NNCL307-2EAv1.1. Szepes Mária A VÖRÖS OROSZLÁN. Misztikus regény. Háttér Lap- és Könyvkiadó Kft., Szepes Mária

NNCL307-2EAv1.1

Szepes Mária

A VÖRÖS OROSZLÁN Misztikus regény Háttér Lap- és Könyvkiadó Kft., 1989 © Szepes Mária ISSN 0238-5457 ISBN 963 7403 38 8 Felelős kiadó: Erdei Grünwald Mihály Felelős szerkesztő: Gálvölgyi Judit A borítót tervezte: Konecsni György Műszaki vezető: Lantos Kálmán Műszaki szerkesztő: Gregor László Kiadványszám: 89/5 Terjedelem: 15 (A/5) ív Szikra Lapnyomda, Budapest (89-0539) Felelős vezető: Dr. Csöndes Zoltán vezérigazgató

ADAM CADMON Adam Cadmon levele sok évvel ezelőtt, 1940 nyarán érkezett el hozzám a kis házba, amelyről néhány bizalmas barátomon kívül senki sem tudott. Alacsony parasztház volt, vadszőlővel futtatolt verandával, zöld zsalus ablakokkal és meszelt falakkal. Szelíden lejtő domb oldalába ágyazva állott, öreg, illatos hársak sátra alatt. Sem vonaton, sem autón nem lehetett megközelíteni; a legközelebbi vasútállomástól egyórás, dombokon áthaladó út vezetett hozzá, A posta is csak hetenként egyszer cserkészett fel "Noé bárkájába", ahogy tanyámat elneveztem. A ház szobáit belül kényelmes, modern lakóhelyiségekké alakítottam át, de a vizet kézzel pumpáltam fel a kútból a tartályba, este pedig petróleumlámpával és gyertyákkal világítottam, de 1940-ben mi, érzékenyebb emberek általában már szívesen emigráltunk a "primitív" múltba a "kultúra" dühöngő áldásai elől. Ablakaimból s verandámról szőlővel beültetett, széles dombhátakra, s lábuknál a Duna tükrös felszínére láttam. Házamat gondos kereséssel, szándékosan választottam ilyen hozzáférhetetlen helyen. Éreztem, ha nem tépem ki magamat a város zaklató légköréből, sohasem jutok el munkám befejezéséhez. Foglalkozásom a városhoz köt. Mint egy nagy kórház idegosztályának vezetője, teljességgel lehetetlennek látszott, hogy függetleníteni tudjam magamat egy csomó kötelezettség alól. A különféle pályák között talán az orvos leginkább rabszolgája mesterségének, mert olyan területen áll poszton, ahol nincsenek szabályozható dolgok; minden esemény sürgető, ijesztő váratlansággal tör elő, és nem tűr halasztást. Az irány, amellyel pionírként foglalkozom, súlyos dilemma elé állított. Mesterségem és könyvem is – amelyhez éveken át gyűlt az anyag – egész embert kívánt. Bizonyos részletkérdések tisztázásához nagy olvasási restanciám volt. Megkíséreltem az éjszaka egy részét feláldozni, de egészségem sínylette meg, s ami még rosszabb, maga a munka is. Olyan problémákat tárgyaltam, amelyek összpontosított erőkifejtést követeltek, különben tételei meggyengültek, és kitűnő támadási felületet nyújtottak. Én pedig nem kockáztathattam azt, hogy félreérthető, silány, rossz érvekkel védjek egy döntő fontosságú, igaz ügyet. Sok halasztás, megalkuvás után végül négy hónapi betegszabadságot kértem. Úgy vetettem magamat az ügybe, mint a szakadékba ugró: zavart lélekkel, hangos lelkiismeret-furdalással, amelyet elnyomott a mindenen áthangzó, belső sürgetés. Legügyesebb asszisztensemet helyettesül állítottam a kórházban, és kisétáltam a világból. A magány és a munka varázslatos békessége nem rögtön fogadott magába.

Az első héten még bennem nyüzsögtek nyugtalanító torzókként a félbehagyott esetek, de azután kíméletlenül megöltem őket magamban az egészséges szkepszissel, hogy az emberek általában nem nélkülözhetetlenek, mert ha azok volnának, nem cserélgetné őket szüntelenül, forgalomból kivont pénzek gyanánt, a halál. A folyamatosság görcsös fenntartásánál, néhány ember izolált kezelésénél sokkal fontosabb, hogy az általam megismert, kikísérletezett és bevált módszer általánossá váljék, és megfékezze magát a betegséget. Mivel e könyvben szerepem úgyszólván személytelen, csak annyiban térek ki munkára természetére, amennyiben az Adam Cadmon alakját és megjelenését érthetőbbé teszi, s hozzátartozik az ő csodálatos történetéhez. Huszonöt éve foglalkozom az idegbajokkal, s körülbelül tíz éve annak, hogy teljesen új útra tértem a tekintély zsákutcáiból – anélkül, hogy kísérleteimet és eredményeimet eddig nyilvánosságra hoztam volna. Ismerem és tisztelem a tudomány óvatosságát, sokszor túlhajtott védekezését az úttörőkkel szemben, s elkészültem rá, hogy munkám nevetségességbe fullad, támadások pergőtüzébe kerül, vagy egyszerűen agyonhallgatják, de mindez nem érint. Néhány tehetséges tanítványom, akiket nem lehet majd kirekeszteni a gyógyászat területéről, alaposan “fertőzött" már: az én módszereim szerint gyógyít. Statisztikánk figyelemre méltó számokat mutat, s főleg betegeink, a senki földjén bolyongó élőhalottak váltak kísértetekből újra emberekké. Rendszeremet metapszichoanalízisnek neveztem el, Psziché alatt én a halhatatlan intelligenciát, minden élet transzcendens lényegét értem, amely a földön az ember öntudatában érte el csúcspontját. E csúcspont azonban úgy viszonylik a szellem határtalanságának dimenzióihoz, mint porszem a kozmoszhoz. A lélek betegsége a híd valamiféle megrongálódását, a közvetítő szervek zavarát jelenti test és szellem között. A lélek orvosának ezt a hibát kell a klinikai módszer alaposságával megközelítenie, diagnosztizálnia és kijavítania. Ha csak tüneteket kezel, őrjöngő élőhalottakkal tömheti tele az ideggyógyintézeteket és a – világot. Persze nem sorolom ide az agy alkati zavarait, amelyek egy egész emberi életet súlyosan determinálnak. A lélek betegségeiről beszélek, amelyek eleinte láthatatlanok és felfedezhetetlenek a testben, s a gátlásos, rossz mederbe ömlő képzelőerő csak lassanként vájja ki kóros elváltozásait a szervezetben. A szellemnek s így a gyógyászatnak is ezt az általános forradalmát már nem sokáig lehet hosszú latin szavak ráolvasásával palackba kényszeríteni, mint a mesebeli óriást, mert az idők terhesek vele, szívhangjai benne lüktetnek a világban, nemsokára meg kell születnie akkor is, ha a bábákat elégetik érte. Hogy a tudománnyal szemben való eretnekségem még inkább nyilvánvalóvá legyen, nyíltan bevallom irányomnak okkult vonatkozásait. Hiszek Hermes

Trismegistosban, az analógiák tanának kinyilatkoztatójában, az ősi hagyományokban, amelyek gyökerei egy, csak most előderengő, történelem előtti, hatalmas múlt ködébe vesznek. Az igazság a későbbi idők folyamán is mindig megjelent, de az emberek gonosz kis törpék voltak hozzá. Gondoljunk csak Paracelsusra, kollégái gyilkos irigységére, amely végül is bezúzta koponyáját, egy olyan koponyát, amelyért hiába kínáltak volna fel néhány ezer fejet a magukéból: sárért akkor sem lehet aranyat venni, ha tonnaszám mérik. Adam Cadmon levele csak néhány sort tartalmazott: "Mélyen Tisztelt Tanár Úr! Remélem, személyes látogatásommal sikerül majd kibékítenem azért, hogy munkájában megzavarom. Mind össze két napon át kívánom vendégszeretetét igénybe venni. Érkezésem pontos idejét még nem tudom, mert néhány ügy elintézésétől függ, de úgy gondolom még e héten utazhatom. A viszontlátásig szívélyesen üdvözli híve: Adam Cadmon" Így írta alá: Adam Cadmon. A levelet Budapesten adták postára. Első gondolatom az volt, hogy valamelyik barátom megtréfált. Címemet hárman ismerték. Az asszisztensem, pesti házvezetőnőm és szórakozott agglegény kollégám, akivel végtelen sakkcsatákat hadakoztam végig, s aki kórházban feküdt súlyos epekő-operációval. Megbízhatóságukban nem kételkedtem. Tudtam, hogy címemet nem árulták el senkinek – sem ismerősnek, sem idegennek. Akkor hát honnan szerezte meg mégis ez az “Adam Cadmon", miért nevez! magát ezen a kabalisztikus néven, amely a kozmoszt jelenti – és mit akar tőlem? A zavarástól való bosszús félelmemet elnyomta növekvő kíváncsiságom. A levélből és a névből mágia szállt fel. Újra és újra visszatértem hozzá, foglalkoztatott. Vizsgáltam a keskeny, egyenes dőlésszögű, hasonlíthatatlanul eredeti írást. Volt benne valami hieroglifaszerű. A borítékon nemcsak nevem állt ott világosan, hanem a többi részletes utasítás mellett a ház elnevezése is, amelyet sehová nem írtam fel, és csak baráti körben emlegettem: Noé bárkája. Megfejthetetlen volt. Szinte izgalommal vártam Adam Cadmon megjelenését. Azon vettem észre magamat, hogy reggel, ébredéskor első gondolatom az, vajon ma megjön-e? Harmadnap már nem bírtam a tétlen bizonytalanságot; önmagamat áltatva, hogy csak gyufáért, gyertyáért meg némi élelmiszerért igyekszem a faluba, lesétáltam a vonathoz. Az állomáson nem szállt le senki.

Csalódást éreztem. Otthon megtudtam azonban, hogy távollétemben megérkezett. * A verandán ült, mikor beléptem. Felállt, hozzám lépett, és a kezét nyújtotta. Korát nem tudtam volna megállapítani. Nem volt öreg. Arca keskeny, finom vágású és teljesen ránctalan. De fiatal sem volt. Nem tudom meghatározni, miért, ez a szó egyáltalában nem fejezte ki őt. Inkább időtlen, jelenben lévő állandóság tükröződött róla. Vonásai enyhén mongolosak voltak, arcbőre kreol, bár csak annyira, amennyire Európában is előfordul. Világítóan zöldeskék, mandulametszésű, nagy szemétől nehéz volt elvonni a tekintetet. Széles, magas homloka nemes domborulataival, finoman homorú halántékával a természet mesterművének tűnt a képzett frenológus előtt. Fekete, simán hátrafésült, tompa fényű haja mélyen a nyakába simult. Kényelmes, fehér nyári öltönyt viselt. Szavaim elől elsiklik a lényeg, amely őt megjeleníthetné. Hogyan fejezzem ki például szemének derűs, átható, ismerős, a szellem legmélyéről visszhangot idéző pillantását?! Egy másodpercig sem volt idegen, anélkül, hogy kapcsolatunk keletkezését és mibenlétét ismertem volna. Halk, egyenletes hangján legelőször munkám iránt érdeklődött. Mialatt beszélgetésbe mélyedtünk, nem éreztem meglepődést, mennyire tájékozott felőle. Készülő könyvemből részleteket idézett, s én ezt magamban futólagosan elintéztem azzal, hogy biztosan az orvosi közlönyben írt cikkeimet olvasta – de hirtelen, szó közben rádöbbentem: éppen ezekről a dolgokról sehol nem tettem említést. Csak a papír tud róla íróasztalomon, a töltőtoll, meg én. Illetve… rábámultam, s ő elmosolyodott. – Nem boszorkányság! Csak egy lépés előre, azon a területen, amelyen ön is munkálkodik. Az egész komplexum készen van a tudatában, és én leolvastam. Ez a képesség minden emberben benne szunnyad, csak ki kell fejleszteni. Ez a magyarázat hirtelen egy olyan síkra zökkentett át, ahol a világkép néhány dimenzióval gazdagabb. Beszélgetésünk a háborúra terelődött. Azt mondotta, Lublinból érkezett egyenesen azért, hogy meglátogasson, s holnapután már indul is vissza. E kijelentése különféle kérdések tömegét kavarta fel bennem. Mit keres Lublinban, ahol a legkegyetlenebb háború pusztított, s ma is szörnyű elnyomás uralkodik. Lengyel talán? Tökéletesen beszélt magyarul, bár egy alig érezhető idegenszerű akcentussal. Budapesten csak egyetlen napot töltött,

nem ismer ott senkit, egyenesen hozzám jött… de hát akkor ki adta fel Budapestről a levelet négy nap előtt, honnan tud rólam és egyáltalában, hogyan utazhat magánember a háborús zónákon át?! – Nem vagyok lengyel – felelte gondolatomra. – 1939 júliusában költöztem Lublinba. – Német! – ötlött fel bennem a szorongó gyanú árnyékával együtt. – Csak nem… – Tibetből jöttem – mondotta egyszerűen. – Ezt a látogatást már ott elhatároztam. Ha eltakarítja lelkében a pillanatéletű tudat gondolatlepkéit, megtalálja alatta a bizonyosságot, hogy várt rám. Persze a kijelölt ember nemcsak az értelmével várakozik, hanem a sejtelmeivel, előérzeteivel, nyugtalanságaival, s a kimeríthetetlen hitével abban, hogy a kifejezhetetlen, a háromdimenziós élet szigorú törvényeivel megközelíthetetlen lényeg jelentkezik s megmutatkozik egyszer. Kettőnk között csak annyi a különbség, hogy ön sejt valamit, én meg emlékezem. De közös munkánkra nézve ennek nincsen jelentősége. Fontos, hogy tud a dolgokról, szilárdan véghezviszi azt, amivel megbízták, és ismertetőjeleit hiánytalanul megőrizte. – Mi az, amivel megbíztak… kik azok, akik megbíztak és… micsoda ismertetőjeleket őriztem meg?! – szakadtak ki belőlem a kérdések. – A szavaknak nagy hibájuk, hogy mindenki mást ért alattuk. Először egyeztetni kell őket, mint a különféle órákat. Emlékezés alatt én az előző életekre való emlékezést értem. Ön tudja és hiszi, hogy az újraszületés valóság, vannak ismeretei és saját sejtelmei róla. Én emlékezem, ön érzi, hogy nem először találkoztunk ma, én tudom. Ön egy belső parancsra elvonult ide, Noé bárkájába, hogy befejezze munkáját, amelyre a jövőnek szüksége van, én tudom, hogy ez a belső parancs megbízás onnan, ahol az új Eont készítik elő a szellem forradalmárai, a megújult lélek összeesküvőin át. Ön közéjük tartozik, anélkül, hogy ez életében tudna róla, de biztosíthatom, tudatosan esküdött fel valamikor. Világos, ugye? Önkéntelenül igent bólintottam, noha ez a “világosság" inkább elvakított, mint látóvá tett. Furcsa, emelkedett állapot tartott hatalmában, míg Adam Cadmon házamban tartózkodott. Jelenlétében nem tudtam vitázni, analizálni, ellenszegülni. Egy-egy pillanatra felmerült bennem, hogy talán szuggesztió áldozatául estem, mert minden szava a megismerttel, az érvekkel alátámasztható tényekkel szemben olyan meggyőző erővel zuhan belém, hogy a kétely csíráját is összezúzza. A szuggesztióval azonban éppen eleget kísérleteztem ahhoz, hogy tudjam, mennyire más természetű dologgal kerültem most szembe. Semmiféle áthangolás! szándék, erőszakos áram nem indult ki belőle. Csak önmaga volt, a megismerésnek, uralt szellemi erőknek és képességeknek hatalmas töltésével, s megnyilatkozásait nem tétova, emberi

bizonytalansággal, hanem átütő, súlyos bizonyossággal telítette. * Este, vacsora után a kertben üldögéltünk. Sötét, csillagokkal teletűzdelt égbolt feszült fölöttünk. A csillagképek láthatatlan üvegburára festett ábrái kör ül ragyogtak bennünket. Sápadt, titokzatos folyamként ömlött át a horizonton a Tejút. Közel a nagy teleholdhoz két, éles fényű csillag szolarizált: a Szaturnusz és a Jupiter szoros közelállásban, konjunkcióban egymással. Szemem e két csillagon kötött ki, s eltűnődtem hatalmukon, egymásnak ellentmondó s egymást mégis kiegészítő erőiken. Jupiter a nagy jótevő; tüzes, lendületes, építő – Szaturnusz az akadályemelő, dermesztő, szenvedést hozó s transzcendens lényegében a szenvedésen át tanító bolygó. Jupiter a Nap barátja, Szaturnusz a nagy magányos. Egyik veszélye a tűz, a másiké a dermedés. Vajon micsoda hatásokkal telíti a világot e két óriás küzdelme? – A Messiások konstellációja – mondotta mellettem Adam Cadmon halkan. Megrezzentem. Egyszerre felzúgott bennem e hasonlíthatatlan éjszaka varázslata. Adam Cadmon megint a gondolatomra felelt. – A Jupiter és a Szaturnusz konstellációja előzte meg Krisztus születését is – folytatta csendesen. – Akkor a Halak jegyében állt a nagy konjunkció. Most a Bikában áll. Amaz a kereszténységet hozta el a világnak, ez pedig majd a filozófiai és társadalmi forradalmat, a szellem megváltását hozza az anyag rabságából. A Messiás, aki most születik, az új Eon kapunyitója lesz. – Egy új Messiás születik… Hol? Mikor? – kérdeztem értetlenül. – Lublinban. 1941 áprilisában. A lublini gettóban, ott, ahol legsúlyosabb a teher és legnagyobb a sötétség. A megalázottak és megnyomorítottak között. Árnyéka messze előrenyúlt: a Bűn Embere, a Törvénytaposó, a hazugságnak minden hatalmával és jelével megjelent már. S ahol az árnyéka a földre vetődött, ott megjelenik fénylő mása is – a káprázat mellett a valóság. Az Antikrisztussal szemben a Szabadító. S hogy az írás beteljék, s az idő örök hullámverésének visszatérő ritmusa hallhatóvá váljék, egy zsidó leány törvénytelen fiaként jön a világra; egy fajtájának bánatával, szenvedéseinek félelmetes okosságával, üldöztetésének rémült gyöngeségével terhelt zsidó lány fia lesz. Ez a szelíd leányanya mása annak az ősi anyának, aki ezerkilencszáznegyven év előtt megszülte fiát egy istállóban. Hangja halkan, egyszerűen csengett, bennem mégis tűz gyűlt tőle. Lenyűgözött a határtalan, értelmen túli bizonyosság, hogy minden szava megrázóbban igaz, mint a látható dolgok körülöttem. – És ön… Miért van ön Lublinban?! – ez volt az első kérdés, amelyet személyéről nekiszegeztem.

– Ha majd az emberi gyűlölet és esztelenség istállójában megszületik a Bölcsesség, a csillagot követve felkeresik Őt azok, akiket meghívtak a keresztelőre. Hozzám már eljutott a hívás. Azért jöttem vissza a névtelenségből, hogy helyet készítsek Neki, és megjelentsem üt. Azért jöttem, hogy az Igazaknak tudtára adjam: ezek azok az idők, amelyekről a jövendölések szólnak. Olyan napok következnek, amelyek malmai gyorsan őrölnek, és összezúznak minden emberi támasztékot. Tüzek támadnak, amelyek fölégetik az anyag utolsó menedékeit is. Nem lesz talpalatnyi föld, tenyérnyi tető, ahol a menekülő megállhatna, ahol az üldözött elbújhatna. Utoljára omlik le talapzatáról az annyiszor felállított aranyborjú. Könnyek áradata nem lágyítja meg a könyörtelenség démonainak szívét. A vér tengerré dagad és elönti az országokat, városokat, utcákat, házakat, termőföldeket kerteket, tavakat és folyókat; mert a Vízöntő hűvös óceánja előtt mindig vér mossa tisztára a földet. A szenvtelenül pergetett apokaliptikus szavak értelme hosszú ideig nem tudott agyamba, idegeimbe törni. Kábultan néztem a tücsökciripeléstől zúgó táj sötét, szelíd körvonalait. Üde, hűs szagok simogatták arcomat, akác- és bodzaillat. Egy messze tanyáról kutyaugatás hangzott. A folyóparton békák rekedt, lágy hangja kérte az esőt. A vér, halál, aljas durvaság fogalmai meghátráltak az éj tiszta békessége elől… hirtelen rámtört azonban valahonnan a jövő misztikus dimenziójából s az Akasából* az eljövendő évek borzalmainak sejtelme, a minden elbírhatót és elképzelhetőt meghaladó pusztítás és pusztulás, a gyűlölet őrjöngése, védtelen tömegek kiszolgáltatottsága, a démoni vitustánc félbeszakíthatatlan, öngyilkos rángatódzása – s a csendes táj is megelevenedett egyszerre. Baljós hangok, félelem, lapuló nyugtalanság csak idegekkel érezhető, állandó remegése lüktetett benne, s szívszorító, verejtékes várakozás a hirtelen felvijjogó szörnyűségre – olyan tömény és annyira valóságos volt ez az érzés, hogy fulladoztam tőle, s szívem rohanó lüktetésbe kezdett. [* A hinduk szerint a világéternél sokkal finomabb, ősibb anyag, éppen olyan ősi, mint maga a szellem. Az Akasa tartalmazza a Kozmosz eseményeinek minden ideáját. Nincsen kauzalitásnak alávetve, csak a belőle alkotott formák tartoznak az okság törvénye alá.]

– Nem! – törtem ki elhárítón. – Ilyen mélységek nincsenek az emberben! Ezt nem bírhatja el egyetlen lélek sem! – A lélek természetében isteni is, démoni is. Aszerint, hogy a Fény vagy a Sötétség erői jutnak a fogantyúkhoz, amelyekkel mozgatják. A lélek a lét változó, szubtilis nyersanyaga. Azok a hatások, amelyek ráömlenek majd, olyan elementárisak, hogy ellenállhatatlanul áttörnek minden védtelen, gyönge ponton. A gyűlölet ereje ez; s akiben a legkisebb készség van rá, aki nem küzd ellene szellemének minden képességével és megismerésével, azt a gyűlölet démonai seregükbe sorozzák, az elveszett. A gyűlölet a legfélelmetesebb,

legmágikusabb hatalom, amely eddig a földön megjelent. Túlszárnyal és lebír minden más emberi gyöngeséget; az egyéni önzést, kényelemvágyat, halálfélelmet. Fehérizzásig korbácsolja a fanatizmust, tömeggé olvasztja az embert, s az a saját pusztulása árán is csak pusztítani akar. – És miért kell, hogy ez megtörténjék?! – kérdeztem szinte kiáltva, hogy hangom végigömlött az alvó fák között. – Ha a látható dolgok mögött Tervező és terv van, hogyan engedheti útjára a rombolás erőit?! – Mert a látható dolgok mögött terv van – hangzott a higgadt felelet. – A föld nagy transzmutációja ez, Lényege átváltozik. A fertőzötteket kiveti magából, s a kevesek, akik megmaradnak, vele finomulnak ólomból nemesfémmé. Ami történik majd, az a provokáló injekció hatása. Csak azokban veti felszínre a kórt, akikben benne lappang. – Az emberek gyengék, tudatlanok és felelőtlenek. Vezetőik azonban tudatosak és lelkiismeretlenek. A propaganda fekete varázslatával való visszaélés az ő bűnük, nem az emberé. A rosszfajta, szűk koponyákat eszmemérgekkel töltött verzércikk- és rádiószónoklat-bombák ostromolják – hogyan védekezzenek ellene? Nincsenek önálló fogalmaik, erkölcsi erődvonalaik, csak hiányérzeteik vannak. Gyermekek ők, s a hammelni patkány fogó fuvolájának hangjára tolonganak megigézetten a vesztükbe. Miért sújtja őket a büntetés?! – Helyes a kép. Az emberek gyermekek, s ezek a gyermekek nagyon kegyetlen játékokat játszanak. Kegyetlenek egymáshoz, minden élőlényhez és önmagukhoz. A föld azonban ezentúl nem gyermekek játszótere lesz, hanem gondolkodó felnőttek lakhelye. Egy ideig hallgattunk. Ezekkel a szavakkal nem lehetett vitába szállni. Tételei kinyilatkoztatások voltak, mint Henoch, Baruch, Ezra és János látomásai és a próféták tanításai. Hinni kellett, vagy kereken tagadni őket. – Szeretném tudni – mondottam kis idő múlva csendesen –, miért jött el hozzám… éppen hozzám Tibetből, Lublinon át a Noé bárkájába? Ahogy kimondtam ezt, az utolsó szavak szeszélyből, ötletből fakadt játékossága elröppent: Noé bárkája! Micsoda súlyos tartalommal telt meg hirtelen ez az elnevezés! Különös sejtelmemet Adam Cadmon hangja erősítette fel: – Elhoztam valamit, aminek meg kell maradnia… át kell vészelnie az új… vérözönt. Később már nem jöhettem volna. Zsibbasztó, esztelen öröm vett erőt rajtam. Nem házamra, hanem egész Magyarországra vonatkoztattam azt, amit mondott. – Csak erről a kis házról van szó – mondotta feleletképp. – Noé bárkájáról. S ebben is erősen meg kell majd kapaszkodnia, ha elborul az ég, és közel rohannak a viharok.

– Úgy gondolja, hogy ezt az országot sem kíméli meg a… – Igen! – Nos hát… mindenképpen rendelkezésére állok. – Tudom – mondotta egyszerűen. – Egy kéziratot hoztam. Szeretném, ha megőrizné addig, amíg utasítást küldhetek, mi történjen vele. Nálam most és a következő években nem lenne biztos helyen. Persze úgy értem, ha érdekli, el is olvashatja, * Másnap délután elbúcsúzott. * Így került hozzám Adam Cadmon kézirata. Az ő írásban közölt utasításai szerint járok el, mikor azok elé tárom, akik a vérözönből megmaradtak, és támolyogva keresik az élethez visszavezető utat. Személyesen nem találkoztam vele többé.

ADAM CADMON KÉZIRATA Első könyv A príma matéria "A titkos tudományok útjára senki se lépjen rá vakmerően, mert ha egyszer elindult rajta, célhoz kell jutnia, különben elveszett. Ezen az úton kételkedni annyi, mint eszelőssé válni, megállni annyi, mint elbukni, visszahőkölni annyi, mint feneketlen mélységbe zuhanni. Te, aki e könyv olvasásába kezdtél, ha végigolvasod és megérted, uralkodóvá vagy őrültté leszel. Ám tégy vele, amit akarsz – se megvetni, se elfelejteni nem fogod. Ha tiszta vagy, fáklya lesz előtted, ha erős vagy, fegyverré válik kezedben, ha bölcs vagy, bölcsebbé leszel. Ha azonban romlott vagy, akkor ez a könyv a pokol tüzévé lesz benned; éles tőrként hatol át lelkeden, s lelkiismeretedet a megbánás és örök nyugtalanság súlyával terheli meg." (Eliphas Levy: Rituel de la Haute Magié)

Sebastian, aki nem érkezett meg sehová Hans Burgner ma már olyan idegen nekem, mint testem elhalt, kicserélődött sejtjei. Néhány évszázaddal ezelőtt mégis ő volt az, akire örömök, szorongások, sejtelmek izgatott elfogultságával rámondtam: ez vagyok én! Hans Burgner hitvány volt, mohó és zavaros fejű, de benne indult el az erjedés, amely életemet kiemelte a szüntelen ismétlődés körpályájáról. Ezért kezdem történetemet vele. Az orfikus misztériumok papjaként felkínálom kezemet a noviciusnak, aki követni akar az éjszaka sötétségébe, holdtalan erdők mélyébe, születésen, halálon, az alvilág ösvényein át Hadesz kapui felé. Kezemben fáklya van, és ismerem az utat. Aki velem tart, nem téved el. Hajnalra a felkelő nap templomához érkezünk. * Swandorfban születtem 1535-ben. Gyanítom, hogy apámnak nem sok köze volt ehhez, tagbaszakadt, szemtelen segédének annál inkább. Apám molnár

volt; kövér, lilásfehér húsú, nehéz légzésű, jámbor és szórakozott ember, akivel anyám annyit sem törődött, mint egy liszteszsákkal. Az ő tűrhetetlen, szeszélyes, hangos, pillanatonként színét változtató egyénisége azonban megtöltötte a házat. A legállhatatlanabb asszony volt, akit ismertem. Sohasem tudhatta senki, hogy egy negyedóra múlva kihez lesz szerencséje; ábrándosan fuvolázó, gyöngéd várkisasszonyhoz-e, puritán, éles szentenciákat kilövellő aszkétanőhöz, kinek teste köré láthatatlan szőrcsuha csavarodik – nedves alsóajakkal, csillogó szemmel vihogó, részeg kurtizánhoz-e vagy rikácsoló kofához, aki mosdatlan szájjal káromkodik és agyba-főbe szid mindenkit. Véleményei ugyanegy dologról percenkint ellentmondtak egymásnak, s mivel erős, – tevékeny, fáradhatatlan és zsarnoki természetű volt, még egy bolha se maradhatott nyugton tőle. Mindenkit megmozgatott, ellentmondó parancsokkal összevissza hajszolt, és mikor a dolgok végképpen zűrzavarba fúltak és sikerült az embereket és állatokat az őrülethez közel sodornia, izgatottan és szinte elégedetten tekintgetett maga körül. – Csupa hülyével vagyok körülvéve! – jelentette ki vércsehangon, majd váratlanul, inkább a jóleső izgalom hatása alatt sírni kezdett. Önmagát siratta. Erre mindig készen állott. Rémületében izzadó apámnak felrótta áldozatait, amelyeket érte hozott, eltemetett ifjúságát, véka alá rejtett szépségét… s itt mindig beleszőtte egy átutazó nemesember iránta érzett halálos szerelmét. – Selyemben, bíborban járhatnék! – zokogta hamis, patetikus hangsúllyal – és elrothadok egy büdös fészekben, ahol mindenki kihasznál! Még életemben nem kaptam egyetlen jó szót tőletek! A belemet kidolgozom értetek, s egyiknek sem jutna eszébe legalább annyit mondani: köszönöm, Theresa! Saját szépségéről úgy beszélt, mint a természet jelenségeiről, mint a Napról, Holdról vagy csillagokról, s rögeszméje volt, hogy ellenállhatatlan. Ha nadrágos ember ráemelte a szemét, az már “rabja" volt. A nyápic kis inastól kezdve az egykedvű, öreg zsákhordókig, mindenki érte epekedett. Félszegen topogó parasztasszonyok, akik lisztjük őrlésére vártak, megrökönyödve, értetlenül meredtek rá, amikor egy-egy segéd háta mögött kacsintgatással, integetéssel hívta fel figyelmüket rá, hogy a mit sem sejtő legény milyen pillantással falta őt, vagy hogyan ért hozzá szándékosan reszkető kívánságában. Magas, két vastag cölöplábon álló, durva csontú asszony volt. Körte alakban kiszélesedő, hatalmas csípőjéhez képest válla keskenynek hatott. Arca szép volt. Bőre tiszta, hamvas, vonásai szabályosak, csak orrában lappangott valami nyugtalanító hegyesség. Sötét, egymáshoz kissé közel lévő, domború szemhéjú szeméből hideg keménység nézett ki. Nevetése bádogcsörgéshez hasonlított. Eszmélésem első pillanatától kezdve taszítást éreztem iránta. Mindenbe beletúró, minden elkülönülésbe betolakodó hangos erőszakossága zárkózottá, hallgataggá, elkülönülővé tett.

Alkalmazottaink úgy változtak, mint égen a felhőjárás. A legény is, akivel viharzó, epés, féltékeny viszonyt folytatott, születésem után hamarosan továbbállt. Apám és én azonban nehezebben szökhettünk meg előle. Apám már túl kövér, beteges és kényelmes volt, én meg még gyámoltalan gyermek, akit tehetetlenségem szolgáltatott ki neki. Ellentmondást nem tűrő szeretetkitörései, vaskos, nedves, harsány csókjai még elviselhetetlenebbek voltak, mint gyors, csípős, szapora pofonjai, amelyeket minden előzmény nélkül arcomra kent. Ha valamilyen okból el kellett mennem mellette a szobában, pofonra vagy csókra biztosan elkészülhettem. Igyekeztem mindkettőt elkerülni. Rettentően fukar volt, és mindenkitől sajnálta az ételt. Ő maga csak titokban ínyenckedett; apámnak és nekem nem győzte prédikálni, hogy a sok evés mennyire ártalmas, és a vallás parancsai is tiltják. A böjtöket könyörtelenül betartatta velünk. Segédeink és inasaink "poklosbélűek" voltak neki. Apám reszketett az ételért, én meg gyors növekedésemben falánk voltam, mint egy fiatal állat, tehát loptam az éléskamrából, és megettem mindent, ami kezem ügyébe került. Szánalmas és humoros élmény volt valahányszor szegény apámat rajtakaptam saját éléskamrájában, ahogy bűntudatos tolvajként tömködte magába a lekvárt. Mikor meglátott, sóhajtva és fuldokolva, a szemérmes cinkostárs alázatával nyújtott felém egy hosszú szál kolbászt vagy egy darab sült húst: – Itt van, Hans… én már az édességnél tartok… csak anyád meg ne tudja! – mondotta suttogva. – Nagyon fájna szegénynek, hogy megtörtük a böjtöt… hiába magyaráznám neki, hogy Isten oltotta belém az undort a vízben főtt hal iránt… vallási kérdésekben ő olyan… dogmatikus. – Azt hiszi, apám, ő koplal?! – kérdeztem tele szájjal. – Esze ágában sincs! Gesztenyével töltött kacsát evett az árnyékszékben. Láttam! – Kilested anyádat az árnyékszéken?! – megbotránkozva nézett rám, de a megbotránkozáshoz sem volt sokáig ereje. Legyintett. – Nem érted őt, Hans. Neki fontosabb a mi lelki üdvösségünk… Hagytam neked egy kis lekvárt… Utána dobd az üveget a patakba. Apám hamarabb menekült meg, mint én. Ebéd közben megállt a kanál a kezében, feje előbb piros, majd sötétlila lett – lefordult a székről, és meghalt. Anyám meglepő változatokban siratta meg. Először csodálatos, drámai özveggyé magasztosult. “Szegény, jó drágámnak" nevezte. Érzelmes jeleneteket költött utolsó óráiról, azokról a szavakról, amelyeket az elhunyt halálának előérzetében hozzá intézett: “Te voltál a legnagyszerűbb asszony a világon, Theresa!… Ha száz életem volna, akkor sem tudnám meghálálni, amit értem tettél… Mi lett volna belőlem nélküled?!" Az igazság az, hogy halála előtt néhány órával rettenetesen összeszidta a megboldogultat egy vászonnadrág miatt, amely szélesen felrepedt a fenekén, amikor lehajolt.

Később hallottam, hogy epésen azt mondta valakinek: “Halálra zabálta magát. Tudtam, hogy ez lesz a vége!" A malom élete egyébként érdekes volt és változatos. A környező falvakból parasztok érkeztek szekereken, őrölni való búzát és híreket hoztak. A malomtól nem messze széles országút húzódott, amelyen a szekereken kívül néha előkelő hintók is átutaztak. Nem sok időt töltöttem otthon. Az országúton vándorlegények meneteltek, szabad, dalos kedvű fickók, akiket Nürnberg nagy mágnese vonzott magához. Gyakran hozzájuk szegődtem, és addig kísértem őket, míg a fáradtság, éhség és az alkonyat haza nem kergetett. Hallgattam meséjüket, magamba szívtam vidám gyökértelenségüket és az ismeretlen, a távoli, a csodálatos légkört, amely körüllengte őket. Álmomban végtelenné nyúlt lábam alatt az országút. Almomban nem fordultam vissza. * Anyámnak volt egy nagybátyja, aki időközönként beállított hozzánk. Sebastiannak hívták. Anyám mélységesen szégyenlet te őt, de megmagyarázhatatlan módon félt is tőle. Nem merte kiutasítani, és ellátta mindennel. Sötét arcú, magas, sovány, kopasz ember volt, keselyűorral és táskás, véreres szemmel. Ha vékony, gúnyos száját széthúzta, láthatóvá lettek hosszú, sárga fogai. Egyik füle hiányzott. Meglehetősen piszkos volt, és erősen ivott. Tudott írni, olvasni, és ha beszélni kezdett, mindenki elnémult körülötte. Anyám azt mondta, rengeteget hazudik, de ő is odahallgatott, mikor idegen országokról, sötét bőrű szigetlakókról, óriásokról és törpékről, egyszemű, egylábú szörnyekről, repülő emberekről mesélt, és úgy tüntette fel, mintha ezeket személyesen látta volna. Értett az amulettek, szerelmi báj italok készítéséhez, jósláshoz, ráolvasáshoz. Szóval “boszorkánymester" volt. És nekem hallatlanul imponált. Öt tartottam a legkülönb embernek mindazok között, akiket ismertem. Lassanként azt is megértettem, anyám miért fél Sebastiantól. Attól tartott, hogy “megrontja" őt. Magábavéve az is, hogy akadt a világon egy ember, aki anyám borzalmas természetét megfékezte, határtalan tiszteletet ébresztett bennem. Hozzászegődtem Sebastianhoz, és nem tágítottam mellőle. Követtem hosszú sétáin, és csodálattal vegyes borzadással figyeltem, ahogy részegen beszélt és gesztikulált magában. – Nem! – mondotta. – Aki nem Szaturnusz jelében született, az hiába töri magát… – hirtelen megtorpant, és gúnyos hangon nyekeregni kezdett: "Quide virgis fecit aurum Gemmas de lapidibus…"

Nevetésben tört ki, amely keserves kecskemekegéshez hasonlított, azután továbbrohant. Rövid gyereklábam alig bírta követni. – Marhák! Marhák! – tört ki időnként. Eleinte nem vett tudomást rólam, keresztülnézett rajtam. Azután lassanként feltűnt neki, hogy mindig körülötte vagyok. – Mit akarsz… he?! – förmedt rám. Annyira megijedtem, hogy izzadni kezeltem. Nem tudtam, hogyan fejezzem ki azt, amit érzek iránta, hiszen magam sem voltam tisztában vele. – Én… – nyögtem ki nagy nehezen – olyan akarok lenni… mint… mint maga… Kicsit meghökkent: – Úgy… he…? Aztán miért?! – Mert… maga… más. Magától félnek. Anya is fél. Jól megnézett. Arcáról először tűnt el a fanyar, rosszindulatú kifejezés. Egészen más volt így: öreg, fáradt és reménytelen. – Eredj csak játszani, kisfiam… Eredj szépen – hangja is másképpen csengett. Fakó volt és szomorú. – Ne járj az én nyomomban. Vess magadra keresztet, és mondd azt: távozz tőlem! Én elátkozott vagyok. Ez a malom a tiéd lesz majd. Őröld a lisztet, és ne gondolj másra. Azt mondom, verd ki a fejedből az egészet. Ne higgy nekem. Én csak beszélek összevissza, különben ordítanom kellene és fejemet a falba vernem. Semmit se tudok. Semmit! Elindultam az otthonomból, nincs feleségem, nincsen gyermekem, és nem érkeztem meg sehová. Megmérgezett az aranylidérc. Három világ fölött akartam úrrá lenni, és nemsokára megdöglöm az árok szélén. – Szemébe szenilis könnyek gyűltek, s az én szívem végtelen szánalommal telt meg iránta. – Ne mondja ezt… ne… – kértem, és én is elsírtam magamat. – Miért sírsz? – mondta nyersen. – Jobb dolgokat sirass meg! Remélem, most már nem akarsz hozzám hasonlítani? – kabátja új javai dühösen kitörölte a szemét. – De… igen – mondtam állhatatosán. – Meg akarom tanulni a varázslatokat. Varázsolni akarok. Meg hogy féljenek tőlem. És az emberek azt tegyék, amit parancsolok, meg… Elnevette magát. – Makacs egy kölyök vagy! Keményfejű, mint én voltam. – Megfogta két vállamat: – Ha én nem veszlek kézbe, elbolondít más. Én legalább vigyázok, hogy egészen el ne menjen az eszed. Attól még nem lesz semmi bajod, ha írni, olvasni megtanítlak…

Ebben is tévedett szegény. * Így barátkoztunk össze. Sebastian tanítani kezdett. Egyre jobban ragaszkodott hozzám; annyira, hogy nem tudott elmenni tőlünk. Azelőtt néhány hónapnál tovább sohasem maradt egyfolytában. Továbbűzte nyughatatlan természete. Most azonban, anyám nagy bosszúságára, ott maradt, hogy velem lehessen. Beavatott minden titkába, bánatába. Én is úgy megszerettem, mintha apám lett volna. Tanítási módszere rendkívül érdekes és mulattató volt, és ezért játszva tanultam meg írni, olvasni, számolni, sőt némi latin is rámragadt, mert beszédét gyakran tűzdelte meg latin idézetekkel, amelyeket azután lefordított nekem. Volt egy pár könyve az alchimiáról, ezekre rávetettem magamat, és annyiszor átolvastam, hogy kívülről tudtam őket. A betűk, attól a pillanattól kezdve, hogy értelmükbe behatoltam, megrészegítettek. Legnagyobb hatást egy Flamel Miklósról, a híres francia alkhimistáról írott könyv tette rám. Arról szólt, hogyan jutott Flamel a Philosophorum Lapide, a Bölcsek Köve birtokába. Flamel 1330-ban született Pontois-ban. Párizsban élt igen szűkös viszonyok között. Azután 1382-ben egyszerre mint dúsgazdag ember tűnt fel ugyancsak Párizsban. Vagyona kifogyhatatlannak látszott. Hihetetlen összegű alapítványokat tett, tizennégy kórházat alapított, három kápolnát építtetett. Gazdagsága a királynak is szemet szúrt, sőt a parlament is vizsgálat tárgyává tette, de csak annyit tudott kideríteni, hogy Flamel a Bölcsek Kövének birtokában, a nem nemesfémek arannyá változtatásával szerezte vagyonát. Flamel, saját leírása szerint, 1357-ben olcsó áron vett valakitől egy kéziratot, mely fakéregre volt írva. Huszonegy évig hiába próbálta kibetűzni. Végül is útra kelt, hogy megfejtesse. Spanyolországban, St. Jago de Compostellában ráakadt egy tudós orvosra, akinek sikerült a kéziratot kibetűzni és lefordítani. Kiderült, hogy egy Ábrahám nevű zsidó írta testvéreinek. A Bölcsek Kövének előállításáról szólt. Flamel azt állítja, hogy ez a csodatevő anyag nemcsak a higanyt változtatja át arannyá, hanem az életet is meghosszabbítja… “Az életet is meghosszabbítja…" Az arany maga nem nagyon érdekelt, de a haláltól való menekülés lehetősége lázba hozott, felkavart lelkem mélyéig. Sebastian látta, mi megy végbe bennem, és megijedt. – Hallgass rám, Hans! Hallgass rám, az Istenért! Az én fejemet is az alchimia csavarta el. Jobb, ha egy szót sem hiszel belőle! Én utánajártam… és mindent megpróbáltam. Dolgoztam egy ilyen sarlatánnál, aki azt híresztelte, hogy birtokában van az Aurum Potabilének. Közönséges szemfényvesztés

volt. Egy bárót akart megkopasztani… rájöttek. Az életével fizetett érte. Nem mentette meg az elixír. Nekem a fél fülembe került. – Azért nem biztos, hogy minden alchmista csaló! – tartottam ki makacsul. – Be tudod nekem bizonyítani, hogy Bölcsek Köve nincsen?! Hallgatott. Félrenézett. – Azt… nem mondom, hogy nincsen, Hans. Van. De magunkfajta ember sohasem juthat hozzá. Nekünk csak az életünket teszi tönkre. Tűzbe repülő bogarak leszünk tőle. Az alchimia fejedelmek kedvtelése. Koldusokat, akiken rajta ragyog a sárga láng visszfénye, kínzókamrákba juttat. Elég besúgni valamelyik kóbor szemfényvesztőről, hogy birtokában van a “Vörös Oroszlán", s egy király, uralkodóherceg, tartományi gróf vagy főpap máris foglyul ejti. A szamár azután kövérre falja a hasát, félelmében inni kezd, mert tudja, amit nem tud, ötöl-hatol, míg ráunnak, és elválasztják fejét a testétől. Persze, hogy nem mindegyik csaló. Eszelős némelyik. Azt hiszi, csak egy lépés, egyetlen kísérlet választja el a sikertől, s magától sétál a hálóba, hogy felszerelt műhelyhez, fontos anyagokhoz jusson… – És az igaziak… hol vannak az igaziak?! – kérdeztem mohón. – Sehol, fiam. Nem látod őket. Bujkálnak. Tudják, hogy miért. Mindenütt felőlük a környezet formáját és színét. Alámerülnek a tömegben. Alakoskodnak. Jársz utánuk faluról falura, városról városra, és mindenütt éppen előtted járt egy. Végrehajtotta vagy valakivel végrehajtatta a transzmutációt, hogy a misztikus tűz ki ne aludjék, hogy az emberek szívében el ne üljön a kínzó nyugtalanság… azután nyomtalanul eltűnt. – De miért kell alakoskodniok és eltűnniük?! Hatalmasabbak lehetnének a királyoknál is és… – Éppen ezért. Nem szeretik a kínpadot. A király csak szolgákat tűr meg maga körül. Az Adeptus pedig uralkodó. Legyőzte a legfélelmetesebb zsarnokot, a halált. Nem azért él, hogy telhetetlen hódítók és kicsapongó életű fejedelmek üres kincstárát arannyal töltse meg. Az alchimiának csak a felületét jelenti az aranycsinálás. Az alchimia mély-mély tenger, Hans, de egyedül a kiválasztottaknak tárja fel igazi tartalmát. Mi pedig nem tartozunk a kiválasztottak közé. Ezt ma már biztosan tudom. Az Adeptusok, akik tudnak aranyat csinálni, nem csinálnak maguknak aranyat, és az életet, amelyet megnyertek, semmire sem becsülik. Nincsenek vágyaik. Én reszketek, ha az aranyra gondolok, és azért szeretnék évszázadokig élni, hogy a föld minden nagy pocsolyájában meghemperegjek. Ezért… tudod… ezért nem jutottam sehova, és te sem jutnál, Hans! Hozzám hasonlítasz. Ugyanabban a jelben születtél. Verd ki a fejedből az alchimiát, mert boldogtalan csavargó lesz belőled, és örökélet helyett ezt az egyetlen életedet is elveszíted. Beszélhetett nekem. Fertőzött voltam lelkem mélyéig. Semmi mást nem

hallottam Sebastian szavaiból, csak a bizonyosságát annak, hogy az elixír – valóság! Van. S ha van, én meg fogom szerezni. Mi tarthatna vissza tőle? Azért, mert Sebastiannak nem sikerült? Nekem sikerülni fog. Én nem halhatok meg. Élnem kell. Sokáig, örökké! Nem válhatok püffedt, büdös hullává, mint szegény apám, aki a nyári hőségben órák alatt rothadni kezdett. Ez a gondolat elviselhetetlen, dühítő és aljas! Sebastian egyre többet ivott. – Most már miattad is iszom, Hans – mondotta, amikor szemrehányásokkal halmoztam el. – Eddig csak magam miatt ittam. Látom, hogy véged van. Legalább téged válthattalak volna meg saját nyomorult sorsommal! Próbáltam visszatartani. Kérleltem, ne tegye tönkre magát; nélküle egy pillanatig sem bírnám ki az életet anyám mellett. Sírt – gyakran sírt már –, fogadkozott, megígérte, hogy rá se néz többé italra. Másnap hajnalban talicskán toltam haza a kocsmából az inasok gúnyolódása, a segédek durva röheje közben, szégyentől égő arccal, de összeszorított foggal, konokul. – Akkor is, ha tökrészeg – gondoltam –, akkor is többet ér a kisujja körme, mint a ti vastag, kongó fejetek! Hülyék! Barmok! Egy ilyen részeg önkívületében érte utol a halál. Mikor ott feküdt mozdulatlanul, szőrös, leesett állal, szürkén és aszottan, mikor nem remélhettem többé, hogy krákogva, cudar fejfájással előkászálódik ágyából, véreres, könnyben úszó szemét alázatos kutyapillantással rámemeli, és fogadkozik: “Ne szólj semmit, kérlek, ne szólj semmit, Hans, miért is hinnél nekem?! Szemétrevaló, rohadt állat vagyok. De idehallgass… utoljára történt! Köpj szembe, ha még egyszer leiszom magam… majd meglátod!" –, akkor megértettem, mit jelent a világon egyedül maradni. Elbújtam a magtárak háta mögé, és keservesen, dühösen, toporzékolva sirattam Sebastiant. – Miért hagyott itt?! – Szükségem volt rá, mint a kenyérre és vízre. Az egyetlen szálat tartotta, amelybe kapaszkodhattam, amely célom felé vezetett. Másodszor láttam közelről a halált, és tudtam, sohasem fogok beletörődni. Egy pillanattal előbb még él, mosolyog, érez, a meleg, édes kék tengerek szigeteire gondol valaki, amelyeken ősrégi, kincsektől roskadozó paloták emelkednek, azon töpreng, miféle lények élnek a többi csillagon, a Hold merev arcát kutatja, ciklopszokról, szörnyekről mesél… s azután hirtelen elfekszik holtan. Körmei lilák, teste fakeménységűre merevszik, arcán idegen mosoly, és néma, mint a kövek. Nem! Ez túl gonosz és értelmetlen! Sebastiannak annyi mindenért kellett volna még élnie… és nekem… egyáltalában nem szabad meghalnom! *

Anyám, ahogy öregedett, egyre elviselhetetlenebbé vált. Indulatai, szenvedélyei gáttalanul törtek ki belőle. Segédeink nyíltan gúnyolódtak mesterkedésein, amelyekkel ágyukba akart bújni, és fehérmájúnak csúfolták. Amelyik hajlandó volt viszonyt kezdeni vele, az rögtön a ház urának képzelte magát, és még nekem is parancsolgatott, Anyám az egyik ilyen szőrös mellű, lapát tenyerű gorillába halálosan beleszeretett, s noha húsz évvel idősebb volt nála, feleségül akart menni hozzá. Én persze sehogy sem egyeztem jövendő mostohaapámmal. Tudtam, hogy anyámat csak a malom miatt bolondítja, de hiába beszéltem az érzéki hevületektől megszállott asszonnyal. Kirobbanó ellentéteinknél mindig szeretőjének adott igazat. Nagy kamasz voltam már, “rossz szájú és kémlelő szemű", aki “féltékeny anyja boldogságára". Irigynek, önzőnek nevezett. Egész életében nem volt egyetlen jó perce sem, apám mellett csak robotolt, engem “a szíve vérével táplált" és most, mikor elérkezett hozzá az “igazi", keresztbe fekszem a lába előtt. Elegem volt. A ház, a táj, a zúgó patak sem tartott vissza, idegenné vált, mintha Sebastian elköltözött lelke belőlük is kivont volna minden hőt és fényt. Az országút pora pedig aranyszínűén szállt fel a napban minden szekér, hintő és vándor után. Lázas türelmetlenség fogott el. Mire várok itt? Úgy éreztem, minden nappal, minden órával elmulasztok valamit valahol, távol innen, új vidékeken, új emberek közölt. Nürnberg forró szívének lüktetése hozzánk is elhatolt. Jöttek és mentek a vándorlegények; híreket hoztak, énekeltek, meséltek. Nem volt maradásom többé. Anyámat és gyermekkorom színhelyét búcsú nélkül hagytam el. Tarisznyámat megtömtem élelemmel, és magammal vittem Flamel Miklós történetét. Tizennyolc éves voltam, amikor elindultam Nürnberg, a szabad város felé.

Eduard Anselmus Rochard Fél évbe telt, míg elérkeztem oda, ahová indultam. Pénzt kellett szereznem előbb. Testi munkával próbálkoztam. Fát vágtam, vizet hordtam a tanyákon, ástam, kapáltam, de a bér nyomorúságos volt, s este úgy zuhantam fekhelyemre, mint a fatönk. Nem. Ez állatnak való, nem embernek; főképpen nekem nem, aki egészen más dolgok felé törekedtem. Ambergben hozzászegődtem egy vásári szemfényvesztőhöz. Olasz származású, hadaró, apró emberke volt; fürge, simulékony, mint a gyík. Messer Vincenzo Giacomininek nevezte magát. Egyetlen tudományt ismert, de azt azután alaposan; hogyan kell a butaságot és hiszékenységet megvámolni. Tenyérből jósolt, különféle csodaszereket készített terméketlen

asszonyok, hanyatló erejű férfiak számára, szerelmes leveleket, alkalmi verseket gyártott, de ha kellett, fogat is húzott és eret vágott. Kitűnően értett zárak, lakatok kinyitásához, apró tárgyak eltüntetéséhez és idegen zsebekből való elővarázsolásához olyannyira, hogy az olasz hatóságok jobbnak látták, ha működését az ország határain túlra helyezik át. Önmagát és …művészetét" határtalanul tisztelte. – Komoly dolog ez, Hans – mondotta a cinizmusnak és nagyképűségnek humoros vegyülékével. – Burokban születtél, hogy találkoztál velem. Figyelj és tanulj. Ez a tudomány aranyat ér. Ha tenyeret nyújtanak feléd, tégy úgy, mintha elmerülten figyelnéd, de közben nézd meg az embert, aki előtted áll. Nem nehéz ráismerned, melyik csoporthoz tartozik. Tizenkét sémát kell megtanulnod; valamelyik biztosan ráillik. Fontos, hogy sokat beszélj. Keverd, fond, öntsd a szavakat, áldozatod majd talál bennük szemet magának, amelyet hálásan lenyakal, és utána szédült kukorékolásba kezd, milyen nagy dolog történt vele. A csodaszerek alapanyaga pedig a víz, ne felejtsd el! Varázserő mindig a ráragasztott címkében van. Pontos analógiája ez az embernek. Belül víz, kívül név és rang. Minél rosszabb íze van az esszenciának, annál inkább hisznek benne: ezért sózd, borsozd meg alaposan, tégy bele ecetet, hogy ünnepélyes rémület fogja el azt, akinek nyelvéhez ér, beleit pedig égesse át, akár a pokol tüze. Érezze, hogy lenyelt valamit. Sok kiégett kráterből csalogattam így bengálitüzet elő. Egész légió keresztfiam van. Betegeim mind azt hitték, boldog kínjukban ők nemzették e fiákat, s az asszonyok szerencsére nem árulkodó természetűek, ha saját méhük gyömölcséről van szó. Ezért maradhatott fenn a szeplőtlen fogantatás legendája annyi ideig. Egy gyógyíthatatlan baja volt Messer Vincenzónak. Nem szeretett fizetni. Csak a bevétel jogosságát ismerte el. A kiadásokét szenvedélyesen tagadta. – Ne légy hálátlan, Hans – mondta sértődötten, mikor a béremet sürgettem. – Én nem pénzzel fizetek neked. A művészettel, amelynek titkába beavattalak, vagyont kereshetsz majd. Én már öreg vagyok, nyugalomba vonulok! nemsokára, és átengedem neked a terepet. Légy türelmes.! Éppen mert beavatott “művészete titkába", nem voltam hajlandó tűrni, hogy engem is becsapjon. Teherhordói állat, csodaszerárus, kikiáltó, pénzbeszedő, mosónő, szakács, szálláscsináló, famulus voltam egy személyben, és nem láttam érte egy lyukas garast sem. Néhány hónapi dicsőség után faképnél hagytam a vén szélhámost, zsebemben pontosan azzal az összeggel, amelyet előre kialkudtam szolgálatom fejében. Egy ideig elmélkedhetett rajta, micsoda ügyes tanítványt veszített bennem. Párnája alól vettem el a pénzt, és ő még csak fel sem ébredt rá. *

Nürnberg, mióta először hallottam róla, a határtalan lehetőségek mesevárosa volt képzeletemben, amelynek körvonalai színes ködbe vesztek, tágultak és változtak szüntelenül. Bármilyen sokat vártam a sorsának drámai tetőpontján forrongó várostól, mikor megpillantottam, nem éreztem csalódást. Szépsége elragadott. Varázslatos ékszerdobozként csillogott a vadregényes, smaragderdős, hegyes táj ölébe ágyazva. Templomainak, kápolnáinak, vártornyainak gótikus csúcsai áhítatos és zenei hatást keltettek, mint egy zsoltár égre szárnyaló hangjai. Lejtős, macskaköves utcáin a derűs mézeskalácsházak között megtorlódott és tömeggé vált a sok embertöredék, amelyeket vándorlásom alatt láttam. A különféle német tartományok tájszólásai mellett gyakran hallottam cseh, francia és olasz szót is, ahogy szédülten, tág szemmel és nyitott lélekkel végigsodródtam a városon, a céhek utcáinak szűk csatornáin, a templomtér, a piactér kiszélesedő öblein át lármás diákcsoportok, termetes kofák, bársonyzekés vándorlegények, leszorított mellű szüzek, alvajáró pillantású apácák, barnapiros képű, nagy hasú, vidám szerzetesek, aszkéta arcú papok, ijesztő sebekkel borított koldusok, vörös foltos teheneket vezető, trágya szagú parasztok, nagy kurjongatással utat követelő lovasok, árut szállító, trágárságokat kiáltozó, lökdösődő inasok között. Néhány héten át boldog elveszettséggel ődöngtem a városban, s mikor utolsó fillérem is elfogyott, munkát vállaltam egy kis vendégfogadóban a Sebaldus-templom közelében. Fát vágtam, vizet és málhát hordtam a szobákba. Nem árultam el, hogy tudok írni, olvasni, mert akkor egész nap a konyha mellett, a sötét irodában gubbaszthattam volna, én pedig nem akartam kiállni az események sodrából. Látni, hallani, figyelni kívántam minden érzékemmel; résen állni, hátha a sors elémdobja ebből a folyamként hömpölygő tömegből azt az embert vagy lehetőséget, amely célom felé segít. A víz- és málhahordás érdekes tapasztalatokhoz juttatott. Rájöttem, hogy hálószobájukban az előkelő, átutazó dámák vagy tisztes polgárasszonyok, ha szolgálójukat vagy öreg, álmos kísérőjüket lerázták valami ürüggyel, teljesen hasonlók a dörgölődző konyhalányokhoz. Izmos, jóképű fickó voltam, és szerettem mosakodni. A csendes, sötét, zárt szobák, s a helyzet átmenetisége ellenállhatatlan alkalomként hatott ezekre a nőkre is. Csodálkoztam, mennyire egyképűvé válnak alig leplezett gerjedelmükben, arcuk, kis esztelen hangjaik, mozdulataik, magakelletésük azonosságában. Ha éppen futó étvágyam támadt rá, belekóstoltam a tudás fájának felkínált gyümölcsébe, de ebben a formában nem sokat jelentett nekem. Túl szenvedélyes, töprengő, transzcendens nyugtalanságoktól terhelt voltam ahhoz, hogy az életet Boccaccio szemével nézzem. Minden gondolatomat, egész valómat a rögeszmévé erősödött idea

töltötte be, hogy a halál íze megrontja az életet. Az élet gyönyörű, de mit ér, ha az ember néhány évig él csak; ha pár futó öröm után kiégett ronccsá válik, izmai elpetyhüdnek, fogai kihullanak, és élete ellobban, mint a gyertyaláng?! Nem értettem, az emberek hogyan tudnak meggyőződéssel tülekedni, cifrálkodni, nagyképűen címet, rangot viselni, nősülni, gyermeket nemzeni, mesterséget folytatni, mulatozni, utazni, misékre járni, prédikálni, könyveket írni, olvasni, gyógyítani, tanulni és tanítani, mikor életük bármelyik pillanatban véget érhet, de jó esetben néhány évtized múlva biztosan véget ér. Ha temetésre mennek, és a halott arcában szembenéznek saját halálos ítéletükkel, miért nem rohannak el a temetőből, házukból, családjuktól, munkájuktól, hogy megkeressék valahol az örök életet, az Elixírt; a végtelen gyönyört és végtelen ifjúságot?! Ez az elixír van valahol. Akármilyen nehéz hozzájutni, ha nehezebb hozzájutni, mint a föld legnagyobb kincseihez és a legkorlátlanabb hatalomhoz – mégis van! És mit ér mindaz, amit a föld nyújthat, mit ér az egész föld maga, ha meg kell halni? Néztem az utcákon hullámzó tömeget, ahogy fecsegve, nevetgélve sütkérezett a napon; néztem a karomban fekvő asszony kéjtől eltorzult arcát, s ugyanazt a megrendülést éreztem: hát nem tudják? Nem gondolnak rá? Azt hiszik, őket elkerüli? Nem néz vissza rájuk a tükörből, amelybe belemosolyognak, merev, hullafoltos, nyitott szemű, leesett állú arcuk? Miért foglalkoznak mással? Nem érzik, hogy minden pillanat drága; hogy a következő pillanatban késő lehet?! * Egy hűvösödő októberi napon szerény vendég érkezett a fogadóba. Első pillanatban fel sem figyeltem rá. Olyan alak volt, akiről elsiklott a szem: sötét ruhás, tömegbe vesző, színtelen, háttérbe húzódó. Kékre festett, vasfogantyús faládában maga cipelte holmiját. Olcsó, udvari szobát bérelt. Mikor a fogadóssal beszélni hallottam, futólag megállapítottam, hogy jó, de idegen akcentussal beszél németül. Mivel néhány franciával akadt már dolgom, kiejtéséről és nevéről azt gondoltam, francia lehet. Eduard Anselmus Rochard-nak hívták. Estefelé meleg vizet vittem a szobájába. Az asztalnál ült, és különös ábrákat rajzolgatott. Körző hevert mellette, könyökénél nyitott könyv, előtte tus és papír. A tussal húzott, több átlóval cikkekre osztott körbe számomra értelmetlen jeleket rajzolt. Ez a furcsa tevékenység rögtön felkeltette érdeklődésemet. Gyorsan, lopva körülnéztem. Az éjjeliszekrényen néhány könyv hevert, “De Alchymia" – olvastam el hirtelen a legfelső címét, és torkom kiszáradt, szívem őrülten dobogni kezdett. Felindulásomban megfeledkeztem magamról, és földbegyökerezett lábbal állva maradtam.

Mikor felpillantottam, szemem Rochard rajtam nyugodó, érdeklődő, de hűvös pillantásával találkozott. – Vársz valamire? – kérdezte nyugodtan. Kínos, ostoba zavar öntött el. Talpraesett ravaszságom, hetyke fellépésem, amelyet az egy év óta tartó, tapasztalatokban gazdag kóborlásom alatt szereztem, egyszerre félszeg kölyökijedelemmé omlott össze a reám szegeződő, kékeszöld, átható szem hideg fényében. – Nem… – dadogtam. – Bocsánat, uram… – és iszkoltam kifelé. – Mi volt ez?! – kérdeztem magamtól, mikor kamrámban egyedül maradtam. Egy könyv megpillantása hozott volna ki a sodromból? Más utasoknál is láttam alchimiáról szóló könyvet. Az akkori időket átitatta ez a gondolat. Az emberek még elég tudatlanok és mohók voltak hozzá, hogy divatot csináljanak belőle, és eléggé felületesek, hogy csak piszkossárga habját halásszák le az alchimia mély óceánjának: az aranycsinálás lehetőségét. Nem. Eduard Anselmus Rochard légköre… szeme… szeme és arca, egyéniségének villanásszerű megnyilatkozása dúlt fel ennyire. Olyan volt, amikor szembenéztünk, mintha egy bűvész a kalapjából óriási várkastélyt varázsolt volna elő. Csendes, sötét alak, rejtőző, szerény, jelentéktelen… azután hirtelen kiárad belőle valami… mi is? Hatalom. Igen. Sok emberrel találkoztam már, ostobákkal és műveltekkel, hencegőkkel és megalázottakkal, urakkal és pórokkal, különcökkel és szélhámosokkal, de egyikben sem volt meg ez az erő. Vajon… s erre a gondolatra tűz ömlött át testemen… vajon ő volna az, akire várok?! Az éjszakát álmatlanul töltöttem. Ha percekre nyugtalan alvás nyűgözött le, szúró ijedségre riadtam, hátha reggelre hűlt helyét találom. Annyira kínzott ez az érzés, hogy csendben kilopóztam kamrámból, mezítláb végigsurrantam a mély álomba merült fogadó kőkockás folyosóján, és Rochard ajtajához lapultam, hogy halljam lélegzésének neszét. Reggel alig vártam, hogy szobájába jussak. Már nem találtam bent. Fehérneműje a szekrényben volt, de könyvei hiányoztak az éjjeliszekrényről. Kék ládája az ágy alatt állott lelakatolva. Később, délelőtt, mikor valamiért át kellett mennem az ivón, ott láttam Rochard-t egy csomó berúgott diák és vándorlegény között, ahogy széles kedvvel mesélt nekik. Mulatságos, borsos história lehetett, mert hallgatói ajkáról vastag, kéjes, zsíros nevetés buffant fel minduntalan. Behúzódtam a lépcsőfeljárat kacatokkal tömött ürege alá, és onnan figyeltem ezt a sokarcú, érthetetlen idegent, akiben tegnap a kiválasztottak rendkívüliségét véltem látni, s aki ma úgy viselkedik, mint egy részeg kókler, mint… Sebastian. Szíven ütött ez a hasonlóság. Hányszor láttam őt is a kocsma asztalánál kipirultán a csillogó szemmel, leesett, bamba szájjal figyelő hallgatói között,

akik önfeledten szívlak magukba a szavakkal űzött varázslatot. Szinte hallottam múltból hangzó hangját egy-egy ilyen "orgia" után. Keserű volt és fanyar. "Láttad a mai produkciómat?!" kérdezte epés öngúnnyal. – “Sikerem volt, mi?! Ugyanígy egy csomó juhnak is előadást tarthattam volna. Bámultak, nevettek, szörnyülködtek, s utána legeltek tovább. Gyűlölöm és mennyire irigylem őket! Sötétfejű állatnyáj… de soha sincsenek egyedül Egymás meleg, büdös testéhez bújnak, és egyforma gondolatköd kavarog tompa agyukban ételről, italról, szeretkezésről. Én rettenetesen egyedül vagyok közöttük, Hans. A lelkemben belül már elpusztultam az egyedülléttől. Halott vagyok. Azért beszélek, ágálok, kiáltozom sokszor, mert félek ettől a hullától a lelkemben… Ha te nem volnál nekem, Hans, régen felakasztottam volna magamat…" Talán ez a szikár, sápadt, zöldeskék szemű férfi is menekül valami elől, mikor a tömegbe, “a nyáj" közé veti magát, és nevetésbe takaródzik? Talán álruha rajta is, mint Sebastianon volt?… Tegnap esti arca és ez a mai… túl nagy a szakadék… titok van itt. Rochard mélyebben érdekelt és vonzott, mint egy nappal előbb. Figyeltem. Nem veszítettem szem elől. Este újra meleg vizet vittem a szobájába. Megint az asztalnál ült; olvasott. Elmélyedt én nézett fel egy pillanatra, azután újra könyvébe merült. Ez a rámvillantott arc más volt, mint a három, amelyet ismertem. Komoly, de átfűtött, feszült, mégis határtalanul szelíd, mint egy naptól ragyogó, eget tükröző, sima víztükör. Lassan matattam a szobájában, néhány csepp vizet töröltem fel a padlóról, hogy könyve alá lesve elolvashassam a címét. Csak Albertus Magnus nevét sikerült kibetűznöm. Már éppen menni készültem, mert feltűnés nélkül nem húzhattam tovább az időt, amikor nyugodt hangja lecsapott rám: – Tulajdonképpen mit akarsz tőlem?! Hirtelen szembenéztünk. Kérdése annyira váratlanul ért, hogy csak dadogni tudtam: – Én… én… nem… – Lesel utánam. Tegnap az ivóban a lépcső alól több mint egy órán át figyeltél. A könyveimet kémleled. Tudsz olvasni? – Igen… – mintha meztelenül, de teljesen bénultan álltam volna átható pillantása előtt. – Ki tanított? Ki vagy? Önmagam előtt is váratlanul, hatalmas, belső erő lendített meg. Térdre roskadtam előtte. Forrón, sóvárgó könyörgéssel, szaggatott összevisszaságban buktak ki szájamból a szavak: – Szolgálni szeretném önt, uram. Fizetés nélkül… Csak azért, hogy tanulhassak… Azért jöttem el hazulról… Hans Burgner a nevem. Egy öreg rokonom, az egyetlen barátom… foglalkozott velem. Sebastian Dornernek

hívták… Alchimista volt… meghalt. Neki nem sikerült… de én tovább fogok jutni… nekem tovább kell jutnom, mert… – Aranyat akarsz csinálni, ugye? – Hangja inkább szomorú volt, mint gúnyos. – Nem. Az aranycsinálás nem érdekel! – mondottam hevesen. – Hanem? – Az… Elixír – hangom megremegett és elfulladt a szenvedélyes izgalomtól. – És… miért akarsz te tovább élni, mint a többi ember? – kérdezte csendesen. Szeme fürkészőn pihent rajtam. Latolgatott magában. – Ön bele tud nyugodni abba, hogy meghal? Látott már halottat, uram?! Látta azokat, akiket szeretett, akiknek szavában gyönyörködött, akikhez menekült, akiknél melegedett, romlott hússá oszlani? önnek nem háta mögött járó, sarkára taposó, gonosz szavakat sugdosó, egyetlen ellensége a halál? Félrenézett. – Furcsa egy fickó vagy – mondta színtelenül. – Állj fel, kérlek, mert nem szoktam meg, hogy oltárnak nézzenek. Mikor szégyenkezve felkászálódtam, ő is felállt. Arca megmerevedett, – Csak azt nem tudom, miért fordultál éppen hozzám ezzel a kívánságoddal? Szegény, tanulmányúton lévő orvos vagyok. Gyalogosan utazom, és nincs szükségem szolgára. Rábámultam. Törődött, öreg embernek láttam hirtelen. Mit is akarok tőle? Annyira meggyőző volt így, hogy mindaz, amit előzőleg gondoltam róla, lázálomnak tűnt. Szégyenkezésem is nőttön-nőtt bolond viselkedésem miatt. Bocsánatkérést hebegtem, és alig vártam, hogy kívül kerüljek az ajtón. – Eszelős leszek lassan! – háborogtam magamban zavarodottan. – Minden jöttmentben Adeptust látok, aki köpenye alatt a Bölcsek Kövét sétáltatja a világon át. De különös módon, ahogy távolabb kerültem Rochard-tól, és visszagondoltam rá, összezsugorodott a hatás, amelyet legutoljára keltett, és előtérbe tolult a titokzatos ábrákat rajzoló, Albertus Magnus könyvét olvasó, s az ivóban alakoskodó, sokarcú idegen, aki most is álarc alá rejtőzött előlem. Mert – egyszerre világosan megéreztem – álarc volt ez is. De miért alakoskodik annyit? Valami bűnt követett el, és most menekül a következmények elől? Nem. Rochard nem követhetett el bűnt. A bűnöző fél… és Rochard-ban nyoma sincsen félelemnek. Miért akar mégis másnak látszani; az italos, aljas csőcselék előtt velük egyképűnek, előttem szürkének, jelentéktelennek és… megint Sebastian szavai csendültek meg bennem. Arra a kérdésemre felelt, hol vannak az igazi Adeptusok: “Sehol, fiam. Nem látod őket. Bujkálnak. Tudják, miért. Mindenütt felőlük a környezet színét.

Alámerülnek a tömegbe. Alakoskodnak… " Miért utazik Rochard gyalogosan, egyedül? "Szegény orvos vagyok, nincs szükségem szolgára!" S abban a pillanatban megszületett bennem a bizonyosság, hogy Eduard Anselmus Rochard nem lehet más, csak egy ilyen bujkáló Adeptus. * Másnap délelőtt, mikor nem volt a szobájában, Messer Vincenzo Giacomini avatott keze alatt szerzett ügyességemmel kinyitottam a ládáját. Könyvek, csillagászati műszerek, írószerek voltak benne és egy csomó francia aranypénz. Nem szépítem a dolgot. Betörtem hozzá. Hans Burgner nem válogatott az eszközökben. Primitív indulatokkal telített nyersanyag volt belül, s erre a veszedelmes lávaforrongásra még nem vetődött rá az erkölcsi meggondolások csitító, lehűtő, esti árnyéka. A ládában megtaláltam Albertus Magnus két munkáját, Arnoldus Villanovarus: Testamentum duobis libris universam artem chymicam camplectensét, három csillagászati szakkönyvet, s alattuk egy vörös szattyánbőrbe kötött, zárral ellátott jegyzőfüzetet. Mondanom sem kell, hogy ez a zár sem képezett akadályt előttem, annál is inkább, mivel úgy éreztem, Rochard titkának kulcsát tartalmazza. “Secretorum tractatus" – állott az első oldalon kézírással. Tehát nem tévedtem. Igen ám, de a nagyrészt latin szöveg francia és német beszúrásoktól hemzsegett, én pedig csak a rövid német szövegeket értettem meg, a latint igen kevéssé és a franciát egyáltalán nem. Reszkető kézzel, izgatottan, minden neszre fülelve lapoztam a füzetben. Rochard útinaplószerűen, dátumokkal vezette feljegyzéseit. Egy német szöveg hirtelen a szemembe ötlött. "Az én titkomra hiába lesel. Kikiálthatnám a háztetőkről, akkor is titok maradna…" Megrettentem, mintha hangosan rámszóltak volna. Verejtékezve, vad szívdobogással tovább olvastam: "Hirdethetném ezt a titkot, mint a Nap, a Hold, a csillagok az égről, mint a föld az emberek lába alatt, mint a víz, a tűz, a szél, a növények és állatok – nem értenék. Miért értenék meg a nagyvilágot, mikor a kisvilág – saját testük és lelkűk – hét pecséttel lezárt titok előttük" – ezután francia szöveg következett, majd újra egy mondat németül, amely latinul folytatódott: “Arany és Elixír. Egyikkel hullát ékesítenek, a másikat, ha hozzájutnának, a rothadás férgeinek szájába tömnék, hogy hízzanak tőle… Raris haec ut hominibus est ars, ita raro in lucem prodit. Laudetur Deus in aeternem qui

partem suac communical.*

infinitae

potentiae

nobis

suis

objectissimis

creaturis

[* Miként kevés embernek tulajdona ez a művészet, úgy ritkán kerül napvilágra is. Dicsértessék Isten mindörökké, aki a maga mérhetetlen hatalmának egy részét velünk, legalacsonyabb teremtményeivel közli.]

Később megint németül: “Aki sokáig él, változtasson nevet. Flamel nevét például túl sokan ismerik…" Nem lehetett kételyem többé. A dátumokat követve, izgatottan a feljegyzések végére lapoztam és megtaláltam, amit kerestem. "1555. október 12. napján… Hans Burgnernek hívják. Vad, csiszolatlan, veszedelmes és megható… Talán az érdekel benne, hogy emlékeztet valakire, akinek arcát tükörben néztem valamikor a Chaos idején. A láda nehéz, és én eléggé kényelmes vagyok. Vigyáznom kell, hogy a testemben lévő gyengeségek le ne győzzenek. A szánalom például. Letérdelt, és az elixírről beszélt. Értelmes, de olyanformán, mint egy fiatal állat. Ijesztő reflexek szunnyadnak benne. Ő maga sem tudja. Szeme követ mindenüvé… Sajnos a kutyák mindig meghatottak…" Kezemben volt a fonál, amelyet követve beosonhattam hozzá a zárkózottságának jégfalán nyíló titkos kis kapun: sajnált, és érdekeltem őt. Nem volt tanácsos tovább a szobában időznöm. Helyrekattintottam a jegyzőkönyv zárát, mindent visszarendeztem a ládába, lelakatoltam, és az ágy alá toltam. * Ha rétegekre bontom azt a sok összeszövődő áramlatot, amely Hans Burgner belsejében kavargóit, miután elhagyta Rochard szobáját, még ma is ámulnom kell a hatalmas ellentmondásokon, a sötétség és fény, tűz és víz elemeinek egy időben való jelenlétén. Ugyanaz a káosz ez, mint amely születő naprendszerek és bolygók égő, erjedő, gázokra bomló, robbanásoktól szaggatott spirálködeiben forrong. A boldogság, hogy rábukkant a “Magister"-re, együtt lángolt benne a szinte bálványimádó csodálattal és vággyal, hogy minden erejével, alázatosan szolgálhassa őt. De a lelkesedésnek ünnepi fehérizzása megfért benne az alattomos tervezgetéssel, hogyan fogja bekeríteni és arra kényszeríteni a Mestert, hogy akarata ellenére mégis szolgálatába fogadja őt. Betörése, hazugsága egy pillanatig nem zavarta, s nem töltötte el bűntudattal. Természetes, hogy meg kellett győződnie – s az is érthető, hogy Rochard-nak nem szabad tudnia róla, mert… mert akkor szóba sem állna vele. Szerencsére nem tud róla. S a tett, amelyről nem tudnak… nem is történt meg.

* Este bekopogtam a szobájába. Izgatott voltam, de elszánt. Pillantása nem volt barátságtalan, ahogy felnézett rám. Jegyzőkönyve becsukva pihent előtte. Kopogásomra csukhatta össze, mert az asztalra fektetett, hosszú szárú nádtoll vége még nedvesen csillogott. Szótlanul megálltam előtte. Az alázatos, tiszteletteljes, félénk sóvárgás, amely szememben ült, valódi volt, csak éppen töredéke azoknak a másfajta dolgoknak, amelyekkel még telítve voltam. – Nos… mi kell, Hans? – kérdezte. Biztató jelnek vettem, hogy keresztnevemen szólított – Szeretném megkérni a… Magistert, vállaljon el tanítványának. Szépen keresek itt a Sebaldusban, fizetnék érte. Esténként venném az órákat, ha… – De mire tanítsalak? – Értek egy keveset latinul, azt szeretném jól megtanulni. Az orvosok tudománya is érdekelt mindig… nem akarok egész életemben málhát hordani. Talán… sikerül kiverekednem magamat úrnak… tudósnak. Könnyen tanulok, nem lesz sok baja velem… Elgondolkodva nézett rám. Ajka összezárult, szeme elsiklott rólam. Éreztem, távolodik; újra a megfoghatatlanba tűnik előlem. – Ne utasítson vissza… kérem… könyörgöm uram! – hangom megremegett a forró aggodalomtól és kétségbeeséstől. – Tanulni akarok! Úgy sóvárgok a tudásért, mint más férfi az asszonyok teste után. Szegény vagyok. Nincs senkim a világon, aki támogatna. Sebastian, a barátom, az egyetlen, aki foglalkozott velem, meghalt… Ne taszítson el ön is… Ez az élet elviselhetetlen nekem! Segítsen rajtam! Szeme hirtelen visszafordult rám. Pillantása némán, hosszan pihent rajtam, s úgy éreztem, átjár, átéget, lelkem, legtitkosabb gondolatom mélyéig. – Tudom, hogy félig hazudsz, félig igazat mondasz. Tudom, miért kapaszkodsz belém. Éles, ravasz eszed ellenére éretlen vagy még, mint a vackor. A tudás fegyverré lenne kezedben vagy tolvajkulccsá. El kellene, hogy küldjelek… de… nem tudlak elküldeni. Valami köt, amit nem értek, mert szorosan rám vonatkozik. Talán jobb, ha szem előtt tartlak, különben a hátam mögött settenkedsz. Felfogadlak, és tanítani foglak… de ennek a világnak a tudományára. Hiába vársz tőlem egyebet. Kisegítelek a szolgasorsból. Ha szorgalmas leszel, módot nyújtok rá, hogy vizsgákat tégy, és diplomát szerezz magadnak. Családot alapíthatsz, megbecsült polgárrá lehetsz, pénzt, hírnevet szerezhetsz magadnak, törekvésed szerint… de ismétlem, csak erről a világról és egyetlen rövid emberi életről van szó, Hans… megértettél?

– Igen, uram. – Ezek után is hozzám akarsz szegődni? Várj… fizetést nem kapsz. Néhány hét múlva elindulunk innen Pádua felé. Neked kell a ládámat vinned, bevásárolnod, az utazás, szállás körül mindent elintézned. Szállásodat, kosztodat én fizetem, ha a ruha vagy a cipő leszakad rólad a szolgálatomban, újat veszek helyette. – Köszönöm, uram… ez több, mint amit reméltem… boldog vagyok! Boldog vagyok! Majd meglátja… meglátja, hogyan hálálom meg önnek… megszolgálom. Isten engem úgy segéljen! És akkor egész szívemmel hittem is, amit mondtam. * Így lettem szolgája és tanítványa Eduard Anselmus Rochard-nak, az alchimistának. Azt hittem, saját ravaszságomnak köszönhetem a sikert, s ő, bár sokat tudott és keresztüllátott rajtam, saját sorsát mégsem látta meg bennem. Csak érezte. Azért nem tudott elutasítani. Az én mohó tudásvágyam és elixírrögeszmém, az ő mély emberi jósága, szánalma, türelme irántam, noha világosan felismerte éretlenségemet. – A Nagy Tervező pontos előkép után egymásba fonódó mintáját szőtték tovább a hatalmas sorsszövevényben. Kerestük egymást, vártunk egymásra, és találkoznunk kellett a XVI. század Nürnbergjében, hogy én egy új tapasztalati szakasz kiindulásáról nekilendüljek egy különös körívnek, ő pedig befejezhesse földi életének körforgását. * Rochard-nak sok futó ismerőse volt Nürnbergben, akikkel néha összeült és elbeszélgetett a Sebaldus ivójában, de barátja csak egy: Amadeus Bahr, a zollerni gróf könyvtárosa. Csaknem naponta meglátogatta őt a kastélyparkban lévő kis vályogházban, ahova a göthös emberke kiszorult a vendégekkel zsúfolt zollerni palotából. Úgy látszott, csöppet sem volt terhére ez az elkülönülés. Rengeteg por, könyv és kézirat vette körül, mintha betűn aludt, betűvel táplálkozott, betűt lélegzett volna. Nagy, súlyos könyveket kölcsönzött Rochard-nak, amelyeket nekem kellett szállásunkra cipelnem, ezért néha elkísérhettem őt Bahrhoz. Egy ilyen alkalommal – Rochard akarata ellenére – tanúja lehettem izgalmas vitájuknak, amelyet az alchimiáról folytattak. Miután letettem az ólomsúlyú könyvet, amelyet visszahoztam, és Rochard kiválasztott helyette egy másikat, hazaküldött tanulni. Nekem azonban más szándékaim voltak. Megkerültem a házat, a nagy, sűrű fák között visszalopództam nyitott

hátsó ablakához, és lehasaltam egy csomó burjánzó gaz, szúrós egresbokor közé. Amadeus Bahr bolondja és zsenije volt a vitatkozásnak. Rochard csak beszélgetett, de szelíd, mosolygó nyugalma lenyűgözte lassan a lángoló karddal riposztozó apró kis Lucifert. Én ösztönösen megéreztem Rochard felsőbbségét, ő, aki sokat tanult és tudott – felismerte. Amadeus Bahr világos, analitikus koponya volt, s míg Rochard-ral össze nem került, heves tagadója, harcos ellenzője az alchimiának. Erős, kitűnő és mulatságos érvei voltak ellene. Nem tájékozatlanul rontott neki, hanem alapos tapasztalatok után. Most is Bahr indította el az ütközetet néhány kategorikus kijelentéssel. – Az univerzális gyógyszer meséje népbolondítás – mondotta –, és a nagydobbal hirdetett transzmutációkról később mindig kiderült, hogy értéktelen fémsárgítás volt a fajsúly megváltoztatása nélkül. Rochard csendesen azt kérdezte erre, vajon Flamel Miklós esetében is kiderült-e ilyesmi? Flamel nevének említése, érthetően, még éberebbé tett, noha a téma, amelyet megpendítettek, amúgy is részegítő italként hatott rám. – Nem! – Bahr hangján hallottam, hogy csúfondárosan mosolyog. – Nem derült ki. A tartós felhőzetről nyilván az emberi ostobaság gondoskodott. Flamel ügyesebb csirkefogó volt, mint a többi. – Lehet – mondotta Rochard. – Félek, hogy engem is az ostobák közé sorol, tehát alig merem bevallani, hogy nemrég, mikor beszéltem vele, rám határozottan becsületes és szerény ember benyomását tette. – Kivel beszélt?! – kérdezte Bahr elképedve. – Flamel Miklóssal. – Mikor? – Két év előtt Egyiptomban. Kereskedő karavánnal utaztam, hogy bizonyosfajta növényt megszerezzek, amelynek főzete a gennyedő szembetegség ellen kitűnően alkalmazható. Egy dúsgazdag betegem szívesen vállalta az út költségeit. Kis csoport, mintegy öt ember haladt előttünk a szikkadtán égő homoktengeren át. A déli hőségben utolértük őket. Az ősi temetkezőhelyek hűvösébe húzódtak be; egy francia házaspár három szolgájával, s ni követtük példájukat. Mivel honfitársaim voltak, hozzájuk léptem, és üdvözöltem őket. Mondhatom, érdekes találkozás volt. – Bocsásson meg… ez nagyon homályos! A maga honfitársa azt állította, hogy ő… Flamel Miklós?! – Nem. Egyetlen szóval sem állította. Én jöttem rá, hogy az. Flamel Miklós volt és a felesége. – De miből jött rá, hogy… – Számomra teljesen meggyőző jelekből. – Tréfál… bolondját járatja velem! Flamel, ha jól emlékszem 1330-ban

született. Most pedig 1555-öt írunk. Tehát maga, állítása szerint, egy 225 éves emberrel találkozott. – Igen. – Remélem, nem kívánja, hogy ezt elhiggyem? Nem vagyok hívő természet. Láttam már százéves aggastyánt, de az szopta az ujját, és törölgetni kellett az orrát. 225 éves emberek csak akkor élhetnének, ha előbb leitták volna magukat a mesebeli elixírrel. – Igen. Csak akkor. – De ilyen elixír nincsen! – Nincsen? – Biztosítom, Flamelt éppen úgy elrágták a férgek halála után, mint engem vagy magát fogják! – Ki látta Flamelt meghalni? – kérdezte Rochard szelíden. – Gazdag, tekintélyes, híres ember volt. Rengeteg hálás híve, csodálója, barátja vette körül. Melyik volt ott a temetésén? Ki tud a sírjáról? Ki ad egyetlen híradást róla? – Senki. De ez nem bizonyíték! – Nem. Csak érdekes. Sok utazó és régi feljegyzés szerint a világnak hol ezen, hol azon a pontján látták felbukkanni. – Ez még csak nem is érdekes. Flamel eltűnt Párizsból, és nevet változtatott, mert hiú volt halálontúli hírnevűre, és miután álnéven bevégezte valahol, legendává lett. Nem szokatlan dolog ez a mi szánalmas korszakunkban. Nézzen csak körül! Az alchimia elevenebb, dühöngőbb valóság, mint egy pestisjárvány. Még magát is megfertőzte. Az a tény, hogy Flamel Miklós halálának történetét senki sem ismeri, elegendő ok rá, hogy minden francia szélhámosban őt véljék látni. Ritkán hallottam Rochard-t nevetni, de most nevetett. Szívből. – Mit nevet? – kérdezte Bahr idegesen. – Ne haragudjék – mondta Rochard, nevetéssel küzdve. – Nem magát nevetem ki, hanem a helyzetet. Egy tréfás történetet juttat eszembe. Megengedi, hogy elmeséljem? – Tessék! – Bahr csupa gyanakvás volt. – Huang-Ho, a Sárga Folyam mellett San-si tartományban élt egyszer egy Hui-sen nevű okos, írástudó kínai. Annyira okos és furfangos volt, hogy messze földről eljártak gyékénye köré hallgatni végeláthatatlan szócsatáját egy szelíd, öreg pappal. Évek óta folyt a vita közöttük arról, hogy vannak-e szellemek. A pap azt állította, hogy vannak, s nem volt hatásosabb érve rá, mint az, hogy látja őket és beszél velük. Hui-sen viszont éppen 777 változatban bizonyította, hogy szellemek nincsenek. Aki látja őket, az beteg vagy mámoros, aki beszél velük, saját magával motyog esztelen párbeszédet.

Üres a levegő, üres az ég, csak a sírok vannak tele porladó testekkel. A szellem: az ember, s ha meghal, befejezett mindent. Az öreg pap szelíd érveit tojáshéjként roppantotta össze, ha mások álltak elő támogatására, azokat is kivégezte. Nem hagyott egyetlen rést, egyetlen lehetőséget, amelyen át egy porszemnyi, apró szellem világra bújhatott volna. Legyőzhetetlen volt. Az öreg pap megsokallta végre a meddő vitát, és egy napon otthagyta Hui-sent azzal, hogy ő már nem elég erős és egészséges a vitatkozáshoz, majd küld valakit, aki jobb érveket tud nála. Hui-sen pedig egyedül maradt egy csomó kibeszéletlen szóval, mert ahogy kinyitotta a száját, az emberek meghátráltak, annyira féltek tőle. Egy este, mikor lefekvéshez készülődött – kielégületlenül és nyugtalanul, hiszen napok óta nem volt kivel vitatkoznia –, észrevette, hogy szobájának másik gyékényén ül valaki. Sötét bőrű, sovány, kopasz ember volt, fehér lepelbe burkolva. Elcsodálkozott. Nem hallotta és nem látta bejönni. Bosszankodni kezdett az idegen neveletlenségén, de mielőtt rendreutasíthatta volna, az mély, rekedt hangján megszólalt: – Én vagyok az, akit várt. Egy barátom küldött, hogy meggyőzzem az igazáról. Hallom, nem hisz a szellemekben… – De nem ám! – tört ki Hui-senből felszabadultan, mohó örömmel. Minden egyebet elfelejtett. Már szerette ezt a fehér köntösű, hórihorgas lényt a másik gyékényen, és a világ minden kincséért el nem engedte volna. Beszélni kezdett; elsöprő erővel, megállíthatatlanul, csúfondárosan, mulatságosán. Cáfolt és állított, bizonyított és leszögezett anélkül, hogy a másik szóra nyithatta volna a száját. Valahányszor lélegzetet vett, hogy mondjon valamit, Hui-sen tiltón felemelte a kezét: “Várjon, tudom mit akar mondani! Ne fáradjon!", és gyorsan, emelt hangon elsorolta a másik minden lehetséges érvét, azután ízekre szedte, és megölte. A jövevény egyre komorabb, nyugtalanabb lett. Egyre gyakrabban nyitotta ki száját, de Hui-sen mindig legázolta, mielőtt egyetlen hangot kinyöghetett volna, így érkezett el a hajnal. Az ablakon át gyöngéd, ezüstös fények nyúltak be a szobába, s kívül, az udvaron megszólalt egy kakas. Az idegen türelmét vesztve felugrott, és félbeszakította Hui-sen szóáradatát: – Hallgasson el végre, szerencsétlen! – hangja mélyen dongott és morajlott, hogy Hui-sen apró háza alapjában megreszketett tőle. – Persze, hogy nem tudom megcáfolni a maga átkozott okoskodását! Amit mond, az úgy hangzik, mintha igaz volna, mégis hazugság, mert igenis vannak szellemek, a mindenit neki, hiszen én magam is szellem vagyok! – Azzal dühösen szétoszlott, és eltűnt Hui-sen sértődött szeme előtt. Mikor Rochard befejezte a történetet, Bahr önkéntelenül hangosan felnevetett a csattanón, de azután, ahogy a történet jelképes értelme agyához

jutott – láttam, mert a külső sötétből belestem a gyertya fénykörében ülő két alakra –, hirtelen elkomolyodott, és rábámult Rochard-ra. – Miért akar mindenáron összezavarni?! – tört ki belőle elégedetlenül. – Valami bosszantó és megfoghatatlan van magában, Anselmus! Pokolba a célzásaival és sejtetéseivel! Még az ördögűzők kezére juttat! – Nem értem – mondotta Rochard ártatlanul. – Csak egy kínai mesét mondtam el, és maga igazán nem hivő természet, Amadeus… – Nem – dohogott Bahr. – De akárhogy küzdők ellene, hatással van rám, amit mond. Először életemben. Megcáfolni tudom, de egészen elvetni nem. Foglalkoztat. Valóban nem tréfált, mikor azt állította, hogy Flamel Miklós két évvel ezelőtt még életben volt? – Nem tréfáltam. Ma is él. – Az elixír tartja életben? – Igen. – Megáll az eszem! Ismerem szellemi képességeit, műveltségét, becsületességét. Hogyan hihet ebben… ebben az őrültségben?! – Téved, Amadeus. Én nem hiszek. Én sem vagyok hívő természet. Tudom, hogy így van. Bahr elvörösödött, felugrott, azután visszaült a helyére. Nagyot fújt. – Nna! Látja, ez az. Most mit kezdjek magával?! Főképpen, mit kezdjek önmagámmal azután, hogy itthagy ezekkel a levegőben lógó állításokkal? Már aludni sem tudok tőlük. – Miért? – Miért?! Mert van bennem valami, ami szövetségesül szegődött magához, valami értelmen túli, legyőzhetetlen varázslat… nem tudom, minek nevezzem. Sokat töprengtem rajta. A legképtelenebb állításaiból meggyőző erő árad. Nem vagyok tekintélytisztelő… inkább passzionátus bálványromboló. Az elvont sejtelmek és a transzcendens köd ingerültté tesznek. Magának megbocsátom. Rejtély előttem, miért. Felszámoltam mindent, és megnyugodtam benne. A teljes nihil is békességet ad. Maga azonban megzavarta az én külön vallásom nyugalmát, és arra ösztönöz, hogy eretnekké legyek. Kételyt támasztott bennem a kétely iránt. És a legelképesztőbb az, hogy nem érvekkel tette, hanem puszta létével. Nem azzal, amit mond, hanem azzal, amit elhallgat. Mintha olyan tapasztalatai, ismeretei lennének, amelyek közlés nélkül bizonyosságot sugároznának… Mint mondjuk, nem jutna eszembe egy tölgyfa előtt állva kétségbe vonni, hogy az egy tölgyfa… – Bevallom, Amadeus, egy csepp megbánást nem érzek afölött, hogy megzavartam vallása nyugalmát. Sőt. Azon leszek, hogy egészen elkárhozzék.

– A világ tele van jámbor barmokkal, akik tálcán kínálják vakhitüket. Miért éppen engem választott ki? Kemény dió vagyok én még eretnekségemben is. Lázadozó, legyűrhetetlen, visszaeső, vén bűnös. – Nem fogom most elmondani a tékozló fiú példázatát, mert a fejemhez vág valamit. Saulra, akiből Pál lett, célozni sem merek. Maradjunk a tényéknél. A jámbor barmok vakhite langyos, mint a pocsolyavíz, és olyan formát vesz fel, amilyen meder kínálkozik neki. Értéktelen, maga mindent felbontó és összezúzó Skorpió-egyénisége bókkal jobban vonz engem. Azt mondhatnám: gyöngém. Ugyanazt az ösvényt járja, amelyet én: az értelem ösvényét. Ezeken a fordulókon én is átküzdöttem magamat. Miért ne rövidítsem és könnyítsen! meg egy barátom… egy régi-régi társam útját, akinek sokkal tartozom? – Egyetlen kérdésemre feleljen, Anselmus. – Többre is felelek. – Hajlandó velem leülni egyszer és világosan, réveteg célzások, okkult utalások nélkül kifejteni, mi a meggyőződése, micsoda tapasztalatok juttatták ehhez a meggyőződéshez és mik a bizonyítékai rá? – Hajlandó vagyok. – Rendben van. Mikor? – Hamarosan. Még mielőtt elindulok Páduába… Ideje volt, hogy eltűnjek az ablaktól. Lélekszakadva futottam haza a fogadóba. Kamrámban magam elé terítettem könyvemet, füzetemet és lihegve, verejtékezve rábámultam az üres papírra. A gondolat, amely megragadott, annyira lenyűgöző volt, hogy reszkettem tőle. “Aki sokáig él, változtasson nevet. Flamel nevét például túl sokan ismerik…" – ezek a szavak, amelyeket) naplójában olvastam, most Amadeus Bahrral való beszélgetése után nyertek igazi hátteret. “Ki látta meghalni Flamelt?" “Valóban nem tréfált, mikor azt állította, hogy Flamel Miklós még két év előtt életben volt?" “Nem tréfáltam, ma is él." Ma is él! Flamel francia, és Rochard is francia. “Aki sokáig él, változtasson nevet." Flamel… Eduard Anselmus Rochard. És felesége? A Bölcsek Kövét együtt hozták létre, és az asszony is részesült az elixír csodatévő hatásában. De miért ne váltak volna széjjel egy rövid időre? Évszázadot szédítő távlata nyílik mögöttük és előttük… nem kel görcsösen összekapaszkodniok. Ráérnek. Mindenre var idejük. Rochard Bahrral szemben nem tagadott semmit. Nyíltsága valósággal megrendítette a kis betűmolyt. Miért olyan közlékeny vele? Miért pazarolja rá,

a tagadóra, bölcsességének kincseit és engem, aki egész lelkemmel sóvárgok az okkult tudásért, könyörtelenül kirekeszt belőle? Tanulok, akár egy megszállott, előre elkészülök feladataimmal, s ő úgy dicsér meg, mint egy jámbor kutyát: “Jól van, Hans! Derék dolog, Hans!" Ha azonban a beszélgetést óvatosan, bátortalanul az alchimiára terelem, rögtön elzárkózik, s mikor folytatom, szavamba vág: “Ez nem a te utad. Verd ki a fejedből. Csak éppen annyit kóstolhattál a tudásból, amennyi bajba döntene. Az elixírben való hited veszélyes hit. Mohó, sötét, alacsonyrendű vágyból fakad. Sohasem foglak támogatni abban, hogy a vesztedbe rohanj!" Ez este azonban, Bahrral való vitája után, amelynek hatása alatt megszületett bennem a gondolat, hogy Rochard talán Flamellel azonos, olyan feszültség támadt bennem, amelyet le kellett vezetnem valamiképpen. Mikor Rochard szobámba lépett, hogy megkérdezze, kihallgasson-e valamiből, nem sokat kerteltem. Megmondtam, hogy nem készültem el, annyira foglalkoztatott a néhány szó, melyet Bahrtól elmenőben véletlenül meghallottam. Az elixírről és Flamel Miklósról beszéltek… – Óh… tehát hallgatóztál. Nos… ez nem lep meg. Gondolhattam volna… – csodálkozásomra szemében most nem jelent meg a rideg elutasítás kifejezése. Inkább tűnődő volt és szánakozó. Leült asztalom mellé. – Sajnállak – mondotta csendesen. – Sajnállak, mert megkedveltelek. Tehetséges, okos gyermek vagy, Hans, gyermek még. Tele gyöngédséggel, kiszámíthatatlan indulattal, veszélyes kíváncsisággal. Ne gondold, hogy lebecsüllek ezért. A magad fokozatában kitűnően megállód helyedet. A természetet azonban nem lehet sürgetni. Egy teljesen fejletlen, gyermeki anyaméhben nem foganat élet. Ha én távol tartalak ezektől a dolgoktól, az csak te védelmedben történik. Értsd meg és hidd el nekem, hogy a te részedre nincsen elixír. A felnőttek elixírje a te lelkedben méreggé válnék, és megmérgezné a testedet is. Szavaiból csak két dologra figyeltem. Az egyik az volt, hogy az elixírről most végre előttem is mint valóságról beszélt. A másik, hogy Bahrt, a gúnyos kételkedőt egyenrangú félként kezelte, míg engem gyermekké alacsonyított. Miért? Kirobbant belőlem az elkeseredés. Megkérdeztem, miért tartja többre a zollerni gróf savanyú könyvtárosát nálam, aki rajongó, szorgalmas tanítványa lennék a misztikus ösvényen?! – Ő felnőtt, Hans – mondotta szelíden. – öreg már. Belül is. Sok minden kiégett belőle. Csak fel kell nyitni! a szemét. – De mi történhetik velem, ha megkísérlem?! – kérdeztem hevesen. – Én nem félek semmitől. – Pedig… neked még van mitől félned. A félelem, a megismerés bizonyos fokozatán túl, valóban fölösleges teher, amelyet le kell vetni, hogy a lélek

fölszárnyalhasson. Addig azonban szükséges nehezék. Aki súlytalan belül, azt minden ösztönszélroham elsodorhatja. Azt kérdezted, mi bajod történhetik, ha megkísérted magadhoz zsákmányolni az okkult erőket… az elixírt… Olyan állapotba kerülhetsz, amely rosszabb a halálnál. Az elixír titkos hatásáról a könyvek nem írnak semmit. Én most figyelmeztetlek rá, Hans! Akinek a lelke alacsony indulatokkal van tele, azt az elixir meg is ölheti. Ha teste mégis legyőzi szörnyű megrázkódtatást, olyanná válik, mint a pestises vagy bélpoklos, akit állandóan gennyedő, fájdalmas fekélyeivel balzsamoztak örök életre. A halandó ember szemére jótékony fátyol borul, amely elrejti előle az éteri megtöltő démoni lények asztrálbirodalmát. Az elixír azonban áttöri a fizikai lét védőgátjait. Ez még az Adeptusoknál is így történik. Ők azonban előkészültek rá; kiöltél; lelkűkből a démoni tulajdonságokat, s így hatalmat nyertek az asztrállények fölött. De akiben élő lánggal lobog az indulatok máglyája, arra rárontanak, és foglyul ejtik. Saját félelméből, gyöngeségéből fonnak hurkot köréje. Az erőszakkal megszerzett elixír szörnyű kórral oltja be az engedetlen tanítványt, amely krízisből krízisbe hajszolja. Többé soha nem juthat vissza a fejlődés lassan hömpölygő, természetes folyamába. Élete hosszú kínlódás lesz; vágyai égőbbek, szomjúsága kielégíthetetlenebb, magányossága gyógyíthatatlanabb, mint a halandóké. S gyötrelmei elől hiába remél elmenekülni mindenki vészkijáratán: az öngyilkosságon át. Ez a kapu zárva van lelőtte. Halála csak erőszakos, más kéz által okozott halál lehet. De nincs olyan bárd, tőr, kard, kötél, tűz vagy víz, amely megfojthatná, eltompíthatná égő öntudatát és emlékezetét. Ennyi az, amit elmondhattam neked. Hans. Elégedj meg vele, és ne firtasd tovább a kérdést, különben jel kell válnunk egymástól… megértettél végre? Megértettem. De egy pillanatig sem hittem a sötét fenyegetésekben, és nem nyugodtam bele az elutasításba. Szolgájául sem akart felfogadni, s mégis szolgája, sőt tanítványa lettem. Csak várnom kell; várnom és figyelnem törhetetlen akarattal, legyűrhetetlen szívóssággal. Eduard Anselmus Rochard magánál hordja az élet egyetlen értelmét: az Isteni Anyagot. Nem tágíthatok mellőle. Ki kell tartanom határtalan türelemmel és határtalan alakoskodással, mindent vállalva, minden mást feláldozva érte. * A Sebaldus ivójában ültünk. Kora délután volt, de az esős ősz már sötét estére felhőzte be az eget. Rochard-t nagy társaság vette körül. Sebhelyes arcú, éjszakázástól duzzadt szemhéjú diákok lármáztak asztalánál. Elhúzódtam tőlük a tűz közelébe, és a könyvbe mélyedtem, amelyet mesterem parancsára lehoztam magammal, hogy később majd visszavigyük Amadeus Bahrnak.

Egyik kormos gerendáról pislogó olajmécs függött. Csaknem belevakultam az olvasásba, abba kellett hagynom. Lopva Rochard-t kezdtem figyelni, újra és mindig csak őt, gondolataim, terveim, rögeszmés vágyam középpontját. A mécs fénye megcsillant gyérülő, sötétszőke haján, kirajzolta homlokának dudorait, finom halántékát, amelyen erek rajza lüktetett. A részeg kurjongatások, bortól savanyú, forró leheletek párájában hűvösen, józanul ült ott… de ezt csak én láttam így. A diákokban minden szava nevetéssé robbant. Egy, a városban ismert nőszemélyről tartott előadást, aki csak úgy engedett magához férfit, ha az előbb minden testrészére aranypénzt helyezett. Egyszer rongyos, öreg alchimistát csalogatott magához csak azért, mert arany szagát érezte rajta. Megetette, megitatta, majd ágyasházába vezette… Anyaszült meztelenre vetkőzött előtte, végig nyújtózott az ágyon és úgy kínálta magát. Hófehér, puha, meleg testén nagy ólomdarabokat hengergetett, azokat kellett a hemmegő öregnek arannyá változtatnia ölelkezés előtt. Szegény öreg el is követett mindent a siker érdekében, de száradt, ráncos keze reszketett szépségtől megrészegült izgalmában, és a drága vörös por nem oda hullott, ahová kellett volna, így ólom helyett a nőszemélynek olyan testrészei változtak arannyá, amelyek csak vérből és húsból érnek aranyat. A táskás szemek kidülledtek a nevetésbe menekülő, titkos izgalomtól. Egy himlőhelyes, torz szájú diák rekedt nótába kezdett. Hangja kibicsaklott, el-elfulladt a részegségtől. Most már nem zavart meg Rochard egyéniségének látszólagos sok ellentmondása. Megértettem, hogy a bölcsnek elrejtőzni csak a bolondság bástyája mögött lehet. Ezért öltötte magára a kókler álruháját. A nyitott tűz fölött himbálódzó vaskondérban buzogva felforrt a víz. Egy viaszos arcú öregasszony karmos kezével nagy gombócokat hengergetett, és beledobálta őket a párolgó vízbe. Rochard felállt, és asztalom felé tartott. – Menjünk! – mondta röviden. Felálltam, és követtem. * Sűrű, hideg eső verte a keskeny, lejtős utcát. Siettünk. Hosszú léptekkel végigloholtunk a piactéren, végig la városfal mentén, és befordultunk a ruhakészítők utcaijába. Csuromvizesre áztunk mindketten, mire a szabómester házához érkeztünk, ahol most Amadeus Bahr lakott. A kastélyt vendégsereg töltötte meg, és Bahr nyomorúságos, apró vályogháza is kellett a szolgáknak, akik uraikat tömegesen elkísérték.

Mikor bekopogtunk, a kis ember vad krákogással szabadította ki hangját a hosszú hallgatás rekedtségéből: – Tessék! Benyitottunk. Az ablaktalan, nyirkos odút, amelyet bérelt, a kora reggeltől késő éjszakáig égő faggyúgyertya avas szaga és maró hagymabűz töltötte meg. Nagy, fekete kötésű könyv széttárt lapjai közül kiemelkedve, Bahr aszott, töprengéstől révült madárarca fordult felénk. Hosszú koponyájáról szürkészöld haj csapzott a nyakába. Keskeny ajka, csőrszerű orra fölött, petyhüdt, ráncos szemhéj keretéből villogó, okos, fekete szem derült felénk. – Jókor jön, Anselmus! Éppen a maga híres Tabula Smaragdinájával vesződöm! – Isteni időtöltés! – mondta Rochard, köpenyéről leázogatva a vizet, majd egy csomó könyvet, szamárfüles papírlapot óvatosan félretolva, a nyikorgó faágy szélére telepedett, – Kutyaidő van odakint! Átáztál, Hans? – Bőrig! – mondtam dideregve, és a tűz közelébe húzódtam, amely egy kis vaskályhában parázslóit. Rochard nem tudta megtenni, hogy hazazavarjon a szakadói esőben. Helyet kerestem magamnak egy ládán a kályha mellett, a gyertya fénykörén kívül. Mint zsákmányára leselkedő vadállat, a homály fedezékébe húzódtam mindig. – Őkegyelmessége a Tabula Smaragdina pontos értelmét kívánja tőlem, hogy vendégeinek feltálalja a tűzdelt vaddisznócomb mellé csemegének. – A vézna emberkében titkos lázadó háborgott. Szánalmas teste, elnyomott helyzete és nagy szellemi fölénye szerencsétlenné, félszeggé és egyben gőgössé tette. Éles, okos szemének fekete tőrére feltűzött minden visszásságot, kegyetlenséget, ostobaságot, amelyet gazdája udvarában tapasztalt, és maró pamfleteket írt róla; ellenállhatatlan humorú jellemzésekkel teletűzdelt, gúnyos remekműveket, amelyeket! verejtékes félelemmel rejtegetett ládájában. Tudta, hal egyet is megtalálnának nála, közelről ismerné meg a Pogánytorony kínpadját, mégsem tudott lemondani nyomorúságos élete egyetlen elégtételéről. – Ez nem nehéz feladat magának, Amadeus – mosolygott Rochard. – A Smaragd-tábláról éppen elég zavaros fordítás és magyarázat került köztudatba, legfeljebb megtoldja számukat eggyel. Fő, hogy izgató legyen, és elősegítse az urak emésztését. – Nagyon sok disznóságot kellene összehordanom ahhoz, hogy izgassam őket, jó emésztésük érdekében pedig egy csomó hazugságot arról, hogy piszkos, buta életük után miképpen kerülnek mégis a mennyországba! Nevettek, ami a kis, vézna ember mellében ugató hurutos köhögésbe fulladt. Egész testét összerázta, aszott fejét lilásvörösre gyújtotta, szeme sarkába könnyeket vert ki a köhögés. Rochard elkomolyodva nézte. Mikor a

roham elcsendesült, és Bahr ottmaradt összelappadva, fáradtan, szörcsögő lélegzettel, megszólalt: – És legalább talált már valamit a magas vendégek mulattatására? – Nem! – felelte Bahr mogorván, – De ami igazán bosszant, magamnak sem tudok egyetlen értelmes mondatot kihámozni belőle. Gyanítom, hogy ez a szöveg itt az emberi gondolkodás történetének egyik legnagyobb csalása, s csak azért zseniális, mert annyi évszázadon át tudja a sok ostoba között az okos embereket is foglalkoztatni. – Mindenesetre ez is egyik értelmezése a Smaragd táblának – bólintott Rochard. Ajkára különös, nyugtalanító mosolya derült, amely úgy tűnt előttem, Bahrra sem maradt hatástalan. – Azon mégis csodálkozom, Amadeus, hogy magát ott kell látnom a szellemi erőtlenek, küzdelemtől visszariadó megalkuvók között, akik, hogy fölényüket megőrizzék, cáfolják azt, amit nem sikerült megismerniük. – Téved! – pattant fel Bahr idegesen. Arccsontjára beteg pír ült ki. – De Krisztusra, csak nem állítja azt, hogy maga megértette ezt a dodonai zagyvaságot? – Hogy megértettem? Nem… azt nem állítom. Be kell ismernem, hogy mindhárom síkra vonatkozó értelmét maradéktalanul nem sikerült kifürkésznem. De valamit tudok róla, teljes bizonyossággal; azt ugyanis, hogy az ember testi, lelki és szellemi életére nézve magában foglal minden megoldást. Bahr hangtalanul, fürkészve nézte egy ideig, azután csöndesen, szinte alázatosan mondta: – A kutatónak, aki nem saját személyiségének akar szánalmas öröm- és nyugalom-alamizsnát összeharácsolni, lehetnek előítéletei. A megismerés fontosabb nekem saját beteg testemnél, gyűlölt sorsomnál és hiúságomnál Kérem, beszéljen nekem a Smaragd-tábláról! – Szívesen. Mi az, amit tud róla? Nem akarom, hogy ismétléseket kelljen hallania. – Nem sokat. Tudom, hogy Hermes Trismegistos sírját Nagy Sándor egyik hadjárata alkalmával fedezte fel. Írójának görög hangzású neve körülbelül Krisztus után a IV. században merült fel, de alakját kétségtelenül már a keresztény időszámítás előtt vallásos tisztelet övezte. Az egyiptomiak, a rómaiak idejében oszlopokat állítottak tiszteletére, amelyeket gazdagon televéstek alchimista receptekkel. Vannak, akik Thot vagy Theut egyiptomi királyt sejtik e név mögött, akiről Plató írt több helyütt. Thot, szerinte, jó néhány évezreddel Krisztus előtt élt, számos tudomány megalapítója és művészet kezdeményezője volt. Többek között az aritmetika, asztronómia, kockajáték is tőle származnának, sőt az egyiptomiak neki tulajdonítják a

magán- és mássalhangzók megkülönböztetését. Sokan úgy hiszik, hogy ez a név nem is élő személyre vonatkozik, hanem egy fogalom megszemélyesítőjére. A régi egyiptomiaknak volt egy istenük, aki Thot néven a bölcsességet, ügyességet és gyorsaságot képviselte, és akit kígyós bottal ábrázoltak, mint a görögök Hermest. Körülbelül ennyire jutottam Hermes-Thot lényegének megismerésében. – Ez is szép teljesítmény, Amadeus. A Hermes Trismegistosra vonatkozó dokumentumok legnagyobbrészt titkos értelműek, és csak beavatottaknak hozzáférhetők. Nem akarom, hogy e meghatározás: “beavatott" alatt gőgös, szándékosan rejtélyeskedő nagyképűséget sejtsen. Az igáid beavatott mögött kemény testi erőfeszítések, akaratpróbák és ernyedetlen szellemi fáradozások vannak. Az ezotéria korántsem kapzsi rejtegetése bárki által megkaparintható anyagi kincseknek. Aki akarja, aki szívós kitartással feltornássza magát a magasságig, ahol a Tudás Temploma tárt ajtókkal várakozik, az szabadon besétálhat a szentélybe. Moccanni sem mertem, nehogy tudomást vegyenek jelenlétemről. Meggémberedve ültem a ládán, nedvességtői párolgó ruhámban. Friss agyam följegyezte a szavakat, amelyeket Rochard mondott, de az értelem magja csak később, sok évvel és szenvedéssel később született meg a betűk üres héjában. – Hermes-Thot kétségtelenül egyiptomi pap, orvos és csillagász volt – folytatta Rochard. – Azt, hogy pontosan mikor élt, még nem sikerült megállapítani, de valószínű, hogy régebben, mint Plató feltételezi. Könnyen lehetséges, hogy mint pap egyúttal fáraó is volt. E kettőt az antik világ nem választotta ketté. Akkor még a fáraó, gyökeresen különbözvén a későbbi idők és fajták vérszomjas, hóditó zsarnokaitól, a megkoronázott, legmagasabb Intuíció és Intellektus volt. Beavatott. Mert e törvény alkotói, a bölcsek szerint, csak az lehetett alkalmas uralkodásra, aki önmaga fölött is uralkodott, és aki szellemében fölszabadult. Hermes, a név, általános, mint Manu vagy Buddha, de háromféle jelentősége van. Megjelölése egy embernek, egy kasztnak és egy istenségnek. Mint ember, Hermes, az első nagy Iniciált, de az egész papi kasztot is értik alatta. Mint istenség a Merkúr bolygót jelenti, azt a szellemi szférái, amelybe az isteni beavatottak tartoznak: tehát Merkúr tulajdonképpen vezetője az isteni beavatás föld feletti régiójának. Magát a személyt, akitől jórészt az egész egyiptomi vallás ered, a görögök, az egyiptomiak tanítványai nevezték el Hermes Trismegistosnak…minden természettudományok háromszor legnagyobb mesterének". Sok ezer műve közül, amelyet neki tulajdonítanak, s amelyek legnagyobb részét tanítványai vagy hálásától átizzott követői írták, legmélyebb és leghitelesebb a Smaragd-tábla. Ha kéznél van, olvassa fel a szövegéi. Amadeus! Bahr feje a nagy, széttárt könyv fölé bukott újra. Bütykös ujja a

Smaragd-tábla bekezdésére bökött: “Valóságos, hazugság nélkül való, biztos és teljességgel igaz! hogy ami lent van, ugyanolyan, mint ami fent van és ami fent van, ugyanolyan, mint ami lent van az Egyedülálló Dolog csodájának véghezvitelére. És amint minden dolog Egyből lett az Egyedülálló közvetítésével: úgy minden dolog egy dologból születik az alkalmazkodás által. Szülőatyja a Nap, szülőanyja a Hold; a szél hordozta mellében; bölcsője a Föld. Az egész világ minden tökéletességének a atyja ez. Ereje fogyatkozásnélküli azután is, hogy azt a földbe betöltötte. Válaszd el a földet a tűztől, a finomat a durvától, gondosan és nagy művészettel. Felszállt a földről az égbe és újból aláereszkedik a földre és egyesíti így a felső és alsó szférák erejét. Így juthatsz az egész világ halalmához. A sötétség menekülni fog előled. Ez az erők ereje, mert éppen úgy áthat minden finom dolgot, mint a durvát. Amint a Nagyvilág, úgy születik a Kisvilág. Ebből csodálatos összefüggések válnak lehetségessé, amelyeknek kulcsa ez. Azért neveztek engem Hermes Trismegistosnak, háromszorosan bölcsnek, mert az egész világ filozófiájának mindhárom értelme birtokomban van. Amit a nap művéről mondottam, elvégeztetett!" Bahr szikkadt keselyűarca feszült mozdulatlan figyeléssel fordult újra

Rochard felé. Hajlott orrú arcéle furcsán lobogott a falon, ahogy a gyertya táncoló lángja odavetítette. – A Tabula Smaragdina értelme három síkra vonatkozik, mint ahogyan az egyiptomi hieroglif aknák általában három értelmük van – mondotta Rochard. – Egy fizikai, egy asztrális és egy mentális értelme. Hermes Trismegistos kinyilatkoztatása éppúgy magában foglalja a legmélyebb teremtéstitkokat, mint a transzcendens világok, úgynevezett asztrálrégiók formaalkotó erőinek mibenlétét. De jelenti ezenkívül a szó szoros értelmében vett alchimiát is, az alchimia rejtett mélyét, a nagy Életelixír elkészítésének, az Aurum Potabilének szellemi receptjét, amely minden betegséget meggyógyít, fiatalít, az ereket megtisztítja a mésztől, és felfrissíti a nedveket. Közbe kell vetnem, hogy ez az úgynevezett "iható arany" nem tesz halhatatlanná, mint a fanatikusok és tudatlanok hiszik, csak meghosszabbítja az életet. Kiküszöböli az öregedés okait. De vonatkozik egyúttal az alchimia másik, nagy és külsőségesebb céljára, a fémek átváltoztatására is. Megértheti ezután, miért rejtette Trismegistos bonyolult szellemi útvesztő mélyére mondanivalójának valódi értelmét. Az egyiptomi vallás legmélyebb misztériumaira sóvárgó fiatal papot súlyos próbáknak vetették alá minden újabb tétel felfedése előtt. Minél mélyebbre hatolt a megismerésben, annál szörnyűbbek lettek a próbák, s a végső titok felragyogása előtt magát a testi halált kellett elszenvednie. Trismegistos úgy alkotta meg a Tabula Smaragdinát, hogy az ne csak tartalmazza, de avatatlan, gyönge és szellemileg alacsonyrendű emberek elől el is rejtse tanainak magvát, mert ez az igazság erőt ad az erősnek, de a gyengét megsebzi, mint a vigyázatlanul kezelt kard éle. A Smaragd-tábla ezért nemcsak tartalmában lenyűgöző, hanem szerkezetében is, mert magában rejti azt a próbát, amelynek leküzdése a szellemet éretté csiszolja a megfejtés befogadására. Még egy alapvető törvénye Trismegistos tanának, hogy a Nagy Magisteriumot egyedül az hozhatja létre, aki nemcsak a fizikai síkon, hanem azzal párhuzamosan, asztrálisan és mentálisan is végrehajtja magában a transzmutációt. – Az értelemről mondjon végre valamit! – tört ki Bahrból. – Felvitt egy magas hegyre, és eltakarta a szememet! – Majd legközelebb, Amadeus. Most már késő van, és magának le kell feküdnie. Tudtam, hogy miattam nem bocsátkozik a Smaragdtábla értelmének fejtegetésébe, és keserűség fogott el. Bahr is elégedetlen és éber volt, akár egy bagoly. – Nem mehet el most! Nem hagyhat itt! – tiltakozott hevesen. Hangja újabb köhögési rohamba fúlt. Ijesztő és szánalmas módon dobálta törékeny testét. Rochard felállt. Arcán nyugtalanság tükröződött.

– Kímélje magát, barátom… Bahr fuldokolva, rákvörösen rázta a fejét, majd mikor nagy nehezen megnyugodott, legyintett egyet: – Előbb kellett volna hozzákezdenem. Most már nincs mit kímélnem magamon. Akkor érzem jól magam, ha erről a hitvány testkoporsóról megfeledkezhetem. – Amit maga koporsónak nevez, értékes burkolat, ha szellemet borít be. Óvatosságot érdemel. – Maga mondja ezt?! Előadása idáig az anyagtól való szabadulásról szólott, csupa szublimáció, csupa elvontság volt… – Félreértett. Hermes Trismegistos munkásságához, amely évezredek szellemi életének alapköve lett, erő, egészség kellet. A beteg test hamis képzeteket termel, indulatokkal, fojtó szorongással torlaszolja el a szellemi fényt közvetítő szerveket. Akinek mondanivalója van, annak tisztán kell tartania a Szó edényét. – De hát van-e mondanivalóm… nekem?! – mondta Bahr keserű öngúnnyal. – És… kinek kell a Szó, ma?! – Fejét lehajtotta, s töprengve folytatta: – Talán egymásnak. Nekünk, akik amúgy is betűtől meggyőzőitek és megszállottak vagyunk. Betegek. Megrövidíttettünk a húsban, és éhségünket képzelt táplálékkal elégítjük ki. Hatalomvágyunkat meg elméletekkel, amelyek igazolnak bennünket, és árnyékkirállyá emelnek egy látszatbirodalomban. Fegyvert faragtunk hitvány madártollból, és méregbe mártva az erősekre lövöldözünk vele, akik kézzelfogható javakban dúskálhatnak. – Ez is alchimia, Amadeus… ami ilyenkor végbemegy a lelkében. Van egy sav, amely az aranyat különválasztja a salaktól. Az emberi lélekben kételynek hívják. Mindaddig szükség van rá, míg a színarany el nem különül minden más anyagtól. A két királyság között, amelyet említett, valóban nagy a különbség. Egyik a halál, másik az élet királysága. A hús, bármilyen pompázó és kívánatos, tehetetlenül omlik a rothadás karjába. A hús csak a szellem játéka, vagy ha úgytetszik, izgalmas kísérlete, hogy általa kifejezzen valamit önmagából. Sivatag homokjába rajzolt ábra. Csodálatos és mélyértelmű kifejezésmód ez is, akár a zene, a szobrok, képek, könyvek, templomok, amelyekben szintén a szellem alkotókedve időzik; de múlandó, mint a mozgó időtalajon épült minden anyagi forma. A szellem azonban örök és változhatatlan. Gondolkozzék, melyik a kettő közül az árnyékkirályság. – Magára terítette köpenyét, – Hadakozzék tovább, Amadeus. A megjelöltnek szolgálnia kell minden képességével; keserűségével, kételyeivel éppúgy, mint meddő vágyakozásával! – Sohasem voltam ennyire éber! Maga olyan sejtelmeket oltott belém,

amelyek esztelenek, és elbizakodottá tehetnének. Ahhoz pedig emberféregnek nincs joga. Majd tükörbe nézek… – Befelé nézzen. A külső tükörkép csak árnyéka a valóságnak. * Némán baktattam Rochard mellett az álom mély csendjébe merült, keskeny, alacsony kis házak között. Az eső elállt. Vad szél tépdeste rongyokká a súlyos felhőzetet. A réseken már a sápadó égbolt derengett. Rochard útja nem vezetett szállásunk felé. – Én még sétálok egyet, Hans – mondta. – Te csak eredj haza. A kíváncsiság nyomába sarkallt. Miután elváltunk, távolról követni kezdtem. A városfalon túl nekivágott az erdős hegyoldalnak. Bő, sötét köpenyét hordószerűvé dagasztotta a szél, azután felkapta, és denevérszárnyként lobogtatta teste körül. Hirtelen érthetetlen félelem vett erőt rajtam, amely szinte elbírhatatlan rettegéssé fokozódott. Úgy éreztem, vad, pánikszerű futással menekülnöm kellene, el – el tőle. Szörnyű dolgok alaktalan előérzete fojtogatott. Megfordultam, reszkető térddel visszabotorkáltam szállásunkra, ágyamra vetettem magamat, és zavaros, nyugtalan álomba merültem. Másnap estefelé éppen befejeztük leckeóránkat Rochard szobájában, amikor Amadeus Bahr szállásadójának felesége kopogás nélkül berontott az ajtón. Feldúlt volt, és futástól lihegett. Hangja sírósan zihált. Elmondta, hogy Bahr vért hányt, a kastély orvosa szerint halódik, és mindenáron beszélni akar Rochard-ral. Azonnal elindultunk. Rochard ezúttal nem törődött vele, követem-e. Csípős hideg volt kint. Éles, szúró fénnyel ragyogtak a csillagok. * A gyertya az ágy fejénél lobogott egy háromlábú asztalon. Ez a bizonytalan fény a párnába süppedt árnyékos, sárga arcra a halál jegyét rajzolta. Mikor lábujjhegyen besurrantam Rochard után, és pillantásom a mozdulatlanul fekvő alakra esett, azt hittem, későn érkeztünk. A sarokban a szabómester felesége züppögött kíváncsi részvéttel. Rochard hozzá, fordult hirtelen: – Egy mészárost láttam a szomszéd utcában. Menjen át, kérem, és hozzon a verméből egy dézsa jeget! Siessen! Az asszony rábámult, nem értette, vagy nem akarta érteni; de a pénzdarab, amely a lába elé csörrent, már az ő nyelvén beszélt. Mikor kiment, Rochard a beesett halántékú homlok fölé hajolt, és rátette tenyerét. Arca, ahogy a gyertya

fény kör ebe hajolt, komoly és feszülten figyelő volt. Tenyeréből mintha életerő sugárzott volna át a mozdulatlan testbe. A szemgödör szakadékában eleven fény villant. Bahr felnézett barátjára, és ráncos, beesett ajkán egy mosoly kísérlete jelent meg. – Sajnálom… – lihegte alig hallhatóan. – Annyira szerettem volna… a Tabula Smaragdina… – Egyetlen szót sem beszélhet most! – mondta halkan, de erélyesen Rochard. – Anélkül is tudom, mire gondol. Itt vagyok, jókor jöttem, és maga élni fog! – csöndes hangjából szilárd meggyőződés áradt. Széket húzott az ágy mellé, és szorosan Bahr fejéhez ült, mindkét kezét föléje nyújtotta, és amennyire láthattam, különös, simogató mozgásokat végzett teste fölött fejétől le a gyomorszájáig. A beteg szaggatott, kínos zihálása nyugodtabb lélegzetvétellé csendesült. A szabómester felesége becsörömpölt az ajtón a dézsa jéggel Vaskos teste a hús durva valóságával tört a szobába, és felriasztotta a halál rémületét. Bahr szeme tágra meredt. – Csak hinnék! Hinnék! Új tüdőt maga sem növeszthet nekem! – nyöszörögte. – Csendben kell maradnia! – parancsolta Rochard. A jeget törülközőbe csavarta, azután felfedte a nyomorúságos testet. Mialatt elhelyezte rajta a jeges borogatást, megenyhült, gyöngéd hangon beszélt a kórtól legyőzött emberhez: – Ha a gyík kinövesztheti letépett farkát reggeltől napnyugtáig, miért ne leshetnénk el mi is a természettől a megújhodás titkát?… Isten értelmet adott nekünk a kutatásra. Nemcsak azt mondta, higgyünk, hanem megengedte, hogy hitünket tudássá, meggyőződéssé transzmutáljuk nagy erőfeszítések árán… – Hirtelen hátrafordult, oda, ahol én álltam csendben a szabómester száját tátó felesége mellett: – Szeretnék egyedül maradni a beteggel! Ha szükségem lesz valamire, kiszólok. * A sűrű levegőjű szabóműhelyben várakoztam Rochard-ra. Hárman dolgoztak az elképzelhetetlenül szűk helyen. Az asszony nyitott tűzhelyen káposztát kotyvasztott a sarokban, amely orrfacsaró bűzt árasztott. Gyomrom émelygett a szörnyű levegőben, de nem mozdultam. Fülem ideges éberséggel figyelt minden neszre, amely a rozoga ajtó mögül kihangzott. Tekintetem találkozott néha a mesterné pillantásával, amelyben éhes, alattomos kíváncsiság égett. Ő is figyelt. Magában valószínűen átkozott engem, hogy ottlétem meggátolta a hallgatózásban. A betegszobából csak Rochard

hangjának elmosódó, halk mormogása hallatszott. Egyszer kinyitotta az ajtót, és az egyik segédet vörösborért küldte. A bort azután bevette az ajtón, és újra csend lett. A kese bajuszú, süppedt mellű szabómester suttogva faggatni kezdett, kiféle a gazdám. Orvos? – Igen – feleltem. – A városban egészen mást beszélnek róla! – vágott közbe az asszony. – Mit? – kérdeztem éledő szorongással. – Hogy ördöngös… Sokszor külön járnak, ő meg az árnyéka… Eladta a lelkét a gonosznak az aranycsinálásért… Minden jótét lélek dicséri az Urat! – vetett egy fürge keresztet kövér mellére. Rossz érzésem elhatalmasodott a veszedelmes hírtől, de arcomra mosolyt erőltettem: – Ha nem volnék haldokló közelében, nevetnék most. Én aztán tudom, milyen nagy szükségünk lenne néhány aranyra, eléggé szorongatnak bennünket pénzért a fogadóban. Micsoda arany csináló, ördög cimborája az olyan, aki nyakig úszik adósságban?! – Okosságból vezet mindenkit az orránál! – nyelvelt az asszony. – Nem volna maradása, ha kitudódnék róla. Rögtön akadna ingyenszállása az ötszögű toronyban. Finom ketrec az egy aranytojó tyúknak! Összerázkódtam. Sebastian szavaira és a borzasztó történetekre gondoltam, amelyek a kocsmák ivójának asztalai között keringtek halálra kínzott vagy szökés közben megölt szerencsétlenekről, akik fogságba kerültek az aranycsinálás titka miatt. – Rochard szegény, vándorló orvos – mondtam száraz torokkal. – Rendesen jár templomba, és nem vét a légynek sem. Mit akarnak tőle?! – Aranyat… hi, hi… – vihogott az asszony. – Ilyet ni… szakajtószámra! – nyitott tenyerét mutatta, amelyben a gyertya egy francia arany sárga fényét villantotta meg. Úgy meredtem rá, mintha viperát láttam volna. Ezt dobta oda Rochard, mikor jégért küldte az asszonyt, s én teljesen megfeledkeztem róla. Hazugságom adósságokról, szegénységről nyilvánvalóvá lett. Tudtam, ennek a pénzdarabnak a csillogása még a kelő nap fényénél is hamarabb szétárad a városban, csak az kell hozzá, hogy Bahr, akiről a kastélyorvos lemondott már, megélje a holnapi napot. Aggodalmamat nem annyira a Rochard iránti ragaszkodás táplálta. Attól féltem, fegyveres erőszak sodorja el mellőlem a Nagy Magisterium letéteményesét, mielőtt titkát kileshetném és megszerezhetném. *

Nemcsak én éreztem veszélyt, Rochard is tudta, hogy menekülnie kell – még napkelte előtt. Ahogy elhagytuk a szabómester házát, a fogadóba siettünk, holminkat összecsomagoltuk – én egy szerelmes konyhalány segítségével némi ennivalót is szereztem –, és a hajnal zordul szép, szürke-vérvörös színjátéka már az országúton talált bennünket. A völgyből nyirkos hűvösség szállt fel, és a fák ágai között felhőfoszlányok lógtak. Nem mentünk messzire. A városon túl gaztól felvert, elhagyott tanya maradványaira találtunk. Málló vakolatú, roskadozó csűrben húztuk meg magunkat. A tetőn nagy rések tátongtak, alattuk a földön bűzös tócsákban meggyűlt az esővíz. Rochard egész idő alatt komoly és szótlan maradt. Hallgatásában volt valami elutasító és megtörhetetlen, amely leszerelte izgatott kíváncsiságomat. A ládáinak száraz helyet kerestem egy sarokban. Rochard leült rá. Én néhány téglából és szalmából készítettem magamnak ülőhelyet. A lassan múló percek emésztő nyugtalansággá forrtak fel bennem. – Mire várunk itt? Túl közel vagyunk veszélyhez, semhogy békésen üldögélhetnénk. A por fojtogató, és a rothadó szalma között undok bogarak nyüzsögnek. – Egyél! – fordult hozzám Rochard, és felém nyújtotta bőrzsákját, amelybe az ennivalót csomagoltuk. Ő maga nem nyúlt ételhez. Kivette ládájából csillagászati műszereit, könyveit: a tust, a papírt és a tollat, és egy térdére támasztott könyvön számításokba merült. Akkor már tudtam, mi az, amit csinál. Meghúzta a kört, tizenkét részre osztotta, berajzolta az állatöv tizenkét jelét, és felírt egy dátumot. Bizonyára útirányunkat és utunk kimeneteiét számította ki a bolygók állásából, amelyeket szintén berajzolt a kör egyes “házaiba". Hűvös volt. Vékony, szitáló eső eredt meg, és halk suhogással verni kezdte a tócsák felszínét a csűr lyukas tetején át. A magasan fekvő ablaknyílás és a telő között rossz huzat süvített. A komor, borús fényben Rochard arca is komornak, gondterhesnek tűnt. Alakjáról szorongás sugárzott belém. Úgy éreztem, nem bírom tovább mozdulatlanul az éber lidércnyomást ebben a nyirkos, huzatos derengésben: fel kell ugranom, szólnom, kiáltanom, kérdeznem kell. Egyszerre Rochard pillantását éreztem magamon, valósággal úgy, mint egy érintést. Talán már régebben nézett, de csak akkor szólalt meg, amikor visszanéztem rá. – Félsz? – kérdezte különös hangon. – Mitől félnék? – kérdeztem szívembe szúró rettegéssel, amely bizonytalanná telte hangomat. Nem felelt mindjárt, de továbbra is nézett. Szerettem volna eltakarni magamat pillantása elől; reszketni kezdtem, és kivert a verejték. – Sajnállak – mondta azután rövid sóhajjal. Igazi részvét zengett meg ebben a szóban. – Nem segíthetek rajtad.

