1 Szepes Erika Jázmintea Este fél tíz. Telefoncsengés. – Kicsit késő – gondolom, és kényszeredetten felemelem a kagylót. A Für Elise szól belőle, géphangon, az első periódus, végtelen ismétlődésben. Hiába hallózok: csak a megszakítatlan gépzene. Ki lehet az, és miért küld nekem zenét? És miért éppen a Für Elisét? Motyogó kérdéseimre nem jön válasz, valószínűleg véletlen volt. Másnap, ugyanabban az időben, megszólal a telefon, és benne a Für Elise. – Van érzéke a rítusokhoz - , gondolom elismerően, én, akinek az életem gyermekkoromtól csupa rutin és rituálé. A rutinok megkönnyítik, a rituálék széppé teszik. Gyermekeimtől hajdan, most már unokáimtól is ugyanazzal a magam kitalálta mondókával köszönök el, ha jelen vannak, a fülükbe súgom, ha csak éjjeli magányomban készülök elaludni, magamban mormogom el.. Ha új ruhát, cipőt, ékszert vásárolok, először mindig neki, az Elérhetetlennek veszem fel, hogy a szeme villanásából érezhessem, tetszik-e, és ha igen, találkozásaink alkalmával viselem, ha nem, a hétköznapok nélküle folyó idejében. Ha éppen van Elérhetetlen az életemben, ülök a telefon mellett és rituálisan nem tárcsázok, ha beledöglöm is, mert nem akarok én kezdeményezni, csak ülök a telefon mellett és bőgök. Nem akarom, hogy visszautasítsanak, ha én ajánlok fel egy találkozást, mozit, hangversenyt, nem akarom azt hallani, hogy „nem érek rá, egy fontos emberrel találkozom”, vagy „ egy előadásra kell mennem”, vagy „ opponens vagyok egy védésen”, vagy „családi esemény lesz”, csak ülök és bőgök a telefon mellett. Amíg meg nem szólal. Harmadnap este is megszólalt. Most már beszélni kezdek hozzá: - Nem szép ez a géphang, hamis is, miért nem veszed fel zongorával? De még így is milyen kedves ötlet, hogy zenével kívánsz jóéjszakát! Hogy nem szólsz, csak zenével üzensz, ez a legszebb jóéjszakát! Személyessé váltam, a telefonáló még nem. Megbontottam a frissen kialakult rítust. Biztosan nem hív többet. De hívott. Másnap pontban fél tízkor. Megint nem szól, csak recsegteti azt az átkozott zenemasinát. Szóra kell bírnom. - Kedves ismeretlen telefonáló – bár remélem, hogy ismerős vagy -, meg kell vallanom, telibe találtál ezzel a Für Elisével. Miért éppen ezt választottad? Jeleztem valaha neked, hogy nekem is megvan a magam Für Elise történetem, nemcsak Szabó Magdának? Van türelmed meghallgatni? A gépzene rendületlenül zörög, de emberi hangot nem hallok. - Hát jó. Amíg tartod a vonalat, és én azt meghallom, mert ha leteszed, megszűnik a Für Elise, elmondom az én történetemet is ezzel a bugyuta kis darabbal. A legvadabb kamaszkoromban történt, mint csaknem minden, ami meghatározta az életemet .A kötelező zongoradarabok közé, a legnagyobb tiltakozásom ellenére is, fel kellett vennem Beethovennek ezt a gyermekekhez leguggoló darabját, és amikor ellenérzésemnek hangot adtam, - milyen finoman fejezem ki magam! pedig elég modortalan megnyilatkozás volt -, tanárom azzal vágott vissza, hogy beleillik a B-betűs zeneszerzői kánonomba, akiket kizárólagossággal vagyok hajlandó játszani és hallgatni. – De ez gügyögés! – fakadtam ki, és valahányszor otthon gyakorolnom kellett, a darab iránt érzett undor még az önsajnálat könnyeit is kifakasztotta. S