Valami már napok óta követett. Talán ember, talán szellem, vagy valami a kettő között - akárcsak én nem tudtam biztosan. Mindig csak a szemem

Valami már napok óta követett. Talán ember, talán szellem, vagy valami a kettő között - akárcsak én nem tudtam biztosan. Mindig csak a szemem sarkából láttam a vibráló fényt vagy a tovasuhanó árnyat. Most is ott volt a látóterem perifériáján. Távolságot tartó sötétség. Akkor fordult, amikor én. Akkor torpant meg, amikor én. Vadul kalapáló szívem ellenére lassítottam, és leszidtam magam azért, amiért túl messzire merészkedtem a megszentelt földtől. Túl sokáig időztem a kedvenc helyemen. Közeledett az alkonyat, a veszélyes idő, amikor elvékonyodik a tér, szabadjára engedve a mohó és kapzsi lényeket, hogy betörjenek a világunkba és megszerezzék azt, ami után olyannyira epekedtek. Kilencéves koromban apám megtanított, hogyan védekezzek az élősködő szellemek ellen, de én megszegtem a fő szabályát. Szerelmes lettem egy kísértett férfiba, és kinyílt egy ajtó, ami beengedte a Másokat. Rám talált a gonosz. Egy autó dübörgött végig az utcán, és még ez a természetesnek számító hang is megrémisztett. A motorhang egyre messzebbről hallatszott, az utána következő síri csend azonban kifejezetten vészjóslónak tűnt. A reggeli csúcsforgalom már lement, az utcán szokatlanul kevés gyalogos és kocogó tartózkodott. Szinte az egész járda csak az enyém volt. Mintha minden eltűnt volna a háttérben, saját világom leszűkült a lépteim kopogására és a szívem kalapálására. Áttettem a bevásárlószatyrot a másik kezembe, és közben balra pillantottam, ahol a nap felkelt az Ashley folyó fölött. A sokszínű ég olyan volt, mint egy kihaló tűz parázsa, a fény aranyra festette a Templomok Városának egét tarkító templomtornyokat. Jó volt hazatérni a szeretett Charlestonba, de azóta sem tudtam feldolgozni a Blue Ridge-hegység lábánál végzett temetőrestaurálás közben átélt érzelmi és fizikai traumát. Persze más oka is volt annak, amiért

*8

A MANDA S TEVENS

nem tudtam sem enni, sem aludni. Egy mélyen rejlő érzés, ami számos álmatlan éjszakát okozott. Vettem egy mély lélegzetet. Devlin. Képtelen voltam kiverni a fejemből és a szívemből a kísértett nyomozót. Már a puszta gondolata is olyan volt, mint egy sötét ölelés vagy egy tiltott csók.

Akárhányszor

lehunytam

a

szemem,

mindig

hallottam

arisztokratikus, lassú és vonzó hangsúlyát. Minimális erőfeszítéssel fel tudtam eleveníteni a számra tapadó tüzelő ajkát... A nyelve mézes ízét... És a jóleső felderítő útra induló kezét... Gyorsan visszatereltem a gondolataimat az utcára, és átnéztem a vállam fölött. Akármi is követett, már eltűnt, ahogy a félelmem is, amint közelebb értem a megszentelt földhöz. Abban a pillanatban egy madár csipogott valahonnan a magasból, olyan riadt volt a hangja, hogy azonnal megtorpantam. Egyszer már hallottam ezt a trillázó éneket, este egy párizsi udvarban. Semmihez sem lehetett hasonlítani a szerenádot. Kellemes és álmatag volt, akárcsak egy meleg és gyertyafényes köd Fülemülére tippeltem, de azok Európában őshonosak, ezért már jóval tél előtt meg kellett volna kezdeniük az Afrikába vezető ötezer kilométeres utat. Az énekesmadarat hallgatva buja és egzotikus illat szállt felém Sem a hang, sem az illat nem passzolt a városhoz - talán ehhez a világhoz sem és hirtelen figyelmeztető bizsergést éreztem a fejemen. Suttogást hallottam, ezért megfordultam, és azt hittem, Devlint látom az árnyékban, mint amikor a találkozásunk estéjén váratlanul előbukkant a ködből. Láttam magam előtt - rejtélyes idegenként; vészjóslóan jóképű volt, mintha a kamaszkori fantáziavilágomból lépett volna elő. De Devlin nem volt mögöttem. Ilyenkor még egészen biztosan a rendőrségen ücsörög. Csak a levelek zizegését hallottam, nyugtattam

A

PR Ó FÉT A

9

magam. És a vágyam képzelt suttogását. Hirtelen gyereknevetésre lettem figyelmes a távolból, amit egy halk dallam követett. Valamiért ismerősnek tűnt a hang, pedig soha nem hallottam korábban, és Devlin halott lánya jelent meg lelki szemeim előtt, mintha csak előttem állna. Apa biztos emlékeztetett volna a szabályokra. Felmondtam őket magamban, miközben lassan megfordultam és farkasszemet néztem az alkonyattal: Soha ne vegyél tudomást a holtakról, soha ne tévedj messzire a megszentelt földtől, nagy ívben kerüld el azokat, akiket kísértenek, és soha, de soha ne kísértsd a sorsot! A szellemlány hangja egyre közelebb jött: Gyere és keress meg, Amelia! Nem tudom, miért nem hagytam figyelmen kívül, és miért nem folytattam az utam. Biztosan megbabonázott. Ez volt az egyetlen értelmes magyarázat. A fülemüle hangosan dalolt, amikor letérve a járdáról egy díszes kapujú, fallal körbevett magánterülethez vezető szűk sikátor felé igyekeztem. Bementem és ezzel vállaltam, hogy akár le is lőhetnek birtokháborítás miatt. A charlestoniak imádják a fegyverüket. Csakhogy sem a veszély, sem apám szabályai nem állíthattak meg a különös hipnotikus varázs hatása alatt. Shani szelleme hónapokkal ezelőtt próbált először kapcsolatba lépni velem, amikor Devlin mellett lebegett. Azért követett hazáig azon az első estén, és hagyott ott egy apró drágaköves gyűrűt a kertemben. Az a gyűrű egy üzenet volt, ahogy a szív is, amit az ablakomra rajzolt. Közölni akart valamit... Erre! Siess! Mielőtt ideér... Kirázott a hideg. Mindenütt veszély leselkedett rám. Éreztem, ahogy körbevesz, de csak mentem előre, követtem a fülemülét és a szívfájdító illatot, egy bukszusokból és legyezőpálmákból álló labirintuson át, tele liget szépével és csillagbalzsammal. Egy kút csörgedezése eggyé vált Shani földöntúli nevetésével, és a pihék is égnek álltak a tarkómon, amikor

*10

A MANDA S TEVENS

meghallottam az énekét: Éhes volt a róka, Bement a tyúkólba. Megadta az árát, Eltörték a lábát. Már évek óta nem hallottam ezt a szörnyű mondókát, ráadásul Shani ártatlan éneke még morbidabbá varázsolta a sorokat. Leküzdöttem a vészjósló bódultságot, és tovább igyekeztem a kapu felé majd arra lettem figyelmes, hogy testet ölt mögöttem... Először csak vibrálás látszott, majd lassan felvette egy gyermek alakját miközben egyre hűvösebb lett a kertben. Féltem - sőt rettegtem - és tudtam, hogy veszélyes területre merészkedtem. Tudomást vettem a halálról, és kísértettem a sorsot. Abban a pillanatban egyik sem számított. Képtelen voltam hátat fordítani.

Nem tudtam levenni a szemem az utamat elzáró törékeny szellemről. Kék ruhát viselt, hozzá illő szalaggal a hajában, a derekán futó csipkecsíkban pedig egy szál jázmin díszelgett. Az apró arcába hulló kócos tincsek olyan bájt kölcsönöztek neki, hogy a lélegzetem is elállt. Lágy, ezüstös és átlátszó aura övezte, mégis tisztán láttam a vonásait. Magas arccsontja, sötét szeme és kávébarna arcbőre tökéletesen illett kreol örökségéhez. Mintha az édesanyját láttam volna a tekintetében; Devlint nem. A Goodwine-vonal jóval dominánsabb volt. A szellemlány kihúzta a jázmint a csipke alól, és felém nyújtotta. Eszemben sem volt elvenni. A legjobb, ha észre sem vesszük a szellemeket, és úgy teszünk, mintha nem is látnánk őket. Csakhogy már túl késő. A kezem önálló életre kelt, felemelkedett és a virágért nyúlt.

A

11

PR Ó FÉT A

A szellem közelebb lebegett - túl közel -, és hirtelen megcsapott az apró alakjából sugárzó halálos fagy. Ujjaim végig- simították a kezében lévő virágot. A szirmok igazinak tűntek, melegek és puhák voltak, mint a saját bőröm. Fogalmam sincs, miért. A szellem odaátról hozta magával, ezért a virágnak el kellett volna száradnia. A tiéd. Nem beszélt, mégis hallottam. Hangja kedvesen és líraian csengett, akárcsak egy kristályharang halk csilingelése. Az orromhoz emeltem a jázmint, hogy beszívjam kábító illatát. Segítenél nekem? -

Segítsek neked... hogyan? - hallottam saját magam. Hangom

távoli és tompa volt, mint egy visszhang. A szellemlány a szájához emelte apró ujját. -

Mi a baj?

Mintha kissé elhalványult volna a kertben feltámadó szellőtől. Szívem még mindig vadul kalapált, a számból távozó pára mutatta lélegzésem ritmusát. Vas ízét éreztem a számban, mintha beleharaptam volna a nyelvembe, de nem éreztem fájdalmat. Igazából semmit sem éreztem a jeges feleimen kívül, ami a mellkasomtól egészen a végtagjaimig lebénított. A jázmin kicsúszott az ujjaim közül, amikor a tarkómon lévő összes kis pihe az égnek meredt. Síri csend vett körül. Semmi sem mozdult a kertben, csupán a szálló köd. Meredten néztem, ahogy közeledett felém, úgy tekergett

és

vonaglott,

mint

egy

megbabonázott

kobra.

Az

idegvégződéseimen cikázó feszültség elviselhetetlen volt, mintha a legkisebb érintés is összeroppanthatna. Az érintkezés cseppet sem volt kellemes. Inkább gyors és brutális, olyan erővel taszított hátra, hogy az egyensúlyomat is elveszítettem. Megbotlottam egy kisebb kerti szoborban és elterültem a földön. A

*12

A MANDA S TEVENS

kerámiaangyalka hangosan csattant a kövön, amikor hirtelen hangokat hallottam kiszűrődni a házból. Biztos voltam benne, hogy a lakók is hallották a lármát, mégis a járdára összpontosítottam. Egy újabb elem öltött alakot a kertben, majd fölém szállt és halott tekintettel meredt rám az egyre sötétebb alkonyatban. Mariama. A szellemlány anyja. Devlin halott felesége. Egy másodperc alatt megvizsgáltam fátyolszerű ruháját, csupasz lábát és a hátára omló gyönyörű fürtöket. Nem beszélve a mesterkélt mosolyáról. Rémisztően vonzó volt. Mariama titokzatossága még a halálban is átható és tapintható volt. Akárcsak a ravaszsága. Eszembe jutott, amit Devlin mesélt róla egyszer. Mariama szerint az emberek ereje haláluk után sem csökken. A rossz és hirtelen elmúlás dühös lelket szül, amely elég erőt kölcsönöz a visszatéréshez és az élők zaklatásához, sőt, bizonyos esetekben leigázásához. Gyakran tűnődtem azon, hogy vajon ez volt-e az ő szándéka is. Csak hogy magához láncolja a bánattól és bűntől kínlódó Devlint. A melegéből és az energiájából táplálkozott a tér ezen oldalán, de ha Devlin elengedi és elfeledi, akkor egyszerűen felszívódik majd? Ereztem a vibrálásukat, és alaposan leszidtam magam, amiért követtem Shani és a különös énekesmadár hangját. Nem kellett volna hagynom, hogy becsaljanak abba a kertbe. Mariamának pontosan ez volt a célja. Időközben megértettem. Azért lépett be az életembe, hogy figyelmeztessen, maradjak távol Devlintől. Valami megcsípett, és csak ekkor vettem észre, hogy hangyák lepték el a kezem. Leráztam őket és feltápászkodtam. Amint levettem a tekintetem a szellemekről, dermesztő hideget hagyva maguk mögött eltűntek. Kinyílt a hátsó ajtó, és egy nő lépett ki a tornácra. - Ki van ott? - kérdezte. Egyáltalán nem tűnt rémültnek, sőt, inkább idegesnek látszott.

A

PR Ó FÉT A

13

Nem tudtam, hogy magyarázzam meg a jelenlétemet, ezért felkaptam a táskám, és elbújtam néhány azáleabokor mögé, habár szörnyen utáltam magam a gyávaságom miatt. A nő megborzongott, majd felvett egy pulóvert, és meredten fürkészte a sötét kertet. Ha nem hatott volna rám annyira a szellemekkel való találkozás, akkor biztosan felfedtem volna magam, és nem lapultam volna a bokorban, mint egy tolvaj. Kitaláltam volna egy történetet, hogy éppen a macskámat kergettem, amikor beléptem a területére, és hogy természetesen kifizetem a törött szobrot. Már éppen ki akartam nyitni a számat, amikor hirtelen megjelent mögötte egy férfi. - Mintha hallottam volna valamit - mondta a nő a válla felett, miközben a férfi is kilépett a tornácra. Szívem hatalmasat dobbant a látványtól. Azonnal felismertem a nő mellett álló férfit. Devlin volt az. Az én Devlinem. Már értettem, miért kellett a kertbe mennem. Látnom kellett őt. Mariama megjelent Devlin oldalán, és rögtön éreztem magamon jeges, gúnyos és igéző tekintetét. Haját összekócolta a szél, fátyolszerű nyári ruhája pedig kígyóként tekeredett a lábára. Átláttam rajta, mégis ugyanolyan elevennek tűnt, mint bármelyik másik élőlény. Kezét Devlin arcához emelte, majd lassan és kisajátítóan végigsimította, miközben végig engem bámult. Shanival ellentétben őt nem hallottam, mégis kristálytisztán értettem az üzenetét. Soha nem engedi el. Iszonyúan sajgott a mellkasom, amikor egy láthatatlan kéz benyúlt és megragadta a szívem. Beszívtam a levegőt, és arra gondoltam, bárcsak lelassulna a szívdobogásom, miközben egyre jobban reszketett a mind erőtlenebbé váló lábam. Valami borzalmas dolog történt velem a kertben. Teljesen leeresztettem, egy ellenséges lény kiszívta belőlem a meleget és az energiát. Pedig Apa annyiszor figyelmeztetett: A halottak bármire képesek azért,

*14

A MANDA S TEVENS

hogy újra részesei lehessenek az életünknek. Parazitaként szívják ki belőlünk az energiát és a meleget. Ha rájönnek, hogy látod őket, akkor úgy rád telepednek, mint a pestis. Sosem szabadulsz tőlük. És az életed soha nem lesz többet a tiéd. A szellem rám mosolygott, pedig ő is hallotta Apa figyelmeztetését. Shani az apja másik oldalán állt és a lábát paskolgatta, hogy figyeljen rá. Devlin rá se nézett, a szeme sem rebbent. Egyszerűen nem érezte. Fogalma sem volt arról, hogy ott van. Kizárólag a barna hajú nőre fókuszált. Mögé állt és átkarolta karcsú derekát. A nő a férfi vállára hajtotta a fejét, meghitt suttogásuk még az én rejtekhelyemen is jól hallatszott. Devlin nem úgy csókolta és cirógatta, ahogy azt egy szerelmes teszi. Inkább csak állt és fogta, miközben a kísértetek változatlanul körülöttük lebegtek. Nem tudtam sem megmozdulni, sem levegőt venni. Képtelen voltam elfordítani a fejem, pedig minden bizonnyal ez volt életem legszörnyűbb pillanata. Néhány másodperc múlva Devlin bement a házba, és a szellemek is eltűntek. A nő ott maradt és úgy fürkészte az alkonyatot, mintha érezte volna a jelenlétemet. Mozdulni sem mertem, nehogy magamra vonjam a figyelmét, pedig majd’ elepedtem azért, hogy közelebbről is lássam. Formás alakján és vállára hulló sötét, fényes haján kívül azért valami mást is láttam. Tudtam, hogy vonzó. Különleges aura és hangulat vette körül, mint a gyönyörű nőket általában. Hosszú percekig a tornácon maradt, majd követte Devlint. Lélegzetvisszafojtva vártam, míg teljesen biztos nem lettem benne, hogy egyikük sem jön vissza. Akkor kimenekültem a kertből és végigrohantam a sikátoron, és közben eszembe jutott a korábbi követőm. Annyira összezavart Devlin és a nő látványa, hogy teljesen

A

PR Ó FÉT A

15

megfeledkeztem az éberségről, és ez egyáltalán nem volt jellemző rám. A kísértetekkel való élet óvatosságot követel, de az utcán igyekezve csak a kert és az esésem járt a fejemben. Hirtelen megjelent előttem a semmiből egy árnyék, és a következő, amire emlékszem, hogy valaki durván megragadott és nekinyomott a kőfalnak, majd az alkarját a torkomba mélyesztette. A légcsövemet ért nyomás eleve ellehetetlenítette a légzést, a sikoltásról már nem is beszélve, majd az egész támadás véget is ért egyetlen szívdobbanás alatt. Amíg a gázspray után kutattam á zsebemben, a támadó hátrálni kezdett. A kar elengedje a torkomat, és hirtelen egy nagy sóhajra, majd egy hitetlenkedő kérdésre lettem figyelmes: - Amelia? Devlin. Annyira megdöbbentett a közelsége, hogy egyetlen szót sem bírtam kinyögni. Hónapok óta nem láttam, mégis majdnem minden éjszaka meglátogatott álmaimban. Ezeknek a sötét és buja álmoknak köszönhetően éltem ki minden fantáziámat, de időközben rájöttem, hogy a látomások csupán silány utánzatok voltak. Hiába nézett rám olyan döbbenten, csakis az ölelésére tudtam gondolni. És hogy mennyire hiányzik a csókja. - Jól vagy? - kérdezte aggódva. O, az a hang! Az a mély, lágy és régimódi hanghordozás volt a vesztem. Nagy nehezen nyeltem egyet. -

Igen, azt hiszem.

-

Mi a fenét keresel idekint? És miért nem szóltál? Meg is

sebezhettelek volna - mondta kissé kétségbeesetten. -

Nem adtál rá esélyt - vágtam rá védekezően. - Gyakran kapsz

el ártatlan embereket? -

Megvolt rá az okom. Éppen egy barátomnál voltam, amikor

*16

A MANDA S TEVENS

úgy hallottuk, hogy valaki van a kertben. -

Úgy érted, egy csavargó? - kérdeztem ártatlanul.

Devlin hezitált, majd így válaszolt: Igen, egy csavargó. Körbejártam a kertet, hogy elkapjam - mondta,

-

a sikátort fürkészve. - Nem láttál senkit kijönni innen? Megráztam a fejem, miközben a szívem újra vadul kalapálni kezdett. -

És az utcán? Nem ólálkodott senki?

-

Senkit sem láttam.

Sötét és szúrós tekintete még mindig engem méregetett. -

Most te jössz. Mit keresel itt?

-

Én... épp hazafelé tartottam a piacról - feleltem a magasba

tartva a bevásárlószatyrot. -

Egy kicsit eltévedtél, nem?

-

A sikátorra célzol? - Benedvesítettem az ajkam. - Én is

hallottam valamit, ezért úgy döntöttem, utánanézek. Devlin felemelte a fejét, és abban a pillanatban némi feszültséget éreztem. -

Mit hallottál?

-

Biztos őrültségnek hangzana - feleltem vonakodva.

Devlin megfogta a karom, amitől kissé megremegtem. Félig rémület, félig vágyakozás fogott el. -

Mondd el!

-

Egy énekesmadarat.

-

Egy énekesmadarat? - Más körülmények között még vicces is lett

volna a megrökönyödése. -

Olyan volt, mint egy fülemüle.

A szorítása kicsit erősebb lett, és meg mertem volna esküdni rá, hogy egy árnyék suhant el szépséges vonásai fölött. Ami persze lehetetlen. Besötétedett és már csak a szeme ragyogását tudtam kivenni, holott

A

PR Ó FÉT A

17

éreztem, hogy kényelmetlen ponton találtam el. -

A világnak ezen a részén nincsenek fülemülék - mondta. - Biztos

csak egy gezerigót hallottál. -

Igen, eszembe jutott. De amikor Párizsban voltam, minden este

fülemülék énekeltek a szálloda udvarán. Elég jellegzetes a hangjuk. Devlin hangja szigorúbb lett. -

Jól ismerem a hangjukat. Eleget hallgattam az átkozottakat

Afrikában. Még egy dolog, amit nem tudtam róla. -

Mikor jártál Afrikában?

