Szepes Mária
TAROT-MISZTÉRIUM
A Kerub: Amíg nem ismered fel a játéban a valóságot és a valóságban a játékot, addig a mulandóság foglya vagy. Életed drámája a teremtı képzelet mitikus játékában fogant meg. Játék és valóság: az Idı és a Halál csapdája, amely elıször Olümposz isteneit zárta az anyag klauzúrájába. Paradicsomi idilljüket Hádész vihara söpörte el. Az Idı és a Halál jelmezei a tarot huszonkét kártyája. A huszonkét kártya huszonkét börtöncella. E zárlatot elıször kolostorfülkévé, azután alkímiai laboratóriummá kell átalakítanod magad körül. Mind a huszonkét pozitúra a te külön harcod és külön gyızelmed a Halál fölött. Mind a huszonkét habitus háromsíkú rejtjel, amelyet meg kell oldanod. Egyikbıl sem léphetsz ki a másik segítsége és tapasztalata nélkül. E grádussor egyetlen lépcsofıkát sem hagyhatod ki. Mája börtönébıl csak e huszonkét megszerzett kulcs birtokában léphetsz át felszabadult Kerubként a Szellem Univerzumába. Bármit gondolsz és bármire vágyakozol, akárhogy szenvedsz, és akármit cselekszel, a huszonkét szerep valamelyikének csillagterhes szövegét éled és idézed. Rajtad át a szerep ideájának misztériuma érvényesül, sorsot invokál, és karmát teljesít be. Ismerd meg hát legbensı lényedben huszonkét szereped mágiáját! Emeld tudatod fényébe örömök, becsvágyak, szenvedélyek és bánatok eleven idegszálaival átszıtt pozitúráidat, amelyek töviskoszorúvá és Nessusinggé válnak rajtad, ha nem tudod idejében szellemi erıvé transzmutálni ıket! Nézz szembe a bálvány-menettel! Szólítsd néven ıket! Parancsolj nekik a Mágus égre emelt varázspálcájával, amellyel létbe hívtad a halálla mérgezett formák Kozmoszát!
Az Ember: Mágus! Lépj elı a teremtı örvény méhébıl! Adj számot e világról, amely képzeletedbıl égı Idıvel és robbanó Térré lángolt fel! A Te akaratod szaggatta dimenziókká az élet egységét! A Te igéd lendítette mozgásba az Örökkévalóság nyugvó teljességét! Te hajszoltad az Örökkévalóság nyugvó teljességét! Te hajszoltad ki a szellemet a személytelenség Édenébıl! Mágus (férfihang): Köztem és közted csak az Idı káprázata mutat különbséget! Ha engem vádolsz, önmagad fölött tartasz ítélıszéket! Én vagyok a te mámoros ébredésed. Bennem eszméltél a Léthajnal örömére. Az én lényemen át zendült meg benned a Kezdet Nagy Opusa! Megtagadhatod-e az elsı ujjongó életérzés piros napgócából szétsugárzó Logoszt?! Ember: Az elsı ütem személyiségem tudata volt, s tüzesen sajog bennem azóta is! Ha a hús éjszaka templomi csendjére emlékezem, vágyódás fog el. A selymes sötétben ırzı hajolt fölém, és suhogó forráshangján dúdolt: A Papnı... Papnı: Itt vagyok. Ne háborítsd a csendet! A sejtelmet sohase váltsd át tudássá! Hangos tetté, éles formákká lett dolgok szétzúzzák víziók engedelmes páráját! Maradj meg felhıszobrásznak, aki képzelete árnyaiban gyönyörködik, anélkül, hogy sőrő anyagot szıne belıle! Ember: Szeretnék csillagos lepleid között örök gyermekként aludni, de titkos arcod tüzes álmokat sugall érzékeimnek! E kigyúló Láng ellen hogyan védekezzem? Erısebb nálam! Asszonyteste van, s ha megjelent, Uralkodóvá válik! Uralkodónı: Mi másért élnél, halandó, mint hogy a Szépség varázslatában alámerülj?