a Beethoven-művek, élükön a Für Elisével, de még az Örömódával is, kezdtek kiesni a B-s protokollból. A Nagy Fúgát azért még meghallgattam. Meg a Razumovszkij-kvartetteket is. Eddig a Für Elise-drámának csak az előtörténetét hallhattad, kedves Ismeretlen. A kibontakozás már többszereplős. Ha még bírod, - és hallom, hogy nem szakítottad meg a zenét-, akkor folytatom. Milyen jó tudni, hogy ott ülsz, lábadat lógázva, esetleg rágyújtasz egy cigarettára, és figyelsz. Csak engem figyelsz. Közepes szellemi teljesítményű, de igen élénk társadalmi tevékenységet – értsd levelezés, puskagyártás, súgás – folytató, csupa lány osztályunkban egyszer az egyik tanár igazságtalanul vádolt meg valakit azzal, hogy puskázott. Intőt is adott neki. A szünetben
2 odamentem a tanárhoz, és kimentettem a mellettem ülőt azzal, hogy nem puskáért hajolt le, hanem az én titkos naplómért, ami kiesett a táskámból és az ő lába alá sodródott. A tanár, teljesen váratlanul, visszavonta az intőt. A közelben figyelő-sugdolózó lányok közül kivált akkori legjobb barátnőm – akiről első gimnáziumban még nem lehetett tudni, hogy ez a barátság a maga vetélkedéseivel, viszályaival, féltékenykedéseivel a mai napig fennmarad, sőt, egyedüli kísérője és érzékeny pontja lesz az elkövetkező évtizedeknek – odalépett hozzám és ezt mondta: most már érti, miért kedvel engem az iskola elsőszámú férfiidolja, az én első számú Elérhetetlen szerelmem. Nagyon pontosan emlékszem szóhasználatára; ezt mondta: kedvel, nem azt, hogy szeret, vagy netán tetszem neki. Egyszerűen kedvel, mint egy franciakrémest. X, nevezzük őt a nemét meghatározó kromoszómájáról így, mindig tudatosítani akarta bennem, - a szegény hülyének kijáró empátiával figyelve vergődésemet és igyekezetemet azért, hogy ne csak kedveljenek, hanem nőként szeressenek is -, hogy minden küszködés hiábavaló, engem egy Y kromoszómájú csak kedvelhet, legfeljebb tisztelhet. Úgy éreztem, ennél rosszabb nem történhet egy nővel. Te olyan tiszta és jó vagy – rajzolta képemet az érinthetetlenségig ideálissá -, hogy valahányszor rád gondolok, mindig úgy látlak magam előtt, hogy ülsz a zongoránál, fehér madeira blúzban, és a Für Elisét játszod – mondta negédes mosollyal. Soha nem volt fehér madeira blúzom – szerencsére. Ha szüleim sejtették volna, hogy ugyanabba a stílusrétegbe tartozik, mint a sötétkék rakott szoknya és a magasszárú fűzős cipő, biztosan megteremtették volna a lehetőséget arra, hogy ünnepnapokon belegyömöszöljenek. De feltehetőleg valami úri huncutságnak gondolták, így ettől megkíméltek. X látomása rólam – kislány a zongoránál, fehérebb az orgonánál – egészen felháborított. Soha senki nálam jobban nem gyűlölte ezt a Beethoven-opust: megtestesítette mindazt, amilyen nem akartam lenni: tiszta, szeplőtelen, erkölcsös, szerény, visszavonhatatlanul anti-nő. Inkább szent, mint a Végzet Asszonya. Az osztályban úgyis valami efféle képzet alakult ki rólam: volt egy rendszeresített küret-kasszánk, amibe mindenki köteles volt, rutinszerűen a havi zsebpénz birtokba vételekor, befizetni valamennyi összeget, nem volt kötött díjszabás, kinek-kinek anyagi lehetőségeihez mérten, ellenőrzés nem volt. Akinek azután szüksége