-

Nagyon régen — motyogta, majd felemelte a fejét és felnézett a

fákra. Most én lepődtem meg. -

Miért számít, hogy milyen madár volt?

-

Azért, mert ha fülemülét hallasz Charlestonban... - Félbeszakította

magát, mert meghallotta egy kapu halk kattanását. Gyorsan magához húzott, és a kerítés mellett visszavezetett a sötétbe. Túlságosan riadt voltam ahhoz, hogy tiltakozzak. Nem mintha akartam volna. A véráramomban száguldó adrenalin kábító volt, kezemmel a kabátjába kapaszkodtam, míg egy női hang porrá nem zúzta az illúziónkat. -

John? Odakint vagy?

Amikor Devlin nem válaszolt, hátrahajtottam a fejem, hogy a szemébe nézzek. Az arcunk nagyon közel volt egymáshoz. Olyan közel, hogy csak lábujjhegyre kellett volna állnom ahhoz, hogy az ajkamat az... -

Itt vagyok! - kiáltotta Devlin.

-

Minden rendben? - kérdezte a nő aggódva.

-

Persze. Egy perc, és jövök.

-

Siess! - Hallottam, ahogy becsukódott mögötte a kapu, majd

néhány másodperccel később a ház hátsó bejárata is becsapódott. Ám

*18

A MANDA S TEVENS

Devlinnel egyáltalán nem voltunk egyedül. Egy szellő suhant át a levelek között, és határozottan éreztem a kísértetek földöntúli fagyosságát. Nem láttam őket, mégis ott voltak valahol az árnyak között, és a fátyolos hangú idegen nőhöz hasonlóan egy falat húztak közénk. Devlin még mindig fogott, de már volt köztünk egy bizonyos távolság. Egy kellemetlen szakadék, ami arra késztetett, hogy visszavonuljak. -

Mennem kell.

-

Hadd vigyelek haza - mondta Devlin. — Már majdnem teljesen

besötétedett. -

Á, nem kell. Csak pár tömbnyire lakom, és ez egyébként is békés

környék. -

A biztonság relatív.

Én ne tudnám?! -

Minden rendben lesz. - Már elindultam, amikor kimondta a

nevem, olyan lágyan, hogy teljesen figyelmen kívül hagytam a félelmem. Megfordultam és így szóltam: -

Igen?

Sötét szeme csak úgy ragyogott a gyér fényben. -

Egy gezerigó volt. Nem lehetett fülemüle.

Csalódottan bólintottam. -

Ha te mondod.

A MA NDA S TEVEN S

19

Devlin nem szólt utánam, én pedig nem néztem hátra. Érintésének melegét továbbra is éreztem, mintha a kísértetek jeges fuvallatával együtt rám fagyott volna. Számos álmatlan éjszakán át azzal győzködtem magam, hogy amíg megtartom a három lépés távolságot, addig biztosan nem jelentenek rám veszélyt a szellemei. A ma este után már nem tudtam tovább áltatni magam. Nem tettem semmit, amivel visszacsaltam volna őket az életembe. Hiába hárítottam, mégis eljöttek, és fogalmam sem volt, hogyan szabadulhatnék meg tőlük. Shani könyörgött, hogy segítsek, és hangjának emléke is arra ösztönzött. Persze távolságot kellett tartanom. Akármit is kért, nem adhattam meg neki. Akármit is akart, nem segíthettem neki. Nem vagyok médium. Nem kommunikálhattam a halállal - legalábbis szándékosan nem -, ahogy lelkeket sem kísérhettem át a túlvilágra. A szellemek veszélyesek rám nézve. Falánk paraziták. Ezt Mariama is bebizonyította az előbb. Ha lenne eszem, tudomást sem vennék Devlin kísérteteiről, ahogy a több száz másikról sem, amelyekkel az évek során találkoztam, csak belekapaszkodnék Apa fennmaradt szabályaiba, mert nélkülük semmi sem véd meg a sötét téren átkúszó alvilági lényektől. Jobb, ha sürgősen kiverem a fejemből ezt az egész nyugtalanító helyzetet... Habár... még ha sikerülne is valahogy figyelmen kívül hagynom a kísérteteket, Devlin és a furcsa nő képe továbbra is gyötörne. Semmi okom arra, hogy megcsalva érezzem magam, hiszen én szakítottam meg a kapcsolatot Devlinnel, méghozzá mindenféle magyarázat nélkül. Hogyan is mondhattam volna el neki, hogy szenvedélyünk kinyitott egy szörnyűséges átjárót a hideg és falánk kísértetek birodalmába? Nagyot sóhajtva megpróbáltam megnyugtatni magam. Inkább hálásnak kell lennem azért, hogy Devlin talált magának valaki mást.

*20

A MANDA S TEVENS

Minél hamarabb távozott, annál nagyobb biztonságban voltunk, ő is és én is. Hát nem ugyanezt tettem Thane Asherrel? Az ésszerűség természetesen nem csillapíthatta a mellkasomban sajgó fájdalmat, ahogy az otthonom látványa sem, ami jóval több volt holmi lakásnál. Egy megszentelt hely, az egyetlen egész Charlestonban, ahol távol tarthattam magamtól a Szellemeket, és elbújhattam az egész világ elől. Az árvaház maradványaiból készült keskeny charlestoni ház a telek végébe épült, felső és alsó erkélyekkel, illetve első és hátsó kerttel. Enyém volt az egész földszint, illetve használhattam az udvart és az alagsort is. Az első szintet egy Macon Dawes nevű orvostanhallgató bérelte. Egy ideig nem lakott itt, ami igencsak megkönnyítette Angus, az általam befogadott és a hegyekből hazahozott kutya helyzetét, hogy nyugodtan megismerkedhessen az új környezettel. Angus biztos meghallott, mert hangosan ugatva üdvözölt a hátsó udvarból. Odakiáltottam neki, majd becsuktam a kaput, és egy ideig csak álltam és élveztem a bódító illatos fa aromáját. Később kiülünk a kertbe, és amikor a hold kikandikál a fák csúcsa fölött, megcsodáljuk az életre kelő fehér kertet. Ez már-már rituálé, és az egyetlen olyan időszak, amikor örülök a sötétségnek. Mindig is csodáltam a falakkal körbevett charlestoni kerteket, de az enyém főleg holdfényben nyűgözött le, amikor a lepkék és a denevérek felszabadultan repdestek. Néha azt gondoltam, örökké elüldögélnék ott, és akkor álmodozhatnék egy életen át. Az általam restaurált régi déli temetők hasonlóan elbűvöltek a buja mohával és a sok kúszó borostyánnal, tavasszal pedig a sötétlila levendulákkal. A nyár édes rózsákat, a tél illatos boroszlánokat hozott. Minden évszaknak megvolt a maga halálos parfümje. Mindegyik egyedi volt, és más-más érzést vagy emléket idézett fel, de, mind a

A

21

PR Ó FÉT A

múltra és az élet gyors elmúlására emlékeztetett. Nem tudom, meddig álltam ott lehunyt szemmel, melankóliába süllyedve, miközben mohón szívtam magamba az este illatát. A gyötrelem nem eresztett, talán ezért nem vettem észre rögtön. Sőt nem is éreztem. Amikor végre kiszúrtam az alakját, nem volt több egy egyszerű árnyéknál a verandán, mégis tudtam, ki ő. És hogy mi ő. Legszívesebben azonnal sarkon fordultam volna, és kiszaladtam volna a kapun, de az izmaim nem engedelmeskedtek, ezért csak rémülten és meredten álltam. Az évek során sok szellemmel találkoztam, de egyik sem hasonlított Róbert Fremontra. Sötétedés előtt és napfelkelte után is képes volt áttörni a téren, és beszélni is tudott velem. Vagyis... úgy kommunikált, mintha beszélt volna. Nem úgy volt a fejemben, mint Shani. Hallottam a hangját. Láttam mozogni az ajkát. Fogalmam sincs, hogyan csinálta. Ahogy azt sem értettem, miért ül olyan higgadtan a menedékem lépcsőjén, ahová egyetlen szellem sem hatolhatott be. Ez volt a legijesztőbb az egészben. Egyik szabályt sem tisztelte, semmi sem védhetett meg vele szemben. Biztos voltam benne, hogy nem véletlenül bukkant fel éppen akkor. Azon az estén semmi sem volt véletlen. Sem a fülemüle, sem a Devlinnel való találkozásom, sem Shani vészjósló gyermekverse. Külön-külön mindegyik ártalmatlannak tűnt, de együtt igencsak különösek voltak. Az efféle eseményekre létezik egy szó. Egybeesés. Ahogy ott álltam és az egyre sötétedő alkonyaton keresztül bámultam a meggyilkolt rendőrt, éreztem, hogy magához húz egy sötét és misztikus valami. Egy természetfölötti rejtély, aminek talán nem is létezik földi megfejtése. Lassan

átsétáltam

a

kerten,

amelyet

teljesen

elborított

az

*22

A MANDA S TEVENS

angyaltrombiták ijesztő szürkületi illata. A lépcső alján megálltam és felnéztem a férfira. Úgy nézett ki, mint amikor először találkoztunk. Beépített rendőrökre jellemző jellegtelen öltözetével könnyedén elvegyült Charleston bűntényektől hemzsegő alvilágában. Szemét mint mindig, most is a sötét napszemüveg mögé rejtette, de így is éreztem a halál erejét a lencsék mögött. Dermesztő érzés volt. -

Amelia Gray. - Amint kimondta a nevem, úgy éreztem, mintha

egy jeges tű szurkálta volna végig a gerincemet. -

Mit keresel itt? — kérdeztem.

-

Tudod, mit. Itt az idő.

A tarkómon minden egyes szőrszál égnek állt. -

Mihez van itt az idő?

-

Ahhoz, hogy helyesen cselekedjünk. - Hangja mély és tompa

volt, mintha egy kútból beszélt volna. Kirázott a hideg, ahogy a sötét szemüvege mögül fürkészett. Próbáltam levenni róla a tekintetemet, de megbabonázott. Már el is felejtettem, milyen jóképű, és még kísértetként is átkozottul karizmatikus volt. Eltekintve a sötét bőrétől - és attól, hogy halott volt -, mindig is Devlinre emlékeztetett. Mindkettőjükben megvolt az a parázsló báj és veszélyes vonzerő. Régen barátok voltak, és szerintem a Devlinnel való kapcsolatom adott engedélyt arra, hogy Róbert Fremont belépjen az életembe. -

Sok mindenről kell beszélnünk - mondta.

-

Valóban?

-

Igen. Talán jobb lenne, ha leülnél. Kissé bizonytalanul állsz a

lábadon. Ez ilyen meglepő? Nem akartam leülni. Azt akartam, hogy elmenjen, vissza a halottak

A

PR Ó FÉT A

23

birodalmába, Shanival és Mariamával együtt. Azt terveztem, hogy elsurranok mellette és berohanok a házba, a menedékembe, de nem voltam biztos benne, hogy ellene is megvéd. Tudtam, hogy követni fog, és nem akartam elveszíteni ezt a kis darab megszentelt földet, pedig már szinte meg is történt. A lépcsőn felfelé úgy éreztem, mintha a lábaim ólomból lettek volna, a szellem kimondatlan kérése is hatalmas súlyként nehezedett rám. Nem mozdult, pedig a végén már alig vártam. Vajon miért függ egy szellem a földi szertartástól? Főleg egy olyan férfi lelke, akit meggyilkoltak. Leültem a verandára, tisztes távolságot és egy bevásárlószatyrot hagyva közöttünk. Csupán enyhe hideget éreztem a közelében, de lehet, hogy azt is csak beképzeltem magamnak. -

Egyszer azt mondtam, hogy te jelented a belépőt a rendőrségre

- mondta. -

Emlékszem.

-

Attól félek, ennél most többre van szükségem.

Én is féltem. Méghozzá halálosan. -

Légy a szemem és a fülem ebben a világban. Az élők vi-

lágában. -

Miért?

-

Mert te bejutsz olyan helyekre, ahová én nem. Beszélhetsz

olyan emberekkel, akik engem nem látnak. -

Nem, úgy értem... milyen célból?

-

Tudom, hogy közhelyes, de segíts megtalálni a gyilkosomat.

Némán bámultam rá. -

Hogyhogy ennyi mindenre képes vagy, beszélgetsz velem,

betörsz a menedékemre, olyan vagy, mintha élnél, de azt nem tudod, ki gyilkolt meg? Nem kellene ezt is tudnod? Egyszer azt mondtad, van egy

*24

A MANDA S TEVENS

képességed. És hogy ezért hívnak Prófétának. -

Sosem állítottam, hogy mindentudó vagyok - felelte, és mintha

egy kicsit idegesnek tűnt volna, talán azért, mert megkérdőjeleztem a képességét, vagy éppenséggel a korlátait. - Nem tudtam irányítani a látomásokat. Abszolút megértettem. Én sem tudtam kordában tartani a képességemet. -

Olvastál valamit a halálomról? — kérdezte.

-

Nem sokat.

-

Ez szomorú. Azt hittem, a találkozásunk után többet akarsz

tudni rólam. Kíváncsinak tartottalak. Ezek szerint tévedtem? Ezt nem hagyhattam szó nélkül. -

Azóta az éjszaka óta kicsit zavart vagyok. Majdnem megöltem

magam, emlékszel? Van egy életem és egy karrierem. De... - Vettem egy mély lélegzetet. - Egyszer utánanéztem az ügyednek. Az interneten nem találtam sok mindent rólad, Devlinnel pedig nem beszélek. Hol máshol olvashattam volna bármit is? A férfi sóhajtott egyet. -

Azt reméltem, kicsit találékonyabb leszel.

Egyáltalán nem voltam oda tőle. Azt gondoltam, bárcsak... eltűnne. -

Ebben az esetben talán mástól kellene segítséget kérned.

-

Nincs más. Sokáig keresgéltem, mire rád találtam.

Ez elgondolkodtatott. -

És hogyan találtál rám?

-

Ez nem a te dolgod.

-

Nem az én dolgom! - mondtam dühösen. - Esetleg eszedbe

jutott, hogy azért nem kerestelek fel, mert nem akartam tőled semmit? Óvatosan, figyelmeztetett egy halk hang. Egy kísértetet már magamra haragítottam az este, nem akartam egy másikat is provokálni.

A

PR Ó FÉT A

25

A szellem kis idő múlva így szólt: -

Legalább őszinte vagy. Ez jól jön még.

-

Köszi, gondolom.

-

Talán kicsit elhamarkodottan ítéltelek meg. Tudnod kell, hogy

rengeteg munkám van ebben a kapcsolatban. Kapcsolatban? Még a gondolatába is beleborzongtam. Ekkor egy szomszéd sétált el az utcán. Felnézett a házra, majd gyorsan továbbsietett. Láttam, ahogy egyszer átnézett a válla fölött. Biztos flúgosnak nézett, amiért a sötétben vitatkoztam saját magammal. Abszolút megértettem. Ha nem tudtam volna Apa szellemlátó képességéről, akkor én is kételkedtem volna az épelméjűségemben. -

Mi történt veled? - kérdeztem kíváncsian. - Azt tudom, hogy

szolgálat közben öltek meg... - Elhallgattam. - Nem baj, ha ilyen nyíltan beszélek a... ? -

Másképp nem is lehetne.

Rendben. Nem szeretnék tojáshéjon táncolva társalogni vele. Ez megint elgondolkodtatott. A belső párbeszéd kezdett az agyamra menni. Hogy férkőzhetett be ilyen könnyedén Róbert Fremont az életembe? Miért tűrtem meg magám körül ilyen készségesen? 0 egy szellem. 0 egy szellem. 0 egy szellem. Folyamatosan ismételgettem a mantrámat, miközben ő folytatta a beszélgetést. -

Hátba lőttek - mondta. - Soha nem láttam a gyilkosomat.

Másnap a Chedathy temetőben találták meg a testemet. Az Beaufort megyében van. Tekintetem továbbra is az utcára szegeződött, de közben idegesen reszkettem. Mariama és Shani is ott van eltemetve.

*26

A MANDA S TEVENS

-

Charlestoni zsaru voltál - mondtam. - Mit kerestél a messzi

Beaufort megyében? -

Én... nem tudom pontosan.

-

Hogyhogy nem tudod pontosan?

A szellem nem szólt semmit. Nem tetszett a gyomromat szorongató rossz érzés. -

Még mindig nem nagyon értem, mit akarsz tőlem.

-

Az előbb mondtam, mit akarok.

-

Tudom, de...

-

Csak hallgass ide. Gyorsan kell cselekednünk. Érted? Még-

hozzá most. Döbbenetes volt az unszolása. -

Miért éppen most? Hiszen már két éve annak, hogy lelőttek.

Róbert felnézett az égre. -

A csillagok végre felsorakoztak. Minden játékos elfoglalta a

helyét. Nem is lehetett volna titokzatosabb. -

Én is közöttük vagyok?

-

Igen.

Az árnyakat fürkészve visszafordultam a kert felé. -

És ha nem akarok ennek a részese lenni? - Akármi is legyen

ez. -

Néztél mostanában tükörbe? - kérdezte.

Ezúttal én hallgattam el. -

Nem vetted észre a szemed körüli sötét karikákat? A beesett

arcodat? A súlyveszteséged? Nem eszel, és nem alszol. Most is, miközben beszélgetünk, csökken az energiád. Hatalmas szemeket meresztve bámultam rá. -

Te kísértesz engem?

A

PR Ó FÉT A

27

Burkolt célzásai hallatán egyre vadabbul kalapált a szívem. Eszembe jutott a követőm, a rejtőzködő leselkedő, aki napokig a nyomomban járt. Most már értettem a rám törő letargiát és álmatlanságot. Fremont jelenléte leszívta az erőmet, ahogy Mariama tette korábban. Lehet, hogy az is Fremont volt? -

Segítened kell - mondta.

Lenéztem reszkető kezemre. -

Tisztában vagyok vele.

-

Amint megtaláltuk a férfit és igazságot szolgáltattunk, békén

hagylak. -

A szavadat adod rá? - Egy szellem szava. Ez újdonság volt.

-

Mi okom lenne tovább maradni? - kérdezte.

Megborzongtam. -

Azt mondtad, a férfit. Ha hátba lőttek, honnan tudod, hogy

férfi volt? -

Semmit sem tudok - válaszolta, és akkor először éreztem

benne némi bizonytalanságot. Sőt, talán egy kis félelmet is. - Azt sem tudom, mit kerestem aznap este a temetőben. -

Amnéziád van? - Micsoda bizarr kérdés.

-

Az akkori estével kapcsolatban? Nagyon úgy tűnik.

Róbert az utcát kémlelte, miközben én a profilját elemeztem. Az alkonyatban látható részletek elképesztőek voltak. Állának és állkapcsának erős vonala, arccsontjának határozott pereme és ajkainak formája. Noha tudtam, amit tudtam, mégis nehéz volt elfogadni, hogy halott. -

Érthető - mondtam és levettem róla a tekintetemet. - Olvastam,

hogy a balesetek szemtanúi képtelenek felidézni a szerencsétlenséghez vezető részleteket. Ez is hasonló. Komoly traumán estél át.

*28

A MANDA S TEVENS

-

Igen, elég kemény trauma volt - motyogta. Mi az utolsó, amire emlékszel? Úgy értem, mielőtt meghaltál.

-

Róbert hallgatott; ekkor lettem figyelmes a zavarodottságára, a belső konfliktusára. -

Emlékszem, hogy találkoztam valakivel.

-

A temetőben? - kérdeztem.

-

Nem tudom. Csak a parfümjére emlékszem. Még a halálom

után is érződött a ruhámon. -

Ezek szerint nő is lehetett a gyilkos - következtettem.

-

Lehetséges. Halványan emlékszem egy vitatkozásra.

-

Tudod, ki volt az?

Újabb hezitálás. -

Nem emlékszem a nevére.

-

Hogy nézett ki?

Megesküdtem volna rá, hogy a válasza előtt kirázta a hideg, pedig a kísértetekre nem jellemzőek a földi szokások. Biztos csak felruháztam a saját emberi érzelmeimmel. -

Nem tudom, de a parfümje...

-

Folytasd.

-

Még mindig a ruhámon van az illata - mondta már-már

csalódottan. - Most is érzem. Eszembe jutott a korábban érzett egzotikus illat, amit ugyanaz a kísérteties szellő fújhatott oda, mint a fülemüle dalát is. Ha Fremont már akkor is követett, akkor akár felőle is jöhetett az illat. Ekkor eszembe jutott valami más is. Mariama és Shani szellemét is látta? Talán azért tűnt el? Vajon a szellemek látják egymást? Tudnak egymással kommunikálni? Az évek óta bennem gyűlő kérdések egyszerre törtek fel, mégis olyan

A

PR Ó FÉT A

29

furcsa volt, hogy egy szellemnek kell feltennem őket. Még furcsább, hogy a félelmemnek már nyoma sem volt. Még mindig a varázslat hatása alatt álltam? Ismét veszedelmes területre tévedtem, és figyelmen kívül hagyva Apa intelmeit flörtöltem a veszéllyel. Egy ajtó már kinyílt, mert nem engedelmeskedtem a szabályoknak. Lehet, hogy a szellemmel való kapcsolatom is kinyit egyet? -

Milyen érzés? - kérdeztem. - Úgy értem, a tér mögött lenni.

