készítettek az álomról, amelyet közösen éltek át. Amikor elalvásnál a kapcsolat létrehozásához már nem volt okvetlenül szükséges, hogy egymás mellett, egy szobában tartózkodjanak, akkor Anton időnként Wilsonnál, Berenice pedig otthon töltötte az éjszakát. Az egymástól távol lejegyzett álom egyenesen a társaság tagjainak kezébe került, ők egyeztették a két szöveget, kizárva így minden utólagos változtatást, zavart vagy szándéktalan sugallatot. Noha Anton álmai rendszerint hézagosak voltak, töredékei úgy illettek Berenice világos, folyamatos átéléseinek keretébe, mint az összekapcsolódó fogaskerekek. Mindjárt azután, hogy Zotek halálának időpontja olyan különösen egybeesett Berenice látomásával, nyomozást indítottak a rejtélyes üzenet „A. Raguel”-ja után. De levelük, amelyet 1936-ban Brunnenba küldtek, „a címzett ismeretlen” megjegyzéssel visszaérkezett. Holtpontra jutottak. A név biblikusán hangzott, s meg is lelték Énok könyvében és az Ótestamentumban. Énok könyve szerint Raguel a büntetés szent angyala, aki a világon és az égitesteken beteljesíti a törvényt, Raguel ezért rejtett összefüggésben áll az „örökké élő, égő tűzzel” is. -”Mi ez a nyugtalan tűz itt?” - kérdezi Énok Ragueltól, látván „a földi síkon tűi, nyugaton lángoló tüzet”, amely éjjel és nappal fut megállás nélkül, anélkül, hogy megpihenne vagy változnék. „Ez a rohanó tűz, amelyet nyugat felé lobogni látsz, az ég csillagait űzi” - válaszolja Raguel. A név eredetileg a Rea: barát és az El: Isten szavakból tevődhetett össze, s valószínűleg később alakult át a hangzás alapján. Jelentése tehát: Isten barátja. - Tudattalanod valamelyik mélyrétegéből bukkanhatott elő ez a név, vagy az Ótestamentum ősi dimenziói között bolyongó, haldokló Zotek vetítette az agyadba - mondta Wilson Berenice-nek. - Így sem kevésbé jelentős. A látomások, álmok tér-idő törvényei egészen mások, mint a fizikai síké. Az idő kiterjedésének ezen a pontján, ahol éppen állunk, Raguel nem létezik. De nem kételkedhetünk benne,
hogy van, mert volt, s most is a múlt vagy egy más létállapot elérhetetlen dimenziójában folytatja öröklétét. - Nem hiszem! - rázta meg a fejét határozottan Berenice. - A képen és az íráson túl az egész víziónak volt még egy kifejezhetetlenül erős érzéstartalma, amely képtelenné tesz rá, hogy kételkedjem benne: Raguelt 1946-ban meg fogjátok találni Brunnenban. Lehet, hogy Énok Raguelja és ez a Raguel összefüggnek egymással. Mert az a tény, hogy mint őstípus a biblikus múlt egyik rejtélyes, emberi méreteken túlnövekvő alakja, semmi esetre sem zárja ki, hogy a jövő bármely más pontján újra megjelenjék. Énok angyalai bizonyos időtlen előképek vetítőgócai, amelyek azóta is áthatják a világot. Raguelt - tanulmányaink szerint - a karma angyalának, az életet gyökerében átalakító hőnek, az örök tűz ébrentartójának látom, és ennek a termékenyítve teremtő, önemésztő inspirációnak igen sok megszállottja bukkant már elő ismert történelmünk folyamán. A tűz lényege az élet misztériuma. S a szenvedésektől súlyos karma maga a tisztítótűz. Raguel sohasem lehet távol a nagy tüzektől. - 1946... - tűnődött hangosan Anton is, Berenice mellett ülve Wilson szobájában. - Vajon micsoda tíz év lesz az, amely még elválaszt bennünket ettől a dátumtól? - Nézz körül a világban, azután takard el a szemed, és adj hálát a sorsnak, hogy egyelőre 1936 napja süt le ránk! - mordult fel Wilson. - Ezt a tíz évet szívesen átaludnám! - Kár lenne - mondta Berenice. - Olyan átéléseket mulasztanál el, amelyek minden huszonötezer évben csak egyszer lehetségesek. Álomkísérleteik folytatódtak, és egyre különösebb eredményekhez vezettek. Berenice bizonyos pozitúra-kulcsokra jött rá, amelyek a személyes múlton túl a személytelen múlt mélyrétegeibe, a jövő bizonyos zónáiba vagy egy különös, időtlen jelen állapotába vezettek. - Ez a legkülönösebb viszony a jelenségekkel - számolt be róla. - Madártávlathoz hasonlíthatnám, ahonnan hihetetlenül eltörpül és jelentőségét veszti minden részlet. Színes arabeszkké, körülhatárolt ábrává zsugorodik. Amint odafentről közel akar hatolni az ember valamelyik hangyarészlethez, rögtön összemosódik az egész. Lebegve és semlegesen fölötte kell maradni ahhoz, hogy teljes képet, áttekintést kapjon. Nem lehet ezt szavakkal kifejezni! - És a jövő? A jövőnek azok a zónái, amelyeket említettél? - faggatta Anton óvatosan, s bosszankodva állapította meg, hogy újra erőt vesz rajta valami ostoba szorongás. - A jövő küszöbei előtt őrök állnak, és én megfogadom a tanácsukat. Az ajtókon nincs zár. Beléphetnék a holnapban várakozó események közé, de nem teszem. A beavatás mindig homályban megy végbe. Az ember csak sejti, mi vár rá. Vízsuhogást hall. Az arcát közeledő hő érinti. Illatok törnek rá. De mennie kell. Nem hátrálhat. Ahogyan nem hátrálhatott a megszületésekor sem. A jövő zónái, amelyek felvillannak előttem, nem személyesek. Mintha egy másik csillagról nézném az űrben lebegő színes Földet. Nyugtalan, gyönyörű légóceán kavarog körülötte. Csodálatos. Antont nemcsak erőtlen okkult vénája, hanem leküzdhetetlen taszítás is visszatartotta attól, hogy például a halottait felkeresse az átköltözöttek régióiban. Berenice azonban minden mélységbe aláereszkedett. Behatolt valamennyi tilalmas, veszélyes zónába, félelem és tétovázás nélkül.
- Nem történhet semmi bajom! - hárította el Anton figyelmeztetéseit. - Csak akkor kerülnék válságos helyzetbe, ha megijednék, vagy mohó sóvárgás támadna bennem valami démoni káprázat után. Én azonban tudom, hogy valótlan, rögzíthetetlen szemfényvesztés próbál magába szívni, amelynek önereje nincs. Az én életplazmámból kívánna élni, s az ilyen téveteg hüllőcsápokat ellenérzéssel könnyű elhárítani. Berenice beszámolt neki „Bardo-utazásáról” is, s elmondta, miért nem háborgatja többé az ott élő „halottakat”. - Olyan folyamat játszódik le bennük, amely a legmélyebben magánügy, mint egy zárt, terhes anyaméhben végbemenő misztérium, amelyet nem szabad kíváncsi, romboló röntgenfénnyel megzavarni. Amikor először olvastam a keleti filozófia halál és új születés közötti állapotáról, a Bardóról, érdekelt, de nagyon kevéssé értettem, miről van szó. Most már tudom, micsoda sűrű, mulandó, valóságnál elhihetőbb képzetek teremtő görcsei között vajúdik a lélek ebben a nagy misztériumban, elmúlt élete élményeinek intenzív visszapergetése és vágyképeinek vetítése közben. Ezeknek a képeknek az ereje oly heves, hogy tűzvarázsukban a múlt megrázkódtatásai jellemformáló tapasztalatokká párolódnak, s a jövőbe vetülő sóvárgások egy új születés körülményeivé kristályosodnak. Ebben a drámában az én hermetikusan lepecsételt tégellyé, titkos szentéllyé zárul, amelyben egy világteremtő mágus végzi elemi erejű praktikáit az összpontosítás végső feszültségében. E művelet közben nincs rezzenésnyi ideje, ereje, érzése, gondolata másra. Ezért nem tanácsos a halottakat könnyek sötét szólító szavával háborgatni isteni önvalójuk, a nagy belső bíró és orvos operációja alatt. - És ha én kerülnék át a Bardo létéjszakájába? – szegezte Anton az asszonynak a kérdést, amely a csalódott tiltakozás reflexeként merült fel benne. - Miért erőlködünk akkor az álomszinkron gyakorlatával? Hogyan biztosíthatjuk kapcsolatunk folyamatosságát, ha a halállal áthághatatlan sorompó zuhan közénk? - Ez a kapcsolat létrejött, és már nem szakíthatja meg semmi. Lényünk magjában, legbelső vetítőgócában váltunk eggyé. Mi ketten égre, földre, felhőkre, az asztrálsík izzó álomanyagára már csak egymást vetíthetjük mindörökké, mert lelkünk hiányérzeteinek negatívja egyedül saját pozitívját sugározhatja. Meg kell értened, ahogyan én megértettem, hogy mi már megszüntethetetlen jelenlét vagyunk egymásban. Életünk rejtett gyökérszálai eltéphetetlenül összeforrtak bennünk. Gyerekes dolog azt hinni, hogy ezt a teljességet egyetlen pillanatra is kétségessé teheti a halál káprázatküszöbe. Vajon megszűnik-e a közösség-tudatod velem egy sötét szobában, ahol a fizikai szemeddel nem láthatsz engem? Kialszik-e a bizonyosságod rólam? Megszakad-e érzéseink egymást átszövő és kiegészítő keringése? - Az más. Ott, ha kinyújtom a kezem, megérinthetlek. Ha szólok hozzád, felelsz nekem. - A másik parton nem kell ilyen közvetett megoldásokhoz folyamodnod. Itt különvalóságod képzete, tested gátrendszere okozza benned a zavart. De sötét szobában sem kell önmagadat megérintened, saját nevedet szólítanod ahhoz, hogy tudd, azonos vagy saját lényeddel. A küszöbön túli állapotban
megszűnik minden nappali zavaró hatás. Nyilvánvaló és szüntelenül tapasztalható lesz benned, hogy mi már összevegyültünk. Nemcsak saját érzéseidet érzed, saját gondolataidat gondolod, hanem az enyémeket is. A Bardóban tégellyé zárult énközpont az egész, és nem a töredék kozmoszt zárja magába. Mert ami ott lényegében összetartozik, az mágnesesen egymáshoz vonzódik, egésszé válik, s egyetlen szervezetként közös ritmusban lüktet. A hasadás őrülete a földi lét kórsága. Valótlan rögeszme-vetület, amelynek vízióit az elhomályosult képzelet áthurcolja a másik partra is. A Bardo kábulatában azt sem ismerik fel, hogy a létéjszaka múltat idéző és jövőt építő operációját kétnemű lényként élik át akkor is, ha lényük másik fele testben él, küzd, álmodik, vágyakozik, vagy testi halálküszöbén túl külön fantázia-sikátorokban bolyong. Nehéz ezt kifejezni, s csak szavakból megérteni még nehezebb. De te már megélted velem együtt, hogy ami összetartozó valóság bennünk, az messze túlterjed az idő és a tér zárlatán. Más kiterjedésekben is jelen van, ahol a mozgás törvénye a vágydinamika. - Mit értesz vágydinamikán? - A kívánsága tárgya felé mágikus intenzitással törekvő mozgást, amely a teret átmetszve s az időt összevonva hatol el céljához. Az asztráltestet leginkább amőbához hasonlíthatnám, amely óhaja irányába csápokat növeszt, s azokkal ragadja meg azt, amit be akar kebelezni. Az érzelem-burok vágyai, szenvedélyei, vonzó-taszító indulatai finomultabb tapogatókat növesztenek emócióik rezgéseiből, de érintésük éppúgy vámpirizál, befolyásol, felfrissít, vagy súlyos depressziót okoz, mintha az, akire ez a szándék irányul, láthatatlan seben át kivérezne, vagy esetleg frissítő injekciót fecskendeztek volna a vénájába. Aki figyel rá, észreveszi, hogy bizonyos emberek közelsége, a velük való együttlét mennyire legyengíti, kiszívja, esetleg megfájdítja a fejét. Másoktól viszont felélénkül, derűssé, bizakodóvá válik. Az emberek között állandóan keringő érzésáramokról igen keveset tudunk még, pedig bizonyos vagyok benne, nagyon sok érthetetlen betegségtünet, súlyos konfliktus, sőt tragédia is ennek a keringésnek a zavaraiból származik. A szellem kiterjedéseinek törvénye viszont a gondolatvetítés, amely fellángolása pillanatában megvalósíthatja önmagát. - Hogyan? - Képzeletében bárki ott lehet, ahová a fantáziája elér. Egy másik világrészben vagy egy másik bolygón. Leszállhat az alvilágba, szétfeszítheti az ég kapuit. Felkeresheti a tegnap és a holnap tájait, anélkül, hogy képzelete száguldásának útját állhatná a relatív idő vagy a teste számára áthatolhatatlan anyag. A teste ugyanakkor esetleg az álom kábulatában vagy az elme mély kontemplációjában mozdulatlan koloncként vesztegel a Föld törvényeihez és gravitációjához kötözve. Ha azonban a test leszakad a szárnyaló képzeletről, akkor az saját, egészen másfajta törvényei között él, és működik tovább. Gondold el, hogy ezek szerint a törvények szerint vajon mi külön lehetünk-e egymástól egyetlen pillanatig is testünk állati, durva szigetelésének megszűnése után, amikor érzéseink, képzeletünk már közös lelki-szellemi érrendszerben kering? - Azt hiszem, értem. Gondolatmenetedben pontosan követlek, a szavak bennem mégsem válnak oly egyszerűen életté, mint benned. A képzetek, rossz beidegződések túlságosan erősen determinálnak.
Egyszer azt álmodtam, üldöznek, s én el tudnék menekülni, ha felrepülnék. Homályosan élt bennem, hogy megvan rá a lehetőségem, de elfelejtettem a módját. Ólomsúlyú, vánszorgó testemmel a félelem poklát szenvedtem át, amíg kínomban egyszerre valamilyen mozdulatot tettem a karommal, és a levegőbe emelkedtem. Az öröm vihara rázott meg: hát ennyi az egész? Ilyen csodálatosan egyszerű és könnyű? Milyen nevetséges, hogy nem emlékeztem vissza rá! Azt hiszem, mindaz, amiről beszélsz, hasonló lehet ehhez a rejtélyes folyamathoz. Talán csak egyetlen mozdulat szükséges hozzá, amelyet te meg tudsz tenni, én azonban továbbra is testem kényszerzubbonyában vesztegelek, képtelenül arra, hogy felöltsem ezt a szabadító pozitúrát. - Ez a néhány mondat sűrítve tartalmazta mindazt, ami megköt és ami érték benned. Amit tudni lehet, azt már tudod. Álmodban, amikor személyiséged kötelékei meglazulnak, ezt a tudást gyakorlattá változtatod. Nappal, szokásaid húsba mélyülő vájatai lenyűgözik figyelmedet, s elhitetik veled, hogy lényed egészében rab vagy. Pedig nincs az a bilincs, amely megakadályozhatna abban, hogy szorításában a legvakmerőbb, legszabadabb gondolatokat elgondold. Ez a felismerés a kiindulása annak a bizonyos mozdulatnak. Az is nyilvánvaló számodra, hogy az ember a bőrén túl rejtélyes létállapotokba terjed ki, s életünk kimeríthetetlen titkos forrása ezekből a kiterjedésekből ömlik elő. Létünk kulcsa, értelme egyedül ott van. Ami testté válik, tehetetlen töredék, valami teljesnek ronccsá lett részlete, s a legtragikusabb az, hogy önmagának megfejthetetlen rejtélye is. Éppen önnön létével akadályozza a benne lezárt lényeg megfejtését. A fizikum öt érzékszerve és szimpatikus idegrendszere az érzékek feletti áram rövidzárlata. A keleti jógik azért csendesítik el érzékeiket, és állítják le gondolataik áramlását, mert tudják, hogy ezzel a „mozdulattal” történik meg a mulandóból a végtelenbe való átkapcsolás. A húsodban valóban hasadt, magányos, a halál rémületébe falazott lázkép vagy, amelynek töltése csupán a hazug képzetek kábulata. Ez a beteg pozitúra Nárküsszosz önszerelmének a pokla, aki saját kiegészítő pólusa helyett a tükörképével szeretkezik. Ebben a perverz egyesülésben azonban, ami valójában onánia, nem töltődhet fel megújító erőkkel, hanem teljesen kivérzik. De Nárküsszosz csak az anyagban valósíthatja meg őrült tévedését, s ezért ott kötve marad. Az ilyenfajta gyönyör beteljesedés helyett halálpánikká, a magány végtelenné fokozódik. A lényeget, magát az örökkévaló életet ezért nem a matériában, romlandó anyaggal kell megközelítened, mert az csak belülről, a saját törvényei szerint érinthető. Ha mi testileg el is szakadunk egymástól látszólag, kiegészült közösségünk a Bardóban teljesség marad. - De én tudni, érezni, látni fogom-e! — szakadt ki Anionból szorongó kétellyel. - Az attól függ, hogy az eggyé vált kettő közül az, aki egyelőre a fizikai síkon marad, megteszi-e azt a bizonyos „dimenziómozdulatot”. Anton sokat tűnődött ezen a beszélgetésen. Bénának, tehetetlennek érezte magát Berenice szárnyaló biztonsága mellett. Saját álmai még mindig hol plasztikussá izzottak, és összeillő mozaikként egészítették ki felesége álmait, hol réveteggé, hézagossá váltak, s értelmük is elmosódott. Minden egyebet törvénybe tudott foglalni. Egész életét pontos rendszer rácsozata szőtte át. Amihez tanulás, erőfeszítés, szorgalom és ésszerűség kellett, meghozta bőségesen a gyümölcseit. Az álom területének
feltérképezéséhez és irányításához azonban új szervekre lett volna szüksége, amelyek hiányoztak nála, vagy legalábbis erősen elcsökevényesedtek. Sokszor gondolt arra is, hogy éppen a legfejlettebb képességének túlsúlya gátolta ezeknek a szerveknek az életrekeltését: logikus, racionális agya. APOKALIPSZIS Az 1939-es háború kitörését úgy figyelték valamennyien, mint egy baljós tölcsérként közeledő tornádót a még alig rezzenő légkörben. Idegeiket azonban már örvényébe szívta a Föld egész organizmusában felfokozódó, alig elviselhető feszültség. Szemük messzebbre látott, mint legtöbb embertársuké körülöttük, s így megpillantották a világban vajúdó válságok biblikus arányait. - Azzal, ami a mélységből most felidéződött, emberek többé nem birkózhatnak meg - mondta Wilson. - Ezért nevezik az ilyen történéseket ítéletidőknek. A próféták sokat vitatott látomásait hiába erőltetik rá a történelem részlet-mozzanataira, azok egyedül a korszakvégek félelmetes kataklizmáit fedik határtalan méretcikkel. A világkorszak apokaliptikus jellegének ismertetőjelei félreérthetetlenül kirajzolódnak. Ezt a stigmát Ezra így határozza meg: „A dolgokból nem látszik a kiút.” Berenice ötvenöt éves és teljesen egészséges volt ebben az időben. Teste átkelt a fiatalság és az öregség között terjengő ingoványon, és szilárd talajra került. Haja az óriási fejfájások alatt teljesen megőszült, szinte valószínűtlenül csillogó ezüstszínűvé vált. Mivel alakja karcsúságát megőrizte, és mozgékony, kifejező arcán a ráncok inkább derűs elevensége lenyomatának látszottak, nem keltette idősödő asszony benyomását. Mosolya frissessége, ruganyos járása zavarba ejtette a korát találgató megfigyelőt. Olyan volt, mint egy időgépből kilépett rokokó-dáma, aki a modern korszaknak megfelelően öltözik, de elfelejtette levetni rizsporos parókáját. - Mi az, ami ilyenné tesz téged? - kérdezte egyszer Anton mosolygó csodálkozással. Mert az évek semmit nem vettek el Berenice-től, csak átformálták, átvilágították, benső önmaga egyre finomabb lenyomatává tették. - Milyenné? - kérdezte Berenice, bár pontosan tudta, mire gondol a férfi. -
Szépülsz. Észrevetted?
-
Nem. Elfogult vagy.
-
Nagyon. De igaz. Micsoda varázslatot űzöl magaddal?
- Nem teszek semmivei többet, mint más hiú asszony, aki tetszeni akar a szerelmesének. De amit te látsz bennem, az nemcsak kívül van. Átalakult az ízlésed. A fajfenntartó ösztön szempontjából visszafejlődsz. A harsányul egészséges, feszes húsmágia helyett a testi hanyatlás pasztellszínei hatnak rád. S ez így jó a mi esetünkben. Ha az ember már ebben a létállapotban eljut az „ibolyántúli” küszöbig, akkor a halál nem szakadékba zuhanást, hanem egyetlen tudatos lépést jelent a láthatóból a láthatatlanba. Berenice halálában az volt a legkülönösebb, hogy Anton egyáltalában nem érezte meg, mi készül. Pedig szinte betegesen féltette az asszonyt, s az utolsó években úgyszólván nem volt egyetlen nyugodt pillanata sem miatta. Ezúttal azonban mintha rémlátásai teljesen elhagyták volna. Annak ellenére,
hogy maguk is a veszélyzónák közelébe sodródtak, Anton bizakodó volt és kiegyensúlyozott. Berenice-szel tömör, rés nélkül való egésszé zárult. Rátámaszkodott és támaszként tartotta. Munkájuk teljesen összekovácsolódott. Berenice feladta a praxisát. Hozzákezdtek az álomélet lélektanának részletes kidolgozásához. Tevékenységük persze sokkal kevésbé elvont területekre is átterjedt. Az európai menekülők, barátok, családtagok beutazási ügyében futkostak. Gyűjtési akciókat indítottak. Kapcsolatokat teremtettek. Az egyre terjedő európai özönvíz szárazulatain átmeneti segélyhelyeket létesítettek. Ez a magánkezdeményezésre indult kísérlet hatalmas organizációvá szélesedett, és igen bonyolult szervezést igényelt, annyira, hogy idejük nagy részét lefoglalta. Anton Berenice-szel két ízben utazott tengeren túlra. Egyszer Törökországba, egyszer Portugáliába. Repülőgépen mentek. Útjuk háborítatlan volt, de betegesen felfokozott tempójú, ideges, konjunktúrától magas vérnyomású országokba érkeztek, ahol az emberi nyomorúság és az áldozatkész részvét együtt erjedt a legbonyolultabb aljassággal. Intrikák, könyörtelenség, kapzsi önzés és fanatikus elvakultság gyűrűje feszült minden külső és belső morális erő köré, s ahol gyengeséget talált, azt összeroppantotta. 1941-ben Wilson utazott Londonba fontos és titkos megbízatással. A modern hadviselésben a tudósok, különösen a fizikusok jelentősége mindennél fontosabbá növekedett. Wilsont, az utópista tudóst már senki nem nevette ki, mert a világ megvalósuló utópiák korszakába lépett. Berenice méltán aggódott a fivéréért. Más volt semleges országokba utazni, és más a bombázott angol fővárosban lakni, még a legbiztosabbnak tartott légópincék közelében is. Az embereket időnként útközben lepte meg a légitámadás. Hamarosan kiderült, hogy Berenice nyugtalansága a jövőből feléjük nyomuló események megérzése volt, mert Wilson valóban súlyosan megbetegedett Angliában. S a láthatatlan kéz úgy rendezte a sorsfeladvány figuráit az eleven sakktáblán, hogy ebből a tragikus állásból elkerülhetetlenül bekövetkezzék a végeredmény: matt három lépésben. A sürgöny, amelyet a tüdőgyulladás krízisében eszméletlenül fekvő Wilson angol kollégája küldött Bostonba, Berenice-t egyedül találta otthon. Anton éppen New Yorkban tartózkodott egy jótékonysági gyűlésen, ahol beszámolót kellett tartania. Berenice soron kívül, azonnal repülőjegyet szerzett, és Londonba indult. Telefonon búcsúztak el egymástól. Megállapodtak abban, hogy Anton két nappal később követi Berenice-t. A telefonbeszélgetés alatt Berenice nem érzett nyugtalanságot. Anton is csak Wilsonra gondolt. Személyes életük kiszorult a tudatából, s Berenice testetlen, távoli hangja mintha belül, az agyában csengett volna. Később rájött, ezért nem féltette. Wilsonért aggódtak. Nem róluk volt szó. Személyükben szinte megszűntek lenni ebben az összeforrt egységben. A lesoványodott, kimerült Wilsont Anton a londoni kórházban már a veszélyen túl üdvözölhette. Berenice-t, a hotelban hátrahagyott üzenete szerint, a fivére ágya mellett kellett volna találnia. - Most ment el éppen. Mindenáron narancsot akar keríteni nekem - súgta Wilson erőtlenül. - Hiába kértem,
fenyegettem,
hogy
kidobom
az
ablakon.
Tudod,
milyen
makacs,
ha
rájön
az
„angyalkomplexusa”. - Ezen a gyakran ismételt, félig csúfolódó, félig hízelgő meghatározáson ezúttal is cinkosán összemosolyogtak a sógorával.
Néhány perc múlva megszólaltak a szirénák. A légitámadás igen heves volt, és szokatlanul hosszú ideig tartott. Anton lekísérte Wilsont az óvóhelyre, azután a légóparancsnok és a kórházi személyzet heves tiltakozása ellenére a kapuhoz sietett, hogy kilessen rajta. Szerzett két sisakot; egyet magának, egyet Berenice-nek. Egyetlen pillanatra sem hagyta el a szilárd meggyőződés, hogy a felesége valahol a közelben van, hiszen nem mehetett messzire. - Kár itt a kapuban álldogálnia! - fogta karon egy didergő nővér. - A felesége is lement valamelyik szomszédos óvóhelyre. Mint minden épeszű ember! - tette hozzá türelmetlenül. Amikor látta, hogy a férfi nem hallgat rá, egyedül hagyta. A furcsa közelségi, azonossági érzet oly erőssé fokozódott Antonban, hogy megdöbbent rajta: a kézzelfogható életveszélyben miért nem félti jobban Berenice-t? Mi ez a derűs, nagy nyugalom benne? - Azért nem féltem, mert teljes biztonságban van! Itt van velem. Közel. Egészen közel! - Ez a szöveg benső egyensúlyának lebegő, rejtélyes központjából áradt el agyában és idegeiben. Lement az óvóhelyre. Brutális robbanások közeledő és távolodó moraja rázta meg minduntalán a keskeny, hosszú pincét, amelynek egymás fölött sorakozó priccseit gyertyák nyugtalanul lobogó lángjai világították meg. Anton Wilson priccse mellé ült a kőpadlóra. Óvatos, gyors léptekkel sebesülteket cipeltek el mellette, akiket az utcáról hoztak le. Az L alakban hajló pince hátterében két műtőasztal körül orvosok és ápolónők dolgoztak tetőtől talpig véresen, mint a mészárosok. Csípős verejték és édeskés vérszag tette csaknem beszívhatatlanul sűrűvé a levegőt. Az alaktalan homályból nyögések, az önuralom gátjait szétvető fájdalomüvöltések szakadtak ki. A priccseken heverő lázas, nyugtalan betegek között zajtalan léptű apáca járkált. Wilson csillapító injekciót kapott tőle. Anton nem bírta sokáig a tétlenséget. Wilson már bóbiskolt mellette, különben sem lehetett volna beszélgetni a kábító, idegtépő zajban. Sisakkal a fején Anton újra felment a kapu alá, ahol már sok sebesült feküdt, köztük egy öregasszony is. Arca a homokzsákokkal eltorlaszolt ablakon átszűrődő fényben különösen békésnek látszott. Lehajolt hozzá. - Segíthetek? - kérdezte halkan. Akkor látta, hogy halott halott, de bölcsen, felszabadultan elégedett. A meghalt öregasszony mindentudó mosolya az egyetlen szilárd pont volt a rémült, bűzös zűrzavarban körülötte. Hirtelen heves vágy fogta el ez után a boldog békesség után. Örvendező, ámuló barátságot érzett a halál iránt. Először életében. Mintha nagy félreértés tisztázódott volna köztük, amelyet szavakkal nem lehetett feloldani, mert az ösztönvilágát tartotta görcsös szorításban. Mindaz, ami rossz volt, „élet” volt még, csak egészen más értelemben mint addig. És ez a veszedelmes, fájdalmas élet nem volt egyéb, mint komor, elnyugvás nélküli zaklatottság. S az emberek, akiknek teste gyulladt sérvként kizárult ebbe az állapotba, csak ennek a betegségnek a lüktetését érzékelték, s hiába akartak elmenekülni előle kőről kőre ugrálva. Nem szabadulhattak betegségük lázától, amely látomásuk örvényét vetítette köréjük. Élet-álmukban minden talaj felforrt, vagy mocsárrá puhult a lábuk alatt. Minden ösvény útvesztővé kanyarodott előttük. Testük sokmilliónyi sejtjében mégis benne élt a sürgetés, hogy menteniük kell valamit. A bennük élő ismeretlen misztériumot el kell szöktetniük a megsemmisülésből, ami a halál. Pedig ez a tülekedő
rohanás maga a félelmetes malom, amely porrá őrli megigézett fanatikusait, és a „halál”, a mosolyba oldódó bölcs halál az útvesztő kijárata. Amelytől iszonyodva visszahőkölt eddig ő maga is. Sokáig állt Anton a halott öregasszony mellett a kapualjban. Megrendülése oly heves volt, hogy elzárta a külvilágtól. Boldog elnyugvásában azonosult valamivel, ami nem tűrt megkülönböztetést. Emelkedettsége ritka levegőjében már nem csapódtak le gondolatformák. Ez az, amiről Berenice beszélt suhant át rajta, de a szavak fonala szétolvadt a fényben, amelyben Berenice maga is jelen volt örökre és elválaszthatatlanul saját legbensőbb önmagától. AZ EGGYÉ VÁLT KETTŐ Berenice nem tért vissza többé a légitámadás után. Sem fivéréhez a kórházba, sem a szállodába. Hiába keresték a többi segélyhelyen, kórházban, a romok alatt, az élők és a halottak között. Eltűnt. Testét valamelyik mély bombatölcsér rejthette magába, szilánkokká vagy porrá zúzódva. Sohasem derült ki. Nagy tüzek égtek a közelben, a háború csillapíthatatlanul falánk máglyái, amelyekbe hamuvá omló húsáldozatokat vetettek. Hetekig, hónapokig nyomoztak az asszony után valamennyi hatóság bevonásával, annak ellenére, hogy Anton bizonyos volt benne, nem találhatják meg. Azért nem fog előkerülni, mert ott van. Sokkal közelebb, elveszíthetetlenül benne van. Azt is tudta, a sógorával nem értethetné meg, mennyivel élőbb így Berenice, mint akkor volt, amikor lényét kívül, öt érzékszervük plazmáján át rögzíthetetlen részletekké tördelték. Az asszonyt most úgy érzékelte, gondolta, mint benső önmagát. Nem volt elválasztható többé minden irányban határtalanba sejtő tudatától. S ebben a varázslatban igen logikus volt az is, hogy a felesége teste nyomtalanul eltűnt a világból. Nem lehetett a földbe eltemetni. Nem lehetett sem időben, sem térben kijelölni halála helyét és módját. A sírjához senki nem járhatott ki gyászolni, sírni, emlékezni, lárvát idézni. Berenice úgy szökött át a másik partra, hogy egyszeriben örökké élővé vált anélkül, hogy az anyag feloszlásának borzalmas szemfényvesztése beszennyezte volna. Élt. S mintha a halott öregasszony mosolya hozta volna létre közöttük ezt a teljesen eggyé záró kapcsolatot, amely emlékeztette a misztikus bizonyosságra, hogyan kell megtennie a titkos dimenzió-mozdulatot befelé és felfelé. Ettől a kifejezhetetlen mozdulattól a félelem káprázat-díszletei leomlottak körülötte, s ő egyszeriben megint jelen volt a teljesség állapotában. S azt is tudta, valójában soha el sem mozdult onnan. Amíg még lelki nyomorék volt, Berenice testi életében, nappal és álmaiban is szüntelenül pánikrohamok törtek rá. Százszor is végigélte, hogyan végez magával, amint felesége magára hagyja. Különféle módszereket eszelt ki rá, amelyek nem keltenek feltűnést. Irtózott az érzelmes melodrámától. A halálnemek részleteinél hosszasan elidőzött. Alapos érvekre felépített búcsúleveleket szövegezett a sógorának és a barátaiknak. Most azonban, amikor bekövetkezett az, amire évek óta rettegve, lázadozva várakozott, egyáltalában nem gondolt öngyilkosságra. Aggódó barátai pedig a réginek hitték, s úgy gondolták, az előzményekből matematikai pontossággal az önpusztítás végeredményének kell következnie. Ismerni vélték, hiszen valamennyien végigélték kétségbeesésrohamait Berenice betegsége idején. Vitáztak vele. Nekiszegezték közös megismerésük minden érvét
és bizonyítékát. Es ő készséggel elismerte állításaik helyességét, de makacsul kitartott a saját rögeszméje mellett: ha Berenice meghal, ő sem tud tovább élni. Képtelen rá. Ezért nem hittek derűs nyugalmának a szerencsétlenség után. Vigyáztak rá. Nem hagyták magára egy pillanatra sem. Anton olvasta gondolataikat, és látta érzéseiket. Tudta, a téboly egy ravasz fajtáját vélik felfedezni benne; kiegyensúlyozottan viselkedik, vidáman beszélget, meg akarja győzni őket, hogy teljes biztonságban érezhessék magukat csak azért, hogy régi tervét zavartalanul véghezvihesse. Hiába magyarázta türelmesen, hogy öngyilkossági szándékának feladása egyáltalán nem jelent nála következetlenséget. Ő csak a halott Berenice-t követte volna. De Berenice él. Most él csak valóságosan. Ebből a felszabadult bizonyosságból visszatekintve úgy érezte, azelőtt állandó haldoklásban kínlódtak együtt. Az ijedt, szinte nevetségesen szívós baráti őrség tehetetlen bosszúságot váltott ki néha Antonból. Hirtelen felismerte, hogy Berenice fényben állt, és látott. Ő viszont lehunyt szemét még a tenyerével is eltakarta, és azt kiáltozta, fél a sötétben. Hiába tudott a fényről. Hiába feltételezte, sőt hitte is. Csak akkor kezdett el látni, amikor megtette a benső dimenzió-mozdulatot. Wilson egyre nagyobb igyekezettel vonta be tudományos munkájába. Arra törekedett, hogy „ne maradjon ideje a töprengésre”. Amikor mosolyogva biztosította róla, hogy nem szokott töprengeni, sógora arcán zavart idegenkedés tükröződött. Megértette az érzéseit. Sajnálta érte. De nem tudott segíteni rajta. Kétségkívül ő volt a társaság legtöprengőbb tagja addig. Újjászületése a bőrén, a csontjain, az izmain belül játszódott le, ezért nem érzékelhették, nem láthatták benne Berenice felnyílt harmadik szemét és azt, hogy ezzel a többlettel kiegészült, kétneművé vált. Hiányérzetei megszűntek. A hasadás begyógyult benne. Egyensúlyba került önmagával és világgal. Szaturnusz külső ábrája már csak jelmez, pontosabban: álruha volt rajta. Kilépett a sötét kriptából, ahol évezredeken át önmagát siratta. Átszállt Héliosz Napszekerére. VÍZÖNTŐHAJNAL Az 1946-ig eltelt öt esztendő nagy erkölcsi dilemma elé állította Antont és barátait. R. Groves meghívására Wilsonnal együtt a Los Alamos-i atomtelepre kellett volna költözniük. Az atomfegyver hatásának teljes ismeretében a döntés szinte lehetetlennek látszott. Tisztában voltak vele, mit jelenthet az emberiség sorsában a magenergia palackból kibocsátott szelleme. S ha egyszer elszabadul, ki tudja megfékezni? Mert egy pillanatig sem lehetett kétséges, hogy a maghasadást a hatalmi harc fegyvereként fogják felhasználni, hátborzongatóan tetszetős érvekkel. Például, hogy az ilyen félelmetes fegyver, amelyet előbb-utóbb valamennyi nemzet tudósai elő tudnak állítani, kiküszöbölheti a jövendő háborúját éppen a „rémület egyensúlyával”. Hogyan hihettek volna teljes erkölcsi felelősséggel ilyesmiben a második világháború végén, amikor a Földet néhány véres esztendőn át gátlástalan, szadista őrültek kormányozták? Antont és barátait éppúgy, mint a többi atomfizikust, a magenergia békés célokra való felhasználásának lehetősége ösztönözte kutatásra. Álláspontjukat kifejtették a vezetőség előtt. A felsorakoztatott ellenérvek még nehezebbé tették elhatározásukat. Nem tagadhatták, hogy az értelmes,
lelkiismeretes embernek ez a rendhagyó korszak rendkívüli erkölcsi kérdéseket vet fel. Nem egyszerűen a jó és a rossz közötti választásról volt szó itt. Hanem a mindenképpen veszedelmes, de egyedüli kezelési módról, amely még megmentheti a beteget. A vezetőség elismerte, hogy számos tudóstársuk között talán egy sincs, akinél ne okozott volna komoly erkölcsi válságot a kormány megbízása. Mégis együttműködtek velük. Mindezek tudatában sógorával együtt mégis úgy határoztak, hogy kizárólag az atomerő békés felhasználásának céljára ajánlják fel szolgálataikat. Lehetséges, hogy az atombombával elkövetett tömeggyilkosság szükséges és elkerülhetetlen volt. Az ő lelkiismereti parancsuk azonban nem engedi meg, hogy részt vegyenek a bomba tökéletesítésében. Elhatározásuk szilárd és változhatatlan, mert bármi történik is velük vagy a világgal, ők legfeljebb áldozatok tudnának lenni, ítéletvégrehajtók sohasem. Akkor sem, ha az ítélet igazságos. Hóhérnak születni kell. Benső alkat kérdése. Nyilván akadnak majd mások, akik be tudják tölteni a törvényt. Lehet, hogy ez a magatartásuk gyáva megalkuvásnak, korlátolt valláserkölcsi túlbuzgalomnak látszik ebben a személyes érdekeknél sokkal fontosabb ügyben. De ha az emberbe beépült már egy mérték, azon nem változtathat többé. És az ő mértékük szerint az emberiségért lehet névtelenül, elismerés nélkül dolgozni. Fel lehet áldozni érte minden egyéni becsvágyat, sikert, élvezetet. Meg lehet halni érte akár kínhalállal is. Csak éppen ölni nem szabad érte. Mert az élet valamennyi ember sajátos összetételű megváltási anyaga. Tűzbe, könny és vér marósavába vetett Prima Matériája. A holttestek milliói széttört tégelyek, amelyek mindegyikében a legszentebb élettitok kísérleti anyaga forrt. Most a bennük érlelődő szellemi potenciának új tégelyt kell létrehozni, hogy folytathassa messiási kísérletét. Az élet éppolyan nagy misztérium, mint a halál. Mindkettő messze túlterjed az emberi hatalom és az emberi tudás szféráin. Az embernek kötelessége ezen a Földön, hogy a szellemi, lelki és testi képességei szerint gyümölcsöt hozzon, s joga csak annyi, hogy ő maga éljen vagy meghaljon. Álláspontjukat heves hozzászólásokban többen elítélték. A vezetőség méltányossága mégis olyan posztra helyezte őket, amely szándékaiknak teljesen megfelelt. Munkásságuk később igen eredményesnek bizonyult, s azokat is megbékítette, akik félreállásukat erkölcsi gyengeségnek tartották. A fegyverszünet megkötése után Wilson a kutatótclep élére került, Anton pedig nyugdíjaztatta magát, hogy minden fizikai kötéstől szabadon elindulhasson végre A. Raguelhoz, Svájcba.