lett pénzre – akkortájt a perorális antikoncipienseket, ahogyan prűd biológiatanárunk mondta, hogy mondja is, de ne is mondja, tehát a fogamzásgátló tablettákat nem ismertük, a mechanikus védekező eszközöket pedig szégyen volt a patikában kérni – egy elvégzendő kürethez, egyszerűen kivette a küret-kasszából a megfelelő összeget. A küretkassza egy emlékkönyv- lakattal lezárt ládika volt, kulcsa a heti ügyeletesnél, helye pedig az osztálynak mintegy szimbólumát képező kitömött nyúl alatti posztamens üregében, amelyet csak három oldalról fogott közre deszka. Hogy a hátsó, negyedik oldalt eleve nyitottra tervezték-e, spóroltak az anyaggal, vagy valaki hazavitte gyúródeszkának, azt sosem derítettük ki. Mikor már erősen szégyelltem, hogy még egyszer sem vettem ki pénzt a küret-alapból, egyszer rendkívül látványosan – dübörögve a magasszárú cipőmben, szándékosan megbotolva a posztamensben, hangosan csörgetve a kulcsot – kiemeltem valami pénzt, a többiek összenéztek, és elégedetten sugdolózni kezdtek. Amint azonban egyedül maradtam a teremben, lopva, halkan, észrevétlenül, visszacsempésztem az összeget a kasszába. Feltaláltam a lopás fordítottját. Barátnőm mit sem érzett az általa okozott feldúltságból, átölelte a vállamat, amitől borzadva elhúzódtam: nem szoktuk érinteni egymást, máig sem; könnyen adok puszit távoli ismerősöknek vagy teljesen közömbös embereknek, de a számomra kedveseket sohasem érintem testközelből. Kivéve az első Elérhetetlent, akit testileg illetni nagyonis szerettem volna. Mintha folyamatosan átélném azt a Thomas Mann által tökéletesen megfogalmazott gátlást, ami távol tartotta Hans Castorpot attól, hogy homlokcsókot váltson Madame Chauchat-val, akivel egyszer, egyetlen egyszer megadatott neki másféle csókot váltania.
3 - Itt vagy még, türelmes Ismeretlen? Vagy eleged van a pöttyös és csíkos lányregényekből és leteszed a kagylót? Hát kellett ez nekem? Minek provokáltam? Persze, hogy letette. Lehet, hogy örökre. De az örökre csak két napig tartott. Az undok telefoncsengőt fél tízkor már a szférák zenéjének hallottam, rohantam, és felkaptam a kagylót. - Milyen jó, hogy nem untál rám, kedves és még kedvesebb Ismeretlen, akkor most ott folytatom, ahol szenvedéstörténetemet abbahagytam. X-nek érdekében állt, hogy Orléans-i Szüzet faragjon belőlem: kettősünkben – bár a szellemi egyenrangúság tételezése volt az alapja: ha ő a gimnáziumi pályázaton Pilinszkyvel indult, én az országos versenyen Bartókkal, ha ő egy diákköri szimpóziumon Freudot alakította, én Norbert Wienert – ő akarta képviselni a Végzet Asszonyát. Ehhez hozzásegítette az én szüleim puritán nevelése és öltöztetési gyakorlata, míg ő, áruháztulajdonos külföldi rokonaitól a legmodernebbtől éppen csak egy héttel elmaradt divatos ruhákat kapta csomagban. És micsoda ruhaköltemények érkeztek a messzi Nyugatról! Szokatlan színösszeállítású jersey-komplé sötétkék- királykék – türkiz árnyalatokban csíkozva, (nekünk annak idején a Lányok Évkönyve, meg a Nők Lapja divatrovata és a Füles azt tanította, hogy kéket zölddel soha!), szürke-rózsaszín kosztümök, lengőszárú trapéznadrágok, tubus-ruhák, amelyek elnevezésüket a szabásvonal nélküli ruhatest fölé varrt