-

Szürkeségnek hívják. A Sötétség és a Fényesség közötti helyet.

Azt mondta, hely. Nem idő. Jelentős különbség. -

Még mindig fáj? Ahol meglőttek?

-

Nincs fájdalom - felelte. - Semmi sem igazi.

-

De valamit azért érzel. Muszáj. A bosszú miatt vagy itt, vagyis

még mindig vannak benned emberi érzelmek. -

Azért vagyok itt, mert nem tudok... - Kísérteties hangja

elhallgatott. -

Mit nem tudsz?

-

Megpihenni - szólt fáradtan. - Valami itt tart.

-

És azt hiszed, ha megtaláljuk a gyilkosodat, szabad leszel?

-

Igen.

Ez elgondolkodtatott. A gyilkos utáni hajszája megerősítette bennem azt, amit mindig is gyanítottam. Nem minden szellem tör át csak azért a téren, hogy csillapíthassa az emberi melegség iránt érzett falánkságát vagy azon mohó vágyát, hogy újra csatlakozhasson az élőkhöz. Egyesek akaratukon kívül is földhözragadtak voltak. Ezek szerint Róbert Fremont is közéjük tartozott. Vajon Shani is? Ha Mariama szelleme képes volt magához láncolni Devlint a bűnével és a bánatával, akkor Shanit is ugyanazok az érzések kötötték a férfihoz? -

Látod őket? — kérdeztem.

*30

A MANDA S TEVENS

-

Kiket?

-

A többi szellemet. Mind körülöttünk vannak. Biztos ész-

revetted őket. -

Távolságot tartok.

-

Miért?

-

Mert alattomosak - felelte lenézően. - A piócák azért élős-

ködnek az élőkön, mert nem akarják elfogadni a halált. Én nem vagyok olyan. -

Hát nem ugyanezt teszed velem?

-

Csak addig, amíg szükségem van a segítségedre. Amíg nem

találok valamilyen megoldást arra, hogy továbblépjek - magyarázta. Nem akarok tovább itt maradni, mint ameddig te akarod. -

Szóval, mi legyen az első lépés?

Róbert megmozdult és felnézett az égre. Ismét emlékeztetnem kellett magam arra, hogy a különös megállapodásunk ellenére ő még mindig egy szellem, és felettébb veszélyes rám nézve. -

Követjük a nyomokat - válaszolta. - Bármerre is vezessenek.

Megértetted? -

Én...

-

Megértetted?

Majdnem ugrottam egyet. -

Igen. Megértettem.

Róbert bólintott és elfordult. -

Aznap, amikor lelőttek, volt valaki a temetőben. Valaki a

gyilkoson kívül. Meg kell találnunk azt az embert vagy embereket, és rá kell vennünk őket, hogy beszéljenek. Értetlenül néztem rá. -

Láttál valakit?

-

Nem - mondta. - De éreztem a jelenlétét.

A

PR Ó FÉT A

31

A jelenlétét. -

Ha olyan közel voltál a halálhoz, honnan tudod, hogy nem

álmodtál vagy hallucináltál? -

Éreztem, ahogy valaki átkutatja a zsebeimet. Tényleg meg-

történt, de ha nem hiszed, olvasd el a rendőrségi jelentést. Amikor megtalálták a testem, a mobilom, már nem volt nálam. -

És mégis, hogyan szerezzem meg a rendőrségi jelentést?

-

Azt mondtad, majd kitalálsz valamit, ha arra kerül a sor. Oldd

meg! Kezdtem megint félni. Ez volt életem legfurcsább éjszakája, és ez jelentett valamit. Most komolyan megfenyegetett egy szellem? Tényleg azt várja tőlem, hogy egyedül vezessek le egy gyilkossági nyomozást? És ha kudarcot vallok, és nem sikerül megtalálnom a gyilkosát, akkor egész életemben kísérteni fog? Addig szipolyozza majd az energiámat, míg végül nem marad belőlem semmi? Próbáltam higgadt maradni. -

Tegyük fel, hogy valahogy sikerül megtalálnunk... ezt a

valakit. Hogy veszed rá, hogy beszéljen? Én nem vagyok rendőr. Fogalmam sincs a vallatásról. Ráadásul iszonyú kockázatos a terved. Nem mintha neked bármiért is aggódnod kellene. -

Nem akarlak megölni - felelte.

-

Hát, ez igazán megnyugtató.

-

Amíg azt teszed, amit mondok, nem lesz semmi bajod.

Higgyek neki? A félelem ellenére váratlan izgalom fogott el. Egész életemben menedéket és védelmet kerestem nemcsak a szellemek elől, hanem a temetők kapuján kívül is. Régen foggal-körömmel ragaszkodtam az elszigeteltséghez és a magányhoz, de amióta Asher Fallsban

*32

A MANDA S TEVENS

felfedeztem a múltammal kapcsolatos titkokat, átértékeltem a képességeimet és az életemet. Hinni akartam, hogy igenis nem véletlenül látom a szellemeket. Ez nemcsak egy veszélyes örökség, hanem egy ajándék. Most pedig itt egy szellem, aki felajánlott egy komoly tervet, aminek hála végre élhetek a sötét képességemmel ahelyett, hogy megszentelt földön rejtőzködnék. Ha a Prófétának tudok segíteni, akkor talán Shaninak és Mariamának is. És akkor Devlin végre az enyém lehet... Kicsit megijedtem a gondolataimtól, ezért úgy döntöttem, mégsem teszem meg. Túl veszélyes. Ráadásul eleve butaság arról álmodozni, hogy Devlinnel talán újra együtt lehetünk. Egyébként is, úgy tudom, már a barnával van együtt. Biztos rég elfelejtette a közös múltunkat. De akkor miért küldött üzenetet aznap, amikor elhagytam Asher Fallst? Miért csaltak be ma éjjel a szellemek annak a nőnek a kertjébe? És miért érezte magát Mariama fenyegetve általam? A Devlinnel való kapcsolatunk még nem volt veszve. Egy részem tudta, hogy mindegy, mi történik, mindegy, mennyi idő telik el és hány kilométer van közöttünk, sosem lesz teljesen vége. Devlin a végzetem. Az egyetlen férfi, akire vágytam, és elérhetetlen volt számomra. Hacsak nem sikerül valahogy becsuknom azt az ajtót. A szellemet fürkészve próbáltam elhessegetni a remény aprócska fényét. -

Ha segítek, akkor kvittek leszünk, igaz? Semmivel sem

tartozom neked. Róbert Fremont elmosolyodott. -

Sose alkudozz a halállal. Nekünk már nincs mit vesztenünk.

A

PR Ó FÉT A

33

Jóval azután, hogy Fremont eltűnt, reszketve ücsörögtem a múló alkonyaiban, noha meglehetősen meleg volt az éjszaka. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy Angus ugat a hátsó udvaron. A látogatás alatt érdekes módon csendben volt, de most felizgatta valami. Rákiabáltam, de nem hallgatott el. Felkaptam a bevásárlószatyromat, és a hátsó kapuhoz siettem, miközben felelevenítettem a Fremonttal való találkozást. Néhány röpke perc alatt fenekestül felfordult az életem. Tudatosan belementem egy kísértettel való kapcsolatba. Még hogy tudomásul venni a halált! Még hogy kísérteni a sorsot! Pontosan tudtam, mit szólna Apa egy ilyen kapcsolathoz. Azon tűnődtem... vajon ő is találkozott-e egy Róbert Fremonthoz hasonló kísértettel? Eszembe jutott az öreg, ősz hajú férfi, akit a Rosehill temetőben, gyermekkorom megszentelt helyén láttam. O volt az első ilyen élményem, és azóta mindössze egyetlenegyszer láttam egy futó pillantás erejéig. Apám azt mondta, azóta retteg attól, hogy az öregember szellemét a gonosz küldte a tér másik oldaláról, hogy szemmel tartson. Vajon Apa még mindig kitart mellettem? Eltekintve attól, amit felfedett a születésemmel és az örökségemmel kapcsolatban, tudom, hogy még eltitkol előlem bizonyos dolgokat. Titkokat, amelyeket meg kell fejtenem. Kinyitottam a hátsó kaput, és bementem. Még mindig világos volt, pedig a hold még fel sem bukkant. Angus a kert közepén állva meredten bámulta a hintát, ami lassan előre és hátra mozgott. Shani? Nem mondtam ki hangosan a nevét. Nem is volt rá szükség. Nem válaszolt. A szélharangok halk csilingelésén és a szívem kalapálásán kívül semmit sem hallottam.

*34

A MANDA S TEVENS

A hinta egyre erőteljesebben mozgott. Valami volt ott. Hűvöset éreztem, és ahogy ott álltam, egy illat csapta meg az orromat. Nem az az egzotikus parfüm, hanem a Shani jelenlétére utaló már-már ismerős jázminillat. Megint elkísért hazáig, de valamiért nem akarta vagy nem tudta felfedni magát. Talán Mariamától tartott? Ebbe bele sem akartam gondolni. Egy gyerek - akkor is, ha szellem - félt a saját édesanyjától. En biztosan féltem Mariamától. % - Shani? - Suttogva kimondtam a nevét. Néma csend. Mozdulatlanul figyeltem az előre-hátra lengedező hintát, és magam elé képzeltem a kislány lobogó haját és hullámzó kék ruháját. És édes nevetését. Vajon Devlinnek hányszor jutott így eszébe a kislánya? Hányszor ébredt fel úgy, hogy a karjában tartja őt, majd a következő másodpercben a fájdalmas jelenben találta magát? Valószínűleg újra és újra átélte a halálát abban a két évben, amióta nem volt vele. Ahányszor csak felébredt egy álomból, a puszta kétség- beesés fogadta. Elszomorodtam. -

Tudom, hogy itt vagy - szóltam halkan.

A tűzzel játszottam, és már hallottam is apám rosszallását. Mit csinálsz, kislányom? Miért szeged meg a szabályokat? Hát még mindig nem tanultad meg a leckét? A Mások odakint vannak. A Gonosz is odakint van. A halál tudomásul vételével olyan erőket ösztönzői, amelyekről semmit sem tudunk. Ha egyszer bejutnak, akkor többé nem eresztenek. Az életed soha nem lesz a régi... Angus, akárcsak én, meredten állva bámulta a hintát, de a szellem

A

PR Ó FÉT A

35

jelenléte ellenére sem morgott. Mintha... megbabonázták vagy hipnotizálták volna. Hogy hívják? Úgy hallottam a kérdést, mintha hangosan kimondta volna, pedig a kertben csak a szélharangok lágy muzsikája és a tölgyfák leveleinek zizegése hallatszott. -

Angus.

Hangom felrázta a hipnózisból, és odajött mellém. Hideg orrával bökdöste a kezem, és szomorúan nyüszített. A kert gyér fényében is jól láttam az orrán lévő szörnyű sebhelyet, és a levágott füle helyén virító csonkokat. Végigsimítottam a hátát, amelyen még mindig felállt a szőr. Bántotta a rossz ember? Csak nem rémületet hallottam? Vagy csak egyszerűen Shanira vetítettem a saját félelmemet? -

A rossz ember?

Mintha a fák is megborzongtak volna, majd hirtelen nyüszítésre lettem figyelmes. Reszkető kézzel tovább simogattam Angus szőrét, de tudtam, hogy nem tőle jött a hang. -

Ki a rossz ember? - kérdeztem óvatosan.

Újabb nyüszítés. -

Oké, oké - suttogtam, hogy megnyugtassam magam, va-

lamint Angust és Shanit is. - Minden rendben lesz. Biztos? Ma este átléptem egy határt, és ha Apának igaza van, akkor sosem térhetek vissza. Hiába töprengtem annyit a fontosabb ■célon, mégsem tudtam, mire vállalkozom. Vagy hogy mit engedek be az életembe. Készen álltam a veszélyes átalakulás Következményeire? Segítesz nekem?

*36

A MANDA S TEVENS

A kérdés megerősítette az összes aggodalmamat, az önbizalomhiányomat és az éjszakától való félelmemet. -

Mit tegyek?

A hinta megállt, és úgy éreztem, mintha Shani lelke kezdett volna visszahúzódni az alvilágba. Gyere és találj meg! Másnap Angusszal ugyanarra a környékre mentünk sétálni, ahol Devlint és a nőt láttam. Sikerült meggyőznöm magam arról, hogy igenis van hozzá törvényes jogom. Összetörtem egy szobrot a kertben, majd szó nélkül elmenekültem a helyszínről. A legkevesebb, amit tehettem, hogy bocsánatot kérek, és kárpótlást ajánlok fel, akkor is, ha a hozzá tartozó magyarázat színtiszta hazugság. Lehet, hogy jelentéktelen, mégis az. Azt persze nem mondhatom, hogy egy szellem becsalt a kertjébe, majd egy másik szólított meg. Ráadásul nem ám akármilyen szellemek, hanem Devlin halott felesége és lánya. El sem akartam képzelni, mi történne... akárki is az a nő. A legnagyobb hazugság mégis az volt, amit magamnak mondtam. A visszatérésemnek fikarcnyi köze sem volt a rossz lelkiismeretemhez. Csak meg akartam keresni a nő házát, hogy világosban is lássam őt és csillapíthassam a kíváncsiságomat. Elfogadtam, hogy nem volt helyes a döntésem. A fáradtságra fogtam. Az a sok túlvilági látomás tönkretette az idegeimet, úgyhogy egy szemhunyásnyit sem aludtam. Egyetlen este alatt két zavaros titok közepébe pottyantam — Róbert Fremont gyilkosa és Shani segítségkérése. Fogalmam sem volt, mi lesz mindebből, de én érzelmileg

és

fizikailag

is

kimerültem.

Ahogy

Angusszal

végigsétáltunk a járdán, úgy döntöttem, ma mégsem foglalkozom

A

PR Ó FÉT A

37

ezekkel a felkavaró kapcsolatokkal, és Shani aggasztó kérésével. Az idő csodálatos volt, meleg és kellemes, amitől a múlt esti túlvilági fagy már csak egy rossz álomnak tűnt. Angust pórázon vezettem, de csak puszta formaságból. Sosem tágított mellőlem, nem lázadozott a szabályok ellen, ezért annyiszor elengedtem, ahányszor csak tudtam, és bőven hagytam neki időt a szagok és a látványok élvezetére. Ilyenkor a kovácsoltvas kerítéseken keresztül csodáltam a különböző kerteket. Magamba szívtam az őszi klemátisz illatát, és ha szerencsém volt, elkaphattam az éppen kinyíló gyömbérliliomok bódító parfümjét. Vettem egy nagy levegőt, hadd áradjon szét bennem Charleston reggeli illata. Éppen egy vakítóan sárga páfrányfenyőt vizsgálgattam, amikor a tegnapi sötét hajú nő megjelent a ház sarkán. Azonnal^ felismertem, habár egészen másképp nézett ki világosban. Valamivel alacsonyabb és gömbölyűbb volt, de semmiképpen sem túlsúlyos. Kerek és kedves arca volt, nemesi származás sugárzott belőle, csipkés napernyőket és angol tearózsákat juttatott eszembe. Egészen más benyomást keltett, mint előző este. Ekkor figyeltem fel gesztenyebarnán fénylő hajára és rózsaszínű arcára, mert ezeket esélyem sem volt meglátni a kert gyér fényében. Fakó kordbársony nadrág és hosszú kardigán volt rajta, ami egészen a terebélyes csípője alá ért. A kezében lévő nyesőolló arról árulkodott, hogy éppen kertészkedett. Ártatlan arckifejezése nélkül meglehetősen ijesztőnek tűnt volna a hatalmas és csillogó penge. -

Helló - kiáltotta. Ismét meglepett fátyolos hangja, pedig múlt

este is hallottam már. - Segíthetek? Ekkor vettem észre, hogy meredten bámulom, majd zavaromban gyorsan kinyögtem az első eszembe jutó dolgot.

*38

A MANDA S TEVENS

-

Csak csodáltam a gyönyörű kertet.

-

Ó, köszönöm. Azt hiszem, még nem érdemiek dicséretet. Csak

most költöztem be. Tényleg, a kertben ott virított az ügynökség táblája, rajta egy nagy piros „Eladva” feliratú matricával. -

Nem is tudtam, hogy árulják a házat. - Hát persze, hogy nem,

hiszen nem sűrűn fordulok meg ebben az utcában. -

Gyors üzlet volt. Csupán néhány napig tengődött a piacon.

Szerencsére jókor voltam jó helyen. Az eladónak sürgős volt a dolog, így már itt is vagyok. A nő letette a nyesőollót, és a kapuhoz sétált. Haját szigorúan összefogta a tarkóján, de a halántékánál kiszabadult tincsek tengeri kökörcsinként hancúroztak az arca előtt. -

A környéken lakik?

Bizonytalanul legyintettem egyet. -

Néhány tömbnyire a Rutledge-en túl.

A nő levette a kesztyűjét, és kinyújtotta a kezét a kerítésen. -

Clementine Perilloux vagyok. - Az egzotikus francia

Clementín kiejtést használta. -

Amelia Gray.

Kezet ráztunk, majd letérdelt és a kutya felé nyúlt. -

És ő kicsoda?

-

Angus.

A nő halkan elismételte a nevét, mire a kutya közelebb hajolt, hogy megszaglássza a kezét. Bizonyára tetszhetett neki az illata, hiszen megengedte, hogy megsimogassa a fejét, és meg- vakargassa a füle helyén kiálló csonkok mögött. Megpróbáltam nem féltékenykedni. -

Micsoda édes pofa! És ezek a szemek - mondta a nő ragyogva.

- Megkérdezhetem, hogy mi történt vele?

A

-

PR Ó FÉT A

39

Azt mondták, edzőkutyának használták.

A nő arcáról azonnal eltűnt a mosoly. -

Sejtettem. Egy állatmenhelyen dolgoztam még az egyetem

alatt. Időről időre találkoztunk ehhez hasonló sebhelyekkel és csonkításokkal. A felesleges sebek elkerülése végett levágták a fülüket. -

Én is így olvastam.

-

Szívfacsaró, nem igaz? Habár úgy tűnik, most már igencsak

jó kezekben van Angus. - Gyorsan megcirógatta, és felegyenesedett. Hol találta? -Ó, ő talált meg engem. -

Az a legjobb. - Szeme mogyorószínű, és ugyanolyan lágy és

tiszta volt, mint Angusé. A tegnap estéből kiindulva azt hittem, ellenszenves lesz, de végül egy csepp rosszindulatot sem fedeztem fel benne. Komoly volt és elbűvölő. És... életerős. Sosem gondoltam volna, hogy Devlin típusa, de ha Mariama a mérce, akkor én sehol sem voltam. -

Tudja, mit gondolok? - szólt hirtelen a szürke nadrágjába

törölve a kezét. - Bejöhetnének Angusszal a hátsó kertbe, és együtt reggelizhetnénk. -

Csak a terhére lennénk - tiltakoztam.