Ember: Vénusz! Miért kísértesz?! A bölcsek arra intenek, hogy saját testemmel együtt legyızzelek téged is, különben a halál oltárára kerülök élı áldozatul! Uralkodónı: Élvezetek heves gyönyörével kárpótollak romlandó testedért! Hálátlan vagy! Játszani és örülni tanítottalak, minek filozofálsz?! Ember (keserően): Szépségeddel csillapíthatatlan szomjúságot öleltem magamhoz! A gyönyör, amit adtál, megtanított rettegni az elmúlástól. Pillanatok szemfényvesztésével az Idı sivatagjába őztél! Csak vágyat keltettél benne, teljesülését megtagadtad. Érzékeimen át leigáztál, de zsarnokságod ellen fellázadok! Uralkodó: Vénusz másik neve hazugság, rájöttél végre te is! Rózsás meztelensége mögött halálfej várakozik. Elvesztél, ha kiszolgáltatod magad neki, s rabnıddé válik, amint uralkodni kezdesz fölötte! A hatalom örök! Magányodért bıséges ellenérték az, hogy mindenkinél magasabbra emelkedtél! Ember (rezignáltan): A csillagoknál is?! Uralkodó: A csillagok koronám ékkövei! Ember: E kövek gyilkos terheléssé válnak ember fején! A föld uralkodójának a tömegen hatalma van, de a csillagok fölötte uralkodnak! Hullámhegy tetején emelkedı trónod nem kívánatos elıttem, mert emlékek nélkül emlékezem a következı ütem mélységbe zuhanó hullámvölgyére.
Uralkodó (nyersen): Hát miféle rang az, ami imponál neked?! Ember: A Hierophanté, aki a külsı sikert bensı dicsıségre váltotta át! Hierophant: Csak rajtad áll, hogy megszerezd e rangot! Indulj tovább! Új szerepek várnak rád a megnyíló dimenziókban. Mindegyiktıl el kell szakadnod, hogy magasabb grádusfokon mindegyikhez újra visszatérhess! Ember: Maradj mellettem! Hierophant, te vezess tovább! Hierophant: Elválhat-e tıled saját önvalód? Csak álmaid sötétjébe veszve képzeled úgy, hogy egyedül maradtál. Gyújts élı tüzet, s fénye előzi a félelem árnyait! Ember (szorongva, ámultan): Mennyi szerep tolong körülöttem! Csak tudnám, melyik takarja el bennem szomjas nyugtalanságom nyomorúságát! Szeretık (együtt): A Szeretık jelmeze! Férfi: Amíg egyedül vagy, elvérzel a vágyaidon át! No: Gyümölcstelen magány sebei sajognak benned! Férfi: Szeress! No: A szerelem erıs, mint a halál! Ember: Micsoda boldog, önemésztı lángolás! A szerelem és a halál eksztázisa! Úgy
érzem, ez az a tőz, amely leégeti rólam személyiségem rongyait! Hadvezér: Várj! E máglyáról veszélyes Tőzmadár röppen fel, amely békés házakat borít lángba! Ember: Ki vagy?! Hadvezér: Jövendı gyızelmeid Ura: Hadvezér! Én óvlak attól, hogy egyetlen útért feladd a többit! A Szeretık uniója eltakarná benned képzeleted kíváncsi szomjúságát! Az én mámoromat sem kóstoltad még ki gyökeréig! Fejedrıl hiányzik a harcos tölgyfakoszorúja! Ne tétovázz! Mi állíthatná meg a DIADALSZEKER gyıztes száguldását lópaták verte szikraesıben, virágszınyegen, görnyedı hátak sorfala között...?! Ember: A vaskerekek alá zuhanó Hadvezér saját halálhörgése! Ahhoz kérj Erıt az Égtıl, hogy idıben megállíthasd a könyörtelen rohanást! Erı: Az erıszak mindig erıtlenség! S az esztelen vakmerıség kétségbeesett gyávaságot takar! Az Erı, amely nálam van, olyan bátorság, amely a benned tomboló vadállatot szelídíti meg. Szembenéz vele, hogy ne kerülhessen a hátad mögé. Ember: Szédülök. Elfárasztott e zajos, vad komédiázás a világ szörnyő arénájának közönsége elıtt! Tapsukkal nem törıdöm! Gáncsaikat megvetem! Erdık öreg vezeklıjeként, pihenni akarok!