hosszú, álló nyakról kapták, több kemény alsószoknyával két busz-ülésnyire szélesített szoknyák – derekukra széles, piros gumiöv illett. De a legcsábosabbak az estélyi ruhák voltak, melyeket nyilvánvalóan nem tizenéveseknek terveztek, mert több volt rajtuk a kivágás, mint az anyag, szorosan, testhezállón, flitterektől-gyöngyöktől csillogtak, a legelképesztőbb színekben: citrom és narancssárga, világoszöld, rózsaszín – ezek voltak a nálunk még teljesen ismeretlen UV-színek. A baj csak az volt, hogy mindegyiket az akkor legfelkapottabb manöken, Twiggy alakjára méretezték, , aki közismert botsáska-figurája miatt belefért volna akár egy szemüvegtokba is. Én az estélyikkel nem kísérleteztem, tisztában lévén a botsáska és az elefántfóka közti méretkülönbségnek, de azt a háromféle kékből komponált jersey-komplét megkívántam, fel is vettem, rám is ment, és X engedélyével hazavittem megmutatni a szüleimnek, hogy esetleg vegyük meg X-éktől, hiszen ők nemcsak viselésre, hanem eladásra is kapták. X anyja egyedülálló özvegyként, egyetlen rokkantnyugdíjból tartotta el leánykáját, és évekig járt ugyanabban a lyukas talpú cipőben, foszladozó kabátban, csakhogy az ő Csikágóban született magzata minden szempontból kiemelkedjék, és messze, lehetőleg Budára kerüljön innen, és budai úriasszony lehessen. Ez a terve végül többszörösen megvalósult, de a messzire repített leány lélekben is messzire távolodott tőle. De én még csak itt tartok, a háromszorkék komplénál, állok benne szüleim előtt, majd anyám szólal meg először: - Nem tudtam, hogy jampec akarsz lenni .- Szegény anyám nem tudta, milyen korszerűtlen, nemcsak ízlésében, de szóhasználatában is, hiszen ekkor már a diáknyelv és a köznyelv jampivá szelídítette az idegen hangzású jampec szót. A háromszorkék minden estre visszavándorolt X-ékhez. További sorsáról nincs tudomásom. X a különbséget mindig gondosan és számítóan hangsúlyozta. Ha délutános tanítás utánra beszéltünk meg házibulit, megállapodtunk abban, hogy mi lányok mindnyájan egyformán, köpenyben megyünk , ne legyen senkinek előnye egy jobb ruhában. Mivel az utolsó óra testnevelés volt, X felmentést kért, hazament és átöltözött. Mi többiek, betartván a megállapodást, becammogtunk a kék köpenyben, fehér gallérral, megkötős övvel, fejünkön az iskola jelvényével ékített svájci sapkában. X már ott feszített: a szeme színéhez hasonló fűzöld ruha volt rajta, a nyakpánt alatt csepp alakú kivágásokkal – meglehetősen kihívó volt. Célt is ért vele: én partnert hívtam ugyan, az első számú Elérhetetlen szerelmem - aki akkor már féléve tragikus hirtelenséggel kilépett az életemből és a magáéból is - barátját, aki vállalta mellettem a Lovag szerepét, haza is kísért, a lovagiasság szabályai szerint, fél