Phaeton fogata
A NAPSZEKÉR Kjell Björnsen nem szívesen fordult vissza a múltja felé. Előre kívánt nézni mindig, szemével, képzeletével szétfeszítve a messzeség és a jövő ismeretlen kiterjedéseit. Ezért kereste a hegyeket is, az elérhetetlennek tetsző, felhőket átdöfő hegycsúcsokat, ahonnan lepillanthatott a törpe tájra, amelynek hangyagöröngyei között apró, nyomorúságos életek nyüzsögtek. Talán már eszmélésével egyidejűleg eltöprengett rajta, micsoda rossz varázslat tartja az embereket odaláncolva siralmas körülményeikhez, kilátás nélküli vackaikhoz, amikor nekiindulhatnának titkos ábrákkal intő, idegen tájaknak, ijesztő szépségű napkeltéknek, szabadon és betörhetetlenül. Sokszor úgy látta, nyomasztó álom nyűgözi le őket, s elfelejtik, hogy felröppenhetnének. Csak egy varázsigét kellene kimondani hozzá: akarom! Merem! Vállalom! Mert mi tarthat vissza valakit, aki valóban menni kíván? Aki el akar jutni élete legvégső lehetőségéig, megalkuvás nélkül? A nélkülözés? A szenvedés? A halál? A test sokkal kevesebb az egész embernél, az ember korlátlan képzeleténél és sóvárgó akaratánál. Az ember több a halálnál is. Ezt a meggyőződést, ezt a minden sejtjét átható bizonyosságot már készen hozta az ősi Övregatén emelkedő bergeni kísértetházba, Tyskebryggc előkelően zord, szűk sikátorai közé, ahol az élők olyan kevéssé éltek halott apja hatalmas, eleven fantomja mellett. A fiú négyéves lehetett, 191 l-ben, amikor a svájci Földrajzi Társaság arról értesítette a családot, hogy a nemzetközi Mount Everest expedíció tagjait, köztük a vezetőjüket, Arne Björnsent is elveszettnek kell tekinteniük. Az expedíció egyik tagja rettentő megpróbáltatások közölt, halálos betegen elvergődött valahogy Darjeelingba, és elhunyta előtt sikerült onnan egy kereskedővel szóbeli üzenetet küldenie. Eszerint három társa közül kettő bizonyosan elpusztult a rongbuki gleccserek között. A harmadik, Arne Björnsen olyan állapotban maradt a tizennyolcezer lábnyi magasan tekvő rongbuki kolostorban, hogy legfeljebb néhány órája lehetett hátra. Sherpáik - vezetőik -nagy része megszökött tőlük, mielőtt az Everestről lezúdult volna a késő őszi, hurrikánszerű széj és a hóviharok. Arne Björnsen szívét és tüdejét felőrölte a magasság, szervezetét a hideg és a gyér táplálkozás. Keze, lába lefagyott. Amikor társa a rongbuki kolostorból elindult a két megmaradt vezetővel, már alig volt szívműködése. Kjell sápadt révületben támolygó anyja a hírt meglepő, szinte eszelős nyugalommal fogadta. - Senki se látta Arnét meghalni! - jelentette ki szilárdan. - Nem először történik vele ilyesmi. Mikor Sikkimen át becsempésztette magát a tilos Tibetbe, másfél évig semmit nem hallottam róla. A lapok már megírták, hogy ott veszett a Nanga Parbat lejtőin. Mégis visszajött. Én egész idő alatt tudtam, hogy él. Most is tudom. Nem gyászolom őt. Haza fog jönni. Aagot anyó sugdosta ezt Kjell gyermeki fülébe évekkel az esemény után a nagy, négyszögletes konyhában, az óriási cserépkemence mellett, amelynek rácsos fémállványán mindig különös illatú gyógyfüveket szárítgatott. Aagot anyó suttogása még izgalmasabbá, valószínűtlenül valószerűvé tette a családi legendát. 188
Kjell anyja is egészen álomszerű jelenség volt. Szenvedő arccal suhant a szobákban, mintha nem járt, hanem síkos talajon siklott volna. Földig érő, zöld bársony pongyolája alatt a fiú sohasem tudott mozgó lábakat elképzelni. Szobáiból redőny zárta ki a napot. Magas, nagyon sovány alakjára zöld függönyökön át vetült komor, hínárzöld fény. Ez a zöld homály lénye aurája volt. Fehér, görcsös fájásoktól lüktető homlokára pelyhes, sötétszőke hajtömeg ömlött le. Kjellt mindig zavarta, hogy az anyja teljesen eltakarja a homlokát. Kisfiúként gyakran félresimította ezt a röpdöső pókhálóhalmazt, de az anyja rögtön elrántotta a fejét akaratos gyerekkeze elől. - Ne! Fázik a homlokom! Viaszosán áttetsző fülében két nagy, tompa fényű gyöngy sápadozott. Tarkójára tűzött nehéz, fonott kontya mintha hátrahúzta volna a fejét, arcát furcsa, alvajáró mosollyal mindig fölfelé emelte, s ha szóltak hozzá, nagy, domború, vöröses szemhéja alól lesett a kérdezőre, gyönge, repdeső hangon felelt, befejezetlen mondatokkal. A szavaknak, amelyeket kimondott, gyakran hiányzott a végbetűje, már nem töltötte meg hang, csak valami sóhajos szisszenésféle. A fiú azt sem szerette, hogy az anyja a testéhez szorított karokkal járt. Ha nyúlt valamiért, csontos, egymás alá rejtőző ujjait testközelben szöktette, mintha folyton védekezett és takarózott volna. A ház íratlan törvénye volt a csend és a félhomály. Aki belépett, suttogni kezdett, és vigyázott, nehogy a cipője zajt üssön. Kjell csodálkozott rajta, hogy Sigmund, medvejárású kocsisuk, milyen óvatos nesztelenséggel rakja a lábát a hall fényes kőpadlóján, és hogy Inge, hegyes cipősarkú, fiatal szobalányuk úgy szalad lábujjhegyen a keményfa lépcsőn, mint egy puha talpú macska. Ő már kora gyerekkorában fellázadt ez ellen a törvény ellen. Szeme örült a fénynek, bőre a forró napnak. Füle vidám, friss ritmusokra, nevetésre szomjazott. Amikor a saját benső törvényét követve kopogó, gyors léptekkel végigcsörtetett a hallon, vagy lezuhogott a lépcsőn, rögtön ajtók nyíltak körös-körül. Megütődött, tiltakozó arcok, kezek jelbeszéde fenyegette. Süvöltő suttogás rótta meg a szentségtörésért. Legalább rákiabált volna valaki, gondolta sokszor lázadozva. Legalább kurjongattak, ajtót csapkodtak, veszekedtek, sivalkodtak volna náluk is, mint más házakban, ahová besodródott néha, amikor elkóborolt hazulról egy ajtórésen bevetődő napsáv nyomában, hangok, ismeretlen áramlások varázsszálára fűzve. Hároméves volt, amikor először elszökött hazulról. A hallban ült a játékai között, amelyeket Inge ketrecrácsként halmozott veszedelmes kis vadállat-lénye köré. Csengettek, és Inge ajtót nyitott a postásnak. A borús, pisszegő homályba érdes, életes hang és harsány napfény ömlött az előkertből. Inge nyitva hagyta az ajtót, és felsietett az emeletre. A postás várt. Kjell pedig tétovázás nélkül, izgatott sietséggel kikászálódott a játékok közül, a postás mellett kiment a kertbe, és végigügetett a csikorgó, szürkekavicsos ösvényen. A kaput is nyitva találta. Az utcáról idegen kisgyerek nézett be rá. Nagy, pirosas süteményt evett. Kjell rögtön tudta, hogy neki pontosan olyan sütemény kell. Mivel úgy érezte, az az ő süteménye, odament a nála nagyobb fiúhoz, és elvette tőle. - Az enyém! - mondta barátságosan. A fiú először csak elképedve bámult rá, azután valami egészen megrendítően hatalmas bőgésbe kezdett. 189
Kjell érdeklődve figyelte az idegen gyerek hihetetlenül nagyra nyílt, sötét szájüregét, amelyben félig megrágott süteménydarabok hányódtak. Nagyszerűen szórakozott. A ragadósán édes sütemény és az ordítás a langyosan rátűző napfénnyel együtt tomboló jókedvet gyűjtött benne. Nagyot rikoltott, és futni kezdett. A bőgő gyerek utána. Csörtetve rohantak, amíg tüdejükből ki nem fogyott a szusz, azután megálltak. Az idegen kisfiú már nem sírt. A süteményt is elfelejtette, amelyet Kjell elejtett valahol útközben. - Gyere mihozzánk - mondta az idegen kisfiú maszatos, görbe hangon. - Nálunk svábbogarak vannak. Elment vele. Keskeny utcába fordultak be. A járda mellett egy szekér állt, tele nyitott faládákkal. Kjell felmászott rá. Beleült egy puha szénával kibélelt ládába. - Te rossz gyerek vagy! - kiáltott fel hozzá a kisfiú, és elszaladt. Ő pedig hanyatt feküdt a ládában, és elaludt. Szédítő zörgésre és rázkódásra ébredt. A hígkék ég szegélye sötétedni kezdett, és testét izgalmas hűvösség vette körül. Kitekintett a ládából. Széles úton haladtak, nem a városban. Kétoldalt fák cammogtak el a szekér mellett. Nehéz, bólogató fejük Aagot anyóra emlékeztette. Sírni kezdett. Nagyon erőlködött, mert tudta, hogy túl kell ordítania a kerekek zaját. A zörgés elhalt. A kocsi megállt. Bajuszos, bús arcú emberfej hajolt be hozzá a ládába; érdekes, ismeretlen fej a felhős ég-háttérben. A hangja, sárga szőrzete és a szaga is szenzációs volt. Igazi. Talán akkor tudatosult a fiúban ez a meghatározás, amellyel később valósággal osztályozta a világ jelenségeit. Az anya nem volt igazi. Sigmund igazi volt. Aagot anyó nem volt igazi. Inge igazi volt. Igazi volt Jappen is, a kertész és Jappen zajos, napos, gyerekordítással, kutyaugatással, edénycsörömpöléssel tele háza, ahová elvitte magával, hogy a feleségével megtanácskozza az ő sorsát. A kertészéknél teljesen elfelejtette a kísértetházat, és úgy határozott, hogy ott marad a lármás gyerekekkel és a huzatos napfénnyel. Amikor rejtélyes és számára teljesen érdektelen módon másnap mégis felfedezték a hovatartozását, Sigmundnak megörült ugyan, de kérte, lakjanak inkább Jappenéknál, mert ott jobb. Sigmund ijedt, hűséges vizslaarccal intett kifelé a szemével; az anya a hintóban vár rá. Beteg. Niskin doktor is vele van. Rögtön jöjjön ki vele. A karjába emelte. Mikor bedugták a lefüggönyözött, orvosságpárás hintóba, szokatlan öltözékű, kalapos anyja kétségbeesetten szorító szíjkarjai közé, Kjell vadul sírni kezdett. Az anyja arcát porszínű fátyol takarta, amelyet az orra egy helyen hegyesen kinyomott. A fátyol alól apró, vinnyogó hangok törtek elő. A fiú nagyon megijedt tőle. - Vedd le! - toporzékolta. - Takard ki az arcodat! Félek! A fátyol föllebbent. Anyja gyűrött, nedves arca hozzáhajolt. Csókolta, dadogva nyugtatta. A dolgok békés rendjét azonban a nagybátyja, Niskin doktor sima hangja állította helyre. - Úgy, úgy - mondta a csend apró résein észrevétlenül behatolva. - Csak becézgessék a fiatalurat. Dicsérjék meg azért, amit tett. Rájön majd, mennyivel érdemesebb előkerülni valahonnan, mint végig helyben maradni. 190
Az anyja feje mellett a fiú rábámult a szakállas, mosolygó férfiarcra. Jó arc volt ez, fényes, meleg kikötő a ködből kialakuló formák között. Olaf bácsi is igazi, gondolta akkor viszonyuk végleges pecsétjeként. Első, korai szökését rendszeres kóborlások követték, amelyektől a fiút semmiféle fenyítés, könyörgés nem tudta eltéríteni. Őszintén bántották anyja szaggató fejgörcsei, sírása, keserű szemrehányásai, mégsem tehetett mást. A legrosszabb az volt, hogy még nem tudta kifejezni, miért. Csak évekkel később öltözött szavakba az elemi erejű tartalom: mennem kell! Meg kell keresnem valamit, ami erősebb bennem minden más érdeknél, vágynál és célnál. Ami több, mint én magam vagyok. Engedj szabadon, mert neked is jobb lesz. Ha rámtapadsz, ha megkötsz, akkor is elmegyek, mint ahogyan az apám is kitépte magát a karjaid közül, s ezzel összetört téged. Ezek a szavak még nem voltak a birtokában akkor, és sohasem került olyan helyzetbe, hogy magyarázatul elmondhatta volna az anyjának. De kénytelen volt megtenni, amit tett, érzései olyan kibírhatatlan erejű korbácsütésekként sajogtak benne. Egy-egy „csavargás” alatt annyira teleszívta magát benyomásokkal, hogy szinte lázas lett tőlük. Belemerült a Fisketorvet áthatóan halszagú, személytelen örömtől szikrázó zsivajába vagy a Skoltengrund Kaién zúgó, sós szélviharaiba. Egész lényét átjárta az Anglia, Belgium, Hollandia vagy Hamburg felé induló hajók töményen ismerős idegenséget árasztó légköre. Amikor valamennyi érzékszervében ezzel a világnyi újdonsággal hazaszédelgett, az anyja úgy nézett rá, mintha a halálos ellenségét látná maga előtt. Arcán a harag komor álarccá fagyott. Testéből láthatatlan jégcsapok szúrós hegye nőtt ki a fiú felé. - Minek jöttél haza? - Szavainak sebző élei voltak. - Miért nem mégy te is a kalóz, bolygó zsidó őseid után? Bár önmagammal együtt elpusztítottalak volna, mielőtt a világra jöttél a véredben a Björnsenátokkal! Bár soha nem ismertelek volna benneteket! Mit akarsz itt? Eredj! Eredj az apád után! A kitörések alatt a fiú lába elgyengült a rémülettől. Sajnálta az anyját, és félt tőle, de homályos sejtéssel érezte, ezek a heves szavak nem neki szólnak. Az ő bűntudatos, de egy cseppet sem bűnbánó lényén túl az apja felé kiáltoznak, az apját hívják, vádolják gyűlölködő, soha meg nem bocsátó szerelemmel.
GYÖKÉRTELEN GYÖKEREK Hajósok, kereskedők, földesurak voltak mind a Björnsenek. Négy-öt hajójuk futott a világtengereken. Az első, vagyonalapító Per Björnsen házába még az Övregate egyenes ösvényén hordták fel a hajókról az árut a lübecki kereskedőcsaládnak, amely a házat bérbe vette tőle. Ő azonban okosabban számított, mint a legtöbb bergeni polgár. Lübecki nőt vett feleségül, és a fiai is takarékos, erélyes német asszonyokat választottak élet-, de főleg érdektársul. Mert amíg a bergeni kereskedelem nagy része átcsúszott lassan a lübeckiek kezébe, a Björnsenek nyugodtan tovább gazdálkodtak vidéken, s férfiaik gondtalanul járták a tengereket. Tudták, fáradozásuk minden eredménye közös tárlóba gyűlik. Az ő 191
hajóikat, műhelyeiket, házaikat, irodáikat, piacaikat nem fenyegette a mohón terjeszkedő Hanzaélelmesség, mivel általa és vele együtt gyarapodtak. Vérüket, becsvágyukat a saját vérükbe olvasztották, és erős, közös utódokkal, szétágazó családi kötelékekkel pecsételték meg. A háromszázéves Björnsen-ház, Per Björnsen háza Norvikban meg mindig a család szertartásokkal életben tartott, mágneses központja s görcsös, öreg csápokkal földbe kapaszkodó gyökere volt. Az Övregatén felépült Tyskebrygge egymásra torlódó házai közül jó néhányat birtokoltak, de maga a család mindig csak egyet lakott. A norviki földeken Eriing Björnsen, Kjell apjának a legidősebb bátyja, illetve annak a felesége gazdálkodott. Erjedő vérű, nyakas, kalandor ősök hosszú sora örökítette a Björnsenek génjeibe a csillapíthatatlan szomjúságot új, ismeretlen ízek, tájak, az élet kimeríthetetlen fény- és örömzsákmánya után. Voltak közöttük olyanok kis, akikben a gyakorlati ösztönű, tűzhelyet őrző német asszonyok természete kerekedett felül, s azok otthon maradtak. A legtöbbjükben azonban megfogamzott a hevítő sárkányvér-oltás, sőt fel is erősödött az évszázadok folyamán. Az ilyen Björnsen férfiak ritkán öregedtek meg. Alighogy kicseperedtek a pelenkából, tengerre szálltak az apjukkal, vagy a család nőtagjainak kétségbeesett küzdelme ellenérc szökve, idegen hajón vágtak neki a messzeségnek. Sem megfékezni, sem betörni nem lehetett őket. Később asszonyokat hoztak idegen földről, vagy hazajöttek, és megnősültek. Feleségüket megtermékenyítették, azután hónapokra, évekre újra elvitte őket a tenger. Néha hazalátogattak, szaporították a családot, de nem volt maradásuk otthon. S addig kísértették a sorsukat, amíg nem jöttek vissza többé. Gyors, lázas betegségek máglyáján hamvadtak el. Egzotikus nyavalyák marták szét sejtjeiket. Bizarr kalandok, verekedések, gyilkos, tengeri viharok végeztek velük. Testüket idegen országok temetőiben s a tenger részvétlen oldósavában hagyták el valahol. A család hagyományait, vagyonát nagyrészt a hosszútűrő, kemény és keserű Björnsen asszonyok őrizték meg, akik házaséletük kudarcát, azt, hogy férjüket nem tudták a szerelem folyondárszövevényével ölükhöz láncolni, a hatalom zord gyönyörévei pótolták. Kjell apja, Arne Björnsen a hetedik nemzedékhez tartozott immár. Az ő sejtjeiben az elődök egymásra rétegződő nyugtalansága, különféle irányokba vetülő, de soha ki nem elégült sóvárgása különös feszültséggé növekedett. Szívós, de érzékeny idegekkel átszőtt teste éppúgy szomjazta a kalandot, mint az ükapjáé. Szelleme azonban még ismeretlenebb, elérhetetlenebb táviatokat vetített kíváncsisága elé. Ő már nem kereste a vagyongyarapítás igazolását arra, hogy elmehessen. A kapzsi szerzés, az anyaghalmozás ösztöne teljesen kihalt belőle. Az idegen városok kikötőiben ízlelt konfekciógyönyörök sem érdekelték. Az aranyon és a húson túl az ember eredetének nem pusztán a matériában gyökerező titka izgatta. Az ember történetének még feltáratlan forrásai. A nyomok és rejtjelek, amelyeket a föld mélyében, hozzáférhetetlen hegyek fennsíkjain vagy barlangjaiban maga után hagyott. Mivel azonban nyugtalan, dinamikus természet volt, nem válhatott könyvek közé zárt betűzarándokká. Hajlamai szerint a tudományoké lett ugyan, de a tudóst ősei kalandorvére nyergelte meg a testében, az tette hegyen-völgyön, tengereken át futó csavargóvá. Geográfus volt, ami annyit jelentett, 192
hogy ezt a hivatást választotta fedőfogalomul kifejezhetetlenül sokrétű érdeklődésére. Lénye magvában kétségtelenül maga a keresés, az öncélú kutatóösztön izzott. Az hajszolta a látható, fölmérhető dolgokon túlra, a múltba és a jövőbe. Az kényszerítette rá, hogy jelenség-töredékek egész értelme, felvillanó nyomok, tünetek oka után cserkésszen. S ezt a sorsterhes Gólem-varázsigét a fiába is belerejtette.
A „TÖRZS” A nagy, családi részvénytársasággá duzzadt vállalatot nem terhelte meg túlságosan, hogy az öt Björnsen fiú közül a másodszülött tudományos pályát választott. Sőt, a szélfújta, komor sziklákra épült, három évszázados kalandorvagyont regényesebb fénybe vonta néhány „degenerálódott utód” különc eltévelyedése. A vagyongyarapító, puritán kapzsiságban előregedett Björnsenek alakján átsiklott a családi krónika. De a részeges Jon Björnsenről, aki 1845-ben beleszeretett egy kötéltáncosnőbe, és a család határtalan megdöbbenésére maga is beállt a cirkuszba állatidomítónak, vagy a gyönyörű Karin Björnsen ről, aki 1870-ben Párizsba szökött, és ötöd rangú kabarékban hajmeresztő kuplékat énekelt, kötetnyi történet keringett a cselédszobákon és konyhán át a gyerekszobákig. Mert a Björnseneket szintén nemzedékek szolgálták, s ezek hagyományai összeszövődtek a család hagyományaival. Aagot anyó nagyanyja már Björnsen-gyerekeket dajkált kislány korától. Ida, a szakácsnő ugyanannál a tűzhelynél kavarta a sűrű hallevest, amelynél az anyját egy szilveszteri vacsora főzése közben szélütés érte nyolcvanegy éves korában. A családi krónikának ezeket a hírhedt és tragikus végű csillagait persze a család magja, a „törzs”, a természet által lenyesett torzulásként tartotta számon. A „törzs” hallgatólagos, de szívós összetartozással őrizte a fajta belső törvényét, amely erős akaratú, termő méhű asszonyok sok fiút nemző, erős hímekkel való egyesítésében látta a nemzetség- és vagyonmegtartó Björnsenek áthághatatlan parancsolatát. Rideg, szinte őskori dogmák éltek bennük, s a dogmáknak, ha tehették, mindenáron érvényt szereztek. A férfiak ugyancsak hosszú pórázon mozogtak mindig. De amint nősülésre került a sor, a családi tanács döntő súllyal avatkozott bele, miféle anyaméhet választ egy-egy Björnsen az utódai megszülésére, s főleg, hogy az asszonyban rejlik-e valami a lelkileg kétnemű lényből, aki szükség esetén helytáll csavargó férje helyett otthon, a világban és az irodában. Arne Björnsen pályaválasztása magában véve is eléggé nyugtalanítónak számított, de azt még elnézték neki. Amikor azonban az egyik utazásáról visszatérve halálosan beleszeretett Borghild Niskinbe, iskolatársa húgába, az egész családi gépezet megmozdult, hogy megakadályozza a házasságát a vérszegény, lapos csípőjű, rossz idegzetű folyondárlénnycl, akit általában lehetetlen „kékharisnyaként” könyveltek el ismerősei körében. Ám nyakasságában Arne egészen Björnsen volt. A legkíméletlenebb intrikák ellenére is feleségül vette választottját, hogy azután fogcsikorgatva titkolt, szerencsétlen házaséletet folytasson vele. A kapcsolat folyamatossága valójában már az első esztendő után 193
megszűnt. A férfi csak vendégként vonult át az otthonán, hogy néhány hét múlva újra kirobbanjon hazulról, lélekben lélegzet után kapkodva, mint a hínáros mélységből szabaduló, akinek a levegőhiánytól már szét akart repedni a tüdeje. Mert ezek a boldogtalan házasfelek mintha csak egymás kiszámítottan végletes kínzására születtek volna. Pedig nem tettek mást, mint hogy önmagukat élték. Úgy, ahogyan képesek voltak rá. Ahogyan érezni, akarni, gondolkozni, mozogni tudtak. De minden
ösztönös
megnyilvánulásukkal
sértették,
sebezték,
fojtogatták,
kétségbeejtették
és
elerőtlenítették egymást. A vesztes persze az asszony volt, mert fogoly maradt. A férfi, amint vágya beteljesülésében szétnyílt benne a heves érzéki szánalomból szőtt csapda, felröppent, idegen sziklafészkekbe betörő ragadozóvá lett. Kjell anyja talán a legszerencsétlenebb Björnsen asszony volt a család történetében. Tragikus volt anélkül, hogy bárkiben szánalmat ébresztett volna. Nem tudott emberi kapcsolatokat teremteni, és képtelen volt alkalmazkodni. Mindig, mindenkivel a legrosszabb módszert alkalmazta. Főleg a férjénél hibázott el mindent, együttélésük első percétől kezdve. Belegázolt a hangulataiba. Az oldódás, a kibékülés ritka pillanatait sérelmei maró levével forrázta le. Szüntelenül figyelte, bírálta, vádolta, gyöngeségével zsarolta a férfit. Állandóan beteg, ingerült és sírósan kedvetlen volt. Arne kívánságaival mereven szembeszegült. Ízlésük különbözőségét iszonyodó élességgel kihangsúlyozta. És természete miatt nem kerülhetett olyan félrebillent helyzetbe, amelyben ne önmagát tudta volna a tökéletes mértéknek. S ehhez a torz mértékhez viszonyítva mindenki más görbe, aljas, önző és gyöngédtelen volt. Talajt vesztett boldogtalanságában egyetlen szilárd pontja maradt: kielégületlen, gyűlölködő, soha meg nem alkuvó szerelme a férje iránt. Ő nem keresett különféle kárpótlásokat, mint a többi Björnsen asszony. Az otthon, a gyerek, a jótékonykodás, a társadalmi élet, a vagyon nyújtotta hatalom és az üzleti hazárdjáték sanyarú vigaszát megvetette. Inkább kívül maradt mindenen. Egyetlen pillanatra sem adta fel az eleve vesztett harcot. Semmi más nem érdekelte. Nem voltak barátai, és nem csinált semmit. Nem járt színházba, és nem olvasott. Létének feszültsége nem engedett fel soha. Rögeszméjének lángja állandó izzásban tartotta, őrölte, betegségekbe hajszolta. Az „én és ő” érzelmi vérröge körül ernyedten eltűrt mindenféle elintézetlenséget, rendetlenséget, őrültséget. Helyeselt, ráhagyott, kitért, csakhogy békén hagyják a saját képzelethínárjában titkos kéjjel vergődő rabként. A család ilyenformán minden különösebb erőfeszítés nélkül vigyázhatta a látszólag telivér Björnsen utódot a hagyománytisztelő cselédség őrségével. Aagot anyó, Sigmund, Ida és Inge a Björnsen-szolgák dinasztiájából származtak. Olaf Niskin doktor, „a ház asszonyának” fivére bocsánatkérő zavartsággal intézte az anyagi ügyeket. Ez a feladat, szerencsére, igen kevés tennivalót rótt rá, mivel a Björnsenek kevély nagylelkűsége minden zökkenő nélkül biztosította számukra a világkereskedelem véráramába kapcsolt nagy vagyon rájuk eső részét. „A ház asszonya” a tágas, sokszobás épületben merő elvontság maradt. Noha az élettől átjárt, szüntelen lüktetésben lévő háztartás valamennyi mozaikja látszólag köré csoportosult, valójában ez a központ vákuum volt csupán. A szobákban kísértő asszonyt babonás félelem, találgató, halk visszarettenés kísérte. Semmit sem értettek benne. Idegen, aggasztó jelenlét volt, mintha bolyongó lélek lett volna, akit az élők borzadva 194
elkerülnek. A hosszú, nyugodt, életteljes órák mindig azok voltak, amikor az asszony bezárkózott halott férje dolgozószobájába, és ott rejtélyes, belső poklába merült. Megszállottságának külön szertartásai voltak. Görcsösen őrizte például a látszatot, hogy házassága nem volt nyilvánvaló kudarc. Hinni akarta, hogy ezt mindenki elhiszi. - Arne és én egyek vagyunk - jelentette ki a legrosszabb lélektani pillanatokban, ritka, családi látogatásokkor, amikor a Björnsen asszonyok valamelyike tüntető áldozatként felkereste, „inkább Kjell miatt”. Ő maga sohasem ment el még a karácsonyi vagy az újévi vacsorákra sem, amikor pedig minden mozgásra képes Björnsen elzarándokolt a norviki házba, amelynek termeiben a réteges, puha szőnyegek, kárpitok sem enyhítették a múlt és a halottak emlékezetéből felszálló kriptahideget. - Arne és én egyek vagyunk! - életének ezt a konok és siralmas hazugságát ismétlődő szólamként lobogtatta „ellenségei”, a Björnsen család tagjai felé. Kihívó, indokolatlan varázsszöveg módjára ejtette ki valamely ártatlan, a hogyléte iránt érdeklődő kérdés válaszául, és vértelen arca foltos-vörösre gyúlt a belső izgalomtól. - Igen. Persze. Kedvesem, de hát ez természetes. - A látogató kínos zavarral nézett félre, s elhatározta, többé nem teszi be a lábát ehhez a bonyolultan szerencsétlen, elviselhetetlen bolondhoz. Valóban nagy megpróbáltatás volt az asszonnyal beszélgetni. Hideg, éles haraggal igazított ki minden vélt utalást arra, hogy a férje már nem él. Ilyenkor ingerültté, gorombán tapintatlanná vált. Személyeskedett Mintha őt érte volna sérelem, rögtön végső szentenciákat szövegezett meg. - Ha nincs más mondanivalód számomra, minek jössz ide? Én jobban tudom, mi történt Arnéval, mint te. Mindig azon fáradoztatok, hogy elszakítsátok tőlem. De Arne életének én vagyok a középpontja. Általam tájékozódik. Minden gondolata az enyém. Beszélgetek vele. Hallom a hangját. Semmit sem tehettek ellene. Nevetek rajtatok! Ó, milyen ostobák és gonoszak vagytok egytől egyig? Gyűlöllek benneteketl
SZOLÁRIA Tizenkét éves korában annyira feszülővé erjedt a fiúban a kíváncsiság, hogy behatolt a lezárt, tilos szobába, anyja dühödt kígyómágiával őrzött szentélyébe, ahol egy gyűlölködő imádattal életben tartott lárva fétisei lélegezték ki titkaikat. Tudni akarta, mit csinál ott bent az anyja napról napra, évről évre, csak az étkezések idején előbukkanva magába veszett féljelenléttel, mintha lényének puszta kerete tűnt volna elő halott férje dolgozószobájából. Kjell tudni akarta azt is, ki volt az apja valójában. Aagot anyó megzavaró, torzított részleteket közölt róla, a félistennek kijáró hódolat babonás ködén át. Sigmund egyszerű indulatszavakat lökött ki egykori uráról. - Ó, Arne úr derék ember volt! Úgy éljek! Derék. Igen. Csupa szív. Finom. Öröm volt megtenni neki valamit. Mintha a nap sütött volna.
195
Kjell ettől sem lett okosabb. Ida csak a kedvenc ételein és a bizonyos gyümölcsökkel szemben való érzékenységén át tartotta számon a férfit. Az anyja pedig nem adott semmi közelebbit róla. Kapzsi módon eltakarta, mélyen magába ásta. Holtában, kiszolgáltatottan teljesen eltépte a férfit a valóságtól, a múltjától, a tőle független, idegen önmagától is. Nem adott belőle senkinek. Csak a saját személyisége zsákjában mutatta fel alaktalan, néma tömegként, „Arne és én egyek vagyunk!” Ezzel a mondattal taszított el magától minden emberi érdeklődést, azután zsákmányát újra visszacipelte saját énjének sötét, örömtelen páncélszekrényébe. Ezen a februári délelőttön Kjell anyja kivételesen elment hazulról. Olaf bácsi vitte el klinikára, hogy különféle vizsgálatokat hajtson végre rajta, amelyeket nem lehetett elvégezni otthon. Arra a fiú régen rájött, hogy á dolgozószoba kulcsa az anyja pongyolaövére fűzve lóg, s az ilyenkor, ha az asszony városi ruhába öltözik, a fürdőszobája fogasára kerül. Kjell úgy vette el azt a kulcsot onnan, mintha méltatlanul elorzott jussát szerezte volna vissza. Semmije nem volt eddig az apjából. Csak egy messze néző, merev festményt ismert róla a szalonban, igen magasra téve a homályban. Tudatának hajnali ködéből is felbukkant néhány mozzanat vele kapcsolatban: rövid, átvonuló, napos és friss érintések, amint magasra emelte öt a kertben, vagy az ágya föle hajolt este, és a lámpafény szinte sercenve megcsillant sűrű, világos haján. Az arca távoli és idegen maradt. Csak valami keserédes dohányillat és egy rokonul lázadó ritmus tette vonzóvá, testetlenségében is mindenkinél közelibbé. A magaslaton álló házat hatalmas, sikongó szélrohamok támadták, mintha éles szirtfogak harapásától sebzetten menekültek volna a tenger felől. Rázták az ablakokat, rángatták a fare-dőnyöket, és vonagló szörnyekként nekiindultak az ajtóknak. Ezek a szelek a fiú kedves társai voltak, amióta emlékezett. Szerette dübörgő hangjukat. Emberfeletti célok és tettek névtelen sejtelmét, pogány, mitikus erők izgalmát gyújtották benne. Mintha üzentek volna neki valahonnan, elfelejtett, rettentő kiterjedésű távlatokból,
ahová
inkább
tartozott,
mint
gyermektestének,
környezetének
álmos,
törpe
lenyűgözöttségéhez. Amint a tilos ajtó felé közeledett a türelmetlen kézzel leoldott kulccsal, ez a bizonyosság tudatosult benne. Semmiféle bűntudatot vagy bizonytalanságot nem érzett. - Menj! - sivította kint az elemek hangja toporzékoló türelmetlenséggel. - Siess! Siess! Vedd birtokodba, ami a tiéd! Ezt a szobát is féltékeny homály szőtte be. A leeresztett redőnyök, összehúzott függönyök zárlatától a fiú semmit nem látott először. Csak illatot érzett, keserédes dohányillatot, amely úgy érintette meg, mint egy száraz, baráti férfikéz. Türelmetlenül az ablakokhoz sietett. Szétrángatta a függönyöket, és nagy erőlködéssel felhúzta az ellenszegülve csikorgó, nehéz redőnyöket. Munkája annyira lefoglalta, hogy közben nem pillantott a háta mögé. Csak akkor fordult meg villámgyorsan, amikor elkészült Elakadó lélegzete ámult, ujjongó kiáltással szakadt ki a tüdejéből. A szél vasseprűvel söpörte tisztára a hidegkék eget a pillanat tiszteletére, hogy a Nap, a szikrázó, égi szövetséges birtokba vehesse egyik fiának elhagyott tanyáját. Vad erejű érzésáramok kapcsolódtak a fiú minden érzékszervébe. Ugrálnia, forognia kellett tőlük. Felindulásán rövid, szaggatott kiáltásokkal könnyített. Mennyi szemet bűvölő, 196
élő szín, zengő forma! A függönyök mélysárgák, s a képek kerete ennek a színnek villogó, magasoktávája. A képek rőtszínű, forró tűzvarázst árasztanak. A könyvállványok között szabadon hagyott részeken, mesékből odaröppent szőnyegekkel letakart állványokon, roskadozó asztalokon ismeretlen rendeltetésű, felemelt ujjal hívó tárgyak, fegyverek, szobrok, maszkok. Piros, embermagasságú, zománcozott vázáról rémületes démonfej néz rá mereven, de ő nem fél tőle. Nem! Csak tombolva örül. Hová nyúljon először? Melyik fantomcsápjának engedje oda éhes kíváncsiságát? Itt is volt egy kép az apjáról, amely most fürdött a fényben. Később Kjell megtudta, hogy önarckép. A szobában lévő rajzok, vázlatok, festmények nagy részét is az apja készítette az utazásai alatt. Ez az önarckép vonzotta, de nyugtalanította is a fiút, mert akit ábrázolt, nem keresett semmiféle kapcsolatot a szemlélővel. Nem akart megmutatkozni neki. Elutasító magánügynek látszott, mint egy bizalmas naplótöredék. Szomjas és kissé szorongó érdekeltséggel nézte a fiú a napégette, erős orrú, aszkéta szájú, széles homlokú férfiarcot, amelyben a furcsa metszésű, meglepően kék szempár óriási feszültséggel figyelt valamerre, végtelen távolba vagy önmaga belső tájaira, de mindenképpen emberi közelségen túlra. Villanásszerű felismeréssel szúrt a fiú szívébe ez az arckifejezés. Belülről értette, anélkül hogy képes lett volna megszövegezni, mégis tudta, tudta: ez az! Ugyanaz, ami az ő lényének is a magja volt. Ami összeláncolja apjával tilalmakon és a halál távlatain túl. Később éveken át töprengett ezen az önarcképen. Miért testette le az apja önmagát — így? Végül a képet egy szinte megfejthetetlenül nehéz algebrai tétel felvázolásának vélte, amelyet az apja maga elé vetített, mert belülről nem tudott önnön lénye rébuszának kulcsához hozzájutni. Első, gyermeki behatolására visszapillantva a fogalmak birtokában, amikor már ismerte egész értelmét és nevét mindannak, amit átélt ott, Kjell megrendült örömmel eszmélt rá, mennyire készen volt benne akkor is Tibet egész érzéstartalma. A varázsdiagramok, a démonfejek, a szimbólumokkal televésett, hosszúnyelű imamalmok, a csigavonallal díszített fémpajzsok, mellvértek. Egy hétkígyós sisak. Kürtök. Kecses ötvözésű, láncon függő, réz füstölőedé nyek. Csúcsos és lapos fövegek. Imazászlók. Finom szövésű, nehéz, bágyadt színű köntösök. Selyemfestmények, amelyek valami álomszerűén hatalmas és szörnyű történést örökítettek meg. Az Élet Kerekét, amelyen a napvilágnak tizenkét állatégövi-jellel körülzárt, különféle jelképeit iszonyú, fekete szörnyeteg tartotta a karmában és a fogai között, míg a kerék fölött kétoldalt, mélykék éter finom párázatában egy kinyújtott karú istenalak és Buddha lebegtek. Emberevő tigris- és oroszlánfcjű démonok, amint élő testeket marcangoltak szét. Ezeket a tárgyakat a fiú úgy üdvözölte, mintha titkos reménnyel arra készült volna fel, hogy éppen ezt a rendkívülit, tehát a hozzá a legközelebb állót fogja az apja légkörében megtalálni. Egyszeriben tudta azt is, hogy a szobában, amelyben egyedül van a surranó, pattanó neszekkel, valami más jelenlét is érzékelhető: élő, hevesen lüktető, de nem emberi. Nem látható és nem megfogható. Olyan, mintha egy testetlen, óriási erőkkel telített lény lélegezne millió póruson át. A levegőben különös hő rezgett. Kjell a kezét ösztönösen a tárgyak felé nyújtotta, mintha tapintásukon át közelebb juthatott volna az értelmükhöz. A pillanat töredékrészében úgy érezte, eleven, langyos bőrt érint, taszító-vonzó197
rezgésekben hullámzó áramokba hatol be, amelyek feszült izgalmat és rejtélyes szándékokat gyújtanak benne. Szemét erőszakkal kellett eltépnie egy-egy színtől, formától a másik sürgető hívására. Színes krétarajz volt az, ami a legerősebben szólította. Felhős, zöldeskék ég és fémcsillogású, sötét hegyek hátterében piros, lapos tetejű, több szintre osztott, soklépcsős épülettömb állt, több száz ablakos, hatalmas palota. Középső részének tömör túlsúlyával és szélesen terjengő oldalszárnyaival végtelenül harmonikus hatást keltett, ugyanakkor valami tiszteletteljes hallgatásra intő, a teljesség titkától minden avatatlan behatolást elutasító erő feszült körülötte. Kjell nem tudta volna megindokolni, miért, de tudta, hogy ebben a minden alacsony, fülledt áramlás fölé emelkedő kastélyban olyan dolgok mennek végbe, amelyeknek semmi közük a lapályon törtető, emberi becsvágyakhoz. Az épület körül a növényzet gyér volt, s a fiú összezárt ajkú arcokat vélt látni egyikmásik ablakban, fejeket, amelyek mintha teljesen elszoktak volna a beszédtől. De micsoda közlésekkel tele némaság volt ez is! Akik itt laknak, mind egészen öregek már - bukkant fel benne idegen gondolatként. Mintha mesélő, halk hang mormolt volna belülről a fülébe; keserűédes dohányillatú férfihang. A fiú ámulva, remegve, minden idegszálával erre a rejtélyes kapcsolatra figyelt. Voltál már ott, és megint visszamégy. Mindnyájan visszamegyünk oda. A kép körül elmosódott a keret, s a végtelen táj magába ölelte őt. Jégillatú helyi légáramlat simult a bőréhez. Agyában belül kétszólamú, örökkévalóság után sóvárgó kürthang zengett, amely talán már régóta ott élt benne, de csak most vált tudatossá. A gomolygó emlékanyagból furcsa szavak akartak megszületni, de nem jutottak át akkori értelme küszöbén. Csak évekkel később ismert rá, hogy nem először hallja a Potalán emelkedő Lhasszai lámapalota nevét. A kép szemléletébe merülve, háttal a nagy, oroszlánlábú íróasztalnak, egyre jobban érezte az idegen jelenlétét. Szinte megbénította a bizonyosság, hogy az íróasztalnál ül valaki, szemét az ő hátára szegezve. Ennek a pillantásnak a csaknem fizikai érintésétől a háta átforrósodott, mintha trópusi napsugár vetült volna rá. Az, hogy az apja ül ott, nem puszta feltételezés vagy elképzelés volt. Egyszerűen nem tudott kételkedni benne. Sokkal valóságosabb volt, mintha ránézett, és látta volna. Hirtelen megértette az anyját, miért állította, tudta cáfolhatatlanul, hogy az apja él. Amikor lassan az íróasztal felé fordult, a tényen, hogy az apja jelen van, nem változtatott az üres, magas hátú szék. Az apja közel volt, olyan közel, mint azok a szavak, amelyek nem tudtak áthatolni a látható tormák torlaszán. S a torlasz lebontásának akadálya inkább benne volt. Mintha lehunyt szemmel érezte volna a hőt és a tényt. Valami le volt hunyva benne. Tapogatnia kellett ezért az átszüremlő dolgok irányában. Az íróasztalhoz ment, és leült a székbe. Különös párázat, gyöngéd apa-fluidum ölelte körül. Azonosult vele. Ami eddig körvonal nélkül rezgett benne, most alakot öltött, megélesedett, az övé lett egészen, mint a saját érzései és gondolatai. Koránál sokkal érettebb birtoklással tekintett körül a szobában. Anélkül, hogy külön rájuk figyelt, vagy megszövegezte volna, ismerte a tárgyak nevét és történetét, csak éppen oda kellett volna nyúlnia érte egy-egy emlékgóchoz önmagában. De nem tette, mert nem volt fontos, hogy részleteiben mérje fel a tulajdonát. Önmagáról való mértéke is eltolódott. 198
Gyermeki függőségérzete megszűnt, az övénél sokkal fejlettebb értelem súlyos átélésektől réteges tudatúvá tágult szét. Ennek a megnövekedett öntudatnak a középpontjában az ő gyermeki lényén kívül lappangott még valami mag, amely több volt az emberi gondolatnál. Kemény, fájdalmas csomóként feszült benne, s egész képzeletvilágát sűrű, heves fájdalomérzetet okozó, tüskés fémrácsként sugározta be. Rosszabb volt, mintha valakinek a meztelen húsára csavartak volna rozsdás, szúrós drótokat. Mi ez? - érintette meg riadtan a közössé lett gócot. Akkor hangzott el benne az életében először Gon-k’-ang határtalan iszonyattal telített neve. Fémesen csendült meg, és szúró kínt okozott, mintha parázsló, mérgezett tű hegyéhez nyúlt volna vi-gyázatlanul. Azután egész testében, lelkében és agyában elterjedt hirtelen, mint a gyorsan ölő kígyóméreg. Az emberen túli, rémült kétségbeesésnek ebben a poklában egyszeriben tudta, hogy az apja a halálnál sokkal rosszabb állapotban van ott, ahol él ezzel a csillapíthatatlan és feloldhatatlan góccal a lényében. Bénult elszörnyedése olyan mértékűvé fokozódott, hogy váratlanul betörtető anyja indulathullámai úgy ütődtek hozzá, mint gránitsziklához a tenger vize. Az anyja sírt és zihálva sikoltozott. Kiáltozásának értelme nem érkezett el a fiú agyához. Ennyi erőt és hangot semmi más érzés nem tépett még felszínre az asszonyból. Előregörbülve áthajolt az íróasztalon, és karmos kezekkel megragadta a fiút. Hatalmas erejében, ahogyan könnyedén a levegőbe emelte, volt valami fékezhetetlen eszelősség. Mielőtt Kjell védekezhetett volna, a nyitott ajtón át nagy ívben kirepült a szobából, fejével nekiütődött egy asztallábnak, és elvesztette az eszméletét. A fájdalom és a kábulat nehéz iszaprétegei között fuldokolva az idő furcsa valószerűtlenséggé lett benne. Tudta, hogy Olaf bácsi ott van mellette, komoly arccal fölé hajol, matat körülötte, de egy-egy mozdulata alatt, amíg a bácsi a kezét a fiú arcához emelte, irtózatos melységben kifejezhetetlen dolgok történtek. S ezekre Olaf bácsi csak rávetült, mint közeli, alacsonyan szálló felhők a mérhetetlen égboltra. Az apjával való azonosság tudata visszatérő hullámverésként borította el Kjellt időnként, s ez mindig az iszonyat oldhatatlan gócát jelentette. Fejsérülése súlyos volt. Hetekig tartott, amíg felépült belőle. Betegsége ideje alatt néha, valahol a szoba hátterében, súlytalanul és összefüggés nélkül megpillantotta síró, vonagló arcú anyját is, amint könyörgő szemmel rálesett, de a fiút túlságosan elfoglalta a küzdelem, amellyel felszínen akart tartani valamit. Ez a valami rettentő súllyal örvénylő, sötét zűrzavarba merült. Egyetlen mozdulatot nem tudott tenni miatta. Pedig nem haragudott az anyjára. Sajnálni sem tudta. Nem volt semmi dolga vele. Még mindig gyengén, szédülősen és szétfolyó képzet-körvonalakkal került Olaf bácsi sandvikstorveti házába, ahol futólag többször megfordult már, de még sohasem ízlelte a belső légkörét, a benne lüktető élet titkos árnyalatait. Most lakni ment oda - hónapokra, talán évekre - a család határozatára és nagybátyja diplomáciai erőfeszítéseinek eredményeképpen. Az eseményeket nem lehetett eltitkolni a Björnsen vészbírák előtt. A személyzet nem az anyja, hanem a Björnsenek szövetségese volt.
