Szepes Mária
Varázstükör
Szerkesztette Kovács Julianna
Copyright © Szepes Mária Alapítvány, 2014 Hungarian edition © Neemtree Corporation AG, 2014 Cover design © Neemtree Corporation AG, 2014
Második, javított kiadás A könyv az Édesvíz Kiadó gondozásában először 1998-ban jelent meg
Minden jog fenntartva. A könyv – a kiadó írásos jóváhagyása nélkül – sem egészében, sem részleteiben nem sokszorosítható vagy közölhető, semmilyen formában és értelemben, elektronikus vagy mechanikus módon, beleértve a nyilvános előadást vagy tanfolyamot, a hangoskönyvet, bármilyen internetes közlést, a fénymásolást, a rögzítést vagy az információrögzítés bármely formáját.
ÉDESVÍZ KIADÓ, BUDAPEST Felelős kiadó Novák András igazgató Főszerkesztő és Műszaki vezető Melher Viktor Tipográfia Alinea Kft. Borítót készítette Édesvíz Kiadó Kft. Nyomta Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen Felelős vezető György Géza vezérigazgató ISBN 978 963 529 187 8
Tartalom I. Aquarius Az idő emigránsai · 9 Jetta · 28 A beszélő fénykép · 42 A holnap háza · 58 A Timóth család · 64 A harmadik szem · 98 Krízis · 102 Éden kertjének két bejárata · 111 Megmérettél… · 118 Az ünnep újjászületése · 126 Az Antikrisztus · 176
II. Kép a tükörben Hirosima · 197 A halál agitátornője · 203 Alexander · 208 A második kulcs · 216 Bábjáték · 222 A fekete ige · 227 Három talizmán · 229 Hatalom · 233 Boszorkánykonyha · 239 Az ismeretlen végösszeg · 244 Immaculata · 251 Labirintus · 265 Láthatatlan szférák · 273 A múlt mélyrétegei · 280 Poszeidón · 282 Istenek válaszútja · 288 A kataklizma · 294 Az egyetlen út · 303 Jegyzetek · 310
Ez nem torzító tükör. Az igazat mutatja. Ha valaki szembe mer nézni valódi önmagával, megpillanthatja benne lényének végtelen kiterjedéseit, a jelmezek sorozatával együtt, amelyeket valaha viselt, de a tiszta Fényt is, amelyből átmeneti formái keletkeztek. E végtelenbe mélyülő felület világít. A jeges sötétet sugárzó alkímiai hővé változtatja. Szepes Mária
I. Aquarius A Vízöntő-korszak a társadalmi és fizikai transzmutáció plátói világhónapja. Az anyag mögött láthatatlan idearendszer működik, amely minden közegben kialakítja örök jelképeit. E szferikus hajtóerő most nem misztikus kultuszokban, hanem a tudomány forradalmának világot átalakító mágiájában mutatkozik meg.
Az idõ emigránsai A nagy zsúfoltság után szinte meghökkentő csend és magány telepedett a házra. A szobákban némán, láthatatlanul ott örvénylett még az emberek, dolgok, hangok, szagok negatívja. A tárgyak szórakozott, erőszakos kezek nyomán rendetlenül hevertek. A karosszékek testek körvonalait őrizték. De mindez emlék volt már. Hirtelenül, egyik pillanatról a másikra meszsze, örökre visszahozhatatlan múlttá vált. Az emberek, akik hónapokig ott rejtőztek, terveztek, reménykedtek, vitáztak, marakodtak, haláltól remegtek – szétszéledtek saját sorsuk hívójelét követve. Kornét Gábor egyedül maradt a tizenegyedik házban Thomas Aquarius könyvtárával és a homorú, zöld tükörrel íróasztala fölött. Az ablakok tárva-nyitva álltak. Ahogy a ház magányossá vált, gazdája lassú léptekkel, tűnődve szobáról szobára vándorolt, és az ajtókat nyitogatta. Friss, virágszagú, tavaszi huzat rontott rá a napfényes kertből. Távolabb a konyhában az öreg, száraz Asunta motozott, de a körülötte támadt halk zörejek csak felfokozták egyedüllétét, mint a bútorok fájában percegő szú hangja, vagy a furcsa, szaggatott villámvonalakat ismétlő, ide-oda cikázó legyek zümmögése. Asunta időtlen, robotos alakja minden dolgokon kívül élt zárt, néma boszorkánykörben. Őrölte a munkát szívós kitartással, mintegy titkos belső parancsra megállíthatatlanul és megközelíthetetlenül. Mióta emlékezett, Asunta mindig körülötte volt – kivéve az utazgatások éveit. Legkorábbi emlékei közé tartozott ez a sovány, színtelen női arc, amelyen semmiféle érzelem nem tükröződött. Soha nem becézett sem gyermeket, sem állatot, mégis minden rend az ő keze nyomán született. Minden éhséget, szomjúságot, félelmet ő csillapított le személytelen észrevétlenséggel. Az emberek meghátráltak előle. Súlyos, zárkózott egyéniségének ereje elriasztotta őket. Szorongást keltett bennük. – Vén mogorva! – Vén eszelős! – Boszorkány! – vi-
10
AQUARIUS
gasztalódtak azért, mert mindenki mástól különbözött. Gábor már kisgyermekkorában tudta, mennyire nincsen igazuk, de senkivel sem közölte, mit tart róla. Sohasem próbált beszélgetést kezdeni Asuntával. – Minek? – gondolta. Ő is tudja, és én is tudom… Asunta arca olyan, mint a fák kérge. A fák is így néznek az emberre, aki nem érti őket. A fák nem közönyösek, nem eszelősek, nem mogorvák, csak éppen mások. Asunta nem idegen senkihez és semmihez. Egészen az, aminek lennie kell. Azért nyugtalanítja környezetét, mert az emberek mindig mások, mint amilyennek lenniök kellene. Gábor most az öreg Rémy professzor szobájának ablakánál állt. A beáramló friss tavaszi levegő nem tudta teljesen kisöpörni a szivarok kesernyés, nehéz szagát. Füstjük beszívódott a heverő párnáiba, székek huzatába, a függönyökbe, noha az öregúr már régebben elment a