4 tizenegykor: ez volt a hónapban az apám által megszabott kimenőnapom, és az is csak eddig terjedt. A Lovag meghajolt és elment. X másnap felhívott telefonon, hogy a Lovag a bulin hagyta a pulóverét. - Nem baj – mondom, - úgyis találkozunk ma a baráti társasággal a Kis Bohém presszóban, majd odaviszem neki. - Nem kell – felelte X diadalmasan. – Ma én találkozom vele, nem megy a Kis Bohémba. Így hozta tudomásomra, hogy ideiglenes Lovagom visszament a buliba, és ott ő, X, aki azzal az eltökélt szándékkal ment az esti mulatságba, hogy ott mindenképpen fiúra tesz szert, meg is fogta a Lovagot. A Lovag jól bejáratott ifjú hím volt, az udvarlást a következő bulin egészen felnőttesen művelte: mindnyájunk szeme láttára belecsókolt a fűzöld ruha minden egyes csepp alakú kivágásába. Én ilyet még nem láttam, és jóllehet, a Lovag nem kellett volna másra, mint amire használtam: lovagi szolgálattételre, mégis valami mély keserűséget éreztem, és rádöbbentem a feloldhatatlan ellentmondásra a fűzöld ruha csókalakú cseppjei és a fehér madeira blúz között. Ettől kezdve még jobban utáltam a csak virtuálisan létező madeirát. - Itt vagy még, Ismeretlen Hercegem? – súgtam bele a telefonba egy olyan megszólítást, amit az életben soha ki nem mondtam, de ez a kamaszkori történet a maga Lovagjával, az első Elérhetetlen okozta kiheverhetetlen veszteséggel, különös, ködös hangulatba varázsolt, engem, a mesélőt, de nem lehettem biztos abban, hogy a hallgatót ugyanúgy elragadja, s főként, hogy a hallgató azzá válik, akivé szeretném, és amit még a telefonba sem mertem mondani, a második Elérhetetlenné, ezért költöttem át Herceggé. A választ a Für Elise tovább nyekergő géphangja adta – még ott volt. - Akkor most lehet, hogy már rólad lesz szó, Hercegem. Mert hogy sok idő telt el, X skalpokat gyűjtött, én újabb nagyvadra lestem; úgy tűnik, ez az én sorsom – karmám, mondaná a sokirányúan tájékozott X -, hogy mindig az elérhetetlent akarjam elérni. Az első utáni második Elérhetetlen egyszer megajándékozott egy kicsi, sárga pléhdobozzal, amiben – ahogy engem, az ínyenc és nagyvilági élvezetekben járatlant felvilágosított - jázmintea volt. Együtt nyitottuk fel a dobozt, amiből illatos, száraz, fehér virágszirmok hullottak ki. - Ez illik hozzád – mondta nagyon kedvesen. Agyamban azonnal előjött a megfelelő kép: fehér, finom, illatos, hervadt – mint a madeira blúz. És mint a Für Elise. Halkan kérdeztem az elérhetetlentől: -- Te is úgy gondolod, hogy ez olyan, mint a fehér madeira blúzban eljátszott Für Elise? -- Pontosan -, mondta ő, - honnan jutott ez eszedbe? Éppen ilyennek látlak. Megrendültem. Tehát amikor X bántani akart, nem is bántott. Csak meglátott bennem valamit, ami, úgy látszik, a lényemhez tartozik, hiába próbálok szabadulni tőle. Elmeséltem neki a Für Elise és a madeira blúz történetét, amin mosolygott, és ezt mondta: -- Nem is olyan hülye a barátnőd. -- Hát, remélt Hercegem, ez az én Für Elise történetem. Kattanás, letette. A kattanás a bizonyosság hangja volt: nem fog felhívni többé. Túl sokat adtam magamból ahhoz képest, hogy a telefon másik végéről csak a torzítottságában már nem is olyan gyűlöletes zene szólt. Rosszul aludtam, egész nap azt vártam, megszólal-e az az átkozott masina. Nem szólt. A rituálé megszakadt. Na, hülye, megint elszúrtad – bőgtem el magam. Három nap múlva megzendült a szférák zenéje. Kagylót fel – géphang, Für Elise. Sírva motyogtam bele: - Herceg, te vagy az első, aki tudod, hogy engem úgy kell szeretni, hogy következetesen jelen légy, de mindig hagyjál egy kis kérdőjelet a „biztos” szó mellett. Hogy maradjon el egy-két telefon, hogy ne leplezd le magad mindig, hogy ne