Rettegésem egy gondolatban öltött testet hirtelen: – Az én sorsomat nézte meg a csillagokban, Magister? – kérdeztem elfulladva, – A tiédet is. – Meghalok?! – Egyszer… – De mikor? Ne kíméljen… most?! Erőszakosan? – Nem. Most még nem. Előbb félni fogsz. Sokáig félni fogsz, és megátkozod az életedet. Szabadulni akarsz tőle, és az élet beléd kapaszkodik majd, mint egy harapógörcsbe merevült szörnyeteg. Hiába menekülsz előle, hiába akarod megfojtani, eltompítani, lerázni, szívós lesz és eleven, égő és végtelen kínig fokozódó… Nem segíthetek rajtad, szegény fiam… te élni fogsz… – hangja tompán, halkan csengett. Egész valómban eláradó boldogsággal dőltem hátra. Szavainak sötét tónusa elsiklott fülem mellett, csak az Életre vonatkozó ígéret csendült ki abból, amit mondott – az elpusztíthatatlan élet szédítő perspektívája. Felhagyott sokszor elbírhatatlan megvetésével és zárkózottságával. Azt mondta: “Élni fogsz!" Mi mást jelenthet ez, mint Trismegistos anyagi esszenciává sűrített titkát, az Aurum Potabilét? Térdre borultam előtte, és homlokomat a bogaraktól nyüzsgő, rothadt szalmára hajtottam lába elé: – Uram, uram! – tört ki belőlem túláradó szívvel, könnyezve. – Nem vagyok méltó a kincsre, amellyel megajándékoz, de hozzáemelkedem… Isten engem úgy segéljen! Hűséges szolgája, tanítványa maradok egy örökkévalóságon át… kisimítom az utat a lába előtt… magamra veszem terheit és gondjait. Minden veszély elé, amely fenyegeti, saját testemet vetem… Apámnak, bátyámnak, Krisztus után élő eszményemnek tekintem… A bűnnek csíráját is kipusztítom lelkemből, nem hazudok, nem lopok többé, azért, mert ön él… Azért mert… – Hallgass! Szerencsétlen! Szívembe hidegség futott. Felegyenesedtem görnyedésemből, hogy arcába kémleljek, és leolvassam róla e változás okát; de arca megint zárt fal volt előttem. A homály árnyékba vonta, árkokkal rajzolta tele, és ijesztően öreggé tette. – Miért taszított el megint?! – Olyan kétségbeesés fogott el, hogy lélegzetem nehéz, belső zokogástól zihált. Rochard hangja fakón tört elő a félhomályból. – Érzések… – mondta halkan. – Sötét zűrzavar a szellem napkeltéje nélkül… Ma emésztő sóvárgás, túláradó hűség, holnap vak indulat, pusztító gyűlölet… halál… – Nem értem! – kiáltottam remegve.

– Miért is értenéd?… Elhajított kő vagy. Anyag, amely anyagot rombol. Adonáj visszaveszi általad a múlandóság kísértetvárát… Hálás vagyok érte. Ámen. Felállt, kikémlelt a szűk ablakrésen. – Nemsokára besötétedik, szerencsére borult az ég… Megtennél nekem valamit utoljára, fiam? – kérdezte. – Mindent… amit kíván! – Visszamégy Amadeus Bahr szállására… ne félj… neked nem lesz bántódásod… A szabómester és a felesége biztosan a hatodik házban fecsegnek azóta, ha nem a kastélyba hivatták fel őket. A segédek pedig nem őrzik a tüzet olyankor, ha nincs aki hajszolja a munkát. A nyomukat sem látod majd: észrevétlenül bejuthatsz a betegszobába. – De hátha Amadeus Bahr már… – Él – mondta egyszerűen; – Egy levelet kell átadnod neki. Csodálkoztam, miért állítja ilyen határozottan, mi történik a városban, mikor velem együtt itt töltötte a napot. Rochard pergamenlapot vett elő, lassan, gondolkozva sorokat rótt rá, majd megszárította, és vékony tekerccsé göngyölte össze. Hogy a tekercs szét ne ugorjon, ráhúzta nehéz, vert ezüstből készült gyűrűjét, amelynek nagy, vörös rubinkövébe zártan ezüst főnixmadár repült kiterjesztett szárnnyal. * Félelemmel és kíváncsisággal eltelve indultam veszedelmes utamra. Tudtam, ha elkapnak, nem szabadulok addig, míg Rochard rejtekhelyéhez el nem vezetem azokat, akik meg akarják találni őt. Az eszközöket jól ismertem, amelyekkel szóra lehet nyitni a legzártabb ajkat is. A posztózekém alá rejtett tekercs égette mellemet. Mikor Rochard átadta nekem, már tudtam, hogy amint lehet, el fogom olvasni. Ő is tudta, mégis rám bízta. Mindegy volt neki, elolvasom-e vagy nem. Ismert. Úgy szövegezte a levelet, hogy kíváncsi szemem lezárt szavak kemény héjába ütközött, amelyek feltöréséhez szellemem puha és gyenge volt még. Előre gondoltam rá, hogy nem mehetek be lakott helyre, ahol világosság van, ezért csomagomból előkapartam és magammal vittem tűzszerszámomat is. Az erdő szuroksötét, sűrű védelmében néhány gallyat halmoztam száraz levelekre, és a meggyújtott tűz fényénél elolvastam Rochard üzenetét. Annyiszor olvastam el tagoltan és erőlködve, hogy minden szavát kívülről megtanultam, mégis úgy hatott rám, mint valami egzotikus szöveg. Néha egy-egy szó értelme felbukkant előttem, de a mondattal való összefüggésében megint elveszett. Különös módon – bár a zord környezet és a szokatlan helyzet is hozzájárult –, belső izgalomtól

reszkettem, amely újra és újra arra sarkallt, hogy elolvassam a makacsul ellenálló szavakat: “Az, aki elmegy, üdvözli a visszaküldöttet, aki barátja és társa volt az úton. Régen támadt ez a kötés. Most feloldódik. A távozó minden tartozását kifizette, kivéve egyet, amelyet utoljára behajtanak rajta. A törvényben alázatosan megnyugodva, az Egyetlen Igazságban való feltámadás előtt néhány szót szól régi barátjához az, aki emberi nyelven ezután nem szól többé. Az Élet Házának három kulcsa van. Ezért a három kulcsért küldték vissza sírjából a haldoklót. Két keze a kereséshez a Skorpió és a Vízöntő. A házba be kell jutnia, hogy azok, akik keresik, meglássák ablakában a Fényt. Az Apokalypsis chemica megtörtént. A magból, amely koporsóba vettetett, az Élet hármas gyümölcsének kell megteremnie: egyik a mindenre emlékező, a maxik a mindent megismerő, harmadik a mindent feloldó gyógyszert tartalmazza; s a három együtt az egyetlen nagy Arkánum. Ez a telel, az út és a magyarázat. E. A. R." A szabómester házánál mindent úgy találtam, ahogy Rochard előre megmondta. Még zörgetnem sem kellett, az ajtót gondatlanul nyitva felejtették. A műhely üresen, sötéten hallgatott. Szívdobogva surrantam Bahr ajtajához, és félelemmel küzdve, hátha kiterített halottként látom viszont, benyitottam. Akit láttam, nem volt halott és nem volt kísértet. Bahr roskadozó asztalánál ült kopott varjúköpenyében, hajlottan, sárgán – de elevenen! Mikor meglátott, arcán ijedt öröm gyulladt. Elém sietett. Járásában nyoma sem volt beteges fáradtságnak, melle nem hörgött a tüdőbetegek szaggatott, nehéz légzésével. Ez a ruganyos, fürge mozgás rázott meg lelkem mélyéig. Ez hozta tapintható, szédítő közelségbe a csodát. Bahr gondosan bereteszelte az ajtót, azután hozzám lépett, és megragadta mindkét vállamat. Ujjai, amelyeknek izmos szorítását alaposan megéreztem, tegnap még egy halálra sebzett pók utolsókat rángó csápjaiként kaparásztak a takarón. – Hol van Ő?! – tört ki belőle súgva, nagy izgalommal. – Biztonságban – feleltem halkan. Keze lehanyatlott. – Rettenetesen aggódtam érte! – mondta megkönnyebbülten. – Olyan a város, mint a hangyaboly, amelynek közepébe mézet cseppentettek. A gróf már kétszer itt járt… személyesen! Azelőtt félholtan sem volt kíváncsi rám, most meg is tapogatott. – Arcán megjelent gúnyos, okos mosolya. – Hülyének tettettem magamat. Azt mondtam, ér pattant meg a torkomban, abból hánytam vért. Pedig a tüdőm volt. Hans… tudod… darabokban szakadt ki, fekete, sűrű

csomókban a piros vér között… éreztem. – Hangja lázasan remegett, majd lehalkult. – Mondd meg Rochard-nak, hogy a gróf tőlem nem tudott meg semmit! Ki akart vallatni, kaptam-e valami orvosságot. Letagadtam. A mendemondák elülnek majd… addig jobb, ha nem mutatkozik ezen a környéken… – Dőlt belőle a szó. – Mondd meg neki, Hans, mennyire fáj nekem, hogy meg kell fosztanom magamat attól, hogy lássam, de még csak keresni sem merem a találkozást vele… inkább az én új életem vesszen el, mintsem bajba döntsem őt, akinek köszönhetem… Majd!… Mindenre számot tartok, amit ígért! Mondd meg neki, hogy nemcsak élővé, hanem más emberré tett! Vak éji denevérként repdeső lelkem meghalt, és fehér, szabad, fény felé szálló madárnak támadott fel. Mondd meg neki, hogy gondolkodásom alá olyan fundamentumot adott, amelyre pusztulhatatlan épületet fogok emelni. Szavai idegen, valószínűtlen papirostételek voltak eddig, de most élő aranyban nyertek fedezetet bennem!… Mondd meg Rochardnak, hogy hiszek… és tudni fogok! – Sovány kis arca könnyekben úszott. Elragadtatásának tüze az én gyúlékony lelkembe is átcsapott. Vele sírtam, remegtem, ujjongtam a megélt csoda hatása alatt. Keblemből elő vontam a pergament. Bahr mohó kézzel kapott utána. A gyűrűt, amely összefogta, áhítattal nézte a gyertyavéghez közel hajolva, azután ujjara húzta. A fény beteg erővel lobogni kezdett, majd kihunyt. Sötét éj helyett már piszkosszürke, borús hajnal osont a szobába. Sietnem kellett. Bahr új gyertyát kotort elő valahonnan az ágya alól. Búcsút vettem tőle. Már alig figyelt rám, a levélbe mélyedt. * Késő délelőtt érkeztem meg a csűrhöz teljesen kimerülten. Már csaknem elértem a város határát, mikor néhány Sebaldus-beli részeg diák felismert, és utánam eredt. Vad futással próbáltam kitérni a veszélyes, hangos örömrivalgás elől, de a vidám fickók utánam botladoztak, s egy közülük kis híján utolért. A sűrűsödő erdő egyik gödrében rejtőztem el, míg elcsörtettek mellettem, és nyomomat vesztették. Rochard türelmesen várt rám. Hála és boldogság öntött el, mikor megláttam vékony, szelíd és annyira különleges alakját. Megint öregnek tűnt előttem; törődöttnek, komolynak, de a kor most földöntúli, ezüstös békességbe vonta. A felsőbbrendű ember, a bölcs aggsága volt ez. Lehet, hogy a teljes bizonyosság színezte át látásomat, de lőtt, abban a mocskos csűrben lefoszlott róla minden emberi fortély, gyarlóság, hétköznapi álarc. A Mágus volt ő, az Isteni Tudomány mívelője, a Nagy Magisterium birtokosa. Elismételtem előtte Amadeus Bahr szavait, s az emlékezés újra felidézte belső lázamat, könnyeimet. Az ő arca mozdulatlan, komoly maradt.

– Sírás, rajongás, láz… ahogy a mérleg felbillen, úgy le is zuhan, és halált egyensúlyoz… – mondta csendesen. Agyamat megfeszítve figyeltem rá, és nem értettem. – Amadeus Bahr is csak akkor értette meg Önt, Magister, mikor meggyógyította őt… – mondtam ravaszul. – Amadeus Bahr saját maga orvosa volt. Én csak felébresztettem benne ezt az orvost. – Ha bennem is felébresztené… ahogy ígérte… – súgtam remegve. – Én nem ígértem neked semmit… Te ígértél magadnak, szegény fiam. – De hiszen azt mondta, élni fogok! – kiáltottam megdöbbenve. – Mi mást jelenthetett ez, mint… – Egészen mást jelent – mondta szilárdan. – Nem! Ne mondja ezt! – rimánkodtam. – Ha ön akarja… önnek hatalmában áll… Tudom! Láttam! Láttam a holtat megelevenedni! Uram! Krisztusra kérem… én nem akarok meghalni! Nekem annyi élnivalóm van! Olyan kevés volt, amit megismertem… olyan kevés ez a pár esztendő… Az egész földet be kell járnom még… Tanulni szeretnék… Olvasni és tapasztalni… Követni az elültetett mag fává növekedését… Követni, mivé lesz az ember… de tudni és érezni közben, hogy én vagyok… én, Hans Burgner… az ön szolgája… meg nem szűnő öntudattal… Én! Miért bűn ez a kívánság?! Isten, Krisztus, a szentek és a próféták, a mágusok és a varázslók nem örökéletűek-e?! – Te is örökéletű vagy! – De nem úgy… nem úgy! Az csupa köd, megfoghatatlanság. Álom és szédület… Vannak az erdőben fák, amelyek öregebbek, mint a legöregebb ember, ön generációk születését és pusztulását élte át… A csillagok már akkor lenéztek a földre, mikor a föld puszta és néma volt… Én a fák, a csillagok szemével akarok nézni… Az ön szemével, Magister! Nincs más gondolatom, nincs más imádságom: élni! Élni! Könyörüljön rajtam! Lába elé csúsztam, térdét átkulcsoltam, arcom lángolt, ajkam remegett az őrjöngő kívánkozástól. Akaratom és erőszakos sóvárgásom olyan heves volt, hogy magával sodort volna minden tömegembert, de Rochard-t nem ingatta meg. Hűvös szeme két kékeszöld jégkristályként nézett le lávaháborgásomra. – Gyermek vagy, aki a felnőttől csillagot követel az égről. Hogyan oltsam el az esztelen tüzet benned?! – Életet adjon! – Azt egyedül te magad szerezhetsz. Én legfeljebb tetszhalottá tehetnélek, aki befalazott kriptában ébred életre. Imádkozz, hogy soha meg ne tudd, mit mondtam ezzel. – Ezek csak… szavak, Magister! – törtem ki önuralmamat vesztve. –

Amadeus Bahrnak nem szavakat juttatott. Ő vajon mivel érdemelte meg a szent italt, amely holtból élővé tette egyetlen éjszaka alatt?! Rochard csüggedt mozdulatot tett: – Vakkal vitázok színekről. Mit tegyek veled? Életről beszélsz, és a halált érted alatta. Örökkévalóságot követelsz tőlem, és minden gondolatod a föld sarában vánszorog. Érts meg, Hans! Az emberek, akik a múlandóság farsangján összeakadnak egymással, maskarát viselnek, és az álarc alatt sokszor nem ismernek rá saját testvérükre sem. Aki azonban tudja, hogy legjobb barátja, rokona, szellemének kedves, régóta nélkülözött társa az, akivel egy idegen test rövid időre felöltött jelmezében találkozott, nem törődik a külsőséggel, és csak a lényeget, az ősi valóságot szolgálja a másikban. – Úgy érti… hogy Amadeus Bahr önnek ilyen… rokona volt? – Igen. – Azért gyógyította meg őt? – Nem gyógyíthattam volna meg, ha szelleme nincs készen a gyógyulásra. Ugyanez a gyógyszer más valakiben méreggé vált volna. – És ha én kérem rá… az én felelősségemre… – Ez csak az én felelősségem lehet, Hans. – Nem akar megértem! Ön nem lehet ennyire kegyetlen! Nem tudok így tovább élni! Nem tudok! Halálraítélt vagyok, és minden pillanatban értem jöhetnek a hóhérok. Időre van szükségem, hosszú, végtelenül hosszú időre, hogy megtanuljam az életet, és beletörődjem az elmúlásba. Mit tudja ön, aki évszázadok passzióiba fáradt bele, milyen félelmetes, lazító és megalázó bűntett ez; értelmes agyú, égő képzeletű embereket férgektől nyüzsgő sírokba lökni! Ön könnyen beszél és könnyen megtagad, de én nem tágítok! Az én vágyam, könyörgésem, követelésem… igen… eszeveszett, őrjöngő követelésem át kell hogy törje önző süketségét! Vagy pusztuljak el inkább most. Végezzen velem, mert nem alkuszom! Nem tengődöm tovább leöletésére váró bárgyú háziállatként… Mindent akarok vagy semmit! – Remegtem az indulattól és kétségbeeséstől. Tehetetlenségem egyre fokozódó dühöt gyújtott bennem Rochard elém tornyosuló testbarikádja iránt, amely elválasztott rögeszmés célomtól. – Csak egy mozdulatába, egy ellágyulásába kerülne, Magister – súgtam fojtottan, és közelebb nyomultam hozzá. Kezem térdéről a vállára csúszott görcsös markolással. – Amit megtagad tőlem… itt van a testén… tudom… Ide kell adnia… csak egy keveset belőle… Kezemet nyugodt szorítással levette válláról. – Nincs mit adnom neked – mondta szilárdan. Nyugodt hangja szinte eszelőssé tett. Hangom rekedt rikácsolássá változott.

– Oh… látom már… látom már, kivel kerültem össze, én szerencsétlen! Inkább egy kődarabnak rimánkodnék, mint egy lelkehagyott, üres emberhéjnak! A kő megmozdulna, a kő áttüzesedne, és velem sírna a szánalomtól, de ön… ön szívtelen ördögmotollája… ön… – Szeme megállított hirtelen. Két könny csepp futott le belőle. – Miért sír?! – jajdultam fel. – Nekem kellene sírnom! – Téged siratlak – mondta halkan. Föltérdeltem, arcomat közel emeltem arcához szemtől szembe, mintha pillantásommal akartam volna kivájni belőle kívánságom teljesítését: – Ideadja? – kérdeztem súgva, fojtottan, szörnyű belső feszültségtől kihagyó lélegzettel. – Soha. Amíg én élek, nem kapod meg! – mondta indulat nélkül, de fellebbezhetetlen végső ítéletképp. Összecsuklottam, mintha leütöttek volna. Minden erő akarat elhagyott hirtelen. Ott feküdtem a szalmán kiszikkadt aggyal, mozdulásra képtelenül. Az egyenlőtlen arc Rochard-ral halálosan kimerített. Elhasználtam minién érvemet, és vesztes maradtam. Nyugodt, kőszikla mélye rendíthetetlen erődítésként meredt le rám. Játékfegyvereim törötten hevertek lábánál. Kábultságom észrevétlenül mély álommá változott, két álmatlan éjszaka, hosszú gyaloglások és emésztő izgalmak voltak mögöttem, aludnom kellett. Mikor felébredtem, nem tudtam, hol vagyok. A csűr lyukas tetején át már szürkülő ég nézett be hozzám a piszkos, fojtó bizonytalanságba. Szemem még álomittasan, tétován kutatta végig a sivár környezetet, és megpihent egy sötét, mozdulatlan tömegen a sarokban. Akkor nyilalt testembe él vakított értelmembe mindaz, ami történt. A sarokban Rochard aludt sötét köpenyébe burkolódzva. Gépiesen arra gondoltam, biztosan az éjszakát akarta megvárni, hogy bujtató feketeségben továbbmehessünk. Néztem testénél mozdulatlan körvonalait. Néztem ezt a rothadt szalma közt tehetetlenül fekvő testet, amely nem volt egyéb vérrel töltött, törékeny edénynél; s amely mégis olyan le küzdhetetlenül tudott akarni ellenem. Nevetségesnek, dühítőnek tűnt, menyire hatalmamban volt ez a puha, sebezhető tilalomfa, amelyet csak láthatatlan erők vagy talán a bennem lévő babona védelmeztek attól, hogy… … mert… mert mi akadályozhat meg abban, hogy elvegyem tőle azt, amit szépszerivel nem akar ideadni? … Nála van… Testére rejtve hordja valahol… Égj percre sem válik meg tőle… Akkor is nála volt, Eahrnak adott belőle… Tehát… … Itt van. Alig karhossznyira tőlem, és én itt ülök az üdvösség előtt nyomorultan, fogcsikorgatva, tehetetlenül… Egy nekilendülés kellene csak… Rochard… Öreg, kiszikkadt rongycsomó a sarokban… Testéből kihűlt az

életkedv… Semmi ereje nincs… Ha vékony ajka bezárul, eltűnik a varázslat amelyet szavakkal űz, és nem marad más belőle, mint egy sovány, kegyetlen aggastyán… Közelebb csúsztam hozzá. …Talán az övébe rejti vagy a mellére… Reszketi kezem már a testén tapogatódzott rögeszmétől megszállottan. Nem mozdult. Melle fölé hajoltam, hogy óvatosan szétnyissam az ingét. Hirtelen rémület szúrt belém. Rochard szeme tágra nyíltan, rebbenés nélkül nézett a székiembe. Ébren volt egész idő alatt. Csupa verejték lettem. Visszahúzódtam tőle. Kezem tapogatva támaszt keresett földön, és kikötött egy nyirkos tégladarabon. Anélkül, hogy agyam tudatos parancsot adott volna rá, megmarkoltam a téglát, és teljes erőmből a két tágra nyílt szem közé sújtottam vele. Arcomba sűrű, meleg nedvesség fröccsent. Egy perccel előbb még nem sejtettem, mit fogok tenni, és mikor elkövettem, nem volt világos előttem, hogy ez a szörnyű mozdulat mit jelent. Csak azt éreztem, el teli oltanom a két merev fénypontot, amely két démonként őrzi a kaput. Meg kell szüntetnem az ellenállást… kell tépném Rochard konok, makacsul ellenszegülő testéből saját életemet. * A mellén találtam meg a szelencét, bőrzacskóba varrta. Magamhoz vettem. Agyam, a tény kihagyásával, pontosan, ravaszul dolgozott. Összeszedtem csomagjaimat. Gondosan ügyeltem rá, hogy semmit el ne vegyek Rochard holmijából. Aranyait is érintetlenül hagytam. A már teljesen eluralkodó borús sötétség kedvezett menekülésemnek. Tudtam, ruhát kell váltanom, vizet kell béreznem valahol, még mielőtt emberszem elé kerülök, így csendesen alvó falu kútjánál sikerült megmosakodnom. Levetett, véres ruháimat elástam útközben egy fa alá.

A befalazott kripta Egy gondolat hajszolt erőltetett iramban napokon, heteken át, csak annyi időt engedve világtól elzárt, bámész népű tanyákon, hogy egyem és igyam valamit: elkeli tűnöm a környékről! Szalmakazlakban, erdő árkának avar ágyán roskadtam le rövid pihenőre, de amint talpra tudtam állni, tovább űzött a félelem vak, mégis annyira ravasz ösztöne. Lerongyolódtam. Arcomat árkossá, koromnál jóval öregebbé nyűtte a szörnyű élmény, amelyet mint eleven sebet, érinteni sem mertem bensőmben. Mivel külsőm már semmiben

sem különbözött a koldusokétól, kéregetni kezdtem az országúton és falukban. Ha vásárra vagy lakodalomra érkeztem valahol, verses köszöntőt faragtam, jövendőt mondtam szerelmes fiataloknak. Pénz gyűlt lassan a mellemre rejtett zacskóba a szelence mellé, amelyet gyilkossággal, lelki üdvösségem árán szereztem. Minden lépésnél vad örömmel, rémült borzadással testemen éreztem érintését. Éjszaka könnyű nyomással mellemre nehezedett, és kábult, zavaros álmokat okozott. De ahhoz, hogy erejét kipróbáljam, még nem voltam eléggé biztonságban; ahhoz négy fal, zárt ajtó védelmét és magányát kellett megszereznem. Ez az alkalom Regensburgban következett el, ahol fetrengő koldusból újra emberré születtem. A város elrejtette átváltozásomat. Senki sem ismert. Rongyaimat nyugodtan felcserélhettem rendes ruhával Pénzemből arra is futotta, hogy külön szobát béreljek magamnak egy fogadóban. Végre egyedül voltam Vele, a csöndes, megvasalt ajtajú, gerendás szobában, amelynek rozsdás, cirádás fejű kulcsát kétszer is megfordítottam a csikorgó zárban. Az ablakot köpenyemmel gondosan elfüggönyöztem. Az asztalra, amelyet fehér damasztterítővel takartam le, két vastag, drága gyertyát állítottam. Állapotom leginkább részegséghez hasonlított. Hangos, beteg vidámság lármázott bennem, s alatta homályos szorongás lappangott. Idegpályámon érthetetlen remegések utaztak át, és táncot vertek ki verejtékes, hideg ujjammal az asztal lapján. A két gyertya között, az asztalon, ott fénylett az öklömnyi arany szelence. Egy ezüst-, egy arany- és egy vaskorona díszítette, alattuk latin felírás: “Curso completo". Vigyázva felnyitottam a tetejét. Jáspisból kirakott oroszlánfej csillant a fényben. Ezt a tökéletes munkát különös módon a tető alsó részén rejtette el az ötvös. A szelencéiben ugyanilyen mélyvörös, drágakőfényű por izzott fel. Ez a szín és ragyogás olyan elragadtatással tört rám, hogy sírnom kellett, különben nem bírtam volna el a feszítő egzaltációt. Az odakészített korsó vörösborból megtöltöttem egy ezüstkelyhet, aztán néhány csipetnyit beleszórtam a színültig telt szelence tartalmából. A világos, híg bor sötét vérszínűvé s nekem úgy tűnt, vakítóan fénylővé változott. Gondosan megvártam, míg a por maradéktalanul feloldódott, fapálcikával felkavartam, aztán ajkamhoz emeltem a kelyhet. Könnyen, hűvösen siklott le torkomon az isteni ital. Izgató, kívánatos illata betöltötte orromat, édeskés, balzsamos íze kielégíthetetlen szomjúságot gyújtott bennem. A kelyhet újra színültig töltöttem, beleszórtam a porból, felkevertem, és ittam mohón, lázasan, mámorosan. Olyan kábultság vett erőt rajtam, hogy a kehely a padlóra esett elernyedt ujjaim közül. Csörrenését csak egészen messziről hallottam már, vad zúgáson, zűrzavaron keresztül. A hűs, könnyű ital sűrű, súlyos, folyékony tűzze

változott testemben; mart, feszített, de a fájdalom még a kiszakadó hang megkönnyebbülésében sem tudott feloldódni bennem. Bénán, tehetetlenül, elszörnyedve tűrtem ezt a kibírhatón túljutott fokozódást, amelynek nyomása alatt törékeny emberi szervezet régen szétpattant volna, mint egy vékony falú üvegedény. A belső feszültség folyton szélesedő crescendo sugarához egyre újabb hangok, áramlások, színek és formák szegődtek, mintha a legvadabb boszorkányéj közepébe sodródtam volna. Kín- és vágysikolyok, vészes fémkongás, sírás, trágár, forró sürgetés hangjai erősödtek fülemben. Szemem előtt csillogó idomok, fekete foszlányszerű, vonagló mértani ábrák úsztak el érthetetlen, vészt sejtető jelképekként, aztán fénypontok izzottak fel, vad forgással felém rohantak, tűzgolyókká növekedtek, és az arcom szoros közelében pattantak szét dobhártyarepesztő sivítással. Mikor azt hittem, már nem jöhet újabb változat e pokolfarsang tombolásában, akkor kígyóztak elő a színörvények, amelyek tébolyult rángásokkal kavarogtak körül, szörnyarcukat minden villanásban változtatva, aszerint, melyiket akartam éppen megrögzíteni. Félig állati, félig emberi arcok voltak egy beteg képzelet torzításában és keresztezésében. Rendes, hatalmas elefántbőrrel borított, tojásdad tönkön kisebb és nagyobb szájak nyíltak, csámcsogtak, vonaglottak, egy másik arcszerű, kocsonyás tömeg tátongó szemüregeiből kígyók síkos teste lengett elő, fejük helyén lidércfényű, merev szemek lobogtak. Egy püffedt, fekete nyúl szájából óriási agyarak meredtek ki, szeme hályogos, véres lében úszott. Kutyák vaskos, hajlott madárcsőrrel, madarak tekergő elefántormánnyal, denevérfüllel, majom, amelynek két pofazacskója két súlyos, bimbós, kövér női mellként csüngött le, ábrándos szemű, ívelt ajkú asszonyarcok, orruk helyén ágaskodó phallusszal, hájas, széles, halhúsú férfiarc, amely szeme helyett mindkét nem szerveit viselte, polip, amelynek csápjai rózsás, gödrös csecsemőkezekben végződtek és e kezek között éhes, gonosz, eszelős emberarc lesett ki – s ezek az arcok nevettek! Senki, aki nem hallotta, elképzelni sem tudja, a nevetés milyen aljas, milyen dermesztő és pusztító lehet. A fülsiketítő zűrzavar fölé hirtelen tomboló erejű vihar vadállatmormogása emelkedett. Őrjöngő, perzselő szélroham rontott a dolgokra, és a vonagló szörnytesteket, ordító, átkozódó szájakat, összekapaszkodó végtagokat, egymásba fonódó csápokat, kocsonyás anyagtöredékeket, színpászmákat, ábrákat, hangokat söpört széjjel, dobált vagy sodort magával. A forró szélörvény engem is rángatott, tépett, szívott befelé. E forróság, ez az infernális erő fájdalmat, rémületet és kéjes vágyódást keltett bennem. Az örvény kavargó, sötét öle csábított, önpusztítás, vak beleveszés öngyilkos gyönyöre jajdult fel bennem, valahányszor átrohant rajtam piszkos tajtékjával a meztelen ösztönvihar. De újra és újra felbukkantam, kiemelkedtem belőle; karóhoz kötözött állatként rántott vissza

a test súlyos cövekje. Megmaradtam – de láttam és éreztem: "mint tetszhalott, aki befalazott kriptában ébred életre". Rochard figyelmeztetésének akkor üresnek tűnő szavai borzasztó tartalommal teltek meg. Nem sírban ébredtem-e fel az örök életre? Mélyen-mélyen, bent a földben nyílt ki látó szemem, a legaljasabb ösztönök, az elmúlás és rothadás alvilágában, amelyhez fokozatomnál fogva tartoztam, amelynek tehetetlen alattvalója voltam. Transzcendens törvények mély tengerébe ugrottam, veszélyes próbatételek közé anélkül, hogy lényemet kormányozni tudtam volna benne, anélkül, hogy ismertem volna a tévutakat, szörnyű buktatókat jelző ábrák jelentését. Féltem. Minden elbírható emberi érzésnél féktelenebbül rettegtem, s ezt az érzést képtelen voltam megszüntetni magamban. Nem volt szervem, nem volt ismeretem hozzá. "Félj!" – mondta Rochard – "Neked még van mitől félned." Most megértettem ezt is. Megértettem, hogy oda való vagyok, a kegyelemből megvakított, gyönge pillanatlények közé, akiknek hitvány állaga anyaméhben óvott embrióhoz hasonlóan tehetetlen és fejletlen még az önálló életre. Megtagadtam a fejlődést, amely szellemi szerveket fejleszthetett volna ki bennem fokozatosan a nagy átváltozáshoz. Kiléptem a Rendből, a szükségszerűség medréből, amely egyetemes sodrással tereli, csiszolja, szenvedteti, de védi is alattvalóit az időben – és betörtem egy másik létformába minden felkészültség nélkül. Testem erőssé, természetellenes módon ellenállóképessé vált, törhetetlen üvegkoporsóhoz hasonlóvá, amelyben egy elpusztulni, de szabadulni sem tudó, feleszmélt tetszhalott őrjöngött félelmében. Két világ fekélyes koldusa leltem egyszerre; mindkettőben boldogtalan és otthontalan. Mindkettőben üldözött: bűnös megszállott itt és súlytalan, tudatlan puhány amott. * Életem ettől az időtől kezdve ilyen réveteg lázálomban folytatódott. A fizikai események csak halvány kísértetei voltak a természetfeletti világ borzalmas valóságának. Álom nem pihentetett meg, magány, társaság, menekülő futás nem védett a dolgok megszüntethetetlen jelenlététől. Különösképpen ez a halandó test teherbírásán túlfokozott feszültség nem tört ki egy emberek előtt is megnyilvánuló téboly tüneteiben. Agyam képessé vált arra, hogy a félelem legmélyebb poklában is gondolkozzék, elviseljen, óvatosságra és önuralomra kényszerítsen mások előtt. Külsőleg megmaradt ugyan a fiatal, izmos, szálfa termetű fickó, aki egykor telt húsú asszonyokat ölelgetett a Sebaldusban; arckifejezésem azonban annyira dúlttá vált, szemem oly riadt tétovasággal kerülte az emberek pillantását, hogy voltak, akik megérezték lényemben a pokol kénbűzét, öreg asszonyok felém nyújtott két

ujjúkkal védekeztek tekintetem rontása ellen, és gyerekek riadtan elfutottak a közelemből. Nem volt maradásom sehol. Faluról falura, városról városra vándoroltam és az emberek jótékonyságából éltem igen szűkösen, mert sehol sem keltettem rokonszenvet vagy bizalmat. Alamizsnát is csak azért adtak, hogy minél előbb eltűnjek házuk tájáról. A szorongásban, nyomasztó rossz érzésekben, amelyeket keltettem, beteges, komor örömöm telt lassanként. Ez volt egyetlen hatalmam és elégtételem. Féltem, de másokat rémítgettem, s ezzel anélkül hogy észrevettem volna, hasonlóvá lettem a szörnyekhez, amelyek körülrajzottak, s amelyek éppen olyan tehetetlen nyomorultak voltak, mint én. Koldultam, éheztem, áztam, sokszor szabadban dideregtem éjszaka, mellemen a szelencével, amellyel megszerezhettem volna a föld legnagyobb gazdagságát és minden gyönyörét, de semmi vágyat nem éreztem rá. Érdektelen, szürke ködkép volt előttem félelmem, bűntudatom heveny lázrohamain túl az egész világ.

A transzmutáció Mit gondolsz, miért él az ember leeresztett idősorompók között, míg ki nem ég belőle sötét ostobasága? Mert minden gyengéje egy-egy rá leső orgyilkosa. Az ember vaksága önmagától, egyetlen igazi ellenségétől védi. Hiába orozta el a Nagy Arkánumot. Tökéletlen jelleme csapdába ejti, és odavész zsákmányával együtt. Straubingba éppen a polgármester születésnapi ünnepségére érkeztem. Házának kertjét megnyitották a város szegényei előtt is, mert a nap egybeesett hivatalba lépésének tizenötödik évfordulójával. Nyitott tűzhelyen nyársra húzott egész borjút, gyönge húsú bárányokat sütöttek a népnek, és hordószámra gurítottak elő a sört a pincéből. Az ilyen mámorban úszó, vidám tömeg kitűnő vadászterület volt nekem. Sűrű embergyűrűben nézegettem a felém nyújtott kezeket; szerelmet, gyermeket, lakodalmat, bő termést jósoltam a bambán vigyorgó vagy sikongva kacarászó asszonyoknak, közben hallgattam a polgármesterre vonatkozó fecsegésüket, amelyben több volt az irigy kíváncsiság, mint a rosszindulat. Megtudtam, hogy Anton Brüggendorfnak hívják, felesége halála után nemrég nősült másodszor, s bár felnőtt fiai vannak, egy szegény, de nagyon szép fiatal özvegyet vett feleségül.

Zsebemben halomra gyűlt az aprópénz, és már éppen azon voltam, hogy eltűnjek a fullasztó sokadalomból, amikor a sok kérges, fekete rajzú tenyér után fehér, hájas férfikéz puhult a tenyerembe. Felnéztem. A félénk tisztelettől meggyérült körben maga a polgármester mosolygott rám arcának húspárnái közül. S ebben a pillanatban valami egészen különös dolog történt. Mintha varázsige hangzott volna el, a zűrzavar lecsendesült. Kikapcsolódott a túlvilági áramkör, s én a másik életre megvakult, megsiketült boldog ember voltam újra. Csak ember. A napfény forró arany színe, kihevült testek nehéz illata, a zsírban sistergő hús gyomoringerlő kéjes párái, a fák, az ég, a virágok, duzzadó mellű nők, almaarcú gyermekek, derűs, életörömös hangok… a világ közel tolult hozam. Felszabadultan, az élet visszanyert ajándékától ajándékozó kedvvel meghajoltam a polgármester előtt, azután úgy tettem, mintha tenyere szorgos vizsgálatába merültem volna. – Érdekes… – mondtam meglepetést színlelve. Néhány szóval elmondtam a nevét, családi körülményeit, amelyet a nép között észrevétlenül kihallgattam, megtoldottam néhány biztató jóslással; vagyona gyarapodását, magasabb helyről jövő elismerést, fiatal nejétől fiúgyermeket ígértem neki, azután hozzátettem, hogy nem ezek a dolgok leptek meg… – Hanem? – kérdezte szorongó mosollyal. – Beszélj, jó ember… vagy várj! Sötét dolgokat nem akarok hallani ma… de a szerencsémet megfizetem. Komoly, mozdulatlan arccal néztem az arcába, szemem meg sem rebbent, míg átható, jelentős pillantásom feszengően nyugtalanná tette, és lemosta ajkáról a mosoly árnyékát is. Rögtön megéreztem, miféle emberrel van dolgom. Tekintetének babonás elsötétedése árulkodott rá: hiú, gyönge, szalmabáb. A félelem és becsvágy nagy harangjának nyelveként csapódik ide-oda, aszerint, ahogy a külső erők rángatják. Az én emberem, az én nyersanyagom tehát. Ideje, hogy valaki megnyissa előttem a kapukat. – Valami egészen másról van itt szó, polgármester uram! – mondtam halkan, nyomatékkal. Habozva elhallgattam, mintha kényes fontossága miatt nem akarnám folytatni mondanivalómat. – Oh… valami igen veszedelmes, baljós dologról, ahogy arcodról leolvasom – hajolt közelebb tréfás szemhunyorítással kísérletezve, amely alól kiszűkölt szánalmas belső riadalma. – Egészen fontos dologról – mondtam nyugodtan. – Itt – mutattam körül – nem szívesen beszélek róla. – Nos… ha olyan válogatós vagy… a házba is bemehetünk! – Most már sápadt és egészen komoly volt ő is. – Egyedül akarok beszélni önnel – mondtam szilárdan. – A vendégek jelenléte zavarna. Majd eljövök holnap. Karon ragadott.

– A világért sem! Nem fognak zavarni bennünket! Jöjjön! – A vállveregető tegezés észrevétlenül megilletődött magázásba olvadt át. Első célomat elértem: tartott tőlem, és kíváncsi volt. Bennem még nem alakult ki teljesen, mivel fogom tovább bolondítani, de gondtalanul rábíztam magamat ötletességemre, tapasztaltságomra, minden helyzetben talpraeső macskaravaszságomra. Megkerültük a nagy, rózsaszínű terméskövekkel alapozott, zöldre feslett faerkéllyel körülszegélyezett házat. Anton Brüggendorf a hátsó kertből nyíló pincelejárathoz vezetett. Megvasalt ajtaját derekáról gonddal és fontoskodással elővont rozsdás kulccsal nyitotta ki előttem. Azt hittem, borospincéje dohos magányát választotta ki, hogy dédelgetett, hájas személyét misztikus izgalmak gyönyörébe fürössze; de tévedtem. Sötét, köves folyosóra jutottunk. Vasrácsos, szűk ablaknyíláson alig derengett be valami a nyári kert harsány fényeiből. A falon vaskarikába fűzött fenyőfáklya sötétlett. Fölötte a mennyezetig csapódó korompászmából látszott, hogy használni szokták. Ösztönöm ekkor jelzett először veszélyt. Megálltam. Kérdőn nézett rám. – Tulajdonképpen… semmi olyan eszköz nincs velem, amellyel alapos számításokat végezhetek – mondtam száraz torokkal. – Az ön tenyere felébresztette bennem a legszebb tudomány izgalmát… Hiszen mindketten tudjuk, hogy a tenyérjóslás csak az igazság előszobája… a beavatottak belső terme, a múlt és jövő királyi csarnoka az asztrológia, amely fölé a csillaggyémántos ég végtelen mennyezete borul… Arcáról olyan pontosan olvastam le szomjas kíváncsiságának és izgalmának fokozódását, ahogy az ember a tűzre helyezett víz fölforrását észleli. – Értem – mondta szuszogva, és belém karolt. – Mindjárt láttam, kit rejtenek kapzsi szemek elől az egyszerű ruhák. Eszközökre ne legyen gondja. Minden kéznél van itt – habozásomat félreértve egészen a fülemhez hajolt. – ígérem, hogy sem vendégeim, sem a családom nem fogja sejteni kilétét. Tudom, van mit titkolnia… Boldog leszek, ha elfogadja meghívásomat… Egész házam rendelkezésére áll, Magister! Ijedtség, de az ijedtségnél is erősebb hiú öröm szúrt belém a Magisler szóra, amelyet e gyarló pillanatban jogosnak éreztem. S a lidércek világa még jobban visszahúzódott, álomszerűén távolinak tűnt most, teljesen magamra hagyott a szakadék előtt, amelybe vakon beleugrani készültem. A kövér polgármester hódolata sohasem ízlelt, részegítő ital volt, s e hiú mámorban hihetőnek tűntek a szánalmas érvek, amelyekkel óvatosságomat elaltattam: néhány héten át jól élek, megrémítem, elszédítem a jámbort, azután továbbállok. Nem fogja merni kiszolgáltatni senkinek, mit tud rólam. Rongyosán, az országúton vagy az erdő árkában mégsem vehetek lendületet új

életemhez. Anton Brüggendorf barátságával semmit sem kockáztatok, de igen sokat nyerhetek. – A csillagok sohasem hazudnak – mondtam jelentősen. – Ennek a meghívásnak ebben az órában kellett elhangzania. Sorsunkat a Nagy, Kozmikus Erők irányítják. Elfogadom a meghívást! Vendéglátóm a homályos folyosón át gazdagon felszerelt alchimista műhelybe vezetett, Brüggendorf afféle megigézett bolond volt, aki hatalmas vagyont ölt a sárga lidérc kutatásába, de egy tapodtat sem jutott előbbre. Sem agya, sem igazi szorgalma nem volt hozzá. Ostobasága, kapzsisága és hiúsága örök dilettánssá tette. Hiába sorakoztak a műhely polcain a drága, bőrbe kötött súlyos kötetek. Ábráik és képletes nyelvük áttörhetetlen kőfal maradt számára. De a puszta tény, hogy birtokában voltak, boldoggá és fajankó módjára büszkévé tette. Pukkadásig önelégült és tetszelgőn arcomba leső pillantásán láttam, hogy az egész terem minden tartozékával üres díszlet, úgy hordta össze, mint gyermek az építőjátékát, s mikor készen állt, nem tudta, mit kezdjen vele. Az ólomkarikás, vastag fa ablaktáblákat erőlködve kinyitotta, hogy jobban gyönyörködhessem a mennyezetről lelógó, kitömött állatok, hüllők, sárga szemű baglyok poros tetemében. A műhely közepén ott terpeszkedett lenyűgöző arányaival az olvasztókemence. Kényszerített, hogy minden részletét kívül-belül megvizsgáljam, latin kifejezésekkel dobálódzott, feltárta a "laterát", a kemence oldalfalát, fejemet csaknem beletaszította a “kamerába", vagyis a tűz szítására szolgáló belső üregbe és az "os"-ba, a nyílásba egy bába választékos szakértelmével dugta bele kövér ujjait. Amikor eredményei iránt érdeklődtem, zavarba jött. – Hehe… hát… a fémsárgítás még csak menne valahogy, de a lényeg persze… ahhoz még sok hiányzik nálam. – Megragadta a karomat, vörös, verejtékes arcára leplezetlen kapzsi sóvárgás ült ki. – Ha tudná, mennyire epedtem egy ilyen látogatásért! – Ravaszul rám kacsintott. – Mindig a tömegből vártam az én emberemet… A tömeg olyan, mint a sűrű erdő éjszakája… Jól elrejti a királyi vadat, amelyre annyian vadásznak. Egész testem elhidegült. Önkéntelenül hátraléptem. Idegeimben és szemem előtt felvijjogott a másik világ örök boszorkányéjének ijesztő forgószele… aztán újra halálos csend lett. Az asztalra helyezett óriási homokóra sárgán csillogó homokszemei tülekedve omlottak le az alsó üvegbura idő-sírkamrájába. – Szállásomra kell mennem a holmimért – nyögtem ki végre. – Majd én elhozatom – karolta át vállamat. Hatalmas testtömegével szinte eltorlaszolta előlem a külvilágot. Sarokban álló csontváz elé vezetett, és úgy nézett rám mintha ő csinálta volna.

– Fertelmes, mi?! – nevetett rám kedélyesen. Meg kellett bámulnom a desztilláló fazekat, hordókat, tégelyeket, rostélyokat, fújtatókat, a keverőkanalat, a cinóberrel, vasporral, sáfránnyal telített edényeket, a nagy horganydarabokat, amelyeknek arannyá illet volna változniuk. Rossz érzésem növekedett. – Sohasem láttam még ilyen tökéletes felszerelést – mondtam elragadtatást színlelve. – Az én tudományomhoz mégsem találok itt eszközöket. A horoszkóp elkészítéséhez szükségem van asztrolábiumra és szeksztánsra. Arcán nem tükröződött csalódottság, inkább ravasz cinkosság. – Óh… a horoszkóp… persze! Azokat az eszközöket a toronyszobában tartom. Mellette lesz az ön szobája, de remélem, ezt a szerény kis műhelyt sem fogja elhanyagolni, Magister! Én minden szabad időmet benne töltöm. Nagyon megtisztelne, ha értékes tanácsaival útbaigazítana egy alázatos és tudásvágyó műkedvelőt… – Boldogan tenném – mondtam buzgón. – De asztrológiai tanulmányaim annyira lefoglaltak eddig, hogy a legistenibb művészet gyakorlására kevés időm maradt. E műhelyben legfeljebb ügyetlen és tudatlan tanítvány lehetnek… Most már értem a mágikus háromszöget a tenyerében… Égek a vágytól, hogy kivallassam a csillagokat, mire jelölték ki önt a misztikus erők. Sikerült figyelmét elterelnem, ravasz mohóságát más mederbe öntenem egyelőre. De meddig tart ez? Éreztem, nem győztem meg alchimiai tudatlanságomról. Tagadásomat természetes védekezésnek tartotta, amit lassan fel akart őrölni. Szöknöm kellett tehát. Ez az általam annyira lebecsült kövér, puha ember kifogott rajtam. Kapzsi ösztöne érezte bennem az aranymadarat. Meg akart kötözni magának. Elhatároztam, résen leszek, és az első alkalmas pillanatban kisurranok a csapdából. * Anton Brüggendorf családjának és vendégeinek kedves, diákkori barátja fiaként mutatott be, akit titkárául fogadott apja kérésére. Hórihorgas, kamasz csemetéje ugyancsak gyanakodva nézte a patyolatfehér len vászon inggallért és a szilvakék bársonyzekét rajtam, amelyben tűnődve a magáéra vélt ráismerni. Ami igaz, igaz – vendéglátóm szívességéből alaposan kiöltöztem. Aggodalmamat a közeli szökés gondolata csillapította. Miért ne élvezzem hát önfeledten ezt a ritka estét, a gazdagság színeit, szagát, kényelmét és kínzóimtól való rejtélyes szabadságomat? A töprengést efölött babonás félelemmel elűztem magamtól, hátha fölidézem vele őket. Élveztem a nagy tálon körülhordott, ínyencül elkészített ételek ízét, fűszeres bort, illatos ruhafelhőkben hajladozó asszonyokat, a gyertyák csillogását – mindazt,

amiből kirekesztve éltem eddig. Ittam. Az olajosan nehéz, aranysárga bor kábult, megbékélt harmóniába oldotta fel belső disszonanciámat, a bűntudatot és rémületet, amelyek két éhes sakálként szüntelenül tudatom küszöbénél lappangtak. Remény éledt bennem. Ami komor veszélynek tűnt mostanáig, játékosan könnyeddé, súlytalanná vált, testemmel együtt. Még a legmélyebbre ásott sötét sírkamrán is átsuhantam lelkemben, ahol Rochard szétzúzott fejű holttestének emlékét őriztem. Lehet, hogy nem is halt meg. Csak elájult… hiszen… hiszen nem halhatott meg, mint ahogy én se… engem se lehetne… azután hogy… De ha Rochard nem halott… akkor él… akkor szembe jöhet velem az utcán egyszer valahol és… – rohanva, eszelős rémülettel menekültem ki az alvilági kriptából, amelyet még a részegség sűrű vattarétege se tett elviselhetőbbé. A bor íze üde, hűvös volt, csak bensőmben vált eleven örömtűzzé. Semmit nem bántam meg. Az Aurum potabile élővé tett. Hatásának válságát legyűrtem. Már megjártam miatta a poklot – most a mennyországnak kell következnie. Szemben velem az asztalnál smaragdszemű, rézvörös hajú asszony ült ibolyalila ruhában: Charlotte Brüggendorf, a polgármester fiatal felesége. Szemében a számtalan gyertya fényénél csillogóbb lámpa égett. Borpárától ködös pillantásom minden földi szépségnél kívánatosabb szépségbe öltöztette ezt a kacarászó, vékony derekú polgármesternét, akinek aranypontos, kérdő tekintete sokszor megpihent rajtam. Tekintete kérdezett, és én feleltem. – Ki vagy? Honnan jöttél? Mit jelentesz nekem? – faggatott ez a sokat tudó szem. – Valaki vagyok. Több azoknál, akik körülvesznek. Megéheztem rád, és elveszlek magamnak. Nem tisztelek más törvényt, csak a természet törvényét; az erős hím és a szép nőstény összetartozásának igazságát! – Pillantásomat nem viselte el sokáig. Szemét lesütötte, és én a vágy szúró nyilallásával láttam, mint borzong össze a derék selyemburkából meztelenül kiemelkedő válla. Nem nézett rám többé. Egy megolajozott beszédű, galambszürke ruhás ficsúr előadására figyelt, aki külföldről érkezhetett, és a messziről jött ember arcátlanságával hordott össze minden zagyvaságot. Az alchimiáról fecsegett divatos, hetvenkedő módon. Játszotta a felvilágosultat, a szellemesen hitetlent. Mulatságos leleplezéseket sorolt fel, póruljárt csalók fűszeres históriáival bűvészkedett, és a társaság dőlt a nevetéstől. A polgármester hasa csak úgy zötykölődött, melle hörgött, feje pirosra gyűlt a jókedvtől, és Charlotte is önfeledt, Izgatott, apró kacajokra fakadt. Két meztelen karjával az asztalra könyökölt, gyöngyfényű vállát előre dűtötte, mellének két fehér dombja kiduzzadt a mély kivágásból. Nem bírtam elviselni ennek a testnek másféle nyújtózását, azt, hogy szeme egy üresfejű, tudatlan fajankóra tágul szomjas érdeklődéssel. Részeg voltam a bortól és az éhes testi vágyakozástól.

– Ön tehát azt állítja, fiatalember – fordultam a hetvenkedőhöz a nevetés viharzásának egyik szünetében –, hogy az alchimia minden eredménye szemfényvesztés, és a Nagy Arkánum csak a bolondok délibábja?! Csend lett. Az arcok világos foltjai felém fordultak, de én egyedül Charlotte arcát láttam köztük, mosolygó, nedves száját, szétnyíló, fehér fogsorát, szimatoló, fitos kis orrát és kérdő, kihívó pillantását. – Azt állítom, igen! – csattant, fel a szürke ruhás. – Valódi transzmutációt eddig csak a szájukkal hajtottak végre adeptusaink, s ha néha mégis akadt némi arany a tégelyben, az mindig valakinek az erszényéből tűnt el, higgye el, barátom! – Értem… ön bizonyára utánajárt a dolgoknak. Egész irodalmát elolvasta ennek a tudománynak, és éveken át kísérletezett, míg értékes megállapításait leszűrte?! – kérdeztem ártatlan arccal. Nevetés pukkadozott ki a társaságból. Egyesek, akik jól ismerték a fiút, közbekiáltottak: – Az ám! A Heinz! Ő aztán kísérletezett! Az Aranykakasban, meg a vívóteremben… haha! Heinz úgy érezte, önérzetét fenyegeti sérelem, és elfutotta a pulykaméreg: – Hohó! Várjunk csak, hölgyek és urak! Szeretném tudni, hogy ez a tiszteletre méltó idegen itt valóban olyan nagy tudós-e, mint amilyen magas lóról beszél! Az én állításom ellenbizonyítékát még senki sem látta azok közül, akiket ismerek. Még Tóni bátyánk sem, aki ugyancsak régen kísérletezik, s legfeljebb aranyat sikerült ólommá változtatnia! Ön, ha nem tévedek, hisz az alchimiában? – Igen – mondtam nyugodtan. A válaszomat követő csendben Charlotte melléből kis, szaggatott sóhaj szakadt fel. – Hisz a Nagy Arkánum valóságában? – Igen! Szembenéztünk. A sűrű levegőben, visszafojtott lélegzetek mögött forró várakozás lüktetett. – Kísérletezett vele és… eredményre jutott? Nem feleltem, de kihívó, gőgös pillantásom hangosabb válasz volt minden szónál. Heinz felállt, az asztalon át felémhajolt, és úgy tagolta arcomba: – Nos… látom, mire gondol! Én meg azt mondom önnek, ha eredményei vannak, nyújtson bizonyítékot! Mindnyájan készen vagyunk rá, hogy hívei legyünk… de kudarcát sem nézzük el!… Fölém tornyosuló alakja mögött egy pillanatra Anton Brüggendorf leselkedő elefántfejét láttam, s ködös agyamban újra felvijjogott a vészharang: – Mi volt ez? Összeesküvés?

Karomon könnyű érintést éreztem. Charlotte állt mellettem. Éreztem langyos leheletét és a melléből felszálló levendulaillatot, amint fülembe súgta: – Csak bosszantani akarják… ne hallgasson rájuk!… Ki fogják nevetni… – Engem?! Szemének két nagy csillogó tavába néztem, íriszében szikrázó aranypontok úsztak. – Engem nem! – mondtam rekedten. Megfogtam karomra fektetett, könnyű, fehér kezét, s a hüledező, megbotránkozott társaság szeme előtt ellenkező ujjait széttárva, tenyérrel felfelé tenyerembe fektettem. – Elfogadom a kihívást! – néztem körül nagyképűen. – Ez a kéz fogja megszégyeníteni önt, fiatal barátom, egyedül azért, mert bosszant a tudatlanság üres nevetése! Kedves házigazdánk bizonyára hajlandó lesz műhelyét rendelkezésünkre bocsátani a kísérlethez… Anton Brüggendorf vadul fürge és szolgálatkész lett egyszerre. Sietett, ahogy kurta lába és hordóhasa engedte. Felnéztem. Különös, új pillantással nézett rám, amely megijesztett. Szemének smaragdlámpása kialudt. Hideg, Vízzöld sötétség hallgatott benne. Charlotte keze hideggé; nyirkossá vált tenyeremben. – Fél tőlem? – súgtam aggódva. Keze kisiklott tenyeremből. – Nem – mondta halkan. – Csak egészen más lett egyszerre… – Más? – Igen. Több! – lökte ki acélosan, azután száját szorosan összezárta, nehogy áruló mondatok toluljanak e tömör szó nyomába. – Nem jól hallottam a nevét – hajolt hozzám édeskésen egy fehérre rizsporozott, petyhüdt arcú asszony, Charlotte valamelyik nagynénje. Bodros parókája alól izzadságpatakok futottak le a nyakába. – Az én nevem ismeretlen ital címkéje, asszonyom. Még nem árul el semmit a palack tartalmából. Az asszony fogatlan, száraz ajka széthúzódott; sivító nevelése úgy tört elő, mint dohos huzat egy pinceodúból. – Milyen szellemes! Hát nem aranyos?! – Ilyenformán… – mondta mellettem hátrahajtott fejjel Charlotte – ezt az ismeretlen italt mindjárt meg fogjuk ízlelni… odalent a műhelyben. Szemérmetlen, kihívó nevetésétől maradék józanságomat is elvesztettem. – Jöjjön – mondtam elfulladva. – Meg kell tanítanom rá, mi lesz a teendője a kísérletnél. Nyugodtan felállt, és követett a hátsó kertbe, ott fürgén előresietett, és egy lugashoz vezetett, amely elrejtett bennünket a kíváncsi szemek elől. Magamhoz rántottam, és ő hozzám simult. Csókja olyan volt, mint egy éhes állat marása. Bennem már elindult a kéj növekvő hullámverése, ő azonban

kirántotta magát ölelésemből, és távolabb leült. Megzavarodva, lihegve néztem kíváncsi pillantással rámtűző, gonosz szemét és összezárt ajkát. – Charlotte… most ne… ne menj el tőlem… jaj, Charlotte… – dadogtam, és feléje nyúltam. Tűrte, hogy görcsös markolással magamhoz húzzam. Újabb csókokkal, meghökkentő, biztos fogásokkal korbácsolt fel az önkívületig, azután kisiklott. Izmos, ravasz volt, mint a kígyó. Újra és újra velem sodródott a beteljesülés küszöbéig, és ott megállt. Arca hűvösen, zárkozottan bukkant elő a csókok és őrült szavak ködéből. Reszkettem a tehetetlen dühtől. – Boszorkány vagy! – löktem el megint hozzámtülekedő testét. Nyelve hegye kifénylett nevető szájából. – Boszorkány vagyok… – duruzsolta. – Szeretem a soha ki nem elégülő ölelést. Csak azt szeretem… – Szörnyeteg! – Két tenyerem közé szorítottam fájdalomtól lüktető fejemet. Szédülés, hányinger környék kezeit. – Te is az vagy… – forró lehelete nyakamat borzongatta. – Azért vonzódom hozzád… azért osztom még veled ezt a legédesebb kínt… csak veled… A ház felől Anton Brüggendorf kövér torkából nevünk gurgulázott elő. – Menjünk! – egyenesedett fel Charlotte. – Nem megyek! – mondtam gyűlölködőn. Egy ugrással a lugas kijáratához lendültem… és egyenesen beleszaladtam a polgármester karjába. * A mennyezetről lógó olajlámpás fénye sárga és fekete foltokkal szórta tele a várakozó arcokat: A sajátos környezet ránehezedett e köznapi lényekre, hangjukat halkabbá, félénkké tette, szemükbe várakozó szorongást csempészett. A tudatlanok hitetlensége csak megszokott tárgyaik, vaskos lényük kisugárzásában olyan harsányan biztos. Ott az alchimista műhelyben, a kitömött állatok és időtől borostyánfényűvé csiszolt csontváz közelében hideglelés kerülgette őket. Anton Brüggendorf elhízott vulkán gyanánt szorgoskodott a tűz körül. Melle erősebben zihált az óriási fújtatónál, amely pattogó szikrákat zavart fel az izzó parázsról. A hőség szinte elviselhetetlenné vált a zárt, alacsony helyiségben. A falak barna faburkolatán ideges tűzárnyak rángatództak piros köpenyükben. Mennyire tele volt ez a műhely! A többiek csak érezték – én láttam. Megint láttam őket! Sóvár, előregörbedt indulatlények hajoltak a kemence fölé, szőrös, kígyózó végtagok hüllőhideg fürtjei kapaszkodtak póklábakként a gerendákba. Vártak ők is. Sűrű, förtelmes jelenlétük betöltötte a teret. Hosszú, mocsárzöld arcok lestek felém a buja feszültség és kaján rosszindulat változó

maszkjaiként. Testemhez a fojtó hőségben Charlotte gonosz, perverz alakja simult. A kemence tusszínű árnyékában rejtőzködtem hátul, hogy a viaszgolyót előkészítsem. Charlotte nem tágított mellőlem, pedig gyűlöltem már. Hátat fordítottam neki. Vállamon át lesett ingem alatt kotorászó kezemre – s arca mögött démonarcok sora tükörterem végtelen számúvá sokszorozott alakjaihoz hasonlóan. Anton Brüggendorf nagy csörömpöléssel felnyitotta a tégely tetejét. A szürke horganydarabok már ezüstös lávatömeggé olvadtak a tűzön. – Készen van, Magister! – szól felém a sötétben. – Igen. – Előléptem, mert szabadulni akartam Charlotte forró közelségétől. Teste a démontestek egyikéhez vált hasonlóvá előttem attól a pillanattól kezdve, hogy újra megláttam az elementálokat, melyek méhkürtként vonultak vele, s úgy kormányozták lényének eleven indulatfogantyúin át, mint egy tehetetlen masinát. A félelem megöli a vágyat, és én megint csak félni tudtam. Charlotte is mellettem termett a kemence piros varázskörében, és felém nyújtotta tenyerét. Ez a hegyes ujjú, apró kéz undorító ragadozó állatkának tűnt most; gyorsan beleejtettem a viaszgolyót, amelynek magja az isteni anyag egy csipetje volt – majd újra a kemence mögötti árnyékba húzódtam. Charlotte a nyitott tégelyhez lépett, amelyben ezüstösen örvénylett az olvadt ólom, és beledobta a viaszgolyót. Anton Brüggerdorf két fogóval visszahelyezte a tégely tetejét, azután új tüzelőtömeget rakott a kemencébe. Az éhesen izzó parázs sercegve ölelte magához a szenet. Charlotte nagynénje ájuldozni kezdett a hőségben. – Kimegyek – hápogta. – Ki kell mennem… a szívem… – Nem lehet kimenni! – mordultak fel anélkül, hogy ránéztek volna. Az aranyvárás izgalma lehántotta mindenkiről az udvariasság vékony kérgét. Nem törődtek a szerencsétlennel. Egy ládára zuhant nehéz testével, parókája leesett, arca elsötétedett a vértolulástól. A hűtődézsa vizéből arcába loccsantottam egy keveset, és levegőt fújtattam rá. Talán ez mentette meg a hitvány, üres életnek, amelyet folytatott. Nem tudtam volna számot adni róla, miért segítettem rajta. Jóságból? Emberbarátságból? Nem. Nem voltam jó… De rossz sem, noha átestem egy gyilkosság eszeveszett, vadállati pillanatán. E pillanat előtt és után nem sokban különböztem az érzelmek útvesztőjében bolyongó többi embertől. Minden húr megvolt bennem, éppúgy mint bennük; sajnálkozást, meghatódást, vágyat és elragadtatást éreztem, pedig megöltem és kifosztottam egy védtelen, ártatlan öregembert. Anton Brüggendorf megfordította a homokórát. Az idő letelt. A tégely vasrúdra fűzve a dézsába merült. A víz sercenve feljajdult a tüzes érintéstől. Heinz remegő kézzel a tégely fölé húzta az olajlámpát. Szoros, fullasztó testgyűrű vette körül a dézsát. Lökték, tépték, taszították egymást, de vak

elmerültségükben tudomást sem vettek róla. Charlotte nagynénje rövid, sípoló lélegzettel lihegett a sarokban. Vedlett, szürke kóccal borított feje mellére csüggedt. Rosszullétében is azon erőlködött, hogy lábával szoknyája alá kotorja elgurult parókáját. Hirtelen úgy éreztem, ez az aranydühtől megszállott társaság legfeljebb abban különbözik a körülöttem tolongó démoni lényektől, hogy testük állaga sűrűbb. Undorodtam tőlük. A tülekedő embergyűrűn rés támadt egy pillanatra, és én beláttam a nyitott tégelyre, amelyben a közelhúzott lámpa csillogó, sárga felületet világított meg. Tehát megtörtént. Charlotte élesen, értelmetlenül felkacagott. Hangja nyomában remegő, csukló és ijesztően visszataszító hangok szakadtak fel a többiekből is a sírás és nevetés határán: – Nézzétek… sárga!… A próbát… Szent Isten!… Mennyi!… Ha igaz… Anton Brüggendorf szívósan, izzadtán dolgozott; nem hallott és nem látott a leghatalmasabb bálvány szolgálata közben. Mikor elkészült, kiegyenesítette görnyedő hátát; furcsa, sápadt, egészen feldúlt arca ma is előttem van még, ahogy mély, rekedt hangon áhítattal kinyilatkoztatta: – Arany!… Valódi, színtiszta arany! – Még egészen forró… – tört ki Charlotte-ból, mint a kéj beteljesülésének buja kiáltása. Rólam egészen megfeledkeztek. Az arany drága testét kifeszítették a tégelyből, mindenki fogni, simogatni, tapogatni akarta… … én meg csendesen a műhely ajtajához osontam, és ki is jutottam rajta. De az ellenséges erők körülöttem nem akarták, hogy megmeneküljek. Pusztán azzal, hogy láttam őket, gúzsba kötöttek. A folyosó szuroksötét volt; az izgalomban úgy látszik megfeledkeztek a fáklyagyújtásról. S a tapadó, nyirkos sötétség élessé rajzolta azoknak a körvonalait, akiknek a homály a megjelenési feltételük. Csillogtak, színesedtek, teltek a szörnyű idomok. Réveteg ködképek harsányan közelrohantak, szagok és hüllőérintések nyomakodtak hozzám, hangok vijjogtak, kongtak, zúgtak, és sűrűvé, beszívhatatlanná mérgezték a levegőt. Légszomjam, páni rémületem teljesen összezavart. Nem tudtam tájékozódni. Hiába kapkodtam magamban a folyosókanyarulatok emlékéért, idegen, kaján biztatások irányítottak először neki a falnak, majd az ütődéstől elkábulva visszafelé, ahonnan jöttem, végül egy alsó pincehelyiségbe vezető hosszú lépcsősorhoz, amelyen lezuhantam. Szörnyű esés volt. Hans Burgner halandó teste, koponyája, gerince összetört volna tőle; de az elixír hatásának félelmetes szívósságában és ruganyosságában csak lábam ficamodott ki. S hiába dolgozott szervezetemben a hüllőerejű regeneráció. Néhány döntő napra tehetetlen fogollyá váltam, így gáncsolt el hiú ostobaságom és saját gyöngeségem.

* Beteggel talán sohasem bántak gyengédebben, mint velem a polgármesterek. Charlotte cserélgette borogatásaimat. Mostohafia verseket olvasott fel ágyamnál, Anton Brüggendorf rakta tálcára ennivalómat, a nagynéni hordta az éjjeliedényt. Szobámból sohasem fogytak el a látogatók. Tudtam, ez is a démonok ingerkedése, lidércnyomás, amelyben farsangi maskarák táncolnak körül, valójában szívós kört fonnak körém, eltéphetetlen láncgyűrűt. Egyetlen pillanatig nem volt kétségem felőle, mi történik velem. Már hallottam a közelgő baj osonását, árnyéka rámvetődött, s éreztem, ahogy felemelte mindent összezúzó öklét.

A mágikus név Harmadnap estefelé jött értem Brandenburg-Ausbach őrgróf hintója és a “díszkíséret": egy egész lovaskülönítmény. Még orvost is küldött a kocsiban, aki minden tiltakozásom ellenére nyomban eret vágott rajtam. Anton Brüggendorf vigasztalhatatlannak mutatta magát, noha ugyancsak drágán mérhetett ki az őrgrófnak. Látszott titkos elégültségén, amely minduntalan átütközött ügyetlen szemforgatásán. Jóslatom íme saját rovásomra beteljesedett. Pénzhez, kitüntetéshez – és csaknem egy gyermekhez jutott általam. Az őrgróf úton volt a Dreisesselbergen lévő nyári pihenőhelyére. Brüggendorf valószínűleg követet küldött eléje a határra. Megalkudtak rajtam, és továbbadtak, mintha élettelen tárgy vagy fekete bőrű rabszolga lettem volna. Tehetetlen voltam. Lábam nem javult, feljajdultam, ha mozdítanom kellett. Nem is gondolhattam szökésre. Búcsúzásnál Charlotte apró, láncon függő piros szívet csempészett tenyerembe. Bosszúból a polgármester kezébe nyomtam bele, mikor áradozva kezet rázott velem. Az egész piszkos ügyben először éreztem pillanatnyi örömöt Charlotte ijedt elsápadása és Anton Brüggendorf mérhetetlenül bamba tekintete láttán. Igaz könnyeket talán csak a csúnya, vén nagynéni sírt utánam, akibe életet fújtattam lent a műhelyben. Úgy vittek a kocsira, mint egy drága ereklyét. Térdemre nehéz brokáttakaró került, derekam mögé címeres selyempárna. Az őrgróf már előrelovagolt kíséretével. A kopasz, róka arcú doktor mindent elkövetett, hogy ételben, italban ne szenvedjek hiányt, és amennyire lehetett, csökkentette az utazás kényelmetlenségét. Féltett és félt tőlem. Csüggesztően nagy felelősség voltam nyomorúságos szolgalényének. Biztonsága, jóléte neki is hajszálon függött,

mint a többi, udvarokban nyüzsgő élősködőknek. Tökéletlen, ijesztően szeszélyes központi nap körül keringtek mindnyájan, de ezekkel a koronás égitestekkel korántsem lehetett úgy számolni, mint a Kozmosz pontos, szorgalmas vándoraival. A királyok, uralkodóhercegek és tartományi grófok indulataik, hangulataik, testi állapotaik drótján rángatództak hatalmuk kisebb-nagyobb boszorkánykörén belül, s a fényudvarukba került bogarak rémülten kikerülték, leutánozták vagy utánuk csinálták e vitustánc beteg mozdulatait, míg szárnyuk meg nem perzselődött a centrum tűzmagján. * A várat, amelybe kerültem, bevehetetlen erődítménynek építették. A rácsozott ablakok másfél méter vastagságú falak mély kútjából nyíltak, és a csipkézett oldalú, gyönyörűen ápolt vársétány alatt sötét szakadék tátongott. Egy hétig utaztunk váltott lovakkal a hegyre kanyargó szerpentin utakon, és két éjszakát töltöttünk szabad ég alatt. Ez a zord, sűrű, haragos erdők fölött emelkedő várkastély a különc természetű őrgróf nyári rezidenciája volt. Szögletesen felmeredő oldaltorony legfelső szobájában fektettek le. Ágyamból a széles, magas ablakon át leláttam a völgy piros tetejű játékházaira, derűs, színes veteménytáblákra, amelyek között csillogó ezüstszalagként kígyózott a folyó. Reggelenként tejszínű ködből varázsolódott elő a táj, és este mély árnyékba mosódott, mintha bűvész keze tüntette volna el lassan. Szép és borzasztó volt ez a tehetetlen rabság a szédítő magasan fekvő boszorkányvárban, amely úgy őrködött a napsütötte, békés völgy felett, akár egy gonosz, vén saskeselyű. Egyelőre nem háborgattak. A szolgákon és az orvoson kívül senkit sem ismertem a vár lakói közül. Amíg betegnek tudtak, nem kezdhettek velem semmit, tehát nem is éltem nekik. Első pillanattól kezdve éreztem és láttam: a várnak rossz aurája van. Sötét indulatok, félelmek, beteg gerjedelmek laknak benne mohó démonkíséretükkel. Kiontott vér, vigasztalan bánat, süket részvétlenségben elhangzott jaj szavak kísértet el bolyonganak a szobákban éjszakánként, s hatalmuk annyira erős, hogy nemcsak az én látóvá átkozott szemem és túlfeszült idegzetem vesz róluk tudomást. Bizonyos jelekből észrevettem, hogy a szolgák, akik szobámat rendben tartották, de még a doktor is – féltek. Öreg, süppedt szemű ember hordta az ételemet. Homloka lapos volt, mint egy majomé, füléből csomós szőr lógott ki. Ha felingerelték, félelmes lehetett. Vastag, piros ujjai, bunkós, hátrahajló hüvelykujja gyilkosságig fajuló vak indulatról árulkodott. De éppúgy bánni lehetett vele is, mint egy állattal. Szerette az italt. Az italtól pedig az összeszorított száj lazává lesz, és fecsegni

kezd. Ez az öreg, erőszakos szörnyeteg panaszkodó, vinnyogó kölyökké vált a bortól, amelyet adtam neki. Ő mesélte el nekem a kísértet-históriákat, amelyek a vár lakóit riasztgatták. Beszélt befalazott grófkisasszonyokról, ölelkező csontvázakról, a folyosók szúette szekrényeiről, amelyeknek régi, molyos, kriptaillatú ruhái közül szellemek suhannak elő hideg ködtestükkel. Az öreg reszketett az éjszakától. Szobája a padlás alatt volt, s fölötte a pokol bálját tartották az ördögök minden holdtöltekor. Egy régi ládájában sokkarú, nyálkás szörnyeteg lakik. Ez az ő ellensége, aki a pincében van eltemetve a hetedik hordó alatt. Mikor élt – mert nemrégen élt még, és az őrgróf szolgálatában állott –, a borpincét kezelte itt. Szép, kövér, hangos ember volt. Csúfondáros. Folyton őrajta nyargalt. Kérdezgette, hány szeretője volt, mikor néz tükörbe, nem fél-e egy ágyban önmagával meg ilyeneket. Egyszer, mikor együtt mentek le borért, megfojtotta, éppen nevelés közben, hogy a torkában zötyögő hang egyszeribe hörgéssé változott. Ez nagyon jó volt. Persze megbánta már, mert azóta abból a ládából mindig hallja a nevetést és egy hüllő testének gyűrűzését, csattogó, ragadós hangokat. – És senki sem jött rá, hogy megölted?! – kérdeztem elképedve. Csúnya, felszívott végű, beteg nevetést hallatott: – Ő tudja… Ő akarta… – Kicsoda? – A mi legkegyesebb urunk. – Az őrgróf?… És… miért? – kérdeztem borzongva. – Mert a pincemester… hihi… a pincemester kimondta előtte azt a nevet… Azt… – Milyen nevet? Ocsmány arcán sunyi ravaszság villant fel: – Megtanítlak rá, ha eltünteted ládámból a nevetést! Te boszorkánymester vagy… tudom! Meg kellett ismernem ezt a grófi rögeszmét, nehogy a nyakamba kerüljön. – Rendben van – mondtam. – Eltüntetem a ládádból a nevetést… Idehallgass! Vidd le a ládát a pincébe, tedd bele a holttest maradványait, és gurítsd le a szakadékba a sétány alatt. De azért folyton tiltó szóköveket kell utána hajigálnod, hogy teljesen megbénuljon. Hajolj a szakadék fölé minden este, és lassan, tagoltán kiáltsd le: megöltem a nevetést, nem fogom hallani többé! – …Megöltem a nevetést, nem fogom hallani többé… Értem. És meddig kell mondanom? – Attól függ, mikor hallottad a nevetést a gyilkosság után. – Először? Múlt évben… ilyenkor.

– Akkor egy teljes évig kell mondanod. Nos… melyik az a név, amelyért az őrgróf megölette a pincemestert? Az öreg szorosan hozzámhajolt: – Trismosin Salamon – tagolta arcomba halkan és mérhetetlen borzadással. Igen. Valami felvijjogott ebben a névben. Erő, amely láthatatlan örvénylést indított el a kastély álló csendjében. De ezt a meglódult borzalmat nem Trismosinnak, a híres és halhatatlan alchimistának lénye sugározta, hanem az őrgróf félelme, amely mágnessé tette a várat félelemtápláló démonok légiói számára. – Ismerted Trismosint? – kérdeztem én is súgva az öregtől. Bólintott. – Itt volt… – félősen körülnézett. – Itt, ebben a szobában. Sokáig. Legkegyelmesebb urunk őriztette. Akart tőle valamit… Aranyat is, meg… mindenféle mérget, ami távolba hat… Sok ellensége van… Trismosin megtagadta… A kínzókamrából tűnt el. Egyszerre eltűnt nyomtalanul… A falra ráírta saját vérével, hogy az ő neve meg fogja akadályozni a mi urunkat bűnök elkövetésében… Ha csak rágondol… igen… ha csak rágondol a nevére, akkor is… Bárhol van… itt vagy a városban… mindenütt… Aztán húzott egy kört, és abba külön beleírta a nevét… Vérrel… Isten oltalmazza azt, aki kiejti ezt s nevet a mi urunk előtt. Az nem él tovább. A falról a nyomát is lekapartuk. De a hangosan kimondott név olyan, mint a nyitott ajtó. Beomlik rajta ő, és uralkodni kezd. Azért kell befogni a szájat, amely kimondta. Örökre el kell némítani. – Mit használ az, ha senki nem ejti ki a nevet, és az őrgróf mégis rágondol? A falra írt szövegben az állt, hogy elég rágondolnia… A szolga torz nevetéssel rámkacsintott: – Látni fogod, micsoda garabonciás had követi mindenüvé. Csepűrágók, zenészek, szajhák, csodadoktorok; még a nyomorékokat is összevásárolja, hogy szórakozzék rajtuk. Két gazembernek csak azért fizet bért, hogy minden percére kitaláljanak valami cécót, amelybe megsiketülhet. Éjszaka sűrű, butító főzetekkel alszik, hogy ne legyen álma, aztán meg iszik is. Teremtőm, úgy vedeli a bort, mint a gödény. Tőled is biztosan orvosságot akar majd, ami kimarja az emlékezetéből azt, amit el akar felejteni… – Tulajdonképpen mit tesz vele ez a név? Nem mer tőle megtenni valamit, amit szeretne? – Megteszi… sok mindent megtett azóta… de ezek a tettek nem tágítanak mellőle… Egy ilyen hatalmas úr… tudod, hogy van náluk… félretesz valakit, aki útjában van, aki megsértette, vagy fenyegette… ez az ég által ráruházott joga. Halandónak nem tartozik felelősséggel azért, ha végrehajt egy ítéletet. Mégis… ez a Trismosin valahogy megbabonázta a mi urunkat. Mind ott

tolonganak körülötte, akikre lesújtott, és élőbbek, gyalázatosabbak, mint valaha. Rémítik, vádolják, gyötrik büntetlenül. A név aj táján jönnek be hozzá. Sokszor nyög, verejtékezik az erőlködéstől, hogy kiszorítsa őket, torlaszt emel ellenük, de az ajtó újra meg újra kipattan; még senki sem tudta lezárni eddig. Nincs meg a kulcsa. Ha szerencsés vagy, te fogod odaadni neki, és akkor nem lesz többé gondod életedben… Végre megtudtam, mi lesz a szerepem a dreisesselbergi várban. S megtudtam azt is, hogy itt egy hozzám hasonló nyomorult sül elevenen a félelem tüzes olajában, és sorsával szemben épp oly tehetetlen, mint én magam.

A kentaur Brandenburg-Ausbach őrgrófon legfeltűnőbb volt fölfelé szélesedő, fejtetőn lapos koponyája, amelyet ritkás, szőke pehely takart. Álla satnyán elkeskenyedett. Egymástól távol fekvő, kiduzzadó, vízkék szeme fölé nagy, domború, pilla nélküli szemhéj borult. Orra vékony volt, finom és érzékeny, mint egy nőé, felső ajka keskeny, lágy ívű. Telt alsó ajka lefittyedt, s arcát különös, duzzogó kifejezésűvé tette. Bőrét szeplők borították. Egészben beteges, satnya benyomást keltett; olyan emberét, aki szeszélyesen, tombolva tud kívánni valamit, de akarni és helytállni érte nem képes. Szerencsétlenségére kezében hatalom volt, és ezek a szeszélyes indulatok tetté válhattak szolgái révén, amint kinyilvánította őket. Gyenge volt a jóhoz és gyenge a rosszhoz is, mert félte, és sokszor siratta áldozatait, elszörnyedt a beteljesedéstől, és lelkiismeret-furdalás marcangolta. Minden rossz állapotának bűnbak kellett, akit saját bűnéért büntetett. A visszavonhatatlan tettek száma nőttön-nőtt így, mint az eladósodott terhei, aki egyre újabb kölcsönökkel tömi be a szaporodó réseket. Trismosin Salamon tudta, hová írja a nevét. Ez a viaszpuha kentaur tehetetlen martaléka volt a nagy harcnak, amelyet az emberen belül örök idők óta vívnak egymással a sötét és a fénylő erők. Forrt a purgatórium tüzén, és mindkét táborban vártak a pecsenyére. Az alvilág óriási kísértő hadával szemben egy néma, vérrel falra írt név küzdött csak és én, ahogy megláttam, már tudtam, amit ő kétségbeesetten titkolt, hogy ez a név hatalmasabb minden sötét zsarnokságnál. * Az őrgróf kegyesen fogadott öltözőtermében, ahol valami állatidomító éppen egy esküvőt mutatott be előtte. Kutya volt a menyasszony, a vőlegény

és a násznép. Az aranyozott kis hintót, amely elé négy fekete kutyát fogtak, cifra ruhás, fintorgó kis majom vezette. Az őrgróf olyan ártatlan gyönyörűséggel nevetett rajtuk, mint egy gyermek. – Jöjjön, jöjjön… nézze csak, Magister! – nyújtotta felém a karját. – Milyen aranyosak! A fátyolos kutyamenyasszony feltakart egy kosarat a hintóban, amelyben kis fehér kutyakölyök aludt édesen, azután pracliját szégyenlősen arca elé emelte. A vőlegényt láthatóan megrendítette a lelet, mert szűkölve körbefutkározott. Az őrgróf kikapta a kosárból az apró kutyust, és dédelgetve megcsókolta. A menet elvonult. Az őrgróf kiküldött mindenkit, egyedül maradtunk. A kiskutya álmosan elhelyezkedett az ölében. Az őrgróf bizonytalanságát abból is észrevettem, hogy ez a tartományának határai között korlátlan hatalmú úr milyen kapkodó félszegséggel kezdi a beszélgetést; zavartan kerülgeti a témát, amely mindennél jobban érdekli. Hogylétem iránt érdeklődik, s arról, hogy nem szenvedtem-e hiányt valamiben. Rövid hálálkodás után közepébe markoltam a lényegnek: – Rossz légköre van ennek a várnak, legkegyelmesebb uram – mondtam átmenet nélkül. – Ellenséges, sötét erők törnek itt valaki ellen. Megrezzent, egyik szeme körül a bőr rángatódzni kezdett. – Hogy… hm… észrevetted?… És miféle… ki ellen törnek? – hebegte elvörösödve. Hallgattam. – Beszélj! – ordította váratlan kitöréssel. Arca most egészen szürke lett, szeme kék gödrökbe süppedt. – Az ön legmagasabb élete, lelki üdve, nyugalma ellen – mondtam nyugodtan. Előrehajolt. – Kicsoda?… Kiről beszélsz?… Hol van?! – Nem fogható, teste nincs, ki nem mondható, láthatatlan, és mindenütt jelen van. Halált jelent, és halhatatlan. Sápadtsága ijesztővé vált. Arca az iszonyat lárvája, a szem két kilobbanás előtt felizzott lámpásával. Azt hittem, elájul. Két válla előregörnyedt, teste összecsuklott, egészen besüppedt a magas támlájú székbe. Lila körmű, reszkető ujjai gépiesen markolászták az álmos kis kutya szőrét. De feszültsége nem eszméletlenségben, hanem sírásban oldódott fel. Vinnyogva, takaratlan arccal sírni kezdett előttem, és még mielőtt megakadályozhattam vagy felfoghattam volna, mi történik, odacsuklott elém félig térdelve, félig guggolva. Hideg, reszkető keze úgy kapaszkodott ruhámba, akár a vízbe fúlóé. Ajkáról eszelős könyörgés, őrült ígéretek törtek elő. Borzasztó és szánalmas viselkedése fölötti megrendülésemben azt sem tudtam, hogyan segítsem

talpra, mivel nyugtassam meg. – Nem… ne… hagyj csak itt lent! – zihálta. – Földön a helyem, mint a férgeknek – összegörbült, elvonta magát segítő kezem elől. – Nem tudod, ki vagyok én! Bélpoklosok kereplője kellene énelém! Hagyj engem… vagy pusztíts el valami átkozott szerrel úgy, hogy egészen meghaljak… Por legyek és hamu! Oh, Irgalom Atyja! Miseracordia! – verte a mellét. Felnézett rám. Szemgolyója körül szeme fehérje látszott, hangja fulladt és halk lett, ahogy arcomba súgta legszörnyűbb titkát, mert már én is mellette térdeltem a földön. – Félek! Érted?! Félek! Félek élni és… félek meghalni. Ez a legirtózatosabb. Félek meghalni. Tudom, hogy akkor vége a boszorkánykörnek, a ráolvasásnak, a részegségnek és a farsangi csürhe lármájának… Már készítik a helyemet a kárhozottak poklában… Láttam. Én egyedül, láttam a lefelé fordított kereszt alatt a fekete abbé miséjén. Ott voltak velem szemben mind, akik… akiket én… és… akik élnek. – Hangja egészen suttogó lett. – Élnek. Azok, akikről cafatokban tépettem le a húst… akiknek csontjait péppé zúzta a kerék… – fülemhez hajolt, hangja lehelethalk volt, szájából erjedt alkoholszag áradt. – És itt vannak… Mindig… körülöttem… A mozdulataimat leutánozzák… fenyegetnek… A tükörben eltakarják az arcomat… és szentmise alatt, óh… – ajka hangtalanul motyogott már. Felsegítettem a földről. Tehetetlenül tűrte. Ereje kivérzett a nagy fellobbanásban. Visszaomlott karosszékébe. S én még mindig hallgattam. Állapota elrémített, és megfertőzte idegeimet. Magam is kiszolgáltatott őrültje voltam a félelemnek – mit mondhattam volna? Mit tehettem volna érte, mikor magamon sem tudtam segíteni? Fénytelen, véreres szemét rám emelte: – Meg kell idézned őt – mondta halkan, fáradtan. – Ide kell hívnod. Akárhogy!… Minél mélyebbre temetem a nevét… annál hangosabb lesz bennem, ő győzött. Tehetetlen vagyok. Megadom magam… Csak Ő adhatja vissza a nyugalmamat… A lelkem biztonságát… A zavartalan imádságot és tetteim bocsánatát… Csak Ő… Egy pap sem… Készülj… Menj… Ezért hozattalak ide… Számítsd ki az órát, én mindennek alávetem magam… – Kit kell megidéznem? – kérdeztem szorongva, noha tudtam, kire gondol, de reménykedtem, hátha nem jól értettem, mit kíván tőlem. – Őt… – elhallgatott, ajka némán mozgott, majd betakarta szemét. – Majd… megírom… mindent megíratok neked… Ha készen vagy, jelentkezz! * Megidézni valakit, aki nem halt meg? Megidézni valakit, aki olyan erők beavatottja, ami úrrá teszi három világ fölött? Hívni a Mágust, a Hatalom birtokosát egy bűnös, tudatlan,

szerencsétlen rabszolga ajkán keresztül? Pokolból mennybe kiáltozni dőre parancsszavakat? Micsoda reményem lehetett a sikerre? Mégis meg kellett kísérelnem az őrgróf parancsára… és saját magamért. Nem lehetett kétségem felőle, mi vár rám, ha megtagadom a kísérletet. Az én szívós életem belém kapaszkodik majd a kínzókamrában is, mint véreb az áldozatába. Szenvedésem nem enyhülhet meg ájulásban és – akkor úgy hittem – a halálban sem… * Az őrgróf rendelkezésemre bocsátotta könyvtárát. Ebben a poros, sötét, hideg sarokteremben úgy gyakorolták évszázados uralmukat az asztrállények, mint lakatlan toronyban a denevérek. Ritka okkult gyűjtemény: málló, ősrégi kéziratok, tiltott könyvek a fekete mágiáról, alchimiáról, kabbaláról, vallásos munkák és kiátkozott profán papi írások halmozódtak a mennyezetig érő állványokon, szekrényekben és asztalokon. A rossz huzatú, széles kandallóban nedves, vastag fahasábok sercegtek, inkább fojtó füstöt, mint meleget árasztva. Tüdőmet megfeküdte, szememet vörösre marta a füst, féloldalam merevvé fagyott a nyitott, hosszú ablakrésen bevágódó, jeges hegyi széltől. Az elmosódó, rossz kézírással írt sorokat alig tudtam kibetűzni a kovácsoltvas falikarokba tűzött szurokfáklyák lobogó fényében. Betegnek, nyomorultnak éreztem magamat, s a körülöttem tolongó túlvilági dögkeselyűk, amelyeket sötét formulák mágikus lánca kötött a régi könyvekhez, elviselhetetlenné fokozták rossz idegállapotomat! Abban, amit kerestem, bőven akadt választékom. Megtaláltam a híres “Clavicula Salomonis" vastag pergamenlapokra másolt kéziratát. A latin szöveg hemzsegett az iniciáléktól és szimbolikus ábráktól. Dr. Carter “Raziel könyve" is előkerült Ábrahám von Worms "Az ősi praktikák könyvé"-vel együtt. Békésen megfértek egy aranycsatos, elefántcsont táblája Ótestamentum alatt. Grimoir “Honorius varázskönyvé"-nek borzalmas és hírhedt kötetére maga a szörnyetegraj hívta fel figyelmemet. Vonagló polipkarjaik, jéghideg hüllőtestük és begörbült karmaik valóságos fürtökben vették körül, s mikor érte nyúltam, egy boszorkányszombat lármájával vijjogtak fel dühükben és félelmükben. Akkor már rájöttem, hogy halálomat nem okozhatják, csak rémítgetnek, idegeimet tartják örök remegésben, fenyegetnek és összezavarnak. Megpróbáltam úgy tenni, mintha nem látnám őket, és ez néha sikerült is. Rövid, viszonylagos fegyverszünetek jöttek így létre közöttünk, amelyek veszedelmes tévedésbe ringattak: lebecsültem erejüket. Könyveimmel és szörnyű kíséretemmel szobámba vonultam, hogy jegyzeteim alapján előkészítsem az idézést az őrgróf parancsára. Nem

részletezem félelmeimet, lidérces, őrült éjszakáimat és nappalaimat a földi és asztrálpokol örvényei közé taszítva, ősi formulák, démonidéző szavak, iszonyú, élő és hatalmas igék tüzes körébe zárva. Külsőm annyira elváltozott e semmihez sem hasonlítható megpróbáltatások alatt, hogy maga az őrgróf is megrettent tőlem, amikor viszontlátott. Testem csonttá fagyott, szemem üregébe süppedt. Az őrgróf félelmén tisztelet és a remény sóvár öröme ütközött át, ahogy megragadta karomat: – Látom, olyan helyeken időztél, Magister, ahol a test elhamvad és a szellem fölszabadul… Beszélj!… Mire jutottál?! Közöltem vele, hogy huszonegy napos előkészületnek kell alávetnie magát velem együtt. Ezenkívül kézmívesekre, szövőasszonyokra lesz szükségem bizonyos tárgyak elkészítéséhez és a színhely felszereléséhez. Türelmetlen, őrjöngő parancsok ömlöttek elő szájából, és rögtön meglódult körülötte minden. Vak buzgalommal vetette magát a mágikus gyakorlatokba. Hűségesen böjtölt. A sokféle előírás pontos betartása nekem is menekülés volt. Nem akartam az előkészület végére gondolni, magára a kísérletre, amely ijesztő, ismeretlen kijáratú alagútként meredt elém. De a rossz dátumok, amelyeket szorongással duzzasztunk elevenné, úgy rohannak felénk, mint a megvadult paripák.

Idézés Elérkezett az idézés napja. Mindennel készen voltunk. A tiszta, már őszies égbolton, nagy közeli csillagok között az újhold éles fényű karéja csillogott. A toronyszoba ablaka, amelyet a kísérlethez kiválasztottunk, keletre nézett. A négy szembenéző falon négy zöldes fényű, keret nélküli homorú tükör függött. A szoba északi falánál állott a nagy, fehér márványoltár, amelyet magnetikus vaslánc kígyózott körül. A márványlapon a pentagramma vésett, aranyozott jele világított sápadt, sárga fénnyel. A friss bárányirhán, amelyet az oltár elé feszítettem ki, ugyanez a jel villogott különféle színekben. Az oltáron háromlábú kis rézserpenyő állott széndarabokkal és száraz babérlevéllel töltve. Egy háromlábú asztalkára ugyancsak ilyen rézserpenyőt készítettem elő. Hosszú, bő, patyolatfehér köntösökbe öltöztünk az őrgróffal, amelynek anyagát külön e célra szőtték a szövőasszonyok. Fejünket aranylánccal összefogót verbénakoszorúval díszítettük. Az őrgróf testén meghúztam a magnetikus vonásokat, hogy az éber álom különös középállapotába ejtsem, amelyben a szem észlelni tudja az asztrálfényt. A nagy Sabbatorgiák,

amelyekről annyi boszorkánymester beszélt az inkvizíció hivatalos kihallgatásai alatt, szintén ebben a féléber állapotban zajlottak le. Éreztem, hogy az őrgróf teste félelemtől remeg. Reménykedtem. Talán megtorpant. Talán utolsó pillanatban megfutamodik a nagy próba elől… De nem így történt. Szabadulás utáni vágya legyőzte gyengeségét. Kigöngyöltem a pergamenlapot, amelyre az idézés szavait jegyeztem fel. Az odakészített szerszámokkal megélesztettem mindkét serpenyő tüzet, és olvasni kezdtem a formulákat először halk, elrekedő, majd egyre emeltebb hangon. A tűz izzani kezdett a serpenyőben. Tömény, fűszeres füst emelkedett belőle, és lomhán szétterjedt a szobában. A parázs élő gyökeréből most hegyes, ideges lángok lobbantak fel, és vad, gonosz jeleket dobáltak a falra, majd hirtelen, mintha láthatatlan kéz pokrócot terített volna rájuk, a tüzes nyelvek fulladtan lehanyatlottak, az izzás elsötétedett, meglapult a pattanásig feszült várakozásban. Fehér füstfelhő emelkedett lassan a márványoltár fölé, és én elszörnyedve éreztem, hogy a szoba padozata megrendül alattam, mintha földrengés rázná. …Fülemben belül harang mély hangja zúgott. Szívem vadul dobolt mellkasomban. A szertartás belémvésődött törvényei lendítettek tovább, mikor új széntömeget és füstölőszert dobtam a serpenyőkbe, majd beálltam egy körbe, melyet az oltár és a háromlábú asztal közé rajzoltam krétával a földre. Lehunyt szemmel, tagoltán, háromszor elkiáltottam Trismosin Salamon nevét. Szemem önmagától újra felpattant. Testemben rendkívüli jeges hidegség áradt el. A serpenyőkről elhúzódott a sötét nyomás, és a lángok újra élni kezdtek; hosszan, vágyakozva felnyúltak, s nyomasztó álmok vörös fényével világították be a szobát. Ebben a vészes, apokaliptikus fényben, természetfeletti, hatalmas öreg férfi alakját pillantottam meg s a tükrökben alakjának zöldesen derengő, megnyúlt négyszeresét. Minden forma megmerevedett. Minden mozgás és erő elernyedt, minden hang elnémult mellette. A tűznyelvek magasan, mozdulatlanul álltak, a sarkok árnyékában tolongó asztrálcsürhe összezsugorodott a titáni lény jelenlétében. Én magam dermedt nyugalmat éreztem. A bizonyosság és megérkezés nyugalmát. Ilyen nyugalmat csak hosszú menekülés, rémült és reménytelen hajsza után érezhet a törvényen kívül bujkáló, mikor foglyul ejtik végre, és ott áll szemben a hűvös, könyörtelen törvénnyel. Éreztem, mindez előre elhatározott, logikus láncolat volt idáig, s a körülmények: sorsom terelő vérebei, amelyek belehajszoltak ebbe a bűvös körbe. Az őrgrófról teljesen megfeledkeztem. Szemem rebbenés nélkül, megigézett figyelemmel kapcsolódott a jelenség rámfüggesztett jégkristály szemébe, és vártam. Ismertem ezt a pillantást. Féltem tőle, és sohasem értettem. Emléke egy másodpercre sem hagyott el azóta… Ott élt bennem tágra nyíltan, fürkésző nyugalommal a kétségbeesetten

összehordott torlaszok mögött, és szelíd hűvösségében átsütött minden anyagrétegen. Az arc lassan változott, alakult e szem körül most, hogy szembenéztem vele. Nem Rochard arca volt először, csak végtelenül hasonló hozzá. Az őrgróf tompa felnyögését észleltem ugyan a közelemben, de nem fűződött bennem hozzá sem gondolat, sem érzelem. Azután ahogy Rochard alakja élni és uralkodni kezdett emlékezetemben, arca is felöltötte azt a formát, amelyet téglával véres, pépes hústömeggé zúztam össze egy perc önkívületében. A megadásnak, a tökéletes legyőzetésnek ebben a halálos csendjében, magános szólamként zendült meg bennem a felismerés: hogyan ölhettem volna meg valakit, aki örökkévaló? A forma szétzúzásával csak a tükröt törtem össze, amelyben az tükröződik, aki elpusztíthatatlan. Nem tudom, külső fül előtt hallhatóan szólt-e hozzám, vagy csak belül ömlött végig a hangja agyam és idegeim vezeték jen valahonnan túlról, ahol a tudás mag nincsen az egymásra következő szavak láncára fűzve. Megértettem: mindegy, hogy Trismosin Salamon, Flamel Miklós vagy Eduard Anselmus Rochard áll itt előttem a megmeredt lángok fényében. Ők már egyek a Nagy Transzmutáció után, amely a sokkból, a kifelé ágazó, széteső, múlandó sátánelemből egyetlen isteni lényeget sűrít. A hívás elindult. Létrejött a kapcsolat az isteni beavatás föld feletti szférájával. A szó, amely Mercurius szférájába felhatolt, nem a bűnösé volt, akit tetteinek kövei és sűrű teste pokolba húznak, hanem a minden lényben változhatatlan isteni ÉN hívása, amely nem gyilkolhat, és meg nem ölhető. Elmúlt és eljövendő életeim dúlt csatatere fölött egy pillanatra kigyúlt a Szellem napkorongja. A táj nem változott tőle. Az őrültségek, gonosztettek, esztelen pusztítás nyomai mozdulatlanul üszkösödtek az éles fényben, és a végtelenbe vesző, szakadékos jövendő út is ijesztő vigasztalansággal kanyargóit előttem. A fénylő napkorong megmutatta az alvadt vér gigászi birodalmát, amelyet rombolásommal építettem. Erőmmel táplálkozó áldozataimat, akiket megöltem, akiket gyűlöltem és féltem, ezért örök kísérőimmé, árnyékommá lettek. Feltárta a hínárszövevényt, amely a formavilág hullakamráihoz kötődött, a vonzás bilincseit, amelyek az önzés taszításából teremtődtek… A Törvény itt volt előttem. Előttem? Nem. Bennem. A rámfüggesztett, zöldeskék szem hieroglifája most átizzott, megvilágosodott a kinyilatkoztatás fenségében, amely így zengett bennem: – Én megbocsátok. Én nem büntetlek. Magad vagy a gyilkos és az áldozat. Benned van a bűn és a megváltás. A föld asztrálóceánba tükröző sötét árnykép. Ebben a tükörben minden fordított. Tehát a rossz jó és a jó rossz. A rombolás: anyagépítés. A születés: halál. A szenvedés: törlesztés. A gyönyör: bukás. A gyűjtés: adósság. A mártírium: megváltás.

A legmélyebb mélység legalsó pontján vehetsz lendületet a legmagasabb Cél felé. A legsötétebb sötétség méhében benne szunnyad az Isteni Fény magja. Mikor a fordulat beáll és egyik irány felváltja a másikat, a különbség még észrevétlen. De megtörtént, aminek történnie kellett. Emlékezz, meg kell fizetned az utolsó fillérig, s a szenvedés: törlesztés. A legnagyobb kín: a legmélyebb pont… Tehát kiindulás a legmagasabb Cél felé. Újra hallottam a nyögést egészen távolról, s csak később eszméltem rá, hogy én voltam távol tőle, mélyen magamba merülve, a hangra figyelve, amely beszélt hozzám. Lassan jutottak el tudatomig az őrgróf lázas, összefüggéstelen szavai: – A nevedet… vidd el a falról… a fejemből és a lelkemből… Töröld le… nem akarom… nem bírom így… Jaj… hagyj engem…! A láng most nyugtalan tánccal lobogni kezdett, és a hatalmas hang már minden irányban hangzott visszaverődve, félelmetesen: – A vért csak vér moshatja le. A nevemet vérrel írtam a falra! Vad szélroham söpört végig a szobán. Az alak eltűnt. Sötétség tört elő a sarokból, mert a láng megfulladt mindkét serpenyőben, és fojtó, sűrű füstöt okádott, mintha két óriási kémény lett volna. A nyögést most már közelről hallottam, aztán egy zuhanást, melyet csörömpölés követett. Az őrgróf eszméletlenül a földre esett, és magával rántotta a háromlábú asztalkát a rézserpenyővel. Szédülten, félöntudattal kapkodtam tűzszerszám után, de közben halálos gyengeség lepett meg. Térdem reszketett. Egész testemet hideg, ragadós verejték borította el a fehér, hosszú lepel alatt. Le kellett ülnöm. Egyszerűen nem tudtam visszatalálni testi életem valóságai közé; tudatom minduntalan elmerült, mint egy vihar ostromolta apró sziget a tág, félelmetes szellemi táj óceánjában. Ezen a szigeten feküdt az őrgróf valahol ájultán vagy holtan egy füsttel, nehéz illatokkal telített, sötét toronyszobában, és valaki tőle távolabb egy támlátlan széken ült előrebukva, testén fehér lepellel, homloka körül fonnyadó verbénakoszorúval. Az egész képhez hiányzott a kapcsolat. Egyre távolodott, homályosodott és a viharos, bukolikus belső tájra is sötétség zuhant hirtelen. Nem tudom, mennyi idő telhetett el így, ebben az összefüggések, gondolatok és formák nélkül derengő, mégsem eszméletlen állapotban, amely – mikor már volt tapasztalatom róla, rájöttem – teljesen a halál és a születés közti állapothoz hasonlított. Nagyon hideg, borús, piszkosszürke hajnal ömlött be a keskeny ablaknyíláson. Az ólmos fény nyúlós folyadékként kúszott végig a kihűlt oltáron, a felfordult, háromlábú asztalkán és az arcra borult, mozdulatlan testen, amelyre fehér lenvászon csavarodott. A verbénakoszorú hátracsúszva lebillent a beteg formájú koponyáról, és a sovány ujjú, bütykös kéz előrenyúlt

a padlón. Kopogtak. Zavaros hangok morajlása hangzott. Lehetetlen volt megmozdítanom bénult testemet. Sem félni, sem menekülni nem tudtam a bekövetkezendő események elől. A lárma erősödött az ajtó előtt. A kopogás erélyes dörömböléssé fokozódott. Mikor betörték az ajtót, akkor sem mozdultam. Az őrgrófot feltámogatták a földről, székre ültették. Az orvos verejtékes, ijedt képpel szorgoskodott körülötte; eret vágott, ecetet, ánizst szagoltatott vele. A komor, fekete csuhás pap, fráter Bertholdus, szenteltvizet szórt arcára és szívére. Az őrgróf szeme kinyílt. Hályogos, értelmetlen pillantással nézett körül, de mikor engem meglátott, tekintetében mérhetetlen iszonyat gyűlt ki. Fráter Bertholdust görcsös kézzel magához hajlította, és a fülébe sugdosott. Fráter Bertholdus szeme közben rajtam nyugodott. Sötét, kaján elégtételtől parázsló kifejezéséből megéreztem sorsomat.

"A legmélyebb mélység legalsó pontján" Kábultan, tehetetlenül engedtem oda magamat az erőszakos, dühös kezeknek. Gödrösre taposott lépcsőn vonszoltak le a vár alatti folyosóra. A kövek rései nyálkás, zöld pépet izzadtak a nedvességtől. Azt hittem, már célhoz értünk az egyik ablaktalan pincebörtönben, amelynek ajtaja rozsdás jajdulással nyílt ki a lobogó fáklyafényben – de tévedtem. A cella közepén vaskarika állt ki a földből. Láncot húztak át rajta, a mennyezet kampójába akasztották, és hárman ránehezedve rángatni kezdték. Nagy csattanással vált ki a földből a kör alakú, fél méter vastag kőkorong. Dohos, rothadó szag csapott ki a nyílásból. Derekamra kötelet hurkoltak, és beletaszítottak az üregbe. Mikor a talaj elveszett lábam alól, akkor rohant meg újra a testi életösztön rémült eszmélete. Keskeny, csurgó falú sziklakútba engedtek lefelé kötélen. Amíg az éles kövekbe ütődve, véresre horzsolódva aláereszkedtem a mélységbe, azt hiszem, sok mindent levezekeltem. Tébolyodott félelem sikolyba fúló üvöltése tört fel a torkomból. Sokáig – nekem úgy tűnt, egy örökkévalóságig – tartott ez a pokolra szállás, míg lábam belemerült a jeges vízbe, amelynek dermesztő gyűrűje gyorsan utazott fel térdemen, derekamon, és ott megállt. Talajt értem. Vizes, csípős fájdalmat okozó csattanással zuhant fejemre az utánam dobott kötél. Hallottam a súlyos korong zuhanását, ahogy elzárták fent a nyílást.

Kezem síkos, moszatos köveket tapogatott körül. Az őrgróf biztosabb helyen akart tudni, mint Trismosin Salamont. Innen senki sem menekülhetett. Mellemhez kaptam. A szelence ott volt a helyén. A szelence… Az elixír… “Az örök élet elixírje…" Reszketni kezdtem. Egy rántással letéptem nyakamról a bőrzacskót, és a vízbe hajítottam. – Nem… – dideregtem. – Teremtőm… nem!… Istenem segíts meg… Istenem bocsáss meg… Csak azt ne… Álltam és vártam elszörnyedve, mi következik rám. Sötétség és bűz vett körül. A kút köveiről víz csepegett lassú, egyenletes cseppekben. Semmi támpontom nem volt az időben. Számoltam a cseppeket, azután abbahagytam. Lábam egyre ólmosabb fáradtsággal csukladozott, tagjaim a mélységbe húztak. Aludni… Elveszni… Meghalni… Istenem… meghalni! Vak, öntudatlan csend… békesség… szabadság… Szabadság a félelemtől… A vízgyűrű lassan utazott fel a mellemen, nyakamon és összecsapott a fejem felett. Poshadt víz tolult a számba, orromba. Fülemben zúgva, ordítva dobolt a vér. Vártam. A rémület dobott felszínre. Tüdőm feszülése elviselhetetlen fájdalmat okozott, fuldokoltam, hörögtem, éltem. Öngyilkossági kísérleteim mind testem szívósságai torpantak vissza. Meghátráltam a szenvedés elől, amelyet okoztak. Nem tudtam kivégezni elixírrel életre átkozott testemet. Úgy kapaszkodott belém az élet, “mint a harapás közben görcsbe merevült vadállat". Élnem kell tehát. Élnem itt is, a befalazott kriptában, fény, étel, pihenés és remény nélkül évekig, talán évszázadokig, amíg ittfelejtenek. “A legmélyebb mélység legalsó pontján." Beleimet éhség marcangolta. Sírtam. Ordítottam. Átkoztam magamat, Rochard-t. Átkoztam Istent és az életemet. Aztán kegyelemért könyörögtem. Csepegett a víz. Száz… ezer… tízezer… százezer csepp… A sötétség hatalmaihoz és a démonokhoz imádkoztam. Öklömet véresre vertem a köveken. Karomról lemarcangoltam a húst gyötrő éhségemben. Csepegett a víz. Számoltam. Reggel van? Dél van? Este van?

Hány napja vagyok itt?… Hány éve?… Hány száz éve sínylődöm itt?! Száz… ezer… tízezer… százezer vízcsepp. A tombolás időszakait ólmos közöny, majd megint őrjöngés követte… De a fásultság állapotai növekvő gyengeségemmel egyre hosszabbak lettek. Gonosz képekkel zsúfolt mély álomba zuhantam. Lábam már nem tartotta testemet. Izom, hús, bőr, minden lefoszlott rólam, összecsuklott csontok között pislákolt az élet erőlködő lángja. Testemet ebben a teljes mozdulatlanságban, néma megadásban érte utol végre a halál.

Árnyak völgye Sokáig nem vált tudatossá bennem, hogy kikerültem testemből. A képzet még fogva tartott, hogy kőlappal elzárt, mély kút alján görnyedek, szétzúzhatatlan csontok börtönrácsai között. Azután egyszerre alattam lebegett a málladozó csontváz a rothadás foszforeszkáló fényében. Vonzott és taszított. Rémített és magához kötött. Bizonytalan, tanácstalan körvonaltalanság kínzó érzete fogott el. Nem volt súlypontom. Nem volt irányom. Sivító, forró, vad erejű asztráláram sodort magával hirtelen. A kút eltűnt. Tudatom mélyén, valahol távol, ott lebegett még a foszforeszkáló holttest, de egyre homályosodott. Megpillantottam démonaimat. Velem sodródtak. Rámtapadtak, hozzámütődtek, rángattak és löktek a könyörtelen elementáris erőözönben. Szörnyű embrióként lebegtünk így hosszú, rejtélyes köldökzsinórokkal összefűzve. A lidércderengésben hozzám hasonló árnyak között úsztam el, akik tehetetlen, sötét napokként démonbolygók fürtjeit húzták magukkal, és falevélként szállongtak a föld indulatorkánjában. Ki akartam kerülni onnan. Fény, szabadság, nyugalom után sóvárogtam. Ellenszegültem. Erőlködtem, hogy felbukkanjak egy sejtett és áhított tiszta felszínre, ritkább légkörbe, derűs, tágas békességbe, ahol megpihenhetek… de szalmaszálat feszítettem tengerár ellen. A keringés, sodródás, küszködés és alábukás tovább folytatódott. Ez a mozgás hirtelen egyre szűkülő spirálalakot öltött. Kéjörvénybe kerültem, melyet üzekedő embertestek vonaglása kavart az asztrálanyagban. Hosszú gyönyörsikoly hasította át a káoszt. Az örvény magja kinyílt… és engem hatalmas rántással beszívott magába. Fennakadtam egy újabb cölöpön – foglyul estem. Vékony, hosszú, de szívós szál tartott kötve. Ez a szál hónapról hónapra erősödött és rövidült. Ott keringtem egy tömör anyagtest körül, amelynek méhében mohó asztrállények formálták, építették szennyes vérből – az

élettrágyából –, millió titokzatos anyagból és saját testeikből a kis életvárat, az én újabb menedékemet.

A marburgi professzor Marburgban születtem meg újra egy szegény, luteránus fazekasmester hatodik gyermekeként, 1560. december másodikán. Heinz Knoteknak hívtak. Apám az iszákos, megvadult hitvitázók ellenszenves fajtájához tartozott. Ajkáról ömlött a vád és a malaszt, de családja és felebarátai nyugodtan felfordulhattak tőle az orra előtt. Anyámat kisajtolta a baromi munka, nyomor és szülések. Hallgatag, áldozatos életű asszony volt, de testünk kiszolgálása annyi gondot okozott neki, hogy megsejteni sem volt ideje, kik azok, akik méhéből kiszakadtak. A hatodik gyerek: hatodik ismétlődése valaminek, ami legfeljebb először kellemes esemény, de hatodszor már nyomasztó, nehezen elviselhető fölösleg egy olyan családban, ahol kevés a kenyér és hiányzik a békesség. Az anya kisajtolt méhéből megszületik egy fonnyadt, vörös arcú, időtlen vénemberke, és ötszörösen elhordott rongyaiban észrevétlenül nekiindul az új életnek – de régi terheinek és a belé égett borzalmaknak teljes emlékezetével. Míg a csecsemő, majd fejletlen gyermektest ösztönös funkcióit végezte, nem azonosultam vele teljesen. Heinz Knotek már betöltötte ötödik évét, mikor furcsa, félig testen kívüli állapotom megszűnt. A népes család közönyében észrevétlen maradt a két tág, túlvilági borzalmakra nyitott szem, s a színtelen, örömtelen, koravén arcú gyermek zárkózott, elmerült hallgatása. Éjszakában felhangzó eszelős, elnyújtott sikoltása nem keltett kíváncsiságot. Egyik testvér dühös oldalba bökése rázta “ébrenlétre" a múltba tévedt elkárhozottat, akinek tudatában összezavarodott az idő, és emlékezete visszazökkent a dreisesselbergi várbörtön kútjának mélyére. * Ötéves koromban, mikor teljesen eggyé lettem Heinz Knotek testével, a piszokban és marakodásban összefülledt családot elviselhetetlennek éreztem. Nagy, földes padlójú konyhában telt el egész életünk, szoros közelségben" egymás testi szükségleteivel, munkájával, lármájával, szagával. A nagy tűzhely öbléből ételek nehéz gőze szállt fel. A sarokban egy dézsában szennyes ruha ázott állandóan. Nappal még csak szétszéledtünk, ki erre, ki

arra, a nagyobb fiúk már a mesterséget tanulták a műhelyben, a legidősebb bátyám egy borbély segédje volt, és ez nevetségesen büszkévé tette. Családjával leereszkedően bánt, előkelő szavakat használt. Megbolondította, hogy reggeltől estig szemben állt önmagával egy hosszú, homályos tükör előtt. A tükörkép furcsa módon önálló életre kelt, s úgy tűnt, a vérből, húsból való alak bábszerűen majmolni kezdte mását. Idősebb nővérem a patikusnénál szolgált, fiatalabb nővérem a gazdag Hlavanák molnár teheneit őrizte. Este összetorlódott mindenki a konyha fullasztó gőzében, még a tyúkok is belábatlankodtak ostoba pániklépteikkel, és káraivá ugráltak félre előlünk. Apám a lámpa alatt ült. A fény megvilágította hosszú, beesett arcát, lelógó, sárga bajuszát, italtól zavaros, dülledt halszemét, vékony száját, amelynek két szeglete fitymáló kihívással, vitára éhesen lebiggyedt. Sápadt, beteg színe, horpadt melle volt. Sokat betegeskedett, szívét, bal karját, kezének ujjait fájlalta, s olyankor nem tudott dolgozni. Rossz szervezetét leginkább én örököltem, az utolsó, részegen nemzett gyerek. Anyámat egyszer sem láttam ülni. Ételét is kapkodva, állva, mellékesen fogyasztotta el. Mindig tett valamit. Némán robotolt nagy csontú, nehéz alakjával. Nem magyarázott és nem kérdezett, csak felnyögött néha, ha a lábában szaggató fájdalom elővette. Erről is csak én tudtam. Többi gyereke sohasem érdeklődött sorsa iránt. Mikor megkérdeztem, fáj-e valamije, meglepődve rámbámult, aztán elmosolyodott. Ez a mosoly csodálatosan megszépítette, értelmes, finom, alázatos vonásokkal ékesítette fel arcát. – A lábam szaggat… ne törődj vele, Heinz. – Le kellene feküdnöd ilyenkor… – Lefeküdni?… Óh… nincsen nekem időm arra… Szép is volna! Mit szólna apád?!… Majd a sírban, fiam… ott kipihenhetem magam! Ez volt az egyetlen bizalmas beszélgetésünk, de ettől kezdve rámmosolygott néha, és ez mélyebb kapcsolat volt köztünk minden szónál. Ennek a mosolynak a titkát csak velem osztotta meg. A többiek között némán, tompa arccal súrolt, mosott, főzött, és összezárt szájjal, megkövesülten tűrte el részeg, ingerlékeny férje ütlegelt. Apám viszont folyton beszélt. Élete minden mozzanatához bombasztikus közhelyek szentenciáit fűzte. Ha ellentmondtak neki, rögtön pulykaméregbe gurult, és gorombán személyeskedni kezdett. Mindenkibe belekötött. Amint valami árnyalatnyira eltért az ő véleményétől, szokásától vagy ízlésétől, nekitámadt, és megkísérelte saját torzképére átformálni. Annyira érzékeny volt, hogy még egy feltételezett gondolat sérelmét se tűrte el, de ő maga környezetének leggyöngébb pontjain taposott. Jaj volt annak, aki álmát megzavarta, ha azonban felébredt, akár az éjszaka közepén, mindenkit fellármázott. Mikor berúgott – s ez igen gyakran megtörtént – bőbeszédűsége

félelmetes arányokat öltött. Célbavett valakit, és azt végeláthatatlan, gyűlölködő prédikációk áradatával öntötte nyakon; kérdezett, felelt, helyette, megvádolta mind a hét főbűnnel, és egyenesen a pokolba utalta. Emlékszem a tompa dühre, ami elfogott, mikor egyszer megláttam anyámat négykézlábra ereszkedve a feljáró széles, sáros kőkockáin, duzzadt, vörös, reggeli hidegtől felrepedezett kezében felmosóronggyal, ahogy felbámult apámra, aki szétterpesztett lábbal, borús, szigorú, öntelt arccal állt előtte, és komoran a vallás parancsaira oktatta. Anyám ezeket az előírásokat nem ért rá pontosan betartani. Apám tiltóan felemelte bütykös, durva két ujját, és összehúzott szemöldökkel, kimeredt szemmel, préselt hangon lökte ki magából a szavakat: – Nem szabad a lelkedet kockára tenni, szerencsétlen! Azt hiszed, a mi vallásunkban is megvásárolhatod Isten kegyét holmi bűnbocsátó cédulácskákkal?! Itt cselekedni kell! Az ördög szüntelenül résen áll! Egy elmulasztott elmélkedés már rést nyit a pokol felé! Ott nem leszek melletted, hogy vigyázzak rád! Vesd ki a lelkedből a tunyaság gyalázatát, mert azon az utolsó napon hiába hívod az Urat, azt mondja majd: “Nem ismerlek téged!" Előző este két társa hozta el a kocsmából. Vállánál és két lábánál cipelték, vonszolták a sáros trágyalétócsáktól bűzölgő köves úton. Anyám tisztába rakta, meghányatta, lefektette. Mikor reggel felébredt ólmos részegségéből, a ház tisztán kitakarítva, a reggeli az asztalra készítve várta. A gyerekek már mind munkába mentek, én egy széles szekrény tetején hasaltam lélegzet-visszafojtva, nehogy észrevegyen, és rámöntse kóválygó fejének zavaros váladékát. Nem maradt más senki, akin kilökhette volna csömörét, csak anyám. Odaállt tehát szegény, igavonó alakja fölé, és nem átallotta cselekedetről prédikálni neki. * Ha tehettem, elkóboroltam hazulról az ezüstzöld csillogással tovakanyargó Lahm füves, kövecses partjára. A mi házunk a folyó bal partján roskadozott, de eléggé messze tőle, egy trágyaszagú sikátorban. A jobb parton erdős, szelíden emelkedő, majd meredeken felrohanó hegy tetején régi kastély állt. Borzadtam ettől az épülettől, mert fekvése és égháttérbe rajzolódó kormos esti rajza a dreisesselbergi várra emlékeztetett. Ahogy rápillantottam, közel nyomult hozzám a várbörtön kútjának jeges vizében málladozó csontváz. Láttam és éreztem, mintha még mindig hozzám tartozott volna. A Szent Erzsébet-templom nemes, szigorú gótikája Nürnberget idézte elém, amelynek meredek, keskeny utcáin éhes kopóléptekkel sompolyogtam Rochard nyomában.

Kilencéves lehettem, mikor csatangolásaim közben, az egyetem utcájában megláttam a zollerni gróf könyvtárosának, Amadeus Bahrnak sovány varjúalakját. Hóna alatt csomagolatlan fehér cipőt szorongatott, ő volt az, kétségtelenül, Eduard Anselmus Rochard barátja, az életre támadott halott, akinek csodálatos gyógyulása elindította tragédiámat. A találkozás meglepetése annyira erőt vett rajtam, hogy megfeledkeztem minden óvatosságról. Nem gondoltam rá, hogy utolsó együttlétünk óta külsőleg teljesen megváltoztam, s most egy kilencéves, szurtos utcagyerek testében menekülök tovább a sarkamba taposó következmények elől. Személytelenül, elvakultan megörültem neki, mint az idegenbe szakadt, magányos száműzött honfitársának. Megszólítottam: – Magister! Ön… hogy kerül ön ide?! Szórakozott, örökké spekulációkba vesző pillantással nézett rám. – Hó… hogy mi?… Mit akarsz kisfiam? Ki vagy te?! A szó torkomra forrott. Hirtelen végignéztem magamon, aztán megzavarodva, riadtan elszaladtam. Hallottam utánam kiáltó, meglepett, rekedtes hangját: – Várj!… Állj meg!… Hej! Ne szaladj, na, nem eszlek meg! Honnan… De én egyre jobban futottam, lihegve, ahogy a lábam bírta, át a Lahm hosszú fahídján, végig az iszapos, csúszós utcán, és csak a házunk mögött lévő szerszámviskóban mertem megpihenni, mikor az ajtót magamra zártam. “Ki vagy te?!" – hangzott bennem Amadeus Bahr kérdése. Mit felelhettem volna? Mit kellett volna felelnem erre? – Hans Burgner vagyok! Egy szelíd, bölcs és védtelen öregember gyilkosa. Megöltem a Mágust, aki tudta, hogy végzek vele, de nem állt ellen. Szánakozott rajtam. Az áldozat megsiratta hóhérát. Óh, most már tudtam, miért! Megértettem, mert egyszer később, sok szenvedéssel később így szólt hozzám a bűvös krétakörben: "A föld asztrálóceánban tükröző, sötét árnykép. Ebben a tükörben minden fordított. Tehát a rossz: jó és a jó: rossz." A tudat, hogy Amadeus Bahr a városban van, nem hagyott nyugodni. Tele voltam mohó kíváncsisággal. Vajon hogyan hatott rá a félelmetes Arkánum?! Öt is szerencsétlenné, szörnyű látomások rabjává tette, mint engem? S ha nem, miért történt ez így? Miért vált méreggé bennem az, ami valaki másnak életmentő gyógyszer lehetett?! Azután meg – szorongva és titokban, anélkül, hogy szavakba öltöztettem volna – azt reméltem, hogy ha valamiképpen, gyanúját elaltatva megközelítem, és szóba áll velem, talán beszélni fog Rochard-ról. Rochard sorsáról és azokról az eseményekről, amelyek szökésem után történtek. Félelmem, hogy valami testi bántódás érhet, vagy felismernek, lecsillapodott. A földi igazságszolgáltatás elől teljes biztonságban voltam

Heinz Knotek testében. Arra még nem gondoltam, hogy a földi törvények mindig a szellemi törvények végrehajtói, akkor is, ha a jelenben úgy tűnik, ártatlant sújtanak. Mert ártatlanul bűnhődő ember nincsen. Az embert mindig saját tettei érik utol, hiába ölti fel egy-egy újabb test álruháját a tett helyéről való menekülés közben. * Nem volt nehéz kipuhatolnom, hol dolgozik most Amadeus Bahr, hiszen összesen két hely kínálkozott ilyenfajta foglalkozásnak: az egyetem és a hesseni grófok kastélya. Meglepődésemre az egyetemen kapott tanszéket, mint a német irodalom professzora. Más nevet viselt, amin cseppet sem csodálkoztam. Régi nevét nyilván a szabályos életkor legvégső határán, óvatosságból levetette. Nagy tekintélyű, győzhetetlenül éles eszű hitvitázó volt, s ez Marburgban – amely még mindig az 1529-es Luther-Zwingli-vita forró hullámaiban élt – nagy elismerést szerzett neki. Ez a vita a várost a szellemi harc mágikus központjává tette, és negyven év után is állandó erjedésben tartotta. A legszegényebb iparosnak is életszükségletévé vált egy-egy elvont hittétel tisztázása, s hajlandó volt vérre menni saját nézetéért, ha emberére talált, aki ellentmondott neki. Bahr lénye csak ilyen légkörben virágozhatott ki. Szellemének gazdagságával, villanó gyorsaságával és parázsló feszültségével nem mérkőzhetett senki. A gróf megtiszteltetésnek vette, ha asztalánál üdvözölhette, és okossága iránti hódolattal nézte el a csípős humorszikrákat, amelyek kimeríthetetlen tűzijátékként pattantak elő agyából, és nem kíméltek rangot, tekintélyt, szokást és dogmát. Ha az inkvizíció elérheti, régen halott már; így azonban megtalálta talaját egy születő, új korszakban, amely megrendült vakhitében, s ha Istenben nem is, de az ember mindenhatóságában már kételkedni mert. Rochard barátját felfedezték. A penészes betűmolyból nagy tekintélyű professzor lett, akinek szellemes szónyilait szétrepítette a hír. Jó társaságok mulattató! az ő kitételeivel ékesítették csevegésüket. Nevettek, szörnyülködtek rajta, és csodálták. Ő maga külsőleg semmit sem változott. Köpenye, mintha még mindig ugyanaz lett volna, mint amelyet a nürnbergi szabóműhely melletti odújában viselt. Szürkés haja most is a nyakába lapult hátul, és egyik cipőjéről hiányzott a vakult fémcsat. Ruháját pecsétek és pehely borította, de ezt is megbocsátották neki, mert szavaival eltüntette külsejét. *

Addig settenkedtem szállása körül, míg néhány apró szolgálatot tehettem neki. Egy mézeskalácssütő felső szobáját bérelte. Ablaka az üzlet homlokzatának félkör alakú mélyedésébe állított Madonna-szobor fölött nyílott. Jó időben a szemközti ház lépcsősorának tetejéről beláthattam könyv fölé görnyedő alakjára. Néha felállt, és tétován körüljárt a szobában, megtorpant, türelmetlen, elhárító mozdulatot tett, beszélt magában. Ilyenkor azt hittem, őt is indulatok asztrálcsürhéje ijeszti. Láttam, ahogy széles körben körültolongták, de érthetetlen volt, miért nem közelítik meg jobban. Tiszta, fénylő tér feszült körülötte, mintha valami dzsungelben gyújtott tűz lett volna, amelyet tisztes távolból, morogva kerülgetnek a vadállatok. Később, mikor közelebbről megismertem, rájöttem, sokkal elvontabb dolgokkal csatázik magányos ődöngéseiben; belső vitákat folytat, amelyekben az ellenfél is ő maga, tehát félelmetes érveket használ. Néha megállt az ablaknál, magába vesző szemmel, hosszan nézte az utcát anélkül, hogy látta volna. Hiába ugráltam, kurjongattam, fütyültem, még annyit sem sikerült elérnem, hogy rámkiáltson. Hetek múltak el, míg végre magamra vontam figyelmét, de akkor is inkább saját hiányérzete ébresztette fel elmerültségéből. Irt. Hosszú, szürke végű tollal sűrű sorokat rótt egymás alá. Órák óta dolgozott. Sötétedni kezdett. Egész nap nem evett egy falatot sem, s gyomra követelni kezdte részét. Úgy látszott, még sincs semmi kedve elszakadni témájától. Nyugtalan kereséssel tanácstalanul kihajolt az ablakon, és szeme találkozott az én pillantásommal. Nagyon megörült nekem, s talán az én feléje áradó kínálkozásom is sarkallta, mikor lekiáltott, hogy hozzak neki kenyeret és tejet. A pénzt lehajította az ablakból. Megértettem akkor, hogy az ember akarattal és türelemmel minden kívánságát kivárhatja. * Izgalomtól dobogó szívvel lépkedtem fel a széles falépcsőkön, hónom alatt a friss, sárga-piros héjú cipóval, amely kellemesen melegítette oldalamat és a csupor tejjel, amely még langyos és habos volt; előttem fejték ki a vörös foltos tehén duzzadó tőgyéből. Tudtam, most kell megteremtenem a szorosabb kapcsolatot közöttünk. Tervem már volt rá. Kopognom kellett, mert a kis ember újra a gondolatok tejútján cserkészett. Megkérdezte, ki az, mert közben azt is elfelejtette, hogy élek, és megbízott valamivel. Mikor rájött, miről van szó, a kulcsot nem találta. Végül is nagy nehezen bejutottam barátságosan és vadul rendetlen szobájába, ahol a használati tárgyak egészen meglepő helyeken bukkantak fel a sok fóliáns, irattekercs és rojtos szélű, zöldesfekete sorokkal telerótt kéziratköteg között.

Gyertyát az ágy alól kotort elő, miközben felváltva zsémbelt, és kedvesen biztatott engem: – Óh… hogy a… hova gurulhatott a nyomorult!… Rögtön fiacskám… csak egy kis világosságot gyújtok… (Istenem, Uram… ugyanígy kotorta elő a gyertyát azon a hajnalon, mikor Rochard levelét vittem el neki)… mindjárt adok valamit a fáradságodért. Az esti homályba veszett szoba sötétjét szemem megszokta lassan. A félhold behulló fényében láttam, amint vaksin és csodálkozva forgat a kezében egy ágy alól kihalászott barettet, amelyen régi toll csonkja meredezik. Mikor rájött, mi az, türelmetlenül eldobta, majd nyögve újra lehajolt, és ezúttal előhúzott egy gyertyát. – Éjszaka mögéje esett – magyarázta. – Még nem volt időm kivenni. Pénzt akarsz inkább, vagy édességet?… Az is van nekem itt valahol. Torkom kiszáradt az izgalomtól: most! – Sem pénzt, sem édességet nem kérek, Magister… és… ha megengedi, szívesen hordom ide mindennap a kenyeret meg a tejet. A szobáját is rendben tartom. Elvégzek minden szolgálatot. Fát vágok, fűtök, vizet hordok… A gyertya fénye fellobbant, és fejem fölé emelkedett. A professzor a gyertyát magasra tartva csodálkozva nézett arcomba. Mélyen ülő, okos, éles kis madárszeme fürkészve kutatta végig alakomat, vonásaimat. Töprengve közelebb hajolt: – Én már láttalak téged, ugye? – Igen – mondtam halkan. – Az egyetem utcájában, aztán itt a ház előtt. – Persze! Emlékszem… Nos, ki vele! Mit akarsz?… De el ne szaladj… Ki fia vagy? – Apám fazekasmester. Mindig részeg, és mindig prédikál. A részegsége elviselhetőbb. Stepan Knoteknak hívják. Az én nevem Heinz Knotek. Kilencéves múltam. Még öt testvérem van. Azt hiszem, már nélkülem is túl sokan voltak otthon. Bár a körülményeim miatt nevetségesen hangzik, tanulni szeretnék, öntől szeretnék tanulni, Magister, azért kerülgetem, mióta meghallottam, hogy a városba érkezett. Szándékosan beszéltem ilyen mondatfűzéssel, egy kilencéves gyermekhez képest megdöbbentően koraéretten, A kis embert a csodálkozás szótlanná tette. Csak bámult rám, töprengett magában, és nem tudott hova sorozni. Könyörögve közelebb hajoltam, mert láttam, hogy szánalom és érdeklődés küzd benne valami kis idegenkedéssel: – Kérem… nagyon kérem, Magister, foglalkozzék velem egy keveset… írni, olvasni tudok már… – Hol tanultad? – Egy… egy régi könyvből… Titokban és…

– Egyedül? – I… igen. Óh… látom, nem hisz nekem! – Nem. De meggyőzhetsz. Lassan, szemét nehezen vonva el arcomról megfordult, asztalához ment, rátette a gyertyát, és előhúzott egy kötetet. – Gyere ide! – mondta. Találomra fellapozott egy oldalt. – Ülj le, és olvass! – Felszólítása komoly és szigorú volt. Átvettem a könyvet, és közelebb húztam a gyertyát. Ünnepélyesek voltunk mindketten, mintha misztikus szertartást végeztünk volna. A helyzet valószínűtlen feszültségében szinte meghökkenve néztem vékony, soványságtól zöldesfehér, piszkos körmű gyermekkezemet, agyamban az öreg, fáradt öntudattal. Ujjamat a megjelölt lapok közé csúsztatva a kötet címére fordítottam. Az Ótestamentum apokrifjeinek és pszeudepigráfjainak második kötete volt; kézzel másolt, bőrbe kötött, ritka példány. A megjelölt lap Ezra első látomásának egy részletét tartalmazta. Lassan, tagoltán olvasni kezdtem a keskeny, díszes, gót betűket: “Elkövetkeznek majd napok, mikor a föld lakóit hatalmas rémület rázza meg. Az Igazság területe rejtve marad, s a hit országa nem hajt gyümölcsöt. Az igazságtalanság megsokasodik, még jobban, mint ahogyan ma látod, s mint amelyről valaha is hallottál. Az ország azonban, amelyet ma uralkodni látsz, úttalan elhagyott pusztaság lesz akkor. Ha a Legmagasabb megengedi, hogy élj, látni fogod a hármas idők után a káoszt. A nap hirtelen beragyogja az éjszakát. S a hold a nappalt. A fákról vér csepeg majd, s a kövek kiáltoznak. A népek lázadozni fognak, s a dolgokból nem látszik kiút. És uralomra kerül az, akit a föld lakói nem várnak. (Az Antikrisztus.)" Vékony gyermekhangom úgy viselte a súlyos szavak terhét, mintha törékeny testemmel ezerkilós súlyokkal dobálództam volna. A professzor szótlanul elvette a kezemből a könyvet, papírt, tollat, tust helyezett elém, és diktálni kezdett. Mialatt írtam, éreztem, hogy időnként fölém hajol, és nézi, mit csinálok. “A madarak elvándorolnak. Sodom tengere halakat vet ki magából, és az éjszaka olyan hangon üvölt, amelyet sokan nem értenek, de mindenki meghall.