házból. Ez a szag elevenné idézte Gábor előtt a nyolcvanhat éves aggastyán csontos, törődött alakját. Az volt az érzése, ha megfordul, ott látja újra egy karosszékben: sovány, hegyes térdének, könyökének és eres, görcsös kezének csontváza közé süppedve, fényes, teljesen kopasz fejével, a szenilitás minduntalan álomba szakadozó öntudatlanságával. Pedig Rémy professzor teste azóta már egy hűvösvölgyi villa kertjében pihent, sebtében elásva. Finom, derűs, elegáns alakja mögött taszító, disszonáns riadalommal bukkant fel rejtélyes nőkísérőjének vaskos emléke. Ez a nő legalább negyvenöt évvel fiatalabb volt nála. Kétségtelenül akkor szegődött hozzá, amikor a professzor már túljutott az életen; becsvágyon, szenvedélyen, karrieren, házasságon, sőt a konvenciókon is. Kivetődött az öregség magányos szigetére kis motyójával, amelyben előkelő múltjának néhány értelmét vesztett tartozékát gyűjtötte össze. Rémy – például – zavarba ejtően, meghatóan udvarias, figyelmes, tapintatos volt. Maga a tökéletessé cizellálódott jómodor a legkülönfélébb emberek, indulatok között, az apokaliptikus idők feldúltságában,
AZ IDÕ EMIGRÁNSAI
11
minden biztonság, törvény, tradíció bomlásában is. Mint egy romjaiban már időtlen, antik épület, amely porladó falain, töredezett oszlopain finom, titokzatos hieroglifákat őriz. A nő műveletlen, hangos, hisztérikus volt. Vad, triviális, ellentétes érzések árama rázta szüntelenül. A professzort nagy önfeláldozással ápolta, becézte, féltette, bújtatta a zavaros politikai viszonyok között. Ugyanakkor rejtett rossz tulajdonságait panaszolta, önzését hánytorgatta. Zavarba ejtő, lealacsonyító magánügyeket közölt róla a vegyes társaság előtt, amely a maga különféleségében tiszteletben tartotta a szelíd öregurat. A professzor, sírós kisgyermekként, kiszolgáltatott rabszolgája volt ennek az erőszakos, viharos némbernek, akivel élete zenitjén, mikor egy budapesti, majd egy nagy bécsi kórház operatőr-sztárja volt, talán szót sem váltott volna. Viszonyuk merőben rejtélyesnek tűnt, mivel a professzornak nem maradt számottevő vagyona, és a nő a férjét hagyta el érte. Gábor külföldön ismerte meg Rémyt egy téli üdülőhelyen. Kellemesnek, műveltnek, mulattatónak találta, és e ritka tulajdonságai miatt szívesebben töltötte vele idejét, mint a nagy társaságdzsungel fiatalabb, de rikítóan zavaros tagjaival. A professzor jó megfigyelő volt. Sok különös, bizarr, szomorú és nevetséges epizód tarkította elmúlt életét. Ezeket az élményeit friss színekkel mentette át az emlékek korszakába. Volt humora, szíve is. Kitűnően adott elő. – Milyen kár – gondolta Gábor, egy-egy ragyogó adomáját hallgatva –, milyen kár, hogy ez az okos, kedves ember, ilyen kevéssé bölcs. Nyolcvanéves korában pikáns vicceket mesél, elmúlt dolgok kavicsaival játszik, és nincsenek mélyebb színei az érzelmességnél. Még mindig nem mer kopogni a halál ajtaján a végső kérdések sürgetésével, pedig régen körmére égett az idő… – Azután Pesten találkozott vele újra a világalkony baljós derengésében, 1944 októberében az utcán. Gábor maga is menekülőben volt. Rejtőzéséből az első fegyverszüneti kísérlet körül felmerült ügyek
12
AQUARIUS
hívták elő, de a nyilas kormány első megnyilatkozása után jó oka volt rá, hogy újra fedezéket keressen. Az öregúr nem viselte a kötelező sárga csillagot. Kétségbeesett tanácstalansággal rögtön görcsösen hozzákapcsolódott: – Te fogsz megmenteni fiam! – mondta szinte eszelősen. – Nincs senkim, csak te. Akikre a sorsom tartozott volna, elhagytak. Az emberek most a saját bőrüket mentik. Ismerőseim közül te maradtál meg annak, aki voltál. Másokra gondolsz, nem önmagadra. Ne tiltakozz! Elég öreg vagyok már, nem tévedek ebben. Vidékre kell jutnom, itt elpusztulok! – Úgy könyörgött, érvelt, mintha fiatalságának teljességét akarta volna átmenteni a vészes időkön. Tétovázását látva szánalmasan összetört. Szeme alján nedvesség gyűlt meg. – Azt hiszed, beteg vagyok – mondta. – Pedig nincsen semmi bajom. A gyomrom olyan, mint a vas. Az ereim akár egy ötvenéves emberé… semmi gondod nem lenne velem! – Gábor nem azért tétovázott, mintha testileg terhére lett volna a professzor. De első pillanatra öszszeegyeztethetetlennek tűnt: a tihanyi menedéken átvonuló és megragadó emberektől különböző egyénisége, s a rejtett és készülő események föld alatti lávafolyamának fojtott, de szüntelen morajlása a házban. Azután hirtelen megérezte, hogy nem utasíthatja el ezt a tehetetlen, beteg aggastyánt. Mert beteg volt. Vékony, ráncos, áttetsző bőrén, sárgás szeme fehérjén át szinte kitapinthatta mája tájékán a roncsoló, alattomos kór terjeszkedését. Mikor közölte vele, hogy néhány órán belül készüljön el az útra, az öregember térde megcsuklott, mintha eléje akart volna omlani. Gábor életének ez volt az egyik legborzasztóbb pillanata. A kocsiban már vele volt a nő is. E hívatlan kísérő miatt szorongva, bűntudattal leste Gábor arcán az átsuhanó felhőt. Nem szólt, de Gábor megértette: – Gyerek vagyok már, nem vallhatom be, de félek. Csecsemőnek asszony ölében a helye… A tihanyi házban – szertelenül különböző egyéniségük ellenére – legjobban az öreg lengyellel értették