199
KILÉPÉS A MÚLTBÓL Úgy szakadt el az anyjától, hogy egyetlen szál sem maradt kötve benne. Levált róla nyomtalanul, lélekben, testben beforrt sebekkel. Pedig alaptermészete szerint az élet egyetlen jelensége iránt sem volt részvétlen. Minden érdekelte. Az embereket általában inkább szerette, néha értette is. De az anyját nem lehetett érteni és elborult csökönyösségében nem lehetett megközelíteni. Süketen, vakon tombolt egy befalazott ház belsejében. Démoni rögeszméje minden érzését felemésztette. Kjell születésekor egy ízben megnyílt a teste, ahogyan a sejt osztódik. A saját zárlatából kibocsátott egy másik zárlatot, amely a világba lépése pillanatában elúszott tőle. Anyjának lénye határozta meg ezt a könyörtelen viszonyt, az, hogy a legbelsejében kirekesztettként élt minden emberi kapcsolatból. Olaf bácsi özvegy volt. Házát és életét egy kortalannak és határozottan nem nélkülinek látszó házvezetőnő dirigálta sokbeszédű eréllyel, amelyben túláradó gyámolítási ösztön vegyült némi zsarnoki kedvteléssel. Magatartása azonban nem hatott kellemetlenül, mert amit tett, derűsen és szokatlanul erős humorérzékkel tette. Sőt tapintatosan. Ha ellenállással találkozott, rögtön visszavonult, hogy eredeti szándékát észrevétlenebb formában vigye keresztül. Volt valami lüktető életteljesség, mindenbe belevegyülő érdeklődés benne, s Kjell ezért rögtön megszerette. Ida Hoel ezt a rokonszenvet teljes szívvel viszonozta. - Szervusz, Kjell! Téged aztán szépen helybenhagytak! - köszöntötte a belső vidámság ezüstjétől hímezett hangon, amikor először betámogatta langyos, világos szobájába, ahol a tárgyak mind csillogó fénypont-szemekkel bámultak vissza rá. Ida hangjában volt valami kamaszos, mutáló bizonytalanság, de amolyan összekacsintó jókedv is, amely a legaggasztóbb dolgokat is jelentéktelennek, megnyugtatónak tüntette fel. Rendkívül magas, csontos, lapos mellű nő volt színtelen, fehérszőke hajjal, amely talán inkább ősz lehetett már akkor. Egymástól távol fekvő, apró, sötétkék szeme mosolytól felduzzadt, piros arcdudorai közé ágyazódott. Nyerges, nagy orrán néhány formátlan szeplő virított. Az ő erős, eleven fényt árasztó egyénisége tükröződött Olaf bácsi barátságos nyugalmában is. Valójában a Niskin ház gerince, tartóoszlopa Ida volt. Ráépült és belőle táplálkozott. Lailának, unokanővérének alakja és jelentősége Kjell ottlétének első napján alakult ki a mellékes dolgok körvonaltalanságából hirtelen megzavaró módon, mielőtt még személyesen találkoztak volna. Lailáról otthon, az anyja házában mindig suttogva beszéltek, félszavakkal, és legyintettek hozzá. - Laila beteg - mondták. - Szegény kis Laila! - Laila elutazott valami fürdőhelyre, ahol vasas fürdőket vesz. Olaf bácsi arcán félszegen kínlódó mosoly jelent meg, ha beszélnie kellett róla. - Köszönöm. Most mintha egy kicsit erősebb lenne - felelte a lánya hogyléte iránt érdeklődő kérdésekre, és szeme úgy repdesett a szobában, mintha kiutat kereső dongó lett volna. - Mi baja van Lailának? - kérdezte egyszer tőle Kjell. Nem azért, mintha Laila érdekelte volna, hanem mert érthetetlenül, nagyon megsajnálta Olaf bácsit. - Vérszegény - mondta a nagybátyja elhárítón, de ő nem is firtatta tovább. Megpróbálta felidézni magában ezzel a szóval kapcsolatban Lailát, ahogyan látta néha, mintha egy kirakati tárgyat nézett 200
volna vagy egy képet a falon. A nála három évvel idősebb Laila apró termetű, bronzhajú és nagyon sápadt volt. Amikor meglátogatta őket, anyja szobáinak zöld homályában valósággal világított ez a sápadtság. Kjell nem emlékezett rá, hogy szóltak volna egymáshoz. A lány szemének színét sem tudta felidézni. Az egész kép nem volt élő. Laila vérszegény, gondolta tűnődve. -
Mi az? - kérdezte.
Olaf bácsi valami bonyolult, tudományos magyarázatba kezdett, amit nem tudott követni. - De mitől? - szólt közbe türelmetlenül, s akkor az anyja rászólt, hogy hallgasson, és kiküldte a szobából. LAILA Amikor Olaf bácsi házába került, Laila éppen kúrát tartott egy német fürdőhelyen. Mindjárt az első estén két nesztelen járású sziámi macska lopózott be a fiúhoz a szobába. Az ágyára ugrottak, és meglepően kék, domború szemük átható pillantásával hosszan méregetni kezdték. Rebbenés nélküli tekintetük nem mozdult róla. Kjell elragadónak találta a kormos orrú, szépiabarna fülű, világosdrapp szőrű kis állatokat. Nem mert megszólalni. Félt, hogy elriadnak tőle. Az egyik lassan közelebb nyomult hozzá. Hideg, érzékeny orrát a fiú kezéhez érintgette, és mély bariton hangon nyávogott egyet. Kjell hízelgését, hódolatát, amely ezt a felszólítást követte, mindkét macska kitörő faunőrjöngéssel fogadta. Kurrogva, morogva fel-alá rohantak a szobában, a szőnyegeket szétlökdösték, és a tejespoharat leverték az éjjeliszekrényről. A csörömpölésre Ida szörnyülködő vidámsággal törtetett be. - Tudtam! - kiáltotta. - Megérzik ezek a zsákmányukat! Ha Laila nincs itthon, bosszút állnak az egész házon. Kssz! Csiu! - hívogatta harsányan a megvadult kis szőrpamacsokat. A fiú könyörögni kezdett Idának, hagyja nála őket éjszakára. - Rettenetesen gyönyörűek! - mondta óriási izgalommal. - Laila macskái? - kérdezte hitetlen csodálkozással, és majdnem hozzátette: hogy lehetnek neki ilyen eleven boszorkánytündérei, hiszen Laila „vérszegény”. Mintha ezzel a lány kizárta volna magát az igazi, gyönyörűséges dolgok közül. A macskákat persze csak reggel kapta vissza Idától. De másnap az is kiderült, hogy Lailának nemcsak macskái vannak. Valóságos kis állatbirodalmat tartott, amely távollétében is jelentősebbé, közelibbé tette őt. Volt például egy akváriuma tele csodálatos színű ékszerként csillogó, különleges halakkal. - Lailát a halai is megismerik - mondta Ida. - Lailát minden állat szereti, mert ért a nyelvükön. Úgy megszelídülnek a közelében még a hüllők vagy mérges pókok is, mint a kisbárá-nyok. Nem fél az semmiféle élőlénytől. - A krokodiltól vagy a kígyótól sem? - kérdezte hitetlenül a fiú. - De nem ám. Úgy becézgeti a skorpiókat, békákat, gyíkokat, egereket, mint más a kutyáját. Egyszer egy patkányt is tartott titokban, míg meg nem döglött neki.
201
Sorra megmutogatta Kjellnek Laila szalamandráit, japánegereit, üvegdobozban tenyésztett pókjait, egy tengerimalacot, a nyulait, a ködlila gerlepárt, amely a legtöbbször szabadon repdesett a szobában, s egy borzas, kontyos, apró papagájt emeletes, nyitott kalitkában, hinták és csengők között. Ezeken a lenyűgöző, szokatlan dolgokon keresztül a fiú úgy közeledett Lailához, mintha egy lelakatolt varázsháznak megtalálta volna a titkos bejáratát. Kíváncsi volt rá. Meg akarta érteni. Várta. Azután egy június végi délutánon a lány egyszeriben csak otthon volt, anélkül, hogy Kjell megérkezni látta volna, s Laila meseszerű belibbenése a házba hozzátartozott a lány senkihez sem hasonlítható különösségéhez. Délben, amikor Olaf bácsival együtt ebédeltek a nagy, barna faburkolatos ebédlőben, az még nem is említette, hogy a lány jönni fog. Délután Kjell a Sukkerhusbryggéről érkezett vissza úszástól, napfénytől kiszívottan. Már a hallban érezte, hogy a légkör teljesen megváltozott a házban. Titkos, erős izgalom töltött meg minden zugot. A levegőben láthatatlan áramok rezegtek. A konyhából Ida vidám kamaszhangját hallotta, s az emeletről a macskák mély kurrogását. Laila! — gondolta. Izgalom hulláma öntötte el. Kettesével rohant fel a lépcsősoron. Laila szobájának kitárt ajtajában megtorpant. Persze! Csak ez a látvány fogadhatta. Egész valójában, szavak, képek nélkül erre készült fel, mégis annyira megörült neki, mintha valami élővé lett legenda közepébe csöppent volna. A gerlepár Laila feje körül repkedett megvadultan, körbe-körbe. Csillogó, vörösszőke hajának fészkében ott ült a papagáj, és fojtott torokhangon szidta a gerléket. Laila kis, kékesszürke nyulat ölelt magához. A macskák borzolt szőrrel, felpúpozott háttal tomboltak, felrohanva még a függönyre is. Laila nem nevetett. Nem is szólt hozzájuk. Komoly, elmerült arckifejezéssel ült mély meghittségben velük, mint egy érthetetlen szertartás meditáló papnője. Ebbe a misztikus kristályba nem lehetett behatolni. A fiú állt, és szomjas kíváncsisággal nézte a lányt; most először úgy, hogy élesen látta is. A fiút ámulat fogta el. Micsoda varázslat rejtette előle eddig Lailát? Laila tizenöt éves volt akkor. Keskeny, fénytől óvott, hófehér arca körül szikrázó rézglória izzott. Piros szemhéjú, sötét szeme alját finom, kék árnyék vette körül. A fiú külön elcsodálkozott a lány arcának minden egyes vonásán. Hogyan felejthette el ennek a gyöngéd élű, érzékeny orrnak, a színtelen, zárt, mégis szavakkal kifejezhetetlen dolgokat közlő szájnak gyöngéd szépségét? Laila sűrű hajkoronától súlyos fejét hosz-szú, vékony nyak emelte magasra. Kék vászonruhába burkolt, fejletlen, vézna teste apró, fehér bőrcipőben végződött. Egyszerre Kjell magán érezte a leány pillantását. Mintha varázsvessző érintette volna, minden bizonytalanság eltűnt belőle. - Megismertek a halak? - kérdezte köszönés helyett, mert tudta, egyedül ezt kérdezhette most, semmi más nem volt fontos. - Megismertek, persze - mondta Laila komolyan. - A pókok közül kettő felébredt, és idegrohamot kapott. Sajnálom. Ilyenkor nem hallgatnak senkire. - A fiú felé nyújtotta keskeny tenyerét, s az látta, hogy egy apró, feketés szalamandra nyúlik el benne. - Ez beteg. Nem vették észre. Tudtam, hogy haza kell jönnöm. 202
- Mi lesz vele? — kérdezte Kjell. - Még nem tudom. Nem étel kell neki. - Hanem mi? - Erő. - Te tudsz adni neki? - Hogyne. - Akkor... — zavart tanácstalanság fogta el. Csak nem kérdezheti meg tőle, honnan van ereje, amikor vérszegény. Mindent elrontana vele. Laila azonban meghallotta ki nem mondott kérdését. - Sok erőm van, de nem az enyém. Mind másoké. Egy porszemnyit sem vehetek el belőle magamnak. Nem is akarok. - Miért? - Igazán nem tudod? — Arcán hirtelen mosoly fénylett fel. - Nem, honnan tudnám? - Mindenki tudja a családban. Neked is megmondták. - Semmit nem mondtak nekem. Kiküldtek a szobából, mikor kérdeztem. - Ó! Szóval így jártál velük? Akkor nem baj. Ne törődj vele. Most már figyelni fogsz, s akkor úgyis megtudod. Hány éves vagy? -Tizen... három leszek. - Sokkal magasabb vagy, mint én. — A lány felállt, s a nyúllal a karjában a fiú mellé lépett. Ahogy Kjell a közelébe ért, belevonta őt egy furcsa, heves érzésekkel telített aurába. Mintha óriási áramot kapcsoltak volna az idegeibe. - Mi ez? - valami arra sürgette, hogy állapotának nevet adjon, s meghatározza Lailát is. Milyen is hát Laila? Ő... mindenféle. Pici és sovány, a válláig sem ér, de erős mégis. Es varázslatos. Igen. Olyan, mint azok a festmények és vázák az apja szobájában. Jelentős. Fontos. Több, mint amit a külseje mutat. Rengeteg titkos dolog van benne. Ezek a titkok kiáradnak belőle. Átszőnek mindent körülötte. Megzengetik a levegőt. Az állatokat is boldoggá teszi vele. Csak az állatokat? Nem. A fiú remegve figyelt saját ujjongására belül. - Laila! - mondta ámultán. Fénnyel és felismeréssel gondolt hirtelen arra a két szóra, amelyet már évek óta ostromolt magában, amióta a görög mitológiát megismerte. A leggyönyörűségesebb játékai közé tartozott. Megpróbálta elképzelni, milyen ízű lehetett az Istenek tápláléka, a nektár és az ambrózia. Laila nevének ízével a szájában most mintha megértette volna. Laila! Illatot érzett, s az arany különböző árnyalatait látta, mintha nemes óborral tele kristályüvegre nap sütött volna. Laila. - Miért ismételed annyiszor a nevemet? - unokanővére komoly figyelemmel nézett fel rá. Kékesfehér bőre belső fényforrástól sugárzott. -
Jó, hogy már hazajöttél!
-
Jó - bólintott Laila. — Fáj még a fejed?
-
Már nem. 203
Laila vékony, hideg ujjai megtapogatták az elszíneződött helyet a homlokán. - Alaposan megüthetted. — Kjell érezte, amint Laila szeme tűnődve körültapogatja minden arcvonását. - Apádhoz hasonlítasz. Szeretem őt. És sajnálom. Szeretnék segíteni rajta. Te is? Lélegzetét vesztve bámult vissza Lailára. Hát ez volt az. Ezért. Laila tudta. Lailával beszélni lehetett róla. Minden megváltozott. Nem volt többé egyedül. Nem rekesztették ki. - Igen! Igen! - felelte mohón. — De én semmit sem értek. Nem engedték, hogy... Alig emlékszem csak rá. Csak a szobájában, mielőtt anyám kidobott volna, valami... valami rettenetes történt, mintha... csüggedten hallgatott. Nem tudta kifejezni apjában az emberfeletti iszonyatgócot. — Te is azt hiszed, hogy él? — kérdezte küszködő szünet után. - Él - mondta Laila halkan. — De nem úgy. Nem úgy, ahogyan anyád képzeli. - Hanem? - Másképp. - Laila elfordult tőle, az ágyához ment, visszakuporodott rá. - Majd beszélünk róla. Sokat beszélünk mindenről. — Láthatatlan ereje áramával úgy simogatta meg a fiú sóvárul nyugtalan gyereklényét, mint a kis gyíkot a tenyerében. Feltöltötte vele, de ő maga kimerült közben. - Most fáradt vagyok. Aludnom kell. Egyre többet kell aludnom, tudod. — Szemhéja elnehezült, hangja suttogóvá halkult. — Nagyon nehéz ébren maradnom. Apró, törékeny csomagocska volt az ágyon, ahogyan fejét a párnára fektette. Mi/yen kevés az, ami jelen van itt belőle — suhant át Kjell agyán. Mégis. Az egész világot megváltoztatta számára. A gerlék az ágy szélén bóbiskoltak, s a papagáj féltékenyen gubbasztott Laila vállán. Aludtak a macskák, aludt a nyúl, s a fátyolfarkú, piros halak mozdulatlanul lebegtek az akvárium vizében. Kjell lábujjhegyen átment a saját szobájába. Istenem! — gondolta szinte feldúltan az örömtől —, hát ilyen! Egészséges, kifáradt, fiatal teste sem tudta elnyomni agyának parázsló éberségét éjszaka. A boldogság úgy feszítette, mint az egyre sűrűsödő gőz. Hely- és időérzéke összecsavarodott. Mintha újra és újra ott állt volna Laila szobájában a megtörtént dolgokat visszapergetve. Laila arca elevenen élt a homloka mögött. A szerelemről semmit nem tudott akkor, és amit később megtudott róla, az a legtávolabbról sem hasonlított ehhez az érzéshez. Mérhetetlenül kevesebb, színtelenebb volt nála. Lailával való kapcsolatában az egész világot fénybe borító gócként unokanővérének puszta léte izzott. A tény, hogy Laila élt, a végsőt, a teljességet jelentette. Valami olyat, amit nem lehetett fokozni. Nem kívánt tőle semmi mást. Fel sem merült benne, hogy feltételei, további várakozásai lehetnének. Laila élt, s ez túlfeszítette, teljesen kimerítette érzőképességét. Reggel támolyogva, szédülten kelt fel ágyából, magára kapkodta a ruháit, s rohant, hogy megnézze, felébredt-e már a lány. Minden együttlétük titkos szertartás volt, amely a szavakon, mozdulatokon túl bizonyos misztériumokra utalt. Ezeknek a misztériumoknak az értelmét még homály takarta. De a fiú lassan emlékezni kezdett rá, hogy egyszer már megismerte, és tudta a jelentőségüket. Az első időkben nem vált tudatossá benne Laila különös magatartása sem a környezetével és minden jelenséggel való 204
viszonyában. Soha nem merült el semmiben teljesen, önnön lényébe veszve, mint a többiek. Valami kifejezhetetlen, érdek nélküli érdekeltséggel közelebb és távolabb volt. Mintha az a láthatatlan burok, amely az embereket a saját személyiségükbe zárja és elrekeszti másoktól, a lánynál hiányzott volna. Az énérzet heves, megtévesztő görcs-állapota híján lebírhatatlan megrendülést váltott ki azokból, akik ráfigyeltek. Mert szokatlan nyitottságán át valami emberen túlira láttak rá. Akivel együtt volt, abban ablak nyílt fel a saját ismeretlen kiterjedései felé. Laila már jó néhány hete otthon volt, amikor Kjell szorongó, kényelmetlen érzése megfogalmazódott. Unokanővére jelenlétében mindig valami ideiglenesség rezgett. Mintha útra készülődnék. Mintha csak látogatóba érkezett volna a közelgő továbbutazás feszültségével. - Ugye te minden évben elutazol valahová? - kérdezte tőle nyugtalanul egy délután. Lailával együtt vették át másnapi földrajzleckéjét. Már egészen kisfiú korában megelevenedtek előtte a térképek. Vonalaik, színeik, jelzéseik forgalomtól dübörgő utakká, hegyekké, tengerekké vagy veszélyektől nyüzsgő dzsungellé váltak. Laila felajánlotta, hogy megosztja vele kedvenc tantárgyának kedvtelését. A lány nem tanulhatott módszeresen, mindig gyenge volt hozzá. Ebből a szempontból is kívül maradt az élet megszokott rendjén. Egészségi állapota a maga választására utalta égő, kíváncsi, a dolgok gyökeréig hatoló szellemi szomjúságával. - Általában elutazom. Igen — felelte Laila. - Apa kedvéért. Én szívesebben maradnék itthon. De akkor ő lelkiismeret-furdalást érezne. Attól félne, jóvátehetetlen mulasztást követ el. - És most? Most mikor kell elmenned megint? Hamarosan? — Szenvedélyes aggodalma megérintette Lailát. - Nem hamarosan. Miből gondoltad, hogy utazásra készülődöm? - Nem tudom. Valahogy mintha... mintha nem volnál egészen itthon! — mondta szavakat keresve a kifejezhetetlcnben. - Te egészen itthon vagy? - kérdezte Laila gyöngéd, furcsa mosollyal. Ettől a kérdéstől a fiú elnémult, és megzavarodott. Mintha Laila valami nagyon fontos dologra mutatott volna rá, ami egész idő alatt a közelében volt, talán benne magában rejtőzött, de ő nem látta. Vagy csak nem figyelt rá. Persze. Ő sincs soha egészen otthon. Soha és sehol nem volt egészen otthon rövid életében. A lassan múló, kiszolgáltatott gyermekkor csak kényszerű előkészület. Elsősorban... mindig öregebbnek érzi magát. Belül, benne valami érett és egész dolog várakozik. Hogy mire várakozik, azt akkor még nem tudta kifejezni. - Ugye? - mondta Laila halkan, mintha gondolatai folyamatát pontosan követte volna. — Jobb azoknak, akik nem nőnek hozzá egy helyhez, ahonnan úgyis el kell menni. Minden embernek el kell mennie minden otthonból. Hiába kapaszkodik bele tíz körömmel. Az egyik előbb megy, a másik később. Erre még nem gondoltál? - Nem — mondta őszintén. Laila hirtelen hátradőlt feszült előrehajlásából. Nagyon kimerültnek látszott. - Értem. Te még annyira távol vagy tőle. Talán nem is hiszed, hogy meghalhat valaki. 205
Kjell érezte, hogy Laila eltávolodik tőle. Bezárkózik. Dermesztő fagy és gyász burkolódott rá hirtelen. Kétségbeesetten felkiáltott. - Laila! Te is tudod, hogy az emberek nem igazán halnak meg! Ez bizonyos! Egészen bizonyos! Csak aki elhiszi, annak borzasztó! Ne higgy benne, Laila! Laila lehunyt szemmel figyelt. Amikor a fiú elhallgatott, suttogva megszólalt. - Nem hiszek a halálban, Kjell. De iszonyodom a haldoklástól. Aki beteg, annak a teste tele van fájdalommal és szorongással. Es csak a testemtől félek. Mennyi szerette volna mindazt a vigasztalót és gyógyítót elmondani, ami a beteg lányt kiragadta volna gondolatai halálárnyai közül, de csak gyermeki agya éretlen gyümölcseit kínálhatta oda neki. Szánalma és szeretete a lány iránt hiába volt mélyebb, mint az idő, eszköz nélkül állt előtte; egyetlen cseppjét sem tudta kimeríteni részére. - Laila - mondta kínlódva -, ha felnövök egészen, eljössz velem Tibetbe? Megkeressük apát. Együtt! - Te elmégy Tibetbe, Kjell. Te bizonyosan elmégy. Sok-sok út áll előtted, mert Björnsen vagy. Én azonban... Én előbb találom meg apádat! Ennek a célzásnak a súlya elviselhetetlen teherként nehezedett a fiúra. - Tibetben? - kapaszkodott ügyetlenül Laila szavaiba, bár jól éltette, miről beszél. - Apád már nincs Tibetben. - Azt mondtad, te sem hiszel abban, hogy meghalt?! - szakadt ki a fiúból a sötétségtől rémüldöző gyermek segélykiáltásaként. - Azt nem mondtam, Kjell. Emlékezz vissza rá! Azt mondtam, apád él. Nos, aki meghalt, azért élhet, de másképp, mint mi... nem gondolod? Kjell úgy érezte, a szilárd talaj megmozdult alatta, s a tárgyak nyirkos, zöld iszaptömeggé olvadtak össze. - Akkor hogyan segíthetnénk rajta? - Akik meghaltak, közelebb vannak hozzánk, mint az élők, Kjell. És azok, akik meghalnak, nem lépnek ám ki gondjaikból és félelmeikből. A veszély sem szűnik meg, amely fenyegeti őket. Az ő veszélyeik azonban sokkal furcsábbak, talán ijesztőbbek, mint a testben élő emberekéi. Az emberek, ha elképzelnek valami rosszat, azt az események legtöbbször megcáfolják, és a félelem szétoszlik egyszerre, mint a szélfújta köd. Rosszat álmodnak például, de felébrednek belőle. Vagy rettegnek, hogy baj, veszteség, büntetés éri őket, azután kiderül, hogy baljós előérzetük téves volt. Az élők világának külső eseményei súlyosak, szilárdak, de védelmezők és ellenállók is. Bonyolultabbak, mint a holtaké. Mert a halottak csak abban élnek, amit elképzelnek. S ha valami ijesztőt képzelnek el, akkor nincs rajtuk a testük védőborítása, s a világnak sincs körülöttük külön akaratú anyaga, amely ellenáll, és megcáfolja elképzelésüket. Gondold csak el, milyen borzasztó lehet nekik. Ha te például egy sötétedő szobában megrémülsz valami alaktalan lengő, puha dologtól, amit hirtelen egy akasztott embernek vagy lebegő kísértetnek nézel, kiszaladsz a szobából, esetleg felgyújtod a villanyt, és egyszerre rájössz, csak női pongyola leng ott a huzatban. De amikor valakit a testén kívül ér hasonló 206
benyomás, akkor egy formátlanul lengő, sötét árnyékból valóban az a szörnyű dolog válik, amivé ő maga formálja félelemtől elhitetett képzelete engedelmes anyagából. - Honnan tudod te ezt, Laila? Laila hangja egészen idegenné, szinte gúnyosan élénkké vált. - Én állandóan azon csodálkozom, miért nem tudod te és a többi ember ugyanezt?! Hiszen bennünk van! Mindannyiunkban! - Apám szobájában mintha tudtam volna... Nem ezt. De valami ilyent — védekezett a fiú. Laila már újra elernyedt. - Igazságtalan vagyok hozzád. És a többiekhez is. Ti nem tudhatjátok úgy, mint én. Mert én félig odatartozom. A küszöbön állok, és nézelődöm oda és ide. Az én csillagaim nappal is látszanak az égen. A tiéteket egészen eltakarja a fény. Ti egészségesek vagytok. Laila betegsége így átszőtte beszélgetéseiket anélkül, hogy nyíltan, határozottan leszögezték volna, miről van szó. S bár a fiú eleinte baljóslatúnak, nyomasztónak érezte ezt, később elvesztette félelmetességét, mivel Laila maga beszélt róla, s közben ott volt, élt, megtöltötte a gyermekkor rejtélyesen egy helyben terjengő napjait lényének határtalan valóságával. A tény értelme sötét tartalmával váratlanul és teljes súlyával más oldalról zuhant rá, mialatt látogatóban volt a norviki Björasen-házban. MÚLTPANOPTIKUM A karácsonyi ünnepeket minden évben neki is Norvikban kellett töltenie. Az előző években ez az egyhetes látogatás mindig érdekes, bár inkább komor színezetű nyugalmasság izgalmát keltette benne. Nem tudta volna elképzelni, hogy tovább is ott éljen, oda tartozzék, lényének mégis volt egy része, amely örömét lelte ebben a furcsa alászállásban. Mintha ősei közé tért volna vissza, akik az időtenger mélyén folytatták létüket egy láthatatlan búvárharangban. Az arcok, a hangok, a színek, a tények, a ruhák és a mozdulatok, az események sorrendje, a hozzájuk fűzött megjegyzések, az ételek íze és szaga, az égő rum kék lángja és gőze mindig ugyanaz volt valami mozaikszerű mozgás folyton ismétlődő állandóságában. Amikor, talán hároméves korában, először tudatosította ezt, már kezdet nélkül való emlékezéssel élt sejtjeiben minden mozzanat. Mialatt a gyermek növekszik, a felnőttek körülötte hosszú-hosszú időkig látszólag változatlanok maradnak, s csak belül őrli fel őket lassan az évekké duzzadó percek termeszhadserege. Kjell nem látott egész gyermeksége és kora ifjúsága alatt úgyszólván semmi változást a Björnsen-ház lakóin és látogatóin. Kathe néni, Eriing Björnsen, a legidősebb, legnyugodtabb vérű Björnsen hamburgi felesége minden évben ugyanazokkal az érdes, személyeskedő kedvességekkel fogadta, amelyektől mindenki a legszívesebben betakarózott volna a füléig. - Megnőttél Kjell, de sovány vagy, mint a seprűnyél! Persze. Anyád egész nap a saját bánatát ringatja. Törvénnyel kellene eltiltani a gyerekszüléstől az ilyen asszonyt! Apád jobban tette volna, ha meg sem
207
nősül, bár egyelőre úgy látszik, veled nem jártunk rosszul! Örülsz, hogy itt vagy, drágám? Magam csináltam neked a tejszínes halsalátát! Remélem, éhes vagy? Kathe néninek acélszínű, üveges fényű haja, hideg, szürke szeme és nagyon csengő, éles, parancsoló hangja volt. Öt fiút szült a férjének, és egy lányt magának - így mondta mindig a karácsonyi vacsorákon. Valóban, a fiúk csak látogatóba jártak haza az öreg házba, míg Aase, a lánya vele maradt, és harmincéves korára anyja erőtlenebb, hervadtabb árnyékává lett. Eriing Björnsen - Kjell elhalt apjának legidősebb bátyja — köszvényesen, megkeseredve zsörtölődte végig utolsó éveit felesége zsarnoki gondoskodása alatt, aki minden orvosi utasítást könyörtelenül betartatott vele. Amivel bizonyára meghosszabbította, de elviselhetetlenné tette a férfi életét. Azután ott volt az öt Björnsen fiú - feleségükkel és apróbb-nagyobb gyermekeikkel. Megérkezett Eriing bácsi három öccse is népes családjuk kíséretében, úgy, hogy a nagy, átfűthetetlenül hideg ebédlő súlyos rézcsillárja alatt az ünnepi vacsorára negyvenkét személynek terítettek. De az öreg ház úgy felszívta és elnyelte ezt a sok embert, hogy délutánonként, amikor a vendégszobákban mindenütt gyerekek lármáztak, asszonyok hajoltak össze sugdolózva, férfiak tárgyaltak egymással nehéz italoktól fűtött hangon, a konyhában húst csapkodtak, halakat gyilkoltak, diót törtek, habot vertek sikongó nevetgélések és ingerült perlekedés közepette, a nagy, sötétkék szőnyeges hall csöndes és kihalt volt, mint a kripta. Ezen a karácsonyon Kjell valahogyan nem tudott személytelenül elmerülni fajtája időtlen emlékektől lüktető jelenében. Lényének hiányérzettől sajgó súlypontja visszamaradt a sand-vikstörveti házban, amelyet most fagyott vízerek kanyarogtak körül, s homályos, jégcirádás ablakai mögött Laila gubbasztott fázósan az izzó cserépkályha mellett, melegvizes palackok között. Miért nem lehet ott ő is? gondolta lázadozva. Senki mással nem kívánt együtt lenni, csak vele. A többiek hangos társasága mérhetetlenül zavarta. Szobáját az unokafivéreivel, két szeplős, nagy csontú, mutáló hangú kamasszal osztotta meg, akik reggeltől estig a legbárgyúbb röhejkitörések, huzakodó verekedések rohamaiban fetrengtek. A korábbi években Kjell győzte az ugratásokat, állta és osztotta az ütéseket, együtt sikongott, fuldokolt a nevetőkkel. Ujabb mértéke azonban élesen elhatárolta tőlük. Laila lényének törékeny csendje, szavakon túli titkokkal tele beszélgetéseik csillagtávolba vitték az ilyenfajta megnyilvánulásoktól. Elmenekült a szobából, és lement a hallba, a norviki ház emlékek némaságába dermedt középpontjába. Remélte, ott majd kibonthatja képzelete pihebur-kából Laila sugárzó alakját. A csontig hatoló hideg a nagy, vöröstéglás kandalló felé vonzotta, amelyben átizzott fahasábok ideges lángja nyújtózott a szabadulás felé. Csak amikor a kandalló előtt heverő, sárgás medvebőrre térdelt tűztől megbűvölt szemmel és előrenyújtott tenyérrel, akkor hallotta meg, hogy mögötte valami mozgás rezzen. Hátrapillantott. Kathe néni ült ott a lángok felé fordított, magas hátú karosszékben, s tevékeny ujjai között szétnyitott Bibliát tartott. - Fázol? - kérdezte barátságos mosollyal, de a hangja olyan volt, mint a norviki termek: átfűthetetlen. Valahol tüzek égtek benne is, legfeljebb azonban egy kis kályhasarok boszorkánykörét melegítették fel. 208
- Nem - felelte a fiú. - De szeretem a tüzet. - Különös módon kellemetlenül érintette most Kathe néni jelenléte. Másképp és fokozottabban, mint máskor. Félt tőle, mintha valami veszély lapult volna benne. Menekülni akart. Már a dolog bekövetkezése előtt érezte, mi zúdul majd rá. Felállt. - Várj! - szólt rá Káthe néni. - Ülj le. Beszélgessünk. Hogy érzed magad Niskin doktornál? - Köszönöm, nagyon jól! - felelte mohón, s közben kapkodva támpontot, torlaszt keresett, amelyet Önmaga és a bekövetkező esemény közé emelhetne. Ha lejönne valaki a lépcsőn, és elhívná Kathe nénit, ha... De a mérgezett szónyíl már kirepült, és befúródott meztelen nyitott lénye közepébe. - Hallom, Olaf bátyád konzíliumot tartott a kollégáival. Mit mondanak a többiek, mennyi ideje van még hátra Lailának? Csak azért ült le, mert a térdei egészen puhák, levegősek lettek alatta. Kapcsolata elveszett a szemben ülő, egyenes gerincű, kemény asszonnyal. Nem is merült fel benne, hogy kérdést intéztek hozzá, amelyre felelnie illenék. Egyedül a méreg villámgyors terjedésére figyelt önmagában, az iszonyú, szaggató fájásokra, a pánikszerű, őrjöngve tiltakozó, sikongó rémületre: nem! Neem! Nem igaz! Didergő, artikulátlan nyögést hallott a saját szájából, azután Káthe néni szétfolyó, riadt arca jelent meg fölötte. - Kjell! Az Istenért! Mi van veled?! - Távolodó lénye azután hirtelen kialudt benne, mint az elfújt gyertyaláng. Eszmélete egy másik hang fonalába kapaszkodva tért vissza újra. A norviki vendégszobában feküdt. Suttogva beszélgettek mellette. Megismerte Sonja, a házvezetőnő hangját. Kathe néni felelgetett neki érdes, süvöltő suttogással. Az ő fejsérülését tárgyalták és azt, hogy ájulása bizonyára még mindig annak a következménye. Latolgatták, vajon nem marad-e ütődött, mint szegény Thorleif Björnsen, akit kamaszkorában fejbe rúgott egy ló, a sebéből látszólag felgyógyult, s csak később derült ki, hogy félig-meddig meghülyült. Szerencsére nem nősült meg. Ez a Niskin-vonal igen aggasztó magában is. Az anya... nos, tudjuk. Meg is ölhette volna a fiát. Tulajdonképpen zárt intézetben volna a helye. A családnak már semmire nem volna szabad tekintettel lennie, mert nyilvánvalóan közveszélyes. Ami Niskin doktort illeti... a hely maga egy cseppet sem megnyugtató. A doktor ideggyenge, puha álmodozó. A felesége vészes vérszegénységben pusztult el, sajnos később, mint kellett volna, mert itt maradt utána ez a boldogtalan leány, akinek ereiben szintén savóvá válik a vér. Tagjai kihűlnek. Évek óta haldoklik. Sophie ugyanott vett fürdőket, ahol ő. Az ápolónő elárulta a fürdőorvos véleményét: csoda, hogy él még. Már alig vannak vörös vérsejtjei. - Mégis, meddig húzhatja? - suttogta Sonja kéjes borzadással. - Nem hiszem, hogy a tavasz éles szeleit kibírja. Ezek mindig tavaszkor... Teste fölött Kjellnek még nem volt uralma, csak eszmélete éledt fel tehetetlen húsában. Nem tudja, hogyan mozduljon, hogyan kiáltson rájuk, nem talált rá az összeköttetésre tagjai és hangszálai között. Hallgatnia kellett odaszögezve, védtelenül. Laila haldoklik. Laila ereiben savóvá válik a vér. Már alig vannak vörös vérsejtjei. Tavaszkor meghal. Ezek mindig tavaszkor... Vészes vérszegénység. 209
Vészes... „Nem hiszek a halálban, Kjell, csak a haldoklástól félek. Aki meghal, az közelebb van hozzánk, mint azok, akik élnek. Mindenki meghal, Kjell. Apád él. Apád él, de másképp.” Hogyan él az, aki meghalt? Ha Laila meghal, akkor tőle meg fogja tudni. „Aki meghal, az közelebb van hozzánk.” Egyszerre éles, tiszta fényesség áradt el benne, amely minden zűrzavart és szorongást szikrázó örömmé oldott. Mintha felébredt volna üldöztetésről, halálról szóló álmából. Ebben a sugárzásban semmi kételye nem maradt többé arról, ki az, aki ütődött, aki valótlan rémképektől retteg. Ők ott, a suttogók. Az összehajló vakok. Nem tudnak semmit. Csak ő látja a valóságot Lailáról és a halálról! Ó, csak ez a fény ne aludjon ki benne! Soha ki ne aludjon! - Hosszan, boldogan felnevetett. A félhomályos szobában lámpák gyulladtak ki hirtelen, s ijedt arcok gyűrűje zárult köré. - Mi az? Kjell! Kjell! Mi történt? Mi is történt? A sötét varázskör fullasztó örvényében egyszerre visszaszívódott rémült magányába, a halál lappangó hiéna-árnyai közé. - A fény... - motyogta eszmélet és öntudatlanság küszöbén támolyogva. - Kathe néni mindig eltakarja.