-

Egyáltalán nem lennének a terhemre. Sőt, nagy szívességet

tennének. Senkit sem ismerek a környéken, örülnék egy közeli barátnak. A családom is a városban lakik, de ők inkább megfojtanak, ha érti, mire gondolok. Nem értettem. A szüleim mindig is távolságtartóak voltak. Anya a születési körülményeim miatt; Apa pedig a titkai miatt. Nem voltunk egy szoros család, mégsem kételkedtem a szeretetükben. Clementine Perilloux reményteljes mosollyal kinyitotta a kaput. - Kérem - könyörgött. - Fánkot sütöttem, és van friss muskotályos

*40

A MANDA S TEVENS

körtelekvárom a nagymamámtól. A mosolya ragadós volt, és mivel nem volt a tarsolyomban több kifogás, bólintottam és követtem Devlin barna hajú barátnőjét a hátsó kertbe, miközben egy kósza pillanatra eszembe jutott a törött szobor is. Nem sokkal később már a teraszon ülve vártam, hogy Clementín Perilloux visszatérjen. Végül frissen préselt narancslével és egy kancsó gőzölgő kávéval jelent meg, amikor hirtelen ínycsiklandozó illat szállt felém a konyhából. - Biztos, hogy nem tudok segíteni? - kérdeztem újra. - Már majdnem készen van minden. Csak lazíts és élvezd a kertet. Angusnak nem kellett kétszer mondani. Felfedezett, szaglászott és kapirgált, aztán pedig izgatottan vadászott valamire az azálea bokor mögött, ahová tegnap este elbújtam. Ahogy Clementine, úgy a kert is egészen másképp nézett ki, mint ahogy azt elképzeltem. Sötétben elvarázsoltnak - veszélyesnek és földöntúlinak - tűnt, és csak most láttam, hogy az új tulajdonosának lesz még bőven munkája az elfeledett virágágyások és elburjánzott bokrok rendbetételével. Az elbűvölő egyemeletes ház csúcsos tetővel és manzárdablakokkal büszkélkedett, de közelebbről megvizsgálva sok helyen lepattogzott a festék és hiányoztak az ablakkeretek. Az egész birtok alaposan el volt hanyagolva. A törött angyalka cserépdarabjai még mindig szanaszéjjel hevertek a kövön. Vajon Clementine észre sem vette? Eszembe jutott, hogy még nem is szóltam miatta. Minél tovább halasztóm a dolgot, annál kínosabbá válik a beismerés és a bocsánatkérés. Mélyen legbelül pontosan tudtam, miért halogatom ennyire, és őszintén: nem ez volt életem legbüszkébb pillanata. Clementine egy kosár friss fánkkal és egy üveg lekvárral igyekezett

A

PR Ó FÉT A

41

a terasz felé. -

A nagymamám minden évben elkészíti - mondta, és leült

mellém. - Amolyan családi hagyomány. Kiskoromban ősszel mindig vidékre utaztunk körtét szedni. A nagyival töltött utazásom volt az ősz fénypontja. -

Nem azt mondtad, hogy Charlestonban lakik a családod? -

kérdeztem egy fánkért nyúlva. -

De - felelte, és a magasba emelt egy bacont. - Ez jó lesz

Angusnak? Bólintottam. A nő elkiáltotta magát, mire Angus azonnal rohant, majd az asztalhoz érve mohón kikapta a kezéből a ropogós szalonnát. Örvendezését látva kicsit féltékeny lettem, de bevallom, engem is magával ragadott Clementine. Már-már azon töprengtem, hogy nem túl jó-e ahhoz, hogy igaz legyen. Idegeneket hív meg reggelizni és egy állatmenhelyen dolgozott. Egy részem abban reménykedett, hogy nem is olyan tökéletes, mint amilyennek tűnik. Egy részem még mindig utálni akarta, de gyermeki bája teljesen levett a lábamról. Tekintetem a hátsó verandára vándorolt. Most, hogy személyesen is megismertem, nehezen tudtam elképzelni Devlin karjaiban. Ahogy nem elképzelni is nehezemre esett. Felajánlotta az utolsó bacont Angusnak, majd hátradőlt a székben. -

Hol is tartottunk?

-

A családodról meséltél.

-

O, igen. A nagymamámnak van egy csodálatos régi háza a

Légárén, a Broadtól északra, nem messze a Keresztelő Szent Jánoskatedrálistól - folytatta. - Generációk óta a családunké. Hatalmas és régi útvesztő, tele pompás verandákkal és kertekkel. Én abban a házban nőttem fel. Apám tízéves koromban meghalt, és onnantól kezdve

*42

A MANDA S TEVENS

meglehetősen ínséges idők vártak ránk. A nagymamám, áldja meg az Isten, befogadott minket. Clementine felém nyújtotta a lekvárt. -

Köszönöm - mondtam, majd rátettem egy kanállal a fánkomra,

és jóízűen beleharaptam. A sütemény meleg, illatos és fenséges volt. Ezek szerint sütni is tud. -

Később rá akart venni, hogy költözzek vissza... ekkor te-

lepedtem le Charlestonban. - Arca elkomorodott. - Minden bizonnyal logikus lépés lett volna, de tudnom kellett, hogy képes vagyok-e megállni a saját lábamon. Volt némi megtakarításom, és mindig is arra vágytam, hogy egyszer felújíthassak egy ilyen régi házat, így hát... -

Itt vagy.

Clementine vett egy nagy levegőt, majd kifújta. -

Igen.

Amikor a szájához emelte a csészét, láttam, hogy kicsit megremeg a keze, sőt, a szemében is felfedeztem valamit, ami elgondolkodtatott. Vajon több rejlik benne, mint amit megmutat a nagyvilágnak? -

Gyönyörű ház — mondtam kissé nyugtalanul.

Clementine büszkén körbenézett. -

Már alig várom, hogy elkezdjem a felújítást. A nővérem

felajánlotta a segítségét, de én szeretnék minél többet egyedül megcsinálni. Nem vagyok teljesen önellátó, mert a nagymamámnak dolgozom. -

És mit dolgozol? - kérdeztem kíváncsian.

-

A könyvesboltjában és a teaüzletében dolgozom. Egy kis bolt

a King Streeten, Titkos kertnek hívják. Ismered? -

Nemrég éppen ott jártam - vágtam rá meglepetten. - Gyönyörű

üzlet. Döbbenetes a teaválaszték. -

Lehet, hogy ezért tűnsz olyan ismerősnek - motyogta az

A

PR Ó FÉT A

43

arcomat fürkészve. - Valahogy olyan érzésem van, mintha már találkoztunk volna. Kicsit megborzongtam egy hirtelen jött szellőtől, majd a tányéromra néztem. -

Nem hinném. Habár, lehet, hogy láttál a boltban. Vagy csak

elmentünk egymás mellett az utcán. - Vagy megláttál tegnap a bokrok mögött. -

Biztosan.

-

Mióta van a nagymamádnak boltja?

-

O, ősidők óta. Fiatalkorában Romániából jött ide. Akkoriban

volt egy különleges szobája az üzlet végében, ahol tealevelekből jósolt. Sőt, tenyérjósként is elterjedt a híre. Néhány ügyfele kifejezetten jómódú volt, Charleston befolyásos családjaiból származtak. Végül is így ismerte meg a nagypapámat. -

Megjósolta a jövőjét?

Clementine elmosolyodott. -

A számára előnyös dolgokat minden bizonnyal. A nagy-

mamámat sem ejtették a fejére. -

Még mindig jósol?

-

Alkalmanként, de ma már nem pénzért teszi. Miután össze-

házasodott a nagyapámmal, feladta a hivatását. A férje szerint a jóslás nem helyénvaló, sőt sátáni, pedig számos barátja is az ügyfele volt. Nagymamám ragaszkodott ahhoz, hogy megtarthassa az üzletet. Mindig azt mondta, hogy csak a buta nők számítanak a férfiak kegyelmére és nagylelkűségére, még egy olyan jómódú és hatalmas férfi esetében is, mint a nagyapám. Elég haladó gondolkodású volt fiatalkorában. -

Nagyon érdekes nőnek tűnik.

*44

A MANDA S TEVENS

-

Az is. Nézz be valamikor az üzletbe, és bemutatom. - Fel-

ajánlott még egy fánkot, pedig még az előzőt sem ettem meg. N a , kérlek, egyél - mondta. - A maradék egy az egyben a

-

csípőmön rakódik le. Elvettem még egyet, és letettem a tányéromra. -

Tyűha, mennyit pletykálok, nem igaz? - nevetett vidáman.

- Fogalmam sincs, mi ütött belém. - Elhallgatott, majd így folytatta: Veled gyerekjáték beszélgetni. -

Valóban? - Sosem gondoltam volna. Túl sok időt töltöttem

magányosan. -

Az arcod kedves, a stílusod megnyugtató. - Clementine ki-

nyújtotta a kezét, ami most egyáltalán nem remegett. - Szabad? Azonnal visszavonulót fújtam. -

O, nem is tudom. Nem szeretem a jóslást. Sosem voltam

kíváncsi a jövőmre. -

Ne aggódj. Valamivel többet tudok az alapoknál. Mindkét

kezedet kérem. A jövő a jobban, a múlt a balban szerepel. Tenyérrel felfelé letettem a kezem az asztalra. Clementine mindkettőt vizsgálgatni kezdte anélkül, hogy hozzájuk ért volna. -

Mit dolgozol, Amelia?

-

Temetőrestaurátor vagyok.

A nő felnézett. -

Tényleg? De érdekes! Az mit takar valójában? - kérdezte újra

a kezemre irányítva a tekintetét. -

Dióhéjban: rendbe hozom a régi, elhagyatott és elhanyagolt

sírkerteket. -

Mint például a családi sírhelyeket?

-

És a régi nyilvános temetőket is. A sírokat egy-két generáció

után többnyire elfelejtik vagy ritkán látogatják. Az elhanyagoltság

A

PR Ó FÉT A

45

pillanatok alatt megmutatkozik. A föld megsüllyed. A sírkövek megrepednek. Az erdők egész temetőket képesek felfalni... Elhallgattam. - Azt hiszem, túl sokat beszélek. -

Egyáltalán nem. Imádom a régi temetőket. Csak eddig nem

nagyon figyeltem oda rájuk. Gondolom, a vandalizmus is elég nagy problémát jelent. -

Vandalizmus, savas eső, moha és zuzmó. A probléma mindig

más. Minden temető egyedi. A szükséges idő és figyelem helyről helyre és kőről kőre változik. Az én mottóm, hogy ne okozzunk kárt. -

Mint az orvosi eskü - mondta. - Gondolom, ez mindany-

nyiunknak helyes életmottó. -

Igen, az.

-

Amikor kicsi voltam, számos vasárnap délutánt töltöttünk a

nagymamámmal a charlestoni temetők felfedezésével. Az unitárius volt a kedvencem. Imádtam a vadvirágokat és Lee Annácska történetét. Állítólag ő volt Poe költészetének múzsája. Minden alkalommal arra kértem a nagymamámat, hogy mesélje el a történetét, akkor is, ha rettegtem a szellemével való találkozástól. Szerencsére sosem került rá sor. Clementine nagyot sóhajtott, miközben meredten bámulta a tenyerem. -

Hmmm... ez érdekes.

-

Érdekesen jó vagy érdekesen rossz? - kérdeztem kissé iz-

gatottan. -

Víz kezed van - felelte. - Pedig földre tippeltem.

-

A foglalkozásom miatt?

-

Többek között.

Összeszorítottam az ujjaimat, és visszahúztam a kezem. A nő nem tiltakozott.

*46

A MANDA S TEVENS

-

Van néhány szokatlan vonalad - elmélkedett a kávéját szür-

csölgetve. - Sajnos nem tudok eleget ahhoz, hogy részletes értékelést adjak. Hagynod kellene, hogy a nagymamám olvasson a kezedből. Vagy a nővérem. Nagyon tehetséges. Talán ő a legtehetségesebb mindannyiunk közül. . - Köszönöm, de ahogy mondtam, nem szeretném tudni, mit tartogat számomra a jövő. Clementine közelebb hajolt hozzám. -

Elárulok egy titkot. A tenyérjóslásnak nem sok köze van a

lelki képességekhez. Művészet és tudomány egyben. Egy jó tenyérjós inkább pszichológus, mint próféta. A jóslatai egyéni tényezőkön alapulnak, amelyeket a vendégeitől gyűjt össze, majd felkínál egy kedvező lehetőséget. A nővérem szerint senkit sem érdekel az új módszertan. Az emberek azért járnak tenyérjóshoz, mert vonzódnak a misztikumhoz. Más szóval show-t akarnak, és Isabel megadja nekik a fesztelen stílusával. Madame Mindentudónak nevezi magát. -

Hivatásos tenyérjós?

Madame Mindentudó. Miért cseng olyan ismerősen ez a név? -

A történelmi kerület sarkán, Calhoun közelében van az üzlete.

Valami kezdett derengeni. -

Nem a Parapszichológiái Tudományok Charlestoni Inté-

zetével szemben van? Clementine szeme kikerekedett. -

Nehogy azt mondd, hogy ott is jártál! Micsoda véletlen!

Nem véletlen, gondoltam magamban. Egybeesés. -

Az intézet igazgatója a jóbarátom - mondtam. - Ahányszor

csak odamegyek, látom a nővéred üzletét. Egy neonkéz van a bejáratán. -

Igen, az az. Nehogy összezavarjon a név! Isabel nagyon

komolyan veszi a munkáját.

A

PR Ó FÉT A

47

Amikor utoljára az intézetnél jártam, Devlint egy formás barnával láttam, akiről azt hittem, hogy a tenyérjós. Most már biztos voltam benne, hogy az a bizonyos nő nem Clementine Perilloux, hanem a nővére, Isabel volt. Mindketten hallgattunk, miután megittuk a kávénkat. Azon töprengtem, hogy elegánsan távozzak-e anélkül, hogy megemlíteném a törött szobrot. Túl sokáig halogattam. Egy beismerés már túlságosan kínos lett volna. Ugyanakkor Clementine olyan kedves volt, hogy úgy éreztem, joga van tudni az igazságot, és megérdemel némi viszonzást. A kert felé bólintottam és így szóltam: -

Látom, eltört a szobrod.

A nő követte a tekintetemet. -

Ó! Isabel azt mondta, hogy Johnnal hallottak valakit a kertben.

A szívem hatalmasat dobbant. -

John?

-

Rendőr. O és Isabel...

Közelebb hajoltam. -

...nagyon közeli barátok.

Barátok? Reménykedtem és féltem is a részletektől, de amikor egyik sem következett, sóhajtottam egy nagyot. -

Nem is vagy mérges a szobor miatt?

Clementine szeme megrezzent. -

Volt egy nagyon hasonló abban a kertben... ahol régen laktam.

Nem szerettem azt a helyet, ezért örülök, hogy megszabadultam a rá emlékeztető tárgytól. Kicsit kellemetlenül éreztem magam, és különös bizsergés futott végig a hátamon és az egész fejemen, ezért gyorsan így szóltam: -

Nagyon jól éreztem magam, de Angusnak és nekem most már

tényleg mennünk kell.

*48

A MANDA S TEVENS

-

Körbevezetlek - ajánlotta fel Clementine. - ígérd meg, hogy

újra eljössz. Következő alkalommal Isabelt is meghívom. Szeretném, ha megismernétek egymást. Tudom, hogy elfogult vagyok, de ő... nos, jobb, ha a saját szemeddel győződsz meg róla. Biztos vagyok benne, hogy remekül kijöttök majd. Rengeteg hasonlóság van bennetek. -

Aznap este egy könnyű vacsorát készítettem, és miután elpa-

koltam és elmostam az edényeket, főztem egy csésze teát és leültem dolgozni. A ház végében lévő napozóteraszból átalakított irodám három oldalát ablakok vették körül. Napközben a kert felől betűzött a nap, így kellemes meleg volt, de éjjel a sötét ablakok kellőképpen feltüzelték a képzeletemet, főleg a maihoz hasonló estéken, amikor mindenütt nyugtalan lelkek jelenlétét éreztem. Ettől függetlenül nem voltam hajlandó a tarkómon érzett bizsergésre hallgatni. Nem néztem körül. Nem kutattam át a kertet egy esetleges szellemre utaló jelekért. Helyette inkább bekapcsoltam a laptopomat, és megnyitottam egy új dokumentumot. Hetekig hanyagoltam a blogomat, de most, hogy két munka között tengődtem, a Sírásók nagyon is fontos bevételi forrássá vált. Máris kitaláltam egy új topicot - A kriptakukkoló: Tanácskozás a halállal, avagy a sírkertek népszerűsége a viktoriánus korban. Ma valahogy prófétainak tűnt a téma, mivel az utóbbi időben kissé túl sokat csevegtem szellemekkel. Folytattam a munkát, és összeállítottam egy vázlatot, majd elmentettem a fájlt, és felmentem az internetre egy kis kutatást végezni. Ha segíteni akarok Róbert Fremontnak megtalálni a gyilkosát, akkor kénytelen leszek minden egyes információt elolvasni. Továbbra sem éreztem jól magam a nyomozói szerepben, de mindig is kedveltem a rejtélyeket, a kutatómunka pedig a temetőrestaurálás része volt. Pontosan tudtam, honnan ássam elő a legzavarosabb részleteket, de

A

PR Ó FÉT A

49

sajnos vajmi kevés információt találtam a gyilkosról. Fremont beépített rendőr volt, ezért még a halála után is óvták a régi ügyeket és a titkokat. Átfutottam egy róla szóló megemlékezést egy olyan oldalon, ahol a charlestoni rendőrséget is érintő régi újságcikkek szerepeltek, sőt, találtam egy rövid leírást a lövöldözésről, meg egy gyászjelentést is. Fremont harmincéves volt, amikor meggyilkolták. Tudtam, hogy körülbelül egyidősek Devlinnel, hiszen együtt jártak a rendőrakadémiára. Egy diplomaosztón készült fotón egy harmadik férfival, Tóm Gerrityvel szerepeltek, aki most magánnyomozóként dolgozik Charlestonban. Devlinnel sosem titkolták egymás iránt érzett megvetésüket. Az ellenségeskedésnek valahogy Fremont halálához volt köze, de nem ismertem a részleteket, az online cikk pedig egyikre sem tért ki. A lövöldözésnek nem volt szemtanúja, és a sajtó sem indítékokról, sem gyanúsítottakról nem kapott hírt. A beauforti seriífiroda és a charlestoni rendőrség semmit sem hagyott kiszivárogni az ügyről. Számomra két dolog tűnt fel az újságcikkben és a gyászjelentésben. Az egyik, hogy Fremont Hammond mellett, Dél-Karolina egyik tengerparti kisvárosában nőtt fel, akárcsak Mariama. A másik, hogy a lövöldözés pont a Mariama balesete utáni napon történt. Fremont halálát nagyjából hajnali kettő és négy óra közötti időre saccolták, órákkal azután, hogy Mariama autója áthajtott egy védőkorláton a sötétben, és a vízbe zuhant kocsi fogva tartotta anyát és lányát. Múlt tavasszal láttam Róbert Fremont sírkövét a Coffeeville temető restaurálása közben, de akkor még nem tudtam, ki ő, ezért nem emlékszem a halála dátumára. Nos, ismerve a Devlinnel és talán Mariamával való kapcsolatát, igencsak kíváncsivá tett a közeli haláluk. Felkaptam egy jegyzettömböt és egy tollat, majd készítettem egy kis diagramot a nevekkel: Devlin > Shani > Mariama > Fremont.

*50

A MANDA S TEVENS

Később kiegészítettem: Clementine > Isabel > Devlin. A neveket vizsgálgatva egyre biztosabb voltam abban, hogy az események egyike sem' volt véletlen. Mariama lerohanása, Shani kérése és Fremont kísértése. Mindegyik szellemnek megvolt rá az oka, hogy visszatérjen az életembe, és az időzítés különösen fontos. Minden összefügg, és a kirakós részei lassan kezdtek a helyükre kerülni. A csillagok végre felsorakoztak, mondta Fremont. Minden játékos elfoglalta a helyét. Folytattam a keresgélést, míg egyszer csak el nem homályosodtak a szavak, és éles fájdalmat éreztem a lapockámban. Felálltam és kinyújtóztam, majd úgy döntöttem, korán lefekszem, hogy végre kipihenjem magam. Teljesen kimerültem és leeresztettem, egyébként is, ki tudja, mit tartogatnak számomra a következő napok, az éjszakákról már nem is beszélve. Gondolni sem mertem rá. Ám a történtek után sejtettem, hogy nem fogok tudni aludni. Túlságosan össze voltam zavarodva, és biztos voltam benne, hogy valami sötét került az utamba. És ebben Devlin is benne van, gondoltam. Ezért keresett meg. Még most is éreztem ellenállhatatlan vonzerejét. A menedékem falai bekerítettek, és immár sokadszorra kezdtem megorrolni az örökségemre, ami a megszentelt helyekhez láncolt. Egész életemben Apa szabályait követtem a magányba burkolózva, de most ellenállhatatlan vágy tört fel bennem. Egy nyughatatlan impulzus, aminek fikarcnyi köze sem volt holmi nemes célhoz. Látni akartam Devlint. Nem távolról, ahogy múlt éjjel, és semmiképpen sem egy másik nő társaságában. Azt akartam, hogy itt legyen velem, a menedékemben, ahol egyik szelleme sem zavarhat minket. Kívántam az ölelését, a melegét, és hallani akartam, ahogy kimondja a nevem.