Remete: Leszállt az est, s az erdı sötét. Barlangom mellett némán örvénylik az örök Idıfolyó. Nyugat felé sodorja a múló pillanat buborékait. A szüntelenül változó élet e jelbeszéde feloldja benned elmúlt pozitúrák görcsös kényszerét. Figyelj és hallgass. (Szisztrum hangja csendül) Ember (halkan): Hosszú, nyugalmas éj... Fekete víz fölött tücsökzenétıl zúgó csillagtakaró... Lehet, hogy csak álmodom e törıdött öregséget?... Görcsös botra hajolva ballagok... A fák barátaim. Boszorkányszemő bagoly rebben fel egy ágról csattogó óriás szárnyakon. Lámpám fényétıl vadállatok riadnak el... Furcsa, nyers illattal fehér pára szakad fel keleten; a virradat üzen. Oszlik aggságom kábult álma... A Hajnali Bárka közelít. Ha e Szárnyas Kerék az égre gördül, duzzadó izmú ifjú leszek megint... Szerencsekerék (monoton hangon): Éj és nappal. Hı és dermedés. Emelkedés és hanyatlás. Sötétség és világosság. Élet és halál... e kettı ritmus ütemére hangszereltek, Ember! Aggastyánkorodra újra ifjúság, fiatal léted nyers hajnalára öregség bús homálya következik el. Nagy Kerékre feszítve forogsz eónok (világkorszakok) óta. Tegnap Tiphon voltál, holnap Kerubbá változol, de lényed napforrása megint csak elsötétül. Egyszer fent és egyszer lent, forog a tizenkét küllıjő óriáskerék. Örvénye ıröl körbekörbe, ırületébe beleveszve, mindig újra visszatérsz... Ember (felkiált): Elég! Nem akarom! Szerencsekerék: Nincs vége soha! A kör a végtelenség! Ember:
Minden kötés mulandó! Szerencsekerék: Örök bilincsed a Farkába harapó Kígyó! Ember: Ha nem volna szabadság, nem élne bennem a vágy utána! Ha nem volna Igazság, nem ismerném a nevét! Szerencsekerék (gúnyosan): Szabadság!...Igazság!... Igazságszolgáltatás (hangja csendes, egyenletes) Itt vagyok! Megértelek téged is. Az örvény nem ismerheti önmagát. Csak forog, s a különvalót káosszá ırli össze. Köröd magas értelme, Sorskerék, s amit szolgálsz, az a következmények törvénye. Malmaid a durvát finommá zúzzák! Ember (kétségbeesetten): Mit ér e szüntelen erıfeszítés? Mit ér a párává oldódó nedvek égi nosztalgiája, ha a liszt - kenyérré válva - megint salakká torzul, s a vizek újra alázuhognak az elnehezült felhıkbıl?! Igazságszolgáltatás: Az örvény szívó öblének legmélyebb pontja titkot rejt magában! Ember (mohón) Miféle titkot? Akasztott ember: Az Akasztott ember pozitúrájának titkát! Megfejtéséért zúgó, félelmetes mélységbe kell leereszkedned, fejjel lefelé! Úgy, ahogy megszülettél! Egyetlen felfüggesztett szál tart csak élet-halál szakadéka fölött, mikor a Kút sötétjébe alámerülsz. Ez a köldökzsinór
Ariadné-fonala, amely a fullasztó, szők feketeség mélypontján új feltámadásba vezet. Oldd meg a Tizenkettes szám misztériumát, és nem ismersz félelmet többé! Ember: Nem merem megkísérelni…hátha meghalok! Halál (csendes, nagyon gyöngéd hang): Miért rettegsz tılem? Még sohasem mertél nyitott szemmel áthatolni birodalmamon. Ember (borzadva): Ha nevedet kimondom, arcomhoz denevérszárnyak csapódnak és kriptaillattól fuldoklom. Ha arcokra gondolok, kopár szilaodúkra látok, melyekben dermesztı szél vijjog átkozódva. Nem akarom hallani a halottak reménytelen énekét! Halál (szelíden): Rémülettıl elvakult képzeleted játszott veled. Ember! Te magad takartad el a Fényt, amely megmutatja a Halál végtelen szelídségét! Nyisd ki a szemed! Ember (ámulva): Óh…ez vagy hát te?! Halál: Látod… a halálfejbıl mindig Rózsa no ki! Kiegyenlítıdés: A Halál rejtélye az, hogy neve kettıs: s csak a kettı együtt nyitja ki a sírokat! Ember (szorongva): Pusztulás!