A MEGNYÍLT BÖRTÖNAJTÓ Amint megérkezett a Niskin-házba, és Laila aurája körülszőtte egy minden valóságnál hevesebb valóságtudattal, úgy gondolt norviki megrázkódtatására, mintha évszázadokkal ezelőtt élte volna át. Semmi összefüggését nem érezte Laila élénk, izzó, a jelenségeket, gondolatokat meghatványozó lényével. Amikor tavaszodni kezdett, Olaf bácsi egyre nyugtalanabbá és tevékenyebbé vált. Laila újabb utazását készítette elő. A Sognefjord hegyei között bérelt kényelmes házat. - Olyan erős és pezsdítő a levegője, mint az elixír! - mondta mesterkélten vidám lendülettel, amelyből hiányzott minden meggyőződés. Laila már május végén elindult Idával. Abban állapodtak meg, hogy a vizsgái után Kjell is követi őket Olaf bácsival együtt. Lailát tavasszal mindig hegyek közé vitték, a gyöngeség özönvizéből fölfele menekültek vele, hátha életét a halálos kór egyre emelkedő szintje fölött tarthatják még egy ideig. Lailával titkoktól lüktető, különös leveleket váltottak. A szavak senkinek nem mondták el igazi tartalmukat, csak a fiúnak. Amikor egészen kicsi voltam - talán ötéves -, apád a határtalan könyörület csodájáról mesélt nekem! - írta Laila. Azt mondta, Tibetben találkozott egy olyan lámával, akit soha nem bántottak még a vadállatok sem, mert annyira szerette őket. De nem úgy szerette, ahogyan az emberek szeretnek általában, rögtön haragra, sértődésre, büntetésre készen vagy gyanakvó, zárkózott félelemmel, hanem óriási, isteni erővel, magát alázatosan kitárva nekik- annyira, hogy éjszaka a fekhelyéhez csúsztak a legmérgesebb kígyók és gyöngéden hozzásimultak. Úgy beteltek, és 210
elnyugodtak a közelében, mintha a legkívánatosabb ételekké csillapította volna éhségüket. Azért mesélte ezt nekem, mert tudta, hogy én tudom, miről van szó. Nem ijedt meg, amikor örömömben sírni kezdtem. Csak attól félt, hogy apám meghallja. Sokszor gondolkoztam rajta azóta, miért jöttem én el onnan, amikor már nem volt elegendő emberi erőm hozzá? A sejtjeim lassan felbomlanak, a vérem elsápad, átalakul, már nincs tüze, és hiányzik a sűrűsége hozzá, hogy egy egészséges szervezetet éltessen. Vajon miért jöttem én el Tibetből, Kjell? Minek jöttem el ilyen rövid időre, amely alatt semmi mást nem tudtam csinálni, mint a betegségemmel terhelni másokat? Eltévedtem? A Himalája csúcsai olyanok, mint a piramisok. Onnan máshová indulnak azok, akik erre a végső pontra felküzdötték magukat. Én eljöttem. De az, ami lényeges bennem, ott maradt. Rövid pórázon még elengedte a testemet ide, a szál azonban egyre húzódik közöttünk, és felbontja ezt a lehasadt kis szilánkot, amely most én látszom lenni. Egész éjszaka üvöltött a szél, és a fák rettenetesen szenvedtek. Reggel, amikor kinéztem az ablakon, még minden kócos és haragos volt, csak délutánra csendesedett meg az idő. A vízből felmeredő sziklák annyira gyászosak, hogy szeretném megvigasztalni őket. Milyen borzasztó, Kjell, hogy az emberek nem sejtik, micsoda megkövült bánat és szenvedély zárult ezekbe a sziklákba! Senki se érti a másikat itt, s aki érti, az csaknem teljesen tehetetlen! Semmi mellett ne menj el részvétlenül, Kjelll Te sok helyet bejársz majd. Minden él. Minden szenved. És nincs néma szenvedés. A világ tele van panasszal, de senki nem figyel rá. A kövek, a növé nyek, az állatok kikiáltott fájdalma visszacsapódó korbács, ha testünket-lelkünket könyörületből nem tartjuk mi az ütések alá. Az egyik hegynek itt szemben olyan a tükörképe a vízben, mint valami öreg bernáthegyi kutyának. A sziklák egyike oldala bársony-sötét. Fények-árnyak rezegnek fent és lent. Ó, Kjell! Semmi más nem számít, csak ez a kapcsolat mindazzal, ami él! Laila június elején halt meg Sognefjordban, aznap, amikor Ida sürgönyére, Olaf bácsival együtt odaérkeztek. Halálának semmi más előjele nem mutatkozott, mint hogy élénkebb s látszólag frissebb volt, mint egyébként. Apadó testi erejét s a tényt, hogy már felkelni sem tudott az ágyból, szemfényvesztő módon elfedte szellemének izgatott, túlfeszített izzása. Mielőtt Laila szobájába léptek volna, Olaf bácsi a napfoltos kertben szorongva-kerülgette Idát a kérdéssel, amelyet egyenesen nem mert feltenni neki, csak célozgatva rá. Ida azonban megértette, és úgy válaszolt rá, ahogyan az orvosok a feltárt seb környékéhez nyúlnak, óvatos, de határozott egyértelműséggel. - A végén vagyunk, doktor úr! Maga is érzi, de ő tudja a legtöbbet erről is mindannyiunk közül. Hálát adhatunk Istennek, hogy egyáltalában nem szenved. Sőt. Boldog. Mintha az esküvőjére készülne. Ha soha semmiben nem hittem volna, ezek a vele töltött utolsó napok akkor is megváltottak volna a halálfélelemtől. Ha elmegy, magunkat fogom megsiratni, a reményemet soha többé nem veszítem el! A vaskos, harsány, öreg Ida hatalmas, transzcendens naphőt sugárzott, amelyet a haldokló Lailából szívott magába, s ezt az erőt átvetítette rájuk is. Rejtélyes, valóságon túli egzaltációtól égve siettek fel Lailához, aki már csaknem áttetszővé oldódott párnái között. Testi jelenlétének ezen a legmélyebb pontján azonban meztelen, égi tűz parázslott.
211
- Apa! Kjell! Úgy sajnáltam volna, ha elkéstek! - Vékony, törékeny kislányhanggá fiatalodott hangja csupa ezüst volt és csupa öröm. - Sokkal könnyebb minden, mint gondoltam. Ostoba voltam, Kjell! Gonosz, buta félelem emléke ütközött át bennem régi küszöbökről, amikor még kapaszkodtam, horgokat akasztottam a testembe, s a kiszakadás ezért rettentő fájdalmassá vált, de most... visszakaptam mindent, amit megszereztem! Olyan sok mindent elfelejt az ember, amit már tudott! Nevetése finom selyempapírzörgésnek hatott. - Szerencsére csak egy időre. - Szemének mérhetetlen mélységekbe kanyargó ösvényét a fiú felé fordította, s ő úgy érezte, valamennyi érzése, gondolata beszívódik ebbe a halálos gyöngédségtől csillámló örvénybe. Laila elfordult, és lehunyta a szemét. Vártak. Sem türelmetlenség, sem rémület nem tört rájuk. A szobában a késő délután aranyfényei rezegtek. - Teljesen ébren megyek át. Ahogyan tanultam. Nem kell segítség hozzá - mondta Laila egy idő múlva lassan, szinte tagoltan. - Tudom, hová megyek. Tudom, honnan jöttem. Tűz és víz nem borít el többé. Arcok, szavak, jelek, színek, örvények és szakadékok, sem istenek, sem démonok nem hitetnek el többé. Nem félek. - Hangja érthetetlen mormolássá, majd suttogássá halkult. Besüppedt, árnyékos homlokán a bőr összeráncolódott, ahogyan erőlködve figyelt valamire önmagában. - A Szent Hegy. A Szent Hegy csúcsa a fejtetőn - mondta újra érthetően. - Minden hegyi ösvény kívül és belül... odavezet. Újra hallgattak. A fény lassan kihúzódott a szobából. Hűvös, zord homály uralkodott el rajtuk. S e reszkető csendben furcsa, idegen, rémítő, lenyűgöző hang szakadt ki Laila torkából. - Hik! Mintha áttetszővé élesített bárd metszette volna ketté az ellenszegülő dolgokat, a sötétség, a halál és a bánat gyászdrapériái szétnyíltak. - Phat! A magasztos feszültségbe hatalmas, szárnyaló lendület avatkozott be, s a fogoly kilépett börtönéből. Az ágyon heverő test üres keretté omlott össze. Hirtelen villámszerűen lelepleződött előttük a viaszos, apró, teljesen vértelen fizikum életképtelensége. Az, hogy egyáltalában élt, s eddig a működő szervezet látszatát keltette, képlékeny plazmából élet-visszfényt formáló okkult jelenség volt. Laila két utolsó szavának értelmét Kjell mintegy tizennyolc évvel később értette csak meg a rongbuki kolostorban. Unokanővére testen túli, nem e világból való erejével maga nyitotta fel a halálkaput, hogy szelleme éber tudattal röppenjen el a koponyacsontján támadt résen át. A két mágikus kulcsszó visszatért hozzá is Tibetből élete utolsó pillanatában, mintahogyan visszatér mind a megjelöltekhez, a beavatottakhoz, akik a mélységből titáni küzdelemmel kiemelkedve egy klauzúrában már újra életre keltették magukban az Elveszített Igét.
MEREDEK UTAK 212
Sok halált látott életében ezután; a halálközelség és a haláltudat egy pillanatra sem hagyta el azóta, de Laila testi életből való kilépése semmiféle más véghez nem hasonlított. Niskin doktorral együtt azon rendültek meg inkább, mennyire távol maradt a homályba merült szobától minden dráma és félelem. Sőt. Csak borzongva, tűnődve mertek egymásra nézni. Ezzel az éles, világos felismeréssel távol maradt a veszteségtudat is. Mert ami lejátszódott előttük, nem a halál tragédiája, hanem az élet átváltozásának fenségesen magasabb rendű állapotába való átlényegülése volt. Később, bársonyos, szürke, alkonyi homályban a fiú egyedül lement a vízhez, hogy megnézze „a vízből felmeredő, gyászos sziklákat”. A levegőnek nem volt súlya, sem tartalma; rezzenés nélkül állt. Nem érzett meleget, sem hűvösséget. Nem érezte a testét. Nem érzett semmi fájdalmat vagy aggodalmat. Úgy tükrözte a dolgokat, mint a víz bágyadtan csillogó felszíne: semlegesen. Minden él rezgett benne a gondolat. Mint ez a felszíni csillámlás. Hogy ez a gondolat Laila hangján zengett, természetesen simult a táj és az ő egységébe. Szeme lassan siklott fölfelé a vízben tükröződő hegy szilvakék és lila tömegén. A hegy csúcsának piramisalakja volt. Laila eljött egy ilyen hegypiramis csúcsáról, azután visszament oda. A fiú szemhéja elnehezedett, amint figyelme egyre inkább befelé fordult, a mozdulatlan embléma széttáguló jelentőségéhez. Mennyivel elevenebb, nagyobb dolgok rétegeződtek ott belül! Amint lehunyta a szemét, megjelent az élő Laila. Lénye halhatatlan örömtől vibrált. - Te itt vagy még? - kérdezte a lánytól remegve. - Hol lennék? - A hegyen, nem? - A hegyen. Igen. Tehát itt. Mindig a hegyen, és mindig itt. - Nem értem. Magyarázd meg, én... Laila alakja elködösödött. Gondolathullámai egyre távolabbról csapódtak hozzá. - Minden táj legmagasabb pontján... Dolgokon kívül és a dolgok fölött velem vagy. Nem tudod? Álom nyűgözte le. Sárgás, hótól súlyos felhők függtek fölötte. Az arcán szél áramlását érezte álmában. Tudta, hogy a Szent Hegy csúcsa átszúrja a felhőket. Elindulok! - határozta el szilárdan. - Addig megyek, amíg oda nem érek! Ettől az időtől kezdve iskolai szünidőit külföldön töltötte. Olaszországi, svájci, franciaországi hegyi túrái mind a vezérmotívum kiteljesedése felé haladó futamok voltak. Visszatért, és megint elindult felfelé, vissza a kiinduláshoz, azután megint feljebb. A hegyek, amelyeket becsvágyó, szűkszavú, különös emberek társaságában megmászott, csak eszközei voltak valaminek, amire készült. Húszéves korában már szakkörökben elismert alpinista volt. A Jungfrau, a Finsteradhorn, a Matterhorn, a Mount Elburz lejtői után a Mont Blanc következett, majd az Andok, a Rocky Mountain, a McKinley, az Aconcagus, végül az afrikai Kilimandzsáró. Huszonhat évesen először vett részt a londoni királyi földrajzi társaság rendezésében egy Everest expedícióban. Minden fáradozása, összegyűjtött tapasztalata közelebb vitte a Himalája hatalmas hegy-óriástömbjéhez. Valamennyi legyőzött hegycsúcs 213
lépcsőfok volt, amelyen följebb lépett, a rejtélyes jelkép felé haladt. Szilárdan hitte, érezte, hogy ez a pont az egyetlen igazán fontos dolog, amelyért született. Tanulmányait telenként végezte el. Vizsgáit is úgy intézte, hogy tavasztól késő őszig úton lehessen. Mindenben apja nyomdokait követte. Terveihez jogcímül szintén a geográfiát választotta. Az útja sima volt. Senki és semmi nem tartotta vissza. Bergenben továbbra is a nagybátyjánál lakott. Az anyja egyre inkább elzárkózott a világtól. Voltak olyan évek, hogy bár hónapokig otthont tartózkodott, egyszer sem látta. Végül az asszony úgy halt meg valami bonyolult influenzaszövődményben, hogy a fia nem is búcsúzott el tőle. Csak a koporsóját látogatta meg a családi sírboltban, amikor a Kancsenjuga lejtőiről visszaérkezett 1938 nyarának végén. Ezek alatt az évek alatt rengeteg emberrel került össze. Karácsonyonként elzarándokolt a norviki Björnsen-erődbe. Ha éppen a közelben volt, részt vett a legfontosabb családi eseményeken, esküvőkön és temetéseken. Nagybátyjával és Ida Hoellal bensőségesen gyöngéd viszonyt tartott fen. Voltak szerelmi kalandjai is. Szívélyes kapcsolatokat kötött, amelyek néha csaknem barátságnak látszottak. A barátság azonban mélyen kitárulkozó, tükröződő s főleg duális ügy. Azok a furcsa, néha ütődött, különc vagy zseniális figurák, akikkel utazásai közben összeakadt, mind rátámaszkodtak inkább, belőle szívtak energiát. Megmutatták rejtett sérüléseiket, fanatikus rögeszméiket vagy erkölcsi mocsok alatt őrzött, néha szégyellt tisztaságukat, s ő, bár szerette, szánta valamennyiüket, nem tudott felnyílni előttük. Voltak pártfogoltjai, szellemi-fizikai útitársai, nagyszerű bajtársai az elemekkel, a hegyekkel való harcaiban, akikre habozás nélkül rábízta az életét, mégis, ha elemezni kezdte viszonyát velük, nyilvánvaló volt, hogy a kapcsolatuk lényegében mindig egyoldalú maradt. Míg a többiek beszéltek, s ő elmerült bonyolult ügyeikben, önmagáról mélyen hallgatott, anélkül hogy ez a másiknak feltűnt volna, mert hiszen nem rideg elzárkózás volt ez a részéről, hanem - ifjúsága ellenére -, atyai együttérzés. Ami legbensőbb lényegét jelentette, azt egyedül Laila ismerte. Csak Laila volt egészen mellette, egészen benne. A közlés kettejük között nem szavakkal történt, hanem úgy, ahogyan a megértés lehetséges. A többiekre mindig hegytávlatból nézett, anélkül hogy önmagát gőgösen kiemelte volna közülük. Egyszerűen tudatosította a távolságot, amely a külső embert a másik embertől elválasztja.
NAPÁRNYÉK Gunnar Haakonsennel beszélgetett a hegyekkel való viszonyáról 1939 nyarán, röviddel azelőtt, hogy ennek a rajongónak az árnyékát elsodorta mellőle a Mount Everest félelmetes jégförgetege Rongbuk fölött, valahol huszonnégyezer lábnyi magasságban. Gunnar nem tágított mellőle gyerekkoruk óta. Szolgai alázattal követte mindenüvé. Kifordult saját sorsából, saját egyéniségéből, és sovány, apró termetét is betörte ebbe a nyugtalanító kultuszba, hogy mellette lehessen a legzordabb körülmények között, fáradalmak, veszélyek, értelmetlennek tetsző kísérletek erőfeszítéseiben, amelyek valódi célját sem ismerte. Kjell sohasem osztotta meg Gunnarral benső válságait, kételyeit és csillapíthatatlan 214
szomját az elérhetetlen megközelítésére. De Haakonsen nem is kívánta tőle ezt a megosztódást. Megbűvölten, vakon áthelyezte súlypontját abba a fantomba, akinek kialakításához kölcsönvette Kjell külső habitusát. Önmagán kívül élt így, belevetülve egy másik ember lényébe. Az első időkben Kjellt zavarta és taszította ez a görcsös hozzátapadás. Betegesnek, ijesztőnek érezte. Kapcsolatuk szétszakításának próbálkozásait azonban önnön szánalma torpedózta meg. Gunnar ideglázas
összeomlásokkal
felelt
minden
kísérletére.
Nem
könyörgött,
nem
rúgta
fel
megállapodásukat, hanem ijesztően beteg lett. Bele akart halni a tőle való távollétbe. Nem rázhatta le, nem verhette el magától, noha érezte, Gunnar vesztét jelenti mindenképpen. Ez a gyönge, függésre szoruló egyéniség tudattalanul őt jelölte ki hóhérául. Évekkel később látott egy gyermekbénulásos beteget, akiről néhány pillanatra leemelték a vastüdőt, amely mesterségesen mozgatta bénult tüdőizmait. Annak az arcán jelent meg a fulladozó vakrémületnek ugyanaz a nihilbe zuhanó kétségbeesése, mint amely Gunnaron uralkodott el, valahányszor meg akarta szüntetni kapcsolatukat. Ragaszkodása kétségtelenül feminin volt, de nem homoszexuális természetű. Gunnar bolondult a nőkért, bár éhsége némi megvetéssel párosult. Sok erős, férfias nő talán ezért lelte benne bosszús elragadtatását. Külseje, életkörülményei szerint inkább valami íróasztal melletti foglalkozás felelt volna meg neki. Gyér hajú, szőke, szürke szemű, ernyedt állú fiatalember volt túlméretezett, egzaltált homlokkal. Félszegen mozgott, és nehezen, körülményesen fejezte ki magát. Ha magyarázott valamit, rendszerint rászóltak, mondja hangosabban. Ténferegve, bizonytalanul mozgott, mint aki sohasem tudja pontosan, hová akar eljutni. Apja tisztviselő volt a Björnsen vállalatnál. Gunnar az őrültek csökönyös elszántságával küzdötte ki magát a környezetéből. Mindenki ellene dolgozott. Apja konok, brutális haraggal; riasztóan csúf, halszájú, idomtalan anyja az egész Björnsen család ellen intézett rohamokkal, vég nélküli Canossa-járással próbált gátat vetni törekvéseinek. Az asszony véresre sírt szemének, szétfolyt arcának, csukló dadogásának elviselhetetlen látványa évekig üldözte Kjellt. Gunnar anyjának érdes, nyirkos ujjai belekapaszkodtak a kezébe, rángatták a ruháját, letépték a kabátujját. - Kjell úr, az Istenért, ne tegye tönkre a fiúnkat! Maga erős! Maga bírja! De ő! Nézzen rá, milyen széllelbélelt! Megzavarodott! Elment az esze! Ne álljon szóba vele! Dobja ki, könyörgök! Örökre áldani fogom érte! A végén az anyja vitte vissza Gunnarhoz. Zokogva hurcolta a betegágyához. - Maga az orvossága! Gyógyítsa meg, és vigye el, csak éljen! Képtelen helyzet volt, mert neki nem kellett a szerencsétlen. Örült volna, ha leszakíthatja magáról. Tudta, Gunnar nem bírhatja az életmódot, amelyet ő választott. Mégis, amitől a legjobban viszolygott: vállalnia kellett Gunnar „elcsábításának” minden következményét. - Mi ez benned? - fakadt ki egyszer tehetetlenül és türelmetlenül. Mindketten tizenhét évesek voltak. A kora tavasz közeledtével Svájcba készültek hegyi túrára, s Gunnar vadul, de sikertelenül titkolni próbálta előtte szédelgő gyöngeségét. - Őszre visszajövök. Várj meg itt. Nem vagy egészséges! 215
Gunnar arcán megjelent a „leemelt vastüdő” kifejezés. -
Mit csináljak itt... magamban?
-
Tanulj! Udvarolj! írj verseket.
-
Neked elég volna ennyi?
-
Nem, de...
- Úgy gondolod, egy magamfajta selejtembernek elég, ugye? - Te ne gondolj semmit helyettem! Ne csinálj mindenből bonyolult drámát! Beteg vagy! - Igen. És meg akarok gyógyulni. A szobák és a könyvek elpusztítanak. Egyedül nem tudok kigondolni semmiféle tervet, és nem látom a célt sem. Egyedül üres és gyenge vagyok, csak annyi vagyok, amennyinek látszom. De ha valaki nyomot tapos előttem, ha magához kötöz, és maga után von, mindenhová eljutok, még a világ tetejére is! S ő kénytelen-kelletlen ezt tette éveken át: nyomot taposott Gunnar előtt, maga után vonta ezt a meghasonlott, önmaga elől menekülő embert, aki tehetetlenségével perverz módon a zsarnokává lett. Senki más nem tudta kényszeríteni rá, hogy eltűrje szabadságának korlátozását, sem a családja, sem az asszonyok különféle ügyeskedései. Gunnar azonban hozzá kötözve ott járt a nyomában mindenütt. A hegyek lejtőin valóságosan vonszolnia, támogatnia, saját erejével éltetnie kellett. Vizsgáin, anyagi zavarain is ő segítette át. Gunnar a régészetet választotta hivatásául. Az együtt töltött hosszú évek, a hegyek kristályos békessége, a sok szolgálat, amelyet labilis egészségű társának tennie kellett, lassanként megbékítették ezzel a rákényszerítet kapcsolattal. Hozzászokott. De míg Gunnarnak ő volt az iránytűje, a bázisa, az egyetlen mértéke, ő még barátjának sem nevezhette valójában. Inkább szolgájának, alattvalójának, mint egy király. Vagy serdületlen fiának, mint egy apa. Önmagáról, saját problémáiról csak egyetlenegyszer beszélt vele, s furcsa módon Gunnar életében utoljára. A beszélgetés háttere Dochen volt. A kora őszt várva pihentek ott a Bam-tsö tó mellett, amelynek sima, élesen fénylő felszíne mintha festő palettája lett volna, a rávetülől árnyak mélykék, bíborvörös és kékeszöld színekben ragyogtak, s egy része a vízi növényektől egészen vérpiros volt. A tó fölötti magaslaton, sziklaoldalnak támasztott sátruk mellett sötétkék íriszek, nagy, harangszerű, rózsaszínű hegyi virágok ágaskodtak ki a ritkás fűből. A tó körül hatalmas, mohával borított romokra láttak. Szelíd anyagazella vonult el mellettük félelem nélkül. A víz felé cserkészett kicsinyével együtt. A könyörületes lámák ezen a tájon visszaszerezték az ember hitelét a természet félénk gyermekei előtt. - Vajon miféle romok lehetnek ezek? - kérdezte Gunnar. - Régi kolostorerőd romjai vagy Isten tudja. Talán egy eltűnt kultúra nagyvárosáé. Itt még minden szűz és felderítetlen. - Szeretem, hogy nem tudunk semmit róla! - Gunnar szeme zavaros rajongással pihent a barnásfekete, néma köveken. - Szeretek ködben tapogatózni. - Miért? 216
- Ami meghatározott és élesen világos, az mindig szegényes. Kevés. Csak az ismeretlenben határtalanok a lehetőségek. - Tulajdonképpen mit jelent neked Tibet? Mit keresel a hegyekben? - kérdezte tőle, és arra gondolt, Gunnar sokkal kényelmesebben eltölthetné álomban botorkáló életét, mert ahol a teste jár, ott soha sincs jelen. Mindig ködben tapogatózik, réveteg önkívületben képeket szemlél, amelyek függetlenek a környezettől. - Te mit keresel a hegyekben? - fordította meg a kérdést Gunnar váratlanul. Amikor felelt, nem neki vallott, hanem a tájnak. A sokszínű víztükör, a vízben tükröződő, szelíd anyagazella és a múlt titkait őrző romok Laila varázsjelével szóltak rá: nyílj fel! - Apám és Laila közelebb van itt hozzám, mint a lapályon. - Nem nézett Gunnarra, de érezte, hogy annak pillantása fokozódó egzaltációval fordul felé. Lényét szorongás és ámulat légköre örvénylette körül, de ez nem zavarta. - Apád és Laila? Hiszen mindkettő halott! - Persze. De látod, én halottakkal barátkozom. - Nem értelek! - Nem. Pedig velem jársz régóta. - Meg akarsz ijeszteni! Tréfálsz. Nálad egészségesebb, életigenlőbb, gyakorlatibb lényt nem ismerek! Hozzád képest minden ember árnyéknak tetszik, és magam is csak ilyen árnyékféle vagyok melletted. Gyermekkorunk óta úgy érzem, minden, ami félelmetes, verejtékes, lidércnyomásszerű, véget ér, ha megjelensz. Mint amikor az ember fenyegető sötétségből kilép a napfényre. Kjell hirtelen azonosulással átélte barátja lelki tériszonyát; egy kisgyerek félelmét, akit szédítő idegen kiterjedések között magára hagytak. - Szerinted mit keresek a hegyekben? - fordult felé. - A feladatot. A kielégülést, hogy megtetted, amire csak kevesen képesek. Győzelmet. Benső dicsőséget és külső sikert. Mindkettő jogosan megillet érte! - Azt hiszed, beérném ennyivel? Egyetlen lépést nem tennék érte! - A mosolyával utána nyúlt, és talajra segítette az elveszettet. - Az emberek általában különféle neveket adnak a mágikus ösztönzésnek, amely a hegyekbe hajszolja, egyre feljebb űzi őket halálos veszélyek és a rémület görcsei között. A tény, hogy fölértek egy csúcsra, és az emberek is tudomást vesznek róla, önmagában véve szánalmas eredmény. Kezet fognak egymással, körülnéznek, letűznek egy zászlót, vagy kimerültségtől, nyavalyáktól sújtottan egyszerűen összeesnek, azután föltápászkodnak, és lejönnek. És? Mi történt valójában? Mi volt az iszonyú feszültség, az eget ostromló várakozás értelme? A testüket felvitték valamelyik csúcsra, azután lehozták, mint egy bezárt koporsót. Pedig valamiért felküzdötték magukat. Harcoltak a magassággal. Legyőzték gyöngeségeiket. Megrázta őket a döntést sürgető magány. Átjárta őket a legnagyobb titok sejtelme, amely ott feszült minden sejtjük, minden gondolatuk mögött. A hegyek szelleme rájuk kiáltott. Parancsot adott nekik. Elhívta őket a városokból, a falvakból, életük szűk keretei közül. Mágnesként magához szívta őket. S az igézettől 217
érintettek megrohamozták a lejtőket, a jégfalakat, mint az ámokfutók. Elhulltak közben, vagy továbbrohantak, de amit tettek, az a lényegnek csak a külső héja volt. Pantomimjáték, ősi misztérium, amelynek valamikor tudták, de már elfelejtették az értelmét. Tudatuk összeszűkült. Kirekesztette a jelképek örök világnyelvét. - Te ismered ezt a... „világnyelvet?” - Apámtól kaptam készen. Úgy születtem. Laila csak nevet adott neki. - Megmondhatod nekem is? - Nem tudom. A szavak egyáltalában nem alkalmasak rá. Túl sokat beszéltek már róla; a rengeteg szótörmelék szinte eltemette. Attól félek, ezt más módon kell felfogni. - Hogyan? - Ahogyan Mózes tette, amikor felment a Sínai-hegyre. Ahogyan Krisztus tette a Tábor hegyén. Vagy ahogyan a Mount Everest remetéi teszik ma is elhagyott barlangjaikban. A hegyek, éppúgy, mint a piramisok az ember legmélyebb titkát zárják magukba. Mert a jelképek formákhoz kötött mágikus erők. Ahhoz, hogy valaki a kinyilatkoztatás, a megváltás felvevő- és leadótornya lehessen, föl kell jutnia léte legmagasabb pontjára. De aki csak a testével hatol ezekre a számtalan kiterjedés felé hallgatózó csúcsokra, nem tudja felfogni, szétsugározni a belső és a külső univerzum üzeneteit, amelyek névtelen sóvárgásai értelmét rejtik. Pedig a testben is benne él valamennyi lelki és szellemi kontaktus kapcsolótáblája. Csak rá kell jönni ennek a titkos, érzékeny klaviatúrának megérintése módjára. Az ilyen varázslatos érintés fénybe borítja a lélek és a tudat valamennyi homályba merült dimenzióját. Ez a megvilágosodás, az átlé-nyegülés, a beteljesedés tűzpillanata. A hegynosztalgia csillapíthatatlan ösztönzés az emberben. Ez a szent inger késztette a piramisok, a diadalívek, a zikkuratok, a templomok, a dómok, az egyéni elefántcsonttornyok, sőt a Bábel tornyának felépítésére is. Ez hajszolja a legőrültebb megmutatkozásokba. Ez lappang minden nagyra törő becsvágya mögött. Fent akar lenni. A legtetején mindennek. Miért? Hogy Önmagát felmagasztalja, és kiemelje? Ez csak fedőnév. Valójában a sorsa, a részletek útvesztője, a mélység örvénye fölé kíván jutni. Ki akar lépni a földből a kozmoszba. Aki a legmagasabb ponton áll, az a táj teljes képét látja, a szintézist. A természet buja növényi és állati burjánzása ernyedten visszacsúszik már ebből a magasságból. A hétköznapokban, indulatokban összefülledt tömeg nem közelítheti meg, egyedül az ettől a legsajátosabb szenvedélytől megszállott egyén. A magányos ember. A piramis egyiptomi nevének fordítása: „kilépés a Földből”. A holtak feltámadása. A Mount Everest tibeti neve: Csomo-Lungma, a Világ Isteni Anyja. Sokáig gondolkoztam ezen a néven, amíg rájöttem az értelmére. Nem az eszemmel: a szememmel és a képzeletemmel. Elnéztem ezt a hasztalanul ostromolt, minden alacsony röptű emberi becsvágy elől elzárkózó hegycsúcsot. A róla készített fényképek, rajzok fölött meditáltam. Órákig figyeltem távcsővel, s akkor egyszerre világossá lett bennem, mint a megfejtett képregény. Csomo-Lungma: a Föld terhességének legvégső stádiuma. Aki leljut oda, nemcsak a testével, hanem a lelkével, a szellemével is, az kiszakad a nagy Mater öléből, és megszületik - Istennek. 218
- Hirtelen észrevette, hogy Gunnar arca elszürkül. - Mi bajod? Rosszul vagy? - Odanyúlt a pulzusához, de Gunnar elrántotta a karját. - Nem! - mondta rekedten. - Csak egyszerre... egészen idegennek érezlek. - Pedig én nem változtam. Csak megmutatkoztam. Valamit talán elvesztettél így belőlem, ami soha nem volt igaz. Eloszlattam a ködöt. Sajnálod? - Nem tudom. Inkább lesújt. Mintha egész idő alatt kimaradtam volna valamiből. Miért nem szóltál előbb? - Sohasem kérdeztél. - Hogyan kérdezhettelek volna arról, amiről nem is tudtam? A vallás eléggé távol áll tőlem. - Pedig amíg nem válsz a magad vallásalapítójává, addig nem lehetsz állatból emberré. Amíg nem zarándokolsz el léted legmagasabb pontjára a számodra egyedül érvényes kinyilatkoztatásért, addig halott vagy. Érted? - Nem. Az egész teljesen összezavar. És megrémít. Igen. Eddig minden általad lett világossá és egyszerűvé bennem. Azt hittem, a te célod az én célom is, de most... mintha a lábam alól kifutott volna a szilárd föld. Zuhanok! Te egészen más vagy, nem az, akinek hittelek. Előttem teljesen ismeretlen dimenziók közé tűnsz előlem, én pedig... Mi lesz velem, Kjell? A kérdés annyira szánalmas és elképesztő volt, hogy Kjell riadt szánalmát elmosta a bosszúság. - Önmagad leszel végre! Kilépsz a kígyótól megigézett nyulacska szerepéből, és hazamégy élni a saját életedet Bergenben! Megnősülsz. Boldoggá teszed a családodat. Eddig úgy jártál mellettem, mint aki holdkóros rohamában eltévedt. Időnként félig felébredtél, és ott találtad magad sokezer láb magasságban ég és föld között, minden magyarázat és egyéni cél nélkül, betegen, lázasan, a hegyi kórság nyavalyái között. Most rájöttél, hogy egy, a szervezeteddel, az egyéniségeddel ellentétes, sőt ellenséges, ismeretlen fény szívott fel idáig. Mert mi keresnivalód van neked, saját személyedben a tibeti hegyek között, Gunnar? Kérdésére hosszú ideig nem kapott választ, de a légkör közöttük megtelt névtelen, rossz ízű zűrzavarral, amely szinte fókusz nélkülivé dúlta szét Gunnar pillantását. Szeme révetegen kocsonyás lett, mint a halottaké. Kjell már mélyen megbánta hirtelen kimondott szavait, de nem vehette vissza őket. Előbb-utóbb úgyis tűt kellett szúrnia a buboréképítménybe, amelyre Gunnar az élete súlypontját tette. Most megtörtént. A táj és előző gondolatmenetének kristálya széthasadt. Elégedetlen, nyugtalan érzéspocsolya terjedt el benne. Gunnar felállt mellőle, és lebotladozott a tóhoz. Tántorgott, bukdácsolt, mint az alvajáró. Térdnadrágja mélyen lecsúszott sovány derekáról és csípőjéről. Gyűrött inge kitüremlett a laza öv alól. Kjell soha nem látott még csüggedtebb embervállat és megfélemlítettebb emberhátat. A szánalom mérgezett tőrhegyként fúródott szívgödrébe. A méreg szétáradt egész valójában, és gyilkos fájdalmat okozott. Gunnar letérdelt a tónál, ivott belőle, majd megmosta a homlokát. Bizonyára hallotta őt, amint guruló kövek csattogásában lefutott utána, de nem fordult meg. Konok gyötrelemmel ott maradt görnyedten térdelve a parton, és kezével a vizet kavarta. 219
- Miért nem felelsz?! - szakadt ki Kjellből tanácstalanul és türelmetlenül. - Miért viselkedsz úgy, mintha halálra sebeztelek volna? Gunnar megfordult. - Tudod, mit tettél. Mire feleljek? - dünnyögte fakón. Ő is mellé térdelt. - Nézd... én bizonyos vagyok benne, hogy veszélybe sodorlak! Megkötlek, anélkül hogy akarnám. Elveszem az életedet, és nem adok érte cserébe semmit, ami igazán jó volna neked. Te nem a saját sorsodat éled, hanem az enyémet. Ez megfélemlít. Nem vagyok annyira lelkiismeretlen vagy felelőtlen, hogy ebben örömömet leljem. - Szabadulni akarsz tőlem - mondta Gunnar halkan. - Amit te nem értettél soha, és ma sem értesz, azt most megmondom neked. Semmiféle felelősség nem terhel, akkor sem, ha velem baj történik, ha szerencsétlenség ér valahol, mert nekem nincs saját sorsom. - Hirtelen Kjell felé fordult. Kínos volt nézni görcsösen rángatózó arcát, mintha lelkének szinte trágár meztelenségét leste volna meg. - Azt sem tudod, Kjell, hogy ha nem járhattam volna veled, már régen nem lennék. Az ilyenfajta selejtemberek, mint én, általában elviselik ezt az állapotot, mert nem veszik tudomásul. Az én egyedüli kivételességem abban áll, hogy tisztában vagyok saját tökéletes ürességemmel. Világosan látom, hogy nekem nincs semmim. Semmire se vagyok jó, sem kívül, sem belül. Nincs tehetségem. Nincs ötletem. Nincs becsvágyam. Nincs vonzerőm, és nincs szorgalmam. A pokoli csak az, hogy én ezt nem bírom elviselni. Egyszerűen nem bírom. Megbénulok, pánik fog el, halálosan félek tőle. Félek a saját sötétségemtől, mintha egy rakás nyirkos, büdös hullával lennék belül összezárva. Amint magamra maradok, semmi más nincs bennem, csak ez a borzalom. Ettől lennék öngyilkos, ha te... szóval ezért választottam a te sorsodat az enyém helyett. Ezért lélegzem általad. A saját levegőmben megfulladnék. Próbáltam. Nem megy. A te életed mindig pozitív. Valami egész és egyensúly van benne. Az enyém csak eldobott héja valaminek. Nem tudom, minek. - Amit beszélsz, az maga a téboly! Ahogyan mondod, az megcáfolja a rögeszmédet, annyira különös és értelmes. Az önutálat és az önmegsemmisítés mindig rejtett, benső konfliktusra utal. Ki fogom nyomozni, mi az! - Nincs mit kinyomozni. Ez a konfliktus. És nem rejtett. Nyílt. Semmi nem lett jobb tőle, hogy ismerem. Néven szólítom. Ezután megint szavak tülekedtek szavak ellen, mint az összekoccanó kövek. Kjell lassan rávette a barátját, hogy felálljon a víz mellől, s együtt visszacserkésszenek a fennsíkra, ahol a sátruk állt. Közben beszéltek, beszéltek, de már nem volt súlya, tűzereje egyetlen fogalomnak sem. Kjell dühös, tehetetlen szánalmában megint többet mondott, és mélyebben elkötelezte magát, mint amennyit meggyőződése fedezett volna. Émelygett önmagától, Gunnar pedig erős taszítást keltett benne azért, hogy béna üressége ilyen magatartásra kényszerítette. S mialatt a társából áradó ólmos depresszió ellen küzdött, az volt a benyomása, hogy minden erejét meglékelt edénybe önti, amelyen csak átfolynak a dolgok anélkül, hogy táplálékká gyűlnének. Egy idő múlva mindketten kimerültek, és lefeküdtek aludni, szoros testközelben, de lélekben megközelíthetetlen távolban egymástól. 220
A témát nem érintették többé; furcsa szorongással kerülték, de szüntelenül ott volt közöttük elintézetlenül. Az a megmagyarázhatatlan érzés fokozódott fel Kjellben, hogy kudarcot vallott, valamit jóvátehetetlenül elrontott, bár tudta, nem tehetett másképp. Gunnar sebzetten hallgatott, nyomorultul, megverten, mint egy beteg állat.