A

PR Ó FÉT A

51

Felálltam, odasétáltam az ablakhoz, és a hideg üvegnek nyomtam a homlokomat. Miért ne mehetnék el hozzá?, kérdeztem magamtól. Miért ne kockáztathatnék? Már úgyis megszegtem a szabályokat. Az ajtó kitárult. Láttam a legrosszabbat. Mégis mi történhetne még? A híres utolsó szavak. Ránéztem Angusra. Már a helyén feküdt és majdnem aludt, ezért a rémisztő gondolataim ellenére is tudtam, hogy odakint és a házban is minden a legnagyobb rendben van. A fülcsonkja megrándult, ezért azon tűnődtem, hogy vajon még mindig álmodik-e a sötét múltjáról, amikor még edzőkutya volt. Abban reménykedtem, hogy az idő múlásával mindketten magunk mögött hagyjuk a rémálmainkat. Mintha megérezte volna, hogy nézem, kinyitotta a szemét és szomorúan rám pillantott. - Bocsi - mondtam. - Én sem szeretem, ha bámulnak alvás közben. Angus elhelyezkedett, a mancsára tette az orrát, és becsukta a szemét. Visszafordultam az ablakhoz és végignéztem a holdfényes kerten. A szél felerősödött. Az öreg tölgyről lecsüngő spanyol moha úgy hullámzott, mint egy függöny, miközben a szélharangok vígan muzsikáltak. Vihar készülődött, pedig egy órája még teljesen tiszta volt az ég. Valamiért eszembe jutott Mariama dühe. Vajon az ő műve? Mégis mennyi erőt hozott magával a sírból? A mellkasomra tettem a kezem. Oda, ahol a dühének az erejét éreztem. Korábban is kapcsolatba kerültem szellemekkel, de többnyire csak a fagyos leheletüket éreztem a tarkómon vagy a hajamban turkáló jéghideg ujjaikat. Mariamától fizikailag fenyegetve éreztem magam. Ügy megijesztett, hogy messze túlszárnyalta a kísértetektől való megrögzött félelmemet. Távol akart tartani Devlintől, ez nyilvánvaló. Hallottam, hogy

*52

A MANDA S TEVENS

meglehetősen szeszélyes nő volt életében. Szenvedélyes és heves. Komolyan féltem attól, hogy a halál csak felerősítette a dühét. Ahogy elfordultam az ablaktól, megláttam az üvegben a tükörképemet. Egy sápadt, sovány, hatalmas szemű, beesett arcú lény nézett vissza rám. Bizonyára meg sem közelítem a Devlin memóriájában élő buja és egzotikus Mariamát. Vagy a misztikus Isabel Perilloux-t. Közelebbről megvizsgálva a tükörképemet, még mindig láttam a hegyekben szerzett karcolásnyomokat, az arcomat és a karomat behálózó fehér vonalakat, amelyek egykor még mély sebhelyek voltak. Majdnem meghaltam Asher Fallsban, de most Charlestonban vagyok, és a karmolás nyomokhoz hasonlóan a nyomasztó város emlékei is elhalványultak. A Thane Asherrel eltöltött idő immár egy régmúlt, távoli és ködös álomnak tűnt. Voltak napok, amikor rá gondolva belém nyilallt a megbánás. Hiányzott, de nem epekedtem érte annyira, mint Devlinért. Nem vágyakoztam utána az éjszaka közepén, nem ébredtem igéző suttogására vagy a hátamon zongorázó cirógató ujjaira. A Devlinnel együtt töltött idő ugyanúgy kísértett engem, mint őt Mariama szelleme. Morcosán visszamentem dolgozni, de nem tudtam koncentrálni. Gondolataim túlságosan zavarosak voltak, és valahogy bezártnak éreztem magam a házban. Ugyanakkor butaság lett volna kimenni sötétedés után, amikor már biztonságosan visszavonultam az éjszaka elől. De... talán a friss levegő jót tesz, gondoltam. Egy röpke autóút az Ashley folyó körül biztosan segítene ellazulni, hogy végre aludhassak. Néhány perccel később még mindig épp magamnak hazudtam, amikor befordultam Devlin utcájába. A külön töltött hónapok alatt egyszer sem autóztam el Devlin háza

A

53

PR Ó FÉT A

előtt, sosem mentem olyan helyre, ahol összefuthattunk volna, és soha nem hívtam fel telefonon csak azért, hogy rögtön letegyem, amint beleszól. Huszonhét évesen túl öregnek éreztem magam az efféle gyerekes viselkedéshez, és az igazat megvallva, igencsak távol álltak tőlem az ehhez hasonló taktikák. Gyerekkoromban csak kevés barátom volt, ráadásul mind fiúk. Szabadidőmben apámnak segítettem a sírok ápolásában vagy félrevonultam a könyveimmel a Rosehill temető szellemektől távol eső, megszentelt részébe. Elsőként a romantikus klasszikusokat ismertem meg: Jane Eyre, Büszkeség és balítélet, A Manderley~ház asszonya. Amikor Devlin felbukkant a ködből azon a bizonyos éjszakán, merengőnek, egyúttal szörnyen törékenynek tűnt. Esélye sem volt. Nem volt tapasztalatom a byroni hősök iránti viselkedésben. A barátnőm, Temple szerint Devlint kivéve kizárólag biztonságos férfiakhoz

vonzódtam.

Iskolázott

és

értelmiségi

férfiakhoz.

Gyámoltalanoknak nevezte őket, és figyelmeztetett, nehogy túl hamar túl közel kerüljek egy John Devlin-féle férfihoz. Azt mondta, Mariama tudta volna, hogyan használja a befolyásos fortélyait az irányítására, míg én csak összetörném a saját szívemet. Igaza volt, de nem Devlin hibájából. Nem tehetett arról, hogy a halott felesége és lánya kísértette. Nem tehetett róla, hogy még nem állt készen arra, hogy elengedje őket. Most akkor miért is jöttem? Miben reménykedem? A helyzetünk nem változott. Devlin szellemei még mindig vele voltak, Mariama figyelmeztetése pedig kristálytiszta volt. Maradj távol! Komolyan kellett volna vennem a figyelmeztetését. Az adrenalin vadul pumpált az ereimben, amikor lefékeztem és leparkoltam Devlin utcájában. A tenger felől érkező felhők időnként

*54

A MANDA S TEVENS

eltakarták a holdat, és az egész környék mély sötétségbe burkolózott. Szerencsére nem láttam szellemeket, amint végigsiettem a járdán. Nem sokkal múlt tíz óra, ami meglehetősen korainak számított az emberek világában. Az egyik sarkon biciklilámpák villogtak. Egy lefekvés előtti kalandra éhes fiatal pár halkan üdvözölt, amikor mellém értek. Minden teljesen normálisnak tűnt. Pedig semmi sem volt normális azon az estén. Főleg nem a heves vérmérsékletem. Bele sem akartam gondolni, mit mondott volna az anyám, ha meglát a sötétben osonni. Egy tisztességes nő sose jelenjen meg bejelentés nélkül egy férfi házánál az éjszaka közepén. Nem így neveltelek. Ez így van. Mégis itt vagyok. Anyám egészen más dolgok miatt aggódott mostanában. Ádáz harcot vívott a rákkal, és annak ellenére, hogy az orvosok szerint már túl volt a kezelés legrosszabb részén, még mindig hosszú út állt előtte. Ilyen estéken, amikor magányosnak és zavartnak érzem magam, legszívesebben odamennék hozzá, a térdére hajtanám a fejem, és kiönteném neki a szívem. Mesélnék neki Devlinről, és miközben lágy kezével a hajamat simogatja, azt suttogná, hogy minden rendben lesz. Ilyen luxusban még a betegsége előtt, sőt gyerekkoromban is ritkán volt részem. Imádtam édesanyámat, de mindig megtartotta a három lépés távolságot. Az örökbefogadásom körülményei miatt hatalmas szakadék tátongott közöttünk, amit sosem merészelt volna átlépni. És ott voltak a szellemek is. Anyám nem látta őket, csak én és az apám kaptunk ilyen sötét ajándékot. A mi keresztünk volt, és a titkunk súlya még távolabb tartotta tőlünk édesanyámat. Inkább nem firtattam tovább a témát, hiszen a saját portám előtt is bőven volt mit söprögetni. Szellemek lepték el az életem, láthatatlan énekesmadarak adtak szerenádot, és közben Róbert Fremont kirakósa

A

PR Ó FÉT A

55

is ott örvénylett a fejemben. A nemrég még rendezett életem a feje tetejére állt. A sötét utcán igyekezve igencsak furcsa dolog történt velem. Az este egyre sötétebb és hűvösebb lett, de valahogy mégis tudtam, hogy nem igazi. Semmi sem volt igazi. Sem a fülemüle, sem a szellemek, sem a Devlin házához vezető meggondolatlan utam. Otthon voltam, biztonságban, az ágyamban feküdtem és álmodtam. Mi mással magyarázhattam volna a hirtelen rám törő letargiát? A röpke lélegzetem vagy a nehéz végtagjaim, amelyek rémálmokba hajszoltak? Mi mással magyarázhattam volna az előttem elterülő végtelen utat és a rideg, koromsötét alagutat? A mellkasom sajgott a félelemtől, a járásom lassú és vontatott volt. Mindenhonnan tekintetek szegeződtek rám, és karok nyúltak felém, hogy megragadjanak. Az egész csak egy pillanatig tartott, majd a karok faágakká változtak, a bámészkodó szemek eltűntek. Óvatosan sóhajtottam egyet. Mi történt?, tűnődtem. Ez egy figyelmeztetés lett volna? Borzongva folytattam az utam. A levegő szokatlanul hűvös volt, aminek semmi köze nem volt a hőmérséklethez. Október első két hetében az évszakhoz képest jó idő volt, sőt, már-már meleg, az éjszakák pedig enyhék. A jeges fuvallat felülről jött. A szellemvilág meglehetősen közel volt. Olyan közel, amilyennek még soha nem éreztem. Óvatosan körbenéztem. Semmit sem láttam a sötétben, de tudtam, hogy a szellemek mind körülöttem vannak, végiglebegtek a koromfekete utcákon és sikátorokon. Kitartóan köröztek a falakkal körbevett kertek és történelmi házak körül. Érezték az energiámat, ahogy én is az ő hűvösségüket. Egy szélroham felkavarta a csatornában összegyűlt leveleket, és a

*56

A MANDA S TEVENS

fák csúcsa fölött távoli villámlásra lettem figyelmes. Devlin Mariamának vásárolt Anna királynő korabeli háza pont előttem tornyosult. Megtorpantam és megint azt a különös igézést éreztem. Ebben a házban adtam meg magam végleg a Devlin iránti érzéseimnek. Ebben a házban nyílt ki a Másokhoz vezető ajtó. Vissza akartam fordulni, mielőtt túl késő, de képtelen voltam rá. Egyelőre. Gondolatban visszarepültem a Devlinnel töltött éjszakába, éreztem erős ölelését, perzselő csókjait, és ahogy szenvedélytől fűtve visszacsókoltam. Mintha sosem kapnék eleget belőle. Még mindig a fülemben csengett a hálószobájában dübörgő afrikai zene primitív ritmusa, éreztem forró bőrét, ahogy a szívére tettem a kezem... egyre lejjebb és lejjebb csúszva csókoltam... majd egyszer csak hátranéztem a vállam fölött, és Mariama nézett vissza rám a tükörből. Elhessegettem a nyugtalanító képet, és átmentem az utcán. A kikötő felől dörgött az ég, nedvességet éreztem a levegőben, és egy elektromos bizsergés futott végig a fejbőrömön. Nyilvánvaló volt, hogy vihar közeledik. Ennél egyértelműbbek nem is lehettek volna a jelek. Ennek ellenére nem fordultam vissza. Nem tudom, hogy lett volna-e merszem ahhoz, hogy felsétáljak a verandalépcsőn és megnyomjam a csengőt. Ahogy álltam ott a járdán a morajló és hátborzongató zörejek közepette, egyszer csak kinyílt az ajtó, és hangok szűrődtek ki az előszobából. Ösztönösen reagálva immár másodszorra is a bokrokban kerestem menedéket.

»

A

-

PR Ó FÉT A

57

Vihar közeledik - hallottam Devlin hangját a bokor mögött

kuporogva. -

Milyen találó - felelte egy férfihang. - Rossz idő, rossz szerencse.

-

Ha te hiszel ilyen dolgokban.

-

Még szép. Hogy is felejthetném el? Az öt érzékszerven túl nem

létezik más, nem igaz, John? — Megtanultam bízni az ösztöneimben. Ez számít? Devlin hangja, mint mindig, most is nagy hatással volt rám. Válaszul még jobban behúzódtam a tornác melletti árnyak sűrűjébe, de nem bírtam ki, hogy meg ne lessem a levelek között. A hónapokkal ezelőtti, Chedathy temetőben történt találkozásunk óta nem is láttam. Nem fogadtam a telefonhívásait, nem olvastam az emailjeit, mert tudtam, hogy csak úgy vagyok képes túltenni magam rajta, ha minden kapcsolatot megszakítok vele. Az Asher Falls-i tartózkodásom alatt sikerült meggyőznöm magam, hogy kész vagyok továbblépni. Találkoztam egy férfival, akit kedveltem, akihez vonzódtam, és akivel boldog voltam. Most már tisztábban láttam a dolgokat. Devlin volt a nekem rendelt férfi, de amíg nyitva állt az ajtó, és amíg kísértették, semmi reményem nem volt. Akkor miért nem fogadtam el a sorsomat, és engedtem el? Hónapokig távol tudtam magam tartani tőle, akkor most miért volt olyan nehéz? Azért, mert megláttam egy másik nővel. Mert attól féltem, hogy 5 már elengedett. Talán ezért. Vagy Mariama csalt ide a saját tervei miatt. Sokkal könnyebb volt egy szellemet okolni, mint felelősséget vállalni a saját viselkedésemért. Akármi is volt az oka, addig nem mozdulhattam, míg Devlin vendége el nem ment, és Devlin vissza nem tért a házba. Belehaltam volna, ha meglát a bokrok között.

*58

A MANDA S TEVENS

Amilyen halkan csak tudtam, helyet változtattam, hogy jobban lássak. Devlin a verandán állt, és hátulról megvilágította az előszobában égő villany. Nem láttam az arcát, de nem is volt szükségem rá. Az arcvonásai - a sötét szeme, az érzéki szája - teljesen beleivódtak az agyamba. Még a felső ajka alatti sebhelyet sem felejtettem el. Mindig is lenyűgözött az az apró tökéletlensége. A másik férfi hangja ismerősen csengett, de háttal állt, ezért egészen addig nem ismertem fel, míg meg nem fordult, hogy végigfürkéssze a búvóhelyemet. Ethan Shaw törvényszéki antropológus, akivel néhány hónapja együtt dolgoztunk. Ethannel az apján, dr. Rupert Shaw-n, a Parapszichológiái Tudományok Charlestoni Intézetének igazgatóján keresztül ismerkedtem meg. Dr. Shaw-val azóta barátok voltunk, hogy beköltöztem a városba. A blogomon megosztott szellemvideóm tette kíváncsivá, és rögtön írt egy e-mailt, hogy találkozzunk. Nagy szerepe volt abban, hogy egy Európába költözött korábbi asszisztenstől sikerült megszereznem a jelenlegi lakóhelyemet. Meredten figyeltem a sötétet fürkésző Ethant. Kis idő múlva visszafordult Devlinhez. -

Azt hittem, hallottam valamit.

-

Biztos csak a szél.

-

Vagy a képzeletem.

-

Akár az is lehet. Nesze. - Ethan kezébe nyomott egy sört, és még

én is hallottam a halk sistergést, ahogy kinyitották a dobozokat. Devlin kilépett a veranda szélére, kihúzta magát, és kisebb terpeszben állva várt, mintha valami rosszra számított volna. Magas ember volt, és a hosszú évek óta tartó kísértés miatt meglehetősen lesoványodott. Ugyanakkor volt benne valami erőteljes. Valami fenyegető, ahogy bámult a sötétbe.

A

-

PR Ó FÉT A

59

Egy kicsit még ideges vagyok - mondta Ethan bizonytalanul

nevetve. A korlátra támaszkodott, Devlin pedig a verandafalnak dőlt. ■y Egymillió év alatt sem gondoltam volna, hogy Darius Goodwine fog visszanézni rám az utca túloldaláról. Komolyan, John, hátborzongató érzés volt. Bizarr véletlen. -

Ugye, nem hiszed, hogy véletlen volt?

-

Mi más lehetett volna? Sosem járok azon a környéken. Okom

sincs rá, hogy áthajtsak rajta. Erre ma kihívtak egy régi házhoz a Nassaun, hogy nézzek meg néhány csontot, amelyeket a tornác alól ástak ki. Amikor kimásztam, már ott volt. Napszemüveget és kalapot viselt, ezért tévedhettem is... -

Nem tévedtél - szólt Devlin. - Ö volt az.

-

Hogy lehetsz ennyire biztos benne?

-

Sok minden történik ebben a városban.

-

Ezt hogy érted?

Devlin hallgatott és felnézett a fákra. Valamiért eszembe jutott a fülemüle és Devlin furcsa győzködése, miszerint gezerigót hallottam. -

Néhány napja egy halott nőt találtak a keleti oldalon. A to-

xikológiai vizsgálat néhány igencsak érdekes vegyszert mutatott ki a vérében. A halottkém szerint pár botanikai szer és egy ismeretlen összetevő volt benne. -

Ennek mi köze Dariushoz?

-

Minden, ha kiderül, hogy az ismeretlen összetevő a szürke por.

-

Szürke por? Jézusom! - Ethan ismét a sötétség felé fordult. Az

ajtóból kiszűrődő fényben sápadtnak és feszültnek tűnt, és meg mertem volna esküdni, hogy félelmet hallottam a hangjában. - Azt hittem, az már évek óta eltűnt. -

Ügy tűnik, újra felbukkan, méghozzá pont akkor, amikor Darius

Goodwine visszatér a hosszú afrikai tanulmányi évéről - mondta Devlin

*60

A MANDA S TEVENS

gúnyosan. - A szürke pornak csak egy forrása létezik, és csupán egy maroknyi kívülállónak van hozzáférhetősége. O egy közülük. -

Igen, de nem ő az egyetlen.

-

Figyelj - szólt Devlin türelmetlenül. - Ami ma történt, nem volt

véletlen. Azt akarta, hogy lásd, és hogy a szürke porról szóló pletykák visszajussanak hozzám. Ahogy arról is gondoskodott, hogy a megfelelő vegyszerek tűnjenek fel a nő testében egy maszkot alkotva. Minden mozzanatának megvan az oka. Devlin megint elfordította a fejét, mintha hallott volna valamit. Felnéztem, de a fák néma csendbe burkolóztak. -

Mi van? - kérdezte Ethan aggódva.

-

Semmi. Csak hallok dolgokat.

-

Ez Darius hatása. - Ethan megvakarta a nyakát. - Nehéz elhinni,

hogy egy férfi az ő pozíciójában ekkora kockázatot vállal. Nem mintha szüksége lenne még pénzre. -

Sosem a pénz motiválta. A szürke pornak hála, istent játszhat.

-

Élet és halál fölött dönthet - motyogta Ethan. - Nem ezt szokta

mondani? Devlin odament a lépcsőhöz, és végigfürkészte az udvart. Ha egy bizonyos szögben nézett volna le, akkor pont kiszúrt volna. Szerettem volna még jobban behúzódni a sötétbe, de attól féltem, hogy egy halk zörej is felkelti a figyelmét. A lebukásom lett volna a végső megaláztatás; de egyelőre lebilincselt a beszélgetésük. Mariama leánykori neve Goodwine volt, így gyanítottam, hogy volt valami köze Dariushoz. Azt azonban nem tudtam, miért keltett félelmet a neve. Ereztem valamilyen rezgést a levegőben, amitől egyre gyorsabban vert a szívem. -

Azt hittem, a szürke por csak szóbeszéd - mondta Ethan. -

Mindig jókat nevettem, amikor Apa és Mariama olyan tisztelettudóan beszéltek róla. Szerintem csupán egy igen erős hallucinogén.

A

-

PR Ó FÉT A

61

Annál azért több - szólt Devlin. - Megállítja a szívet, és az ember

meghal. És akik visszajönnek... - A lépcsőn lesétálva elfordította a fejét, amitől a hangja annyira eltompult, hogy nem hallottam, mit mondott. -

Láttad őket? - kérdezte Ethan.

Devlin visszament a lépcsőhöz. -

Még mindig odakint vannak, ha tudod, merre keresd őket.

Egyszer sétálj végig a keleti részen, az America Streeten. Mindig láthatsz egyet-egyet a heroin- és kokainfüggők között. Meredten néznek, mint a hullák, és csoszogva járnak, mintha maguk után vonszolnának valamit a pokolból. Ethan hallgatott egy ideig. -

Apa zombiknak nevezte őket.

-

Pedig nem zombik - szólt gúnyosan Devlin. - Csak bolondok,

akik bíztak Darius Goodwine-ban. Ethan lesétált a lépcsőn. Egyikük arcát sem láttam, de a hangjuk egyre közelebb hangzott a búvóhelyemhez. -

És most mihez kezdesz? - kérdezte Devlintől.

-

Meg kell állítani.

-

De nem neked, remélem. Nagyon befolyásos ember, John.

Ahogy hallottam, az egész városban vannak szimpatizánsai. Még magas beosztású emberek között is. -

Nem félek tőle.

A Devlin hangjában lévő cseppnyi izgalom óvatosságra intett. -

Pedig kellene - mondta Ethan.

-

És miért?