AZ IDÕ EMIGRÁNSAI
13
meg egymást. Életútjuk bármennyire elhajlott egymástól, gyökereik az elmúlt időnek közös talajából eredtek, s ez minden későbbi ellentétes megismerést, előítéletet legyőző rokonszenvet árasztott el bennük. A lengyel – a Rozmus fedőnevet használta – hetvenéves elmúlt már, de szívós és erős volt, mint a szíj. Csaknem százkilencven centi magas, szikár alakja meghajlott kissé, de nem a gyöngeségtől, hanem valami állandó, feszült, belső figyeléstől, „résenlevéstől”, amelyet meg kellett szoknia vad, nyugtalan élete folyamán. Lengyel ismerősei szerint hercegi családból származott. Afféle Kropotkin-szerű forradalmár volt, a sajátos lengyel sorssal terhelt zseniális, romantikus álmodozó, aki a négy világrész minden országában és erjedő áramlatában megmerítette már saját, tisztázatlan nosztalgiáját egy magasabb rendű szabad emberiség után. Gábor most átsétált Rozmus szobájába. Széles asztal mellett a falból tüskésen felmeredő drótok mutatták a leszerelt rövidhullámú adó helyét. Annak idején ez a szoba a ház boszorkánykonyhája volt, amelyből Rozmus, az öreg mágus hangja cserkészett ki az éterbe, és összekapcsolódott társaival a demarkációs vonalak, mágneses zónák, elaknásított területek fölött. Gábort sokszor megrendítette ennek az ősemberi kegyetlenségű háborúnak néhány teljesen utópisztikus eleme, amikor a lebírhatatlan szellem avatkozott bele. Ez a kozmikus dimenzió, amellyel semmiféle terror nem tudott megküzdeni, az éter hangja, a minden mákonyon, propaganda-feketemágián áthangzó igazság hangja már a jövő betörése volt a jelenbe. Egy pillanatra felmorajlott benne a fülledt, forró, dohányfüstben pácolódott esték, feszült várakozástól terhes éjszakák minden íze, szaga, színe és élménye. Ott látta a tizenegyedik ház üldözött lakóit a készülék körül párás szemmel, a személytelenség legnagyobb csodájának bűvöletében. E bűvölet alatt elfelejtették múltjukat, saját fogalmaikat, jellemük, képességeik korlátait és ellentéteit, a nevüket is. Egyetlen esz-
14
AQUARIUS
me voltak csak, egyetlen messianisztikus sóvárgás a megváltás és megváltottság után. Pedig mérhetetlenül különböztek egymástól. Alapjában minden szó mást jelentett mindegyiknek. Zárt mikrokozmoszok voltak. Életük bármelyik más mozzanatában nyilvánvalóvá vált az áthidalhatatlan szakadék, amely elválasztotta őket. Csak a világra szakadt apokalipszis markolta őket össze egy táborba, rövid időre, hogy azután ott folytassák a vértelenebb, elvontabb harcot, ahol elhagyták. Rozmus nagy, törött sasorra, mélyen ülő szeme, erős álla és hosszú, keskeny feje rikító ellentéttel ütött el Kosztya, a fiatal, sebesült orosz fiú széles, ázsiai arcától. Kosztya zuhanó repülőgépből ugrott ki, és amikor földet ért, a lábát törte. Asunta talált rá fagyűjtés közben kora hajnalban, és magától értetődően elrejtette, míg a sötétség beálltával érte jöttek. A kedves, derűs, hálás fiú még nem töltötte be a huszadik évét. Három éve nem volt otthon, valahol a Bajkál-tó melletti kis faluban. Honvágy gyötörte. Ugyanazt gyűlölte, amit ők. Elérzékenyülve gondolt az anyjára. Szívesen segített Asuntának krumplit hámozni, zöldséget tisztítani. Közben furcsa, első pillanatra monotonnak tűnő népdalokat dünnyögött halkan, de Gábor tisztán látta ezekben a dalokban a távoli, más arcú tájat, amelynek a fiú része volt. Fenyvesek hűvös, zárkózott erdeit. Trágya- és virágszagú, nyers szelektől, naptól szítt faházakat. Udvarokban száradó, kifeszített állatbőröket. E dolgokon felül a fiú azonban megközelíthetetlennek, érthetetlennek tűnt. Az ő számára épp oly érthetetlen volt a ház lakóinak réteges, férges, idegtépő emlékezéstől, bonyolult sóvárgásoktól terhelt egyénisége. Kosztyában minden befejezett, egyszerű, félelmetesen acélos volt. Nem ismerte Buddhát, Lao-cét, Mohamedet, Descartes-ot, Spinozát, Voltaire-t, Kantot, Schopenhauert, de ismerte Marxot és Engelst, a modern fegyverek szerkezetét, tudott Pavlov felfedezéseinek jelentőségéről, és fanatikusan hitt az orosz nemzet messianisztikus hivatásában. Ami a legélesebben egy születő
AZ IDÕ EMIGRÁNSAI
15
világ pilléremberévé tette: a kétely teljes hiánya volt, a kételyé, amely gyökeréig rágta Európát. A másik fiatal fiú, aki a házba menekült, már e nihilbe omló Európa gyermeke volt. Munkaszolgálatból szökött meg. Gábor ismerte és becsülte az apját, aki belehalt az első zsidótörvénybe. Az eléggé gyakori, tragikus zsidó érzékenység ölte meg, amely megrohanja néha ennek a nagyon régi fajtának finom, értelmes tagjait. Gábor szerette az elegáns, csendes kis régiségüzletet a belvárosban, melynek ajtaján át egy varázslatos, törékeny, szépséggel teljes múltba lépett be az ember. A sovány, kopasz kis tulajdonosnak, a szökött munkaszolgálatos Rudi apjának védőburka, életfeltétele volt ez az üzlet. Csak azokat a műtárgyakat adta el, amelyeket nem sokra becsült. Az igazán értékesek ott rejtőztek vitrinjeiben. Kecses vonalaikat egy titkos beavatás papjaként tárta fel a ritka barátoknak, akik e művészet