Sok helyen feltárulnak a szakadékok, s hosszú időre előtör a tűz. A vadállatok elhagyják rejtekeiket. Asszonyok szörnyeket szülnek. Az édesvízbe sós vegyül. Barátok hirtelen ellenséggé lesznek. Az értelem elrejtőzik. A bölcsesség sírjába menekül; sokan keresik és nem találják Őt." Heinz Knotek gyönge, gyakorlatlan keze eleinte nehézkesen, ügyetlenül közvetítette Hans Burgner írástudását, azután egyre jobban beletört. A betűk formásabbak lettek, a tempó gyorsult. Rendes sorközökkel, egyetlen hiba nélkül írtam végig a szöveget. Hirtelen a professzor rekedtes hangját hallottam: – Elég, elég! Felnéztem rá. Arcán megindultság tükröződött: – Isten legyen hozzád irgalmas, fiam! Kívánom, hogy ez a képesség az Úrtól lett légyen és nem a gonosztól, mert a sötét tudás rosszabb minden tudatlanságnál! Akárhogyan is van, utamba akadtál, a sors valamilyen okból nekem címezett, és én elfogadlak. Holnap beszélek apáddal… * Így kerültem Rochard barátjának szolgálatába mint tanítványa és szolgája, én, aki Rochard gyilkosa voltam. – Borzasztóan hangzik, ugye? Megosztotta velem ételét, szobája mellett aludtam, s bár idegenkedése feltámadt néha furcsa, öreges megnyilvánulásaim miatt, sajnált, és magányos életének egész érzésfeleslegével megszeretett. Pedig e helyzet különlegessége csupán annyi volt, hogy én tudtam, ki vagyok, és emlékeztem. Egyébként emberek milliói kerülnek össze tudás és emlékezés nélkül, új testben, akik előző életükben megkínozták, kifosztották, halálra hajszolták, elátkozták és megölték egymást. Anyák megszülik legnagyobb ellenségüket, és közös ágyba fektetik testvérével, aki talán emennek hóhéra volt. Én már veszélytelenebb útitárs voltam egy-egy ilyen ámokfutónál, akiben a reváns bosszúja dermedten szunnyad, és önmaga előtt is váratlanul robban ki, lecsapva arra, aki adósa valamivel. Én már nem tudtam volna ölni, mert élővé lett bennem az Igazság egy szörnyű élményen át, hogy a gyilkossággal magamat ítéltem halálra. Nem tudtam volna rabolni, mert meggyőződtem róla, hogy a lopással magamat fosztottam ki a fejlődés rendes menetének szelíd ajándékaiból. Én már csak

szabadulni kívántam, rá akartam jönni a formulára, amellyel megválthatom magamat a pokolból.

A Magister és az ellensége Apám nem okozott semmi nehézséget, sőt büszke volt rá, hogy fiát a neves professzor tanítványául fogadta. Szervezetem annyira rossz, betegségre hajló és törékeny volt, hogy mesterséget úgysem tanulhattam volna. Anyám pedig véghez vitte a csodát, amelynek titkát Krisztus az öt hal és két kenyér misztériumának véghezvitele után a robottól felmart tenyerű, meggörbült hátú, dagadt lábú anyákra hagyta áldott örökségül. Ezeknek az asszonyoknak kezében megnő a kenyér, a karajok száma megsokasodik, a fiókok mélyére étel- és ruhakincsek varázsolódnak a semmiből, és a sovány pénzeszacskók hasában megfiadzik a fillér, így került az én kis faládámba két váltásra való fehérnemű és a vastag, kézzel kötött harisnyák között némi pénz is, amikor elfoglaltam helyemet a professzor szobája mellett lévő ferde ablakos kis kamrában. Az ablak simára gyalult, behajtható fatábláin szív alakú nyílás engedte be a fényt, a szelet és hideget, ezért beragasztottam vastag papírral. Sötét, barátságtalan odú volt, ágyam fölé hajló kormos gerendákkal, hosszú szálon lengő, kövér pókokkal, arcomra simuló, poros, légy- és szúnyoghullás pókhálókkal a sarokban, de nekem mégis menedéket, támaszpontot jelentett célom elérése felé. * A professzor hanyag, szórakozott és rendetlen külső élete mögött volt egy megingathatatlan belső rendszeresség. Tanulmányai, jegyzetei, töprengései voltak életének egyedüli valósága. Mindaz, ami az átlagember éveit kitölti – rang, tekintély, siker, élvezetek, javak – fölösleges, terhes mellékkörülményt, szükséges rosszat jelentettek neki. Később arra is rájöttem, hogy csípős nyelve, éles, száraz humora és szánakozó, mindenbe beleérző természete között óriási ellentét van. Ez a furcsa kétféleség szinte két leiekként harcolt benne egymás ellen. Szeme mindenütt észrevette a torzat, hiányosat, ostobát, elálcázottat. Agyában rögtön tüzes gondolatlángokká gyúlt a megfigyelés, és alkotóerejének dús forrása ellenállhatatlan formába öntötte e gondolatot. Ahová lecsapott tömény szóbombája, ott robbanás történt, s a torz vadhajtás megsemmisült. Őt azonban már nem tette boldoggá a siker, nevetés, taps, a tömegember alacsony káröröme. Nyugtalan lett és elégedetlen. Valójában megértette és sajnálta ellenfelét. A harc győztes erupciója csömört okozott

neki. Tudta, hogy a butaság szánnivaló betegség, s a gonoszság csak a vak ostobaság ragálytünete. Tudta, hogy az elveszettnek látszó ember belsejében is felszabadulásra várakozik az Isteni Lényeg, s az egész világot nehéz álomban botorkáló szerencsétlenek népesítik be. – Árnyakkal hadakoztam megint! – mondta egyszer fáradtan, mikor hazatért valamelyik ilyen “kicsapongásából". Kollégáival volt együtt, s a teológia bigott, gyűlölködő professzorát szellemileg elevenen feltrancsírozta a társaság leplezetlen élvezete közben. Ott feküdt a nagy férfiú kiterítve, agyonvert érveinek hullái között, hápogva, szívében tehetetlen dühvel, és nem akadt ember, aki sajnálta volna. Mindenki belebotlott már zsarnoki, betegesen érzékeny, hatalmasra dagadt énjébe és hivalkodó nagyképűségébe. A professzor azonban megsajnálta hirtelen. A szokott módon, alattomosan rohanta meg a szánalom, fizikai fájdalomhoz hasonlóan. Kollégájának vörös gőzben úszó, téveteg szeme, kezének áruló reszketése, nehéz, ziháló légzése egy kiutat kereső, sarokba szorított patkányt juttatott eszébe, amelyet gyermekkorának társai halálra köveztek a szeme előtt. – Olyan volt… egészen olyan volt, hidd el, Heinz! – mondta nekem fel-alá szaladgálva a szobájában. – Mindegy, hogy ostoba fajankó… az sem számít, hogy gondolatai, szavai kártékony rovarok… nem érti jobban! Más nem telik tőle. S én, aki tudom, hogy állapota múló jelenség, butasága átmeneti kórtünet, megkínoztam, kigúnyoltam, halálra hajszoltam! Vakot csúfoltam botladozásáért, félelemtől eszelőst ijesztgettem, torzszülöttet állítottam pellengérre, pfuj! Ha nem tudnám, mi rejlik a flagelláció mögött, legszívesebben megkorbácsolnám a testemet, de a nyomorult abból is csak élvezetet zsákmányolna magának! Krisztusom, miért is nem tudom megállni, hogy ne tegyek ilyet többé! * Kedvesen, félszegen jó volt hozzám. Ha valami nehezebb munkát bízott rám: egy kevés fát hozatott fel a kályhába, vagy ritka könyvet másoltatott velem, amelyet az egyetem könyvtárából kapott kölcsön, szemmel láthatóan lelkiismeret-furdalást érzett és mindenképpen kárpótolni akart. – Eleget eszel, te fiú?! – kérdezte sokszor aggódva. – Szólj, ha kell valami, tudod, hogy tele van a fejem. Sápadt vagy. A szemed beesett. Tűzhelyet állíttatok a kamrádba… Eredj csak, hozzál friss mézeslepényt a házigazdáéktól, jó lesz a csontjaidnak! Itt a pénz… Nem akarsz játszani menni a többi fiúval? Elengedlek…

– Nem, Magister. Köszönöm a jóságát. Itt akarok maradni Ön mellett. A többi fiú ostoba, vad és unalmas. A könyvek sokkal érdekesebbek és csendesek, barátságosak. – Úgy beszélsz, mintha nem tíz-, hanem százéves lennél… – Lehet, hogy annál is több vagyok, Magister. Szeme új meghökkenéssel pihent rajtam: – Persze, hogy több vagy, de honnan tudod ezt gyerekfejjel?! – tört ki belőle. – Én lepkét kergettem ilyenkor, és fegyverkovács akartam lenni, mert irigyeltem az izmait meg a vastag hangját. A természet rendje az, hogy a testépítés ideje alatt homályos tükör a lélek, amelyen elmúlt árnyak visszfénye vonul át. – A természet rendje… – mondtam lassan, és felnéztem rá az alacsony zsámolyról, amelyen az ablak közelében ültem, térdemen egy súlyos kéziratköteggel. – Ebben igaza van, Magister… De ki állíthatná, hogy nem élnek köztünk olyan teremtmények, akik kiléptek ebből a rendből, azért, mert nagyon fölötte vagy nagyon alatta állnak; a látás tiszta fényével áldottak vagy a sötét tudás terhével átkozottak? Komoly, tűnődő arccal nézett rám. Láttam, mint uralkodik el rajta megint az idegenkedő szorongás. – Heinz, Heinz, nem értelek, és csak félteni tudlak! Kettőnk közül te tudod jobban, miért jöttél hozzám… nem mondanál többet erről? Ki vagy? Ki voltál? Mit tudsz valódi önmagádról? Mire emlékezel? Másképp feleltem, mint ahogy akartam. Többet mondtam eddig is, mint kellett volna, de forró, fájdalmas hullámokkal feloldódás utáni vágy ömlött át rajtam, annak ellenére, hogy tudtam, nem vallhatok be neki semmit. Kitaszítottságom óta Ő volt az első lény, aki gondoskodott rólam, önzetlenül támogatott és segíteni akart rajtam. – Sok mindenre emlékezem, amire szeretnék nem emlékezni, és olyan képeket őrzök, amelyeknek titkát nem oszthatom meg senkivel. Ha beszélhetnék, önnek beszélnék róla egyedül, Magister, de nem tehetem, pedig talán már a puszta közlés is enyhítene állapotomon… A professzor előrehajolt. Szeméből és hangjából mindent megértő részvét hője sugárzott: – Könnyíts magadon! Akármit tettél, nem ítéllek el… nincs olyan mélység, amelyből kiút ne volna… – Az én poklomból nem vezet út kifelé, Bahr uram! Szeme hirtelen összeszűkült. Ijedtség hullámzott át rajtam. – Itt születtél, Marburgban, ugye? – Igen – feleltem halkan.

– Voltál-e valaha a városon kívül… úgy értem, messzebb… mondjuk… Nürnbergben?! Hallgattam. Tanácstalanul. – Felelj, fiam! – Nem… nem jártam Nürnbergben, de… híres ember ön, Magister… Mikor a városba érkezett, mindenki önt emlegette és… – hadartam meggondolatlan zavarodottsággal. – Tőlük hallottad, hogy engem Amadeus Bahrnak hívtak Nürnbergben? – Igen! – szaladt ki a számon, aztán hirtelen egész testem elzsibbadt a rémülettől. Mielőtt kimondta volna, tudtam, mi következik: – Amadeus Bahr, mivel a szent inkvizíció elfogató parancsot adott ki ellene, félelmében a folyóba ölte magát. Ez a tény kétségtelenné vált a parton hátrahagyott ruháiból és irataiból. Testét egy közeli falucska mellett kivetette a víz. Néhányan, köztük a zollerni gróf orvosa is felismerni vélte benne a néhai könyvtárost. Egy szabómester felesége pedig esküt tett rá, hogy a hulla azonos a bűnös öreg eretnekkel, így tehát holttá nyilvánították, mintegy tíz esztendővel ezelőtt… – De ön… ön… mégis csak Amadeus Bahr! – Kétségtelenül – hátradőlt. – Ezt a tényt azonban rajtam és egy öreg barátomon kívül, akitől új nevemet, irataimat örököltem és aki meghalt, nem tudhatja más… Te mégis a nürnbergi könyvtáros nevén szólítottál: Heinz… Lássuk csak… Valaki… egy nürnbergi ismerős, aki idekerült valamiképpen, megláthatott, és beszélt rólam a jelenlétedben… így volt?! – Így! – kaptam rajta. – A… a Sebaldus fogadó tulajdonosa ismerőse apáméknak… Átutazott Marburgon örökségi ügyben… Az utcán látta meg messziről a Magistert és… – Wilhelm Drumannról beszélsz? – Igen. – Tizenkét éve halott. Szemén át két eleven, szinte fizikai érintésű gondolatcsáp tapogatta arcomat. Befúródott agyamba, förtelmes titkom fészkébe. Vad belső riadalom, menekülési vágy vett erőt rajtam. Felálltam, és önkéntelen mozdulattal hátraléptem. – Állj meg, fiam – mondta szilárd, csendes hangon. – Tőlem nem kell félned. Érzem, hogy határozott céllal szegődtél hozzám. Tudom, nem mérhetlek olyan mértékkel, mint a többi teremtményt. Valamit akarsz tőlem, amit talán csak én nyújthatok neked… miért nem vagy őszinte hozzám? Ahhoz, hogy segítsek rajtad, ismernem kell a problémádat. Honnan tudod, ki vagyok? Mikor voltál Nürnbergben? Hol találkoztunk ott? Ki voltál te, és hogy hívtak akkor? Merőn szembenéztem vele. Bensőmet csaknem szétvetette a közlési vágy,

a feloldódás utáni sóvárgás, de néma maradtam. Ajkamat félelem, bizalmatlanság és tettemtől való irtózás zárta szorosra, mint egy börtönkaput. – Valami nagyon nagy bűn terhel? Lehajtottam a fejemet. Sírás vett erőt rajtam. Rohamszerű, fuldokló, egyre kétségbeesettebb zokogás. Úgy rázta Heinz Knotek vézna gyerektestét, akár gyönge porcelánedényt a nagy tűzön felforrt víz. S ezt a testet már nem tartotta össze az elixír szívós ereje. Finom, terhelt idegrendszerében rövidzárlatot okozott a hatalmas megrázkódtatás, amelyet a lelepleztetéstől való rémület és a töredelmes vallomás utáni vágy elbírhatatlan feszültsége okozott. Amadeus Bahr félszeg, tehetetlen szánalommal topogott körülöttem. Sovány, hideg kezével vállamat veregette, csitított, kérlelt, vigasztalt: – No, no… kisfiam… Az Istenért, hagyd abba már a sírást… Ha akarod, nem kérdezlek többé… Ne sírj hát… Belebetegszel… Akartam és nem tudtam megállítani a görcsös sírást. Tagjaim reszketni kezdtek. A zokogás csukló hörgései éles fájdalmat okoztak a mellemben. Mintha Hans Burgner bűnös, tragikus életének minden megbánása, reménytelen fájdalma Heinz Knotek törékeny testében oldódott volna könnyekké. Tehetetlenül, idegroham lázában rángatódzva tűrtem, hogy a Magister levetkőztessen, ágyba fektessen, és hideg borogatásokat rakjon a szívemre. Tudatomban teljesen összezavarodtak az események a láz eszméletrabló kábulatában. Az idő lidérce a múltba csalogatott. Rochard-ral voltam együtt a düledező, lyukas tetejű csűrben. Előtte térdeltem, és erőszakos mohósággal sürgettem, kértem, követeltem az elixírt Heinz Knotek vékony, didergő gyermekhangján. Aztán mintha démonok forgatták volna egy ördögi kintorna végtelen tekercsén, verejtékben úszva, sírva, tiltakozva átéltem a gyilkosságot, újra és újra megismételtem pontosan úgy, ahogy lejátszódott. … Mikor egyszer saját sikoltásomra visszazökkentem a jelenbe, Amadeus Bahr sápadt szorongó arcát láttam egészen közelről. Teljes erejével lefogta két karomat, mert ki akartam ugrani az ágyból… – de a tüzes lázhullámok megint visszalöktek a pállott levegőjű, nyirkos csűrbe, Rochard testének sötét tömege mellé. A két tág, zöldesszürke szem rámnyílott a szelíd, öreg arcból, s én e két fénypont közé sújtottam a téglával: ütöttem, ütöttem a megtörtént dolgok könyörtelen gépiességével, arcomba meleg, véres pép fröcskölt… – azután hirtelen újra elölről kezdődött az egész. Szellemem kétségbeesetten, elszörnyedve, őrjöngve tiltakozott a tett ellen. Heinz Knotek szegény gyerektorka eszelősen sikoltozott a marburgi padlásszoba ágyán. A láz piros levegőjén át, a múlt mély szakadékából hallottam a vékony, elrekedő hangot: – Nem!… Nem akarom!… Könyörgöm… segítség!… Segítség!… Hagyják

abba!… A kezem… a kezemet le kell fogni… nem szabad ölni!… Engem üssenek… engem!… Üssenek le, mint egy veszett kutyát… nem értik?! A szemét csukja be… Rochard a szemét!… Ne nézzen rám többé… ne nézzen így… Flamel… Flamel nem halhat meg és nekem… újra és újra ölnöm kell… Istenem, segíts meg! Istenem, ne engedd!… Istenem, nem akarok gyilkolni!… Istenem, nem kell az elixír… így nem kell!… Legyen meg a Te akaratod… legyen meg… Segítség! Segítség!… Megint… Mikor a rohamnak vége volt, vége volt Heinz Knotek életerejének is. De a halál előtti órákban visszatért, és megrögződött az öntudat: kétségbeesetten kapaszkodott a szakadozó szálba, amelyen át az élet még lüktetésben tartotta a kihagyó pulzust, hogy magába szívhassa a Magister utolsó szavait. A bölcs öreg ott virrasztott az ágy mellett, s virrasztásában meghallotta, megértette a titkot, amelyet Heinz Knotek száján át kiáltott ki Hans Burgner, Edward Anselmus Rochard gyilkosa.

A kozmikus oltás Mikor a lázroham kialudt, és én ott feküdtem az ágyon sötét karikák közé süppedt, nyitott szemmel, rögtön megéreztem, hogy a Magister mindent tud. Láttam felindultságán. – Bocsásson meg… – súgtam halkan, lihegő lélegzettel. Elhallgattatott. – Ne szólj semmit… szegény fiam! Értelek… Nincs mit megbocsátanom… Ami él, az elpusztíthatatlan. Rochard él, de nem tükröződik többé az anyag tükrében. Te azonban szörnyű csapdába jutottál. Az életet akartad foglyul ejteni, és a halál ingoványába tévedtél. Tudom, miért jöttél hozzám. Most már tudom. Mindent tudok rólad, és segíteni akarok rajtad… amennyire egyik ember segíthet a másikon. Megmutatom az út kezdetét, elindulni azonban neked kell rajta. Elmondok mindent, amit veszély nélkül elmondhatok… Mikor látta szememben a hálás öröm felcsillanását, és észrevette erőlködésemet, hogy szólni akarok, fejemre tette sovány kezét: – Hallgass! Szükségem van az erődre. Azért nem hívatom ide a szüléidet sem… minden pillanat drága… vagy akarod, hogy elküldjek értük? Hevesen megráztam a fejemet. – Rendben van. Meg fogod érteni, hogy én csak utalásokat tehetek. A dolog, amelyet véghez kell vinned, nem lesz ezáltal könnyebb… A gyilkossággal szerzett elixír rabbá tett az indulatvilág legmélyebb pontján. Az elixír halálos méreggé lett benned. Ennek a méregnek egyetlen ellenszere: a transzmutáció. Végre kell hajtanod a transzmutációt, mindhárom síkon egyszerre. A transzmutáció a te megváltásod. Addig kell törekedned,

tanulnod, kísérletezned, míg rájössz a három kulcs titkára, amelyek egyszerre nyitnak. Ezt az operációt senki más nem végezheti el helyetted. Figyelj! Meg kell találnod a Príma Matériát! Rá kell jönnöd, melyik az az elsődleges anyag, amely magában foglalja a halált, rothadási és feltámadást. El kell jutnod a nagy, sötét anyaölig, amelyből előömlik az élet. Ez az anyagi sík legmélyebb pontja; s a kötést csak ezen a ponton lehet feloldani. Azért nem sikerülhet a két magasabb, az asztrális vagy mentális síkon, mert akkor az anyag kötve marad. Az asztrálisban és mentálisban nincs jelen az anyagi sík, de az anyagi síkon jelen van az asztrális és mentális sík. Mindez még érthetetlen és zavaros előtted, de beoltalak vele. Keresd az értelmét! Egész léted, minden tapasztalatod kezes rá, hogy értelem van mögötte. Csak az anyag lidérces világában lehetséges az egyidejűség. Egyik szobában imádkoznak, a másikban átkozódnak. Egyikben ölnek, a másikban nemzenek; azok ketten, akik az evangéliumi mezőn aratnak, s akik közül az egyik felvétetik, a másik otthagyatik… a mezőn, az anyag síkján egymás mellett állhatnak a test törvényei szerint. A földön van meg mindennek a lehetősége: az elkárhozásnak, de a feltámadásnak is. A Kozmosz szellemi napéjegyenlősége az ember. Benne metszi egymást mindennek a határvonala. – A transzmutációnak tehát egy időben kell létrejönnie, egyszerre mind a három síkon! Az operáció folyamata a létbe törekvéssel ellentétes mozgás, tehát ellentétes mozgás a vágy, nemzés, születés folyamatával. A születés: mozgás a matéria felé. A születés ellenpólusa a halál. A bölcsek és filozófusok mind a halál kapuján kopogtatnak, mert tudják, érzik, sejtik, hogy mögötte van minden titok megoldása, a szabadság és a feltámadás. Az alchimia adeptusa szerint: ahhoz, hogy valami feltámadjon, meg kell halnia, el kell rothadnia előbb. A transzmutáció, fizikai síkon, ellentétes mozgás tehát a nemzessél és születéssel, de analóg vele, csak fordított sorrendben. Éppúgy szükséges hozzá a feminin és masculin princípium közvetítése, az úgynevezett kémiai menyegző. – A Príma Matéria ősi ölében megtartott kémiai menyegzőn elhangzik az ellenállhatatlan Szó: az Idézés, amely összehívja a Mágus minden fizikai és asztrális erejét, a megteremtett anyagi és érzelmi formákat, azokat is, amelyek gólemként külön bolyonganak, azokat is, amelyek látensen pihennek. – A Príma Matéria a palack, amelybe, ha a transzmutáció sikerül, a teljes erejű Szellemet, az eddig szétszéledt, irány nélkül való teremtés-komplexumot bezárja a Mágus. És ez a szellem most neki szolgál. Minden kívánságát teljesíti. Erői visszatértek hozzá, ő uralkodik rajtuk. Hatalma határtalan. De a kísérlet sikerének előfeltétele volt, hogy megszüntesse magában a vágyat a hatalomra. Mert a Bölcsek Kövét egyedül az hozhatja létre, aki valóban bölcsességre használja, s a kulcsot látja is benne, amely kinyitja előtte a

szabadulás három kapuját. A nagy óceán hulláma újra átcsapott rajtam, és letépett Heinz Knotek testének gyönge kis cölöpjéről. A padlásszoba, az ágy fölé hajló sovány, áldott, öregember arca elmaradt a három dimenzióban. Piszkos, feketészöld asztrálsűrűben hányódtam megint, mint kivert, habos szájú ordasvezér, éhes, rémült és rémítő farkascsordával körülöttem. Akkor már tudtam, hogy a kíséretem, az apokaliptikus szörnyek és vészes ábrák – én magam vagyok. Hozzám tartoznak. Az én teremtményeim. Az én erőim, amelyek uralkodnak rajtam, míg meg nem szerzem a hatalmat fölöttük. Sodort, dobált a vad félelem és indulatorkán, ők pedig velem sodródtak" tehetetlenül száz és száz köldökzsinórral hozzám, én pedig hozzájuk láncolva. Ha az emberek megértenék és megélnék e bizarr, elképesztő, gonosz és aljas formák keletkezésének, lényegének, életerejének ijesztő titkát, egyetlen ösztönös, kéjes, indulatos gondolatképüknek nem engednének utat többé; megfojtanák szenvedélyeiket, mint ahogyan a kobra tojásait eltapossa az ember. E halál és élet közötti állapotom annyiban különbözött a Heinz Knotek születése előttitől, hogy terhessé lettem egy ideával. A transzmutáció eszméjének apró kis magja megfogant bennem. A szédítő hang és forma zavarában, a vonzó, erőszakos, beszívó erőörvények között kétségbeesetten kitartottam célom mellett. Belekapaszkodtam, mint egy viharban hányódó bójába, amely újra és újra felszínre bukkan a piszkos tajték alól. Akadtak a párosodó embertestek fölött kavargó piros kéjörvények között olyanok, amelyek szomjasan magukhoz rántottak, s én már sodródtam a sötét, szűk kapu felé – az idea azonban, amelyre minden erőmet és gondolatomat összpontosítottam, sajátos formává vált bennem, amely nem engedett át ezen a kapun. A transzmutáció mágikus eszméje specializált. Megváltoztatta összetételemet. Más feltételeket kívánt. Egyáltalában nem volt könnyű dolog különös lélekterhességemmel kikötnöm valahol. Ha olyan anyaméhre találtam, amely ideges, érzékeny, bizarr rokonrezgésével megteremtette velem a kontaktust, nem bírt kihordani. Elvetélt, vagy nem tudott annyi életerőt összegyűjteni, hogy születésem után néhány hónapnál tovább életben maradhattam volna. Fárasztó, szörnyű kísérletek voltak ezek a fogantatás, embrionális fejlődés, a születés és halál megpróbáltatásai között, míg végre sikerült szilárd talajt fognom 1616. december 25-én Milánóban.

A Nap és a Hold

Apám után, aki már meglehetősen idős volt születésem idején, Giuseppe Francesco Borrinak neveztek. Borri, az alchimia történetében a hírhedt Burrhus néven szerepel. Életemnek külső világban lejátszódó része csupán egy rejtvény ábráját jelentette, amelynek megfejtése máshol volt. A Burrhus nevéhez fűzött jelzők rövidlátáson, korlátolt emberek szokatlan és érthetetlen dolgok fölött érzett ingerültségén alapultak. Burrhus korántsem volt “lelkiismeretlen szélhámos, aki minden eszközt jónak talált célja, a kényelmes megélhetés biztosítására". Milyen távol voltam én már a puszta “kényelmes megélhetés" kívánásától! De mit is árulhattam volna el kortársaimnak valódi célomról? Kinek engedhettem volna betekintést kataklizmás, hajszolt, benső kozmoszomba? Melyik embernek beszélhettem volna bizarr kapcsolataimról és tragikus szövetségemről Homonculusszal? * Apám orvos volt és műkedvelő alchimista. Szelíd, vitáktól irtózó lénye visszarettent a szenvedélyes harcoktól, amelyek az alchimia körül dúltak, s megelégedett szerény részleteredményekkel. Ma bizonyára élettannal pepecselne valahol egy szürke kis intézetben Anyám beteges, túlérzékeny teremtés volt, s jóval fiatalabb a férjénél. Apám szegény, távoli rokonaként került a házba, hogy átvegye háztartása vezetését. Szelíd derű költözött vele apám életébe. Végtelenül megszerette a bájos, törékeny gyermeket, de arra, hogy feleségül vegye, nem is gondolt. Anyám akarta a házasságot. Szándékát mindenki érthetetlen szeszélynek tartotta, és lebeszélte őt arról, hogy életét egy huszonöt évvel idősebb férfihoz kösse; anyám azonban makacsul kitartott, és érveivel zavarba ejtette, meghatotta, elképesztette választottját, aki először maga is visszarettent e késői vihar felidézésétől. Már nem számított rá, hogy sorsában ilyen lehetőség felmerülhet, és nem is kívánta. Szerette a magány tűnődéseit, az egyedül alvás öreges nyugalmát. – Végig kereshetnénk a világot – érvelt anyám –, akkor sem találnánk még egy nőt vagy férfit, akivel ilyen békességben és barátságban átbeszélgethetnénk az életet! Én gyönge vagyok ahhoz, hogy erős, heves fickók durva szenvedélyét elviseljem, te pedig már nem vagy elég fiatal hozzá, hogy olyan társat találj magadnak, aki mindennel ellát, megérti gondolataidat, munkádat, s amellett nem dúlja fel nyugalmadat ostoba állhatatlanságával. Egyikünk sem szeret egyedül lenni. Kitűnően érezzük magunkat egymás társaságában. Miért ne vennél el feleségül? Mert a világ helyteleníti? Mert nem szabályos dolog? Se te, se én nem vagyunk szabályos emberek, hála Istennek! Minden attól függ, hogy a fajankók véleménye

ellenére rá merünk-e lépni az egyedül helyes útra… merünk-e boldogok lenni a magunk módján?! Nem is annyira a fiatal test mágiája, mint inkább anyám elragadó, nagyvonalú, eredeti egyénisége győzte le apám vonakodását. Jelenlétemben is sokszor eltréfáltak egybekelésük körülményein, a minden másban passzív, engedékeny, fiatal leány erélyén, amellyel véghezvitte akaratát. Házasságuk anyámat igazolta. Barátságosak, szenvedély nélkül végtelenül gyöngédek voltak egymáshoz. Éppen arra volt szükségük, amit egymástól kaptak. Anyám miszticizmusa, hallucinációi, álmai, halk "hangon előadott, sajátos történetei csodálattal töltötték el apámat. Tisztelte anyámban a szent dolgoktól megszállottat. Bele vonta munkájába, tanácsát kérte, vakon hitt minden szavában, megérzésében, alkalmazkodott ideges hangulataihoz, s vele szenvedett, ha fejgörcs, szédülés, vagy női rosszullét nyűgözte le. Anyámat pedig kielégítette a feltétel nélkül való hit és elragadtatás, amellyel férje körülvette, s a szellemi vezetőszerep. Jellemük – hibáik és erényeik – úgy illettek össze, mint egy kettétört cseréptál szeszélyes törési vonala. Külön-külön furcsák, érthetetlenek, formátlanok voltak, de együtt kerek egészet alkottak. Sajátosan alkalmas talaj volt ez nekem. Végre olyan környezetbe kerültem, amely rendkívüliségében, bizarrságában hasonlított hozzám. Úgy éreztem magamat, mint bujkáló állat a tökéletes mimikri védelmében. Nem kellett titkolnom szorongásomat, a másik világ állandó jelenlétét, mert apám meggyőződéssel hitte, anyám érezte, sőt néha látta is ezt a világot. Fejletlen kislányteste, a legkisebb hatásra megzengő idegrendszere csak áttetsző fátyol volt a szellembirodalom felé nyitott, figyelő, harmadik szeme előtt; esti ablakra akasztott tüllfüggönyhöz hasonló, amelyen át a holdas kert körvonalai derengenek. * Ha visszagondolok rájuk, sohasem tudom leküzdeni megrendülésemet: mennyire szerettek! Szeretetük határtalan volt és fáradhatatlan. Hányszor virrasztottak ágyamnál csecsemőkoromtól kezdve halk lélegzettel, egymás kezét fogva, rámfüggesztett pillantással, feszült figyeléssel, mikor lelkem az asztrálvilág útvesztőjében bolyongott, vagy gyermektestemet az emlékezés verejtékében fürösztötte. Hánykolódásomból felriadva mindig ezzel a két szelíd és gyöngédségtől fénylő szempárral találkoztam. Anyám érezte, mi van velem, és tudta, mit kell tennie. Az első asszony volt életemben, akinek áldott alakján keresztül megértettem a másik nem legmélyebb misztériumát. A kicsinyes, kapzsi, önző, szeszélyes, kéjelgő,

felületes nőstény pillanatlények mögött benne láttam meg a hatalmas, szelíd Anya körvonalait. Mellette fogott el a sejtelem legelőször, hogy a dolgok megoldása ebben az őrző, virrasztó, mindent értő, gyógyító női lényben van. Anyám volt az egyetlen, aki távol tudta tartani kínzóimat. Vékony, hosszú ujjú, eres és csontos két kezét végighúzta testem fölött háromszor-négyszer. Ma is előttem van arcának feszült, befelé hallgatódzó kifejezése ilyenkor: nagy, domború, fényes szemhéja szemére borul, s nekem úgy tűnik, szemhéján át is látom csillogó, világosbarna, simogató szemét. Lassan vonja végig a kezét verejtékben úszó, görcsösen összehúzódott testem fölött. Nem érint meg, látom a távolságot tenyere és bőröm között, mégis langyos, édes érintés borzongat. A görcs felenged. A fülledt asztrálközelség elhátrál. A bűzös, sűrű oszlásillat föllebben, és tüdőm tiszta levegővel telik meg. Tagjaim elpihennek. Fáradt, jó zsibongás uralkodik el rajtam, mintha hűs szellő legyezne. Álmos vagyok. Ismétlődő kép siklat át az álomtalan, szelíd álomba: tükörsima, áttetsző víztükrön nesztelenül úszó csónakban fekszem hanyatt, félig hunyt szemmel. Valaki tompaszínű, hosszú, csuklyás köpenyben háttal áll felém a csónak orrában, és zajtalan, lassú mozdulatokkal evez. Körös-körül csendes víz, áttetsző levegő, tiszta ég, amely a vízben tükröződve körré zárul, így utazunk ketten, ismeretlen céllal a végtelen térben, míg fel nem szív bennünket a hűs, békés fény kábulata… Ha rólam volt szó, anyám találékonysága nem ismert határt. Addig ostromolta belső világát egy-egy segélykérő kívánsággal, míg áttörte a titkok kapuját. Egyedül, sokakat megelőzve, anélkül, hogy ez életében hallott volna róluk, rájött mély misztériumokra, ősi módszerekre, amelyek rejtett hagyományok pecsétjei alatt pihentek. Megoldásokat, válaszokat bányászott elő önmagából ezzel a befelé hallgatódzó sürgetéssel, amelyek valódi kulcsok voltak, így mikor látta üldözöttségemet, szüntelen félelmemet, amelyet mágikus vonásai csak rövid időre oldottak fel, megszerezte saját lelkének finom műszerén át, valahonnan az Akasából, a “védőköpeny" titkát. Minden este koncentrációból szőtt, láthatatlan védőköpenybe burkolt. – Most betakarlak – mondta halkan, komoly, elmerült arccal az ágyam mellett. Csodálatos, érthetetlen színjáték játszódott le ezután. Éreztem, mint kanyarodik testem köré hűs érintéssel valami láthatatlan, puha gyolcs tizenkétszer széliében és tizenkétszer hosszában. Nyugalmas, csillapító érintés volt. Tudtam, áthatolhatatlan múmiaborításban fekszem. Dühös asztrálkarmok nem nyúlhatnak át rajta. Anyám lelkéből ömlött elő a szemén át; tiszta, sűrű gyolcs, erősebb minden bűnnél és szenvedélynél, mert lebírhatatlan szeretetből és akaratból szövődött körém. *

Egyszer kihallgattam beszélgetésüket rólam. Tizenegy éves voltam. Bár sok mindent felfedtem magamról; azt, hogy emlékszem előző életeimre, nevemre, telteimre, még nem tudtam elárulni nekik. Koromnál jóval érettebb gondolkodásomat, sötét kapcsolatomat a másik világgal nem titkoltam el, de attól rettegtem, ha megismernék bűnömet, eliszonyodnának tőlem. Egy pillanatra nem szűnt meg bennem a bénító azonossági tudat. A testet csak álruhának éreztem, s magamat benne a gyilkos és bűne elől menekülő Hans Burgnernak. Az idő és tér sorompói között lassan tovasodródó, kíváncsiskodó ember nem foghatja fel teljes jelentőségében az emlékezés hiányának, a minden új születéssel ajándékba kapott tabula rasának kegyelmét. Nem lehet elbírni mindent egyszerre. Ma az orvosok óvatos, hosszadalmas munkával próbálják egyetlen élet tudat alá süllyedt sérüléseit, apró bűneit felszínre hozni és feloldozni. S ezek a víz alá merült, apró kavicsok is micsoda akadályokká lehetnek, mennyi bajt okozhatnak az idegzetben. Hogyan tudná elhordozni a félelmekkel terhelt, sebezhető, egyetlen emberöltő vékony, kifeszített drótján egyensúlyozó, labilis lelkű emberi lény életsorozatok születéseinek, becsvágyainak és halálkínjainak milliós ólomtömbjeit?! Anyám és apám a kis tégla alakú belső kertben ültek. Ebben a fekete és fehér mozaiklapokkal kirakott udvarban különös békesség lakott. Közepén, apró medencében csillogó víz felszínén könnyű por fátyola rezgeti. Partján vörös foltos macskánk dorombolt, lábait maga alá húzva az öreg, szürkészöld, pókhálós ciprus alatt, amely egy szabadon hagyott, földes részből nyúlt fel terjengő, lapos ágaival. E fa alatt ült anyám is merev hátú karosszékében, és színes pamutszálakból virágokat hímzett egy darab lakkfényű selyemre. Mindig kék ruhában járt. Sötétkék bársony, magas nyakú, derekának puffos, hosszú ujjaiból világoskék, redős vászonablakok villogtak elő. Hamuszőke, apró csigákba csavart haját kék selyemháló tartotta össze. Mellén és ujján furcsa ábrájú régi ezüstékszert hordott: felfelé fordított háromszögbe zárt, lapos mellű, sovány, magas nőalak egy kígyó fejét tapossa el. Öreg apáca nagynénje hagyta rá; még akkor halt meg, mikor ő kisgyermek volt. Ez a kék zománcruhás, gótikus ezüstszűz és a kígyó sokat foglalkoztatott engem, de anyám nem akarta elárulni az értelmét. Mikor kérdeztem, nyugtalan és szomorú lett; csak később értettem meg, hogy miért. Apám fájós lábát zsámolyon nyugtatta – reumája lehetett –, és szemétől messze eltartva a pamutszálakat, színeket válogatott a hímzéshez. Magas, erős ember volt, kék, derűs gyerekszemmel. A nagy termetű emberek szelídsége sugárzott róla, jóindulat és esetlen készség arra, hogy másokat gyámolítson. Könnyű lázam volt aznap, s ebéd után lefeküdtem aludni. Anyám kitűnő érzékkel üde, savanykás italt készített nekem láz ellen: mézzel és vízzel kevert

citromlevet. Mikor felébredve egyedül találtam magam a szobában, felkeltem, és posztótalpú házi cipőmben az udvar felé indultam, ahol szüléimet mindig találni szoktam ilyenkor. Már éppen félre akartam húzni az ajtófüggönyt, mikor meghallottam apám nyugtalan hangját: – Francesco?! – Igen – felelte anyám. – Francesco egy nagy bűn sebesültje! – Csak tudnám, honnan veszel ilyeneket, Marietta?! – Érzem. – Ez egyszer tévedsz, kislányom! Francesco a légynek sem tudna véteni. Emlékezz csak, mennyire könyörgött az öreg Lénának, hogy el ne vágja a csirkének a nyakát! – Ez is csak amellett bizonyít. A gyermekek általában kegyetlenek és vérengzők, mert születésükkor ittak a felejtés vizéből. Nem tudják, mi van a vér és a halálsikoly mögött. Francesco azonban tudja. Francesco emlékezik. De nem mer beszélni róla. Ha egyetlenegyszer megéreznéd láthatatlan környezetét, s belekapcsolódnál minden gyermeki ijedezésénél hatalmasabb félelmeibe, megértenéd, miről beszélek. – De hát mitől fél? Mire emlékezik?! – Meg fogja mondani egyszer, mikor rájön, hogy bennünket semmi a világon el nem tántoríthat tőle. – Ha úgy gondolod, hogy nem mer bevallani valamit, miért nem biztatod? – Mert ugyanúgy egy fa elé is odaállhatnék tavasszal, és fiatal zöld rügyeit arra biztathatnám, néhány óra alatt váljanak érett, piros gyümölcsökké. Francescóban érnie kell még a bizalomnak, mert nagyon magányos, zárkózott és riadt, mint az üldözöttek általában… – Marietta, Marietta! Egészen megzavarsz és nyugtalanná teszel – tört ki apámból. – Már meg is bántam Giuseppe, de mit tegyek? Egyedül nem tudom elhordozni szomorúságom és aggodalmam terhét. – Rémeket látsz, Mariettám! Miért üldöznék a mi szegény, félénk kis Francescónkat? Alig mozdul ki a kertből… itt növekszik a szemünk előtt… – Francesco bűne régi bűn, és nem ebben a testében követte el… – Öli… hát erre gondolsz?! – Igen. – Uram Isten! Hiszen akkor minden kisgyerek angyalarca mögött gyilkost kellene keresnünk! Anyám előrehajolt. Láttam a homályosodó szoba függönyrésén keresztül. Kezét apám kezére tette. Magas, tiszta homlokára súlyos gond ráncai torlódtak: – Hallgass ide, és érts meg végre egészen. Francesco szenvedése nagyobb

minden más lény szenvedésénél, mert új testébe is áthozta tettének emlékét. Olyan ez, mintha egy embernek lemetszenék mindkét szemhéját, a nyitott, meredt szemmel örökké néznie és látnia kellene. Francescót így kerüli el a halál álmának, a születés és gyermekkor öntudatlanságának, s a felnőtt ember felületesen tovaömlő éveinek pihentető vaksága. Ha tudnád, mennyire fáradt, elgyötört, milyen végsőkig feszítetten rémült! És én nem segíthetek rajta! Nem tehetek érte semmit! Néha szeretnék magam is halálba menekülni saját tehetetlenségem és kétségbeesésem elől! – hangja sírásba fűlt. Arcát két kezébe temetve, halkan, reménytelenül zokogott. Apám átnyúlt érte, és ölébe emelte, mint egy gyermeket. A kertet már ezüstös szürkület burkolta be, és alakjuk egyre elmosódottabbá vált a ciprus tömör árnyéka alatt. Ebből a gyöngyszínű ködből szűrődött elő apám csendes, vigaszos mormolása: – Csillapodj, kedvesem… ne kínozd magadat… Csend… csend… Tudom, sohasem menekülnél el bűnös módon a szenvedés és felelősség elől… Isten szent tégelyében forrunk mindnyájan, s boldog az, akit átéget a szeretet gyötrő és gyönyörű tisztító tüze… Nem jobban szeretjük-e Francescót, mint saját életünket?… Ki értené, ki védené, ki vigasztalná, ha mi is megfutamodnánk? Élni fogunk, amíg Isten engedi, és mellette maradunk!… Ha bűnös, megostromoljuk az Eget bocsánatért, ha fáradt, ágyat vetünk neki gyöngédségünkből, ha rémült, saját testünkkel és lelkünkkel vonunk kordont köréje. – Giuseppe… drágám… – hallottam anyám könnyektől rekedt hangját. A kertre már az este sötétsége borult. – …Gyenge vagyok, olyan, mint a sápadt, erőtlen Hold. Hol lennék már a te állhatatos, életre támasztó napenergiád nélkül! – Így van jól, Mariettám… A Nap és a Hold hatalmas, misztikus házaspár. Csak ott jöhet létre két lény igazi egyesülése, ahol egyik lélekben a Hold, másik lélekben a Nap tulajdonságai sugároznak egymás felé… Anyám felállt. Feje bekerült így a félhold derengő fényébe. Arcát végigsimította tenyerével. – Milyen sokáig alszik ma Francesco… – A láz okozza. Mire anyám gyertyával a kezében ágyamhoz érkezett, hanyatt fekve talált, lehunyt szemmel. Ruháinak zizegéséből éreztem, fölém hajol. Könnyű ujja nedves arcomhoz ért. – Sírt… – mondta lélegzethalkan hátrafelé. – Álmában… *

Miért alakoskodtam előttük? Miért nem futottam ki a kertbe? Miért nem térdeltem eléjük sírva, mellet verve? Mi tartott vissza? A bizalmatlanság? Nem. Tudtam, jobban bízhatom bennük, mint önmagámban. A félelem, hogy elveszítem szeretetüket? Tudtam, hogy szeretetük határtalan és feltétel nélkül való. Miért feküdtem mégis vissza ágyamba, behunyt szemmel, összeszorított szájjal, némán, alvást hazudva, mikor soha még egyetlen alkalom nem tárulkozott így elém, nem hívott még az élő és gyógyító szeretetnek ekkora vonzásával? Egész bensőm égő felfordulásban igent kiáltott a hívásra. Minden sötét, borzalmas, megkövesült emlékem felfakadt, és feszíteni, torlódni kezdett az eszeveszett kívánkozásban, hogy kiömölhessen végre a szavak csatornáján át, de én néma maradtam. Egészen új érzés bénított meg: a szánalom. Ha csak magamra gondolok, mohón, könnyebbülést keresve rájuk gördítem súlyos terhemet; de emlékezetem óta először megtorpantott egy gyöngéd, lenyűgöző, fájdalmasan édes kívánság: megkímélni valakit. Amadeus Bahrral szemben még mindig szégyen, félelem, zárkózott óvatosság tartott vissza a megnyilatkozástól. Ezúttal azonban én, egyedül én akartam elhordozni bűnöm súlyát és felelősségét. Éreztem, akármennyire aggódnak is értem a szüleim, mégis könnyebb elviselniük ezt az állapotot, mintha pontosan ismernék múltamat és következményeit. Napokig, hetekig küzdött bennem a közlési vágy a meggondolással. Anyám, mintha érezte volna belső őrlődésemet és azt, hogy már nincs sok ideje hátra, kilépett tartózkodásából, és könnyek között sürgetni kezdett, könnyítsek magamon. Mikor távol voltam tőle, könnyeinek, szavainak emléke megtörte ellenállásomat, s legszívesebben hozzá rohantam volna, hogy bevallják mindent. Mikor azonban szemtől szembe álltam vele, beteges állapota, szenvedő külseje visszariasztott. Újra gyermeket várt. Ijesztően lesoványodott. Étel nem maradt meg a gyomrában, hátát fájlalta, alig volt jártányi ereje, s végül már felkelni sem tudóit. Apám maga is belerokkant az aggodalomba. Egy éjszaka bekövetkezett, amitől rettegtünk. Nagy vérömléssel megindult a koraszülés. Embertelen fájdalmak téphették anyám gyenge testét, mert visszatérő ritmusú, artikulátlan sikolyok szakadtak ki belőle fokozódó és lanyhuló erővel, mint egy őrült operaszerző hátborzongató áriái. Ez a megrendítő hang rémülettel, tehetetlen kétségbeeséssel töltötte meg a házat. Még most is átremeg rajtam a teljes érzelmi megzavarodottság, amelyben ide-oda botladoztam a riadt asszonyokkal, sivító huzattal, halk sustorgással, vízcsobogással, gőzös, beteg szagokkal tele sötét szobákban. Idegenség, otthontalanság, a teljes elveszettség pánikja didergett bennem. Távoli helyiségekbe menekültem a kín tépő sikolyai elől, dadogva, vacogó foggal nyöszörögtem, összefüggéstelen szavakat kiáltoztam, imádkoztam,

szitkozódtam, az üres cselédágyakra vetettem magamat, befogtam a fülemet, eszelősen követelőztem: – Nem! Neem! Nem akarom! Piszkos, gonosz, aljas dolog őt bántani! Ő jó! Te is tudod! Te is tudod, hogy mindenkinél jobb, és gyenge! Szegény kis gyenge asszonyt ne kínozd, érted?! Ne kínozd! Őt nem bánthatod! Isten!! Isten!! Azonnal segítsd meg! Azonnal! – a hang tovább víjjogott, kiostorozott a kertbe, de az aggodalom újra visszakergetett. A sikolyok nem szüneteltek. Éles szíjhasogatással csattogtak testünkön, lelkűnkön két napon és két éjszakán keresztül. Láttam, ahogy Maddalena, a bábaasszony kitámogatta apámat a szülőszobából a második napon; úgy vezette, mint egy gyereket. Apám takaratlan arccal sírt és rimánkodott: – Ugye, nem hagyják őt meghalni, Maddalena? Az Isten szerelmére, ne hagyja elvérezni az én kislányomat! – Ingujjban volt, amelynél fehér vásznán vérfoltok sötétlettek. Keze reszketett, és tántorgott, mintha részeg lett volna. Maddalena egy székhez vezette. – Bízza csak ránk, Messer Borri. Amit lehet, megteszünk érte. Maga úgysem segíthet tovább. Leesik a lábáról a fáradtságtól. – Nem, nem… Vissza kell mennem… vissza kell mennem… – ismételte a szegény ember gépiesen. Szemhéja ólmosan le-lecsukódott. Néhány pillanatra álom ájult önkívülete nyűgözte le, aztán hirtelen nagy rándulással magához tért, felugrott, és tántorgó léptekkel visszasietett a szobába. Saját testi szenvedéseim; a félelem, szégyen, bűntudat tömény maró sava nem égetett bennem olyan tüzes sebet, mint a szánalom apám és anyám iránt. Harmadnap elcsendesült minden. Előtte már érezni lehetett az el-eltöredező, gyermekivé vékonyodó hangon, hogy vége van anyám erejének. A ránkszakadó csend még borzasztóbb volt a tomboló sikoltozásnál. Az alkonyat és a halál árnyékaitól bénult, vadul rendetlen szobákban megdermedt minden élet. A zaklatott, fojtottan tevékeny lények is némává meredtek a feladott küzdelem komorságában. Aztán halk, csusszanó mozgás indult. Nagyon öregen, görnyedten hozzámlépett apám, és kézen fogott. Nyirkos tenyere jéghideg volt. Bevezetett közös hálószobájukba, amelynek dúlt ágyán anyám feküdt egy gigászi birkózás leterített áldozataként. Közelebb léptünk. Meglepett a feltámasztott, csontos, idegen arc különös, örvendezően feszült kifejezése. Mintha lezárt szeme mögött hallgatódzott, messzire figyelt volna valahonnan átszűrődő fontos, reményteljes hangokra. Vértelenül kisimult, áttetsző kezén ott fénylett tompán az ezüstgyűrű a kígyó fejét eltaposó gótikus szűzzel, s e pillanatban úgy tűnt, anyám szelíd, súgó hangja szólalt meg bennem: – Érted már?… Sohasem lett volna szabad ölelnem és szülnöm… A kígyó fejét el kell taposni a beavatottnak… Így szólt az üzenet Soror Beatricén, az

apácán keresztül… az üzenet a bukott, de esküjétől soha fel nem oldozott, örök… papnőnek… Isis papnői most az apácák… Óh. Isis… Isis… Váratlanul a gondolattalan üres belső térben önálló szólamként hangzottak el ezek a mondatok. Összerezzentem, és közelebb hajoltam anyámhoz, hogy ajkáról lessem a folytatást, de hideg szája örökre bezárult kapu volt már, s teste rom, amelyből kivonult a lakó. Mégis… szívem dobogni kezdett. Egyik szemhéja alatt megcsillant valami. A résnyire kinyílt szem üveges fénye mögül kikémlelt s búcsút intett nekem a tisztább síkok felé távolodó lélek, szinte derűs, cinkos mosollyal, mintha biztatott volna: – Francesco… élek!… Mindig is éltem… és örökké élni fogok! – E testetlen biztatástól felolvadt bennem a jéggé dermedt rémület. Furcsa, érthetetlen reménnyé változott. És e transzcendens örömtől elindultak végre a könnyeim is, amelyek a sötétség három napja alatt nem tudtak előtörni.

Visszfény A közlés pillanata tehát elmúlt. Anyám meghalt s apám sírós, beteg aggastyán lett e csapástól. Értelme megindítóim összezavarodott. Minduntalan kiesett belőle anyám halálának ténye. Elszoruló szívvel láttam, ahogy beteg lábán elővánszorgott időnként a ciprus alól és szelíd, fénylő mosollyal beintegetett nekem az ablakon: – Siess Francesco, drágám, hozd a kulcsot! Anyád mindjárt itt lesz a templomból. – Igen, hozom, apa! – Ordítani tudtam volna a kétségbeeséstől, annyira ijesztő és szánalmas volt ez a lelkendező öröm. Apám türelmetlenkedni kezdett: – Hozd már, kérlek! Anya nem tud bejönni! Mikor odanyújtottam neki amit kért mohón elkapta, a kapu felé sántikált, megfordította a kulcsot a zárban, szélesre tárta a kaput, és várt. Néha feszült, a következő boldog pillanatra készülő mosollyal kitekintett, majd kilépett az utcára. Szorongva követtem. Biztatón, de már bizonytalanul rám mosolygott: – Mindjárt befordul a sarkon… – Reszkető fejjel, értelmetlenül bólongatott. Ott álltunk ketten, ő beteg lába és fokozódó csüggedése miatt egyre súlyosabban rámnehezedve, ólmos, reménytelen várakozásban. Nem mertem szólni hozzá, nem mertem hívni, mert az ilyen emlékezetkiesések vége mindig ugyanaz lett. Arcán kialudt az együgyű, kedves, boldog gyermekmosoly és sötét, nagyon öreg, értelmes bánat árnyéka vetődött rá. – Menjünk be – mondta halkan. – Szegény fiam… – erőtlenül, nehézkesen rámtámaszkodva engedte, hogy betámogassam a kertbe a ciprus alá, és

leültessem. * Maria Dora, egy pedáns, vallásos öreg leány vezette háztartásunkat. Anyám apai nagynénje volt, igazi mellékszereplője az életnek. Ő ápolta végig halálukig a család betegeit, ő dajkálta az újszülötteket, s mikor felnőttek és szárnyra keltek, nem győzött keseregni hálátlanságuk fölött azért, mert elzárkóztak tőle, és visszautasították beleavatkozását aprólékos ügyeikbe. Jó volt és önfeláldozó, de különös módon legtöbbször ingerültséget aratott érte, és terhére vált annak, akit elhalmozott gondoskodásával. Mindig kellett neki valaki, akit dédelgessen, akit evésre, ivásra, pihenésre unszoljon, akkor, mikor annak legkevésbé sem volt kedve rá. Szerencsétlen érzékkel tudott tapintatlan lenni anélkül, hogy akarta vagy sejtette volna. Azt hiszem, titkos szükséglete, kielégülése, szenvedélye volt a keserű-édes, önkínzó könnyek hullatása különféle méltatlanságok fölött, amelyek ellentmondást nem tűrő jótetteiért érték. Mi, apámmal együtt kapóra jöttünk neki, a bajok és gyász hivatalos gondanyójának. Búgva, repesve, forró buzgalommal szárnya alá vont bennünket; az eszehagyott, tehetetlen aggot és az anyátlan, vézna gyermeket. A méltánylás és hála mellett, amelyet éreztem, mérhetetlenül idegessé tett, nemcsak tapadó, szorgalmas jelenlétével, hanem az elvakult merevséggel is, ahogyan apámat kezelte. Maria Dora a maga bogaras, zárt egyéniségében hajlíthatatlan volt, mint a vas. Hogyan is követhette volna elviselhetetlen bánattól sújtott apámat a komor ráeszmélés és eszelős reménység két szélső birodalmába? Hogyan érezhetett volna bele ködös, eszméletlen küszködéseibe? Etette, itatta, öltöztette, fürdette, borogatta, pakolta, de amikor látta időben való tántorgását, az öröm rövid, hamis visszfényét az arcán, sóhajtva, az angyali türelem részvétével leintette: – Ugyan, Giuseppe! Tudod jól, hogy Marietta halott, meghalt gyermekágyban, nem fog hazajönni a templomból. Nyugodj meg, drágám! Soha-soha többé nem fog hazajönni! – érdes kezével fölényesen, nyugtatóan veregette apám vállát, és fájdalmas meglepődést érzett, mikor szelíd, tehetetlen betege sírórohamot kapott a megnyugtatástól, és szokatlan indulattal elkergette magától: – Eredj innen, takarodj! Gyalázatos! Nem engeded hozzám, te zárod ki a házból!… Kint áll a kapu előtt… Fázik és fáradt!… Elloptad a kulcsait, az ágyát és szekrényeit. Segítség! Marietta, Marietta, egyetlenem! Apám csak egy évvel élte túl anyám halálát.

* Kijelölt gyámom, apám féltestvére öreg, munkával agyonterhelt selyemszövőmester volt, aki örült, hogy teljesen rábízhatott Maria Dorára. Csak temetés után láttam egy rövid időre. Üres pillantású, sárga ujjú, nyugtalan ember volt. Alig bírta kivárni, míg a végrendeletet felolvasták, szüntelenül izgett-mozgott és látszott, hogy az esemény és a ráruházott tisztség mennyire terhére van. Az utolsó szó elhangzása után felugrott, és hozzánk lépett. Maria Dora a gyász elégedett, győztes királynőjeként karolta át vállamat. Úgy tartott maga elé, mint egy pajzsot. Fekete fátylai, vörösre sírt szeme nem rejthette el belső emelkedettségét, azt a tényt, hogy ugyancsak elemében van. Gyámom gondterhesen s úgy nézett rám, mintha romlott étel lettem volna, amelyet neki kell elfogyasztani. – Így van ez – mondta savanyúan. – Giuseppe mindig könnyelmű volt. Már gyerekkorában elcserélte a lekváros lepényét egy zöld békára. Minek kellett neki vén fejjel megnősülni… most itt van ez a fiú… – Arra magának ne legyen gondja! Ügyeljen, hogy megkapja, ami jár neki, a többi az én dolgom! – támadt rá Maria Dora pergő nyelvvel és olyan sértődött lendülettel, hogy gyámom hátratántorodott, ás pislogni kezdett. – Hát… hm… persze. Nekem igazán mindegy – s ebben maradtak. Feladatát rendesen ellátta, pénzküldeményeit minden hónapban megkaptuk, de nem mutatkozott többé. Szerencsére Maria Dora megszerette kedves, tágas, régi házunkat, s így ott maradtunk a boldogtalanul szép, borús emlékek között. Anyagi gondok nem sürgettek bennünket. A szüleim után maradt kisebb birtok bérjövedelme fedezte szerény szükségleteinket. Soha érdekesebb, védettebb ifjúságot nem töltöttem el, mint ott Milánóban a Catarana-csatorna mellett emelkedő öreg ház gyöngéd és tapintatos kísérteiéi között. Maria Dorát könnyű volt leszerelnem. Átláttam gyöngéin, és kiszolgáltam őket. Azt hitte, úgy történik minden, ahogy ő akarja, pedig az én pórázomon táncolt, és életében először elégedett volt. Ha rágondolok, miket képzelt rólam elfogult szeretetében, szégyenkeznem kell. Azt hitte – mert elhitettem vele –, hogy roskadozom az erényektől: szívjóság, hála, vallásos istenfélelem, buzgó szorgalom tartanak örökké szárnyai alatt bent a házban, elvonult magányosságban. Úgy nézett rám, mint felsőbbrendű lényre, különösen azóta, hogy dicséretemet hallotta zengeni Fra Niccolótól, a San Marco-kolostor egyik tanító-szerzetesétől, akit nyugalmam érdekében elfogadtam tanítóul. A korlátolt papocska elkábult persze gyors előmenetelemtől az írás, olvasás, számolás tudományában. Napi egy-két órával leráztam a jámbort, a többi idő

enyém volt azután valódi tanulásra, könyvekben való búvárkodásra, kísérletezésre apám hiányos kis műhelyében. A tanulmányok megkezdéséhez nem rendelkeztem egyébbel, mint mohó, kétségbeesett szorgalommal. Lesújtva jöttem rá, mennyire tájékozatlan vagyok. Nem tudtam, hogyan kezdjek hozzá, melyik úton kell elindulnom. Az alchimia lényege olyan összecsomósodott szálrengetegnek tűnt előttem, amelynek makacsul elrejtőzik gombolyítható vége. Külső megnyilvánulásairól, világ felé mutatkozó, rejtélyes pantomimjáról sokat tudtam. Ismertem a Mágust. Ott éltem a közelében, naponta megfigyelhettem. Csodáltam, és megöltem végül. Elragadtam tőle a Nagy Eszenciát, és ittam belőle. Szemem látóvá lett. Két világban éltem egyszerre. Végrehajtottam a transzmutációt egy dilettáns alchimista műhelyében. A dreisesselbergi kastély toronyszobájában négy zöld tükör között megidéztem a Beavatottat. Eleven öntudattal mentem át kétszer a halál és az élet kapuján, de semmit sem tudtam e dolgok lényegéről. Használtam őket, mint zárkózott hatalmas erőket, mint az ember ma a villamosságot. Egynémely szokásukra rájöttem, de belső szabályaikra, veszélyeikre nem, éppen ezért minden provokációmra másképpen reagáltak, mint vártam, ellenem fordultak, összezúztak és elsodortak a bennük rejlő, ismeretlen törvény szerint.

Homonculus Hosszú volna elmondanom, hogyan jutottam el verejtékes munkával száz téves értelmezésen át az alchimia képes nyelvének részleges megfejtéséhez. Azért mondom részlegesnek, mert attól ugyancsak távol voltam, hogy konkrét útmutatást olvassak ki belőle. Mikor úgy véltem, megoldáshoz jutottam, izgatott, ügyetlen kísérleteimből siralmas fiaskók lettek. Elképzelhető, hogy mikor egyedül és tanácstalanul nekiültem Raymundus Lullus a Bölcsek Köve elkészítéséről szóló fejtegetésének, csüggedten megfogtam a fejemet, mintha lázálom összefüggéstelen képei táncoltak volna a szemem előtt, s úgy éreztem, percről percre kevesebbet értek belőle. “A Kő úgy készül" – mondja Raymundus Lullus –, “hogy a holdfű nedvét felfogod, és ennek izzadságát kicsiny, gyenge tűzön kivonod, és birtokodban lesz a mi higanyaink közül egy, a fehér víz alakjában és folyadékjában, amely a mi kövünknek és egész természetének lemosása és tisztítása. Az egyike a legfőbb titkoknak, és az első kapu. Ebben a folyadékban megtisztíttatik a nagy sárkány is, kivettetik Arábia nagy sivatagjából, mert fekvése miatt közvetlenül megfulladna és elpusztulna a halott tengerben. Fordítsd meg tehát, és küldd Aethiopia királyságába, ahol természetszerűen született, mert azt mondjuk,

hogy hacsak nem fordíttatik és nem helyeztetik el az ő földjében, eltávozik, és más vidékre megy. Ezért biztosan tudjad, hogy minden más klíma és más vidék kövünknek halált hoz, elrejtve a tudatlanok és hozzá nem értők előtt." Basilius Valentinus a Vörös Oroszlánt háromszor keresztülhajtja a szürke farkason. A nehézségeket fokozta, hogy minden nagy alchimista más és más állatnevekkel és természeti szimbólumokkal takarta el a különféle kémiai anyagok és folyamatok nevét. A Príma Matériát is százféleképpen nevezték: “Leo viridis"-nek, “Venenum"-nak, “nutrix"-nak, “ehaos"-nak, “Azoth"-nak, “Draco devorans caudam suam"-nak, sőt sokan “Mercuris Philosophorum"-nak is hívták. A legvilágosabb utalásokat Cornelius Agrippa von Nettesheim munkáiban találtam. Mindenekelőtt szótárt készítettem, s egy-egy szó mellé odajegyeztem a rengeteg fedőkifejezést, amelyekkel a Mesterek dolgoztak. Eljutottam így a cineratio, putrefactio, corrupcio, ablificatio, resurrectio folyamatainak ismeretéhez, de az alapot, amelyre építhettem volna, magát a Príma Matériát nem tudtam megtalálni. Hány évig futottam a Príma Matéria lidérce után! Mi mindenben véltem felfedezni: vérben, tűzben, vízben, spermában, bélsárban, levegőben – s mikor Homonculus segítségével rájöttem végül a megoldás félelmetes egyszerűségére, mennyire korainak bizonyult a győzelem érzetének eszeveszett öröme. “Terra virginea" – írtam be szótáramba a Príma Matéria többi elnevezése mellé. Be kell ismernem: Homonculus nélkül sohasem jutottam volna el a Príma Matériához. Szinte bátortalanság fog el, mikor beszélnem kell végre róla is, életem egyik legfurcsább és legőrültebb kalandjáról. Hogyan is írjam körül ezt a szánalmas, borzasztó fantomot, amely annyi megszállott alchimistát inspirált esztelen kísérletekre, s annyi érzékeny szervezet álmát terhelte meg jeges árnyékával?! A mesterséges emberrel való hírhedt, középkori kísérletek mögött mindig Homonculus démonalakja gubbasztott; belőle áradt a kiútkereső akarat, hogy testet zsákmányolhasson magának erőszakosan, mivel a világrend törvényei nem nyitottak kaput neki törvényes születésre. Ezek az ő médiumai azonban csak a "falon át" érintkezhettek vele, a mindennapi ember tökéletlen "áthallása" útján, tétova álmok, zavaros sejtelmek derengésében. Egyik sem látta őt. Egyik sem beszélt vele, s egyikkel sem kötött szövetséget – csak velem. Évezredeken át keresett, próbálkozott a szerencsétlen, míg eljutott hozzám, a másik fogolyhoz, akivel végre közvetlenül érintkezhetett, s akit felhasználhatott tehetetlen bénaságában. Homonculus helyzete bizonyos

mértékig hasonlított az enyémhez, de sokkal rosszabb volt nála. Én a fizikai és asztrálbirodalom börtönében lettem rabbá az ösztönök, indulatok, szenvedélyek, félelmek örvénylő lávakitörései között, de e vad erupciók spirálmozgásukkal egyre tovább görgettek, magukkal sodortak az élet és halál váltakozásain, tapasztalatok szenvedésein át a konzekvenciák hűsebb, szabadabb, csendesebb vizei felé. Homonculus azonban a terméketlen, bölcsesség nélkül való értelem dermedt jégvilágában vesztegelt asztrálsíkon túl és mentálsíkon innen, a "külső sötétség" középbirodalmában. Sehova nem tudott odakapcsolódni. Szikkadt volt és érzelem nélkül való, mint egy üres szofizma. Kéj nem vonzotta, és indulat nem borította el. Az asztrálörvény kilökte magából, mint más rezgésszámú erőkomplexumot, s a mentálsík napos, fenséges elvontsága nem fogadhatta be a halott betűtömegből, amely kuszán és emésztetlenül halmozódott benne hatalmas jégtorlaszként, a teljes körű elkülönülés örökké fagypont alatti hőmérsékletében. Ő volt a “nihil" a lét és látens dermedés közötti senkiföldjén. Mikor még ember volt egy egészen másfajta, ősi, úgynevezett mágikus kultúra virágzásának idején, mesterművet alkotott egy megrendítően igazul és cáfolhatatlanul hangzó elmélettel, amelynek láncszemeként egymásba kulcsolódó okfejtésével tagadásba vette saját szellemét. A harmadik szem, vagyis a szellemi látás elhomályosulásakor történt ez, mikor a képlátó, szimbólumolvasó szem helyett kifejlődött a nagy agyvelő, a vak tapogató ujjaihoz hasonlóan, amellyel az ember már nem egyszerre és plasztikusan látta át az igazságot, hanem részletenként, az ok és okozat eltagjain át tapogatta ki tévetegen, tökéletlenül és szubjektívan. Homonculus a vakok világának sötét beteljesedését ünnepelte e labirintusba csavarodó kauzális kísértetvár felépítésével, amelynek folyosói elvezették végül a betévedt embert a koporsóig, amelyből nincsen feltámadás Ez a kultúra lehanyatlott, elsüllyedt, kataklizmákban elpusztult azóta; s azok a lények, akik benne éltek, más bolygókon, szubtilisabb vagy sűrűbb anyagi feltételek között ütöttek tanyát. Homonculus azonban, akinek szellemi csapdájába annyi gyenge lélekmadár akadt fogva, kivetetten és kárhozottan visszamaradt a halál fikciójában. Homonculus meggyőződésbe fagyott rögeszmével tagadta az életet. Mindent szétboncolt, porrá őrölt, ami hő, fény, mozgás és hit volt, anélkül, hogy támasztékot, vagy menedéket szerzett volna magának helyette. Hallatlan kitartással és zsenialitással így ölte meg magában a fizikai és asztrális sík erőit Ha nyoma marad benne a két alsóbb síknak, bizonyosan a fizikai lét legmélyére süllyed, és tompa, kemény kőzetté válik; így azonban, e két sík nedvei, feszülő erői, terelő szenvedélyei és szenvedései nélkül kivetetten vesztegelt, mint egy poros, kusza, rozsdás értelemdrótváz, amelyről lemállott minden más anyag. Ott kísértett a szellemi feltámadás bezárt kapuja előtt.

Furcsa, ijesztő együttléteink alatt sikerült kibányásznom belőle, miképpen jutott el a mesterséges embertest kudarcától a felismerésig, hogy az ő szabadulásának is csak egy módja van: a mindhárom síkon egyszerre végrehajtott transzmutáció. Arra is rájött nyilván, hogy ezt a nagy kísérletet csak ember hajthatja végre. Homonculus, a béna fantom, soha! Magános töprengéseim és a poros alchimista műhely olajlámpásának sárga fényköre vonzotta hozzám az örökké éber elkárhozottat. Hosszú időn át figyelt, mielőtt kísérletet tett volna rá, hogy érintkezést találjon velem. Első találkozásunk megrendülése ma is elevenen él bennem. Hónapok munkája után ismét súlyos fiaskóhoz érkeztem el. Vérrel kísérleteztem legyőzve iszonyomat, és vállalva rettentő környezetem fokozott rohamát. Mert ez a szomjas indulatlégió, mint az olajjal felizzított tűz, erős, mámoros és harsány lett a vér láthatatlan párájától. A vért szűrtem, hevítettem, sűrítettem, hígítottam, fagyasztottam, beszárítottam és párologtattam, de csak egyre szorosabb kötés lett belőle rajtam. Fáradtság nyűgözött le. Sikertelenség üressége kongott bennem. Már túljutottam a lázadáson és kétségbeesésen. Letargikus voltam. A műhelyt előzőleg megtisztítottam a véres lombikoktól, hogy nyugtom legyen az asztrálordasoktól. S valóban, a sivár éjszakai csendben, elmos, rideg környezetben ők is elpihentek rövid időre, mint hamvazószerdán a részeg farsangolók. Betegnek éreztem magamat. Amíg a munka láza tartott, nem vettem tudomást fájó keresztcsontomról, virrasztásról, megerőltetéstől égő, könnyező szememről, de most minden nyomorúság egyszerre támadt rám. Fáztam. Megzsarolt ereim nem fűtöttek eléggé, mert a vért legnagyobbrészt saját testemből szereztem. Ez a leromlott, indulat és érzelem nélkül való, sivár állapot felelt meg leginkább Homonculusnak; ebben tudta a közénk épülő híd első kötelét átdobni hozzám. Éjfél után egy óra lehetett. Lámpám elsötétedésével kezdődött. Azt hittem, kifogyott belőle az olaj, vagy a lámpabél lett kormos. Gépiesen megigazítottam. Semmi értelme nem volt már fennmaradásomnak ezen az éjszakán; de annyi erőt sem éreztem magamban, hogy ágyamhoz menjek. Görbe, sajgó háttal ültem szétszórt feljegyzéseim között. Nyitott szemmel, didergő, kényelmetlen pózban, valami félrévületfélébe merültem, melyben a fizikai érzékek megbénulnak, és a lélek védtelenül tántorog a nagy, sötét középbirodalomban. Nyitott szemem újra észlelte a lámpa elsötétedését. Egy-két tétova gondolatkavics gördült le bennem az észlelet után: – Most töltöttem tele olajjal… a lámpabelet lecsíptem és kihúztam… Mégis olyan a fénye, mintha valami hideg, nyirkos tárgy fullasztaná… Az összeszűkült láng sercegett, füstölt. Lassan tudatára ébredtem, hogy fényét már nem körbeveti, hanem a fizika minden szabálya ellenére

keskenyen, hosszan elnyúlik a szoba bal sarka felé, kitolja, végtelenné mossa ott a falat, és a sárga fénysugár végén, szörnyű, süket messzeségben áll valami… vagy valaki. Nehéz leírni Homonculus megjelenési formáját. Csaknem lehetetlen. Léte inkább negatív lét. Kialudt kozmikus ködök, úgynevezett szeneszsákok színe és állaga lehet ennyire sűrű, halálosan fekete. Olyan fekete, amelynek tömegében nem fedezhető fel körvonal, mégis fenyegető szakadékok, pokolba vivő, végtelen alagutak érződnek benne. Ez a feketeség minden emberszem által felfogható sötétségtől elválnék még sok árnyalattal, éles elkülönüléssel, így állt ott az ernyedten szétvált anyagi és asztrálformákon túl hatalmas, tusszínű árnyékával Homonculus. Olyan volt, mint egy kínai festő által rajzolt, bizarr, alvilági barlangkapu, de körvonalai szüntelenül változtak; más és más helyen tűhegyes csúcsok, görbületek tolultak ki belőle, horgok és kampós, vonagló csápok Alakja felnyúlt, elvékonyodott, majd lefelé örvénylő spirállal, zuhanásszerűen összetömörült. Ezek voltak az ő gondolatformái, fantomlényének működése, mert benne is, mint minden élő szervezetben, mozgás volt. Tompán, belső visszhang nélkül elmerültem alakjának szemléletébe. Egy idő múlva valami sürgető, követelő fokozódás arra ösztökélt, hogy önmagámba figyeljek, egy idegen, lármás, betolakodó hangra, amely agyamban dörömbölt. – Látsz engem?! – hallottam olyan visszaverődő, öblös erővel, mintha hatalmas, üres teremben ordították volna. Belül hangzott, és mégis teljes bizonyossággal tudtam: a süket messzeségben örvénylő titáni valaki szól hozzám. – Igen! – hangom furcsa, rekedt színnel tört a műhely poros csendjébe, és darabokra zúzta a varázslatot. Felriasztott keselyűrajként vijjogott fel körülöttem az asztrálszenny. Szívem meglódult, és kihagyó ütemű, vad dobogásba kezdett. Verejték öntött el, de fáztam közben. Ágyamhoz vánszorogtam, és ruhástól beástam magamat a takarók alá. Mi volt ez?! Reszketésem nem akart csillapodni. Homunculus dermesztő, távoli árnyéka hevesebben megrázott minden eddigi átélésemnél, mert ő volt tökéletes ellentéte a Fénynek, amelyből még a legszörnyűbb asztráldémonban is rejtőzött egy szikra. Homonculus elnyelte és megfojtotta magában a fényt. Homonculus maga a Sötétség volt: “az ördög". * Hetek múltak el, míg újra érintkezést tudott létrehozni velem. Állandóan ott súlyosodott rajtam figyelő, sürgető, hívő akarata – át- meg átsivított rajtam,

mint tárt ajtajú-ablakú szobán a kísérletes őszi huzat. Ha féltem vagy fáradt voltam, erősebben éreztem. Szinte hálás lehettem most az asztrálörvénynek, amely farsangi körtáncként eltakart előle. December volt. Gyorsan és fakón múló nappalok sietve elkotródtak, hogy helyet adjanak a hosszú, borús éjszakáknak. Hideg falak ontották a telet. A faszénserpenyő parazsa alig egy méterre sugárzott. Folyosónkon csontig ható szél rohant, és belesírt a kéménybe. Erős hűlés vert le a lábamról. Míg a láz tombolása tartott, nem volt semmi baj; de hőmérsékletem azután zuhanni kezdett. Izzadástól legyengült, kihűlt testemben létrejött az az állapot, amelyben Homonculus újra megjelenhetett. Megint ott állt a lámpa megnyúlt fényvonalának végén. Mély, súlyos hangja nagy, boltozatos teremben visszhangzóit belül az agyamban. – Látsz engem?! – Igen… – a felelet most halk, didergő gondolatként szállt fel bennem. – Mit… kívánsz…? – Szövetséget veled! Minden érzékemből, ösztönömből és érzésemből vad tiltakozáshullámok ömlöttek agyam felé, de Homonculus parancsoló hangja eltömte a feltörő áradatot: – Várj! Ostoba! Azt hiszed, vérrel, bélsárral pepecselve eljuthatsz valaha a Príma Matériáig?! Egyedül sohasem találod meg… Csak Homonculusszal! A híd létrejött közöttünk. Egész lényem fókusza ez a probléma volt. Minden más háttérbe szorult; eltűnt a félelem, meggondolás, taszítás vészjelzése, csak a mágikus szó égett közöttünk vakító kristálylénnyel: – A Príma Matéria! Az első lépés. Az alap, amelyre a transzmutáció Kozmikus Temploma felépül, A Nagy Magisterium bölcsője. A szent, ősi anyaméh, amelyben szabadulásom megfoganhat. Ezúttal megéledő izgalmam, mohó kívánkozásom mosta el kapcsolatunkat. Most azonban én futottam kétségbeesett vágyakozással a hatalmas lény után, akinek látása szélesebb horizontot ölel fel, és aki tud… én meg csak tapogatódzom, mint a többi emberféreg. Segíteni akar. Szövetséget ajánlott fel. Kiválasztott magának. Hogy ennek a szövetségnek ára van? Mindegy. Meg fogom fizetni. Minél hevesebben akartam, minél szenvedélyesebben vágyakoztam egy új találkozás után, annál kevésbé sikerült létrehoznom. Sejteni kezdtem, hogy a Homonculusszal való érintkezéshez sajátos, hűvös nyugalmi állapot szükséges, melyben az érzelmek, indulatok, fizikai erők elpihennek, mintegy kikapcsolódnak. Megkíséreltem felidézni első találkozásunk félrévületét; de zaklatott, dekoncentrált gondolataim, érzéseim hisztériás kíséretükkel együtt

úgy támadtak szándékom ellen, mint éhes, acsarkodó fenevadak. Nem voltam képes üres teret létrehozni bensőmben, legfeljebb pillanatokra. Hosszú erőlködés után egyszer sikerült Homonculust újra megpillantanom, és töredékes szavaiból összeállítanom azt a tanácsot, amellyel – hónapok nehéz munkája után – megteremthettem az állandó érintkezést vele. Egy bizonyos légzést és ülési módot kellett megtanulnom, később füstölőszert is igénybevettem, amelyet Homonculus receptje szerint állítottam össze. Azt gondolom, ő ugyancsak erőfeszítéseket tett és gyakorolt; legalább feleúton elém jött ezeken a találkozásokon, mert mikor kapcsolatunk megszakadt, nem tudtam többé létrehozni, a klauzúrát, amely kettőnkön kívülre zárta a fizikai és asztrális világ nyugtalan áramlását. * Csaknem egy egész esztendő telt el, míg összeköttetésünk állandósult. Az éjszaka mécsfényű, csendes órái voltak legalkalmasabbak titkos érintkezésünkre. Ezek az infernális szeánszok különös erjedésbe hozták gondolatvilágomat, és életemet újra kilódították békés kikötőjéből. Homonculus úgy hatott gondolkodásomra, mint köszörűkő a késre. Tőle tanultam meg, sok más részletismeret mellett, az elvont spekulációnak rétegről rétegre, a dolgok magjáig hatoló módszerét, a pusztító kérdések bűvöletét, amelyek mindent meghazudtolnak és megölnek végül anélkül, hogy valahol, valamiben nyugvópontra jutnának. Homonculus nem tagadta Istent, hanem bebizonyította, hogy nincsen; éppen úgy, ahogy az örök életről frappáns érvekkel állította, hogy fikció. – Spekulációsora megtámadhatatlan volt, rés nélkül való; csak éppen ő maga élt, test nélkül, immár évezredek óta, szüntelen öntudattal egy tökéletes, mégis egészen hibás elmélet zsákutcájában, amelyre a valóság misztikus módon rácáfolt. Vitáink mérhetetlenül különösek voltak, bár nem tartottak hosszú időn keresztül. Érveimet úgy Toppantotta szét hatalmas, üresen őrlő gondolatmechanizmusával mint kiéhezett oroszlán a ketrecébe tévedt egeret. Mindig azt hittem, a hiúság forró érzelem, asztrális szenvedély, amely korbácsol és öl. De Homonculusban sokkal hihetetlenebb formáját ismertem meg; egy mágikus hiúságmúmiát, amely vele együtt balzsamozódott évezredes életre, és ott kísértett száradt, de szívós alakjával e tragikus intellektusban. Ez a gondolatszörny meg akart nyilatkozni. Mutatkozni kívánt ijesztő teljesítményeivel, ezért nem maradhatott titokban. Homonculus nem tűrte, hogy rejtve maradjon, vagy munkássága engem díszítsen. Kellett beszélnem róla. Követelte, hogy hivatkozzam rá. Máskülönben soha nem ejtettem volna egyetlen szót róla. Meglepődtem, milyen nagy, komor elégtétellel töltötte el a fajankók meghökkenése és

lenyűgözöttsége. – Megvetem őket – sugározta belém. – De csodálatuk jár nekem, mint királynak az adó; noha az uralkodó és az alattvaló viszonya felettébb törpe valami a közöttünk lévő viszonylathoz képest! Elmélete szerint a világmindenség egy ostoba, lomha, múlandó test, amelynek agya éppen úgy nem tud a testében kínlódó, foglyul ejtett sejtekről, mint bármelyik földi szamáré; csak élete nem az ember időmértéke szerint telik. Ezt a tudatlan, vak titánt meg kell ölni, hogy lassan múló életének évtrilliós börtönéből kiszabadulhassanak a szenvedő parányok, és visszahullhassanak a sötét semmi békéjébe. A szabadító: Homonculus. Az örök Halál Megváltója. A gyilkos tőr a transzmutáció. A fehér mágus a Nagy Magisterium birtokában az életet szövi tovább, mert a gigászi testben finomabb sejtté vált – agysejtté –, és önmagán keresztül Istenné emeli a központot, amelyet éltet, és amely általa nyilatkozik meg. De Homonculus kezében a Hatalom a fő ütőeret nyitja majd meg, amelyen át elömlik a kegyetlen, ostoba Makrokozmosz vére. A Titán meghal. A mozgás megáll. Az anyag feloszlik, megsemmisül és vele a matéria, a láthatatlan lényeggé finomult matéria váladéka: a szellem fikciója is. * Senki sem ismerte jobban a dolgok szerkezetét, összetételét nála; olyan volt, mint a boncoló orvos, csak mérhetetlenül szubtilisabb anyagot boncolt, a redukciónak szinte határtalan mélységéig. Az emberi lest működéséről, vegykonyhájának titkairól, a mirigyektől a vérkeringésig, a génektől az asztráltest érzékeny és zseniális rezgésszerkezetéig levetkőztette az életet, s olyan távlatokat nyitott meg előttem már akkor, 1633-ban, amelyeket mai orvostudományunk még csak meg sem sejtett. Mikor spekulációjában rájött, hogy a nagy művelet végrehajtásához mindhárom síkon jelen kell lennie; sziszifuszi kísérletezésbe kezdett néhány alchimista agyán át a mesterséges emberrel. A kísérletek, szerinte, “a mocskos, rosszfajta agyszűrőn" buktak meg: eltorzítva hatoltak keresztül rajta az utasítások. Ezt az eszmét azután végképpen elvetette, mert általam könnyebb megoldás kínálkozott neki. Az én szervezetem készen állott mindhárom síkon a kísérletre, csak bele kellett költöznie saját zsenijével a nyitott kapun át, amelyet misztikus bűnömmel kifeszítettem a másik világ felé. Nem volt fal közöttünk. Láttam őt, és a közös módszer megteremtésével sikerült állandó, közvetlen összeköttetést fenntartanunk egymással. A munka megalapozásához az is szükséges volt szerinte, hogy engem "átcsiszoljon". Agyamban "rendet" teremtsen. A zavaros, tisztátalan

fogalmakat "kitakarítsa", és gondolkodóképességemet “élessé", védhetetlenebbé tegye, mint a legfinomabb pengét. Vitáink erre szolgáltak. A takarítás alapos volt, és kezdett kihatni nappali életemre is. A belémoltott romboló szkepszis, amellyel szétverte a tisztázatlan, gyöngéd és félénk érzésekből kevert metafizikai habarcsot a fejemben, fennhéjázóvá, türelmetlenül provokálóvá telt. Már szó sem lehetett arról, hogy eltűrjem Maria Dora jámbor dogmatizmusát. Vitatkoztam vele, és gúnyra ingerelt. Fra Niccolo, a korlátolt, szelíd papocska egyenesen félni kezdett tőlem. Kérdéseim Istenre, a teremtésre, bűnre, bukásra, szabad akaratra vonatkozólag csak árnyékai voltak Homonculus kérdéseinek, mégis izzadni kezdett tőlük, majd néhány eldadogott, siralmas érv után rémült kiáltásban tört ki: “Apage Satanas!" –, és vetni kezdte magára a kereszteket. Ezeket a kérdéseket később a XIX. század vallásromboló materializmusa vetette fel újra, és éppen olyan részeg büszkeséggel hitte, hogy sikerült “a metafizikai hazugsághidra" minden fejét lemetszenie, akár én hittem akkor. Kétségkívül nem volt okos dolog így viselkednem, de erőt vett rajtam meggyőződésem láza. Ez az állapot minden esetben és minden embernél bekövetkezik, ha egy új hit tüze vet lángcsóvát rá. Ma már nyilvánvaló, hogy az ateizmus és a materializmus éppen olyan szenvedélyes, dogmatikus hit, mint az ellenkezője. * Szegény jó Maria Dora csaknem belebetegedett megváltozásomba. Mikor Fra Niccolo közölte vele, hogy a világ minden aranyáért sem vállalja tanításomat sírva kérlelt, térjek eszemre. Viselkedésem nemcsak lelkem üdvét veszélyezteti, hanem testi épségemet is. A városban máris híre terjedt, hogy eladtam lelkemet az ördögnek, s a vásárt elhalt anyám közvetítette, aki boszorkány volt. A szerződés nyilván kikötötte, hogy minden lehetséges alkalommal szembehelyezkedjem az egyház tanításaival, a jámborokat megzavarjam, és minél több bárányt térítsek el az igaz útról. Ezt a szándékot bizonyítják sátáni ravaszsággal feltett kérdéseim, amelyek csak a pokolban foganhattak, különben tisztességes, vallásos ember rögtön válaszolni tudna rájuk. Egyedül az ördög fonhat ilyen hurkot Isten együgyű galambjainak. Tudtam, hogy ez a sértődött, bárgyú és alattomos érvelés nagyrészt a San Marco-kolostorból gyűrűzik szét Milánóban, és komoly veszélyeket rejt. Szívesen továbbálltam volna, de Homonculus maradásra intett azzal, hogy nemsokára úgyis indulnom kell. Apám műhelye túl hiányos és szegényes a nagy kísérlet lefolytatásához, tanulmányaim azonban még nem teljesek. Pénzre, összeköttetésre ne legyen gondom. Homonculus ismeri a fogantyúkat, amelyek megindítják az emberi ostobaság és hiszékenység gépezetét.

* Az események mégis úgy alakultak, hogy előbb kellett elmennem, mint Homonculus akarta. A folyamatot Maria Dora indította meg szerető aggodalmában, s ahogy ez már lenni szokott nála, megint csak kellemetlenségbe döntötte azt, akit meg akart menteni. Bizonyos például, hogy a jámborságában és még inkább hiúságában sértett Fra Niccolo mellett ő maga volt az, aki istentelenségemet szétsírta ismerős öregasszonyok, pattanásos apácák, szörnyülködő papok között. Nem kellett rá soká várni, a szentencia hamarosan megszületett: ki kell űzni belőlem az ördögöt! Az ördögűzés nagy és ünnepélyes szertartás. Szent félelemmel és kíváncsisággal tolong a nép a menny és pokol fizetett szakembere nyomában, aki füstölőt lóbál, szenteltvizet fröcsköl, és jámbor szavak lángpallosával diadalmas harcot vív a gonosszal. Az én ördögöm azonban makacsnak és elutasítónak bizonyult. Meg se nyikkant a szenteltvízre, és a füstölőtől mindössze bosszúsan eltüsszentette magát. A vallásos borzadással egymáshoz préselődő asszonyok, Fra Niccolo borús, képmutató majomábrázata, Maria Dora piros daganattá sírt arca, s egy piszkos mezítlábas gyerek, aki beszivárgott valahogy, és egész idő alatt hevesen túrta az orrát humorosan és egyben felháborítóan hatott rám. Váratlanul törtek be a békés műhelybe. Trimosin: Aureum Vellus című könyvét kitépték a kezemből, gyorsan felfüstölték, és irtózással megöntözték, mint valami döglött patkányt, aztán engem locsoltak végig, de hiába. Az én ördögöm nem ment ki. Sőt. Nevetni, gúnyolódni kezdett kielégületlen mérgében és csiklandó jókedvében; elevenebb, ravaszabb gonoszsággal vitatkozott, mint valaha, végül kizavarta az egész társaságot. Még jó, hogy egyszerű száműzetéssel megúsztam a dolgot. Igaz, csak azért, mert mire elcsíphettek volna, már messze jártam szülővárosomtól. A kedves, öreg házban eltöltött utolsó órákban derült ki, hogy mégis több szál köt oda, mint forrongó, hideglázas szellemi állapotomban hittem. Anyám szelíd, kék ruhás emlékalakja suhant szobáról szobára. A falak pórusaiba régi susogások ivódtak, s az ebédlő kihűlt fényű bútorai elmúlt testek hajlatait őrizték. A búcsúzás halálízű perceiben minden múlt jelenné váltán tétovázott a küszöb előtt, s úgy éreztem, csak szólnom kell, máris becsoszog szórakozott tekintetű apám, kéntől sárgára mart ujjai között erős illatú agyagcsuporral. Az ágyak takarói feltornyosultak, mintha feküdt volna alattuk valaki. A véres szülés sikolyai, didergő, ijedt motozás, beteg gőz és sivító huzat, mind ott kísértettek körülöttem, magánnyal, gyásszal és vágyódó gyöngédséggel telítve bensőmet. A tárgyak beszéltek hozzám, és utánam nyúltak, mert sok év erős

érzéseivel és gondolataival életre keltettem őket. A poros, tömör ciprus a kis medence vizében visszatükröződve elmondhatatlan dolgokat közölt velem alázatosan terjengő körvonalaival. A fehér-fekete kőkockák erezete, lépteim visszaverődő kongása, a virágos függönyök sápadt, napszítta mintái, olajosan megbámult festmények, az ebédlő- és ruhásszekrényekből kiáradó illat, mind külön fájtak, mintha idegszálakkal átszőtt részeim lettek volna. 1636-ot írtunk. Alkonyat volt, mikor sietősen elhagytam a házat, sötét köpenyben, kis csomaggal a kezemben, Maria Dora halk, csukló zokogásától és saját kietlen érzéseimtől kísérve. Sokáig nem mertem visszanézni. Görcsösen bámultam a lábam alatt sodródó vizes, hervadt leveleket. Október eleji, ideges, vénlányos szél fújt, és libabőrössé borzolta a délutáni eső után maradt tócsákat. A csatorna vize haragos volt, és rothadó szag párolgóit belőle. Egy pillanatig arra gondoltam, kimegyek szüleim sírjához a temetőbe, de a szándék rögtön elernyedt bennem: minek? Nincsenek ott. Azok a sírok üresek. Levetett, málló testruhák porladnak bennük; éppen olyan romvárak, mint az öreg ház a Catarana-csatorna mellett. Azután megálltam a Viale dei Collin, a Dombok útján, és visszanéztem a házra. Borús ég hátterében emelkedett kialudt ablakszemekkel, öreg volt és örökre elhagyott. Felzokogtam. Olyan ijesztő erővel rohant meg a bizonyosság: anyám nélkül elveszett vagyok, hogy hangosan kiáltottam a nevét. * Száműzetésem után néhány év meddő vándorlással telt el fél Európán keresztül. Kalandos, zavaros, mulatságos és szomorú mozaikokkal tele időszak volt ez, kevés valódi munkával és ismeretgyűjtéssel, noha Homonculus cinkosságával meglehetősen nagy hírre vergődtem mint alchimista, boszorkánymester és csodadoktor, anélkül, hogy ennek a nimbusznak keserves következményei utolértek volna. Mikor a talaj átforrósodott a lábam alatt, Homonculus jelt adott az indulásra, és én továbbálltam, hol gyalogosan, hol egylovas, de néha négylovas hintón, drágán szerszámozott lovakkal, aszerint, milyen áldozatra akadtam, pártfogóm mennyire volt bőkezű. Homonculus valóban értett az aranycsináláshoz, de ő is csak az emberi butaságból transzmutálta egyelőre. A mód, amellyel meggyőztem a legcinikusabb kételkedőt is, nem egyszerű kóklerkedés volt, hanem az események logikájának pontos felismerése, rejtett összefüggések, s a természet törvényeinek mélyreható tudása. Ezekkel a képességekkel persze nem én, hanem Homonculus rendelkezett. Megjósolta, sőt, fenyegetésül használtatta velem az időjárás változásait a jövőben, az

áradásokat, földrengéseket, sőt a politikai feszültségeket, háborúkat is. De a járványok, állatvészek éppen úgy bekövetkeztek az általa megjósolt időben, mint különféle betegségek jobbra vagy rosszabbra fordulása. Diagnózisai csalhatatlanok voltak. Egyetlen esetben nem tévedett a halál időpontjában. Teljesítményeire, mini már mondottam, hiú volt a maga száraz, kísérteties módján, de nem tűrte nálam a kialakuló mítoszt körülötte: – “Ez csak tudás következtetés, szerzett képesség; évezredes megfigyelés által összehordott ismeret. Sikerült kilesnem az anyag egészen rejtett tulajdonságait is, mégpedig nem specializálódva, hanem a Makrokozmosznak mint összefüggő egésznek szintéziséből kiindulva. Tudom például, hogy ha a napon foltok mutatkoznak, hogyan reagálnak rá a földparány sejtjei, éppen úgy, ahogy egy valamirevaló orvosnak tudnia illenék, hogy a rossz veseműködéstől megdagad a láb." * Homonculusnak mindenben igaza volt, ami a fizikai világra vonatkozott vagy akár a legszubtilisabb matéria alkatelemeire és működésére – mégis súlyosan, alapvetően tévedett a lényeget illetően. Hiába volt minden számítása pontos és megtámadhatatlan. A matematika igazat adott neki, a misztikus Élet azonban nem. De erről később.

Az asszonyember Hosszabb tartózkodásra, alapos, érdekes kísérletekre végre Hasenburgban nyílott alkalmam, Krisztina svéd királynő pártfogása alatt. Erről a furcsa asszonyemberről rengeteget írtak azóta is. Megrajzolták romantikusnak, tragikusnak, zseniálisnak, őrültnek, betegnek, romlottnak és szentnek. Valójában egyik se s egy kevéssé mindegyik igaz. Kétségtelenül férfi volt. Mohó, okos ás perverz kíváncsisága ejtette foglyul női testben, amelyet olyan szenvedélyesen imádóit, hogy eggyé kívánt lenni vele; nemcsak a kéj rövid önkívületében, hanem hosszan, átkutatva idegzetének, agyának, sejtelmeinek, vérének és húsának sajátos titkát, belülről hallgatódévá szervezetében. Át akarta élni hangulatait, elhallgatott álmait, komiszságát és egzaltált jóságát úgy, ahogy férfi sohasem ismerhet meg asszonyt, hiába szakadt ki anyja méhéből, hiába szívta dajkája mellét, préselte testéhez ágyasát, és hatolt be ölébe. A másik pólus mégis örökre idegen bolygó maradt fényévek távolságában.

E furcsa kettősségből eredt rendkívüli, külső szem előtt érthetetlen meghasonlottsága. A férfi psziché és a női test sajátos törvényszerűségéből fakadó ösztönvilág egyszerre volt jelen benne, de szüntelen harcban egymással és váltakozó beerősödéssel. Mint férfi mérlegelő, ismeretszomjas, betűvándor és szkeptikus, gyakran önkínzó aszkéta, máskor enervált költő, gáláns szerelmes, néha bővérű ivópartner, fűszeres ételek és fülledten dús asszonyi bájak habzsolója volt. Mint asszony egzaltált és szeszélyes, máskor templomos, csendes, imádkozó, de legtöbbször kiszámíthatatlan, hisztérikusan tomboló, tetszelgő, kegyetlen nőstény, aki a testéből, érzékeiből, idegeiből feltörő minden érzéshullámnak gáttalanul odaengedte magát. Környezetének hallatlanul nehéz volt a helyzete. Senki sem tudhatta, melyik lényt dobja felszínre benne a következő pillanat. Amit az egyik épített, a másik lerombolta. Amit az egyik szeretett, a másik gyűlölte. Amit az egyik szégyellt, azzal a másik büszkélkedett. Sohasem láttam tragikusabb kettősséget – és biztosabb bukást Krisztina királynő bukásánál. A hatalmat gyöngébbik, ösztönös és asszonyos természetével akarta. A férfinak húsába vájt a hatalom és felelősség. Fojtogatta. A férfi lázadó volt, és szabadságért kiáltott. Aranyat is a puha, babonás, élvezetvágyó, hiú nő akart szerezni a hatalomért. Krisztinának arany kellett, homonculusnak és nekem gazdagon felszerelt műhely, óriási könyvtár, zavartalan munkalehetőség, így Hasenburg vált hosszú időn keresztül kísérleteink izgalmas színterévé. A királynő sokat harcolt zavartalan munkánk érdekében. Pozíciót féltő, irigy és egyes, talán valóban jóakaratú udvaroncai joggal féltették befolyásomtól. Krisztinán azonban – éppen úgy, mint rajtam – erőt vett a láz, amelyet jó! ismer minden kutató, aki ösvényt vág egy felderítetlen tudomány-földrészen. Őt az arany is csalogatta, bár a kísérlet érdekessége néha önmagáért gyújtotta fel. Én a magam megváltásáért és Homonculus rögeszméjéért küzdöttem. Az arany továbbra sem érdekelt. Sok-sok délutánt, estét és éjszakát töltöttünk el együtt az óriási, színes kőkockákkal kirakott csarnokban, amelynek gerendáiról drága borszeszégők csüngtek alá, erős fényt árasztva az égetett agyagtégelyek, víztartó üstök, földtárolók, keverők, tűzcsíptetők, savtartó edények, vasporral, cinóberrel teli fazekak, gőzvezető csövek, fújtatok rendetlen zűrzavarára a széles, gyalult tetejű asztalon és körbefutó állványokon. Egyszerre több, úgynevezett örökégő kemencével dolgoztunk és nem erős, hanem szívós, egyenletes tűzzel. Alkalmaztuk a már akkor Valentinus óta elavultnak mondott trágyát is a rothadási folyamat következtében keletkező hő fejlesztésére. A széles, vasfedeles, vörös téglából rakott kemencék tégelyében

úgy pihent a bonyolult eljárásokkal áttisztított, szűrt, finomított, szűzföld közé ágyazott konyhasó, kén és higany, mint anyaméhben a magzat. A tégelyt állandóan nedvesen tartott tehéntrágya vette körül, s alatta, lyukacsos téglák válaszfalán át egyenletesen izzó faszénparázs szűrt melege jutott fel az “embrióhoz"; mint ahogy a nap érlelő heve szűrődik a föld mélyében nyugvó maghoz. Minden kemencében és minden tégelyben más és más eljárással előkészített, különböző összetételű és különféle hőfokon tartott anyag pihent, és várta, hogy tizenhárom hónap múlva megszülethessek. A királynő bámulatosan személytelen és fáradhatatlan famulusnak bizonyult. Mindenből részt akart, még a testi munkából, a kádak emelgetéséből, fújtatásából is. Izmai, ereje és ügyessége örömmel töltötte el, ugyanakkor a kemencéknek, e "terhes anyáknak" misztériuma szinte gyöngéd, nőies izgalmat táplált benne, mintha ő maga lett volna várandós egy királyi gyermekkel. Persze csak annyit tudhatott és láthatott, amennyit Homonculus szükségesnek tartott: az egészen durva, fizikai síkon történő operációkat. Semmit sem sejthetett azonban az időpont fontosságáról, amelyben a “fogantatásnak" történnie kellett a megfelelő kozmikus hatások, konstellációk között. Nem gyanította, mi az összefüggés tisztán növényi táplálékra szorítkozott, aszkétikus életmódom és az operáció között, s nem tudott nehéz koncentrációs gyakorlataimról, amelyeket napkeltekor végeztem szobám magányában, Homonculus irányítása mellett. Nyugtalan szelleme megérzett valamit abból, hogy titkolódzóm előtte, mert tele volt kérdésekkel. Feleleteim sohasem elégítették ki teljesen, de azért fegyelmezetten alávetette magát a szabályoknak, amelyeket a kísérletekben való részvétel feltételéül állítottam. * Mennyi remény indult el minden fogantatással! És mennyi várakozó izgalom hője forrósodott tizenhárom hónapon át a kemencék piros teste körül! Csak ezerféle apró foglalatosság a műhelyben, motozás a tűzzel, trágyával, fújtatókkal, a szinte dajkái gondoskodás enyhítette a lassan vánszorgó hetek, hónapok szúró lámpalázát. A fogantatás után beáll a csend és az elernyedés… Kialszanak a méregdrága, nehezen táplálható borszeszégők… A boltíves, széles ablaknyíláshoz a csillagporos égbolt sötét selyme tapad. A kemencék felől sugárzó hővel észak búskomor hűvössége küszködik, s a boltív nyitott színpadtermében megjelenik az újhold. Nőni kezd. Nedvduzzasztó, idegkorbácsoló teleholddá feszül, majd elfogy lassan. Elmúlt egy hónap.

* Az első komoly, nagy kísérletek idején Homonculus biztonsága rám is átragadt. Annyira lehetetlennek tartottam, hogy valamelyik tégelyben ne szülessék meg az “isteni gyermek", mint ahogy lehetetlen volt, hogy télre ne tavasz következzék. Homonculus kiszámította. A kizárás elvének alapos, lassú hajtóvadászatával körülkerítette és leszűkítette a lehetőségeket négy változatra, s ez a négy változat ott erjedt, alakult a négy kemencében. Valamelyik az igazi. Valamelyik a megoldás. * Az első tégely kinyitása nem is okozott csalódást. Miért éppen az elsőben rejtőzött volna? Négy hónap és két nap múlva a második tégely meddősége már halvány szorongást ébresztett bennem. Homonculus rendíthetetlen volt. – Az egész világmindenségben nincs egyetlen érv, amely megcáfolhatna – sugározta belém sötét biztonsággal. – Négy vagy nyolc hónap múlva célnál leszünk! Nem voltunk célnál. Az egész világmindenségben nem volt érv, amely Homonculust megcáfolhatta volna, de a transzmutáció nem jött létre, a tényezők nem olvadtak össze, és nem alakultak át úgy, ahogy a természet műhelyének mágikus kemencéjében telték pillanatonként minden erőfeszítés nélkül, hanem makacsul elkülönültek, és elzárkóztak. A világmindenség, úgy látszik, nem csupán tézisre, antitézisre és szintézisre épül, nem csupán kauzális tényekre, hanem valami másra is, amivel nem számoltunk. Egyelőre persze – minden keserű csalódás mellett is – csak hiányosságról lehetett szó, valamiről, amit még nem tudunk, de tudni fogunk, mert kikutatjuk az eddiginél is szívósabb, élesebb elemzéssel, önmegtagadással, türelemmel és kitartással. Egy árnyalat hiányozhat mindössze, elenyészően kicsi, mégis dühítőén fontos hajszálrugója a konstrukciónak. Elvesztegettünk huszonnégy hónapot. Sebaj! Elölről fogjuk kezdeni. És kezdtük elölről. A kísérletek persze pénzbe kerültek. Rengeteg pénzbe. A sikertelenséget pedig ritkán kíséri türelem. Krisztina királynő – belső és külső válságait tekintve – elég sokáig kitartott. Rágalmazó, intrikus, nyílt és titkos ellenség bőven akadt körülötte, akikkel a férfiénje gőgösen harcolt, de az asszony megrettent tőlük és dús, kapkodó ajándékokkal kenyerezte le a sértődött

gyűlölködőket. A kemény és meggondolt uralkodó sohasem érte utol a szertelen nőt; s noha győztes háborúk bonyolódtak körülötte, az ország gazdag területekkel gyarapodott, bőséges hadisarc ömlött a kincstárba, az arany mindig csak átutazóban volt a királynő ládájában. A bajokra, megszorultságra, felbillenéssel fenyegető egyensúlytalanságra persze itt volt a bűnbak: a hírhedt Burrhus, az ő fogoly ördögével. Az államtanács döntő állásfoglalást sürgetett, s gondoskodott róla, hogy követelése a nép gyúrható nyersanyagán át jusson el a királynőhüz: “el a boszorkánymesterrel!" – követelte a fellázított tömeg. Évekig tartott a harc Oxenstierna, a nép és a királynő között. Végül is a dac, a gyűlölet olyan fullasztóvá és veszedelmessé vált, hogy Homonculus elérkezettnek látta az időt a távozásra, különben erőszaktól kellett volna tartanom. A királynő – bár keserű, tomboló kitöréseiben azzal vádolt, hogy kifosztottam és cserbenhagytam öt – alapjában örült, hogy véget vethet a harcnak, amelyből nem látszott kiút. Régen szerette volna abbahagyni, de nem tudta, hogyan táncoljon vissza hiúsága sérelme nélkül. Elkedvetlenedett. A tégelyek újra és újra megcsaltak bennünket. Méhükben nem megváltás, hanem bizalmatlanság fogant. Semmiféle folyamat nem indult meg bennük, még az első fázisú “caput corvi" fekete testéhez sem sikerült eljutnunk Hasenburgban. – Svédország levegője hűt és elernyeszt. Tele van gáttal és asztrálerőket ölő sugárzással – közölte szuggesztív meggyőződéssel Homonculus. – Továbbmegyünk. A kör egyre szűkül. Tökéletesebb körülmények kellenek. Megkíséreljük salétrom és timsó hozzáadásával. Más szublimációt alkalmazunk. Nem hagyjuk ki a purifikált vékony aranylemezkéket sem. Ezenkívül olyan pártfogóra van szükségünk, aki elég gazdag és hatalmas ahhoz, hogy teljes védelmet nyújtson. Tehát férfitestben férfire. Fontos, hogy megszerezzük feltétel nélkül való, engedelmes, szívós vakhitét, amelyet nem kezdhet ki türelmetlenség vagy bizalmatlanság, ha késnek az eredmények. Mind e feltételekei megtaláltuk III. Frigyes dán királyban.

A király barátja A talajt jól előkészítette félig-meddig szökésem a svéd királyi udvarból. A svédekkel örök és utóbb egyre szerencsétlenebb háborúkba bonyolódó dánoknál ez már magábanvéve jogcím volt rá, hogy befogadjanak. Krisztina svéd királynővel való kapcsolatom régóta beszéd tárgya volt Európában; alaposan kiszínezték, botrányossá duzzasztották, és sok piszkos részletet költöttek az egyszerű és gyökeréig személytelen viszonyhoz, amely hozzá

fűzött. A vesztes dánokban – akik a roeskieldei és koppenhágai békekötésben összes birtokaikat a Sundon túl kénytelenek voltak átengedni Svédországnak – a tehetetlen megrövidítettnek minden dekadens indulata benne erjedt. Győzni nem tudtak, tehát összeesküvéseket szőttek, intrikáltak, vádakat kovácsoltak, s tetterejük terméketlen marakodásokba ömlött el. A hanyatlás jellegzetes tüneteként az ország kisebb-nagyobb, egymás ellen acsarkodó klikkekre hullott széjjel. Titkos társaságok alakultak a németek ellen Schleswig elvesztése miatt. A svédek elleni gyűlölet állandó fehérizzásában éltek, ugyanakkor sajátos perverzióképpen a nemesség, különösen a fiatalabb nemzedék, majmolta a svéd divatot, kozmopolita eszméket hangoztatott, és esküdött a nemzetek feletti individuális szabadságra, amely ez esetben annyit jelentett, hogy a közjó érdekében minden áldozatot megtagadott, gúnyolta a királyt, de önmagát is; természetellenes mulatozásokban vagy értelmetlen aszkézisben, szakadár vallási túlzásokban élte ki belső nyugtalanságát, s kihívta a polgárság és a papság felháborodását. Ez az egységes felháborodás végre szövetkezést és tettet hozott: az 1665. november 14-i királyi törvény a “Lex regia" kimondta, hogy a szerencsétlen kezű, vesztes uralkodó, akinek gyenge ujjai közölt szétesett a dán birodalom, tartozik az evangélikus vallást követni, az ország egységét, a királyi törvényt fenntartani; különben pedig tetteiért csak Istennek felelős. A birodalmi tanácsot eltörölték. A kormánytól függő hivatalnoki hierarchia és megbízható katonaság lettek az abszolút királyság támaszai. És az abszolút királyság abszolút királya III. Frigyes. Aki tetteiért csak Istennek tartozott felelősséggel. * Sokszor úgy hatott rám, mint egy csapnivalóan rossz, protekciós színész, aki mindenki és önmaga megpróbáltatására főszerepet játszik valami súlyos drámában; lötyögő, dús jelmezben ágál, verejtékezik, nem találja e! a hangot, és nem hisz önmagában. Bizonytalan jellemű köznapi embernek is szenvedés, ha rögtön és végérvényesen döntést várnak tőle. III. Frigyesnek szüntelenül döntenie és tennie kellett, pedig nem tudott dönteni, és nem tudott tenni, mert egy ruha kiválasztásánál ezer skrupulus kötötte gúzsba. Befolyásolhatósága nem segített rajta. Tanácsadók, kegyencek, csillagászok, vándorfilozófusok, szélhámosok és valódi tudósok hemzsegtek körülötte, mindegyiket meghallgatta, de egyik tanácsában sem tudott megnyugodni. Szerencsétlen, őrlődő jellem volt, akiben az önmagában és minden dologban való kétkedés határtalan becsvággyal és beteges érzékenységgel párosult. Kudarcai nélkül is csupa seb és titkos sérelem volt belül, de sorozatos megaláztatásai szinte

mániákussá tették. Minden szó mögött gúnyt sejtett, minden mosoly mögött vérig sértő lekicsinylést, s hogy ezt megelőzze, “ő mondta ki előbb". Környezetét állandóan kétségbeejtette azzal, hogy helyettük beszélt. Elmondta feltételezett becsmérlő gondolataikat. Az érintettek tiltakozása persze érthetően túlzó vagy zavartan dadogó volt, s ez még gyanakvóbbá, vadabbá tette. Ezer szeme volt, és ezer felé villant. Apró, rezzenésszerű jelekből kombinált. Megfigyelései néha félelmetesen élesek és pontosak voltak, így nyomozott folyton a fegyverek után, amelyek őt magát sebezték vérig – és ezek a sebek sohasem gyógyultak be. Minden szemen keresztül saját eltorzított szörnyalakját akarta szemlélni utálkozva és szenvedve, s ilyenformán állandóan függésben volt, s ugyanakkor gyűlölködő harcban állt az emberekkel. Környezetében nem tartózkodott olyan élőlény, akinek ne “tartozott" volna valamivel. Az összességnek, a ködös tömeggé olvadt titánnak pedig magával a Csimborasszóval volt adósa, amellyel majd egy csapásra megváltoztat, áthangol és lehengerel minden lekicsinylő véleményt. Persze, hogy a leghatalmasabb, leggazdagabb király akart lenni: hódító, híres és hírhedt. Félelmetes, zord, erős és erőszakos. Történelemformáló óriás, akiről hősi énekek szólnak. III. Frigyes nemcsak aranyat kívánt, hanem a Mágus erejét is. A valósággal való összeütközéseiben szerzett sérülések és kudarcok kiszorították lassan a földről a fantázia síkjára. Érthető, hogy Homonculus öt választotta áldozatául és pártfogóul, de még inkább pácienséül; mert e sajátos egyesülésből nemcsak mi profitáltunk. A királynak is célt adott. Elviselhetővé tette addig tűrhetetlen életét, s amit sohasem tudott azelőtt: bízott, remélt és hitt egészen haláláig. * Mindhárman teljes lelkünkkel komolyan vettük azt, amit csináltunk. Nem akartuk becsapni egymást. A királynak, ennek a saját belsejében kínpadra vont szegény, boldogtalan őrültnek sok, megfizethetetlen órát szereztünk, amely alatt elfelejtkezett fájdalmas állapotáról. Homonculus sokkal többet kiszolgáltatott neki titkaiból, mint a szeszélyes Krisztinának, sőt egy ízben, hosszú előkészület után, lehetővé tette, hogy lássa őt. A király belebetegedett az élménybe, de a meggyőződés teljes volt. Vakon bízott bennünk és ügyünk sikerében. Sok évvel később rájöttem, mi hatott rá olyan erősen Homonculusban. Halványan, puhán és árnyékszerűen ő is hasonlított hozzá. Legbelül egyképűek voltak. A király intellektusa ugyanolyan lefelé örvénylő spirál volt, mint Homonculusé. Benne is szétbontott mindent a terméketlen, nihilbe vesző kétely, amely csak cáfol, és semmit sem állít, utolsó rétegig lehántja a dolgokat, míg el nem tűnnek előle véglegesen, így őrölt fel maga

körül a király barátságot, szerelmet, rokoni köteléket, alattvalói ragaszkodást. Beléjük cseppentette saját mérgét: a gyanakvó rosszhiszeműséget, a aztán belevájt a szeptikus masszába: “Ilyen vagy! Ezek vagytok! Ennyit értek!" Végül valóban “csak az ördög maradt meg neki az egész világból"; tehát Homonculus – és én. * A legtalálóbb jellemzést egy magát Hyacinthusnak nevező, öreg, beteges hajlamú csirkefogó adta a királyról. Hyacinthust kitiltották minden nagyobb európai országból. Egy tucat börtönben ült már lopásért, kerítésért, különféle nemi kicsapongásokért, pornografikus rajzok terjesztéséért, rágalmazásért, de III. Frigyes önmaga és mások iránti gúnyos kárörömmel menedéket adott neki, mert példátlanul mocskos szájjal hajmeresztő pletykákat adott elő Európa hatalmasságainak gyengéiről, magánéletéről, hálószobatitkairól, és annyira rothadt volt kívül-belül, hogy a királynak titkos elégtételül szolgált. Hyacinthus jósnak és filozófusnak mondta magát. Azt gyanítom, írni sem tudott rendesen. Műveit “fejében hordta egyetlen példányban", Kövéres testű, olajosan piszkos bőrű középmagas férfi volt, nőies kebellel. Magas fejhangon beszélt. Nyomott, ferde koponyáját ritkás haj röpködte körül. Véreres sárga szeme alatt a túlhajtott bujálkodás lila táskái duzzadtak. Kezének vizes nyoma mindenen rajta maradt, amihez hozzányúlt. Undorító volt, mint egy állott osztriga. Szemtelensége nem ismert határt; de eredetisége meghökkentett néha. Hyacinthus ösztönös emberismeretében nyíltan gúnyolta a királyt. Tudta, hogy ezzel a többi, ijedt, tapintatos udvaronc fölé kerül. Tudta, hogy merheti. A király, a maga szánalmas, ijesztő módján a többi alattvalóját is erre unszolta szüntelenül, de az emberek nem hitték el neki, hogy valóban ilyesmit akar hallani tőlük – és igazuk volt. A király azt kívánta, bárcsak meggyőznék tévedéséről, de úgy tett, mint a féltékeny őrült, aki imádottjából a szerető nevét őrli, tapossa ki, attól rettegve, hogy az végül is vallani fog. Hyacinthus vallott, és a király kétségbeesetten, halálosan gyűlölte érte, de ott tartotta az udvarnál, és minden pimaszsága után gazdagon megajándékozta mindenki előtt. Hyacinthus terjesztette el a királyról, hogy azért nem csókol többé asszonyt, mert az első lehunyta a szemét csók közben az utálattól, a másik kinyitotta, hogy lássa, mennyire visszataszító és nevetséges, a harmadik összehúzta szempilláit az iszonyodástól; de mindhárom egyformán azt hazudta, hogy a csók jól esett neki. Mindhárom asszony szerette a királyt, de ő addig vallatta őket éjjelnappal, míg a fáradtságtól összeomlottak, és mindent

ráhagytak. Akkor sírni, őrjöngeni kezdett, elkergette őket, és kijelentette: örökre csalódott a nőkben. Ezt a kis mesét Hyacinthus a király jelenlétében is feltálalta, aki erőltetett, kongó hangon nevetett rajta, és hamis vidámsággal hangoskodott: – Nagyon jó! Kitűnő! Csak tudnám, melyik ártatlan liliom fizetett meg busásabban a három közül, hogy pártját fogd előttem… vagy mindháromtól sápot húzol, vén kerítő?! – Körülbelül így is van, felség! – nézett szembe a királlyal Hyacinthus arcátlanul. Feszengő némaság uralkodott el a teremben. A levegő foghatóan hideggé, nyirkossá vált a kínos hangulattól. Mindenki ismerte a dámákat, akikről szó lehetett, akik rövidebb-hosszabb ideig uralták a király érzelmeit, s azután alámerültek az udvari süllyesztőben, amelynek nincs kijárata a felszínre. – Távol legyen tőlem, hogy megbotránkoztassak valakit a hölgyek és urak közül! – fordult az ellenséges és tanácstalan társasághoz, amely még a halk társalgás látszatához sem folyamodott megdöbbenésében. – Azt a három hölgyet, akiről beszéltem – folytatta Hyacinthus zavartalanul – csak a látszat mutatja három ismert személynek. Valójában csak a mi felséges urunk három változata, három jelmeze… Igen, igen! Mindjárt megértik, mire gondolok. A mi kegyes és csak Istennek alávetett királyunk egyetlen hatalmas szellemhez hasonló, amely betölti nemcsak egész országát, hanem külön-külön minden alattvalóját, hódolóját, kedvesét, barátját is. Minden ember szemén át önmagát szemléli. Mindenki agyában önmagát gondolja, s mi, vak férgek, akármit állítunk, Ő nemcsak a vesénkbe lát, de bennünk van, kiszorítja szellemünket; különben hogyan volna lehetséges, hogy helyettünk beszél, dicséretünket, hűségünket, szerelmünket megcáfolja, és kimondja azt, amit ő gondol, érez és lát a mi testünkkel, szemünkkel és lelkünkkel. Azok a dámák szerették és kívánták a királyt, de a mi felséges urunk kedvesei szemén át nézve nem szerette és nem kívánta önmagát, mert a királynak csak egyetlen ellensége, gyilkos gúnyolója, engesztelhetetlen vetélytársa, hűtlen szerelmese és áruló barátja van: önmaga. Azt pedig igazán hiába is tagadnám, hogy nemcsak szellemi, de anyagi jólétem fényes éltető napkorongja a mi hatalmas, bölcs és jóságos uralkodónk, Isten tartsa meg őt egy örök életen át mindnyájunk üdvére! – fejezte be meghökkentő tirádáját kenetteljesen. * Munkánk lassú, alapos és költséges volt, de nem kellett félnünk, hogy bajunk támadhat miatta. A király bőkezűen fedezett mindent. Mi lettünk

életének középpontja. Homonculus mindig odavetett neki egy-egy játékszert, csillapító koncot, amellyel áthidalhatta a természetes folyamatok hosszadalmasságát másoló kísérleteink őrlő várakozását. Hálóterme, dolgozószobája tele volt aggatva különféle színű festett táblákkal, amelyekről nagy, erőszakos betűkkel szuggesztív mondatok kiabáltak: “Ne kívülről nézz önmagádra, hanem belülről nézz kifelé!" “Az emberek véleménye értéktelen!" “Aki mindenki fölé akar emelkedni, az egyedül van, és csak önmagához hű. Mindenkit felhasznál, de senkiben sem bízik!" Ilyen és ehhez hasonló varázsigékkel támasztgatta alá és drótozta össze széteső lényét. Órákat töltött előttük összeráncolt homlokkal, szorosra zárt szájjal, kezével karosszéke támláját markolva; s oly kimerült volt utána, mintha követ tört volna. Sokszor elaludt a táblák előtt, és álmokat látott, amelyeket nekem kellett megfejtenem. Folyton üldözték ezekben az álmokban; kapuboltozatokba lapult, végtelen csigalépcsőn futott felfelé, kormos, sötét kandallók belsejébe kapaszkodott, míg alatta tüzet gyújtottak. Egyetlen kellemes, visszatérő álma volt a bölcső, amelyben tehetetlen és ernyedten szunnyadó kisgyermekként feküdt. Sötét ruhás, tejszagú, dúskeblű asszony ringatta; időnként föléje hajolt, és lerugdosott takaróját felhúzta az álláig. Csak a sorsirányító, titokzatos erők tudták, miért tették királlyá ezt a szegény, gyönge, középszerű embert. Feladatai túlhaladták képességeit. Míg Homonculus és én fel nem bukkantunk környezetében, leírhatatlanul szenvedett meghasonlottságában. Egyenes úton volt a megzavarodás és öngyilkosság felé. Mi levezettük feszültségét, narkotizáltuk, bizonyos mértékig visszaadtuk önbizalmát, és hozzájuttattuk a szellemi fensőbbség elégtételének balzsamához. A boldogságot nőkben, barátokban, rokonokban, gyermekekben sohasem ízlelte meg. Mindig saját alacsonyrendűségi érzetének gátlásaival küzdött. Egyedül. "ni tudtuk percekre, órákra, sőt hetekre is boldoggá tenni egy-egy rábízott, különleges gyakorlattal, tanulmánnyal vagy kézműves munkával, amelyet “csak ő" tudott elvégezni, senki más a világon. S mialatt e tennivalókkal pepecselt, megfeledkezett csupa seb önmagáról; s alámerült a gyógyító, felszabadító személytelenség nirvánájába.

* Homonculus úgy látta jónak, hogy elég messze a palotától rendezzük be munkahelyünket egy négy méter magas, fekvő ember szélességű fallal körülvett, eléggé sivár, kényelmetlen házban. Földszintjét és pincéjét azonban minden eddiginél tökéletesebben felszerelhettük a király jóvoltából, aki hatalmas összeget és számtalan munkást bocsátott rendelkezésünkre. Tapasztalataink alapján az első években lehetőleg nem mutatkoztam a palotában, csak a király különleges kívánságára, vagy ha beteg volt. El akartam bújni a kémlelő, gyanúsító, irigy és gyűlölködő szemek elől. Később ez már sehogy sem sikerült, mert a király nem tudott meglenni nélkülem, s akaratom ellenére egyre jobban belevont mindennapi ügyeibe. * Ott-tartózkodásom első három évében kellemes és zárkózott életet éltem Homonculusszal a palotától és a várostól távol eső kis erődünkben. Egyedül a királynak volt szabad bejárása hozzánk. Rendszerint alkonyat felé jött át kocsiján, és kíséretét, minden könyörgés és tiltakozás ellenére, házon kívül táboroztatta. Saját személyzetéből engedett át szolgálatomra egy öreg házaspárt, akik közönyös, alvajáró alázattal végezték dolgukat, s annyira sem voltak kíváncsi természetűek, mint a kövek az udvaron. Az emelet tátongóan nagy, magas és hideg szobáit rendezték be nekem lakásul: királyi bútor-, szőnyeg-, ezüst- és képállományból, de ez a súlyos, sötét tónusú pompa semmit sem enyhített a lakás komorságán. A kandalló maga is kisebbfajta terem volt. Hiába égett benne hatalmas farakás eleven, magasra nyúló lánggal, a szél kihúzta a meleget a mohó, tág torkú kéményen át. Ablakaimból – melyeket a királyi kegy méregdrága, kovácsoltvas keretes ólomüveggel csináltatott meg, elhanyagolt parkra láttam. Két öreg szolgám nem értett a kertészkedéshez, én meg nem akartam más, kíváncsi szemeket a műhely körül. Sötét olaj zölden burjánzóit a fű a nedves talajon és gumós testű, ráncos, vén fák hajlottak össze a gazzal benőtt ösvények mellett. Akkor kezdtem meglátni az analógiát a dermedt ábrák és az asztrálvilág mozgó, áramló erővonalai között. Rádöbbentem, mennyire jelen vannak ezek a hieroglifák fizikai életünkben is, csak nem tudjuk elolvasni értelmüket. A fák ágazatában, hajló törzsében ugyanazokat az indulatokat, szenvedélyeket, néma, könyörgő feljajdulásokat láttam s hallottam belül, mint tomboló asztrálkörnyezetem vonaglásában, csakhogy amazok itt a földön titokzatosan megmeredtek; elátkozottan álltak a fizikai lét sűrű lenyűgözöttségében, az idő

és tér varázslatának fogságában, hogy azután, idejük lejárta után tovább folytassák vad örvénylésüket. Azóta vált hangossá előttem a fizikai sík néma természete is; s azóta értem a fákat. Vannak köztük fiatal, izmos lázadók, vannak szertelenül örvendezők, amelyek ódát kiáltanak a nap felé egyetlen, hosszú ujjongásban. Vannak gyönge, önérzet nélkül való, tétova fák s koldusok, amelyek megtörtén nyújtják ágtenyerüket fényalamizsnáért. Vannak sunyi gáncsvetők, csavaros, buktató intrikusok; kényurak, amelyek más testén keresztül terjeszkednek, makacs, gőgös puritánok és szelíd, anyásan gyámkodók. Vannak remeték, amelyek lehánytak magukról minden díszt; görcsösen, száradtan vezekelnek. Vannak szerelmes, játékos, költői fák és vannak békésen tündöklő bölcsek, amelyek mindent értenek, és mindig mosolyognak. Vannak terebélyes, dús gyümölcsű polgárasszonyok, nehézkes idomú, tagbaszakadt parasztok és borús, magányos, filozofáló férfizsenik. De érteni a virágok millió arcának sokszínű kifejezéseit is. A vizeket, szakadékokat, a komor, gyűlölködő, szerencsétlen, ezerélű köveket, amelyek az útszélen hevernek, és az okkult ábrákra hasadó kristályok kinyilatkoztatásait. Látom vonalaikat, és vonalaikon át beszélnek hozzám. Elmondják lényegüket, természetüket, állapotukat, szenvedéseiket, ahogy ma egy grafológusnak szemébe kiáltják titkaikat az írás néma vonalai. * A pompásan felszerelt műhely megint csak sorozatos kudarcok színhelyévé vált. Homonculus évezredeken át esszenciává sűrített, makacs rögeszméje kellett hozzá, hogy életben tartsa az én kitartásomat. De nem is a kitartásommal volt baj. Kezdett eláradni és felerősödni bennem a sejtelem, hogy Homonculus zsákutcában vesztegel. Ezen az úton sohasem érhetünk el semmit. Indokaim, érveim nem voltak hatalmas, legyőzhetetlenül okos szövetségesem ellen. Mert én csak “sejtettem" logikán, érvelésen túl. “Éreztem" – ma intuíciónak nevezném –, tehát csupa olyan dologra hivatkozhattam volna, amelyeket Homonculus egész száradt, következetes lényével elszántan tagadott. Tovább dolgoztam utasításai szerint. Pontosan véghezvittem mindent, egyre fogyó meggyőződéssel és erősödő bizonyossággal: hiábavaló munkát végzek, az időt fecsérelem, és a király pénzét füstté változtatom, amely a kéményeken át elszáll. Testem is kezdett fellázadni lakásom nyirkos, embertelen hidege ellen. Megfáztam. Légcsőhurut és reuma kínzott. Ötvennégy éves elmúltam. A király sem volt már fiatal. Rendíthetetlen kitartása meghatott. Barátsága már nem függött az aranytól, amelyet sehogy sem tudtam létrehozni. Szüksége volt rám, bízott bennem és hálás volt

viszonylagos gyógyulásáért. Tudta, hogy ezt jórészt Homonculusnak köszönheti, de tőle csak félt; engem szeretett. Baráti érzéseit őszinte szívvel viszonoztam. Sajnáltam tragikus elhagyatottságában. Betegeskedésem megijesztette a királyt. Gyámoltalanul kérlelt, vigyázzak magamra. Szánalmasan kedves szemhunyorítással tudtomra adta, ő akar előbb meghalni. Nem mozdult ágyam mellől és mikor jéghideg lábbal, kipirosodott orral tüsszögni kezdett a kandallótűz lobogó fényében, tréfásan menekülésre intettem, nehogy sorsomra jusson ebben az elátkozott jégkamrában. Akkor kapott észbe. Vádolta magát, hogy ő az oka betegségemnek, és haladéktalanul intézkedni kezdett. Híres és hírhedt eset volt. 1670-ben történt. Homonculus csak úgy egyezett bele elköltözésünkbe, ha a műhely érintetlen és ugyanaz marad. A király tehát a szó szoros értelmében az egész házat felemeltette gépezetekkel, és új felállítási helyére vitette közel a palotához, amelyben kényelmes, jól fűthető lakrészt foglaltam el. Ezeket a szobákat folyosó kötötte össze a laboratóriummal. Az átszállítás egy csomó építőmestert, tömérdek munkást foglalkoztatott. Előkészülete hónapokig tartott, és egy egész vagyont emésztett fel. Elképzelhető, hogyan vélekedett róla Dánia ellenséges, gyanakvó nemessége, puritán polgársága és megrendült papsága. Európa fejedelmi udvaraiban is sokat derültek az ügyön, s a nép között gúnyversek születtek róla. Én akkor már gyűlöltem az egész komédiát. Szégyelltem magamat a király helyett, és legszívesebben megszöktem volna, de nem akartam cserbenhagyni azt az embert, aki – noha a nevetségességtől rettegett legjobban a világon – még ennek a kockázatát is vállalta, csak hogy mindent kedvünkre tegyen. A néhány év, amelyet még a kedves és szerencsétlen ember mellett töltöttem, szánalom sugallta szolgálat volt. Szereplésem Koppenhágában, a király utolsó lélegzetvételével véget ért. * Alkonyattájt indultam útnak, mint akkor, Milánóból; s megint szöknöm kellett. Az idő, a visszatérő dolgok mágiájával az októberi szeles, nyirkos napot idézte fel, mikor elhagytam szülővárosomat. Lassú eső szemezett; s ott északon mérhetetlen, idegölő rosszkedv, reménytelenség árad az esős, őszi napokból. Néhány órával előbb még a király erőtlen, sovány keze kaparászott karomon, és lázas, nedvességben úszó szeme kegyelemért esdeklett nekem a szobát fojtóan megtöltő, halálára leső családtagjaitól és udvari méltóságoktól: – Ne… ne bántsátok… Nekem ő… mindent… mindennél többet… Nem akarom… megtiltom, hogy… parancsolom… – zihálta.

Szegény. Mikor egészséges volt, akkor sem vették komolyan. Rokonsága és az összehívott előkelőségek hűvös kíváncsisággal figyelték haláltusáját; eltorzult, verejtékező arcát. Latolgatva hallgatták lélegzésének küszködő, szörcsögő zaját, hogy vajon közel van-e a perc, mikor az orvos kimondja az e helyen és ilyenkor kötelező szöveget. A királyt nem szánta és nem szerette senki. Fölösleges volt már. Átnéztek rajta az új hatalom felé. Tele volt a szoba emberekkel, és ő tudta, hogy egyedül van Velem. Elfordult a konok, könyörtelen, bezárult arcoktól hozzám, aki sajnáltam, értettem, és szerettem. Hangja már alig suttogott. Erőtlen szájáról olvastam le a nehezen kiformált szöveget: – Menj… menekülj… én már nem tudlak megvédeni… siess… Tágra nyílt szemébe félelmetes, idegen kifejezés mélyült; így tartotta fogva az én pillantásomat egészen közelről. Legbelülre, szakadékos, ijesztő pokolba figyelt bennem tiszta, látó tekintettel, amelyben már nem volt semmi emberi. Éles, magas hangon szólalt meg utoljára! – Hagyd el őt! Hagyd el őt!… Tudd meg a nevet! Az igazit!… Isten irgalmazzon neked! * Ezt a mondatot és ezt a képet vittem magammal az esőtől csúszós, sötétedő utcán. A két alázatos öreg szolga tette meg halott urának az utolsó szolgálatot megmentésemmel. A palota főkapujánál, számtalan oldalkijáratánál és a laboratórium ajtajánál már vártak rám azok, akik a halottasszobát mégsem találták megfelelő színhelynek elfogatásomhoz. Tudtam ezt, és közönyös voltam iránta. A király halála és búcsúszavai fölött való megrendülésem elnyomtak bennem minden érdeklődést további sorsom iránt. Idős és fáradt voltam. Egész életemet hiábavaló erőfeszítésekkel pazaroltam el, célomhoz nem jutottam közelebb, sőt, távolabb voltam tőle, mint valaha. Francesco Borri testét elnyűttnek éreztem új nekiinduláshoz. Most már tudtam azt is, hogy Homonculusszal való szövetségem félelmetes tehertétel rajtam. Vele együtt nem tudok tovább jutni. A király szavai róla szóltak. Biztos voltam benne. De hogyan hagyhatnám el őt, ha ő nem akarja? Szüksége van rám. Eszközévé formált. A híd kiépült közöttünk. A szolgája, megszállottja, foglya vagyok. “Tudd meg a nevét! Az igazit!" – újra és újra visszatértem a haldokló utolsó szavaira, amelyekből a küszöbön átlépők mindentudásának villámfénye csapott ki…

Lépteim idegenül, árulón kongtak utánam a palota visszhangos folyosóján és széles, árnyékoktól csíkozott lépcsőzetén. … A kapuban nagyképű fontoskodók várnak rám, hogy börtönbe vessenek – gondoltam. – Mindegy. Súlyosabb börtön az, amely belül szorít, ha szabadon járok is… “Tudd meg a nevét! Az igazit!" De hiszen tudom a nevét. Mi lehetne más, mint… Az oszlopsor legelső oszlopától görnyedt, sovány alak vált el és intett. Követtem. Utunk levezetett a palota alvilágába. A börtönfolyosón haladtunk át, ott, ahová másképpen akartak lehurcolni ellenségeim. A penészes levegő, surrogó nesz a csepegő kövek repedései között, amelyet elfutó patkányok okoztak egy másik börtönt idézett emlékezetembe… Mikor közel a város végéhez, szabad levegőre bukkantam a város alatt kanyargó, föld alatti folyosóból, egy pillanatra megörültem az esőnek is, amely arcomat verte.