-

Tudod te.

-

Nem, nem tudom. De biztos vagyok benne, hogy el fogod

mondani. Hirtelen csend lett, és attól féltem, hogy a vadul kalapáló szívem fog

*62

A MANDA S TEVENS

lebuktatni. Fogalmam sem volt, miről beszélnek. Sosem hallottam szürke porról, de eszembe jutott, amit Fremont mondott a Fényesség és a Sötétség közötti helyről: Szürkeségnek hívják. -A baleset éjszakájáról beszélek... miután megtudtad, mi történt Mariamával és Shanival - szólt Ethan. - Elmentél Apához az intézetbe, emlékszel? -

És? - Devlin hangja óvatosan, már-már gyanúsan csengett.

-

Követelted, hogy segítsen kapcsolatba lépni a másik oldallal,

hogy utoljára láthasd őket. Hogy elköszönhess. Amikor Apa nem tudott segíteni, nagyon ideges lettél. Sőt, agresszív. -

Mert sokkos állapotban voltam - védekezett Devlin. - Elment az

eszem a szomorúságtól, csakis azért mentem oda. Tudod, hogy nem hiszek az apád ostobaságaiban. -

Mindketten tudjuk, hogy voltak idők, amikor igen. Te voltál Apa

védence. Többször is elmondta, hogy te vagy a legjobb nyomozója. - Csak nem féltékenység csengett Ethan hangjában? -

Az nagyon régen volt - mondta Devlin. - Csak bosszantani

akartam nagyapámat, és Rupert kutya- és póni show-ja újdonság volt számomra. -

Több volt annál. Még ha tovább is álltái... nem hiszem, hogy

teljesen elengedted. Végül is elvetted feleségül Mariamát. -

Mire akarsz kilyukadni? - kérdezte Devlin hűvösen.

-

Biztos maradt valami az akkori hitedből. A fájdalom és a sokk

nem űzött volna az intézetbe aznap éjjel. -

Gondolj, amit akarsz. Fogalmam sincs, miért hoztad fel

egyáltalán a témát. -

Miután elviharzottál, Apa utánad küldött, hogy figyeljek rád, de

mintha a föld nyelt volna el. Hová tűntél aznap éjjel? Devlin nem válaszolt.

A

-

PR Ó FÉT A

63

Dariushoz mentél, igaz? Kértél tőle szürke port.

Devlin továbbra sem beszélt. -

Órákig vártam ezen a verandán, hogy biztos legyek benne,

minden rendben van. Amikor másnap hazajöttél, úgy néztél ki, mint egy hulla. Mintha... -

Éppen akkor veszítettem el a lányomat és a feleségemet - vágott

a szavába Devlin. - Mégis hogy kellett volna kinéznem? -

Nem azt vártam, amit láttam. Te nemcsak szomorú, hanem

rémült voltál. Nem bírtad abbahagyni a reszketést. Sosem láttalak ilyennek. Éppen ezért igazoltam neked alibit, amikor a rendőrök kérdezősködni kezdtek Róbert Fremont gyilkosságával kapcsolatban. -

Sosem kértem, hogy hazudj miattam.

-

Muszáj volt - mondta Ethan. - Alig bírtad átvonszolni magad az

ajtón, nemhogy egyedül csinálj végig egy rendőrségi kihallgatást. -

Kihallgatás? Úgy beszélsz, mintha gyanúsított lettem volna.

-

Az lettél volna, ha ismerték volna a hollétedet. Tudták, hogy

veszekedtetek Roberttel. Valaki hallotta a halála előtti napon folytatott vitátokat. Devlin halkabban folytatta: -

Vigyázz, mit mondasz, Ethan!

-

Csak próbálok logikusan gondolkodni. Ha Róbert tudta volna,

hogy Darius ellátott szürke porral, akkor igencsak megnehezítette volna a dolgod a rendőrségen. Egy rendőr, aki használta az anyagot... magyarázta, majd elhallgatott. -

Szóval azt hiszed, én öltem meg. - Ez kijelentés, nem kérdés volt.

-

Nem, természetesen nem. De volt indítékod.

-

És veled mi van? - kérdezte Devlin ugyanazon a síri hangon.

-

Hogyhogy velem mi van?

-

A rendőröknek azt mondtad, velem voltál egész este. Nemcsak

*64

A MANDA S TEVENS

nekem igazoltál alibit, hanem saját magadnak is. -

Miért kellene nekem alibi? - kérdezte Ethan döbbenten.

-

Ezen töprengtem én is.

Hirtelen kutyaugatás hallatszott az egyik hátsó udvarból, és a Beaufainon közlekedő autók zsivaja is átszűrődött. Devlin kertjében síri csend uralkodott, és a levegőben annyi feszültség volt, hogy alig kaptam levegőt. -

Nem gondolhatod komolyan, hogy bármi közöm volt Róbert

Fremont halálához. - Ethan hangja inkább sértődöttnek, mint dühösnek tűnt. - Mégis milyen indítékom lett volna? -

Felejtsd el - mondta Devlin. - Inkább koncentráljunk.

Hallottam, ahogy Ethan kifújja a levegőt. -

Igazad van. Össze kell fognunk. Még ennyi idő után is

kérdezősködhetnek arról az estéről. -

Majd én elintézem a kérdéseket. Csak hívj, ha újra látod Dariust

- kérte Devlin. - Bármikor hívhatsz. Egyre kevésbé hallottam a hangjukat, mert kisétáltak az utcára. Nem sokkal később ajtócsapódást hallottam, és beindult egy motor. Azt reméltem, hogy Devlin bemegy a házba, hogy feltűnés nélkül kiosonhassak, de helyette leült a lépcsőre, és a sörét kortyolgatva bámult a sötétbe. Felhúzott vállal ücsörgött, karját a térdén pihentette, mintha az egész világ súlyát a hátán cipelte volna. Oda akartam menni hozzá, de mégis mivel magyaráztam volna a hirtelen feltűnésemet? És mit mondtam volna, miért bujkálok a bokor mögött, és miért hallgatok ki egy személyes beszélgetést? Méghozzá egy igencsak nyugtalanító beszélgetést. Még mindig nem tértem magamhoz a kijelentésektől és a burkolt célzásoktól, amelyek mind Róbert Fremonthoz vezettek. A csillagok végre felsorakoztak.

A

PR Ó FÉT A

65

Ügy éreztem, Mariama rögtön megjelenne, ha felfedném magam. Már a gondolatától is megfagyott a levegő körülöttem. Megborzongtam és rettegtem. Biztos tettem néhány akaratlan mozdulatot, mert Devlin körbenézett, és a kezét becsúsztatta a kabátjába, ahol minden bizonnyal a pisztolytáskája pihent. Az utcához közel egy macska ugrott ki a bokrok közül, és a gyepen átvágva egészen a következő ház ajtajáig rohant. Devlin leeresztette a kezét. Lassan felállt, végignézett a kerten, és bement a házba. Amikor végre becsukódott mögötte az ajtó, előbújtam a rejtekhelyemről, de hirtelen fagyos levegő csapott meg. Dermedten állva néztem a mellettem kirajzolódó Shani szellemét. Keze a kezemben volt, jelenléte az egész testemet megfagyasztotta. Hozzám simulva végigfürkészte a kertet. Szabályosan elborzadtam a kapcsolattól, ezért az első gondolatom az volt, hogy kirántom a kezem, de éreztem, hogy egyre csak fogy az erőm. Akár szellem, akár nem, mégiscsak Devlin gyereke volt. Nem zavarhattam el. Felnézett rám, és amikor látta, hogy figyelek, felemelte apró kezét, és a bokrok felé mutatott, ahonnan a macska kiugrott. Azt hittem, Mariama szelleme fog lecsapni rám. Helyette emberi szemek csillogására lettem figyelmes a sötétben.

Valaki figyelte a házat. Valaki rajtam kívül. Az első gondolatom az volt, hogy felhívom és figyelmeztetem Devlint, de a legkisebb mozdulat vagy zörej rögtön elárulta volna a jelenlétemet a kukkolónak. így hát mozdulatlan maradtam, alig mertem lélegezni, miközben a Shaniból sugárzó hidegben vacogtam. Az éjszaka koromsötét volt. Szinte csak egy alakot láttam, majd amikor a hold kikandikált az egyik felhő mögül, hirtelen fény derült az ismeretlenre. Fekete volt és rendkívül magas, bár a körülötte lévő árnyak is biztosan befolyásolták a látványt. Tekintete Devlin házára irányult, és miközben néztem, megint meghallottam a fülemüle énekét. Trillázása lágy és bársonyos volt, akárcsak egy álom. A férfi az ének felé fordította a fejét, és meg mertem volna esküdni rá, hogy mosolygott. Aztán ismét a házhoz fordult, és a szájához emelte a kezét. Szétnyitotta az ujjait, és kifújt valamit a tenyeréből. A fénylő részecskék egy pillanatig csak lebegtek, majd egymás után lehullottak a földre, és enyhe kénszagot hagyva maguk után eltűntek. Elhessegettem a szikrák varázsát, és visszanéztem a bokrokra. A férfi eltűnt. Egy pillanat múlva ajtócsapódást és halk motorhangot hallottam az utca felől. Csak akkor mozdultam meg, amikor már teljesen biztos voltam benne, hogy a kocsi kellő távolságra van. Akkor vettem csak észre, hogy Shani is eltűnt. Előbújtam a rejtekhelyemről, és bizonytalanul körbenéztem. Semmi másra nem vágytam, csak a menedékem biztonságára. El akartam felejteni ezt az estét, a szellemeket és a Fremont meggyilkolásához kapcsolódó aggasztó körülményeket. Mégsem tudtam úgy távozni, hogy ne figyelmeztessem Devlint, akkor sem, ha ezzel saját magamat buktatom le. Tudtam, hogy szörnyű veszélyben van. Az Ethannel folytatott beszélgetése teljesen összezavart. Nem tudtam mit kezdeni vele, de biztos voltam benne, hogy ha egyedül

A

PR Ó FÉT A

67

maradok, minden egyes szót felelevenítek, kielemzem az eltéréseket, és megpróbálok rájönni, hogyan illenek ezek az új részletek a kirakósba. Felsiettem a verandalépcsőn, és óvatosan hátranéztem a vállam felett. A szél felerősödött, a legyezőpálmák suhogtak, és máris éreztem a Devlin házából kiszűrődő abnormális hideget. Nem akartam bemenni. A ház tele volt szellemekkel. Nemcsak Shani és Mariama tanyázott ott, hanem a Szürkeségen túli kísértetek is. Hosszú percek teltek el, mire Devlin végre felbukkant. A lélegzetem is elakadt, amikor kinyitotta az ajtót. Valószínűleg már lefekvéshez készülődött, mert az inge ki volt tűrve, a haja pedig olyan kócos volt, mintha többször beletúrt volna a kezével. Vagy valaki más. Ekkor jutott eszembe, hogy talán nincs is egyedül. Lehet, hogy Ethan és én csúnyán félbeszakítottuk az estéjét. - Amelia? - kérdezte kezét az ajtófélfán pihentetve. - Te meg mit keresel itt? -

Én csak... látni akartalak.

Megpróbáltam bekukucskálni az előszobába, de semmit sem láttam. Visszanéztem rá, és hiába próbáltam ellenállni, a tekintetem egyre lejjebb vándorolt. A nyitott ing alatt megláttam a meztelen mellkasát és a csillogó ezüstmedálját, a Koporsó és Karom Titkos Társaság talizmánját. A társaságot a város legrégebbi és legbefolyásosabb családjainak tagjai alkották. Devlin megvetette a nevelését, hátat fordított a nagyapja elvárásainak és az örökségének, de a jelet még mindig viselte. Még mindig kötődött a múltjához. Mindez pár másodperc alatt villant át az agyamon. A következő másodpercben ismét hátranéztem az utcára. Bizonyára érezte a feszültségemet, mert határozottan megkérdezte: -

Mi a baj?

-

Láttam valamit... nem tudom, mit jelent, de megrémisztett.

*68

-

A MANDA S TEVENS

Gyere be. - Hátralépett, hogy be tudjak menni.

Amint beléptem az előszobába, rám törtek az emlékek, és rögtön felnéztem a lépcsőre. Láttam, ahogy lassan felmegyek a lépcsőn, miközben Mariama szorosan mellettem lebegve ijesztget a hűvösségével és a tükörben meg-megcsillanó szemével. Szinte hallottam a dobok dübörgését és a szívem kalapálását, ahogy közeledtem a hálószobához. Mariama hálószobájához. -

Mi a baj? - kérdezte Devlin. - Mondd el!

Megfordultam. -

Valaki járt a kertedben az előbb. Láttam, ahogy figyeli a házat. -

Visszamentem az ajtóhoz, és rámutattam a bokrokra, ahol a férfi megbújt. - Ott állt. Devlin viselkedése hirtelen megváltozott. - Itt várj meg! - Kihúzta az előszobában álló szekrény egyik fiókját, és elővett egy pisztolyt. Hallottam néhány kattanást, ahogy kibiztosította és felhúzta a fegyvert, majd kinézett az ajtón. Végül nem ott ment ki a házból, hanem a hosszú folyosón végigsétálva bement a szalonba, és az üvegajtón keresztül kiment a kertbe. Érezhetően hűvösebb lett a házban. Devlin szellemei egészen közel voltak. Éreztem őket. Rettegés járta át a testem. Egy kóbor szellő összekuszálta a mögöttem lévő szekrényen heverő papírokat, az előszobában égő lámpa villogni kezdett, pedig a vihar még meglehetősen távol volt. Elnehezedett a körülöttem lévő levegő, és elektromosság

pulzált

az

idegvégződéseimben.

Tekintetemmel

végigpásztáztam a szalont, főleg a sötét sarkokat. Már egyszer láttam ezt a szobát, amikor Devlinhez jöttem, és már akkor is úgy gondoltam, hogy a súlyos régiségek és az aranyozott keretek egyáltalán nem illenek az ízléséhez. Ez a szoba Mariamáé volt. Biztos voltam benne. A buja tárgyak nem illettek a citromverbéna illatához.

A

PR Ó FÉT A

69

A kandallópárkány felett egy Mariamáról készült portré csüngött, amelyen a karját és a nyakát fedő egyszerű fekete ruhában díszelgett. A szerény öltözet nem volt véletlen. így legalább semmi sem vonta el a figyelmet a mandulavágású szemekről, az arccsontról és az igéző mosolyról. Az egyetlen fényforrás az előszobában világító csillár volt. Az enyhén lengedező lámpa árnyakat szórt a falakra és a festményre, így Mariama arca hol sötétben, hol fényben tündökölt. A mozdulat hipnotikus volt, és csak egy véletlen erőnek köszönhettem, hogy ellen tudtam neki állni. A szoba egyik végében egy hatalmas ablak nézett az utcára. Shani szelleme ott állt mozdulatlanul, és meredten bámult az éjszakába. Devlint figyelte. Várta, hogy visszajöjjön, akárcsak a baleset napján. Ethan egyszer azt mesélte, hogy Mariama és Devlin aznap csúnyán összeveszett. Shani John lábát paskolgatta, hogy magára vonja a figyelmét. Azt hiszem, meg akarta vigasztalni, de John túl mérges volt... túlságosan ingerült volt ahhoz, hogy egyáltalán észrevegye. Kiviharzott a házból, és amikor elhajtott, Shani az ablakban állt és integetett. Akkor látta utoljára élve a lányát. Még mindig az ablaknál állt, és kétségbeesetten próbálta felhívni magára a figyelmét. Alighanem megérezte a jelenlétemet - vagy a melegemet -, mert hátranézett és a szájához emelte az ujját. A légzésem felgyorsult, amikor megfordultam és a lépcső tetején megláttam Mariama szellemét, ahogy a földöntúli légáramlás meglengette a haját és vékony ruháját. Sápadt és hideg volt, de a szemében egyfajta belső tűz lángolt, miközben centiméterekre a lépcső felett lebegett. A szekrényen lévő papírok összekeveredtek, a lámpa vibrált és olyan hideg lett, hogy a saját lélegzetemet is láttam. Lenéztem a mellettem lévő, szinte átlátszó Shanira. Megfogta a kezem, és amikor közelebb húzódott hozzám, egyre erősebben éreztem a

*70

A MANDA S TEVENS

Mariamából sugárzó dühöt. Jeges félelem cikázott az ereimben, a szívem pedig majd’ kiugrott a helyéről. Hátrálni akartam, de mozdulni sem bírtam, csak bámultam földöntúli szépségét. Nem tudtam, mire képes, és hogy mennyi erőt hozott magával odaátról. Eszembe jutott Devlin, aki egy szellemmel él a házban, és akinek egykori szerelme leszívja az erejét és elveszi a fiatalságát. Mintha még most is szeretné. Mariama kinyújtotta a kezét Shaniért, és az első gondolatom az volt, hogy közéjük lépek. Félelmem ellenére képes lettem volna rá, de amikor lenéztem, láttam, hogy Shani aurája egyre fakul és eltűnik, mintha valami visszahúzta volna az éterbe. Mariama teljesen másképp reagált. Shani eltűnésével még erősebb, fagyosabb és éhesebb lett. Én is kezdtem gyengülni. A mellkasomban egyre nagyobb űr keletkezett. Összeszedtem az utolsó erőmet, elhátráltam a lépcsőtől, majd sarkon fordultam és futásnak eredtem. Devlin éppen akkor lépett be halkan az ajtón, így egyenesen a karjába rohantam. Megragadta a karom, hogy megnyugtasson. -

Jól vagy?

-

Igen... hallottam valamit - feleltem.

-

Bent?

-

Biztos csak a képzeletem volt.

Devlin végigfürkészte a mögöttem lévő lépcsőt és előszobát. -

Odafent nyitva hagytam egy ablakot. Biztos a huzat döntött fel

valamit. -

Igen, az lehet - mondtam reszketve. - Találtál valamit odakint?

-

Semmit. Akárkit is láttál, már elment.

-

Hallottam egy autót elhajtani. Lehet, hogy abban ült.

A

PR Ó FÉT A

71

-

Le tudod írni, milyen volt?

-

Csak egy pillanatra láttam a holdfényben. Fekete volt. Nagyon

magas és vékony, habár... Devlin megszorította a karomat. Valami lángolt a szemében. -

Milyen magas volt?

-

Nehéz lenne megmondani. Az árnyékok eltorzították... -

válaszoltam riadtan. - Miért? Tudod, ki volt az? -

Nem.

Biztos voltam benne, hogy hazudik. Meg akartam kérdezni Darius Goodwine -ról, de azzal rögtön lebuktattam volna magam. -

Megint hallottam a fülemülét - mondtam. - És nem gezerigó volt,

biztos vagyok benne. -

Charlestonban nincsenek fülemülék - vágta rá Devlin.

-

Akkor miért hallok egyet folyton? Ki volt az az ember, John?

Miért nem mondod el? -

Nem láttam. Honnan tudnám?

-

Valamit a ház felé fújt. Egy csillogó kék port. Szerinted nem

különös? Devlin nem szólt egy szót sem, csak elengedte a karom. Még mindig nagyon közel állt és meredten a szemembe nézett. Legszívesebben felemeltem volna a kezem, és végigsimítottam volna az arcán lévő sebhelyet a hüvelykujjammal, hogy meggyőződjek róla, igenis valódi, és az éjszaka is megtörtént, nem csupán álom volt. Együtt voltunk. Csakhogy Mariama is ott volt, a karját simogatva mosolygott át a válla fölött. Gúnyolódott, amiért olyasvalamit birtokolt, ami sosem lehet az enyém. Elfordítottam a fejem. -

Miért jöttél ide ma este? - kérdezte Devlin. - Nehogy azt mondd,

hogy csak erre jártál! -

Azért jöttem, hogy lássalak.

*72

A MANDA S TEVENS

Devlin megfordult és kinézett az ajtón. -

És hogy jöttél ide? Nem láttam az autódat.

-

Az utca végén parkolok.

-

Mert láttál valakit a ház körül?

-

Mert nem akartam, hogy megláss - szóltam el magam. - Nem

voltam benne biztos, hogy képes vagyok bekopogni hozzád. -

Olyan ijesztő hozzám bekopogni?

Vettem egy mély lélegzetet. -

Igen, és pontosan tudod, miért.

Kénytelen voltam ezt mondani, nehogy a nyakába boruljak, olyan vonzó volt a jelenléte. Ismét végignéztem rajta. Az udvaron begombolta az ingét. Öltözete, mint mindig, most is tökéletes volt. Volt stílusa és pénze is, amivel életre kelthette kifinomult ízlését. Azonban stílusát valami egészen más, a lázadó természete is táplálta, ami az elit származásából egyenesen Mariama Goodwine karjaiba repítette. -

Szóval, miért akartál látni? - kérdezte óvatosan.