áhítatos, értő hívői voltak. Művészettörténeti, történelmi tudása egyedülállónak tűnt. Szelleme úgy sétált elmúlt korok hétköznapjaiban, különféle szokások, kifejezési formák, miliők, használati tárgyak, szellemi, művészi, társadalmi áramlatok között, mint a ma világában a jelen egyik legjobban értesült embere. A első zsidótörvény megértette vele, hogy az egyén szabadságának vége. Valami elindult, amely megállíthatatlan, mint a lavina omlása, s amely ki fogja őt emelni üzletének falai közül, ahogy a teknősbéka védtelen, puha testét kifeszítik páncéljából. Eleinte küzdeni akart a menekülés gondolata ellen. Feleségébe hiába kapaszkodott, azután elvitték a fiát is, és az idegei nem alkudoztak többé. Öngyilkos lett. Rudi, a fiú már páncél nélkül született, sőt a képesség nélkül, hogy valami szilárd dologból védelmet építhessen magának a külső dolgok céltalan erőszakossága, sokat ígérő üressége ellen. Nem hitt semmiben. Nem voltak ideáljai. A bizonytalanság keserű oldóvizében ázott benne minden. Azután ott ült a készülék körül Scott, az angol ezredes, aki meghazudtolva a kontinensen beidegződött sémát,
16
AQUARIUS
kis termetű volt, izgékony, beszédes és nyíltan elérzékenyülő. A huzamosabb érintkezés alatt kiderült azután, hogy mégis egészen angol: külseje, modora csak a szigorúan zárt Homenak nyitott előkertje; s az ember ott kezdődik a csukott ajtó mögött. Az egyedüllét vele végtelenül kellemes, mégis zavarba ejtő volt. Noha Scott sohasem firtatott személyes természetű kérdéseket, nem lepődött meg semmin, csak általános témákba kapcsolódott bele. Mégis mindenki érezte, e tapintat mögött éles, kritikus szem figyeli: nyugat szeme, sajátos, humanitásában is hűvös pillantás, amely a szenvedélyes, szertelen, gyönge vagy zilált karakterekben feszélyezettséget, csökkentértékűségi érzetet keltett, mint amilyen az esetlen, rosszul öltözött embereket kínozza előkelő társaságban, a feléjük áradó őszinte szívélyesség ellenére is. Scott Rozmusszal dolgozott együtt, és csak néhány héten át volt a tizenegyedik ház lakója. Karl Salter, az író, Gábor bécsi barátja volt a legeurópaibb, s egyben legtragikusabb figurája a társaságnak. Gábor valahogy úgy érezte, senki sem veszített többet, senki nem lehetett kifosztottabb, védtelenebb nála. Az üldözöttek, megalázottak, deportáltak, külső vagy belső emigrációban élő emberek kedveseiket, otthonukat, biztonságukat, kenyerüket, egészségüket, életüket veszítették el. De Salternek ennél is többje volt; az emberi kultúra minden cizellált finomsága, a szellem történetének legragyogóbb pillanatai, a Hitlerrel lezárult európai művészet esszenciája. Menthetetlenné tette őt, hogy maga is ehhez a visszahozhatatlan tegnaphoz tartozott. Nehezen dolgozott és keveset, mint a túlfokozott, szinte bénító önkritikájú töprengők, akik sohasem tudják utolérni ízlésük és megismerésük igényeit. Regényeit, verseit, tanulmányait, életrajzait addig csiszolta, míg mondatainak mélysége, színe, csillogása zárt, kemény és tökéletes drágakőhöz vált hasonlóvá. Semmeringi háza felégett, s benne életének minden gyűjtése, eredménye, mágikus formulája: ritka könyvek, eredeti
AZ IDÕ EMIGRÁNSAI
17
kéziratok, kották, hangszerek, képek, szobrok, utolsó verseskötetének és regényének egyetlen példánya. De a rombolásnál valami mélyebb, borzasztóbb misztérium játszódott le ott, abban a házban. A régi idők boszorkánymestere viaszszobrot készített arról, akit el akart pusztítani. A viaszba belegyúrta ellenségének haját vagy körmét, azután összpontosított gonosz akarattal kínozni kezdte a szobrot, végül átdöfte a szívét. Az áldozat, ha gyenge és nyitott volt a külső erőknek, senyvedt, egészségét rejtélyes aszály apasztotta, majd szíve megállt hirtelen. Salter halálosan érzékeny, rajongó, alázatos odaadásában eggyé vált a dolgokkal, amelyeket imádott, s mikor azok megsemmisültek, velük pusztult gerince, hite, életereje. – Nem az isteni szépség szétzúzása rázott meg és tett lelkileg is földönfutóvá, otthontalan koldussá – mondta Gábornak –, hiszen ezek a dolgok csak jelképei voltak a hatalmasabb, elvontabb ideáknak, amelyeknek igazságában hittem, és amelyek állandóságában reménykedtem. Hanem a tény, hogy mindez megtörténhetett, és az emberben, akinek láttam gyöngeségeit, de csodáltam képességeit, a gonoszság, könyörtelenség, rombolás tömegepidémiájának ilyen mértéke rejlik. Ez a felismerés hirtelen megbénított, mintha villám sújtott volna le. A harmónia és rend felbomlott bennem. Ha írni akarok, s befelé hallgatódzom, a tiszta, zengő hangok és visszhangok helyett egy reszkető sokk artikulálatlan nyögéseit hallom… – Gábor haszontalanul erőlködött, hogy barátját kitépje e gyilkos katalepsziából. – Leejtettél egy tükröt, amelyben szemlélted magadat és pánik fogott el, hogy fejed esett le a nyakadról! – mondta neki. – Ez a véres alkonyat most az idő káprázata. Az Igazság és Szépség erői halhatatlanok! – Ide nem tudlak követni – mondta Salter tehetetlenül. – Én az időhöz tartozom. Néha úgy tűnik nekem, hogy mi – barátságunk, néhány közös érdeklődésünk ellenére – két kü-