“A ház amelynek nincsen kapuja" Törökországba akartam jutni – megint csak Homonculus irányítására. Pénzem volt elég; magammal tudtam menteni egy nagyobb összeget a király ajándékából. Közben azonban bosszantó kaland ért, amely megváltoztatta útirányomat. A Nádasdy-Frangepán-összeesküvés gyanúhulláma ért el Bécs határában. Mindenki gyanús volt akkoriban, különösen egy “idegen átutazó" – hiszen annyian beleszédültek ebbe a tragikus ügybe; hívők, lángoló hazafiak, fantaszták és kalandéhes rajongók. Hírvivő kémet sejtettek bennem, és fegyveres kísérettel Bécsbe vittek. A motozás, vallatás fanyar bocsánatkéréssel ért véget, sőt, Homonculus újra mesterfogást csinált. Felhívta figyelmemet Sinzendorf gróf pénzügyminiszterre, aki titkos hívője volt az alchimiának. Sikerült nála kihallgatást nyernem, melynek eredményeképpen szolgálatába fogadott. Ezzel az új helyzettel Homonculus elégedett volt, én azonban nem. Irtóztam a műhely berendezésétől, a meddő kísérletek újrakezdésétől, amelyekhez egy pénzsóvár nagyúr és egy rögeszmés fantom asszisztálnak. Elegem volt! Türelmetlenség, csüggedt kétségbeesés fogott el. Hogyan szabaduljak ki ebből a csapdából? Homonculustól a halál sem válthat meg. Más módot kell találnom a menekülésre. Homonculus éberen figyelt rám. Látta, mi megy végbe bennem, de lázongásommal, hitetlenségemmel nem sokat törődött. Nyugodt volt hatalmában fölöttem.

Munkámat nehézkesen, kedvetlenül végeztem, s mikor sürgetett, ellenkeztem. Megfenyegetett. – Mi lesz, ha abbahagyom az egészet?! – törtem ki elkeseredetten. – Átkerülsz ide, ahol én vagyok – sugározta belém. – Az én erőm nagyobb, mint az asztrálcsürhéé körülötted. Az én kreatúrám vagy. Az intellektusod, fogalmaid az én teremtésem. Az enyém. A horog mélyen akadt beléd. A kötés fennáll, és ha a test lemállik rólad, megrántom a halászzsinórt. Fogoly leszel te is, velem együtt… örökre. Megértettem egész nyomorúságomat. Homonculus e közlése után visszahúzódott, magamra hagyott lesújtottságomban, hogy engedelmességem megérjen neki. Akarta, hogy teljes mélységben átértsem: nincs visszaút. Ellöktem magamat a parttól, e vagy átúszom, vagy beleveszek a misztériumok sötét folyamába. * E megzavarodott, csüggedt, boldogtalan lelkiállapotban ért az a változás, amely megint kívülről nyúlt bele sorsomba, s keresztülhúzta Homonculus pontos számítását; mint ahogy mindig ez a megtagadott, láthatatlan, gondolatláncba nem fonható tényező volt az, amely elgáncsolta érvekkel meg nem cáfolható zsenialitását. * Róma már régóta figyelte működésemet, de mind ez ideig nem kerültem hatósugarába. Bécsben végre utolértek. Sinzendorf gróf közel egy évig harcolt értem, de végül is a pápai nuncius közbelépésére kiadtak a pápának. Az utat Rómába erős fegyveres kísérettel tettem meg. Nem vártam semmi jót, de nem féltem. Törődött öregember voltam már, és mérhetetlenül szerencsétlen. A bebörtönzés, kínzás, kivégeztetés fenyegetése eltörpült Homonculus rámsúlyosodó árnyéka mellett. Az Angyalvárba zártak. Egyelőre nem hallgattak ki. Hallomásból ismerve a szokásokat, hozzákészültem a hosszú, egyhangú fogsághoz. Kényszerű tétlenségem kedvemrevaló volt; bár a sötét cella magánya újra egészen közel engedte hozzám a másik világot. Napokat, heteket töltöttem így egy lidércnyomásos álom nyomasztó örvénylésében, eltorzult arcok, fenyegető ábrák, apokaliptikus szörnyek, féktelen indulattestek között. Menekülési vágyam Homonculustól lassanként kilazította a gátakat, amelyet szövetségesemmel együtt ellenük emeltem; de beözönlő szennyes tömegük

eltorlaszolta a hidat is Homonculus és köztem. Csak néha, pillanatokra tört át sötét alakja a piszkos asztráltajtékon. Szólított, parancsolt, én azonban vonakodtam elvégezni a gyakorlatokat, amelyek kapcsolatunkat újra megszilárdíthatták volna. Akkor ő kezdett el közeledni hozzám erőit megfeszítve, s én éreztem, mint nyomul felém dermesztő lénye lecsöndesítve, széttépve, messzire taszítva a körülöttem örvénylő, forró érzelmiséghurkot. Megadtam magamat. Jó. Folytassuk a kísérleteket. De hol? Szabadságomtól megfosztottak, s ha perem eldől, talán életemet is elveszik. E tekintetben megnyugtatott. S nemsokára észlelhettem: nem maradt tétlen. Egyik éjszaka látogatót kaptam. Amint fekete csuklyáját hátravetette, láttam, hogy előkelő főpap. Nevének hangzása nem volt ismeretlen előttem. A pápai udvar legügyesebb diplomatájának tartották. Egyike volt az óvatosan kíváncsi elméknek. Minden irányba tapogatózva, mindenütt fedezte magát. Szónoklatai elkápráztatták az embereket, jóllehet utólag rá kellett jönniök, csillogó szódíszek pompája alatt a semmit közölte velük. Soha senkihez sem kötötte le magát egészen, de a végletekig alkalmazkodott. Síkos, hajlékony angolna módjára kígyózott a kiszögellő, sűrű, önmagukban meghatározott dolgok között a politikai áramlatok veszélyes mélyvízében. Ez az okos, hidegen önző és alapjában értéktelen ember lett új pártfogóm; amint titkos gondolataiból lecsapoltam, nem is annyira saját, mint inkább egy nála sokkal magasabban álló személy érdeklődése alapján. Nem lett volna lehetséges különben, hogy annyi enyhítést élvezzek a hírhedt börtönben. Kényelmes ágyat, bőséges kosztot kaptam, szabadon mozoghattam, és laboratóriumot bocsátottak rendelkezésemre; alapos ismeretek alapján, fényűzőén berendezett, komoly alchimista műhelyt. Elindult a szokásos folyamat, amely az utóbbi években egyre fokozódó közönnyel töltött el. Gépiesen elvégeztem a Homonculus által rámrótt feladatokat. Más és más variációkban összeállítottam az anyagot, tápláltam a tüzet az anyaméh fikciója alatt, s előre tudtam, ebben a méhben ezúttal sem történt fogantatás. Megváltásom Homonculustól mégis az általa választott pártfogón és az új műhelyen át jutott el hozzám. Csendesen, alig észrevehetően közelített meg; mint ahogy a hatalmas dolgok mindig apró, porszemnyi rezzenésekből emelkednek mindent elborító hullámözönné. * Famulusomnak – aki a fát, szenet hordta, edényeket Öblítette, sepert és a lámpákat kezelte – volt egy tizenhárom éves kislánya. Az emberek általában nem tartották épelméjűnek a beteges gyermeket, de a sánta Alessandrónak

szeme fénye volt. A kislány anyja belehalt a szülésbe. Sokszor megtörtént, hogy kísérleteim a kora alkonyati óráktól késő éjszakáig is elhúzódtak, s Alessandrónak a közelben kellett maradnia, hátha szükségem lesz valamire. Ilyenkor a kis Marietta hozta fel a vacsoráját. Csendesen surrant be, mint egy kis egér. Eleinte nem is tudtam róla, mert Alessandro a kísérletek alatt nem tartózkodhatott a műhelyben; a raktárban várta utasításaimat. Egyik este – jóval tíz óra után lehetett – Marietta bejött hozzám a műhelybe. Először azt hittem, kíváncsiság vonzotta be. Piros, démonikus tűzfény rángatózott a falakon. Én a borszeszlángon a tizenkétszer átmosott homokról vizet párologtattam. Nem vettem rögtön észre, hogy belépett. Némán, tágra nyílt szemmel állt az ajtóban, és figyelte munkámat. Alessandro elaludt bő vacsorája után, az ajtót meg nyitva felejtettem; így történhetett, hogy a kislány bejutott a tilos helyiségbe. Vékony, szelíd, éneklő hangja rezzentett fel elmerültségemből: – Ugye, ez a pokol, messer Burrhus? Haja két sötét varkocsban vállára omlott. Hosszú, kék ruhájának derekára simuló felső része leleplezte fejletlen, törpe testének ijesztő soványságát. Arca beesett és öreges volt; szeme különösen nagy, kék és megszállottan fénylő. Két sárgás kezét mellén összekulcsolta, úgy várta válaszomat. A meglepetés elnémított. Volt valami a leányka külsejében, ami megijesztett és meghatott. Félretettem a tégelyt, és ráirányítottam a borszeszégő fényét – Hát te ki vagy… Hogy kerülsz ide?! – Én vagyok a Marietta… Alessandro Combatti Mariettája, ő a te szolgád. – Óh… Alessandro kislánya vagy? – Igen. Én hordom a vacsoráját. Már régen be akartam jönni ide, mert beszélnem kell veled, de apám, ha ébren van, nem engedi. Most elaludt. Közelebb léptem hozzá, leültem, és magam elé vontam őt, hogy a lámpafény továbbra is bevilágítsa különleges arcát. Nem ellenkezett. Mosolytalanul, fénylő, nyugtalanító szemmel állt két térdem között, és felnézett rám. Marietta… Szíven ütött ez a név, mely anyám neve volt, s mint egy felszakadt seb, vérezni kezdett bennem. Ez a kislány semmiben sem hasonlított hozzá, csak a neve volt ugyanaz; mégis az ő emléke áradt lelkembe, bánatot, reménytelen vágyakozást keltve tiszta alakja után. – Igen… – mondtam halkan. – Eltaláltad, kis Marietta. Ez a pokol… Miről akarsz beszélni velem? – Itt nem lehet… Az egy üzenet. Most a legerősebb a hangok között, mióta te itt vagy. – Milyen hangok között?

– Amiket hallok – mondta komolyan, magától értetődően. – Egy Madonna a lelkemre kötötte, át kell adnom az üzenetet messer Francesco Borrinak, akit most Burrhusnak neveznek. De nem a pokol közelében, mert ott baj érhet téged és engem is egy ördögtől, aki nagyon erős, és vigyáz, ki ne kerülhess a hatalmából… Alessandro rémült, bocsánatért esdeklő arca bukkant fel az ajtónyílásban. Elrántotta mellőlem a kislányt: – Marietta, Marietta! Nem megtiltottam neked?!… Bocsásson meg, Messer!… A Szent Szűzre esküszöm, nem fog előfordulni többé… Szegény Mariettám eszelős… Nem tudja, mit beszél… – Minden rendben van, Alessandro… ne óbégass annyit! Nem is tudtam, hogy ilyen okos kislányod van. Nagyon jól megértjük egymást… Eredj csak ki, és aludj tovább – mondtam tréfálkozó hangon, de belül remegtem a türelmetlenségtől és aggodalomtól, hátha valami vagy Valaki megakadályozza, hogy ez az üzenet, amelynek fontossága megrázott egész valómban, eljusson hozzám. Anyám távoli suttogását hallottam benne; anyámét, aki nem tudott közvetlenül hozzámférni – mint ahogy az illanó, hófehér pára nem tud a sűrű, vastag földréteg alá hatolni –, mégis segíteni akar… menteni a pokol kénbűzös, rettentő szakadékából, amelybe belezuhantam. A kis Marietta gyönge, áttetsző, tiszta teste kellett eszközül, hogy szólhasson hozzám… Mennyi szívós kitartás, milyen égő, áldozatos szeretet kellett hozzá, hogy megtalálja és kiharcolja az utat idáig… Alessandro elkotródott, és én kézen fogtam a kislányt: – Menjünk ki innen, Marietta… most rögtön meg kell mondanod az üzenetet, különben sohasem mondhatod meg többé. A lámpa fénye elsárgult, s a kemencék sugárzó tüze ellenére dermesztővé hűlt a műhely levegője. Már láttam a sarok felé elnyúló sugarat; egész testemben és lelkemben éreztem a szörnyeteg erőszakos közelnyomulását. Marietta vékony keze is megremegett a tenyeremben. Felrántottam az udvarba vezető ajtót… Kis, kör alakú, kövezett udvar volt, közepén játszadozó gyermekeket ábrázoló kőkúttal. Világos, tiszta éjszaka fogadott kint. Árnyékunkat az éles holdfény lábunk elé vetette. Éreztem, Marietta reszket. Gyöngéden felemeltem súlytalan testét, hogy ajka fülem magasságáig érjen: – Mondd el… ne félj, drágám… A Madonna vigyáz rád… … És Marietta fülembe súgta anyám üzenetét… *

A kislányt Alessandróval együtt hazabocsátottam, és visszatértem a műhelybe. Anyám síron átzengő, szelíd hangja zúgott bennem fénnyel, imádsággal telítve; varázslatba vont, erőt adott hozzá, hogy bemenjek a vörös és fekete árnyakkal zsúfolt, néma helyiségbe, amelyben Homonculus dermesztő, halálos dühbe merevült szörnyalakja várakozott a leszámolásra. A levegő tapadóan sűrű, nyirkos volt ellenséges jelenlététől. Éles karmokkal nyúlt felém a rémület, amelynek szele, ha nehéz álmokban, szorongásos, beteg sejtelmekben megérinti a halandó embert, összeroppan tőle. Homonculus koncentrálta minden hatalmát és erejét, hogy maga alá gyűrjön, összezúzzon sötét tudásának pörölyével. A kemencék villódzó tüze megsötétedett, összeszűkült, és fekete, kénszagú füstöt okádott. Az éjszaka langyos volt odakint, de a fűtött műhelyben kriptaillatú fagy eredt valahonnan egy hullahideg központból; áradt jegyre jegesebben, mint a síkos hüllőtest, spirál alakban körülkígyózott, arcomra tapadt, ruhám alá bújt, áttört a bőrömön, és csontjaimat ostromolta. Úgy éreztem, jéggé kell dermednem, mert ez a bénító hideg egyre mélyebbre nyomult bennem, kioltja a lángot, amelyet anyám üzenete gyújtott; s ha ez a csillogó hőpont kihuny lelkemben, teljesen elborít a pánik. Tudtam, ellene kell feszülnöm minden hitemmel és emlékezetemmel… Az asztalra támaszkodva előrehajoltam. Sarok felé nyúlt végtelen fénysáv vonalán ömlött végig a hangom élesen, idegen eréllyel, falakról visszacsengve: – Ismerlek! Nem árthatsz nekem, mert nem félek tőled! Orkán furcsa, vijjogó vészhangja sírt fel a teremben. A borszeszégő kristálygömbje nagy roppanással megrepedt, és a cserepek vad zajjal a kőre hulltak. A polcokon meginogtak, koccanva összeütődtek a tégelyek, ide-oda topogtak egy ideig, mintha el akartak volna futni helyükről. Egyik kemencéből fülledt dobbanással koromtömeg robbant ki. Kezem, arcom, ruhám fekete lett, szemem elhomályosult, szájamban a korom pépes, undorító ízét éreztem, testi állapotom hajszolt, elcsigázott, nyomorúságos volt, de mint a halálveszélybe került állat, szembefordultam támadómmal és süketen, vakon kitörtem: – Tudom a nevedet! Te vagy a ház, amelynek nincsen kapuja! Semmi dolgom veled többé! A kötést elvágtam, a vonzást megszüntettem. Eredj tőlem, Leviathan, tűnj el örökre, akarom! Vad erővel, s olyan hangosan kiáltottam ezt előregörbült testtel, görcsös kézzel az asztalba kapaszkodva, hogy utána zsibbadt gyengeség fogott el. Verejtékezni kezdtem. Térdem megcsuklott, s reszkető testtel leereszkedtem az asztal mellé a földre. Tagjaim boszorkánytánca csak lassan csillapult. Idegzetemen újra és újra

átömlött a borzalom. Nem tudom, meddig tarthatott ez a zúzott önkívület. Mikor reszketésem alábbhagyott, s szemem kikönnyezte a kormot, furcsa változást észleltem a műhelyben. Bőrömet langyos, szelíd meleg simogatta. A borszeszlámpa meztelen lángja éles, fehér lobogással égett; derűs, sietős zümmögéssel felfelé lobogott. A kemencék izzottak. Az ablakon át a csillagporos éjszakából tücskök álmos altatódala szárnyalt be, és akkor, egy rövid időre ott, koromtól szennyesen, gyengeségtől és a kiállóit megrázkódtatástól földre sújtva olyan örömöt ízleltem, amelyet sohasem ismertem meg addig. Nevetni, kiáltozni szerettem volna, és sírtam, dadogva imádkoztam. Térdeltem, majd feltápászkodtam, összefüggéstelen szavakat motyogtam Istenről, anyámról; hálálkodtam és fogadkoztam, körültántorogtam a teremben, kihajoltam az ablakon, és megáldottam a tücsköket… * Szabad voltam. De mit jelent ez a szó? Talán a halálraítélt, akinek utolsó pillanatban megkegyelmeznek, érzi halvány visszfényét annak, amit én éreztem, mikor a misztikus kárpit lezuhant köztem és Homonculus között. Egy kivégzés brutális ténye azonban teljesen eltörpül a megfoghatatlan, végtelen és reménytelen nyomorúság mellett, amelyet Homonculus megosztott sorsa jelentett volna, mert minden testi halálból végül feltámadás, megváltás fakad. Homonculus börtöne megint becsapódott, és ő magára maradt terméketlen rögeszméjével újabb évezredekre. Annyira borzadtam tőié, hogy akkor még nem tudtára szánni. Ma már tudom. * Az ilyen fukarul osztott pillanatok azok, amelyek beoltják a legszerencsétlenebb lényt is kiapadhatatlan reménnyel, el nem mosható emlékezéssel a teljes, boldog beérkezésre. Ezek az ízek nem múlnak el soha. Mint kagylóba a porszem, beleágyazódnak a vér és hús belsejébe a legkeményebb kéreg alá, s kínban, könnyben igazgyönggyé érnek. Mindegy, hány élet alatt. Mindegy, milyen nevek, emlékek, átmeneti címkék alatt. Attól az időtől kezdve, hogy az átélés megtörtént, megtörtént a fogantatás, s azontúl már minden test és minden körülmény ennek a parányiságában hatalmas lényegnek burkolata, őrzője, fejlesztője: alchimista kemencéje. *

Hornonculusszal való szakításom után már nem sok időm maradt hátra. A hírhedt Burrhus halálát siettette ez az utolsó, nagy megrázkódtatás. Már arra sem volt erőm, hogy megtegyem napi sétámat a bástyán; a várból nem mehettem ki. Egyébként figyelem és bőség vett körül. Megkaptam, amit csak kívántam. Látogatókat is fogadhattam. Ezzel a jogommal nem óhajtottam élni, bár személyem érdekessé, ismertté vált hosszú, kalandos életem alatt, és ez sok kíváncsit vonzott körém. Gyakran felkeresett pártfogóm is, aki munkám eredménye iránt érdeklődött. Nem titkoltam előtte kudarcomat. Sem kedvem, sem meggyőződésem nem volt már a hazudozáshoz. Szemrehányásokat tett, elégedetlenkedett, s alighanem rosszul végeztem volna hamarosan, ha nem sikerül egy jó eredménnyel alkalmazott főzettel és étrenddel a nála hatalmasabb urat bélbajából kigyógyítanom, így nem háborgattak, s nagy örömömre, lassanként megfeledkeztek rólam. Csak Alessandro és Marietta tartottak ki mellettem hűségesen. Mikor ágynak estem, volt famulusom gondozott, s Marietta kedves, furcsa jelenléte törte át néhány órára az újra szorosan körémzárkózott boszorkánykört. Marietta megható módon ragaszkodott hozzám. Én isi nagyon megszerettem, és örültem látogatásainak, bár soha többé nem hallotta anyám hangját. Ez a húr megnémult a gazdag hangáradatban, amely szüntelenül körülzúgta. Marietta nem látott, csak hallott. Átutazó, tanácstalan lelkek, tűnődve a hús világa felé kérdezők vagy veszélyt látó, tehetetlen segíteni vágyók kiáltottak át különös hallóterén; messziről és közelről fülébe súgtak, kértek, üzentek, sírtak, jajgattak, azután fülledt torlódásban elsodorták egymást. Hangjuk távolodott, elhalkult, ahogy továbbrohantak sorsuk kiszabott pályáján, és helyet adtak az újonnan jöttéknek. Milyen reménytelen dolog volt a hús alvajárói közötti egy ilyen kis nyitott ablakocska a másik világ vastag kőfalán! Senki se állt meg, hogy átnézzen rajta. Mereven, elfordított fejjel mentek el mellette; süketen és vakon, míg az ablakon túl zokogó, kérő és figyelmeztető hangok kiáltoztak utánuk elköltözött kedveseik lelkéből. Mariettát mindenki eszelősnek tartotta, csak Alessandro, aki vele élt sejtette, hogy kiválasztott, de nem mert beszélni róla senkinek. Félt, hogy boszorkánysággal vádolnák meg, és perbe fognák. Inkább buzgón terjesztette a kislánya jámbor őrültségéről szóló mesét, és amennyire lehetett, elzárta a külvilágtól. Tőlem már nem tartott. Boldog volt, hogy magányos, kigúnyolt gyermeke szerető pártfogót talált, aki megértette és tisztelte különös képességét. *

Szánandó, megdöbbentő, bizarr párbeszédeket hallgattam ki Marietta száján keresztül. Előfordult, hogy furcsa, egzotikus nyelveket betűzött nehezen, összeráncolt homlokkal a hangokra figyelve, amelyeket nem értettem – majd saját környezetem indulatos, vad kiáltásait, vádjait és sürgetését közvetítette nyugtalanná válva: – Ezek rosszak és kínoznak téged, messer Burrhus… miért nem kergeted el őket? Keserűen ismertem be előtte, hogy tehetetlen vagyok ellenük, és mohón sürgettem, próbáljon ebben is segíteni nekem. Hátha elfog egy olyan hangot megint, amely útmutatást adhat. Kérésemre semmi válasz nem érkezett. Honnan is érkezhetett volna? Kívülről? Amennyit önmagamon kívül tudnom lehetett, már megtudtam Amadeus Bahrtól. És én Marietta mellett még mindig abban reménykedtem, hátha készen kaphatom, úgynevezett "kegyelemképpen" a transzmutáció titkát. Első csalódásom ebben Homonculus volt, aki a fizikai síkon ostromolta meg a problémát. Második – minden szeretetem és hálám mellett – Marietta, bár ő csak hosszú sorát nyitotta meg a nagyszámú kísérletnek, amelyet később a sejtelmek, megérzések, különös látások, próféciák, misztifikációk fanatikus, megejtő, zavaros, veszélyes asztrálbirodalmában végeztem. Kétségtelenül Marietta volt az, aki beoltott egy új lehetőség izgalmas reményével és kíváncsiságával. Ezt vittem magammal Giuseppe Francesco Borri hosszú, küzdelmes, különös életéből, amely néhány heti ágyban fekvés után befejeződött végre. Hetvenkilenc évet töltöttem a már alaposan elrongyolt testben. Éreztem, mint válik rajtam egyre tompuló, jegesedő holttestté; megváltás volt kiszabadulni belőle. Pénzemet és a néhány ékszert, amellyel III. Frigyes megajándékozott, Alessandróra és Mariettára hagytam. Tudom, keservesen megsirattak, Félénk, kedves szigetlakók voltak ők, akik társtalanul, kirekesztve éltek a tömegtengerben azért, mert nagyon különböztek a többi embertől. Az ilyen megjelöltek, ha sorsuk összehozza őket, felismerik és testvérként üdvözlik egymást. Marietta és Alessandro egyképű testvérüket siratták meg bennem. * Mielőtt elszakadtam volna az Angyalvár kísértetes árnyékától, Marietta kitárt lelkének kis jelzőfénye mellett időztem egy keveset. E nyugodt, szelíd menedék körül a kétségbeesett testetlenek tülekedtek, akik át akartak szólni –

kiáltozni, könyörögni vagy átkozódni – a másik partra szeretteiknek és ellenségeiknek. Ez a fény azonban ma engem hívott, Marietta anyagtalan, gyönge vágya megidézett: nevemen szólított. Nem azon, amelyet földi életemben aggattak rám; egy olyan néven, amely egyedül az enyém minden lény között. Nem tudom, honnan nyerte el a beavatást, de halálommal birtokába került. Hatalmat nyert egyéniségem belső magja fölött, és ellenállhatatlan vonzást gyakorolt rám. Nem akart sokáig feltartóztatni, csak egy rövid búcsúra, s azután utamra engedett… Isten e titkokat csak olyanoknak szolgáltatja ki, akik nem élnek vissza vele…

NNCL307-2EAv1.1

Szepes Mária

A VÖRÖS OROSZLÁN Misztikus regény Háttér Lap- és Könyvkiadó Kft., 1989 © Szepes Mária ISSN 0238-5457 ISBN 963 7403 38 8 Felelős kiadó: Erdei Grünwald Mihály Felelős szerkesztő: Gálvölgyi Judit A borítót tervezte: Konecsni György Műszaki vezető: Lantos Kálmán Műszaki szerkesztő: Gregor László Kiadványszám: 89/5 Terjedelem: 22 (A/5) ív Szikra Lapnyomda, Budapest (89-0539) Felelős vezető: Dr. Csöndes Zoltán vezérigazgató

Második könyv Tégely a tűzben "Hogyan keringenek a mindenség végtelenségében, hogyan örvénylenek és keresik egymást azok, akik a nagy Világlélekből ömlöttek elő! Bolygóról bolygóra hullanak, és sírnak a mélységben az elveszített otthon után. Ezek a Te könnyeid, Dionüszosz… Ó, Nagy Szellem! Ó, isteni szabadító! Emeld vissza lányaidat fényöledbe!" (Orfikus fragmentum)

Louis de la Tourzel Új születésem a XVIII. század küszöbére esett. Mariettával való találkozásom még szokatlanabb és bonyolultabb kapcsolódások felé terelt. 1695-ben történt elhalálozásom óta öt esztendőnek kellett eltelnie, míg életképes testet építhettem magamnak. Kísérletezéseimért az az asszony kínlódott meg, aki később világra hozott, és néhány évig, míg elméje teljesen el nem borult, nevelt. Háromszor vételt el a szerencsétlen, negyedszer a szülés sokkja közben elszakadt a gyermek kis, véres testvára meg köztem a kapcsolat, és holtat szült; míg végre meg tudtam maradni neki súlyos gondjára. A félelem és ezer baljós előérzet betege volt ez a szegény, terhelt idegzetű asszony. Minden pillanatát rabul ejtő babonák hálójában vergődött, s végül mániákussá lett. Poros, lassan hömpölygő életű francia mezővároskában laktunk, a később, XVI. Lajos menekülésekor oly tragikusan híressé vált Varennes-ban. Nagyapámat, akit sohasem ismertem, David Pétionnak hívták. Egy nemesembernek s egy városi hivatalnok lányának törvénytelen fia volt, amolyan kaszton kívüli, gyökértelen senki, ami akkor, a rendek szigorú körülhatároltságának idején, teljes kirekesztettséget jelentett. Nem voltak családi kapcsolatai és összeköttetései. Anyja falun neveltette Varennes mellett, egy verejtékes életű parasztházban, ahol korán ráébredt zavaros helyzetére.

Éreznie kellett: a parasztok jövevénynek tartják, s az urak nem fogadják be. Pétion ravasz, önző és találékony fickó volt. Rájött, választania kell, különben sohasem lesz helye Franciaország ege alatt. Falusi élete feltámasztotta benne ősi kapcsolatát a földdel. Szerette és értette ezt a legnehezebb és legáldottabb mesterséget. Anyja időközben előnyös házasságot kötött, s mikor fia elérte nagykorúságát, tekintélyes összeget juttatott hozzá. Pétion választott: paraszt lesz. De arról sem feledkezik meg, hogy apja személye bizonyos kiváltságokat jelent. Például, ha törvényesíti őt, korlátlanul szerezhet földet. Könyörtelen, szívós harcot kezdett törvényesítéséért a kényes helyzetű és házasságában erős függésben lévő apja ellen. Fenyegette és zsarolta, míg az bele nem egyezett kívánságába, azzal a kikötéssel, hogy a világ előtt továbbra sem használja nevét és nemesi címét, mivel házasságból származó törvényes fia éppen abban az időben jegyzett el egy királyi hercegnőt. Pétion kötelezte magát erre. A név és rang nem érdekelte; csak a föld. Kisebb birtokot vásárolt Varennes-ban. Kitűnően gazdálkodott, s vagyona szépen gyarapodni kezdett, bár nem mindig az etika törvényei szerint. Emberkerülő különc volt és kapzsi a végletekig. Amint kiszimatolta, hogy valamelyik adósságok között fuldokló nemes házánál felborult az anyagi egyensúly, rögtön rátette kezét minden tulajdonára, s alapos hasznot húzott megszorultságából. Így jutott fűrészmalmának és fajtehenészetének birtokába is. Okosan kihasználta helyzetének azt az előnyét, hogy mint nemesember fia, mentesült a különféle közterhek alól, míg a parasztság, amelynek gyűlölettől égő tömegében már erjedt a forradalom, százával hagyta el a falukat, házakat, földeket, hogy törvényen kívül tengesse tovább szánandó életét, mint orvvadász, sócsempész vagy koldus. A harmadik rend menthetetlenül pusztult az egyedül viselt járom, az állami és hűbéri terhek alatt – de David Pétion gyarapodott. Kétszer nősült. Anyám a második feleségétől született és satnya, beteges, képzelődő gyermek volt. Apja egyáltalában nem törődött vele. Érdekből nősült másodszor, felesége dús hozományt hozott a házhoz, s olyan is volt, mint akire sokat ráfizetnek, hogy elvigyék: idős, csúnya és hisztérikusan sértődött. Mikor anyám, Sophie Pétion tizennyolc éves lett, akkor érkezett Varennes-ba Louis de la Tourzel egyenesen Párizsból, és rokonainak birtokán húzódott meg – jó oka volt rá, hogy miért. Rengeteg adósság és valami piszkos kártyabotrány miatt kellett elhagynia a várost. Egyesek tudni vélték, hogy csak azért úszta meg puszta száműzetéssel a dolgot, mivel távoli rokonságban volt a nagy hatalmú Soubisokkal. Romantikus bársonyköpenyén, selyemruháján, csipke nyakfodrán és ezüstcsatos cipőjén kívül nem hozott egyebet magával. Rokonainak éppen úgy terhére volt ő, mint neki Varennes unalmas egyhangúsága. Veszett hírek keringtek róla. A szomszéd birtokosok –

leányaik és asszonyaik erényét féltve – mereven elzárkóztak tőle. Saját nénje és nagybátyja kereken tudtára adták, hogy megtűrik ugyan házukban, ellátják étellel, itallal, de annál jobban örülnek, minél kevesebbet látják, így hát a hórihorgas termetű, kicsapongásoktól sápadt, hajlott orrú aranyifjú a "Jó uralkodó"-hoz címzett csapszékben töltötte napjának nagy részét. Gyanús szerencsével kártyázott átutazó állatkereskedőkkel vagy a helybeli szatóccsal és pékkel. De la Tourzel maga csak átmeneti balesetnek tekintette varennes-i tartózkodását. "Ellenségei intrikája" juttatta ebbe a helyzetbe. Bőbeszédű részletességgel mesélte el mindenkinek a csapszékben, hogyan élt Párizsban, mennyi pénzt költött, hány párbaja volt, hogy hívták a szeretőit; csak éppen az ominózus ügyről hallgatott, amely Varennes csendes vizeire terelte. Nagyhangú volt, fölényes, könnyelmű, könnyed és érzéki, mint egy szatír. A nők bolondultak érte, a férfiak megvetették. Kevés parasztasszony vagy parasztlány maradhatott békében tőle, de még többet megkaphatott volna, ha értük nyúl. Erőszakos, vad természetének híre lappangva terjedt, és megborzongatta a környék nőstényeit. Az anyja halála óta teljesen magára hagyott, érzelgős és ideges Sophie Pétiont úgy vonzotta a "sápadt, száműzött, nemes lovag", mint láng a pillét. Vékony, szőke lány volt akkoriban, karcsú dereka fölött szokatlanul dús, kiduzzadó mellel. Szív alakú álla kedvesen elkeskenyedett, míg arccsontja szlávosan előreugrott hosszúkás, ferde metszésű, sötét szeme alatt. Ebben a szempárban a túlfűtött érzelmiség nedves, egzaltált fénye ragyogott. Nem sok kellett hozzá, hogy a két gazdátlan szenvedély összecsapjon, gátat törve, fölégetve minden konvenciót. Sophie izzott, mint a fáklya. Megszállottként görnyedt szerelmének fullasztóan édes igájába. Tourzel csapongó érzékiségét is lekötötte egy időre a lány feltétlen odaadása, csodálata és gyöngéd megadása, amellyel vakon követte kicsapongásaiba. Sophie ártatlan, elragadtatott tudatlansággal és ösztönös tanulékonysággal vetette alá magát perverzióinak, és kiszolgálta őket. – Pompás kis nő vagy, Sophie! – nevetett elégedett, buja szatírnevetéssel Tourzel, ölelkezéseik után. – Madame Pérault műintézetében sem akadna hozzád hasonló szerető! Mikor Sophie nyugtalanul aziránt érdeklődött, miféle intézete van Madame Péraultnak, Tourzel mulatva és arcátlanul kijelentette, hogy a Madame Párizs legcsinosabb és legelőkelőbb lányait gyűjti maga köré azért, hogy a házasélet művészetére oktassa őket. Néhány hónap múlva Sophie teherbe esett. Ez a brutális tény egyszerre megváltoztatott mindent. Sophie-t testi rosszullétei szúró ijedtséggel

ébresztették tettének veszélyeire. Az idegen erő, amely szenvedélyével testébe költözött, elillant, mint a pára. Gyönge volt és félénk. Nevelésének előítéletei, a puritán kisváros erkölcsi dogmái ítélőszéket tartottak lelkében, és súlyosan elmarasztalták. Lesoványodott. Arca megnyúlt, bőre foltos, sárgás lett, szeme vörösen bedagadt a titkos, éjszakai sírásoktól. Tourzelt már nem csókok és kéjes dadogás fogadta ritka, ezer veszélytől körülvett találkozóikon az erdő öreg, mohás derekú fái között vagy egy lepénzelt mezőőr kunyhójában, hanem szemrehányások, követelőzések és szeszélyes, vad kitörések. A férfi hangja Is megváltozott: durva, nyers, kíméletlen lett, s végül már el sem ment a találkozókra. Sophie egészen belekábult a felismerésbe: micsoda szerencsétlenségbe sodródott. Tanácstalan hajszoltságában, kétségbeesésében öngyilkosságot akart elkövetni. Már mindent előkészített. Úgy tervezte, Tourzel tőrével fogja szíven szúrni magát; s ebben a szándékában önkínzó kéj és bosszú egyesült a férfi ellen, akit így gyanúba kever és – érzelgős önsajnálattal remélte – szenvedélyes, késő megbánásba dönt. A tőrt egy veszekedés alkalmával vette el a férfitól, és fenyegetőzve harisnyájába rejtette. Az erdőbe akart kimenni, találkahelyükre, egy görcsös, bagolyarcú fákkal körülvett tisztásra, amelynek síkos, puha tűlevél szőnyegén a "bűnt" megismerte. Utolsó pillanatban úgy érezte, el kell búcsúznia valakitől. Először gyóntatójára gondolt, akinek még nem merte bevallani tettét, de ahogy felidézte a pap szigorú, gúnyos, négyszögletes arcát, visszarettent. Nem. Ehhez nem volna bátorsága. Csak később jutott eszébe apja, a fösvény, önző és zárkózott Pétion, akit napokon át alig látott, s aki vasárnaponként merev arcú alvajáróként vezette karján a misére. Mindegy. Az apja. A vére. Az egyetlen ember, aki szorosan hozzá tartozik. Így történt, hogy sóvárgó, reménytelen szeretettel a szívében benyitott apja lakrészébe, amely idegen bolygóként különült el a ház másik oldalán. Nem emlékezett rá, hogy valaha is belépett volna. Korán megtanulta, mennyire nincs ott keresnivalója; nem várják és nem tűrik el. Míg eseménytelen álomélete kellemes, valótlan ködben tovahömpölygött, nem érezte szükségét, hogy kapcsolatuk szorosabb legyen. De most, a rászakadt súlyos problémában, nem tudta tovább nélkülözni. Esze ágában sem volt sejtetni elhatározását. Csak bemegy – gondolta –, köszön, mond egy pár kedves szót, megkérdezi, nincs-e valamire szüksége és… megkéri, törődjék vele egy kicsit, mert nagyon egyedül van. Nem… ez… ez olyan vádféle, hogy eddig nem törődött vele, esetleg felingerli vele. Inkább ő ígéri meg, hogy ezentúl jó gyermeke lesz, és ha nem is mutatta, azért nagyon szereti. – Elgondolni persze könnyebb, mint a soha ki nem mondott, alap nélkül repdeső szavakat odakínálni valakinek, aki egyetlen lépést nem tett feléje egész életében azon kívül, hogy nemzette…

Szeretetről beszélni valakinek, akinek apró, szürke, ráncredőkbe ágyazott majomszeme, szűk homloka és haragos elutasítással legörbülő szája széle van csatakos, fehér bajusza alatt. A köves folyosó áporodott pipaszaga szinte visszalódította. Gyerekkori nagy felesek, csúnya, rideg visszautasítások emléke kavargóit fel benne, de azért továbbment. Szürkült. Az öreg még nem gyújtott lámpát, mert úgy érezte, minden csepp olaj, amelyet megtakaríthat, vérré válik ereiben. Szobája nagy, rendetlen lomtár volt, amolyan ezermesterműhely. Maga javította a bútorokat, szerszámokat, nyergeket, sőt csizmáját is egyedül talpalta. Szakadt ruhájára nagy művészettel alig észrevehető foltokat varrt. Egyetlen cérnaszálat, deszka-, bőr-, vas- vagy szövetdarabot el nem dobott. Ágya alatt, szekrényei tetején, asztalán és körül a padlón ládák, dobozok, szerszámok, nyergek, lesántult székek, kocsikerekek, lyukas edények, fadarabok, ragasztóstégelyek zsúfolódtak, amelyekből tömény rossz szagok szálltak fel. Itt élt, evett, aludt, dolgozott Pétion a hosszú télen át, mikor beszorult a házba. Tavasszal és nyáron, amint a földek nehéz szolgálata megkezdődött, legtöbbször kint éjszakázott a szabadban. Ezen a késő őszi napon otthon volt. Mikor Sophie félénken benyitott hozzá, Pétion a sötét, hideg tűzhely előtt ült egyeneshátú karosszékében. A szobában nyirkos hűvösség érződött. Az embermagasságban vágott apró ablak alig engedett be fényt, s míg az ablakon túl alkonyat szelíd gyöngyszürkéje derengett, odabent csaknem teljes volt a homály. Sophie közelebb lépett. A néma, mozdulatlan alak az üresen tátongó tűzhely előtt, fokozódó szorongással töltötte el. Többször neki kellett lendülnie, míg végre meg merte szólítani, de hangja akkor is félrebicsaklott, mint a bizonytalan léptű láb: – Jó estét… édesapám… A szék felől nem hangzott felelet. Sophie már meg akart fordulni menekülő megkönnyebbüléssel, hogy alszik, és mégsem kell megvívnia az ostromot apja jeges közönye ellen, mikor a halál jelenléte izmos, borzasztó hüllőként körülhurkolta hirtelen. * Lehet, sőt valószínű, hogy az öreg Pétion megkövesült önzése Sophie utolsó közeledését is eltaszította volna, de most, hogy meghalt, az ideges, boldogtalan leány hóhérként kínozta magát a gondolattal, hogy helyrehozhatatlan vétket követett el.

Rettentő ellenség lakott benne; kérlelhetetlen, telhetetlen másik, aki sohasem lakott jól önváddal, baljós félelemmel, keserűen ömlő könnyekkel. Apja alakját megszépítette, felmagasztosította halála pillanatától csak azért, hogy magát mélyebben megalázhassa, fájdalmasabban ostorozhassa mulasztásáért. – Neki kellett volna közeledni. Az öreg magányos volt és szeretetre éhes. Úgy élt odújában, mint állat az istállóban. Mindent megvont magától, azért, hogy neki több jusson, ő meg hálátlan, önző, romlott teremtés, a szeretőjével hentergett az erdőben, míg apját titkos betegsége halálra kínozta. Ki tudja, mennyit szenvedett, micsoda fájdalmak marcangolták, és egyedül volt Nem panaszkodott senkinek. Nem volt, aki egy pohár vizet adjon neki… Nem volt, aki papot hozzon, mikor rátört a haldoklás gyengesége. Egyedül volt. Egyedül volt, és miatta jut talán kárhozatra! Böjtölt, imádkozott, miséket fizetett, penitenciákat rótt ki magára, csillapíthatatlan önváddal és bűntudattal. * Az öreg Pétion vagyona sokkal nagyobb volt, mint leánya és szomszédai sejtették. A kövér, hálás földeken, tanyákon, malmon, tehenészeten kívül rengeteg készpénz került elő szobájának padlója alól, megvasalt, leleményes szerkezetekkel lezárt ládákból. A gyanakvó, rideg ember nem bízta bankokra a pénzét, és a papírban sem hitt. Sárga aranyak tornyosultak tömlöcükben, számozott pergamentekercsekbe göngyölve; valóságos mesebeli vagyon, Sophie, az egyetlen örökös körül megváltozott a világ. Még az adósságoktól szorongatott, környékbeli nemesifjak sem átallották házassági ajánlatokkal ostromolni a szédülő, félszeg leányt; annál is inkább, mivel Pétion származásáról különféle legendák keringtek. Remélték, hogy egy alapos kutatás talán megfelelő patinás hátteret is adhatna a meztelen, fiatal aranyaknak. A hír persze Tourzelhez is eljutott, aki rögtön tudta, elérkezett az ő ideje. Néhány héttel a temetés után megjelent a gyászoló háznál, és fölényes, minden meghökkent ellenkezést legázoló nyugalommal elfoglalta az intézkedő erélyes családtag, a vőlegény, illetve jövendőbeli férj helyét. Sophie levegő után kapkodott, tiltakozott, sírt, toporzékolt; Tourzel erős, cinikus faunkarja azonban újra foglyul ejtette, és legyőzte. – Mit bolondozol?! – mondta ölelés után a zokogó, önmaga előtt szégyenkező lánynak. – Folyton azért siránkoztál, hogy vegyelek el feleségül, mert gyereket csináltam neked. Most meg, hogy hajlandó vagyok téged Madame Louis de la Tourzellé tenni, úgy teszel, mintha nem tetszenék a dolog!

– Igen. Most már hajlandó vagy feleségül venni. De milyen áron! – jajdult fel Sophie. – A magamfajta nemesember nem hallgathat csak a szívére, kedvesem! Most legalább olyan lányt vehetek el, aki a szívemnek és a helyzetemnek is megfelel. A gyerek megszületik néhány hónap múlva. Nevet kell adni neki. Ha egy héten belül megesküszünk, még elfogadják koraszülöttnek. Nagy hassal igazán csak a pénzedért venne el valami megszorult pernahajder, és ráadásul egész életedben megvetését éreztetné veled. Én legalább szeretlek Sophie és – arcát érzéki, aljas vigyorgás torzította el – alapos bizonyítékaim vannak róla, hogy első voltam nálad, és a gyerek az enyém! * Ezek voltak anyám házasságának előzményei. Már félig megbomlott aggyal mesélte el nekem ijesztő részletességgel, szégyen nélkül, vezekelve általa. Összetörten, meghasonlottan, még mindig éhes, felajzott érzékekkel, vad önutálkozással lett Tourzel felesége. Együttélésük – ha ugyan annak lehet nevezni – csak gondot, szégyent, keserű megbánást és őrlő féltékenységet jelentett neki. Balsejtelmei Tourzelt illetően sorra beteljesedtek. Férje már néhány nappal esküvőjük után felutazott Párizsba. Az öreg Pétion ládáiból kifizette piszkos adósságait, palotát bérelt, fogatot vásárolt, azután hazajött egy hétre látogatóba. Egyetlen szóval nem említette, hogy Sophiet is magával akarja vinni a fővárosba. Mikor felesége keserű sértődöttséggel célzást tett erre, állapotára hivatkozott. – Éppen azért! – tört ki Sophie-ból. – Maradj mellettem. Nagyon rossz napokat élek át, és félek egyedül ebben az üres házban. – Meg kell értened az én helyzetemet is, kedvesem! – mondta Tourzel nagyképűen. – Büszkeségem nem engedi, hogy csak a te pénzedet fogyasszam. Most, hogy ügyeimet rendbehoztam odafönt, kifoghatok magamnak légy fényes hivatalt, amely méltó hozzám. De ahhoz persze ott kell lebzselnem állandóan a húsosfazék mellett. "Meg kell értened" – a "kedvesem" később elmaradt. Ez a szöveg tért vissza később Tourzel rövid látogatásaikkor mindig. A látogatások persze alig letagadhatóan a megalázó ténynek szóltak, hogy egy-egy nagyobb összeg felvételéhez még mindig szükség volt Sophie beleegyezésére vagy aláírására… A hivatal szüntelenül kilátásban volt. Tourzelt órák, napok választották el a kinevezéstől hónapokon, éveken át. Folyton készenlétben állott az udvarnál, játéktermekben és "előkelő szalonokban". Benne áramlott Párizs forró vérkeringésében, együtt lüktetett szívverésével. Mindenütt jelen kellett lennie!

Sophie házasságának negyedik hónapjában elvetélte gyermekét. Lovas futár vitte meg a hírt Tourzelnek, aki sajnos nem tudott hazamenni, mert távollétében elmulasztott volna egy igen fontos, átutazó személyiséget, akitől egész jövője – s természetesen Sophie jövője is – függött. Hat hét múlva mégis hazaérkezett. A szédülő, vérszegény, alig fellábadt asszonyt ebéd utáni gerjedelmében újra teherbe ejtette, egy nagyobb összeget csalt ki tőle, és visszautazott a fővárosba. Hogy mi történt a fontos személyiséggel, aki miatt nem jutott el felesége betegágyához? Bosszantó módon elkerülték egymást, s mire találkozhattak, az illető már másvalakit ajánlott a fontos hivatalra, de sebaj! Igazán falba verné a fejét, ha akkor elhamarkodja a dolgot, mert az, ami most folyamatban van, felülmúl minden eddig kínálkozó lehetőséget. Bő részletességgel kiteregette Sophie előtt pártfogóinak fáradozását, kitűnő véleményét róla; az érdekhálózatot, amelyben szorgos kezek az ő ügyét szövik, munkálják szüntelenül. Persze ezeket a kezeket állandóan biztatni, "kenni" kell. Ezért elkerülhetetlen az ő jelenléte és pénze, amely Sophie-nak kamatostul visszatérül hamarosan. Amint elnyeri a hivatalt, felesége is Párizsba költözik. Bemutatja az udvarnál. Nagy házat nyitnak: nem is tudná ott nélkülözni Sophie-t, de addig semmi értelme, hogy vele utazzék. Reggeltől éjszakáig talpal, gyakran el is hagyja a fővárost, s némelyik urat, akinek pártfogásától függ valami, birtokán keresi fel, hogy fehér asztal mellett, jó borok, nagy étkezések, borsos férfianekdoták baráti légkörében tárgyalja meg vele ügyeit. Felsorolt egy csomó súlyos nevet és címet, hogy Sophie szegény feje egészen beleszédült a szóáradatba, végül érzelmes ünnepélyességgel eldalolta a refrént: "Meg kell értened…" … És néhány év múlva Sophie már alaposan megértette. * Tízéves voltam, mikor apám meghalt. Halála méltó volt életéhez. Egy nyilvánosházban ölték meg verekedés közben. Társaságának több tagja gyanúba került. A hosszadalmas vizsgálat nemcsak Tourzel haszontalan, mocskos életét tárta fel a nyilvánosság előtt, hanem azt a tényt is, hogy a gyilkos személyét nem lehet pontosan megállapítani. Mindnyájan önkívületig részegek voltak. A sebben maradt késben Tourzeléra ismertek. Többen késszúrásoktól sebesültek a vad tumultusban, sebeket kaptak és sebeket osztottak. A verekedés egy Lolette nevű lány miatt robbant ki. Csak nemrég került a házba, és mint minden friss húst, Tourzel kisajátította. A jómadarak közül többen szintén jogot formáltak a "közkincshez", a ezt Tourzel rossznéven vette tőlük.

A Parlament az egész díszes bandát – voltak vagy nyolcan, egytől egyig nemescsaládok rossz útra sodródott, hereéletű fekete bárányai – életfogytiglani gályarabságra ítélte. Sötét és borzasztó sors, de az egyetlen lehetőség volt, amely megmenthette őket saját aljasságuktól. Testük talán belepusztult, de lelkűk elindult az élet felé. * Apámat csak néhány rövid látogatás alatt láttam, szervezetét akkor már alaposan kikezdte egészségtelen, züllött életmódja. Vörös szemhéja gyulladásos nedvben aszó, dülledt szempárt vett körül petyhüdt ráncokban. Nagy, tág orrlyukú, hajlott orrát és arcát lila erek hálója fonta át. Hangja hurutos, durva és csömörösen gyűlölködő volt. Hozzánk mindig másnaposan érkezett, és ránk öntötte rossz közérzete minden utálatát. Nagyon keveset kellett már innia ahhoz, hogy elérkezzék a nyájas kibékültség bamba jókedvéhez, amely késő éjszakára átcsapott azután félelmetes, törő-zúzó dührohamokba. Ha nem ölik meg, akkor is elpusztul hamarosan, mert belei, idegei ijesztő állapotban voltak. Anyám úgy fogadta mindig, mint megérdemelt istencsapását. Egyetlen szóval nem zúgolódott és nem panaszkodott. Pénzt azonban soha nem adott annyit, mint amennyit kért. Hiába fenyegette, anyám kitartott álláspontja mellett: – A pénz a fiadé! Nem fog koldusbotra jutni azért, mert apja részeges, becstelen lehűlő! – Nekem mondtad ezt?! Nekem?! – ordítása felverte a házat. Emlékszem, milyen émelygésszerű rosszullét fogott el, mikor meghallottam az ajtón át két ülés tompa csattanását. Az ütés után nem hallatszott több zaj. Anyám ajkát egyetlen szisszenés nem hagyta el. Néhány pillanat múlva nyugodt, merev arccal kilépett az ajtón, és kézen fogott: – Gyere… Reszkettem. A gyönge kis fiútestet, amelyet viseltem, oda cövekeltem az asztal mellé, és kitörtem: – Nem akarom, hogy verjen téged! Megvert! Hallottam! Én… én agyomütöm! Merev arca ellágyult: – Te… kis öreg… – Küldd el! Dobd ki innen! Semmi köze hozzánk! – Hiszen elküldöm, azt akarom. Hálószobájába vezetett. Erőlködve elhúzta a faragott, márványlapos mosdót, amely mögé fülkét csináltatott a pénznek, és a ládából kiszámolt egy összeget. Tudta, ha fizet, apám azonnal eltűnik a házból.

A pénzkivétel nem ment minden ceremónia nélkül. Tele volt már mindenféle megkötéssel, babonás feltétellel, mielőtt pénzéhez nyúlt volna; de így tett minden más napi teendője előtt is. Vigyázott, hogyan lép le az ágyról, melyik cipőjét húzza fel először, melyik kezével nyúl a kilincs után. Egész napját elrontotta, ha reggel az ablakon kitekintve fekete kutyát, létrás embert, terhes asszonyt, vörös hajú gyereket vagy nyomorékot látott meg. Mielőtt kinyitotta a pénzesládát, aprókat körülköpdösött a levegőben, s az első aranyat, amelyet kivett, szintén megköpdöste: "Sokasodj, és gyere vissza!" – Miért teszed ezt? – kérdeztem tőle kíváncsian. – Hogy megkössem, és visszahívjam. Agyba fektetésem és felkeléseim szintén külön szőrtartás volt. Anyám este ágyam mellé kétoldalt, két kis asztalra vízzel telt agyagcsuprot állított, majd vasserpenyőben két szem pirosra izzított szenet hozott be, és a két csuporba ejtette. Mikor a tüzes szén felszisszenve kihunyt a vízben, felkiáltott: "így veszítse erejét a rontás!" Azután fejemhez állt, és siralmas arccal lamentálásba kezdett: – Nem is él már, nem látjátok? Meghalt! Meghalt! A lelkét elvitték a gyors szárnyú angyalok. Üres itt minden! Üres és csöndes! Hess! Táguljatok innen! – Utána kör alakban felszórta fehér liszttel az ágyam környékét, de lelkében annyi szorongás és zűrzavar uralkodott mindig, hogy a körben belül nyüzsögve ott maradtak a félelem táplálta árnyak. Luca napjának estéjén mindig egy zsáknyi mákot szórt ajtóm elé, mert hite szerint a boszorkányok addig nem jöhettek be hozzám, míg a mákot szemenként fel nem szedték. Szegény, nem tudott segíteni rajtam. Mindaz, amit csinált, valójában öntudatlan fekete mágia volt, amellyel nemhogy elűzte, de egyre fokozottabban magához vonzotta a sötétség erőit. Ezek az erők lassanként korlátlan uralmat nyertek fölötte, mert félt tőlük, és nem tudta igazi nevüket. Sajnáltam. Szánakozó, tehetetlen ragaszkodást éreztem iránta. Ő kétségbeesetten, elvakultan szeretett és féltett, de érzéseiben nyoma sem volt annak az értő, világos, értelmes és építő szeretetnek, amellyel a milánói Marietta vett körül előző életemben. Sophie de la Tourzelt felőrölte, megőrjítette túlfeszült és rejtélyesen bűntudatos anyasága. Nem is gondolhattam rá, hogy valamit eláruljak neki titkomból; leroskadt volna súlya alatt, hiszen azért a kevésért is, amit megsejtett bennem, "kis öregnek" nevezett, "betegesen okosnak" tartott, és nem győzte miatta engesztelni Istent és a pokol minden ördögét, nehogy elirigyeljenek tőle szokatlan képességeimért. *

Nem tudtam lelkéhez férkőzni, hogy kivezessem a babonák lefelé kanyargó útvesztőjéből. Egyre zsarnokibb belső parancsok kényszerítették a legesztelenebb cselekedetekre. Értelme túl gyenge volt hozzá, hogy megküzdjön magában a két ellenséggel: féktelen ösztöneivel, amelyek bukásba, érzéki kicsapongásokba hajszolták Tourzellal és keményen ítélkező, puritán katolicizmusával, amely semmit meg nem értett és meg nem bocsátott. * Apám szégyenteljes halála után "látni" kezdett. Hiába magyaráztam neki, hogy ő maga keltette életre ezeket a látomásokat koncentrált félelemből, értelmetlen bűntudatból, saját asztrálerőinek anyagából – nem értette meg. Először nagyapám, az üreg Pétion jelent meg neki este, gyertyagyújtás előtt, hosszú, halotti ingben, a konyhába vezető folyosón. Lassú léptekkel csoszogott a konyha felé; egyik kezével a falat tapogatta, mintha beteg lett volna. A konyhaajtóban visszafordult, és ránézett anyámra. Arca szigorú volt, megnyúlt és sárga, mint a sáfrány. – Imádkozz a bűneidért! – mondta neki rekedt kriptahangon a vén bűnös, noha, szerintem, neki több oka lett volna a bűneiért imádkozni… aztán eltűnt. Anyámat a cselédek mosták fel ájulásából a konyhafolyosón. Mikor magához tért, rögtön elmondta nekem az élményt. Bosszús voltam és elkeseredett. Hogyan világosítsam fel? Mintha amúgy is nem eleget böjtölt, vezekelt, imádkozott volna. Most életre keltette magában a kérlelhetetlen dogmát az öreg Pétion alakjában, kivetítette, hogy fokozhassa vele szenvedését. Magyarázatom haragot és babonás ijedtséget keltett benne; – Hallgass! Hallgass! Akármit beszélsz, láttam őt! Szólt hozzám… tudom, hogy ő is az én bűneimért beteg és nyughatatlan! – Ugyan, anyám! Éppen eléggé nyughatatlan lehet a saját disznóságai miatt! Te mesélted, hogyan szerezte a vagyonát, nagyanyámat pedig korai halálba kergette, olyan rosszul bánt vele! – Csönd! Az Istenért! A halottak meghallják, ha gyalázzák őket, és bosszút állnak! Sápadtan köpdösni kezdett maga körül, aztán a szokásos litániába kezdett: – Óh, ti fehér és fekete lelkek és holtak, akik visszajártok, eszelős ez a gyerek, nincs mit hallgatni rajta! Isten szegény együgyűje, nem tudja, mit beszél, nevessetek rajta, szánakozzatok szegény bolondon, és siessetek el innen! Majd én, én az anyja megteszem helyette a ti részeteket. Mindent megteszek és mindennél többet… Tehetetlen voltam.

Az öreg Pétion megjelenése után sanyargatni kezdte magát. Bezárkózott a szobájába, és ütlegelte meztelen testét. Ruhája alatt szöges övet hordott Annyit böjtölt, hogy saját árnyékává fogyott. Nem tisztálkodott. Soha annyi misét nem mondtak a templomban, mint akkor, Pétionért. De az öreg nem tágított. Egyre gyakrabban kereste fel a házat, sőt vendéget is hozott magával, mégpedig furcsa következetlenséggel, vejét, bordélyházban leszúrt apámat, akinek tetteiért legalábbis a pokol tüzén kellett volna rotyognia, eltekintve attól, hogy életükben nem ismerték egymást. Pompásan összedolgoztak az öreggel. Szegény anyámat sikerült maradék eszétől is megfosztaniok. Birtokba vették a szobákat. Már nappal is ott terpeszkedtek a karosszékekben, szekrénysarkokban, folyosókon; mindenütt, anyám szeme előtt, nyomában, s ünnepélyes hangon egyre szigorúbb parancsokat közöltek vele. Tourzelt is heves erényesség fogta el attól kezdve, hogy Lolette miatt átkéselték a másvilágra. Soha nem lakott jól imával, vezekléssel, s szerencsétlen özvegye akárhogy erőlködött, ráadásul a pokol tüzével fenyegette. Életében is ellenszenves alak volt, de halála után egyike lett a legundorítóbb kísérteteknek. Ölbe tett kézzel kellett tűrnöm, amint szegény anyám pusztul, fogy, megzavarodik saját képzeleteinek, gondolatteremtményeinek üldözésétől. De vajon az én helyzetem nem volt-e hasonló az övéhez, annak ellenére, hogy én már tudtam, mi az, ami körülvesz? Nekem sem volt hatalmam saját lázadozó erőim fölött * A helyzet lassanként tűrhetetlenné vált házunkban, s egy napon kirobbant a tragédia. Anyám már szánalmas ronccsá omlott össze. Hangosan beszélt magában, arcába lógó, zilált haján át egy üldözött állat pillantásával lesett körül, fejét kapkodta, hadonászott, a bútorokról apró ördögöket kergetett, akik újabban – nyilván a két házikísértet meghívására – benépesítették a szobákat. Ahogy nekem panaszolta, ezek a pokolfiókák enni se hagyták. Belepiszkítottak ételébe, és amikor meztelenül ostorozta magát, trágár, förtelmes szavakat kiáltoztak imádságába. Egy hajnali órán felrántotta szobája ajtaját és ijesztő, sovány meztelenségében, repdeső, lebomlott hajjal, fültépően kiáltozva kirohant az utcára. Olyan váratlanul történt, hogy ágyamból kiugorva már nem tudtam visszatartani. Mikor néhány ruhát magamra kapkodva utánaeredtem, a hajnali csendben áthasító sikolyaiból, az ablakon kihajló, felháborodottan, kíváncsian csoportosuló emberek sorfalából rögtön tudtam, a templomtér felé rohant. Siettem, ahogy lábam bírta. A templom kapujában kaptam el. Be akart törtetni

a hajnali misére. Embertelenül visszataszító, szánalmas látvány volt sebhelyes, szürke, petyhüdt testével. Egy ablakon kihajított takaróval be akartam burkolni, de nem tűrte. Dulakodott velem, karmolt, harapott, rekedten átkozódott, és rám sújtott a kezében tartott korbáccsal, amellyel "vezekelni" szokott. Egészen kimerültem, mire néhány embernek a bámészkodók közül eszébe jutott segítségemre jönni. Nagy nehezen lefogtuk, takaróba csavartuk, és hárman felemeltük. Úgy vonaglott szorításunkban, mint egy óriáskígyó. Beteg, démoni erő csavarta tagjait, s közben szünet nélkül szitkozódott, jajgatott, sikoltozott. Egész processzió kísért a házunkig, köztük a pap is, aki a misét éppen befejezte, a jegyző, a szenzációtól felfuvalkodott polgármesternő, a minden lében kanál patikus, bizonyos Bayon, akiről még szó lesz később. Anyám közben elcsendesült; hosszan, kinyúlva tűrte, hogy vigyük, s mikor ágyba fektettük, merev, szálegyenes testtel, fennakadt szemmel, viaszsápadtan, mozdulatlanul maradt. Azt hittük, meghalt. Nagy nehezen előkerítettük az orvost. A bőr nagy fokú érzéketlenségét, a test és a pupillák teljes merevségét konstatálta, de azt is, hogy a szív gyengén működik. Anyám élt, szerencsétlensége azonban nyilvánosságra került, s ezzel megkezdődött kilátástalan küzdelmem az egyház és a hatóságok ellen. Egyik az egészet az ördögnek tulajdonította és hókuszpókuszaival még jobban megőrjítette volna; a másik a Salpétriére-be akarta záratni. A hatóság győzött. Az egyre gyakoribb rohamokban vergődő anyámat hatósági kényszerrel, megkötözve szállították el a Salpétriére-be, 1710-ben.

Monsieur Bayon Mikor a varennes-i házban egyedül maradtam néhány elszemtelenedett, hanyag cseléddel, tizenhét éves voltam. Noha a hangzatos Louis de la Tourzel nevet viseltem, a de la Tourzel rokonság mereven elzárkózott tőlem; legjobban szerették volna, ha apámnak magva szakad. A város elöljárói persze nem is gondoltak arra, hogy békén hagyjanak. Kétségbeejtően sokat törődtek velem. Bayon, a patikus, nagylelkűen elvállalta a gyámságot fölöttem, testi-lelki jólétem ápolását és vagyonom kezelését nagykorúságomig. A vagyont illetően eléggé jól jártam vele, mert komikus becsületsznob volt, aki állandó mámorban úszott saját erkölcsi emelkedettségétől, és minden tettét képzelt pódiumon vitte véghez láthatatlan, de teljesen elbűvölt közönség előtt. A Pétion-házat bezártuk, a cselédséget szélnek eresztettük, és én egyiket sem bántam. Kellemes emlék nem fűzött ehhez a kényelmetlen, rideg hodályhoz. Annak nem örültem, hogy Bayonékhoz kellett költöznöm, egy

túlzsúfolt, szentképes, imazsámolyos szobába, amelynek télen füstölt a kályhája, s ablakai rosszul záródtak; de tudtam, türelmesen meg kell várnom szabadulásomat. Elég tapasztalat volt mögöttem ahhoz, hogy értékelni tudjam a szabályos, alkalmazkodó módszereket, amelyek némileg elleplezhették az én nagyon is szabálytalan, furcsa sorsomat. Várhatok. Időm van bőven. Bayonék házában végigélvezhettem egy önelégült, ostoba házizsarnok családi életének nevetséges komédiáját. Láttam, ha egy ember görcsösen törekszik rá, hogy tiszteljék és elismerjék, menthetetlenül elvész a tekintélye, ingerült gúny céltáblájává válik, még saját, legszűkebb környezetében is. Bayonnak rendkívül csúnya felesége volt, aki látszólag szolgálta és imádta, mint egy halványt. Egyetlen fiuk, Étienne megilletődött figyelemmel, sápadtan leste ajkáról a szót odaköltözésem estéjén, mikor első, hatalmas öndicséretáriáját eldalolta előttem. Együtt rebegte vele az imádságot, és más szava nem volt hozzá, mint: "Igen, édesatyám!" "Köszönöm, édesatyám!". Hideg futott végig a hátamon ennyi tökéletességtől. A cselédek rajongó alázattal szolgálták urukat. Az asztalon ragyogott az abrosz, és a családfő megáldotta a kenyeret. Egyáltalában minden keze ügyébe eső dolgot megáldott szégyentelenül, hangos, dagályos szavakkal, és hamar könnyezett. Ocsmány, hegyes állú, fogatlanul hemmegő felesége lebegő orrlyukkal bólogatott hozzá, kezét kezére tette, s szinte, megköszönte, hogy él neki. Étienne is belezengett égy: "Köszönöm, édesatyám!"-at, mint színpadi szereplő a végszót, és én felszisszentem belül: jóságos Isten, miért "atyám?!" Hirtelen elfogtam Étienne-nek egy gyors oldalpillantását, s azt hittem, rosszul látok. Háta mögött az egész ház Bayonon köszörülte nyelvét. A cselédek gusztustalan testi szokásait tárgyalták, a nálam két évvel fiatalabb Étienne mindjárt másnap elárulta, hogy apját rajtakapta a sötét folyosón, ahogy a konyhalány szoknyája alatt kotorászott, és vékony hangon vihogott hozzá. Nem beszéltek róla semmit egymással, de azóta, ha egyedül vannak, "az öreg nem mer nagyon ugrálni vele". Madame Bayon úgy tele volt epével és sérelemmel, hogy egyetlen érintésre felszökött belőle a gúny- és panaszáradat. Bayon világéletében éhenkórász semmirekellő volt. Madame Bayon hozta a pénzt, a rendet, a jólétet a házhoz, férjét mégis már esküvő után harmadnap bizalmas kettesben találta a szérűskertben egy koszos cigányasszonnyal. Képzeljék csak el a boldogtalan, durván megalázott fiatalasszony gyötrelmeit! Minden szoknya kell neki, s itthon nem átallja erkölcsről prédikálni neki. Még az éjjelin is prédikál. Kíváncsi volna rá, mit sugdos gyóntatója fülébe. Biztosan hazudik neki, és addig áradozik önmagáról, míg a pap feloldozza összes elmúlt és eljövendő vétke alól, csak hogy megszabaduljon tőle. A patikában alig dolgozik, és nem néz semmi után. Ha ő nem törődnék az üzlettel, felkopna az álluk. Bayon örökösen szomszédol, és vég nélkül fecseg;

az emberek már menekülnek előle, mert belefulladnak a híg lébe, amely szájából ömlik… és így zúgolódott tovább, minden apróságot kiteregetett, kirakatba rakott gyűlölködő alapossággal. Madame Bayon hetenként egyszer szövődélutánra hívta meg összes barátnőjét. Rengeteg kalácsot, cukros tejet, mézes lepényt fogyasztottak, és egyfolytában csepülték Bayont. Felidézték szavait, mozdulatait leutánozták, és kegyetlenül mulattak rajta. Bayon erről mit sem tudott; de nem is akart tudni. Ha a csípős, jókedvű gúny előtte lobbant fel véletlenül, nem vette észre, mert teljesen hiányzott a humorérzéke. Étienne, mint nekem bevallotta, szemtelenségből nevezte "édesatyámnak", azóta, hogy a konyhalánnyal meglátta a folyosón. Apja szemrebbenés nélkül tudomásul vette a "ty" betűt, és később, a vacsora végeztével szónoki hévvel fejtegette előttük a szó valódi értelmét, és azt, hogy ő mennyire rászolgál erre a szent csengésű, patriarkális névre. Hosszú ideig nem értettem, mi késztette Bayon családját arra, hogy eljárja körülötte a hódolat dervistáncát, mikor a pénzt is az asszony hozta a házhoz. Azután rájöttem. Bayon félelmetes tudott lenni, ha a személyét körülvevő szertartások ellanyhultak, a fegyelem meglazult, s ő kénytelen volt bepillantani a szakadékba, amely a valóságot a komédiától elválasztotta. Emlékszem, akkor gazdagodtam azzal az élménnyel, amely megtanított rá, hogy az emberek cselekvéseinek ne csak két oldalát figyeljem; ne csak hazug, álarcos, fizikai botladozásukat és indulatéletük asztrálsűrűjét mögötte, mert így mindössze megvetni tudom őket, hanem lessek be az átderengő harmadik síkra is, ahol mindennek értelme, megoldása rejtőzik, s amelynek ismeretében már szánni tanulom a fajankó Bayont is. Bayon egyszer akaratlanul tanúja lett néhány csípős megjegyzésnek, amely felesége asszonydélutánján hangzott el róla. Vissza kellett sietnie a patikából, mert a pénztárkulcsot otthon felejtette. Ha segédjét küldi maga helyett, ahogy tenni szokta ilyen esetben, nem történik semmi baj. De szerencsétlenségére, előzőén összetűzése volt vele, így nem akarta megkérni rá. Hogy mit hallott Bayon önmagáról a betámasztott hálószoba ajtón át, nem sikerült pontosan megtudnom, de nem nehéz elképzelni. Én csak utólag értesültem a botrányról. Hirtelen megjelent a trécselő asszonyok között. Falsápadt volt, szája rángatózott. Ordítva lökdöste, rugdosta, öklözte a sikongó némbereket kifelé. A nyakigláb, hegyes könyökű Étienne-t úgy képen teremtette, hogy annak fél arca feldagadt tőle, de legalaposabban felesége kapta meg a magáét. A cselédek, akik ki akarták szabadítani kezei közül, szintén kaptak egypár ütleget. S ez a nevetséges hipokrata, aki mindig erényeivel akart imponálni, végre valóban lenyűgöző és tekintélyt parancsoló volt hibáival, amelyek elemi erővel törtek elő a rájuk aggatott jámbor maskarák alól. Házasélete alatt

mindössze háromszor volt ilyen kitörése, de ezekkel a rohamokkal szerezte meg a tiszteletet magának, amely környezetét legalábbis a látszat fenntartására ösztönözte. Bayon olyannak tűnt előttük, mint a jóllakott, süket, vak alvásba süllyedt óriáskígyó. Fecsegő, gúnyolódó majmok módjára tisztes távolban körülugrálták, ingerkedtek vele, de szemtelenkedésük mögött ott lapult a félelem: egyszer csak felébred, és akkor jaj lesz nekik. A nagy esemény után komor csend borult a házra; de meglepődéssel vettem észre, Madame Bayon kancsal szemében szorongó gyöngédség és néma csodálat égett, ahogy férjére pillantott. Nyoma sem volt benne tettetésnek. Étienne őszintén megilletődött arca mögül sem lesett ki gúnyos szatír, és a cselédek igazi, halk alázattal buzgólkodtak gazdájuk körül. Bayon akkor nyert csatát, mikor azt hitte, elvesztett mindent. Mert utólag szánnivalóan bánkódott tette fölött. Szégyenkezett. Nem szólt senkihez, megfogyott, belesápadt az önmarcangolásba. Úgy surrant az utcán, a házak mellett, mint egy megbélyegzett tolvaj. Legkeserűbb szenvedése az volt, hogy önmaga előtt újra kiesett szerepéből. Ezt az alakítást saját egyéniségének kívánta hinni; csodálta, dédelgette magában. Forrón vágyakozott rá, hogy azonosuljon vele. Vágyakozott rá, hogy nagyszerű, tiszteletet parancsoló és erényes legyen, de egyelőre csak tökéletlen külső utánzata volt ideáljának. Bizonyos, hogy lelkét már beoltotta vele. Jövendő születései, sorsa e cél felé terelik majd, és beláthatatlan szenvedéseken át egyszer elérkezik oda, ahová jutni akar. Mintaképe a giccses, felszínes, külső maskara bőrén, húsán, vérén, idegein keresztül maródva lelkében ég, és átformálja jellemét. S e lelki nagyság egyedül hatóképes, mágikus sugárzása megszerzi végül a tekintélyt is, amely akkor már semmit nem fog jelenteni neki.

Jósé de Assis szelleme 1724-ben végre Párizsba költözhettem saját házamba nagykorúságom meghozta teljes anyagi függetlenségemet. Bayon legnagyobb megrökönyödésére pénzzé tettem minden birtokomat; eltéptem a szálakat, amelyek Varennes földjéhez kötöttek. Anyám már nem élt. Legsötétebb emlékeim közé tartozik utolsó találkozásom vele, röviddel halála előtt. Sikerült látogatási engedélyt szereznem a Salpétriére-be, amelynek szerencsétlen betegeiről több mint száz évvel később szedette le Pinel a bilincseket. Az elmegyógyászat története eléggé részletesen foglalkozik ezzel a szégyenteljes fejezettel, bár szemtanúként állíthatom, a valóság túlszárnyalt minden feljegyzést. A Salpétriére-t akkoriban Hospice de la Vieillesse-nak hívták. Mintegy 10-45 épület sorakozott egy magas kupolájú templom kőül.

Óriási udvarai közül a külsők szépen gondozott fákkal, szabályos fűágyakkal voltak beültetve, de beljebb kerülve már egyre több visszataszító, tragikomikus gyógyeszköz zavarta meg a kertek szelíd méltóságát. Mesterséges tavacskákon átívelő, buktató hidak, középen pagoda-szerű kalitkával a negativisztikus apatikus betegeknek, hogy egy halálos ijedtség emóciója felrázza őket. Forgatószékek, amelyeken rémült állatokként üvöltő szerencsétleneket szédítettek, hogy a centrifugális erő kiűzze fejükből a zavaró képzeteket, de legfeljebb gyomruk tartalmát ürítették körbe a szörnyű kínzástól. Taposómalmok, forgó kerekek letargikus betegek élénkítése céljából; és még számtalan torz építmény, amelyet a tehetetlen tanácstalanság hozott létre. Úgy festett az egész, mint egy nagyvásár kóklernegyede. Az épületek közös termeiben az úgynevezett "könnyebb betegek" zsúfolódtak össze. Kóros izgalmuk minden pillanatban vad rikácsolásban, leírást nem tűrő rohamokban robbant ki. A munkától agyonterhelt, ragályos izgalmi állapotoktól megfertőzött személyzet nem győzte a rendcsinálás nehéz munkáját, Legtöbbje durva, tudatlan, tompafejű asszony volt, aki fáradtságát és kimerültségéből fakadó dühét a tehetetlen betegeken töltötte ki, vagy egyszerűen úgy bosszulta meg, hegy nem lépett közbe idején. A betegek sokszor súlyosan bántalmazták, megsebesítették, undorítóan bepiszkolták egymást. Váratlan szexuális kitöréseik ott játszódtak le egymás előtt, és mindenkit magukkal sodró, infernális bacchanáliává lángoltak fel; s még ijesztőbbé fokozta a dolgot, hogy elmebajos gyermekek is sínylődtek közöttük. Anyámat egy két lépés hosszúikét lépés széles, dögletes levegőjű, ablaktalan cellában találtam meg. Szétfeszített karját a falhoz, lábát a padlóhoz, derekát hosszú láncokkal a mennyezethez bilincselték. Földhöz erősített, támlátlan padon ült. Szájából a hírhedt szájkörte csúcsos vége állt ki. A fontoskodó, fiatal orvos, aki hozzá vezetett, hamis részvéttel a fülembe súgta, hogy állapota rossz, igen rossz, egyik roham követi a másikat, azért kellett ezt a "sajnálatos végső fékezést" alkalmazni. Szívem összeszorult. Utálkoztam, és legszívesebben belevertem volna kövér, piros, ostoba fejét a szerencsétlen piszkába, amely sebesre marta csontvázzá aszalódott testét. Felkiáltottam a haragtól, kétségbeeséstől és szánalomtól. Könyörögtem, engedjék haza, én gondoskodom róla, tisztán tartom, és vigyázok rá. Egy gonosztevővel különbül bánnak, mint ezzel a szegény asszonnyal, akinek csak annyi a bűne, hogy beteg! Megsértődtek. Minden kérésem, követelésem, fenyegetésem olaj volt a tűzre, végül is kereken elutasítottak, és erőszakkal távolítottak el az épületből. Évekig betege voltam a képnek, amelyet magammal vittem anyám cellájából. A széttárt csontvázkarok, foszlánnyá tépett ruha alól kibukkanó,

sebes, penészes bőr, eltorzult, haldokló arc és rémülettel tele, fennakadt szempár álmatlanná, étvágytalanná üldözött. Megkönnyebbülést éreztem, mikor haláláról értesültem. Mintha saját bilincsbe feszített, mocsoktól mart testemet oldották volna le a cella vaskarikáiról, hogy a hullapadon kinyújtóztassák végre. * 1724 Párizsa a kétkedő nyugtalanság állapotában várakozott. Az 1715-ben elhalálozott Napkirály túl sok robbanóanyaggal telítette az országot, s XV. Lajos kiskorúsága alatt Fülöp orléans-i herceg régenssége erkölcsi romlottságával és szerencsétlen pénzügyi rendszabályaival sokkal mélyebben megingatta már a nép türelmét, semhogy könnyen hihettek volna a fiatal király sokat ígérő indulásának, noha Fleury bíbornok békés, okos, kiegyezéseket kereső politikája vezette már a zilált államügyeket. Ő sem tudta azonban a gyökeréig rothadt, elöregedett rendszert meggyógyítani, mert maga is a régi világhoz tartozott, s legfeljebb kendőzni próbálta a dolgok felszínét; míg a mélyben ott erjedt az ijesztő antitoxin: a forradalom, amely nem egyezkedni akart, hanem rombolni, hogy a pusztulásból új élet fakadhasson. Fleury bíbornok időt nyert a Bourbonoknak. Meghosszabbította a beteg haldoklását, s a rokokó pirosítójával, rizsporával az egészség illúzióját varázsolta petyhüdt arcára. A fiatal király egyénisége még nem nyert határozott körvonalakat. Tunya, felelőtlen bujasága, érzéketlensége minden sürgető probléma iránt, vak kényelemszeretete és gőgje, amellyel az abszolút uralkodó légüres terébe zárkózott, elrejtőzött az ifjúság simulékony, puha viaszába s Fleury határozott, ügyes alakja mögé. A remény halhatatlan, s míg egy uralkodóról nem bizonyosodott be, hogy semmivel sem különb zsarnok elődjénél, a nép megszépítő legendák füzérét szövi köréje önmaga vigasztalására. Sohasem várták még annyira a reformert; tehát néhányan a lelkesedők közül felruházták a fiatal XV. Lajost a reformer elszántságával, a humanista megértésével, s azt remélték, ő lesz az, aki megváltoztatja és kiegyenlíti majd a francia társadalom sértő és tarthatatlan egyenlőtlenségeit. A többség azonban gyanakvó rosszhiszeműséggel figyelte az udvar körül változatlanul folyó tülekedést, zsíros hivatalok, javadalmak sültgalamb röptét az "Isten által kiválasztottak" szájába a születési jog alapján, anélkül, hogy tekintetbe vettek volna érdemet vagy rátermettséget. *

Egy Jósé de Assis nevű különc portugál örököseitől vettem meg különös házamat teljes berendezéssel a Faubourg St.-Germain egyik kis zsákutcájában, amely azóta nyomtalanul feloldódott az időben. A magas, repkénnyel futtatott kőkerítés és sűrű fák mögé zárkózó vöröstéglás épület mindjárt, ahogy megpillantottam, barátként kínálkozott fel nekem; mert nemcsak a múlt rezzent ismerős húrokat a lélekben, hanem a jövő színhelye is, amely vázlatában készen várakozik, hogy a szükségszerű történések kulisszája legyen. Egy öreg szolgát is kaptam a vételárért: a kimért modorú, bogaras Maurice-t. Úgy odatartozott, mint a sajátos légkörrel körülszőtt tárgyak a kevés bútorral berendezett, diófa burkolattal borított szobákban. Maurice féltékenyen vigyázott, nehogy elmozdítsak valamit a helyéről. Ha egy-egy könyvet szórakozottságból más polcra tettem a falat borító állványon, másnap újra régi helyén találtam. Makacs, néma küzdelem zajlott le így közöttünk, amely végül is Maurice győzelmével végződött. Akkor már hiányzott az erőm és meggyőződésem az ilyenfajta harcokhoz, amelyet csak a pillanat emberei vívnak végig olyan fontoskodó kitartással. Egy szállodai szobát sem kívántam volna átrendezni, mert tudtam, másnap vagy egy hét múlva továbbutazom. Tehát barátságos megadással belenyugodtam Maurice kívánságába, és vigyáztam, nehogy megsértsem benne a de Assis-dogmát. Harminc évig szolgálta urát, és az átitatta babonás hitével, hogy ő teste pusztulása után is élni fog teljes öntudattal, visszatér majd, és jelet ad Maurice-nak. Az öreg szolga sohasem beszélt erről. Maga volt a diszkréció és hűség. A könyvtár álbúvárkodása alatt állítottam össze elődöm jellemképét a könyvek margójára írt kusza jegyzeteiből. Érdekes, különc módon összehordott könyvtára volt okkult könyvekből, teológiai munkákból. Az erotikus sorozatok mellett meglepett az inkvizícióról írott kötetek nagy száma. Sencia: Fra Giorgia da Casale, II. Gyula pápa inkvizítoráról írt könyvét csaknem végig vaskos tusvonalak jelölték, s margóján röpködtek a kérdő- s felkiáltójelek. Helyenként lázasan odavetett szavak zsúfolódtak a nyomtatott sorok mellé; rohanó gondolatáradat kiragadott töredékei, amelyeket a képzelet és intuíció kiegészíthetett, megidézve így egy torzult eredeti koponya belső világegyetemét. A könyv első oldalát Casale ismeretlen festő által készített portréja díszítette. Sápadt, horpadt arcú, nagy szemhéjú, gonosz szájú aggastyánt ábrázolt, s alatta de Assis feldúlt betűi tántorogtak: "Igen! Ő az. Így néztünk szembe a tükörben! Emlékszem, és egyre jobban emlékezni fogok, ha egészen szétfeszítem a kaput!" Majd később Casale ifjúságának leírásakor: "Ez tévedés! Milyen kevéssé látnak az emberek a tettek mögé! Giorgio azért tett meg valamit, mert félt meg nem tenni. Gyáva volt, és félelmében vált kegyetlenné. Istenem.

Uram. A tavaszi fák Veronában. Egy asszony jön a sárga úton tömör kék fák sorai között. Testére nehéz bársony csavarodik, és keble kiduzzadt a fátyolszövettel elfedett, mély kivágásból. Giorgio! Giorgio! – hangjának érintése fáj, mintha kést szúrnának a lágyékába és mégis… jaj… csupa pattanás a torz kamaszarc, és az imádság laza sorai közé vad ábrák tolulnak… Ez a kép biztos… világos… éles… A kolostorfolyosó nagy, vörös kőkockái és a cella falán a megfeszített Krisztus szenvedő, megbámult arca… igen, biztos, egészen biztos!" De Assis tehát harcolt az emlékeiért, amelyek csaknem minden ember eszméletén átsuhannak a pillanat ezredrészében. Módszeresen ostromolta önmagában a tilos kaput, amely elzárja a múltat. Talán kivételesen erős átütközések történtek nála, vagy egyszerűen a magányos, figyelő, gondolkodó ember minden esetben bekövetkező felfedezései ragadták magukkal; hiszen a dolgok vannak bennünk és körülöttünk, csak érzékenyen, nyitottan, előítéletek nélkül összpontosítanunk kell rájuk; kérdeznünk kell, és ők felelnek. Egy primitív rajzokból összeállított erotikus sorozat tükör előtt tetszelgő, telt idomú, parázna némberének testén át- meg átírt hullámzó sorokat: "…A gonosz asszonyok húsa hideg és dércsípte szamócaillatú… Akik csak álmomban jártok hozzám, és megrabolták férfierőmet… Síkos bőrű succubusok… a legszebbek és szörnyűek… emlékszem…" Az Ótestamentum pergamenlapú, elefántcsont kötésű, hatalmas kötetének utolsó oldalán találtam a következő feljegyzést, szinte gyermekes szeszéllyel, tükör-írással írva: "Maurice várni fog… Maurice jelet kap majd, ha én már… ha eljön az idő… Maurice volt Veronában is… Akkor…" * Első ismerősöm Párizsban Péloc doktor volt, akit a nehéz légzésű Maurice-hoz hívattam el, az öreg heves tiltakozása ellenére. Elhanyagolt külsejű, középtermetű ember volt. Láthatólag egy cseppet sem zavarta foszlott, kék bársonyfrakkja, ingfodrának foltos étlapjellege és a harisnyáján villogó kisebb-nagyobb szakadások. Friss, barátságos légkört hozott mindenüvé, ahová beperdült szorgalmas, derűs kis alakja. Szüntelen mosástól, keféléstől vörösre mart, felpattogzott bőrű kezét olyan izgatott tettvággyal és elszántsággal dörzsölgette össze, hogy a betegségtől leterített páciens rögtön érezte: ez az apró David biztosan győzelmet arat majd a kórság bármilyen hatalmas Góliátja fölött. Maurice-t is rögtön meghódította, nemcsak azzal, hogy különféle füvekből összeállított füstölőszere valóban nagy könnyítést okozott légzésében, hanem mert Pélocot egyszerűen szeretni kellett.

Tökéletesen személytelen volt. Csak a mások ügyeiben, bajaiban, örömeiben és problémáiban élt. Evés, ivás, alvás gyors, szórakozott, elsietett műveletek voltak nála. Kabátot télen is csak olyankor viselt, ha ráhúzta valaki. Csodálkoztam, hogyan győzi rengeteg munkáját. Az emberek megérezték benne az isteni szolgát, terhek elhordozóját, a lelkes meghallgatót, és köréje gyűltek panaszaikkal. Igénybe vették éjjel-nappal, gyakran fillér ellenszolgáltatás nélkül. Gazdagabb páciensei jól megfizették – nálam is bőséges honoráriumban részesült –, de pénz nem maradt meg a zsebében. Egyik helyen kapta, a másikon, ahol szükség volt rá, odaadta. Az ilyenfajta ember mindig mágikus központtá válik, hiszen igen kevés van belőle. Legtöbben annyira elteltek önmagukkal, hogy más életéből szemernyi sem fér beléjük. Péloc volt az első szál, amellyel kiemeltem jövőm sötéten hallgató víztükre alól a dús hínárszövevényt, új életem kísérleti anyagát. Péloc kopott kis alakja rendíthetetlen, kíváncsi jósággal végigvonult egy sereg embersors belső termein; nyomortanyákon, polgári lakások szűk, pállott hétköznapiságán, művészek, fantaszták, szélhámosok, prostituáltak hevenyészett tanyáin, papok, nemesek és főnemesek szűrt levegőjű, tükörfalas palotáin. Ő minden viszonylatban egyforma volt; kutató szeme előtt a keret leolvadt, semmivé vált az ember körül, aki testi vagy lelki sebeit mutatta. Hiányzott belőle a világboldogító forradalmár gőgje is; ő a gazdagot, előkelőt éppen úgy szánta, értette, és segítette, mint a piszokba ragadt koldust. Mindegy volt neki a szó legigazabb értelmében. Talán ez a mértéktelen lekötöttsége és megterheltsége tartott vissza tőle, hogy valóban mély, értékes barátságunkat a teljes őszinteségig fejlesszem. Nem akartam még a magam szikláját is rágördíteni. Annyira fáradt volt, mikor kandallóm tüze mellett megpihent néha egy fél órára! Álmatlanságtól égő szeme le-leragadt az áradó melegben, és mikor saját, apró horkantására felriadt néhány perc múlva, bocsánatkérő mosollyal mentegetődzött: – Szegény Madame Lacroix, a pékné, tudja, akiről már beszéltem. Ikreket szült az éjszaka. Este hétkor kezdett vajúdni, és hajnalban ki kellett operálni mindkét kicsinyét holtan. Pedig mennyit beszélt róluk… Valamit tennem kell érte, hogy áthidaljuk ezt a nehéz időt, míg újra gyermeket kaphat. A melle feszül a tejtől, a bölcső meg üres, amelybe olyan szép atlasztakarót hímzett… Borzasztó ilyenkor az asszonyoknak… Mit gondol, Monsieur de la Tourzel… ha egy kosár kismacskát szereznék neki valahonnan?… Igen-igen… azt hiszem, az jó lesz! – és már csupa eleven gond és részvét volt, anélkül, hogy saját fáradtságát észrevette volna. De Assis különös, elmúlt alakja erősen érdekelte; csak azt panaszolta, hogy nincs elég ideje foglalkozni vele. Ennek ellenére sokat olvasott, ha máskor

nem, éjszaka. Tiszta, tágas koponyájában minden területen szintézis született. Világos áttekintése volt az alchimiáról; biztos kézzel emelte ki az értékes valóságot a csalás és fantazmagóriák ingoványából. Ismerte Paracelsus jelentőségét, és ezen a vonalon gyógyított nagy eredménnyel. Egyszer megkérdeztem tőle, mit gondol, adott-e már jelet de Assis Maurice-nak? Én nem akarom firtatni az öregnél, hátha elriad tőlem, hiszen nem sejti, hogy tudok erről a transzcendens ígéretről. – Még nem jelentkezett – mondta Péloc. – Honnan tudja? – csodálkoztam. – Megmondta nekem. Halvány neheztelés támadt fel bennem, aztán eloszlott. Persze. A magamfajta, sötét problématömb erőlködhet éveken át; az öreg, zárkózott Maurice Palócnak mondja el titkát, mert Péloc olyan, mint az univerzális kulcs: minden lelket kinyit. Maurice úgy táplálta Péloc doktort, mint anya a gyermekét. Egyszer csak becsoszogott, tele tálcát rakott le eléje, és zsörtölődött, ha meghagyott valamit: – Hiszen ez már bele se fért volna a gyomrába a doktor úrnak, annyira elszokott az evéstől. Csupa erő a zöldségleves, tessék csak meginni! Szeretném tudni, ki gyógyít meg egy orvost, ha beteg lesz, he…?! Engem is ellátott minden jóval, és szívelt a maga módján, de a tiszteletteljes távolságot szigorúan megtartotta közöttünk. Pélocot imádta. Palóchoz senki sem volt tiszteletteljes. Az ő jelenlétében elillant minden feszesség, s az emberek álarc nélkül tárták eléje titkolt gyermeklelküket. Valamelyik látogatása alkalmával Péloc felmutatott egy képre a vitrin fölött. Ezt a szép, napos olasz tájat ábrázoló festményt mintha szándékosan helyezték volna ebbe az előnytelen, árnyékos sarokba. Egyszer megkíséreltem máshová akasztani, a szalon filigrán, aranyozott, rokokó nippasztala fölé, ahol balról kaphatta bőven a beömlő fényt, de másnap újra ott találtam a vitrin fölött féltékeny homállyal fedve. – Mit ábrázol ez a kép?… Nem látom jól – kérdezte Péloc. – Egy veronai tájat, Monsieur – felelte Maurice. – Mindig ez volt a helye? – kérdeztem közbevetve. – Nem. A másik oldalon függött a nippasztal fölött. – Hát akkor miért… – ránéztem hirtelen. Szája zárt, rideg vonallá keményedéit. Elhallgattam. Maurice várt egy ideig, azután nesztelenül kiment. * Az alchimia a XVIII. század elején már a teljes hanyatlás tüneteit mutatta. Mindaz, ami homály, tévedés, kapzsi, mohó tudatlanság volt benne, ellene

tanúskodott. Az új "felvilágosodás!" áramlat megrészegültjei, akik soha még csak meg sem sejtették ennek az évezredes tudománynak titkos, belső lényegét és igazságait, győzelmi tort ültek, hogy felfedezéseik valóban frappáns részleteredményeivel sikerült agyonverniük az ősi szó első két betűjét. A fiatal kémia megszületett. Megindult az egyszerű, tehát újabb alkotórészekre nem bontható testek sorozatos felfedezése, és ezeknek elemek gyanánt való felismerése. A kísérleti tények bizonysága előtt "semmivé törpült" mind a régi arisztotelészi felfogás, amely a földet, vizet, levegőt és tüzet hirdette minden testek alapanyagául, mind az újabb kori alchimista nézet, amely szerint minden test a higany, kén és só összetétele. Kiderült, hogy mind a levegő, mind a víz összetett testek, sőt alkotórészeik viszonylagos mennyiségét is meghatározták. A kémiai elemzési eljárások finomságának és megbízhatóságának növelésével sikerült pontosan megkülönböztetni az aranyat és ezüstöt a hozzájuk hasonló színű ötvözetektől, s így már nem lehetett a külső tulajdonságok hasonlóságán alapuló jóhiszemű tévedéseket vagy rosszindulatú csalásokat elkövetni. De nemcsak a tudományos haladás és kísérleti bizonyítékok szerepeltek az alchimia sírásói közt. Igen sokan vállalkoztak, hogy végére járnak a dolog történeti hátterének. Még gyökereit is ki akarták irtani az alchimia "korhadt fájának". A gúny és lekicsinylés nyílesője csak úgy záporozott Hermes Trismegistos, Geber, Basilius Valentinus, Paracelsus és a többi alchimista múltba merült titáni alakja körül. A fiatal győzelemittas harcosok végül is azt hitték, hogy végérvényesen elintézték a mágikus fényforrásokat, pedig csak úgy jártak, mint az elkápráztatott ember, aki tenyerét szeme elé emelte, s azt képzelte, ezzel kioltotta magát a napkorongot. Péloc doktor kétkedéssel figyelte a nagy sürgés-forgást; az új vallás hangos türelmetlenségét, amely semminek sem kegyelmezett, ami régi volt. Sokat beszélgettünk erről a szellemi forradalomról mi ketten, passzív szemlélői a hatalmas színpadnak, amelyen egy társadalmi és lelki átalakulás véres színjátékának előkészületei folytak. – Nem a munkájukat és felfedezéseiket gáncsolom – mondta Péloc. – A kémiai kísérletek nagyszerűségét magam is átéltem már, és látom jelentőségét. Tudom, hogy a kémia kitágítja és átformálja majd az egész világképet. Mindössze a fiatalok tudákosságától, mindent letorkoló, összetákolt elméleteitől érzek némi bosszúságot. A kezdetén vannak valaminek, és a beérkezettség pózában kérkednek. Azt hiszik, mivel egy új területen lerakták jövőjük alapköveit, joguk van a múlt klasszikus remekműveit gyűlölködve lerombolni, noha e remekművek titkába és bölcsességébe soha bele nem hatoltok. Az egészséges jelen csak a múltból fakadhat, mint szülője ágyékából a gyermek. A kémia ma azon van, hogy apagyilkosságot kövessen el. Mindig

voltak korszakok, amelyek valamely forradalmi külső vagy belső tényező hatására megtagadták és elveszítették múltjukat. Hatalmas, fejlett kultúrákat zúztak össze, temettek el, süllyesztettek feledésbe fizikai és szellemi kataklizmák. A megmaradottak és újonnan jöttek azután visszazuhantak a kezdet primitív sötétségébe. Vajon mit tudunk ma például Chaldea és Egyiptom fölényes csillagászati tudományáról, matematikájáról, hieroglifákba rejtett, szimbólumokba zárt misztikus hagyományairól és lenyűgöző filozófiájáról? A tiszta és szépséggel teljes görög szellemiség csillogó felszíne elkápráztat bennünket, de hol vagyunk a mélyétől; az eleusisi misztériumok, Orpheusz, Pitagorasz való átélésétől és megértésétől? Az alchimia igazi hivatása az ezoterikus hagyományok őrzése; s a mesterséges homály körülötte nem egyéb, mint szentélyvédő szörnyetegek. Senki sem vádolhatja érte az Adeptusokat. Elég példa mutatja az emberi elfogultság történetében, micsoda halálos veszélyek ellen kellett védekezniük. Az alexandriai könyvtár elégetése és Savonarola fanatikus vandalizmusa pregnánsan megmutatja, hogy az örök értékű és érvényű hagyományok legpusztítóbb ellenfele mindig a fanatizmus; mindegy, vallási fanatizmus-e vagy a tudományé. Valójában a tudomány és a hagyomány oppozíciója csak időleges lehet, ha mindkettő képviseletében elfogulatlan, Igazi papok kerülnek szembe egymással. A tudomány meg nem alkuvó szolgája, aki becsületesen végigjárja az utat, legfeljebb nagyobb kerülőt tesz, míg elérkezik a felismeréshez, hogy minden út a Teremtő Szellem misztériumához vezet. A hagyományok beavatottja eleve ebből indul ki. A tudománynak előbb fel kell bontania a sűrű anyagot szubtilissá, s a szubtilis anyagot addig redukálni, míg szellemi elvvé válik. A mai kémia megkezdte ezt a folyamatot, s egyelőre népszerű, közérthető neveket ad az anyag tulajdonságainak, amelyeket az igazi alchimia éppen úgy, sőt mélyebben ismert, de rejtett képnyelvbe öltöztette. A kémia a maga lassú, tapogatódzó kísérleti módszerével küzdi ki eredményeit az okozatok világában. Az alchimia nagy analógiái az okokat rejtik magukban. Nem kell különösebb jóstehetség előre látni azt, hogy a kémia, valóban jelentős és közérdekű felfedezései mellett még jó néhány évtizedig, ha nem évszázadig, nem fog gyógyszereivel olyan sikeresen beteget gyógyítani belső bajaiból, mint Paracelsus, az alchimista gyógyított. Paracelsus az okokat küszöbölte ki, különös tekintettel az ember egész szervezetére, lelki és testi struktúrájára. A mi kémiánk még sokáig specialistákat fog nevelni, s bonyolult összetételű gyógyszereit egy-egy szervnek címezi majd, nem számolva azzal, hogy a másikat esetleg megmérgezi vele. – Szóval, maga Péloc, csak a Doktor Universalisban hisz?

– Feltétlenül. És abban is hiszek, hogy a kémia és a rátámaszkodó orvostudomány újra elérkezik majd Paracelsushoz, s rajta keresztül az évezredes, bölcs hagyományok tiszteletéhez.

A "bárányok" követe Péloc doktor hozta el hozzám Jean Lepitre-t. Nem akarta szegény feje; esze ágában sem volt, de nem tudott nemet mondani neki. Bűnbánattal telve, dadogva vallotta be, hogy őrülten kíváncsivá tette különös házamra, könyvtáramra, s azóta Lepitre mindenáron jönni akar. Már megkísérelte, hogy lebeszélje, de Lepitre nem olyan ember, akit el lehet ijeszteni valamitől. Kicsikarta tőle az ígéretet, hogy legalábbis szóvá teszi előttem a dolgot. – Miféle ember ez a Jean Lepitre? – tértem ki óvatosan a válaszadás elől. – Hát… kissé bogaras, de… alapjában derék fiú. Talán valamivel több a rögeszméje, mint az embereknek általában. Kis kegyszerüzlete van a Rue Saint Honorén. Régi könyveket, kéziratokat Is árul. Egy sokkal idősebb asszonnyal lakik együtt. Úgynevezett lelki egyesülésben élnek, mert testi kapcsolat nincsen közöttük. Rengeteget imádkoznak. Alapítottak néhány bibliamagyarázó társaságot, ahol előadásokat tartanak, reggeltől estig mások ügyes-bajos dolgaiban futkosnak, testvérnek szólítják egymást, a külsejükkel nem törődnek, húst nem fogyasztanak, állandóan a mámoros emelkedettség állapotában lebegnek, és hitük szerint fokozatosan átélik a szentté válás két grádusát. – Hű… ez igen bonyolultan hangzik! – Szeretném, ha nem ijedne meg tőle. A valóság mindenesetre különbözik az eksztatikus világképtől, amelyet képzeletükben megteremtettek. Lepitre tüdőbaját kezelem. Véleményem szerint e különös pár valóban szép és tiszteletre méltó törekvéséből hiányzik a mérlegelés és az őszinteség. Elsősorban önmagukat áltatják, aztán egymást, végül tanítványaik körét. A szentté válás legmagasabb emberi fensége másfajta eksztázist kíván. Jean Lepitre és Rosalie Bault túlságosan szenvedélyesek, de erről nem akarnak tudni. Veszedelmes dolog az alsótest és az ösztönvilág kétségtelenül élő, erős vadállatait hátunk mögé engedni azzal, hogy tagadásba vesszük őket. Rosalie Bault halálosan szerelmes volt a fiatal, hektikás Lepitre-be, s csak később változott éhező testű asszonyból eszmékhez alkalmazkodó, rajongó tanítvánnyá. Lepitre-t a tüdőbaj hideglelős lázai forralják. Mindketten föld alatti tüzekre borítottak erőszakkal fedőt, s én robbanástól tartok. Nevettem. – Egyet mindenesetre elért nálam, doktor. Felkeltette érdeklődésemet

irántuk, bár az a gyanúm, meg akarnak téríteni… Mikor jönnek el hozzám? – Vasárnap… * Péloc szavai után természetesnek találtam, hogy Lepitre-vel együtt Rosalie Bault is beállított hozzám vasárnap délután. Furcsa pár volt, az bizonyos. Lepitre sovány, magas, hajlott alakján papos, divatjamúlt posztókabát feszült. Lábának szánalmas vékonyságát leleplezte a szoros térdnadrág és a harmonikázó, fekete pamutharisnya. Vadul felmeredő, szinte egy tömbnek ható, kékesfekete, gyapjas haja talán sohasem látott fésűt. Keskeny, szürkés, zsírosan fénylő arcán a pofacsontoknál kétoldalt láz eres, vörös foltjai égtek. Nagy, húsos, törött orra, lapos, vastag, formátlan ajka volt, amelyen állandó elragadtatott mosoly remegett. Fejét hátrahajlítva, sötét, csillogó, domború szemhéjú szemét mindig félig lehunyva tartotta, mintegy lelki kéj önkívületének odaadásában. Rosalia Bault arcán ugyane kifejezés részegült visszfénye ragyogott. Ritkán láttam elhanyagoltabb külsejű nőt, bár később rájöttem, sokkal műveltebb Lepitre-nél. Zilált, ősz fürtjeinek, pattanásos, lógó húsú arcának, beteg fényben úszó szemének, színtelen szájának és fakó, rongyos ruházatának látványa visszataszító volt az éles nappali fényben. Talán egy ember nem járta erdő barlangjában tiszteltem volna ezért, Párizsban azonban gyanakvással töltött el: a külső túlságos bizarrsága mindig a többi teremtmény fölé való kerekedés vágyából fakad, akár a fokozott luxus, akár annak ellenkezője felé hajlik. Lepitre megragadta a kezemet, magához húzta, és hosszasan szorongatta olyan megdicsőült arckifejezéssel, mintha látásom a mennybe ragadta volna. Halk, fedett hangon beszélt, inkább sugdosott felém: rendkívül hevesen vágyott rá, hogy megismerjen, és kiváltságos örömöt okoz neki, hogy házam fedele alatt tartózkodhat. Az ilyen modor roppantul meghökkentő és zavarba ejtő. Kissé szégyelltem magamat helyette, és úgy tettem, mintha semmi szokatlan nem történnék. Szerettem volna, ha abbahagyja a kézfogást is, mert tenyere tapadós verejtéket izzadt. Szájából lázas, romlott lehelet csapott orromba. Egy pillanatra az a rémes gyanú suhant át agyamon, hogy forró testvéri csókot akar arcomra tapasztani, de szerencsére nem tette. Mindenesetre kissé felborult lelki egyensúllyal tessékeltem a szalonba őket, és nehezteléssel gondoltam Pélocra, micsoda embereket engedett hozzám. Később beláttam, Péloc csak eszköze volt a hozzám irányított dolgoknak, amelyek nélküle más módon értek volna el.

* Lepitre mindjárt az első szavak után közölte velem, hogy mindnyájan Isten gyermekei vagyunk, s ilyenformán testvérek. Alapjában nem ellenkezett véleményünk; de édeskés, virágos, erőltetett hasonlatokba burkolt kinyilatkoztatásai felkeltették bennem az ellentmondás vágyát. Mindig szégyenkezést és taszítást érzek, ha valami emelt, érzelmes hangon "a mi édes, malaszttal teljes Mennyei Atyánkról" és a "jóságtól illatozó Krisztus drága vére hullatásáról" beszél, noha Krisztus igen közel áll hozzám, és tisztelem a magányban elmondott, egyszerű imádságot, Lepitre és Rosalie olyan izgatott, szenvedélyes élvezettel görgették szájukban a legémelyítőbb szavakat, mint az ínyencfalatokat. Rosalie arcára és petyhüdt nyakára szederjes foltok ütköztek ki, ajkát nedvesre nyalta, szemébe könnyek gyűltek, hangja elcsuklott, Lepitre percről percre bizalmasabb nyilatkozatokat tett. Bevallotta, hogy Rosalie-val szüzességben él együtt, csak lelkeik érintkeznek, sokszor órákon át tartó önkívületben. – Érdekes – mondtam csendes undorral. – És… hogyan hozzák létre ezt az… érintkezést? Lepitre készséggel részletezte. Agyaik a szoba két falánál állnak, távol egymástól, függönnyel elválasztva. Este, mikor lefekszenek, kioltják a fényt, hanyatt fordulnak, kinyújtóznak, és forró szeretettel, állhatatosan egymásra gondolnak, míg elömlik rajtuk a mennyei gyönyör borzongása. Sokszor annyira elviselhetetlenné fokozódik ez a lelki nász, hogy hangosan kiáltoznak, sírnak, nevetnek és imádkoznak boldogságukban. Pélocra néztem. Szemét lesütötte, és olyan képet vágott, mintha néhány hegyes szögön ülne, de nem tartaná illőnek beszélni róla. Rosalie villámgyorsan előrehajolt, és kezemre tette érdes, hideg tenyerét: – El kell jönnie – mondta. – El kell jönnie összejöveteleinkre. Lehet, hogy közülünk való, csak még nem tud róla. Az Úr összegyűjti az ő bárányait az örök életnek, ő a farkasokat átengedi a pusztulásnak. Tűzeső, dögvész, kínhalál, vízözön, tengerrengés nyitja meg a pokol kapuját. A paráznák, az értelmükre gőgösek, az új tudomány művelői, a hidegek, a gúnyosak, az imádságmulasztók és káromlók, a részegesek és dúskálók, a tagadó papok, a pogányok, eretnekek és zsidók, mind-mind a nagy kerékbe kerülnek, amely összeőrli bűnös húsukat és lángoló ölüket egyetlen véres tömeggé, így köpültetnek az idők végezetéig a sátán eledelévé, élő, vonagló, gyötrelemtől sikongó, örökké érző és örök halálba taszított kárhozottakká… Rosalie hangja megremegett az áruló, utálatos kéjtől. Száj szöglete lefelé rángatózott, alsó ajka előretolult. Arcán, lebenyes nyakán a foltok sötéten égtek. Ijesztő volt és ellenszenves.

– Mi figyelmeztettük… mi megtettük kötelességünket… – vágott közbe fedett hangon, tapadó mosollyal a duett másik tagja, Lepitre. – A bárányok várják önt… Hát így állunk – gondoltam. Lepitre cédulát csúsztatott az asztalra pontos címmel. – Okvetlenül… majd elmegyek… persze… majd… igen… Szerettem volna már kívül tudni őket az ajtón. Úgy búcsúzkodtak, mintha tetőtől talpig ragasztóval lettek volna bekenve; minden testrészüket külön szakították el tőlem. – Bocsásson meg – súgta oda nekem Péloc boldogtalanul. – Soha! – feleltem én is súgva, de mosolyogtam. * Abban a pillanatban nem is álmodtam róla, hogy valóban el fogok menni Danjou márkiné palotájába, a "bárányok" főhadiszállására. – Hogyan bírja elviselni őket? – kérdeztem Pélocot, aki másnap a szokott esti időben beállított, – Magát nem akarták akolba terelni? – Halasztást kértem tőlük, és nekem kivételesen, megadták – mondta sok ráncba futó imposztormosolyával Péloc. – Megígértem, hogy az utolsó pillanatban biztosan felkapaszkodom lélekmentő bárkájukra, most azonban nincs időm rá. Azt gondolom, Lepitre és Rosalie hallgatólagosan elvállalták a közbenjárást értem szigorú, vérszomjas uruknál, s rengeteget imádkoznak érdekemben. Kérem, higgye el, nem olyan reménytelen szörnyetegek, mint amilyennek mutatkoztak önnek. Hitükben van valami megrendítő és szánnivaló. Valóban jót akarnak, és rettegnek a legkisebb botlástól. Olyan uralkodót emeltek maguk fölé, aki mérhetetlenül kicsinyes és egyáltalában nem megértő. Állandóan ijesztgeti őket, erényeik fölött szórakozottan elsiklik, és csak hibáikat tartja számon. Amellett ezer kétség között hagyja őket, s azt a képzetet kelti népes szektájuk minden apró csoportjában, hogy egyedül ők vannak az igazság birtokában, míg a másik csoport hanyatt-homlok zuhan a pokol felé hamis értesülései miatt. Állandó az ellentét közöttük. Vitáik megközelítik a zsinatok szenvedélyességét. Lepitre-nek, de még inkább Rosalie-nak nagy keserűséget okoz, hogy az általuk elindított mozgalom csoportjai csaknem kivétel nélkül választottak egy-egy önálló véleményű vezért és prédikátort, aki a Bibliát teljesen önkényesen magyarázza. Vannak köztük olyanok, akik kétségbe vonják Lepitre elhivatottságát, és aljas gyanúval szennyezik be együttélését Rosalie-val. Vannak, akik nem hisznek a szeplőtelen fogantatásban, ismét mások a testben való feltámadást tagadják. Primitív, de állandóan tevékeny koponyák bábeli nyelvzavara ez. Egyetlen

fogalomban nem tudnak megegyezni egymással, annál is inkább, mivel konok gyűlölettel gyűlölik az értelmet, és csak az érzelmekben hisznek. Fellázadtak hajójuk kapitánya, az ész ellen, vízbe hajították a kormányost, és egyedül a széljárásra bízzák sorsukat. Izzó áhítatuk trópusi nyarán át- meg átzúg az érzékiség és indulatok sirokkója. Az odaadó áldozatnyújtás toronymagas hullámcsúcsáról a másik pillanatban már hullámvölgybe bukfenceznek: acsarkodva megszólják egymást. Sírásig lelkesednek, és ijesztő dührohamokat kapnak egy-egy szó miatt. Folyton egymás életét lesik, vitatják, kifogásolják. Szüntelenül ugrásra, beavatkozásra készen állnak a prédikációk tüzes ostorával, de a testvér, akin végigvágnak vele, olyan sértődött ellentámadást indít azonnal, mint egy ágyúkkal telerakott erőd. Duzzogó prófétákként járkálnak így egymás között, méltatlanul üldözöttekként, ámde heves dörgedelmekre felajzottan a másik veszendő lelkének megmentése érdekében… Nevetésem elfojtotta szavát, és őt is magával ragadta. – Ha nevetek is, tagadom, hogy ügyük nevetséges volna! – tiltakozott aztán. – Képzelje csak el, Istennek milyen nehéz dolga van velük. Az ő esetük talán a legnehezebb dió az egész teremtésben. A hitetlenek tagadásukkal állítják Istent, a kétkedők szívósságukkal megidézik, az egyszerűek alázatosságukkal eljutnak Hozzá végül, de egyik sem határozza meg Őt ilyen Lepitre-féle reménytelenül antropomorf szörnyetegnek. Régi hitem, hogy a szkeptikusok előbb látják meg a mennyek országát, mint a fecsegő ügynökök, akik mindenkit odacsábítanak ugyan magas jutalék reményében, de azután jó néhányukról kiderül, hogy titokban az ördög portékáját vásárolják. Ne higgye, hogy puszta szofizma, amit mondok. A szektáriánusok lelke szűk tér, amely zsibárusboltként telve van tömör és kényelmetlen bálványokkal. Csak a szellemnek és igazságnak, tehát Istennek nincsen helye benne. Figyelmesen néztem rá. Péloc társasága végtelenül lebilincselő és mulattató volt. Elhatároztam, vallomásra bírom e végső és szemérmes emberi titokról, amely minél mélyebb és közösebb, annál inkább magánüggyé válik. – Isten… ön olyan határozottsággal és hévvel beszél róla, Péloc, hogy iriggyé tesz. Szegénynek és tapogatózónak érzem magamat célzásainak ereje előtt. – Azt hiszem, bármiféle viszonylatról könnyebb beszélni, mint a Vele való kapcsolatról – mondta Péloc maga elé nézve. – Én talán sohasem beszéltem róla, annál is inkább, mivel ez a fogalom állandó alakulásban van bennem. Az én Istenem egy régi gyermekidőben a föld felett függő, csillagos kulisszák mögött lakott; hosszú, vattás szakálla volt, és trónuson ült. Unalmas, távoli öregúrnak tűnt előttem, akivel egyszer, ha meghaltam, vétkeim miatt esetleg kínos ügyeim lesznek. Azután később, egy nagyon nehéz kamaszórában

közelrohant hozzám; süket, sötét vádlóvá változott, de semerre sem mutatott kiutat. A válságot leküzdöttem, és Isten összezsugorodott, egészen mellékessé törpült, mint egy fakó régiség a padláson. Egy piétikus fellobbanásomban újra elővettem. Különféle tulajdonságokkal ruháztam fel. Fétist csináltam belőle. Hízelegtem neki, mert hiú volt, és imádkoztam hozzá, hogy megvesztegessem, de még mindig rajtam kívül izolált előkelőség volt, akinél rövid, tisztelgő látogatásokat tettem. Fiatal férfi koromban egyszerre izgatni kezdett valódi kiléte. Körültapogattam, megmértem, arcába néztem. Rájöttem: hozzám hasonlít. Tökéletlen, véges és tehetetlen, mint én vagyok. Akkor megöltem. Sokáig halott volt. Most kísértet. Kívül nincs többé. Valahol bent bolyong testetlenül, körvonalak nélkül, megfoghatatlanul, egészen mélyen. Nincs hangja, csak impulzusai vannak, amelyek a gondolat küszöbéig érnek, mégis több minden gondolatnál és szónál, több a látható formavilágnál, amely körülvesz, a káprázatoknál és fájdalmaknál, a félelemnél és a halálnál. Több mindennél, amit ismerek és ami megismerhető. Hallgattunk. Elhalkuló, utolsó szavai visszhangoztak bennem, és megidézték az én halottamat is, akit Homonculus precíziós műszerei végeztek ki. Létének különös alakulását lelkemben hasonlónak éreztem Péloc átéléseihez. Különös volt, hogy saját, valószínűtlen külső körülményeim között hányódva, belső és egyedül lényeges relációmat Istennel mennyire ugyanezekkel a szavakkal mondhattam volna el. Kis, zavart csend időzött közöttünk. Szédülve kerestük az utat visszafelé a láthatatlanba nyíló pallóról, amelyről már nem vezet emberi lépés tovább. – Igaz… miféle hölgy ez a Danjou márkiné, akihez Lepitre meghívott? – kérdeztem. – El akar menni hozzá? – Isten őrizzen tőle… De mindig érdekeltek a csodabogarak. – Óh… Danjou márkiné egészen más, mint a buzgó pár, amely annyira elijesztette önt. Ápolt és művelt dáma. Özvegyasszony. Férje halála terelte a bárányok közé. Élete addig nem különbözött a többi, kasztjabeli előkelő asszonyétól, legfeljebb annyiban, hogy az udvar felfogása szerint botrányosan nagy és hű szerelemben élt az urával tíz éven át, annak korai haláláig. A tragikus esemény után megkísérelte követni szerelmesét, aki egész életkedvét magával vitte. Öngyilkosságtól csak mély vallásossága tartotta vissza, bár kísérletei felértek egy-egy öngyilkossággal. A februári szél jeges hidegét engedte rá fürdéstől párolgó, meztelen testére. Járványos betegeket látogatott, és titokban megkereste ajkuk helyét a csészén, amelyből ittak, de a halál még csak egy könnyű hűlés vagy felületes fertőzés reményével sem kecsegtette. Egészséges és erős maradt. Végül is egy álom győzte meg terve helytelenségéről, meg arról, hogy élnie kell két gyermekéért és valami

hivatásért, amelyet még nem ismer, de amely el fog érkezni hozzá. Nem sokkal ezután a gyermekekkel és azok nevelőnőjével, Jeanne Girard-ral együtt az eső beterelte őket a Rue Saint Honorén lévő kis boltba, Jeanne Girard volt egyébként az, aki a jelentős álmot látta. Lepitre, a kegyszerei között, haladéktalanul hozzálátott a lélekhalászathoz, és sikerült is a legnagyobb halat kifognia. Igaz, Jeanne Girard, az álomlátó és minden lében kanál Jeanne közreműködésével. Danjou márkiné a bárányok gyámolítója és anyagi bázisa lett. Kissé csodálkozva, kissé rezerváltan, de hálás engedelmességgel szolgálja őket azért, mert úgy hiszi, Istennek tetsző, fontos célt talált. Penitenciának fogja fel, amely után örökre egyesülhet majd férjével. – A márkiné sorsa valóban meghat – mondtam Pélocnak –, de nem egészen értem, hogy győzhetett meg egy művelt, előkelő dámát élénk képzeletű szolgálójának jóindulatúan egzaltált vagy befolyásra számító fecsegése?! – A márkiné elbeszélése szerint az álomban olyan intim utalások fordultak elő, amelyek kétségtelenné tették, hogy férje üzent neki Jeanne álmán keresztül. Ezeket a dolgokat csak férje és ő ismerték. – Egy szemfüles cseléd sok mindenről tudhat, ha tudni akar! – No igen, de Jeanne a márki halála után került a házba, öt évvel ezelőtt. Úrnője férjét személyesen sohasem ismerte. Álmában egy bizonyos mohazöld frakkban látta Danjou márkit, melyet az Versailles-ban, a márkinéval való találkozásuk és szerelmük lángba borulásának színhelyén viselt egy fogadáson. Ez a frakk valamelyik utazása alkalmával, több más holmival együtt, még házasságuk előtt elveszett. A láda, amelybe csomagolták, a rázkódástól észrevétlenül leoldódott a hintóról egy rozoga hídon, és a sebes folyású vízbe gurult. Festmény nem készült róla. Nem volt jellegzetes ruhadarabja a márkinak; sem színe, sem szabása nem jellemezte őt, de a márkiné, érthetően örökre szívébe rögzítette emlékét. Jeanne leírta a gombok színét és formáját. A mellény brokátjának mintáját, a nyakfodor csipkéjének szövését, s magát a frakkot is teljes pontossággal. A márki egyik kezét kardján nyugtatva, lábát keresztbe rakva szökőkút káváján ült, és lábfejét idegesen rázogatta: várakozott valakire. A lábrázogatás a márki jellegzetes szokása volt, de erről sohasem esett szó halála után. Az álom folytatásában Jeanne a szökőkút vizét látta, amelynek habzó, örvénylő felszínén sárga papírcsónak táncolt. A márki várakozásában apró kavicsokat szedett fel a földről, és egyenként belehajigálta a csónakba, míg az lassan el nem süllyedt. Ez az álomkép a valóság pontos másolata volt. Így történt annak idején. Akkor azonban a márkiné figyelte egy fa mellől a márki várakozó alakját, ahogy a kis sárga papírcsónak fölé hajolt, és kavicsokat dobált bele. Ezen a találkozón, amely csak két nappal követte megismerkedésüket, vallották be egymásnak hirtelen támadt, minden illemkódexet elsöprő szerelmüket. Ez a szerelem

valóban a síron túl is tartott. Az álom szerint Jeanne lépett oda a márkihoz, aki érthetően csalódottnak látszott. Jeanne ugyanis kicsi, kövér, disznószemű nő. A várakozó türelmetlenül felugrott, majd csüggedt mozdulatot tett: "Nem jött! Megint nem jött el! Az Istenre kérem, mondja meg neki, ne Bírjon annyit! Nem tudok hozzáférni a kétségbeesésétől!" S ugyanakkor közölte vele mindazt, amit már említettem. – Mindenesetre… érdekes. – Igen. Bár, ha ismerné Jeanne-t… – Nos? – Egy túlvilág! üzenetnek különb postaládát képzelnék el… de az ember rövidlátó, és Isten útjai kiszámíthatatlanok. Danjou márkiné persze esküszik az álomlátó nevelőnőre, mindenben tanácsát kéri, lesi az álmait, és elhalmozza ajándékokkal. Pedig Jeanne, furcsa álmaitól és megérzéseitől eltekintve, ravasz, önző, bután hiú cseléd, aki alaposan kihasználja előnyös helyzetét. Annyira igényli közönségének elismerését, akár egy balerina, s mindannak, amit tesz, egyre inkább produkció jellege van gyanús mellékzöngékkel. – Vallja be Péloc, egyenesen… csalónak tartja? – Neem… illetve félig. Zavaros terület ez, ahol a határok elmosódnak. Jeanne-nak vannak érdekes képességei, figyelemre méltó álmai, de… és mindig ezen bukik el az ilyenfajta jellem… ritkán és váratlanul nyilvánulnak meg. Rendelni, irányítani nem lehet őket. A buzgó Jeanne azonban érdekből és hiúságból kitölti a szüneteket bizonyos primitív emberismeret alapján összetákolt históriákkal, amelyekkel szép sikereket arat úrnőjénél és a bárányoknál, hiszen tudjuk, hogy a csalók táboránál csak a hiszékenyek tábora nagyobb. Jeanne álmainak "belső hangja" valóságos divattá vált; egész udvar rajongja körül. Egy bizonyos Cortey, a tartományi tanács tagja, életét teszi Jeanne-ra, isteni elhivatottságára. Izgága félbolond, aki mámoros ebként kullog a primadonna nyomában. De számtalan embert táncoltat pórázán. Hívei már mozdulni sem tudnak dodonai tanácsai nélkül. Danjou márkiné féltékenyen őrzi és kényezteti, mint egy egzotikus csodamajmot. – És a gyermekekkel ki törődik közben? – Corinna már tizenöt éves, és ő ügyel fel hatéves öccsére a nagy kavarodásban. Nevettem. – Most akár oda se kell mennem, Péloc. Olyan eleven képet festett róluk, hogy jellemzőbb vonásokat akkor sem fedezhetnék fel bennük, ha évekig járnék a házukba. – Ebben erősen kételkedem. Elfelejti, hogy az asszonyokról festett képek mindig hiányosak, mert ők annyifélék, ahány emberben tükröződnek. – Maga ért az asszonyokhoz is, Péloc? Erről az oldaláról még nem ismerem!