Még mindig kifelé bámult a bejárati ajtó ólmozott üvegpaneljén keresztül. A szemébe néztem és kirázott a hideg. -

Megkaptam az üzeneteidet. Múlt este nem volt alkalmam

rákérdezni. Devlin lassan rám irányította a tekintetét. -

Milyen üzeneteket?

-

Amiket akkor küldtél, amikor távol voltam. Éppen hazafelé

tartottam Asher Fallsból, amikor megérkeztek. -

Asher Falls?

-

Egy kisváros a Blue Ridge lábánál, Woodberryhez közel. Volt

/

ott egy restaurálási munkám, de aztán hirtelen távoznom kellett. A kompon kaptam meg az üzeneteket. Valami elsuhant a szeme előtt.

A

PR Ó FÉT A

73

-

Én nem küldtem SMS-t.

-

De... a te telefonodról jött. Biztos vagyok benne.

-

Én nem küldtem üzenetet - mondta határozottan.

-

Akkor ki küldte?

-

Fogalmam sincs. Elmentetted?

-

Nemrég le kellett cserélnem a telefonomat, így minden elveszett.

De a te számodról jött, az biztos. Előtte pedig e-mailt kaptam tőled. Gondolom, azt sem te küldted. -

Nem.

-

Hát, ez eléggé különös. - Több mint aggasztó. - Nem tudom, mit

mondjak. Nem csak kitaláltam. Devlin elmosolyodott. -

Gondoltam.

Azt hittem, elsírom magam. Annyira biztos voltam benne, hogy tőle jöttek az üzenetek. Erre most megtudom, hogy nem is keresett... Ostobaság volt ennyire beleélnem magam, gondoltam. És még mindig nem múlt el az érzés. -

Ki küldhette őket?

-

Fogalmam sincs - felelte Devlin. - De megpróbálom kideríteni.

A szívem a torkomban dobogott, ahogy figyeltem, majd egyszer csak feltűnt közöttünk Mariama. Próbáltam nem ránézni. Hogyhogy Devlin nem érezte a hideget? És miért nem rándult össze az érintésétől? Tűnj el, gondoltam. Hallottam, ahogy hangosan kacag a fejemben. Tűnj el te! Elment az eszem?, töprengtem. Lehet, hogy az agyamra ment a sok szellem? Asher Falls óta nemcsak látom, hanem hallom is őket. -

Mi a baj? - kérdezte Devlin.

-

Azon töprengek, hogy miért akarná bárki is, hogy azt

*74

A MANDA S TEVENS

higgyem, tőled jöttek az üzenetek. Ráadásul valahogy hozzáfért a telefonodhoz és az e-mailedhez... - Elhallgattam, amint eszembe jutottak Fremont titokzatos szavai. -

Ez nem valószínű - szólt Devlin.

Tényleg nem? Talán Fremont küldte onnan fentről az üzeneteket, hogy visszacsaljon Charlestonba? Gyorsan kell cselekednünk, mondta. Érted? Méghozzá most. Devlin meredten nézett. -

Te reszketsz. Biztos jól vagy?

-

Igen. Kicsit még össze vagyok zavarodva, és elég hideg van

itt. Te nem vetted észre? Devlin megvonta a vállát. -

Mindig is huzatos volt a ház.

Mindig? Vagy csak a szellemjárás óta? -

Mi volt az üzenetben? - kérdezte.

Nem igazán akartam vele megosztani a személyes levelezésemet, főleg miután kiderült, hogy nem is ő küldte őket. -

Az e-mailben azt kérdezted, hol vagyok.

-

És válaszoltál?

-

Nem.

-

Miért nem?

-

Nem tudom - feleltem őszintén. - Nem voltam a városban,

ezért nem tartottam fontosnak, hogy tudd, hol tartózkodom. -

És az SMS?

-

Azt állt benne, hogy: „Szükségem van rád!”. — Az arcom

tűzpiros lett.

*75

A MANDA S TEVENS

Devlin közelebb hajolt, a tekintete sötét és megfejthetetlen volt. -

Szükségem van rád — ismételte.

-

I-igen. Ez állt benne.

-

Semmi más?

Megráztam a fejem. Devlin töprengve és vészjóslóan méregetett. -

Mit is mondtál, mikor kaptad meg az üzenetet?

-

Néhány hete.

-

És csak most jöttél el hozzám?

Igen, ez így van. De csak úgy tudtam volna megmagyarázni a hezitálásomat, ha még többet elárulok az érzelmeimből. -

Nem tudtam egyből jönni. Muszáj volt kicsit összeszednem

magam a hazaérkezésem után. Nem voltam jól. -

Nem voltál jól? - Kezét a vállamra tette, és a fény felé fordított.

- Sok mindenen mentél keresztül, látom az arcodon és a szemedben mondta, majd így folytatta: - Mi történt veled, Amelia? Ne, gondoltam szánalmasan. Ne mondd ki a nevem. Ne nézz rám így! En is ember vagyok. Hogy maradjak erős, ha így nézel rám ? -

Most már jobban vagyok - mondtam.

Megfogta az állam és kedvesen elfordította. -

Mik azok a nyomok az arcodon? Ki tette ezt? - Volt valami a

hangjában, valami sötét és veszélyes, amitől kirázott a hideg. -

Nem ki, hanem mi - feleltem. - Találkoztam egy rózsabokorral.

Foglalkozással járó kockázat. Nem nagy ügy. -

Nem értek egyet.

Hátrálni kezdtem, míg meg nem éreztem a falat mögöttem. Devlin követett, és kissé megrémültem, mert megint úgy nézett. Nem hiszem, hogy meg akart csókolni. Azok után, ami történt. Mégis lassan felém hajolt, sötét szeme úgy csillogott, mint valami, amit

nem akarok megnevezni. Suttogva kimondta a nevem, amitől még jobban elgyengültem. Legszívesebben azonnal átöleltem volna, de Mariama is ott volt, mint mindig. Közöttünk lebegett. Hozzáért Devlinhez és hozzám is. Sóhajtottam egyet, és elfordítottam a fejem. -

Mennem kellene. Ha nem te küldted az üzeneteket, akkor azt

hiszem, nincs miről beszélnünk. ‘ - Igazából elég sok mindenről kellene beszélnünk. -

Későre jár, és korán kell kelnem...

A hajamhoz emelte a kezét, és ujjaival átfésülte a tincseimet. -

Ne menj el.

Becsuktam a szemem és sóhajtottam egyet. -

Muszáj.

Egyik kezét a fölöttem lévő falnak támasztotta és bekerített. Nem ért hozzám, mégis éreztem a bőre melegét, ahogy elvegyült Mariama hűvös jelenlétével. A nő arrébb lebegett, de még mindig közel volt. Valahol a sötétből figyelt minket. -

El fogod valaha mondani, hogy mi történt azon az éjszakán? -

Devlin a lépcső felé nézett, én pedig reszkettem a rám törő emlékektől. Ajka a pulzusomra tapadt, ujjai a combomat fürkészték... -

Kérlek, engedj el - suttogtam.

-

Nem tartalak fogva. Csak azt akarom tudni, hogy mi történt azon

az éjszakán. A tekinteted, amikor kirohantál a hálószobából... nem hagy nyugodni. Már számtalanszor lejátszottam gondolatban. Mit tettem, amivel ennyire megrémisztettelek? Megbántottalak valamivel? -

Nem. Nem! Semmit sem tettél. Kérlek, higgy nekem. Rossz volt

az időzítés. És te is mondtad, hogy nem állsz készen arra, hogy elengedd a múltat. Nem akartad őket elengedni... - Elszóltam magam. - Sajnálom, nem tudtam jobban megmagyarázni. Azt hiszem, én sem értettem meg,

A

PR Ó FÉT A

77

csak később. Amikor már volt időm gondolkozni... Nem tudtam befejezni a bocsánatkérést. A szalonból hangos csattanás hallatszott, ami mindkettőnket igencsak megrémített. Devlin azonnal a fegyveréért nyúlt, kihúzta a pisztolytartóból, és csendre intett, miközben átosont az előszobán. Szorosan a sarkában voltam. Devlin gyorsan végignézett a szalonon, leeresztette a karját, és felkapcsolta a villanyt. Mariama festménye fejjel lefelé hevert a földön. -

Mi történt?

-

Fogalmam sincs. A szél biztosan nem tudta leverni, ez az izé

legalább egy tonna. -

Akkor miért esett le? - Hülye kérdés. Máris tudtam a választ.

-

Biztos kilazultak a rögzítők.

-

Eltört az üveg - szóltam bizonytalanul, mert igazából fogalmam

sem volt, mit mondjak. Mariama üzenete abszolút érthető volt. -

Meg lehet javítani - mondta Devlin. - Úgyis le akartam már

venni, csak sosem jutottam hozzá. Ritkán jövők be ebbe a szobába. Itt mindig olyan hideg van, még nyáron is. Képtelen vagyok rájönni, honnan jön a huzat. - Felnézett a himbálózó csillárra. - Erről beszélek. Az ajtóban állva is éreztem a lépcső felől jövő huzatot. Felnéztem és arra számítottam, hogy Mariama néz vissza rám, de helyette a konyhában lüktetett, pulzált és vibrált a sötétség, akárcsak az apró villanófények, ahol a Mások próbáltak áttörni a világunkba. Hatalmas szemeket meresztve, rémülten bámultam, amikor a villanások felerősödtek. Ki kellett szabadulnom a házból, el Devlintől, el az érzelmektől, amelyek úgy vonzották a falánk szellemeket, mint a fény a lepkéket. -

Mennem kell.

-

Amelia, várj!

A verandalépcső alján ért utol. Újra megfogta a karom, megfordított

és kérdőn fürkészte az arcom. -

Mi a baj? Miért szaladtál el így?

-

Csak engedj el. Kérlek!

Próbáltam kiszabadulni, de egyre erősebben szorította a karomat. Miért félsz ettől a háztól? Vagy velem van a baj?

-

Ránéztem a házra. Láttam Shanit az ablakban, Mariama pedig az ajtóban lebegett. Lehet, hogy csak beképzeltem, de mindegyik ablakban láttam egy-egy arcot. -

Tudod, miért - mondtam zihálva.

-

Miről beszélsz?

-

Tudod te, John. Csak nem akarod beismerni.

Devlin elengedte a karom, és hátrébb lépett. Még a sötétben is láttam az arcára kiülő rettegést. Amint hazaértem, kiengedtem Angust a hátsó udvarba. Utána öntöttem magamnak egy pohár bort, és felhajtottam. Öntöttem még egyet, és azt is felhajtottam, és azt kívántam, bárcsak lenne valami erősebb. A harmadik pohár bort kivittem magammal az udvarra, hogy addig is kortyolgathassak, míg Angus elvégzi a dolgát. Nem siette el, ahogy máskor sem, és noha türelmetlenül vártam, hogy végre leülhessek a számítógépemhez, nem volt szívem sürgetni. Szinte az egész életét ketrecekben és kennelekben töltötte, és olyan szörnyűségeken ment keresztül, amiket el sem tudok képzelni. A legkevesebb, amit tehettem, hogy elnéztem a kíváncsiságát. Könnyed szellő játszadozott a szélharangokkal, de egyetlen szellem jelenlétét sem éreztem a kertben. Szerencsére Shani ma nem követett hazáig. Borzongva felhúztam a nyakamig a dzsekim cipzárját. Az este meglehetősen csípős volt, de legalább a vihar elkerült minket. Lehet, hogy

A

PR Ó FÉT A

79

csak Devlin háza fölött gyülekeztek a felhők. Errefelé, néhány tömbbel arrébb, a hold ragyogott, égzengésnek nyoma sem volt. Még néhány csillagot is láttam. Azon tűnődtem, hogy a hold körüli ködös karika vajon ómen volt-e. Megkerestem a nyakamban csüngő medált, és a hüvelykujjammal megdörzsöltem sima felszínét. A fényes kő a Rosehill temető szent földjéről, gyermekkorom legkedvesebb játszóteréről való. Hány és hány délutánt töltöttem öreg, kókadt tölgyfák árnyékában vagy egy-egy könnyező angyal meleg gránitlapjának dőlve, a kedvenc rémregényemet lapozgatva, és a szellemek által megalapozott képzeletemet táplálva! Akkoriban olyasvalakiről álmodoztam, mint Devlin. Egy fekete hajú, karizmatikus férfiról, sötét titkokkal. Magányos tinédzserként semmi sem tűnt romantikusabbnak a halálra ítélt szerelemnél, és semmi sem tűnt szebbnek és szomorúbbnak a viszonzatlan szenvedélynél. Micsoda ostoba és naiv fruska voltam! Nem volt semmi szép és irigylésre méltó abban, ha valakitől megtagadták a szerelmet. Mariama a Mások fenyegetése nélkül is megtalálná a módját, hogy szétválasszon minket Devlinnel. A bor gyorsan a fejembe szállt, és kissé hisztérikussá és érzelgőssé tett. Az ajtóból figyeltem Angust, ahogy sétálgatott a kertben, miközben csak úgy kavarogtak bennem a gondolatok és a képek - a majdnem csók... a leeső festmény... Mariama a halott dicsőségében. Shani megfogta a kezem. Valahogy a szellemgyerek kötődése volt a legzavaróbb dolog mind közül. Nem azért, mert valójában féltem tőle - persze nem úgy, mint Mariamától -, hanem mert egyenlő volt Apa megszegett szabályaival, egy szörnyű emlékeztető arra, hogy hanyagul átléptem egy küszöböt, ahonnan nincs visszaút. Természetesen

mindent

magamnak köszönhettem.

Hányszor

figyelmeztetett Apa? Azzal, hogy beengedtem az életembe egy kísértett férfit, elérhető lettem a szellemei számára. És azok a szellemek más szellemeket vonzottak. A védelem elhanyagolásával megtörtént a betörés. Nemcsak Shani, Mariama és Róbert Fremont részéről, hanem más lelkek által is. Ez mind szép és jó, ha nagyobb célra vágyunk, de amikor valósággá vált a nagyzási hóbort, nem tudtam, mitévő legyek. Nem tudtam, mit várnak tőlem, és hogy mi vár rám. Fogalmam sem volt, hová vezet ez az út, de arra gondoltam, hogy talán nem is baj, hogy Clementine Perilloux nem tudta megjósolni a jövőmet. Ráadásul nem is voltam kíváncsi a jövőmre. Kortyoltam egyet a borból, és elhessegetve a szellemek körüli gondolataimat, felelevenítettem a Devlin és Ethan között zajló beszélgetést. Róbert Fremont gyilkossági nyomozása váratlan fordulatot vett, Devlin részvétele pedig csak növelte a bonyodalmakat. Hirtelen eszembe jutott Fremont egyik kijelentése. Követjük a nyomokat, bármerre is vezessenek. Megértetted? És ha azok a nyomok Devlinhez vezetnek? Vajon erre célzott? Újra és újra lejátszottam a fejemben a beszélgetést, mert sokkal könnyebb volt azon elmélkedni, amit kihallgattam, mint hogy jobban beleássam magam abba, ami Devlin házában történt. Amikor Angus végzett, bementünk a házba. Mielőtt lefeküdt volna a helyére, végigjárta a szobákat. Én lezuhanyoztam és felvettem a pizsamámat, majd visszaültem az íróasztalhoz. A borospohár társaságában fittyet hánytam a sötét ablakokra, és kinyitottam a laptopom. Bepötyögtem Darius Goodwine nevét, és arra számítottam, hogy a múltkor megjelent találatok bukkannak fel. Helyettük egy csomó más link jelent meg. Izgatottan és várakozóan vetettem bele magam a kutatásba.

A

PR Ó FÉT A

81

Akármire is számítottam Darius Goodwine-nal kapcsolatban, alaposan meglepődtem. A két férfi szavai alapján egy veszélyes és züllött bűnözőt vártam, de Darius igencsak lenyűgöző rezümével rendelkezett. Először is, a Miami Egyetemen doktorált sejtbiológiából és etnobotanikából. Csak sejtettem, hogy ez mit foglal magában, ezért megnéztem a Wikipédia leírását: az etnobotanika azt vizsgálja, hogy milyen szerep jut a növényeknek egy népcsoport vagy egy társadalmi csoport életében és kultúrájában. Dr. Goodwine többnyire a Gaboni Köztársaságban végzett kutatómunkát, ahol éveken át tanulóként élt egy bvoiti sámán • mellett. A Nyugat-Afrikában eltöltött idő számos könyv megírására ihlette, amelyek bizonyos kultúrák és - főleg a jövendölésben használt növények közötti komplex kapcsolatot vizsgálták. Miután lemondott mindkét professzori állásáról Észak-Karolinában és befejezte az atlantai székhelyű nagy gyógyszergyártó cégnél végzett munkáit, dr. Goodwine ideje nagy részét Nyugat-Afrikában töltötte írással és kutatással. Miután ő is Beaufort megyében, egy Hammondtól nem messzi, aprócska gullah közösségben nőtt fel, biztos voltam benne, hogy rokonságban áll Mariamával. Ráadásul Mariamát az egyik fiú unokatestvérével együtt nevelte fel a nagymama. Darius a harmincas évei végét taposta, így csupán néhány évvel volt nála idősebb. Érdekes, hogy csak egyetlen amatőr fényképet találtam róla, ami Gabonban készült. Feltűnően magas volt, mégsem voltam biztos benne, hogy őt láttam Devlin házánál. Rákerestem a szürke porra, de falakba ütköztem. Az egyik link egy Cornell egyetemi íráshoz vezetett a kvazár környezetről, egy másik pedig egy online fantasy játékhoz. Sehol semmi az erős hallucinogén anyagról, ami megállítja a szívet és megöli az embereket. Szürke por kilőve, ezért visszatértem Darius Goodwine-hoz, és

átnéztem a többi linket is, hátha találok egy jobban kivehető fényképet. Átfutottam

és

kimásoltam

az információkat, majd jegyzeteket

készítettem: Devlin > Shani > Mariama > Fremont Darius > Mariama > Devlin > Ethan Clementine > Isabel > Devlin Devlin nyilvánvalóan kapcsolatban állt mindenkivel, mégis nehéz volt elhinni, hogy valaha is köze volt drogokhoz vagy titkos dolgokhoz. Sosem rejtette véka alá a dr. Shaw munkája iránt érzett megvetését, sőt, igyekezett mindenkit lebeszélni a férfival vagy az intézettel való együttműködésről. Egykor azonban még dr. Shaw védence volt. Ethan szerint tehetséges nyomozó. Devlin elvett egy nőt, akit szoros szálak fűztek gullah örökségéhez, és a jelek szerint Devlin valamilyen kapcsolatban áll Isabel Perilloux-val, a tenyérjóssal. Ez ismét ráébresztett arra, milyen keveset is tudok a valódi John Deylinről. Igazából még mindig idegen volt számomra, de ahelyett, hogy elbátortalanított volna, a titokzatossága csak még jobban felkeltette a kíváncsiságomat. Az irodám kezdett egyre hűvösebbé válni. Esténként csökkent a hőmérséklet, ezért lekapcsoltam a légkondicionálót, de fűteni azért nem akartam. Ez egy hűvösebb éjszaka volt, úgyhogy csak fel kellett vennem valamit. Felkeltem és elővettem a pulóveremet, és ahogy a hálószoba felé sétáltam a folyosón, halk, de zavaró hangra lettem figyelmes. Megálltam és hallgatóztam. A házban síri csend uralkodott éjszaka, most, hogy a szomszéd nem járkált a fejem fölött. Arra gondoltam, talán mégis hazaérkezett, de a csepegés - közben sikerült azonosítanom a hangot -

A

PR Ó FÉT A

83

egyértelműen az én lakásomból jött. A ház kora ellenére sosem volt gondom szivárgó csövekkel vagy hibás vízvezetékkel, ezért a csöpögés igencsak felkeltette az érdeklődésemet. Követtem a fürdőszobába vezető hangot, felkapcsoltam a villanyt, és körbenéztem. Rozmaring illata csapott meg, amikor leellenőriztem a zuhanyzó- és mosdócsapot. A tükör párás volt, és gondolkodás nélkül odanyúltam, hogy letöröljem. A kezem megdermedt a hidegtől. A párában kirajzolódott egy minta. Egy szív. Shani. A szellemlány beceneve azt jelentette, „szívem”. Régen így kommunikált velem. Rajzolt egy szívet az irodám ablakára, hogy tudjam, ott van. Hogy tudjam, ki ő. Döbbenten bámultam a szívet, miközben rettegés járta át a testem. Soha nem láttam bizonyítékot arra, hogy egy kísértet bent járt a házamban, a menedékemben. A megszentelt föld mindig is biztonságot jelentett számomra. Vajon még mindig itt van? Gyorsan megfordultam, hogy farkasszemet nézzek a mögöttem lévő sötéttel, és igyekeztem nyugodt maradni. Csakis így lehet kezelni a szellemeket. Kiskoromban édesapám minden vasárnap délután kivitt a temetőbe, hogy hozzászokjak a téren átsuhanó kísértetekhez. Mindig azt mondta, hogy a helyes reakció a legfontosabb. Ne mutass félelmet, kislányom, akkor sem, ha a közeledben öltenek testet. Sose vegyél tudomást a halálról, akkor sem, ha megérint. Az évek során sikerült tökélyre fejlesztenem a pókerarcomat, akkor is, ha a szellemek közvetlenül előttem álltak. Akkor is, ha jéghideg ujjaikkal beletúrtak a hajamba vagy a hátamon zongoráztak. Képes voltam elnyomni a borzongást és a reszketést, és gond nélkül át tudtam nézni a kísérteteken anélkül, hogy igazából rájuk néztem volna. De ez más volt. Eddig még egyiküknek sem sikerült betörnie a védett

területemre. Leeresztettem a karom és megfordultam, hátha látok valamit. Semmit sem láttam. Sem Shanit, sem az auráját. Még egy kósza csillámlást sem. A folyosón igyekezve mégis úgy éreztem, mintha valaki követne. Szobáról szobára jártam, leellenőriztem az ajtókat és az ablakokat, hogy mind zárva vannak-e. A fantomokat még a zárak sem tudják távol tartani. Tennem kellett valamit. Betörtek a menedékemre... Megráztam magam. Nem gondolhattam ilyenre. A tükrön lévő szív akár évek óta is ott lehetett, de csak most rajzolódott ki a pára miatt. Korábban nem tűnt fel, de az is igaz, hogy elég halvány. Tényleg, hiszen már többször is megtisztítottam a tükröt, mióta beköltöztem a házba... Ellenálltam a kísértésnek, hogy hátranézzek, és visszamentem az irodába. Angus felállt a helyéről, és az egyik ablakon bámult kifelé. Ugyanazt a torokhangot hallatta, mint amikor egy szellem közelében volt. Vagy a gonoszéban. Az ablak annyira bepárásodott, hogy ki sem láttam, és nem vettem észre a kertben ólálkodó kísértetet, de Angushoz hasonlóan én is éreztem földöntúli jelenlétét. Angus újra morgott, és odajött mellém. Lenyúltam és a hátára tettem a kezem. Megsimogattam összeborzolt szőrét, és élveztem a melegét. Jázmin illata szállt felém, és olyan intenzív volt, hogy ki kellett nyitnom az ablakot. Az év ezen időszakában a virágok már rég elhervadtak. Az illat nem a kertem felől, hanem Shani szelleme felől jött. Azt akarta, hogy tudjam, ott van. - Itt vagy - suttogtam. - Mit akarsz? A laptopom kísérteties fényt vetett a párás ablakra, és egy pillanatig azt hittem, láttam valakit odakint, egy alaktalan •arcot bebámulni az irodámba. Kis idő múlva egy másik illatot éreztem meg, pedig majdnem teljesen elnyomta a jázmin. Kén.