18
AQUARIUS
lönböző létformában élünk, mint egy madár és egy hal. A te törvényeid mások. Te erős és biztos vagy, előttem rejtélyes, láthatatlan dolgokban. Szilárdan állsz talaj nélkül. Nincsen fogható támasztékod, mégis fénylő nyugalommal lebegsz szellemi szárnyakon, a térben kint, mint alig észlelhető légáramlatok hátán a sirályok. Gábor elevenen látta most ezeknek a fojtott izgalmú politikai szeánszoknak hasonlíthatatlan különösségét, mint annak idején, mikor közöttük ülve figyelt és hallgatott: mindegyik önfeledt résztvevő külön hármas hieroglifájába behatolva, érezve az összeolvadás, kiegyezés lehetetlenségét. Eltűnődött rajta, hogy egyetlen fogalom, amelynek felszínes értelmében látszólag megegyeztek – a szabadság fogalma –, mit jelentett Rémy professzornak, Rozmusnak, Kosztyának, Scottnak, Rudinak és Salternek. Rémy professzornak kétségtelenül a finom, korhadt, bécsi valcerrel aláfestett múlt megújulását jelentette, amelyben sikeres, gazdag, előkelő ifjúsága, férfikora teljesedett ki. Rozmusnak a komor, romantikus, kissé tolsztoji világkép megvalósulását, amelynek különcül individuális, igényes, nyughatatlan kalandorlénye alapjában ellentmondott. Kosztyának a személyiség feladását a közösségért, Rudinak a lehetőséget arra, hogy elkerüljön minden kényelmetlen, fárasztó erőfeszítést, és minél kevesebb munkával, minél több pénzhez, kellemes kielégüléshez jusson bonyolult érzelmi kapcsolatok nélkül. Scott szabadságeszménye az egyén szuverenitása volt. Salterben pedig a szabadság a l’art pour l’art arisztokratikus uralmával azonosult. Gábor sóhajtva elfordult a múlttól, és kilépett a teraszra. A színes, párás balatoni táj a tavasz dús jelmezében pompázott. A tó innen tengernek tűnt, összeért a lehajló éggel. Jobbról a ködös, kék badacsonyi hegyek hátterében s a nap óriási tűzszeme alatt apró vitorlás lepkéje ringott a vízen. A kert egyik fűzfája hosszú, dús ágat lógatott a képbe, tö-
AZ IDÕ EMIGRÁNSAI
19
kéletessé fokozva festőiségét. Gábort, mint annyiszor, hirtelen átjárta megint az idő irrealitásának tudata. Ez a táj, ez a vitorlás, a nap termékenyítő hője, a levegő illata és az öreg fűzfa csipkés, fiatal zöld, tavaszi öltözéke ugyanaz volt, mint tizenöt éves korában, mikor először állt itt a teraszon. Thomas Aquarius hozta ide akkor, az első világháború és a forradalom hullámverésének elülte után. Az állandóság titkos, boldogító bizonyossága érintette meg. A lélegzetelállító cinkosság, a tülekedő, nyugtalan, szorongásokkal átszőtt, durva, a halálnak alávetett dolgok mögött a valóságként várakozó örök jelen. Azután – egy kis szívdobogást, furcsa nosztalgiát hagyva maga után – elmúlt ez a pillanat is. Mintha lifttel hirtelen alászállott volna egy szédítően magas, ritka levegőjű kilátótoronyból. Megint Salterre kellett gondolnia, akit hiába akart kimenteni az összezárult időből. Különös, hogy az események végéig tartotta magát. Valami esztelen, érthetetlen remény élt benne. Hátha varázslatos módon a helyén találja majd a dolgokat, és hazamehet hozzájuk. Türelmetlen volt. Alig lehetett viszszatartani a fegyverszünet megkötése után. Mindjárt indulni akart. Gábor tudta, hogy nem engedheti el egyedül. Kosztya segítségével autót szereztek, és orosz kíséretet, amely megnyitotta előttük az osztrák határt. Gábor egyedül jött vissza. Körútjuk után Salter is vele indult Semmeringről. Sürgette, ne időzzenek sehol. Leülni se tudott. Izgatott és lázas volt, mintha a tihanyi villában sürgős, égetően fontos teendők várták volna. Néhány kilométerrel Semmering után defektet kaptak, és amíg a kereket kicserélték, Gábor sétálni hívta barátját. – Nem! – mondta az érthetetlen rémülettel. Azután mégis lekászálódott az autóról. Hallgatva mentek egymás mellett. Gábor lopva figyelte Salter csontvázkoponyává fogyott szép, értelmes fejét. Sárga, domború, nagy homlokán verejték gyöngyözött. Ausztriai tapasztalataikról nem beszéltek azóta, hogy Salter Bécsben felkereste a házat, amelyben télen lakott, s melynek
20
AQUARIUS
egyik fala most leszakadva kitárta a szobák meztelen belsejét, mintha egy precíz és kíváncsi tudós keresztmetszetet akart volna készíteni róla. Végigjárták az utcákat. Megnézték a középületeket, ismerősök után kérdezősködtek. Egyetlen közeli ismerőst, rokont, barátot sem találtak meg. A zsidó Salter hozzátartozói, barátai jórészt a zsidók közül kerültek ki. Ausztriában, ahol sok idejük volt, Hitlerék alapos munkát végeztek. Azután elmentek Semmeringre. Gábor nem akarta, hogy menjenek. Salter tudta már, mi várja ott. De nem lehetett visszatartani. Olyan volt, mint a megszállott. Semmeringen körüljárta a szemetes, kormos helyet, ahol azelőtt a háza állt. Beletúrt a romok közé. – Kihordtak mindent az udvar közepére – magyarázta szinte közömbös hangon. – Goethe Faustjának néhány kéziratoldala is közte volt. Nietzsche levelei… Beethoven V. szimfóniájának kottalapjai… Ezeket biztosan megmentik odafönt a tűztől, ha tudnak róla. De csupa éretlen gyerkőc csinálta. Talán éppen azok, akiknek cukrot és gyümölcsöt adtam mindig a sétáimon… – csendesen