Sovány, okos, személytelen arcát szelíd gúny mosolya derítette fel: – Apage Satanas! Annyit tudok róluk, hogy okos dolog távol maradni tőlük. Barátjuk vagyok, ismerem hálószobájuk nyomorúságos és sokszor hajmeresztő titkait, sajnálom és gyógyítom őket, de egyébként… vannak mérgek, amelyeket jobb üvegben tartani ledugaszolva, halálfejes cédulával az oldalán. – Ilyen rossz vélemény a nőkről, doktor, legalábbis nagy tapasztalatból született életbölcsesség! – Tőlem nem fog pikáns kalandokat hallani, barátom! Nőkről, férfiakról egyformán vélekedem e tekintetben. Az egész ügy roppantul szegényes és csúnya a természet kerítő részegsége nélkül, s én, valami tévedés folytán, kimaradtam az egyetemes berúgatásból. Józan vagyok. Kicsit furcsállva nézem a kipirult arcú kurjongatókat, de megértem őket sajátos állapotukban, és ha elkövetkezik a hányás ideje, tartom a fejüket. Ennyi az egész. Maurice csoszogó lépte hangzott fel. Beesett, ráncos arcára kezében tartott gyertya lángja vetett kísérteties fényt. Sorra gyújtogatta a dolgozószoba gyertyáit, míg a könyvek hála és a bútorok hajlatai ragyogni kezdtek. Péloc ásított, és tenyerével megütögette száját. – Mégis sajnálom, hogy nem ismeri Danjou márkinét. – Szép asszony? – Szép? Nem tudom. Inkább anyás és megnyugtató. A lánya ellenben… – Nos? – Furcsa kis kompozíciója Erosnak. Egyelőre csak izgatóan lehetséges vázlat, de azt hiszem, csinos kavarodásokat fog okozni később… Mikor Péloc eltávozott, egy ideig tűnődtem még az özvegy márkinén, az álomlátó Jeanne-on és Corinnán, aki csinos kavarodásokat fog okozni később, de arról sejtelmem sem volt, hogy éppen az én életemben kezdi meg sokat ígérő pályafutását…

Asztrálhullámok Ahogy Péloc belépett, rögtön láttam, valamit tartogat magában. Légköre izgatott, zavart volt, torkát köszörülte, nyugtalanul járkált, és láthatólag nem tudta, hogyan kezdjen mondókájához. Megsajnáltam. – Beszéljen, doktor… kezdje el, aztán menni fog! Megállt, és rámbámult: – Honnan veszi azt, hogy…? – Nem mindegy? – Nem… illetve… – bűntudattal pislogott. – Igazán nem akartam

belekeverni. Meg is mondtam: én nem közvetítek semmit… Féloldalt fordított fejjel néztem rá mosolyogva és gyanakodva: – Lepitre? – Nem-nem! – hevesen rázta a fejét. – Jeanne. Álmodott valamit önről. Igazán restellem… Felnevettem. – Sohase restellje! Az álmait elvégre nem kormányozhatja az ember? Grimaszt vágott: – Nna! Jeanne-nak külön vitorlája van hozzá! Kis kíváncsiság mozdult meg bennem: – Nem mondaná el végre, hogy mit álmodott?! – Higgye el, nem könnyű dolog. Jeanne legtöbb álma olyan, mintha könyökig egy kád szirupban vájkálna két szem cseresznye után… Nagy tengeri kikötőt látott, amelyből két hajó készült kifutni. Az egyik természetesen fehér, a másik fekete. Mindkét hajó fedélzetén élénk volt a nyüzsgés. A fekete hajó korlátjáról… Jeanne-nak néha határozottan festői a képzelete… szőrös, fekete ördögök hajoltak ki, csiklandósan vihogó, anyaszült meztelen némbereket karolva magukhoz, akiknek fehér teste bűnös bujasággal vakított. A fehér hajón a bárányok csoportja állt, talpig fehér köntösben. A csoport élén világosan felismerte Danjou márkinét, mint akit e hely a mennyei társadalmi szabályok szerint is megillet. Szorongva néztek a part felé, ők is a korláthoz szorulva, és mindkét hajóról zúgott a kiáltás: "Louis… Louis de la Tourzel! (hogy tévedés ne essék) Louis… ide… ide!" parton magas, karcsú, sápadt férfi állt sötét köpenyben, és tanácstalanul tétovázott a két palló között. Ekkor egy világoskék selyemcsuklyás nőalak siklott mellé. Arcát nem lehetett látni. Megfogta a férfi karját, és a fehér hajó felé mutatott. Jeanne, mintha a közelükben állt volna, hallotta a nő szavait: "Miért menekülsz a sorsod Jelöl?!" "Ah!" – mondta a férfi meglepetten. "Én egy harmadik hajót vártóm, egy kéket, de ha te mondod, égi küldött…" Péloc rámpislogott, és észrevette, hogy nevetéssel küzdők. Ellenállhatatlan humorral adta elő a dagályos históriát. – Várjon kérem… ez igen megható jelenet, és még nincsen vége. A magas férfi engedelmes gyermekként hagyta vezetni magát a fehér hajó felé, amelyről az örömujjongás tiszta zsoltára szárnyalt fel e pillanatban, a fekete hajóról pedig rekedt káromkodás és átkok özöne. A fehér hajó, amint a férfi ráérkezett, gyorsan elindult, de csak egy ideig úszott a víz felszínén, azután levegőbe emelkedett, és szárnyat bontott, mint egy nagy madár. A fekete hajó lángba-füstbe borulva süllyedni kezdett, majd sötét örvényt kavarva elnyelte a mélység sírás, jajgatás és fogcsikorgatás kíséretében. – Egy mélyen vallásos és boldogságosan együgyű templomfestő ecsetjére

méltó kép! – bólintottam elismeréssel. – Amint látom, Lepitre alaposan tájékoztatta Jeanne Girard-t testem és lelkem állapota felől. – Inkább társadalmi helyzetéről és vagyoni viszonyairól mondott egyet-mást. Jeanne gyengéje a nemesség, különösen ha teljes aranyfedezettel párosul. Igazi buzgalommal csak őket szolgálja ki, nekik álmodik legszívesebben, a pórokat és polgárokat eszközül használjál fel. Szerintem titkos reményeket ápol, hogy valamelyik előkelőbb hívét sikerül majd az elvont területekről kézzelfoghatóbb dolgok felé terelnie, s egy házassági szerződéssel állandósíthatja így szereplését a felsőbb régiókban, ahol mindössze vendégjátékot folytat eddig. Az emberek mindenesetre annyira elvakultak körülötte, hogy szép kilátásai vannak. Cortey gőznemű állapotban párolog a csodálattól, s legszívesebben kisajátítaná házi orákulumnak. Kora reggel már ott ül az ágya szélén, hogy mindenki más előtt hallhassa meg az első kinyilatkoztatást. Nos… Jeanne elég ügyes ahhoz, hogy az apró távolságot az ágy szélétől az ágyig áthidalja egyszer, és valódi medrébe irányítsa azt az eksztázist, amelynek tárgya és kiváltója végeredményben ő; s utána rávezesse szegény póruljárt Józsefet az egyetlen kibékítő megoldásra. Óh, igaz! Valamit kifelejtettem az álomból… Mikor a fehér hajó elrepült, és a fekete elsüllyedt, a világoskék köpenyes nő a parton hátravetette a csuklyát a fejéről, és Jeanne akkor megismerte benne tanítványát, Danjou márkiné leányát. Hozzásietett és megszólította: – Corinna!… Hogy kerül maga ide, drágám?! Késő van. Jöjjön, hazakísérem. Corinna idegenül és csodálkozva nézett rá: – Nem tudom, kicsoda ön… sohasem láttam. Az én nevem nem Corinna. Engem Mariettának hívnak – azzal elfordult, és tovasietett a parton. * Elképzelhető a hirtelen izgalom, öröm, kétely, remény és zavar, amely áthullámzott rajtam. Nem értettem, hogyan vegyülhetett ilyen visszataszító és szándékosságoktól rikító szövevénybe annak az asszonynak a leve, aki anyám és szabadítom volt, akit minden más élőfénynél közelebb éreztem magamhoz, s életem megoldásának hittem. Kék selyemköpenyben látta Jeanne, a szellem tiszta azúrszínébe burkolva, s ez a szín őt jelentette… de miért éppen ennek a számító, csalásokba tántorodó lakájléleknek az álmán keresztül adott nekem jelt?! Mennyiben volt Jeanne alkalmasabb eszköze ennek, mint láz én sóvárgó lelkem? Nem értettem semmit belőle, de ujjongó, nagy harangzúgás indult el bennem: Corinna… Marietta…

Marietta… Corinna… * Danjou márkiné pénteken fogadott. Az alig másfél évtizede épült Danjou-palota korának dús, túldíszített stílusát tükrözte. Pompás volt, tömör és elragadó; úgy hatott, mint egy királyi megjelenésű, ragyogó rokokó dáma, aki selymei, ékszerei, parókája alatt mosdatlan maradt. Aranyozott, brokáttal fedett, csiszolt tükrös, berakott padlójú, húszméteres termei voltak, álomszerű gobelinekkel, embermagasságú, hártyavékony kínai vázákkal, piskótaívű, szűk heverőkkel, színezüst ötvözött asztalkákkal, aeolhárfa derekú székekkel, játékszekreterekkel, selyempuffokkal, festett porcelánkandallókkal, karcsú, magas ezüstkandeláberekkel; de az egész palotában nem volt egyetlen fürdőszoba sem. Mint később megtudtam, egyedül Corinna harcolt ki magának egy ülőkádat, amely öltözőszobájában szégyenkezett, nehéz takaróval elfedve, mint a ház legilletlenebb bútordarabja, amelyről aztán igazán nem való említést tenni. A kecses és díszes űrszéken viszont nem volt takaró. A bárányok egy krémszínű damaszttal bevont teremben gyülekeztek. Mikor Pélockal együtt beléptem, még kevesen jöttek össze, de a nagyszámú, egymás mellé rakott, szaladó lábú, táncosan törékeny szék arról tanúskodott, hogy sok embert vártak. A már megjelenteket felmérve, várakozásomnak megfelelően vegyes és furcsa társaságnak találtam őket. Kis csoportokba tömörülve halkan vagy hangosabban társalogtak. Az amorettes ajtó fele fordult szemük fennakadt, mikor engem, "az új lelket" megpillantottak. A beszélgetés abbamaradt néhány másodpercre. A csupa idegen kérdőjel szétvált hirtelen, és puha szőnyegen Lepitre mámoros alakja lebegett felérni Kezét melle magasságában paposan összekulcsolta, állat fölszegte, fejét ájtatoson félrehajtotta. Mögötte, állandó harcra kész segédcsapatként a rongyaiban felmagasztosult Rosalie ügetett. Menekülésre gondoltam, de már késő volt. – Drága testvérünk!… Végre…! Végre! E felsüvítő, ragadósan édeskés hangért csak némileg kárpótolt az, hogy Lepitre elbotlott a szőnyeg sarkában, és különféle vad, egyensúlyozó mozdulatokra kényszerült, kulcsolt kezét szétcsapva, s arcáról leejtve az ájtatot. Egészen emberi és bosszúsan rákvörös volt egy rövid villanásra, míg újra össze nem szedte méltóságának felrobbant tartozékait. Valahogyan túlestem üdvözlésükön, kérdéseiken, bemutató szavaikon, amelyekkel úgy öntöttek le a gyülekezet előtt, mint sűrű mártással egy terítékre került nyulat. Megdicsértek, fölmagasztaltak, meglepő szándékokat tulajdonítottak nekem a jövőben a bárányok mozgalmával kapcsolatban, majd miután átadták istenük

üdvözletét és meghívását a mennyországba, végre egy ablakmélyedésbe vonulhattam Pélockal, aki szemérmetlenül mulatott rajtam. – Én szégyenleném magamat inkább! – súgtam oda neki. – Emiatt úgyis a pokolba fog jutni! – Lehet. De az ön arcának látványa szegény jó Lepitre szónoklata alatt megér majd egy kis sülést a pokolban. – Hol van a ház úrnője, az álomlátó Jeanne és Madeloiselle Corinna?! – Ők későbben jelennek meg, ha teljes a létszám. Illetve Corinna egyáltalában nem vesz részt ezeken az összejöveteleken. Jeanne és a márkiné azzal mentegetik érte, hogy gyermek még, de az én tudomásom szerint unja őket, és egészen másfajta szórakozásokon töri a fejét. Csalódást éreztem. Azt hittem, rögtön megláthatom Corinnát, beszélhetek vele és… de ez a pár odavetett szó nemcsak ettől a reménytől fosztott meg, hanem elmélyítette a zavart bennem. Azt, amit Péloc sejtetett a kis Corinnáról, sehogyan sem tudtam beleilleszteni a képbe, amelyet én egy régi, gyöngéd és tiszta Mariettáról őriztem… Mindegy! Végére kell járnom, mi van a rejtélyes álomlidérc mögött, amely idecsalogatott. – Én pedig Corinnát szeretném megismerni… azért vagyok itt! – mondtam hirtelen. Péloc szemében meglepődés villant, amely rögtön helyet adott a semleges tapintatnak: – Kérem… nincsen akadálya. Ezeknek az eszmecseréknek mindig van egy forrpontja, amikor észrevétlenül el lehet tűnni a teremből. Sőt. Tanácsos is menekülni, Corinna örül, ha meglátogatom, és velem együtt önt is szívesen látja majd… Vizsgálódó pillantására elnevettem magamat: – Nem, kedves Pélocom. Nem vagyok liliomtipró kéjenc, sem szentimentális fajankó! Corinna egyes-egyedül Jeanne álma miatt érdekel, ön valóban kihalászta nekem a kád szirupból a két szem cseresznyét. Két olyan mozzanata volt az álomnak, amely felkeltette kíváncsiságomat a kék köpenyes nő iránt, akiben Jeanne Corinnára ismert. Péloc dörmögött: – Ez a Jeanne mindig összezavar engem. Mikor végre megnyugszom benne, hogy csaló, egyszerre produkál valami érthetetlen fenomént; azután újra nyakig a hazugságok mocsarába merül… Magas, aszkéta külsejű férfi lépett be az ajtón, lobogó, vállára omló, zilált fehér sörénnyel. – Figyeljen csak – súgta oda Péloc. – Az egyik ellenpróféta. Frederic Boisson, festő. Lepitre és Rosalie egyszerűen az Antikrisztus kémjének nevezik, és mindent elkövetnek, hogy kidobhassák a bárányok közül, de

Boissonnak igen nagy tábora van. Sokkal szebben tud beszélni, mint Lepitre, és egyedül él elképzelhetetlenül nagy, puritán nyomorban. Tehetséges művész, tehát rögeszméjét tehetségesebben fejti ki. Danjou márkiné és Jeanne kedvelik őt, ezért nem tehetnek ellene semmit. – És Lepitre miért gyűlöli annyira? Figyeltem a beesett arcú, ferde homlokú Boissont, amint egy népes csoporthoz lépett. Hívei közrefogták. – Boisson könyveket ír a világ teremtéséről, János jelenéseiről, a világ végéről, s ezeket a dolgokat meglehetősen önkényes, hóbortos magyarázatokkal látja el, amelyek homlokegyenest ellenkeznek Lepitre ugyancsak önkényes, hóbortos magyarázataival. Mondhatom, szép kis jeleneteket rendeznek együtt. Voltaképpen egymásnak élnek, mint a nagy szerelmesek. Egymásnak tanulnak, dolgoznak, írnak, beszélnek az ellenkezés vad kéjében remegve. Újabb csoportok érkeztek. – Itt jön Georges Duflin a híveivel – folytatta tudósítását Péloc. – Ők a szeplőtelen fogantatást tagadják, és ezért Lepitre olyan sértődötten haragszik rájuk, mintha saját erényéről terjesztenének piszkos pletykákat. Egyébként azt is megteszik. Kis termetű, vastag nyakú, pocakos emberke lépett be széles lúdtalpán a terembe. Szőke volt, szinte albínó. Vastag orra, negédes mosolya, véreres, piros arca paraszti hangossággal ütött el a sok sápadt, beteg színű arctól. Később láttam, milyen hirtelen gurult méregbe. Sziszegve, nyálasan beszélt, s két kezét folyton összedörzsölte, mint kereskedő szerencsés üzletkötés után. Nyomában hatalmas, rozmárszerű felesége szuszogott, aki tíz gyermeket szült neki. Ő csak tudhatta, hogy áll a dolog ezzel a szeplőtelen fogantatással. Két nagy, idétlen leány kísérte őket, legidősebb gyermekeik, akik óriási lábukat és hosszú karjukon függő lapátkezüket félszeg riadalommal viselték. Duflin jómódú aranyműves volt, egy a felkelő csillagú harmadik rendből, XV. Lajos korabeli polgár, aki már egyetemre járt, művészeket pártolt, könyvet vásárolt, kereskedelmet, ipart űzött, pénzügyi műveletekkel tekintélyes vagyont gyűjtött. Ő volt a bourgeois gentilhomme, akiről később Moliére Monsieur Jourdain személyében gyilkos humorú torzképet festett. Péloc szerint Duflint Danjou márkiné szalonjába az arisztokrácia utáni sóvárgás vezette, s ott azután beteges, tudákos hiúsága kitűnő talajt fogott a bárányok társaságának dús, szemetes humuszában. Felfedezte magában a többinél műveltebb prédikátort, született szőrszálhasogatót, díszes, sekélyes szavak ínyencét. Izgatott, tavaszi örömmel pattantak fel korlátolt szellemének rügyei, s a gőgös, gátlásmentes meggyőződés, hogy a világ tanítására hivatott. Harcos vérmérséklete olyan heves élvezettel fogadta az ellenvéleményeket, mint fiatal kutya a verekedést. A mennyország jó befektetés volt neki, amelynek kamatait

itt a földön akarta élvezni. El sem lehetett képzelni nagyobb ellentétet, mint Duflint és Lepitre-t az ő Rosalie-jával. Viaskodtak is eleget; Duflin vérvörös, gyönyörteljes pulykaméreggel, sokszor megsemmisítő gúnnyal – Lepitre hektikás színváltozások között, nőiesen sipító hangon, csípős szagú verejtékben fürödve. Boisson ilyenkor a semleges fölény kárörvendő önelégültségébe vonult, hogy a következő pillanatban, mikor egy felsistergő szó személyeskedve megpörkölte, maga is hadonászó, őrjöngő lángpallóssá változzék. Cigány képű, dülledt szemű, olajos bőrű férfi lépett be az ajtón. Duzzadt, kékesvörös, felhasadozott ajka fölött az erős szőrzet mélykék árnya sötétlett. Állán és homlokán csúnya, gennyes pattanások virítottak. Hegyes ujjú, pirosas, gödrös keze és feltűnően apró lába volt. – Martin Allais – mondotta Péloc. – Anyja spanyol nő volt. Igen kétes egzisztencia. Nemrég érkezett Párizsba. Állítólag orvos. Azt beszélik róla, hogy papnak készült, de felszentelés előtt egy alig eltusolható szexuális vétség miatt ki kellett ugrania a reverendából. Bizonyos, hogy képzett teológus. Orvosi diplomáját még senki sem látta. Gyanúsan hangoztatott cölibátusban él, bár mindig nők veszik körül, akiknek szánalmát és érdeklődését érzelmes mesével zsarolja ki, mely szerint szívbajos, napjai meg vannak számlálva, és ő derűs, fölényes nyugalommal néz szembe a halállal. Egyébként talán az egyetlen tudatos, gonoszul okos és ravasz koponya a társaságban. Minden valószínűség szerint sarlatán, aki Danjou márkiné szalonját szabad vadászterületnek tekinti. Sok híve van, akiket testileg-lelkileg gyógykezel, valójában teljesen megszédít, és remekül él a hálájukból. Allais mozgása erősen papos volt. – Miért nem füstöli ki innen? – kérdeztem. – Több okból. Először: magam is orvos vagyok, és azt hinnék, a kenyeremet féltem tőle. Másodszor: ismerem ezeket az embereket. Értelmi érvek lepattannak róluk, akár kőfalról a nyílvessző. Ők csak azt látják, amit látni akarnak és a szemüknek kevésbé hisznek, mint az érzéseiknek. És érzésük szerint Allais kiváló ember, gyönyörűen beszél, eredetien gyógyít, úgy, ahogy kivonják tőle. Az érzelmiség talaj és körvonal nélkül való ingoványában élnek mindnyájan, kénes, bugyborékoló gázai között kábult gyönyörrel süllyednek egyre mélyebbre, és sértődötten verik el maguktól a kezet, amely ki akarja húzni őket. Én pedig hosszú és különös tapasztalatokkal tele életem alatt megtanultam, hogy az embereket hagyni kell a maguk módján élni. Hiábavaló és téves erőlködés őket kierőszakolni abból, amit tapasztalniuk kell, mert akkor megkeresik maguknak másutt ugyanazt a helyzetet. Nem mondom, sok önuralom kell hozzá tehetetlenül nézni, mint rohan valaki a vesztébe saját akaratából, minden figyelmeztetés ellenére… de idővel belejön

az ember. Kialakultak a csoportok. Feltűnt nekem a Lepitre körül tömörülő asszonyok és férfiak egzaltált, zilált arckifejezése, testtartása. Szinte teljesen egyforma volt, és ikertestvérekké tette őket. Sötét, komor, elhanyagolt ruházatuk is hasonlított egymásra, mint egy ismeretlen papi rend egyenruhái. Figyeltem, ahogy beszéltek, súgtak-búgtak egymással, tapadós közelnyomulással. Kezük egymásba fonódott, szemük és ajkuk nedves, túláradó fénnyel villant egymásra, mint pubertásos kamaszoknak titkos kéjéig és előtt. Boisson szintén népes csoportja színesebb, groteszkebb volt. Akadt köztük előkelő egyszerűséggel öltözött, idősebb dáma, akinek arcán az elhaltak utáni bánat mély könnyárkai sötétlenek, hosszú hajú, excentrikusan öltözött fiatal művésznövendék a kicsapongás jeleivel ártatlan gyerekszeme alatt; kendőzött, durva vonású, szobortestű modell, aki nyilván anyaszült meztelenül tért meg a puritán festő előtt; szelíd, bámész fiatal leány szigorú anyjával, Krisztus-szakállas, szandálos különc, szintén Boisson állandó modellje, akit e szerep lassanként rögeszmébe hajszolt, síró-vihogó öregasszony; reszkető fejű, agyonéhezett, eszelős szobrász, aki egyetlen szobron dolgozott egész életében, és sohasem mutatta meg senkinek. Duflin körül egészen másfajta emberek hangoskodtak. A test és lélek elégült megalkuvói, akik hájas szuszogással terpeszkedtek el a karzaton és nézték az aszkézis versenyfutását a jóleső meggyőződéssel, hogy valójában ők is részt vesznek benne, mint lóversenyen a ló tulajdonosai, s a kézzelfogható eredményt tekintve valójában ők futnak be majd elsőnek a célba, mert az isteni kegyelem nekik juttatja a mennyországi nagydíjat érte. Kövér, felkapaszkodott, tyúkeszű polgárasszonyok rikító öltözékeikben, amelyek paródiái voltak a nemes hölgyek ruházatának – vihogva, rizsporral eltömött pórusaikon át vaskos ételek zsírját izzadva, körülvették a diadalmas Duflint. Madame Duflin impozáns húshegyként cövekéit le mellette; üresen mosolygó, mozdulatlan arca kérődző tehénre emlékeztetett. A férfiak Duflin csoportjában nagyrészt rá hasonlítottak vagy akartak hasonlítani, részben segédeinek riadt, alázatos nyájából kerültek ki, akiket mesterük tekintélye és a fényes, tágas környezet szinte tönkresilányított. A két Duflin leány, két szomorú vízilóhoz hasonlóan, ellepett egy filigrán, támlás heverőt, amely kínjában nagyokat roppant alattuk, önkívületig fokozva ezzel zavarukat. Úgy éreztem, le fognak esni róla, és bevallom, ez a remény feszült, kaján várakozással töltött el, jóllehet sajnáltam is őket lehetetlen testi-lelki halmazállapotukért, serdüléses zavaraikért. Szüntelenül újabb emberek érkeztek. A levegőt moraj, széktologatás, köhögés, orrfúvás zaja töltötte meg; a tömeg együttes lármája, amelyben van

valami kábító. Szakállas, sötét, keskeny arcú férfi tűnt fel nekem az újonnan jöttek közül. Barna, durva darócöltönyében, spárgával felkötött szandáljában hindu vezeklőnek hatott. Péloctól megtudtam, hogy asztalosműhelye van a Pont St. Michel mellett, Charles Banet-nak hívják, ő is vezéregyéniség a bárányok között. Híveit koplaltatja, és teljesen sótlan, hústalan koszttal eteti, mert a só az ördög esszenciája. Ha a szervezetből kifogy a só, a lélek megszabadul a bűntől, és újra angyallá lesz. Ellenpólusa a társaságban inkább Duflin volt, mint Lepitre, Banet-ék dögevőknek, Pilátusoknak, farizeusoknak csúfolták Duflinékat, akik viszont Banet-t azzal vádolták, hogy otthon titokban borsos kolbásszal tömi magát, nőket fogdos a sötét utcán, és gyakran berúg. Már szédültem a sok benyomástól, felém áradó, egymással összecsapó, harcoló erőáramlástól, indulatrezgéstől. Elszoktam attól, hogy ennyi ember zavaros, támadó légkörével megbirkózzam. A terem végében kitárult végre a szárnyas ajtó, amelyen át senki sem közlekedett eddig. Magas, telt vállú, kissé erős mellű, sötét ruhás dáma lépett be egy alacsony, köpcös, lapos és durva arcú asszony karjára támaszkodva: Danjou márkiné és divatos orákuluma: Jeanne Girard. Jeanne mellett, mintegy védő és kapzsi féltékenységgel rágörbülve, ötven év körüli, magas, csontos, hátracsúszott parókájú férfi vonult, olyan arckifejezéssel, mintha sírásig meghatódva, gügyögve, csücsörítve dédelgetne valakit. Ez csak Cortey lehetett, Jeanne megigézett báránykája, a rajongástól gőznemű állapotban gomolygó tartományi tanácstag. Jeanne álmai állítólag kigyógyították egy csúnya betegségből. Péloc megsúgta, hogy könyvet ír az új Pythiáról, és saját költségén fogja kinyomatni. Danjou márkiné még mindig szép, ápolt, barna bőrű volt, szelíd, szív alakú arccal, kissé vastag, érzékeny és érzéki ajakkal, nagy, kávészínű őzszemmel és vontatott, színtelen hanggal. Jóindulat, megtörtség, puha befolyásolhatóság sugárzott róla; az olyan lények gyámoltalansága, akik alázatosan odakínálkoznak minden erélyes egyéniségnek: jöjj, intézkedj, akarj helyettem! Jeanne Girard törtető lénye megértette ezt a felszólítást. A bárányok hódolattal, nyúlós hízelgéssel vették körül a ház asszonyát, de udvarlásuk legalább annyira szólt Jeanne-nak, a kegyencnőnek, mint a márkinénak. Cortey féltékeny elutasítással, duzzogó, gyengeelméjű gyermekként acsarkodóit Jeanne körül. Csökönyösen védte, nehogy hozzáférjenek… rossz kisugárzásukkal megterheljék Jeanne érzékeny lelkét, és heves kívánságaikkal elszívják drága erejét! Sokszor kiállhatatlan, házsártos, futóbolond volt, de egyben megható is reménytelen és méltatlanra pazarolt imádatával. Lepitre figyelmeztette rám a márkinét. A csoport szétvált, és utat engedett

hozzá. Keze fölé hajoltam, így közelről megláttam arcán a magányos élet nyomát. Idősebb volt, mint először gondoltam. Barátságos, anyás mosollyal fogadta udvarias szavaimat. Meghívott, legyek állandó vendége összejöveteleiknek. Pillantása mögött a képzeletükben élő, emlékeikben bolyongó nők tétovasága ködlött. Úgy rezzent fel néha a valóságra, mintha álmából ébrednék. Jeanne türelmetlenül leste, mikor foglalhat le magának: s bármennyire visszataszított külseje, egyéniségének kiáradása, én is vártam már a vele való beszélgetést. Szinte elolvadt, mikor kezet csókoltam neki is, mintha főrangú hölgy lett volna. Nem tudta elrejteni a heves pirulás, ideges, idétlen nevetés és egy szükségtelen karrázás reflexét. Azután felülkerekedett benne szemtelen elszántsága és gyakorlata. Állat felszegve arcomat kezdte vizsgálni, majd ellentmondást nem tűrő, egyben fennkölt kifejezést öltött, és emelt hangon kijelentette: – Igen… igen. Őt láttam! Ő az! Louis de la Tourzel! Szavait borzongó moraj fogadta. Cortey szeme elködösödött, azután gyanúsan csillogni kezdett. Zavart undorral láttam, hogy arcán két kövér könnycsepp gördül le. Jeanne apró, ravasz állatszeme és az egész gyülekezet hódoló megtérésem beismerését várta. Éreztem, ha kitérek vagy diplomatikus mérséklet középalagútjába menekülök, várakozásuk dühvé változik, és Cortey esetleg kiveri néhány fogamat. Fanatikus embereknél sohasem lehetünk eléggé óvatosak. Arról sem a szelíd Krisztus tehet, hogy a zsinatokon annyi fejet törtek össze az Igével. A konc a kezemben volt, és én odavetettem a mohó nyájnak. Ünnepélyesen újra meghajoltam Jeanne előtt: – Bevallom, Mademoiselle, az ön álma mélyen megrendített, és nagy változást hozott életembe. Remélem, ha Danjou márkiné látogatásával megtiszteli szerény házamat, önt is vele üdvözölhetem! Válasza buzgó, gyors és közönséges volt. – Feltétlenül! Feltétlenül elmegyünk, Monsieur de la Tourzel! Sokat hallottunk már az ön különös házáról, könyvtáráról meg az inasáról… haha… Jellemző volt, ahogy kérdezés nélkül intézkedett a márkiné helyett, aki a maga ernyedt módján helybenhagyta minden szavát. A két asszony továbbvonult Cortey testsátra alatt, és helyet foglalt a dobogón, amelyen már ott várakozott Lepitre. Az első sorban, szemben vele, Rosalie vörhenyes, lebenyes arca égett zsíros fénnyel. Szemgolyója alján összegyűlt és kibuggyanni készült a nedvesség. Arca most is tükre volt Lepitre arcának. Bálványa emelt fejjel, felhúzott szemöldökkel és félig hunyt szemmel lenézett a gyülekezetre, amely nagy széktologatások és beszélgetés közben foglalta el helyét. Péloc doktor és én az ajtó közelében ültünk le. Szorosan

Rosalie mellett a rongyos, piszkos, részeg mosolya lepitre-isták helyezkedtek el. A mögöttük lévő két sort Frederic Boisson és tarka nyája foglalta le. Boisson gúnyos és eleve visszautasító arccal hajolgatott össze híveivel. Egy félhangos megjegyzésére Rosalie hirtelen hátrafordult, és gonosz karvalyarccal éleset pisszegett. Mire visszafordult, arcán már újra ott honolt a dicsfény. Boissonék mögött Duflinék következtek. Kövér, kétoldalt kidudorodó testük alatt rémülten nyögtek a kecses, apró székek. Martin Allaist nők szoros gyűrűje vette körül az utánuk következő sorban. Mind feléje hajoltak és lesték a duzzadt, kékes ajkáról ömlő szót. Charles Banet üresen hagyta a széket, és a földre telepedett. Hívei követték példáját. Komor, büszke és nevetséges arccal ültek ott igen kényelmetlenül. Lepitre végre megrázott egy ezüstcsengőt. Erre a jeladásra hirtelen felállt az egész gyülekezet, és néma csend támadt. Lepitre óvatosan maga elé helyezte a csengőt az asztalra, két kezének ujjbegyeit könnyedén összeértette. – Dicsérjük Istent! – mondta halk, mélyre fojtott hangon, aztán nyakát kinyújtotta, előregörbítette, mint a kukorékolni készülő kakas és meglepő, magas magányos falzettben énekelni kezdett: "Szentháromság Atyja, Szerelmetes Atyánk, Nagyharagú, dicsőséges Isten, Halleluja!" A gyülekezet csatlakozott az először magányosan cserkésző hanghoz, és a halleluját olyan félelmetes kitöréssel bömbölte, hogy engem szorongás fogott el. Úgy hangzott, mint egy fenyegető csataüvöltés. Mintegy tíz strófa következett az első után behízelgő, édeskés és a bűnösökkel kapcsolatban igen vérszomjas szöveggel. A teremnyi ember szoros egységbe olvadt ezalatt, és szinte elázott az áhítattól. Néztem önfeledt, boldog, ragyogó arckifejezésüket. Volt benne valami meghatóan együgyű, lángoló naivság. Ezek veszekednének, acsarkodnának egymással? Alig tudtam elképzelni az égi szenvedéllyel zúgó zsoltár alatt. – s ami utána következett, az felül is múlta minden elképzelésemet. Lepitre kezdte a beszédet a szokásos havi bevezetővel, amelyből megtudtam, hogy "immár negyedik esztendeje tereli őket össze az Úr e kedves és áldott akolba". Lopva Danjou márkinéra pillantottam, vajon mit szól az akolhoz, de a márkiné béketűrően mosolygott. Szemén látszott, hogy valójában nincs is jelen, titkos túlvilági randevún időzik elhalt szerelmesével. E nyájas csendélet – amely fölé Lepitre halk, rekedtes, fojtott hangja szürke álomködöt szitáit – megdöbbentő váratlansággal felborult hirtelen, s olyan

vijjogó, visító boszorkányorgiává változott, amelyet csak az asztrálvilágban észleltem eddig. Közben kicsit elszundíthattam, így hosszú időn át nem sikerült megtudnom, min háborodhattak fel annyira. Rajtam is erőt vett a pánik, és felálltam, hogy meneküljek, de pillantásom a rendületlen nyugalommal mosolygó Pélocra esett. Szemével hunyorított egyet. Visszaültem. – Mi történt?! – kérdeztem ordítva, mert az általános üvöltésben, csapkodásban, lábdobogásban nem értette meg másképp. – Semmi különös – tagolta. – Lepitre arról beszélt, hogy a Szentlélek neki Rosalie-n keresztül kinyilatkoztatta a szentté levés hét igazságát. Duflin erre közbeszólt, hogy legközelebb talán azzal jön majd, hogy Rosalie nem más, mint Jezsaiás próféta. Boisson ettől nagyon megsértődött, mert szorosabb hívei egy idő óta azt rebesgetik, hogy mesterük újratestesülése a prófétának és… Megfogtam a fejemet. Rosalie szétdúlt gorgófeje emelkedett az ordítozó, kikelt arcok fölé. Szája mozgott, de nem lehetett hallani, mit mond. Hirtelen eltűnt, mintha lehúzták volna. Lepitre kitárt karral, vérvörösen kiáltozott, majd felragadta a csengőt, és rázni kezdte, de csak a zajt növelte vele. Boisson mély basszusa fúrta át a sűrű lármatengert: – Ti láttátok őt, és nem ismertétek fel! Jaj nektek, képmutató farizeusok! – Kit?! – Kit láttunk?! – Kit nem ismertünk fel?! Boisson szikár alakja felegyenesedett. Arcát eszelős gőg és vad elragadtatás torzította el: – Jezsaiást! – bömbölte. Csend támadt egy pillanatra, azután Rosalie hápogása hallatszott: – Hát… hát ez… hallatlan! Vastag röhejkórus zúgott fel Duflin csoportjából. – Elközelgett pedig a ti nehéz órátok, így szólott hozzám az Úr. Szálljatok magatokba, mert az utolsó ítélet harsonái zúgnak, megnyíltak az égnek és pokolnak kapui… – Most aztán… slussz! Slussz! Banet csoportja toporzékolva dobogott a lábával. Később megtudtam, hogy Banet Keresztelő Jánosnak sejtette önmagát, és féltékeny volt minden más prófétára. – Antikrisztus! Le vele! Űzzétek ki a farkast a bárányok közül! Nem szabad megtűrnünk a konkolyt! Egy sötét ruhás, sápadt öregasszony feltartott kézzel, rémülten könyörgött:

– Békesség, testvérek! Csak nem támad bárány bárány ellen?! – Az Úr is korbáccsal űzte ki a templomból a kufárokat – üvöltötte Duflin. Péloc hozzám hajolt: – Bámulatos, hogy minden erőszakos fráter milyen hamar ráakad erre a példázatra! – intett a fejével. Megértettem. Felálltunk, és kisurrantunk az ajtón.

A fekete Eros A nagy, tükrös, kanyargó folyosókon még sokáig utánunk ömlött a zaj, de egyre csendesedett, s mikor a kis almazöld szalonba léptünk, olyan volt, mint a méhzümmögés. A nap már eltűnt. Ezüstszürke, némi rózsás emlékfénnyel színezett alkonyat nézett be a hatalmas ablakon, amelyen túl az ápolt park gömbölyűre nyírt, még téliesen kopasz fái unatkoztak. Corinna felhúzott térddel ült a hajló derekú kereveten, rajzfüzettel és krétával a kezében. A kisfiú, Christian egy nagy fóliáns színes képeit nézegette hason fekve a szőnyegen. Corinna kerevete fölött egy élő színű gobelin a meztelen, karcsú, vadászó Dianát ábrázolta kíséretével. Belépésünkkor a két gyermek örvendezve felnézett, s csak akkor villant fel szemükben a fiatal lények félénksége, mikor Péloc mögött engem is észrevették. Nehéz visszaidéznem a pillanatot, mikor először megláttam Corinnát. Ez a kifejezés "először" nem is fedi a valóságot Minden vonása, vékony, fiús testének kissé szögletes, izgató hajlatai, mozdulatainak félszeg, mégis kacér és romlott bája a felismerés megrendülésével hatottak rám, mint mikor egy nem is tudatosított, de hatalmas hiányérzet megtalálja tárgyát. A szerelem addig, egész tudatos pokoljárásom alatt nem sokat jelentett nekem. A Charlotte Brüggendorffal történt, kielégülés nélkül is csömörben végződő epizód csak arról győzött meg, hogy távol kell tartanom magamat az érzékek asztrálingoványától. Kivert, magányos farkas voltam mindig. Társtalan. Transzcendens becsvágyammal és később bűnös titkommal komoran egyedüljáró. Mohó versenyfutásom az elixírért, s később meddő kiútkeresésem elhasználtak, elégették minden erőmet; nem jutott belőle asszonnyal való kéjes játékokra. Ez a terület látensen szunnyadt bennem; fehér folt volt belső térképemen. Nem ismertem a másik lényben feloldódni kívánó, esztelen önfeláldozást, gyötrő féltékenységet, önutáló megalázkodást, a szenvedélyt, amely olyan, mint a gyűlölet, a másik elborult, dühhöz hasonló

marcangolását, a kétségbeesett küzdelmet az eggyéválásra valakivel, aki cudarul és megfoghatatlanul más, mégis halálosan nélkülözhetetlen. Nem ismertem a gyöngédség millió arcát, a vágyódás narkotikumának tűzijátékát, amely köznapi dolgokat megrendítő, lázt gyújtó szépséggé vagy elbírhatatlan fájdalommá torzít; nem éltem át, míg össze nem találkoztam Corinnával, a gonoszul szép, öntudatlanul rossz, felelőtlen, hazug, romlott és naiv eszközével a sötét Erosnak. Mikor felegyenesedett a heverőn és rám mosolygott félénk, mégis tetszelgő mosolyával, vad izgalom viharzott át rajtam. Ostoba kölyöknek éreztem magamat előtte, pedig fejletlen volt még, olyan, mint egy elragadó maláji siheder: hosszú tagú, keskeny csípőjű, széles vállú, bársonyosan kreolbőrű. Sötét, sűrű, zöld szalaggal átkötött haja dús, csillogó fürtökben vette körül keskeny, különös bájú arcát. Vékony, keleti ívű szemöldöke alatt ferde metszésű, zöldes fényű szempár ragyogott a szempillák selymes árnyékában. Szeme kimondhatatlanul sóvár és gyöngéd kifejezésű volt, puha fényű, gyönyört kérő, s úgy hatott arra, akire nézett, mint egy borzongató érintés. Arccsontjai kiálltak kissé. Orra rövid volt, de merész ívű, cizellált, mint egy ékszer. Telt, duzzadt, piros szájának vonala legörbült valamelyest, s ez, mikor komoly volt, arcának fájdalmas, édes kifejezést adott. Ha nevetett, előtűnt hófehér, recés ragadozófogsora, és kifejezése csúfondárossá, kihívóan szemérmetlenné változott. E vad perditanevetés és a megindító, legörbült szájú tragikus álarc között volt egy szelíd és végtelenül vonzó gyerekmosolya, mikor arcán apró gödröcskék csecsemőárnyéka kísértett… de még rengeteg arca volt ezenkívül Corinnának, mint magának a csábító, üzekedésre hajszoló természetnek. És milyen éhes volt. Milyen telhetetlenül éhes a szerelemre, a sokféle, kimeríthetetlen ölelésre, s az apró játékokra körülötte! Milyent félelmetesen tanulékony és ötletes volt, milyen lelkiismeretlen és rettenthetetlen. Nem ismert gátat és nem ismert határt. A bűntudat árnya sem vetődött lelkére sohasem. Játszott és élvezett. Mindegy volt, ki az, akit lángba borít és micsoda tűzvész, gond, szerencsétlenség támad a nyomában. Ebben az érzéki érzéketlenségében, minden zűrzavaron átcsengő, gondtalan, csiklandós nevetésében volt valami ijesztő, valami nem emberi. Az asztrálsík érzéki fantázialigeteiben vihorászó nimfák ilyenek, a nimfomániás földi nőstények sugalló démonai, akik mocsokkal szórják be a szelíd, fehér Isis-anya alakját és földi követőit, a küzdő, hűséges asszonyokat, a férfiak örök szülőjét, dajkáját és szenvedést megosztó társát. Ezek teszik hangos győztesekké a paráznákat, mert szörnyű kulcs van a kezükben: etika, szánalom, skrupulus nem terheli és nem köti őket. Csak a személytelen kéjt szolgálják, sohasem az embert. És mégis, akaratukon, szándékukon túl tanítómesterek ők is, mint minden, ami nagy gyönyört és óriási szenvedést okoz. Így vált Corinna tanítómesteremmé.

Christianról tudomást sem vettem egy ideig. Általában, attól kezdve, hogy Corinnát megismertem, a dolgok és emberek körülötte csak ködös, elsikló árnyakként örvénylettek hosszú-hosszú hónapokon át, míg a durva megrázkódtatások vissza nem adlak plasztikus látásomat, öreges, komoly arcú kisgyermeknek rögzítettem Christiant utólag, s arra gondoltam, anyja akkor hordta méhében, mikor férje elvesztésével a szörnyű csapás érte. Még kapkodva keresgéltem szavak után kétségbeejtően kiürült fejemben, mikor Corinnában a félénkség első fellobbanását elmosta már a férfi megjelenésének örömteljes izgalma. Később bevallotta, rögtön belém szeretett, s akkor én hiún, ostobán ujjongtam érte. Még nem tudtam, milyen egészen és őszintén tudja ő érezni ezt a vágyat, csak éppen rövid ideig, és mindig más iránt. Ha későbbi kalandjaira visszatekintek, azt kell mondanom, bámulatosan sokáig kitartott mellettem, s eltántorodásai után is újra meg újra visszatért hozzám. Több voltam neki, mint a férfiak általában, akiket tönkretett, de ebben persze semmi vigaszt nem találtam. Corinna szólt hozzám először, kíváncsi, kihívó, mégis félszeg bájjal: – Louis de la Tourzel, ugye? Némán meghajoltam, és elfogadtam keskeny, finom kezét. Corinna felnevetett: – Sokat kellett dolgoznia szegény Jeanne-nak, míg idevarázsolta magát! Egészen jól festette le nekem az álma szerint: "magas, sápadt, romantikus külsejű fiatalember…" – hangja csúfondáros volt és kötekedő. – Mademoiselle hízeleg nekem azzal, hogy már beszéltek rólam! Corinna cinkos pillantással hunyorított: – Szörnyen kíváncsi voltam magára! – bökte ki gyerekes meggondolatlansággal. A szívdobogás szinte elfojtotta szavamat: – Miért? – Péloc doktor annyit áradozott magáról… – Pardon, a Mademoiselle beszéltetett mindig! – vágott közbe Péloc zavartan, de én meg tudtam volna ölelni azért, hogy Corinna érdeklődését felkeltette irántam, Corinna félrehajtott fejjel, számító magakelletéssel nézett fel rám: – Ugye megmutatja nekem azt a szép öreg házat, meg a könyveit, a szolgáját és mindent – mondta éneklő, kérő hangon. Teste íja hozzám görbült, mint egy hízelgő macskáé. Dadogva biztosítottam róla, hogy egész házam rendelkezésére áll, boldog leszek, ha anyjával és Jeanne-nal együtt meglátogat. Mikor a rajz után nyúltam, amellyel belépésünkkor foglalkozott, szabadkozva a háta mögé dugta: – Nem… neem… rossz vacak, és különben is… – aztán hirtelen elővette,

és megmutatta. Meztelen, nagy mellű nő gyerekes rajza volt, ahogy ágyában fekszik takaratlanul, és egy hosszú lóarcú férfi hajol föléje. – Megismeri? – kérdezte. Mikor tűnődve a fejemet ráztam, krétával nagy, dülöngélő betűkkel ráírta a nevüket: "Jeanne és Cortey". Aztán széles, gonoszkodó faunnevetésben tört ki, és körültáncolta az asztalt. * Találkozásom Corinnával bennem is ugyanazokat a hullámköröket kavarta, mint bármelyik más, szerelmes bolondban. Töprengve, kétellyel és reménnyel telve néztem szembe a tükörben Louis de la Tourzel hórihorgas alakjával, sápadt arcával, amelyet apámtól örököltem; de a fizikai burokban Sophie Pétion érzéki érzelmessége is benne rejtőzött. Testem évszázadok óta elmosódó, gyorsan átsuhanó, ellenséges árny volt különféle tükrök csillogó lapján; tudatom teljes intenzitással csak belső kínzókamrámat szemlélte addig, míg váratlanul felfedeztem de la Tourzel testét, mint az érzelmes elragadtatás, hiú tetszelgés és fájdalomig fokozódó gyönyörök eszközét. Divatos ruhákat csináltattam, parókámat udvari fodrász szállította, új, díszes fogatot, telivér arabs méneket vásároltam, s lovagolni tanultam. Néhány hét telt el így. Közben Corinna és közöttem – noha csak futó, rövid találkozások alatt érintkezhettünk – egyre sűrűbbé vált a vágyakozás mágikus szálszövevénye. Verset és virágokat küldtem neki titokban, s ő, amikor órákon át bolyongtam ablaka alatt, az elhúzott függöny mögül leintegetett nekem. Danjou márkiné, illetve Jeanne Girard végre elszánták magukat egy látogatásra. Nem volt nehéz elintéznem, hogy Corinnát is magukkal hozzák. Tervem különben is készen volt már. Tudtam, ha Corinna érzései felém hajolnak, csak Jeanne segítségét kell elnyernem ajándékokkal, pénzzel, hízelgéssel – és simán összeálmodja házasságunkat. * Furcsa, április végi nap volt; nyugtalan, erjedő, ideglázas melódiatöredékekkel tele szerda délután. Az égen bolyhos felhők rohantak s elborult zord árnyék és tavaszi fény szeszélyes fátyoltáncába vonták a napot. Szél fújt Port kavart fel és távoli virágillatot, de valami jeges érintés is érződött benne. Feldíszített, dús lakomára előkészített szobáimban is hintázott a nap, és aranycsillámos nyilakat szórt be a vázákban vörösen égő, hosszú szárú rózsákra, amelyeket vagyonért szereztem be egy melegházból. Maurice

higgadt pontossággal intézett mindent, s pedáns undorral dirigálta a kisegítő személyzetet. Danjou márkiné gyermekeivel és Jeanne Girard-ral hat óra felé érkezett meg egy nagy, előkelő, sötétkék batáron, amelynek aranycirádás oldalán a Danjouk címere ragyogott, s belsejét nehéz, rezedaszínű brokát borította. Danjou márkiné kezénél vezette komoly, öreges arcú kisfiát, s mentegette magát azért, hogy elhozta; Christian sírt, toporzékolt, mindenáron el akart jönni. Megnyugtattam, végtelenül örülök, és nem is képzeltem másként. Igen… végtelenül örültem mindennek, mint a részeg vagy eszelős, hiszen Corinna cizellált, gyönyörű kis kobrafeje ott világított a közelemben, bársonyos, sóvárgó mandulaszeme szemembe mélyedt, és felém villantotta gödrös, halvány mosolyát, amely e pillanatokban angyali lénnyé varázsolta. Vékony, hajlékony teste kényesen ringott a nagylányos, antik csipkedíszes, vörös bársonyruhában. A keblére tűzött aranyliliom kelyhében igazgyöngy harmat csillogott. Kecses, fél szemére húzott barettjéről vörös toll kanyarodott a vállára. Olyan szépnek, titokzatosnak és elérhetetlennek láttam így, s annyira kívántam, hogy belső reszketés rázott meg; alig tudtam uralkodni ujjaimon, mikor a hölgyek keze fölé hajoltam. Ahogy tüzelő ajkam rásütött Corinna csuklójára, láttam, amint meztelen karját könnyű libabőr felhőzte be. Péloc doktor, a kedves Péloc segített át ügyefogyott állapotomon. Ezer dolgától eltépte magát, hogy jelen lehessen fogadásomon. Ismerte érzéseimet Corinna iránt, és komoly szándékomat is, hogy feleségül akarom venni, amilyen gyorsan csak lehetséges. Szédületemben nem sokat törődtem hümmögésével, kertelő figyelmeztetéseivel, félénk célzásaival, amelyekkel aggodalmát próbálta tudtomra adni. – A világért sem óhajt dolgaimba avatkozni – mondta –, csak arra kér, gondoljam át jobban ezt a fontos lépést, s főleg az általa már jól ismert megfigyelőképességemmel tanulmányozzam egy kissé érzelmeim tárgyát. Sohasem árt – kereste a szavakat óvatosan –, ha a szerelmes házasság előtt megismeri partnerét. Egy-egy ember tulajdonságai önmagukban kiválóak lehetnek, mégsem képes velük hozzásimulni egy másik jellemhez. A nemi kívánság semmit sem igazol, legfeljebb ideig-óráig. Szavai úgy peregtek le rólam, mint olajos bőrről a víz. Végül már kissé ingerültté tett szokatlan kitartása, amellyel ha tapintatosan is, de elterelni igyekezett Corinnától. – De az Istenért, doktor, mi kifogása van Corinna ellen?! Előkelő, jóin évelt úrihölgy, s egy csecsemő nem lehet ártatlanabb, tapasztalatlanabb nála! – törtem ki egyszer. – Ön mondja ezt, Monsieur? – nézett rám rezignált mosollyal. – Corinnát, ha másképp is, de előbb szerettem és ismertem, mint önt. Mondhatnám, ismertem és szántam. S ma is csak félteni tudom… önmagától. Nos, hogy

teljesen nyílt legyek, ahogy barátságunk megérdemli… önt meg tőle, a ma még ártatlan, tapasztalatlan gyermektől! – De miért? Miért? – Emlékezzék, mit mondtam róla legelőször. Ígérem, utoljára történik, hogy ilyen irányban beszélünk róla. Nem fogom idegesíteni többé, de magamnak tartozom vele, hogy teljesen feltárjam a veszélyt és boldogtalanságot, amelyet Corinna bírása jelentene. Corinna nem kisajátítható. Corinna maga az izgalmas kaland, a pillanatnyi kéj, a felelőtlen gyönyör. Csak a perchez lesz hű és önmagához. Corinna vágyai tiszavirág-életűek, meghalnak és újraszületnek szüntelenül. Minden játékszere, gondolata, mozdulata, fellobbanása ezt a szeszélyes lángot tükrözi, amely mindenkit felgyújt, s azután kilobban, hogy más irányban lángoljon fel újra. Corinna ma még gyermek, de testének szokatlanul, veszedelmesen vonzó burkában valami mágikusan s ősi módon kísértőt, öntudatlanul romlottat, valami sátáni elemet őriz, amely romlást és tragédiát kavar maga körül. Aki belekerül e lefelé szívó örvény szédületébe, az megrokkan vagy elpusztul, míg ő maga, az örökké éhesen és telhetetlenül sötétlő örvény rendületlenül és felelőtlenül működik tovább, hacsak egy kataklizma meg nem szünteti. Különös hatást tettek rám Péloc szavai. Mintha fújtatóval élesztette volna a tüzet bennem; sötét célzásai édes; élesen nyilalló korbáccsá lettek érzékeimben… – Szeretem – ismételtem makacsul –, és ha tudnám, hogy holnap karóba húznak miatta, akkor is szeretném. Magát költővé tette Corinna; lángol, mint Jeremiás próféta. Talán az Úr szól a szájából, talán valami más, amit örökre elnyomott és pokolra száműzött a testéből. Mindegy. Lehet, hogy már ott keringek az örvény sötét öle körül, s ha magábaszív, belepusztulok. De bele kell merülnöm, át kell égnem rajta, vissza nem fordulhatok. Mikor Corinnát először megláttam, tudtam: nem menekülhetek el a sorsom elől. Meghökkenve néztünk egymásra. Mindketten Jeanne álmára gondoltunk, amelyben a kék selyemcsuklyás nő ugyanezeket a szavakat mondotta. De mi köze az éteri Mariettának Corinnához? Micsoda szemfényvesztő játék vagy mély misztérium azonosította e két alakot a jeladásban, amely eljutott hozzám? Péloc búsan és zavartan félrenézett, aztán kis szünet után, keresgélve a szavakat, csendesen megszólalt! – Persze… ez… így… egészen más. És akkor nekem igazán nem lehet más szerepem, mint hogy… segítsek, ha elfogadja… hogy rendelkezésére álljak minden erőmmel, feltéve… Megnyugtattam, hogy számítok rá, kifejeztem hálámat jó tanácsaiért, és kértem, ne haragudjék, ha nem követem őket.

* Nagy, ezüstkandeláberekbe tűzött gyertyák fényét szalon csiszolt tükrei verték vissza. Az élő lángok nyugtalan lobogása benne tükröződött Corinna nehéz bortól ködös szemében. Danjou márkiné és Jeanne Girard Péloc szavain mulatott, aki, szegény, mindent elkövetett, hogy szabaddá tegyen Corinna számára. Christian indiai elefántcsont sakkommal szórakozott. Corinnával egész idő alatt titkos játék folyt közöttünk. Rajzokat, rézmetszeteket, könyveket mutogattam neki, hogy föléje hajolhassak és megérinthessem. Mindenben elém jött, segített nekem. Az asztalnál egész testemen átfutó remegőssel megéreztem hosszú, karcsú lábszárát, ahogy szorosan lábamhoz simult. Mikor már átvonultunk a szalonba, hirtelen felugrott, és szeszélyes, mámoros hangon kijelentette, hogy még egyszer hallani akarja az ebédlő zenélőórájának menüettjét, mert elfelejtette a melódiáját. Készségesen, remegő térddel követtem. A sötét folyosón szomjasan hozzám simult, rám tapadt, mint a folyondár. Átöleltem testem minden hajlatához szégyentelen elvakultsággal hozzápréselődő, izmos testét, és megcsókoltam kínálkozó, forró, szétnyíló száját. Tompán felnyögtem, mert érzéseim fokozódását, érzékeim feszültségét nem bírtam tovább elviselni, szúró fájdalmat okozott: – Te… te… – dadogtam – menj… menj el tőlem… bántani foglak… Corinna… Corinna, te még nem tudod… Átkulcsolta a nyakamat: – Csókolj… még… még… még… – hangja suttojó, ziháló és követelő volt. Sötétpiros örvénybe buktam elvakultan. Csókoltam egyre mohóbb száját, nyakát, vállát, amelyről lesiklott a ruha. Ajtó csapódása ugrasztott szét bennünket. Az ebédsurrantunk be hirtelen. Megindítottam a zenélőórát. Corinna ügyes kézzel igazgatta helyre ruházatát, haját lesimította, arca ijesztően hamar változott hűvös álarccá, míg engem tovább rázott a tüzes áram. Mögéje álltam, és remegő kézzel végigsimítottam nyakát, vállát, derekát. – Corinna… Szeretlek…! Szeretlek…! Fejét hátrahajtotta: – Igen – mondta halkan. – Én is. Ahogy megláttalak, azt kívántam, hogy megcsókolj… Mikor visszatértünk a szalonba, a ránk szegeződő szemeket Corinna elfogulatlan mosollyal magára vonta azzal, hogy tiszta, csengő hangon énekelni kezdte a menüettet. – Végre megtanultam – mondta közben, aztán tovább énekelt. Én egy

ablakmélyedésbe húzódtam, hogy elrejtsem felindulásomat. Az ablakon túl már a zorddá vált esti szél süvített, és apró kavicsokat szórt az üvegre. Becsengettem Maurice-t, hogy húzza össze a függönyöket. Mikori arca a hétágú gyertyatartók éles fénykörén átvonult, egy pillanatra feltűnt nekem, milyen viaszosan sápadt és fáradt. – Szegény öreg – gondoltam szánakozva. – Nagy megterhelés lehetett neki ez az este… Christian vékony gyerekhangja hallatszott hirtelen a Maurice bejövetelekor támadt csendben: – Ugye nem mindenki hal meg, Mamán, csak az, aki akar? Ezt a meglepő kérdést néhány hosszú másodpercig nem követte felelet. Maurice, aki az ablaknál állt, háttá a társaságnak, heves mozdulattal megfordult. Furcsa feszültséggel telt meg a szoba. Úgy néztem a gyermek hosszú, kreol arcára, tompa fényű, nagy sötét szemére, mintha először látnám. Ennek az arcnak nem volt kora. Komoly volt, szinte komor. – Honnan veszed ezt, fiacskám?! – tört ki az igézetből Danjou márkiné riadt hangja. Jeanne Girard szólt közbe fontoskodó kenetteljes seggel: – Mindenki meghal, Christian, de a tiszta lelkek feltámadnak. Christian szemébe és ajkára konok kifejezés mélyült Hangját felemelte: – Én nem akarok meghalni, Mamán, és nem fogói meghalni… szemét felvetette, azt hittem Maurice-ra néz, aki merőn rábámult, aztán észrevettem, hogy az öreg szolga feje fölé figyel. Követtem pillantásának irányát, és kikötöttem a vitrin fölé függesztett képnél. – Én mindig is éltem – dünnyögte Christian csökönyösen. – Megijeszt ez a gyermek! – állt fel hirtelen Danjou márkiné. Nyugtató szavakat kerestem, bár engem is lenyűgözött a levegő kimondhatatlan baljós feszültsége: – Ön éppen eleget beszél a halálról, Madame… – De mit ért abból egy kisfiú, Monsieur de la Tourzel!? Danjou márkiné kézenfogta Christiant, hogy magával vonja, a kisfiú azonban odacövekelte testét: – Emeld fel a gyertyát, Maman, azt a képet akarom látni – mondta makacs hangon. – Christian!… Azt ígérted, ha elhozlak Monsieur de la Tourzelhez, szép csendben fogsz játszani egész idő alatt! Maurice nehéz, csusszanó léptekkel, bútorokra támasztodó ujjakkal jött előre, és remegő, öreg karjával felemelte íz egyik súlyos gyertyatartót. Christian váratlanul felnevetett, és éles kiáltással a karokba akasztott festményre mutatott, amely most a gyertyák hosszúra nyúlt, lobogó fényében nyugtalanul élőnek látszott:

– Corinna!… Nézd… nézd, a tavasz Veronában… Igen, megismerem… Ez az, amit… Zuhanás hallatszott. Maurice arccal előrebukott a szőnyegen. Kezéből nagy zajjal kiesett a gyertyatartó, és lángok mohón nyaldosni kezdték a szőnyeget. Péloc melléje ugrott hirtelen, és hanyatt fordította. Én és a praktikus Jeanne a tüzet tapostuk el, míg Danjou márkiné és Corinna dermedten álltak. Aztán Christian szepegő, rémült sírása hangzott fel: – Maman… Maman… Péloc felállt a mozdulatlan test mellől. – Vigyék ki a gyermeket – mondta halkan és nyugodtan. – Él? – kérdeztem súgva. Péloc nemet intett. * Corinnától megtudtam, hogy ennek a festménynek színes rajzmásolata benne volt egy albumban, amelyet Christian gyakran nézegetett. Corinna fel szokta olvasni neki a képek aláírását. A magyarázat kézenfekvő volt, mégis… hogy a láncszemek így kapcsolódtak össze, és eljuttatták egy öreg, fáradt szolgához halott urának üzenetét, a látóknak többet jelentett véletlennél. Nem tudom bizonyosan, maga de Assis volt-e Christian testében, aki egy pillanatra áttörte a gyermekkor vak öntudatlanságát, vagy csak szelleme kapcsolódott hozzá, s kormányozta viaszpuha egyénisége, terhelt idegrendszerét… mindegy!… Christian aurája okkult izzással világított a baljós pillanatban és egy, a gyermeki körvonalakon túlnövekvő hatalmas lény alakja árnyékolta be mint apró palackot a belőle kiemelkedő rab szellem. Maurice megértette az üzenetet amelyre várt, s azután, mivel nem volt mire várnia többé meghalt. * Meggyászoltam furcsa, bogaras szolgámat, mert a maga különcségében szívemhez nőtt. A hasonlóság törvényénél fogva mindig szokatlan, magányos, zárkózott emberekhez vonzódtam. A nyájemberek idegenebbek voltak nekem a halaknál vagy bogaraknál. Mégis, Maurice halála egy elég kényes problémától szabadított meg. Házasodni készültem, és tudtam, Corinna ragyogó luxuslényének fényében Maurice öreg, molyos szárnyú keselyűnek hatna, és én magam sem tudtam elképzelni őt a gyors lábú, pikáns arcú komornak seregében parancsnoknak. Különös volt, hogy éppen a küszöbig kísért, mikor elhagyni készültem magányosságom celláját.

* Jeanne ravasz cselédfeje gyorsan felfogta szándékomat, amely – utólag egész valószínűnek tűnik előttem – előbb volt az ő szándéka, mint az enyém. Ajándékaim szemmel láthatólag hevesen inspirálták. Szép, színes álmok rohanták meg a vég brokáttól, gyűrűktől, amelyeket elküldtem neki, s mikor egy kétsoros igazgyöngy nyakéket csúsztattam kezébe, megálmodta végre Danjou márki beleegyezését is házasságunkba. Igénybe vettem őt, noha émelyegtem ettől az undorító, hazug cinkosságtól. Tudtam azt is, amit ő még nem sejtett, hogy olyan erőkkel játszik, amelyek majd ellene fordulnak, de nem törődtem vele vak szenvedélyemben. A rövid, lopott találkozások alatt napról napra növekvő vágyam Corinna után eltompították lelkiismeretem hangját. * Eljegyzésünket, amely kívánságomra csak egy hónapjai előzte meg esküvőnket, Danjou márkiné palotájában ültük meg csendben, a családtagok és néhány barát jelenlétében, akik között elsősorban említem Pélocot. Jelen volt természetesen Cortey is. A bárányok közül vagy valamennyi vezért meg kellett hívni vagy egyiket se, mert forradalom tört volna ki közöttük. Jeanne igazította el ügyesen a dolgot azzal, hogy az esküvőre meghívta az egész gyülekezetet, hogy "megszenteljék és megáldják az éteri, szent álomból született házasságot". Ez a meghatározás hűségesen tükrözte viszonylatukat a valósághoz: épp olyan óriási szakadék választotta el őket tőle, mint amekkora a mi házasságunk és az éteri szentség fogalma között tátongott. * Házamat teljesen átalakíttattam. De Assis szelleme – a könyvtárat leszámítva – kiköltözött belőle, s bevonult helyette a könnyed, kecses, púderes Párizs; XV. Lajos romlott, beteg, kicsapongó Párizsa. Szobáim falát a komor faburkolat helyett bő redőjű, csillogó brokát és ezüstfényű tükrök borították. Corinna kreol szépségéhez csalhatatlanul kiválasztotta a gyöngéd pasztellzöldét és napsárgát. Fáradhatatlanul vásárolt, és én boldog voltam, hogy minden szeszélyét teljesíthettem. Megvásárolta egy száműzött arisztokrata vert ezüst szalonját és fogatait. Gobelineket, vázákat, drága szőnyegeket, szobrokat, nehéz szöveteket, valódi csipkéből készült, vagyont érő hetéra-fehérneműket, hegyes, ékköves cipőket, különféle divatos udvari fodrászoktól emeletes parókaszörnyetegeket, ékszertartó ládikákat, kenőcsös

tégelyeket, gyertyatartókat, illatszereket, füstölőket küldetett házamba; szeszélyesen, gyerekesen, terv nélkül dúskált a kínálkozó holmikban, s míg otthon erényes, szórakozott anyja előkelő, szolid kelengyét készített elő neki, addig ő, Jeanne leplezése alatt, úgy járta az üzleteket, mint egy paráznaságtól megszállott az örömházakat. Ez a titkos bujálkodás elterelte egy időre a szerelmeskedés iránti mohóságtól; alig volt ideje a számomra. Nem akartam, hogy elhatalmaskodjék rajtam a rossz előérzet szorongása; folyton új és új szavakkal torlaszoltam el nyugtalanságomat és Péloc figyelmeztetéseinél emlékét. – Gyerek még – védekeztem. – Teste érett, de szelleme alszik. Rám vár a feladat, hogy felébresszem. Majd azután, ha az első tűzvész ellobog közöttünk, majd akkor ha… de nem tudtam túlgondolni ezen a tűzvészen, mert a lángok elborítottak. Csak az volt bennem és semmi más. * A hajszás, zaklatott hónap hamarosan eltelt. Mivel Danjou márkiné férje halála után teljesen visszavonult a társadalmi élettől, nem érintkezett az osztályabeli arisztokrata családokkal, és az udvartól is távol tartotta magát, esküvőnkön csak a bárányok vonultak fel teljes számmal. Megtöltötték a Rue St. Micheli kis kápolnát, azután fogatokban és gyalogosan átvonultak Danjou márkiné palotájába, ahol bőséges ebéd várta a vendégeket. Az egész képet álom és ébrenlét határának ködös párája mögött őrzöm. Nem tudtam teljesen jelen lenni. A képek valószínűtlenségbe szédülő lázhullámokba burkolództak, távolodtak és közel nyomultak, mint az asztrálvilág formái. A bárányok tarka, rikító vagy ápolatlan nyájából egy-egy arc megvillant a ködben, karomon éreztem Corinna fehér kesztyűs kezének könnyű érintését, ránéztem merész, ingerlő profiljára, amely egy-egy pillanatra dermesztőén távolinak és ismeretlennek tűnt előttem. Azután átvillant rajtam, hogy láz éjszaka meztelenül karomban tarthatom majd, és ez a gondolat az orgona bús, ünnepélyes zúgásában rettentő bűnösnek, aljasnak, mégis fullasztóan kívánatosnak tűnt előttem. Danjou márkiné könnyektől nedves, anyás csókjai érték arcomat, a bárányok közel tülekedtek, s kezem érdes, puha vagy nedves kezekkel érintkezett. Corinna megszorította karomat, és hozzámhajolt: – Rosalie ma erősebben izzad, mint máskor és sajnos meg fog csókolni. Mit gondolsz, szoktak Lepitre-rel csókolódzni?! Nevetnem kellett volna, de elfojtottam. – Csak a lelkeik csókolódznak – súgtam. Corinna kis fintort vágott: – Kíváncsi vagyok, ha Rosalie csinosabb volna… – angyali arccal nyújtotta oda homlokát Rosalie-nak, aki zsíros, szürke gorgófejével valóban közel

viharzott az oltárhoz, és hervadt falevél szájjal "felkente" Corinnát. Lepitre hozzám közeledett aggasztó módon magasztosultan, de még idejében közénk rántottam Pélocot, akinek így bal arcát érte a szenvedélyes csók, amellyel engem vett célba. Corinna belevihogott fátyolzsebkendőjébe; Jeanne részvéttel átölelte: – Csak sírj, sírj, lelkecském… Síró menyasszony, boldog asszonyt jelent… Szavaitól Cortey-n csukló zokogás vett erőt. Takaratlan arca eltorzult, mintha kínosan vigyorgott volna. Szája rángatódzott, szeméből, orrából patakzott a könny, miközben vinnyogó, vékony hangokat hallatott: hühühm mham… mham… mham. Corinna egész teste rázkódott már, rádőlt Jeanne-ra, és fuldokolt a nevetéstől, s mikor könnyáztatta, piros arcát felemelte, valóban úgy hatott, mintha sírt volna. Később, a palotában a bárányok zsoltárokat énekeltek, és tikkadt, gyors, nagy falatokkal nyeltek a finom ételekből, visszautasító, sértődött arccal, s miközben kéjesen ettek, mohón figyelték a másikat, mit töm magába, hogy nemsokára zordul fejére olvashassák, mennyire anyagias Jeanne úgy intézte a dolgot, hogy a bárányok egyetlen vezére se mondjon külön felköszöntőt, mert abból parázs veszekedés támadt volna. Fáradozása mégis kárba veszett! mivel a vezérek felköszöntő nélkül is összecsaptak. A pezsgő, amelyet egymás előtt rejtegetve ablakmélyedésekben és a folyosóra kiugorva nyeltek magukba, jócskán alájuk gyújtott. Egyedül Duflin, felesége és két leánya ettek-ittak leplezetlen kitartással; félelmetes adagokat tüntettek el módszeres összmunkával. A lányokat koszorúslányi díszekbe feszítették. Szemük kidülledt a szoros fűzőtől. Piros, pattanásos arcukat púderes, rózsákkal tűzdelt paróka felhőzte körül. Selyemderekuk a lehetőség végső határáig megfeszült vastag testükön – de ők jóval a lehetőségeken túl ettek, s így történt, hogy mikor Duflin nejéhez és leányaihoz hajolva valami gúnyos megjegyzést tett Banet-ra, az egyik leányon a kibuffanó nevetéstől hangos reccsenéssel felrobbant a ruha. A végigszakadt két rész rögtön úgy elugrott egymástól, hogy mindenkinek ámulnia kellett azon, hogy ezek valaha is összehozhatok voltak. A leány szegény, megkínzott teste lágy elégedettséggel szétterült, szétfolyt és előbuggyant a réseken, mint a medréből kiszabadult, felduzzadt folyó. A nevelés, sikongás, sírás és sajnálkozás hangjai vad összevisszaságba vesztek. Madame Duflin vastag karjával átölelve, minden lépésnél nagyot löttyenő szaladással vitte ki megszégyenült leányát, miközben kezével hasztalan igyekezett összeterelni és összefogni a csüngő, dagadó és dudorodó hatalmas bájakat. Corinna nevetőrohamának nem akart vége szakadni. Kivezettem a sárga szalonba. Rám támaszkodott, átölelt, és nevetett, nevetett, én meg csókolni kezdtem, és csókoltam addig, míg elkomorodva, lihegve,

fulladtan kérlelni kezdett: – Gyere… gyere innen… menjünk haza… hozzád! * Ami annyira hozzáláncolt Corinnához, megszállottjára, rabszolgájává tett, egy pillanatig félszeg ügyellenségbe nem tévedő zsenialitása volt az ölelésben. Még nem találkoztam olyan szerelmesekkel, akik a bizalom elmélyüléséire! be ne vallották volna, hogy nekik a tikkadt szomjúsággal várt első éjszaka – ha partnernőjüknél valóban cipők voltak – fájdalmat, ügyetlen próbálkozásokat és lehűlt csalódást hozott. Corinnánál a fájdalmat legyőzte a gyönyör, rögtön, előszörre is, és találékonysága órákra nyújtotta el a pillanatokat. A kéj sötét papnője volt ő, egy asztrális, buja vallás küldötte, aki igéit készen hozta magával. Mikor nászéjszakánk után másnap rávetette magát de Assis pornografikus gyűjteményére, úgy olvasta a föld minden fajtájának erotikus szokásait, mint aki hazatér a rég áhított zsoltárok közé. Mivel én voltam, az, aki feltörtem e veszélytől terhes, gyönyörű test pecsétjét, s ezzel kaput nyitottam a démonnak, amely rajta keresztül megnyilvánult, én bűnhődtem legtovább és legsúlyosabban mellette a szenvedély asztrálsűrűjében. Rajtam élesítette ki fegyvereit, eszköze voltam gyakorlatainak, tanítómesteremmé lett, s én bábja ennek az egyre erősödő szexuálmágiának. A maláji siheder fejletlen kamaszbája eltűnt hamarosan, és helyet adott az örökké éhes, követelő, gátat nem ismerő asszonynak, akinek teste, testének minden hajlata szerelemre felajzolt íj és buja ígéret volt. Olyan aggodalmas gonddal és szerelemmel ápolta magát, mint az egészen nagy hetérák. A személyzet megrökönyödésére mindennap kétszer fürdött, testét illatszerekbe áztatta, és tiszta, sima üdeségtől párolgó bőrét síkos púderrel hintette be. Haja könnyű, jó szagú sátor volt; parókát csak akkor viselt, ha színházba, bálba, látogatóba mentünk, vagy később, mikor titkos útjaira osont a csöndes, alvó palotából. Corinna imádta az álarcokat. Egész gyűjteményt hordott össze belőlük, és minden alkalmat megragadott, hogy viselhesse őket. Szeretett ragyogó meztelenségében szobámba osonni este, arcán csipkés fekete vagy fehér selyemálarccal. Kezében magasra emelt, égő gyertyát hordott. Idegen hangon köszönt, mintha nem ismernénk egymást. Úgy jött, mint egy üldözött asszony, aki menedéket keres nálam. – Az Istenért… Monsieur! Bocsásson meg, hogy betörtem ide, de nem tehettem mást… Rejtsen el… rejtsen el, könyörgöm… üldöznek… – lihegte rémült hangon. – De kicsoda ön, Madame… és hogy kerül ide éjszaka a szobámba egy szál álarcban… – mentem bele a játékba.

– Ne kérdezzen… nem mondhatok többet… jönnek… hallom… Hová meneküljek?! – Ide… az ágyamba… ha tetszik… – Mindegy! – s egy ugrással már ott termett mellettem az ágyban, s úgy tett, mintha félénken elhúzódnék, de hátának és csípőjének meztelen íve felém kínálkozott. S így lett az enyém minden éjszaka más alakban, más ízű szenvedéllyel, új álarcban és új hazugsággal. Fiatal, éhes, meddő teste nem fáradt el az ölelésben, én azonban, akit újra és újra felgyújtott, magával kényszerített, és könyörtelenül kisajtolt, kezdtem belerokkanni Messalinám szenvedélyességébe. Erősen lesoványodtam, hátamban szúrásokat éreztem, kivert a verejték, köhögtem, és járás közben szédülés fogott el. Ha Péloc közbe nem lép, állapotom hamarosan egészen komolyra fordul. Először hallani sem akartam arról, hogy elválasszanak Corinnától. Ő egy ijedt, elkeseredett kislány arcával dörgölődzött hozzám azután, hogy Péloc beszélt vele, és esengve kérdezte, igaz-e, hogy szerelmével beteggé tesz engem? Mit felelhettem egy ilyen kérdésre? Letagadtam mindent, megöleltem, és biztosítottam róla, hogy ő nekem az egészség, a boldogság és az egész élet. Könnyen, gyorsan megnyugodott, és éppen úgy kizsarolta belőlem gyönyöradagját, mint addig. Azután, mikor egyszer elájultam, ő maga kezdte sürgetni elutazásomat a tengerpartra. Komoly arccal Pélocra hivatkozott, sőt ketten vettek pergőtűz alá; Péloc minden érvet felvonultatott ellenem: éppen, mert szeretem Corinnát és még éveken át boldog akarok lenni vele, ki kell gyógyíttatnom magamat kezdődő tüdőbajomból. Corinnának tartozom ezzel. – Corinna hevesen, csatlakozott hozzá. – Egy percig sem élné túl esetleges halálomat. Sírt, könyörgött, bizonygatta, mekkora áldozat neki néhány hónapra elválni tőlem, mégis kívánatosabb, mintha egész hátralévő életünkre elszakadnánk egymástól. – Szorongva láttam auráján, hogy hazudik, de azt gondoltam, Péloc alaposan ráijesztett, és el akarja titkolni előttem a valót. Kisugárzásának zavaros örvénylésén égővörös, érzéki hullámok vonultak át, s azzal hízelegtem magamnak, hogy ezeket a hullámokat az én személyem kavarja fel benne. Hivatkozott anyja keserű sorsára, kérlelt, ne kárhoztassam korai özvegységre. Meghatott, elragadott, lenyűgözött és… meggyőzött. Abban a pillanatban nem sejtettem még, hogy életem meghosszabbítását valójában egy csinos, göndör hajú, hatalmas termetű lovászfiúnak köszönhetem, akit Corinna nemrég fogadott szolgálatába, s aki Párizs alvilágából cinikus, durva érzékiséget és hajmeresztő tapasztalatokat hozott magával. A fiúnak merész sasorra, duzzadt, nőies ajka volt. Szeméből a még alvó szellem zavaros bárgyúsága ós a későbbi zsaroló alattomos romlottsága lesett ki; de Corinna más feltételek alapján osztályozta az embereket. Marcel a

gyönyörök új változatát jelentette neki, s e szép hím robusztus egészsége imponáló erővel bírta a fárasztó szerelmi harcokat. Corinna lelkiismeretére egy pillanatig nem borult töprengés vagy megbánás árnyéka. Öntudatlanul, egy fiatal állat természetességével adta össze magát mindenkivel, akit telhetetlen étvágyában megkívánt, s mikor hevesen kérdőre vontam, csak azért hazudott nekem elkeserítő, soha meg nem törhető makacssággal, hogy megnyugtasson és megvigasztaljon, mint egy gyermeket, akinek lehetetlen kívánságait mesékkel hárítják el. Tombolásomat eleinte szinte csodálkozással figyelte: mit akarok? Csak nem képzeltem komolyan, hogy beéri egyedül velem? Szeret és fontos támasza vagyok, de a szerelmi párharcban alulmaradtam. Az ő testének kívánságai, ruhán átsütő szépsége, művészete az ölelésben új meg új eszközöket, közönséget, végtelen változatosságot igényel. Az a tápláléka, életfeltétele, levegője. Őt bírni, élvezni lehet, de kisajátítani soha. A megtestesült gyönyör, amelyet az asztrálvilág kéjéhes démonlégiója materializált magának a kiélés masinájául nem szorítható erkölcsi kordon mögé, mert lényege a szabálytalanság, a gáttalanság és az ösztön diadalmas uralma. Körülbelül ez volt gondolattá sem formálódó igazi tartalma belsejének, miközben szemrebbenés nélkül, simán, egyenletesen hazudott, közhelyeket recitált, hűségéről, ártatlanságáról biztosított, s azt követelte, bízzam meg benne akkor is, ha a látszat bűnösnek tünteti fel. Sima volt, mint az angolna, ügyes, erős, megfoghatatlan és megrendíthetetlen. * Egyévi házasság után először hagytam magára, hogy nyomorult testi és lelki állapotban Korzikára utazzam. Porto Vecchio környékén béreltem ki egy primitív parasztházat a naptól szikkadt, sárgára égett sziklás tengerpart közelében, hogy a tüzes sugarak kiolvasszák testemből a kórt. Ha nem lettem volna a szenvedély nyársára húzva, szép és boldog időszakot töltök el ott. Nyitott verandán aludtam, hogy a város bűzös fülledtsége teljesen kimosódjék tüdőmből, pórusaimból. Homonculus módszere volt ez is, jól emlékeztem rá. Soha be nem teltem a tenger és az ég káprázatjátékával; e két szeszélyes, hatalmas művész mindig új változatban fellobbanó és a pillanattal elmúló remekműveivel. A gyöngyszürke, párás hajnalok függönye mögül mindennap más színkísérettel siklott elő a napkorong királyi bárkája, s szemem előtt változott át vérpiros, óriási lampionból fehéren izzó, távoli fénygolyóvá, amely bágyasztó kemencévé fűtötte fel a levegőt. S a tenger kitárt tükre tárt, gigászi asszonyszemként tükrözte ezt az égi misztériumot. Az alkonyat mindig meghűvösödött, ahogy utolsót lobbant a nap és a felhők hajából is kihullt az

arany, piros és lila tüzű kölcsöntiara. Hűs szél indult el a tenger felől, amely mogorván, sötétzölden nyugtalan lett, és éles, sós szagokat ontott magából. A hőségtől leterített lények éledni kezdtek. A lápisz lazuli színű égen kigyúltak a csillagok, s a konyhában kint halkan énekelni kezdett Clara, a szelíd arcú, tehénszemű parasztasszony, aki takarított, főzött, mosott rám. Jó hallással, biztos melódiavezetéssel énekelt egy ősi, édes ízű szerelmi dalt, egyikét azoknak, amelyek csak ott, a Földközi-tenger környékén teremnek meg. Az én testemben a hőemelkedés alattomos, hideglelős borzongása emelkedett ilyenkor, s elhozta verejtékes ágyamba Corinna emlékét. E kínzóan kívánt test fantomja olyan volt karomban, mint egy gonosz kéjt nyújtó succubus. Összetört, kiszívta erőmet. Hiába váltam el tőle, velem volt. Hosszú, epedő leveleket írtam neki, amelyekre rövid, gyerekes ákombákommal válaszolt egy iskolás lány engedelmes stílusában. Leveleinket futár hozta és vitte. Nem sajnáltam a pénzt, és őrjöngtem a türelmetlenségtől az összeköttetés lassúsága miatt. – A futárnak – páviánképű, fontoskodó, buta fráter volt, bizonyos Vernier, egy párizsi! suszter mihaszna fia – külön megbízást adtam rá, hogy mindent megfigyeljen: jó színben volt-e a Madame, mit beszélt, mit üzent élőszóval, milyen öltözéket viselt, mit mondanak a cselédek, nem szomorkodik-e, ha egyedüli van? – Az ostoba fickó alaposan meg akarta érdemelni! a pénzt, amit adtam neki, s széles mosollyal megnyugtatott; Corinna kitűnő színben van, sokat jár el hazulról, igen díszes öltözékben, Jeanne Girard kíséretében délutáni és este is; ha egyedül van, nem szomorkodik, hanem énekel. Komornájával, a csinos, kacér kis Josette-tel könnyekig nevetgél. Akármilyen későn fekszik le, már reggel korán kilovagol Marcellel, az új lovásszal. Élőszóval csak annyit üzent, vigyázzak magamra, ne siessem el a kúrát, hogy egészen meggyógyuljak neki. A szerelmes, boldogtalan gyötrődés ellenére a szabad levegő és napfény kioltották lassan tüdőm, vérem beteg lobogását. A tengeri fürdő, kiadós úszás jólesőn kifárasztott, megjavította étvágyamat, Clara bőséges, egyszerű, ízletes kosztján telni kezdtek szikár tagjaim. Bőrömet a nap és a szél bronzossá edzette. Nagy sétákat tettem, s egyre mélyebben beúsztam a tengerbe; a visszanyert egészség, a testi egyensúly derűssé, magabiztossá tett. Négy hónapja voltam már távol Corinnától, s bár szenvedélyesen szerettem, türelmetlenül sóvárogtam utána, állapotom mégis sokat veszített tűrhetetlen feszültségéből. A jó étvágyú, jó álmú, pihent ember könnyebben szabadul féltékeny rémlátásaitól, mint a leromlott, beteg idegzetű. Ezzel a javulással párhuzamosan különös változást tapasztaltam asztrális környezetem viselkedésében. Hosszú ideig nem akartam tudomást venni róla, s ha szúró, ijedt nyugtalanság formájában értelmem küszöbéig ért, sietve elmenekültem… Hóhéraim visszavonultak, eltávolodtak, vésztjósló várakozással figyeltek,

kaján röhej előtti visszafojtott lélegzettel lestek rám távolról, és velem együtt hallgatták la közelnyomulását valaminek – éppen úgy, mint Straurbingban, mikor hiúságom fajankó módjára foglyul ejtett Anton Brüggendorf hálójában. Ez a furcsa kettősség tartott vissza attól, hogy hazasiessek. Tétováztam. Vágytól reszkettem a gondolatra, hogy megújult erővel ölelni fogóra Corinnát, s ugyanakkor féltem is. Gyávaság fogott el. Megfutamodtam. Nem akartam semmit kockáztatni, nem akartam biztosat tudni, és előre küldtem Vernier-t a hírrel, mikor érkezem. Mégis Vernier előtt érkeztem haza teljesen váratlanul. Vernier-t útközben Toulonban leütötték és kirabolták. Eszméletlenül került kórházba; hetekig élet-halál között lebegett, nem tudott életjelt adni magáról. Ostoba, gyermekes kísérlet volt elhárítani akarni valamit, amit a Sors felém irányított. Ha Vernier előttem érkezik Párizsba, néhány nappal később tudom meg azt, ami nem is nagyon leplezte magát. Óh, nem a Marcellel való kalandot. Marcel addigra már mocskos, veszett ebként acsarkodóit Corinna ellen valamelyik tömegszálláson, fenyegető leveleket íratott neki, s mikor Corinna nevetve tűzbe dobta őket, hozzám fordult, először levélben, azután személyesen. Nemcsak pénzvágy vezette ezt a zsarolót abban, hogy részletesen feltárja viszonyukat, Corinna kívánságait, telhetetlenségét, perverz aljasságát, hanem a megbántott, tönkretett, megsebesített hím féltékeny bosszúja is. Corinna közeléből egyetlen férfi sem szabadult halálos sérülés nélkül. Egy pillanatig szinte keserű elégtétellel láttam, mi lett a duzzadó izmú, illatszerektől bűzlő, cinikus, "szép" Marcelból. Táskás szeme, duzzadt orra, reszkető keze és rekedt hangja átdorbézolt, átivott éjszakákról tanúskodott. Ő is a primitív ember narkotikumához, az alkoholhoz folyamodott, hogy megölje, kimarassa testéből, agyából, érzékeiből Corinna meztelenségének, illatának, kéjes feljajdulásainak és sürgetéseinek emlékét. Hajlott, lesoványodott alakján szakadt, piszkos ruha lötyögött; testéből áporodott szagok gőzölögtek. Pedig vele mindössze néhány héten át játszadozott Corinna. Természetesen kiutasítottam, s mikor erőszakoskodott, kidobattam. Később még hallottam róla. Teljesen lezüllötten, rablásból élt, aztán bérgyilkosságot követett el, és halálra ítélték. Csodálkoztam rajta, hogy ez a mindenre elszánt, gyökeréig romlott és féltékeny bosszútól megszállott apache miért nem bántotta soha Corinnát, romlásának meglódítóját? Pedig hónapokon át leste minden lépését, körülötte csapongott, mikor gondtalanul kilovagolt, kikocsizott és sétáját végezte; sőt álarcos éjszakai kiruccanásait is nyomon követte, de sohasem merte megszólítani. Egyszer már eléje toppant lerongyoltan, alkoholtól dülöngélve a Bois de Boulogne fái közül, de mikor Corinna nyugodtan nevetne a szemébe

nézett, és megkérdezte, mit akar, egy hangot se tudott kinyögni, s elkullogott, mint egy megigézett vadállat. * Amikor Korzikáról hazaérkeztem egy szokatlanul meleg, október eleji éjszakán, nem Marcelt találtam közös hálószobánk széles ágyában, helyemet bitorolva, hanem egy Alfred Le Coeur nevű hatodrangú színészt, egy sima tagú, rózsás bőrű, hisztérikus kanmajmot, aki csaknem elájult ijedtében, mikor meglátott, és piros selyemnadrágját maga elé szorítva fel-alá szaladgált a szobában, anélkül, hogy megtalálta volna az ajtót. Én talán még nála is zavartabb voltam. Egészen kábult és néma: fejem csaknem az eszméletlenségig üres és tanácstalan. Egyedül Corinna őrizte meg hidegvérét. Élesen rászólt szűkölő szerejtőjére, hogy a kijárat jobbra van, menjen már a fenébe, míg meg nem ölöm, aztán felkelt – még pongyolát sem borított meztelen testére –, odalépett hozzám, és nyugodt, szinte kihívó hangon megkérdezte: – Te persze azt hiszed, megcsaltalak?! Azért lopództál laza éjszaka, váratlanul, lábujjhegyen, hogy gyáván rámless, rámbizonyíts valamit, ahelyett, hogy itt lennél mellettem, ahogy minden szerelmes férj ott van a felesége mellett, megvédi a kísértésektől, erős karjába öleli, ha ölelésre éhezik, csókjaival torlaszolja el ajkát, hogy más férfi le érjen hozzá, nem hagyja egyedül aludni hideg ágyban, tüzes gondolatokkal, ó, ne szólj! Már régen hazajöhettél volna – hangja egyre vádlóbb, élesebb lett. – Erős, egészséges vagy, mégis ottmaradtál heteken, hónapokon át, és én vágyakoztam utánad… – most már halkan beszélt, és közelebb nyomult hozzám. – Éhes voltam… Minden pillanatot végigéltem, amelyet a karodban töltöttem, és nem jöttél, nem jöttél… A férfiak, akik a nyomomba szegődtek, a fülembe duruzsoltak… nem bírtam tovább! Itt volt ez a viaszmaskara, ez a puhány… aki nem is férfi olyan, mintha herélt volna… elhatároztam, hogy megbolondítom a meztelenségemmel, a közelségemmel, azzal hogy nem adom oda magamat neki… Felolvastam neki azokból a könyvekből… vinnyogott… mellém feküdt! és… akkor ezzel a kínzással kielégültem anélkül, hogy bűnt követtem volna el, anélkül, hogy megcsaltalak volna és… Pofonütöttem. Csak akkor eszméltem rá, mit teszek, mikor kezem ellendült, mint az ostor. Azután undortól és kétségbeeséstől hajszolva kirántottam az ajtót, hogy elrohanjak; el ebből a bűnszagú, förtelmes, meggyalázott hálószobából, el a gúny paroxizmusában felvijjogó, kielégült asztrálkíséretem elől… de Corinna meztelen karjai rámfonódtak, mint a mocsár mélyének szívós liánjai, és elgáncsoltak. Karját, szorító combjait

kiáltozva, szitkok és ütlegek közt szaggattam le magamról, de ő ijesztő erővel kulcsolódott hozzám, nyakamba, vállárába harapott, és ziháló szavainak bűvöletébe vont: – Szeretlek… szeretlek… Szeretem a kezedet amellyel megütöttél… Csak téged… Milyen erős lettél… A bőröd barna és sima… Még sohasem… kívántalak így… Nem… nem engedlek… Óh, gyere… gyere… Te vagy az első… az egyetlen… önáltatás nélkül pillantottam egyéniségének reménytelen alvilágába, tudtam, hogy hazudik, és láttam, mivé leszek általa; erőszakos szenvedélye mégis, túlharsogta ön becsülésemet, utálatomat, erkölcsi sokkomat, és felgyújtott újra. Az ágyra zuhantunk. Hagytam, hogy a piros örvény elragadjon, süketítő, vakító zúgással mélyen-mélyen ölébe szívjon, és elveszítsen. * El kellett volna kergetnem Corinnát. Mindenki, akit nem borított el soha ez az érzelmi dögvész, csodálkozó felháborodással kérdezte volna, miért tűröm meg magáim mellett, úgy, ahogy kettéhasadt énem jobbik fele is szabadságért sóvárgott, de a másik fogoly volt. A fogvacogtató, térdgyengítő szenvedélytől, kéjes szokások és emlékek égő himlő foltjaitól borított asztrálén fogollyá lett az asztrálsíkon Corinna boszorkányölének kötése által, ugyanúgy, ahogy elmúlt életemben Francesco Giuseppe Borri fogollyá lett a matéria legmélyebb síkján Homonculus sátáni szövetsége által. * Még az a mentségem sem volt meg önmagam előtt; hogy Corinnának sikerült elhitetnie velem ártatlanságát, és azért játszom vele végig a kibékülés fogadkozásokkal, könnyekkel dramatizált majomszínházát. Nem. Tisztán láttam és értettem őt. Tudtam, mi történik benne és körülötte. Undorodtam tőle, megvetettem, gyűlöltem. Megrendülésem nem tudott visszatartani attól, hogy felháborodásomban, tehetetlenségemben újra és újra kezet ne emelnek rá. Megütöttem, hajánál fogva végighurcoltam a szobákon, noha azelőtt sohasem tudtam elképzelni, hogy férfi megüthet egy nőt. De minél durvábban bántalmaztam, Corinna annál alázatosabban kúszott vissza hozzám, és annál lebírhatatlanabb erővel zúzott össze testének ellenállhatatlan kísértésével. Semmi nem okozott nagyobb élvezetet neki, mint ha egy férfi saját akarata ellenére, átkozódva, gyűlölettől megszállottan tette magáévá a düh és a kéj elvakult indulatában. Érzékein egyre jobban eluralkodott a fekete Erős mágiája. Már nem kereste az egyszerű, erős, fiatal testeket; a tavasz primitív

báját és természetes potenciáját. A bonyolult, romlott, bizarr, rothadt és perverz gyújtotta fel; a tragikus és veszélyes. Láttam, hová sodródik, és nem tudtam megmenteni tőle. Állandó szörnyülködésben éltem Corinna és magam fölött a verekedés és kibékülés egyre sűrűbb kataklizmáiban. Elutaztam tőle, és visszasiettem hozzá. Elrohantam hazulról, bordélyokat kerestem fel, hogy más nő testével torlaszoljam el testének emlékét, de a beteljesedés pillanatában az ő nevét kiáltottam. Belém ivódott illata, hangjának árnyalatai, minden testrészének színe, tapintása, formája, mozdulatainak rezzenései, nevetésének sokszínű, forró korbácsa. Érzékeim csak az ő testének és testi emlékének varázsigéjére tüzesedtek át és vontak a kéj vágy kínpadjára. Minél többször és minél mélyebben buktam el kicsapongásai, aljassága teljes ismeretében, démona annál élőbb és elpusztíthatatlanabb lett, nemcsak vérrel telt fizikai valóságban, hanem az én asztrálkörnyezetemben is, amelyben szenvedélyemmel megteremtettem és a legnagyobb hatalommá növeltem őt. Az a komplexum azonban, amely ott duzzadt élővé a másik világban, a küszöbön túl, nem hasonlított ahhoz a szépséggé hazudott álruhához, amelyet Corinna viselt; zsírosan puha, püffedt húsú, leffegő ajkú, dülledt szemű hüllő volt az önmagáért való kéjelgés nyálkás sikamlósságával, amelyet csak a nemi izgatottság perverziója bűvöl néhány percre kívánatossá. Az örökké éhes csápokkal tárgyat kereső szörnyeteg állaga egyre nőtt a sperma és a romlott vér bűnös omlásától, amelyből test nem épülhetett, élet nem támadhatott Corinna meddő méhében. Az emberek nem sokat tudnak a vér és a sperma misztériumáról. Azt hiszik, a terméketlen, hajszoló szenvedéllyé lett kéjelgés lámpásának ez a szörnyű olaja következmény nélkül ömlik el két szeretkező ember boszorkánykörén belül. Pedig minden sötét eksztázisból sötét élet fakad; a fertőzött, aljas ágyékokból succubusok és incubusok születnek, az asztrálvilág elementáris vámpírjai, akik magányos ágyakba látogatnak el, pattanásos kamaszok, didergő szűzlányok, tüzes álmú özvegyek, beteges hajlamú szégyenkezők erőit szívják magukhoz éjszakánként az álom vagy a magány kísértő perceiben, és ezek a perverz üzekedéstől reszkető kezű, üres hátgerincű, süppedt szemű roncsokká változnak… A feketemisék sátáni papjai ismerték e titkot. Annak idején azt rebesgették, hogy Diana de Poitiers-nek egy abbé celebrálta a hírhedt "spermamisét", amelynek förtelmes, szertartás közben megigézett démona az idézés törvénye szerint engedelmeskedni tartozott szülőjének és idézőjének. Ez a szerelmi varázslat volt állítólag titka a fiatal II. Henrik haláláig tartó szenvedélyének egy asszony iránt, aki kora után az anyja lehetett volna.

* Josette, Corinna első komornája férjhez ment. Corinna egy szikár, magas, szőrös állú, parancsoló modorú asszonyt fogadott szolgálatába. Ezt az asszonyt, Germaine Régnier-t valami titkos kártyaklubban szedte fel, amelyet tudtomon kívül, gyakran látogatott. Germaine Régnier nem a komorna, hanem a bizalmas barátnő és beavatott cinkos jogait gyakorolta Corinna mellett. Fölényes hangon homályos célzásokat ejtett el magas származásáról, amelyet "jó okból" rejtve kellett tartania. Kapcsolatokat emlegetett arisztokrata és főpapi körökkel, olyan ismeretek birtokában lévőnek mondotta magát, amelyekkel "kiemelhetné sarkaiból akár a királyi palotát is". Elszánt, tudatos szélhámosnő volt, és tehetséges is hozzá. Corinna zavaros, ösztönös romlottságát valósággal megszervezte. Germaine valódi hajlamát első pillantásra elárulta külseje, férfias modora és különcül felemás ruhái, amelyek erősen emlékeztettek engem Krisztina svéd királynő meghökkentő öltözködésére. Rabszolgája s egyben uralkodója lett Corinna hálószobájának, amelyből különféle agyafúrt ürügyekkel kizártak engem. Dühöngtem, fenyegetőztem, lelepleztem Germaine valódi kilétét, szándékait; követeltem, hogy azonnal távolítsa el a házamból, mert nem akarom, hogy a férfiak sora után asszonyokkal is megalázzon – de Corinna hajthatatlan maradt. Sírt. Rámvillantotta ártatlan gyermekmosolyát, panaszkodott, hogy halálra üldözöm olyan dolgokkal, amelyeket meg sem ért. Germaine szegény, előkelő nő, aki megmentőjét látja benne. Inkább ő is vele megy a nyomorba és züllésbe, semhogy elkergesse a házból. Mindenütt és mindenkiben rémeket látok, életét pokollá teszem, féltékenységembe lelkileg már belebetegedett; amennyire kívánta, annyira iszonyodik most az együtthálástól. A múltkor apjával álmodott, aki azt ajánlotta, legyen apáca. Megfogadtatta vele, hogy két hónapig szűzi életet folytat, és eljár a templomba. Ez az igazi oka annak, hogy nem enged hálószobájába. Ügyes növendéke volt Jeanns Girard-nak. Álmodni is megtanult tőle célja érdekében. Egy pillanatra olyan düh fogott el, hogy azt hittem, bezúzom a koponyáját. Megrémülve saját indulatomtól, kimenekültem a szobából. Mire visszatértem, az ajtót zárva találtam, s Corinna esdeklő hangon kiszólt, hagyjam magára, ne erőszakoskodjam, megőrül a fejfájástól Tudtára, hogy Germaine mellette fekszik az ágyban. Belerúgtam az ajtóba, és tehetetlenül otthagytam őket. Péloc teljes szívvel segíteni akart rajtam. Ő volt az egyetlen, akinek feltártam sebeimet, önutálatomat, tehetetlenségemet. Meglepően okos tanácsokat adott, hogyan igyekezzem megszabadulni érzelmi

rabszolgaságomból, hogyan változtassam görcsös, égő állapotomat hűvös közönnyé az önszuggesztiónak, a tudatos kiábrándításnak sajátos módszerével. Keressem össze gonddal mindazt, ami Corinnában ellenszenves, gondoljak szívósan arra, ami az emberi testben általában visszataszító; gondoljak a hindu tanításra, mely szerint "az asszony nem egyéb, mint vizelettel és bélsárral töltött edény" –, de amikor alkalmazni akartam ezt a módszert, rájöttem, hogy képtelen vagyok rá. Mindaz, ami önmagában visszataszított, Corinnával kapcsolatban izgatóan hatott, vagy az undorító képzetet egyszerűen nem tudtam összekötni vele. * Germaine kiszolgálta telhetetlen úrnőjét minden felhajszolható gyönyörrel és bűnnel. Corinna asztrálkörnyezete egyre szörnyűbb, fülledtebb és zsúfoltabb lett. Minden kicsapongásánál újabb démon csatlakozott a légióhoz; a romlásnak e kiéhezett hadseregéhez. Már a feketemisék pokoli ízét is megízlelte. Huszonegy éves volt, és öt szörnyű éve a feleségem, mikor Jeanne-nak sikerült végre Cortey-t a házasság jármába fognia. * Jeanne esküvőjén láttam viszont Lepitre-t és Rosalie-t. Lepitre még soványabb, hajlottabb és lobogóbb lett, Rosalie pedig egzaltáltabb, csúnyább, ápolatlanabb, mint valaha. Ezen az ünnepségen észrevettem, hogy Corinna sóvár, perverz képzelete a hektikás próféta felé fordult, aki egy soha ki nem elégülő érzékiség máglyáján emésztődött, és pórusaiból a reménytelen aszkézis gyilkos éhségét árasztotta. Corinnát és láthatatlan környezetét megcsapta, fölajzotta ez a gyanútlan zsákmány, ez az önmarcangolással visszafojtott, penitenciákkal eltorlaszolt és bebalzsamozott szexuális energia. Azonkívül ott volt Rosalie is, a szerelmes, öreg fúria; a karvalyujjakkal kapaszkodó, szomjas őrjöngő, akitől el lehetett orozni egyetlen istenét. Micsoda változatai a mazochisztikus és szadisztikus kéjnek, veszélynek, tragédiának! Tudtam, Lepitre elveszett. Nem menekülhet, mert Corinna szexuálmágiája felé irányult. Ha valóban tiszta és szent lett volna, úgy pattan vissza róla a kísértés, mint falról a gyermek nyílvesszője. De Lepitre asztrálisan fertőzött volt. Tisztázatlan, zavaros viszonya Rosalie-val állandó hevületben tartotta érzékeit, végletek között hányódó lázas érzelmességét. Jeanne Girard fonák, tragikomikus esküvője felidézte bennem saját esküvőm emlékét a narancsvirág-koszorús, fátylak dicsfényével övezett

Corinnával. Micsoda csapda volt; hová ragadott el magával ez a gyermekmosolyú ördögi szűz, akiben a mennyországot akartam megölelni! Jeanne lapos, rizsporos arcát az öröm egzaltációja még durvábbá és kirívóbbá tette. A fehér, tornyos paróka kiemelte bőrének petyhüdtségét és vonásainak otrombaságát. A valódi ékszerek, amelyeket "álmaival" összeharácsolt, olcsó színpadi díszeknek hatottak püffedt, vörös keblén és húsos ujjain. Hangos, egyensúly talán modorán, amelybe lakájalázat vegyült a bizalmaskodó cseléd szemtelen fölényével, máris tükröződni kezdett a társadalmilag beérkezett nő leereszkedő tartózkodása. Hosszú versenyfutás, könyöklés, hazudozás, verejtékes és feszült idegmunka után célhoz ért; most kábult volt kissé, üresen csodálkozó és fáradt, mint a beérkezés és teljesülés pillanatában minden ember, aki fizikai dolgokért tülekedett. Ebbe az érzésbe az öröm és diadal rakétáinak elpufogása után mindig vegyül valami csalódás és rezignáció; öntudatlan megérzése annak, hogy betelt, tehát meghalt valami: maga a cél, amellyel terhesek voltunk, amely tartalmat adott és izzásban tartott hosszú időn keresztül. Cortey sírós áhítattól szétpuhult arcán gyengeelméjű gyermekek együgyűsége fény lett. Cortey boldog volt – és Jeanne is boldog volt. Ugyane szó a kettőnél micsoda végleteket takart! Soha nem éreztem át mélyebben a szavak reménytelenségét, azt, hogy csak ellepleznek, álruhába öltöztetnek valamit, de igen ritkán fedik fel a valóságot. Anyósom, Danjou márkiné, méltóságteljesen, szórakozottan öregedett. A szakadék a világ és közötte egyre mélyebbé vált. Réveteg mosollyal, a titkos, rögeszmés tudás tétova kis eszelősségével tekintett át e szakadékpart túlsó feléről az emberekre, nézte, de már alig látta őket. Isten szép álmokkal látogatta meg őt magát is, imádságok hosszú ostroma után. Megsimogatta ezt a szelíd, hűséges gyermekét, aki annyira gyanútlanul lábalt át Jeanne és a bárányok hitének veszélyes árterületén. Minden éjszaka férjével találkozott, így kárpótolta őt a sors Jeanne-ért, akit házassága miatt el kellett veszítenie. Úgy élte nappalait, mint aki álmodik, s csak éjszaka ízlelte a valóságot férje karjában. E magába zuhant lényt soha, egyetlen pillanatra meg nem érintette kétely Corinna jellemét, házasságunkat illetően, s én nem is tudtam, és nem is akartam betömi hozzá a légüres téren át, amely elválasztotta minden valóságtól. Corinna pasztellzöld brokátruhát öltött az esküvőre. Mély, négyszögletes kivágású, szűk dereka feltornyozta hegyes mellének két, alig takart, gyöngyfényű halmát. Merész ívű, ideges orrát, ferde szemét, sötét, kínai tusvonalhoz hasonló szemöldökét és piros, gúnyos ajkát valószínűtlen szépségbe burkolta a fehér, selymes paróka és a füléiben ragyogó, kéken szikrázó briliánskövek csillogása. Nehéz, édes keleti parfümöt használt,

amelyet vagyonért vásárolt egy öreg török bérelttől, aki valami rejtélyes bűn elől szökött Párizsba. Nyugtalanító, erotikus izgatószerként hatott rám ez a parfüm, ha megéreztem keserű, féltékeny düh és szúró vágy fogott el. Kezében hatalmas, fekete velencei csipkelegyezőt forgatott, amely légáramlatával megsokszorozta és szétpermetezte ezt az illatot. Amint beléptem a sárga szalonból nyíló kis olvasószobába, az ablakmélyedésben Corinnát láttam meg Lepitre társaságában. Lépteim neszét puha szőnyeg nyelte el. Fejüket sem fordították felém. Transzban voltam. Corinna arckifejezése, testtartása, a körülöttük izzó piros örvénylés egy villanással felfedte előttem, mi készül. Lepitre beszélt, félig hunyt szemmel, két arcdudorán az eres, vörös, hektikás foltokkal, halkan, fojtottan, szenvedélyesen – és Corinna figyelt rá. Mennyire ismertem ezt az arcát; szelíd, mohó gyermekmosolyát, amellyel látszólag a hozzá intézett szavakra hallgatott, valójában azonban mögéjük hallgatódzott feszülten, saját érzékei echójára. Felmérte a szemben állót, arcát, hangját, szemérmetlenül az aktus pillanatában képzelte el, és a más irányba csordogáló, szürke mondatok leple alatt meztelenre vetkőzött, vetkeztetett és felkínálkozott. Egy magas támlájú karosszékbe telepedtem a félhomályos szobában. Lepitre térítette Corinnát, ez kétségtelen. Még önmagának sem tűnt fel, milyen szokatlan, lendületes hévvel és gyönyörrel. A szavak új ízzel gördültek elő szájából, ereiben vérhullámok kergettek egymást; költővé vált e baljós lángolásban, amelynek visszfényét a mennyországban hitte, pedig démonok fűtötték lent, mélyen a tudat küszöbe alatt, a tagadott, lefojtott, éhségtől és indulattól vonagló ösztönszférában. Corinna, mintha önfeledten, lenyűgözötten csodálkozott volna, felvonta vállát, és közelebb nyomult Lepitre-hez meztelen keblével, testéből felszálló illatával. Előrehajolt, hogy egyenesen Lepitre szájából igya fel az igét nyílt, duzzadt, mohó ajkával. Biztos voltam benne, hogy Lepitre egy pillanattal előbb nem is álmodott róla, sőt, szent felháborodással utasította volna el a gondolatot, hogy megcsókolja Corinnát. De egyszerre, a legmagasztosabb mondat közepén ajka rázuhant az ajkára, és ott állt vele összefonódva; s míg Corinna teste izmos polipként hozzátapadt és tovább korbácsolta, tompa nyögést hallatott, mint egy sebzett állat. Aztán hirtelen szétváltak. Lepitre szeme tág iszonyattal bámult Corinna hevült arcába, majd néhány értelmetlen szót dadogva megfordult, és kirohant a szobából. Corinna kéjes hetéramozdulattal lesimította ruháját, felrántotta vállára a lesiklott derekat, majd félfordulattal elindult… és észrevett engem a karosszékben, ahogy, mintegy páholyban, dermedt és feldúlt nézőként ültem vele szemben. Nem vesztette el lélekjelenlétét. Nyugalmából sohasem láttam kizökkenni. Felkacagott. – Láttad?! – mondta, s egyre jobban elhatalmasodott rajta a nevetés. Úgy

intett felém összecsippentett szemmel, vásott gamine-ként, mintha egy igen jó tréfa beavatottja lettem volna. – Szép kis próféta, mondhatom! És a prédikáció kellős közepén… Kár, hogy Rosalie nem látta! – fuldokolt a nevetéstől. – Azt hittem, leharapja a fejemet!… Ha nem lenne olyan őrjítőén komikus, most botrányt csinálnék… – kezét az oldalára szorította, kebléből áttetsző zsebkendőt vont elő, és könnyeit törölgette vele. Komor némaságom idegesíteni kezdte: – Miért hallgatsz?! Miért bámulsz úgy rám, mint hóhér az áldozatára kivégzés előtt?! Talán bizony erről is én tehetek? Gyanútlanul hallgatom itt a halleluját a szájából, majdnem elalszom az unalomtól, és hirtelen rámveti magát, mint egy vadállat. Te meg itt ülsz, és nézed – hangja támadó és vádló lett – Ahelyett, hogy megvédtél volna! Ahelyett, hogy pofonütötted volna!… Tőled akár erőszakot követhetnének el rajtam a szemed előtt!… Te… te… Felálltam, és ő hátrálni kezdett: – Igen… engem meg tudsz ütni… Engem igen!… Ismerlek! – sziszegte fojtottan. Az ajtó felé menekült, és hirtelen kisiklott a szobából. * Elképzelhető, hogy Rosalie rögtön észrevette Lepitre-en a változást. De lehet az is, hogy a megrendült ember saját maga vallotta be bűnét eléje térdelve, mellét verve, könnyek között könyörögve, hogy segítsen leküzdeni a sátánnak ezt a legnagyobb kísértését. Péloc mindvégig bizalmasa maradt e tragikus emberpárnak. Ő mesélte el válságuk részleteit, mégpedig azért, hogy lelki operációt hajtson végre rajtam; Corinna mérhetetlen, embertelen, vakon öntudatlan romlottságának s következményeinek feltárásával kitépje lelkemből az életemet apasztó szenvedélyszörnyeteget. Szegény Péloc! Ha Rosalie szavakkal meg is bocsátott, belsejében forradalom tört ki. Bálványa nem omlott össze ugyan, de visszazuhant az alvilágba, Hades föld alatti templomába és félelmetesen élő, kívánatos vér és hús lénnyé lett lebukottságában. Rosalie égivé torzított szerelme szempillantás alatt követelő, féltékeny, sértődött és őrült testi szenvedéllyé változott. – Lepitre az övé. Nagyságában, megtisztultságában éppúgy, mint testi gerjedelmében. Senki sem veheti el tőle. Mennyben és pokolban összetartoznak. Együtt szárnyaltak a menny felé, most égjenek együtt a pokolban is! – Felajánlotta Lepitre-nek, hogy próbáljon, általa szabadulni sötét gerjedelmétől, így mégis sokkal kisebb a bűn, mintha egy más férfi feleségével követné el. Aztán majd együtt vezekelnek. Csak egyszer… egyetlen-egyszer. Lepitre azonban visszarettent sóvár-beteg vágyától, amely rásütött és… csúnyaságától, ápolatlan szagától,

öreg, petyhüdt, zsíros bőrétől, zacskószerű taplómellétől amelyet kétes, vad áldozatkészséggel feltárt előtte. Lepitre-t már megmérgezte Corinna szépsége, illata, ajkának íze, teste ruganyos tapadásának emléke. Rosalie megértettél a sivár valót, és a visszautasítás maró epévé, beteg gyűlöletté változott benne Corinna, Lepitre… és önmaga! iránt. Agya végképp összezavarodott a rászakadt dolgoktól. Közös lakásuk együvé zárta őket, nem akarták a bárányok és ellenpróféták előtt nyíltan feltárni életük csúnya fiaskóját, de ketrecbe zárt két vadállathoz hasonlítottak, amelyek közül az egyik rejtőzik, menekül, takar, kitér, a másik les, dühöngve fülel, és apró jelekből sötét rögeszmét növel. Ágyaik, égi gyönyöreik e bölcsői kínpaddá váltak, mert a mágikus híd, amelyet e lelki feketemiséken egymáshoz építettek, továbbra is közvetített, de most tehetetlen taszítást, gyanakvást, szúró gyűlöletet, égető vádakat és a megvetés mérgét. Egy percig sem kételkedtem benne, hogy Corinna keresni fogja a találkozást Lepitre-rel. Jeanne egy elszólásából tudtam meg, aki házassága után férjével együtt lerótta nálunk a kötelező látogatást, hogy Corinna Lepitre boltjából értékes, régi könyvekkel lepte meg volt nevelőnőjét. Corinnának szeme sem rebbent. Könnyedén más témára siklott át. Akkor már nem szóltam neki. Belefáradtam. Mit mondhattam volna? Egyetlen rés sem nyílt lelkén szánalom és megértés számára. Sima lap volt. Könyörtelen, tudatlan, testetöltött asztrállény a szenvedés minden tapasztalatán innen. Úgy éltem mellette, mint az elítélt, aki büntetését tölti, s szüntelen új bűnbeeséssel hosszabbítja büntetését. Ha ágyától, testétől távol voltam, gyűlöltem. De nem tudtam sokáig távol maradni tőle, ha annyira nem is alacsonyodtam le, hogy én kezdjem az ostromot. Remegve, önmagámtól utálkozva vártam, mikor kívánja meg újra a velem való infernális nászt, mikor tör be szobámba szemérmetlen meztelenségében, hogy kihívjon, fehér izzásig feldühítsen, s végül üzekedő állattá alázzon testének mágiájával. Időről időre szüksége volt rám, arra, amit csak tőlem kaphatott meg: feltétlen hatalmának szadisztikus kielégülését egész erkölcsi valóm fölött. Hajtóvadászata Lepitre és Rosalie ellen szintén e mérges gyökérből táplálkozott, amelyet a testén túl feszülő démonikus hajtóerők öntöztek állandóan. A szerencsétlen Lepitre és Rosalie jámbor, szenvedélyes, önáltató hazugságaikkal megértek az asztrális pokol tüzére. Közeledett a robbanás, az összeomlás pillanata. Sajnáltam őket, de ha rövid villanásokra szabaddá lehettem saját betegségem tudatától, tisztán láttam: Corinna csak eszköz ebben. Valaminek el kell pusztulni bennük, ami romlandó, téves és elvakító, hogy a romokon túl valódi önmagukhoz jussanak. S ilyenkor, távolról, elsüllyedt, boldog álmokból átszűrődő melódia-töredékként azt is

megéreztem, hogy annak, amit gyötrődve átélek most, értelme, feloldása van valahol. Át kell haladnom rajta, mint valami noviciusnak a beavatás templomának szuroksötét folyosóján: botorkálva, bekötött szemmel, az ismeretlentől való jeges szorongással Ezek azonban csak elrohanó percek voltak. Napjaim, éjszakáim, a hetek és hónapok szürke, vigasztalan pókhálóként szövődtek körém, fojtogattak, gúzsba kötöttek. Úgy éreztem, mocskos a levegő, amelyet beszívok, és vastag, sáros rétegként tüdőmre rakódik. Verejtéktől, piszoktól ragadósnak, fülledtnek éreztem testemet, hiába fürdettem meg a paráznaság előcsarnokául épített, zöld márvány fürdőszobánkban. Lélegzetem egyre nehezült. Erőm fogyott. Tüdőbajom újra elővett. Köhögtem. Éjszaka rossz lázak lüktettek bennem. 1736 tavaszán vért köptem. Szegény, jó Péloc vitte keresztül emberfeletti kitartással, hogy újra elutazzam. Ezúttal Svájcba mentem; föl a hósipkás, szűrt levegőjű hegyekbe, ahol a lefutó hegyi patak ágyában rezgő meztelen faág csillogó jégkéreg ruhát ölt hajnalra. A tüzes napfény, amelyet hószagú, zord alkonyat vált fel, furcsa, intenzív közelségbe hozta a dreisesselbergi keselyűvár emlékét, amelynek toronyszobájába hasonló táj küldte be hozzám idegen színeit és páráit. A csillagok ugyanolyan közel, éles briliánsfénnyel ragyogtak a kis vadászház nyitott ablaknégyszögében. Állapotom akkor is krízis volt; s azóta se hagytak el a különféle fizikai és asztrálkórok kibomló lázai. Corinnától nem köszöntem el. Nem jött haza két napon keresztül, és ezzel könnyebbé tette válásunkat. A felháborodás lendülete magasra lángolt bennem; ki kellett használnom, mielőtt jelenléte újra siralmas rongybabává roskaszt össze. Néhány sort hagytam hátra neki. Ez volt a búcsúnk. * Utazásom menekülés volt tulajdonképpen. Azt reméltem, ha lefoszlik rólam Louis de la Tourzel elhasznált teste, megszűnik a kötés is, amely Corinnához láncol. Egyedül akartam meghalni. A magaslati nap óriási alchimistakemencéje nem tudta a csodát véghezvinni, hogy újra egészségessé transzmutáljon, mert hiányzott belőlem egy fontos feltétel: ahhoz az élethez való akarat, amelyet folytattam. Ernyedten útjára engedtem magamban a felbomlás erőit. Alázatosan feküdtem az éjszakák olvasztótégelyében, verejtékké és vérré oldódva. De Corinna nem tágított mellőlem. A sötét asztrálcsürhe fanatikus összeesküvő hordaként közvetítette hozzám az emlékek lassan ölő Borgia-mérgét; orromba varázsolta parfümjének szúróan édes illatát, fülembe zengette dadogó, kéjes

szavait, felkiáltásait, sikolyát, és lehunyt szemem képterére lángoló színekkel felfestette meztelen testének káprázatát. Hatalmuk zenitjét ünnepelték ők is, az ordasok, tüdő vésztől szított érzékeim kilobbanás előtti lángja fölött. Tombolva táplálták, körültáncolták ezt a máglyát, mint a részeg, éji bogarak. * Gyengülő állapotom ellenére megnyugtató leveleket küldtem Palócnak, és kértem, tudósítson mindenről, ami Corinna körül történik. Corinna nem fáradt levélírással. A futárral üzent néhány szeszélyes, hazug szót; kedveset vagy marót, aszerint, milyen hangulatban volt. Péloctól tudtam meg, hogy Germaine korlátlan úr a házban. Ő vezeti a háztartást, dirigálja a cselédeket és rendezi a fogadásokat, amelyeken nagy tétekben folyik Corinna elhatalmasodó szenvedélye, a kártyajáték. A résztvevőket társadalmi szempontból nem rostálják. Bárki bejöhet, akit Germaine valamilyen szempontból érdekesnek vagy szórakoztatónak ítél. Semmittevő arisztokraták, gyanús jövedelmű léhűtők, hamisjátékosok, beteges hajlamú nők és férfiak, színészek, félvilági nők vonultak át éjszakánként a játékszobává átalakított zöld szalonon, amelyből Corinna hálószobája nyílik. Tolvajlási, csalási, szexuális botrányok, verekedések váltják egymást, amelyeket csak egy-egy magas rangú és kegyekben részesített rendőrtisztviselő tusol el nagy nehezen. Aki betér, eszik-iszik, amennyit akar, az én költségemre. Péloc, mint mondottam, tudatosan értesített így mindenről. Gyógyszernek szánta, a kiábrándítás gyógyszerének. Azt hitte, a gyűlölet és megvetés kigyógyíthat Corinnából. Pedig a gyűlölet csak másik arca a szenvedélynek. Akkor szabadulhattam volna fel, ha közönyössé tudok lenni iránta, ha nem törődöm vele, hogyan él, és milyen mocsokban mártja meg testét. Távollétem harmadik hónapjában Rosalie megölte Lepitre-t, s azután önmagával végzett. A gyilkosság módja figyelemre méltó volt, és feltárta az eszelős indulatot, amely ebben az öreg, szerelemtől és féltékeny gyanútól őrült asszonyban tombolt. Valósággal ízekre vagdosta halványát, aki már az első szúrásoktól meghalhatott, de a szerencsétlen megszállott mindenért fizetni akart, s kielégülni a sok visszagyűrt vágy, híggá vált könny, egzaltált, közös lelki onánia és csúfos, megalázó bukás után. Tépte és szabdalta Lepitre-t, vérében fürdött, mert imádta és nem ölelhette, mert hitt benne és minden mértékben, az elbírhatón túl csalódnia kellett. Aztán felvágta két karján, lábán, nyakán az ereket, a kivérzett, összezúzott holttest mellé feküdt, görcsösen átkulcsolta, és ebben a szörnyű, utolsó és egyetlen szerelmes ölelésben várta be a halált.

Péloc megrendült sorai juttatták el hozzám a hírt. Ő talált rá a holttestekre. Corinna a temetés napján házikoncertet adott egy új csillag, bizonyos René Gillet hárfaművész tiszteletére. Gyakran látni most Martin Allais, a sarlatán társaságában, aki háziorvosaként szerepel. E levél után ágynak estem, és testemet nem is kényszerítettem többé felkelésre. Minek? Tüdőm fullasztó köhögési rohamokban darabokban szakadt ki. Csonttá soványodtam. A szenvedély bacilusai erőm maradékát pusztították. Utolsó, rövid levelem Pélocnak szólott. Megköszöntem barátságát, az egyetlen értéket, amelyet nyomorult életemből magammal viszek… …de a végső, hörgő lélegzetvétel Corinna nevével együtt szakadt ki mellemből. Harminchat évet éltem Louis de la Tourzel boldogtalan, szenvedélyből épült és túlfűtött érzelmességgel terhelt testében.

A zöld ablak Ezután következett el utam legkülönösebb, legkifejezhetetlenebb szakasza. Megkísérlem szavakkal megközelíteni, noha a szavak szilárd határai közé nem férnek be a határtalan színek, árnyalatok, s a dolgoknak az az ijesztő intenzitása, amely lényege az asztrálvilág alacsonyabb síkjainak, ahol a szenvedélyek, elnyomott ösztönök gyökerei terjengenek. Az asztrálvilág magasabb síkjairól, ahonnan az értelem hívja elő gyöngéd, csodálatos duálpárját, s nászukból az intuíció s a művészetek remekművei születnek, majd később szólok. Tudatom és egész valóm a halál pillanatában, mintha megfeszült lánc végéről szabadult volna fel, visszapattant Corinna mellé. Foglya voltam még mindig vágytól fekélyes asztráltestemmel, amelyben az érzéki éhség emberi fizikum számára elképzelhetetlenné fokozódik, az érzékek emberi idegzeten túli millió voltos áramkörökké lesznek. Ez az asztráltest az anyaggá sűrűsödött, véges és labilis világ morzsáiból táplálkozik örökké kielégületlenül. Odaláncolódtam tehát a légióhoz, amely Corinna testének hőt árasztó, vörösen parázsló kohóját gyűrűzte körül, tüzet a vágy olajával táplálta, és karmos ujjakkal, gyűlölködve osztozott a rajta át zsákmányolt gyönyörkoncon. Láttam Corinna életét. Egyetlen pillanatától nem tágíthattam, akkor sem, ha szörnyülködve el akartam fordulni tőle. S hozzámkötve, velem járta e pokoli vitustáncot gondolataim, vágyaim, bűneim démonná lett ordasserege. Jelen volt már e fekete boszorkányfarsangon a szép Marcel is, akit az akasztófa kötele szorított ki testéből és kékesfehér, iszonyú hullaarccal,

mérhetetlen kétségbeeséssel ott keringtek rabbá lett alvilági holdakként Lepitre és lelkének szerencsétlen társa, Rosalie is. Corinna sorsa pornografikus rémregényként pergett előttünk, minden részletében megvilágítva a fizikai lét hatalmas színpadán, öltözött, vetkőzött, álarcot öltött, kacagott, sikoltozott, hazudott, pusztított, szeretkezett, ivott, kártyázott, marakodott, minden pocsolyába belehemperedett, minden romlásból, minden indulatból kéjt harácsolt testének; de a fogantyúkat a rámeredő démonok kezelték, mint marionett-figurák végtagjaihoz kötözött vékony szálakat a bábjátékos. Az összjáték egyre tökéletesebb lett. Corinna szívós teste jól bírta a kicsapongást, mert lelke még tetszhalott volt benne. Vagyona, szeretői bármennyire támogatták, ijesztően leapadt az eszeveszett kártyacsatákban és a szerelmi vámszedők keze alatt. Méhe teljesen meddő volt, élet és kapcsolódás elől eltorlaszolt kapu. Évei sorra lángoltak fel, és ellobogtak, mint a szalmaláng. Martin Allais szívósan kitartott mellette, és ő is szívesen megtűrte, mert elszánt, semmitől vissza nem rettenő romlottságában megérezte rokonát. Allais sohasem vett részt testileg a szeretkezésben, csak jelen volt. Dülledt, olajos, vörös párában égő pillantása mindennél jobban felkorbácsolta Corinnát. Belevonta a legaljasabb bacchanáliákba, hálószobájába zárkózott vele egyedül, és testével, mocskos szavakkal, de Assis pornografikus könyveinek mérgező mondataival ingerelte, de Allais szilárd maradt. Ez a vérmes ínyenc, ez a hamisjátékos, aki külön romboló elméletet gyártott a bűn szépségéről és egyedül üdvözítő szükségességéről, aki mindent kigúnyolt és mindenen nevetett, áttörhetetlen falként állta Corinna ostromát. Addig biztatta, hízelgett neki, bírálta, tanácsokkal látta el, megzsarolta, nem tágított mellőle; ha fürdött, minden testrészérül ügyes, cinikus, de gyújtó verseket rögtönzött – míg Corinnát kezdte őszintén érdekelni, jobban érdekelni mindenki másnál. Allais félelmetesen okos csirkefogó volt. Mindent meg akart nyerni, s ezért nem sajnálta évek kitartó munkáját, fegyelembe törte heves, latin vérmérsékletét, elfojtotta sóvárgását Corinna iránt, legyőzte bosszúvágyó féltékenységet és irigységét. Végül elérte, amire törekedett. Tévedhetetlen módszere és teljesítménye imponáló volt, még akkor is, ha rossz cél érdekében vitte véghez. Corinna, a kiéheztetett, lenyűgözött, megbabonázott Corinna, aki Allais oly sokáig megtagadott ölelésében sohasem ízlelt csemegét sejtett – lépre ment. Alázatosan kihajította Germaine-t, kevésbé veszélyes rossz-szellemét, aki a maga módján feltétel nélkül hű volt hozzá –, és nyilvánosan összeköltözött Martin Allaisszal. Kiszolgáltatta neki hálószobája és kasszája kulcsait. Allais néni maradt adósa meglepetéssel. Tudta, szép ragadozó ketrecének kapuját őrzi, amely ha feleszmél, ki akar törni szabadabb vadászterületekre.

Amilyen módszeresen, szívósan bekerítette és leigázta Corinnát, olyan tervszerűen tartotta rabságban. Pénzét, ruháit elzárta. Barátait kiutasította. Ha Corinna tombolva lázadozott, majd módját ejtette egy-egy rövid szökésnek, brutálisan, könyörtelenül megverte, annyira, hogy Corinna napokig az ágyat őrizte utána, csodálkozva, megrettenve és – titokban elbájoltan. Allaisnak nem voltak illúziói. Tisztában volt vele, hogy egyetlen férfi, ha még olyan szenvedélyes és ötletes is az ölelésben, nem lehet elegendő Corinnának; tehát perverziók olyan mélységeibe ragadta magával, hogy Corinna nyöszörögve, összezúzva kegyelemért könyörgött. Második és legijesztőbb meglepetése Corinna vérének megfertőzése volt. Allais csúf pattanásai nem keltették fel a gyanúját annak, aki sohasem szemével és agyával figyelte az embereket. A betegség azután rést ütött lelkének érzéketlenségén. Mikor a kór roncsolása eluralkodott külsején, alig múlt negyven esztendős. Eszeveszett életmódja amúgy is gyorsabban égette, mint bármelyik asszonyt, de míg egészséges volt, megvívott az idővel. Rohamos elöregedése, bomlása a bőrénél kezdődött. Feszessége meglazult, száraz, vörös foltok, kiütések ütköztek elő rajta. A szeme alatt sötéllő, kéjes árnyék kék zacskóvá duzzadt. Keblét már nem mutathatta hivalkodó leplezetlenséggel, mert tartóizmai elpetyhüdtek. Szemében a tudatos szépség parázsló örömét fakó, zavaros ijedtség váltotta fel. Gyullatag ínyében megmozdultak, majd sorra kihulltak a fogai. Foghúsa, mandulái gennyedni kezdtek. Hangja rekedtté kopott, s hollófeketén fénylő, az élet villamosságától pattogva szikrázó haja szürke, halott kóccá vedlett. Kikopott vagyonából is… Allais, akit szintén fogatlan, kopasz, sebes nyakú aggastyánná rombolt a luesz, pénzének és ékszereinek utolsó roncsaival megszökött tőle, egyedül hagyta nyomorával és tanácstalan vakrémületével. De nemcsak ő ejtette el mohó tolvajkezéből a szépségtől, egészségtől, vagyontól megfosztott, üres hüvelyt. Démonai is elfordultak tőle, mint egy végképpen kihasznált, szemétdombra hányt géproncstól. Corinna senkinek se kellett többé. Undorral vegyes borzadással kerülték el az italtól tántorgó, fekélyes koldusasszonyt, aki rekedt hangon alamizsnáért könyörgött. Kilencvenéves anyókának látszott, pedig ötvenedik évét sem töltötte be. Csak a szép Marcel nem tágított mellőle. Rejtélyes, eltéphetetlen szálak kötözték rothadástól foszforeszkáló teste mellé. Lepitre-t és Rosalie-t sorsuk külön törvénye kilendítette valahová a hűlő tűzgóc mellől, hogy új testekben tovább keressék a vezeklést, egymást, önmagukat és a megváltást. Én pedig… Megrázó átélés volt és – szeretném ezt a szót megtisztítani minden rátapadt salaktól – magasztos. Csak Homonculustól való szabadulásom élménye

hasonlított hozzá, bár ez a folyamat lassúbb volt, emberi számítás szerint évekig tartott. Corinna szépségének, szexuálmágiával átitatott testének széthullásával egyidejűleg siklottak le rólam a szálak, amelyek hozzá s e vak szenvedélyhez kötöttek. Nem csupán azért, mert elvesztette fizikai varázsát, hanem mert előttem lejátszódó elevenen való elrothadása egy ógörög beavatási misztérium lápiszvasaként égett a lelkemben. A múlandóságnak, minden forma szétesésének, a legdiadalmasabb szépség ronccsá válásának tragédiája felrázott asztrálkábulatomból. Megértettem a testi gyönyör, az önmagáért való kéj reménytelenségét és káprázatát. Megértettem az érzelmek, az érzelmességek izzó tűzijátékának halálos veszélyességét, anyagnemző, mélybe húzó, sátáni lényegét. Megértettem – de ez csak egy szó, erőtlen és mindenkinek mást jelent –, úgy értettem meg, hogy ezzel a felismeréssel lehámlott rólam a kötés, amely csak addig bilincselt gúzsba, amíg hittem benne; ellenszegülve, megfélemlítve, de hittem, erősebben, mint Istenben. Ez a tévhitem összeomlott. A hő remegő fata morganáját széttépte a megismerés hűvös, tiszta szélrohama; mert minden szenvedés, kötés, szerelem, rémület, nyomor; betegség és halál csak képzet. Addig van ereje, míg hitünkkel, gondolaterőnkkel anyagot, testet adunk létéhez. Felismertem, megértettem lényegében és minden konzekvenciájában – s ezzel kimondtam valódi nevét az asztrális szenvedélynek, mint ahogyan kimondtam egykor Homonculus valódi nevét, s ezzel úrrá lettem fölötte. * A fizikai és asztrálsík alacsonyrendű kötelékei leszakadtak rólam. E két világban szabaddá váltam. Corinna testében, amely az asztrálsík legmélyebb pontja volt, feloldottam a csomót, amelyhez vakon, bekötött szemmel kell elbotorkálnia mindenkinek. A dolgokat egyedül belülről lehet átélni. Azonosulni kell velük, hogy minden lehetőségükkel, veszélyükkel magunk mögött hagyhassuk őket. Aki áthaladt az alvilágon, az megszabadult a pokoltól. Aki azt hiszi, egy vékony pallón átsétálhat fölötte, az mindig belezuhan. A bárányok, Lepitre, Rosalie, Bánét, Boisson és a többiek mind ott egyensúlyoztak szédülve, de hetvenkedve e lebegő, hajmeresztő hídon, s úgy gondolták, meg sem állnak a mennyországig. Tévedtek. Lepitre és Rosalie hanyatt-homlok beleestek a legtüzesebb katlanba. Szánalom fogott el, ha arra gondoltam, micsoda átéléseken át találják meg majd a kivezető utat Varázslatos állapot volt ez. Annak a kegyelemnek pillanata, amelyhez annyi téves és nevetséges emberi elképzelés fűződik. A kegyelem egyetlen értelme; a törvény, amely a rosszat gyógyszerré változtatja, amely a bűn, a halál, a fájdalom mélypontját kiindulássá teszi a megvilágosodás felé.

Egyetlen lépést nem tehet, egyetlen tartozást nem takaríthat meg, egyetlen terhet nem vehet le az ember válláról még Isten sem a többi közül való szeszélyes kivételezéssel, mert akkor a meg nem járt út szakasza fehér folt marad a lélek térképén, átéléssel ki nem töltött veszedelmes rés, amelyen bármikor újra benyomulhat a sötétség. Két kulcs a kezemben volt. Hermes két kulcsa. S hiányzott a harmadik. Az asztrálvilág démonai nem ijesztettek és nem bírtak le többé – mert nem féltem tőlük. Tudtam, létük tőlem függ. Én vagyok teremtőjük és uruk. Nem futnom kell előlük, hanem feléjük nyomulnom, s akkor összezsugorodnak, semmivé válnak, felszívódnak, mint a pára. Az út hosszú volt, míg idáig értem, de megért minden áldozatot. Belátom, semmit ki nem hagyhattam belőle, azóta, hogy elindultam Rochard szétzúzott koponyája mellől, a Nagy Arkánumot rejtő, lopott aranyszelencével. Félni valamitől annyit jelent, mint mágnessé válni a félelem tárgya számára. Ha megszűnt a félelem, megszűnt a vonzás. * A részvét még Corinna mellett tartott egy ideig. Azután a felismerés, hogy szenvedése, rémülete, nyomora nem egyéb, mint szülési fájdalom, amelyben felsőbb világokkal való kapcsolat nélkül tengődő, szerencsétlen démonból emberré születik, akiben azután a szenvedés fénnyé lehet – megszabadított ettől a meddő tétovázástól is. Elhagytam őt, csöndes, teljesen feloldott érzésekkel, mivel még nem tehettem érte semmi mást. Egytónusú, szelíd, kívülről észrevétlen, befelé terjeszkedő életre volt szükségem, hogy kipihenjem a máglyát, amelyről leszálltam végre, és erőimet összegyűjthessem a legnehezebben meghódítható sík, a mentális sík ostromára. Csupa hamu és csupa fáradtság voltam. Asztráltestemet alig hegedő égési sebek borították. E kialudt, szürke, salakos alchimista kemencét egy másfajta tűzzel kellett most a szellemi katarzis fehérizzásáig felhevítenem. * Mielőtt továbbnyomulnék az időben, Jeanne Girard-ról kell még néhány szót szólnom, mert sorsa figyelemre méltó ábrája a sötét erőkkel való dilettáns kísérletezés veszélyének. További életét, amely átvonult néha Corinna szemléletén, a túlsó partról figyeltem a Zöld Ablakon át, sokkal áthatóbban, mint testben tehettem volna, annak ellenére, hogy bűnöm felfeszítette homlokomon a harmadik szemet, az atlantiszi mágikus ember szellemi szervét. A test mégis helyhez és időhöz kötött, falakkal vett körül, ami most, a

küszöbön túl nem korlátozott. Ha érdeklődésem feltámadt Jeanne – Madame Cortey iránt, a gondolaterők terjedésének gyorsaságával hatoltam el hozzá, s úgy nyilvánult meg előttem külső és belső folyamataival, mint röntgennel átvilágított akváriumban egy egzotikus hal. Mivel valóban voltak okkult képességei, de hazug, alacsony önérdekkel átitatott lénye a lét sűrű mélyrétegébe húzta le, ott vált az asztrálmélyvíz villamos árammal átitatott, hatalmas félszegúszóinak, halálos hideggel telített szörnyeinek kivilágított átjáróházává. A fény a mélységben leküzdhetetlenül vonzó, de pusztító hővé alakul át; az isteni ragyogás bús, távoli visszatükröződésévé. Azért lappang körül minden tüzet a legelhomályosultabb élet is a vadállatoktól a bogarakig, félelemmel és sóvárgó, szédült vágyakozással. Ez az ő néma, öntudatlan, kétségbeesett imádságuk. Jeanne lelke terhessé vált az elementálszörnyekkel. Egyre több akaszkodott rá és hatolt be lelki-testi szervezetének boszorkánykonyhájába az életműködés hajszálszerkezetei közé. Minden fogantyút más dilettáns karom rángatott benne, míg a nála mohóbb, erősebb akarás odébb nem taszította. Jeanne, a mai orvostudomány szerint, a szkizofréniának egy sajátos, súlyos állapotába került. Számtalan egyéniséggé robbant széjjel. Különféle hangok, törekvések, ijesztő indulatok váltakoztak benne. Egymást mindig acsarkodva gyűlölő, rombolóan ellenséges idegenek rikácsoltak ki szájából. Néha mindkét kezével különböző szöveget írt, és a szájával egészen más szöveget mondott. A legkülönfélébb tevékenységekre kényszerítették. Egyszer arra, hogy órákig a falnak fordulva álljon, ne fogadjon el táplálékot, ne tisztálkodjék, és szükségleteit a szőnyegre végezze. Máskor minden keze ügyébe kerülő dolgot eldugdostattak vele lehetetlen helyekre, melyeket aztán nem tudott megtalálni. Legtöbbjük fajtalan, undorító ajánlatokkal üldöztette a riadozó cselédeket és a siránkozó, zavarodott Cortey-t. Eleinte, míg társaságba jártak, megszállói hangosan trágár, istenkáromló szavakat mondattak el vele, vallomást tettek bűntényekről, amelyeket állítólag elkövetett. Állapota egyre súlyosodott. Gyújtogatni, törni-zúzni, rombolni kezdett, majd férjét fojtogatta, aki alig tudott élve megszabadulni görcsös ujjai közül. Végül ugyanoda került, ahová szegény anyám: a Salpetriére-be. Egyszer, kimerült, rövid, szabad pillanatában féléber, lázas álomban meglátott engem. Révetegen, kételkedőén nyújtotta felém a karját, és kábultan, dünnyögve megszólított: –… Maga az… Louis… Monsieur de la Tourzel?… Üzen… valamit a kicsi Corinnának?… Nem fogom megmondani, milyen sebes és szürke… majd… majd mondok valami szépet… hogy örüljön… Hirtelen összerezzent, hangosan, hosszan felsikoltott, mint aki ráeszmél nagy szerencsétlenségére:

– Segítsen nekem!… Segítsen nekem, Monsieur, az Isten irgalmára kérem!… Maga nem közülük való… El kell torlaszolni a kapukat!… Míg nem késő… Ellopják az életemet… Széttépnek… Csukják be… csukják be!… Oltsák el a lámpát… oltsák el!… – De tudata már félresodorták és letaposták más, tülekedő erők, s szájából mély, rekedt röhögés buffant fel.

Harmadik könyv A főnixmadár felrepül "Óh, vak lélek! Fegyverkezz fel a Misztériumok fáklyájával, s a föld éjszakájában megtalálhatod fénylő másodtestedet, isteni lelkedet! Kövesd ez égi vezetőt! Legyen Géniuszod! Ő az, aki elmúlt és eljövendő testesülésed kulcsát őrzi." (Az Egyiptomi Halottak Könyvének felhívása a beavatottakhoz) "Figyeljetek önmagatokba. Pillantsatok a tér és idő végtelenségébe! Onnan zeng elő a csillagok éneke, a számok beszéde és a szférák harmóniája. Minden napkorong Isten gondolata, és minden bolygó egy-egy kifejezése e gondolatnak. Az isteni gondolatok megismeréséhez, óh, lelkek, szálljatok fel és alá a hét bolygó útján ét a hét bolygó hét egén. Mit zengenek a csillagok? Mit mondanak a számok? Mit nyilvánítanak ki a szférák? – Oh, ti elveszett vagy megmentett lelkek, a csillagok, számok és szférák a ti sorsotokat beszélik, éneklik, nyilatkoztatják ki!" (Fragmentum Hermes után)

A vízöntő jele Az asszony, akinek teste befogadott új célommal együtt, szelíd volt és egyenletes, mint az igazi alchimista kemence tüze. A helyet, ahol egy szürke alkonyatkor megszülettem 1760. február 17-én, a titkos tudományok misztikus sugárzása hatotta át. Apám, Cornelius von Grotte, Károly hessen-casseli grófnak udvari zenésze, bizalmasa és rendtársa

volt. Ügyesen kezelte az ecsetet és a tollat is, de izzó fantáziáját és művészi vénáját az életében már csak egyetlen fókuszra irányította; a Nagy Mű létrehozására, amely minél teljesebbé válik befelé, annál inkább eltűnik, láthatatlanná válik a külső világban. Festményei, írásai nem e világnak készültek. A Rend titkos könyvtára őrzi őket, csak olyanoknak hozzáférhetően, akik értik a szimbológia háromsíkú nyelvét. Grotte várát a sötéten zúgó, sűrű ölyvek erdeje ölelte körül. Magas, szegletes tornyának ablakai a Fulda folyó csillogó ívére, északi ablakai Karls Aue parkjának habzó szökőkútjára, az Orangerie-kastély gyöngéd körvonalaira és bizarr szépségű márványfürdőire nyíltak. A várban csend lakott és elmélyedés – a meditáció mély hallgatása. Tiszta, nagy, félhomályos termeiben önkéntelenül lábujjhegyre emelkedtek azok is, akiket nagy ritkán vendégül láttunk. A tárgyakból lenyűgözően áradt klauzúra elutasító tilalma, s a látogatóknak az az érzése támadt, hogy feszült munkába merültet vagy szendergőt zavar fel; megtör valami dermedt varázst, amely szelíd kábulatba vonta e helyet. A halk beszélgetések, amelyek az esték gyertyafényében lefolytak vagy a hangok, melyek a nagy, beépített orgonából hömpölyögtek elő bús, fenséges zsongással, nem szakították szét e varázslat fátylát, hanem a művészet szépségének kíséretét szolgáltatták neki. Anyám – magas, gótikus alak volt, valószínűtlenül keskeny ujjakkal, átlátszó, finom arccal és magas, nemesen formált homlokkal – a legszótlanabb nő volt, akivel életutamon találkoztam; de szótlansága mindenhez hozzásimuló, nyugalmas és kifejező volt. Az, aki beszélt hozzá, sohasem érzett közönyt vagy elzárkózást benne. Mosolya, szeme, értő és sürgető hallgatása még azokat is megnyilatkozásra késztette, akik félénkek, zárkózottak voltak. A hallgatás ereje áradt belőle. Művelt és végtelenül okos volt; a háttérbe húzódva ugyan, de apámmal együtt járta meg a Rend fokozatait, írásainak első olvasója és bírálójaként, széljegyzetei elárulták eredeti, minden magasságba felszárnyaló intuícióját. Talán a legjobb kifejezés, ha azt mondom rá: maga a koncentrált erő volt, amely már semmit el nem ömleszt mellékes irányokba. Apám rengeteg erőt kapott ettől a nyugodt, kiegyensúlyozott asszonytól; mert apám művész volt, égő, csapongó, zseniális, szélsőséges és gyakran csüggedő. Hogy nekem mit jelentett, arra kevés az emberi szó. Készült a fogadásomra. Szüleim mindketten tudták, ki fog náluk megszületni. Többet tudtak rólam, mint én magam, akinek harmadik szemét csak a gyilkossággal szerzett elixír nyitotta fel újra, de egy föld alatti börtönben, amelybe belezuhantam. A Rend azonban régebben számon tartott – néhány évezred előttről –, és várta érkezésemet a Vízöntő jelében. Nem kellett

semmit titkolnom, és nem kellett semmiről beszélnem. Míg csecsemő- és néhány évig növekvő gyermektestem nem tudta szellememet teljességgel közvetíteni, addig ahhoz mérten érintkeztek velem, de később, alig tíz-tizenegy éves koromban a legnagyobb természetességgel kezeltek úgy, ahogy a többi Juniorest a Rendben: felnőttként, de még nem beavatottként. Ismerték célomat, és tudták, rájuk vár a feladat, hogy feléje vezessenek. Szerettek és vártak – ők és a társaik. Mélyebben szerettek és örvendezőbben vártak, mint más szülő a gyermekét és más barátok az újszülöttet, mert tisztában voltak vele, milyen messziről érkeztem, micsoda utat jártam meg, s a pokolnak micsoda mélységéből kapaszkodtam elő. A tékozló fiú tért meg hozzájuk, lerongyoltan, sebesülten, gyengén – de krízis után. Aki egyszer beavatott volt és elbukott, az elveszti az ősi Emlékezetet. Csak emésztő sarkallásként, soha ki nem elégülő hiányérzetként ég benne a labirintusban való bolyongás közben e legnagyobb veszteség homályos sejtelme, századokon, évezredeken át. Mindig az okkult fény felé törekszik, kábán és vakon, mint az éji lepke. Megperzselődik, lehull, hogy új testben újra felszálljon, és megkísérelje a misztikus tétel fikcióját: "Égesd el testedet gondolataid tüzével." E meddő kísérletnél teste mindig elég ugyan, de az asztrális vágy tüzében, amely e tápláléktól erős és élő marad. E tűzmagból megint csak halandó test növekszik. A gondolat transzcendens hideg fénye ott lobbant fel bennem Corinna rothadó, szétbomló teste mellett, amely mintegy fókuszba, magába gyűjtötte minden asztrális nyugtalanságomat, szenvedélyes vonzódásomat a formák szépségének káprázatához és beteg, önbecsülés nélkül való, öncélú kéjelgéssé züllött teremtő erőmet. Magába gyűjtötte, vérébe, húsába szívta, formáinak láncára fűzte, s mikor testének mágikus formulája széttört, feloszlott, e kötéssel együtt elpusztult vágyam, nemcsak iránta, de az asztrálmocsarak lidércvilága iránt is. A gondolat mentális tüzében második, szenvedélyből épült, gúzsba kötött, sziderikus testem is ellobbant, és előtűnt a harmadik, a még dermedten szunnyadó, tudatlan, amnéziás és gyakorlatlan Juniores, készen az indulásra, az ébredés, megismerés és megvilágosodás felé. * Míg testem és agyrendszerem kifejlődése tartott, nem vettem részt semmiféle összejövetelen. Anyám és apám szellemi gyakorlatokra fogott, s főleg, bármilyen nehezen törtem bele, rendszerre szorított. A napnak bizonyos óráiban – kivétel és halasztás nélkül mindig ugyanazokban az órákban – el kellett végeznem a rám bízott feladatokat: írásmunkát, nehéz szövegek fordítását franciából németre vagy, ami a legnehezebbnek tűnt, latin betűkkel írt, ismeretlen keleti nyelven szövegezett könyvrészleteket kellelt betanulnom.