A RONGBUKI KOLOSTOR A Rongbuk gleccser sziklái hegyes jégfogakkal vicsorítottak a felhők duzzadtan, lustán heverő égi hegykoszorűjára. Ezt a gleccsert, az Everest legyőzésének kulcsát, a tibetiek Csang-Lának nevezik. A tél a Himalája magasabb vidékén egészen május végéig eltart, s ilyenkor lehetetlen minden vállalkozás. A tapasztalat szerint ebben a kora őszi időben még nem kellett váratlanul tornyosuló jégfalaktól vagy legördülő jégtömböktől tartaniuk, útjuk mégis elképzelhetetlenül kínos volt Rongbukig. Szokatlanul erős szélviharok törtek rájuk. Egyik társukon, az angol George White-on veszélyes magassági szívzavar tünetei mutatkoztak, ezért Tashidzomban hátra kellett hagyniuk két sherpával s a készletek egy részével. Gunnar, bár szemlátomást halálosan kimerült, tovább vánszorgott velük a svájci Helmuth Ginzeílel és a lengyel Jan Kalicinskyvel Csö-Dzongon keresztül, gyűlölködő, elszánt konoksággal, amely úgy hurcolta csonttá soványodott, elrongyolódott testét, mint vadállat a zsákmányát. Október huszonötödikén érkeztek el a rongbuki kolostorba, amely körülbelül húsz kilométerre fekszik észak felé a Mount Everesttől. A lámáknak és a remetéknek ez a kis gyarmata zord hegygerincek, jégtömbök nyom nélküli vadonja fölött emelkedik tizennyolcezer lábnyi magasságban, ahol a legkisebb erőfeszítéstől zihál az emberi tüdő, és zakatolva lüktet a szív. Rong-bukon túl mintegy két függőleges mérföldnyi hegyvonulat piramisai nyúlnak az égre. A kísérteties szépségű kolostortelep a fizikai ember végvárának látszott a hegykolosszusok közé ágyazva. Szögletes, fehér épületeinek tetejét kerek, nehéz kövek nyomatékja biztosította a hurrikánszerően lezúduló hó- és szélviharok ellen. A telep közepén lépcsőzetes, fehér torony emelkedett.
Az
egymásra
helyezett,
fokozatosan
kisebbedő
hét
kör
tetején
kerek,
zárt,
madárkalitkaszerű kőkunyhó gubbasztott egyetlen apró nyílással az oldalán. Sherpáikat - összesen harmincan voltak - elkísérték feleségeik és nagyobb gyermekeik is, akik a kolostortelep alatti védett, széles lapályon ütöttek tábort. Amikor hegyivezető-szolgáik családtagjait Csö-Dzongban hátra akarták hagyni, valóságos zendülés tört ki közöttük. Mindenáron Rongbukba kívántak eljutni. Az okát csak nagy nehezen sikerült kinyomozniuk, mert ezek a hegyi emberek az idegennel szemben éppoly zárkózottak, mint a hegyek. Nepáli szolgájuktól, Sher Yangtól - akit az ősi kultúra és a modern civilizáció közötti senkiföldjére taszított a távoli országok turistáin át beszüremlő hatás, ami annyit jelent, hogy hívőből babonás, nagyképű, primitív hitetlenné vált - megtudták, hogy a sherpák családtagjai a rongbuki Csonglához, az egyik leghíresebb tibeti varázslóremetéhez 221
igyekszenek, hogy közelsége megújítsa talizmánjaik erejét. Csonglában a nép a lámaizmus megalapítójának, Padmának új inkarnációját tisztelte. Azt nem is remélték, hogy a színe elé kerülhetnek, mert Csongla már legalább két évtizede nem mutatkozott emberek előtt, nem beszélt senkivel, s ételét is csak benyújtották neki elfalazott barlangjának apró nyílásán. Az asszonyok semmiképp nem mentek volna tovább, mert feljebb már a „Fehér Pe”, a démonkirály uralkodott. Amióta elérték ezt a kulcspozíciót, a Mount Everest meghódításának célja különös módon elhomályosult Kjellben. Mintha ezúttal csak ürügy lett volna, amelynek vékony fedőrétege úgy eltűnt valódi érdeklődése felületéről, mint a szélfújta por. Ahogy közeledtek Rongbukhoz, fáradtságán, testi kényelmetlenségein átsütött rémült örömmel váltakozó izgalma. Időtől látszólag beszőtt, de burkában épségben megőrzött élményei az apjával, Lailával furcsa életteljességgel feszegették zárlatukat. Végre! - ujjongott benne az érthetetlen remény. Megmagyarázhatatlan lelki-szellemi részegültség állapotába került. Bizonyos volt benne, hogy láza van. Tüdejét marta a beszívott hideg, ritka levegő. Minden szívverése korbácsütésként verte az oldalát. Pedig a kolostortelep lámái nem mutattak sem barátságot, sem érdeklődést irántuk. Párnázott bőrmellényükben, kezüket bő ujjasukba rejtve nesztelenül mozogtak puha talpú, kínai csizmájukban, s szikkadt arcukon a sokráncú mosoly minden emberi érzést eltakart. Hosszas tárgyalás után sikerült csak az egyik északi oldalon fekvő, kongóan üres épületben szállást kapniuk, ahová a nyitott ablakréseken át a szélnek valóságos ökölcsapásai zúdultak be. Egyébként keresztülnéztek rajtuk, mintha szellemek lettek volna. A Kjellben feszülő sürgetés és névtelen bizonyosság azonban nem tűrt megtorpanást az ilyen zárlat előtt. A kolostortelep minden elérhető lakóját megkörnyékezte. Akkor már törte a tibeti nyelvet. Az apjáról kérdezősködött. Üres szemek néztek vissza rá. Senki sem tudott róla semmit. Senki sem emlékezett semmire. Amikor célzást tett rá, hogy látni szeretné a Csonglát, a remete, akivel beszélt, szó nélkül továbbment. Harmadízben már felbőszítette ez a magatartás. A tovahaladó után lendült, és vállon ragadva maga felé fordította. Felelj legalább! Az arc, amely visszanézett rá, nem volt sem fiatal, sem öreg. Nem volt sem haragos, sem barátságos. Talán semlegesnek nevezhette volna, vagy annak sem. S ahogy a láma állhatatosan, de kapcsolat nélkül rátekintő szemébe nézett, hirtelen felvillant benne a megsemmisítő bizonyosság, hogy hiába beszéli a nyelvüket, a másikat olyan élmények, meggyőződések telítik, amelyekre nincsenek közös fogalmaik, s ezt világosan látja rajta. Azért fordul el tőle úgy, ahogyan az ember egy kődarabtól elfordulna, mert nincs és nem is lehet számára mondanivalója. Később, alkonyatkor, amikor elnézte a kolostor alatti lapályon nyüzsgő sherpákat, asszonyaikat és gyermekeiket amint sátrukat javítgatták, vizet hordtak, vagy apró tüzek búskomor lángját élesztgették a fazekaik alatt, hirtelen lenyűgözte a hely valószínűtlenül súlyos jelentősége. Mintha megelevenedő hieroglifát látott volna, amely sokrétegű, fontos mondanivalót zárt magába, de értelme fonalát nem tudta megragadni. Csak annyit érzett teljes bizonyossággal, hogy a szemlélt kép felülete eltakar előle valamit, amihez el kell hatolnia akkor is, ha teste cserbenhagyja emberfeletti erőfeszítései közben. Ahogy leszállt a sötétség, s a nagy, közeli csillagok fénye elhomályosította a kihunyó tüzeket, minden mozgás elpihent a telepen és a sherpatáborban. A szolgák sátraikba bújtak, a lámák celláikba 222
zárkóztak. Úgy tetszett, egyedül ő van ébren, ő vár valamire a dermesztően hideg, idegen estében. Az élőlények nyugvásával kiélesedtek a fenyegető, különös zajok, amelyek a legérzéketlenebb embert is babonás félelemmel töltötték el a hegyóriások közelében. A „Fehér Pe” birodalmából lezúduló szél sehol a világon nem üvölt ilyen rémületes hangszereléssel, mint a Himalája csúcsai között. Ha a kárhozottak megszólaltak valaha, hangjuk ezzel a vijjogó kínnal és elveszettséggel panaszkodhatott. S a jeges, fekete űrben, gleccserek éles fogai között, keskeny hágókon állandó mozgás, motozás lüktetett, mintha démonok milliói tülekedtek volna egymás hegyénhátán. A támpont nélküli moraj egy idő múlva elviselhetetlenné vált emberi idegzet számára. A legnagyobb erőfeszítésébe került, hogy továbbra is kint maradjon a szállásuk előtt, a hálózsákjába bújva. Másnap akartak továbbindulni. Gunnar és két társuk szintén hálózsákjuk múmiaborításában aludták légszomjas, fárasztó álmukat. Egyszerre rekedten mély, szelíden, személytelenül monoton, kétszólamú kürtszót hallott. Azt hitte, ő is elaludt, s visszaálmodja gyerekkori élményét az apja dolgozószobájában. Mert ez a melódia ott hangzott fel benne - de nem először. Mintha emlékezett volna rá, lehet azonban, hogy az apja lényéből csapolta le, amikor kettejük személye olyan különös módon eggyé oldódott. A kürt mélabús, örökkévalóság után vágyódó hangja addig érzékelhetetlen, de szívósan ellenálló buborékot pattantott szét körülötte. Ez a buborék zárta el attól, hogy értsen és lásson. Egyetlen benső villanás alatt mérhetetlen kitérjedéseket utazott át üstökössebességgel, bár a teste nem mozdult el a helyéről. Közeledett valamihez. Érzékeit, átélt, tudomásul vett. Megolvadt benne a dermedt tartalom. Odaérkezett végre, ahová indult. Tudta, miért nem érzik szükségét a sátortábor lakói odalent, hogy személyesen érintkezzenek Csonglával, az Időtlennel. Tudta, miért nincs szüksége rá neki sem, hogy testileg megjelenítse. Csongla mindenütt ott volt, mint a terjedő fény, mint a rádió leadótornyából széthullámzó hang. Csak fel kell fogni kimeríthetetlen erőit, és belül, a lélek rejtett érzékszervein át közlésekké fordítani. Akinek ilyen többlet-érzékszervei voltak, az érintkezhetett vele. A vak nem látta. A süket nem hallotta. De a Látó előtt megjelent bármilyen távolságban. Értette azt is, Csonglának miért kellett szellemi erődjét ilyen messzire előretolnia a fizikai létspektrum utolsó színkép-vonalára. S felfogta a hely mágikus nevének jelentőségét is, ahonnan hatása szétsugárzott magasra nyúló agy-antennák felé. Csongia klauzúrájának neve: Nyangtö-kipu, „A lét semmisége fölött való boldog tűnődés barlangja” volt. Odavetítette a benne élő kérdést, és felfogta a gondolattestbe öltöztetett választ, amelynek gazdagsága messze túlcsordult az emberi fogalmak peremén. Apja? A teste jégbarlangba falazva fekszik Rongbuk alatt délre, amelyet már rétegesen eltemettek a lavinák. Kjell tudatküszöbénél régen ott lappangott ez a tény, csak nem értett a felszínre emeléséhez. Most azonban mindez olyan jelentéktelennek látszott, mint egy elejtett kesztyű. Hiszen aki azt a testet viselte, továbbment. El. Hová ment? Feljebb. Oda, ahová... Egyszerre megzendült megint folyékony pokolnedvekkel töltve a régi, akkor még ismeretlen jelentésű szó: Gon-k'-ang, s fellobbant kénlángként szétáradt Kjellben baljós értelme is: „A Rémület Ördögének barlangja.” Tüzes rémületfekély gyökerét érintette, s az felrobbant benne. 223
Pánik tört rá. A teste zsibbadni kezdett. Bénán hevert, kiszolgáltatva az elviselhetetlennek. Pontosan ez a tartalom volt az, amely csaknem az eszét vette ott, a tilos szobában egykor. Fekete mély ségbe merülő tudatát görcsös erővel próbálta a felszínre emelni. - Hol? - szakadt ki belőle az utolsó, fuldokló kérdés. - Feljebb! - A kapcsolat egyre gyengült. - Menj... Nagy rándulással tért magához, mintha óriási magasságból lezuhant volna. Teste jéghideg izzadtságtól ragadt. Amikor felállt, a talpa alatt puha felhőtalajt érzett, s azt hitte, elájul. Sátrához vezető útja az idő mélységében évekig tartott. Különös, féléber órákat töltött fekve, anélkül hogy pihent volna. Rongbukból kiindulva táborok sorát állították fel. Kalicinsky, a hosszú, szikár és szívós lengyel mindenütt elöl járt a felderítőkkel, s egy-egy csoport utánuk nyomult a készletekkel. A táj, amelyen haladtak, kifejezhetetlen és hihetetlen volt. Gigászi jégkúpokra tekintettek le körös-körül. Alkonyatkor a fokozódó félhomály feloldotta a formák szilárdságát, s azok a szemük előtt alakultak át a legvalószínűtlenebb ábrákká. Az egyik pillanatban úgy tetszett, vad torlódással hullámzik a talaj a Káma völgyében, az egyik hullám követi a másikat. Azután a föltornyosuló gyűrődések tarajszerűen megmerevedtek. Csipkézett körvonalaik éles fényszegélye ezüstösen szikrázott a szürke árnyékok között. Úgy érezték, nincsenek többé a Földön. Ismeretlen bolygó idegensége zárja körül őket ellenséges, de lenyűgöző fenséggel. A jég repedésének pisztolylövésszerű robbanásait egyenletes időközökben lavinák lezúdulásának fenyegető moraja kísérte. Haladásuk óráról órára nehezebbé vált. Gleccserszakadékokon vánszorogtak keresztül. Lábuk dermedt, fájdalmas merevséggel vonszolta a testüket. Gyapjúmellényeik, szőrmebekecsüket borító védőköpenyük ellenére a hideg a csontjaikig ért. Könyörtelen hóhéruk, a szél hetven kilométeres sebességgel száguldott át a hágókon, kínzó korbácsütésekkel vert végig rajtuk, s a legszorosabbra zárt sátrakat is megtöltötte vijjogó huzattal. Állandó sakálüvöltése lehetetlenné tette az alvást. Belső hőtermelésük csaknem a zérópontig zuhant, halálos kimerültségük az eszméletüket ostromolta. Huszonnégyezer lábnyi magasságban fúrták előre magukat az ötödik előretolt tábor utánpótlását cipelve Gunnarral és három sherpával. Ginzei a negyedik táborban maradt betegen. Fagyott lába felmondta a szolgálatot. Gunnar azonban Kjellhez kötözve a nyomában támolygott eszelős önkívületben. Saját testi kínjai, égő tüdeje, zakatoló szíve olyan heves összpontosítást kívánt, hogy csak távol, halványan riadozott benne a kérdés: hogy bírja a szerencsétlen? Ő maga mintha meghalt volna már. Ami továbbvitte, inkább egy kísértet rögeszméje, nem emberi erő volt. Süketen, vakon, az orkán láthatatlan gigászaival birkózva vánszorogtak, levegő után kapkodva, vissza-visszacsúszva, jégfalakhoz tapadva. Cselekvéseik már csak beidegződött reflexek voltak. Az ékek fémes csendülése iszonyú távolságból hatolt a tudatukba, akkor is, ha saját kezük lendítette a csákányt. Kötélen húzták, rángatták egymást, belül átkozódva vagy imádkozva. Az elemek ellenszegülésében egyre gonoszabb tudatosságot éreztek, mintha acsarkodó, állati erők fojtogatták, lökték, a mélység felé taszigálták volna őket.
Kjell öntudatának túlfeszített fonala el-elszakadozott néha, s ő mintegy álomban küszködött tovább lidércnyomása szörnyeivel. Egyre lassabban haladtak. A szélvihar jégport kavaró, őrjöngő zaja és dermesztő hidege megbénította őket. Anélkül, hogy tudta volna, mit tesz és miért teszi, hátrafordult Gunnar felé, aki talán húsz méterre balra tőle egy karvalycsőrszerűen hajló jégsziklába kapaszkodott. A sherpák mélyebben, alattuk mozogtak a kötél apró csomópontjaiként. Pillantásuk találkozott. Gunnar szája szavakat formált, de az emberhangot megölte már a magasság gigászi harci dala. - Mit mondhat? - suhant át Kjellen. Nem bírjuk tovább. Minek ez? Vissza! Vissza! - hallotta önmagában Gunnar nyöszörgését. Azután megrendült valami közvetlenül mellette, benne, a lába alatt, fölötte. Öntudata maradékára szörnyű és brutális erő tiport rá. Elvette tőle a félelmet, a kínt és a felelősséget is. A pillanat töredéke alatt, míg zuhant és süllyedt anélkül, hogy zúzott tagjaival bármilyen kapcsolata lett volna, végtelen hálát érzett. Istenem... igen. Rendben van - gondolta. Egy egészen apró magból azonban megint kinőtt minden. Visszazúdult rá súlyosabban, mint ájulása előtt. Sapkáját elvesztette, de fülvédője és szemüvegének szíjazása szilárdan körülfogta a fejét. Óriási kényszer szögezte le anélkül, hogy testén látható teher feküdt volna. Nagy, sokszögű jégoszlophoz tapadt elementáris erővel, s csak lassan vált tudatossá benne, hogy a derekára csavart, végsőkig megfeszült kötél teszi fogollyá. A kötélen, amelyet a jégoszlop éles farkasfoga dühösen őrölt, ő maga volt az eleven nyomaték, s az oszlopon túl... - Gunnar! - torkából még önmaga számára sem hallható nyögés tört fel. Húzni kezdte a kötelet, ezt a testéhez rögzített, félelmetes köldökzsinórt, amely Gunnarhoz és másik három emberhez kapcsolta. Lába nehézkesen, kalimpálva támaszt keresett. De hiába feszítette teljes súlyát a támasznak, nem tudott megmozdulni. Azután hirtelen, mintha játékos titán keze törte volna le, a jégtorony kettéhasadt, és nagy rándulással ledőlt a másik oldalra, szabaddá téve előtte a kilátást. A tájat azonban teljesen átdíszletezték közben. A karvalycsőrű szikla nem volt sehol. Nagy, laza, tétován álló jégtömbök hevertek fölötte, s a kötél réteges lavinatörmelék alatt veszett el. Ő maga alig két méterre az omlástól akadt fenn, s a jégtorony, amely most már csak jégcsonkká vált, erősebben tartotta négy szerencsétlen társának halálba sodródó testénél. Mindkét kezével görcsösen markolta a kötelet, és rángatta, mintha magát a hegyet akarta volna felemelni vele. A lavina alatt eltűnő kötélben élő borzalom lüktetett. Úgy érezte, általa lélegzenek, üzennek azok, akik a jégtörmelék alatt hevertek. Nem merte elvágni ezt az Ariadné fonalát, mert amíg ép volt, csökönyösen remélte, hátha valamiképpen kiszabadíthatja, megmentheti a társait. Kínos lassúsággal küzdötte fel magát a jégcsonkra, de újra meg újra visszacsúszott. Egyszerre mintha valaki megérintette volna a vállát. A háta mögé tekintett, és felkiáltott. Keskeny, ismeretlen mélységű gleccserhasadék nyílt alatta. Minden erejét összeszedve előrelódult, s mozdulatától a jégcsonk éle kettévágta a kötelet. Lágyan, szinte kényelmesen siklott lefelé a síkosán lejtő, de nem teljesen függőleges jégfalon, s lába nemsokára kemény talajt ért nagy zökkenéssel.
Időbe telt, amíg az agya kitisztult a rázkódás után. Különös csend és minden egyedüllétnél elkülönültebb magány vette körül. Nem kellett már küzdenie. Valaminek a legmélyebb pontjára került oldottan, teljes önfeladással. Szél nem fújt ebben a hasadékban. Messze fölötte nyargalt, acsarkodott tovább. Fény csak halványan vetült be. Tétován számítgatta, vajon délelőtt van-e vagy délután, de nem volt támpontja hozzá, mert a közbeeső idő, amely hajnali indulásuk óta eltelt, nem egy folyamatos történés mozdulatait mutatta, hanem összevont, évezredes pillanatok és öntudatlanul átélt órák egymásra torlódását. Fémmel rácsozott, bőrrel bevont órája szilánkokká zúzódott ketrecében. Nagy éhség fogta el hirtelen. Érezte, lába remeg a gyöngeségtől. Kétszersültet és csokoládét ásott elő mély szőrmezsebéből, és mohón enni kezdett. Egy korty pálinkát ivott rá a csodával határos módon épen maradt kulacsából, azután óvatosan elindult a keskenyen kanyargó szakadékban kiutat keresni. A kígyózó út lejteni kezdett, s a fény egyre homályosult. Bekecse alatt az övére akasztott zseblámpája használhatatlan volt. Az egyenetlen, csúszós talaj lefoglalta minden figyelmét, s csak egy idő múlva eszmélt valami nyugtalanító áramlatra, amely nem öt érzékéhez, hanem az idegeihez ért hozzá. Megállt. Hallgatózott. Feje fölött nagy magasságban szélvihar tombolt, de odalent állt a levegő. Most már puha, vattás sötétség töltötte ki az űrt. Ennek ellenére apró, jégcsillogásű körök rajzolódtak elé a földre vagy a hasadék oldalára néha. Micsoda furcsa fényjáték volt ez? Fölülről hullott be valamiféle visszfény? Még mindig lefelé haladt. Vissza kell mennem! - gondolta. -Innen sohasem jutok ki. Nagy erőfeszítéssel visszafelé kapaszkodott, de mintha Bön-mágusok varázspálcája tologatta volna szét körülötte a díszletfalakat, minden fordulat más villanásokkal, idomokkal hitette el káprázó szemét és tapogató kezét. Pedig ott kellett elhaladnia az előbb is, hiszen csak ez az egyetlen keskeny ösvény kanyargott a hasadék mélyén vagy... Egy másik gleccserfolyosóba került volna? Úgy kellett lennie, mert a falak eltávolodtak tőle. Tágas, támpont nélküli teret érzett maga körül hirtelen. A furcsán villanó visszfény már nem vetült függőleges jégfelületre, hanem hosszan, akadálytalanul elnyúlt, majd kialudt, mint a gyertyaláng, amelyre rátenyereltek. Zsibbasztó, tehetetlen magány súlya zuhant rá hirtelen. Ilyen embertelen elveszettséget, kiszolgáltatottságot még soha nem érzett. - Hahó! - kiáltotta idegen, zokogó hangon. Mintha siető lábak rohantak volna, jéggöröngyök gördültek le a közelében. Valamiféle távoli, szaggatott hangot is hallott, inkább egy hang kísértetét, néha a háta mögött, néha az oldala mellett vagy belül az agyában. - Ó...hó...hó...Ha...hó... Visszhang! - kapaszkodott meg a szóban. - Sok falról verődik vissza. Sok... - Ó...hó...ó...hó! Nem. Ez már emberi jajdulás. Valaki... -
Gunnar!
-
U...nnar...narr...narr...
Mégis visszhang! - Hriü... Hriii! - Ne! - Két tenyerét a fülére tapasztotta, hogy kirekessze a mérhetetlen kétségbeeséssel, gyötrelemmel tele kiáltást, amely nem emberi hang volt, hanem... A szél! A szél benyomult valamelyik gleccserhasadékon, és megrekedt a jégfalak között. Vastag, nehéz öltözéke érdesen tapadt nedves bőréhez. Ebben a jeges verejtékfürdőben a gyomra görcsös fájdalommal összeszorult. Hányinger fojtogatta. Nem szabad! Így nem szabad itt! Szembe kell nézni! Nyitott füllel és nyitott szemmel! Mivel kell szembenézni? Sötét van. Szembe kell... Ki mondta ezt? Régen egyszer... Vagy most? Most mondja valaki? Hol? A lét semmisége fölött való boldog tűnődés barlangjában. - Ó! Az Időtlen! A név görcsoldó gyógyszerként áradt el benne. Keze lesiklott a füléről. Mélyet lélegzett. Lassan elindult. Mindegy, hová. Nem rá tartozik. Valamit, amit elkezdett, végig kell csinálnia. Most már nem fordulhat vissza. Senki nem fordulhat vissza... innen. Támpont nélküli sötétségben botorkált. A világ hol süllyedt, hol emelkedett, vagy kékesen derengő idomok valószínűtlenségét nyújtotta felé az enyvesen sűrű feketeségben. Mintha csalogatta volna valamerre. Időnként kétely fogta el, vajon nem került-e ő maga is a lávaomlás alá, s most a teste nélkül bolyong a túlvilágon. Keze gépiesen végigtapogatta szélvédő köpenyét, vastag, bélelt posztóval borított lábát, de a tények most nem győzték meg önmaga valóságáról. Nem volt teljes eszméleténél. Gondolatai ködben keringtek, összeszövődtek, megint szétszakadtak. A képzetek bizonyos állapotban valóságnak tűnnek — suhant át agyán. — A halottak is továbbképzelik az életűket. Ez tehát semmit nem bizonyít. Az amputált lábú embernek sokszor viszket a talpa, mert... - Tamdin!... Tamdin! Valahol tompán dobolnak. Lehet azonban, hogy a fülében lüktet a vér, vagy a szíve dobog ilyen vad erőszakkal. Nagy láza van. Kesztyűjét lehúzva a nyakiütőeréhez nyúlt. A bőre tüzelt, de nem érzéketlen ujjaival észlelte ezt, hanem testében áradt el a hőség, mintha ereibe eleven lávát öntöttek volna. Fokozódó dübörgést hallott, s a dübörgésbe teljesen őrült, érthetetlen módon mély, gonosz disznó röfögés vegyült. Delírium — állapította meg tárgyilagosan, önmagától szinte teljesen különszakadva, s képzeletébe veszett lényét átengedte a sorsának. A kékes derengés most az út göröngyeiből merev, stilizált, démoni sertésfejeket rajzolt ki. Hol látta már ezeket a fenyegető szörnyetegeket? Valamelyik tibeti szentély mandaláján? Talán Dochenban? Dorje Pa cono; a mennydörgő sertés. Undorító. De úgysincs semmi valósága. Sem ennek, sem a hangoknak körülötte... de a saját létének sem a tüzesen lüktető lázhullámok kábulatában.
A kékes derengés kialudt hirtelen. Mindegy. Továbbment. Óvatosság nélkül. A sötétség egyre közelebb préselődött hozzá, tapintható, áthatolhatatlan tömegként. Jégtüskés falnak ütközött nagy erővel. Hátratántorodott, és keresztülesett egy akadályon. Zuhanása végén nem ért szilárd talajt, hanem meredek lejtőn kenődött el, és gurulni kezdett lefelé. Pokolraszállásában utánanyomuló jégöklök döngették, vele együtt lezúduló jéggöröngyök ütődtek a fejéhez, megsebezték az arcát, a nyakát, de nem ájult el. Sőt. Baljósan fogékonnyá, éberré lett eszmélete fokozódó élességgel észlelt valamit, ami mellett testi nyomorúsága, a fizikai halálveszély teljesen jelentéktelenné törpült. Kifejezhetetlen góc felé zuhant tehetetlenül. Ez a mágikus vámpírmag lasszót vetett rá, és húzta-vonta magához. Ahogy közeledett, úgy sűrűsödött a levegő az iszonyat halhatatlanná balzsamozott töménységétől. Foglyul ejtett lárvák, kárhozottak elszörnyedése dögletes plazmává alvadt itt. Ebben a másfajta időkiterjedésben minden mozzanatot észrevett, lápisszal égetett emlékezetébe. Rengetegen voltak vele együtt, nyirkosan, páraszerűen, egymáshoz szorulva. Árnyéktestük a borzalom fülledt sötétségéből tömörült össze, s árnyéklényük tudattartalma némán üvöltő pánik volt. Nyálkás, csigaérintésű áramlatok úsztak át rajta. Karok ragadták meg. Arcába körmök vájódtak. Vízesés zuhogott valahol, a hangja néha fulladozó nevetésnek tetszett. Énekeltek. Durva, német tengerésznóta volt, a rumszagú, érdes, böfögő hangokat harmonika kísérte. Hamburg kikötőjében hallotta kamaszkorában. Hogy került ide? Puha, hínárszerű, ringó tömeghez ütődött, s émelyítő hullaszag torlódott az orrába. A rothadó hús párájába pipadohány keserű füstje vegyült hirtelen. Férfiak beszéltek, kiáltoztak egyre hangosabban, de érthetetlenül, azután marakodó kutyák hörgő ugatása, rikácsoló, sikongó páviánüvöltés fokozódott fel, ahogy közeledett, közeledett... Irgalmas Isten! Inkább a halált! Inkább a... - Ts'an! Fémes, zokogó torokhang volt, s az egész zajmocsáron túlemelkedett. Mielőtt melle egy jégsziklának ütközött volna, testére óriási, sziszegő, fekete kígyó csavarodott hirtelen. Mohón tülekedett az ájulás felé. Ó, csak szétverné a fejét egy éles jégfűrész, vagy a kígyó összezúzná minden csontját, mielőtt... Eszméletét próbálta ellökni, elrúgni magától, de nem sikerült. Nem. Ott maradt benne, és minden érzékét kinyitotta a félelemnek és a fájdalomnak. A fejét elviselhetetlen légkör szintje alá szorította valami. A tüdeje csaknem szétpattant a légszomjtól és a kíntól, de élve maradt, mert... mert a halottak már nem halhatnak meg. Isten! Ez a pokol! Kárhozottakkal összezsúfolva gyötrődik benne. Érzi verejtékes rémületüket, s képzeletsebeik rajta gennyednek. Az érzések átfolynak itt egymáson, marósavvá erjednek, s ők úgy forrnak ebben a bűzös vegyületben, mint valami pokolfazékban. Bezárult az utolsó vészkijárat is. A kísértetek nem szökhetnek ki testükből, mert nincs testük, csak a test sebezhetetlen, örökké sajgó képzete zárja körül őket levet hetet len Nesszusz-ingként. Fennakadt életen, halálon túl. Ott van, ahol szerencsétlen apja, embernek elhordozhatatlan kínok között. Hogy megértse őt, bele kellett
pusztulnia. Hogy ilyen intenzitással átélje az állapotát, meg kellett ízlelnie a szenvedés örökkévalóságát a visszatérés reménye nélkül. Részvéte
marcangolóbbá
izzott
minden valaha
átélt
érzésénél.
Erősebb
volt
leghevesebb
gyöngédségénél s a legtüzesebb sóvárgásánál is. Rémülete, személyének sebzett tudatossága szétolvadt benne, mint forró vízben a só. S ahogy feltétel nélkül való önfeladása hőjében énje leszakadt róla, tüdeje észrevétlenül felszabadult. A tér széttágult körülötte. Nagy, sárgásán csillámló barlangban feküdt. Az erőtlen, sárga fényt különös alakú bronzlámpa vetette a jégfelületre. A láng kétarcú, felemás testű emberalak fejebúbján táncolt koronaként. A figura egyik fele pikkelyes, hüllőszerű, ádázul vicsorító démon, a másik fele csodaszép, titokzatos mosolyú emberalak volt. Tudta, a lámpa fényének varázsköre védő bűvárharang a borzalom szakadékának mélyén. A lámpa körül a jégpadozaton emberi lábszárcsontból készült fuvola, olvasó és koponya hevert, amely a tsödöt gyakorló remeték ivóedényéül szolgált. Nem kérdezett semmit, még gondolatba sem. A barlang megtörhetetlen csendje nem tűrte a kérdéseket. Kérdezni csak vakoknak, ködben tévelygőknek kellett. Ő azonban megérkezett valahová az infernó sziklakarmos, testet-lelket halálra sebző próbatételein át. Sikerült a személytelen könyörület pallóját átnyújtania a szakadékon, amely a feltámadást és a halálnál iszonyúbb léten kívüli létet egymástól elválasztotta. Nem csodálkozott. Nem tapogatózott vissza önmaga levetett kígyóbőrébe. Elfogultságain, szubjektív kételyein kívül várakozott arra, ami egyre közelebb nyomult hozzá szédítően mély, végtelenbe nyíló kiterjedéseken át. Súlyos, fenséges gondolatok éteri selyemneszével nyitogatta szét az Idő sötét gyászdrapériáit. Légvonalban, összevont térben áradt feléje az anyag pórusain, az erők rezgésgátjain átszűrődve... s egyszerre ott volt. Kezét a térdén nyugtatva ült a lámpa bal oldalán. Amikor szembenézett az Időtlennel, akkor eszmélt rá, milyen beteg, szomjas, magányos. Értelme kődarabként szunnyadt lényében. A beszéd, amelyet hallott, a szavak, amelyeket mondott, összefüggéstelen dadogásnak tetszettek ébredésének ebben a csodálatos pillanatában. Csonglának nem volt szüksége szavak mellékösvényére, szavak hínáros tavaira, szavak kiszáradt kútjaira. Lelkét lélekkel, szellemét szellemmel érintette. Lénye színültig telt ragyogással. Emlékek rohanták meg. Agyát elfelejtett képzetek, gondolatok áradása feszítette. Erők gyúltak ki értelmében, amelyben teremtő áramok égtek. Tudta, hogy a Rémület Ördögének barlangján át a Skel-göcsu-migh, a Kristályszem Forrásaihoz az Ember útját tette meg, káprázatokba veszett, mulandó önmagától, személytelen, örök önmagáig. Bizonyos volt benne, hogy a Kristályszem Forrásai a Rémület Ördögének Barlangjában törnek elő. A kettő fedi egymást. Egyetlen lámpa veti a fényét erre a kettős misztériumra. Aki csak Pe, a démonkirály arcfelét látja meg, azt rabul ejti az iszonyat. Teste leszárad didergő lelkéről, amely belevész Kyi sötét folyójába. Kyi hullámai között, a szánalom önfeledt lázában azonban megérezte ama másik arcot és a mágikus lángot az összeforrt két arc fölött; a Kristályszem halhatatlan szikráját, a nyitott Fénykaput.