rázogatta a fejét, tanácstalanul álldogált egy ideig, azután hirtelen Gáborhoz fordult: – Mehetünk. Mire várunk?! Mellékösvényre tértek. Lábuk alatt szakadék szaladt le, és kitárult a völgy erdős, sötét, zordul szép öle. A magasabb hegyek csúcsa felhőket szúrt át és hótól csillogott. Gábor észrevette, hogy Salter arca eltorzul mellette. – Csak sírna! – gondolta. – De nem fog sírni. Sohasem kereste a feloldódást. – Sokkal mélyebben átérezte barátja állapotát, semhogy szavakkal kísérletezhetett volna. A szavak ideje elmúlt. Salter a szavak bűvésze, megigézettje, csalódott betege volt. Gyulladást nem gyógyíthatott tűzzel. Némán kezdte tehát megközelíteni, úgy, ahogy mindig sikerült az emberek öntudatlan, védtelen érzésvilágába hatolnia. Kora ifjúságában eszmélt rá erre a képességére. Környezetében a gyanútlanok, nyitottak
AZ IDÕ EMIGRÁNSAI
21
reflexszerűen megtették, amit akart, vagy kimondták gondolatait. Olyanná vált benne ez a hatóerő, mint egy láthatatlan, végtelenül érzékeny, mozgékony szerv, finom, idegekkel átszőtt tapogató. Benyúlhatott vele az emberi lélek precíziós szerkezetébe. Kapcsolókat csavarhatott, gombokat nyomhatott meg benne, s ezek különféle cselekvéseket indítottak el. Árammal telítették, gondolattal, hangulattal népesítették be az üres, sötét belső teret. Salter feldúlt, rommá omlott. Sebes, eszelős zűrzavarrá lett állapotán azonban nem segíthetett tartósan, legfeljebb álmos kábulatba vonhatta, a pihenésvágy narkotikuma felé terelhette. Salter vonásai elernyedtek. Arcán ólmos, szürke fáradtság uralkodott el. – Álmos vagyok – dünnyögte. – Jó volna elaludni. Visszamentek az autóhoz. Sötétedett már. Kísérőik úgy határoztak, hogy a közelben lévő katonaszálláson töltik az éjszakát, és hajnalban indulnak tovább, mert az út sok helyen bizonytalan, robbanásoktól szántott, szakadékos. Erről a szállásról tűnt el Salter. Gábor mélyen aludt, nem hallotta, amikor kiment. Élénk, kellemetlen álom nyűgözte le. Havas tájon, folyó partján állt. A vizet helyenként vékony jégréteg bőrözte be, de a közepe táján, ahol a sodra sebes volt, sötéten örvénylett, hókupacok, jégtáblák utaztak rajta lefelé. Egy ilyen jégtáblán állt Salter feléje fordulva. Szája mozgott, de ő nem hallotta, mit mond, csak arcának kétségbeesett kifejezését látta. A jégtábla, amelyen állt, gyorsan úszott lefelé a fekete vízen. Egyre távolodott. Gábor vele futott párhuzamosan, lefelé végig a parton. Tehetetlenül. Tanácstalanul. Hirtelen rémület szúrt belé. Egy kanyaron túl a folyó hatalmas vízesésként, meredeken zuhant lefelé. Salter felemelte a karját, intett, de mielőtt eltűnt volna a mélységben, Gábort keltegető kezek rántották vissza az ébrenlétbe. Indulniok kellett. Salter fekhelye üres volt mellette. – Az osztrák elvtárs előrement az autóhoz – magyarázták. Gábor már akkor tudta, mi történt. Az autónál a mellékösvény
22
AQUARIUS
felé mutattak, ahol előző este együtt sétáltak. A szakadék széléről mindjárt meglátta a tört, kicsavart mozdulatlansággal heverő testet. Ott temették el a közelben. Gábor az egyszerű, komor szertartás alatt arra gondolt, hány halottja lesz vajon ennek a háborúnak a fegyverek elnémulása után is? Hányan rohannak még tovább egy ideig halálos sebbel a testükön vagy lelkükön, míg össze nem roskadnak? Rozmus nyugtalan alakját felszívta a messzeség, az erjedő események, a világ még annyira elintézetlen ügyei. Ő is orosz autón tűnt el a házból Ausztria irányába. Kosztya kissé bicegve még, de vidáman, személytelenül beleolvadt az átvonuló, hatalmas orosz hadsereg tengerébe. Rudi night-clubot nyitott Budapesten. Oda vonzódott a véres iszapba süllyedt, romok alá temetett város beteg tülekedéséhez, amelyben nyüzsögtek még a rothadás férgei, s a későbbi élet valutával, arannyal vásárolt örömei. Gábor a teraszról visszatért saját szobájába. Tétova ődöngése a házban, tulajdonképpen elodázása volt a munkának, amely íróasztalánál várta. Leült. Töltőtollát kicsavarta, és megkezdett cikke fölé hajolt: A németek filozófusaik, biológusaik, emigrált, legjobb íróik ellenére nem akartak tanulni. A természet a kollektivizmus bizonyos formáit kipróbálta már a hangyák, termeszek, méhek, darazsak közösségeinek különféle variációiban, és túlhaladt rajtuk, mert nem váltak be. Ha beváltak volna, akkor a földön megjelent legmagasabb rendű életforma, az emberé is hasonló mintára alakul ugyanabból a belső szükségességből, amely létrehozta a bolyt és a méhkast. Az élet az emberben azonban az individualizmusig finomult, és nem lehet többé visszakényszeríteni az állati lét alacsonyabb fokozataiba, tehát olyan állapotba, hogy csupán alkatrésze legyen valamely konstrukciónak, s önmagát, gondolatait, szabadságát feladva egyetlen méh vagy termeszkirálynő kegyetlen, rideg törvényeit szolgálja. Az ember – minden ember – zárt,
AZ IDÕ EMIGRÁNSAI
23