Később az idegen írásjelű egyiptomi, héber, arab, szanszkrit, tibeti, kínai nyelveket tanultam. Nyugtalan, kapkodó, hamar fáradó gondolkodásképességemet izmosították így, kényszerítették, hogy figyelemmel összpontosítson és kitartson akkor is türelemmel, szorgalommal, ha nem köti le és nem érdekli az, amit csinál. Ez még csak a tanulás előszobája volt. E száraz gyakorlatokért bőségesen kárpótoltak más órák, amelyekkel misztikus érzékszerveimet ébresztgették, az intuíció finom csápjait tornásztatták, amelyek a gondolaton – időn és téren túl – tapogatóznak az éteri Akasa-krónikában. Az okkult zene és okkult költészet voltak mesélő dajkáim, amelyek átitattak a misztériumok borzongó, holdas fényével: felgyújtották képzeletemet, és megtanítottak a szimbólumok értelmére.

A Hold temploma Sok-sok nyugalmas, védetten körülpárnázott éven át tértek vissza ezüstszürke, estébe hajló alkonyatok apám dolgozószobájában, amelyek mintha ugyanazok lettek volna a megállt idő állandóságában. A kiduzzadó idomú, hatalmas orgonasípok rézszínű hátán ugyanazok a fények csillogtak tompán, és az orgona nyitott, nevető hármas fogsora ugyanúgy terült apám csontos, mozgékony keze alá. Megrendezték nekem a transzcendens költészet fizikainál magasabb rendű szépséget, éppúgy, ahogy az eleusisi éjszakákat teremtette újjá Orpheusz, az isteni művészet legáldottabb és később legfélreértettebb tolmácsolója. A történetnek, amelyet elmondani készült, előbb mindig az orgonán festette meg érzéstartalmát dús, búgó és különös színekkel. Feloldatlan, igézetes, misztikus akkordokat ütögetett le, amelyek a látó szem előtt csodálatos, világító színörvényeket kavartak a szobában, és élő szimbólumokként kiformálták a történetet, amelyet apámnak sima, halk, kellemes hangján a szavak nyelvére kellett csak lefordítania. Első története így hangzott: "Úr városában, ahol az emberek az éjszaka szülöttek szelíd holdarcát viselték, élt Bel-Salti-Nannar hercegnő, Nebunaid lánya. Úrnak, Ábrahám városának utolsó idejében történt ez, a nagy Nebukadnecár halála után. Bel-Salti-Nannar hercegnő szemében a magas, tiszta vonalú Holdtemplom visszfénye tükrözött és a teleholdas éjszakák hűvös árnyéka, amely sötétbe vonja a falak egyik sima síkját. Bel-Salti-Nannar szép volt, és mindenkihez idegen. Társnői elhúzódtak tőle, mert érezték, fiatal testében mérhetetlenül öregebb náluk, a férfiak kerülték, mert érzékeikkel tudták, szüzessége mögött

nem a vágyakozás éhes tüze lobog, hanem szörnyű, elmúlt tapasztalatok hamuja hallgat szürke, könnyű halomként, így lett Bel-Salti-Nannar a Holdisten és Nin-gal, a Holdistennő templomáé, a templom és a Zikkurat lépcsős tornya fölött nyitottan kitáruló égbolté s a holdkorongé. Bel-Salti-Nannar szerette és ismerte a hagyományt. Úr városának szent, dicsőséges múltjáról fáradhatatlanul vallatta a földet, s mint kutató értelmű apja, ő is elolvasta a szobrokon, kőtáblákon a régiek titkos üzenetét. Tűnődő, nyugtalan, kérdező szellem volt – bátor szellem –, a kérdéseivel nem riadt vissza Nannar, a Holdisten és sugárzó hitvese, Nin-gal előtt sem. Őket is kérdezte, szüntelenül ostromolta; őket is érteni akarta, nemcsak hinni és szeretni. A kilenc öreg pap szelíd, mindent tudó mosollyal nézte keskeny, magas alakját, amint az esti Hold vonalán könnyű léptekkel haladt a szent területet keresztülszelő Szent Úton, és befordult a kilenc oszlop folyosójára. A kilenc pap azután csendben a kisebb szentélybe vonult, és meggyújtotta Nin-gal, a fátyolos istenasszony trónja körül a négy olajmécsest. Bel-Salti-Nannar felhaladt négyszer hét lépcsőfokon, és a csillagnézők négyzet alakú tornyában szemben állott a teleholddal. Kék köntösének puha anyagát éles ezüstderengésbe vonta a fény, és árnyékát tömören mögéje vetette. – Itt vagyok – mondta hangtalanul a fénykorongnak –, hívtál és itt vagyok, hogy szolgáljalak. Testem és arcom fénylő a Te fényességedtől, mint ahogy a Te arcod a Naptól sugárzik; de mögöttem sűrű árnyék esik a földre, mögötted sötét árnyék vetődik az égre, és akármit közvetítesz hozzám, és akármit közvetítek én Tőled tovább, mindennek égre és földre vetődő árnyéka van. Ezért, ha továbbszolgálok, mert szolgálnom kell a Te fényláncaidra fűzve, sírva teszem, mert nem értelek Téged, és nem értem önmagamat. Hét éven át beszélt így Bel-Salti-Nannar a teleholdhoz, és a telehold hét éven át hallgatott, és hallgatva parancsolt a vizek, a vér és a nedvek néma nyelvén. Bel-Salti-Annar azonban nem lankadt és nem fáradt el, figyelmét nem fordította másra, nem kérdezte a kilenc öreg papot, akik a négy mécsest mindig meggyújtották Nin-gal trónja körül a kis szentélyben; mert tudta, az ő tudásuk benne csak akkor válhatik az élet megtartó és megújító varázsitalává, ha maga merít a titkos forrásból, amelyet a kilenc pap szintén magányosan és egyenként keresett fel. A hetedik év hetedik hónapjában azután a telehold beszélni kezdett Bel-Salti-Nannarhoz: – Aki kitartóan kérdez, az mindig feleletet kap. Az emberek ritkán várják be, míg kérdésük megtestesül, nyíllá sűrűsödik, amely surranva berepül céljuk középpontjába, és feltöri a hallgatás mágikus pecsétjét. Te bevártad.

Megkapod a feleletet. Halljad, zárd magadba, és csak annak add tovább, aki hozzád hasonlóan megszolgált érte: A határtalanban és végtelenben, amely Ő, az igazságban, tökéletességben, örökkévalóságban, amely Ő, nem lehetnek korlátok. Mindennek, ami van, tehát az igazságnak, tökéletességnek, örökkévalóságnak, végtelenségnek az ellenkezője is lehetséges. Ha nem így volna, akkor csak fikció lenne az Ő szabadsága. Így állhatott tehát az örökkévalóból kiáradó szabad lény előtt a Tudás fája: a nagy analógia, így állhatott előtte a rossz, ellentétes, halálos és boldogtalan különút, a vágy által létrehívott anyag világ vonzó, kéjes, szép és kárhozatos tűzijátéka, amelytől az Örökkévaló intése óvta, de nem zárta el. A földi ember sem adhatja át élettapasztalatát a fiatal tapasztalatlannak. Mint fent, úgy – lent. A dolgok újra és végtelenségig ismétlődnek, mint a vízbe dobott kőnél a körülötte képződő körök egyre szélesedő gyűrűi. A lénynek tapasztalnia kellett a különutat, a rosszat, a halál formavilágát, hogy ne higgye, elfogadja, hanem teljesen átégve a megismeréstől tudja, hogy Nála a helyes út. Vele párhuzamos, Benne a megváltás. Az isteni dualitás: az Örökkévaló és mindannak az ellenkező lehetősége, ami Ő, látensen: Nin-gal. A fátyolos Istenasszony, aki már az elsüllyedt őshazában is uralkodott a kisebbik szentélyben, akit az elmúlt és eljövendő népek más és más néven imádtak és imádnak majd, aki ura a föld minden bűnös és áldott asszonyának, aki uralkodik rajtam alázatos szolgálóján, titkos nevemen, mely Sin, a közvetítő, aki uralkodik a bolygókon, naprendszereken, az egész Kozmoszon, akinek fátyla a Tejút és a hatalmas csillagködök. Ő atyáid istennője s az elsüllyedt őshaza tündöklő asszonya: Istar – az atlantiszi Isis. Nin-gaiban szunnyad a vágy. Nin-gal a kísértő. Ningalban lobbant fel a tükröződés vágya. Az örökkévaló, a nemző. Nin-gal a megtermékenyített Nagy Anyaméh, amelyből a harmadik: a Lény előárad Nin-gal halálos vágyának terhével és az Örökkévaló halált összezúzó megismerésével. Nin-gal létbe lépett az Ő igenje által, de Ő maga meg nem nyilvánult maradt. Nin-gal magzata: a Lény elindult. És elindult a nagy törvény: mint lent, úgy fent. A Lény, mint a nagy Anya és Apa, kettészakadt, a különút vágya és kíváncsisága miatt. A kettészakadás megszülte a taszítás nyomában keletkező ikererőt, a vonzást. A kettőből megszületett újra a három, és a három megint utánozta szülőit, így ömlött elő Nin-gal méhéből a lények végtelen sokasága, s külön-külön mindegyik, távolodó ismétlődése, szétáradó vízgyűrű köre a fent lejátszódó, csodálatos Istendrámának.

Ő kimondta az Igent. Mert a vágynak orvossága a kielégülés, rossznak a szenvedés. És ahol a vágy látensen szunnyad, ott szunnyad a veszély is, amely csak a létbelépés, a teljes kiélés mindenségen végigfutó köreivel hárítható el. Ő meg nem nyilvánult maradt, de része minden lénynek, mint meg nem nyilvánult, megsemmisíthetetlen belső lényeg. Ennek az isteni Énnek nincs szüksége tapasztalatra, ezt nem érheti változás és nem érheti halál. Nin-gal vágyakozik, ég a megtermékenyülés gyönyörében, szüli verejtékben magzatát, ujjong az idő káprázattáncában, és a múló, rothadó anyagból örök szépséget próbál formálni, újra meg újra szörnyű fiaskóval, mint a szobrász, aki hóból alkotja remekműveit. Nin-ga tapasztal, csalódik, szenved és pusztul a lét izgalmas kalandjában – és ő igyekszik vissza türelmes, néma, mindentudó isteni párjához a fájdalom tüzes kohóján át, hogy Benne feladhassa önmagát. De ehhez a háromból kettőnek és a kettőből Egynek kell válnia. A Lény visszatér Nin-galhoz, és Nin-gal Hozzá. És mivel minden lény belső lényege a mindentudó, türelmesen várakozó isteni Én, tehát külön-külön minden lényben, a létbelépés drámai analógiája mellett Ningal keserű csalódásának, belátásának és isteni párjához való visszatérésének vágya is lejátszódik: Az Egyetlen, Meg Nem Nyilvánult, örökkévaló felé emelkedő, érettebb Nin-gal meditációja, megismerése és kiábrándulása az anyagból. Nin-gal vágysikolya ma is hangzik a Mindenségben. Nin-gal keserű megbánásának jajkiáltása ma is hangzik a Mindenségben. A gyönyörsikoly lefelé, a Lét sűrűjébe hajszol. A megbánás jajszava visszahív az örökkévalóhoz. Így folyik a szüntelen bukás és szüntelen felemelkedés két egymás mellett futó spirálforgása. Minden menyasszonyban a fátyolos Nin-gal siet kéjes, boldog izgalommal a vágy és formateremtés veszélyes kalandja elé. Minden papnőben Nin-gal tesz szüzességi fogadalmat és szegül a szenvedést szülő vágyak és szenvedélyek ellen. Minden anyaméh Nin-gal új hite és kísérleti műhelye. És minden koporsó Nin-gal keserű kudarca, amelyből megbánás és megismerés fakad. Ahhoz, hogy valami feltámadjon, meg kell halnia, el kell rothadnia előbb. Ahhoz, hogy Nin-gal örökre feltámadjon Benne, neki és a belőle kiszakadt lényeknek át kell haladnia a halál és rothadás kapuján. Mint fent, úgy lent. Bel-Salti-Nannar csendesen kinyújtózva állt a csillagnézők négyzet alakú tornyában, szemben a nagy, lomha vonalú, homokhalmok mögött lesikló

holdkoronggal. Lélegzete lassan, mélyről szakadt fel melléből. Sin sápadt, titokzatos arca eltűnt, maga után vonta hosszú tejútfátylát, és helyet adott a szürkületnek. Bel-Salti-Nannar nem várta be a piros örömök nappali lámpását, a Napot. Lelépkedett a négyszer hét lépcsőfokon, végigsietett a kilenc oszlop folyosóján, amelyen hosszan, kérőn utánanyúlt a hajnali Nap fénycsápja, de ő nem fordult meg. Elhaladt a kilenc öreg pap mellett, akik a kis szentély ajtaja előtt sorakoztak kétoldalt, s mikor odaérkezett, elvonták előtte a függönyt. Bel-Salti-Nannar belépett a szentélybe. A négyzet alakú trónemelvény négy szegletén négy olajmécses égett, és derengő fénybe burkolta az Istennő elfátyolozott alakját. Bel-Salti-Nannar lekuporodott a trón elé, füstölőt szórt a rézserpenyőbe, meggyújtotta az illatos füvet, azután a kék füstkígyón át felnézett oda, ahol a fátylak mögött az Istennő arcát sejtette. A szentély eksztázis csendjével telt meg. Csak az őrködő papok számolták a napokat a kapu előtt. Hűs és néma omlással hulltak le a fátylak Nisn-gal alakjáról. Bel-Salti-Nannar a negyedik napon, a negyedik próba után már látta térdének, derekának és karjának lágy körvonalait. Az ötödik napon megpillantotta kezét s benne az élet kulcsát, a hatodikon, az utolsó fátyol lehullásakor meglátta végre az Istennő arcát… …amely saját arca volt, mintha tükörbe pillantott volna. Ekkor megértette minden dolgok káprázatát, az anyaggá sűrűsödött tévhitet, amely szétbontja Azt, ami Egy. Megértette, felismerte a lények világának és benne saját magának tragédiáját, de a feloldódás és szabadulás mérhetetlen messzeségbe tűnt előtte, valahol a Világnap felszívódásának legvégén, s ez elgyötört fáradtság, csüggedés keserűségével telítette belsejét: – Óh, Nin-gal, szegény, csöndes, csalódott anyag, Ningal, boldogtalan anyja a világnak! Itt kell maradnunk tehát, míg az utolsó vágy elég a Kozmoszban, míg az utolsó indulat fárosza kilobban, míg az utolsó kíváncsiság hamvába hull, míg az utolsó halál buborékja elpattan az Időfolyam tetején… Itt kell várakoznunk a Nagy Spirál táncát járva, a körtáncot, amelyet fáradhatatlan csont fuvolák kísérnek… … És arcán könnyek folytak végig, szemben az Istennő meztelen arcával, amelyen saját könnyeinek visszfénye csillogott. Hetedszer töltötte fel a négy olajlámpást a trónszék! négy oldalán, és a rézserpenyőbe új füstölőt vetett. A hetedik nap hajnalán, a lassan múló éjszaka után, felszáradtak az istennő könnyei. Arcán titokzatos mosoly ragyogott; a menyasszony mindent sejtő mosolya, és mögötte kivilágosodott hirtelen az ajtó, amely a Nagy Szentélybe, Nannar szentélyébe vezet. A legöregebb pap állt a küszöbön. Fehér köntösét a

Vízöntő halványzöld és aranyszínű jele díszítette. Kezét némán Bel-Salti-Nannar felé nyújtotta, akinek arcán most az Istennő mosolyának reménykedése áradt szét. Felállt, és követte a legöregebb papot a Nagy Szentély bejáratán át…"

A Nagy Szentély Egy másik estébe hajló alkonyaton Apám így folytatta elbeszélését: "…A Nagy Szentély belseje sötét volt, mint a legmélyebb kontempláció bársonyos belső tere. Bel-Salti-Nannar úgy érezte, nyitott szeméhez odatapad ez a sötétség, mint valami sűrű szövet. Egyenesen előrement, és kezét tapogatódzva, félénken előrenyújtotta. A szentély hosszú volt, lefelé lejtett és szűkülni kezdett. Az út síkosan csúszott a lába alatt. Fejét már meg kellett hajtania, mert homloka a mennyezetbe ütközött. A levegő fojtóvá lett; nyirkos, elutasító, idegen szag töltötte be töményen. Bel-Salti-Nannar fülébe tompa, lüktető hang hatolt, alaktalan és fenyegető, amely szinte elébe állt láthatatlan torlaszként. Térdre ereszkedve kúszott tovább az ellenszegülő dolgok között. Szorongás osont mögötte fekete bagolyként, szárnyának suhogása megérintette bőrét, és a rémület borzongásának apró gyöngyeivel verte ki. Már úgy érezte, a lehetetlenbe hatol. Teste hosszan elfeküdt a szűk gyűrűben, körmei kaparászva kerestek támpontot, hogy megkapaszkodva maguk után húzhassák a súlyos terhet. Közvetlenül szeme, verejtékes arca előtt két, sötétzöld fénypontot pillantott meg hirtelen. Megbabonázva meredt e két lidércre, s iszonyat jeges kígyója kanyarodott szíve köré. A két fénypont látóterét egészen betöltő arcból nézett rá; két hideg, gúnyos, gyűlölködő szem fókuszából. – Állj! – parancsolta Bel-Salti-Nannarnak a két szem, amelyek körül lassan, zöldes fényben kivilágosodtak a vonások. Bőre pikkelyes, nyálkás, rothadás fényében foszforeszkáló hüllőbőr volt. Tömpe, lebenyes orra mélyen benyomódott e puha, szétfolyó, állandóan változó állagba. Bel-Salti-Nannar borzadva látta, hogy homloka közepén nagy, beteg szemhéjú, lehunyt, halott szem van; egy harmadik szem, amely alól véres genny szivárog. Üreges szája sötét odvában sajátos nyüzsgés rémlett; zöld hátú, feketén gyűrűző testű, vérszínben csillogó férgek dolgoztak benne falánk tülekedéssel. De e feloszló szörnyetegfejben gonosz, erős élet parázslóit. Bel-Salti-Nannar érezte, mint nyomulnak az Arc mocsaras, leszívó gondolatai szelleme köré, mint fonják át meg át a gúny és kétely liánkarjai, hogy magukkal vonják az asztrálhüllőktől nyüzsgő mélybe, az állati lét szétszakadt tudatának nyomorúságába. – Nézz és láss! – sugározta az Arc némán. Minden Bel-Salti-Nannar

agyában szóvá lett közlés mögött elmondhatatlan emlékek, érzések torlódtak. – Megismersz-e végre, évtízezredek után engem, akit letagadtál, elvetéltél, megöltél, aki elől az anyag hétszeres fátyola mögé menekültél, aki miatt az emberhangok forró ólmát öntötted füledbe, aki miatt szemedet a föld fényeivel megvakítottad? Futottál és kiáltoztál, lerészegültél és ölelkeztél; idegen templomok istenei elé vetetted magadat szisztrumok, fuvolák, gongok zúgásában, hogy elűzd az én arcom emlékét, hogy elodázd ezt a pillanatot, mikor újra szemtől szembe állunk: gyilkos és áldozat, te meg én. Ha tudtad volna, hogy felém sietsz a Kis Szentélyen és a Nagy Szentély csapdáján keresztül, ha tudtad volna, hogy én hívlak, vonlak, csalogatlak, s hogy e szörnyű út végén nincsen megvilágosodás és megváltás, csak én, egyedül én, akkor inkább levetetted volna magadat a Zikkurat tornyából, hogy agyad, ez a vaksötét labirintus széttörjön a templom lépcsőjének kövein. De nem tudtad. A felejtés bűne ellened fordult, és te jöttél; legyengülten, örök hiányérzettől szomjasán, jöttél, hogy kiszolgáltasd magadat annak, aki a várakozásban, gyűlöletben és a te határtalan félelmedben erőssé lett, aki verejtékedből, véredből, könnyeidből táplálkozik, és most megvív veled saját szabadságáért; a különútért, a hatalomért fölötted és ellened. Bel-Salti-Nannar megmeredt testében az emlékek gőzei szálltak fel lassan, és didergő gondolatként lecsapódtak agyának belső falán. Már tudta, ki ez a háromszemű szörnyeteg: az ő levetett, elárult hite volt, a pokolra taszított szentség, a fehér mágiából feketére mocskolt erők koncentrációja az Időben, amelyet iszonyodva, lopva levetett magáról, mint ahogy az asszony bűne titkos gyümölcsét rakja le valahol idegen küszöb előtt, hogy nélküle jobban boldoguljon. Régen volt ez, az őshazában, a nagy pusztulás előtt, a harmadik szem hatalmának idején, mikor a lények a három világ paradicsomában éltek, és ezért nem félték a halált. A harmadik szem, a mágikus látás és hatalom kapuja az ember homlokán, amely az ellenszegülés és bukás pokoltorkává lett, mikor a Titánok ereje egymás ellen fordult, a bölcsesség kígyója lesiklott a fejből a hátgerincen át az ágyékba, és szenvedéllyé vált az ösztönök alvilágában. A szenvedély forró teste alatt kikeltek aztán az önzés, kirekesztés, ártalom, erőszak és pusztítás kobratojásai. A Titánok látták a szellemvilágot, de nem tapasztalták a halállal mérgezett, kéjes és kísértő anyagot; újszülöttek voltak a matéria labirintusában, és eltévedtek. A harmadik szem készülékével a Kozmoszból levonzott erők egyre sűrűbbek, rombolóbbak lettek, mert a másik boszorkánykörét kellett vele megostromolni, a másiktól kellett elragadni velük valamit, melyet az irigy érzékek megkívántak. A fénylő Napok tiszta sugárzása elfordult a földtől, és kilobbant kísértetbolygók mindent elnyelő és összezúzó vámpírcsápjai hatoltak le a meghasonlott lények transzcendens szervén, a homlokszemen át a világba. A felavatott papnőt is

elsodorta a mágikus vihar. Lelkében elsüllyedt a templom, tetejét gaz nőtte be, kulcsa elveszett, s a szentélyben bent, a föld alatt, a pusztulásra ítélt, elárult Eszme keserű, rothadó; szörnyű kísértetté vált, hatalmas démonná a Küszöb előtt. Mikor a Kozmosz bírái elérkezettnek látták az időt a pokoli színjáték megszüntetésére, a kis Hold lezuhant, tűz és víz törölte sima táblává a földet. A lázadó Titánt kiűzték a szellem örök paradicsomából. Homlokszemét elvesztette, csak helye maradt meg homályos sejtelmek gócaként a homlokcsont szemfedője alatt, kicsiny, rejtélyes miriggyé zsugorodva. A Titán emberré lett. Megismerte a bűnt és a szenvedést. Elvesztett szellemlátása, harmadik szeme helyett agytekervényeket fejlesztett magának; tétován tapogató, kauzális gondolatujjakat, amelyekkel a természet részlethieroglifáit ügyetlenül körültapogatta, de semmi fogalmat nem nyerhetett többé az Egészről, a csodálatos szintézisről. Az Ég bezárult, és az emberre rázuhant teljes, elbírhatatlan súlyával a halálfélelem. Gondolatujjai sötét semmibe tapogattak szánalmas tehetetlenséggel. Félelemből formált istenei halandó kényurak voltak, akik csak fenyegették, ijesztették, de vigasztalásuk hatástalan maradt az anyagi lét súlyos csapásai között. Világtalan két szeme nem látott túl a bölcső és a sír börtönfalain. A fejéből hátgerincén át az ágyékába siklott kígyó pedig új és új, élő, vérrel telt kéjáldozatot követelt. A világtalan halálraítélt vak gyermekeket nemzett a halálnak. Felszárnyalt Gilgames, a hanyatló Titán hatalmas eposza a halál első megrendüléséről, halandóvá lett barátja holtteste mellett: "Enkidu, drága barátom, mezők párduca te, Azután, hogy a Mindent elértük, lábunk alá a Nagy Hegy csúcsa lendült, legyőztük az Égi Kost, és mélybe vetettük Humbabát, a cédruserdő lakóját, micsoda álom ragadott meg téged? Arcod sötét, és hangomat sem hallod… Óh, nem emeled fel többé szemedet… Szívét megérintette, de az nem lüktetett. Megállt. A hű barát letakarta a mozdulatlant, mintha menyasszonya feküdne ottan, és feljajdult, mint az oroszlán, ordított, mint nőstény oroszlán, amelytől elrabolták a fiát, s a holtra borulva kínjában megszaggatta haját."*

[*Töredék]

Az emlékezés vizei alatt pedig, a tenger iszapos medrébe süllyedve ott várt, hallgatóit az Elfelejtett Templom, amelynek kulcsa elveszett, és befalazott szentélyében a bukott papok és papnők halott istene kísértett szörnyeteggé váltán. Bel-Salti-Nannar már tudta, hogy az Elfelejtett Templomban van újra. Rábukkant a múltba merült folyosóra, amelyet már megjárt egyszer, és amelynek emlékét a Bírák keze kitörölte lelkéből. A börtönné lett szentély ajtaja előtt torpant meg, amelynél őrt áll a megtagadott, kicsúfolt kultusz; saját mágikus formuláinak, alvadt hitének erőiből testesült démon. Bel-Salti-Nannar félt. Kimondhatatlanul. S ahogy félelme rémületté, majd jeges iszonyattá duzzadt, úgy izzott egyre élőbben a rothadás foszforeszkáló fényében a Küszöb őrzője. Ez a minden érzést meghaladó, vad elszörnyedés már-már pánikban, tébolyban, az őrület rikácsoló üvöltésében tört ki belőle, mikor mélyből felvetődő hajóroncsként előbukkant benne hirtelen a templom egyik oszlopára vésett diagram képe, amely a Küszöb őrzőjét ábrázolta és a papot, aki úrrá lesz rajta azáltal, hogy rávilágít; a lámpással, és szívét tőrrel szúrja át. Ekkor Bel-Salti-Nannar már tudta a formulát. A félelemdagály elült benne, s a figyelem feszült, sima szintjévé változott. A lámpás derengeni kezdett… s a szörny arca halványodott. E bús félhomályban szólalt meg Bel-Salti-Nannar belső hangja, amely felemelt tőrként villant meg a démon arca előtt: – Hogyan akarsz legyőzni engem, te szegény árnyék, engem, aki teremtőd és urad vagyok?! Hogyan győzhetné le a teremtmény az ő alkotóját, és az alkotó hogyan adhatna szabadságot saját kezének, hogy az tetszése szerint cselekedjék? Nálam a felelősség, és nálam a megváltás. Saját lényem egy darabjával találkoztam most benned, amelyet régi bűnöm lealjasított, de én meg akarom tisztítani. A bennem lévő istenben akarom szabaddá tenni, nem kívüle és ellene. Megváltalak, Őrző, azzal, hogy nem gyűlöllek, hanem sajnállak, nem taszítlak, hanem magamhoz vonlak, nem futok előled, hanem feléd nyomulok, és magamhoz ölellek. Megérintem és megmosom sebeidet, hogy a sötét, gennyes fekélyek fehér fénnyé oldódjanak, s a megalvadt Idő végtelenséggé áradjon széjjel. Jöjj… S az Arc fakóvá hamvadt. Nyálkás, duzzadt pikkelyei száraz hamuvá lettek, leperegtek a lámpás fényében. A két szem kialudt. A porként lehulló anyag mögött a csontkoponya szilárd váza rémlett fel egy pillanatra, azután az is szétesett, semmivé vált, mint a pára. Az őrző helyén kis gombostűnyi, fehér fénypont maradt, és Bel-Salti-Nannar szívében felzúgott az áhítatos öröm: a Nagy Szentély oltárának egyetlen lángja intett feléje, a soha ki nem alvó "Öröktűz" az alabástromkehelyben.

Bel-Salti-Nannar kiegyenesedett a széttágult térben. Szeme ámulva siklott végig a hatalmas oszlopok sima testén, fel a bársonykék égbolt csillagos kupolájára. Nyolc terem következett egymásra, mindegyik nagyobb a másiknál. A nyolcadik terem oltárán állott az alabástromkehely az egyetlen lánggal. Az oltár mögött a lét határtalanná vált. Mikor szeme hozzászokott a gyöngéd derengéshez, meglátta az oltár előtt a koporsót; ott tátongott előtte nyitottan. Bel-Salti-Nannar élettől forró, fiatal teste borzadva sejtette a kő hideg, halálos érintését. Arcába kibontott sírkamrák dohos szaga csapott. Testében kis, erőlködő, rémült kiállásokat hallott, mintha minden paránya külön életre kelve vészsikolyt hallatna, mintha vére, húsa, izmai, idegei a halálfélelem pánikjában elnyújtottan üvöltöző lázadókká változtak volna. Az életösztön e forrongó! húzták, taszították, rángatták el-el a nyitott koporsótól. De Bel-Salti-Nannar állva maradt. Tiszta szellemi tudatát kitépte az uszítok közül, s a Szent Cél magaslatáról hallgatást parancsolt mindeneknek. A lárma elült. Csend támadt. Mély, dermedt, várakozó csend. Bel-Salti-Nannar lassan beszállt a koporsóba. Hanyatt feküdt, s hosszan elnyújtózott a kő jeges karjai között. Teste fokozatosan lehűlt, és merevvé vált. Szeme néhányszor furcsán, kattanva lehunyódott, majd fennakadt. Még érezte, amint álla elernyed, szája kinyílik, majd hirtelen, mintha óriási erő taszította volna meg, zuhanni kezdett befelé szédítő irammal… Eszmélete, amelybe görcsösen kapaszkodott, kihagyott. Sötétség ömlött át rajta, mint fuldoklón a vízár. Tudta, nem szabad elvesztenie önmagát, és tájékozódnia, emlékeznie kell… – Hol is?… Nem… nem jő… Jelenben kell gondolkodnia… A fény az oltár előtt… és mögötte a tér kitágul… Óriási belső tér… mélyül és szűkül, mint a tölcsér… A tölcsér torka keskeny… Most érezte, hogy fejjel lefelé zuhan a tölcsér torka felé. Tudata szűkülni kezdett, mérhetetlen kicsi ponttá vált… … S átsiklott a szoros gyűrűn. Hatalmas, gigászi, zengő, zúgó, fénylő, rohanó, örvénylő, keringő világegyetem véráramába került bele, az alvilági Kozmoszba, melyben a halál és megújhodás szüntelen táncát járták a bolygók, napok, naprendszerek, tejútrendszerek és kavargó csillagködök. Mérhetetlen gyönyör, a hatalom részegítő kéje öntötte el; az Abszolút önmagában központosított érzete, ahogy tudata nőtt, növekedett, és áthatotta a Kozmoszt. Az ő erői voltak ezek! Benne, általa, körülötte és érte keringtek, örvénylettek, születtek, izzottak, meghaltak és újjászülettek a csillagok, napok,

naprendszerek. Ő volt hatalmas össztudata, szintézise; Titánja, istene ennek a világegyetemnek. A zúgó, zengő, fénylő, égő és izzó élettől áthatott örvénylés őáltala, benne játszódott, és általa nyert értelmet. Minden harmonikus volt, törvényszerű, lenyűgöző szépségű rendbe fogott; végtelen mozgástól és kimeríthetetlen erőtől áthatott. Elégedettség és büszkeség fenséges akkordjai kondultak meg benne a szférák ujjongó összecsengésének kíséretével. Magasztos, mérhetetlen magasságban trónolt a dolgok felett, és ahogy lenézett a világra, felszakadt benne a teremtés másnapjának boldog kinyilatkoztatása: "Minden imé igen jó!" És így tartott ez végtelen-végtelen időkön át a végtelen forgás, örvénylés, ismétlődés szüntelen egyenletességével; így zengett, zúgott, lángolt, izzott körülötte, benne és általa az egész világegyetem… …Míg lassan – végtelen időkön és végtelen ismétlődéseken át – megszületett benne az elernyedés, a fáradtság. Ez a fáradtság fokozatosan fásult közönnyé, fakó unalommá vált, majd türelmetlen elégedetlenséggé lobbant fel. Mást már nem diadalmas Titánnak, a boldog világegyetem boldog istenének érezte magát, hanem fogolynak. Fogolynak, egy érctörvények láncával átfont, befalazott börtönben. Végső oka és össztudataként egy egész világegyetemnek, magánya jeges és megoszthatatlan volt. Ekkor ebben a tűrhetetlen egyedüllétben, ebben a megoldatlan, kietlen magányban közelhajolt, közelnyomult belső világegyetemének parányaihoz, hogy lényeket keressen, akikben hiányérzetével tükröződhetik. Az egységes kép töredékekre robbant széjjel. Sok-sok zárt egyet látott mindenütt saját képmásaként, ahogy rohantak egymás felé és el egymástól, ahogy összeütköztek, harcoltak, szeretkeztek, imádkoztak, átkozódtak, szülitek, születtek, betegségekben sínylődtek, elpusztultak, és pusztult minden forma körülöttük, amelyet létrehoztak. Létükben meglátta ugyanazt a forgást, örvénylést, amely az ő belső kozmoszában ismétlődött, és meglátta külön-külön minden zárt egyben a belső mikrokozmoszt, amelynek parányai szintén magukban viselték ugyanezt a törvényt végtelen-végtelen ismétlődéssel. És akkor a borzalmaknak, reménytelenségeknek, halálos bánatnak és tehetetlen kínnak megrendülése rázta meg, mert felismerte az anyag csapdájának lent és fent mindent átható és eltorlaszoló, démoni lényegét, és egész tudata egyetlen kétségbeesett, sóvárgó törekvésben összpontosult: szabadulni! De van-e kiút abból, ami kör befut? Ki lehet-e kerülni a farkába harapó kígyó szorításából? Kívánkozása a szabadulásra mind erősebbé, szilárdabbá, egyre

hatalmasabb erőgóccá koncentrálódott; a tudata egyetlen éles, átható fénycsáppá szűkülve eggyé vált, azonosult ezzel a törekvéssel. Ez a tőrré feszült, hajlíthatatlan, törhetetlen varázsvessző találta meg azután az egyetlen rejtett rést, melyen át a körbefutó spirállabirintusból kijuthatott Valahová. Azt az állapotot, amelybe elérkezett: a Messiások Előcsarnokának nevezik.

Messiások Előcsarnoka Itt már csak a forma nélkül való feszültség volt. Az átmenet derengése. A szeplőtelen fogantatás jelene, melyben a Meg Nem Nyilvánult a Lét felé nyomul. Ez volt az Ige Kapuja. Itt ömlött át minden kinyilatkoztatás lényege, mielőtt Nin-gal világában a Szó anyagi leplébe öltözött volna. És itt vált Bel-Salti-Nannar tulajdonává a teljes tudás és a felszabadulás titka. Innen kellett visszatérnie utoljára a titkos úton, mint ahogy a Messiások Előcsarnokából minden lénynek vissza kell térnie utoljára, mert terhessé vált az Igével. Mikor Bel-Salti-Nannar a Nagy Szentély oltára előtt feltámadt koporsójából, már ott állt körülötte a kilenc öreg pap, mögöttük sorakozott kilencven tanítványuk, majd mindazok, akik lélekben az Igazi Templomhoz tartoztak, Várták, hogy szóljon hozzájuk, és megjelentse nekik, amiért visszajött. A legöregebb pap mélyen meghajolt előtte, és nevén szólította: – Visszajöttél hát, Bel-Salti-Nannar? – Visszajöttem – mondta csendesen az isteni néven szólított. – Visszajöttem, hogy szóljak hozzátok! Figyeljetek! Amit mondok, nem jegyezheti fel írás, és nem őrizheti kép. Amit mondok, az Út maga, a Tett maga s a tevékenység megszüntetése. Amit mondok, az a végső lépés. Amit mondok, azt hallani annyi, mint tenni, annyi, mint távolodni, mint magányosan és megoszthatatlanul alámerülni az elkülönültbe, melynek tölcsére az örvényből, a szétszakítottból, az Egység felszabadulásába vezet. Nem hely az, ahonnan jövök, mert minden hely ott ér véget, s a szó, hogy vég, az is megszűnik. Csak küszöbtől küszöbig kísérhet a beszéd fonala, a küszöbön túl megszakad: A titok az ember! Az ember istenképmás. Tükrözi Nin-galt. És magában rejti az örökkévalót.

Nin-gal csak a Nagy Világalkony beszívódásában válthatja meg önmagát, akkor, ha a méhéből támadt utolsó lény is visszatért hozzá. De az ember külön útra térhet. Az ember megválthatja önmagát. Az emberben megvan a kivezető kapu: Isten. A Nemző. A Meg Nem Nyilvánult. Figyeljetek a Messiásra. A Küldöttre, aki újra és újra megjelenik, hogy lejátssza a misztériumot. Végigjárja az utat, és maga után hív a szabadulásba. Végigjárja az utat körbe-körbe… aztán rátér a rejtett ösvényre, amely a titkos kapuhoz vezet. Figyeljetek! Egy asszony méhe megtermékenyül. Mindig és mindenütt, egymástól messze, egymásról nem tudva, elszigetelt fajok között, évezredek és óceánok távolságában felröppen a legenda: szeplőtelenül fogant! Szeplőtelenül fogant, úgy, ahogy a lét szeplőtelenül fogant meg Nin-gal méhében Istene által. A pillanat, mikor az Isteni gyermek megjelenik a földön, sötét és feszült. Bolygók fülledt, gyilkos közelállásban, borzalmakkal telítik a világot. Állócsillagok nyomasztó kisugárzása árad. Éjszaka fényuszályos üstökös szántja az eget. Napfoltok, mágneses zivatarok rázzák az idegpályák hálózatát, a földet és vizeket. Minden válság kirobban. A betegség akuttá válik, a mánia tébollyá, a harag bosszúvá, a viszály háborúvá, és a háború megállíthatatlan vértengerré. A mikro- és makrokozmosz feszültségektől rázott, gyászkórussal ébren tartott, vérrel öntözött három síkja remegve figyel a fontos szereplőre, aki most színre lépett, és elindult… A gyermek férfivá növekszik. Egyelőre mások lábnyomába lépked, emlékezik, készül; de a dolgok körülötte máris fölborzolódva figyelnek, és ellenszegülnek. Veszélyt éreznek. Mindennél nagyobb és mindennél rombolóbb veszélyt. Idegenség, a forró, rohanó életárammal ellenséges princípium dermeszt benne. Csempészárut hordoz; halálos veszélyű robbanószert, amely felbontja az anyagot. S az anyag eléje áll. Eléje áll benne, a saját testében, saját vérében, érzékeiben, húsában, idegeiben, és gyötörni kezdi. Gyötri gáncsokkal, nevetségességgel, leküzdhetetlen akadállyal, rágalommal, éhséggel, nyomorral, betegséggel; gyötri kétellyel, szépséggel és a gyönyör sokarcú kísértésével. E kísértésekből azonban tisztító, erősítő próbatétel lesz, s a Messiás továbbhalad.

Léptei gyorsulnak. Már új úton, a maga útján jár. A lábnyomok elmaradtak. Ő vág ösvényt, Ő rak le nyomot és jeleket. Színt vallott. Magányos alakja körül gyűlölködő moraj kél. Felismerték: Ő az! Magányos alakja körül őrült sóvárgás és vad reménykedés lángol. Felismerték: Ő az! Magányos léptei után erőtlen lábak topognak. Felismerték: Ő az! A körbefutó áram vad erővel örvénylik; magával tépi la pillanatlények kapaszkodó kezét, elmossa az utakat, feloldja és újra formálja az örökké áradó anyagot. Forog, forog a lét kereke, kápráztat, szédít, elvakít… …A Messiás előtt azonban szétnyílnak a forgástól tömör árnyékfalak, és ő átkel a létesülés áradatán. Az örvény fénybe borul egy vakító pillanatra a figyelő három világ előtt, és megmutatkozik a Kapu. Hiába ront rá az anyag, hogy letiporja, megcáfolja, elmossa. A Messiás kínhalálából mártírium lesz, és a mártíriumból kulcs, mely a szabadulás kapuját nyitja. A Misztérium lejátszódott a nézők előtt. A kinyilatkoztatás megtörtént. A Szó elhangzott. Égnek a jelzőtüzek, és derengve utat mutatnak a lábnyomok: az Út a szenvedésen, halálon át a Megváltáshoz vezet. A csarnokban csend támadt az elhangzott szavak után, Bel-Salti-Nannar karcsú alakja egyre sápadtabban derengett a végtelenné tágult csarnok holdaskék hátterében. A pillanat, mikor eltűnt, megfoghatatlan volt. Először a legöregebb pap követte, azután követte a többi nyolc, majd kilencven tanítványuk lépkedett nyomukban és mindazok, akik lélekben az Igazi Templomhoz tartoztak: a titkos, világi papok, a szent tudomány művelői, az igazat álmodok és bölcsek. Így történt, hogy amikor Úr sorsa beteljesedett, a templom, Nannar temploma üres héj volt csupán, melyet lelke elhagyott. A templom elnémult. Csarnokaiból nem zengtek elő többé Nannar és isteni hitvesének himnuszai; oszlopai közül nem kanyarodott elő a körmenet színes kígyója magasan lengő szent jelvények sátra alatt, hárfák és lantok pengésében. A vihar, amely régóta készült keleten, a hatalmas szellemi erők eltávozása után kitört nemsokára. Belzacárt, Bel-Salti-Nannar fivérét, aki atyja helyetteseként működött, a betörő perzsa hadsereg legyőzte és megölte. Nabunaid fogságba jutott, Babilon országai Nagy Kürosz kezére kerültek. A nép, amely tudatlan gyermek módjára élt a templom körül, furcsán fázni kezdett, elárvult a halott kultusz teteme mellett. Hiányérzetében továbbvándorolt, elszéledt, hogy újabb fényforrást keressen, mint a téveteg bogarak raja. Nannar templomának falai között felállította lassan őrlő malmait az Idő. A perzsa királyok ekkor már felvették Zoroaster vallását, teljesen új hitükhöz pártoltak, s így képrombolás is gyorsította Úrban a természetes, lassú

pusztulást. A népes városból csak romhalmaz maradt, még a nevét is elfelejtették. A Zikkurat nyílásaiban baglyok fészkeltek, sakálok rejtőzködtek. Beduinok ütöttek tanyát a Szurokhalom árnyékában, nem sejtve, hogy a porladó homok és kőtörmelék alá temetett szentély végső és legszentebb csillagkikötő volt egykor, amelyből a Felszabadultak keltek útra a Messiások Csarnoka felé…

"A férfi, aki nem hal meg" Tizennyolc éves koromban a teoretikusok csoportjából, vagyis a második fokozatból átkerültem a harmadikba, a praktikusokhoz. A laboratóriumi munkát apám vezetésével teljesen újnak és izgalmasan szórakoztatónak találtam. E csendes, elmélyült órák alatt ismertem meg az anyag valódi természetét, tulajdonságait és az anyag mögött működő isteni életerő hatalmas törvényét. Burrhus, a szegény, vak tévelygő, csak játszott ezekkel a jelenségekkel, mint gyermek a robbantószerrel. Homonculus már sokat tudóit, mégis nyomorultul kevesebbet egyetlen működő, élettitkokkal telített sejtnél, amely egy-egy szervezet parányaként pillanatonként végrehajtja a transzmutáció csodáját. A Rend, amelyhez tartozom – tagjait nevezték légyen Rózsakereszteseknek, Templáriusoknak, Trinosophusoknak – lényegében egyenes folytatása volt a hagyományőrző és a legmélyebb bölcselettel foglalkozó ősi közösségeknek. Pitagorasz iskolája éppúgy ennek a szent Öröktűznek őrzője volt, mint az Esseusok Rendje Judeában, amelyben Jézus készült Krisztusi feladata betöltésére. A Szabadkőmíves Páholyt szándékosan nem említem e helyütt, noha hosszú időn keresztül ugyanazt jelentette, mint a felsorolt másik három; később azonban eltért eredeti céljától, és a világ dolgai felé fordult. A Rend két központja a XVIII. században Hessei Károly kastélya és a Schleswigben lévő louisenlundi misztikus iskola volt. Vezetője a tömegek előtt hírhedt, az előkelő körök által félt, félreértett és csodált, s a választottak állal mélységesen tisztelt St. Germain gróf, Hessei Károly barátja volt, "a férfi, aki nem hal meg". A titokzatos varázsló. Tudós, művész és mágus. Évezredek szemtanúja, a Titkos Testvériség légrejtélyesebb küldötte. A hermetikus, alaptételeiben és szertartásaiban egyiptomi eredetű Rend Rosenkreutz Keresztély keresztény misztikáját is magában foglalta. Rosenkreutz Keresztély 1388-ban született. Német nemesember volt. Kolostorban nevelkedett. Egy szentföldi zarándokútja alkalmával, Damaszkuszban néhány tudós arab beavatta őt a titkos tudományok

misztériumaiba. Három évig maradt Damaszkuszban, azután az afrikai Fezbe utazott. Ott további ismereteket gyűjtött a mágia és a makro- és mikrokozmosz összefüggéseinek tudományában. Ezután Spanyolországon keresztül visszatért Németországba. Alapított egy kolostorszerű közösséget Sánctus Spiritus néven. Oda vonult vissza, és folytatta tanulmányait. Később annak a kolostornak, amelyben nevelkedett, néhány szerzetesét tanítványául fogadta, és megalapította a Rózsakeresztesek első társaságát. Ezek kutatásaik eredményeit könyvekben fektették le, amelyek még ma is a Rózsakeresztesek birtokában vannak. Rosenkreutz sírját halála után 120 évvel fedezték fel. Lépcső vezetett egy föld alatti sírboltba, melynek ajtaján felírás volt: "Postannos CXX patebo." A sírboltban fény égett, mely abban a pillanatban kialudt, mikor beléptek. A sírboltnak hét oldala, hét sarka volt; minden oldala öt láb hosszú és nyolc láb magas. Felső része az eget, alsó része a földet szimbolizálta. A tetőzet háromszögekre, az oldalak kvadrátokra osztódtak. Közepén oltár állt. A mérősített rézlemezre az A. C. R. C. betűket és a: "Hoc Universi Compendium vivus mihi Sepulchrum feci" szavakat vésték, Az oltárt négy alak vette körül. Mindegyiken felírás volt: Nequam Vacuum Legis Jugum Libertes Evangelii Dei Gloria Intacta Az oltár alatt megtalálták Rosenkreutz holttestét, amelyen az enyészetnek nyoma sem látszott. Kezében pergamentekercset tartott, a tekercs oldaláról arany "T" betű világított. A Rózsakeresztes Rend tagjai fogadalmat tettek, amelyek között elsőként a titoktartás kötelezettsége szerepelt. Rosenkreutz valójában küldetést teljesített, s a távoli Mesterek utasításait hajtotta végre, akik elérkezettnek látták az időt "szellemi nagykövetségek" létesítésére. A "Fraternitas roseae crucis" külső története ma már eléggé ismert ahhoz, hogy ehelyütt ne térjek ki rá; St.-Germain személye azonban annál zavarosabb találgatások céltáblája. Nyilvánosság előtt megmutatkozó élete annyira meglepő, egyénisége oly szokatlan, lenyűgöző és elragadó volt, hogy sem meghatározni, sem átlagos emberi értelemmel megérteni nem lehetett. Utazásai, univerzális képességei, ismeretlen eredetű gazdagsága, átható, minden dolog lényegét azonnal felismerő okossága, szellemessége szorongást, nyugtalanságot, gyanút keltett. Kalandornak, szélhámosnak nevezték azok,

akiknek mindenre cédulát kell ragasztaniuk ahhoz, hogy nyugodtan élhessenek tovább szűk dimenzióik között, noha egyetlen szélhámosságon, egyetlen sarlatán kísérleten nem érte rajta senki, aki ismerte. Kétségtelen az is, hogy uralkodók, filozófusok, tudósok, művészek nagyrabecsült tanácsadója és barátja volt. Húszéves voltam, mikor megismertem. Váratlanul látogatott el Grotte várába. Akkor már sokat hallottam róla. Engedélyt nyertem arra is, hogy a titkos könyvtárat látogathassam, amelyben nagyrészt St.-Germain híres és bámulatosan teljes okkult könyvtárát, ritka, értékes kéziratait őrizték. Világi barátai, akik tudtak ezekről a kincsekről, hiába kutattak utánuk színleges testi halála után, De ismertem festményeit is, amelyeket olyan ragyogó, saját maga által kevert színekkel festett meg, hogy elkápráztatták a nézőt. Köztudomású volt, hogy Vanloo, a francia festőművész könyörögve kérte, árulja el neki színkeverésének titkát, de St.-Germain a kérést visszautasította. Versailles-ban hegedűhangversenyeket adott, szimfonikus hangversenyt vezényelt vezérkönyv nélkül, dalokat és operát írt. Nagy Frigyes, Voltaire, Madame de Pompadour, Rousseau, Chathan és Walpole, mindazok, akik ismerték, kíváncsiságtól hajtva versenyeztek, hogy származását felfedjék. Általában Rákóczi erdélyi fejedelem fiának tartották, később a Theozófia magának Rákóczi Ferencnek hitte, aki helyett, a világ előtt való elhalálozásakor, más valakit temettek el. Voltak, akik azt állították, hogy különböző országokban más és más nevek alatt bukkant fel, így Velencében Marquis de Montferrat, Comte Bellamare vagy Avmar; Pisában Chevalier Schvening, Milánóban és Leipzigben Chevalier Weldon, Genuában és Leghornban Comte Soltikoff, Schwalbachban és Triesdorfban gróf Trarogy, Drezdában Rákóczi, Párizsban, Hágában és Szentpétervárott St.-Germain neve alatt. A misztikus írók közül néhányan kapcsolatba hozták személyét a rejtélyes Gabalais gróffal, aki megjelent Villiers abbé előtt és néhány, a submundán szellemekről szóló értekezést nyújtott át neki. Mások szerint azonos volt azzal a nevezetes Signor Gualdival, aki Hargrave Jenningset arra késztette, hogy "A Rózsakeresztesek, azok szertartásai és misztériumai" című könyvében róla írjon. Ugyancsak azonosnak gyanították Count Hompeschsel, aki a Máltai Lovagrend utolsó nagymestere volt. Életének ez a szédítő sokfélesége méltán megzavarhatta az emberek ítéletét, noha bizonyos, hogy nem ő rejtőzött a felsorolt nevek mindegyike mögött. A világ óriási volt még akkoriban, és a távolságok nagyok. St.-Germain gróf híres, ragyogó személye nem egy kalandor képzeletét gyújtotta fel, aki azután országok távolságában alaposan visszaélt a nagy egyéniség nimbuszával, így történt ez a másik beavatott, Cagliostro esetében is, akinek törekvéseiben tiszteletre méltó alakját a történelem teljesen eggyé olvasztotta Joseph Balsamónak, a kókler

szélhámosnak személyével, holott magam meggyőződtem róla, hogy Cagliostro és Balsamo nem egy, hanem két ember, mégpedig egymástól alaposan különböző egyéniség. Aki azt hitte, hogy St.-Germain gróf sokféle megjelenési formája egyetlen köznapi, gyarló célt takar, azt ugyanis, hogy anyagi előnyökhöz jusson általa, alaposan tévedett. Festmény- és drágakőgyűjteménye páratlan volt a világon. Pompadour asszony írásos tanúsága szerint a király kincstárát Velasquez- és Murillo-képekkel gazdagította, a Marquise-nak legnemesebb és felbecsülhetetlen értékű drágaköveket ajándékozott. St.-Germain mindig pártfogó volt, és sohasem pártfogolt. A legkisebb mértékben sem élt soha vissza a bizalommal, amellyel kitüntették. Gyümölcstelen maradt minden olyan törekvés, amely vagyonának eredetét és nagyságát akarta meghatározni. Sem bankokkal, sem bankárokkal kapcsolata nem volt, mégis olyan légkört támasztott, mint akinek korlátlan hitele van. XV. Lajossal baráti viszonyban volt. Kémiai tudása lenyűgözött mindenkit. XV. Lajos kérésére az udvarnál gyémántok és smaragdok foltjait távolította el. Meglepő eredményeket ért el drágakövek színezésében olyan módon, hogy saját találmánya színeit porrátört gyöngyházzal keverte össze. A király hálával és csodálattal vette körül. Az udvar életét egészen felforgatta. Izgalmas, új tónust, misztikus, friss légáramlást vitt az arisztokrácia merev formalizmusába. Mindenütt csodát vártak, alchimiáról, jövendölésekről, St.-Germain különös leveleiről és kijelentéseiről tárgyaltak. St.-Germain sok ezer évre visszamenőleg tökéletesen ismerte az eseményeket. I. Ferenc udvarának jeleneteiről úgy beszélt, mint aki személyesen ott volt, leírta a király külsejét, utánozta hangját, modorát – de Babilonról Nagy Kürosz uralkodása idején éppen ilyen részletes adatokat, bizalmas apróságokat közölt. Az embereket elképesztette. Voltak, akik beteges hazudozónak, feltűnést hajszoló sarlatánnak minősítették, noha el kellett ismerniök előadásainak közvetlen természetességét, adatainak pontosságát, minden vonatkozásban káprázatos tudását, s azt, hogy szavai meggyőzően hatottak. Géniuszát nem utolsósorban jellemezte mélyreható áttekintőképessége, mellyel az európai helyzetet felismerte és a tökéletes ügyesség, amellyel politikai ellenfeleinek vágásait kivédte. Mindenkor olyan ajánlólevelei voltak, amelyek megnyitották előtte a kapukat Európa legfelsőbb köreibe. Nagy Péter uralkodása idején Oroszországban tartózkodott, az 1737 és 1742 közötti időben pedig a perzsa sah udvarának megbecsült vendége volt. De Perzsiától Franciaországig, Kalkuttától Rómáig ismerték és tisztelték. Nyelvtudása már természetfeletti volt. Olyan folyékonyán beszélt németül, angolul, olaszul, portugálul, spanyolul, piedmontes-i kiejtéssel franciául, görögül, latinul, szanszkritul, arabul és kínaiul, hogy minden országban, amelyet meglátogatott, valóságos

bennszülöttként fogadták. Mind a két kezét egyforma ügyességgel használta, olyannyira, hogy ugyanazt a szöveget egy időben mindkét kézzel leírta. Amikor később a két papírlapot egymásra fektették és átvilágították, a két írás sorai és betűi tökéletesen fedték egymást. De képes volt két kezével különböző szöveget is írni; egyikkel szonettet, s a másikkal misztikus verset. A transzmutációt a nyilvánosság előtt kétszer hajtotta végre. Ifjító, szépítő elixírjeiért, orvosságaiért valósággal tülekedtek mindenütt, ahol megjelent. Engem, őszintén szólva, megzavart az, amit hallottam róla. Nem abban kételkedtem, hogy képességei rendkívüliek. Ha valódi mágus és beavatott volt, akkor birtokában kellett hogy legyen ez a sokféle tudás is. Azon lepődtem meg, s az keltett bennem ellenérzést, hogy ilyen nyíltan, szinte hivalkodóan, káprázatos vagyon csillogó keretében ágál vele csodáló, szörnyülködő vagy gúnyolódó fajankók előtt. Miért kellett egy Adeptusnak két komornyik, négy, tubákszínű, aranysújtásos formaruhába bújtatott lakáj? Miért utazott akkora és olyan díszes ruhatárral, mint valami kurtizán? Miért változtatta hetenként az ékszereit és évenként a nevét? Apámnak szóvá is tettem kételyeimet. Mosolygott. – St.-Germainnek éppen annyira nem kell ez a keret, mint neked, vagy nekem. Ez életből már nincsen több igénye, mint egy remetelak a Himalája szívében, ahonnan jött, ahonnan a nála hatalmasabb erők a világba küldték, hogy egy meghatározott missziót betöltsön; s ahová feladata elvégzése után visszatér majd. Tudnod kell, hogy a legdúsabb lakomában sem nyúl soha ételhez, csak a saját receptje szerint készített sovány, hústalan étrendet fogyasztja. A keleti ezoterizmus alapelvein épült koncentrációs, meditációs gyakorlatait lankadatlanul elvégzi a kora hajnali órákban, és asszonnyal nem érintkezik. Mivel a silány kövek drágakővé változtatásának titka éppúgy birtokában van, mint az aranycsinálásé, igen egyszerű dolog neki megszerezni azt a tetszetős álruhát, amelyben a világ inkább elfogadja és figyel rá, mintha sárga köntösű, borotvált fejű szerzetesként jelennék meg. Sokféle kápráztató képessége nem egyéb, mint az orvos ügyeskedése, mellyel a beteg gyermekek képzeletét leköti, mialatt vizsgálja őket; keserű orvosságot csempész a szájukba, esetleg veszélyes kelést távolít el róluk. Ez a beteg és szellemi egészsége forrásától teljesen elszakadt, erjedő világ nem értené meg a Mágust a maga hatalmas egyszerűségében. Finnyásán, túlbonyolultan, rögeszmésen sodródik a krízis felé. St.-Germaint is, mint minden megbízottat, remegő talajú, zord alkonyaiban küldték ki, hogy felállítsa a lélek mentőállomásait. De micsoda gongot kell vernie, micsoda harangokat kell zúgatnia, micsoda színeket, soha nem látott fenoméneket kell mutatnia annak, akire az anyagba vakult és siketült szerencsétlenek, beteg gyanakvók föléreznek. Királynak kell lennie a királyok között. Krőzusnak a dúslakodók között, és mágusnak a

filozófusok között. Értenie kell mindenki nyelvén, látnia kell mindenki szemén, hallania kell a titkos hangokat, melyek a látható események mögött suttognak, hallania kell a hívást falakon, országokon át, és át kell hatolnia a falakon is. – De hát ki ő valójában? Mióta él egyetlen testben?! – kérdeztem fellobogó kíváncsisággal. Apám okos, értő szeme szelíden pihent rajtam: – Ugyanezt kérdeztem én is sok évvel ezelőtt, tőle magától. Akkor én is a praktikusok csoportjába tartoztam, mint most te. – És mit felelt? – kérdeztem mohón. – Azt, hogy apja a Titkos Tudomány volt, anyja a Misztériumok. – És… te beérted ezzel a felelettel? – kérdeztem csalódottan. – Akkor mindjárt nem. Később beláttam, hogy felelete mindazt kimerítette, amit egy igazi Adeptus mondhatott önmagáról. Esteledett, mikor felmentem a parkból apám dolgozószobájába. A parkban, egészen addig, míg a szürkület be nem szőtte a látható formákat és színeket, természetfigyelő és szimbólumfejtő gyakorlataimat végeztem. Különös alakú, csiszolt kavicsokat szedtem össze az öreg fák között tovasiető patak medréből, amelyeknek finom, áttetsző testét erővonalak erezték ősi hieroglifákként, és furcsa üzeneteket közvetítettek Lilithtől, a természetanyától. Szenvedő, vágyakozó, lázadó sikolyok bomlottak elő a néma vonalakból, csak olvasni kellett őket. Nyüzsgő hangyabolyt figyeltem egy hatalmas, görcsös ujjgyökerekkel földbe kapaszkodó platánfa tövében, törzsén és levéléin; egy valóságos hangya-metropoliszt szorgos, lenyűgöző munkájába merülten a közösségi ösztön rabjaiként. E bolyt figyelve megvilágosodott előttem a tömegesítés kísérletének örök fiaskója, amely a külső felszabadulás délibábjáért a legnagyobb rabság körketrecébe zárja magát. Fenntart és szolgál egy életformát, amely sehová nem vezet, őröl mag nélkül, óriási erőfeszítést végez tartalom nélkül, mechanizmusát precíziós mesterművé fokozza cél nélkül, míg csak a millió töredékre szétszilánkolódott démonikus össztudat ki nem tépi magát e zseniális és szörnyű sejttársadalom örvénylő poklából, hogy egyetlen, öntudatos individuummá születhessen. Esténként beszámoltam apámnak eredményeimről. Ezúttal is – szép, langyos, szeptemberi nap volt – leraktam zsákmányomat, a kavicsokat íróasztalára, ahol dolgozott. Láttam, írását befejezte éppen, és várt rám. Figyelmesen meghallgatott. Előadásomhoz hozzáfűzte csendes megjegyzéseit, amelyek sokszor egész gondolatkomplexumokat vontak éles fénybe, bátorítottak és inspiráltak. Mikor beszámolóm véget ért, elköszöntem tőle, hogy vacsorához készülődjem. Visszatartott. – Maradj még. Látogatót kapunk.

– Látogatót?! Csodálkoztam. Tudtommal nem érkezett hozzánk híradás, lovas küldönc levéllel vagy futár. – Kit? A szobában már eluralkodott a homály. Hirtelen megéreztem, hogy rajtunk kívül jelen van valaki… aki néhány pillanattal előbb még nem volt ott. Apám velem egy időben észlelte a jelenséget. Felállt. Tekintetének irányát követve én is megfordultam. A jövevény az ablak selymesszürkén derengő négyszögében állt, és most előbbre lépett: – Talán lámpát gyújthatnánk már, Cornelius – hangja végtelenül megnyerő volt, szóejtése csiszolt és kellemes. – Isten hozott! – szorította meg kezét apám bensőséges örömmel. Akkor már tudtam, kicsoda, és lámpalázas izgalom hullámzott át rajtam, amely mozdulatlanná nyűgözött, mialatt apám a borszeszégővel bajlódott. A szétömlő, kékesfehér fényben St.-Germain hozzám, lépett. Kezét nyújtotta, és fürkészőn arcomba nézett. – Ő az hát! – mondta apám felé intve, baráti mosollyal. Erős, száraz, jó érintésű tenyerének szorítása feloldotta zavaromat. – Hosszú idő óta végre… de nem először… jó estét! – mondta halkan, szemével szemembe kapcsolódva. – Jó estét – köszöntem vissza felszabadultan s egyben önmagámról megfeledkezve, ahogy belevesztem e rejtélyes férfi arcának szemléletébe. Én is úgy éreztem, nem először látom. Emléke valahol mélyen-mélyen szunnyadt bennem. "Hosszú idő óta… végre… de nem először…" Igen. Ő tudta, hol, a múltnak milyen szédítő távlatában találkoztunk, rajtam csak az emlékezés árnyéka suhant át. Szeme sötét volt, titkos, szelíd, okos humortól csillogó, átható, fürkésző s egyben mindent értő. Arca hosszas, orra finom, vékony, kissé hajlott; szájszögleteiben szemének okos, megnyerő mosolya bujkált. Ha nevetett, nemcsak tökéletes fogsora szépítette meg, hanem egy, az egész arcán eluralkodó, végtelenül vonzó, tiszta, derűs kifejezés. Bőre kissé barnás, haja fekete volt. Középmagas, arányos termetén egyszerű, sötét, de nagyon finom szövésű ruhát viselt. Formás, izmos lábszárára feszes selyemharisnya simult. Korát nem tudtam megállapítani. Neve nem hangzott el közöttünk. Szokatlan volt az is, hogy megismerhettem, hiszen a Rend alsóbb fokozatában lévők nem ismerhették magasabb rangú társaikat, csak azokat, akik egy fokozattal fölöttük állottak. Az én helyzetem születésemtől fogva kivételes volt. Apám akkor már a nyolcadik fokozathoz, tehát az utolsó előttihez tartozott: Magister volt. Utána már csak a Mágus következett. Ő irányította első gyakorlataimat, és mesteremmé lett. St.-Germaint, ha váratlanul meg is jelent a Rend

összejövetelein Rotenburgban, senki sem szólította világi nevén, mint ahogy a Rend minden egyes tagjának más neve volt a közösségben, mint amelyet a világban viselt. St.-Germain neve a Testvériségben "Tempo aperto" (nyílt templom) volt. De amikor a titkos beavatási szertartásokat vezette, Hierophantnak nevezték. A Rendnek tehát kilenc fokozata volt. A Junioresek, a Theoretikusok, a Praktikusok, a Philosophusok, a Minoresek, a Majoresek, az Adeptus extempusok, a Magisterek, végül a Mágusok csoportja képezte az alsóbb fokozatokban eléggé népes, feljebb azonban egyre magányosabbá váló okkult hierarchiát, amelynek végső pólusa a mágikus kilences szám után Isten volt: a 10-es. Vagyis 1: Isten és a világ: 0 dualitása. E kivételes lehetőség nem ölembe hullott kegyelem volt. Megszolgáltam érte valamikor. Fokozatosan, a beavatás mélyülő csendjében szakadt fel bennem később az emlékezés. Bukásom előtt, sok-sok évszázadon át a Közösség tagjaként eljutottam egészen a végső próbák küszöbéig. Tehetséges voltam, értelmes és fegyelmezett, de csak emberi mértékig. A tudatos halál és újraszületés görcsös krízisében megtámadtak gyengeségeim: a nem egész ismeretből származó félelem, a hiányos tapasztalásból eredő kíváncsiság és a ki nem élt érzelmességből fakadó szenvedélyesség. Pedig ideáljaim magas ideálok voltak, és elméletben sokat értettem meg a lét titkos szimbólumaiból, igazságaiból. Visszatérésem mély, bensőséges örömet okozott rendtársaimnak s a Mágusnak, aki soha nem szűnt meg számon tartani a Rend tagjaként. Ez időbeli visszaesés valójában – minden egyéni nyomorúság ellenére – gyakorlati próba volt egy, a misztikus beavatás belső terében elhangzott tételből, melyet kívül, a szövevényes, egymásnak ütköző, zűrzavaros anyagi valótlanságok között kellett jól megtanulnom, megértenem és örökké élővé tennem. A beavatás misztériuma mindig kétszer történik. Egyszer, mikor a föld szférájába alámerült lény, tapasztalaton innen, de a másik világ még el nem homályosult tudatával belép a Misztériumok Templomába. A próbák, amelyeken magányosan, a sűrített időben és összeszűkült tér csendjében átég, néhány markáns vonallá koncentrált, el nem törölhető vázlatként a lelkébe maródik, mert ezek a próbák a lét minden későbbi kísértésének, lehetőségének, veszélyének és valódi értelmének szimbólumát rejtik. A vázlatot a lélek őrzi. Vonalai az egyre sűrűbbé váló testruhán is átderengenek, ha megfejtésüknek kulcsát el is vesztette a gyengülő emlékezet. Ez az égő-sajgó derengés, amely átszövi a nyugtalan éber álmokat, és helyről helyre, élményről élményre hajszol a nappali világ barikádjai között. Ez az örök elégedetlenség, az ájult előrenyúlás az Időben pillanatcélokért, amelyek mögött mindig ez a chimaera, ez a szent lidércláng csalogat tovább, szenvedélyen, becsvágyon, emberi tudáson, halálon, születésen, új és új

életformákon túlra, egyre messzebb és mégis kiszabott pályán a térkép szerint, vissza a kiinduláshoz. És itt következik el a második beavatás. A végső. Az út végén. A tüzek kilobbanása után. A megélt tapasztalatok után. Az élővé lett elmélet megrendülésében. Az első misztérium templomának kapuja befelé, a második misztérium kapuja kifelé nyílik. Aki azonban belépett egyszer a kapun, nem találhat a kijáratra addig, míg végig nem járta az út hatalmas körívét kaputól kapuig. * St.-Germain megjelenése Grottéban nagy változást hozott életembe. Apám közölte velem, hogy a gróffal együtt Párizsba utazom. Éreztem feszült figyelését, hogyan fogadom ezt a lehetőséget. Örömmel? Izgalom gyanús hullámzásával? Szorongással vagy tisztázatlan nyugtalansággal? Becsületesen szembenéztem önmagámmal, és nem féltem kitárni előtte a kiégett, behamuzott csendet, amely ezt a területet elborította bennem. Tudtam, ha küldenek, mennem kell, megtanultam, hogy minden elém jövő vagy szándékosan elém helyezett esemény sajátos, csak engem érintő része feladatomnak. Engedelmesen meghajoltam a határozat előtt. – Mit kell tennem Párizsban? – kérdeztem halkan. – A gróf titkára, famulusa leszel. Figyelni, tanulni fogsz, és mindenben követed az ő utasításait. – Meddig kell távolmaradnom?! – lobbant fel bennem a fájdalmas, gyöngéd sóvárgás szüleim, az öreg park s békés munkába mélyedt napjaim után. – Amíg küldetésed véget ér – mondta apám szilárdan, s én elszégyelltem magam mohóságom, kíváncsi éretlenségem miatt. Anyám mellette állt. Keskeny, sápadt arca annyi élő biztatástól sugárzott, hogy átöleltem. – A távolság nem köti a szellemet – súgta fülembe. – Fontos vizsgák előtt mindig át kell lapozni az előző tananyagot, nincs-e valahol hézag az ismeretben. Eredj csak békével, Cornelius…

A múlt első követe Utazásom a szeretetre méltó, szellemes St.-Germain gróf társaságában végtelenül szórakoztató volt. Kitűnően épített, párnázott hintónkat, amelyben különféle elmés szerkezetek szolgálták a kényelmet, a gróf híres, telivér paripái húzták. Utunkat olyan jól szervezték meg, hogy a változásoknál is

saját pihent lovai s egy-egy szolgája várták. St.-Germain hintójában láttam először lecsapható asztalkát, kicsi, falba süllyesztett, jéggel hűtött élelmiszerszekrényt, víztartót, melegítő szerkezetet, amellyel néhány perc alatt teát, feketekávét készíthetett Yidam, az angolnagyors, néma, tibeti szolga, gombnyomásra működő füstölőket, amelyek tetszés szerint frissítettek, vagy álomba merítettek anélkül, hogy utóhatásuk káros lett volna. – Tetszenek az én kis játékaim?! – mosolyogta meg csodálkozásomat. – Egészen zavarba ejtők – ismertem be. – XV. Lajos ördöngösségnek tartotta ezeket az ötleteket, és úgy sóvárgott utánuk, hogy megkísérelte ellopatni tőlem. Pedig ez a szemfényvesztés nem egyéb, mint egy kis kölcsön a jövőből. Az emberek meg fogják szerezni maguknak az ilyenfajta kényelmességeket, és közhellyé teszik anélkül, hogy segítene rajtuk. A fejlődés iránya kétségtelenül efelé mutat, de ma még alig elképzelhető, milyen lendülettel s aránylag milyen rövid idő alatt fog kibontakozni. Az élet külső kerete ijesztően kitágul majd, a kasztok valamennyire nivellálódnak, s a tömeg közeltolul a kevesekhez elintézetlen problémáival. – A forradalomra céloz? Bólintott: – Forradalmakra. Évszázadokon át újra és újra kirobbanó, sok külső és belső forradalomra, – Arca tűnődővé, pillantása elmerültté, messzenézővé vált. – Az elsőhöz nemsokára elhangzik a végszó – mormolta halkan. * Mielőtt Párizsba mentünk volna, egy teljes hónapot Gentben töltöttünk szigorú visszavonultságban. St.-Germain ki sem mozdult szállásunkról. Én voltam az összekötő kapocs a világ és közötte. A régi város az álló időben, ódon házaival, keskeny ablakaival, árkádjaival, faragott díszeivel, macskaköves utcáival Nürnberg emlékét borzolta fel bennem, amikor szintén a Mágus kíséretében jártam a világot. Ő lényegében egy volt azzal, akit most követtem, ha más testet és arcot viselt is; én azonban – s ez a felismerés hálát, bensőséges örömöt keltett bennem – teljesen idegenné váltam ahhoz a hajszolt, szerencsétlen megszállotthoz, akit akkor Hans Burgnernak hívtak. St.-Germain visszavonultsága alatt mindig szigorúbban étkezett, mint egyébkor, s közben egész napos böjtöket tartott. Én ügyeltem fel ételei elkészítésére. E felügyeletre Vidámnak nem volt ugyan semmi szüksége, mert utasítás nélkül, urának gondolatparancsára hajtott végre mindent tökéletesen; inkább az én tudásom ez irányú gyarapítását célozta. St.-Germain ételeinek fő

alkatrésze a zabliszt volt, amelyet Yidam maga őrölt kis kézi malommal hol durvábbra, hol finomabbra. Sót keveset használt. Mézet, citromot, tejet annál többet. A zsiradék, amellyel főzött, tiszta növényi olaj volt. Friss vaj és sok nyers gyümölcs egészítette ki a menüt, amelynek fogyasztásához én is szívesen csatlakoztam, mivel szüleim házában megszoktam a hústalan, egyszerű étkezést. Azért térek ki erre részletesebben, hogy rámutassak; a régebbi korok alchimistái mennyire ismerték a helyes étkezés szabályait, a vitaminok szerepét, és már akkor állították, hogy a diétának döntő szerepe van csaknem minden betegség megelőzésénél és gyógyításánál. Rochard, akit 230 év előtt szolgáltam, szintén hústalanul étkezett, nyers gyümölcsöt, tejtermékeket fogyasztott, és betegeinek diétát rendelt. A gyógyszer, amellyel ezenfelül ő is éppúgy, mint Paracelsus, Trismosin, Albertus Magnus, Sendivogius vagy St.-Germain támogatta, frissítette, küzdőképessé edzette a beteg szervezetét: a természet gyógyerejének sűrített esszenciája, a regenerációnak mély tudással és intuícióval ellesett titka volt. A gróffal én is csak este találkozhattam egy-egy órára. Ilyenkor komoly volt és kevés beszédű. A világi gavallér, az elhajoló fezőr vibráló, tüzes elevensége teljesen lehullott róla, és egy másfajta, teljesen elvont légkör nemes, egyszerű csendje vette körül. Ilyenkor telítődött azokkal az erőkkel, melyeket a világba kellett ontania, hogy a millió hulló magból egy-egy megfoganjon valahol a mostoha talajban. Meghallgatta összefoglalásomat a levelekről, amelyeket kapott, s néhány szóval közölte a választ, melyet küldenem kellett rájuk. Európának úgyszólván minden jelentős személyiségével írásos kapcsolatban állott, a hírek első kézből futottak be hozzá tanácskérés formájában, s így az események nemcsak születésük előtt mutatkoztak meg előtte, hanem néha ő határozta meg irányukat; sajnos nem elégszer ahhoz, hogy a világnak egy pillanatra is értelmesebb képet adjon. Az emberek mindig magukon szűrik át a tanácsot, amelyet kértek és kaptak, s belekerül a sok szubjektív elem, mely a lényeget teljesen átváltoztatja. Gentben, St.-Germain jóvoltából jutottam egy különös és igen jelentős átéléshez is. Valamelyik reggel két szolga – egyik állandó szolgálatunkban, a másik csak kisegítőként – a telivéreket járatta fel-alá a fogadó előtt. Én éppen korai sétámról tértem haza, és figyelmes lettem egy férfira, aki kedvtelve nézegette a lovakat, majd szóba elegyedett a szolgákkal. Öltözéke különös, feltűnő, hivalkodó volt, és elárulta azt is, hogy idegen. Barna arcbőre, nagy szemhéjú, sötéten égő szeme, hatalmas sasorra, erős álla és duzzadt, élveteg ajka latin eredetre vallott. Negyvenöt-ötven évesnek gondoltam, bár magas alakja izmos és fiatalosan karcsú volt még. Nem külsejének szokatlansága keltette fel érdeklődésemet, hanem a villanásszerű bizonyosság, hogy ismerem

valahonnan, csak elfelejtettem a nevét. A fogadó árkádja alá húzódva figyeltem szenvedélyes arcjátékát és széles mozdulatait. Uruk felől faggatta a szolgákat, érdeklődött, micsoda előkelőség lehet az, akinek ilyen gyönyörű, ritka állatai vannak! Állandó lovászunk nem felelt; a másik fontoskodta el nagyképűen, hogy a telivérek St.-Germain grófnak, az Adeptusnak a tulajdonában vannak. A gróf egy hónapja lakik itt, és sohasem hagyja el lakását. Aki csak keresztülutazik a városon, szeretné látni őt, de St.-Germain senkit sem fogad. Az idegenre szemlátomást hatott a név, mert szenvedélyesen kitört: – St.-Germain gróf?! De hiszen én ismerem őt! Engem bizonyosan fogad… Azonnal jelentsen be nála! Miközben a szolgák ijedten, szabódva tiltakoztak, és én bosszankodtam az erőszakos ember tolakodásán, egyre fokozódva hatalmába ejtett a furcsa és érthetetlen ismerősség bizonyossága, amely taszító, halványan szorongó érzésekkel párosult. – Nos! Majd írni fogok neki! – vágta el a vitát büszke, széles, akaratos mozdulattal, amelyben nagy önhittség és az olyan ember színészkedő tudatossága tükrözött, aki mindent közönségnek csinál. Ez a mozdulat meghozta végre a felismerést: Louis de la Tourzel! A bordélyházban megölt kalandor, az örökké szerelemre éhes, iszákos szatír, aki elmúlt életemben apám volt. Néztem távolodó alakját, hiúzmozgását, amelyet változás nélkül átmentett új életébe; testalkatát, amely még mindig a szenvedély burka volt, csak valamivel több értelmet és érdeklődést rejtett. Este St.-Germain rögtön észrevette töprengő nyugtalanságomat. Kérdésére elmondtam élményemet. Még elbeszélésem végére sem értem, mikor szobánk nyitott ablakán át kőre erősített levél repült be. – Ez rá vall! – mondtam kis szégyenkező bosszúsággal, mintha még neveletlen hozzátartozóm volna. Felemeltem az írást. Erőszakos és hatásvadászó! Nagy, szenvedélyes, vastag vonalú, de durvasága mellett szellemes és eredeti írás volt: "Kedves Grófom! A hétfejű sárkány sem tarthat vissza attól, hogy betörjek önhöz a régi barát jogcímén! Mikor hajlandó fogadni egy másik életművész látogatását, aki ég a vágytól, hogy kezet szoríthasson Önnel?! Holnap estefelé személyesen jövök a válaszért Casanovája"

Mikor az aláírást megpillantottam, fel kellett kiáltanom a meglepetéstől: – Casanova! Ez haladás! – Nem – mondta csendesen St.-Germain –, kiteljesedés. Egy rosszirányú életvonal végső pontja, amely magában rejti a hanyatlást. – Azt gondolom, erősen túloz, amikor régi barátként üdvözli önt – mondtam hitetlenül, mert nem tudtam ellenállni a vágynak, hogy kérdezősködjem róla, – Vannak egyoldalú barátságok, Cornelius… és én valóban összeakadtam vele néhányszor a közös színpadon, ahol mindketten szerepet játszunk. – Ezek a szerepek ugyancsak ellentétesek egymással – mondtam halkan. – Igen, de éppen ezért bizonyos mértékig kiegészítik egymást. – Mint a fény és az árnyék. – Egyik a másika nélkül nem lehet meg ott, ahol anyag van jelen. – Különös érzéseket kavar bennem – mondtam tűnődve. – Sajnálom, és taszít. Szeretnék tenni érte valamit, mert iszonyodom tőle. Felelősséget érzek, mintha még közöm lenne hozzá. Szégyellem és érdekel… Hajlandó fogadni őt holnap? Nem felelt mindjárt. Szeme fürkészve pihent rajtam, – Azt hiszem, fogadnom kell őt… hogy megértsed és őt is feloldd magadban egészen, Cornelius. Hogy lásd, se te, se én nem tehetünk érte e pillanatban semmit, s hogy maga Isten sem tesz mást vele, mint hogy élni hagyja tovább… élni és tapasztalni… * Másnap – be kellett vallanom St.-Germainnek – régen nem érzett, rossz izgalommal vártam Casanova megjelenését A gróf ez este újra világfi volt. Sötét öltönyének s mellényének drágaköves gombjai vagyont értek, haja púderes volt, gyűrűjében tiszta fényű, hatalmas zafírkő csillogott. – Ma este valami fontosat kell megtanulnod, Cornelius. Senki sem lehet mesterré, míg meg nem értette a dolgok igazi természetét, a törvényt, hogy mindenkihez csak a saját módján lehet hozzáférni és csakis befogadóképességének mértékéig. Ahol nincs hely, oda hiába akarod beerőszakolni a világ legnagyobb, legboldogítóbb kincseit; s az olyan próféta menthetetlenül nevetséges futóbolonddá válik, aki köveknek prédikálja az Igét. – Jacques de Casanova de Seingalt – jelentette a szolga. St.-Germain felállt, és vendége elé sietett. Én a háttérben maradtam

csendes figyelőként. Külsőm, melyet feltűnést kerülő öltözékem még jobban kihangsúlyozott, szerencsés módon színtelen és tömegbevesző volt. Ennek előnyét sokszor érezhettem a St.-Germain mellett töltött évek alatt A szobában, ahová Casanova belépett, sok gyertya égett, de az elfüggönyözött ablak boltíve mély árnyékba veszett. Oda húzódtam be, és különös érzések, gondolatok hullámzásával figyeltem közvetlen közelről a híres és hírhedt embert, akiről olyan keveset tudtak, és olyan sokat beszéltek; s akinek emlékezete előtt elhomályosult múltjához megrendítő módon hozzátartoztam. Sokat változott, és idősebb volt, mint amilyennek az utcán, messziről gondoltam. Megváltozását nem külsejére értem, hiszen arcvonásai egészen mások voltak, mint Louis de la Tourzelé, jóllehet átderengtek rajta hasonló alapvonások, melyeket ezúttal is jelleme alakított ki. Casanova arca sötétebb, szenvedélyesebb, ravaszabb, tapasztaltabb arc volt; kiélt, de nem tompává ivott kifejezésű. Szeme gyorsan, éles figyeléssel, bizalmatlanul villant: kalandor szeme volt, aki keresi és alakítja a sorsát. Pillanatokra felmerült benne valami fanyar, okos humor is, keserű, még nagyon cinikus, teljesen hitetlen, amely e ponton nem egyéb, mint a fáradtság, csömör és öregség hamuja – de mégis a szál vége volt, amelynél fogva a szellem bontani kezdi a sűrűn összeszőtt anyagtömeget. Noha a férfiakban okvetlenül ellenérzést keltett bizarr, szinte női hiúsággal összeválogatott, színes, drága ruházata, senki sem vonhatta ki magát egyéniségének és megjelenésének hatása alól. Annak, akivel beszélt, kereste a pillantását, egész testével, minden szavával feléje hajolt, és izzó erejű hangjával szinte megostromolta. Gyengébb férfi jellemet vagy a passzív nőket úgy elsodorhatta, mint a szökőár. St.-Germain mosolyogva állta a fogadkozó barátság és csodálat lávakitörését, aztán hűvös szeretetreméltóságával lecsendesítette, akár a tenger varázslója a vihart – Ön azt írta, barátom, mindketten életművészek vagyunk! Nos, akkor tegyük félre a tömegnek tartogatott fegyvereinket; a hízelgést, bókot és áradozást, amely csak a fajankók fejét metszi le egyetlen csapással! Úgy hiszem, gazdagságunkban megengedhetjük ez estére a teljes őszinteség fényűzését, azt, hogy egészen önmagunk legyünk! Casanova elragadtatással helyeselt: – Istenemre, a legkísértőbb és legizgatóbb ajánlat! Tehát pongyola és papucs! St.-Germain mosolygott: – Nem, Casanovám! Teljes meztelenség! A vendég arcán kis meghökkenés látszott, amely helyet adott a figyelő óvatosságnak. – Ahogy parancsolja! Ön vetkőzik előbb?!

St.-Germain nyugodtan bólintott: – Én! – mondta ércesen. A terített asztalhoz invitálta vendégét. A kitárult ajtóban a nesztelen léptű Yidam jelent meg roskadásig rakott tálcával. Szétrakta a fűszeres illatú ételt, bort töltött Casanova poharába – St.-Germain poharát üresen hagyta –, aztán némán távozott. – Fogjon hozzá, és gyűjtsön erőt a szokatlan teljesítményhez – mondta szívélyesen St.-Germain. – Az ön étele egészen más, mint az enyém, és a pohara üres – mondta Casanova vendéglátója mosolyát tükrözve, amely az ő arcán gyanakvó, rossz mellékszínt kapott. – Honnan tudhatnám, hogy nem akar megmérgezni Európa legnagyobb varázslója? St.-Germain bólintott. – Helyes. Az első ruhadarabot mégis ön vetette le. Cornelius! Előléptem az árkád alól. Megjelenésem határozottan váratlanul érte Casanovát. Összerezzent, és fürkészve bámult arcomba: – Honnan az ördögből került elő ez a fickó?! – tört ki belőle önkéntelenül. – Egész idő alatt jelen voltam, uram – feleltem udvariasan, és meghajoltam. – Cornelius von Grotte, szolgálatára. – A famulusom. Az árnyékom, ha úgy tetszik! Tekintse maga is annak. Velünk marad, és nem számít. Kóstold végig Casanova barátunk ételét, és igyál a borból! – parancsolta. Casanova megragadta a poharát és egy hajtásra kiitta: – Köszönöm, nem szükséges! St.-Germain mindig helyesen számított. Én már megriadtam, mivel szeszes italt, húst sohasem fogyasztottam, Casanova előtt pedig egy egész őzgerinc párolgott. De elég volt haláltmegvető bátorságát kétségbevonni, hogy hiúságból elkövesse akár a legnagyobb ostobaságot. Evés közben nyugtalan pillantása újra meg újra visszatért hozzám. Már én is az asztalnál ültem. – Remélem, nem zavarja az én jó Corneliusom jelenléte? – kérdezte St.-Germain előzékenyen, – Nem. Miért zavarna? Csak olyan átkozottul különös… – Micsoda? – Mondja, öcsém – fordult egyenesen hozzám. – Nem találkoztunk mi már valahol? St.-Germainre pillantottam, aki nyugodtan felelt helyettem: – Megmondhatod! Az ön… kivételesen törvényes… fia volt, Casanovám. Nem most. Az előbbi életében. – Így volt, uram! – mondtam csendesen.

Casanován eluralkodott valami leküzdhetetlen, nyugtalanító érzés, amelyet nem akart elárulni. Lármásan nevetett. – Az ön fantáziája valóban páratlan, St.-Germain! De miért kísérletezik ilyen öreg eretnekkel, mint én vagyok?! – Téved, barátom. A megegyezésünkhöz tartom magamat. Teljesen őszinte vagyok. – Akkor miért tagadjak én?! Hazugság ez az egész összetanult história – mondta nyersen. – De belemegyek. Vetkőzzék tovább. Lássuk. Hol szedte a fekete szakácsát? – Tibetből hoztam magammal. – Mikor volt Tibetben? – Nyolcvanöt évvel ezelőtt. – Eszerint hány éves?!… – Yidam? Százhúsz. – Százhú… jó! Én az ön korát kérdeztem. – Nekem nincsen korom. – Ez szabálytalan! Kitérés! – Csak nem elég közeli meghatározás… de, ha óhajtja… a formavilág létbelépése óta élek én is, – És emlékezik? – És emlékezem. – Nem mondana valami pikáns érdekességet Kleopátráról?! – Meglehetősen köznapinak láttam. Zavarosfejű, kéjvágyó asszony volt, akit egy letűnt hatalom visszfénye megőrjített. Kleopátra kései varjú, amely tanyát vert a régi királyi sasok elhagyott trónszékében. Nem volt már semmi köze Egyiptom lelkéhez, az ősi fáraó-papokhoz, a Nagy Tudás birtokosaihoz. Külső csinossága sem emelkedett valójában egy fiatal rabszolganő szépsége fölé, csak a pompa, amellyel körülvette magát s rangja fokozta kívánatosságát. Akarata puszta akaratosság volt, s nem a céltudatosság teremtő koncentrációja, nem sorsformáló mágia… ezért kellett elbuknia. – Elég. Ön érdekesen, de hamisan játszik! – Ezt visszautasítom! – Nem akartam megbántani, csak én is… meztelen vagyok. – Helyes. – Tehát tovább kérdezhetem a szemfényvesztőt? – Igen. – Ha kívánom, mindenre felel, minden titkát feltárja előttem? – Ismétlem, őszinte leszek! – Mi mást jelent az őszinteség? – Ön titkokról beszél, Casanovám, és nekem éppúgy, mint a természetnek,

vannak titkaim. Ezeknek a feltárása nem rajtam áll. A természet sem titkolódzik. Aki kérdezi, annak felel, de a saját nyelvén. Ahhoz, hogy megértse, előbb tanulnia kell. – Értem. Szóval még tökfilkónak tart hozzá. – Nem. Olyan embernek, áld egyelőre másfajta nyelveket tanulmányoz. Casanova arcán buja, önelégült mosoly jelent meg: – Bizonyos, hogy vannak nyelvek, amelyeken jól beszélek. De azért ebben ön sem marad el mögöttem. A rejtélyes légkör, amellyel körülveszi magát, éppúgy hat az asszonyokra, mint az én félelmetes hírem. Néha, egy-egy makacsul zárva maradó hálószoba előtt irigykedtem arcfestékeire és kozmetikai szereire, amellyel a gyorsan tovatűnő ifjúság árnyékát varázsolta hervadástól rettegő szépségek arcára… – Miért? – Mert ez az a kulcs, amely minden ajtót nyit. – Lehet. Én még nem nyitottam be vele sehová. Casanova szeme gúnyos, cinikus megrökönyödéssel tágra nyílt: – Csak nem akarja azt állítani, hogy nem érdekli a szerelem?! – Engem minden érdekel. Még a szerelem is. – Akkor mire vonatkoztassam az előbb elhangzott kijelentést?! Soha sem élt a kínálkozó alkalommal? – Talán másképpen éltem vele, mint ön… de engem tökéletesen kielégített. Casanova mosolya aljas nevetéssé szélesedett: – És a partnernőjét, vajon azt is tökéletesen kielégítette, grófom? – Azzal hízelgek magamnak, hogy igen. Barátságukkal továbbra is kitüntettek, sőt hálásak voltak, hogy nem kellett sem csömört, sem megbánást érezniük. – Akkor érintetlenül keltek fel az ágyból, barátom! – Testileg. – Ha! Szóval lelki nászt ült velük?! Azt hittem, St.-Germain, a kifogástalan gavallér sokkal jobban fél a nevetségességtől, semhogy egy éhes asszonyt ostyával etessen. – Látja, Casanovám, most megint elérkeztünk egyikéhez a titkoknak, amelyekről hiába is beszélnék. Ön mindössze annyit ért meg belőle, hogy a gyönyör elragadtatása csak addig lobog, míg a hátgerinc hosszú gyertyaszálából ki nem fogy a kanóc. Mellesleg figyelmeztetem, ideje, hogy takarékoskodjék! Az én eksztázisom nem fogyasztja erőmet. Minél tovább ég, annál élőbbé válik; s az, akivel megosztom, soha sem érzi a kilobbanás fáradtságát. – Oh… a vég nélküli kéj meséje… ismerem. Nem hiszek benne! Megjártam már minden poklát, minden mellékösvényét a gyönyörnek, de még

nem találkoztam vele. Ölelkeztem sötét bőrű, telhetetlen ázsiai nősténnyel, aki szent könyvekből tanult paráználkodni, és órákra nyújtotta ki azt, amit nyugaton pillanatok alatt intéznek el. Ölelkeztem Sappho utódaival Görögországban, akik gonosz, szép, halálosan izgató, hosszú szertartássá avatják a szeretkezést. Öleltem olasz dámákat öreg férjük hálószobája mellett, akik szomjasak és perzselők voltak, mint a sivatag homokja. Elcsábítottam spanyol szüzeket, akik tüzes keresztként viselték szüzességüket. Kóstoltam francia kurtizán ingyencsókját, akinek hideg és elszánt művészete őrjítőbb volt mindennél, amit ismertem; de végül mindegyik a kilobbanás fáradtságához vezetett. Test nélkül nincsen gyönyör, s a gyönyör rövidebb-hosszabb lángolás után kialszik, mert a test ereje véges. – A test ereje is végtelen, mint minden erő, csak elillan attól, aki nem érti fogva tartani és szüntelenül megújítani – mondta St.-Germain. – Az ön híres csodaszerére, az Athoéterre céloz? – Arra is. De az csak szimbóluma az univerzális spiritnek. – Megmutatná nekem? – Szívesen. Csodálkozásomra St.-Germain felállt, szekrényéből viasszal gondosan lepecsételt kristályüvegcsét vett elő, és átnyújtotta a mohón érte nyúló Casanovának. Az üvegcsében a gyertya fényében, amelyhez Casanova vizsgálódva közel tartotta, fehéres, tejes folyadék csillogott, amely nem töltötte meg teljesen az üveget, s a dőlési szög irányába ide-oda tolult. – Ebben is felderítetlen, sűrített erők vannak, mint az ember testében – mondta csendesen St.-Germain. – Láthatja, érezheti a súlyát. Rázza csak meg, világítsa jól át. Figyelmeztetem azonban, ha ön vagy bárki hozzá akarna férni a titok ismerete nélkül, elillanna szája elől, mint a pára. Nem hiszi? – Nem! – Itt egy gombostű. Szúrja át a viaszt! Ha egyetlen cseppet le tud nyerni belőle, évekre megújíthatja vele férfierejét! Casanova türelmetlenül átvette a gombostűt, belemélyesztette a viaszba, aztán kihúzta, és az üvegcsét újra közel tartotta a gyertyához. A kristály áttetsző ragyogással fénylett. A tejes folyadék nyomtalanul eltűnt egy ezredmásodperc alatt. – Hová lett?! – tört ki Casanovából. – Hová lesz a fiatalság ereje? Az álmokban szétszórt magok tüzes nemző képessége? Hová lesz a lemetszett fej véres csonkjából az élet egy pillanat alatt? – Nem tudom. De kérdezni én is tudnék, úgy mint ön, felelet nélkül. – A felelet itt áll ön előtt. A felelet a kezében van. De ön nem érti ezt a nyelvet.

– Másodszor dörzsöli az orrom alá. Nekem azonban elegendő az, amit értek, érzek, tapintok és látok a világból. Sem kedvem, sem időm nincsen újra iskolapadba ülni. A megifjított férfierő ellenben, bevallom, szíven talált. Én nem ismerem a titkot, ön, mint állítja, ismeri. Juttasson hát a szervezetembe az illanó Athoéterből, hosszabbítsa meg életemben azt, ami nekem a teljességet jelenti, és én örökre hálás szolgája leszek. – Késleltetném a fejlődését, barátom, nem tehetem. A köszvényét ellenben szívesen meggyógyítom. Tizenöt általam készített pirula három nap alatt eltünteti fájdalmait, és visszaadja rugalmasságát. – Vigye az ördögbe a piruláit! Éppen olyan hazug bűvészkedés lenne az is, mint a fiatalító szere. Utólag kisütné, hogy azért nem használt, mert egy sánta szamárra gondoltam közben. Valami pozitívumot mutasson! Valamit, amit megfoghatok, mint a borosserleget vagy az asszonyok forró testét! Ami felmelegít és erőt ad, mint a fűszeres étel, amely ott marad a villámon, mikor enni készülök belőle! – tört ki Casanova durván. – Kérem – mondta St.-Germain simán és halkan. – Van egy nagyobb ezüstpénze? – Van. Minek? – kérdezte Casanova, és előhúzta erszényét. – Kölcsönözze nekem egy rövid időre, ígérem, még mielőtt eltávoznék innen, kamatot hoz önnek. Casanova átnyújtott St.-Germainnek egy tizenkét sous ezüstpénzt. Kinyílt az ajtó, és Yidam lépett be egy hordozható kis vaskemencével. Pléhlapot helyezett a padlóra, arra ráállította, aztán fát-szenet hozott be, meggyújtotta a tüzet a kemencében, és fújtatni kezdett. – Az összjáték remek! – bólintott elismeréssel Casanova. – Még végszót sem kell kiáltania: a kellő pillanatban belép a néma szolga, és teljesíti az előre megbeszélt parancsot! – Vidámnak az ön jelenlétében adtam parancsot, hogy hozza be a kemencét, és készítse elő az operációt – mondta St.-Germain egyszerűen. – Az én jelenlétemben? Mikor? Nem hallottam! – Yidam hallotta. Yidam másként hall, mint ön. Yidam megtanulta. – Miért hangsúlyozza annyiszor, hogy ostobának tart? – Semmit sem hangsúlyozok, csak tényeket állapítok meg. Amit nem tud egy ember, azt még megtanulhatja. Feltéve, ha meg akarja tanulni. Pia van hozzá érdeklődése és kitartása. – Nekem nincs. De nem is hiszem, hogy volna mit megtanulnom. Nem csábít az olyanfajta hiúság, amely önt fűti, az ugyanis, hogy emberfeletti lénynek higgyenek. – Persze. Ön nem hiszi, és önt nem csábítja. Rendben van. Talán megvizsgálná ezt a tégelyt, mielőtt lezárom?! – átnyújtotta Casanovának a

vastégelyt, aki először kifordította, azután gyűrűjével pontról pontra végigkopogtatta alsó és felső részét. St.-Germain beleejtette a tizenkét sous ezüstöt, ráerősítette a fedelét, és a tégelyt a vaskemence izzó parazsára helyezte. Yidam megfordította az asztalra helyezett homokórát. Casanova és St.-Germain egyetlen szót nem ejtettek. Yidam némán végezte dolgát, én meg az árnyék szerepét játszottam, mint egész idő alatt. Csak a fújtató egyenletes sziszegése hallatszott, A szobát mégis megtöltötte Casanova hangos, nyugtalan ingerültsége, amely a vastégely lassú átpirosodásával párhuzamosan nőttön-nőtt. Elégedetlenségének, néma tiltakozásának, ösztönös ellenszegülésének sűrű hullámai ott gomolyogtak St.-Germain csendes alakja körül, aki keresztbe font karokkal nézte a tüzet. A homokórán lesiklott az utolsó homokszem. Yidam bólintott. Félretette a fújtatót. Két fanyelű vasfogóval lecsavarta a tégely tetejét. Casanova és St.-Germain egyszerre léptek a kemencéhez. A tégelyben megcsillant az olvadt ezüst. St.-Germain kezét a tégely fölé tartotta, kis viaszgolyót ejtett a tégelybe. Yidam visszacsavarta a fedelet, megfordította a homokórát, és újra fújtatni kezdett. A szobában szinte kibírhatatlanná fokozódott a hőség, mint akkor, Anton Brüggendorf alchimista műhelyében. Casanova nem mozdult a kemence mellől. A fűszeres étel, tüzes bor és tisztázatlan indulatai belülről is fűtötték. Parókája alól verejtékcsíkok futottak le. Vastag brokátselyem kabátja hónaljánál átnedvesedett. Arca vértolulásosan piros volt, homlokán sötét ér kígyója lüktetett. Az idő letelt. Yidam kinyitotta a tégelyt, majd hűtővízbe merítette. A percek alatt lehűlt sárga színaranyat St.-Germain feszítette ki a tégelyből, és átnyújtotta Casanovának. – Vizsgáltassa meg holnap valamelyik aranyművessel… de ne feledkezzék meg leméretni egy ezüst tizenkét sousnak a súlyát, hogy ellenőrizhesse az aranyét, amely pontosan ugyanannyi kell hogy legyen! Casanova vak indulata kirobbant: – Csalás! Aljas, közönséges szélhámosság! – hangja fulladt volt és gyűlölködő. – Láttam, mikor a tégelybe csempészte az aranyat! St.-Germain arca hűvös és nyugodt maradt: – Azt hiszem, az ön szavai után szükségtelen, hogy tovább is együttmaradjunk! Könnyedén meghajolt Casanova előtt. Yidam az ajtóhoz lépett, és kitárta. Casanova magára kapta köpenyét, az aranyat a földre hajította. Miközben leviharzott a lépcsőn, hallottuk dühös szitkozódását. – Piszkos, képmutató banda! Engem akarnak felültetni! Sarlatán!

Nagyképű majom! Tudákos senkiházi… hátulgombolós kölyök volt, mikor én már… Hangja, léptei, alakja beleveszett az este sötét csendjébe. Visszafordultam St.-Germain felé. Yidam már eltűnt. A Mester az ablakhoz lépett, és kinyitotta. A sűrű, meleg, ellenséges, fűszeres gőzök elpárologtak, és helyet adtak a hűs, őszi levegőnek. A gyertyákat sorra eloltogattam egyetlen kivételével, aztán St.-Germain mellé léptem az ablakhoz, és alázatosan megköszöntem neki a misztériumot, amelyet lejátszott előttem.

Párizs, 1780 Különös volt visszatérni annyi év után, és látni, érezni, tapintani a kór előrehaladását, a bomlás egyre leplezetlenebb tüneteit, a kezdődő szétesés lazaságát, a közeledő kirobbanás feszülő erőit, amelyek fokozódásán a gyűlölet fújtatójával azok munkálkodtak leghevesebben, akik szintén a vulkán tetején táncoltak: a nemesség nagy része. Versailles és Trianon akkor már két ellenséges erődként meredt egymás felé, s a tunya, megalkuvó király, XVI. Lajos, viharrázta, ernyedt harangnyelvként lengett a két szomszédvár között. Az utca, a megfizetett gúnyversek és rágalmak terjedése ellenére még hajlandó volt békét kötni Marie Antoinette-tal, s a polgárságot – bármennyire mérgezett és elégedetlen volt a közvélemény – igézetében tartotta a trón felől áradó, személytelen varázs. De az elhagyott, kicsúfolt és elhanyagolt Versailles könyörtelen volt. Október végén érkeztünk meg Párizsba. A gróf egyelőre nem mutatkozott az udvarnál. Palotája a Saint-Roch templom mögött rejtőzött, óriási park közepén. Kis élőépület takarta a tulajdonképpeni kastélyt, amely így kívülről, a fákon átderengve szürkének, jelentéktelennek látszott. A ház belsejében ugyanez a kettősség mutatkozott, s hű tükre volt magának St.-Germainnek. Aki a főbejárat felől lépett a palotába, trópusi levegőjű, különös kúszónövényekkel, ismeretlen, dús virágfürtökkel, mesterséges lótuszos tavakkal és mesteri szökőkutakkal berendezett melegházon át káprázatos belső termekbe jutott, amelyek gazdagsága, damaszt és brokát falburkolata, bútorhuzatai, függönyei, velencei tükrei, porcelánkandallói, szőnyegei, arany kandeláberei, festményei és vitrinekben felhalmozott ritka műtárgyai túlszárnyalták Versailles pompáját. A felső emelet szobáiból azonban – amelyek St.-Germain valódi lakóhelyiségei: hálófülkéje, dolgozószobája és laboratóriuma voltak – száműzött minden pompát. Hálószobája cellához

hasonlított. Egyszerű, keskeny vaságya fölött saját maga által festett Krisztus-portré lenyűgöző, eksztatikus pillantása nézett szembe a belépővel. Ennek a képnek a színei sötétben derengőn világítottak. A fülke másik dísze egy falba mélyesztett, ébenfa állványra helyezett, fél méter magas elefántcsont Buddha-szobor volt, homloka közepén zöldes fényű drágakővel. A szobor előtt lótuszvirág-alakú kristálykehelyben örökmécs égett. A hálófülkéből két ajtó nyílt. A bal oldali jól felszerelt fürdőszobába és öltözőterembe vezetett, a jobb oldali egy kis, tégla alakú, csaknem üres helyiségbe, amelynek ablakát sűrű függöny takarta. A padlón nem volt szőnyeg, hanem egy gyékény. A falakon körül 22 felnagyított, színes hieroglifa művészi kivitelű képe függött. A szoba egyetlen bútorzata keskeny, hosszú asztal volt, amelyen két hétágú ezüst gyertyatartó között nagy éggömb állt, E csillagtérkép csillagai éppúgy világítottak, mint a hieroglifák a falon vagy a Krisztus-portré. E meditáló helyiségből nyílt azután a laboratórium és a könyvtár. Én a St.-Germain gróféhoz mindenben csaknem teljesen hasonló lakrészt foglaltam el a palotában, ugyancsak az emeleten, kivéve a könyvtárt és a laboratóriumot, amelyben együtt dolgoztam a gróffal. Hálócellám falát az ágy fölött nem Krisztus-portré díszítette, hanem feszület. Mióta személyesen megismertem St.-Germaint, könnyű füstként oszlott el bennem minden kétely és bizonytalanság. Csodáltam őt, és határtalanul bíztam benne. Hajnalban keltünk. Fürdés után magunkra öltöttük sötét, hosszú köpenyeinket, amelyek papi kámzsához hasonlítottak, és külön-külön üres szobáinkba vonulva elvégeztük meditációs gyakorlatainkat. Én a hieroglifák életre keltésén kívül gondolatátvevő képességem fejlesztésével is foglalkoztam olyanformán, hogy egy-egy meghatározott percben, az alapgyakorlatok után, St.-Germain először ábrákat, majd betűket, később egész mondatokat küldött nekem a palota másik szárnyából, amelyeket pontosan le kellett jegyeznem. Ehhez a gyakorlathoz egyiptomi homlokpántot viseltem, amelynek közepéből a két szem között aranykígyó feje emelkedett ki. Ezután sétáltunk egy órát a parkban, majd együtt fogyasztottuk el tejben főtt zabkásából és nyers gyümölcsből álló reggelinket. A délelőttöt rendszerint a laboratóriumban töltöttük. Ebéd után olvastam, jegyzeteket készítettem. St.-Germain íróasztalánál tartózkodott. Ebben az időben írta fő művét, a "La Trés Sainte Trinosophie"-t, a Legszentebb Trinosophiát. E páratlan munka jelentősége felbecsülhetetlen. A lélek nagykorúvá válásának naplója. Lehetséges, hogy valójában nem más, mint St.-Germain saját felvételének leírása a Misztikus Testvériségbe, melynek végül is Nagymestere lett. Célja, hogy utasítást adjon a tanítványoknak, akik már ismerték a titkos

terminológiát. Az egész leírás allegorikus részleteiben a klasszikus korból kölcsönvett ceremóniákból indul ki, és nyelve szimbolikus. A szöveg így első olvasásra érthetetlen, de a mély és gondos boncolgatás fokozatosan meghozza a megvilágosodást. Egyetlen részlete sincs rejtett jelentőség nélkül. A mű tizenkét részből áll. Mindegyikhez megfelelő rajz szolgál megvilágításul. Az első részek a neoegyiptomi, úgynevezett memphisi szertartásból származnak, és a jelölt próbatételei a négy elemre – földre, vízre, tűzre, levegőre – vonatkoznak. Hatalmas mintája a Zodiákus és tizenkét háza. A Zodiákus a nagy lélekciklus, és a Zodiákus-szimbólumokon keresztülhaladó nappálya az az eredeti forma, amelyből az ősi papság a szent körforgás bizonyítékát származtatja. A régiek a Zodiákus első jelét mint kezdetet, utolsó jelét mint minden mundán-aktivitás végét fogadták el. St.-Germain a Háromrétű Bölcsesség e könyvében nagyjában alchimiai szimbólumokat alkalmaz. Természetesen nem valódi kémiai folyamatokat ír le, mert nála is – mint a nagy alchimisták mindegyikénél – a materiális arany előállítása legkisebb része tudományának. E folyamatok a szellem spirituális haladását indítják meg, s elvezetnek az Adeptusságig. A nap délutáni óráiban feldolgoztam a postát, utána két-három órára elmehettem. Szabadon kószálhattam Párizs utcáin. Ha akartam, visszatérhettem emlékeimhez, de nem űzött hozzájuk vágy vagy kíváncsiság; mégis, anyám szavaira gondolva, nem akartam kitérni útjukból. Essünk hát túl rajta – határoztam el –, lapozzuk át a régi tételeket, nincs-e valahol hézag az ismeretben! Először a Rue Saint Honore mellett lévő kis boltba látogattam el. Külső képe semmiben sem változott. A piszkoszöld bádog pinceajtó előtt éppúgy zsúfolódtak a gyalulatlan fapolcra helyezett poros kegyszerek, mint Lepitre idejében. A lejáratból dohos, hideg szag csapott arcomba, amely szúró és nyugtalan élességgel elém idézte Lepitre és Rosalie feldúlt, elhanyagolt alakját. Bent ugyanúgy könyveket is árultak. Ez a dohos, testükbe, ruhájukba ivódott szag lengte körül őket is. A hét kőlépcső idővájta mélyedéseiben mocskos víz poshadozott. Az üzletbe nyíló faajtó rekedt, búskomor csengőt rázott meg, amely újra szíven ütött régi hangjával. A bolt molyos csendjében kis kopott, csúnya lány gubbasztott. Színtelen haja, beesett arca, apró, ijedt, értelmetlen szeme beleért az egyetlen felső ablak alkonyaiba hajló, erőtlen fénysugarába, ahogy fogadásomra felállt: – Parancsoljon, Monsieur… mindjárt gyertyát gyújtok… Csak tessék válogatni… Tűnődve néztem rá, mialatt gyertyát gyújtott, elfogódottan az emlékek súlyos érintésétől. Szótlanságomat habozásnak gondolta:

– Apám ma már nem jön vissza… de én is oda tudok adni mindent… bármit kíván, Monsieur! Ösztönösen felfigyeltem. Hangjából kiéreztem, hogy valami titkos árut kínál, amelyet sokan keresnek ma… – Bármit?! – kérdeztem jelentősen. A leány bólintott, eltűnt a rongyfüggöny árnyékában, és visszatért egy sárga fedelű füzettel. – A legújabb! – mondta halkan. A gyertyához hajoltam, és kinyitottam a füzetet: "Chacun se demande tout bas: Le Roi pent-il? Ne pent-il pas? La triste Reine en désespére…" A királyné ellen írott gúnyvers volt. A kis penészbogár ijedten kérlelni kezdett: – Ne itt, Monsieur…! Minden pillanatban beléphet valaki! Hogy megnyugtassam, gyorsan zsebembe süllyesztettem a veszedelmes portékát, fizettem, és elköszöntem. Koromsötétbe burkolt utcában siettem hazafelé. Hangok morajlottak elő a feketeségből, nevetés, szitokfoszlányok, szaladó léptek zaja. Pusmogó kamaszhangok közül egy élesen, csúfondárosan kivált, és a tilos verset idézte. Az erotikus részletek minduntalan kuncogásba fúltak. Este, vacsoránál megmutattam a füzetet St.-Germainnak, és elmondtam a körülményeket, hogyan jutottam, hozzá, s hogyan hallottam azután a verset szuroksötétben, a hátam mögött, az utca személytelen hangján. – Ez a méreg is a palotából folyt le a csatornába – mondta a gróf a füzetet átlapozva. – Bolondok! A trón ellen kovácsolt vádak és támadások az egyetlen mágikus központot ingatják meg, amely saját helyzetüket, kiváltságaikat szentesíti és fenntartja. S ők még fizetnek a költőnek saját halálos ítéletükért! Megborzongtam a baljós szavaktól, amelyek bennem is kimondatlan előérzetként feszültek, mióta Párizsba érkeztünk. – Szörnyű dolgokat beszélnek a királynéról… ön ismeri… Valóban olyan fekete, mint amilyennek festik?! – Nem rosszabb és nem jobb, mint a többiek körülötte, csak kevésbé hajlandó a színlelésre. Nem romlott, csak szertelen. Kíváncsi, élvezetvágyó és felületes. Vannak szeretetreméltó tulajdonságai, mint egy öntudatlan gyermeknek, de ez a gyermek veszélyes robbanóanyagokkal játszik, anélkül, hogy hatásukat ismerné. – Talán, ha ön figyelmeztette volna… – Meg se kíséreltem. A szavak fárasztják, ha nem a legáttetszőbb rokokó

csipkéből szőtték őket. Szellemének mélysége ma még csak annyi, mint egy kis halastóé Trianonban. A sors mindig helyesen választja meg eszközét a törvény betöltésére. Marie Antoinette jellemének transzmutálásához hatalmas események hője szükséges, amelyek felégetnek körülötte és benne minden gyúlékony anyagot. Nemsokára meg fogod ismerni őt, Cornelius. – Én? Hogyan? – Szüksége lesz rám – mondta kitérően.

Az élő kristály Elzarándokoltam régi házamhoz is. Helyén kis fabódé düledezett. A kertet felverte a gaz, s a kerítésnek már csak a csonkjai meredeztek fel a földből. Mi történhetett vele? Az idő nem porlaszthatta így el néhány évtized alatt. Közeledésemre a kunyhóból öreg koldusféle mászott elő, és bizalmatlan, gyulladásos szemmel méregetni kezdett. Megszólítottam: – Régebben egy ház állt itt… Vörös téglából épült kastély… – Lehet – mondta szűkszavúan. – Most kié a telek? Bizalmatlansága ellenséges gyanúvá növekedett: – Nem eladó! A városé – mordult fel, hátat fordított, és visszamászott piszkos óljába. Kérdezősködni kezdtem a környező házakban, üzletekben; végre egy öreg zöldségeskofától megtudtam, hogy a ház 1750-ben porig égett. Belül ütött ki a tűz a lezárt szobákban, és a kulcsokat nem tudták idejében előkeríteni. Méltó sorsa volt a szenvedély házának, amelynek lakóit is belső tűzvészek pusztították el. * Danjou márkiné palotája, "a bárányok" menedéke szép, ápolt park közepén állott változatlan külsővel. Már a szertelenül költekező Corinna életében gazdát cserélt. Anyja halála után ő lett egyedüli örököse a tekintélyes Danjou-vagyonnak is, mert öccse, a beteges Christian már nem élt. Az egész pénz – házak, palota, fogatok, ékszerek – alig néhány év alatt semmivé lettek Germaine és Martin Allais közreműködésével. 1780-ban ez a palota is a Polignacok kezébe került; valamelyik távoli rokonuk lakta. St.-Germain segítségével könnyen bejuthattam volna a régi, pompás termekbe, de nem kívánkoztam utána. Nosztalgiát egyedül Péloc doktor kedves, baráti alakja után éreztem az ismerős utcákon és leégett házam előtt.

* November 29-én meghalt Mária Terézia, az Osztrák Birodalom császárnője, Marie Antoinette édesanyja, anélkül, hogy megélte volna a Dauphin születését, amelytől leánya helyzetének teljes megszilárdulását és jellemének megváltozását remélte. Marie Antoinette egyedül maradt. Mercy, a császárnő követe – szeme és hangja a francia udvarban – uralkodónője élő tekintélye nélkül mit sem számított többé. A távolból gondoskodó, időnként hosszú, kényelmetlen figyelmeztetéseket, tanácsokat küldözgető, s leányát éretlen gyermekként dorgáló anya eltűnése megrémítette a könnyelmű asszonyt. Érezte, egyetlen hátvédjét vesztette el benne, valakit, akire fenntartás nélkül számíthatott, aki szerette és támogatta őt az egész világ és könnyelmű önmaga ellen. Szorongás fogta el gyenge, közönyös férje oldalán, a gyanakvással, ellenszenvvel figyelő, sértődött, ellenséges világgal szemben, önző, léha barátok között. A kis Lamballe, az egyetlen szelíd, hűséges barátnő csak az együttsíráshoz értett; Polignac grófnét betegség tartotta távol az udvartól. A királynét vigasztalan bánat, sötét előérzetek gyötörték. December első napjainak egyikén este, sétámból hazaérkezve az alsó termek kivilágított ablaksora fogadott. A gyertyák nagy számából előkelő vendég jelenlétére következtethettem. A házat megkerülve, a hátsó bejáraton át mentem szobámba. Yidam már várt rám, és közölte velem St.-Germain üzenetét; öltözzem át esti öltözékbe, mert magas vendégünk van, a francia királyné. Kíváncsian és elfogódva léptem a szalonba, ahol két, mély gyászba öltözött fiatal nőt találtam St.-Germain társaságában; a bájos, szelíd Lamballe hercegnőt és a zaklatott, nyugtalan, sírástól vörös szemű Marie Antoinette-et. Álarcukat félretették. A királyné közvetlenül, türelmetlen szórakozottsággal fogadta bemutatkozásomat, és sürgette a grófot, kezdjünk hozzá a kísérlethez. St.-Germain átvezette vendégeit a díszes dolgozószobába, amelyben sohasem dolgozott. Az íróasztalán kristálygömb fénylett, gyertyák lángjait tükrözve. St.-Germain néma parancsára eloltogattam a gyertyákat, csak kettőt hagytam égve az íróasztal két oldalán. A hölgyek kényelmes, párnázott székekben foglaltak helyet. St.-Germain a kristálygömb elé ült, én meggyújtottam a füstölőt, amely néhány pillanat alatt bágyasztóan kellemes, zsongító, ünnepi illattal töltötte meg a szobát. Lamballe Hercegnő szorongva közelebb ült a királynéhoz, és tágra nyílt

szemmel bámulta a kristálygömb nézésébe belemerült grófot, majd az ő szemét is foglyul ejtette a kristály csillogása. A hosszú, álmosító csendben lopva megfigyeltem a mozdulatlan bánattal maga elé meredő asszonyt, aki a legirigyeltebb és leggyűlöltebb nő volt Franciaországban. Arcának szabályossága, finomsága nem vetekedhetett Lamballe hercegnő gyermeki szépségével. Marie Antoinette arcát vibráló nyugtalansága, élénksége tette jelentősebbé. Lamballe szelíd volt, engedékeny és ártalmatlan; kecsesen simuló folyondár, amely magában nem önálló, nem indít el eseményeket, és nem formálja őket. A királyné lényéből könnyelmű akaratosság, büszke türelmetlenség áradt. Érzékeny és érzéki ajka sok meggondolatlan szó, visszavonhatatlan sértés, jóvátehetetlen hallgatás kapuja lehetett. A minden más érdeken átsikló, követelő, mohó kapaszkodása a mindig más és mindig új, külső szórakozás, élvezet után, orrának, orrcimpáinak ideges hajlatában, remegésében tükrözött. Világos, rebbenő szemének nem volt mélysége, belső ragyogása; csak a világra nézett kifelé, onnan várta és verte vissza a dolgok kölcsönfényét. E szempár most könnyek nyomát mutatta. Múló bánata egy pillanatra a dermedten alvó erők, képességek halottasszobájából oldott elő elfeledett és eljövendő ízeket, onnan, ahol a királyné régmúltja és jövője hallgatott. Pillantásom elsiklott a megoldott hieroglifáról, és a kristálygömb felé fordult. A kristály már befelhősödött. Élni kezdett. Fehéres köd gomolygott benne el-elsötétedő foltokkal, az asztrálanyag néma, zsúfolt tülekedésével… …A kis Lamballe gyöngéd arca bontakozott ki lassan végtelenre állított szemem előtt… de szeme üreges volt, és kifejezése viaszos, élettelen. Körülötte felizzott a köd. Egészen vérpirossá vált, s meztelen testének részei bukkantak ki belőle, mint egy szörnyű fürdőből, de e bemocskolt tagok húsa oszladozott, és színe halottas volt… Éles sikolyra riadtam. Lamballe hercegnő kiáltott vadul, reszkető iszonyattal. Két kezét szemére szorította, és szájából síró, hebegő, érthetetlen hangok ömlöttek elő: – Krisztus segíts!… Menjünk innen… Félek! Nem akarom látni többé… és ne vígy minket a kísértésbe… Oh… ez a kép… A királyné eléje térdelt, és úgy próbálta nyugtatni; simogatta, vigasztalta. St.-Germain borba cseppentett csillapítót erőltetett reszkető ajkai közé; attól végre megnyugodott, de a királyné hiába kérte, faggatta, nem akarta elárulni, mitől rémült meg annyira: – Nem felségedre, egyedül rám vonatkozott… Ha parancsolja, még ma megölöm magamat, de arról, amit a kristályban láttam, nem tudok beszélni… Könyörgöm, ne haragudjék… ne kívánja tőlem… Rágondolni se merek

többé… irtózatos… nem… nem – ajka újra reszketni kezdett, torkában sírás zihált. A királyné megsajnálta, és nem erőltette tovább. St.-Germainhez fordult: – Én ön… ön sem tud mondani semmi vigasztalót?! – hangjában szemrehányás, az elkényeztetett gyermek követelő, sírós vádja remegett. – A közeljövő furcsa alkonyat, felség, és távolabb már sötét éjszakát mutat, amelyben elmosódnak a körvonalak. Ha megelégszik néhány év derengésével… – Nos?! – Marie Antoinette hangjában feszültség, titkos félelem lappangott. – Mához egy évre megszületik a Dauphin… Marie Antoinette melléből kis sóhaj rebbent fel, és a sóvárgott lehetőség anyás, örömös mosolyt öntött szét az arcán. – A Dauphin… Uram Istenem… Ha így volna! – Ez már megvan, felség. A jövőnek ez a része készen vár bennünket, mint egy fogadó… mondjuk Varennesben… csak oda kell utaznunk hozzá az Idő fogatán… Marie Antoinette egészen átizzott a gondolattól: – Ön nem tudja… nem tudja, mit jelentene nekem… mi mindent oldana meg… – Sok mindent meg fog oldani, felség, de akiket el kellene némítania, hangosabbak lesznek tőle. A Dauphin születése terveket húz keresztül… – Akkor még kevésbé kell törődnöm velük! – ez a könnyelmű vállrándítás maga a királyné volt a tragédia előtti években. – Mit tehetnek ellenem, ha a trónnak törvényes örököse van?! – Egy alázatos kérésem volna felségedhez – mondta halkan St.-Germain. – Mit kíván tőlem, Magister? – mondta Marie Antoinette tréfásan, felvillanyozva és nagylelkűen. – Tudja jól, hogy a barátaimért mindent megteszek! – Ha a trónörökös megszületik mához egy évre, és ezzel szerény szavaim fedezetet nyernek felséged előtt, gondolkozzék egy tanács fölött, amelyet jóslatomhoz hozzáfűzök. A királyné arcán kis, kelletlen vonás suhant át: – Beszéljen, St.-Germain gróf… öntől ma még a tanácsot is meghallgatom. – És meg is fogadja felséged, ha…? – Ha a trónörökös megszületik? Nos, akkor… talán. Feltéve, hogy nem kíván olyasmit, ami ellenkezik a természetemmel, untat vagy megaláz. – Talán nem használtam a helyes szót, felség. Amit mondani akarok, nem pusztán tanács. Figyelmeztetés inkább. Lehet, hogy untatja felségedet, és meg is alázza, de bizonyos, hogy mai természetével gyökeresen ellenkezik. Arra kérem, hogy a Dauphin születése után tegye meg a rövid utat Trianon és

Versailles között. Építsen hidat vissza a nemességhez és a néphez… Mindent eldönt és mindent megment vele. – Ön… majd… majd meggondolom – mondta ernyedten, s unatkozva hátradőlt karosszékében. – Előbb teljesedjék a Jóslat. – Kis, gonoszkodó fintort vágott. – Látta már ön a király három nénjét és Madame de Noaillest, az öreg síremléket Versailles-ban?! Ha rájuk gondolok, álomkór fog el, vagy dühöngeni és nevetni tudnék. Rajtam akarják megbosszulni elvetélt életüket! Fiatalságomért, a keservesen kiharcolt néhány szabad pillanatomért karóba húznának, ha tehetnék! Csak megérteném, miért bántja őket az, hogy lélegezni és örülni akarok néha, mint bármelyik egyszerű nő Franciaországban?! – Felséged sajnos nem született egyszerű nőnek Franciaországban. Felséged egy olyan időpontban ül Franciaország trónján, mikor az ország helyzete válságos. Külső és belső veszélyek fenyegetik. Ma a trónnak élő, harcos jelképnek kell lenni ahhoz, hogy megnyerje történelmének legnagyobb csatáját népének hitéért, bizalmáért és szeretetéért. Felségednek ma nemcsak a Dauphint kell megszülnie, hanem a királyság magasabbrendű eszméjét is, hogy helytállhasson és megmaradhasson a veszedelmes, új áramlatok között, amelyek a Napkirály uralkodása idején indultak el, s azóta ijesztően erőssé lettek. Felséged eléggé merész szembeszállni a régi világ előítéleteivel, vállalja a versailles-i tradíciók elleni háborúságot, a nemesség gyűlöletét és rágalmait… egy kis szabadságért, néhány könnyű, ártatlan élvezetért, egy álarcos párizsi kiruccanásért, ruhákért, bálokért, játékokért, menüettekért; miért ne vállalná egyszer a nép jólétéért?! Szerezzen bennük szövetségest azzal, hogy megismerni, megérteni és orvosolni igyekszik égető bajaikat, tarthatatlan helyzetüket! Két ellenséggel szemben senki se harcolhat bukás nélkül; egyikkel szövetséget kell kötnie, ha fenn akar maradni, önnek nem kell a múlt. Szövetkezzék hát a jövővel egy verteién forradalom és a várva várt reformok jegyében, amelyek mindenképpen elkövetkeznek felségeddel, vagy… s ez borzalmas lenne… felséged ellen. A királyné fokozódó kényelmetlenséggel figyelt St.-Germain nyugodt, súlyos szavaira. Arca visszautasítóvá merevedett: – Nem akarom… inkább nem szeretném érteni azt, amit most beszél nekem, St.-Germain gróf – mondta hidegen és vontatottan. – Ha érteném, azt kellene mondanom, nem figyelmeztet, hanem fenyeget engem. A királyság, hála Istennek, még eléggé erős Franciaországban ahhoz, hogy a lázadókat a maguk helyére állítsa. Az uralkodás és a nép bajaival való bíbelődés a király hivatása. Én abba bele nem avatkozom. Ő bizonyára megteszi, amit tehet. Kívülről senki sem ítélheti meg, vajon felelős helyen mulaszt-e valaki, vagy a szükségesség kényszere irányítja. Ön téved, ha azt hiszi, hogy személyes villongásaim személyes intrikák ellen a tradíciók, a múlt elleni lázadást

jelentik nálam. Én hiszek a király Istentől való hatalmában. Hiszek a trón ősi és megtámadhatatlan fensőbbségében. A népre jönnek rossz idők és jó idők. A nép időnként zúgolódik és gúnydalokat énekel, de ha komoly, nagy órák következnek el a nemzet életében, odatömörül a trón köré. Én nem félek a néptől… az én népemtől… és nem kötök szövetséget vele, mert a királynéja vagyok. A nemesség egy részének ellenségeskedése pedig nem egyéb a mellőzött szerelmes keserűségénél, aki azonban tudja, hogy bosszúja a trónt rendíthetné meg, és így saját pusztulását okozná. A nemesség sohasem válhat veszéllyé a királynéra nézve. Büszkén, konokul, kihúzott derékkal beszélt, mintha a karosszék valódi trónszékké vált volna alatta; s e vakságában szánalmas és egyben fenséges is volt… Majd agyának erőltetésébe belefáradva, sóhajtva hátradőlt. – Tévedett, St.-Germainem, és én úgy tekintem, mintha ezt a témát nem is érintettük volna. Remélem, a jóslattal több szerencséje lesz! – Elég rövid határidőt adtam, felség, hogy esetleges hazugságomat megcáfolhassa. Egyetlen évet… Eltávozásuk után megemlítettem St.-Germainnek a kristályban látott szörnyű képet. A gróf bólintott: – A kristálygömb valóban vérszínű ködben úszott, Cornelius. A jövő sötét képét vetítette olyan sűrűn és megrázóan, hogy ereje Lamballe hercegnő ijedt gyermeklelkén is áttört. Az dúlta fel annyira… Szegény kis hercegnő… Micsoda vég!

Trianon 1781-ben, a St.-Germain által előre jósolt időpontban megszületett a Dauphin. Az ujjongó ünnepségek alatt mintha valóban eloszlott volna minden árnyék, gyanú, félreértés a királyné és a nép között. A nemesség hallgatott. A gúnyos rágalmazó verseket dicsőítő ódák váltották fel, s a király hitvesét, a trónörökös anyját mindenütt lelkes ünneplés fogadta. Marie Antoinette győztes, boldog anyaságában nem felejtkezett meg St.-Germainről. Polignac grófnő személyesen hozta fel meghívását Trianonba, sőt szerény személyemet külön megemlítette, mint akit az első misztikus híradás tanújaként szintén ott akar látni maga mellett. A meghívás Trianonba szólt, a világtól büszkén, konokul elzárt kis rokokó palotába. "Néhány közeli barát lesz jelen mindössze, egypár egészen szórakoztató, vidám ember, akik között a királyné a sok ünnepség és feszes kötelezettség fáradtságát akarja kipihenni" – mondta Polignac grófnő, Marie Antoinette

imádott barátnője, akinek sima, tapintatos irányítását mindenben vakon követte; de ez a nem eléggé okos, kevéssé nagylelkű és teljesen saját kapzsi családja érdekeinek szekere elé fogott asszony nem értett hozzá, hogy a könnyelmű, érzelmes, felületes királynét az egyedül helyes irányba terelje. Talán, ha Polignac grófnő idejében felismeri a veszélyt, amelyet a művészet játékos varázsába zárt apró mesepalota jelent szemben Versailles-jal és távol Párizstól, megváltoztathatta volna, ha nem is a könyörtelen eseményeket, de Marie Antoinette sorsát benne. Polignac grófnőnek és családjának azonban fontosabb volt a minden más befolyás elől elorozott, elkülönített, légüres térben tartott királyné, aki csak azért tört ki néha fellegvárából, hogy a háborgó, megrökönyödött Versailles-ból új zsákmánnyal térjen meg a Polignacok vagy a szüntelen hatalmas összegeket emésztő Trianon számára. Polignac grófnő talán hatásosabb szépség volt, mint Lamballe hercegnő. Külseje megtévesztette a királynőt és azokat, akiket elhitet az ügyes színészkedés. Polignac grófnő finom, törékeny alakja, keskeny Madonna-arca, nagy, csengő, ártatlan szeme, amelyre alázatosan és hirtelen borult rá a domború, hosszú pilláktól súlyos szemhéj egy olyan lény kiszolgáltatottságát tükrözte, aki állandóan becézésre, védelemre szorul. Rebegő, csengő, hajlékony üveghangja szüntelenül elhárított, kérlelt és hízelgett. Mozdulatai végtelenül kecsesek, hajlékonyak voltak; de esendő, lebegő, áttetsző alakjában hihetetlen szívósság rejtőzött Szeme éles villanással ismerte fel a kínálkozó, előnyös lehetőségeket éppúgy, mint a titkos veszélyeket, a nyelve is könnyedén, de halálos hatással célbatalált ott, ahol ellenfeleket vagy ellentétes szándékot kellett kivégeznie. * Egy egészen más asszony sietett felénk a fogadószoba puha szőnyegén, gyertyák tükörből visszaverődő, szikrázó fényében, pasztellszínű, csodálatos gobelinek, zenei hajlatú bútorok, virágszirom porcelánok között, mint akit St.-Germain palotájában megismertem. A gyászruhás, bánattól sújtott, zavart, válságos érzések és nyugtalanságok közölt vergődő nő eltűnt. Maga a rokokó közeledett; a rokokó könnyed, szépséges, rózsás bőrű Istennője nyújtotta felénk karcsú ujjait, hogy hódolatunkat nagylelkű hálával viszonozza: – Jöjjön, jöjjön, St.-Germainem…Szeretném az egész világnak kikiáltani a maga csodálatos tudását és bölcsességét! – S vitt, ragadott bennünket vidám, kíváncsi vendégei felé. Járásában volt valami utánozhatatlan ritmus, játékos lebegés, anélkül, hogy keresett vagy tudatos lett volna; Üde, vibráló légkör vette körül: az öröm és győzelem légköre. Testén a második szülés sem hagyott semmi nyomot.