Évtízezredek előtt, mikor a Himalája még nem emelte fejét a magasságba, egy hanyatló kultúra elvakult tömegei mind Penek, a sötétségnek áldoztak vérrel, gonosz erőkkel és határtalan rémülettel. Zsarnoki hitüktől megigézetten odavonzották a holtak lárváit, s azok tovább celebrálták az alvilág feketemiséit a tudatlan gyöngéknek, a saját szenvedélyük kárhozatába veszetteknek. Mágikus csapdát fontak a Szentély köré, amelybe saját rémületüket és fanatizmusukat zárták. Rejtélyes, az emberi szemléleten messze túlemelkedő Látást osztott meg vele Csongla, anélkül hogy az ajka megmozdult volna. De Kjell nemcsak azt az alvadt képzelet-kordont s a vámpírerejű poliptársadalmat szemlélte felülről, ugyanakkor belülről is a Barlang körül, amely nemzedékről nemzedékre átörökített fekete rítusok friss vérét ömlesztette a babonává torzult hagyomány vénájába. A mélymúlt elhúzódó leplei mögött egyre hatalmasabb fényforrás sugárzása tört át hozzá: az Eredet gyökérzetének
ragyogása,
amely
a
Föld-bolygón
túl
bolygóláncok,
csillaghalmazok,
nap-
és
tejútrendszerek összefüggéseibe szőtte valamennyi életjelenséget. S ezzel a kozmikus Életfával ő maga is azonosult hirtelen. A fogalmak, a gondolatok elsiklottak értük kapkodó, rohamosan táguló tudata elől. Szerette volna meghatározni, önmagában rögzíteni az Életfával való azonossága értelmét. Tükör ez. Végtelen tükröződés. Bennem, az én mikrokozmoszomban minden azonos a makrokozmosz törvényeivel erőlködött. - De csak visszfény, elsugárzó, vetített árnyjátéka valaminek, ami valahol örökkévaló és igazi El kellett engednie ezt a fonalat, mert szédülés fogta el. Lényének határai feloldódtak. Ő maga is a Fény sugárzó rezgéseivé alakult át, szabadon nyújtózva a kozmosz végtelenségében. Érezte, hogy gyökerei gigászi központhoz kötődnek, onnan nyúlnak el vékonyodó, szívós ideonfonalként, amelynek éles, tüzes nyílhegye hirtelen célba vesz valamit a sistergő áramok, szikrázó spirálködök között. Akkor már tudta, hogy ez a célpont az örvénylő gázok és gőzök légkörébe burkolt Terra. A Föld ott keringett mélyen alatta, s a mágikus nyíl teremtő képzeletének magját szöktette magával az űr jeges sötétjén át. Megrendítő ősnemzés aktusának tanújává lett, amint a nyíl sistergő lávát robbantva belefúródott a bolygó szűz földjébe, és megtermékenyítette. Látta azt is, hogy a világegyetem különböző ideagócaiból is zárótűzbe fogták ezt a kozmikus tégelyt. Testetlen eszmék csírái fúródtak képlékeny állagába. Miért? Az ember bölcsője a csillagokban ringott valamikor - hallotta szédítő távolból. Ez a közlés nem térben, hanem az idő kiterjedésein át érkezett hozzá, tele rejtélyes utalásokkal, rémült sejtelemmel és kifejezhetetlen szomorúsággal. Ez a mitikus bánat szinte elbírhatatlan bűntudattal párosult, mintha mindazért, ami valaha volt, van és történni fog a Földön, ő maga lenne felelős. Miért? Feleletet kell kapnia rá, különben az érzései medrébe zuhant névtelen bűntudat megmérgezi egész valóját! Lényének zaklatott zűrzavarába hűs csendkúra borult hirtelen. Szétsugárzó erői visszahúzódtak embertudata védelmébe. Pihent. Csongla akarta így. Megmentette, mert célja van vele. Közelsége türelmet sugallt, transzcendens reményt gyújtott benne, amely ujjongó bizonyossággá változott. Igen.
Értette már. Ez a barlang a szellem legféltettebb titkát őrzi. A borzalom magvában a Szentség pihen, az örök Tudás drágaköve: a Kristályszem. Nem kellett megkeresnie az árnyak takarta nyílást a falon, a lámpa fényerején túl. Mintha a Kristályszem nyílt volna fel benne, agyának tapogatói felmérték a jeges, száraz levegőjű csarnokok sorának tartalmát: viasszal lepecsételt, kőkorsókba zárt pergamentekercsek, állványokra halmozott kő-,
elefántcsont
s
agyagtáblák
isteni
fénnyel
töltött,
háromértelmű
hieroglifáit.
Ősi
kinyilatkoztatások, rejtett hagyományok legendás, gyűlölködve tagadott, reménytelenül kutatott, gúnnyal, hittel, álmokkal és nosztalgiákkal körülfont archívumához érkezett el. A „világ tetején” a Föld magasra emelt fejének agytekervényei nyíltak meg előtte. Terra szellemének elhallgatott gondolatai feszültek ebben a csendben. Óriási felindulása a szemét elborító könnyek alakjában csapódott ki. Harangok kondultak meg, hallhatón túli örömkiáltások zúgtak fel benne. Térdre borult, és homlokát a jeges padozatra hajtotta. Miért éppen én? - vetette fénybe repülőhaltestét a kérdés, azután visszahullt a gondolatok héját szétzúzó hála érzésóceánjába. Kérdésére a válasz éppoly sodró bizonyossággal tört rá, amilyen megrendült felismeréssel fogadta magába mindazt, ami a Kristályszem Barlangjának Forrásainál történt vele. Laila! Egyszerre ott volt benne, teljes valója nélkülözhetetlen kiegészítő részeként. Nem testben. Vérbő emberi teste már nem lehetett Lailának. Csak annyi fizikai erőt sikerült gyöngéd lénye köré sűrítenie, amennyi elég volt ahhoz, hogy rövid, északi inkarnációja alatt Kjell szellemében kigyújtsa a hívólángot, a sajgó, örök szomjúságot utána. Vértelen anyagi burkában ugyanez az időtlen sugárzás élt. Ariadné, Sophia... az Ő fényfonalán kapaszkodott el Kjell a Kristályszem Szentélyig, amelynek Laila beavatott Papnője, Istentől érintett Szolgálója volt. De nem csak az. Kjellhez tartozott. Ősi szakadás nyílt sebe forrt be általa. Nyomorék, egyensúlytalan töredékként támolygott sorsa buktatói között, vak és süket volt Laila nélkül. Laila volt a Szeme, amellyel Látott. Ő közvetítette hozzá a hallhatón túli hangokat. Láthatatlan léte elválasztotta benne a Valót a káprázattól. Laila volt gondolatainak ereje és képzeletének teremtő árama. Tudata végtelen kiterjedéseit, minden érzését megzengető közelsége több volt, mint az ölelés vagy a halált nemző nász. Az Eggyé vált kettő teljességében az anyag bélpoklossága hullt le róla, a mulandóság. Mindegy volt neki, emberlétében mi történik vele azután. Oly világossá lett benne minden ebben a kristályos egyensúlyban. Megértette a misztériumot, amelyet végig kellett élnie önmaga és apja felszabadításáért. Laila ereje, de a legnagyobb tudás és a legmélyebb szánalom se vihette volna véghez helyette ezt az operációt. Mert az Apa mindig a Fiúban válik szabaddá a lét valamennyi síkján.
A VISSZATÉRŐ Nem tudta, órák, napok, hetek vagy évek múltak-e el fölötte. Nem érzett éhséget, fáradtságot vagy kíváncsiságot. Nem érdekelte, mi lesz vele, hiszen ami történhetett, megtörtént. Tudta - de ez Laila bizonyossága volt benne -, hogy a következő lépést nem neki kell megtennie. Akik odavezették, és megtartották az életnek, döntenek majd fölötte. Sejtette, de nem követte görcsös érdekeltséggel a kérdést, hogy éveket fog eltölteni a rongbuki kolostorban. A nyelvüket megtanulja tökéletesen. Azt az ősi képnyelvet is, amelynek ábráival a belső csarnokok tábláit, tekercseit rajzolták tele. Ez a visszatérés olyan mozdulat a végső megérkezés előtt, amely hozzátartozik karmája teljességéhez. A szellemi kincsekre, arkánumokra a technikai civilizáció önnön halhatatlan gyökereiktől elszakadt nyomorékjai várnak a lapályon. Ugyanaz a semleges arcú láma érintette meg a vállát, akire rákiáltott Rongbukban, amikor az, anélkül hogy a kérdésére felelt volna, továbbhaladt. Még három társa várakozott mögötte. Csongla alakja már elmosódott a Szentély hátterében, jelenléte azonban soha el nem homályosuló Jelenlét maradt Kjellben. Összetört, hidegtől dermedt testét benső gyógyáramként járta át ez a bizonyosság. A láma faszilkében erős, sűrű, vajas teát nyújtott át neki. Mohón megitta. Amikor talp ra segítették, nem érzett semmi fáradtságot. Órákon át engedelmesen követte néma kísérőit a hosszan kanyargó, süllyedő és emelkedő jégfolyosókon, barlangokon át a szikrázó nappali lénybe. Ez a világosság csak sápadt tükröződése volt a Fénynek, amelyet az éjszaka legmélyebb sötétségében ismert meg. Mert egyetlen éj örökkévalóságát töltötte az „alvilágban”, ahonnan új emberként támadt fel. Felnyílt „kristályszeme” Tibet komor, primitív, rideg külső álarca mögött meglátta az „arcot”, amelyen Buddha mindentudó mosolya áradt el. Amint szótlanul, minden közlést fölöslegessé tevő összhangban haladt vezetői nyomában, úgy érezte, Gunnar is ott megy mögötte, barátságuk láthatatlan fonalára fűzve. Most már Gunnarral sem történhet semmi rossz. Ez volt az értelme annak, hogy életét az ő életéhez kötözte. Tudatlan gyengeségében és vakságában Gunnar ezt az egyet sokkal jobban tudta nála. Kalicinsky két nap múlva úgy érkezett vissza sherpáival Rongbukba, mintha bosszúálló fúriák üldözték volna. Ginzeit már előbb lehozták a negyedik táborból. Készleteiket elszórták útközben. Betegek, félőrültek voltak egytől egyig. - Menekültünk! - zihálta a lengyel mániákusan. - A szélnek erőszakos, sűrű teste volt, és a jégerődöktől ránklődöztek alattomosan, láthatatlanul. Veszett egy vidék ez! - Lábujjai lefagytak. Szeme folyton káprázott. Gyomrát görcsök szaggatták. - Ki lődözhetett rátok? Hiszen ember nem él meg odafönt. - Ember? - A lengyel szemében eszelős csökönyösség égett. - Ki mondta, hogy ember volt? - Közel hajolt Kjellhez. - Láttam Malloryt és Irvine-t - súgta, s arcára kiült a téboly. - Tegnap. Alkonyatkor.
Óriási nagyok voltak. A fejük túlnőtt az Everesten, és integettek. A sherpák azt hitték, a szél üvölt rájuk megint: vissza! Vissza! A telet Rongbukban kellett átvészelniük. Kalicinskyn hóvakság vett erőt, amely csak igen lassan gyógyult. Kora tavasszal, még mindig nyomorúságos állapotban, Ginzellel együtt elindultak haza. Amikor Kjell közölte velük, hogy ott marad, komolyan aggódtak az esze épségéért. Mialatt vitatkozott velük, s megkísérelte érthetővé tenni előttük a számukra teljesen érthetetlent, annak az angol utazónak a sorai csengtek vissza benne, aki a század elején Gyantse völgyében meglátogatott néhány sziklába vájt barlangot, amelyekben „élve eltemetett” remeték laktak Az utazó látta, amint az elfalazott bejárat apró nyílásából fekete kesztyűs, reszketeg kéz tapogatózik ki élelemért, s azután mint egy haldokló, vak állat visszahúzódik. A látvány keltette elszörnyedését alig győzte felháborodott szavakba öltöztetni: Még a fényt is megvonják a szerencsétlenektől, akik talán évtizedek óta nem láthatják Isten napját! Elképzelhetetlen, hogy emberi lényt ilyen értelmetlen kínzásnak tegyenek. Ez a bebörtönzés legfeljebb vadállatoknak járhat ki. Szánalmas dolog ilyen beteges őrültségre vesztegetni az életet, amelyre ez a borzalmas teória ítéli áldozatait! Ezek a szegény megszállottak egy perverzül hamis cél érdekében elhagyják az emberi örömök és kötelességek szféráját, s egy földalatti világ kísérteties alattvalói lesznek, amelynek dögletes atmoszférájában amúgy is erőtlen értelmük valami kábult gyengeelméjűségbe merül alá. Hogyan érvelhetett volna ez ellen a szemlélet ellen? Mit mondhatott Kalicinskynak és Ginzelnek, amit ne tekintettek volna kóros víziókon alapuló fanatizmusnak, tipikus „magassági elmezavarnak”? Mindegy. Tekintsék elmeháborodottnak, A vitát lezárta. Marad. Látta őszinte fájdalmukat, őt is tehetetlen szomorúság fogta el a búcsúnál, de nem önmagát, hanem útitársait sajnálta, amiért a hegyről leereszkedő s a távolságon át egyre kisebb ponttá zsugorodó testüket megfejthetetlen problémaként, a mulandóság gyógyíthatatlan kórságától fertőzötten viszik vissza a lapályra anélkül, hogy a Kristályszem Forrásaiból merítettek volna. Az öt év alatt, amelyet tanulmányokkal és gyakorlatokkal töltött el Rongbukban, „légvonalban” metszette át a szent Tudás évezredeit. Amikor feleszmélt rá, hogy indulnia kell, mert sorsának következő fejezete megérett az idő méhében, nosztalgia és türelmetlenség fogta el: mikor térhet újra vissza? Hiszen éppen hogy odaérkezett. Most kezdte csak felmérni, micsoda beláthatatlan terület kiterjedései nyíltak meg előtte. Stúdiumai lázában az évek úgy olvadtak el, mint a tűzbe hulló hó. Azután ez a félreértés is eloszlott közte és a Valóság között. A lélegzés üteme kettős — fogadta magába az Időtlen szétsugárzó közlését. - Belégzés és kilégzés együtt jelentik az élet ritmusát.Aki magába szívta a Kristályszem üzenetét, az nem tarthatja meg egyedül önmagának. Tanulás és szolgálat... a kettő együtt vezet a felszabaduláshoz!... 1945-ben érkezett Bergenbe, nagybátyja halálos ágyához. Az Üzenet elixírcseppje még átömlött a haldokló eszméletébe, s agóniája újjászületésre készülődő, halhatatlan bizonyossággá változott. Hivatalos ügyeit hamar lebonyolította, s egyszerre égni kezdett a talpa alatt a talaj. Mit keres ott még? Mire vár? A Kristályszem mágikus hívójele egyre hevesebben izzott lénye középpontjában.
Nyugtalanság emésztette. Tovább! Mindegy, hová. Indulnia kell, hogy bejárhassa az utakat, megtegye a tetteket, leszolgálja az éveket, amelyek végső céljától elválasztják! Barátja levelét, aki új expedíció szervezésére Svájcba hívta, nyugtalan örömmel fogadta. A jel! Visszamehet, hazamehet tehát! 1946 májusában elindult Svájcba... és megérkezett Raguelhoz.
Raguel
ELSŐ BEMERÜLÉS Mythenburg tömör, sötét épületére csillagporos, hűvös csend borult. Mintha az éj halk neszeit is mély hallgatásra késztette volna a megtorpant idő. A részek a jelen örökkévalóságában újra egésszé forrtak össze. Ez a kristályos egyensúly türelmes derűvel töltötte el Raguelt. Tanítványainak megérkezése annyit jelentett, hogy nemsokára elérkezik a változás állapotához. Megint kiléphet teste zárlatából. Terrához kötött erőinek halandó töredéke leszakad róla, s ő kinyújtózik azokban a dimenziókban, ahová a szelleme tartozik. Testen kívüli ébredései fokozódó bizonyossággal tudatosították benne a dráma végkifejletének, küldetése befejezésének közeledtét, noha tisztában volt vele: a Föld még nem engedi el egészen. Halála után néhány évtizeddel, Európának ezen a védett, rejtőző pontján újra kiszakad az anyaméhből egy kisfiú, akinek agyalkata, szervezete megfelelő védőöltözékké épül Terra légóceánjának mélyén. Töretlen emlékezéssel veszi magára a következő jelmezét is, mint annyi évtízezreden át valamennyit. Lényének hány elhasznált öntőformája porladt már földi temetőben, s hamvadt el különféle rítusok máglyáján! Hány levetett öltözékét tépték szét a keselyűk, nyelte el a tenger, vagy őrzi ma is bebalzsamozva valamelyik titkos temetkezőhely! De emberszemnek láthatatlan lélekmadara mindig tiszta tudattal röppent ki fejtetőszervén át csontkalitkájából. Azután ott építette meg következő fészkét, ahol tovább őrizhette a tüzet az anyag tégelye fölé hajolva. Hét tanítványát ezúttal is visszavonzotta Terrához kötött létük gyökeréhez a közöttük feszülő, mágneses áram. Ahogyan az elmúlt plátói világhónapok alatt odataláltak hozzá fejlődésük egyre magasabb energianívóján, különféle álruhák, nevek, körülmények látszatgátjai közül, amikor sorsuk cselekményének egy-egy döntő szakasza lezárult. Csalódásaik, tapasztalataik mézét úgy hordták ennek a rejtett szentélynek az oltárára, mint a Miszták, a misztériumok beavatottjai az élő áldozatot, amellyel a valótlant valóra, a mulandót örökkévalóságra cserélték át. Ma már sokat tudtak erről. Látásuk egy részét visszanyerték. A kör, amely emlékezetüket takarta, oszladozott. A jövőt azonban nem ismerték, csak a sejtelme feszült a tudatuk küszöbénél. És ez rendjén volt így. Ha a káprázatokba vetett hit, a hűs csontig égető éhsége és a hatalomvágy már éppoly erőtlenül ostromolta is lényük isteni magját, mint a halálfélelem, figyelmüket elvonta volna jelenükről az utópisztikus viharoktól háborgó jövő. Ez a félelmetesen nagyszerű holnap egyedül Raguel Magányos Szeme előtt tágult szét egymáson átrezgő létsíkok kiterjedéseiben. Látta Terra atomnyi mérhetetlenségében a kozmikus háború embercsillagokon, növény- és állatvilágon, elemeken át folyó ütközeteit. Emlékezett a gigászi parány felizzására a nagy robbanáskor, amely számtalan társával együtt újfajta áramok medrébe taszította, és meghatározta pályáját. Cellája gyékényén Raguel lótuszülésbe helyezkedett. A gerincét kiegyenesítette. A keze a térdén nyugodott.
236
A magasan nyíló, kerek ablakon át jeges hószag lengett be. Meg sem borzongott tőle könnyű vászonköntösében. Tökéletesen ellenőrizte teste hőszabályozását. Tanítványai Mythenburg jelenének menedékében pihentek emberlétük alkonyán. A Föld is öreg volt már. A világéj fináléja felé sodródott. De ebben a szürkületben a tanítványokat és mindazokat, akik jelen voltak a fogantatásnál, színre szólítja majd a láthatatlan dramaturgia. Hiszen rajtuk át lett testté a Földet mágikus formákkal bedíszletező Ige. Nyitott időtájként bontakozott ki Raguel előtt tanítványai sorsának alakulása a közeli jövőben. Látta, amint visszatértek a Föld különböző pontjaira. Mythenburg élő tüze, amelyet magukkal visznek hármas organizmusok emblémájába rejtve, nem vész bele többé a rájuk törő változások szökőárjába. Szellemi Ararát leadótornyaivá lesznek mind a heten a holnap apokaliptikus színjátéka fölé magasodva. Egyelőre azonban homály fedi előttük, hogy az embernek miféle új buktatókkal kell megküzdenie. Alig ocsúdva a második világháború bénultságából, tétova hittel remélik, hátha ez a szörnyűség nem fog megismétlődni többé. Fogalmuk sincs a feléjük rohanó idő hasonlíthatatlan bonyodalmairól, az emberiség emlékezetébe visszaömlő, titáni áramokról, amelyek Terrát a rohamosan megvalósuló forradalmi átalakulások s fékezhetetlen veszélyek fúriái közé vetik. Raguel figyelme egy pillanatra megpihent az egyre gyorsabban pergő eseménysoron, azután belső pillantása elfordult a holnaptól. Az egyensúly törvénye úgy kívánta, hogy előbb a mélymúltat emelje tudata fényébe. Ahogyan kezdődött. S amivé szükségképpen lennie kellett. Mert a múlt gyökérzete nélkül nem világosodhatott meg a válságos jövendő. S nem nyílhatott ki a szabadulás rejtekajtaja.
VÍZÖZÖN Surrogó nesszel puhán ellenszegülő állagba hatolt, mint az ék, amelynek villámsebessége kettémetszette az éteri anyagot. Felmorajló hangok, tömény indulatok, reménytelen bánat, szenvedélyes öröm gomolygó felhőzetére látott. Érzései is madártávlatban maradtak a képtől. Csak a tudatával fogta fel a lényegét. Akadálytalanul mozgott a célja felé. Már hallotta a dühöngő óceán hangját, az üvöltő szelet, amelynek magjában sziklarepesztő hő és kozmikus hideg csatáztak egymással az uralomért. A Föld teste szülési görcsökben vonaglott, mert terhessé lett nedveket korbácsoló, új csatlósával, a Holddal. Az űrnek ezt a dermedt zarándokát régóta szívta, vonta magához kísértő vonzással, s most befogta. Rabul ejtette, s a rabjává lett. Raguel hirtelen megpillantotta a templombárkát. Együtt hányódtak rajta valamennyien Zac, a fehér hónap tizenharmadik napján, Tiamat, a Nagy Víz öklei között. A hegymagasságú hullámok a Nap birodalmának holtteste fölött tomboltak. Hiába gyújtották meg Varonának, az óceán háborgó urának engesztelésére a csillagszertartás élő tüzét a templombárka szentélyében. Feltámadt dühe nem csillapult.
Orkánok
kavargó
tölcséreiből
237
a
pusztítás
gyökérszavai
uszították
minden
élet
megsemmisítésére az elemek hóhérhadát. Poszeidonisznak, a Nap városának termékeny völgyeire, rózsás derengésű márványpalotáira, arannyal és hétféle drágakővel díszített csillagtemplomaira, emberektől nyüzsgő sugárútjaira lávától sistergő, forró iszap zúdult. Semmi nem maradt Szolária mágikus remekműveiből, költészetének és tudományának feljegyzéseiből. Egyedül az úszó templom mentette magával a Birodalom egész Földet behálózó hatalmának emlékét. De hová? Van-e még szárazulat, amely menedéket ad a hétfejű Naga Kígyó hét méltatlan szolgájának, akik elárulták csillagaikat? A planéták szövetségét bolygók háborújává aljasították önmagukban. Már Ramu, a Kimondhatatlan Szócsöve sem tudott segíteni a nyomorúságukon. Pedig nem hagyta el őket. Ott volt velük a bárkán. Az ereje hetük fölé áradt, de bennük már égig érő gátak torlaszolták el az utat Ramuhoz. Sugalmazásai az anyaggá alvadt, szörnyű álmok sűrű függönyén át alig szűrődtek az érzékeibe. Sugárzó lénye süket, visszhangtalan messzeséggé változott. Ugyanaz a nyomorék kiszolgáltatottság szakadt a hét bolygólényre, mint Poszeidonisz boldogtalan lakóira, akik mocsárba süppedt őshüllőkként testük csapdájába estek. Ebből a mélységből nem tudták többé kiemelni Hun erejével operáló mágikus érzékszerveiket. Egyedül Ramu maradt érintetlen. Benne nem támadt gyengeség, mert teljességét sohasem igázta le az ikererők káprázata. Hiánytalan Egy volt. Nemek fölötti, integráns Egész. Mégis követte hét tanítványát. Virrasztott a kétségbeesésük fölött Védte törékeny bárkájukat. Mellettük tartotta az a rejtélyes valami, amelyet azok soha nem értettek meg benne. Köddel takart titok volt a hetek előtt, hiszen Ramu a hipertér erőmezőin túlról érkezett. De szellemi rangjában sohasem kételkedtek. Raguel tartása ellazult cellája gyékényén. Pihennie kellett. Most is megrohanta a szánalom gyengesége, mint mindig, ha a múltnak erre a pontjára érkezett. Sajnálta tanítványait, akik saját teremtő játékaik romjai alatt hevertek zúzottan, tört szárnyú képzelettel. Ramu, a Főpap alakja a legfontosabb szerepe volt a Nagy Arkánumok között. Akkor helyezte tanítványai lényébe a sugárzó formulát, amelynek alkímiai hőjében visszanyerhették kivérzett erőiket. Raguel meggörnyedt felelőssége súlya alatt. Most tudta csak, idegekkel átszőtt testébe zárva, hogy ennek a sugárzó elemnek tengernyi könny és vér az ára. Fénye ma már ott növekszik mind a hét tanítványa tudatában. De hány poklot kellett megjárniuk érte! Hányszor merültek alá újraszületésük örvényébe! S amikor felbukkantak egy-egy haláléjből, micsoda tragédiák karma-hínárja csavarodott rájuk! Raguel kiegyenesítette a gerincét. Lassú lélegzettel magába szívta az ablaknyíláson beáramló levegő hóillatú, tiszta hűvösséget. A jelen benső fényszűrete erőt adott neki a múlt mélytengerébe való második bemerüléséhez. Ramu jelenléte nélkül a lázongó elemek kétségtelenül tojáshéjként összeroppantották volna a hét tanítvány menedékét is, ahogyan emberek tízmillióit gyúrták vulkanikus iszappá. Amikor a tanítványok kozmikus sugárzások rezgéshídján át csillagistenekként erre a különös bolygóra érkeztek mágikus képességeik teljében, kísérleteik képlékeny alapanyagának kínálkozott a szűz Föld Príma Matériája. Engedelmes állagából egymást kiegészítő, teremtő törekvések modelljeit hívhatták
238
életre. Hasonló feltételek a saját létsíkjukon nem jöhettek létre. Az erős eszmei súlypontok kizárták önnön ellentétüket. A kozmosznak erre a ködszegény perifériájára sodródott bolygó azonban minden képzeletcsírát befogadott anélkül, hogy súrlódás vagy ütközés támadt volna az ellentétek között. Szelíd életáramoktól rezgő aurájában finom páratormákká álltak össze a belévetült képletek, de a következő formaváltozat nyomtalanul szétoszlatta őket. A naprendszer hét bolygójáról érkező gyarmatosítók úgy hitték akkor, a Földön sikerül megteremteniük a planéták szövetségét. S kezdetben, amikor a lényükön belül még nem támadt hasadás, képzeletáramuk valóban megihlette, ellensúlyozta vagy üdvösen fékezte egymást. Ez az időszak azonban csak addig tartott, amíg a pszichokémiai modellek sűrítése nyomán alvadni nem kezdett a tény. A játékosan örvénylő, illanó elektromos rezgések plazmaszerű állaggá torlódtak össze. Ezek a formák már nem oldódtak fel. Megőrizték a teremtő gondolat lenyomatát. Ebből a plazmából alakult ki a szilárd Föld felhőszerűen áttetsző vázlata. Az elnehezült párák sekély, óriási tengertükrökként nyúltak el a csodálatos színekben rezgő szárazulatok között, majd fehér hegyek ködóriásai rázták le magukról az óceánok selymes gőzét. A kristályos légkört nem zavarták nyugtalanító áramlatok. A végletek derűs tetszhalálban pihentek. Nem volt hő és fagy. De a képzelet megalvadt modelljeiben tovább lüktetett az alkotók teremtő árama. Létükhöz a kozmosz energiáiból szívtak hajtóerőket éppúgy, mint teremtőik. Ez a működés önállóan keletkezett. A kísérletezőkben mégsem támadt nyugtalanság vagy gyanú. Nem sejtették, hogy az anyaggá sűrűsödő plazmával s a létüket önállóan továbbszövő teremtményeikkel való összefonódásuk hanyatlásuk kezdetét jelenti.
KÉTNEMŰ HAJNAL A tökéletesség kristálya akkor hasadt meg, amikor a kísérletezők nemek fölötti állapota lényük egységén belül megbomlott, s ők semleges állapotuk teremtő elmélkedéséből kettősségük tudatára ébredtek. A pozitív és a negatív pólus egymásra hatása izgalmasan felfokozta életérzésüket. Kétneműségük belső nemzésének elragadtatásából velük egyképű, de már alkatukban is androgin, kétnemű csillagértelmek léptek be Terra légkörébe. A Föld anyagában lappangó ellentétpár észrevétlen fertőzése volt ez: a kettes szám elhitető varázslata. Mert amint az Egy teljességének semleges egyensúlya kettéhasadt, a magányos képzelet a nemek két szembefordított tükre közé zuhant, s a kettőből hirtelen kirobbant a végtelen számsor. Az anyagnak ez a szédítő misztériuma úgy zavarta meg a teremtő tudatot, ahogyan a két tükör közé lépő, tapasztalatlan gyermek szorongva csodálkozik rá saját végtelen számú tükörképére, amelyek mind egyedül őt vetítik. A tizedik, a századik, a milliomodik tükörképét már ellenséges idegennek látja. Így zuhantak a nagy Mater káprázat-tükrei közé a világegyetemből érkező, egymásba kapcsolódó csillagértelmek. A pozitív és a negatív pólus egymást mágnesesen vonzó energiája anyagsűrítő örvénnyé lett. Ebből a szüntelen
239
forgásban lévő, terhes anyaméhből burjánzott elő az élőlények végtelen áradata, amelyek lényege a kettészakadt Egy képzeletében gyökerezik. A szaporodás, a burjánzás megállíthatatlan folyamattá lett mind fent, a teremtő értelemben, mind lent, Terra Príma Matériájában. Amint a két ellentétes polaritássá szakadt Egyben létrejött a nemiség feszültsége, egy más időkiterjedésben történő nemi aktus ábrájává vált. Ez a mágneses kapcsolat a nemzés csúcspontja után a kiürülés fáradtságában menthetetlenül gyengült. A részek ernyedten széthulltak. Teremtő kíváncsiságuk a formavilág más ellenpólusai felé fordult. A Föld megelevenített jelképei élményt kereső, játékos örömben fogantak, de nemzőjük hasadását tükrözve, kétneműek voltak. Egyre uralkodóbb nemi jellegük ellenállhatatlan kísértéssel vonzotta a kísérletezők fokozódó hiányérzetét. Új létváltozatokat, gyönyörré mélyülő elragadtatást kínált. A Földet furcsa, kevert lények népesítették be. Dzam vénuszi képzeletvulkánja csodálatos ábrákat formált a képlékeny anyagból, amelyeket Ramout marsi akaratmágiája, Araka szaturnuszi töprengései, Hyan merkúri rendszerező, elemző kényszere és Lahun bizarr sejtelmeket közvetítő holdköde démoni szenvedélyerőkkel telített. A nemek hasadása bennük teljes szakadássá változott. A két jelleg elkülönült. A pozitív pólusok taszítani kezdték egymást. Az ellentétes pólusok heves vonzással keresték kiegészítő elemüket. Így jöttek létre az indulatok és a szenvedélyek. Így keletkeztek a háborúk Terra létformájában, először a nemek között, azután az ő nemiségtől hevített indulataikból, szenvedélyes vágyaikból kivetülve az elemi erők birodalmában is. MATER Ez az elemi erejű zendülés először támasztott nyugtalanságot a teremtők között. De még egyik sem gondolt arra, hogy ezek a jelenségek milyen zsarnokian teszik kétségessé a formák fölötti abszolút hatalmukat. Amikor a torzul önállóvá vált jelképeket akaratuk oldósavába vetették, hogy megszüntessék téves irányba burjánzó létüket, szándékuk érthetetlen ellenállással találkozott. Mintha az anyaggá sűrűsödött formákéhoz mágikus erők kötődtek volna. A teremtők kívánságának összpontosított árama sem tudta többé megsemmisíteni azt, amit egyszer életre keltettek. Minden erőfeszítésük ellenére salak maradt vissza valamennyi alkotásuk után. Önmagában tehetetlen, de új termékenyülésre képes, ismeretlen életcsírákkal teli, élő anyag. Ennek a szívós, elpusztíthatatlanok látszó, új matériának a megjelenése már baljós izgalmat keltett a csillagértelmekben. Mintha idegen hatalom lépett volna színre felderítetlen kiterjedések homályából. Egyszeriben megértették, hogy ez a nagy Névtelen kezdettől fogva ott várakozott teremtő kedvük játékai mögött, s eléjük kínálta az anyag veszedelmesen készséges plazmáját. Kísérletezzetek vele! Hiszen annyira ártalmatlan. Minden rávetített formát engedelmesen felölt. S most kiderült: az anyagban, amelyből lelkes jelképeket formáltak, kiszámíthatatlan elemek lappangtak. Ragadozó vámpírerők várakoztak benne a csillagértelmek termékenyítő magjára. S amint nemző energiájukat magába fogadta, nem engedte el többé.
240
Először a csillagértelmek észre sem vették, mennyi életplazma-töredéket zsákmányolt el tőlük az anyag. Mire ráébredtek mágikus rablóhadjáratára, kifosztotta őket mindenükből. Az isteni játék egyszeriben komor tragédiává változott. Raguelnak újra pihennie kellett a harmadik bemerülés előtt. Bántotta ez az érzelmi megtorpanás. Micsoda orvos az, aki az elkerülhetetlen operáció közben nem a gyógyítás művére gondol, hanem a betege jajszavát visszhangozza? Hiába. Nem érthette volna meg, nem segíthette tanítványait másképp, csak ha magára veszi a kínjaikat is. A feladatát ez különböztette meg a Zöld Ködökön túli társaitól, akik sohasem merültek alá haláltól fertőzött létformák buktatói közé. Ez sütötte rá a részvét tüzes bélyegét az univerzumot átszövő messiási erők valamennyi szolgájára. De a kívülmaradókban a tapasztalat hiánya mindig fellobbanthatta a mulandóság káprázatát, képzeletük fénylő hatalma ellenére - vagy éppen azért. A Messiások nyílegyenes ösvényét követő választottak célja éppen a fertőzés feltételeinek megszüntetése volt. A halálcsapdába zárult szellem csak így termelhette ki kórsága vakcináját. Más volt persze a kozmikus időbe rajzolódó teljes Mű nagyszerű ragyogását kerubi felülnézetből szemlélni, mint érző idegek hálózatára feszített testben átélni. A képzelet szabad magasságából a sötét kontúrok csodálatos plasztikával emelték ki a Fény idomait. Az anyag szakadékában azonban ezek a véres árnyékok eltorlaszolták még a remény derengését is. Raguel együtt égett tanítványaival. Velük szenvedett a tapasztalások salakoldó marósavában. Sebeik benne is kinyíltak. Valamennyi elmúlt és eljövendő stigmájukat magában viselte. De egyedül ebben a tűzben égve válhatott a szabadítójukká. Különös módon nem későbbi állapotuk kietlen magánya rendítette meg a legerősebben, hanem kezdeti védtelenségük. Mennyire gyanútlanok, milyen tapasztalatlanok voltak ennek a drámának a kezdetén! Azt hitték, Ramout ellenállhatatlan Mars-áramával megsemmisíthetik lázadó jétékaikat. Visszavehetik tőlük elorzott erőiket. Ramoutban merült fel a mágikus háború eszméje. Tiszta táblává akarta törölni a Földet. S ha a többi hat társán át is suhant a kétely, semmit nem tettek ellene. Úgy érezték, bármiféle baljós folyamatok zajlanak is a Föld áttüzesedett tégelyében, őket nem érinti közelről. Ahogyan az alkimistát sem érheti bántódás, ha tégelye felrobban vakmerő kísérletei közben. Tévedtek persze. És a legnagyobb árat fizették érte, amelyet évmilliókban kellett letörleszteniük. Raguel tudatát már elözönlötték emlékeinek zajló hullámai. Egyre mélyebbre merült ebbe a háborgó lávaanyagba, amíg elérkezett az iszonyat gócáig. Ramout az Algol csillagkép központjából csapolta le a pusztítás erőit, s a Föld salakjában burjánzó anyagi formák fertőzött anyagára összpontosította őket. Az idegen rezgések zárótüzében a matéria gigászi robbanások sorozatában szétszórta atomjait. Valamennyi élő jelkép gomolygó gőz- és gázfelhőkké oldódott. A légkör sötét, hideg csendben, élettelenül feszült Terra tégelye körül. A teremtők győzelme teljesnek látszott. A Föld megint tiszta táblaként kínálkozott alkotó jétékaik számára. De most tétováztak. Vártak. A pusztítás szörnyű sokkja megbénította cselekvőkedvüket. Araka menekülésre gondolt;
241
hagyják el ezt a kiszámíthatatlan veszélyeket rejtő bolygót, amely összecsavarodott kobraként holtnak tetteti magát, valójában azonban óvatlan gyöngeségükre les, és új támadásra készül ellenük. Addig kell visszatérniük teremtő erejük teljében a saját gyökereikhez, amíg csillagaik mentőkötele még megragadható. Valamennyien osztoztak Araka balsejtelmeiben. Szökni akartak meghiúsult kísérleteik színhelyéről. A nagy kivonulás megvalósítására azonban nem kerülhetett sor. A robbanásoknál szétszóródott energiák nem távoztak Terra légköréből, hanem fáradt hamuesőként visszahulltak a mélységbe. Rétegre réteg rakódott ebből a puha, szürke anyagból. Rejtélyes kötőanyag nedvei tapasztották össze a könnyen lebbenő szemcséket, amíg nyirkos, benső hőtől erjedő termőtalajjá változtak. Akkora teremtők már tudták, hogy létük legsúlyosabb tévedését követték el. Hogyan is szédíthette el őket Ramout elvakult Mars-rögeszméje? Kezdettől fogva ott élt bennük a törvény, hogy ezt az Algol erőkkel telített bolygó-tetszhalottat soha nem lesznek képesek ártalmatlanná tenni. Felelősek érte. Ők indították el benne az élet folyamatát. Idéző igéjüket nem szívhatták vissza. Tovább zengett tőlük függetlenül, mégis félelmetes kötéseket csomózva rájuk, hiszen a legkisebb parányában is a saját halhatatlan teremtőerejük magja izzott. Az óriási világhullában halvány életjelek rezzentek. Dermedt mozdulatlansága a pattanásig feszült. Gyülekező ereje lassan nyomult a létküszöb felé — azután szökőárként átcsapott rajta. Egyszerre nyilvánvalóvá lett mindaz, amitől a teremtők rettegtek. Megzendült a Föld titáni ellentétele. A tömény salak és az erjedő humusz minden lappangó spórája nyüzsgő életre kelt. A nagy Mater testéből milliárdnyi parány született újjá, és vak szívóssággal szaporodott, szövetkezett, harcolt a létéért. Vírusok, baktériumok, rovarok lepték el Terra megkeményedett kérgét. Rovarbolyok, sejtközösségek egyre bonyolultabb, szilárdabb szervezeteket építettek ösztönös zsenialitással. Ez a tudattalan biztonsággal cselekvő ösztön volt a legfélelmetesebb a megújult létfolyamatban. Láthatatlan Hatalom irányítása mutatkozott meg benne. Ez a géniusz zsákmányolta magához a teremtők életplazmáját. Meleg vérrel telt, csontokkal, izmokkal megtámasztott szervezetek ideghálózata közvetítette hozzá a teremtők elorzott képességeinek élő aranyát, így harácsolta össze Dzam formateremtő varázserejét, s húsevő ragadozóit díszítette vele, hogy a szépség ellenállhatatlan vonzásával csalják magukhoz áldozataikat. Vérszomjas, leleményes vadságukat Ramout marsi akaratáramával fűtötte fel. Céljuk érdekében kígyósimasággal alkalmazkodó, védekező ravaszságuk Hyan Merkur-géniuszának paródiája volt. Egymásnak kiszolgáltatott, habzsoló mohóságukat Jupiter egyetemes életérzése torzította
veszedelmes
önfeledtséggé
zsákmányra
leső
ellenségeik
között.
Könyörtelen
önérvényesítésük Kin fényt sugárzó Napjának fekete árnyaként vetült a Földre. Araka képzeletének tárgyait szaturnuszi összpontosítással rögzítő töprengése egyre tömörebb anyaggal, s a nehézkedés súlyos bilincseivel kötözte röghöz. Szaporodásukat Lahun nedveket duzzasztó holdköde korbácsolta kéjgyilkosságig fajuló, kielégíthetetlen ingerré. A kettészakadt Egy sajgó vágyakozása önnön kiegészítő
242
pólusa után az „egymásba hálás” szörnyű jelképeként egyes rovarfajtáknál félelmetes szerelmi szertartássá torzult: az üzekedés dühében megcsonkították, felfalták, „magukba ölték” a párjukat.