5 nyilvánulj meg mindig, hogy én csak sejthessem, hogy csak remélhessem, hogy te vagy. Mert így vagy olyan, mint én. Aki kamaszkoromban felhívtam az első Elérhetetlent, és nem szóltam bele a telefonba. Csak a hangját akartam hallani. Aki – ha téged betegnek tudtalak – feltettem neked a kedvenc zenédet, és a kagylót szó és magyarázat nélkül, odaemeltem a lemezjátszóhoz. Aki – a megismerkedés után – verset írtam arról, milyen az a szerelem, ami elől menekülni akarok. Nagy pillanat jön, vágyott Hercegem, mert ezt még senki nem ismeri, de neked most el fogom mondani. És, mintha marathóni verseny után volnék, szinte megelőlegezve a vers szövegét, szaggatottan zihálni kezdtem: „Ha rohanok néhány sarkot, és megkerülöm ott a tömböt, - lassíthatok, - kifújhatom magam, - és közönyös ártatlansággal – és egy féligrágott almával – szembejöhetek veled.” Gondolod, Herceg, hogy a Für Elisét ilyen rejtekező lányok zongorázták? Gondolod, hogy ennek ismeretében is hozzám illő a jázmintea és a fehér madeira blúz? Kattanás. Megint akkor szakadt meg a hívás, amikor én már felmosóronggyá ázva álltam, kezemben a telefonnal, és gyóntam, gyóntam a kagylóba. Közeledett a karácsony. Gondoltam egy merészet, és azt kértem ajándékba a második Elérhetetlentől, hogy őszintén válaszoljon egyetlen kérdésemre. Azonnal igent mondott. --Te szoktál engem felhívni este fél tízkor és bejátszod a Für Elisét?- alig bírtam kinyögni. -- Nem, dehogy, miért? -- Ilyen jól tudsz pókerarcot vágni? Nem értem, miről beszélsz! – mondta igazi csodálkozással. És akkor elmeséltem neki az esti Für Elisék történetét. Megerősítette, hogy nem ő volt, biztos valamelyik titkos hódolóm. Hirtelen, ott mellette, teljesen magamra maradtam. Nem tudtam titkos hódolókról, de nem is állt szándékomban sem titkos, sem nyílt hódolókat tartani. És ha nem ő volt, ha nem az Elérhetetlen a Herceg, kinek vallottam meg életem nagy titkait? Megráztam magam, mintha ezzel a mozdulattal megszabadulhatnék a félelmek, szenvedélyek, csalódások, kétségek liánjaitól. De legbelül mégis csalódott voltam. Elvártam volna tőle, az Elérhetetlentől, hogy ily módon tegye elérhetővé magát, és nagyon szégyelltem magam, hogy valami ismeretlent árasztottam el forró, titkos szavakkal, a rituálisan ismételgetett Herceg névvel őhelyette. Eltelt néhány hónap. Valami anyagi ügyletet kellett lebonyolítanom telefonon. Álltam a készülék mellett, végighallgattam a Les Préludes első futamait vagy százszor, míg végre az ügyintéző jelentkezett. Kérte, hogy adjam meg a titkos kódomat. És akkor én ahelyett, hogy a titkos kódot pötyögtettem volna be az utasítás szerint a készülék billentyűzetébe, véletlenül megnyomtam a HOLD feliratú gombot. És akkor megszólalt a Für Elise. Ugyanazon a géphangon, hamisan, mint az én fél tízes telefonjaimban. Mögötte halk párbeszéd: az ügyintéző még egy másik ügyféllel beszél, én pedig belekapcsolódtam, hogy tartsam a vonalat, míg abba nem hagyják, és végre sorra kerülhetek. Hallgattam a hamis géphangot, mint hosszú időn keresztül oly sokszor. Közben lassan felfogtam, hogy életem legőszintébb, leggátlástalanabb szerelmi vallomásait egy telefongombnak súgtam, hónapokon keresztül. ***