Kiegyenlítıdés: A másik? Ember (átérzett meggyızıdéssel): Újjászületés! Kiegyenlítıdés: Most már továbbmehetsz. Erıid bennem kiegyenlítıdtek. Eltőnt a túlsúly, és feltöltıdött a gyöngeség. Így történik ez mindig, legnagyobb próbáid elıtt. Ember: Furcsa aggódás… és heves kíváncsiság hullámzik át rajtam! Kiegyenlítıdés: Az arcodhoz közelítı parázs is perzsel, mielıtt bırödhöz érne. E próba sötét varázsa abban rejlik, hogy a magasság teljes oppozíciójakéntfekete árnyékában reménytelen nagysággal tükrözi és gúnyolja az Eget! Ember: A Tizenötös Kártya! Az Ördög! Ördög: Engem szólítottál?! Vigyázz! Régóta kereslek! Ember (szorongva): Miért? Ördög: Hogy saját nyomorult testedben legyızz és megcáfolj engem! De minden kísérletem kétségbeesett remény és újabb kudarc, az idık kezdete óta! Mert a hús és a gáttalan indulat fekete gyönyöre erısebb az ájtatos zsolozsmáknál!
Ember (csodálkozó szánalommal): Azoktól várod saját felszabadulásodat, akiket megkísértesz?! Ördög (komoran): Ki mástól várhatnám? Azoktól, akik nem látnak, nem éreznek, nem tapintanak engem? Testetlenektıl, akik nem félik és imádják a Démont, ahogyan ti imádjátok létetek minden öntudatlan rituáléjában?! Az én tragédiám a szenvedély mágiáján kívülállók megvetése és az elhitettek vak részegültsége! Mert megváltóm egyedül az Ember lehetne. De az Ember önmagát sem tudja megváltani! Égig érı, bensı lajtorja helyett ostoba tornyokat emel kívül, amelyek mindig összeomlanak! Ember: Te lobbantottad lángra bennem a Bábel tornya ırült becsvágyát is! Ördög (gıgösen): Én! Csak fáradozz, loholj, öklözd gyúrd, formáld, sőrítsd az anyagot halálod pillanatáig! Ember (kétségbeesetten): Minek?! Ördög: Hogy önmagad megsokszorozva, felhígítsd erıidet. A Bábel tornya a te legnagyobb kudarcod és az én teljes gyızelmem fölötted! Bábel tornya: Ne gúnyolódj vele, azért, mert épít! Fı, hogy tornyaid habarcsát saját könnye, vére, érzéseinek nedvei kötik össze kemény cementté! Ördög (gúnyosan): Csak gyönyörködjék az ostoba. Fı, hogy tornyaid habarcsát saját könnye, vére, érzéseinek nedve kötik össze kemény cementté!