ISTENEK ALÁSZÁLLÁSA Ramout mágikus háborújának csődje új, kapkodó kísérletezésre késztette a Földet gyarmatosító csillagértelmeket. A sűrű anyag folyékonnyá, majd szellemi lényeggé finomításával akarták feloldani azt, amit megkötöttek. A megtisztításhoz szükséges hő a saját teremtőerejük Égi Tüze volt valamennyi élőlényben. Ezt az alkímiai operációt azonban nem a csillagértelmek végezhették el kívűlről. Mindhárom síkon jelen kellett lenniük, belülről érlelve az átváltoztatás Nagy Művét. A kötés és az oldás kozmikus törvénye alapján magukra kellett ölteniük a lelkes jelképek formáit. Hogyan is tudták volna felmérni akkor, mit vesznek magukra? Izgalmas, isteni kalandnak érezték a mélységbe alámerülő, álruhás szellem szerepét. Koldusrongyokba öltöző Isten-királyként úgy vélték, rövid kirándulást tesznek az anyag alvilágának romlást párolgó sikátoraiban, s azután tetszésük szerint visszatérnek majd kerubi létformájuk védettségébe. Fel sem merült bennük, hogy ez a jelmez rájuk éghet, rangjukat elveszíthetik, s valódi nevük emlékezetét elmossa bennük a felejtés özönvize. Elkezdődött az Istenek alászállásának előkészítése. A torz jelképek ellentételéül elbűvölően szép formák alakultak ki Terra felszínén, hogy a Fény anyagbontó sugárzásának bölcsőivé legyenek. Az ősóceánok mélyéből szűz Föld emelkedett ki, hullámzani, torlódni, majd emelkedni kezdett. Az Új Föld hegyeinek fennsíkján smaragdzöld gyepszőnyeg gördült végig. Szélborzolta selyméből karcsú fák nyújtóztak fel szédítő magasra. Leveleikről finom permet balzsamos nedvei hulltak alá. Ködként rezgő, színes bokrok áttetsző gyümölcsöktől roskadoztak, amelyekben az életöröm frissítő árama feszült. A kibomló virágok szépsége csaknem fájdalommá fokozódott az élőlényekben, s illatuk a teljesség homályos emlékeit zengette végig idegeik húrjain. Haragos élű sziklákról zenei hangon zúgó vízesések és kristálycsendülésű források habzottak elő. A völgyek ligeteiben tavak nyúltak el. S a teremtőket egyre mélyebben elhitette az elbűvölő formák káprázata. Mint elfogult szeretők, úgy gyönyörködtek bennük. Egyre több díszt aggattak rájuk saját erőik kincseiből. Boldoggá, s halhatatlanul szabaddá kívánták tenni őket. Semmiféle tilalommal vagy ellenőrzéssel nem korlátozták sajátos kibontakozásukat. S teremtményeik éltek — majd visszaéltek szabadságukkal. Fák, források, tavak változtatták szeszélyük szerint a helyüket. Ízeket, színeket, formákat cseréltek egymással. Ezeknek a különös, élettől, szépségtől szikrázó remekműveknek: kecses gyökérzettel repülő virágok, világító gyümölcsök, csillagzenétől zúgó vízesések, bokrokká alakuló sziklák, hullámzó dombok, levegőben úszó fűszőnyegek, vízbuborékokkal labdázó szeleknek a játéka gyanútlanul részegültté tette teremtőiket. A mitikus táj lassan benépesült szelíd, becézésre vágyódó, félénk állatokkal. A fák lobogó, zöld levélfürtjei közül színes tollú, különös madarak bújtak elő. A torkukba Dzam elbűvölő hangvarázst
243
rejtett, hogy a Fény fölfelé rezgő áramához kötözze vele gyilkos indulatok idéző igéit. A tavakban, tengerekben játékos, síkos testű vízi lények nyüzsögtek. Hűvös bőrük alatt csillagerőkből lecsapolt, mágneses energiák lüktettek. A tisztások harmatékes gyepszőnyegén, kék derengésű barlangok mélyén bársonyszemű állatok heverésztek. A homlokuk középéről egyetlen, spirálszerűen csavarodó szarv ágaskodott elő. Ez a fejüket díszítő, sajátos ékszer a rávetülő fényben zöld-arany szikrákat szórt. Testük rebbenő érzékeny, kecses
hajlatai,
mozgásuk
könnyed
bája
és
a
ritkább
éterrégiók
üzeneteit
felvevő-leadó
homlokantennájuk Dzam remekműve volt, aki az Egyszarvút az anyagba alászálló csillagértelmek jelmezének, a Fény ellenállhatatlan fegyverének szánta a sötétség ellen. A teremtő képzelet e varázslatos teremtményeinek megjelenése borzongó bőrré változtatta a Föld egész felszínét. A csillagnemzetségek és a nagy Mater közös gyermekei, az Istenek és állatok közösüléséből származó kevert fajták bénult vágyakozással szívták magukba a légkör sohasem kóstolt ízeit. Támadva védekező éntudatuk elernyedt. Ebben a sajátos féleszméletben különös sejtelmek bukkantak felszínre lényük mélyrétegeiből. Figyelmük az őstengerből kiemelkedő Új Föld félanyagi régiója felé fordult, ahonnan egy ismeretlen fényforrás napkeltéje derengett. Sohasem látott hegyóriásokról vonta félre a párafüggönyt a langyos szél. A csúcsaik körül állandóan változó felhőidomok a múltba tűnt mítoszvilág képeit pergették a csillagértelmek előtt, amelyek sajgó emlékeket téptek fel, és elviselhetetlen hiányérzetet keltettek bennük. Az elveszített Éden gyászát remény izgalma fűtötte át; hiszen újra megpillantották a kísértő közelség és az elérhetetlen távol váltakozó felhőjátékában a teljesség védett állapotát. Egykori üdvösségük valahol az ég és a Föld érintőpontján várakozott rájuk, a múlt szakadékai és a jövő örvényei fölött. Hívta őket. Oda kell jutniuk! El kell érniük saját csillagbölcsőjüket! Az operáció első fázisa sikerült. Az Egyszarvú mágikus formulája megindította a megtisztulás folyamatát. A kozmosz Istenkirályai magukra ölthették anyagból szőtt álruhájukat. A modell tökéletesnek tetszett. A teljes azonosulás pillanatáig a teremtők egyike sem értette meg, mit jelent a test erogén zónáinak útvesztőjében kísérletük alapformulája, a szenvedéllyé hevített vágy - a beteljesülés lehetősége nélkül. Az érzékek élményének húsba rejtett hőenergiája volt mentális alkímiájuk hajtóereje. A szenvedély lidérclángjával próbálták egyre finomultabb síkok ritkább légköre felé csalogatni a nagy Mater ősbozótokban csörtető, hínárban vonszolódó, sziklahasadékokban rejtőző gyermekeit. S az elv, a képzelet síkján valóban sikert ígért. A teljesülés elől elrebbenő, de a következő pillanat kielégülését ígérő sóvárgás mágneses árammedrében sodródó, kúszó, rohanó megszállottak észre sem veszik majd, hogy a Föld elmarad alattuk. S ha egyszer felröppennek az anyagbontó Fény éteri régióiba, leszakad róluk testük súlyos terhelése. A teremtők így a saját vadászterületükre akarták hajszolni szökésben lévő teremtményeiket. Oda, ahol megtagadhatták, és újra magukba oldhatták volna lázadó, elzsákmányolt erőiket. Honnan ismerték volna a mélységi ösztönök hatalmát? Hogyan számolhattak volna az asztrálhurokkal, amelyet a nemiség zsarnoki varázslata vetett rájuk? Sohasem ismerték a test áttüzesedett mirigyeinek
244
nedveket duzzasztó özönvizét, amely hirtelen elöntötte a saját, idegekkel átszőtt testüket. Amíg kívülről szemlélték a szaporodás és a létfenntartás groteszk bábjátékát, számtalan kiterjedést átfogó képzeletük, ragyogó értelmük sem pótolhatta a tapasztalatot. Az érzékeikben fellángoló vágy kínzó gyönyöre teljesen váratlanul érte őket. Menekülve fölfelé szökkenő gondolatszárnyaikat hamuvá perzselte az alvilági tűz. A szenvedély kígyója rájuk csavarodott, és sötét magjával megtermékenyítette őket. A nagy Mater a saját fegyvereiket fordította ellenük. Kísértőkből megkísértetettekké váltak. Az új Földet benépesítő mitikus teremtményeiket sorra leterítette a földi kéj nyila. Éteri állaguk borzasztó gyümölcstől lett terhessé. A lét mágikus szikráját magukban hordozó természet-kreatúrák káprázatos díszekben pompáztak. De álruhájuk mögött is; kocsonyásan áttetsző óriáshüllők, lomha erőcsonkok, amelyek irányító szellemi akarat nélkül kikúsztak a vizekből, és villámgyorsan alkalmazkodni kezdtek új körülményeikhez. Heves ösztöntöltésükben azonban ijesztő vonzerő rejlett, éppúgy, mint a buja erőszakkal felburjánzó, bűzös flórában. Ezek a salaklények mind a teremtők törékeny szépségű, kifinomult remekműveinek mérgezett párhuzamaiként jöttek létre a Főid sarából. S minél mélyebb volt az ellentét az isteni képzeletidill új teremtményei és a salaklényekben rejlő nemi áramok kpzött, annál hevesebben vonzották egymást. Egyesülésükből borzalmas keverékfajták jöttek létre, amelyekben a mágikus nemi düh Dzam korbácsoló szépségszomjával vegyült. De az Új Ég és Új Föld éteri teremtményeibe a teremtők különös zárlat formájában a kielégülés tilalmát is belevetítették. Az anyag lelkes jelképeinek és az Istenek megelevenedett képzeletformáinak keveredéséből született kevert lények a telhetetlen sóvárgás hevítőiként források ágyában, hínáros tavakban szaporodtak el. De már a tenger hullámai is ott ringatták őket öbleik s szigeteik éles, sötét sziklaszirtjei között. Tüzkarmokat kibocsátó vijjogásuk belemart az elemek békés álmába, s haragos, féléber horkanásokra késztette őket. Az óceánok s a Föld mélyében fenyegető lávaerők mordultak fel. A talaj bágyasztó, furcsa gőzöket párolgott. A vizek átmelegedtek. Mérgező spóráktól beporzott virágok, csípős, részegítő ízekkel keresztezett gyümölcsök nehéz, kábító illatot árasztottak. A levegőben sűrűn, mézesen a maró éhségtől lázongó vágy mágneses hívása rezgett. Feszültsége megzengette valamennyi élőlény érzékeit. Behatolt mindjen rejtekükbe. Összezavarta őket. Megolvasztotta ellenállásukat. Az első siker fellángoló fényessége második ütemében már fenyegető árnyékot vetett. S a csillagértelmek ebben a baljós homályban voltak kénytelenek hozzákezdeni operációjuk következő fázisához. BUKÁS Az Istenek álruhája, az Egyszarvú riadtan emelte magasra gyönyörű fejét. Sötét szemében nyugtalanság rezdült. Rejtekhelyét az erdő mélyének összefonódott liánszövedéke őrizte a külső behatolástól, de a körülötte örvénylő láthatatlan hatások ellen védtelen volt. Érzékeny orra a levegő szagüzeneteit szimatolta, de a támpontok most fullasztó áramok örvényébe vesztek. Az ágak szűrőjén át hozzá szivárgó fény-, hang- és szagcsapdák felzaklatták. Mintha valami névtelen, testetlen dolog
245
bekerítette volna. Mégsem érzett félelmet. Ez a hatás a felszökkenően éber feszültség helyett, amely léte alapformulája volt, szédítő könnyűséget, lusta, önfeladó elfekvést sugallt. Részegültsége mögött halvány vészjelek lüktettek. Homlokantennájából kérdő, zavaros hívások pásztázták a légkört. Lomha hullámokban ismeretlen visszhang érkezett hozzá. Ez az idegen tartalom különös állapotba sodorta. Nem hasonlított a fénylően áttetsző szférák forrásízű elragadtatásához, de fülledt félelmetességében mégis gyötrően vonzó volt. Az ellenállás szorongó rezzenését érthetetlen képzetek szökőárja mosta el. Az Egyszarvú úgy érezte, láthatatlan lángok gyújtották fel körülötte a világot. Föld és ég közé feszített mágikus remekművük veszedelmes válsága sürgőssé tette a teremtők beavatkozását. Tudták, ha az Egyszarvú is a természetvonzás áldozatául esik, a nagy Mater olyan eszközökhöz jut általa, amelyek segítségével az Istenek Hegyét is megostromolhatja, és a hatalmába kerítheti. Magukra öltöttik tehát az Egyszarvú habitusát. Alászálltak az elemi erejű sóvárgásoktól erjedő légkörbe s a csillagállat eleven fáklyafént lobogó teste beszívta őket ideghálózata, érzékei poklába. Sok burka volt így a csillagértelmeknek, de hét külön tudata. A forró légáramlatoktól zúgó erdőkben, párafátylas tisztásokon önnön vágyakozásuk elől felszökkenő, barlangok gőzös homályában lapuló szent állatok mind az ő irányításuk alá kerültek, de jaj, valamennyinek a fizikai érzékszervein, erogén zónáin át a teremtők is mérgező, vad gyönyöráramokat csapoltak le, s számtalan, nyitott csatornán keresztül ömlött hozzájuk az alacsony természet kísértő varázsa. Semleges érdektelenségük, a jelenségeket kívülről szemlélő hűvös felülnézetük egyszeriben megszűnt. Ezer új szemmel, didergő érdekeltséggel tekintettek a lelkes jelképekre, amelyeket a mélységi erőkkel való keveredés furcsa, elfajzott változatokká formált. A nagy Mater Dzam vénuszi művéhez hozzákevert valami ocsmányat, démonian ijesztőt halálból, rothadásból, könyörtelenségből. Ez a méreg azonban a megrontott teremtményeket nem taszítóvá, hanem mérhetetlenül izgatóvá tette. Létük isteni gyökerének szikramagja sötéten izzóvá hevült, és lebírhatatlan csábítást sugárzott. A Föld buján terjengő, felszíni szőrzetében és áttüzesedett légkörében oroszlándémonok, szárnyas bikák nyüzsögtek. A fák vastag, mohos törzsén óriás hüllők síkos plazmaspirálja tekergőzött. Szikrázó színekben pompázó madarak légáramlatok hátán lebegve búgó, majd élesen felcsattanó trillákkal hevítették az egyetemes sóvárgás feszültségét. A könnyű testű, aranypikkelyes halak a sűrűbb tengerekben, tavakban éppoly varázslatos ügyességgel csapongtak rebbenő cikázással, mint a végtelen éteróceánban. Formák megszámlálhatatlan változatában áramló sokféleségük ámult rémülettel és szinte szétszaggató kívánkozással telítette a csillagértelmeket - de nem lényük teljességében. Meghasadt egységük cselekvő, férfiúi pólusát bűvölték, csalogatták a nagy Mater millió fegyverével. Mert maga az Anyatermészet harcolt az anyag valamennyi jelenségében a pozitív teremtő pólus, a szellemi régiók teremtőinek nemzőerejéért. Minden szín és illat, minden hang és forma szívó, gyönyört kínáló örvénnyé változott, üzekedő öllé nyílt fel a behatolók előtt, akik elvakult tapasztalatlanságukban magukra vették a matéria törvényeit. A női pólus ereje gyengült, fogyatkozott a teremtőkben. Az a részük, amely később különszakadva a nagy Mater lenyűgözött szolgálójává, tükörképévé lett, rémülten érezte távolodását, kivérzését - majd
246
a teljes szétesés sokkját. Kiegészítő pólusa sóvárgásának izzó csápjai másfelé tapogatóztak. Képzeletének fölgerjedt heve idegen, ijesztő vágycsapdákba ömlött. A női elv valamennyiük lényében a magány tanácstalan sötétségébe zuhant. Hiányérzetei letépett végtagokként rángatóztak rémült fájdalommal. A csillagértelmek nemzőereje, alkotó tüze pedig ott rohant, szökellt - s ott fajtalankodott az Egyszarvú valamennyi testében. Kielégíthetetlen szörnyetegekkel, öncélú kéjben vonagló nőstény állatokkal fetrengett, amelyek minden rejtekére rátörtek. Menekülésének útját elrekesztették. A nagy Mater perzselő varázslatával kiszívták, elrabolták az erejét. Magjait magukba ömlesztették, hogy idegekből, erogén zónákból feloldhatatlan kötést hozzanak létre mélység és magasság között. S az anyagba merült, száműzött Istenek végzete nem volt kétséges többé. Állattestük súlypontja egyre sűrűbbé, nehezebbé vált rajtuk. A hús éhes vágyainak, halálfélelmének szintje mind magasabbra emelkedett, és elöntéssel fenyegette teremtő képzeletük dimenzióit. A NEVETŐ PÁN Így történt. A Föld gyarmatosítói, a világszigetekről érkezett csillagértelmek voltak az első fajtalankodók. Az Istenek és állatok közösüléséből született, tragikus száműzött, az ember nemzője a hét bolygóelv képviselője: Terra ősmítoszának hétfejű Naga Kígyója volt. S az ember pecsételte meg a Szent Hegy, Olimposz utáni teremtőinek a sorsát. Az ember, aki nem egészen állat, és nem egészen Isten. Ég és Föld kitaszítottja, mégis több a kettészakadt Egynél, mert a kettő összezárult harctere. Lepecsételt tégely, amelyben a teremtő képzeletvarázsa s a természet demonomágikus hatalma erjed. Börtön, amelynek rácsait a szellem korlátozást nem tűrő szabadságvágya, a nagy Mater csillapíthatatlan gyönyörszomja, s az állat vak könyörtelensége rázza szüntelenül. Meg nem történtté tenni nem lehet. Megsemmisíteni, magára hagyni nem lehet. A felelőtlen teremtés gyermeke. A legnagyobb Mű és a legérlelőbb kudarc. Istenképmás és a sötétség tükre. A hatalom örököse. Elsőszülött s a pokol szakadéka. Mi legyen vele? A csillagértelmeket az őstermészet démoni formáival való üzekedésük ismeretlen élmények mákonyával itatta át. Testükön át a lelkükbe hatolt a fertőzés. Már nem tudtak lemondani a kielégülés állati formájáról. Érzékeik felismerték a legnagyobb gyönyör lehetőségét, azt, hogy gáttalanul élvezni csak lefelé lehet. Ahol a nemi árammá sűrűsödött teremtő képzelet eléri a legmélyebb pontját, ott a kéj az időbe vetült lét hasonlíthatatlan tűzpillanatává izzik fel. Elragadtatásában halál és feltámadás egyesülnek. Aki megízlelte, az a kohójába veti minden gazdagságát. Így buktak alá a tiszta csillagnemzetségek az erogén zónák síkos lejtőin egyre mélyebbre. Ijesztő arányokban terjedt az állati vágy bélpoklossága. Különösen azóta, hogy a teremtők magja is megfogant a nagy Mater ölében. A félig állati, félig isteni eszmélettől szikrázó utód kudarcuk és géniuszuk végösszege volt: az ember ábrája. Ez a félelmetes és izgalmas alakzat minden formába beleszövődött.
247
Óriáshüllők, mirigyes, váladékos bőrű kétéltűek, pikkelyekkel borított, szarupáncélos sárkányok között felbukkant egyszerre az ember önmagával meghasonlott, fenyegető értelme. Madarak surrogva verdeső, bőrlebenyes szárnyai közül sóvár emberfej nőtt ki őstengerben fuldokló, őrült istenként. Az erdőkben egy-egy komor, magányos bak hirtelen két lábra emelkedett, mintha az ég felé hallgatóznék, s a természet párzó hívására különös, sohasem hallott, szaggatott hangokkal felelt. Ebben a hangban vad, diadalmas öröm lüktetett. S a bak-ember első, Földet rengető kacajára megrázkódott a nagy Mater forró asszonyteste. Tudta, méhéből kisszakadt végre a leghatalmasabb ellentétel: az önmaga tudatára ébredt, nevető Pán. Ennek a mágikus műnek a kimeríthetetlen nemzőképessége kultusszá varázsolja az anyag törvényeit. Az őstermészet vonzerejéből elvakító káprázatfátylat sző ég és Föld között. Ez a csillaghímes takaró az Anya-vallás templomkupolája. Lilith, az Anya gyermekei nem láthatnak túl rajta. Halandó testük, vak pillanatéletük az Anya halhatatlanságát biztosítja millió elhaló és megújuló sejten keresztül. Túlfeszült érzelmi ingerek áramától rángatózó, apró tudatközpontok hozzá szállítják élményeik mézét, azután elpusztulnak. Minden gyönyörük és görcsbe ránduló kínjuk a teremtők foglyul esett teremtőereje, amely tombolva szabadulni próbál zárlatából. Ez a láncokat feszegető indulat a nagy Mater sötét Művének hőenergiája. De a szétzúzott formák nem engedik el többé rabjukat. Az anyag birodalmában törvény, hogy a halálból halál, a zárlatból meg szorosabb kötés válik. A feloszló hús a Mater egyre szívósabb gyümölcseinek trágyájaként erjed a szenvedély földbe vetett magvai fölött. A szellem és az anyag nászából született fiú életre támasztotta az alacsony természet ijesztő rítusát. Ennek a szertartásnak az igéit a szüntelenül forgásban lévő élet-halál örvény zúgja kivédhetetlen varázserővel. Mert a kultusz, akár a mélység, akár a magasság régióiban űzik, a teremtők eledele és csapdája. Ahol örök gyökérszavakkal idéznek, ott a szellemnek meg kell jelennie, hogy átvegye a felkínált áldozatot - vagy maga váljék áldozattá. A szellem és az anyag háborúját végül is csak a rituálé döntheti el. Mivel a kettészakadt Egy hasadásából kirobbant végtelen számsor, az egymás ellen fordult részek viaskodása mágikus lény: a teremtő képzelet önmagával való meghasonlása. Ha a saját káprázataitól elhitetett, meghasonlott teremtőnek sikerül a képzeletét kivonnia a mulandó lét két szembefordított tükre közül, akkor az önnön vetületeivé szétszaggatott Isten újra egésszé forr össze. A tapasztalás tisztítótüzének katarzisa azonban messze volt még. Megszületett a nagy Máter-Máya-Lilith vallásának főpapja: Pán, és magasra emelte hétsugarú pálcáját. Ég és Föld közé feszített csillaghűrok pendültek meg kéjes, fájdalmas zendülés-sel. Kezdetét vette az alvilág demonomágikus szertartása. ZUHANÓ CSILLAGOK Pán természet-szimfóniájának teremtő gyökérhangja a teremtők képzeletében zendült meg, formálta kísértő alakzatokká a nyugvó ősanyagot. Varázslatuk titkos formulái lestek rájuk a matéria mélységében. Az élő jelképek — ezek a formákhoz kötött, mágikus erők - egyre elrémítőbb változatokban tárták fel leplezetlen kultuszukat, az öncélú gyönyör vallását. A vizekben igéző
248
szépségű asszonyállatok kísértették a teremtőket. Síkos, feszes, hüllőhideg testük a végsőkig felkorbácsolta áldozatuk gerjedelmét anélkül, hogy kielégítette volna, mert csak a sóvárgás hevítésére voltak szerveik. Az erdőkben a női pólus gáttalanul kínálkozó, nyitott szakadéka köré csodálatos fizikumot szőtt a nagy Mater találékony ösztöne. Az erdők lányainak selyemérintésű bőre rózsás derengéssel világított fákról lecsorduló levélfürtök zöldarany homályában, édesen illatozott, mint a húsevő virágok kelyhe. Kacajuk Pán nevetésének visszhangjaként források üde kristályhangján zengett. Csupasz mellük és ölük részegítő ízekkel teli gyümölcsként hívta ellenpólusát, az éhes hímerőt, de lényükben könyörtelen, üzekedő állat lapult. A kéj velük és bennük meglódult lavina volt, s az alvilág szakadéka felé zúdult. Mert ez a sötét nász orgiasztikus szörnyetegeket szaporított, amelyek nemi jellegéről már teljesen lemaradtak a szépség és az értelem hajdani törekvései. Szervezetük groteszkül ocsmány kerete minden mellékszempont feladásával egyetlen célra összpontosult. Buján termékeny nimfák esetlen, szőrös, zsákformájú, nyomott homlokú, fallikus kevert lényeket, bak-, bika-, farkas-, oroszlán-, majom-, kígyó-, ősgyík-, skorpió- és halembereket, kutyafejű monstrumokat ringattak dús keblükön. Ők voltak Pán kultuszának bestiális kéjállatai. Ez volt tehát az Istenek alászállásának díszlete. S a teremtés isteni misztériumából így vált demonomágikus kultusz. A láthatatlan dramaturgok által szőtt cselekmény teljesen megváltozott a játék tragikus folyamatában. Az események önmagukat alakították a bennük rejlő ellentmondások taszító-vonzó kényszere alatt. A szereplők kicserélődtek. Ismeretlen alakok bukkantak fel új szöveggel. S az alkotók által győzelemre szánt csillagtitánok sorra elbuktak; ott vergődtek szirének, nimfák, sellők vámpirizáló madárnőstények ölelésében. Az ezekkel a nőstény kéjállatokkal való üzekedés kielégíthetetlenné fokozta gerjedelmüket. Nemi éhségük csillapítására tritonok, faunok, kentaurok kimeríthetetlen potenciája szervezetét öltötték magukra. Gorillák, víziszörnyek, őshüllők, szárnyas bikák, párducdémonok testében fajtalankodtak. S az ennek a szertartásnak oltárán ágaskodó falloszból megállíthatatlan erupcióval szökkent fel és ömlött a szomjas Földre a csillagértelem teremtőereje. Amikor Terra mágneses vágya magához húzta a kozmosz sajátos áramoktól feszülő, kósza vándorát, a Holdat, nyilvánvaló lett, hogy a teremtők végveszélybe kerültek. Az élőlényekben keringő nedvek, a medrükben lustán elfekvő víztömegek, a lenyűgözött tűz és a Földben feszülő gázok vak gigászként nyújtózni, hánykolódni kezdtek. Lilith, a nagy Mater kín és kéj görcseiben vonaglott. Váladékai, az óceánok végigzúdultak lázban didergő testén. Jég és tűz csaptak össze ennek a hisztérikus terhességnek pusztítva termékenyítő nászában. Az egyenletes, szelíd légkört végletes hőség vagy dermesztő hideg váltotta fel. Trópusi felhőszakadások, jégesők, zivatarok, elektromos kisülések közepette hatalmas erdőségek borultak lángba szisszenő villámok nyilától. Felmordult, rázkódott, tüzes magmát okádott a Föld. Üvöltő szelek vijjogták fölötte csillapíthatatlan, piros dühüket. Ennek a fortyogó boszorkányüstnek elszabadult erői lerázták magukról a teremtők hatalmát. Mágikus képzeletük úgy kapaszkodott ki az áradásból, ahogyan a fuldokló ember próbálta később levegőért
249
kapkodó száját felszínen tartani, amíg millió hínárszállal megkötözött teste lassan a mélységbe húzta. De kozmikus emlékezetük már teljesen kimerült madárszárny volt. S ez a lélekmadár a halál vizei fölött lebegett anélkül, hogy leszállhatott volna valahol. A relatív időnek ebben a sok millió év előtti alkonyatában jelent meg a Földön Ramu, a Kimondhatatlan Szócsöve, akit az emberiség emlékezetének mítoszai Raguelnak, a Tűz Őrzőjének neveznek.
PLÁTÓI VILÁGÉVEK Az egyetemes pusztulásból kibontakozó új élethullám különböző növényi és állati változatokon át akkor már az emberig vezetett. Ő volt a hármas pecséttel lezárt tégely, amely fölé az anyag és a szellem mágusai hajoltak, hogy saját céljaik szerint befolyásolják a benne végbemenő folyamatokat. Az őstermészet - Lilith - ösztönös zsenialitása éppúgy felismerte, mint a kozmosz Fény-intelligenciái, hogy az ember a hatalom kulcsa: a kötés vagy az oldás tűzpontja. Mert lényének kis világegyetemében a lét valamennyi lehetősége benne rejlett. Animális teste állati módon fajtalankodott, szaporodott, salakot termelt, létfenntartásáért könyörtelenül gyilkolt, s az ő életét is kiolthatta bármelyik halandó, mint a rőzselángot. Érzés- és ösztönvilágát indulatok, démoni szenvedélyek, névtelen szorongások és heves hatalomvágy uralták. De természetbe szőtt tudata öntudattá tágult. Eszméletében mitikus múltjának képei derengtek. A jelenségek eredetét kutatta. Tudott nevetni, sírni és ítélni önmaga fölött. Nemi és érzelmi éhsége mellé sajátos hiányérzet: Istenszomj társult. A sejtelem, hogy a látható jelenségek mögött láthatatlan okok rejlenek, leküzdhetetlen ingerré lett benne. Agyában anyagon túli kérdések rajzottak. Figyelme a csillagok felé fordult. Bálványokat épített, és rombolt. Kezdte átformálni maga körül a világot - ahogyan a teremtő mágusok tették egykor. De kifelé terjeszkedő, burjánzó tevékenysége egyre távolította a másik lénytől. A másik lénnyel való kiegészüléstől. A névtelenné dermedt félelem, a gyűlölködő széthúzás és a búskomor kétely elzárta az egyedüli megoldástól. Ramu-Raguel a messiási oldóformulát ismételte a különböző korszakok válságai között. A kivezető utat világította meg ott, ahol a legmélyebb volt a sötétség. A nagy Zodiákuskörben vándorló Nappal együtt utazott ő is. A kétezer-százötven évenként változó plátói világhónapok csúcsra kerülő vezéreszméjének felizzásával megzendült mindig ugyanaz a Kinyilatkoztatás a korszak nyelvére fordítva. A nevek, a jelmezek, a formák változtak a Kinyilatkoztatás körül, a lényege azonban azonos maradt; a hét csillagelv csak egymással szövetségben, egységbe zárultan harcolhat az emberért, az ég és a pokol e tragikus gyermekéért, hogy lenyűgözze, meghódítsa, felszabadítsa benne a saját erőit. „Az ember bölcsője a csillagokban ringott valamikor! Oda kell visszatérnie végül a saját gyökereihez!” - figyelmeztette a Kinyilatkoztatás a halandókat évezredről évezredre. - „Amilyen a nagyvilág, ugyanolyan a kisvilág. Ebből csodálatos párhuzamok adódnak. Ami mulandó, az nem igaz!” - kiáltotta
250
át az anyag barikádjain Hermész Triszmegisztosz, a háromszorosan hatalmas, akinek Smaragdtábláját Egyiptomban találták meg. A sírját Nagy Sándor fedezte fel az egyik hadjárata alatt, de hogy a modern időszámítás előtt hány évezreddel élt a Földön, azt csak találgatták. Ozirisz, a szétszaggatott Isten. A saját ikertestvére, Széth, a sötétség tépte millió részre. Izisz, Ozirisz felesége, testvére és kedvese. Egyedül ő teheti újra egésszé a szétszaggatott Istent. „Izisz és Ozirisz ikrek voltak egyetlen anyaméhben. Izisz az érzelmek árapályának, a nedveknek úrnője. Izisz és Ozirisz szerelme erősebb, mint a halál” - utal a csillagértelmek hasadására, a kettes szám misztériumára, s a teremtők tragédiájára az egyiptomi ősmítosz. „Te is Az vagy! Te is Én vagyok! Te is Isten vagy” - tárja az ember elé léte legnagyobb titkát a hindu bölcselet. „A látható dolgok gyökere a láthatatlanban van. A látható jelenségek nem mások, mint örök szimbólumok porba öltöztetve. A szimbólumok formákhoz kötött mágikus erők” - villantják fel próféták, látnokok, művészek a kifelé vezető ösvényt. Az ősi Babilónia csillagvallása, Buddha négy nemes igazsága és a vágyak kioltásának nyolcas útja éppúgy a szabadulás nyílegyenes ösvényét tárja az ember elé, mint a kereszten megfeszített test nagy misztériuma. „Az én országom nem e világból való!” — hirdeti Jézus. Azután ő is, mint valamennyi Messiás, a kozmosz felé mutat: „Az én Atyám házában sok hajlékok vannak.” Platón lakomája kétnemű - androgin - lényekről szól. Énok könyve „Isteneknek az emberek lányaival való vérfertőző fajtalankodásáról” ad hírt. A titkos hagyomány magasrendű teremtő lények, Egregórák bukásáról és sötét, a szexuálmágikus rítusok bestiális kéjállatairól beszél, s Unió Misztika, az Istennel való egyesülés, az átlényegülés, a káprázatokból való felébredés kulcsát is a kezébe adja beavatottjainak: „a megváltás a démon problémája. Aki démoni indulatain, szenvedélyein uralkodni tud, az kiszabadul a szenvedés és a halál bilincseiből. Isten és közöttem állok én. Aki ezt a mulandó ént kivonja Maya két szembefordított tükre közül, az újra Eggyé: Istenné válik. A titok a kéj. A kéjre elcserélt eksztázis.” A kivezető út a Príma Matéria - az anyag, a lélek és a szellem hét alkímiai operáció tüzében való megtisztítása. Ebben a transzmutációban, megtisztulásban a kéj újra teremtő eksztázissá tisztul. „Aki engem követ, halált nem lát többé” - hirdeti valamennyi plátói világhónap megváltójának ajkán át Krisztosz Szótér, az egyetlen Szabadító -, aki a látható kozmoszon túlról érkezett. Ez a Messiás az, aki mindig pokolra száll, de az alvilágból győztesként felbukkanva a teremtő isteneknél is hatalmasabbá válik, mert megküzdött Hádész, Amenti, az alvilág valamennyi kísértő szörnyetegével. Kimondta a nevüket, s ezzel megtörte a bennük rejlő, elvakító varázst. A Genezis szerint: „Kezdetben vala azlge. És az Ige Istennél vala.” Ez a megrendítő Logosz hívta életre a „nyugvó ősanyagból”, a szűz Föld Príma Matériájából a mulandó világegyetemet. Úgy, ahogyan sok évmillióval később Goethe kortársa, a jó Chladny doktor az üveglapra szórt homok fölött megzendített hangvillája szabályos mértani ábrákká rendezte a finom szemcséket. Ezek az ábrák a modern fizika felismerése szerint azonosak az atomformákkal, amelyekből valamennyi életjelenség felépül. „A csillagok az emberben is keringenek” -eszméltet rá a Kinyilatkoztatás a mindig újra felzengő Igére. „Amilyen a makrokozmosz, ugyanolyan a mikrokozmosz. Amint fent, úgy lent.” Az analógiák tanának a Smaragdtáblára vésett tételét a kísérleti tudomány újra felfedezte azóta. S a kis-és
251
a nagyvilág azonosságát az elektronmikroszkóp és az űrbe figyelő hatalmas teleszkópok bizonyítják majd be az embernek. Raguel tudata az idő nyitott kiterjedéseiben követte a Napbárka eddig megtett útját. Huszonötezer éves plátói világévek tájai, korszakváltozások ijesztő válságai, egymást követő civilizációk kivirágzása és pusztulása, az elemek és az ember dúlá-sát követő, vértől erjedő csend, rövid aranykorszakok közjátékai merültek fel előtte. Terra arculata is egyre változott ezen a kibomló időszalagon. Világrészek hasadtak meg, és úsztak el egymástól sorozatosan ismétlődő kataklizmák tenger- és földrengéseiben, vulkanikus tevékenységek következtében. Birodalmak süllyedtek el, és emelkedtek ki, óceánok medre sivataggá változott, trópusi tájakat jég temetett maga alá, lapályok hegyekké gyűrődtek, s termékeny völgyekre haragos vízár zúdult. De a Kinyilatkoztatás Igéje a könnyek és a vér tengeréből újra és újra kibukkanó hőjeként mindig előtűnt az emberiség emlékezetében. A religió, a saját gyökereihez való visszahatolás sürgetése éppoly leküzdhetetlen ingerré vált az emberben, mint a fajfenntartás és az önfenntartás ösztöne. Raguel
hét
tanítványa,
operációjának
szilárd
támpontjai
valamennyi
létváltozatban
való
megmerülésükkor, a legmélyebb pokoljárásukban is útvesztőjük kijárata felé közeledtek. Akkor is, ha képességeik, törekvéseik nem tudtak már egymásba oldódni. Egyre több külön érdekeltség, külön kötés halmozódott rájuk, s újraszületéseik sorozata mind bonyolultabb gátakat emelt közéjük. Mert legyengülten, zuhanás közben, meghasonlottan is úgy kapaszkodtak Raguel erejébe, ahogyan a fuldokló kapkod levegő után. Valamennyi templom, amelyet az évtízezredek folyamán az ő tiszteletére emeltek, ezt a mágneses magot rejtette. Hiába tolongtak oltárai előtt a vágy fekélyes nemzetségei, s mormolták mellet verve a halálfélelemmel vegyülő életszomj zsolozsmáit. Ami romlandó és mulandó volt ezekben a formákhoz kötött mágikus erőkben, azt a könyörtelen idő bezúzta, sárba döngölte, a felejtés marósavába vetette -, de örök lényegüket átmentette új kultúrák talajába, s ez a mag ott megint kikelt. Raguel hét tanítványának története az ember története volt. Sorsuk az ember drámájának, fényért való küzdelmének, sorozatos bukásának, szakadékokból való kiemelkedésének karmakerekét forgatta. Magukra öltötték az összes szerepet, csillagjelmezt, amelyekben gondolatcsírájuk megfogant. Voltak koldusok, királyok, hadvezérek, papok, színészek, szürke kisemberek és világot átalakító felfedezők. Tudósként visszaemlékeztek egykori tudásuk töredékeire, azután újra elfelejtették, amit annyiszor megtanultak. Öltek, és megölték őket. Hóhérból áldozattá lettek. A karma szüntelenül forgó őrlőmaimaiban folyton önmagukkal, saját tetteikkel kerültek szembe. Ítéltek és elítéltettek. A nemek harcában, a hatalomért való viaskodásban, a hiú becsvágy versenyfutásában sebeket kaptak, és sebeket osztogattak. Voltak betegek, öregek, csonkák, nyomorúságtól fekélyesek. Korlátlan bőségben dőzsölve, díszes pompa közepette vagy szennyes sikátorokban taglózta le őket a halál. Kicsapongásaikat magányos, vezeklő életek követték. Kolostorcellák, börtönök, kórházi ágyak, zárt intézetek önelhitető életszakaszai után az anyagba börtönzött teremtő energia megint szélsőséges
252
végletet vetített köréjük egy új inkarnáció kirobbanó szenvedélyében. Siker és kudarc, betelt célok csalódásai őrölték, finomították őket egyre érzékenyebbé. Kételyek, elmélkedések, tudássá érő hitek ébresztgették emberi tudatukban a kozmikus Öntudat sejtelmét. S ahogy okkult érzékszerveik éledni kezdtek, úgy erősödött bennük a mágneses vonzás, amely új nevek, új körülmények, átmeneti, emberi habitusok állomásain át mindig odavonzotta őket Raguel csendesen várakozó alakjához, akinek emlékezete átsütött a mulandóság valamennyi szem fedőjén. Egyre világosabban felismerték, hogy a Mester személyiségén túl saját lényük gyökereihez hatolnak vissza ilyenkor, hogy lemérjék, hol tart bennük a Nagy Mű operációja. Mennyit szereztek vissza elzsákmányolt teremtőerejükből.