hatalmas Egy a maga kicsiségében is, csak azt a törvényt szolgálhatja kívül, amelyet végigfuttat saját, külön belső törvényszerűsége fórumain, és törvényerőre emel. Máskülönben illegalitásba vonul, lázadóvá lesz. Hiába akarná gondolatait kategóriákba kényszeríteni, álmait irányítani, hitét szárnyaitól megfosztani. Minden ilyen törekvést előbb-utóbb szétzúz és megsemmisít az önmagára ébredt intellektus elementáris ereje, az individuális szabadságigény belső törvénye. A fasiszta diktatúrákban egy maroknyi csoport véres terrorral a többségre kényszerített olyan törvényeket, amelyek lehetővé tették, hogy ez a csoport minden törvény nélkül éljen… Gábor tolla elernyedt. Nem kívánt tovább írni. Mondathegyek torlódtak mögötte az elmúlt lázas, görcsös évek terméseként. Pihenés, megtorpanás nélkül dolgozott, mint Oroszország, Amerika és Anglia hadigyárai. De ő társaival együtt, eszmei síkon ontotta a szellem ellenállásának fegyvereit. Eleinte nyíltan, később a cenzúra szájkosarával burkoltan, különös tolvajnyelvet alkotva a csempészett igazság közlésére, végül a föld alá vonulva az új és üldözött szabadság-vallás katakombáiba. Ez a feszültség most feloldódott. Nem mintha a harcot végigharcolta, vagy az út végét látta volna. Sőt. Minden bonyolultabbnak, távolibbnak tűnt, mint az aknák, repülőbombák robbanásai között. Ennek a hasonlíthatatlan, legpusztítóbb háborúnak a végösszegét senki sem számíthatta ki pontosan, legkevésbé a katonák és politikusok, még a pszichológusok sem. De úgy érezte, pihennie kell. Kimerült a termelésben. Feldolgozatlan nyersanyagtömeg torlódott tudatának raktáraiban. Közvetlenül az ostrom után néhány hetet, a legnehezebb időt, a városban töltötte, mert nem akart félreállni. Tihanyi házát vendégeire hagyta, akik még nem kívántak útra kelni, ahogy az ember pihentető, már félig tudatos hajnali álmához ragaszkodik ébredés előtt, amely szorongást, bizonytalanságot, harcot hoz megint. A városban azután egyszerre úgy
24
AQUARIUS
érezte, nincs rá égetően szükség. Még nincs. Egy seregnyi folyamatnak kell kiégnie és megérnie ahhoz, hogy újra tehessen valamit. A visszahatás nyers, szükséges erői tomboltak mindenütt. Az átmenet időszaka volt ez halál és születés között. Újra visszatért a tizenegyedik házba. Később, mikor Rudi elindult egy szekéren, megint csak felkerekedett vele együtt, de ezúttal három nap után hagyta ott Budapestet. Ezeket a benyomásokat rendezgette most magában. Első gondolata, amely eluralkodott benne a várossal való találkozásakor, az volt, hogy olyan sebesültet lát viszont, akit nem lehet megmenteni az életnek, mert túl sok vért veszített. Rommá, mocsokká omlott minden, mintha egy keserű próféta biblikus átka sújtotta volna le. A még álló, kifordult belű vagy üszkös, betört ablakú házak feltámasztott, oszló hullákra emlékeztettek. Bénultan állt a város vérkeringése. A villamos utópisztikus álomnak tűnt, villany, gáz nem volt, s vízhez is csak egyes, szerencsés helyeken lehetett hozzájutni. A géproncsok, döglött tankok, repülőgépvázak között, az utcákon ember- és állathullák hevertek. Gábor segített az eltakarításban. Koporsó nélkül ásták el őket az udvarokon, utcákon, kertekben. Rémy professzort, akit súlyosodó állapota miatt 1944 decemberében vissza kellett csempészni a városba, hogy orvosi felügyelet alá kerüljön, az asszony, aki végigélte vele a poklot és lefogta a szemét, cukrosládába rakta, úgy ásták el ketten Gáborral. Az aggastyán a rák végső stádiumának kínjaival szenvedte át az ostromot, s csak utána halt meg sorsának kegyetlen ítélete szerint. És az emberek, akik élve maradtak? Sírjából kikelt Lázár volt mindegyik, arcukon a túlról érkezettek fakó, meredt iszonyatával. Voltak, akik beszélni próbáltak arról, ami velük történt, de elcsüggedtek a szavak súlytalanságától, a másik és önmaguk fásultságától. Azután elhallgattak, vagy tovább beszéltek értelmetlenül forgatott kereplőként, tudatuk küszöbénél szorongó bizonyossággal,
AZ IDÕ EMIGRÁNSAI
25
hogy a szavak nem oldanak fel semmit a görcsbe merevült borzalomból, amely lelkükbe zuhant. Emberek az utcán. Súly alatt, zsákok alatt görnyedő, sovány asszonyok kilométereket taposva néhány kiló krumpliért, kukoricáért, mert ezekben a napokban még a pénz is tetszhalottként hevert, kiesett az életből. Csak cserélni lehetett, felmérhetetlen értékű holmiért néhány falat ételt. Azután volt még egy sötétebb oldala is a dolognak. Mikor hazament budai lakására, a házmesterék úgy meredtek rá, mintha kísértetet láttak volna. A házmester, aki csak hosszas zörgetésre nyitotta ki a félig rombadőlt, kétemeletes bérvilla eltorlaszolt kapuját, az ő nadrágját, kötött kabátját, ingét, cipőjét, kalapját viselte. Vállán bélelt bőrkabát lógott, amelyben Gábor felismerte a fölötte lévő lakás tulajdonosának, a nyugalmazott tábornoknak vadászkabátját. Kettőjük közül, különös módon, talán Gábor érezte kínosabban magát. A másik mindenre tudott magyarázatot. Gábor néhány holmiját azért vette magához, hogy megmentse neki. Sajnos csak elenyésző csekélység maradt, a többit ellopták. Hadarásához csatlakozott nemsokára az egész népes család. Összezárkózva, sápadt arccal, konok, ellenséges szemmel szenvedéseit, érdemeit hangoztatta mindegyik. A szomszédság minden élve maradt tagjára csak úgy záporozta a borzasztó rágalmat. A házmesterné élesen, támadóan éreztette Gáborral, ha már nem fordult fel valahol, ahogy elvárták tőle, legalább tartsa a száját, ne firtassa a dolgokat, és menjen el isten hírével. Lakása úgyis használhatatlan. Bútorai eltörtek. Szekrényei üresek. A tábornokék lakására rázuhant a tető. A tábornok eltűnt. Családja egy kis szobában lakik valahol. Hogy hol? Isten tudja. Mindkét lakást kirabolták a szomszédok. De ne higgye ám, hogy az urak távol maradtak! Csak látta volna a számtanácsos nejét csomagolni! Itt lakik a szomszéd villában. Saját fürdőszobájából mászott át éjszaka Gábor lakásába, az aknától áttört falnyíláson. Egyszer hallották, hogy motoz valaki a szo-