Dereka karcsún, büszkén emelkedett a hatalmas, kék brokátkrinolin széles alapzata fölé. Meztelen, rizsporos vállán, karcsú nyakán, fülében, ujjain és karján drágakövek villództak, és tornyos, fehér parókájában is briliánsok rejtőztek, más és más helyről szúrva elő fénytűiket. A vendégek nagyrészt fiatalok, dúsan öltözöttek és csinosak voltak. Egyetlen hervadt, madárszerű, agyonfestett női arc tűnt ki közülük. D'Adhemar grófnő élénk, okos és gonoszul szellemes arca. Később megértettem, miért fogadták be ebbe az annyira elfogult szempontok szerint válogatott társaságba. Mulatságos volt, mint egy clown, rossznyelvű, színes és kimeríthetetlen; szüntelenül farsangi tömeget tükröző torz tükör. De mennyit dolgozott trianoni pozíciójáért! Milyen verejtékes munkájába került, hogy a kéjes pletykák, fűszeres történetek és robbanó poénok tüzesen felsistergő füstjével eltüntesse korát és külsejét. Mennyit kellett gyűjtenie, olvasnia, figyelnie, lázasan termelnie, hogy kiszolgálhassa a nevetés és szórakozás vámpírját, amely azóta, hogy vérébe kóstolt, mindenütt rájárt, ahol megjelent. A mulattatást várták, követelték tőle, és görcsösen igyekezett egész erejével, minden idejével és tehetségével. Mindnyájan St.-Germaint ostromolták jóslatokért, szépítőszerekért, "elixírért". Gyermekes kérdéseket szegeztek neki, Hallatlan és sokszor sértő együgyűségeket mondtak, ő azonban türelmesen, mosolyogva válaszolt mindenkinek. A királynő mentette ki végre méltatlan helyzetéből. Lamballe hercegnő és Polignac grófnő kíséretében magával hívta egy távolabbi terembe, hogy – mint mondotta – orvosi tanácsait kérje. Én itt is hasznát vettem szürke külsőmnek. Anélkül, hogy bárkinek feltűnt volna, félrehúzódtam egy kisebb oldalszalon homályába, és a tárt ajtón át figyeltem a fényes belső szoba színpadán mozgó, nevetgélő, beszélgető, színes csoportokat, D'Adhemar grófnő vitte a szót, s persze St.-Germain grófról voltak érdekes, izgalmas értesülései. Még a versailles-i udvarban történt, XV. Lajos idejében. D'Adhemar grófnő jelenlétében az idős De Gergy grófnő szembetalálkozott St.-Germain gróffal. Mikor az idős hölgy megpillantotta a híres Mágust, meghökkenve hátralépett, és a következő, hiteles párbeszéd folyt le közöttük: – Ötven évvel ezelőtt a francia követ felesége voltam Velencében – mondta De Gergy grófnő. – Jól emlékszem, hogy ott láttam önt. Akkor is éppen olyan volt, mint ma, de érettebb korúnak tűnt, mert azóta, úgy látszik, megfiatalodott! A gróf mélyen meghajolt előtte: – Megtisztel azzal, hogy felismer, grófnő! – Akkor ön Baletti márkinak nevezte magát… St.-Germain elmosolyodott: – De Gergy grófnő emlékezőtehetsége változatlanul olyan jó, mint ötven

évvel ezelőtt! – Nos… azt még kevésbé felejtettem el, hogy friss egészségemet és jó emlékezőtehetségemet az ön csodaszerének köszönhetem! Rendkívül örülök, hogy újra találkozhattam a világ egyik legkülönösebb emberével akkor is, ha most más nevet visel… – Remélem, ennek a Baletti márkinak nem volt nagyon rossz híre?! – Ellenkezőleg! – mondta a grófnő buzgón. St.-Germain kedvesen belekarolt De Gergy grófnőbe és elvezette őt onnan. Szavait közben, mintegy D'Adhemar grófnő felé címezve, félhangosan kijelentette: – Ilyenformán készséggel vállalom őt nagyapámnak, grófnő! Ez a beszélgetés később Pompadour márkiné fülébe jutott, s az kertelés nélkül nekiszegezte kíváncsiságát St.-Germain grófnak. Beszélgetésükről D'Adhemar grófnő Madame du Hausset-tól, Pompadour márkiné udvarhölgyétől értesült részleteiben. St.-Germain a királynak és a márkinénak is bizalmas barátságát élvezte, s mindkettőjük lakosztályába szabadon beléphetett a napnak bármelyik órájában. Ezzel a kiváltságával csak igen tapintatosan élt, és sohasem történt meg, hogy valahol rosszkor jelent volna meg. Ha jött, várták, jelenlétét óhajtották, hívták, idézték előzőleg, így történt ez De Gergy grófnővel való találkozása után is. Pompadour márkiné felajzott képzelettel beszélgetett róla udvarhölgyével, mikor egyszerre ott volt előttük, anélkül, hogy belépni látták volna. Pompadour valósággal megrettent tőle. – Óh… hiszen ez… boszorkányság! – tört ki belőle ámulattal. – Hogy került a szobába éppen akkor, mikor önről beszéltünk?! – Egészen természetes úton, Madame. Ön hívott, és én megjelentem. – Nem, nem… hiszen én el sem mozdultam a helyemről, mindössze… – Mindössze erősen rám gondolt, és szerette volna, ha kérdéseket intézhet hozzám… így volt? – Igen! – Rendelkezésére állok! Pompadour márkiné ámulva, tehetetlenül csóválta meg a fejét: – Mit is kezdhetnék önnel? Mikor meg akarom fogni, kisiklik, s mindig csak arra felel, amire akar. Bele kell törődnöm, hogy kíváncsiságom éhesen marad, ha saját személyéről kívánok megtudni valamit. Bevallom, néha azt hiszem, szereti játszani a rejtélyes embert, és szándékosan hagy dolgokat homályban, máskor meg teljesen meggyőz, lenyűgöz, és esküdni mernék természetfeletti hatalmára! Egy bizonyos: barátsága, tanácsai mindenképpen nélkülözhetetlenek nekem! – Ön most őszinte volt hozzám, Madame. Én is az leszek. Kérdezzen! – Valóban találkozott ötven évvel ezelőtt De Gergy grófnővel

Velencében?! – Találkoztam vele. – De hiszen akkor önnek most többnek kell lennie, mint százévesnek. – Annyira lehetetlen ez?! – Istenem… igen. Ön legfeljebb negyvenéves. – Nem hazudtolhatom meg, Madame. Tehát De Gergy grófnő, akit rendkívül tisztelek, nyilván badarságokat beszélt. – Megint kisiklott, de most nem engedem el. De Gergy grófnő szavaiban nincs okom kételkedni, bármilyen fantasztikus dolgokat állít. Azt is elárulta nekem, hogy ön meglepő hatású elixírt adott neki, amelytől hosszú időn át nem látszott többnek huszonnégy évesnél. – Lehetséges. – Adott vagy nem adott?! – Adtam. Bár hatását illetően a grófnő jóakarattal, de erősen túloz. Rossz emésztését gyógyítottam meg az esszenciával, és bizonyos hiányzó, természetes anyagokat juttattam szervezetébe, attól frissült fel. – Miért ne adhatna ilyen szert a királynak is?! – A királynak nincsen szüksége rá. – Ezt tagadom! Tudja jól, hogy vannak fáradt, rossz napjai, amikor szédül, és fejfájás gyötri… Miért ne lehetne mindig friss és sokáig fiatal?! – A királynak már adtam néhány tanácsot erre nézve… – És? – Nem fogadta meg. Ön annyira elragadó teremtés, Madame, és a fiatal hölgyek, akiket a király szórakoztatására nagylelkűen felvonultat, szintén ellenállhatatlanok… – Úgy érti… hogy a király… visszaél az erejével? – Ön tudja, hogy visszaél vele. S tudja azt is, hogy egyikünk sem képes megakadályozni kedvteléseiben, legfeljebb tőlünk fordulna el, és mások szolgálatait venné igénybe. – Ez igaz – mondta Madame Pompadour. St.-Germain szavai mélyen érintették. Arca töprengővé lett, s látszott, nyugtalan érzések, sötét gondolatok szakadtak fel benne, amelyek gyakran foglalkoztatták. Hangjában rejtett kis remegőssel, félve fordulta grófhoz: – Ha merném… most azt kérdezném öntől, St.-Germain gróf… meg tudná-e mondani, meddig tarthatom meg a királyt, s ha elveszítem… amitől Isten mentsen meg… ha mégis elveszítem, mi lesz a sorsom utána?!… De ne… ne feleljen… Nincs bátorságom firtatni ezt a kérdést, amely egyre gyakrabban kínoz… – bizonytalanul, könyörögve, várakozva, de menekülő szorongással nézett St.-Germainre, aki tekintetét különös, szelíd pillantással viszonozta. Madame du Hausset szerint a gróf pillantása szánakozással pihent

Pompadour márkiné arcán. – Ne féljen Madame… Nem fogom megijeszteni. Az ön csillagának fénye töretlen még. De a csillagok, éppúgy, mint az emberek, meghalnak és újjászületnek. A legragyogóbb gyermek is halálraítélt születésének pillanatában, s aki itt meghal, születik valahol. Este lefekszünk, és felébredünk az álom birodalmában. Életünk egyik szakasza lezárul, s megszületik egy új, amely fontosabb, hasznosabb a másiknál… A változás törvény, de törvény az is, hogy az életet semmilyen változás ki nem olthatja… A királyné St.-Germain és két barátnője társaságában visszatért a terembe. Arcán mosoly, hangja csupa kacagás. D'Adhemar grófnő kíváncsiságtól égve kísérletezni kezdett: – A mi csodálatos grófunk megint jó híreket jelentett felségednek a jövőből! Marie Antoinette kecses mozdulattal helyet foglalt vendégei között: – Lehet… – mondta rejtélyesen. – Titok? – firtatta D'Adhemar grófnő. – Nem… Még két gyermek! – kacagott fel a királyné. – Kettő hamarosan… s közeledik a belső egyensúly, a megkomolyodás ideje… A társaság a királyné kacagásának visszhangjaként vidám morajban tört ki. – A két gyermek hihető – mondta D'Adhemar kétértelműén. – Miért nevettek?! – mondta a királyné csibészes grimasszal. – Elvégre én is felnőhetek egyszer! – Szabad kérnünk felségedet, hogy ne tegye?! – mondta Polignac grófnő. – St.-Germain gróf! Nem tudna valami elixírt, amelytől a királyné mindig ilyen maradhat… Ilyen ellenállhatatlan, boldog és zseniális gyermek?! St.-Germain mosolyogva ingatta a fejét: – Nem, grófnő… sajnos, nem. Isten úgy döntött, hogy a gyermekeknek fel kell cseperedniök. Én nem dolgozhatom az Ő akarata ellen. – Oh… kár! – mondta Polignac grófnő. – A felnőttek annyira unalmasak! – Ismerik a hölgyek a gyermekek szigetének történetét? – kérdezte St.-Germain. A társaság nem ismerte, és hallani kívánta. – A Földközi-tengerből sok-sok évezreddel ezelőtt két ikersziget smaragdzöld szempárja tekintett fel a derűs égboltra. E két sziget két hatalmas hegy csúcsa volt. A hegyek a vízözönben elsüllyedt világbirodalom legmagasabb ormaiként büszkélkedtek egykor. A szörnyű kataklizma elől menekülő milliók közül csak néhányan jutottak el a csúcsokra: a későbbi boldog szigetekre, s ezek élve maradtak. Mikor elcsitult a szörnyű háborgás, elpihentek a vizek, s az ólomszínű, haragos égbolt újra pasztellkékké szelídült, a menekültek berendezkedtek új életükre az egyik szigeten. Fejlett kultúrájuk

emlékeinek alapján nagy küzdelemmel, sok kudarc után időállóvá építették házaikat, termővé tették a mostoha földet, az elvadult állatokat megszelídítették, feljegyzéseket készítettek a természet jelenségeiről, a csillagok járásáról, az emberek és állatok szokásairól, betegségeiről, és újra megalkották a békés együttélés törvényeit az ősi kinyilatkoztatás alapján, hogy gyermekeik majd felhasználhassák az ő tudásukat, emlékeiket, tapasztalataikat. Gyermekeik azonban, akik a felnőttek verejtékes munkája alatt felügyelet nélkül csatangoltak a sziklák között, hozzászoktak közben felelőtlen, vad szabadságukhoz. Madarak fészkeit rabolták ki a legmagasabb fák tetején, és a tojásokat nyersen kiitták. Éles kövekkel apró vadat ejtettek el, és megosztoztak a zsákmányon. Testük megizmosodott, bőrük barnára égett, kezük eldurvult, és testi erejük hivalkodókká, versengőkké tette őket. Mint a fiatal állatok, kedvüket lelték az egymással való verekedésben, s úgy hitték, azzal, hogy a másikat földre teperték, minden és mindenki fölé kerekedtek. Zabolátlanok voltak és türelmetlenek. Mikor a felnőttek nagy munkájuk után megpihentek, és úgy érezték, eljött az ideje annak, hogy utódaikat saját helyükre állítsák a közösségben, maguk elé hivatták gyermekeiket, hogy átadják nekik kötelességeik törvényeit. A szelíd, megfáradt, bölcs öregek szomorúsága és nyugtalansága igen nagy lett azonban, mikor az elvadult falka megjelent előttük. Látniok kellett, hogy míg ők a sziklás, vad talajt megszelídítették, otthonokat emeltek, és a múlt szent tudományát gyűjtögették, gyermekeik elvadultak, testük izmos, de fejük lomha és erőtlen lett, indulataik elburjánzottak, mint a szívós, ellenséges gaz a műveletlen talajon. A felnőttek hiába igyekeztek, hogy a sötétséget világossággá változtassák az eldurvult agyakban, s az elszabadult ösztönöket az önuralom s belátás medrébe tereljék. A tompa, minden erőfeszítéstől dühösen irtózó értelem az erő vak és ostoba dölyfösségére támaszkodva fellázadt az öregek vezetése ellen. A fiatalok csoportosan elhagyták a művelt kis szigetet, hogy a szomszédos szűz földön megalapítsák saját szabad, törvényen kívül álló, játékos gyermekbirodalmukat. Legelőször bohókás, mulatságos lakóhelyeket építettek ágakból, falevelekből, és a hevenyészett tetőket feldíszítették színes virágokkal. A furcsa kis zöld sátrak vidáman ragyogtak a derűs napfényben. Voltak nagyobb sátrak, szebbek és formásabbak, ezeket a testileg gyengébb, de okosabb, ügyesebb gyermekek építették. Az erősek, akik verekedésben, fára mászásban, vadászatban és halászatban tűntek ki, csúnya, formátlan torzszülötteket hoztak létre, mert kezük és fejük ügyetlen, ötlettelen volt az ilyesfajta munkához. Ezek azután a gyengébbeket és ügyesebbeket ütlegekkel kényszerítették, hogy kivonuljanak szebb sátraikból, és nekik engedjék át azokat. Mikor látták a

megfélemlítettek ijedt alázatát, egészen megrészegültek saját erejüktől és hatalmuktól. A gyengébbeket befogták a ház körüli nehezebb munkára, s ők vadászattal, halászattal, kődobálással, tűz körüli táncolással foglalkoztak; a zsákmány oroszlánrészéből azonban kirekesztették a tehetetleneket, s csak a silány, kevés hulladékot vetették oda nekik. A gyengék a rossz tápláléktól, súlyos munkától, ütlegektől egyre szikárabbak, töprengőbbek, éhesebbek és elkeseredettebbek lettek. Agyuk világosodni kezdett a szenvedéstől és elnyomatástól. Az erősek pedig a mértéktelen táplálkozástól elhíztak, ellustultak. A zsákmányszerzés csak igen kevés idejüket kötötte le. A nap legnagyobb részét alvással, evéssel, rabszolgák korbácsolásával és parancsolgatással töltötték. De a kövér, erős kényurak között is egyre gyakoribbak lettek a véres háborúságok. A rabszolgák napról napra tanúi lehettek dühös, irigy kirobbanásaiknak egymás ellen; az aljas rágalmak özönének, amelyekkel elhalmozták egymást, néhány, a másiknak jutott jobb falatért, csinosabb kavicsért vagy madártojásért. Látták toporzékoló, őrjöngő verekedéseiket, mikor vadállatokként véresre harapták, rúgták, marták egymást, látták a legyőzött kövér, puha testét a földön fetrengeni, fájdalomtól, tehetetlen haragtól nyöszörögve… s a rabszolgák gondolkodni kezdtek. Vajon annyira erősek-e ezek az erősek, s annyira sebezhetetlenek? Hiszen számuk egyre fogy, mert szüntelenül pusztítják egymást. Testük hájasan elpuhult jogtalanul kikényszerített jólétükben. Mozgásuk lassú, talpuk kényes, lábuk hamar fárad, mert elszokott a járástól. A déli napot hortyogva töltik. A tavakban halak nyüzsögnek, a fákon vadon nő a gyümölcs, s a kenyérmagot is áthozta a szél a szomszédos szigetről. A meleg, gőzös éghajlat alatt magától kínálkozik étel és ital. Már a zsákmányért is lusták saját kezükkel nyúlni. A rabszolgáknak kell ezt is elvégezni helyettük, de a természet ingyen adott ajándékát hiánytalanul haza kell cipelniök árnyékban terpeszkedő uraikhoz, hogy azok dúskáljanak benne, s nekik csak a szűken mért maradékot vetik oda. Miért? Mert a kövérek kezében korbács van? Mert ők megbeszélték, hogy így legyen? Hiszen a testi ügyesség fölényével sem bírnak már, mert a rabszolgák lettek mozgékonyabbak és szívósabbak. A rabszolgák megtanultak fára mászni, halászni, vadászni, fát vágni, tüzet csiholni, súlyokat hordozni, varrni, kenyeret sütni, főzni, állatbőrt kikészíteni, fáradalmat, fájdalmat tűrni… s a rabszolgák vannak többen… Először csak egyesek gondolkoztak így, s magukba zárták ezt a fullasztó, ijesztő és nagyszerű gondolatot Egyik-másik megkísérelte, hogy megváltoztassa a zsákmánytörvényt. Előbb maga lakott jól a saját munkájával és ügyességével szerzett eleségből, s urának csak a maradékot szolgáltatta be. Ezeket a lázadókat a kövérek az összeterelt rabszolgák sötét, konok szemei előtt nagy ünnepség keretében kivégezték, hogy a többit elijesszék hasonló

jogtalanság elkövetésétől. Lassan, változatos módon kínozták halálra őket, mert ebben az egyben találékonyságuk, ötletességük kimeríthetetlen volt. Némelyiket megnyúzták, és csupasz húsukra sót szórtak. Némelyiket lassan, szeletenkint feldarabolták vigyázva, hogy először azokat a részeket vagdossák le, amelyek nem okoznak rögtöni halált. Másoknak nagy kövekkel fokozatosan a csontjait törték péppé. Voltak, akiket halálra korbácsoltak, s megint mások, akiket nyakig vízbe áztattak vérszívó piócák közé… de ki győzné felsorolni a változatosságot, mellyel jogszolgáltatásuk e nagy ünnepeit hasonlíthatatlan művészi eseménnyé avatták. Szinte nem is volt csodálnivaló, hogy minden ilyen ünnepség után megszaporodott a bűnösök száma. A gyér próbálkozókat elszánt csoportok váltották fel, akik most már nemcsak maguk cselekedtek, hanem másokat is kilengésekre csábítottak. A sziget főterén álló, rothadó vér szagától körülpárázott kivégzőszerszámok szinte naponta üzemben voltak. Hőség ülte meg a levegőt és a közeledő eső előtti nagy feszültség. A kövérek új ünnepségre készültek. Szökött rabszolgák tömegét hajszolták elő megint a barlangokból. A többit, aki még bujdosott, majd kézre kerítik. Ki törődik patkányok föld alatti mozgolódásaival; barlangok falára vésett ostoba jelekkel és a tűzpiros virágokkal, amellyel teletüzködték reggelre a sátrakat?! Meleg volt. A hőség nyugtalan, éhes, türelmetlen vágyakat, tomboló ingerlékenységet gyújtott a túltáplált testekben. Mohó, reszkető várakozással várták az ünnepet, hogy saját feszültségüket a halálra kínozott rabszolgák hörgésén át lusta elpihentségbe oldják újra. S a rabszolgák is várták az ünnepet. Ők többen voltak. Ezt már tudták. Egytől egyig. Ezt már kimondták. Már szóvá lett. Súlyosan konduló, sötéten izzó, mágikus igévé. És kimondták más szavakat is. Beszéltek a kövérek gyengeségéről. Beszéltek a soványak erejéről. A zsákmányról, amelyhez annak is egyenlő arányban joga van, aki dolgozik érte. Ismételték a rágalmakat, ijesztő vádakat, amelyeket a kövérek, irigy dühükben, egymásról kikiáltották, és mint napfényre került, megrázó, sarkalló titkot elsuttogták egymásnak azt is, hogy a kövérek teste éppoly sebezhető, kiömlő vére ugyanolyan piros, mint a legnyomorultabb rabszolgáé. A felnőttek pedig, akik a szomszédos szigeten élték csendes, elmélkedő életüket, messzenéző szemükkel látták, mi történik a gyermekek birodalmában, és mélyen elszomorodtak. Szerették volna megmenteni az elvakultakat egymástól és önmagáktól. Tanácsot tartottak tehát, és elhatározták, követet küldenek mind a kövérekhez, mind a soványakhoz még a Nagy Vihar kitörése előtt, hogy a kövéreket figyelmeztessék és visszatartsák a húr túlfeszítésétől, a soványakat pedig a végső lépés megtételétől. A két követ munkája azonban eredménytelen maradt. Az indulatok lángját

már nem lehetett elfojtani. A csoport, mely a hatalmat és a zsákmányjogot birtokolta, jottányit sem akart engedni addigi életmódjából, szokásaiból és a fenyegető jelenségek elől struccként homokba dugta a fejét. Az elkeseredett, éhező, halálra űzött rabszolgákat pedig teljesen megszállottá az urak iránt érzett fullasztó, halálos gyűlölet. A rabszolgák már elhajított kő, ütésre emelt ököl, szúrásra emelt tőr voltak, a tettnek, a szolgáló akaratnak fergeteges, vad lendületében. A követek sietve visszatértek a felnőttek szigetére még a Nagy Vihar kitörése előtt, és jelentették a tanácsnak útjuk eredménytelenségét, A tanács tagjain szánalom és bánat vett erőt. Csak a tanács vezetője, a legbölcsebb, legöregebb felnőtt maradt derűs és teljesen nyugodt: – Miért búslakodtok azon, hogy a törvény a gyermekek birodalmában is éppúgy törvény, mint mindenütt a természetben? – intette a csüggedőket. – Az erők mindig egyensúlyt keresnek. A teher is csak okosan, helyesen elosztva hordozható, különben azt zúzza össze a visszahatás törvényénél fogva, aki magáról átgördítette másra. Hogyan tanulják meg a serdületlenek ezt a tételt? Néhány szóból? A szavak még nem élnek; a szavak csak a valóság árnyéka előttük. Magát a valóságot kell megélniök, hogy e tétel elevenné váljék, és átalakítsa jellemüket. A mi küldötteink útja csak látszólag eredménytelen. A figyelmeztetés, melyet eljuttattunk hozzájuk, tetszhalott az események beteljesedése alatt, az indulatok gátszakadásában, de feltámad az elcsituláskor, mint élő konzekvencia. A pusztuló hús, a kiömlő vér nem azonos az élettel. Ezt tudjátok. S a tanácstagokon a megértés nagy békessége ömlött el. Visszatértek tűnődéseikhez, az Isteni Tudomány fölött való elmélkedéshez, és várták a vihar utáni elcsitulás idejét… Néhány gyertya sercenve kihunyt a trianoni szalonban. St.-Germain elhallgatott, s utána senki sem szakította meg a csendet. A hallgatók némán, ismeretlen érzésektől lenyűgözve ültek helyükön. A könnyed vidámság madara elröppent. A királyné sápadtan, összeszorított szájjal maga elé nézett. Polignac grófnő szüntelenül kifelé kémlelő szeme is saját belseje felé fordult, ahol most baljós sejtelmek zavaros víztükre kavargóit. Lamballe hercegnő egészen összegörnyedt, két kezét ölében összeszorította, mintha görcsösen imádkoznék. D'Adhemar grófnő okos, csúnya madárarca végtelenül öregnek és fáradtnak tűnt most. Két szolga sietett be nesztelenül, és friss gyertyákat tűzdelt a kandeláberekbe. Jelenlétük egy pillanatra megtörte a varázst. – És… mi történt a másik szigeten? – kérdezte D'Adhemar grófnő rekedten. – A gyermekek birodalmában? – St.-Germain feléje fordult. – Oh… az,

ami várható volt. Az ünnepség szörnyű véráradatba fűlt. A rabszolgák megtámadták uraikat, és felkoncolták őket. Mikor már mind holtan hevertek, akkor a szolgák ellen fordultak, akik hűségesek maradtak a kövérekhez, majd a közönyösek kerültek sorra, végül azok, akiket nem találtak eléggé szenvedélyesnek. A sziget vágóhíddá változott. Senki se lehetett biztos benne, mikor kerül rá a sor a nagy öldöklésben. – Egészen színtelen, halk hangon beszélt, de a hallgatók dermedten, megbabonázva figyeltek rá. – Élelemszerzésre senki sem gondolt. Mindenki a szabadságot ünnepelte, amely a valóságban szörnyű terrorrá lett. Jobban éheztek, mint valaha, a kövér urak ideje alatt; ragályok törtek ki közöttük, s végül rájuk szakadt a trópusi eső, amely összedöntötte gyermekesen épített sátraikat, a fedelet elmosta a fejük fölül, s elvonta figyelmüket a gyilkolás sötét kéjétől. Fázva, összetörtén, betegen ráébredtek valódi helyzetükre és elhagyatottságukra… – És akkor… eszükbe jutottak a felnőttek – mondta D'Adhemar grófnő önfeledten. – Még nem, Madame. Még sokáig nem. Ez csak amolyan macskajajos kifáradás volt, de nem elcsitulás… Még sok háborúság következett ezután. Még nem értették meg az egyensúlytörvényt. Mindig akadtak kisebb csoportok vagy egyes gyermekek, akik átgördítették a terhet magukról másokra, és az visszacsapódva összezúzta őket… – Ez… borzasztó történet volt! – fakadt ki bosszúsan a királyné. – Ha előre sejtem a tartalmát, nem engedem meg, hogy elmesélje. Hogyan tehette ezt velem?! Annyira örültem a mai estének… olyan vidám és nyugodt voltam! – hangja elfulladt a megbántottságtól. – De hiszen mese volt – mondta St.-Germain. – Felséged talán valami komoly értelmet fedezett fel benne?! – Fölfedeztem benne azt, amit ön belerejtett! – nézett szénibe vele a királyné hidegen. – Jól megértettem, és csak annyit mondhatok, valóban mese volt. Durva, ostoba dajkamese! Felállt és hátat fordított St.-Germainnek. A társaság kevés ideig maradt együtt. A királyné nem szólt többé St.-Germainhez, s nemsokára, fáradtságára hivatkozva, visszavonult.

Két levél Két nappal később St.-Germain levelet kapott D'Adhemar grófnőtől, mely a gróf levelének másolatával együtt ma is birtokomban van. St.-Germain gróf sorait kívülem D'Adhemar grófnő mentette át az utókornak. Ez a szellemes,

kitűnő szemű asszony okos, tehetséges krónikása volt a maga idejének, íme a levél: Kedves St.-Germain gróf! A különös és önre nézve sajnos kegyvesztéssel végződő este óta, amelyen én is jelen lehettem Trianonban, nem bírok növekvő nyugtalanságommal. Öregasszony vagyok már. Sokat láttam, sokat tapasztaltam, és mondhatom, nyitott szemmel jártam az életben. A kíváncsi emberfigyelés, az események összefüggéseinek, hátterének kutatása nemcsak felületes társasági siker hajszolása nálam – búr, nem tagadom, az is –, hanem titkos belső szenvedély. Minden gyengém mellett az önmagammal szemben gyakorolt őszinteség igazi terhe és áldása jellememnek; de épp így szemlélem a világ dolgait is, ha véleményemet megalkuvásból, érdekből, kényelemszeretetből vagy gyávaságból el is hallgatom mások előtt. Azért bocsátom előre mindezt, hogy megértse, mi indított e levél megírására. Játékos meséjének súlyos, igaz tartalma erősen megragadott és felrázott, mert olyan problémáknak, végletes veszélyeknek adott kifejezést, amelyek erjedését magam is aggódással figyelem hosszú idő óta. A királynét és felelőtlen, kedves gyermektársaságát őszintén szeretem. Fiatalságuk felvillanyoz és elragad. Szépségük, kultúrájuk nosztalgiával tölt el, mert tökéletlen, hiú, élvezetvágyó vagyok még mindig, hiába szaladtak el fölöttem az évek – de azért nem ismerem félre ennek a kis boldog műbirodalomnak végzetes tévedését, könnyelműségét, mulasztásait a jelen vajúdó kérdéseivel szemben. Nem ismerem félre Versailles maradi, egocentrikus boszorkánykörének megátalkodott hibáit sem és Franciaország szegény királyának erélytelenségét egy olyan pillanatban, amely mindennél nagyobb erőt, merész cselekvést és bátor változásokat követelne. Én magam imádom ezt a kecses, romlott, ragyogó, botor, elegáns és korhadt, régi világot. Része vagyok. Benne születtem, csapdái, gyönyörei között voltam fiatal, és ma hálás vagyok a sorsnak, hogy vele is öregedtem; nem kell túlélnem végső hanyatlását. De sajnálom a fiatalokat. Összeszorul a szívem, ha e gondtalan kisdedek jövőjére gondolok, akik úgy játszadoztak ma, mintha korszakuk boldog hajnalát élnék, pedig fejük felelt egy véres alkony komor színei sötétlenek. Tehetetlennek érzem magamat, és gyászolok, mint ama öregek – a tanács tagjai – a felnőttek szigetén. Töprengek, mit is tehetnék? Borzasztó volna, ha ennyi cizellált finomság, ennyi kecsesség, báj és gyöngéd, művészi tökély durva megtorlás áldozatául esnék egy olyan bűnért, amelynek elkövetői régen a kriptákban porladnak. Marie Antoinette vétke nem aktív vétek, csak mulasztás. És a király is ártalmatlan, jóindulatú ember; de teljesen világos előttem, micsoda veszélyt jelent az, hogy Franciaország történelmének legválságosabb pillanatában ilyen puha kezek tartják a kormányt!

Kétségbeesett és tanácstalan vagyok. Ön talán megmondhatná, mitévő legyek, mire kötelez az én helyzetemben az, hogy érzem a katasztrófa közeledését. Kérem segítsen nekem! Őszinte tisztelője és igaz híve D'Adhemar grófnő. St.-Germain gróf D'Adhemar grófnő hátrahagyott írásai között is fellelhető válasza így hangzik: Mélyen tisztelt Asszonyom! Az Ön gondjai az én gondjaim is. Gyermekesen átlátszó allegóriám valóban nem rejteni, hanem feltárni akarta a veszélyt, melybe a királyi pár, az egész nemesség, s velük együtt az úgynevezett "régi világ" sodródott. Bizony az idő rohamosan közeledik, mikor a meggondolatlan Franciaország, balszerencsétől övezve, melytől megvédhette volna magát, olyan állapotba kerül, mint amilyen poklot Dante festett. Látni fogjuk a királyi jogar, a tömjéntartó, a mérleg zuhanását; a tornyokét és a címerekét, s még a fehér zászlóét is. Én nemcsak érzem, hanem láttam a jövendőt, grófnő. S e látomások szörnyűsége fogva tart. Minden városban vérfolyamok hömpölyögtek; minden oldalról a nép hangzavara bömbölt, feltört a sikoly, és elszállt a bátorság. A tanács szavaiból Halál emelkedett – s nagy Isten! ki válaszolhatna gyilkos bírálónak?! Ha tudná, milyen megfélemlítő látvány, mikor a bárd lehull!… De ki hallgat ma arra, aki vétót kiált?! Amint látja, nem tartott vissza az sem, hogy a királynét megharagítottam, és így Trianon kapuját bezártam magam mögött. Többet is vállaltam volna érte. S ne higgye, hogy először kísérletezem. A szemek vakok és a fülek süketek, asszonyom, mert az időknek be kell telniök. Mi semmit sem tehetünk. Nyugodjék meg. Önt nem éri el a vihar. Megmenekül. Csak ennyi az, amit vigasztalásul mondhatok. Az ön St.-Germainje, E levél után D'Adhemar grófnő még egy személyes találkozóra hívta St.-Germaint. Ez az utolsó és igen jelentős összejövetel a Recollets-templomban folyt le a nyolcórai misén. A kellőjük párbeszédét kérésemre St.-Germain gróf részletesen elmondta nekem. A grófnő izgatott és összetört volt. Kérlelte St.-Germaint, beszéljen még egyszer a királynéval. Lamballe hercegnőn keresztül, akit szintén nyugtalanság gyötör a jövő miatt, kieszközölné, hogy a királyné fogadja őt. St.-Germain a kérést visszautasította azzal, hogy már úgyis elkésett a figyelmeztetéssel.

– Miért? – kérdezte D'Adhemar grófnő ijedten. – Ön talán értesült valami összeesküvésről, amely… – Nem, Madame. A királyné már elmulasztotta a pillanatot, amelyben saját sorsát megfordíthatta volna. Ez a pillanat a Dauphin születése után fellángolt hit, lelkesedés és vágyakozva feléje nyúló bizalom volt. A királyné azonban hátat fordított a népnek, és visszatért Trianonba. Hiába volt ez az utolsó tűzijáték, s hiába következik utána a sokszoros anyaság megkomolyodása… Nem hisznek neki többé! Aki szelet vet, vihart arat. Az erők elindultak, és ítélkeztek fölötte. – Mire ítélték? – Halálra. A grófnő törődött alakja megingott, St.-Germainnek kellett felfognia. – Iszonyú – súgta. – Szeretném tagadni, meghazudtolni, kinevetni a szavait, de nem tudom. Látom, amit mond. Látom… Szavai mögött igazság van… Tulajdonképpen mit akarnak a királynétól, mivel vádolják? – A vádak, Madame?… Minden játékos apróság, minden ártatlan kedvtelés ellene fordul majd és csúf, undorító szörnyeteggé dagad. A gúnyversekből vádpontok lesznek, a rágalmakból lemoshatatlan szégyenbélyegek… s hogy mit akarnak? A Bourbonok teljes tönkretevését. Elűzik őket minden trónról, melyen addig ültek, s nem telik el száz esztendő sem, és a család megmaradt leszármazottai egyszerű polgárokként térnek vissza hazájukba. Franciaországot a királyság, a köztársaság, s a császárság vegyes kormánya fogja meggyötörni, megrendíteni, szétszaggatni. A felsőbb osztályok tirannusai helyett a hatalom becsvágyók és érdemtelenek kezébe kerül. D'Adhemar grófnő két öreg kezébe hajtott fejjel hosszan imádkozott St.-Germain mellett, s mikor újra felnézett, ráncos arcán könnycseppek peregtek végig. – Ha tudná, mennyire szeretek élni… mégis békesség tölt el arra a gondolatra, hogy én meghalok, mielőtt kirobban a forradalom – suttogta. St.-Germain tiltakozni akart, de D'Adhemar grófnő egy intéssel elhallgattatta: – Tudom, mire vonatkozott levelének utolsó sora… Ön meddig marad Párizsban? – Talán még egy évig. – Értem. "A követek sietve visszatértek a felnőttek szigetére még a Nagy Vihar kitörése előtt…" St.-Germain hallgatott.

Gróf Cagliostro árnyéka

St.-Germain szavaiból megtudtam tehát azt is, hogy még egy teljes évig eltart párizsi számkivetettségem. Nem St.-Germaintől kívántam elszakadni. Ellenkezőleg; minden pillanatért hálás voltam, amelyet vele tölthettem. Rengeteget tanultam tőle, sok fontos élményhez jutottam általa – de Párizs, ez a nyugtalan, idegenné lett város taszított. Beteg, boldogtalan légköre volt, gonosz, ingerült közérzete, mint az olyan embernek, akiben súlyos nyavalya lappang. St.-Germaint, bár Versailles-tól éppúgy távol maradt, mint Trianontól, sokan keresték fel a nemesség köréből. De voltak látogatói között művészek, tudósok, egyszerű emberek, sőt kétes és bizarr egyéniségek is. Giuseppe Balsamóval, a szélhámossal való találkozásom St.-Germain házában örökre emlékezetes marad előttem. Ez az elszánt, ravasz, de mégis erősen korlátolt sarlatán nem átallotta felkeresni otthonában St.-Germaint, a valódi Mágust, Cagliostro rendtársát és barátját. Balsamo hitetlen volt, mint minden csaló, s azt remélte, a grófban ügyetlenebb, de szerencsésebb kollégájára akad. St.-Germain fogadta, sőt megkérte, hozza el feleségét is, aki médiuma volt. Így kerültem megint össze Martin Allaisszal, új testálruhájában a régi, sima csirkefogóval, aki most csiszoltabb, romlottabb, veszedelmesebb volt, mint valaha. Sötét átélései, tapasztalatai emlékképek nélkül is a kígyó szuggesztív erejévé lettek benne minden prédául odakínálkozó gyengeséggel szemben. Testalkata s arcvonásai meglepően emlékeztetlek régi önmagára, de kiélesedtek, némileg megfinomodtak. Olajos fényű, fekete, kemény tekintetű szeme fölé összenőtt, fekete szemöldök sűrű bozontja csapzott. Ajka most is duzzadt volt és kékespiros, de sokkal zárkózottabb vonalú. Ujjai megkeskenyedtek és hosszúra nyúllak. Hangja lágyabb, moduláltabb lett, beszéde még gördülőbb, színesebb, szédítőbb. Ezúttal magas termetet épített magának nagyra törő, mohó vágyában a hatáskeltés iránt, de Martin Allais érzéki, élvező kövérsége most is körülpárnázta tagjait. Ijesztő aura gőzölögte körül, taszító, támadó hatások karmai nyúltak ki belőle. Megrendülésemre, feleségében és médiumában – Jeanne Girard-t éreztem meg egy felületes szépség és fiatalság fikciója alatt. Most Lorenza Felicianinak hívták. Külseje durva, ügyetlenül másolt tükröződése volt a régi Corinnának, a ragyogónak és ellenállhatatlannak. Mennyire átivódhatott ez a zavaros fejű, kapzsi teremtés a vággyal, hogy hasonlóvá váljék Corinna romboló, csodálatos szépségéhez! Mennyire irigyelhette, milyen nagyon bámulhatta, s micsoda tüzes akarással égette lelkébe ezt az ideát, hogy a halálon és egy testépítés szédítő örvényén is átmentette új életébe. Nagyrészt úgy járt vele, mint a karcsú, nemes tündéralakon megáhított ruhakölteménnyel egy kis kövér polgárasszony. Magára húzta, erőszakkal magára feszítette, de az rajta egészen mást mutatott. Fekete, csillogó, ferde metszésű szeméből nem az éhes, követelő kéj vágy, a

sötét Erős zsaroló, lenyűgöző hatalma nézett ki, hanem leselkedő, megfélemlített ravaszság. Homloka nyomott volt, haja dús, fénylő, de vastag szálú és merev. Vörös szája kissé nagyra, durvára sikerült, orra bután fitos lett, és teste Corinna kéjes, hosszú ívei helyett zömök vastagodásokat sejtetett. Szép nő volt kétségtelenül, alacsonyrendű, perverz, érzéki étvágynak talán kívánatos is, de a finomabb ízlést elriasztotta közönséges egyénisége, amely minden szavában, pillantásában, mozdulatában kiütközött. Szerepe inkább az áldozaté volt Balsamo mellett, aki vak eszközzé formálta – elképzelhető, micsoda módszerekkel. Ez az ember, aki egykor Corinna démoni erejét is megtörte és megláncolta, puha viaszt kapott a kezébe a hisztériás, megszállott nőben, akinek idegzetét szörnyű ösztönemlékek terhelték. A megszállók elkotródtak mellőle, mihelyt egy náluk koncentráltabb hatalom fogta kezébe a gyeplőt. Balsamo szuggerálta Lorenzát; megvolt ez a képessége, anélkül, hogy értette volna önmagában. Élt és visszaélt vele mindenütt, ahol tehette. A tétova asztráldémonok helyett, amelyeket indulat-szélrohamok sodortak szüntelenül, egy másik, egy testben élő démon szállta meg a szerencsétlent, és lenyűgözte teljesen. Sok erő, hatalmas, gátlás nélküli akarat áradt Balsamóból. Fekete mágiát gyakorolt anélkül, hogy hitt volna benne. Különös, hogy bár most Lorenza-Jeanne Olaszországban született, Balsamo pedig Szicíliában, Palermo mellett látta meg a napvilágot, mindketten visszasodródtak régi életük színhelyére. Tétován, ösztönösen vonzódtak oda, mintha félbehagytak volna valamit. Mohó nyugtalanságukat persze más néven nevezték, s szándékaik telve voltak kétes, elszánt, tudatos tervekkel, ezeket azonban véghezvihették volna szűzebb területeken; mint ahogy sok helyen kísérleteztek is, de végül újra és újra visszacsapódtak mágikus központjukhoz, Párizshoz. St.-Germain földszinti dolgozószobájában fogadta két vendégét. Biztonságuk, gyakorlatuk valóban bámulatra méltó volt. Megjelenésük mögött szinte tapintani lehetett, hányféle ajtón léphettek már be így, először, mindenre felkészülve, mindenre elszántan. Az alkalmazkodás ösztöne olyan fejlett volt Balsamóban és rajta keresztül Lorenzában is, mint a vadászó és védekező állatokban. Rögtön simultak a környezethez, amelybe kerültek; felvették tónusát, magukra öltötték színeit, lehalkultak vagy hangossá váltak. Nálunk is rögtön alkalmazkodtak – a terem pompájához, a virágszirom vékonyságú kínai porcelánfigurákhoz a sarokállványon, a falat borító könyvszekrényekhez, faragott íróasztalhoz, puha, keleti szőnyegekhez, súlyos színarany kandeláberekhez, értékes festményekhez, földig érő, nehéz brokátfüggönnyel takart ablakokhoz – csak éppen St.-Germain grófhoz nem tudtak hozzáhasonulni, mert annak valódi lénye ismeretlen, érthetetlen és láthatatlan maradt előttük.

A tónus halk volt és előkelő. A mozdulatok kiszámítottan hanyagok és bágyadtak. Balsamo kezdte a beszélgetést azzal, hogy hízelgésekkel halmozta el a mosolyogva figyelő St.-Germaint. Mosolya Lorenzát is felbátorította, aki fekete csipkekendőjének könnyed meglebbentése után csodálatának adott kifejezést a gróf zafírköves gyűrűjének szépsége fölött. St.-Germain azonnal lehúzta a gyűrűt, és átnyújtotta Lorenzának közelebbi megtekintésre: – …Ön megszégyenít engem, Madame! Monsieur Balsamo bizonyára különb köveket állít elő felesége szépségének emelésére, mint amilyen szerénységemnek e kontármunkája! Lorenza arca egy pillanatra áruló bambaságot fejezett ki: – Hát nem valódi?! – Miért ne volna? Egy ékszerész vagyont kínált érte, miután megvizsgálta. Madame még mindig úgy tesz, mintha nem értené, miről beszélek. De hiszen most magunk között vagyunk. Ki tudná a transzmutált aranyat a természetestől megkülönböztetni?! Senki, mert teljesen azonos vele. Nemde, Balsamo mester? A kérdezett szemét összehunyorította, mint aki gyors oldalvágásra reagál. A gróf helyett Lorenzának felelt: – Itt nem kell színlelned, Lorenza! A gróf úr ismeri a titkot. – Aztán hangja, szeme St.-Germain felé siklott. – Feleségem különben nem annyira tudatos, mint inkább eksztatikus munkatársam. – Oh, értem. Nagyon érdekes képesség ez… Ha Madámé nem utasítaná vissza, arra kérném, tartsa meg a gyűrűt, amely egy pillanatra felkeltette érdeklődését… e kivételes és ritka látogatás emlékére! Lorenza mohón, habozva Balsamóra nézett. – Nem sértheted meg a gróf urat azzal, hogy visszautasítod – mondta Balsamo kissé gyorsabban, mint illett volna. – Megtisztelnek vele. Lorenza reszkető, izgatott örömmel húzta ujjara a gyűrűt; annyira feldúlta a drága ajándék, hogy nem tudta elrejteni érzéseit. Balsamo észrevette az én figyelő pillantásomat Lorenzán, s a szerencsétlen nő bizonytalan, mámoros pillantását rögtön foglyul ejtette. Félelmetes villanás volt, egy másodperc ezredrészéig sem tartott, de Lorenza rögtön megfagyott tőle, szeme kialudt, és jobb kezével szorongva, védekezőn betakarta bal kezét, melyen a gyűrű csillogott így folyt a kölcsönös udvariaskodás egy ideig. Balsamo óvatosan tapogatódzott, és ügyesen, gyakorlottan provokált. Finom csapdáit azonban nem sűrű, téveteg anyagi testek botorkálták körül ezúttal, hanem valaki, aki eggyel több szemmel látott, mint ő, s teste ennek a látó szellemnek hajlékony, engedelmes szolgája volt. St.-Germain elsiklón, megfoghatatlanul felelt mindenre, látszólag pontosan, mégis többféleképpen értelmezhetően. Balsamo

egyik pillanatban úgy érezhette, gyanútlan, elbizakodott gavallérral ül szemközt, akinek jámbor hiúsága gazdag kincslelő helyként kínálkozik számára, a másik pillanatban rejtett gúnyt, ijesztő fölényt vélt kiolvasni a rajta pihenő szemekből. Beszélgetésük szédítő játéka között voltak villanásai, mikor veszélyt szimatoló, finom gonosztevő-ösztöne visszavonulásra intette, de kapzsisága, hazárd kíváncsisága nagyobb volt, és mégis továbbjátszott. St.-Germain kérte, mutasson be néhány kísérletet Lorenzával. Balsamo szívesen kitért volna a kérés elől, de mégsem akarta határozottan visszautasítani; – Boldogan állok rendelkezésére, St.-Germain gróf, de ez nem egészen tőlem függ – udvariaskodott. – Lorenza nincs mindig a megfelelő állapotban, s ma úgy hiszem, zaklatott kissé… – várakozón feleségéhez fordult, hogy szájából saját akaratát hallja kicsendülni; de Lorenza gyűrűjének szemléletébe volt elmerülve, s nem figyelt rá. Pillantásának éles tőre sem rebbentette fel. Rejtélyesen, mélyen elvonatkozott a társaságtól, s Balsamo parancsoló hangjára, mellyel nevén szólította, nem a tetten ért, megfélemlített gyermek rezzenő igenlésével ijedt fel, hanem lassan, álmatagon, végtelenre állított szemmel: – Tessék… – mondta halkan. – Azt mondtam, ma nem vagy a kísérlethez megfelelő állapotban, éjszaka fejfájás kínozott! – Balsamo hangjában sürgetés és fenyegetés volt. – Tévedsz, Giuseppe… – mondta a halk, gépies hang. – Már teljesen jól vagyok. – Kezét újra felemelte, ránézett, a gyűrűt megcsillogtatta a fényben, és mindenről elfeledkezve, hangjában a furcsa, álmatag vontatottsággal tovább beszélt: – Milyen érdekes, hosszú szálon függ ez a zöld köves gyűrű… Nézd csak, Giuseppe… Hogyan adhatta nekem a gróf úr, mikor nem lehet eltépni tőle… Hozzánőtt… – Azt hiszem, a Madame állapota éppen megfelelő a kísérlethez… Talán el is kezdhetnénk, Monsieur Balsamo – mondta csendesen St.-Germain. Balsamo vonakodva felállt. Tétova mozdulata, amellyel mellényét igazgatta, elárulta töprengő bizonytalanságát. – Ha segítségre van szüksége, Cornelius rendelkezésére áll… – mondta St.-Germain, és komoly várakozással hátradőlt székében. – Semmire nincsen szükségem! – mondta Balsamo érdesen, és felesége elé lépett. – Lorenza! – szólította halkan és parancsolón. – Nézz rám!… Lorenza! Az asszony nem emelte fel a fejét. Megbűvölten meredt a gyűrű zölden csillogó kövére, amely élni látszott a rávetődő gyertyafényben, mint egy kígyó szeme. Arca hirtelen elváltozott. Ámulat ömlött el rajta, majd ijedtség, amely elmondhatatlan iszonyattá vált fokozatosan. Dereka kiegyenesedett, két karját

testéhez rántotta, szorosan hozzápréselte, fejét magasan, védekezőn feltartotta, fölmeredő nyakán erek duzzadtak ki. – Giuseppe… – súgta fojtottan, szörnyű erőfeszítéssel. – Segíts… Megfojt ez a zöld kígyó… Egészen rámcsavarodott… Parancsold vissza a gyűrűbe… Rögtön! – zihálva, nehezen lélegzett. Balsamo Lorenzához hajolt, görcsösen begörbült ujjáról lerángatta a gyűrűt, és durván odavetette St.-Germain ölébe. – Itt van a gyűrűje! Most pedig ébressze fel… azonnal! – mondta dühtől rekedten. St.-Germain nem mozdult: – Fel fogom ébreszteni… nemsokára… Balsamo mester. Bevallom, eloroztam öntől egy rövid időre ezt a remek eszközt. Szegény kis Lorenza Feliciani valóban kitűnő médium… – Mit akar tőle?! – kérdezte Balsamo. Arca eltorzult az indulattól. – Csillapodjék, barátom! Sokkal kevesebb veszélyt hozok rá, mint ön a kísérleteivel. Fel fog ébredni egy idő múlva, és frissebb, csinosabb lesz, mint valaha. Szeretném, ha az ő szájából hallana egyet-mást, amelyet meg kell szívlelnie… Lorenza sápadtan, mereven, mozdulatlanul ült a széken. Arcáról nem tűnt el az iszonyat kifejezése. St.-Germain felállt, és eléje lépett, míg Balsamo önkéntelenül hátrált egy lépést. – Hall engem, Madame? – kérdezte St.-Germain szelíden. – Igen – hangzott a gépies felelet. – Ki vagyok én? – Gróf… Cagliostro… barátja és… rendtársa… a titkos… a titkos… testvériségben… Balsamo arcából kifutott a vér. – És kicsoda Giuseppe Balsamo?! Lorenza hallgatott. Száját és szemét görcsösen összeszorította. Balsamóra néztem. Előrehajolt Lorenza felé, teste meggörbült, homlokerei kidagadtak, szája tagadó, parancsoló, néma szavakat formált. St.-Germain hangja zendült meg újra – de micsoda hang volt ez! Halk, mégis kemény, mint a gyémánt: – Felelnie kell, Madame! Semmitől sem fél, és semmi másra nem emlékszik, csak arra, amire én akarom. Most nincsenek kapcsolatai. Szabad. Teljesen szabad és nyugodt! Lorenza arca kisimult. – Ön hallatlanul viselkedik, gróf! Ezt nem tűrhetem tovább! Balsamo a feleségéhez lépett, föléje hajolt, és megkísérelte, hogy két karjába emelje. De az asszony teste, mintha mázsás kövekkel lett volna odacövekelve, meg sem mozdult. Balsamo torkából nyögés szakadt fel, feje

sötétpirosra gyűlt. Elvakult dühvel újra nekirugaszkodott, megragadta a merev testhez préselt két kart, és rángatni kezdte, míg St.-Germain rászólt: – Ha folytatja ezt a hiábavaló erőlködést, kárt tesz a médium testében. Üljön le, Balsamo, és maradjon csendben. Higgye el, semmi mást nem tehet most. Balsamo lihegve, verejtékes homlokkal felegyenesedett. Arcán a vértolulás vörösségét ijesztő sápadtság váltotta fel. Elszédült, és le kellett ülnie. St.-Germain újra Lorenzához fordult: – Nos, Madame… Hallotta, amit kérdeztem. Kicsoda Giuseppe Balsamo? A hang most simán, gépiesen felelt: – Gróf Cagliostro árnyéka. Mindig mögötte jár egy lépéssel. Ha hátrafordul, eltűnik. Egy nevük van és egy jelük: az Iker jele. Egy hónapban születtek, testük hasonló, vérük rokon, de lelkűk különbözik, mint az igazság és a hazugság. Az árnyék a földön kúszik nesztelenül, az árnyék a földre vetődik, és a falakon táncol… nincs súlya és nincsen igazi léte, mert rémkép és a fény rabszolgája. Giuseppe Balsamo csaló, de önmagát csalja meg. Nem tudja, hogy a lopott név Nessus-ing a bitorlón. Nem tudja, hogy a lopott név nemcsak csillogó pajzs, hanem a benne rejlő sors is. Az árnyék sorsa a sötétség. Balsamo él, élvez és harácsol, Cagliostro helyett. És Cagliostro földi Karmája rajta teljesedik be Cagliostro helyett, aki félreállt. Az elmúlt tettek kioldódtak benne, és alatta futnak el a Karma vérebei. De a földön ott nyújtózik a sötét árnyék, a név foglya. Cagliostro-Balsamo. Egyik fent a fényben, elérhetetlenül; a másik lent a következmények célpontjaként. Balsamo-Cagliostro. Szerencsétlen Balsamo! – Köszönöm, Madame… – St.-Germain föléje hajolt, tenyerét egy pillanatra Lorenza homlokán nyugtatta, majd hátralépett, és leült. Lorenza kinyitotta a szemét. Álomittas, csodálkozó pillantással nézett körül, majd tekintete félénken kikötött Balsamo feldúlt, különös arcán: – Te… elaltattál, Giuseppe?… Nem is vettem észre… Balsamo nem felelt. Igyekezett úrrá lenni belső zavarodottságán. Akaratereje és gátlástalan cinizmusa hamarosan letörölte arcáról a sarokba szorítottság gyűlölködő kifejezését, és helyet adott a gúnyos fölénynek. St.-Germainhoz fordult: – Másképpen is tudtomra adhatta volna, kedves St.-Germain, hogy ismeri ezt a kis… ügyemet. Ne feledje el, céhbeli vagyok. Engem nehéz elkápráztatni valakinek, aki az én szakmámban dolgozik. Én használom, de megvetem a pózokat, és örömmel vetem le ott, ahol nincs rá szükség. Tudom, hogy filozófiánk közös. A festőnek fizetnek a képeiért, muzsikusnak a zenéjéért, írónak a hazugságaiért… miért ne lehetne díja a szélhámos művészetének is, mikor az néha több illúziót és boldogságot juttat az embereknek, mint a többi

művész együttvéve?! Az emberek azt akarják, hogy becsapják őket, mert hitványak és ostobák ahhoz, hogy szembenézzenek az igazsággal; azzal ugyanis, hogy a jó és a rossz, a bűn és az erény, Isten és ördög csak egy kiváló szélhámos klikk saját javára és a buták vigasztálasára kitalált hazugsága, melyet a beavatáson túl mindig lelepleznek a bátraknak és erőseknek. Miért ágálnánk egymás előtt?! Vagy azt várja tőlem, hogy elhiggyem, ezt a rengeteg értéket itt az alchimista tégelyben hozta létre?! Nekem is van dupla fenekű tégelyem és ügyes keverőkanalam. Mindketten a butaságot transzmutáljuk arannyá, kedves grófom… nyugodtan leszállhat az Olimposzról ide mellém, és kibökheti, hová akart kilyukadni ezzel a komédiával, amelyet itt rögtönzött előttem?! St.-Germain derűsen hátradőlt karosszékében: – A filozófiája igen figyelemreméltó, Balsamóm… és minek tagadjam, mulattató is! Balsamo nem tudta elrejteni hiú és győztes mosolyát. Elégedetten, tokájába süllyedt arccal, széles vigyorral kacsintott St.-Germainre: – No látja! Így már szépen megértjük egymást. Én tiszteletben tartom a maga vadászterületét, maga az enyémet. Jut is, marad is… Ami pedig Cagliostro nevét illeti; egy olyan okból, amelyet sem ön, sem más előtt nem tárok fel, talán több jogom van hozzá, mint gondolja… Különben kényelmes, kipróbált, átjátszott név ez. Szeretem. Illik rám. Jól érzem magamat benne. Higgye el, sokkal többet dolgoztam az érdekében, és inkább megérdemlőm, mint törvényes eredetije. Rengeteg erőm, munkám fekszik benne. Komoly tokét ér nekem… Miért kívánja, hogy levessem?!… – Nem… nem kívánom, Balsamo. És az eredetije sem törődik vele különösebben. Én csak tanácsolom, hogy ne viselje Cagliostro nevét. Szabaduljon meg tőle, amíg nem késő. Saját érdekében… – Ne játsszunk dodonai jósdát! ön érthetően nagyon rászokott erre… én azonban világos beszédet kérek! Miért tanácsol nekem ilyet, ha sem maga, sem Cagliostro nem törődik vele?! – Figyelmeztetni akarom a veszélyre, amelynek kiteszi magát. Aki Cagliostro helyett él a világban, annak esetleg Cagliostro helyett kell meghalnia. Balsamo hátravetette magát, és szélesen, hangosan felnevetett. – Jobb emberismerőnek gondoltam St.-Germain grófot! – mondta a nevetés után nehezen csillapodva. – Már régen nem vagyok pelenkás gyerek. Élni mindenképpen veszélyes dolog. Mikor utat választottam, tisztában voltam vele, mit teszek, de tudtam azt is, hogy csak a tökfilkóknak kell szükségképpen elpusztulniuk egy-egy nehéz helyzetben. Nincsen olyan befalazott ház, amelyen rés ne nyílnék, ha az ember ismeri a varázsszót hozzá.

Én pedig ismerem. Már a pokolból is feljöttem a saját abrakadabrámmal. Az pedig igazán nem érdekel, hogy Cagliostrónak vagy Balsamónak temetnek-e el, ha egyszer, remélem igen magas korban, végelgyengülésben meghalok… Az aggkori végelgyengüléshez persze ragaszkodom… – Nem hallgathatom el – folytatta St.-Germain zavartalanul és szelíden –, hogy Cagliostro neve éppen az aggkori végelgyengülést teszi lehetetlenné. Cagliostro neve kínhalált jelent Rómában, az inkvizíció börtönében. – Az ördögbe is, mit akar ezzel a baljós huhogással?! – tört ki bosszúsan Balsamo. – Csak nem hiszi, hogy ezzel elijeszt valamitől?! Jelentse ki kereken: azt kívánja, hogy ne használjam Cagliostro nevét?! Mert akkor egyenesen felelek: ennek a kívánságnak soha és semmi áron nem teszek eleget! – Mondtam már, hogy nem kívánok ilyet, Balsamo. Nem kérem, nem fenyegetem, és nem kényszerítem – ismételte türelmesen St.-Germain. – Csak tanácsolok valamit, amit szabadságában áll elfogadni vagy visszautasítani. Pontosabban: felvilágosítom, mit vesz magára azzal, hogy Cagliostro nevét használja. Ha ezek után is ragaszkodik hozzá, saját felelősségére teszi. Nem az én és nem gróf Cagliostro felelősségére, aki helyett borzasztó körülmények között meg kell halnia. Egy nagyon közeli időponton túl lehetetlenné válik szabadulnia ettől a névtől. Senkinek nem lesz módjában bebizonyítani, hogy Balsamo és Cagliostro két különálló személy. A kettő a veszélyben, a szenvedésben és halálban teljesen eggyé olvad majd. Akkor már távol leszek én, és távol lesz Cagliostro is. Cagliostro Balsamo halálával leveti a nevét örökre. – Őrültség! – robbant bele a szavába Balsamo, de St.-Germain elnémította: – Várjon… még nem fejeztem be! Lefordítom magának Madame Lorenza transzban mondott szavait: Cagliostro neve olyan erők útjában fekszik, amelyek őt nem érik el többé, mert egy síkkal az út fölé került. Maga azonban nem térhet ki a pusztító erők elől, ha Cagliostro nevének börtönébe zárkózik! – Nem tudom, mit akart elérni ezzel a kerteléssel, St.-Germain, csak arról tudok, amit elért vele… Soha kívánatosabbnak, érdekesebbnek, izgalmasabbnak nem éreztem ezt a nevet, pedig éveken át sóvárogtam utána, gyűlöltem és küzdöttem érte. De most vált számomra teljesen nélkülözhetetlenné! Most már ragaszkodom hozzá, mint az életemhez! – Még a kínhalál árán is? – Nem hiszek az ilyenfajta fecsegésben! – Feleljen, kérem! – Ne legyen már ilyen ünnepélyes, mert nevetnem kell! – Nevessen, Balsamo… de feleljen!

– Jó… még a kínhalál árán is! Feltéve, ha elég ostoba leszek, és hagyom magamat nyakon csípni! Különös nyöszörgő, rémült hang hallatszott. Mindhárman Lorenzára néztünk – az izgalmas párbeszéd alatt teljesen megfeledkeztünk róla. Szeméből könnyek ömlöttek, arca furcsán elváltozott, mintha valahol, a szobán és rajtunk túl egy szörnyű képet szemlélt volna. – Giuseppe… – vacogta sírva –, most kimondtad… Most kimondtad, amit akart… Bezárult a kör, és elhangzott az ítélet. Nincs kés, amely megszabadítana a kötéstől… Nincs szó, amely feloldana… Elvégeztetett! – Hallgass! – kiáltott rá durván Balsamo. – Ostoba tyúk! Lorenza a kiáltástól nagyot rándulva magához tért, de egész testében reszketett, és sírása nem akart csillapodni. – Ne sírj! Azonnal hagyd abba! Tudod, hogy nem tű, rom a könnyeket! – Balsamo arccsontján megfeszültek az izmok, ahogy fogát összecsikorította. – Mindjárt… egy kicsit légy türelemmel… még nem bírom… még… nem… bírom… elállítani – zihált Lorenza, s engem szánalom fogott el iránta, olyan gyenge, tehetetlen és kiszolgáltatott volt. – Nyugodjék meg, Madame, nyugodjék meg, kérem – törtek ki belőlem a csillapító szavak önkéntelenül. – Ha ön megkéri rá, Monsieur Balsamo bizonyára nem használja többé Cagliostro nevét, egyszerűen leveti és… – Eszem ágában sincs! – csattant fel Balsamo. – Ez a név az enyém! Megillet engem. Több jogom van hozzá, mint az elpuhult fattyúnak, akinek véletlenül az ölébe hullott, – Persze, hogy nem veti le, Cornelius. Balsamo többé nem vetheti le Cagliostro nevét. Ha akarja, ha nem… most már hozzánőtt… és haláláig viselnie kell! – mondta csendesen St.-Germain, s e csendes szavaktól baljós, súlyos feszültséggel telt meg a szoba. Olyan erős, mindenen átható és ellenállhatatlan volt ez a feszültség, hogy a csaló és tagadó Giuseppe Balsamót is megrázta. – Hogy érti ezt… ha akarom, ha nem?! – kérdezte fojtottan. – Ez a név életre kelt, és követi mindenüvé. Uralkodik, meghatároz, és formál. Ha leveti, felkel, és testére tapad. Ha megtagadja, az emberek esküt tesznek rá. Ha elhajítja, visszarepül, mint a bumeráng. Ha elkergeti, visszaoldalog, mint a makacs eb. Szívós, tántoríthatatlan őr és könyörtelen végrehajtó. Ez a név: mágikus ruha. – Menjünk. Lorenza – mondta Balsamo rekedten, Menekülni akart fokozódó nyugtalansága elől, és gorombasággal védekezett ellene. – A gróf úr nem tud lemondani a koturnusról, és engem untat a nagyképűség. Bevallom, csalódtam ebben a látogatásban! – Én nem, Balsamo – mondta St.-Germain barátságosan, és felállt, hogy

kikísérje vendégeit.

Anna Müller 1784 tavaszán indultunk vissza Casselba. Megkönnyebbülést és örömöt éreztem, mikor elhagytuk Franciaország határát. Mintha sűrű gőzzel telt kamrából kerültem volna ki, szabadabban vettem lélegzetet. St.-Germain csendes volt és magába merült. Nem akartam kérdésekkel zaklatni, pedig szerettem volna megtudni, meddig marad Casselban. Jó volt hozzám és elnéző. Fájdalommal gondoltam a válás pillanatára, melyért még az sem kárpótolt teljesen, hogy szüléimet viszontláthatom. Sokáig időztem a feltevés körül, hátha csak látogatásra térünk haza, s azután továbbutazunk valahová, ahová hivatása szólítja. St.-Germain sohasem beszélt a közeljövő terveiről, s nekem gyakorlataimhoz tartozott, hogy megfékezzem kíváncsiságomat. Mindazonáltal a kapcsolat, amely kialakult közöttünk, mialatt megtanultam gondolatparancsait végrehajtani, eljuttatta hozzá a bennem hullámzó problémákat, és felelt anélkül, hogy kérdéseim szóvá lettek volna: – Ne nyugtalanítson a jövő, Cornelius. Hasznos és – termékeny idő következik el rád… néhány hónapig még veled leszek, és előkészítlek a vizsgákra, amelyeket neked is, mint mindnyájunknak, egyedül kell kiállnod. Cassel tartomány határán túl heves tavaszi vihar ért utol bennünket. A hirtelen támadt orkánszerű szél súlyos felhőket hajszolt fölénk, amelyekből hatalmas víztömeg zúdult a nyakunkba. Hintónk remekül állta az esőt, de lovaink és szolgáink miatt be kellett térnünk a legközelebbi falusi fogadóba. A vihar, amilyen gyorsan jött, olyan hamar el is takarodott, és éles napfény söpörte rá fényuszályát a víztől tisztára fürdetett, cseppek gyémántjaitól ragyogó, zöld és rózsaszínű tájra. A földön hatalmas víztócsák csillogtak; felszínükön a virágban álló fákról levert szirmok rezegtek. Mikor kiléptünk a fogadó kapuján, egy szolgáló közeledett felénk vállán rúddal, amelyről kétoldalt két esővízzel telt favödör lógott le. Szoknyáját magasra feltűrte, cölöpszerűen vastag, meztelen lábát térdig sár borította, haja vizesen összetapadva nyakába lógott. Idomtalan testén látszott, hogy teherben van. Közönyös, széles, csontos arcából két tompa, sötét szem nézett vissza rám. Köszönést mormolt, és a fogadót megkerülve a cselédlakás felé tartott, amely mellett egymáshoz ragasztott, bűzös ólak zsúfolódtak. Hosszan utánanéztem, ahogy lomha, vaskos alakja meghajolt a súly alatt, majd eltűnt előlem egy alacsony faajtó nyílásában. Néztem az ólak alól kiszivárgó barna trágyalét, amelyben rohadt szalma ázott, a falécek között éhesen szimatoló,

fekete disznóorrokat, a libák, kacsák és csirkék mocskosra ázott tollat, és nem tudtam elválni a sivár képtől. A szolgáló újra megjelent a vízhordó rúd nélkül, egy etetőtállal. Közönyös pillantása megint végigsiklott arcomon, majd visszatért hozzám. Megállt, Bizonytalanná válva néhány lépést tett felém, és erősen parasztos kiejtéssel megkérdezte, akarok-e valamit? – Nem – mondtam. – Nem. Köszönöm, semmit. – Aztán mégis megkérdeztem, hogy hívják. – Anna Müller – felelte csodálkozva. Pénzt nyomtam a markába, és St.-Germain után indultam, aki már bent ült a hintóban. – Ő volt? – kérdezte halkan, mikor kocsink már elindult Bólintottam: – Corinna… Milyen különös, hogy amint megpillantottam ebben a torz testben, rögtön és erősebben azonosítottam vele, mint régi, hazug alakjával. Ez Corinna, A másik démonok segítségével épített díszlet volt; lopott jelmez és múlandó, megtévesztő álarc. Most itt állt meztelenül és leplezetlenül, anyagtól vaskosan, csúnyán, eltompultan; erős, primitív ingereivel, melyeket állati módon kielégített. Környezete a trágyaszagú istállók, disznó- és baromfiólak, munkaköre a szellemi fokozatának megfelelő, legdurvább robot. Kecsessége, cizellált szépsége, komplikált nemi perverziói mind lehulltak róla a paraszti anyaméhben, amely foglyul ejtette még céltalan s csak homályos, vad vágyódásokban hányódó lelkét. Lehullt, leégett, lerothadt róla mindaz, ami nem volt sajátja; megszűnt a démoni, sötéten zseniális lélekterhesség; Corinna önmaga lett. Koldusán, tudatlanul, éretlenül eljutott saját útjának kiindulásához. Ennek a találkozásnak megrázó élményével érkeztem haza Grotte várának csendjébe és állandóságába. Anyám és apám nem jöttek elém a lépcsőn, fent várakoztak rám, ahogy helyes volt. A közöttünk lévő bensőséges kapcsolat már nem kívánt viharos érzelmi kitöréseket. Nem ölelkeztünk, és nem csókoltuk meg egymást. De mikor megláttam apám dolgozószobájának tompa fényű, sötét hátterében a két magas, keskeny alakot, arcukon a már egyformává lett szelíd, gyöngéd mosollyal, mély békesség és hála belső hőpontja izzott fel bennem, mint kiégett alchimista kemencében az új, igazi, élű szikra.

A koporsó Apám, távollétemben, átlépett a Rend végső fokozatába.

A csaknem négy év alatt, melyet St.-Germain mellett töltöttem, magam is szépen előrejutottam Mesterem segítségével, átestem a negyedik, ötödik és hatodik fokozat vizsgáin, és megkezdtem az "Adeptus exemptus" tanulmányait. Különféle mágiákkal, kabbalákkal ismerkedtem, végigkísérleteztem az indiai és tibeti jógagyakorlatokat, feltárultak előttem a titkos szútrák, melyek akkor még a fehér fajta számára felfedezetlen és hozzáférhetetlen szellemi kincsek voltak. 1784 novemberében, a rendes havi összejövetelek időpontjától eltérőleg, meghívást kaptunk Rotenburgba. St.-Germain akkor már egy hét óta nem jelentkezett házunkban. Utolsó találkozásunk és minden addiginál mélyebb, bensőségesebb beszélgetésünk erős, különös előérzettel átitatva maradt meg bennem. Hosszú munkaprogramot jegyeztem le, s olyan utasításokat, amelyek évekre előre elláttak munkával. Szavaiban a búcsút éreztem, de tilalmat is, amely megakadályozott benne, hogy ezt szóvátegyem. Tudtam, érzelmi felindulás és vak ragaszkodás nem kötheti őt, aki már szabaddá lett, és a tanítványhoz sem méltó. Nekünk a válás, változás, térbeli eltávolodás csak káprázat lehet, amely az anyagnak s az anyaghoz kötött személyiségnek szól, azt nyűgözi le fájdalmas próbával. St.-Germain – akárhová tűnik előlem testileg – a Rend feje s az én mesterem marad. * Hessei Károlyt nemcsak fáradhatatlan, szomjas okkult érdeklődése tette a Rend egyik oszlopává, s kastélyát mágikus központtá, hanem valóban nagy szellemi képességei és erkölcsi emelkedettsége is. Korának egyik legműveltebb férfija volt, s elég okos hozzá, hogy felismerje saját helyzetének előnyeit. Sohasem kívánt előtérbe jutni. Szerényen, elégedetten félreállt a hatalmas, elágazó rokonság uralkodói jogainak útjából. Örült, hogy nem került semmiféle családi és politikai érdek gyújtópontjába; hálás volt kiváltságos sorsának, amely megengedte, hogy az uralkodóherceg és saját kívánsága tökéletesen egyezzék az ő csendes, elvonult, befelé fordult életmódját illetően. 1779-ben született fiát, Viktor Amadeust is úgy nevelhette, ahogy helyesnek látta; tehát nem egy kiváltságos kaszt világi javak, kitüntetések után törekvő tagjaként, hanem a szellem alázatos noviciusának. * Mikor késő délután kocsink befordult Rotenburg széles, kőkockás előudvarára, meglepetten láttam, hogy a nagy főkapuról hosszú, fekete zászló

leng. Felnéztem. A torony zászlóját félárbocra eresztették. Az inasok, akik elénk siettek, szintén gyászruhában voltak. Barátságtalan, súlyos érzés tolult föl bennem. Odafordultam az egyik szolgához, hogy kérdést intézzek hozzá, mikor apám kezét éreztem vállamon. Arca nyugodt volt Intett, hogy hallgassak. Fölhaladtunk a hosszú lépcsősoron. A máskor ezüstös ragyogású, magas tükrök fényét most gyászfátyol oltotta ki. Hatalmas keleti vázák dús virágcsokrait is ez a sötét fátyol burkolta körül. Áthaladtunk az emeletes könyvtárszoba kongó, ünnepélyes csendjén, és beléptünk a Rend csarnokába. Az első tárgy, amely magához rántotta pillantásomat, a terem közepén álló, gyászlepellel letakart koporsó volt. A sima, nehéz, sötét takarón egyetlen, finom ötvözetű, csodaszép aranyrózsa derengett a koporsó körül viaszt könnyező, négy, karvastagságú, embermagasságú gyertya fényében. A koporsó emelvényen állott. Hét lépcsőfok vezetett fel hozzá. A katafalk négy gyertyáján kívül a csarnokban még a hét nagy freskó alatt, falikarokba tűzve, hét gyertya világított. A hét freskót St.-Germain festette élő, mély színeivel. E színek áttetszőek voltak, s belsejükből, mint egy rejtett fényforrásból, ragyogás áradt. A vörös olyan volt, mint a kristálypalackban tűz fölé tartott burgundi bor, s a zöld a gyönge, üde tavaszi faleveleken átsütő májusi nap sugárzásához hasonlított. Az első freskó zárt, lelakatolt kaput ábrázolt, amelyet egy angyal megkísérelt kinyitni. A kép aljáról aranybetűkkel világított a felírás: "Signatur ne perdatur" A másodikon zöld sziget mosolygott elő a tengerből a napkelte kábult fényjátékában. A hajnal jáspisvörös színe már kigyúlt, de még ott időztek az égen a hűvös, tiszta, sápadó csillagok. Felírása: "Aurora ab lacrymis" A harmadikon az állatégöv művészien cizellált tizenkét jele ragyogott. A Nap éppen áthaladt a Szűz csillagképén. Felírása: "Jam mitius ardet" A negyediken oroszlánok, bárányok, sasok és denevérek melegedtek együtt a napfényben. Felírása:

"Non possentibus offert" Az ötödik két húros hangszert ábrázolt. Egyik hangszer húrjaihoz finom, átszellemült kéz ujjai értek. Felírása: "Unam tetigis se sat est" A hatodikon Noé galambja repült az áttetsző ég hátterében, víztömegek szédítő távlata felett, csőrében olajággal. Felírása: "Emergere muntiat orbem" A hetedik freskón madár röppent ki felszabadult ujjongással egy hálócsapdából. Felírása: "Ad sidera sursum" A katafalk mögött lévő emelvényen hárman várakoztak. Középen St.-Germain hosszú, fehér halotti ingben, egyik oldalán Hessei Károly, a másik oldalán valaki, akit még nem ismertem, bár ismerősnek tűnt. Magas, erőteljes alak volt, olaszosan kreol arcbőrrel, boltozatos homloka alatt komoly, okos barna szempárral, vékony, finom sasorral és keskeny, kissé rezignált kifejezésű ajakkal. Egy pillanat múlva már rájöttem Giuseppe Balsamóhoz való meglepő hasonlóságából, hogy csak ő lehet: gróf Cagliostro. Ugyanabban a jelben – az Iker jelében – néhány évszázad volt közöttük fejlődésben. Cagliostro szűrt, finomult, szellemtől áthatott lénye utópisztikus, késői mása volt a még sötét erők birtokában sínylődő, szenvedélyektől dúlt és tudatlan Giuseppe Balsamónak. De ez életükben is, valamiképpen rokonok kellett hogy legyenek, vérrokonok. Nemcsak közös szülőföldjük s testi hasonlóságuk utalt erre, hanem földi sorsuk izgató és megrendítő összeszövődése is. Később megtudtam, hogy Balsamo Cagliostro nagybátyjának természetes fia volt; egy szicíliai parasztlánnyal való viszonyából született. E vérbő és kicsapongó hajlamú férfinak rengeteg törvénytelen gyermeke nyüzsgött a parasztkunyhókban. Annyira nem tudott róluk és nem törődött velük, mint a tavaszi nemződühtől megszállott kandúr, amelynek szerelmes portyázása nyomán sorra megtermékenyülnek a környékbeli nősténymacskák. Balsamo nem remélhetett tőle nevet, nevelést, támogatást; saját magának kellett kiöklözni paraszti környezetéből égető, elkeserítő, nyílt titkával a kastély gőgös szomszédságában. Elképzelhető, micsoda hajtóerővé lett a lázongó, irigy gyűlölet Balsamo erős, szenvedélyes egyéniségében. Érthető az is, miért

vette magára éppen Cagliostro nevét és nimbuszát. Semmit sem vágyott, semmit sem gyűlölt és sóvárgott annyira, mint éppen ezt a nevet, amely szerinte megillette volna, s amely által a legtöbb megaláztatást szenvedte el. Miatta lett felemás, kasztonkívüli; sem paraszt, sem úr, gyökértelen világcsavargó. Most már értettem, miért morajlott fel benne annyi zavar, mardosó szégyen és gőgös hetvenkedés e név nyomán St.-Germainnel való beszélgetése közben. Hessei Károly magas, hajlott alakja, szakállas arca komoly és ünnepélyes volt. St.-Germain tűnődő Hierophant arcát viselte, melyet a világ sohasem ismert. Apám egy földszinti oldalpáholy sötét függönyét félrehúzva a székekre mutatott. A páholy hátterében orgona három fogsora derengett. Beléptünk, és helyet foglaltunk. A terem egyik oldalán emeletesen egymás fölött páholyok félrehúzott függönyei hullámzottak. Mindegyik páholyt lények néma jelenléte töltötte be. St.-Germain fellépkedett a hét lépcsőfokon, és a koporsó fejéhez állott. A gyertyák bágyadt aranyködbe vonták halotti köntösbe burkolt alakját, elmélyüléstől, tapasztalástól, megismeréstől átsugározott, komoly arcát. – Barátaim… társaim a Titkos Testvériségben! – Csendes, egyenletes hangja betöltötte a mélységes várakozásban hallgató, nagy termet. – Küldetésem végéhez érkeztem. Megkaptam a hívást. Ideje, hogy a világ hírül vigye halálomat. – A művet elindítottam. A kiszáradt, titkos kutakból felfakadt a víz. Vigyázzatok a forrásra. A Rend látható fejéül kijelöltem utódomat. – Halálom aktusa nem jelenti még végső távozásomat Nyugat szerencsétlen földjéről. Ez csak bizonyos események bekövetkezése után történik majd meg. Felbukkanásaimról hallani fogtok… és végső távozásom előtt elér benneteket utolsó üdvözletem is. Külön-külön eljövök azokhoz, akiknek mondanivalóm van. Mielőtt az Útra térnék Kelet felé, hátrahagyom nektek a Rend tizenegy szabályát. A Rend tagjainak hat kötelességét. És a Rend tagjainak tizenhat titkos ismertetőjelét. Ez a harminchárom formula a fundamentum, amelyen épületünk megdönthetetlenné válik a legnagyobb viharokban is. A tizenegy szabály: Szeresd Istent mindenek felett. Áldozd idődet szellemi fejlődésednek. Lény tökéletesen önzetlen. Légy higgadt, alázatos, tevékeny és hallgatag. Ismerd meg a benned lévő "fémek" eredetét.

Őrizkedj a kuruzslóktól és hazugoktól. Élj a legmagasabb Jó állandó tiszteletében. Mielőtt a praxist megkísérelnéd, tanuld meg először a teóriát. Gyakorolj jótékonyságot minden lénnyel szemben. Olvasd a bölcsesség ősi könyveit. Próbáld megérteni titkos értelmüket. A hat kötelesség: Csökkentsd a szenvedést, gyógyítsd a betegeket ellenszolgáltatás nélkül. Alkalmazkodj az ország szokásaihoz, amelyben élsz. Jöjj össze társaiddal a Titkos Testvériségben egy meghatározott helyen évente egyszer. Válassz utódot magadnak. Az R. C, betűk a Testvériség jelképe. A Testvériség létét megalakulásától száz évig titokban kell tartanod. A tizenhat titkos ismertetőjel: A Rend tagja türelmes. Jószívű. Nem ismer irigységet. Nem dicsekszik. Nem hiú. Nem kicsapongó. Nem becsvágyó. Nem ingerlékeny. Nem gondol másokról rosszat. Szereti az igazságosságot. Szereti az Igazságot. Tud hallgatni. Hisz abban, amit tud. Reménye erős. Szenvedés által nem kényszeríthető. Mindig tagja marad a Társaságnak. Elhangzott szavai után nagy, láthatatlan csendleplek hulltak le. A gyertyák lassan gördülő viaszcseppeket izzadtak. Azután halk léptek zaja hangzott fel. Hessei Károly és Cagliostro siettek elő páholyuk mélyéről. Fellépkedtek a koporsóhoz, leemelték a fedelét. Láthatóvá lett a szemfödél hófehér csipkéje. St.-Germain beszállt a koporsóba. Hanyatt feküdt. Kezét a mellén összekulcsolta. Szeme még nyitva volt, de arcán már elömlött a holtak békés, megfejthetetlen mosolya. Cagliostro ráhúzta a halotti leplet. A koporsó fedelét visszahelyezték, és

szögezni kezdték. A kopácsolás zaja erőszakosan, nyugtalanítóan tört a terem dermedt hallgatásába. Egyszerre több, sötét ruhás alak tűnt fel a koporsó körüli gyertyák fénykörében. Vállukra emelték a koporsót. – Eredj, Cornelius – súgta halkan apám. – Vedd az egyik gyertyát, és kövesd a menetet. Ő maga az orgonához ült. Mikor a gyertyát kezembe vettem, felhangzott az orgona búgó, mély hangja, és utánunk ömlött a tárt ajtókon át; kísért bennünket, mint a Hold ezüstös fénye, de ezek a hangok nem a gyász hangjai voltak, hanem a feltámadásé, a megismerés titkos, mély öröméé. Éreztem, egyre többen csatlakoztak mögém. Léptek halk, csosszanó neszei hangzottak; sok-sok láb óvatos, ünnepélyes, könnyű siklása. Arcokat nem láttam, hátra nem pillantottam, de az összetartozásnak, erős, eggyé olvadt közösségnek hatalmas árama rázott meg. Hosszú folyosón haladtunk át, majd bejutottunk a kápolnába. Az orgona hangja már csak távoli visszfényként zengett, majd elhallgatott, de a kriptaajtó felnyitása után újult erővel hangzott fel a kápolna karzatáról. Apám ezt a művét erre az egyetlen alkalomra írta, és nem is játszotta többé. A koporsó megpihent a kripta mély kőágyában. A menet csendben kihömpölygött a kriptából. St.-Germain egyedül maradt koporsójában. A kripta megvasalt faajtaja zajtalanul helyére gördült. Hessei Károly visszaerősítette rá a címeres pecsétet, amely fölött az R. C. betűk világítottak. Visszatértünk a homályos, nagy csarnokba. A néma, sötét ruhás alakok sorra eltűntek a páholyok lebbenő függönyei mögött. Én is páholyunkba léptem. Apám már felöltözve várt rám. A páholy keskeny, kis oldalajtaján távoztunk. Mikor kocsink újra kigördült Rotenburg várából, három futár nyargalt előttünk a hírrel: – St.-Germain gróf, a Mágus, Európa legnagyobb varázslója, császárok, királyok, költők és tudósok barátja halott. Meghalt Casselban, Hessei Károly Emánuel kastélyában, Rotenburgban, s ott is helyezték örök nyugalomra 1784. szeptember hetedikén.

A kísértet

St.-Germain első felbukkanásáról halála után orosz krónikás ad hírt. St.-Germain 1785-86-ban fontos, bizalmas tanácskozást folytatott az orosz cárnővel. A második hírt 1788-ban Chalons grófja hozta róla. Chalons gróf velencei követi megbízásából visszatérve elmondta barátainak, hogy a Szent Márk téren az elutazását megelőző estén St.-Germain gróffal beszélgetett. A gróf ezúttal is friss volt, fiatal és szellemes. Saját halálhírén nevetve átsiklott: – Akit sokszor eltemetnek, az örökké él – mondta mosolyogva, majd Chalons gróf családjáról, távollevő rokonairól közölt bizalmas értesüléseket, amelyekkel nagyon meglepte a követet. – Igazat megvallva, erősen kételkedtem szavaiban – mondta Chalons gróf –, s azt gondoltam, szenvedélyesen hiú, és ilyen eszközöket használ arra, hogy rendkívüli hatást érjen el. Hazaérkezve azonban mindent úgy találtam, ahogy állította, pedig időközben előre fel sem tételezhető, de olyan természetű változások történtek családomban, amelyekről egy kívülálló aligha szerezhet tudomást. A legérdekesebb az volt, hogy St.-Germain gróffal senki sem beszélt közülük, s nem is látta őt évek óta. Harmadik felbukkanásáról 1789-ben, tehát öt évvel halála után újra D'Adhemar grófnő tudósít feljegyzéseiben; de érdekes beszélgetésükből csak néhány részletet közöl Párizsban, ugyancsak a Recollets-templomban, a reggeli mise közben vette észre maga mellett St.-Germain sötét ruhás alakját. A gróf barátságosan feléje bólintott. "Jelenléte olyan természetes és valóságos, olyan derűs és biztonságos volt ott mellettem", írja D'Adhemar grófnő, "hogy semmi ijedtséget nem éreztem. Mintha csak régi párbeszédünket szőttük volna tovább, amelyet egy perccel ezelőtt hagytunk abba, szólt hozzám, és én feleltem, egyszerre mintha álmodnék és mintha intenzívebben ébren lennék legéberebb nappali állapotomnál. »Az ön halálhíre téves volt, gróf… ezt mindjárt gondolhattam volna«, mondtam neki nagy örömmel. »A hír igaz volt a világ számára, Madame… de, akik nem hisznek a halálban, azok tudják, hogy minden halál hír alapjában téves…« »A remény édessége, amelyet egy sír felé hanyatló, öregasszonyban ébreszt, csodálatosabb minden földi érzésnél… Hálás vagyok Istennek, hogy újra összetalálkoztunk. Tudnia kell, az én hitem olyan, mint a jellemem, gyönge és sokszor öngyilkosan kétkedő. Félek a haláltól, és kívánom a bizonyosságot, de vallásom és agyam érveit mindig feloldom, semmivé teszem a kétely maró lúgjával. Gyűlölöm a megsemmisülés, a hideg, dermedt sötétség gondolatát, mert elemem a hő, a fény, a mozgás. Testem ronccsá lett, kiégett, engedetlen kolonc már, de lelkem tele van erővel és kíváncsisággal.«

»Ön élni fog, Madame… sokszor…, mert élni akar. Lelke fiatal, erőteljes fa még. Testének elöregedése, pusztulása csak az őszi lombkorona hullása. De ki állíthatja, hogy a fa meghalt, mert eljött a vetkeztető, dermedt álomba ringató tél? Sok-sok tavasz új rügyeket, kibomlott virágszirmokat hoz majd, és sok-sok nyár dús leveleket és gyümölcsöt…« Azt kívántam, bár sohasem érne véget ez a beszélgetés. Kértem, a mise befejeztével kísérjen el kocsimhoz. Szívesen megtelte. Karon fogott és támogatott, mert öreg lábaim már nehezen vonszolják terhüket. A napfényben láttam, milyen friss és egészséges. Karja, mellyel alátámasztott, acélos erőt árult el. Léptei ruganyosak voltak. Mikor látta, mennyire ragaszkodom hozzá, beszállt kocsimba, és hazáig kísért. Lépésben haladtunk, sőt Octave-ot, a kocsisomat utasítottam, hogy kerülőt tegyünk, csakhogy kitoljam a válás pillanatát. Sok mindenről beszéltünk. Megemlítettem, hogy a királynéról közült jóslata, sajnos napról napra ijesztőbben igazolódni kezd. Marie Antoinette teljesen elhagyatott, ellenségei jeges kordonnal veszik körül, pedig jelleme ma már érettebb és komolyabb; valóban leszűrődött a négy gyermek születése után. Jó anya és jó királyné lehetne, ha az események időt adnának neki. Most már igyekszik kapcsolatokat teremteni, látja a veszélyeket, és kapkod… de senki sem hisz neki. Azután beszéltünk más, különös, rám nézve nagyon jelentős és izgalmasan érdekes dolgokról, amelyek meggyőztek és elragadtak, de St.-Germainnek tett ígéretem szerint ezekről semmit sem mondhatok. Mély sajnálkozással, de felüdülve, megbékélve, kicserélt lélekkel váltam el ettől a ragyogó embertől, akit mindenki halottnak hitt, s aki mellett minden élő ember inkább halottnak, tétován bolyongó kísértetnek tűnt előttem…" Negyedízben Lamballe hercegnő előtt jelent meg kínhalálának pillanatában, sőt Jeanne Dubarry kivégzésénél is ott állt a guillotine mellett nyugodtan, komolyan, a tomboló, rikácsoló tömeg között, előkelő, hallgatag zárkózottsággal. Erről s a börtönből való eltűnéséről Grosley értesít. Grosley azt állítja, hogy a rémuralom napjaiban elfogták a kivégzéseknél jelenlévő és szemmelláthatólag az áldozatokkal együttérző idegent. St.-Germain ellenkezés nélkül vonult a börtönbe, ahol a fogoly arisztokraták között rengeteg ismerősére és barátjára talált. Derűs, bizakodó, biztató nyugalmával sok erőt öntött a szerencsétlenekbe, "s szavai közben úgy eltűnt a halál borzalma, félelmessége, mint hó a tavaszi napon". Neve már rajta volt a kivégzendők listáján, sőt fel is sorakozott a halálraítéltekkel együtt, de mikor a kordéra szálltak, már nem volt közöttük. Eltűnését az őrök nem vették rögtön észre, csak a kivégzés végén, mikor eggyel kevesebb fejet választottak el testétől. Káromkodás, futkosás, kiabálás kezdődött, de nem tudtak nyomára akadni. "Pedig egész idő alatt ott állt a guillotine mellett – mondja Grosley –,

nyugodtan, komolyan, a tomboló tömeg között hallgatag zárkózottsággal. Az elítéltek utolsó pillantása rajta nyugodott, s az ő mosolyának visszfénye volt arcukon: a titokzatos, boldog mosoly, mely ott időzött még felmutatott, véres fejükön is."

A Kyilkhor 1793-ban Hessei Károly rám bízta fiának, Viktor Amadeusnak nevelését. A rendkívül szeretetre méltó, éleseszű és nagy tehetségű gyermek éppen betöltötte 14. életévét. Fiatal testében érett, sokszor élt és nagy okkult érdeklődéssel áthatott szellem lakott. Szomjasán, engedelmesen követett a tudás minden ösvényére, s az első érintésre úgy nyíltak fel benne az ismeretek, mint rugóra járó, színültig telt aranyszelencék. Szinte csak eszébe kellett juttatnom kis időre elmosódott emlékeket. A világ dolgai iránt az érdeklődés csökevénye sem volt meg benne, s szenvedélyei is kiégtek mind, mert erőlködés, önáltatás, beteges elfojtás nélkül élte egy aszkéta életét, s a hús kísértéseit hűvös közönnyel utasította el magától. Munkám mellette szép és könnyű feladat volt, mert nemcsak engedelmesen velem lépkedett, hanem könnyedén repült, sőt sokszor csaknem megelőzött szárnyaló intuíciójával. Hamarosan felismertem benne a jövendő nagy misszionáriusát, s erre a hivatásra készítettem elő. Lassanként átvettem a Rend kiterjedt szervezetének egyik fontos munkakörét is: a levelezést. Megismertem a tagok titkos névsorát, és írásos összeköttetésben álltam úgyszólván valamennyi országgal, amelybe elérhetett a posta. Egyéni kísérleteim és tanulmányaim is kielégítően haladtak. Szimbólumok életre keltésével foglalkoztam. Ahogyan az alchimistáknál, úgy a keleti misztikusoknál is vannak mágikus írások, amelyek a teremtés folyamatának megértésére és átélésére bizonyos szimbolikus lények teremtését tanítják. Ez a misztérium megismétlése a Nagy Teremtésnek, s ellentétben a nemzés, fogantatás vak kiszolgáltatottságával, a szellem tudatos, szeplőtelen fogantatása, az Ideáé, amely a szellemi elv és akarat segítségével Karmát teremt, anyagot sűrűsít maga köré. Ezt az operációt a keleti misztikusok nem projekcióval, transzmutációval hajtják végre, hanem gondolaterőkkel teremtenek bizonyos támaszpontok, diagramok: Isten-festmények, démonfigurák segítségével. Ez az ő Príma Matériájuk. Ilyen diagram az, melyet a tibetiek Kyilkhornak neveznek. St.-Germain egy ilyen tibeti Kyilkhor életre keltését adta feladatomul, hogy erőimet e téren is megismerjem, felszabadítsam, és legyőzzem.

A Kyilkhornál minden színárnyalatnak, formának-, térelosztásnak, tárgy elhelyezésének fontossága volt. A diagram közepén ül vagy áll a misztikus teremtvény ideája, és körülötte az egyéniségét kifejező szimbólumok. Ismétlem: ez a tibeti Príma Matéria. Folytatva az alchimista analógiát: a diagram életre keltése megfelel az alchimia kémiai operációinak, végül az életre keltett Kyilkhor próbatétele a harmadik fázisnak, a transzmutációnak. A tibeti misztikusok ugyanis az életre keltett Kyilkhort valamiféle mágikus feladattal bízzák meg, és a feladat teljesítéséből, a teljesítés mennyiségéből és milyenségéből ellenőrzik, ítélik meg, hogy a Kyilkhorba ültetett idea megfogamzott-e, és milyen mértékben. A helyesen végrehajtott művelet következtében a Kyilkhor szelleme vagy démona valóságos életre ébred, és a rábízott feladatokat maradéktalanul végrehajtja. Az én Kyilkhorom St.-Germain grófnak egy tibeti varázslóról mintázott, életnagyságú, festett agyagszobra volt. A tökéletes élethűségű szobor jógaülésben ábrázolta a kiálló pofacsontú, keskeny ajkú, sötét, ferde hasadékszemű tibetit. Arcán sajátos, nyugtalanító, zárkózott mosoly ömlött el. Mindenekelőtt a taszítást kellett legyőznöm, melyet a szobor iránt éreztem. Minél tovább néztem, minél erősebben összpontosítottam rá figyelmemet, kifejezése annál ellenszenvesebbé, rosszindulatúbbá vált. Szeme gonosz, tompa leselkedéssel pihent rajtam. Fokról fokra bizonyossággá lett bennem, hogy ez a varázsló csak fekete mágus lehetett Tibetben: a romlás erőit koncentrálta magában. Nem értettem, mi volt Mesterem szándéka vele, de nem térhettem ki a feladat elől. A taszítást megszüntettem. Tizenhárom hónapig tartott, míg a merev agyag felszíne átolvadt lassan a hús élő puhaságába; míg pórusok nyíltak rajta, amelyeken át megfeszített gondolaterőim, beljebb tapogatózhattak a holt anyagba, hogy átitassák és életre keltsék. Tizenhárom hét múlva mellkasa emelkedni kezdett lassan az élet leheletétől; de újabb kilenc hét telt el, míg lélegzése szabályossá, kihagyásmentessé vált. Ott ült velem szemben a gyékényen a meditáció pózában. Testét az én testem sugárzó hője langyosította át, ereiben az én erőim lüktettek; de még néma volt és mozdulatlan. E helyütt nem térek ki ennek a hatalmas, minden erőt, képességet magába koncentráló kísérletnek bizarr, lélegzetelállító részleteire; csüggesztő ellanyhulásokra a halálos feszültség végső fokozódásai közben, mikor az egyetlen fókuszba gyűjtött életerő el akar osonni tárgyából: titkos, érthetetlen rövidzárlatok állnak be, s az élettelen anyag, mely a teremtés misztikus izgalmában, a szellemi nemzés elvont eksztázisában megfogant és élni kezdett

már, egyszerre halódni kezd. Nem térek ki bővebben az életláng állandó őrzésének fárasztó, izgalmas, szüntelen éberségére, mert ezek a dolgok csak hosszas tanulmányok, kísérletek élménye által válnak felfoghatókká. Mint állomást jegyzem ide: a végső, legnagyobb és legveszélyesebb próbatételek egyikét. A Kyilkhorról egyébként ma már szép számú, európai nyelvre lefordított tibeti munka áll rendelkezésére azoknak, akiket közelebbről érdekel a kérdés. Két év telt el, míg a Kyilkhor szeme fénnyel és tudattal telt meg, de teste, karja, lába, csak a harmadik év végén mozdult meg. Fejtartása megváltozott. Szeme kísért, mikor fel-alá jártam a szobában. Hívtam. Felállt, és lassú, ődöngő, bizonytalan léptekkel követni kezdett. Nesztelen talpa nyomomba tapogatódzott végig a kastély szobáin, azután engedelmesen, gépiesen követett vissza a meditáló szobába, és helyére ült. Mindennap erősebb és mozgékonyabb lett. Eljött az ideje, hogy megismerje a nevét. – Lu-gyat-khan! (Nyolc kígyó) – ismételtem figyelő szeme előtt számtalanszor. – Lu-gyat-khan, a Piros Szekta lámája, aki a Mithong-gat-kha-n, a láthatatlan hegycsúcson lakik… – Lu-gyat-khan! Szája megmozdult. Reszkető, rángó mozgással utána próbálta formálni a nevet. Hang még nem szakadt fel a torkából. Némán, de egyre határozottabban ismételgette: – Lu-gyat-khan. Azután a néma szó alatt leheletszerű, halk, sziszegő hang tört elő torkából, amely fojtott, erőtlen súgássá fokozódott: – Lu-gyat-khan… A szó életre kelt hangszálakat zengetett meg. A Kyilkhor szájából rekedt, mozdulatlan dünnyögés szakadt fel: – Lu-gyat-khan! Azután erősödött, fokozódott, ahogy hívtam, szítottam, idéztem újra és újra: – Lu-gyat-khan! Te vagy… te vagy… te vagy Lugyat-khan! – Te… te vagy Lu-gyat-khan – mondta utánam gépiesen… … De egy napon kimondta végre azt, amit vártam: – Én. Én Lu-gyat-khan. Nem ismételt. Benne, életre kelt személyiségében született meg a szó. A diadalmas örömnek, ujjongásnak vihara rázott meg. Azt hittem, a teremtő hatalom teljességéhez érkeztem el. Azt hittem, megszereztem az Élet Kulcsát, melyet Isis, a Nagy Anya tart

bal kezében. Tévedtem. Az út idáig csak a kísérlet fele volt. St.-Germain tudta, miért jelölte ki hozzá éppen ezt a szobrot. * Az idő tavaszba hajlott. Duzzadó életerő telítette a környező tájat. A fák törzse, ágai még meztelenek voltak, de kérgük kifényesedett, megszínesedett az éledő nedvek feszítésétől. A szürke és látszólag halott humusz nyugtalan illatokat kezdett ontani; gőzös, erjedt szagokat, amelyek megzavarták a fiatal, állati testek álmát. Kyilkhorom akkor már nélkülem járkált szobáról szobára, elvégzett feladatokat, amelyekkel megbíztam. Éjszaka szobámban üldögélt, és tág szemmel őrizte könnyű alvásomat. Egy ilyen éjszakán – szokatlanul meleg március volt, és a horizonton a telehold nagy, fénylő korongja utazott át szivárványos felhőfoszlányok között bujkálva – hirtelen felriadtam féléber álmomból. Úgy hallottam, mintha nevemen szólítottak volna: – Cornelius… – majd erősebben: – Cornelius! Felültem. A telehold derengésében a Kyilkhor állt ágyam mellett, és különös, idegen kifejezésű arccal közelhajolt hozzám. Nem engedtem, hogy a feltoluló szorongás – a praxisnak e legszörnyűbb akadálya és veszélye – úrrá legyen rajtam. Ráparancsoltam, hogy távozzék, de nem mozdult. – Cornelius… – mondta dünnyögve, és még közelebb nyomult, majd hangját felemelve furcsa, gonoszul éles, kaján és szinte ujjongó örömmel kérdezte: – Félsz… Cornelius?! Jobb kezét felemelte, mellemen éreztem hideg, hüllőszerű érintését ott, ahol hálóköntösöm szétnyílt, és szabadon hagyta bőrömet. Görcsös ujjai fölfelé tapogatóztak, majd lassan nyakam köré fonódtak. Nem mozdultam. Nem kezdtem birkózni vele az életösztön pánikos, kétségbeesett erőfeszítésével, és nem kiáltottam segítségért. Szembenéztem vele. A félelem ott szűkölt bennem a küszöb előtt, de óriási erővel kirekesztettem, nem engedtem, hogy bukásba döntsön. A hideg ujjak szorítani kezdtek, s ez eleven húrok szorításában éreztem pattanásig feszült ereim lüktetését és szívem nagy dobbanásait; de szembenéztem vele. – Engedj szabadon – mondta most egészen közelről az arcomba.

Nem feleltem. Szorítása engedett kissé, és hangja alig észrevehetően kérlelővé vált: – Engedj szabadon… Ki a kertbe… Ki a holdfénybe, ahol állatok üzekednek, jajgatnak a kéjes kíntól, és rügyek szúrják ki az ágak vastag kérgét… Engedj ki a kapun, végig az országúton… végig a falukon… el a városba… a városba, házak, emberek, meleg testek, szagok és színek közé… Vágd el a köldökzsinórt!… Engedj külön ízlelni, tapasztalni, alámerülni… Eltűnök az utadból, nem hallasz többé rólam… Engedj szabadon, és te is élni fogsz… Nem feleltem. Ujjainak szorítása elernyedt. Keze lesiklott rólam. Kiegyenesedett. Hangja újra halk lett, dünnyögő és súlyos szomorúságtól terhes: – Törvénytelen nemző! Gonosz teremtő… légy átkozott! – lassan távolodott az ágytól, de megzavaró vádaskodása és szánandó panasza egyre hangzott: – Hol van az én örömöm?! Jaj, hol van az én életem? Hol van a forróság, amely felmelegítene?! Hol van a fény, amely elűzné félelmemet?! Ki felel énértem?! Ki szabadít meg engem?!… Ki ad nekem imádságot?! Ki ad nekem erőt?! Ki véd meg engem a zsarnoktól?! Ki töri szét börtönömet?! Óh, jaj nekem, élve elvetéltnek! Ez a siránkozó, tompa hang, a benne remegő fájdalom és sóvárgó vágyakozás annyira megrendítő volt, hogy ostromolni kezdte belső szilárdságomat. Szúró, alig elviselhető szánalom szivárgott át lassan a gátakon, amelyeket magamban minden zavaró érzés ellen emeltem. Sajnálni kezdtem saját materializált gondolaterőimet, melyeket egy lény fikciójában rögzítettem, aki egyénné válva lázadni kezdett ellenem, és külön utakra törekedett. Agyammal, megismerésemmel tudtam ennek az állapotnak képtelenségét, a kísértő, felkavaró érzések veszélyét, mégis megtántorodtam. Sajnáltam énemnek kivetített részét, amely e gyengeség által csaknem uralmat nyert fölöttem. Ahogy belső szilárdságom engedni kezdett, kétely és lelkiismeret-furdalás hullámzott át rajtam, a Kyilkhor megállt, és felém fordult. Arcán a derengésben újra láttam a megéledő gonosz, sóvár kifejezést. Testét hatalmas erő árama öntötte el – az én fogyó erőmé –, s egyetlen ugrással megint ágyamnál termett – Ide… ide az egészet nekem! – bugyborékolt fel a torkából mélyen, rekedten, remegő bujasággal. – Az erek mind kinyíltak… ömlenek a nedvek… ömlik a vér… vér és élet és hő és fény… belém… Zuhog… Ott ürül és itt telik… A hatalom!… A hatalom! – Mámoros, összefüggéstelen szavak buktak ki belőle. Éjjeliszekrényemről hirtelen felragadta a súlyos márványlámpát, és a feje fölé emelte. Számot vetettem bukásommal, és nyugodtan vártam a lámpa zuhanását.

Már nem féltem, és nem szánakoztam. Lehűlt, leszűrődött bennem az érzések zűrzavara. A lámpa tompa dobbanással leesett arcom mellé a párnára, és felsebezte homlokomat. Nem erőteljes kéz sújtott vele, hanem gyenge, reszkető, tétova ujjak ejtették el, mert erőim, visszatért belső egyensúlyommal együtt, újra hozzám kerültek. Az olaj végigfolyt ágyamon. A Kyilkhor tántorogni kezdett, térdre esett, majd mozdulatlanul végignyúlt a földön. Gyertyát gyújtottam. Arcra borulva feküdt. Megfordítottam, és a szíve fölé hajoltam. Egészen gyöngén lüktetett. Felemeltem, és az ágyra fektettem. Homloksebemből egy csepp vér csöppent arcára. Megrázkódott, és felnyitotta a szemét: – Köszönöm – mondta halkan, alázatosan. – Köszönöm… Szeme újra lehunyódott. A szörnyű birkózástól teljesen kimerültem. Le kellett ülnöm, mert térdem remegett. Olajtól összemocskolt ágyamon a felidézett és rövid időre legyőzött fantom feküdt. Átmentem a laboratórium melletti szobámba, hogy gyékényén megpihenjek. A gyékénnyel szemben ott volt az üres állvány, melyről a Kyilkhor leszállt. Néhány takaróból ágyat vetettem, és mély álomba merültem. A hajnal derengése és a határozott érzés ébresztett fel, hogy néz valaki. Az állvány már nem volt üres. Álomittas szemem úgy látta, a Kyilkhor újra a helyén ül mozdulatlanul, de az életteljes meditáció pózában. – Kezdődik – gondoltam fáradtan. – Újra kezdődik, és ki tudja, hányszor kell még megvívnom ezt a küzdelmet, amíg felőrli erőmet. – Bensőmben St.-Germain, a Mágus után kiáltottam, aki olyan próbatételt mért rám, amely talán meghaladja képességeimet. Szemem kitisztult s csaknem felkiáltottam: A Kyilkhor helyén Yidam ült. Mikor látta, hogy ébren vagyok, felállt, meghajolt előttem, átnyújtott egy levelet, és anélkül, hogy válaszra várt volna, kiment az ajtón. Ez a levél annyi reményt és mohó kíváncsiságot gyújtott bennem, hogy nem tartottam vissza. Azt hittem, később, mielőtt útnak indul, láthatom még. De nem találkoztam vele többé. Felnyitottam a levelet. "Öld meg őt, Cornelius!" – ez a mondat ugrott a szemembe megszólítás nélkül. – "Egy démont életre kelteni anélkül, hogy újra le tudnánk bontani, halálnál mélyebb, bonyolultabb veszélyt jelent! A Kyilkhor, amelyet élettel telítettél, s amelynek nevet adtál, sötét erők jegyeit körülzáró kámea. Egy emlékezeted előtti fekete kultusz múmiáját idézte elő, amelyet tápláltál

valamikor. Ő a te szentélykapud küszöbének igazi őrzője: a legősibb kötés. Fel kell oldanod. A Kyilkhort mindig meg kell ölni, különben zsarnokká válik. Ennek az építő és lebontó folyamatnak mélységes értelme az Isteni Igazság; a világ a te teremtményed. Te hoztad létre. Tanuld meg lebontani, feloldani, hogy megszabadulj uralmától! A Kyilkhort még akkor is le kell bontani, meg kell ölni, ha egy szentet, egy Messiást, egy Istent keltettél életre! Mert agyagba kényszerítetted. Halálból és káprázatból szőttél testet köréje. Az egész világ minden sötétségével, démoni formazavarával együtt nem más, mint öntudatlanul felépített Kyilkhor. Kulcsát a lények elvesztették, ezért alul kerültek. A Kyilkhor erősebb lett náluk, és gyötri őket. Bujaságuk, mohóságuk aljas képeket termel, és ezeket a képeket irányítás nélküli képzelőerejük megtölti életelixírrel. A démon élni kezd, önállósul, és teremtőjét rabszolgává alázza. A Kyilkhort szolgálni kell a test végső romlásáig, és szolgálni kell a halál átmenete után új meg új testben is, mert a szenvedély e molochja kielégíthetetlen. A gyengeség és tudatlanság megteremti a félelem, a betegségek és a halál Kyilkhorját, amely a legértékesebb alkotóerők őrzés nélkül hagyott nyersanyagát szívja fel és fordítja fegyverként a csapdába került ember ellen. Ha elnyered a Kyilkhor megteremtésének és lebontásának kulcsát, megnyerted vele saját szabadulásod és a világ legyőzésének kulcsát is. Most újra magadra hagylak. Egyedül leszel. Egyedül tértél külön útra. Egyedül teremtettél. Egyedül kell visszatérned. Minden krízis és minden végső megoldás egyedül találja a tanítványt. Vigyázz. Légy erős és bátor. Légy kitartó. Gondolj arra, hogy már nem fordulhatsz vissza. A misztériumok tengerének közepén vagy. Át kell jutnod a másik partra. Tőled függ, hogy ezt az útszakaszt évszázadok, évek vagy hónapok alatt teszed-e meg. De nehogy vérét ontsd a Kylkhornak! A démon legszörnyűbb akkor, ha láthatatlanná válik. Olyan tőrrel kell kioltanod életét, amely mindhárom testét átdöfi. Olyan tűzzel kell elégetned, amely mindhárom világban felemészti. Ha megsemmisítetted, hatalmasabb erők térnek vissza hozzád, mint amelyekkel valaha is rendelkeztél földi utad alatt, s ezek az erők engedelmes szolgáid lesznek. Ha gyengének bizonyulsz a feladatra, hosszú ideig nem találkozunk. Semmi mással nem idézhetsz meg, csak a megoldott problémával. Akkor eljövök, hogy a Magistert felavassam." Ődöngő, tétova léptek közeledése hatolt a fülembe. Az ajtó felé fordultam, amely lassan feltárult. A Kyilkhor tapogatózott be szürke arccal, félig hunyt

szemmel, mint az alvajáró. Homlokán vér száradt; az én vérem. A helyére ült. Nehezen lélegzett. Tagjain néha reszketés vonult át. – Adj ennem… adj valami meleget… fázom… – dünnyögte – s engem nyomorúságos állapota láttán ostoba öröm, korai reménység töltött el. Megfeledkeztem róla, hogy rajtam át, az én erőmből, érzéseimből, gondolataimból táplálkozik, s az ilyenfajta öröm hője édes ital neki, a reménység pedig gyógyító orvosság. Arcának ólmos szürkesége egészséges rózsaszínbe olvadt. Nehéz szemhéja kipattant. Légzése könnyűvé, szabaddá lett. Mélyet, nagyot sóhajtott: – Így… igen… így jó… A harc megkezdődött közöttünk. Súlyos, ijesztő hetek következtek. Hiába igyekeztem elzárni erőim forrásától; nem tudtam az operációt végrehajtani. Mindazt, amit napokon át óriási erőfeszítéssel romboltam rajta, néhány óra alatt újra felépítette hozzáömlő erőimből. Ha kezdődő hanyatlásán bizakodni kezdtem, attól éledt fel; ha elevenségén elcsüggedtem, attól lett még erősebbé. Sziszifuszi munka volt. Hónapok teltek el, míg állapotának váltakozása közönyösen hagyott. Akkor hosszú ideig egy szinten maradtunk. Nem hanyatlott, és nem gyarapodott. Gépies tükörképként élt, mozgott mellettem, de koncentrált parancsaim nem rombolták életerejét. Szívóssága kétségbeejtett, s így kétfelé kellett hadakoznom: saját pesszimizmusom és konok, ellenséges teremtményem ellen. Azt már tudtam, ha bármelyikkel szemben alulmaradok, elvesztem. Egészségem is hanyatlani kezdett. A szüntelen feszültség, amelyben éltem, kikezdte idegeimet. Étvágytalan, álmatlan lettem. Lesoványodtam. A külvilág megszűnt számomra. Tudatom fókuszába a Kyilkhor költözött egyre parancsolóbb, gyűlöltebb és elevenebb rögeszmeként. Semmi más nem volt valóság már, csak ő. A táj, a kastély, apám és anyám csendes alakja siket és ködös távolba tolódott. Ők ketten tudták, micsoda sötét hullámok között fuldoklóm, és nem tehettek értem semmit. Mennyi mindennel megpróbálkoztam, hogy eltorlaszoljam a kaput a Kyilkhor és közöttem; hogy ne legyek kivérzettje a folytonos, erőszakos szellemi vérátömlesztésnek! Semmi se használt, s a keservesen helyreállított egyensúly, a közöny egyensúlya felborulással fenyegetett. Ingerültség, tompa, veszedelmes düh feszegette a torlaszokat bennem. Éreztem, már nem sokáig gyűrhetem vissza, egyszerre elborít majd a gyilkos gyűlölet, és megölöm őt. Kést szúrok meleg, lélegző, életerős testébe, elfolyatom a vérét még akkor is, ha ez saját halálomat jelenti. Lesoványodott testembe rossz idegzetem zengő, remegő hálózatán át őrült, sóvárgó vágyként vijjogott bele újra és újra, az esztelen, kísértő unszolás: végezzek vele! Szorítsam meg a torkát, vagy puszta

kézzel verjem agyon. Pánik, teljes összeomlás kerülgetett, s e nyomorult állapotom persze őt táplálta, őt duzzasztotta erősebbé, magabiztossá, kihívóan fölényessé. Láttam, fel kell adnom a harcot. A kulcsot nem tudtam megtalálni, amellyel elkülöníthettem volna magamtól. Akármit halmoztam közénk, a titkos kapcsolat megmaradt, amelyen át korlátlanul cirkulált közöttünk az életerő áram. Jól tudtam, mit veszítek. Szégyen, mélységes bánat fogott el, ha eddigi küzdelmeimre és a jövőre gondoltam. Apám, anyám, St.-Germain… mindnyájuknak csalatkozniok kell bennem. A nagy próba elbuktatott, és sorsom újra a szentély bukott noviciusának sötét, keserves sorsa lesz. A Kyilkhor fölém kerekedett. Gyilkos indulatai, bűnös vágya a külön út felé beteljesült. Meg fog ölni, hogy ő élhessen, s én ezzel a testemmel együtt elveszítem a grottei kastély termékenyítő körülményeit, szüléimet – és emlékezetemet az eddig megtett útról. Elölről kezdhetek mindent vakon, tapogatózva, lelkemben égető nyugtalansággal; s a Kyilkhor minden tette az én felelősségemmé lesz. Felidéztem, és rábocsátok a világra egy szörnyeteget. Anyagot, személyiséget, nevet adtam egy vak erőkomplexumnak, amely minden tapasztalaton innen csupán a nyers kiéléseket keresi, mert értelme nálam maradt. Teste van csak; egy vérrel, élettel tele töltött, matériává sűrűsödött elementál-társadalom, démoni közösség mohó, központi akarattal, az érzelmi és indulati sík lehetőségei felé. Ha azonban nem várom be, hogy megöljön, és én végzem ki őt, annál rosszabb, mert megszállómmá lesz. Arra kényszerít, amire akar; vagyis testemet használja kiélései eszközéül, s végül öngyilkosságba vagy őrületbe kerget anélkül, hogy ez valamit is lazíthatna kapcsolatunkon. Homonculusszal való szövetségem óta nem voltam Ilyen félelmetes csapdában. A felismeréssel, hogy alul maradtam, kihunyt a rossz ingerültség bennem. Elhatároztam, történjék bármi, nem emelek kezet rá. Azt az egyet többé nem! Inkább legyek magam az áldozat. Nem akartam végtelenné nyújtani a várakozás feszültségét. Azt gondoltam, elébe megyek annak, aminek történnie kell. Szüleimtől nem vettem búcsút, úgy éreztem, elvesztettem jogomat rá. Bezárkóztam a Kyilkhorral együtt a meditáló szobába. Elhelyezkedtem a gyékényen. Nem éreztem félelmet, csak nagy fáradtságot. Ő az állványon ült velem szemben. Pillantása arcomat sütötte, de én nem néztem rá. Nem érdekelt. Magamba figyeltem. Kívülről már nem várhattam segítséget. A belső tér derengésében szürke, fénytelen, mozdulatlan víztükör hallgatott. Tömege zárt volt és visszautasító. A tudatos belehatoláshoz erőfeszítés kellett, és én nem tudtam, nem akartam erőt kifejteni. Az álmosság

ellen sem küzdöttem, amely egyre jobban lenyűgözött. A belső táj sötétedett, körvonalai elmosódtak növekvő kábultságommal, s tudatom észrevétlenül, mint súlyos, tehetetlen holttest belesiklott a néma vízbe. Ebben a sűrű, ólmos alvásban furcsa álom látogatott meg. A meditációs szobát láttam megkettőzve, mintha tükörben tükröződött volna. A szoba maga árnyékba borult, de tükörképe átható fényben ragyogott. Az árnyékos szobában ott ültem a gyékényen ernyedten, mellemre csuklott fejjel; a tükörkép szoba fényében azonban derekam egyenes volt, és arcomról a meditáció eksztázisa sugárzott. Az árnyékos szoba állványán duzzadó egészségben trónolt a Kyilkhor. Szeme tágra nyílt, égő tigrispillantással figyelte kiszolgáltatott alakomat. A tükörkép szoba állványán azonban nem ült senki. A Kyilkhor állványa üres volt. Ez a hiány meghökkentett. Az árnyékos szoba Kyilkhorja felállt, és közeledett a gyékényen álomba merült testhez. Alsó ajka előretolult, ujjai begörbültek. Szorongás fogott el. Kiáltani akartam, hogy felébresszem az áldozatot, de a tükörkép szoba meditálója hirtelen megmozdult, rám nézett, és ajkára tette ujját. – De hiszen megöli… álmában legyilkolja! – akartam kiáltani, de tehetetlen bénultságomon nem tört át A hang. A meditáló lassan megrázta a fejét, aztán az üres állványra mutatott. Lélegzetem elszorult. A Kyilkhor ujjai az árnyékos szoba gyékényén alvó test nyakára kulcsolódtak. – Hogyan ölhetne valaki, aki nincsen?! – hallottam élesen, tisztán a fényes, tükröződő szoba meditálójának, hasonmásomnak hangját. – Miért állítod és hiszed azt, hogy ő van? Miért ragaszkodói egy téveszméhez?! Már elfelejtetted, hogy a hited az, amely legyőzhetetlenné teszi?! A te hited az ő elixírje… Vond meg tőle, és újra holt anyaggá válik. Tagadd! Erő, megkönnyebbülés, fény áradt el bennem és határtalan hála. Légzésem szabaddá vált. Tekintetemet a Kyilkhorra szegeztem, akinek szorító, könyörtelen ujjai között ott vergődött kiszolgáltatott testem. – Micsoda nevetséges képzet fojtogat engem? Micsoda rémkép üldöz, micsoda árnyék futamít meg?! – csaptam le rá a gondolattal. – Életed csak füst, köd és felhő, amelyet az én képzeletem formál értelmes alakzattá. De most elég a magammal folytatott árnyjátékból! Oszoljatok elementálélősdik! Visszaveszem az erőt, a hőt, és feloldom a kötőanyagot, amelyen megragadtatok. Megszüntetem a mozgást önmagámon kívül. Magamba szívom a kibocsátott szálakat. Nincsen különvalóságod. Nincsen lélegzeted, mert az én leheletem lüktet benned. Nincsen véred, mert az én vérem éltet. Nincsen akaratod arra sem, hogy kezedet felemeld, mert egyedül az én akaratom hat benned. Mindezeket pedig elvontam tőled. Mi vagy hát még? Élettelen agyag. Kölcsön vettelek, és visszaadlak. Eredj az állványodhoz, és

meredj meg a mozdulatban, melyet alkotód rád parancsolt! A Kyilkhor, akinek fojtogató kezei lehanyatlottak e gondolatörvény közben, lassú léptekkel az állványhoz csoszogott. Mikor elfoglalta helyét, arca felém fordult. Düh, halálos rémület, kapaszkodó, görcsös könyörgés ült ki tágra feszített szemébe, tátott szájára és arcán megfeszült izmaira, miközben felöltötte eredeti pózát. Mielőtt pillantása kialudt, arca mozdulatlanná dermedt volna, ajkát borzasztó kiáltás hagyta el. Egyre artikulátlanabb, erőszakos, fájdalmas, ellenszegülő hang volt ez; fülhasogató, elviselhetetlen, tomboló üvöltéssé fokozódott, és visszarántott az ébrenlétbe. Felriadtam. Megdöbbenve éreztem, hogy ez az ocsmány, állati hang az én szájamból tör elő, s e felismeréssel rögtön el is halt. Torkom szárazon, gyulladtan égett az erőfeszítéstől. A Kyilkhor a helyén ült mozdulatlanul, a meditáció pózában. Festett színei tompán ragyogtak. Felálltam, és hozzáléptem. Ujjaim hideg, kemény anyagot tapintottak. Arcáról egyik helyen lepattogzott a festék, s alatta sárga agyag porlott. * Újra láttam és hallottam a Mestert. Megjelent, hogy átadja nekem osztályrészemet: a dolgok és eljárások összes ismeretét. Elérkeztem egy olyan állomásra, amely felé évszázadokon át törekedtem, amelyért öltem, szenvedtem, démonokkal küzdöttem, égtem, elhamvadtam, és felizzottam: Magister lettem. A Mesterek maguk közé fogadtak. Bejutottam a bel»ő szentélybe. De az a lény, akit felavattak, semmi közösséget nem érzett már az örökélet káprázata után loholó, kapzsi, indulatos, zavaros fejű Hans Burgnerral, akinek lelkében meglódult és elindult e misztikus folyamat. Hans Burgner volt a tégelybe vetett ólom, amelyet századok tüze hevített, tapasztalatok és konzekvenciák formulái transzmutáltak át Cornelius von Grotte, a Magister alakjává. Ennek már nem voltak vágyai a világ felé, és mire megszerezte a hatalmat, nem kívánt többé élni vele… De volt még egy tartozása, amely itt, ezen a metszőponton lépett eléje. A Magister ott áll az utolsó lépcsőfok előtt; ez az utolsó előtti lépcsőfok azonban hosszú, nagy kitartást, türelmet igénylő feladatokat állít, amelyeknél sohasem kérdezheti, mikor jut a végére. Bizonyos dolgokat pontosan véghez kell vinnie személytelen szolgálattal. Az út a végső fokozatig évtizedekig, de néha több mint egy évszázadig is eltarthat. A Magister és a Mágus között körülbelül annyi a különbség, mint az okos, művelt, szorgalmas tehetség – és a zseni között.

* Napjaim csöndesen teltek szüleimmel való meghitt együttélésben és szorgalmas munkában. Hajnalban elvégeztem gyakorlataimat. Reggel laboratóriumban dolgoztam, a délelőtti órákat Victor Amadeusszal töltöttem, akinek tanítása több élvezetet, mint erőfeszítést okozott. Szüleimmel ebédeltem. Ebéd után sétáltam egyet a parkban; köveket, növényeket, bogarakat tanulmányoztam, utána átnéztem a Rend postáját, válaszokat írtam, majd lejegyeztem aznapi eredményelmet. Az este az olvasásé, zenéé és szüléimé volt megint. Ezeknek a napoknak, heteknek, hónapoknak kristályos tökéletessége minden pillanatukban tudatos volt bennem. Szándékosan kizártam belőle a múltat és a jövőt; csak jelenné tettem, a legintenzívebb jelenné. Tudtam, hogy ez az idő átmeneti pihenés, erőgyűjtés új események előtt; éppen ezért gyökeréig átéltem, és kihasználtam. A francia forradalom egész művelt világra kiható hullámverése alig érkezett el hozzánk, noha eseményeiről pontosan értesültünk, és kapcsolatot tartottunk fenn egy sereg olyan ügyes, befolyásos emberrel, akik minden tőlük telhetőt megtettek a szerencsétlen áldozatok érdekében. Persze a tömeges és egyéni Karma beteljesedését nem akadályozhatták meg, s fáradozásaik csak ott jártak sikerrel, ahol az a Felsőbb Törvény engedelmével találkozott.

Fordított kép a tükörben 1797-ben tizenöt év körüli fiatal suhanc kért munkát a kastélyban. Pattanásos arcú, nagy csontú, bizalmatlan pillantása fickó volt. Szeme kerülte az emberek tekintetét. Üreges, árnyékos szemgödre fölött erősen kiugró homlokcsontja ravasz, éles megfigyelőre vallott; de homloka azután ellaposodott, hátrahajlott, nem adott teret a magasrendű spekulációnak. Vastag, érzéki, sóvár ajkáról félszegen, darabosan szakadtak le a szavak, pedig gödrös, akaratos álla képességet és szenvedélyt árult el a beszédre. Lényéből emésztő nyugtalanság áradt. A tavaszi munkálatok idején minden munkáskézre szükség volt a kastélyban. A fiatal vándorlegényt felvették földmunkára és favágásra. Ernst Müllernek hívták. Anna Müller, a korcsmai szolgáló törvénytelen fia tért be Grottéba, hogy nyugtalanító alakjával emlékeket tépjen fel, és életem egyik legnagyobb problémájába taszítson.

Tükröt tartott elém a sors, és meg sem kísérelte, hogy a múlt képei helyett új cselekményt szőjön. Csak a figurák cserélődtek ki. A régi szerepet új szereplő vette át a tükör másik oldalán, s én a Magister alakját öltöttem magamra. Az első időben észre sem vettem Ernst Müller jelenlétét. Lassanként vált tudatossá bennem, hogy kerti sétáimon, dolgozószobámban, ahol nyitott ablaknál dolgoztam, leselkedő, mohó szempár követ, így lettem figyelmessé a kertész mellett kapáló fiúra. Szemünk mindig találkozott, ha felnéztem, ő azonban rögtön elkapta tekintetét, és továbbdolgozott. Egy alkalommal váratlanul hozzá léptem, és megkérdeztem a nevét. Elpirult, izzadt zavarában. Nemcsak neve rendített meg és a felismerés, hogy kicsoda, hanem pillantásának mélysége is, amelybe egy villanásnyi időre beletekintettem. Szeméből töprengés, veszedelmes éhség, fanatizmus és egzaltáció perzselt ki; ismerős, vonzó-taszító pokol: Hans Burgner szeme volt ez. Éreztem, hogyan markol belém a szánalom és a leküzdhetetlen érdeklődés. Eljött tehát. Itt van… Itt áll előttem, szemben velem: fordított kép a tükörben. Vajon azért jött-e Grottéba, hogy visszaadjon egy régi látogatást, s behajtson rajtam egy adósságot, amelyet – úgy véltem – leróttam már évszázadok szenvedéseivel, vérrel és könnyel?! A múltat kérdezhettem. A jelen hallgatott, és a jövő nem adott választ, mert rólam volt szó. Saját jövőmhöz csak úgy közeledhettem, mint más ember. Egyéni sorsom tabu volt. Sejtelmek felvillanásai derengtek benne: hívtak és taszítottak. Ernst Müller körülményei és egyénisége azonban annyi világos utalást tartalmazott… Lehetett-e félreérteni, másra magyarázni? Figyeltem és vártam. Néhány nap múlva észrevettem, hogy könyvtáramat idegen kéz bolygatja. Egyik magas állvány meglazult könyvsorán láttam, hogy hiányzik onnan egy könyv. Egy pillanatig nem volt kétségem, ki lehet a tettes. Csak vissza kellett emlékeznem Ernst Müller szemére. Csak fel kellett idéznem Hans Burgner belső állapotát. A nyitott, alacsony ablakon át kiléptem a parkba, és elindultam a szálon, amely láthatatlanul már ott feszült közöttünk. A tehénistállóknál találtam rá egymásra rakott, trágyás talicskák barikádja mögött elrejtőzve. Egy fatönkön ült meggörnyedten, két tenyerét fülére szorította, és olvasott. Arca piros volt, homlokán erek duzzadtak ki; feszült, görcsös figyelem tükröződött róla. Ez az elmerültség szinte érinthető klauzúrát vont köréje, annyira, hogy tétováztam, megzavarjam-e. A könyvet rögtön megismertem. Glauber János karlstadti születésű alchimista "A Titkos Tüzek Hármas Köveiről" írott munkája volt. Megérintettem a vállát. Vad, zavaros pillantással kapta fel a fejét. Kába

volt, mintha sűrű álomból téptem volna ki. Felugrott. Annyira megrémült, hogy tanácstalanul állva maradt, s a könyvet se rejtette el háta mögé. – Hol tanultál meg olvasni? – kérdeztem barátságosan. Időbe telt, míg megértette a kérdést. Szemébe visszatért a kémlelő, leselkedő pillantás. – A… a kocsmában… egy idegentől – mondta rekedten. – Visszatettem volna – emelte a könyvet felém. – Most elküld? Nem vettem el a könyvet. – Még nem tudom – mondtam. – Ne küldjön el – nyögte félszegen. – Én… mindig láttam azt a sok könyvet ott… és… – Arra nem gondoltál, hogy kérni is lehet? Szeme bizalmatlan tűnődéssel söpört végig. – Nem – ismerte be halkan. – Azt gondoltam… úgyse' adna. – Miért? – Mert… egy ilyennek, mint én… – Tudod, hogy ez lopás? – Visszatettem volna! – hangja dacos volt. – Miért éppen ezt a könyvet vetted el? Felsandított: – Nem akartam lopni – dünnyögte. Nem engedtem, hogy kitérjen a kérdés elől: – Miért éppen egy alchimista könyvet vettél el?! – Mert… szeretnék… szeretnék tanulni belőle… A… a Gerber… aki írni, olvasni tanított, mondta, hogy ezeknek van egy titkuk… – Az aranycsinálás? – Az is… de még más is… – Micsoda? – Az öröklét itala… meg a varázspálca… Vihart lehet vele csinálni, jégesőt… Parancsolni a szellemeknek… Ijesztgetni és legyőzni mindenkit – ömlött ki belőle tikkadtan és hevesen, aztán megbánta. Bizalmatlan szeme újra lesiklott rólam. – Maga tudja… – Mit tudok? – Az egészet. Ott fönt az emeleten… – Mi van az emeleten? – Egy… műhely. Szemét most nem kapta el. Tekintete önfeledten, sürgetőn, mérhetetlen sóvárgással arcomat sütötte. Tehát a laboratóriumba is belesett. Felmászott valamelyik öreg fára, és éhes hiúzszemével végigkutatta azt, amit megláthatott. A grottei kastély körül mindenféle mendemonda szálldosott. Jó- és rosszindulatú fecsegés szőtt

köréje legendákat… ő is hallott róla, s az vezette ide hozzám. Egy szavamba került volna, és a környékről is kitiltják Ernst Müllert. De elküldhettem-e? Azért jött, hogy megpróbáljon. Azért jött, hogy megmérje türelmemet, éleslátásomat, teherbírásomat. Talán azért jött, hogy megöljön. De lehet, hogy ennek csak káprázatát idézi fel, hogy visszarettenek-e, vagy szembenézek vele. Az utalások túl világosak és határozottak, az ismétlődés szinte misztériumszerű. Résen kell lennem. Nem szabad tévednem. A könyvet elvettem tőle azzal, hogy majd gondolkodom további sorsa felől. Néhány napon keresztül szeme leselkedő, könyörgő aggodalommal követett mindenüvé. Tanítanom kellene? Nyers és zavaros még, mint Hans Burgner volt. Rengeteg átélnivalója van. De Rochard sem tért ki Hans Burgner elől, pedig… Egy baleset azután eldöntötte a dolgot. Ernst Müller, mialatt én Rotenburgban voltam, lezuhant egy magas tölgyfáról, amely a laboratóriummal szemben őrködött. Karján, combján súlyos, nyílt töréseket szenvedett. Mikor hazaérkeztem, már szegényes vackán feküdt a kertészlak fáskamrájában. Apám megtisztogatta, bekötözte sebeit, sínbe rakta a töréseket, csillapítót adott neki, úgyhogy nekem nem sok dolgom maradt körülötte. Kimerült, rémült arccal feküdt a félhomályban. Nehezen lélegzett. – Megint leselkedtél? – kérdeztem csendesen. Sokáig nem adott választ. – Felelj! Szalmazsákja felől keserű, mélyről felszakadó zokogás hallatszott. Ez a váratlan sírás teljesen lefegyvezett. – Hát… hogyan… jussak én másképpen oda… – zihálta. – A könyvet is… visszavette… pedig még… nem olvastam el… Nekem… nincs jussom… ehhez… pedig – hangosan, szaggatottan, gyerekes panasszal sírtén is szeretnék tanulni… olvasni… és ott a műhelyben… dolgozni… mint az urak… Szomjúságában, vak törekvésében ijesztő erő volt. Tudtam, hogy ez a titkos korbács benne is a bukott, elhomályosult emlékezetű Novicius kapaszkodása a Fény felé. – Tudod te, mit jelent az… tanulni?! – kérdeztem óvatosan. – Tanultam én… – De nem úgy ám… néha… játék és más munkák közben. Hanem valamit elkezdeni és végigvinni hosszú éveken át. Tanulni azt is, ami nehéz, száraz és unalmas. Nem varázslatról, trükkökről, mesékről, öröklétről és a szellemekről ábrándozni felelőtlenül… Aztán a tudásért szolgálni is kell! Magadat mindenben alárendelni. Megfékezni a kíváncsiságodat. Türelemmel kivárni az

osztályrészedet. Önmagad alávetése nélkül nincsen tudás és nincsen hatalom. És ez a hatalom egészen másra vonatkozik, mint amire most gondolsz. Addig nem lehet a tiéd, míg az embereken akarsz uralkodni vele. – Hát… mire való akkor?! – hangzott a homályból. – Önmagad ellen. Ugye megtorpantál? – Nem! – csattant fel. – A betűket is szerettem tanulni, meg a számokat… Mindig azt csináltam volna… Semmi más nem kell nekem, és szívesen szolgálok akármeddig, csak a betevő falatom legyen meg! Megteszek mindent… mindent megteszek! Bér nem kell… csak a könyvek… a könyvek, meg a műhely ott fenn… – hangja szenvedélyesen emelkedett. Kaparászva megmozdult az ágyon, majd fájdalmas nyögéssel visszahanyatlott. – Maradj nyugton. Nem szabad mozognod! – figyelmeztettem, s kitámasztottam a fáskamra ablaktábláját, hogy lássam, mi van vele. A fény rávetődött. Arca eltorzult a fájdalomtól. – Mindjárt csillapodni fog – hajoltam föléje, és tenyeremet ráhelyeztem a kötésre. Hirtelen hátrahőköltem. Összegyűrt takaróján szakadt kötésű könyv hevert. Piszkos ujjnyomok, szamárfülek tarkították. Szétterülve, nyitottan feküdt ott, agyonolvasottan. Flamel Miklós története volt. Akkor elhatároztam, hogy tanítani fogom. * Ernst gyógyulása lassan haladt előre. Csontszilánkos, zúzott sebei nagy fájdalmat okoztak. Néma könyörgését elértve, könyveket adtam neki, amelyekről gondoltam, hogy nem hevíteni, hanem rendezni fogjuk benső világát. Szeméből végtelen hála és alázatos kutyahűség villant rám, ha a kamrába léptem. Éreztem, egyre szorosabban hozzámtapad, görcsös ragaszkodással rámtámaszkodik egész lelkével. Én vagyok előtte a mennyország kapujának őrzője, tőlem függ élete, jövője, esztelen vágyakozásának, erőszakos, tisztázatlan hátterű tudásszomjának, zavaros terveinek beteljesedése. Napról napra világosabban láttam, milyen durva nyersanyag még, és nem sokat remélhetek előrehaladásától. Olyan dolgokat kellett megtanulnia, amelyekre nem én, hanem csak az idő és tapasztalás taníthatta, s ugyanígy ösztöneit, indulatait nem ismeretek, hanem kiélések kellett, hogy lecsiszolják. Tudtam, hogy minden Mester töprengés nélkül elutasítaná. Homályos érzések, szenvedélyes könyörgés, sírás, erőszakos akarás nem lehettek érvek az okkult tanítvány mellett. Egyedül előhaladásának, lelki és szellemi készségének foka dönthetett ügyében.