VILÁGALKONY Amikor Ragud feleszmélt harmadik bemerüléséből, már a hajnali Nap tűzbe mártott ecsetje érintgette a kék ködös hegyek havas foltjait. Az éjszaka kishalálából ébredező élet halk neszei beszűrődtek az ablaknyíláson. Egy piros napnyíl szökkent a szobába, és bonyolult ábrát rajzolt a falra, ahogyan áttörte a park hatalmas fenyőpiramisainak kordonát. Ez a fényszűrő csipke önmaga negatívjává formálta a bevetülő sugarat. Raguelnak a Bhagavad-Gíta rejtélyes utalására kellett gondolnia, amely a Kinyilatkoztatás visszatérő igéi közül egyike volt a legfontosabbaknak: „Minden dolog Bennem leli gyökerét. És nem abban.” A bevetülő sugár kétségtelenül a központi napforrásban leli gyökerét. De maga a Nap nem ebben a sajátos, bonyolult fényformában gyökerezik. A különböző fénytörések, káprázatakadályok alakítják ilyen átmeneti alakzatokká a mulandóság ábráit. Mennyi remény, éledő öröm zengett ebben a hajnali fényjátékban is, mint valamennyi léthajnal ígéreteiben. Az élőlények mind a felejtés vizéből léptek ki ilyenkor. A nyomasztó múlt képeit sötétség takarta mögöttük. Előttük a relatív idő sűrű függönyén túl homályba burkolt út szalagja feszült: az izgalmas, a félelmetes, de talán minden várakozást beteljesítő jövő vigasza. Raguel mélyen felsóhajtott. Ez a metszően tiszta, hűvös hegyi levegő halvány nosztalgiát rezzentett benne léte a kozmosz fehér lyukain túli forrása után. A fehér lyukak voltak az antikozmoszból az ennek a világegyetemnek a törvényei közé beömlő erőknek a szülőméhei, ahogyan az Elégetett Út szeneszsákjainak fekete foltjai szívják magukba az önnön tüzükben ellobbanó nóvákat, pulzárokat, az óriáscsillagok energiáit. A halott csillagok fekete temetőit már újra felfedezte a modern tudomány. Nemsokára az újjászülető napok, bolygók tényszökőkútjaira is visszaemlékszik majd, ahonnan a nagy robbanás örvényében lüktető univerzum első óriásatomja bezuhant az idő dimenziói közé. A legjobb elmék mikrokozmoszában hamarosan fény derül majd arra is, hogy ebben a sok kiterjedésű világegyetemben folyamatos teremtés megy végbe. A csillagok, nap- és tejútrendszerek éppúgy születnek, hosszabb-rövidebb pálya befutása után elöregszenek, meghalnak - azután újjászületnek, mint az emberek.
253
Kutyaugatás, majd ezüstös madárcsivitelés ütötte meg Raguel fülét. A Földről való sajgó elvágyódása hirtelen megszűnt. Gyöngédség és szánalom érzéshulláma oltotta ki. Mennyire sajnálta ezeket a gyanútlan, fényszomjas halálraítélteket, akik az anyag foglyaiként egykori Édenükre emlékeztek ilyenkor. Ki segítene nekik a szabadulás módjának keresésében, ha a Látó, az örök Tűz Őrzője is elhagyná őket, aki ismeri múltjukat, jelenüket és jövőjüket? Aki elszörnyedéssel figyeli küzdelmeiket, bukásaikat, pirruszi győzelmeiket, és gyógyítja őket, ha anyagbörtönük falán véresre verdesik szárnyukat, öklüket, testüket, lelküket? Hét tanítványa is felébredt már ebben a sajátos környezetben, ahol rövid időre kiemelkedhettek egyéni sorsuk zárlatából, hogy felélesszék magukban csillagaik ihletését. A Hétfejű Naga kígyó ősábrájának szétszakadt részeiként erőik egymás felé tapogatóznak, hogy egyre inkább kiegészítsék, megtámasszák a másikat. Senki nem értette rajta kívül, milyen felmérhetetlen fontosságú szakasz a Terrán végbemenő alkímiai operációban az, hogy a hét tanítvány planétái végre békét kötöttek egymással évtízezredek harcai után. Most már nem ellenségek voltak, hanem útitársak. Szövetségesek. Raguel lehunyt szeme mögött látta, ahogyan hajnali meditációjukra készülnek az örökkévalóságban való jelenlét oldott derűjével. Ő maga végignyújtózott gyékényén. Pihent, de nem aludt. Pórusain át energiákat szívott be a Földet körülburkoló légóccánon túlról. Kapcsolatot teremtett a tiszta Fénnyel. Negyedik bemerüléséhez mindig több erőre volt szüksége. A jövő kiterjedéseibe hatoló, asztromentális tudatrakétája egyre fokozódó ellenállással találkozott, nemcsak a relatív idő közegében, hanem saját lényében is. Ilyenkor sohasem vett magához szilárd táplálékot. Fölösleges teher lett volna. Amikor az ablaknyíláshoz újra az este csillaghímes selyme simult, Raguel felült a gyékényen. Lassú, mély légzéssel vett lendületet a térré változó idő előtte feszülő függönyének felmetszéséhez. Belül, az agyában érzékelte a szakadás hosszú zizzenését. Az út megnyílt. Milyen szédítően meglódultak az események az egyre gyorsabban forgó időszalagon! A finálé tömörítő ereje évszázadokat vont össze évtizedekké. Persze minden másképpen alakult, mint ahogyan a jelen pillanatnyi adottságaiból következtető, holnapot fürkésző emberi értelem találgatta. Váratlan, irracionális tények borították fel a lelkesen derűlátó vagy baljós tünetek nyomán világvégét jósoló számításokat. A világvége még nem látható a közelben, de egyre több és bonyolultabb történelmi válság, apokaliptikus probléma vetette előre mélyülő árnyékát. S ha az emberiség a preiodikusan ismétlődő zérópontokat túlélte is megfogyatkozva, szaporodó nehézségekkel küszködve, létformája a fejlődés magasra törő hullámai ellenére — ijesztő hanyatlás jeleit mutatta. Az építő és a romboló erők versenyfutásában mind jobban előretörtek a pusztító áramlatok, amelyek évezredek megbonthatatlan ösztön-csődtömegére támaszkodtak. Az egymásból születő fiatal tudományok felfedezései, az emberi gondolkodás forrongó átalakulása, a táguló tudat fényébe vont
254
emlékezés ősi és utópisztikus képei legfeljebb fékezték, de nem oldhatták meg az együttélés fokozódó válságait. Alig százévnyire Mythenburg védett csendjétől, a huszonegyedik század közepén, felvilágosult, jó szándékú vezetők legnagyobb erőfeszítései ellenére nyilvánvalóvá lett, hogy az emberiségnek feltarthatatlan veszélyekkel kell szembenéznie. Már a kétezredik év vége felé sok világosfejű tudós, futurológus jövendölte ijesztő fejlemények orkánszerű közeledését. De akkor még nem sokan figyeltek rájuk. Napi érdekességként tudomásul vették. Beszéltek róla, vagy legyintettek: elmúlik ez is, mint annyi más, felfújt szenzáció. A huszonegyedik század fiatal tudósainak, művészeinek, íróinak sorában már ott küzdött Raguel hét tanítványa is - új testjelmezben, de megismerésük anyagon átsugárzó fényével, missziójuknak megfelelő agyalkattal. Felvették a harcot a robbanásszerűen szaporodó emberiség legnagyobb problémái, az éhség, az energiahiány, a levegő- és a vízszennyeződés ellen. Riasztani próbálták a világtudatot, hogy mennyire veszélyes a Föld ózonborításának elvékonyodása a légkörbe kerülő kémiai melléktermékek hatására. A neurózisok terjedésének ijesztő mértékére figyelmeztettek. A biokémia és az atomfizikai nagyszerű eredményei mellett feltárták felelőtlen alkalmazásuk beláthatatlan következményeit. De hiába indult meg fontos határozatok nyomán az égetően sürgős, sőt máris elkésett intézkedések gépezete egy olyan világban, amelynek népessége jóval meghaladta a tizenkétmilliárdot. Ennek a tömegnek több mint a kétharmada a gazdasági létra legalján állt. A népszaporulat közöttük sokszorosan felülmúlta a Föld élelmiszer-potenciáljának növekedését. S ezek között a sanyarú körülmények kőzött minden felvirradó hajnalon milliónyi új száj várta a táplálékot. A megosztott világ egymástól eltérő rendszerei és fajtái között egyre nőtt a szakadék. A magas civilizációjú közösségek körül elmaradott, éhező embermilliók nyomorogtak forrongó, egymással marakodó szektákká szakadva. A különböző hatalmai érdekek befolyása amúgy is küzdelmes
létüket
állandó
tűzfészekké
változtatta.
Lelkiismeretlenül
hevített
fanatizmusuk
elrekesztette őket a tudományos és a technikai haladás építőelemeitől, de olyan fegyvereket juttatott hozzájuk, amelyek a világnak ezt a részét válságoktól erjedő, vérző csatatérré tették. Pedig óriási erőfeszítések történtek a problémák humánus megoldására. Születtek már módszerek, amelyekkel segíthettek volna a Föld éhező népességének táplálkozási gondjain. A termékeny magvak magas proteintartalmú változatai, mélytengeri planktontelepek, húszlábnyi magas rizsültetvények, amelyek vetőmagjukban hordták védőszerüket a férgek, a hideg időjárás ellen, és áradás esetén a vízszint fölött tartották a fejüket, s évente négyszer értek meg aratásra, valóságos zöld forradalmat indítottak el a mezőgazdaságban. De hiába haladt rohamléptekkel a tudomány, nem érte utol az elmaradott tömegek rákszerű burjánzásának tempóját. Növekvő számuk a termőföldeket egyre zsugorította. Fogyott az állatállomány. A mostoha időjárás dúlását, a rovarok elszaporodását is fékezni kellett. A legerősebb védőszerekkel szemben egyre ellenállóbb rovarfajták vegyi kipusztítása viszont a természet egyensúlyát veszélyeztette mind ijesztőbb mértékben.
255
I
A legtöbb tudós és gondolkodó szerint a népességnövekedés és az élelmiszer-ellátás közötti versenyt a világ már elvesztette a huszonegyedik század végén. Mégis tovább küzdöttek a katasztrófa elhárításáért. Kikényszerített reformjaik azonban legfeljebb elhalasztották, de nem akadályozhatták meg a gyökeréig kóros állapot világméretű reakcióit. A zérópont a huszonkettedik század közepén következett be — de nem az ember, hanem elemi erők indították meg a sorozatos kataklizmák láncreakcióját. Az egyensúlyában megbolygatott természet ősereje felmordult, és megrázta lomha, hosszan tűrő testét. Az összevissza furdalt, bányák sebeitől tátongó, kizsarolt bolygón földrengések, áradások, lávakitörések tizedelték meg a Föld legsűrűbben lakott vidékeit. Egész országrészeket töröltek le a térképről. Hatalmas érvágás volt ez Terra a szélütés határáig felduzzadt népességén. Ám a járványok megfékezése után kiderült, hogy a természet könyörtelen sebészkése, iszonyú áron, de mégis átmeneti enyhülést hozott a megmaradottaknak. A pusztulás trágyája óriási területeket tett termővé. Új energiaforrásokra bukkantak. Biokémiai szabályozók is éreztették hatásukat — egy ideig. Azután kezdődött minden elölről. A régebbi veszélyforrások kiküszöbölése után egészen új változatok ütötték fel a fejüket, ahogyan a bacilusok ártalmatlanná tételét követte egykor a vírusbirodalom összpontosított támadása. A rák és az érbetegségek ellenszerét megtalálták ugyan, de egy különös lélektani ragály támadt helyettük, amelynek kórokozóját sem az orvosok, sem a molekuláris biológia kutatói nem tudták megtalálni. A tünetei egyénenként változtak. A legkiválóbb elmék között szedte áldozatait, akikre az emberiség létfontosságú feladatait bízták. A nagy erkölcsi megterhelésnek kétségtelenül szerepe volt a kiváltó okok között. A kórral járó ingerült zárkózottság, szórakozottság nem sokban különbözött az ilyenfajta munkát végző emberek általános magatartásától. Tevékenységük eredményessége inkább emelkedő tendenciát mutatott. Olyan feladatokat vállaltak, és oldottak meg, amelyektől régebben visszariadtak volna. Termékenységük felizzott, mintha agyukba sok ezer voltos áramot kapcsoltak volna. Ebben a baljós lobogásban nagyszerű gondolataik születtek. Kockázatattak. Hajszolták önmagukat és egész környezetüket. Azután anélkül, hogy bárki észrevette volna, a zseniális ötletek közé abszurd elemek csúsztak, még mindig cáfolhatatlannak tetsző érvek kíséretében. A szellemi és az erkölcsi csőd hirtelen - és sajnos későn - vált nyilvánvalóvá. Amikor már számtalan, katasztrofális következményekkel járó intézkedés indult útjára. A tévesen programozott komputerek a gépesített káosz zűrzavarába döntötték a legfejlettebb országokat. Mivel a fertőzöttek között sok szuggesztív egyéniségű pedagógus volt, a járvány átterjedt az iskolákat, egyetemeket látogató diákságra. Szorongásos neurózis, tudathasadás burjánzott el közöttük. A fizikai betegségfolyamatokat rejtélyes lélektani kórformák váltották fel. Az öngyilkosság több áldozatot szedett, mint régebben a háborúk, méghozzá a jómódú, magas kultúrszinten élő népek között. Az élve maradottak vad kicsapongásokba, kábítószeres önkívületbe, bizarr, eszelős kultuszokba menekültek benső feszültségeik elől. Az asszonyok nem mertek gyermeket szülni a bizonytalan holnapnak, de mert ezek a civilizációs
I
bántalmak elkerülték a mostohább körülmények között élő, elmaradott népeket, s a szaporodási bomba megint robbanásban volt közöttük. Raguel hét tanítványa ennek a lélektani járványnak a korszakában is jelen volt. Kutatócsoportokat vezettek. A pszichikai vírus zaklató, disszonáns ultrahang-rezgéseinek ellenszérumát próbálták megtalálni. Lélekgyógyászati mentőállomásokat állítottak fel. Az ember mikrovilágának problémáira a makrokozmoszban kerestek párhuzamkulcsokat. De személytelen szolgálatuk közben, soha el nem homályosuló megismerésük növekedésével egyre bizonyosabbak voltak benne, hogy a Föld mérgezett anyagát nem tudják kiemelni többé szüntelenül új áttételeket fellobbantó rákburjánzásából. Ám ebből a még sok évezreden át agonizáló csődtömegből a láthatatlan Ararátra menthetik az emberi tapasztalat valamennyi értékét. S azt is világosan látták, hogy kezdettől fogva ez volt az egyedüli cél. Mert a különböző civilizációkat, szellemi kultúrákat kibontakoztató értelem egyetlen paránya sem vész el az általa alkotott formák széthullásakor, hanem örök formulákká alakult át. A felismerés azonban, hogy erőik az átélések atommáglyáján minden salaktól megtisztulva, fogyatkozás nélkül visszaömlenek hozzájuk, nem változtatott felelősségükön. Ők indították meg ennek a bolygónak a kísérleti tégelyében az élet és a halál ellentmondásaitól fertőzött létfolyamatot, amely feltarthatatlanul önmaga megsemmisítéséhez vezet. Az emberi létforma nem volt életképes. A legparányibb megnyilvánulásától a leghatalmasabb alkotásokig magában hordta a mulandóság ítéletét. De az ember-kentaur titáni küzdelme Terrát mégis a csillagértelmek megkerülhetetlen átutazó állomásává tette, ahol létrehozhatták a számtalan kiterjedésű világegyetem legtisztább szellemi elvét, amelyből már kiégett a halálnemző mag. Ez a Mű egyedül a fény és a sötétség ütközésének érintőpontján születhetett meg évmilliók hőjében. Semmi sem maradhatott ki belőle. A másik élőlényben való öncsonkítás. A betegségek, a szenny, a nyomorúság és a magány. Az indulatok, az elemek háborúja. A halálba menekülő halálfélelem. A gyilkosság és a bűntudat. A mélységiszony és a mélység örvényébe merülő, vak öngyűlölet. A kínzás és a kín cudar gyönyöre. A bemocskolt fény és a fénnyel beoltott sötétség. A hús oltárra emelt majd ledöntött bálványai, kivégzett fétisei. A rothadás és a bűz végösszege valamennyi létdráma befejezésekor. De a feloszlás erjedése mindig a Bölcsek Kövét érlelte. A lótuszkehelyben nyugvó Drágakő misztériumát. A hét csillagértelem forrt, folyékonnyá oldódott, anyaggá alvadt, elhalt, feloszlott, s milliárdnyi életben újjászületett a Föld tégelyében. Valamennyi életformában ők keresték a kiutat a halálcsapdából. A csecsemőkben ők növekedtek új remények felé. A tudósok agyában ők töprengtek a nagy formulán, amely az embert megszabadítja sebezhető léte veszélyeitől. A művészet géniuszának alkotásaiban ők álmodták vissza egykori Édenüket. A filozófusok tudatát végtelen kiterjedések felé tágították. Gondolataikból halálon túlra vezető lajtorját próbáltak építeni, s ők zuhantak vissza végül tört szárnyú képzelettel a Föld sarába. Ők építették fel tömegektől nyüzsgő városok Bábeltornyait, s embertől emberig ívelő kapcsolatok párhuzamaként utakkal hálózták be Terra felszínét. Kórságok kínpadjára feszített testükön stigmák nyíltak, s elvéreztek valamennyi szenvedő ember sebein át.
I
Tehetetlen szánalom, elkerülhetetlen kudarc, sziszifuszi nekirugaszkodások, eget ostromló rítusok görgették őket a végső stádium felé. Ám a Világalkony rohamosan rájuk törő homályában egyre világosabban fénylett fel önvalójukban a bizonyosság, hogy az elindított folyamatból nem hátrálhatnak ki többé. Végig kell járniuk az utat valamennyi élőlény agytekervényeinek, ideghálózatának körbe kanyargó labirintusában, amíg meg nem találják bennük a befelé és fölfelé nyíló rejtekajtót. Ők maguk csak az általuk gyújtott tűzön átkelve hagyhatják el Terra rájuk csapódott létcsapdáját. Ami annyit jelentett: utolsóként távozhatnak erről a halálos létvírus okozta kórból kigyógyult bolygóról.
HÉTHÚRÚ ÍZISZ-LANT A következő éjszakán Raguel az ötödik bemerüléséhez készülődött, amely a Föld legtávolabbi jövőjének időtájára vezetett. Az emberi időszámításnak ebben a dimenziójában várakozott a rejtett kilövőállomás, ahová szándékosan nem hatolt el mindeddig, nehogy az utolsó kikötő látványának lenyűgöző élménye elvonja figyelmét a közben sorakozó feladatok növekvő megpróbáltatásairól. Az „Isten lélegzetével” hajtott Alkonyi Bárka úgysem futhatott ki addig tanítványaival az éteri óceán szabad kiterjedéseibe, amíg azok Terra történetének valamennyi kísértésével és kísérletével, a rémület képzeletszörnyeivel, anyaggá alvadt víziók őrült káprázataival meg nem küzdöttek. Most azonban Raguel úgy érezte, hogy az ötödik bemerülés után békével elbocsáthatja majd Mythenburg messziről érkezett, s végtelenbe tartó vendégeit, akik éppolyan átutazók voltak ezen a bolygón, mint ő maga. De ma már ismerték a jövő küszöbét őrző sárkányok, indulatdémonok valódi nevét. Tudták a halhatatlanságot. Emlékeztek rá, hogy „Bölcsőjük a csillagokban ringott valamikor”. Bizonyosak voltak benne, hogy oda fognak visszatérni tapasztalataik salakégető katarzisa után. A fennsík, amely ezen az időtájon Raguel elé tárult, sivár és komor volt. De a lehangoló kép vékony burka mögött érzékfeletti öröm halk szívdobogása lüktetett. Raguel tiszta, benső rezgésként érzékelte ezt a derűs csillagzenét, s tudta, az anyagból súlytalanul felröppenő Fény ezüstös sugárzása érintgeti végtelenbe szőtt, magasabb érzékszerveit. A tibeti fennsíkon éles szél korbácsa csattogott szürke sziklák lavináit hajszolva a mélység felé. A meredek hegyoldalon legördülő óriási kövek robbanásszerű zajjal ütődtek egymáshoz, a hajlatokban megtorlódtak, azután újra továbbzuhantak tehetetlen súlyuk törvényét követve. Az orkán farkasüvöltése, lavinák száraz moraja és a teljesen megritkult levegő voltak a világ tetejének félelmetes őrzői, amikor az elöregedett, kizsarolt Föld lapályain tengődő szerencsétlen nomádok egyre fogyatkozó csoportokba verődve még vándoroltak a satnyuló növényzet, a gyér vízerek nyomában sovány barmaikkal.
I
A tibeti fennsíkon rejtélyes tevékenységekbe merült vizionáriusokon kívül, ők voltak ennek a kihűlő bolygó-aggastyánnak az utolsó élőlényei, akiknek minden pillanatát a puszta megmaradásért vívott küzdelem töltötte ki. Szüntelen veszélyek zárótüzében éltek. A Természet ellenséges erőinek kiszolgáltatva, alapérzésük a szűkülő, szorongó félelem volt. Még a levegőre is vigyázniuk kellett. Új ösztön fejlődött ki bennük, hogyan kerüljék el a fullasztó légüres tereket, a láthatatlan lyukakat, amelyeken át gyilkos, ibolyántúli sugárzás nyilai fúródtak a testükbe. Műszereik már nem voltak, amelyekkel mérni tudták volna a levegő oxigén- és ózontartalmát. Messze elkerülték az egykori nagyvárosok, lakott települések romjait, ahol az önmagát elpusztított technikai, majd biokémiai civilizáció géphullái, szétroncsolódott generátorai, használhatatlanná vált laboratóriumi műszerei hevertek. Rendeltetésükről, arról, hogy micsoda építő és romboló energiák éltették őket valamikor, csak zavaros legendák keringtek a még élő emberek között, amelyek nemzedékről nemzedékre primitívebbé szegényedtek. Ahogyan a mesebeli birodalmak tündöklésének és bukásának legendái, amikor félisteni hatalmú emberek milliárdjai pusztultak el napokon belül tűzben és vízben. Az öregebbek még távolból mozgatott, iszonyú fegyverekről, a sarki jég megolvasztása következtében támadt szökőárról, az ember helyett dolgozó, okos masinákról regéltek, de ez az emlék is elhalványult lassan az utódokban, akiknek tudata rohamosan beszűkült. Bizonyos fogalmak teljesen elvesztették az értelmüket. A száraz sivatagok süppedő futóhomokjától, a kiszámíthatatlan légáramlatoktól rájuk törő halál a babonás rettegés kultuszát tartotta ébren bennük. Az élelem, a szaporodás, a rémület, a harag, a pusztítás és a pusztulás szaggatott indulatszavain kívül a tüzet, a vizet, a beszívható levegőt esdeklő imáikba egykori gépezetek, energiaforrások, mesterséges űrszigetek elferdített nevei szűrődtek anélkül, hogy tudták volna, mit mondanak. Az, hogy a romvárosokat kerülni kell, éppen olyan ősi és öröklődő parancsként élt az emlékesetükben, mint a fennsíkon uralkodó láthatatlan lények tisztelete. Azt tartották, hogy a városok romjai között azok a szörnyek laktak, amelyeknek dögletes lehelete megmérgezte, és kilyukasztotta a levegőt, feneketlen bendőjük felszürcsölte a Föld éltető nedveit, ürülékük pedig elpusztította a vizeket. A tengerek, a folyók, a tavak mind bűzös mocsarakká apadtak. A levegő felszakadt résein át bezúduló forróság rohamosan kiszárította a sziklák mélyéből fakadó forrásokat is. A gépszörnyek maguk is falánkságuk áldozatául estek. Ott feküdtek el holtan, tehetetlenül a város kövei között, de aki közel merészkedett hozzájuk, az a puszta látványuktól fekélyessé lett, s elevenen feloszlott. A világ tetejéről azonban fény, hő és vigasz áradt. Azoknak köszönték, akiknek nevet sem mertek adni, hogy nyomorult létüket sikerült átmenteniük egy-egy jeges, fekete éjszakán. Nekik adtak hálát minden csepp iható vízért, ehető gyökérért, bogyóért, rovarért vagy azért, ha elmenekülhettek az üres tér foltjai elől anélkül, hogy hirtelen hőguta vagy fulladás végzett volna velük és csontsovány állataikkal. Senki sem tudta közülük, hogy kik Azok a fennsíkon. Elképzelésük sem volt róla. De minden magasból lezúduló kődarabot vagy kavicsot üzenetként fogadtak tőlük, homályos, gondolatig sem érő figyelmeztetésül, siessenek tovább azonnal. Ha asszonyaik szültek is egy-egy satnya gyermeket, tej nem
I
csurrant a mellükből, s a kicsi éhen halt. Amelyik mégis megélt néhány esztendőt, annak gyönge lába nem bírta az állandó menetelést, a hő és a fagy végletes váltakozása vagy a levegő hirtelen felszálló rése végzett vele. Az egész földi létformát lezáró utolsó kataklizma után az ember haláltusája már nem tartott sokáig. Ennek a befejező aktusnak a reflexei azonban éppúgy az első meghasonlás változatai voltak, mint a megelőző többi. Ugyanabból a téves formulából nőttek ki. A hasadás szülte őket, amely a kettészakadt Egészből kirobbantotta a végtelen számsor káprázatát. Ez a mágikus alaphang hívta ki az anyagból ugyanazokat az akusztikai alakzatokat: az ember és a tömeg ütközését, az egyéni fejlődés és a túlszaporodó sokaság kóros elburjánzását. A tétel és az ellentétel lüktetése a Föld valamennyi közegében újra és újra létrejött. A tiszta értelem és a megismerés géniuszát, az erkölcsi felelősségérzet kontrollját mindig elmosta az ösztönök, az indulatok mélységből előbukkanó szökőárja. A civilizációk magasra törő hullámhegyeit mind sűrűbben váltották fel a zérópontok hullámvölgyei. A pusztulás trágyájából kivirágzó kultúrák azonban nemcsak egyre tökéletesebb eszközöket termeltek az ember kényelmének szolgálatára, a betegségek leküzdésérc, az élettartam meghosszabbítására, hanem félelmetes technikai, biológiai, majd lélektani fegyvereket is. Ezeket a fegyvereket azután erkölcsileg éretlenebb, gátlástalan és fékezhetetlen erők csavarták ki ellenőrzőik kezéből - de a saját létfeltételeiket is megsemmisítették velük. A rombolás hatósugara folyton szélesedett, tágult az emberi értelem fejlődésével. A természet ősáramait felszabadító konstrukciók azonban formákhoz kötött mágikus erőket zártak magukba, amelyek előbb-utóbb szétvetették zárlatukat. A természet ellen alkalmazott minden erőszak erőszakot szült, s a valamennyi életcsírában benne rejlő halálból halál nőtt ki, ahogyan a nappalt az éjszaka követte. Az ennek a sűrű éjnek a vak álmából ébredők azonban a halál és a születés sokkjában mindig újra és újra elfelejtették személyiségük levetett, átmeneti jelmezét, ahogyan az évszázados tölgy rügyei is elfelejtik ködös szülőfájuk előző virágzását. Az emberiség évtízezredeken át kereste a halhatatlanság kulcsát, de a testében akart örökké élni. Az anyagban pedig sohasem juthatott az alkímia nagy Arkánumához. A lényeg ezért illant el a tudatából, ahogyan nyitott palackból a tiszta alkohol — vagy holttestből a rejtelmes, láthatatlan életáram, amely mégis mozgatója, fenntartója volt. Aki azonban a formák varázspalackjában rejtőző szellem illanó útját követte, mindig rátalált a végesből a Végtelenbe vezető Nyílegyenes Ösvényre. Raguel hét tanítványának utolsó testet öltései nyilvánvalóvá tették, hogy a megvilágosodott szellem az anyag fölött is visszanyeri a hatalmát. A sorsuk csodák sorozatává változott. Minden életre keltett okkult érzékszervük új dimenziókat kapcsolt a tudatukba. Látásuk örök összefüggéseket tárt fel. Értették az emberek, a tárgyak, az elemi erők jelbeszédét. Gondolattestük a teret összevonva bármilyen távolságra elhatolt. Hallásuk ultrahangok rezgéseinek végtelen skáláját fogta fel. Emlékezetük kinyílt a múlt felé, s képzeletradarjuk letapintotta a jövő esélyeit. Az álom és az ébrenlét állapota nem kettős áramkörként működött bennük. Szimpatikus és paraszimpatikus idegrendszerük ritmikus váltakozását sajátos, egységes érzékelés váltotta fel. Egy másfajta, éberebb eszmélettel léptek
I
át álomküszöbökön, s a lélek kiterjedéseit, ahol a fizikai jelenségek lelki okai rejtőztek, hozzákapcsolták nappalaik tevékeny intenzitásához. Meggyőződtek róla, hogy ez a határtalan kiterjedésű belső kozmosz, amely minden emberben benne él, valójában a túlvilág, az emberi lét kettős ütemének éji része, ahol az emberek naponta hosszú órákat töltenek, amíg nappali tudatuk időszakos kábulatban — a kishalálban — pihen. A tanítványok gyakorlataikkal eltüntették magukban ezt a hasadást. Akaratuk kivédhetetlen erejű sugárzássá izzott. Ahová ez a mágikus képzeletnyíl befúródott, ott fogantatás történt, építő, gyógyító folyamatok indultak meg. A tanítványok lénye mágneses góccá lett. Bármilyen posztra állította őket karmájuk, az zarándokhellyé, a gyengék, a tanácstalan betegek, a kiúttalan problémák útvesztőjében bolyongó keresők asztromentális töltőállomásává változott. Műveik, módszereik a Föld egész szellemi légkörét megtermékenyítették. Mulandóságból kimenekítő, isteni eszmékből szivárványhidat szőttek magasabb világok létsíkjai felé. Természetes volt, hogy már nem vesztették egymást szem elől, akkor sem, ha missziójuk a Föld különböző, veszélyeztetett pontjaira helyezte őket a felburjánzó kórok vakciánáiként. Kapcsolatuk rögtön létrejött, mert nehéz feladatuk betöltéséhez szükségük volt egymás erejére. Agyuk felvevő és leadó antennája állandó kontaktusban eszméket, felismeréseket cserélt egymással. Gyakran találkoztak
is.
Egy-egy
inkarnációjuk
zárszámadását
azonban
mindig
Raguel
szellemének
drágakőfényében végezték el. Ő akkor már emberi testen kívül figyelte erőfeszítéseiket. Nem volt szüksége rá többé, hogy tanítványaival való érintkezéséhez súlyos test-szkafandert öltsön, hiszen azok már képessé váltak arra, hogy egy éteribb régióban emelkedő Mythenburgban keressék fel Mesterüket. Szárnyra kelt képzeletük az ideák teret átmetsző könnyedségével hatolt el örök mértékükhöz benne. S Raguel értő szeretete tévedhetetlen pontossággal jelezte alkímiai operációjuk stádiumát. Ezeket a látogatásokat egyre mélyebb s elvonatkozottabb öröm sugárzása szőtte át. Közös gyakorlataik, amelyek bonyolult szolgálatukhoz emberfeletti erők áramát fejlesztették, már egyértelműen a nagy kozmikus repülés szárnypróbálgatásai voltak. A csillagjóga, amely tudatuk észlelésmódját a távoli világszigetek életformájának szemléletéig tágította, asztromentális izmaikat fejlesztette a kirajzáshoz. Tudásukat valamennyi embertársukkal megosztották, akik képesek voltak a befogadására és a gyakorlására. Amit felismertek és megvalósítottak, azt mindig a korszak igényét kielégítő tényekkel és fogalmakkal támasztották alá. Ha követőik közül valakinek sikerült testgubójában szárnyat növelnie, és kiröppent végül a Főid káprázatainak zárlatából, sajgó nosztalgiával figyelték láthatatlanba rezgő útját a Nyílegyenes ösvényen - azután visszatértek szolgálatukhoz. Ők még nem indulhattak el, noha emberlétükhöz igen laza szálakkal kötődtek. Lényük súlypontja már nem a Földhöz, hanem a számtalan kiterjedésű univerzum fényforrásaihoz tartozott, amely okkult érzékszerveiken át szaporodó jelzéseket küldött elveszített, s újra megtalált Édenükről. Súlyos, egyéni megpróbáltatásaik s az ember történetének szüntelenül visszatérő, új meg új drámai változatokat kirobbantó válságai között ezért már semmi nem homályosíthatta el bennük a Fényt, amelynek a föld megalvadt jelképei csak a visszfényét tükrözték. S ha a mulandóság savába vetett formák fel is oldódtak az időben, a
I
szépség és a harmónia, amely átmenetileg bennük világított, az életnek éppannyira elpusztíthatatlan, Örök értéke maradt, mint a zenei remekmű, amely akkor is fogyatkozás nélküli teljességben ragyog, ha a hangszer, amelyen lejátszották, porrá zúzódott. A léthajnal természetcsodái: a gyümölcstől roskadozó életfák, a hegyek, a tengerek, á virágzó ligetek, a mitikus szépségű élőlények pillanatlétük ellobbanása után átrezegtek a valótlanból a Valóba, ahogyan az aranytükörként felszikrázó pocsolyából kihúzódó napfény sem hal meg, amikor az éjszakába vonuló napkorong a horizont alá merül. Mert örök elvek éltették a Föld valamennyi alakzatát. Ők heten ezt az isteni ideafonalat követve embervoltuk szintje fölé emelkedtek, s már ezen a Földön megízlelték a végtelen öröm égi esszenciáját. Nem ismertek félelmet, mert tudták a halhatatlanságot. S ennek a kiküzdött, elnyert üdvösségnek az isteni derűjében értették meg végül a Messiást, aki évezredek mélyéről így szólt hozzájuk: „Az én országom nem e világból való!”
AZ ALKONYI BÁRKA UTASAI Ezek után látám, és ímé egy megnyílt ajtó vala a mennyben, és az első szó, amelyet mint egy velem beszélő trombitának szavát hallék, ezt mondja vala: Jöjj fel ide, és megmutatom néked, a miknek meg kell lenni ezután. A királyiszékből pedig villámlások és mennydörgések és szózatok jőnek vala ki. És hét tűzlámpás ég vala a királyiszék előtt, a mely az Istennek hét lelke. János jelenésekről 4. rész Raguel emlékező tudata megpihent az utolsó, befelé terjedő dimenzióban. Az egykori romos lámapalota kövei között az éjbe merülő Föld kihunyó fényei derengtek. Mozgás alig rezzent. Pedig a cellák életet rejtettek, noha vegetációnak, víznek nyoma sem volt elérhető közelben. Embernek, ha valaha felvergődhetett erre a fennsíkra, elrettentő látványt nyújtottak volna a cellák lakói, akik takaró nélkül, vékony vászonköntösükben nyúltak el szarkofágszerű kőágyukon. De rajtuk kívül már nem volt emberi szemtanúja ennek a csodálatos aktusnak. Az emberiség létfeltételei megszűntek a halott csillagokon. Az erő, amely éltette őket, maradéktalanul visszaszívódott a csillagértelmek
mágikus
képzeletébe.
A
teremtő
forrás
kivonta
magát
a
káprázatok
két
szembefordított tükre közül, s a végtelen számsor anyaggá alvadt víziója kialudt hirtelen. A cellák ablaknyílásán dermesztő szél süvített be. Raguel tanítványai azonban nem érezték a hideget. Bőrük langyosan feszült szikár tagjaikon. Arcuk befelé hallgatózó, oldott derűt fejezett ki, mint egykor a boldogságról álmodó alvóké vagy megbékélt holtaké. Pedig nem aludtak. Fokozott, benső éberséggel olyan tevékenységeket folytattak, amelyek már nem voltak emberiek. Egész életük átvetült ezekbe a befelé mélyülő, határtalan kiterjedésekbe. Kőágyakon heverő testüket a kozmoszból lecsapolt energiák éltették. Szervezetük hőellátásáról is az energiává átalakított fény gondoskodott. Sejtjeik már nem cserélődtek időtlen idők óta. Szívós, támadhatatlan szövetségben tartották fenn nem
I
földi célokra szolgáló organizmusukat, mintha valamennyi agysejtté alakult volna át anélkül, hogy számukat a relatív idő megfogyasztotta volna. Fokozatosan vonultak vissza erre a magaslatra, megmerülve előbb a föld hosszú fináléjának valamennyi mentőakciójában és kudarcában, hogy kísérleti bolygójuk elkerülhetetlen haláltusáját a halálon aratott győzelemmé változtassák. Akkor is, ha ez a győzelem az emberi létforma teljes felszámolását jelentette. Raguel hét tanítványa utolsónak hagyta el az Elégetett Út felé sodródó Föld-bolygót, amelynek minden atomja nagyszerű operációjuk lenyomatát hordozta immár eltörölhetetlenül. A kozmosz rejtélyes alkimista kemencéjének tüze és szívóereje, amely a vákuum, az űr lebírhatatlan vonzása volt, nem oldhatta ki belőle többé a vérből és könnyből kialakult kristályt, a Bölcsek Kövének anyagbontó sugárzását. A hét elnyúltan heverő emberből a fejtetőszervük megnyílt kapuján át lassan húzódott ki a Fény. Láthatatlan rezgések visszaömlöttek gyökereikhez; eggyé váltak a Forrással, amelyből életnemző sugárként kirobbantak egykor. Üres keretté vált testük hosszú ideig őrizte még lényük sok milliónyi évgyűrűjét, azután az is elhamvadt a világéj Elégetett Útjának tüzében; összevegyült a Földön átvonult nemzedékek hamvaival. A halott bolygó így vált új holnapok nappalának alkimista tégelyévé, amelyben egy finomultabb, magasabb rendű létforma csírái szunnyadtak.
I
UTÓSZÓ Ezt a könyvet 1948 őszén kezdtem el írni. Mindig kézzel írok. A hét rész körülbelül két év alatt elkészült, de csak a felét gépeltem le. A többin, megszakításokkal, egészen a mai napig dolgoztam. A nyolcadik részhez a már meglévő jegyzeteim alapján 1977-ben fogtam hozzá. A jövőre vonatkozó látomást ezekben a hetekben öntöttem végső formába, és Szigligeten, az Alkotóházban fejeztem be 1977 júliusában. A Raguel hét tanítványát életem főművének és utolsó nagy opuszának tartom. Egyes részeit ma bizonyosan másképp írnám meg, mégsem változtattam rajta, mert minden mozzanata összefügg szellemi fejlődésem szakaszaival, az egyre bővülő körű tanulmányokkal, amelyeket folytattam. Szükséges volt hozzá három megjelent tudományos-fantasztikus regényem megírása, számos különféle, ezzel a témakörrel foglalkozó kötet, tanulmány, misztériumjáték, vers, sőt a mesekönyvek műfajába való kirándulásom is. Meg kell említenem itt a nagyszerű inspirációkat is, amelyeket eszmélésem óta W. Charontól kaptam, aki a bátyám volt. Boldog vagyok, hogy néhány fontos, alapvető mű megírásában a munkatársa lehettem. Kapcsolatunk természetesen ma is élő, noha ő 1976 októberében létformát változtatott. Tudom, hogy a Raguel nem publikálható ma ebben az országban. De szilárd meggyőződésem, hogy amikor elérkezik az ideje, mindazok olvasni fogják, akikhez a benne rejlő fontos üzenetek szólnak. Életem és munkám soha meg nem szűnő folyamatosságán semmit nem változtat a tény, hogy személyem addigra esetleg eltűnik a nevem mögül. 1977. augusztus 11., csütörtök