26
AQUARIUS
bákban, gyertyával felmentek és rajtaérték a lopáson. Gábor már alig várta, hogy kívül kerüljön a házból. Az utcán azután a szomszédok fogták közre, és a házmesterék bűnlajstromát sorolták el neki fehéren izzó gyűlölettel. Kiderült, hogy már feljelentések lavinája indult el. Mindenki mindenkit feljelentett. Unszolták rá Gábort is, tanúnak hívták, és tanúnak kínálkoztak. Gábor menekült. Émelygett, noha tudta, hogy ez a kóros állapot, melybe az emberek kerültek, a valóságnak csak egyik oldalát mutatja. Égő felelősségérzetük, dúlt idegzetük bűnbakot keres tulajdonképpen, hogy szenvedéseik, mulasztásaik, veszteségeik és önmaguk előtt való ijesztő elbukásuk értelmet nyerjen. A Ferenc József rakpart bűzös hulladékdombja mentén haladt szállása felé. Az egyik kapu előtt, támlátlan széken egy sánta, borostás férfi kuporgott. Arca ismerősnek tűnt előtte. Megállt. A férfi már mosolygott, tétován, alázatosan, előzékenyen, s ezzel valahogy még jobban megnehezítette a vele való kapcsolat emlékének felszínre juttatását. Azután hirtelen rájött, kicsoda. A berlini, divatos filmrendező öccse volt, banktisztviselő. Valamikor egyik legjellegzetesebb képviselője a pesti „aranyifjú”-nak. Magas, manökenszerű nőkkel járt együtt. Angol öltönyöket és monoklit viselt. A golfklub tagja volt. Lóversenyekre járt szürke cilinderben. Pontosan ismerte a Cartier által diktált legfrissebb ékszerdivatot, a francia parfümök, angol italok, szivarok és amerikai cigaretták márkáit. Az aranyifjú felállt. Kezet fogtak. Most már tudta, mi volt az, ami külsejét erősebben elleplezte előtte: ijedt bizonytalansága, elesettsége. Benne testesült meg meztelen valóságában mindaz, amit összezúzott a háború utolsó esztendeje, végképp és visszahozhatatlanul. Mert ez a puha, ernyedt állú, enervált fiatalember, ha egy egész kaszt nem tol emelőt alája, saját erejéből sohasem lesz képes előkapaszkodni a süllyesztőből, amelybe belezuhant. Akik az új konjunktúra hullámtaraját
AZ IDÕ EMIGRÁNSAI
27
lovagolják meg az első eszméléssel, másfajta emberek voltak. Azok most pogácsát, süteményt, húst, tűzkövet árulnak a romüzletek nyitott fülkéiben és az utcasarkokon. Annyira elmerült az aranyifjú ábrájának benső tartalmában, hogy időbe telt, míg szavaira figyelni tudott. Arról beszélt görcsösen mentegetőzve, hogy neki aztán nincs oka félni. Most folyik igazolása a bankban. Mindenki tudja róla, éppúgy mint Gábor, hogy ő valójában hova tartozott. Utoljára egy belvárosi üzletben akadtak össze közvetlenül a németek bejövetele előtt. Az évek folyamán néha elhúztak egymás mellett, és a konvenció leküzdhetetlen kényszere folytán, miután filmrendező bátyjával egy ideig barátságot tartott, szót is váltottak; Berlinben, a magyar vonatkozású filmbemutatókon, az Orient expressz fülkéjében vagy egy üzlet szűk közösségében, ahol nem lehetett keresztülnézni a másikon. Feszélyezett, unott pillanatok voltak ezek, amely alatt mindketten érezték, hogy monológot folytatnak, a másik előtt érthetetlen nyelven. Valójában nem tudta, hogy ez a fiatalember mit tartott a világról és hova tartozott, de gyanította, hogy sehová, még önmagához sem. Könnyű ballonként lebegett a felszínen, és ellenállás nélkül sodródott az áramlattal, amelybe belekerült. – Hogyne – mondta neki színtelenül. – Bizonyosan rendben lesz minden. – Kapaszkodó kézszorítása és reménykedve előregörbült testtartása mögött az emlékezés halvány vetítővásznán a másik alakot szemlélte, aki bágyadt előkelőséggel bólintott feléje az utcán vagy egy páholyból, helyzeti energiájának, születési kiváltságának magaslatáról. Arcán az élet kiválasztottjainak, a pénz, a politikai és a művészi sikerek kirakatlényeinek visszfénye ragyogott. Megtudta, hogy bátyjáról nem kapott semmi hírt, eltűnt a véres német káosz kavargásában. Valahol Bécsben érte utol a végítélet. Az utóbbi években Bécsben dolgozott már. Óvatos, politikamentes bécsi filmszirupot gyártott futószalagon.
y ,n
gyé
bn yilv án oss ág ho zk öz v
BIEM-ARTISJUS
an tilos!
A hangfelvételt a
törvén y véd
i. A
felv éte le
) szigorú tétele ővé rhet záfé hoz sa, ívá leh
ng ed ély n
él k
. (pl se íté
üli m á
sa
ása, nyilvános előadása, bérbead sugár dása, zása nbea és e
et
lá so
ö ö lc s onk asz sh o án ilv
S ZEPES M ÁRIA MEDITÁCIÓ A SZERZŐ SAJÁT ELMONDÁSÁBAN ÉDESVÍZ KIADÓ® Budapest 2014 Könyvmelléklet! Önálló CD-ként nem árusítható! Játékidô: 24 perc