Bábel Tornya: Kaján mosolyod ellenére az én világom mégis csodálatos! Vajon nem Bábel tornyának eszméje népesíti be a föld birodalmait paloták, felhıkarcolók, üvegtemplomok, vakító lépcsısorok növekvı tömegével?! Ördög (maróan): Szerencsére, az építészek közül egyik sem ébred rá arra, hogy saját energiáját falazza a konstrukcióba, amelynek végtelenbe rezgı grádussorán valóban célhoz érne! Bábel Tornya (nyersen): Az élet célja nem más, mint szüntelen tevékenység és mozgás! Ördög: Azért rohan az ember autón, expresszvonaton, repülıgépen és őrrakétán, azért menekül az Idı elıl eszeveszetten, mert a mozgás tébolyában biztosnak érzi életét?! Bábel Tornya: Amíg mozog, csak addig él! Mi másért futna, ha nem passzióból?! Ördög: Titkos kijáratot keres, te jámbor bolond! Mint a vészt érzı állat, kinek nyomában szökıár hömpölyög, a haláltól próbál szabadulni, de a menekvéstıl egyre távolabb kerül! Bábel Tornya: S vele te is! Én legalább reményt és illúziót adok neki! Ember: Már azt sem adsz többé. Reményem összeomlott. Illúziómat csak a csillagok hevítik még...azért mert messze vannak! A csillag... Csillag:
Itt vagyok! Bábel tornyának sötét Géniusza, az Ember nem hisz neked! Új célja én vagyok, csillagok felé kapaszkodik. Bábel Tornya (keserően): Az Ember szeszélyeit jól ismerem. Eddig még mindig visszatért a lényét uraló ısrögeszméhez. Én várhatok. Türelmem végtelen. Sok nevem közül egyikkel válaszolok. Antik mítoszok Sziszifuszként emlegetnek. Eónok (világkorszakok) óta szemlélem a törpék nyüzsgı kapaszkodását. Lezúduló lavinák, csattogva omló kövek gigászi kalapácsa hiába döngölte testüket a sárba, felkeltek újra. És építettek! Ördög (súlyosan): Csak egyetlen egyet látnék az emberek közül, aki felrepül anélkül, hogy tört szárnnyal lezuhanna, vele szárnyalnék én is! Átkozott legyen a pillanat, amely kísérletezı titánok e mágneses, gonosz játékszerén, kudarcra ítélt téveszmék pribékjévé alázott. Nevem valaha fény volt. Ma önmagam cáfolata lettem: sötétség, Ördög... E borzalmas szerep denevérszárnyú jelmeze rám csavarodott. Nem én választottam. O választott! Csillag: Sohasem a szerep hívja a szereplıt! Az egyén invokálja szerepét, te szegény, egykori fényhordozó. Én azonban a csillagok éber szemével látom tragikus sorsodat. Remélhetsz. A fekete ködök mindig terhes szülıméhek. A csillagok is újjászületnek! Ember: İt biztatod, aki még nálam is mélyebbre bukott? De mi lesz velem?! Ég és pokol között, útvesztıben futok. E szörnyő tükörterem minden tükrébıl ırült szerepek maszkja fenyeget! Csillag! Te látod onnan felülrıl...ki vagyok én?! Csillag: Jaj annak, akit a szerepek teljesen elhitettek! Hold (gyöngéd részvéttel):
A Holdat kérdezd! Csillag csak annak felel, aki már föléje emelkedett! De addig... egyedül vádakat kaphatsz azoktól, akik megrontottak! Nem jöttél még rá, hogy kísértıid, felbujtóid, bíráid és hóhéraid gyilkos zárótüzének meztelen célpontja vagy?! Csillag: Vigyázz a Holdra. Ember! Hazudik, mint saját hangulataid! Hold: Az érzések mindig igazak, mikor éppen érezzük ıket! Erosznak sem múltja, se jövıje nincs; a pillanat fölött uralkodik! Az Ember a Hold gyermeke! Csillag: S a Csillagok marionettje! Hold: Akkor elmarasztalhatod-e, hogy ámokfutóvá lett?! Te kötöd gúzsba láthatatlan csillagfonállal! Részeg bolondként rángatod végig boszorkányéjek cudar feketemiséin, aztán otthagyod valamelyik temetıben, kifacsart tagokkal, mint rongybábuját a vásári kókler! Csillag: Minden emberi sóvárgás jéghideg korbácsolója: te hívsz tetemre engem?! Hold: Ki hívna más? Ti nemzitek a szenvedély gyümölcseit, én csak kihordom; közvetítek! Csillag: Amit hozzáadsz magadból, az lesz romlássá a halandókban! Még a falevelek táncoló árnyát is pogány istenek üzekedésévé varázsolod az éji erdın!