Én mégis elvállaltam tanítványomnak. * Megismertem nyomorúságos gyermekkorát, amely csak abban különbözött a mocskos ólak barmainak életétől, hogy még elhanyagoltabb és rosszabb volt, mert az állatok legalább pontosan megkapták ételadagjukat, és vigyáztak rá, hogy meg ne betegedjenek. Ernst első eszmélésével megértette, hogy nem számíthat senkire. A külső világ gonosz és ellenséges, ő pedig kicsi és gyenge. Anyja nem törődött vele. Ha útjába került, megverte. Nagyanyja vetett neki oda néha élelmet. Közönyös, tompa agyú, beteg öregasszony volt. Már alig vánszorgott visszeres, dagadt lábán. Egész nap nyögött és siránkozott. A tehetetlen függés és kiszolgáltatottság utalta őket egymásra, de ebbe az egymásrautaltságba szorongó féltékenység, önző gyanú vegyült; a fölösleges, mások terhére élő emberek félelme attól, hogy a másik miatt hátrányba kerülnek, vagy vele megtetézve felborul saját helyzetük is. Ernst már korán, s igen gyakran hallotta, hogy mennyivel könnyebb lenne anyja élete, ha ő holtan születik, vagy meghal. Nagyanyja is hajtogatta szüntelen sirámai közben, hogy mindkettőjüket elvehetne az Isten. Leányával nagy, gonosz harcban állt. Öreg, éles nyelve még eleven volt, és azzal bosszulta a sok nélkülözést, amelyet elszenvedett tőle. Összeütközéseik után sohasem kapott enni, pedig az evés volt életének egyetlen öröme. Anna Müller így vágott vissza. Olyankor a gyermek járt jobban, mert hogy anyját bosszantsa, őt etette, babusgatta, ami Ernstnek rosszabb volt, mintha verte volna. Másrészt ott volt a kocsma az országút mellett; furcsa, sokféle ember átmeneti kikötőhelye. Ügynökök, vándorlegények, állatkereskedők, kóklerek, parasztok és urak vonultak át a kisfiú látóterén, felkeltették kíváncsiságát; idegen szokásaik, szavaik, hetvenkedő meséik lelkébe oltották a messzeség, a kaland, a szokatlan, a fantasztikus és csodálatos utáni vágyat. Ezt a hatást betetőzte egy Gerber nevű vándorló borbély megjelenése a kocsmában. Megbízhatatlan, könnyelmű fickó volt, s a hatóságokkal is meggyűlt a baja sokszor, de úgy látszik, valamiféle zavaros műveltséggel rendelkezett, amelyet kritikátlanul összeolvasott könyvekből és viharos életének tapasztalataiból szedett össze. Megsajnálta a gazdátlan, mostoha életű gyermeket; felfedezte, hogy fogékony, éles esze van, és tanítani kezdte. Időnként eltűnt a környékről, közben megfeledkezett Ernstről, aki úgy várt rá, mint a melegítő napkorong megjelenésére hideg és félelmetes éjszaka után. Mikor visszatért, újra és újra meghatotta a gyermek határtalan öröme, ragaszkodása és jó emlékezete. Ernst sohasem felejtett semmit. Tudását úgy őrizte, mint valami ereklyét, egyetlen

kincsét, életének tartalmát. S ez a furcsa tudás Gerber minden visszatérésével gyarapodott. Megtanult írni és olvasni; de magába szívta Gerber nagyképű tájékozatlanságát, komikus félértesüléseit, elképesztő elméleteit is. Ernst sok verekedést látott a kocsmában, látott késelést és patakzó vért, de életének megemészthetetlen, legszörnyűbb élménye az volt, mikor Gerber gyomorvérzésben elpusztult a szeme előtt. Senki sem akart és nem is tudott segíteni rajta. Azon tanakodtak, hogy kiteszik a mezőre, mert mindent összemocskol, és a csendőrség is kellemetlenkedik majd, ha ott hal meg náluk. A véres habot hörgő, tehetetlen embert a csapos meg a tulajdonos megfogták vállánál, lábfejénél, kicipelték egy csalános vizesárokba, és otthagyták. Ernst sírva, egész testében reszketve követte őket, és mikor elmentek, odaült a haldokló mellé. A falsápadt emberből utolsó vércseppjei ömlöttek el. Szeme üveges volt. Ernst olyan elszörnyedést érzett az emberi gonoszság és könyörtelenség fölött, hogy azt hitte, soha többé nem fog felkelni onnan, mert megszakadt benne valami. Néha Gerber szavai tántorogtak át eszméletén, amelyeket vidám és részeg fontoskodással mondott neki, mikor még egészséges volt: – Ne csak a közönséges tudást szerezd meg, fiam, hanem a varázslatok ismeretét is, hogy az emberek nyomorult farkascsordája fölé kerekedj vele, különben előbb-utóbb ők tépnek szét téged. Meg kell félemlítened őket, hogy hétrét görnyedjenek előtted… Én is ott hibáztam el az életemet, mikor nem szegődtem egy ilyen mágus mellé. Fiatal legény koromban találkoztam vele, és rögtön tudtam, kivel van dolgom… Rablók támadtak rá egyszer, és én megvédtem… igaz, hogy nem tudták volna megölni, mert az Elixír halhatatlanná tette, és olyan ereje volt, hogy csak felemelte a kezét, és földre sújtotta vele a legvadabb fickót is; de tetszett neki a bátorságom. Bizalmába fogadott. Felajánlotta, legyek a famulusa… Előbb-utóbb adott volna az Elixírből is. Ma tudnék aranyat csinálni és fütyülnék a halálra! – És… miért nem maradt vele?! – kérdezte akkor Ernst elszorult torokkal, dobogó szívvel. Gerber legyintett: – Ezt te még nem érted, barátocskám… Egy asszonyért veszkődtem… Nagy, szőke nő volt, gonosz, hideg dög… A Mágus elment, és én ottmaradtam… Az asszony nemsokára megcsalt egy koporsókészítővel… Hiába adtam oda érte az öröklétemet és az aranyat. A Mágust nem tudtam többé megtalálni. Kerestem éveken át… és most is őt keresem… Ernst nézte a haldoklót, azután reménytelen reménnyel, vad csodavárással az országút hajlatát kémlelte: Hátha most jön… most jön a Mágus… Nála van az Elixír… Egyenesen idetart, és Gerbert meggyógyítja… Nem lehet, hogy Gerber ilyen ocsmány módon pusztuljon el! Gerber az egyetlen ember a világon, akihez tartozik, aki törődik vele…

A Mágus azonban nem érkezett meg, és szegény Gerber utolsót rúgott a vizesárokban. Halála után Ernstnek nem volt maradása többé otthon. Megszökött. Magával vitte a kuruzslótól örökölt könyvet Flamel Miklósról, Gerber tanítását és rögeszméjét: elindult megkeresni a Mágust… * Ernst felgyógyult, és én tanítani kezdtem. Egyelőre az alapokat raktam le nála. Rendre, tisztaságra szoktattam, asztalnál enni, mosakodni, udvariasan viselkedni. Elláttam ruhával, fehérneművel, könyvekkel, írószerekkel, füzetekkel. A park fűthető pavilonjában kapott egy kis szobát. Bámulatosan tanulékony volt. Szobája ragyogott. Könyvespolcán nem lehetett porszemet találni, íróasztalának minden tárgyáról sugárzott az áhítatos szeretet, amellyel körülvette. Haja jól fésült, ruhája ránctalan, körmei tiszták voltak. Fogai fehéren, ápoltan ragyogtak elől húsos szájából. Szerény volt és szolgálatkész. Reszketett! a vágytól, hogy mindent kedvemre tegyen. Leste gondolataimat. Minden feladatot kevesellt és könnyűnek talált. Meglepő gyorsasággal habzsolta fel az alapismereteket, Minden érdekelte: a számtan éppen úgy, mint a földrajz, a nyelvtan éppen úgy, mint a történelem és a természettudomány. Két év alatt végezte el azt a tananyagot, amelyhez közönséges tanulónak nyolc év kevés volt. Mohó figyelemmel, izgatott érdeklődéssel vetette rá magát a nyelvekre. Rendkívüli emlékező tehetségével, friss felfogásával játszva tanult meg franciául, angolul és latinul. Lázas szorgalma, eredményei engem is elkápráztattak volna, ha ugyanakkor nem riasztanak meg titkos indulatkisülései, vad érzékisége, hazugságai, színlelései és alattomossága. A cselédséggel hadilábon állt. Gyűlölték, s ez az ellenszenv nemcsak a közülük való szerencséje fölött érzett irigykedés volt, mint először gondoltam. Éreztette velük kivételes helyzetét. A kertésszel különösen, akinek keze alatt dolgozott azelőtt, aki megszánta, befogadta, ételt és fedelet adott neki. A kertész egyszer panaszt tett ellene, hogy lopkodja a félig nyílt vörös rózsákat. Vandál módra letépi őket, és megsérti a töveket. Kérdőre vontam. Elpirult, zavartan hallgatott, és nem nézett a szemembe. – Szeretem a rózsákat… – mondta hosszú hallgatás után. – A tövön is szeretheted őket, és tovább gyönyörködhetsz bennük, mert élve maradnak. – Ha a kertész ott van, nem tudok gyönyörködni a rózsákban, mert érzem, megfojtana egy kanál vízben – mondta hevesen, és rám nézett. Szeméből olyan nyílt őszinteség villant rám, hogy megrettentem. Tudtam, hogy hazudik.

– Miért fojtana meg a kertész egy kanál vízben, mikor azelőtt szeretett téged?! – kérdeztem, hogy továbbkényszerítsem, és felmérjem hibájának mélységét. – Mert ön jó hozzám. Egyik se tudja megbocsátani nekem. Kiemelkedtem közülük, tehát maguk alá taposnának. Szeretnék, ha ön megharagudnék rám, és elkergetne… – Szóval megváltoztak irányodban? – Igen. – Az nem lehet, hogy te is megváltoztál? – Nem. Kerülöm őket. – Ha kerülöd őket, akkor mégis megváltoztál. – Nincs velük mit beszélnem! – Éppen ezzel bántod meg őket. Ne felejtsd el, nincs mire büszkének lenned. Nem föléjük kerültél, csak más útra tértél, amely nem különb annál. Sőt! Ők teljesen betöltik feladatukat, jó szolgák, hasznosak és becsületesek. Te is szolga vagy. Az, hogy tanulni kezdtél, korántsem jelenti még magát a tudást. A kezdet kezdetén állsz, az elemi ismeretek küszöbénél, s még az sem dőlt el, hogy méltó vagy-e a magasabb dolgok megismerésére. Jó felfogás, ravasz, éles ész csak a föld tudományának befogadására elegendő, az okkult igazságokba való behatoláshoz más képességek is kellenek: erkölcsi erő, az igazság szeretete és szolgálata, tántoríthatatlan bátorság, alázat, önmegtagadás és a személytelen eksztázis adománya. Ezekből nem sokat látok benned. Minden törekvésed kifelé irányul. Azért gyűjtesz, harácsolsz szenvedélyesen, hogy kincseidet majd egyszer kirakatba tedd, magadra aggasd, mint az érdemrendeket, hogy a fajankók csodáljanak érte. Ez nem az a cél, amely felé igazi okkult tanítvány törekszik. Ez az út még lefelé visz. Mit csináltál a letépett rózsákkal?! A váratlan kérdés meghökkentette. Dadogott: – A… a szobámba vittem… – És? – És?… Vázába tettem… az asztalra… illetve az íróasztalomra… – Mindennap ott voltam a szobádban, és nem láttam a rózsákat. – Féltem, hogy… – Eldugtad, mikor jöttem? – I… igen. – Miből gondolod, hogy nem mondhatod meg nekem az igazat? – Az igazat? Én… – Vagy azt hiszed, elleplezheted előttem, amit gondolsz vagy teszel? Ha nem szégyellsz megtenni valamit, ne szégyelld megmondani nekem. Ne félj. Én nem haragszom, és nem vetlek meg érte… csak tanítlak. Sohase hazudj

nekem. Ez a feltételem. És nincs is értelme, mert keresztül látok minden hazugságodon. Elisa nagyon fiatal, és végtelenül könnyelmű. Veszedelembe döntőd a hetvenkedéseddel, meséiddel és… a lopott rózsákkal… Lesújtva bámult rám: – Ön… honnan tudja?! – Tudom. Ennyi elég. Tudok más viszonyaidról is, de azokkal nem törődöm. Ismerem a természetedet, és megértem, hogy addig, amíg érzéki erőidet át nem alakítod alkotóerőkké, jobb, ha így vezeted le, különben akadályoz a munkában. Tehát megértettük egymást? Elisát békén hagyod… és a rózsákat is! Mindent megígért – de már másnap megszegte ígéretét. Elisa a szakácsnő tizenhat éves, vörös hajú, tej fehér bőrű leánya, hegyes mellű, szeszélyes, buja teremtés volt. A helybeli molnár feleségül akarta venni, ő hajlott is a legényhez, míg Ernst közbe nem lépett. Ernst akkor már betöltötte tizennyolcadik évét. Jó növésű, magas, ápolt külsejű fiatalember volt, aki koránál idősebbnek látszott. Értelmesen, könnyedén, színesen tudott beszélni. Foga fehéren villant elő duzzadt ajkai közül, szemében mohóság, intelligencia, határtalan önbizalom csillogott, s ez a villamos életerő szikrázott dús, sötét hajából is. Elisa vakon beleszeretett. A leány szép volt, mindenre kapható. Ernst pedig érzéki és kéjvágyában teljesen felelőtlen. Esze ágában sem volt visszautasítani az ölébe pottyant, érett gyümölcsöt. Viszonyuk egy ideig titokban folyt. A leány éjszaka szökött Ernsthez a pavilonba, és vele maradt derengésig. Mikor Elisa teherbe esett, a falu piszkos, vén javasasszonyához fordult segítségért. A banya pénzt kért, s a pénzt Ernst szerezte meg. Néhány ruhadarabját eladta egy házalónak. Egy este szakácsnőnk rémült arccal, sírva rontott be dolgozóba, ahová szüleimmel vacsora után visszavonultunk. Könyörgött, jöjjünk le a személyzeti házba, Elisa lágyon beteg, görcsök közt fekszik, ordít a fájdalomtól, és nem enged senkit magához nyúlni. Mindnyájan lemenjünk hozzá, de egyedül anyámnak volt hajlandó megmutatni magát. Míg vizsgálta, kívül várakoztunk. Mikor anyám kijött Elisától, a szakácsnőt elküldte, és csak velünk közölte, mi történt. Az ostoba, durva kezű vénasszony valósággal összemarcangalta a szerencsétlen lány belsejét, s félő, hogy mérgezést kapott. Csupa vér és gyulladás, nem lehet hozzáérni. Ellenkezésével nem törődhettünk tovább. Bementünk hozzá, közös erővel megtisztítottuk a fertőzött részeket, csillapító és olyan esszenciákat adtunk be neki, amelyek meggátolják a mérgezés eluralkodását. Kiáltozása, csúnya, rekedt sikolyai felverték az éjszakát, s nyitva felejtett ablakához vonzották a falsápadt, egész testében reszkető

Ernstet is. Mialatt a szegény teremtés véres, feltakart alsóteste ott vonaglott kezeink között, egy pillanatra felnéztem, és tekintetem találkozott Ernst pillantásával. Kétségbeesés, elszörnyedt szánalom és önvád sugárzott belőle. Bennem egy másodpercre felvillant a remény, hátha ez a lecke kigyógyítja majd felelőtlen nemi indulatából… Mikor Elisa végre elcsendesült, anyja őrizetére bíztuk azzal, hogy ha állapota rosszabbodnék, a fájdalmak kiújulnának, vagy láz lépne fel, azonnal keltsen fel engem. Már vetkőzni kezdtem hálószobámban, mikor hirtelen megéreztem, hogy kívül Ernst áll az ajtó előtt, és nem mer kopogni. Felindulása, kétségbeesett zavarodottsága szinte átsütött az ajtón. – Bejöhetsz, Ernst. Vártalak! – szóltam ki halkan. Egy pillanat múlva már előttem állt, támolygott inkább. Rettenetes állapotban volt. Mielőtt megakadályozhattam volna, térdre zuhant előttem. – Istenem, Istenem… Istenem… Istenem – hajtogatta értelmetlenül, dideregve. – Soha többé!… Soha többé… Istenem, Istenem… Egy székbe ültettem. Karikás szeme borzadva kimeredt egy kérdéstől, amelyet nem mert eldadogni. – Élni fog – feleltem néma kérdésére. – De ha egy negyedórával későbben érkezünk, már nem segíthetünk rajta. Miért engedted, hogy ahhoz a boszorkányhoz forduljon? – Mert… szégyelltem… és ő is… – Meglenni nem szégyellted?! – Az egy… olyan őrület… Az ember észre sem veszi, és beleesik… – Elisa emberi számítás szerint halott volna már… azért, mert te nem tudtál uralkodni egy őrületeden. Ha nem keresztezed az útját, nem szédíted meg ostobaságokkal, rendes asszony és anya lehetett volna, így el fog zülleni, mert itt nem maradhat. Nem én küldöm el, hanem a falu közvéleménye, amely ellen nem tehetek semmit. S megérteném, ha eszeveszetten beleszerettél volna. De másra nem kellett neked, mint hogy éjszaka titokban az ágyadba bújjon. Kétségbeesetten tiltakoznál, ha feleségül kínálkoznék. Lenézed őt, és az ölelkezésen kívül terhedre Iván. Mégis megrontottad. Pedig gerjedelmedet az özvegy péknével is kielégíthetted. Érted már, mire vonatkozik a hatalom… önmagunk fölött? Az ilyen gyenge pillanatok fölött kell úrrá lenni, amelyek következmények lavináját zúdítják a fejedre. Mindent elismert; megalázkodott, és vádolta magát. Végül megkérdezte, hogy neki is el kell-e mennie. – Az a további viselkedésedtől függ – mondtam. – Lehetőséget akarok nyújtani neked arra, hogy megváltozz. De ha bebizonyosodik, hogy nem tudsz szabadulni gyengeségeidtől, megvonok tőled minden támogatást.

Láthatólag megnyugodott. Bízott magában, de főleg bízott elnézésemben. Ahogy személyes ügye szépen elintéződött, s ő szerencsésen mentesült a következményektől, nyugtalan szelleme újra visszatért egyetlen rögeszméjéhez. – Elisát… az Elixír mentette meg?! – kérdezte hirtelen. – Szeretném tudni, hogyan jutottál erre a gondolatira? – tértem ki a kérdés elől. – Ön azt mondta, Elisa emberi számítás szerint halott volna már… Tehát ha mégis él, nem emberi számítás segített rajta, hanem… – Hanem az Elixír. Persze. Okosabb volna, ha megvárnád; míg a legendák, csodák és mesék szorgalmad, becsületes, szívós törekvésed eredményeképpen természetes jelenségekké válnának előtted! – Miért? Ön szerint… Elixír nincs?! – hangjában nyers kihívás volt. – Neked még óriási kásahegyen kell átrágnod magadat ahhoz, hogy rájöjj, van-e, vagy nincs. – Ön nem mondhatja meg? – Mindent megmondok, aminek befogadására elég érett vagy. – De hiszen a könyvek írnak róla! Miért írnak róla nyíltan akkor, ha nekem még azt sem szabad tudnom, hogy a világon van?! – Az Elixír, amelyért te sóvárogsz, nagyon veszedelmes esszencia… mert nem a valóságban található, hanem a fanatikus megigézettek agyában erjed. Én csak gyógyszerekről tudok. – Hiszen ez csak elnevezés… nem?! – éreztem izgalmát, ahogy a kérdés hője felhevítette. – Nem. Te az Elixír alatt az öröklét italát érted, amely testedet, ifjúságodat, szenvedélyeidet, élvezőképességedet, vonzerődet halhatatlanná teszi. Olyan csodaszert hiszel benne, amely minden kicsapongást megenged, és nem üt vissza betegséggel, halállal. Élni akarsz az idők végéig, mert életéhségedet egy örökkévalóság alatt sem érzed kielégíthetőnek. Ebből a súlyos tévedésedből ki kell, hogy ábrándítsalak! A testet lehet gyógyítani, életkorát meg lehet hosszabbítani bizonyos gyógyszerekkel, de főleg olyanfajta életmóddal, amely az egészséget megőrzi és alátámasztja. Ám halhatatlanság a testnek sohasem juthat osztályrészül, mert a test a múlandóság birodalma, a halál kísérleti műhelye, zsákmánya: a test maga a halál. Az örökkévalóság a szellemé; de ezért az örökkévalóságért meg kell vívnia a halállal: saját testével. A kettő nem fér meg együtt, mint ahogy nem öntheted össze a tüzet a vízzel, mert egyik a másikat okvetlenül felemészti. Az ember ennek a kettős harcnak borzalmas csatatere. A test fegyverei a szenvedélyek, vad hiányérzetek, kéjes ingerek, a formák szépsége fölött érzett gyönyör és a sóvárgás utánuk. A szellem fegyverei a kielégülés és a különféle reakciók

következtében beálló csömör, kiábrándulás, szenvedés, öregség, betegség, halál. Test és szellem a lélek ösztönhídján vívják meg ütközetüket. Újra és újra összecsapnak. Néha a test foglyul ejti, étlen-szomjan befalazza a szellemet, s azt hiszi, megölte. A szellemnek azonban soha el nem vehető, egyetlen, utolsó és végül mindig diadalmaskodó fegyvere: a halhatatlansága. Ha a test legyőzi a szellemet, időleges győzelmet arat; azonban ha a szellem egyszer lebírta a testet, a test örökre megsemmisül. Az alchimisták igazi elixírje fegyver a test ellen. Gyógyszerei a test életének meghosszabbítására csak kísérlet az ellenséges területen való huzamosabb tartózkodásra, hogy ott a szellem egy finomultabb, öregebb agyműszeren át kikémleljen mindent, tapasztalatokat gyűjtsön, s jobban felkészülhessen a végső összecsapásra. Az Elixírhez egyedül a felébredt szellem juthat hozzá és csak akkor, amikor már nem használja árulásra. – És ez az Elixír…, illetve gyógyszer… por vagy folyadék?! – kérdezte mohó kíváncsisággal. Tehát füle süket maradt szavaim igazi értelmére. Félelmetes volt még egyszer átélni ugyanazt a reménytelen vitát egy megrendítő, különös helycserében, tudatos emlékezéssel az évszázadok előttire, mikor én ültem szemben a Magisterrel, Hans Burgner éretlen, szenvedélyektől és mágikus kíváncsiságtól korbácsolt testében. Éreztem a szomorúságot és tehetetlenséget, amelyet Rochard érezhetett akkor, mikor megértette: semmit sem adhat át tapasztalataiból; szavai, melyek mögött átélt, mély igazságok magva rejtőzik, Hans Burgner lelkében terméketlen kősziklára hullnak. S ebben a baljós emlékezésben hirtelen világossá lett előttem, hiába vesződöm Ernst Müllerrel tovább. Olyan nyersanyag, amellyel ebben az állapotában nem kezdhetek semmit. Amit nyújtani tudnék, az nem érdekli. Az okkult erők fukar birtokosát látja bennem. Azt hiszi, beavathatnám, örökéletűvé, boldoggá tehetném – ha akarnám. És nincsen szó, amely megértethetné vele, hogy miért nem szolgáltatom ki neki a magasabb rendű tudást. Hiába önteném a fehér mágia legfénylőbb italát salakos jellemének serlegébe; azonnal a fekete mágia sűrű mérgévé keverődnék benne, mert minden erejét és ismeretét saját szenvedélyeinek, gáttalan önzésének, érdekeinek szolgálatába állítaná. Megértettem, hogy nem kell tovább tanítanom. Találkozásunk értelme az volt, hogy elindítottam. Beoltottam. Azt is tudtam, hogy haladéktalanul meg kell kísérelnem eltávolítani Grottéból, mert ez a következő lépés. Persze felelősséget éreztem további sorsáért, nem akartam magára hagyni. Egyet előreléptem tehát a misztériumok templomának vaksötét folyosóján. Nem tudhattam, lépcsőbe botlom-e, amely felfelé vezet, vagy mély kútba zuhanok, de mennem kellett. Megállnom nem lehetett.

Oroszlánkörmök Tervem végrehajtására kitűnő lehetőség kínálkozott. Régóta levelezésben állottam Jean Mária Ragonnal, a kiváló belga misztikussal, akivel együtt egy brüsszeli páholy felállítását készítettük elő. Ragonnal még St.-Germain gróf ismertetett össze. A gróf igen nagyra becsülte okkult képességeit és műveltségét. A páholy ügyében személyesen kellett Brüsszelbe utaznom, s elhatároztam, magammal viszem Ernstet, és elhelyezem valami jó titkári állásba. Bíztam a város felkavaró hatásában; tudtam, hogy magához rántja nyugtalanító tanítványomat, mint mágnes a vasat. Minél előbb merül alá az asztrálóceánba, annál hamarabb bukkan majd elő. Egyelőre csak utazási szándékomat közöltem vele s azt, hogy magammal viszem. Másik tervemről nem beszéltem. Azt akartam, benne szülessék meg a vágy, ő kívánja elfogadni a kínálkozó lehetőséget. Ernst öröme határtalan volt. Izgalmas készülődése elterelte minden mástól; még a tanulástól is. Minduntalan hálálkodásban tört ki, bizonygatta, hogy sohasem szolgálhatja le azt a sok jót, amit tettem vele. 1801 márciusában indultunk útnak. Útközben kocsink elhaladt a kocsma mellett, ahol Ernst anyja szolgált. Figyeltem, vajon kérni fogja-e, hogy megálljunk, s ő bemehessen, ha másért nem, előkelő, úri külsejével, s a hintóval tüntetni előtte – de nem szólt. A kocsi mélyébe húzódott, és ki se tekintett. Hallgatagsága feltűnő volt azután, hogy odáig vidáman fecsegett, kérdezgetett egész idő alatt. – Valami bajod van? – kérdeztem, hogy szóra bírjam. – Gyűlölöm ezt a tájat! – tört ki belőle. – Azt hittem, látni kívánod anyádat… – Azt kívánom, soha még emlékeznem se kelljen erre a helyre! – Értem – mondtam, s Hans Burgnerra gondoltam, aki ugyanilyen gyökértelen volt. * Számításom bevált. Mialatt én időm legnagyobb részét Ragonnal töltöttem Brüsszelben, Ernstet zsákmányul ejtette a város. Gondom volt rá, hogy elegendő pénz és szabadság álljon rendelkezésére. Mikor a látnivalókkal és megfizethető szórakozásokkal betelt, magammal vittem néhány előkelő családhoz. A zárt paloták hallatlan szívélyességgel, testvéri barátsággal nyíltak meg előttem a Rend varázsigéjére. Tündöklő estélyeken vettünk részt –

amelyekre önmagamért sohasem mentem volna el –, s Ernst érzékei megteltek ragyogással, a szűrt levegő, halk tónus, korlátlan gazdagság, a kiválasztott kaszt légkörének varázsával. Grotte elvont, csendes, kolostorian egyszerű életmódjában nyoma sem volt ilyesminek. Zene, virágszirom bőrű, illatos, ékszerektől csillogó, gyönyörű nők zsongták körül. Finom, szellemes, hajlékony szavak, sohasem hallott játékos, izgató beszélgetések szédítették, ínyét válogatott italok, szokatlan fűszerek, sohasem kóstolt ételek bűvölték el, de ez a nagy fény, súlyos, patinás pompa, amely egy nála töprengőbb s érzékenyebb jellem önérzetét tönkresilányította volna, őt inspirálta. Érzékisége lángolt, önbizalma, becsvágya hatalmasan fellobogott, mintha végre hazatalált volna igazi otthonába. Könnyed, biztos, fölényes fellépése valósággal meglepett. A nőkkel valami ösztönös, parázsló biztonsággal bánt. Mohó szeme kihívta és rögtön vetkőztette őket, úgy, hogy nem ő, hanem a tapasztalt, szerelmi csatákban edzett dámák kapták el tekintetüket, ha szembenéztek vele, de pillantásuk újra és újra visszatért hozzá, mosolygó, felborzolt kíváncsisággal. Szegény ördög volt, egy cseléd törvénytelen fia, osztályon kívüli senki, ő azonban nem érezte maga körül a légüres teret. Nem vált komorrá, félszeggé, elkeseredetté zavaros társadalmi helyzete miatt, hanem egy zsonglőr ügyességével hidalta át a szakadékot, amely a felsőbb kaszttól elválasztotta. Jó megfigyelő volt, mindenre emlékezett, amit hallott, s összeharácsolt töredékszerzeményeit ravasz, ügyes, gördülékeny mondatokba vetette be ott és akkor, mikor az a leghatásosabban érvényesült. Felfigyeltek rá. Eredetinek, szokatlanul intelligensnek, zavarba ejtően rokonszenvesnek találták. S valóban az is volt, mint egy oroszlánkölyök; dorombolt, játszott, de már elővillantak félelmetes fogai, körmei, s kiütközött vérengző természete. Ragonnal megbeszéltem Ernstre vonatkozó tervemet. Mindketten egyetértettünk abban, hogy nagyon gondosan és óvatosan kell megválasztanunk Ernst jövendő alkalmazóját, s a házat, ahova bejuttatjuk. Mindenekelőtt arról kell meggyőződnünk, nincs-e a közelben szép, fiatal fehércseléd: feleség, leány, vagy szobalány. Választásunk végre Charles de Blancourt-ra, egy rokonszenves, öreg, dúsgazdag agglegényre esett, aki szenvedélyes könyvgyűjtő volt, és szívesen alkalmazott egy megbízható, művelt fiatalembert ritkaságok felhajtására, s a könyvtár kezelésére. Az öreg szerelme a könyvek iránt, s nagylelkű, elnéző természete kiválóan megfelelt tervünknek. Blancourt nem volt kifejezetten okkultista, csak érdeklődött iránta műkedvelő módon, kényelmesen, és távol állt minden praxistól. Ragon sokszorosan lekötelezte azzal, hogy hozzájuttatta másnak egyáltalán nem megszerezhető könyvritkaságokhoz, de ezenkívül a nagy műveltségű, lebilincselő egyéniségű férfi barátsága még sokkal nagyobb szívességeket is megért volna Blancourt-nak, s így könnyű dolgunk volt vele.

Fényes estélyt rendezett fejedelmi házában, és ott megtette ajánlatát Ernstnek. Olyan javadalmazást, luxust, s annyi szabadságot kínált cserébe az igen kellemes, szórakoztató, kényelmes munkáért, hogy egy szegény, kezdő fiatalember legmerészebb álmában sem gondolhatott hasonlóra. Mindazonáltal Ernst – bár az ajánlat meglepte és elszédítette – gondolkodási időt kért. Mikor éjszaka hazatértünk vendégfogadónkba, kérte, hogy szobámba jöhessen, mert fontos beszélnivalója van velem. Töprengő, sápadt arccal jelent meg. Csendes volt és alázatos. Szavai már előre elhangzottak bennem, és tudtam, mit kell felelnem rájuk. Elmondta Blancourt ajánlatát. Mikor gratuláltam nagy személyi sikeréhez és szerencséjéhez, sötét, mosoly talán szemmel nézett rám: – Ön jól tudja, uram, hogy tisztában vagyok ennek a lehetőségnek minden előnyével. Mindazt, amit kínál, szenvedélyesen szeretem, élvezem és kívánom… de gondolkodás nélkül lemondok róla, egyetlen ruhában járok évtizedekig és száraz kenyéren élek Grotte valamelyik fáskamrájában, ha ön hajlandó továbbtanítani engem, és reményt nyújt arra, hogy valamikor beavat azokba a titkokba, amelyek egyedül fontosak nekem az életben. – Örülök, hogy egyenesen felelhetek neked, Ernst. Ha egy szikráját nyújthatnám a reménynek, hogy ebben az életedben, bármilyen későn, beavathatlak, azt mondanám, maradj velem. De, sajnos, nem így áll a helyzet. Csak a kiindulásnál segíthettelek… a te megérkezésed nagyon messze van még; sok életen és halálon túl. Én lennék a legboldogabb, ha mást mondhatnék, mert megszerettelek, és nélkülözni foglak. De így nem ajánlhatok egyebet: foglald el az állást Blancourt házában! Grotta már nem nyújthat neked semmit. Felállt. Lázadó harag, mélyen megsebzett önérzet küzdött benne a tehetetlen kétségbeeséssel: – De hát mit kellene tennem, milyenné kellene lennem, hogy ön elfogadjon, és érettnek találjon az Opus Magnum végrehajtására?! Nem vagyok eléggé értelmes, szorgalmas, szívós és kitartó?! Jó! Belátom, érzékeim még sokszor legyőznek, de csak egy szavába kerül, és érzékeimet is járomba töröm a nagy cél érdekében! Vajon meggondolta-e, mit dob el magától és mibe taszít ezzel?! Én sohasem fogok felhagyni az okkult titkok kutatásával, sohasem rettenek vissza semmitől! Miért nem akar vigyázni rám? Miért nem vezet tovább az egyenes úton?! – Mert helyesebb, ha kerülőkön, keserves és sterillé égető tapasztalatokon át jutsz el az egyenes útra, mint hogy az egyenes útról térj le, és az ott szerzett tudást rossz irányban használd fel. Szorgalmadban, értelmességedben nem kételkedem és abban sem, hogy soha nem hagysz fel az okkult titkok kutatásával. Tudom, hogyha majd egyszer elérkezel odáig, hogy elnyerheted

az ismeretek három kapujának kulcsát, kiváló tehetséggel fogod felhasználni őket. Addig azonban más elintéznivalóid vannak. Értsd meg, Ernst… elutasításomban nincsen semmi lekicsinylő. Egyszerűen nem adhatok szenvedélyes kiéléseidhez eszközül és társul olyan erőket, amelyek csak a szenvedélyek kísértő és buktató csapdáin túljutott Adeptusok kezében válnak hasznos, építő erőkké. Most bizonyára tele vagy keserűséggel, és úgy érzed, rosszul ítéllek meg; de gondolj arra, hogy én szívesen ismerem be tévedésemet. Tévedésem legsúlyosabb bizonyítéka az volna, ha tőlem távol is kitartanál, és a hiányérzet fokozná szorgalmadat. Ha elismerés, határozott ígéret nélkül előre dolgoznál, és legyőznéd gyengeségeidet. A nagy cél felé nélkülem is közelebb juthatsz. Érettségedet az mutatná meg, ha magadra hagyottan sem térnél le az egyenes útról. Fogd fel próbatételnek ezt az időt! Cáfolj meg, és én fenntartás nélkül megosztom veled minden ismeretemet! Felállt. – Rendben van – mondta komolyan, szilárd benső meggyőződéssel és ünnepélyesen. – Én jelentkezzem majd, vagy ön fog hívni, ha meggyőződik arról, hogy tévedett?! – Hívni foglak, Ernst! Biztos lehetsz benne! * Ernst tehát Brüsszelben maradt Charles de Blancourt házában. Az első hónapokban hosszú leveleket kaptam tőle Grottéba. Minden gondolatáról, megfigyeléséről hűségesen beszámolt. Eredeti, színes stílusa volt. Az emberekről meglepő, mulatságos portrékat festett; a környezet, amelyet leírt, élettől ragyogott. Rajongott Blancourt-ért, és egyelőre nem érdekelte semmi más. Ragon is kedvező dolgokat írt róla: alig mozdul ki a házból, szabad idejét olvasással, jegyzeteléssel tölti szobájába zárkózva. Szenvedélyesen tanul. Blancourt nagyon szereti. Elismeréssel beszél róla mindenütt, s igen hálás azért, hogy ajánlottuk neki. Ernst fáradhatatlan munkás. Fele idő alatt dolgozta fel a hatalmas anyagot, mint ahogy előirányozták, s máris két olyan ritka könyvvel gyarapította gazdájának könyvtárát, melyek után az évek óta sóvárgott. A levelek az év vége felé ritkábbak lettek, de Ragon még mindig megnyugtató híreket közölt róla Életmódja nem változott, sőt úgy látszott, túlerőltette magát. Blancourt-t aggasztani kezdte egészségi állapota. Étvágya megromlott, lesoványodott, szeme alatt álmatlan karikák sötétlettek. Blancourt kérte, hogy pihenjen, ne feszítse túl erejét, de Ernst éppúgy végezte a dolgát, mint addig, és hallani sem akart szabadságról. Rövid, sebtiben írt, gyérülő

levelei elárulták, hogy erősen foglalkoztatja valami, amit gondosan titkol előttem. Azelőtt annyira nyitott, szenvedélyes, hangos betűi összeszűkültek, begubóztak; dőlésszögük megváltozott, hátrahőköltek, bal oldali térbe rejtőztek. A közösségtől eltávolodó bal sodrású íráskép megfeszített akaratot, koncentrációt tükrözött. Már akkor tudtam, hogy Ernst letért az útról.

Isabelle Brüsszeli tartózkodásának harmadik évében történt az a tragikus esemény, amely végre fényt vetett Ernst titkos tevékenységére, s a veszedelmes irányra, amelybe belesodródott. Charles de Blancourt-t meglátogatta húga, aki Angliában volt férjnél. A Ladyt elkísérte leánya is, Isabelle. Ragon hűvös modorú, magas, karcsú, sötétszőke leánynak írta le Isabelle-t, akinek gyönyörű szürke szeme és élénkpiros telt ajka ellentmondott látszólagos hidegségének. Rendkívül szép volt, művelt és gonoszul szellemes. Úgy látszik, megismerkedésük első pillanatától kezdve rossz, izgalmas feszültség állt be Ernst és közötte. Az ünnepelt, gazdag, elkényeztetett leány nem titkolta ellenszenvét Ernst iránt, és ezt minden alkalommal éreztette vele. Gúnyos megjegyzéseinek céltáblájává tette az asztalnál, és azon igyekezett, hogy mulassanak a rovására. Ernst – Ragon szerint – bámulatos önuralommal tűrte el a megaláztatásokat, és nagyon sokszor a leány fölé kerekedett ügyes visszavágásaival. Isabelle menyasszony volt. Vőlegénye Lord B., az egyik legrégibb angol család elsőszülöttje, örököse volt a G. hercegi címnek, s így Isabelle, férje révén közeli kapcsolatba került volna a királyi házzal. Kétségtelen, hogy Isabelle-t érdekelte az alacsony sorból származó, képtelen társadalmi helyzetű, mégis rendkívüli fiatalember, s ezt az elfojtott érdeklődést vezette le gúnyos kitöréseivel. Önmaga előtt akarta lehetetlenné tenni, önmagát kívánta meggyőzni róla, hogy nyugtalanító érzéseit Ernst iránt a nevetségesség váltja ki, nem pedig a férfi vonzó tulajdonságai. Ernst udvarias, tartózkodó maradt irányában, s ha tehette, elkerülte. Így állt a helyzet közöttük, mikor elindult a tragédia. Az eseményekről először csak külső tünetek beszéltek. A fiatalok éppoly keveset voltak együtt napközben, mint addig, de ha mégis együvé kerültek, Isabelle már nem tett gúnyos megjegyzéseket. Általában csendes volt, töprengő és fénytelen. Ha szóltak hozzá, mély elmerültségből rezzent fel. Ajka cserepes, verteién volt, arca árnyékos, beesett, mintha súlyos bánat vagy

betegség kínozná. Anyja azt hitte, vőlegénye után vágyódik, s elhatározta, előbb utaznak haza, mint ahogy tervezték. Isabelle azonban kétségbeesetten tiltakozott az elutazás ellen. Nem! Itt akar maradni. Ha lehet, még tovább is… Édesanyja csak utazzék haza nyugodtan, ő annyira megszerette Brüsszelt, hogy nem tudná elhagyni. Azután Lord B. egy leveléből, amelyet Isabelle anyjának írt és amelyben nyugtalanul érdeklődött, mi történt Isabelle-lel, megtudták, hogy vőlegénye leveleit hetek óta válasz nélkül hagyja. Tehát semmi kétség: beteg. Az orvosi vizsgálat azonban megint csak görcsös tiltakozást váltott ki nála: hagyják békében! Nincs semmi baja. Mikor akarata ellenére mégis elhívatták az orvost, szobájába zárkózott előle. Édesanyja és Blancourt tehetetlen, tanácstalan aggodalommal állottak érthetetlen állapota előtt. Valami lelki bajra gyanakodtak; talán egy titkos szerelemre, amelynek tárgyát azonban sehogy sem tudták megtalálni Isabelle brüsszeli ismerősei között. Soha senki iránt nem érdeklődött feltűnőbben, s az utóbbi hetekben felületes társasági kapcsolatait is teljesen megszüntette. Állapotának igazi okát a megrendítő búcsúlevél tárta fel, amelyet öngyilkossága után szobájában találtak. Isabelle ismeretlen mérget vett be, és mire rátaláltak, halott volt. Levelét Blancourt-nak címezte. A családon kívül Ragon volt az egyetlen, akit beavattak a szégyenteljes és lesújtó ügybe. Ragon, Blancourt engedelmével, lemásolta nekem Isabelle levelét. Mindenekelőtt könyörgött Blancourt-nak, álljon édesanyja mellé, támogassa a rászakadt súlyos bánatban, amelyet kénytelen okozni neki. Arra is megkérte, hogy vőlegénye, vőlegényének családja s általában a nyilvánosság előtt tussolja el tettének valódi hátterét, ha lehet, öngyilkosságát is. Az ő befolyásával nem lesz nehéz olyan orvost találnia, aki bizonyítványt ad valamely hirtelen támadt betegségről, amely megölte. Azután rátért öngyilkosságának okára: "Két hónap előtt történt, szeptember másodikán. Borús, meleg este volt, s én gyönge fejfájást éreztem. Két meghívás között is választhattam, de nem tudtam rászánni magamat, hogy elmenjek. Ólmos, fáradt tehetetlenség nyűgözött le, nyomasztó, szorongást keltő előérzet. Vacsora alatt, szokás szerint, szemben ültem az asztalnál Ernst Müllerrel. Pillantása, amellyel pár nap óta mindig találkoztam, ha feltekintettem, mérhetetlenül ingerültté tett, s egyben különösen meg is bénította agyamat, amely máskor ontotta az ötleteket arra, hogyan bosszantsam fel ezt a kifejezhetetlenül ellenszenves, álszerénységében kihívó jöttment senkit, akit éppen azért kell megvetnem, mert annyira nem fair, ravasz és képmutató módon kívánja magát Valakinek feltüntetni. Szemkifejezése nagyon furcsa volt. Roppant eleven, lenyűgöző; gúny és gyűlölet égett benne, de valami más is, ami – bevallom, hiszen most már mindegy, s azt akarom, tisztán álljon előttetek az a gaztett, amelyet ez a

szörnyeteg elkövetett, s tudjátok, nem saját akaratomból, hanem meggyőződésem, ízlésem ellenére történt – ijesztő módon felkavart, mintha ereimbe eleven tüzet öntöttek volna. Ez az érzés szégyennel, nyugtalansággal töltött el, de nem tudtam védekezni gonosz édessége ellen. Vad, szúró sóvárgás öntött el, térdem remegett, lélegzetem elszorult tőle. Közben gyűlöltem őt, taszított, felháborított, s higgyétek el, ha gondolkodási képességem, öntudatom birtokában maradok, sohase győzi le erkölcsi ellenállásomat. Hamarosan álmosság vett erőt rajtam. Szobámba mentem, és lefeküdtem. Nem tudom, mennyi ideig alhattam. Egyszerre felébredtem – de ez nem helyes kifejezés, mert lényemnek csak egyik része lett éber, agyam üres maradt. Testemben égett, tombolt, sürgetett az a tüzes sóvárgás, amely szinte fájdalom volt. Hirtelen a nevemet hallottam szólítani halkan, forrón, parancsolom – Isabelle… jöjj… Isabelle… Ez a hang elbírhatatlanná fokozta fel az idegen, borzalmas érzést bennem; rázott, hogy remegtem tőle, s feljajdultam, olyan vad kínt okozott. A belső vihar, úgy látszik, elmosta a tétova kontrollt is, amelyet agyam és öntudatom gyakorolt, mert ezen a ponton emlékezetemben kihagyás van. Ébredésem, teljes feleszmélésem azután olyan szörnyű, lesújtó, annyira kétségbeejtő volt, hogy leírásához nincsen elég erőm. Ernst Müller ágyában feküdtem meggyalázva, vérezve, szédülő fejjel. Testemet karmolások borították. Vállamon harapás nyoma. Ajkam kirepedt, s az összedőlt ágy mellett a lobogó gyertya fényében ott állt ő, aki… óh, erről nem tudok írni. Hidegen felszólított, hogy most már menjek óvatosan a szobámba, mert nemsokára ébredezik a cselédség. Hangjában parancs volt. Figyelmeztetett, hogy nappal okosan viselkedjem. Modoromon ne változtassak, nehogy észrevegyenek valamit, az éjszakáról pedig hallgassak. Sírásban törtem ki. Ajkamra borzasztó szavak tolultak. Felugrottam. Ököllel vertem a mellét, ő azonban megfogta két vállamat, nagy erővel eltolt magától, megrázott, és az ágyra hajított: – Kettőnk közül önnek nagyobb érdeke, hogy éjszakának idején ne találja szobámban a fellármázott cselédség! Micsoda kis vadmacska! Szerelmében a fogát és körmét használja, gyűlöletében meg az öklét! – Gúnyos mosollyal félrehúzta mellén a hálóköntöst, és nyakán, vállán harapások, karmolások nyomát mutatta. – Most menjen szépen. Majd újra hívni fogom! Ettől az utolsó és mindennél szörnyűbb megaláztatástól csaknem eszméletemet vesztettem. Egyetlen szó nem jött többé ajkamra, nyögve, sírástól zihálva kitámolyogtam a szobájából azzal az egyetlen, hangos, ordító gondolattal, hogy felöltözöm, elszököm hazulról, és a vízbe ölöm magamat. De ahogy szobámba értem, olyan fáradtság fogott el, hogy ágyamra

roskadtam, és elaludtam. Anyám ébresztett fel délben. Azt mondtam, beteg vagyok, és így feküdni hagyott, de nem mozdult mellőlem. Este végre elköszönt tőlem. Szégyent, kétségbeesett bánatot éreztem, amikor fölém hajolt, és megcsókolt. Szerettem volna belekapaszkodni, visszatartani, s vele együtt mindazt, ami ragyogó, napfényes, ígéretteljes volt fiatal életemben, s ami egyetlen éjszaka alatt összeomlott, elveszett örökre. Mikor anyám kiment, hosszan imádkoztam, aztán öltözni kezdtem. Öltözködés közben rohant meg hirtelen és ellenállhatatlanul a parancsoló, aljas, gyötrően édes vágyakozás, amely lebírta, elhallgattatta rémült ellenállásomat. Újra hallottam a hangot: – Isabelle… jöjj… Isabelle… Minden más elmosódott, semmivé vált. Csak ez a hang volt és a testemben tomboló éhség. Derengés előtt újra Ernst Müller ágyában eszméltem fel. Így történt. Mindennap meghalni indultam, és mindennap újra bemocskolódtam. Már eljutottam a víz partjáig, és onnan rántott vissza a szörnyű bábjátékos, a sötét szenvedély szálán. Mérget szereztem, és az első alkalommal, mikor kiharcolom vele és önmagámmal szemben a lehetőséget, be fogom venni, hogy megszabaduljak, mert más menekvésem nincsen, óráról órára mélyebbre süllyedek. Ellenállásom gyengül. Erkölcsi erőm megtörik. Átitatódtam a pestissel, amellyel beoltott. Már nappal, ébren is sóvárgok utána. Hideg, démoni arca, izmos teste, gonosz, kívánatos szépségbe öltözik előttem, hangjára megremegek. Ha nincs a szemem előtt, féltékeny sóvárgással gondolok rá, és titkos, iszonyú epedéssel várom az éjszakát. Most már arról is megbizonyosodtam, hogy gyermekem lesz tőle. Ezzel betelt a mérték. Nincs többé helyem a világon. Nem maradhatok életben, hogy szüleimre és vőlegényemre, akik határtalanul bíztak bennem, botrányos körülmények között elviselhetetlen szégyent hozzak. Nem adhatok életet Ernst Müller gyermekének, leányfejjel, kitaszítva, világ csúfjára én: Isabelle Welles de Blancourt." * Ernst az eset kirobbanása után nyomtalanul eltűnt Blancourt házából és minden valószínűség szerint Brüsszelből is. Ragon előtt és előttem is világos volt, mi történt. Ernst Blancourt gyűjteményében gazdag sorozatot talált a szexuálmágiáról szóló legritkább könyvekből. Találkozása ezekkel a könyvekkel végzetszerű volt, s úgy hatott szenvedélyes érzékiségére, határtalan becsvágyára, mint az örvény az áramába

került falevélre. A fekete erők öle mohón beszívta, magába süllyesztette. Kétségtelen, hogy hónapok óta gyakorolt. Leveleiből, írásának megváltozásából kiszámíthattam az időt, mikor kezdett hozzá. Kísérleteinek szomorú sikerét a szerencsétlen, elkényeztetett, gőgös Isabelle öngyilkossága bizonyította. Veszedelmesen nagy képességei voltak e terület meghódításához: óriási szexuális energia, kitartás, szorgalom, intelligencia. Csak éppen nem tudta, vagy nem hitte – ha a figyelmeztetéseket el is olvasta –, hogy a mágia sötét erői végül mindig a fekete mágus ellen fordulnak, s egyszerre zúdítják vissza rá mindazt a rosszat, amelyet mások ellen kitermelt. De addig… addig még sok tragédiát okozhatott, mert olyan fegyverekkel szabadult ki a világba, amelyek minden látható fegyvernél félelmetesebbek. Igaz, csak azokat sebezheti meg velük, akik erkölcsileg gyengék, szenvedélyesek, puhák, szellemileg védtelenek… de hány nő mondhatja el magáról, hogy teljesen vértezett?! Ernst Müller gonosz gyönyörökhöz, kegyetlen szenvedésekhez, keserves tapasztalatokhoz juttatja majd őket, azonban fel is ébreszti ellenállásukat egy következő életre. Az úton, amelyen elindult, nincsen megállás, mert lefelé lejt. Ahhoz, hogy visszajusson a jó irányba, neki is el kell érnie előbb a legmélyebb pontot – mint Hans Burgnernak. Isabelle halála után talán megrendült egy pillanatra, és átértette elutasításom okát, noha később esetleg rám hárította a felelősséget. Az bizonyos, hogy idáig nem akarta juttatni a leányt, aki hiúságát halálosan megsebezte, nyilvánosan megalázta és kigúnyolta. Csak éppen meg akarta táncoltatni, szerelmes, alázatos némberré kívánta silányítani bosszúból, de az elérhetetlent sóvárgó, gyűlölködő, perverz érzékiséggel. A fekete mágia erői azonban mindig túlnőnek a bűvészinason, aki felidézi őket. Tovább rombolnak, dúlnak, önálló életre kelnek, egy ideig még úgy tűnik, idézőjüket szolgálják, de valójában ők irányítják minden lépését, s összezúzzák végül.

A fekete mágus 1805-ben megalakult Párizsban a Les Trinosophist Szabadkőmíves Testvériség; "azoknak a páholya, akik három tudományt kutatnak". Az avatásra Ragon hívására én is odautaztam. Egy ízben, mikor Ragon lakása előtt kiszálltam a kocsimból, néhány pillanatra láttam Ernst Müllert. A ház felől közeledett. Igen rossz bőrben volt. Ruhája, cipője poros, rongyos, álla borostás, arca sápadt, beesett. Amint észrevett, megtorpant, szeméből nagy megdöbbenés tükröződött, majd sarkon fordult, és futólépésben elrohant.

* Párizsból hamarosan hazatértem, hogy szüleimtől búcsút vegyek, akik hosszú utazásra készültek. Keletre indultak, s mindent úgy rendeztek el, hogy Grottéba már nem térnek vissza többé. Nekem még maradnom kellett. A határig kísértem el a két csendes, bölccsé lett embert. Lélekben teljesen eggyé forrtam velük. Testi eltűnésük életemből, bármennyire fájdalmasan érintett, nem rázott úgy meg, mint régebben, mert a bizonyosság kitárt kapuja, ha távolabbról is, de már felderengett előttem. Tudtam, hogy nem veszítem el őket. Békés, munkától átfűtött évek következtek Casselban. Amadeus már szorgalmas, kiváló munkatársammá serdült, és szépen felküzdötte magát a Rend magasabb fokozataiba. 1818-ban Ragon a Les Trinosophist páholyban előadás-sorozatot tartott az ősi és a modern beavatásokról. A Rend néhány ügye amúgy is Párizsba szólított, ottlétemet szívesen kötöttem össze az élvezettel, hogy kiváló barátom előadásait meghallgassam, de főleg, hogy Victor Amadeusszal személyesen megismertessem őt. Ez utam alkalmával hallottam másodszor Ernst Müllerről. Egyik rendtársam családjának nőtagjai nagy rajongással beszéltek nekem egy csodálatos emberről, aki Madame X. és Mademoiselle Y. súlyos betegségét puszta kézrátevéssel, ráfújással teljesen meggyógyította. Megkérdeztem, miben állt a hölgyek betegsége. Madame X. húsz éve özvegy, mélyen vallásos, még eléggé fiatal asszony volt, akit olyan gyötrő fejfájások kínoztak, hogy napokra lesötétített szobába zárkózott, és sikoltozott fájdalmában. Életét teljesen megkeserítette a fokozódó baj. Barátnőjének elárulta, hogy a rohamot mindig csúnya, szégyenteljes álmok előzik meg, amelyek tartalmát jól nevelt, istenfélő nő létére nem mondhatja el. Mademoiselle Y. már öregedő leány volt, aki vőlegénye halálakor megfogadta, hogy nem megy férjhez, s bár sokan ostromolták, mert szép és gazdag volt, fogadalmához hű maradt. Őt légszomj, nyelési görcs fogta el igen gyakran, és magas helyeken szédülés. Végül már alig mert kimozdulni hazulról, mert beteges állapota különösen társaságban vett erőt rajta. Amint valaki erősen ránézett vagy mély férfihangot hallott, fuldokolni kezdett, s ha közös asztalnál étkezett idegenekkel, az ételt nem tudta lenyelni, torka összeszorult. Nos, ez a csodálatos ember, akit barátaik hosszas rábeszélésére felkerestek, néhány kezelés után megszabadította őket kellemetlenségeiktől. Azóta persze hálás, boldog hívei; de tisztelőinek köre egyre tágul, mert eredményei valóban tüneményesek. Megmondták a nevét is: José Maria de Chassinnak hívták.

Később, mikor egyedül maradtunk, megkérdeztem rendtársam véleményét e hangzatos nevű férfiról. – Nem tudom… – mondta töprengve –, de valami nincsen rendben nála. Csupa nő veszi körül. Férfibetegei véletlenül sincsenek. Harmincas, tagbaszakadt, jóképű fickó, és úgy ápolja magát, mint egy kokott. Okos, nagyon művelt és dúsgazdag lehet, mert gyönyörű palotát, fogatokat, óriási cselédséget tart, lakását azonban egészen gyanús módon rendezte be. Tele van rejtett fényekkel, keleti szobrokkal, nehéz drapériákkal, amelyek mögül ismeretlen forrású zene hangjai szűrődnek elő, széles heverőkkel és üvegketrecekkel, amelyekben kígyókat tart. Minden tárgy megigézésre, elképesztésre, meghökkentésre készült. Vagyonának eredete persze kétes vagy talán nagyon is átlátszó. A nők, akiket kezel… csaknem mind túl vannak első fiatalságukon, egyedülállók, ideges bántalmakban szenvednek, s igen gazdagok. Kezelési módja is felette gyanús. A kezelés céljára berendezett szobát alvadt vér színű drapériák borítják, s a bútorok huzata is mélyvörös brokát. A szoba közepét emelvényen álló, puha kerevet foglalja el. A kezelést magát minden beteg egyformán mondja el… vagy hallgatja el részben. A szoba mennyezete tükör. A beteg, akinek meztelen testére bizonyos illatos fürdők után hosszú, puha, sötétvörös selyemköntöst kell felöltenie, hanyatt fekszik a kereveten, és szembenéz saját kinyújtózott másával a fölötte lévő tükörben. Édes, keleti füstölő nehéz párái töltik meg lassan a vörös homályba merülő szobát. Valamelyik drapéria mögül halk, gyöngéd zene szólal meg; a beteg érzékei bágyasztó, zsongító, végtelenül jóleső álmossággal telnek meg. Most előlép a csodálatos ember. Magas, izmos termetén szintén vörös selyemköpeny hullámzik, és a már amúgy is féleksztázisba ringatott beteg fölé hajol. Szeméből erő árad. Langyos lehelete a bágyadtán nyitva tartott szemet éri, amely ettől lehunyódik. Aztán következnek a simogatások, kézrátevések, amelyeknek "tömény gyógyerőt árasztó" borzongásában elvész az öntudat. A Mademoiselle úgy jellemezte az elalvás előtti állapotot, hogy az "földöntúli gyönyört okoz, mintha ereibe nektár és ambrózia ömölnék hatalmas tömegben". Madame X. a felébredésről a következőképp vallott barátnőjének, aki cseppet sem diszkrét természetű: "Nagy, de végtelenül kellemes fáradtsággal ébred az ember, mintha hatalmas erőfeszítések, gyötrő harcok után győztesen, betelten pihenne babérjain. Minden feszültség feloldódott. Minden elégedetlenség megszűnt. A bőr lélegzik. A vér fiatalosan áramlik az erekben. A lelket harmonikus, napfényes, derűs remények, egészséges életvágy tölti be. A kellemes elbágyadásnak a test vidám, heves, követelő éhségérzete vet véget…" A világos ábra, amelyet e kitűnő leírásból nyertem, nyugtalanító módon az én bukott tanítványom körvonalait mutatta. Egy találkozás azután Madame X.

szalonjában, ahová. Ragonnal váratlanul ellátogattunk, igazolta rossz sejtelmeimet. "José Maria de Chassin" pasaként trónolt az érzékisége lángjánál kéjesen pörkölődő öreg, pár nélküli nőstények körében. Külsejére úgy rajzolódtak megtett útjának éles térképvonalai, mintha vésővel vésték volna rá. Árnyékolt, beteg izzású szeme megvékonyodott, nyerges, táguló cimpájú orr fölött lesett nemi zsákmányára. Alsó ajka enyhén lebiggyedt, s ezáltal duzzadtabbnak tűnt; húsos vonalát középen faunvonal osztotta ketté. Ez a vonal megismétlődött és elmélyült erőszakos, erős álla közepén. Haja művészien elrendezve, fényes fekete csigákban nyakába omlott. Szenvedélyének vak szobrásza hatalmas munkát végzett rajta: alig néhány év alatt a szexuális düh démonát formálta ki testének engedelmes nyersanyagából. Amint engem meglátott, vége szakadt nagyképű biztonságának. Sürgősen ajánlotta magát, és megszökött a feltételezett kérdéseim elől. Pedig ez idő szerint egyetlen kérdésem nem volt hozzá. Tudtam, hogy megigézett híveit úgysem tudom eltántorítani tőle. Vad kielégülésekkel, hatalmas nemi emóciókkal kötötte magához ösztönvilágukat, s ezt a kötést csak a szellem benső szabadságharcával szüntethették volna meg maguk az áldozatok. Szellemük azonban dermedten aludt még a test tüzes tégelyében. Hiába kísérleteztem. Hűvös, figyelmeztető szavaimat elmosta a vérükben szétáradó gyönyör valósága, amelyhez méghozzá úgy juttatta "betegeit" az ügyes varázsló, hogy morális énjüket elaltatta, és megszabadította őket erkölcsi felelősségüktől. * Ragon később megírta, micsoda botránysorozat robbant ki "Chassin" körül, amely véget vetett azután párizsi üzelmeinek. Először egy, majd több feljelentés érkezett ellene a rendőrséghez híveinek aggódó s megbotránkozott családtagjai részéről. Az üggyel kapcsolatban néhány öngyilkosság is történt, illetve napfényre került, így kipattant Mademoiselle Y. korai halálának titka is, aki a kezelés néhány hónapja után rémülten eszmélt rá, hogy a "kézrátevésektől és ráfújásoktól" másállapotban van. Egy előkelő hölgy azért dobta el magától az életet, mert Chassin, miután vagyonából kiforgatta, nem akart tudni róla többé. Ezek az akaratuktól megfosztott szerencsétlenek csaknem egytől egyig meghökkentő összegeket áldoztak érte, váltókat írtak alá vakon, amelyek vagyoni romlásba döntötték őket. Chassin, mint egy telhetetlen moloch, felszívta minden anyagi erejüket. Elképzelhetetlen volt, mire kellett neki a rengeteg pénz. Bármennyire fényűzően élt, ilyen összegekre nem lehetett szüksége. Mikor a lavina elindult, a szégyen, a

botránytól való félelem és a rémült kiábrándulás pusztított még el néhányat a "vörös szoba betegei" közül. Chassint elfogták, s néhány izgalmas tárgyalás után halálra ítélték. A halálos ítéletet azonban egy még mindig működő titkos befolyás életfogytiglani gályarabságra változtatta. * Azt kellett hinnem, a misztérium befejeződött. Ernst Müller eltűnt előlem. A pár nyomorúságos év, melyet a gályán kell majd eltöltenie, bizonyára lecsendesíti kissé, s lelkében veszélyt jelez majd válságok idején a névtelen, visszahőkölő eliszonyodás; ez az élő tilalomfa, amely ott áll minden felkutatott pokolösvény bejáratánál, s amelyet úgy hívnak: a lélek emlékezete. Gondolataim azonban újra meg újra visszatértek hozzá. Neve felcsendült bennem, mint egy befejezetlen akkord, s lassanként úrrá lett rajtam a megmagyarázhatatlan érzés, hogy szerepe még nem ért véget nálam; el fog jönni hozzám, el kell jönnie minden akadályon, halálos szenvedésen át… és ezzel a bizonyossággal vártam Ernst Müllerre.

Bezárult kör 1830-ban érkezett meg Grottéba. Senki se ismert rá, csak én tudtam, kicsoda a szörnyű emberroncs, aki szállást kért a kastélyban. Valóban, semmi sem maradt meg Ernst Müllerből. Hangja rekedtté, mozdulatlanná durvult. Jobb kezének három ujja hiányzott. Ritka, őszülő haján átderengett sebhelyes fejbőre. Szeme fénytelen volt, megtört, bizonytalan tekintetű. Orrán a hús pirosra maródott és áruló módon megvékonyodott a belső kór rombolásától. Süppedt szájában egyetlen, hosszúra nyúlt, szürke fog riasztott. Alakja meghajolt, összegörnyedt. Lábát keservesen vonszolta maga után. Mikor látta, hogy felismertem, remegni kezdett, és ha le nem ültetem, elájult volna. – Bocsásson meg, kérem – mondta fülsértő, szánalmas hangján. – Olyan régen készülök erre a találkozásra… évek óta… évek óta… ide törekszem… Ha nem él bennem ez a cél, már sokszor meghaltam volna… Annyival könnyebb lett volna feladni mindent. – Kifulladt. Rosszullét fogta el. Kértem, hogy pihenjen mindenekelőtt, de őt a halálos beteg emberek türelmetlensége fűtötte, akiknek lelke tele van sürgető, elintézetlen ügyekkel. – Nem-nem… Most kell elmondanom… Most kell megértenie, különben elkésünk… elkésünk attól, amit… mindjárt erősebb leszek… Igen… ez

csak… az izgalom… Nem adhatna valamit innom?! Nem… nem vagyok iszákos… azt az egyet még nem. ;. Bár azzal vagy anélkül már igazán mindegy… Nálam… Enyhén alkoholos, erősítő italt kevertem neki, amelyet mohón megivott. Szemét lehunyta, nagyot sóhajtott, és hátradőlt a széken. – Így… – mondta halkan. S azután ezen az egyenletes, halk hangon beszélni kezdett. Hangsúlytalanul, letargikusan. Úgy mondta el az eseményeket, mintha nem is vele, hanem egy rég halott idegennel történtek volna. Isabelle Welles de Blancourt-nál kezdte. A fekete mágiával való találkozását, s az ellenállhatatlan hatást, amelyet gyakorolt rá, első gyakorlatait és ijesztő, mámorító sikereit úgy mondta el körülbelül, ahogyan én rekonstruáltam magamban. De Isabelle iránti érzései, tettének indoka csak részben egyezett meg saját feltevésemmel. Azt nem tudtam, hogy Isabelle előtt már voltak sikeres kísérletei egy ismert, társaságbeli hölggyel, ez azonban nem végződött tragikusan. – Kivert a verejték, mikor parancsomra a gyönyörű asszony megjelent éjszaka a szobámban. Csodálkoztam, ujjongtam, és rettegtem – mesélte. – Meztelen testén nem viselt mást, csak egy földig érő cobolybundát és a bunda burkában csupa tűz, illat, eleven láng volt… Azóta már megtanultam, micsoda telhetetlen, pusztító hetéra szabadul fel ezekben az erényes nőkben pusztán azzal, hogy kikapcsolom felszínes akaratuk s erkölcsi ellenállásuk vékony huzalját. Mert hiszen a szenvedélyt, amellyel odaadták magukat, s egyre több, egyre bonyolultabb kéjt követeltek, nem én parancsoltam rájuk, az a sajátjuk volt… Rátért a válságra, amelybe Isabelle öngyilkossága döntötte. – Nem akartam megölni. Hiszen valójában szerelmes voltam belé. Imponált nekem. Tiszteltem és csodáltam. Az a fajta nő volt, aki a legjobban hatott rám, és le tudott kötni. Tökéletes dáma és tökéletes szerető. Éles, okos, hajlékony eszű, igazi cinkos minden területen… s milyen kimeríthetetlenül sokszínűén, káprázatosan szép! Csak a hamvasszőke, szürke szemű nők tudnak ilyen megdöbbentően, provokálóan szépek lenni. Bőrének árnyalatai, profilja, szájának vonala, nyakának, állának íve, szempillájának selymes árnyéka, merész és hegyes melle, karcsú testének kulturált, mégis szépségesen állati mozgása a legkívánatosabb drágakővé tette előttem. Tudtam, hogy csak én tudom mohó érzékeit kiszolgálni, csak én vagyok méltó ellenfele, hímje… ura és párja. S biztos voltam benne, hogy ő is érzi ezt minden csepp vérével, ha küzd is ellene, ha le is tagadja önmaga előtt… Mikor már láttam, hogy teljesen áttüzesíti a szenvedély, lebírja minden ellenállását és parancsom nélkül is éhesen, alázatosan ágyamba siet, azt hittem, beismerésre kényszerült, megadta magát, és én győztem. Tudtam, hogy gyermeket vár. El akartam

szökni vele, hogy feleségemmé tegyem… de kisiklott. Az utolsó pillanatban. Érthetetlenül… váratlanul… Előtte még úgy simult hozzám, mint egy megszállott nőstényállat… pedig nem hívtam… nem kábítottam el… Nem kapcsoltam ki az öntudatát. Nappal osont a szobámba, mellemre vetette magát… sürgetett, kínálkozott… aztán… bevette a mérget. Egyszerre összeomlott bennem minden. Halálosan megrettentem. Az ön szavaira gondoltam és a figyelmeztetésekre… Először éreztem bűnnek, ijesztő, következményektől terhes transzcendens gaztettnek azt, amit tettem. Visszaemlékeztem fogadkozásaimra, amellyel megkérdeztem: én jelentkezzem majd, vagy ön fog hívni, ha meggyőződik arról, hogy tévedett?! Mélységes bánat fogott el bukásom miatt és forró vágy, hogy jóvátegyek mindent. Isabelle azonban halott volt, a botrány a családon belül kipattant, és nekem menekülnöm kellett. Párizsba utaztam. Tele voltam bűntudattal és jó szándékkal. Úgy hittem, nem jöhet elém olyan kísértés, amely arra kényszeríthetne, hogy a fekete mágia bűnös fegyveréhez nyúljak újra… Megtakarított pénzem hamarosan elfogyott. S a sötét hatalmak, amelyeket megtagadtam, eltorlaszoltak előttem minden munkalehetőséget. Éheztem. Lerongyolódtam. Szállásomról kitettek. Sétálva, kapuk aljába húzódva vagy a Bois de Boulogne bokrai közé rejtőzve töltöttem az éjszakákat. Szemétkosarakból előkotort hulladékból táplálkoztam, s a balszerencse továbbüldözött. A legegyszerűbb munkát, amelyet odaadtak volna bármelyik durva félkegyelműnek, nem merték rámbízni. Gyanakvást, bizalmatlanságot ébresztettem… vagy egyszerűen bizonytalanságot. Faggatni kezdtek, ki vagyok, hogy kerültem ide, és látszott rajtuk, nem tudják, hová soroljanak, de érzik, hogy máshová tartozom, s valami bűn juttatott idáig. Az éhezés, piszok, otthontalanság megkeseredett bennem lassan. Beláttam, hiába küzdők. Hiába akarok becsületesen kiemelkedni a mélységből, ahová lesüllyedtem. A jó szándék a kutyának sem kell. A tiszta törekvés még csak szánalmat sem ébreszt senkiben… de azért még mindig kapaszkodtam, még mindig tovább harcoltam. Egy ponton azonban úgy tűnt, nem bírom tovább. Négy napja egy falatot sem ettem. Az éhség már nem is marta a gyomromat, csak ólmosan fáradttá, gyengévé tett. Szédültem. S akkor egyszerre eszembe jutott Ragon. Értesültem róla, hogy Párizsban van, s addig messze elkerültem az utcát, ahol lakott. Hirtelen nagy megkönnyebbüléssel született meg bennem az elhatározás, hogy felkeresem; elmondok neki mindent, és segítséget kérek tőle. Nem fogja megtagadni, biztos voltam benne. Kapuja előtt aztán önnel találkoztam. Hogy miképpen érintett engem ez a találkozás és mit kavart fel bennem, azt nehéz kifejezni. Furcsa módon a keserűséget dobta felszínre, amelyet hiábavaló törekvésem, nyomorom termelt ki, és ez a keserűség esztelenül ön ellen fordult, mintha mindazért, ami velem történt, önt terhelné a

felelősség. A szégyent és félelmet, melyet megpillantása keltett, egyre elvakultabb vádak mosták el bennem, ön volt az, aki megízleltette velem a tudás fájának gyümölcsét, s azután ezzel a féltudással, gyengén, készületlenül, kitette a szűrömet. Ha Grottéban maradhatok, sohasem jutok idáig. Ön cinikusan s előre számítva bukásomra olyan kísértésekbe hajszolt, amelyeknek nem állhattam ellent, s most, mikor a menny és pokol egyaránt kivetett magából, megvetően, közönyösen elfordul tőlem. Lázadó, kobraméreggel telített szavak fakadtak fel a keserűség lávájából: az igazság az, hogy tartozni kell valahová. Egészen odatartozni. Csak az válik szerencsétlen kitaszítottá, aki gyáva és erőtlen, aki a középúton topog, ahelyett, hogy irányt választana, s a másik utat felégetné maga mögött. Jaj a langyosaknak! Jaj a töprengőknek, a vérteleneknek, a fal mellett osonóknak! Az uralkodók, az élet győztesei mindig a két főút valamelyikén lovagolnak, nyíltan, öntudatosan, tétovázás nélkül! Feketék vagy fehérek, forrók vagy hidegek, s annak, amit tesznek, teljességét élik át, minden ízét felisszák és minden következményét vállalják. Az egyik irány elzárkózott előlem. A másik nyitva áll, de küszöbéről rémülten visszafutottam. Miért? Miért szűkölködöm, miért alázkodom meg, mikor ez a közönyös, zárkózott, bizalmatlan város minden titkos bujaságát elém öntené, ha akarnám… Ha akarnám… Nos… a Bois de Boulogne egyik padján már nem fiatal, de még nagyon szép dáma ült. Fogata távolabb várakozott rá. Drága ruháján, nagy, tollas kalapján s a fülében villogó drágaköveken láttam, hogy igen gazdag lehet. Legyezőjével közönyösen legyezgette magát. Tekintete üresen, unottan elsiklott rólam, mikor először ránéztem. Ez a pillantás felizgatott állapotomban úgy hatott rám, mint az égető korbácsütés. Minden nyomorúságom, éhségem, megalázottságom összpontosult a keserű akaratban, hogy megváltoztassam ezt az unott, becsmérlő közönyt, megváltoztassam az ő pillantásában, s rajta keresztül mindazokéban, akik fölött hatalmat nyerhetek. Akartam, hogy másképpen nézzen rám, s ebben a gáttörő akaratban elégett, semmivé lett a másik út. Újra és egészen választottam. Tudatosan, minden felelősséget magamra idézve, nyitott szemmel, elszántan ráléptem a fekete mágia ösvényére… Hogy micsoda eredménnyel, arról már tud… részben… Ahogyan a halálról szóló mesét hallgató gyermek hisz abban, hogy ő, egyedül ő sohasem fog meghalni, úgy hittem én is, hogy nekem sikerül majd elszöknöm a tettek következményeinek vérebei elől. Egészen ügyes megfigyeléseket tettem, és sikeresnek látszó elméletekkel torlaszoltam el a réseket, amelyeken át hozzám férhettek volna. Tudtam, hogy annak, aki az érzelmek kígyómérgeivel operál, immúnissá kell válnia a mérgekkel szemben. Sohasem engedtem, hogy egy érzés: szerelem vagy szánalom elborítson.

Sohasem a másikért, mindig önmagamért szálltam alá a legbonyolultabb gyönyörök alvilágába, gondosan kezemben őrizve a hideg számítás Ariadne-fonalát. Senkihez se tartoztam, csak önmagamhoz. Nem voltak ragaszkodásaim, és nem voltak kötéseim. Önmagam szolgálatában, minden kínálkozó lehetőséget megadóztatva és gátlás nélkül kizsákmányolva, mindenki számára megközelíthetetlenül, az önzés bevehetetlen erődjeként éltem az élet teljességét. Ez az állapot néhány éven keresztül a biztonság hiú igézetébe ringatott. Azután egy napon ráébredtem arra, hogy erőm minden torlasz ellenére, mint az illanó olaj, eltűnik, elpárolog lassan. A tűz, amelyet szüntelenül tápláltam, amellyel odacsaltam és megperzseltem áldozataimat, engem is emészteni kezdett. Megrettenve elhatároztam, hogy a hatalmas vagyonnal, amelyet szereztem, visszavonulok, eltűnök vadászterületemről, és hosszú absztinenciával pótolom az elveszetteket. Egy pillanatig se gondoltam arra, hogy életmódomat nem tudom majd abbahagyni. Testem pihenést kívánt, nyugodt, magányos álmokat, kikapcsolódást; egy penzionált lovastiszt szolid időtöltéseit: halászatot, vadászatot, kertészkedést… de akárhová mentem, akaratom, parancsom nélkül utánam ömlött mindaz, ami elől menekültem. Lányok, asszonyok jöttek hozzám kábán, dadogva, önkívületben éjszaka, és tüzes testükkel ágyamba bújtak. Hiába kergettem őket, hiába zártam el az ajtót, megtalálták a módját, hogy elérjenek, féktelen szenvedélyükkel megzengessék beteg képzeletemet, felgyújtsanak, és újra meg újra elszívják fogyatkozó erőmet. Nem tudtam megsemmisítem a varázst, amelyet felidéztem. Ott zengett, zúgott körülöttem, hívta, bűvölte, csábította rám az éhes nőstényrajt, a mohókat, magányosokat, kielégületleneket, telhetetleneket, s reszkető, tiltakozó, gyengülő húsomból csillapította felkorbácsolt étvágyukat. Visszamenekültem Párizsba. Nem tudtam, hogy csapdába futok. Az ügyek, távollétemben bomlani, kavarogni, bűzleni kezdtek, és még mielőtt megneszeltem volna, teljes erővel kirobbantak. Akkor már tudtam, hogy valamelyik szörnyű éjszakai succubus vérbajjal fertőzött meg. Rom, rothadás, összeomlás, zűrzavar volt minden bennem, és nem sokat törődtem vele, mi történik körülöttem. Halálra ítéltek. Egy volt betegem, igen befolyásos, nagylelkű asszony, akivel gyalázatosan bántam, aki azonban megrendítő módon ragaszkodott hozzám, elintézte, hogy a halálos ítéletet gályarabságra változtassák. Az embertelen körülmények, amelyek közé a gályán kerültem, néhány hónap alatt összetörtek. Csontvázzá aszalódva, teljesen legyengülten gubbasztottam a padon, amelyhez hozzáláncoltak, és semmiféle kínzás, semmilyen erőszak nem kényszeríthetett rá, hogy felemeljem az evezőt. Ólmos, tűnő öntudattal hallgattam saját hörgő lélegzetemet, és vártam a megváltó sötétbe zuhanást… Ezen a ponton következett el azután az a

szörnyű, alig kifejezhető élmény, amely visszahajszolt az életbe… Mintha nyálkás, mérges hüllőktől nyüzsgő szakadékba pillantottam volna… de nem… amit ember képzelete utolérhet, azt mind meghaladja ezeknek a transzcendens szörnyeknek ocsmány félelmetessége, amelyek éhesen várakoztak rám a küszöbön túl… A sóvár, démoni szemek… a torz állatpofák gonoszul emberi, kaján és könyörtelen kifejezése… s a bosszú, rémület, szenvedés mértéke és ígérete, amely felém áradt belőlük, és névtelenül is hatalmasabb, visszarettentőbb volt a testi kínzás és halál minden borzalmánál… Úgy kapaszkodtam vissza testembe, mint a vízbe fúló, aki lábát cápák és polipok elől kapkodja. Küzdeni kezdtem a korhadt szál deszkáért, amely a látható világban fenntartott. Görcsösen, kétségbeesetten, feltámadt emberfeletti akarattal akartam tovább élni. Ernst Müller felbomló testében, egyetlen menedékemben, amely elválasztott a túlvilági végrehajtóktól, akik elálltak a halálon túli kijáratot… Tudtam, ezen a kijáraton nem mehetek ki, nem szabad kimennem, mert ami azon túl várakozik, az nemcsak a pokol maga, értelme mélyebb és lesújtóbb, mert valami olyannak a pusztulását idézné elő Eonnyi örökkévalóságokra, amely a szellem fényét, az értelmet jelenti: a személyiség, az öntudat szétbomlását az állati lét töredékeire… Meg kell maradnom Ernst Müller testében, hogy egy magasabb sík kapujáig dolgozzam fel magamat, amely olyan ösvényre nyílik, ahonnan visszatérhetek vezeklő embernek… …És hát… ma élek. Még élek. A természet minden törvénye ellenére. Szökési kísérletekért kétszer megcsonkítottak. Félholtra vertek. Kikötöttek a forró napra, és azt hitték, már halott vagyok. Most mégis itt ülök ön előtt. Célhoz értem. Tudja, miért jöttem, ön volt az életforrás távolról is, amely tiszta emlékeivel megtartott, és átsegített minden poklon. S az, hogy ideérhettem, bizonyítja, megszolgáltam, a sorstól már elnyertem a segítséget, amelyet öntől kérek. Tegyen újra egészséges emberré! Adjon néhány évtizedet, és én felküzdöm magamat a mélységből, ahová lezuhantam. Juttasson időhöz, hogy visszanyerjem az öntudatos Égőhöz való jogomat. Tovább nem akarok élni. Nem Örökkévalóságot kérek, csak egyetlen emberöltőt! Fáradtan elhallgatott. Szája széle reszketett; sebes, szürke homlokbőrét verejték lepte el. Mennyire szántam! És milyen tanácstalan voltam. Hogyan tagadjak meg valamit egy haldokló, fanatikus kétségbeesettől, akinek hite és kérése óriási tévedésen alapul?! Olyan állapotban volt, hogy nem vitázhattam vele, s nem taglózhattam le kerek elutasítással. Úgy határoztam, mindent megteszek érte, amit tehetek. Megvizsgálom, és a rendelkezésemre álló eszközökkel gyógyítani fogom. Felerősítem, amennyire lehet; talán sikerül újra egészségessé tennem, s így elnyeri az annyira sóvárgott néhány évet – ha

nem is egy egész emberöltőt. A vizsgálat azonban alaposan elhervasztotta reményeimet. Nem volt már egyetlen ép szerve sem. Vérének bomlása túljutott azon a fokon, amelyen még megállíthattam s visszafejleszthettem volna a folyamatot. Feloszló roncsként vonszolt testét akaratának láncára fűzve, sírba való hulla volt, amelybe egy kárhozott lélek járt vissza kísérteni. Bűz, genny, rothadás… nem tudtam, hogyan nyúljak hozzá. Lesújtottságomon látta, mit tartok állapotáról – Semmit sem számít! – mondta szilárdan. – Az, hogy élek, csoda. Akaratom csodája, ön azonban nagyobb csodákat tehet. Ne játsszuk el újra a természetes magyarázatok professzorosdiját. Ez csak bújócska. Már nincs időm és erőm rá. Elixírt adjon! Ha úgy tetszik: AZ ELIXÍRT! Más nem segít rajtam. És ön nem engedhet meghalni. Nem engedhet állattá aljasulni, mikor egész lelkemmel, szellememmel, minden képességemmel, vezeklési vágyammal, megbánásommal és jó szándékommal a kezébe kapaszkodom, segítségért könyörgöm! – Csonka kezével valóban megragadta karomat, és görcsös, valószínűtlen erővel szorította, rángatta, húzta magához. Borzalmas volt. – De miből gondolod, hogy én, éppen én adhatok neked ilyen elixírt?! – tört ki belőlem tehetetlenül. Karomat eltaszította. Keserűen, hideg haraggal lökte ki a szavakat: – Nézzen tükörbe! S én önkéntelenül az orvosi laboratórium mosdója fölött lévő tükörbe pillantottam. – Ön most közel hetven esztendős. Tudom. Ne tiltakozzék! Próbálja nekem természetes magyarázattal megvilágítani, miért nem hat többnek harmincévesnél?! A vágás meghökkentett. Mit feleljek rá? A módszert, amellyel testi kondíciómat felépítettem és megőriztem, nem szolgáltathattam ki neki, mert éretlen volt rá, és nem tudta volna követni. S a gyógyszer, az esszencia, amelyhez én lassan hozzáedződtem, s amelyet sajátos alkatomnak megfelelően készítettem el, egy gyengébb, méghozzá súlyosan beteg szervezetet azonnal elpusztított volna. Valamit mégis mondanom kellett. Óvatosan beismertem, hogy fiatalos külsőmet valóban okkult gyakorlatokkal és egy bizonyos esszencia segítségével őriztem meg. Azonban magában ez az esszencia az évtizedes, lassan felépített gyakorlatok és más, avatatlanok előtt fel nem tárható dolgok összesítése nélkül nem gyógyszer, hanem gyorsan ölő méreg. Elégeti az életerőt. Ha beadnám neki, meggyilkolnám vele. Elvakultságában nem hitte el, amit mondtam, csak a beismerésre csapott le, hogy van ilyen elixírem. Kérte, követelte, hogy adjak belőle… az ő felelősségére. Őt nem fogja megsemmisíteni. Láthattam, akarata nem mérhető

emberi mértékkel. Ami pedig a gyakorlatokat illeti, sok átgyakorolt év van mögötte. Ha az irány rossz is volt, mégis hatalmas erőket tartalékolt vele. Kérését természetesen meg kellett tagadnom. Borzasztó jelenetet rendezett. Sírt. Elém vetette magát. Átkulcsolta a térdemet. Mellét verte, fogadkozott, végül átkozni kezdett olyan gyötrő gyűlölettel, hogy a szája habzott tőle. Mély ájulásba esett utána. Ágyba fektettem. Szervezetébe erősítőszereket juttattam, és mikor eszmélni kezdett, magára hagytam. * Baljós, tisztázatlan problématömeget vittem magammal dolgozószobámba. Késő este volt, én azonban nem akartam lefeküdni. Meg kellett fejtenem a nehéz hieroglifát, amelyet a sors újra és újra feladatul adott, s most végső sürgetéssel elém állított. Nem térhettem ki előle. Három szobával arrébb kínlódott egy ember, aki legnagyobb szerencsétlenségében, létének végveszélyében görcsösen hozzám kapcsolódott, tőlem várta megváltását. Átgázolt minden szavamon, érvemen, mint Rabbi Löw Gólemje, s csak a belérejtett varázsformulára hallgatott. Elixírt kért tőlem, és nekem nem volt számára elixírem. A Gólem pihent, és erőt gyűjtött odaát. Új meg új órákat zsarolt a haláltól, hogy kiharcolja tőlem saját rögeszméjét. Én pedig feladtam a kérdést a csillagoknak, mert önmagamból nem hangzott rá felelet. Ahogy a lámpa csöndes fényében asztrológiai számításaimba merültem, s kint a tárt ablakon túl sötéten zúgott a holdtalan park, hirtelen belém markelt az emlékezés. Ugyanez megtörtént már velem egyszer. A pillanatok, érzések, a sötétség súlya, a csend hangja hajszálra fedték egymást – akkor és most. A két kép egymásra tolódott. Sötét pajtában ültem egy kékre festett ládán, és a térdemre támasztott könyvön felvázoltam a csillagok állását: ugyanazt a csillagállást, amelyet kezem most rajzolt bele az állatégöv egy-egy körének tizenkét házába. Egyik kör az én sorsom, a másik Hans Burgneré… vagy Ernst Mülleré? Ernst Mülleré, aki távol valahol meglapulva figyel, és hallgat… Igen. Most én ültem Rochard helyén. Azonos voltam vele. Milyen zsúfolt a halál háza az én horoszkópomban ma éjszaka: a nyolcadik ház. Ugyanazok a sötét bírák tolonganak benne, mint akkor… nem… nincsen akkor… ez az a pillanat! S a másik kör, Hans Burgneré… vagy Ernst Mülleré… úgy fedi az én körömet, hogy a szörnyű közelállásban a bírákból hóhérok lesznek: Mars a Merkurral az Iker jelében… Mars a Szaturnusszal fülledt konjunkcióban. Pusztító erőiket a Hold gyűjti kelyhébe, koncentrálja,

és hatalmas, parancsoló erővel közvetíti hozzám és hozzá… aki meglapulva figyel, és hallgat… Hans… Ernst… Egyszerre tudtam, falakon át láttam, mi történik vele sóst. Láttam tétován csusszanó lábát a laboratórium körén, görnyedt, ösztövér alakját, ahogy feketén elválik a fehér fal hátterétől… Gyertya fénye villan fel… Ernst csonka, reszkető keze végigkutatja az állványokat, a szekrényeket, fiókokat… Ládákat nyit fel… Tégelyek, üvegcsék, dobozok fedelét rángatja le mohó türelmetlenséggel… A folyadékok, porok szétömlenek… szerencse, hogy mindegyiket latin felirattal láttam el, s Ernst ért latinul, különben megmérgezné magát valamelyikkel… Nem találja, amit keres… Érzem fokozódó, beteges, túlfeszült dühét, megzavarodását, kapkodó gondolatait… Érzem, amint a rögeszme elhatalmasodik benne, s föléget minden kontrollt: – Meg kell szerezni a fukarul őrzött arkánumot, az irigyen, gonoszul elzárt egészséget, új életet, levegőt, fényt!… S ha imádságok és a legfőbb szakramentumok pecsételik le, akkor is fel kell törnie a pecsétet, s ha vér és hús torlaszolja el, akkor át kell gázolnia rajta, mert nincs más út, és nincsen más választás… Az asszonyok holtteste mellé, akik miatta haltak meg, újabb holttest kerül majd. Mindegy, nem számít. Semmi más nem számít, csak a Nagy Arkánum!… Mélyebbre már úgysem bukhat. Többet már nem kockáztathat. Meg kell kapnia… Vér és hús… Mi őrizheti más, és mi védheti a legnagyobb titkot?! Vér és hús… A park fölött vörösen felkelt a késői Hold. A megoldott probléma kristályos tisztaságban tárult fel előttem. Egyetlen árnyék nem vetődött rá. Nyugodt voltam. Íróasztalomon levelet hagytam hátra Victor Amadeusnak. Megírtam benne a Rendre vonatkozó utasításaimat, és azt, hogy néhány fontos írásomat hol, milyen jelszóra helyezze letétbe. Más elrendezni valóm nem volt. A kastély és birtok a Rend tulajdonába ment át, ezt régebben így határoztuk el apámmal. Hálószobám ablakai nyitva állottak. Lefeküdtem, és vártam. Az éles holdfény hosszú ezüstoszlopokat rajzolt a padlóra. A kis léghuzatból, amely arcomat érte, tudtam, hogy kinyílt, majd becsukódott az ajtó. A fehér, áttetsző függöny felduzzadt, azután visszaomlott az ablak elé. Reszkető, fojtott, nehéz légzés zöreje hangzott a szobában. Nem mozdultam. S a felém közeledő, gyötrődően óvatos léptek lassú vánszorgása alatt mélységes szánalom öntött el a szerencsétlen iránt, aki elvakultan, zsarnoki rögeszméjének megszállottjaként közeledett hozzám, hogy megtegyen valamit, amiről még nem sejti, hogy meg fogíja tenni, s amit

én is így tettem meg valamikor. Azért sajnáltam annyira, olyan igaz, nagy szánalommal, mert megtettem. Mikor ágyam mellé ért, mereven megállt, és feszülten figyelt egy ideig. Légzésem ritmusát leste. Érezhetően megnyugodott, és óvatosan fölém hajolt. Keze a párnám alatt tapogatódzott; végigfutott éjjeliszekrényem lapján, a pohár, a lámpa körvonalain, kihúzta a fiókot, ott motozott, majd könnyű érintéssel mellemet simította végig. Hirtelen megérezte a lapos kis szelencét, melyet aranyláncon viseltem. Keze megtorpant. Testén rándulás futott át. Arcomra e pillanatban rásiklott a holdfény, s neki látnia kellett, hogy szemem tágra nyíltan nézi minden mozdulatát. Rám meredt. Arcán rémület áradt el; olyan iszonyat, mintha szúrásra ajzott kobrát látott volna meg közvetlenül maga előtt. Visszahúzódott tőlem. Keze tapogatódzva támaszt keresett az éjjeliszekrényen, és kikötött a lámpa karcsú, hideg bronzoszlopán. Agyam az első ütés után szétroncsolódott, nem éreztem fájdalmat… Ernst már csak az üres, összezúzott testhüvelyt ütötte eszelősen, hogy eloltsa a szem két merev fénypontját, amelyek démonokként őrizték a kaput… Nem hallott és nem látott mást, csak azt, hogy meg kell szüntetnie az ellenállást, ki kell tépnie konok, makacsul, ellenszegülő testemből saját életét…

Opus Magnum Szűk, meredeken lejtő barlangfolyosón botorkáltam lefelé. A folyosó végén tompa fényű pentagramma derengett. Közel érve hozzá láttam, hogy csillag alakban vágott nyílás, amely lépcsőkben folytatódik. Zsongító, elemezhetetlen illat szállt a levegőben; könnyű, kékes gőz, amely lassú nyomulásomban különös félkábulatba ringatott anélkül, hogy tudatom elveszett volna, ígéretteljes, ünnepi, eksztázist ígérő misztikum volt ebben az illatban, megzengette, kiélesítette a lélek érzékeit, s ember számára hallhatatlan hangokat, ámulatos, bukolikus színeket közvetített hozzá. Úgy figyeltem a halk zenei tónusokra, mintha csak tudatosítottam volna egy állandóan körülöttem zengő melódiát. Az egymásba átolvadó pasztellszínek gyöngéd játékát is ezzel az átütköző, hálás emlékezéssel ismertem fel. A folyosó kis sziklafülkébe vezetett, amelynek közepén sima, embertest hosszúságú kőpad állott. A kőpadon testem sűrű asztrálmása feküdt lehunyt szemmel, mély tudatlanságban. A kékes füst egy oltárszerű állványra elhelyezett serpenyőből szállt fel, s nemcsak illatot, hanem átható fényt is árasztott.

– Cornelius! – hallottam a Mester hangját halkan és közelről. Alakja még láthatatlan volt. – Ébredj! A kábulat eloszlott. Sohasem érzett súlytalanság, szabadság ujjongó érzete járt át. A sziklafülke szűk falai hatalmasan széttágultak, szédítően magas, oszlopos termet öleltek körül. Visszanéztem a kőpadra. A sziderikus test ottmaradt mozdulatlanul, s mögötte, elmosódó távolban, apróra összeszűkült képtér közepén anyagi testem véres csonkja feküdt a bemocskolódott ágyon. Tudatomat eltéptem a látványtól. A falakon körös-körül páholyok pasztellfüggönyei lebegtek, arcok néztek rám csendes mosollyal, amelyeket sohasem láttam, mégis ismertem, mintha végtelen időket együtt éltünk volna át. Számlálhatatlan sorokban köröztek egymás fölött a páholyok a magasság felé, egyre ködszerűbben s megfoghatatlanul. Ámulva láttam, hogy az oszlopok fejei a szabad, csillagos horizontba nyúlnak, s közöttük havas hegyek csúcsai néznek rám fehér, égbe szúró nyilakként. Lenyűgözött e kép megrázó szépsége. Figyelmemet a magasságra és elmosódó távlatra összpontosítottam, s lassan kifejtettem a ködből a csúcsok közötti védett lapályokon épült kolostorvárosok szögletes vonalait; hallottam a tibeti szertartások hosszú csontkürtjének bús, rekedtes hangját s a szisztrumok ünnepi csengését. A terem, amelyben állottam, a Rend avatótermének szellemi ideája volt, s a csúcsok, amelyeket láttam, Tibet szellemi tartalmát fejezték ki; a valódi bölcsességet, amely láthatatlan, havas fenségben magasodott a primitív, szektáriánus tömegek feje fölött. A Mester hangja újra szólított, s most már láttam őt. Hosszú, napsárga köntösben, borotvált fejjel, napégette, sötét aszkétaarccal állt a kőpadon fekvő alak fejénél, és intett, hogy közeledjem. A formák, amelyek kísértek, nyilvánvalóvá tették előttem, hogy testben van még, s e testnek finomult mását viseli magán. Jobb karját a dermedten nyugvó asztrálalak fölé nyújtva, megcsendült ajkán az ősi misztériumok örökké ismétlődő formulája: "Égesd el testedet gondolataid tüzével!" Az asztráltest már pirosan izzó rostélyon feküdt, és világítóan áttüzesedett lassan. A mélyvörös izzás fehér ragyogássá vált, és vakító kristályszikrázássá fokozódott. "Azok, akik elvesznek, a gőzhöz hasonlóak, a tűzhöz hasonlóak, a füsthöz hasonlóak," – idézte az Úr szavát Ezra könyvéből: – "égtek, izzottak, és elhamvadtak. Te azonban, aki égtél, izzottál… tűzben edzett ékkővé lettél, amelynek neve: Lapide Rubro! Nem választottak méltatlant maguk közé a Beavattak. Az elhívott, az Igazak közül egy, újra visszatért!" Harangok ezüstös, mély és magas, búgó és csengő lángja, kürtök, transzcendens ünnepet hirdető harsonák Rúgása

hömpölygőit elő a ködbe vesző magasságból, de a Mágus ujjongó szózata mind e hangok fölé emelkedett tiszta zengéssel: "A múlandóság hamuvá lett. Az árnyék fénnyé változott. A tűzből élő arany született. Létrejött a Mű. Az Arkánum itt nyugszik előtted, Uram! A munka tökéletes. Csatlakozzatok hát, világosság fiai, táruljatok fel, halhatatlanság kapui, tűnjék el a felhő, amely a halandók szemét beborítja. A Mágus, akit az elemeken uralkodó szellemek mesterüknek ismernek el – a Mágus megérkezett! Áldott legyen az Úr és a Hozzá visszatérő Egyetlen Élet!" Ott álltam a boldog beteljesülés fehérizzásában, személytelenül, zengő, áradó akkorddá oldódva az Isteni Remekműben. Arcok, helyek, hangok, színek, ábrák nyomultak néha közelebb hozzám, megmutatták lényegüket, azután eltávolodtak. Láttam a Rend Mestereit, egyeseket a föld különböző búvóhelyein; befalazott tibeti remetekunyhókban, ahol minden látszatcsillogást és formát kirekesztettek életükből, hogy elöntse őket a belső végtelenség hatalmas fényessége. Mások meg már test nélkül, titáni erőforrásokként ostromolták az emberlét dermedt homályát, időtlen türelemmel munkálták, készítették elő a jövőt, amely egy hosszú, gyötrelmes korszak pusztulása után új, boldogabb Eont hoz majd el a keveseknek: az Aranykort. Láttam az Őrzőket és a Nevelőket. Láttam az Isteni Erők eszközeit, a súlyosan szép életű lélekterheseket, az eksztatikus Látókat, Hallókat és a Szó igazi hirdetőit. Láttam az Isteni Terv szétszórt összeesküvőit, a vakul és kínzottan kitartókat, a gyöngeségükben erőseket, akik sohasem adták fel az Utat, s láttam a Föld urát, Adonájt, amint féltő szeretettel hajolt a Tűzbe helyezett Föld lángoló tégelye fölé; a szenvedés és borzalom jajszavai, a föltornyosuló gyűlölet, gátat szakító vér- és könnyözön fölé, s szította a tüzet, ki ne aludjék… csak égjen, lángoljon még-még, forraljon, lázas krízisekbe korbácsoljon, hogy az Idők Végén, ha az óra betelt, létrejöjjön e bolygó transzmutációja is, amely fémjelét egy fokkal finomabbra jelzi majd a Kozmoszban… …De láttam a magam életrádiuszának sötét és fénylő alakjait is; hogy eloszlassák az Idő bizonytalanságának minden homályát bennem, és sorsuk maradéktalanul feloldódjék a megismerés ragyogásában. Láttam Amadeus Bahrt, a Rend tagjainak ismertetőjeleivel, mint tanítót sárga köntösében a sziklás, kopár fennsík zord körvonalainak hátterében, ahogy körülülték tanítványai, akik évezredek szenvedésein, kerülőin át cserkésztek el a Világi Tetejére, hogy végre lábához kuporodhassanak. S felismertem e tanítványok között egy vézna, okos szemű fiúi testében azt az asszonyt, aki megszült egyszer, és a legtöbbet tette értem halálában is: a milánói Mariettát, Francesco Borri édesanyját. Vele volt lelkének társa is, akkori apám. A nemek vonzása

és kötöttsége eltűnt közülük. Testvérek voltak és társak a szellemi igazságok szomjas hallgatásában, a gyakorlásban és törekvésben, A szegény, érzelmes Sophie Pétiont apácakolostor árkádos folyosóinak, néma celláinak, homályos kápolnájának menedékébe húzódva láttam viszont. Élete gyertyák lobogó fényében, tömjénszagú árnyékok, didergő penitenciák, transzcendens félelmek és a hús szúró, követelő lázadozásának váltakozásában pergett. Sírt, imádkozott, sanyargatta magát, de sanyargatott teste újra meg újra legyőzte. Álmában incubusok látogatták. Babonái rémképei kitartottak mellette, noha együgyű hitének megható derengése sem hagyta el, és kifelé terelte az alvilági zűrzavarból. A fénylő bizonyosságban, amelyben a dolgokat szemléltem, nem kapott helyet a múlandó, sötét felhőjárás fölötti szánalom vagy szorongás. Tudtam, hogy Sophie Pétion élete is meg fog oldódni, ahogy az enyém megoldódott, s minél mélyebbre sújtja a szenvedés, annál több erőt nyer a fellendüléshez. Péloc doktor útja már sima és világos volt, mint az olyan lényeké, akik nem várnak, nem remélnek, nem követelnek maguknak semmit, s akiknek tettei áldozások. Mindegy, hol folytatta azt, amit Párizsban elkezdett; Angliában-e vagy Németországban, Olaszországban-e vagy Dániában. Gyógyított, szolgált, és tanult előítélet, gátlás nélkül, tiszta fejjel, az éles megfigyelés, kitűnő emlékezet intuíció ragyogó szintézisével. Gyűjtött, hogy adhasson, s közben anélkül, hogy önmagáért egyetlen lépést tett volna, a Karma kötései lehulltak róla, megvilágosodott, szabad volt: egy az Igazak közül. Lepitre és Rosalie bűntől, szenvedélytől terhes duálalakja is felbukkant előttem. Emberi képzelet sohasem oldhat meg ilyen tragikus viszonylatot, mint amely a nyomorult mosónő és beteg, ideggyenge fia között volt. Sokáig nem tudtak megszületni. Sokáig keringtek szédülten a hínáros asztrálóceán örvényei között. Először Rosalie előtt nyílt meg az anyagi lét, s ő azután utat engedett hozzáláncolt párjának; megszülte, életet adott imádott áldozatának. Elámultam a Karma nagyvonalúságán, lenyűgöző igazságszolgáltatásán. Vérük összevegyült a gyilkosságban és öngyilkosságban. Lepitre elfolyatott vére helyett most Rosalie vérét kapta, s betegségével, névtelen bűntudatával, üldözéses szorongásaival jobban kínozta anyját, mintha naponta megölte volna. S milyen rejtélyes, a Karma fényében milyen csodálatos betegség volt ez a Lepitre-é: vészes vérszegénység. Oh, az anyja a saját vérét folyatta volna ereibe utolsó cseppig, ha ezzel segíthet rajta. Imádata Lepitre iránt a vér közösség mágikus kötésével is súlyosodott. Életének nem volt napja, nem volt célja, robotos, örömtelen éveinek nem volt más tartalma, csak ez a satnya, ványadt bőrű, vastag ajkú, csúnya és boldogtalan fiú, akit törvénytelenül, nyomorban és megvetetten szült a világra. S ez a halálos félelemmel, gyötrelmes szerelemmel oltárra emelt bálvány napról napra halódott. Ágya

rossz szagú izzadságban úszott éjszaka. Meggörbült hátán hegyesen kiütköztek a csontok. Bőre egyre szürkébb, viaszosabb lett. Csendesen, feltarthatatlanul folyt el belőle az élet, mint akkor, a gyilkosság szörnyű éjszakáján megnyitott ereiből a vér. De hát közönséges gyilkos volt-e Rosalie? Tettének gyümölcsei csak így térhettek vissza hozzá. Saját gáttalan szenvedélye kellett, hogy visszaüsse. Szenvedését fokozta a fiú ingerlékenysége. Alig tűrte meg maga mellett. Kérdéseire vonakodva, gorombán vagy egyáltalán nem válaszolt, pedig ő egész nap faggatta volna: – Fáj valamije?… nem?… biztosan nem?! Akkor most mit érez? Szédül?! Persze, hogy szédül, hiszen megtántorodott… mert nem eszik… semmit sem eszik! Tejet és húst kell ennie! – A fiú utálta a faggatást. Fájt a feje. Szédült. Hányinger gyötörte. A beszéd is fárasztotta. Anyja aggódva leselkedő pillantása, körülötte matató, hozzányúlkáló vörös, érdes keze szorongással, tompa ellenszenvvel töltötte el: – Olyan, mint a halálmadár – gondolta. – Még élek, de már úgy néz rám, úgy szipog és suttog, mintha kiterítettek volna! A kamaszodó fiú szűk, rossz tüdeje szabad, nyers levegőre, lázak közt vergődő teste a szőrösödő suhancokkal együtt való harsány, vad kiruccanásokra vágyott. Nagy mellű, ringó csípőjű, rossz szájú lányok vérbő, trágár ölelésének elképzelése fullasztotta el lélegzetét és sodorta magányos bűnbe. Máskor meg finom, halk, romantikus környezet, szűrt hangok, légies, gyöngéd leányokkal való társalgás édes ködképe bukkant fel benne. Ezek a lányok hasonlítottak kissé a paloták úri kisasszonyaihoz – anyja mosni járt ezekbe az előkelő házakba –, de hiányzott belőlük a szórakozott gőg. Nem néztek úgy rá, mint egy levelibékára, hanem gyöngéd, mély pillantással, amelyet lámpaként világított át az eltitkolhatatlan szerelem. De leggyakrabban vallásos elragadtatás fogta el. Terveket dolgozott ki, hogyan szerez majd pénzt, megszökik hazulról, és felvéteti magát egy kolostorba. Ott azután éjt nappallá téve vezekel titkos bűneiért, parázna gondolataiért, s olyan hévvel, bensőséggel imádkozik hónapokon, éveken át, hogy egy éjszaka cellájának magányában megjelenik előtte az Úr Jézus, kezét fejére helyezi, és meggyógyítja. Erőssé, bizakodóvá, széppé változtatja. Daliás, pirospozsgás, dagadó izmú, zengő hangú férfivá lesz, de persze azután sem hagyja el a kolostort. Az évek folyamán híressé válik jámbor életével és csodálatos prédikációival. Híre megy az Úr látogatásának, az éjszakai csodatételnek is. A rend főnökének halála után egyhangúlag őt választják utódául. Gazdag arisztokrata lányok rajonganak érte égi szerelemmel. Telt húsú, illatos, felékszerezett asszonyok gyónják meg neki vétkeiket s legtitkosabb gondolataikat. Ő azonban szilárd marad. "Meztelen lábbal kél át a leggyönyörűbb nők szenvedélyének parazsán, anélkül, hogy megperzselődnék." Egy asszony – fekete hajú, magas, sötét szemű – besurran

cellájába egyszer, és ruháit letépve meztelenül kínálja fel hófehér testét, majd amikor eltaszítja magától, lábához veti magát, térdét átkulcsolja, és sírva könyörög, űzze ki az ördögöt belőle, aki éjszakáról éjszakára az ő szent alakjában kísérti meg ágyában. Ő a feszület alatt áll, és közönnyel nézi a vonagló testet, kerek melleket, gyöngyfényű vállat, gödrös csípőt, hosszú, feszes két combot, pelyhes, sötét ölet, majd a bűnnek e hajlékát meghintve szenteltvízzel, előveszi a vezeklő korbácsot. A gyöngéd bőrön véres csíkot hasít az első ütés. Az asszony feljajdul, és vad önkínzással sürgeti: Még! Még! Ezek a képek felajzották, azután ájulásig kimerítették, de nem tudott lemondani róluk. S anyja alakja mind e boldogító elképzelésekkel összeférhetetlen volt. Ellenséges. Anyja a gőzös borogatásokat, oldalnyilallást, szájában megsavanyodó, undorító tejízt, szellőzetlen, túlfűtött szobát, s a haláltól való szorongást jelentette. Anyja volt a sötétség és betegség. Az önfertőzés utáni csömör és bűntudat. A nyomor és erőtlenség. Anyja volt minden, ami durva, rossz szagú és közönséges; anyja, volt maga a reménytelen, szürke valóság. Szolgai alázata, ahogy gorombaságait eltűrte, szívóssága, amellyel mindig újra visszatért hozzá, kérdésekkel ostromolta, babusgatta, s gondoskodásával fülledten rátapadt, felbőszítette, dührohamot Váltott ki belőle. A borogatásokat letépte magáról, meleg kabátját a földre dobta, az ételeket kiborította, és borzasztó szavakat kiáltozott, de anyja nem hallotta. Csak fiának sápadt arcát, zöld karikás szemét, fehér, rángatódzó száját látta, rövid, sípoló lélegzetét figyelte, és szíve elnehezült a tehetetlen szánalomtól. – Beteg szegénykém! – gondolta. – Beteg! Most megint soványabb, azért olyan ingerült. Istenem, Istenem! Mennyire árt neki, ha felizgatja magát, és én szerencsétlen őrült, mindig teszek valami olyat, ami kiváltja belőle a rohamot! Vigyáznom kell. Jobban kell vigyáznom, különben… – s ott megtorpant. Ezt nem merte végiggondolni. – Nem! Élni fog! Élnie kell! Láttam Charlotte Brüggendorfot a szenvedély útvesztőjében kétnemű gnómnak, a gátlástalan nemi kíváncsiság tragikomikus nyomorékjának, mindkét nem kitaszítottjaként; s láttam férjét, a straubingi kövér polgármestert ügyetlen sarlatánnak, vásárok szemfényvesztőjének, üres zsebű, hencegő kóklernek. Ő volt az örök dilettáns. A dolgok felszínén úszó hólyag; visszfényben melegedő, csonka visszhangra fülelő kirekesztett. Brandenburg-Ausbach őrgróf testébe is sorra fúródtak bele saját bűneinek kilőtt nyilai. Néhány rövid életen át, amelyeket különféle trónok, kisebb-nagyobb zsarnokságok árnyékában töltött el túlérzékeny, szorongó udvaroncként; meggyűlölte és súlyosan elítélte elmúlt önmagát. Akárhogyan igyekezett, vigyázott, alkalmazkodott, mindig magára idézte a trónon ülő, vérengző, felelőtlen Szeszély haragját. Háromszor végezték ki. Egyszer egy

vigyázatlan szó miatt, amelyet rossz helyen ejtett ki, másodszor azért, mert önkéntelenül tanúja volt egy bűntettnek, amelyet nem kellett volna látnia, harmadszor pedig, mert – tévesen – valami olyan értékes titok birtokában hitték, amelyet mindenáron ki akartak venni belőle. Ez az utolsó kivégzése rendítette meg a legerősebben. Szakadék fölé nyúló, hosszú, keskeny toronyba falazták be fokozatosan. Napról napra szűkítettek a nyíláson, amelyen vizet és élelmet nyújtottak be neki, s amelyen át bekiáltották a kérdést, amelyre nem adhatott feleletet. Hiába könyörgött, hiába bizonygatta, hogy nem tud semmiről, a nyílás bezárult végül. Körmével véresre kaparta a köveket. Vérző ujjhegyével felírta a falra nevét és utolsó vallomását, azt, hogy ártatlanul hal meg. A befalazott torony pontosan olyan volt, mint egy égbe fúrt, lepecsételt kút; annak a kútnak fordított mása, amelyben Hans Burgner eljutott útjának legmélyebb pontjára. Ezután szürke kisembernek született meg; gyáva, elégedetlen, bő szavakkal panaszkodó gyászvitéznek. Szüntelenül embertársai szánalmát, megértését koldulta, de mindenkiben megmagyarázhatatlan ellenszenvet ébresztett. Hangosan, acsarkodva, lázadozva szenvedett, s noha helyzetét valóban átérezte, még nem sejtette, hogy az igazi szánalmat csak a félénken, csendesen vagy hősiesen viselt szenvedés kelti fel. – Vajon megérthetitek-e, barátaim, az ég mostoha rendelkezéseit?! – ömlött ajkáról a keserű szemrehányás. – Lelkem nyitott könyv előttetek. Tudjátok és bizonyíthatjátok, hogy egész életemben jámbor, hú, becsületes voltam. Nem csaltam, nem loptam, senkit soha meg nem károsítottam. Koldus mindig nyitott ajtóra, telített asztalra talált házamban. Gyermeket, állatot nem bántalmaztam. Nem paráználkodtam, s álmomban sem követtem el istenkáromlást. Mégis, láthatjátok, miképpen sanyargat, fenyeget engem az Úr. Büntet és megaláz, anélkül, hogy rászolgáltam volna. Első feleségem, akit végtelenül szerettem, meghalt gyermekágyban. Egyetlen fiamat a pestis ragadta el tőlem. Második feleségem maga az ördög. Abban telik kedve, hogy mások előtt gúnyol, szokásaimat kifecsegi még az utcai árusoknak, a halaskofáknak, a szabónak és borbélynak is. Ha végigmegyek a piactéren, hallom, ahogy összesúgnak és nevetnek a hátam mögött. S ez a meddő némber minden szavamat letorkolja, ételemet félnyersen dobja elém. Üzletemet elkerüli a szerencse. Ellenségeim támadnak, akiket nem is ismerek. Feljelentésekkel zaklatnak, és borzasztó rágalmakat súgnak be rólam a városi tanácsnak. A gondok már álmatlanná tettek, s ha elalszom, álmomban folytatódik az üldözés. Rémtettekért hajszolnak, amelyeket soha el nem követtem. Bíróság előtt ijesztő bűnökkel vádolnak, és én nem tudok védekezni. Börtönben ülök penészes szakállal egy kőtömbhöz láncolva… miért? Csak azt tudnám, miért jut éppen nekem ez a sors osztályrészemül,

mikor csalók, tolvaj, parázna bitangok dúslakodnak, és gondtalanul élvezik életüket?! Láttam az asszonyokat, akiknek teste egy-egy születésem eleven alchimista tégelye volt: Hans Burgner és Heinz Knotek édesanyját, amint az akkor még primitív lényükben rejtőző csírák a tapasztalatok és változó körülmények hőjében kikeltek, és furcsa, hihetetlen életformákat teremtettek köréjük. Hans Burgner parázna, szeszélyes, képmutató anyja néhány születésen, a cirkuszon és színpadon át végül egy uralkodó herceg ágyában kötött ki kétszázharminc év alatt. Megfinomodott. Csendesebb, műveltebb, de elszántabb lett, színlelését művészetté emelte, önimádata, korlátlan önzése azonban betegesen hájassá növelte lassan. Akármilyen előnyös, hódító formát épített új testének, hamarosan eltorzította az önbecézés óriási hájtömege; elnehezítette, szuszogó, nevetséges, visszataszító fogollyá tette. Ez a háj volt a torlasz egyszersmind, hogy tovább ne sodródjék a sötétség irányába. A háj volt őrzője, kínzója, nevelője. Hiába küzdött ellene, sohasem tanult önuralmat. Nagy éhezések, reszkető koplalások, bűntudatos, fulladt falások orgiáiba fúltak, s hogy ezt elfelejtse és súlyos állapotának tudatát eltompítsa, inni kezdett. Minden korty ital, minden falat étel úgyszólván salak nélkül csak hájat termelt benne. Mirigyei könyörtelenül dolgoztak. Már kocsiba sem tudott felszállni egyedül mellének, csípőjének, combjának ólomsúlya miatt. Ketten-hárman gyömöszölték hintójába az eleven hájbálványt. A herceg kegyét elvesztette. Szerény járadékból élt letakart tükrök között, önmagát siratva, örökké részegen, egyre torlódva, dagadozva, hápogva, egyre nagyobb mozdulatlanságra kárhoztatva rossz cselédek prédájaként. Heinz Knotek édesanyja, a részeges prédikátor hallgatag asszonya meg csodálatosan kivirágzóit. Ennek a robotos, egyszerű, jó teremtésnek agya világos, tiszta gondolatokat termelt; saját gondolatokat, amelyeket sokáig nem közölt senkivel. A csendes emberek mindig figyelő emberek. A hallgató emberek mindig többet hallanak meg, mint a saját hangjuktól mámorosak. Tisztán látta kelekótya férjét, a szakadékot beszéde és élete között; okult belőle, de nem ítélte el. Hallgatta a heves, szőrszálhasogató vallási vitákat; gyilkos veszekedéseket a szelídségről, gyűlölködő szócsatákat a szeretetről, gőgös, hivalkodó oktatást az alázatról, a türelmetlen erőszakoskodást a türelemről, és okult belőle, de az embereket nem ítélte el tökéletlenségükért, és nem azonosította őket a tökéletes Krisztussal. Tudott megkülönböztetni, és nem volt benne semmi indulat. Szelleme előkelő, tiszta volt, s új születései köréje szőtték e szellem valódi burkait, Angliában, Svédországban, majd Franciaországban született meg; mindenütt alkalmas környezetben, ahol jó nevelésben részesülhetett, s képességei megnyilvánulhattak. Bárhová került, szellemi központtá lett, termékenyített, és melegített. Sohasem kereste a

feltűnést, és feltűnt. Szerény volt, és akarata ellenére első lett. Francia nyelven írt szonettjeit még ma is a világirodalom ékköveiként tartják számon, újra és újra előkutatják, leporolják, számtalan nyelvre átültetik, mert szellemük és formaszépségük halhatatlan. Knotek, a prédikátor végigvándorolta a vallásokat, mindegyiket kitöltötte saját gyűlölködő türelmetlenségével. Mikor 1570-ben rossz szíve kioltotta életét, fanatizmusa Oroszországba vonzotta. Egy görögkeleti pap fiaként, apja hivatását követve szintén pap lett – de harcos, kellemetlen okvetetlenkedő, akitől féltek, és akit gyűlöltek. Krisztusnak e legrosszabb tolmácsolója és szolgája nemcsak életével botránkoztatta meg híveit, mert kicsapongó volt és ivott, hanem kegyetlenségével is, amellyel a zsidókat üldözte, pogromokra uszított, és maga is részt vett bennük. Csúnya betegségben halt meg aránylag fiatalon; vérbaj mérgezte meg lobogó vérét. Utána mohamedán lett. Úgy ragadta fel a próféta zászlaját, mint a dárdát, és ölt vele. Keresztényeket. Azelőtt a Bibliát, most a Koránt forgatta veszedelmes buzogányként, s ezek a szent könyvek tehetetlenek és türelmesek voltak az ő markában is, mint annyi más elvakult ostoba kezében a történelem folyamán. Most a mohamedán előírásokat, dogmákat tartotta be olyan hivalkodó pontossággal, másokat vigyázó akadékoskodással, mint azelőtt a keresztény vallás parancsait. Szavakon acsarkodóit, betűket elemzett, és egész lelkével, testével, minden szavával és mozdulatával vetkezett e betűk szelleme ellen. Háborúban esett el, "hódító és szent háborúban a hitetlenek ellen". Azután újra Oroszországban született meg – de a gettóban, ahol annyi pogromot nézett végig könyörtelen elégtétellel, amelyre annyi gyűlölet-, rágalom- és hazugságcsóvát vetett szenvedélyes prédikációival. És most át- és átömlöttek rajta e különös, nagy és borzasztó sorssal terhelt nép szenvedései. Most is a templom közelébe törtetett, a betűk megszállottja lett: talmudista és tóramásoló. Megismerte az üldözők elleni halálos gyűlöletet, az idegen vallás fanatizmusával szemben való kiszolgáltatottságot, a verejtékes félelmet, a gyilkosságok napjának elmos, véres, őrjítő borzalmait, az áldozatoknak – hitsorsosainak hasztalan rimánkodását, s a könyörtelen, süket kegyetlenséget, amellyel gyermekek, asszonyok, öregek halálsikolyait hallgatták a hóhérok. Megismerte a bujkálás, lappangás őrlő bizonytalanság, a szüntelenül sarkába osonó veszély tébolyító, Istenhez hajszoló korbácsát, és ez a tapasztalás keserű, vad lázongássá, még tüzesebb bosszúvággyá lett benne. Pogromban vesztette életét rettenetes kínzások között, s nem tudta, hogy ezek a kínzások ugyanazok, mint amelyekkel ő maga oltotta ki egy rimánkodó, gyötrelmében üvöltő, tehetetlen és fegyvertelen zsidó férfi életét több mint száz évvel azelőtt. Ezt a sötét feszítő erőt, ezt a hatalmas robbantókészséget az események logikája ott vetette be azután, ahol szükség volt rá: Franciaországban, a nagy forradalom

kitörése előtt, a forradalom előkészítője s a lázadás tüzének fújtatójaként. Itt is új vallást talált magának, amelyben kiteljesedhetett minden gyűlölete. Nevét a kirobbant forradalom később hírhedtté, félelmetessé tette. A felidézett erők azután őt is elsöpörték. Nem tudott olyan iramban öletni, hogy utol ne érte volna a guillotine lezuhanó kése. Giuseppe Balsamo az Angyalvárban halt meg 1795-ben. Mint szabadkőmíves és eretnek került oda a Santo Ufficio ítélete alapján. Csődöt mondott minden praktikája, kétségbeesett kísérlete, hogy Cagliostro nevének fogságából szabaduljon. Annyit hazudott, csalt, s olyan megbízhatatlan volt, hogy élete egyetlen igazságát senki se hitte el neki. Hiába bizonygatta, hogy semmi köze Cagliostróhoz, csak felvette a nevét, mert hatást akart kelteni vele; őt Balsamónak, hívják és egy szicíliai parasztasszony törvénytelen fia… kinevették. Állítását a legbutább, legügyetlenebb, legképtelenebb hazugságának tartották. Tanúk állították, festmények igazolták, a születési év és helyi azonossága bizonyította, hogy érvelése nem egyéb szánalmas fecsegésnél. Láttam azt is, hová indult halálának szörnyű kikötőjéből. Ezt az utat St.-Germainnel, az igazi Mágussal való találkozása határozta meg. A fogság kényszerű klauzúrája, az embertelen fájdalmak közötti töprengés és a hirtelen megrendítő bizonyossággá lett mágikus figyelmeztetés beoltották valamivel, ami addig teljességgel hiányzott belőle: hittel és félelemmel. Hittel a természetfölötti erőkben, képességekben s félelemmel a tettek következményeitől. Óriási lépés volt ez előre, mert elhelyezte benne, aki gátlástalan volt, az első erkölcsi gátlásokat. Felébresztette babonás tiszteletét egy kigúnyolt iránnyal szemben s becsvágyát is, hiszen voltak ilyenfajta képességei, amelyeket azelőtt tagadott, s az emberi butaság rovására írt. Tehát a St.-Germainnel való találkozás átlendítette őt a mélyponton, és Cagliostro neve elindította a fekete mágiától a fehér mágia felé. Jeanette Girard-Lorenza Feliciani, aki a látható kapcsolatoknál sokkal mélyebb és tartósabb módon volt Balsamóhoz kötve, szintén kolostorban pergette napjait, eksztatikus imák bűvöletében, mert akaratát teljesen elveszítve, mindig a nála erősebb egyéniségekhez és környezethez alakult. Miután meggyónta bűneit az erélyes, vakbuzgó apácafőnöknőnek, az kézbe vette puhán elömlő jellemét, és saját képére formálta. Lorenza lángoló imamalommá válva, szüntelenül őrölte Balsamo és saját vétkeit, vádolta magát, és megváltásért könyörgött. Férjére borzalommal, mégis sóvárgó szerelemmel gondolt addig, míg álmában egyszer meg nem pillantotta a kínpadon. Az erőszakos, magabiztos, jó külsejű ember süppedt arcú, riadt, vérző, nyöszörgő csonkká változott. Annyira éles kép volt, hogy Lorenza nem tudott szabadulni hatása alól. Egész lelkével érezte, hogy rejtélyes módon a valóságot látta meg. Attól kezdve már nem félt Balsamótól, csak szerette,

mérhetetlenül sajnálta, és kiapadhatatlan könnyekkel siratta. Nem lehettek meg egymás nélkül. Csak együtt haladhattak tovább. Lorenzának szükséges volt Balsamo akaratára, erejére, s Balsamónak Lorenza fogékonyságára, érzékenységére, intuíciójára. Lorenza szolgáló és közvetítő volt; de mindig onnan közvetített, ahonnan lelkének pozitív fele idézett. Lorenza Balsamo szellemi szeme és füle volt, de Balsamo addig csak a pokol felé nézett és hallgatódzott vele, s most, testi-lelki csődjében először emelte tekintetét a magasabb világok felé… Ernst Müllert a borban feloldott Vörös Oroszlán, amelyet még a gyilkosság éjszakáján mohón megivott, azonnal megölte. A beteg, feloszló testbe toluló hatalmas erő elégette. Akaratában, amellyel az eleven hullához kapcsolódott, rövidzárlatot okozott az Elixír. Személyiségét most már nem téphették töredékekre a démonok. Egész maradt. Látó, élő, emlékező tudatként, minden felkészültség nélkül zuhant a legmélyebb asztrálpokolba – éppen úgy, mint Hans Burgner annak idején. Jöttek és áradtak a sorsok, kitárultak, megmutatták rugójukat, értelmüket, kibékítő igazságukat. Ennek a lenyűgöző, ünnepi megismerésnek ragyogásában átértettem, mint nőnek ki a torz, beteg jellemekből torz tettek s a tetteknek fájdalmas gyümölcsei, amelyek magukban rejtik a sajátos kór antitoxinját. Láttam, hogy minden bűn maga és csak maga termeli ki ellenszerét, s a szenvedés operációja egy pillanattal sem tart soha tovább, mint amennyi idő a gyógyuláshoz szükséges. Azután egy Hang csendült meg. Uriel ősi hangja, aki az Igét közvetíti s árasztja szét a Kozmoszt betöltő lények között. Uriel az Isteni Fényt fókuszba gyűjti, s odatűz vele, ahol az Élő Lángnak elő kell törnie: Messiások, Próféták, Látók, Megvilágosodottak, az örök és Szolgák lelkébe. S micsoda hang volt ez, micsoda felmorajlása minden szentségnek, kibomlása titkos, örök valóságoknak! "Köszöntelek, Küszöbön Túlra Érkezett! Köszöntelek, Mágus, aki úrrá lettél három világ fölött! A magad kötéseit feloldottad végre. Erőidet visszavontad a durva és szubtilis matériából. Most nálad vannak. Rendelkezel velük. Determináció nem köt többé. Ismered a titkos kapukat, s kezedben vannak a kulcsok. Választhatsz. Szabadon. A test törvényei nem kötnek. Amerre szellemed indul, oda térhetsz. Amit szellemed akar, megvalósíthatod. Elhagyhatod testedet, amelynek pora sem marad vissza a földön, mert salak nélkül elég, s ez az átszellemült erő is hozzád csatlakozik. Választhatsz a Világok között. Világokat teremthetsz. Ha akarod, Titánja lehetsz naprendszereknek és tejútrendszereknek. Megépítheted saját paradicsomodat a gáttalan alkotóerő izzó művészetével; egy paradicsomot, amelynek virágai csak az idők végén hervadnak el. Bejárhatod a legcsodálatosabb bolygók

számtalan formavilágát, mint az utazó, saját gyönyörűségedre. Alászállhatsz Hades titkos birodalmába. Behatolhatsz a végtelen nagy és végtelen kicsi határtalanságába, és fenséges, lenyűgöző kísérletekkel töltheted el az Eonokat, míg a megnyilvánult világ vissza nem tér Istenhez… De el is távozhatsz előbb magányosan, a Nyílegyenes Ösvényen, amelyet ismersz. Elhagyhatod a múlandóság minden káprázatát, még a paradicsom káprázatát is. Elhagyhatod a szenvedés és tapasztalás kozmikus olvasztótégelyét – hiszen szabad vagy. De éppen mert szabad vagy még, egy választás elé állítalak, amely megpróbáltatást, nehéz feladatot kínál: missziót. Nem kell elfogadnod. Semmi nem változik meg, ha kitérsz előle. Ha elfogadod, szolga leszel. Visszatérsz a Messiások Csarnokából, hogy átélj egy messianisztikus korszakot, a látható világ legborzasztóbb és legnagyszerűbb időszakát, a kiválasztás óriási, véres színjátékát, amelyben meghal a régi Eon, és létbe lép az új. A halál kataklizmája összevegyül a születés kínjával és a Feltámadás misztériumával. Erre a feladatra sok földi évig kell várakoznod a Nevezetes Névtelenségben. Ezalatt nem lesz történeted, és a világ nem láthatja arcodat. Azután elkövetkezik a Csillag Megjelenésének Ideje mikor a Szaturnusz a Jupiterrel konjukcióba lép a Bika jelében, s feltárul a kozmikus kapu, amely csak Azt engedi küszöbén át, aki elküldetett. Hermes Trismegistos, Ráma, Krisna, Buddha, Mózes, Lao-ce, Zoroaster, Mohamed, Krisztus léptek át eddig ezen a kapun, és most Valaki követi őket. Őt kell megjelentened. Egy leszel az Igazság feljegyzői közül. Te szövöd össze a múltat a jelenen át a jövővel. Te mented át a hagyományt új kezekbe. Feljegyzel mindent saját utadról, amely összeszövődött más utakkal, és amelyet átitatott a transzcendens nyugtalanság, az ősi okkult erő transzmutáló tüze. A te életed lesz az ablak az anyagon abban az időben, mikor az emberek halálos, reménytelen sötétségben az örökkévalóság fényessége után kiáltanak. Ezt az időt megjövendöltem Ezrának, a Látónak Bábéiban sok évezreddel ezelőtt, és feltártam előtte az Úr jeleit, amelyek megelőzik. Te, ha maradsz, látni fogsz, s veled mind a meghívottak, akik kezdetben itt voltak, s a befejezéshez eljönnek majd, hogy az Igazak száma beteljék a kör törvénye szerint Ábrahámtól Ábrahámig, ők azok a férfiak, akik egykor erőt gyűjtöttek, akik a halált nem kóstolták születésük óta. Látni fogod a legmélyebb poklot, a legtüzesebb szenvedést, a legnagyobb hazugságot és a legszörnyűbb gonosztettet. Látni fogod az ég elsötétülését, a lelkek megzavarodását, a testvérárulást és barátok könyörtelen harcát egymás ellen. Látni fogod ártatlanok üldözését, gyermekek, asszonyok, aggok tömeges legyilkolását, a jog és igazság pusztulását, a szellem, tudás és hit minden értékének sárba tiprását, a pokol teljes diadalát a földön – és ki kell tartanod. Ki kell tartanod a vigasztalanságban, kétségbeesésben, a gyűlölet mérgezett mocsarában,

csapdák, veszélyek, fenyegetések között, és írnod kell Istenről, a Szellem új Messiásáról és a Nagy Eonról, amely a gonosz halálának és rothadásának trágyájából születik, írnod kell az Apokalipszis harsonáinak üvöltése közben, írnod kell, mikor az ég meghasad, a föld megnyílik, és mindenünnen tűz és halál tör elő. Dolgoznod kell, hogy készen légy a meghatározott órára. Dolgoznod kell, mert az Életnek ez a Könyve csak a halál zúgó orchesterének kíséretével teljesedhet ki, mert a feltámadás igaz éneke mindig a pusztulásból szárnyal fel. Válassz tehát!" Csend zuhant le az elhangzott szavak után; súlyos, tökéletes csend. Nem zúgtak többé a hallhatatlan hangok, és nem áramlott a színek néma pasztellorgonája. Állt, várt, dermedten figyelt minden, lent és fent. Dermedten álltak nyitott perspektívával a végtelen távlatok. Minden éteri forma, teremtő lehetőség egyszerre kínálkozott, és sehol sem lapult csapda vagy megtorlás. Tiszta, szabad síkok vezettek minden irányba. Fénylő, hatalmas csillagkikötők várakoztak az életnek soha nem kóstolt változataival. Ősi erők tömörültek Lilith méhében, hogy az Alkotó Szellem parancsára káprázatos mennyországgá alakuljanak. A mélyben Hades sejtelmes kapui derengtek. E derengésben transzcendens eksztázist gyújtó titkok ígérték a misztériumok beteljesülését. Csillagködök hatalmas napjai izzottak fel, mint égi tűzszemek. A makrokozmosz örvénylő széttárulása, a mikrokozmosz magába szívó szűkülése mágneses erővel vonzott öle felé. – …S a Föld, a nyomorult, krízis felé sodródó Föld is várakozott arra, hogy az Igazak száma beteljék. Várakozott a Messiásra… * A Nevezetes Névtelenség évei után, amelyeknek nincsen történetük – visszatértem, hogy megjelenítsem Őt. Örvendezzetek, mert felragyogott a csillag! Szabadító született ott, ahol legsűrűbb a sötétség! Eljött, hogy meghirdesse a Szellem uralmát és a Láthatatlan Birodalmat! Eljött, hogy Élettel győzze le a halált! A kör bezárul nemsokára. Figyeljetek! A kör: Ábrahámtól Ábrahámig. Siessetek a keskeny ösvényen át, amely még nyitva áll az új Eon felé, nehogy kint rekedjetek a Külső Sötétségben! Siessetek, mert az Igazak száma hamarosan betelik a Földön! A jelek, amelyekről az Úr korábban szólott, megjelentek.

Megjelent a kínok szakadéka s fölötte a feltámadás helye! Siessetek, mert kevesen vannak azok, akik megmaradnak; akik az Úr nevét és számát hordoznák és a többiek, akik elvesznek: "a gőzhöz hasonlóak, a tűzhöz hasonlóak, a füsthöz hasonlóak; égtek, izzattak, és elhamvadnak."