Hold: Mit tudtok ti hold-rituálék titkos tüzeirıl, amelyek az ember legboldogítóbb célját érlelik?! E célt egyedül általam érheti el! A ritmus, amellyel vágyát ringatva korbácsolom, az ısóceán egyre magasabbra csapódó hullámzását tükrözi! A telehold dagálya érzékeiben a szökıár felduzzadásával, a kirobbanó láva misztériumával azonos! Ti csak sújtjátok, büntetitek, vasvesszıvel magatok fölé parancsoljátok a tehetetlent...én azonban odaemelem saját mámorának kirobbanásába! Önmaga s a csillagok fölé juttatom viharzó tengerek, vulkanikus tüzek hátán! Az én égı vizem és víztıl sistergı lángjaim hídján hajlik össze az emberben Föld és Ég...ki tehet többet érte?! Ember: Senki! Az ember fia, az anyját, aki kényezteti, imádja...de apját csodálja és követi! Ez a természet rendje. Tehetek-e róla, ha fényedet mindig újra elhomályosítja bennem a csendesség mélyébıl elısikló Napbárka, amely kitáruló, piros sugárkarokkal magához ölel?! Nap: Az én lángtestem mögött is ott él az éjben virrasztó. O bennem pihen, s én benne nyugszom el. A szerelem és halál játéka e váltakozás; aki halandó megfejti, halhatatlan Istenné emelkedik! Ember: A sötétség emlékét mindig elmossa a Fény! Mikor felragyogsz bennem, kigyúl a Világ! Minden csillanó felület engem tükröz! Uralkodom, boldogítok és boldog vagyok! Végítélet: Vigyázz! Amíg csillogó felületek tükrei között bolyongsz, kívül maradsz a Beavatás kapuin! Ember (mohón): Hol vannak e kapuk?!
Végítélet: Lezárt sírokon túl! A lezárt sírokban tetszhalott erıid fekszenek. Támaszd fel ıket! Ember: Hogyan?! Végítélet: Az Örökkévalóságban nyugvó életet az Ige két mágikus hangja szólította a mulandóságba. A formavilág e réteges szövedékét csak egy nagyobb hatalmú Logosz-antitézis bonthatja fel. A sírok akkor nyílnak fel, ha megszólalnak a Végítélet harsonái! Ember: A VÉGÍTÉLET! Rémítı gyermekmese, mítosz...vagy homályos átködlı emlékezet bennem! Vajon mikor érkezik el hozzám? Végítélet: Te sietsz feléje szüntelenül...gyökérig átélt szerepek levedlett kígyóborének szárazon zörgı halmazán! Ember: Vajon lesz-e valami jelem róla a bús, esti hallgatásban, hogy most már életem utolsó opusza következik?! Végítélet: A távolságot tıle lemérheted, akár ma is! Nézz rá a Világra! Mi kell neked belıle? Ember (habozva): Furcsa...a Világot még sohasem láttam ilyen jelentısnek. Csodálatos, vonzó...de félelmetesen idegen is! Mintha... Végítélet:
Ne hamarkodd el a választ! A meztelen Szőz, akit magad elıtt látsz, a világ örömeinek Géniusza: Vénusz! Kezében két gyertyát tart; a te alkotó képzeleted ikertüzét egyensúlyozza. Körülötte virágfüzér: gyönyöreid és sikereid varázsköre. Négy kabbalisztikus állat ırzi e klauzúrát... Világ (alázatosan): Régen idézlek már! A világ minden szépségét neked tartogattam! Most, hogy érte jöttél, elkezdıdik az Ünnep! Gyújtsd fel a Szerelem lángjait, s én a két szembefordított tükör közé emelem ıket! Örömöd végtelenné sokszorozódik így, gazdagságod, mint teremtıerıd is, kimeríthetetlen! Ember (nyugtalanul): És mit kell fizetnem e dús, pogány pompáért?! Én semmivel sem rendelkezem! Világ: Ne légy szerény! Én neked adok mindent a világból, te pedig önmagadat adod a világnak érte! Ez nem sok...és nem kevés! Ember (küszködve): Ezt...nem tehetem! Világ (sürgetın): Mit veszíthetsz?! Olyasmirıl kell lemondanod, ami nem is a tiéd! Akármit képzeltél önmagadról, halandó vagy. Tudatod kilobban végül. De nem mindegy, hogy addig vakondokként vegetáltál, vagy félistenként éltél át száz életnyi élményét! Ember (egyre határozottabban): Nem! Ami valóban én vagyok, az nem elajándékozható! Az valaki másé... az egyetlen. Élettıl nem különvaló! Érzékeim heve elhamvad, igaz. Nevem, személyiségem villanó mozaikja feloldódik a halálos éjben. De a titkos szikra bennem sohasem jut el utolsó percéig! Mert annak kezdete sincs!
Világ (gyöngéden): És ha úgy adom magamat neked, hogy nem kérek érte semmit? Ember: Akkor szépségedet, mint gyöngyözı forrásvizet, átpergetem érzékeimen, azután azt is útjára engedem!...De várj!... Mit ünnepeltek itt?! Világ: A Király és a Szőz menyegzıjét. Az Égi Szőz Fátyla a Tejút. A Király egyetlen dísze a csillagerıkbıl szıtt, tizenkét ágú koronája! Ember (ámultan): Útvesztık névtelen koldusának, erdık remetéjének e színhely túl ragyogó.. hol vagyok?! Világ: Az Adeptusok Hegyén. Templomra nyitott. Láthatatlan két oszlopa a mennyboltot támasztja. A Holt-tenger mélyen alattunk pihen. E szilasírokban köröskörül már nincs tetem. Ember (elfogódottan): Hát hová tőntek e csendes álmú holtak? Világ: Kiléptek sírjukból. Élnek! Ember: Hol? Világ: Benned! Visszatértek hozzád. Jó alattvalóid. Királyuk lettél újra! Ember: Én?!
Világ: Méltóságod díszeit nem láthatod, mert mulandó formádat kivontad a tükrök közül. Már nem tükrözıdöl, hanem vagy! Ember (megrendülten): Akkor megszabadultam!... (ujjongva) Szabad vagyok végre! Bolond: Egy szerepet még el kell játszanod! Ember: Ebben a játékban nekem már nincs szerepem többé! Jelmezeim az Idı zátonyain porladnak mögöttem. Bolond: Hová igyekszel? Ember: Végtelenbıl végtelenbe tartok.... Bolond: Csillagok énekelnek fölötted! Ember: Hallom! Arra figyelek! Bolond: Szakadékba zuhansz, ha nem tekintesz a lábad alá! Ember: Homokzsák hull alá a mélybe... én nevetek akkor is! Mert szabad vagyok!... Hová lettél?... Hej!... Bolond! Visszhang: Hová lettél?... Hej!... Bolond!
Ember (derősen): Senki más nincs itt... egyedül én. Egyedül a Csillagokkal! Visszhang: Egyedül Istennel!