A

PR Ó FÉT A

85

A szívem olyan fájdalmasan kalapált, hogy alig bírtam levegőt venni. A kezem Angus hátán pihent, amikor szörnyű dologra jöttem rá: Shani nem volt egyedül. Valami követte a házamig. Valami sötét és rossz. Most is érzem, ott van a kertben. Angus nyüszítve nekem dőlt. Legszívesebben sírva fakadtam volna, de egy hangot sem adtam ki. Csak álltam és szorongattam a nyakamban csüngő fényes követ, hüvelykujjammal kétségbeesetten dörzsölve a sima felszínét. Tekintetem az ablakra meredt, amelyen szép lassan megjelent egy üzenet. Ezúttal nem egy szív volt az. Nem is egy kérés vagy egy könyörgés, hanem egy határozott és dühös követelés, amely újra és újra megismétlődött a párában: SEGÍTS SEGÍTS SEGÍTS SEGÍTS SEGÍTS SEGÍTS SEGÍTS SEGÍTS SEGÍTS SEGÍTS SEGÍTS SEGÍTS

A PRÓFÉTA

86

Aznap éjjel meglehetősen keveset aludtam. Jóval azután, hogy a pára leszáradt az ablakról, még mindig az irodámban ücsörögtem a történteken töprengve. Még sosem féltem ennyire egy szellemtől az otthonomban. Még egyetlenegy kísértetnek sem sikerült áttörnie a menedékem határát, de most Shani valahogy felrajzolt egy szívet a fürdőszobámban lévő tükörre. Miért a tükörre, és miért nem az ablakra? Tudatni akarta velem, hogy sikerült bejutnia a menedékembe? Biztos akart lenni abban, hogy nem tudom figyelmen kívül hagyni? És mi van azzal a másik kísértettel? Őszintén szerettem volna azt hinni, hogy az ablakban látott arcot csupán a félelmem generálta, és nem volt több holmi hallucinációnál. Egy ideje nem alszom és nem eszem rendesen, és Fremont saját bevallása szerint kísért engem. Ráadásul mióta elmentem Devlinhez, a kedélyállapotom sincs a csúcson, így könnyen lehet, hogy csak a képzeletem játszadozik velem. De Angusszal is? Jóval éjfél utánig virrasztottam az irodámban, míg végül a kimerültségem ágyba parancsolt, ahol aztán órákig csak forgolódtam. A nyugtalan éjszaka ellenére másnap reggel a megszokott időben keltem, pedig nem is volt semmilyen feladatom. A következő hónapig nem volt restaurálási munkám sem, és pár sírkőfelújításon kívül semmi sem szerepelt a naptáramban. Addig is kihúztam a megtakarításaimból és a Sírásók bevételéből. Igazából többet is tehettem volna a menedzselésen kívül. Egy váratlan örökségnek hála volt egy kis megtakarított pénzem, de addig nem nyúlok hozzá, amíg el nem döntöm, mire szeretném fordítani. Figyelembe véve a születési körülményeimet, nem akartam elfogadni a vér szerinti családom, vagyis az Asherék hagyatékát, de emlékeztetnem kellett magam

arra,

hogy Anya

betegsége

felemésztette

az

Apával

A

PR Ó FÉT A

87

összekuporgatott összes pénzüket. Ha legalább pénzzel tudok nekik segíteni, akkor talán volt értelme az Asher Fallsban történteknek. Felöltöztem a reggeli kocogásomhoz, felvettem az UNC pólómra egy tréning felsőt, és kiengedtem Angust a hátsó udvarra. A horizont ragyogott, és a Rutledge-en lefelé haladva igyekeztem a kikötőbe. Bemelegítésképp csináltam pár karkörzést, majd gyorsítottam a tempón. A reggel hűvös és tiszta volt, jól jött a tréning felső, de a Broad Streethez érve már levettem. A derekamra kötöttem a felsőt, és befordultam balra a Meeting Streetre, majd elsuhantam a történelmi templomok és hatalmas régi házak előtt anélkül, hogy egy pillantást is vetettem volna rájuk. Újra balra fordulva a Traddon találtam magam, a város legfestőibb részén, tele gyönyörű sugárutakkal és főutakkal. Ez volt Charleston egyetlen olyan utcája, ahonnan az Ashley és a Cooper folyó is látszott. Ám ezen a reggelen se jobbra, se balra nem néztem, csak kitartóan kocogtam az East Bay Street felé, ahol a tarkabarka sorházak és az előkelő paloták még mindig sűrű ködbe burkolóztak. A Batteryn csak néhány madár hangját hallottam. Megálltam a kedvenc helyemen, szemben a kikötővel, amikor a nap áttört a horizonton, és a tenger lángra lobbant. Ezt a látványt sosem lehet megunni. A kicsiny Fort Sumterrel szemben egy pelikáncsapat suhant el a víz fölött abban reménykedve, hátha megcsillan valami ezüstös a víz felszíne alatt. Körülöttem csend honolt. Hallottam a kikötőben sikítozó sirályokat és a turisták morajlását, akik mind azért keltek fel ilyen korán, hogy lássák a felkelő napot. Szerencsére azért sikerült valamennyire kizárnom a hangokat. Egyszer csak megjelent valaki mellettem a korlátnál. Tekintetem még mindig a víz fölötti fénymutatványra meredt, mégis tudtam, ki az. Rásandítottam Fremont szellemére. Pont itt, a Batteryn láttam meg először, hónapokkal ezelőtt. Akkor még azt hittem, hús-vér ember. Sőt,

*88

A MANDA S TEVENS

talán gyilkos is. -

Nem nézel ki valami jól - mondta Fremont.

-

Egészen a házamtól futottam idáig. Kissé kifulladtam.

-

Nem, nem erre gondolok. Rosszul nézel ki. Mi a baj?

Ránéztem. -

Nem tudom. Talán az, hogy kísértesz? - kérdeztem gúnyosan.

A sötét szemüvegen keresztül nem láttam a szemét, de éreztem magamon a hűvös tekintetét. Kísérteties és kellemetlen érzés volt. -

Nem én teszem ezt veled.

-

Tényleg? Pedig emlékszem, amikor azt mondtad, hogy azért

szívod le az energiámat, hogy itt maradhass az élők között. Mert ezt mondtad, nem igaz? -

Ez akkor volt. Valahogy magamra kellett vonnom a figyel-

medet. Biztos akartam lenni benne, hogy segítesz. De miután megegyeztünk, visszavonultam. Döbbenten felvontam az egyik szemöldökömet. -

Szándékosan távol tartottam magam tőled, hogy újra erőt

gyűjthess. - Elhallgatott és ismét éreztem a jéghideg pillantását. Minden grammra szükséged van. -

Ez egy jóslat?

-

Veheted annak is.

Figyelmen kívül hagyva vészjósló hangsúlyát, a korlátnak dőltem. -

Ha nem te merítesz le, akkor ki? Vagy inkább mi?

-

Gondolom, egy másik szellem.

Egy másik szellem. Nem tudom, miért, de meglepett, hogy emberi megjelenése ellenére szellemként beszélt magáról. Eszében sem volt az élők sorában maradni. Nagyon messze állt tőle. O csak meg akarta keresni a gyilkosát, hogy továbbléphessen. A fülem mögé tűrtem a hajam. -

Más vagy, mint a többi szellem, akikkel találkozom. Nincs

A

PR Ó FÉT A

aurád, és nem vagy átlátszó. Hogy jelenhetsz meg hajnal után és alkonyat előtt? Nem kell megvárnod, míg elvékonyodik a tér? Hogyhogy itt vagy, amikor éppen feljön a nap? -

Sok energiába és koncentrációba kerül.

-

Ha nem engem merítesz le, akkor honnan van energiád?

-

Miért számít ez? - kérdezte. - Semmi köze hozzád.

-

A megállapodásunkkal kapcsolatos dolgoknak igenis van

közük hozzám. Te kerestél meg, emlékszel? És szerintem te hoztad magaddal azt, ami lemerít. - Eszembe jutott az ablakom előtt ólálkodó árnyék, és megborzongtam. - Tudom, hogy már unod a kérdéseimet, de ez fontos. A házam megszentelt földre épült, mégis ott ültél a verandámon. Be tudtál törni a menedékemre, és most valaki más is. -

Mondtam már, hogy nem én voltam.

-

Tudom, hogy ezt mondtad, de ha akarnál, be tudnál jönni a

házamba? -

Nem.

Megkönnyebbülve hallgattam, majd töprengve fürkészni kezdtem. -

Ez az igazság, vagy csak azért mondod, hogy megnyugtass?

- kérdeztem. -

A teljes igazságot akarod hallani? Sosem próbáltam.

-

Miért nem?

-

Mert akár hiszed, akár nem, nem szeretnélek a kelleténél

többet háborgatni. Háborgatni? Hát ez elég érdekes megfogalmazás. -

Értékelem a figyelmességedet - mondtam -, de sajnos be-

törtek a menedékembe. Valaki szívet rajzolt a párás fürdőszobai tükrömre. Ez pedig csak úgy történhetett, hogy egy szellem betört az otthonomba. -

Pszichokinézis - szólt Fremont.

-

Te értesz hozzá?

89

*90

A MANDA S TEVENS

Ha szükséges. Ha félsz a látogatóktól, égess zsályát a házban.

-

A hamuval bekenheted a tükröket és az ablakokat. És ez működik? A zsálya téged is taszít?

-

Halvány mosoly jelent meg az arcán. -

Engem? Nem. De egy gyengébb szellemet talán igen.

-

Mint például egy szellemgyereket?

Fremont megvonta a vállát. -

Ha nem te szipolyozol, akkor csakis Shani lehet - elmélkedtem.

A szellem hangja élesebben csengett. -

Shani?

- John Devlin lánya. Úgy tűnik, nem akar elereszteni. -

Megfulladt - szólt Fremont.

Döbbenten felkaptam a fejem. -

Te láttad? - Egy nő elsétált mellettem a Batteryn, és igencsak

furcsán méregetett. Visszafordultam a kikötő felé, és hal.Halkabban folytattam. - Te láttad Shani Devlint? -

Mondtam már, hogy távol tartom magam a többi szellemtől.

-

Akkor honnan tudsz a fulladásról?

-

Biztos valaki mondta.

Hallgattam egy ideig. -

Azt mondtad, nem emlékszel a lövöldözésre, és ami előtte

történt. Azt mondtad, nem tudod, miért voltál a temetőben, és azt a nőt sem ismered, akivel korábban találkoztál, és akinek még mindig érzed a parfümjét. Most pedig tudsz egy olyan halálesetről, ami csak órákkal a tiéd előtt történt. A baleset valamikor hajnalban volt. Az autó, amiben Shani is ült, áthajtott egy korláton, belezuhant a folyóba, a lány és az anyukája pedig bent rekedt. Téged körülbelül hajnali kettő és négy óra között lőttek le. A kettő közötti időben hallhattál Shani haláláról. Ez fontos lehet, mert segíthet az idő megállapításában. Nem hívott fel valaki, hogy elmondja a balesetet?

A

PR Ó FÉT A

-

Semmire sem emlékszem - felelte Fremont.

-

Ez nem igaz. Arra is emlékeztél, hogy megfulladt. Ez csak jelent

valamit. -

Rendőr voltam, emlékszel? Nem volt különös, ha balese-

tekről hallottunk, főleg nem egy nyomozó gyerekééről. Egy férfi sétált oda a korláthoz, hogy megcsodálja a napfelkeltét. -

Gyönyörű, nem igaz?

-

Igen, csodálatos - válaszoltam.

-

A világ sok részén láttam már napfelkeltét - folytatta -, de

egyik sem érhet fel a charlestoni kikötőben látottal. Visszafogottan mosolyogtam, miközben láttam, ahogy az egyik pelikán kiválik a csapatból, lemerül a vízbe, majd egy ezüstösen csillogó hallal a csőrében bukkan fel a tengerből. -

Szép napot - motyogta az idegen, és odébbállt.

Oldalra néztem, hogy biztos legyek benne, Fremont még mellettem van. Ott volt. -

Mesélj valamit a lány haláláról - mondta.

-

Mit? — kérdeztem nyugtalanul.

-

Nem tudom. Mesélj a szelleméről. Azt mondtad, nem akar

elereszteni? -

Hozzád hasonlóan ő sem tud továbblépni. A segítségemre van

szüksége, de nem tudom, mitévő legyek. Fremont halkan így szólt: -

Még mindig nem tudod, ki vagy, ugye? Még mindig nem

tudod, miért jövünk hozzád. Kísérteties hangja teljesen rabul ejtett. -

Azért jössz, mert látlak. - Es azért, mert megszegtem Apa

szabályait. Bizonytalanul bólogatva visszafordult a kikötő felé. -

Miért nem tud továbblépni a gyermek?

91

*92

A MANDA S TEVENS

Vettem egy nagy levegőt, hogy lecsillapítsam magam. -

Nem tudom biztosan. Csak négyéves volt, amikor meghalt.

Nem úgy beszél velem, ahogy te, de tud kommunikálni. -

A szívre gondolsz?

-

És néha hallom a fejemben. Azt hiszem, azért nem tud

továbblépni, mert az apja nem ereszti el. -

Ez meglehet. Párszor láttam őket együtt. Nagyon közel álltak

egymáshoz. -

A lány anyja is az autóban rekedt, de kétlem, hogy készen

állna a továbblépésre. Kézben tartja Johnt. -

Ez pont úgy hangzik, mintha Mariamáról beszélnél - szólt

Fremont a horizontot bámulva. A nevét hallva megrémültem, és odafordultam, hogy lássam az arcát. -

Ismerted őt?

-

Együtt nőttünk fel - válaszolta azon a különös, tompa hangon.

-

Barátok voltatok?

-

Barátok? Aligha...

-

Szeretők?

-

Minden férfi szerelmes lett Mariamába, aki az útjába akadt.

-

Téged is beleértve?

-

Egy ideig. Utána Charlestonba költöztem, és rájöttem, hogy

a világ nem Mariama Goodwine körül forog. -

És ő mit szólt a felfedezésedhez?

-

Nem örült.

-

Miattad költözött Charlestonba?

-

Azért jött ide, mert lehetőséget látott benne és kihasználta.

Egy Rupert Shaw nevű férfi felajánlotta neki, hogy finanszírozza a tanulását. -

Ismerem dr. Shaw-t. A barátom. - Fremont hallgatott, és hirtelen

úgy éreztem, mintha valami megmozdult volna közöttünk a levegőben. -

A

PR Ó FÉT A

93

Sok időt töltött Beaufort megyében. -

És mit csinált?

-

Kutatásokat végzett - felelte. - Nagyon érdekelte Essie

Goodwine, Mariama nagymamája. O volt a környék legnépszerűbb mágusa. Dr. Shaw az orvosi varázslásról akart többet megtudni, de Essie csupán néhány ártalmatlan ráolvasást és varázsigét árult el neki. Nem helyeselte a gonoszságokra használt varázslatokat. -

Gonoszság? Nem hiszem, hogy ez illik dr. Shaw-ra - mondtam

az Essie Goodwine-nal való találkozásomra emlékezve. Adott egy csomag gyógynövényt és egy amulettet, ami távol tartja a gonosz lelkeket. Essie azt is mondta, eljön az idő, amikor mesélnem kell Devlin- nek Shani szelleméről, mert választania kell az élők és a holtak között. Eszembe sem jutott ilyesmiről beszélni, de múlt éjjel nagyon közel voltam hozzá. Tudja, mondta Essie a szívére téve a kezét. Itt benn, tudja. Valahol biztos tudta. A huzat, a hideg helyiségek... az éjszaka közepén hallható megmagyarázhatatlan hangok. A szúrós szőrszálak a nyakán, a jéghideg borzongások a hátán... Visszatereltem a figyelmem a közelemben lévő szellemre. Róbert Fremont olyan meredten figyelt, hogy egy pillanatra azt hittem, a gondolataimba is belelát. Képes volt emberként álcázni magát. Vajon mit tudhatott még? -

Tudsz valamit a hudu mágiáról? - kérdezte.

-

Csak azt tudom, amit itt-ott olvastam róla. Dél-Karolinában nem

nőhetsz fel tudás nélkül, nem számít, milyen csökevényes. NyugatAfrikából származik, ugye? - Automatikusan eszembe jutott Darius Goodwine. -

A fanatikusok úgy vélik, mindennek, még a léleknek is van

spirituális lényege. Egy tapasztalt mágus a szellemvilágon keresztül elérheti az univerzális hatalmat, amit jóra és rosszra is használhat.

*94

A MANDA S TEVENS

Mariamát úgy nevelték, hogy tisztelje a mágiát. Azt akarták, hogy Essie nyomdokaiba lépjen. Szerintem ezért hozta Shaw Charlestonba. -

Hogy az ő segítségével átjusson a szellemek világába? Ennek

lenne értelme. Mindig is érdeklődött a túlvilág iránt, de nem személyes nyereség vagy hatalom miatt. A felesége sokáig rosszul volt, mielőtt meghalt. Shaw mindenféle szeánszokon próbált vele kapcsolatba lépni, de Devlin szerint Mariama nem kért belőle. Félt attól, amit dr. Shaw tenni akart. -

Félt a haláltól, ahogy bárki más is, aki annyit tudott, mint ő.

-

Azért, mert az emberek ereje csökken a halál után?

-

Azért, mert tudta, hogy nem irányíthatod azt, amit visszaviszel -

felelte Fremont. Jeges szellő kúszott végig a hátamon. -

Gyakran láttad Mariamát, miután ideköltözött?

-

Néha, de elég hamar megismerkedett valakivel.

-

Johnnal?

-

Tabu volt, ezért egyre ellenállhatatlanabb lett Mariama számára.

-

Miért volt tabu?

-

Errefelé igencsak haragtartóak az emberek. A fehér ember iránti

bizalmatlanság még mindig erős, így a John Devlinnel való kapcsolat egyesek szemében árulásnak számított. Ráadásul nemcsak fehér, hanem gazdag is volt. Családi pénz, gazdag charlestoni família. -

Szóval Mariama családja helytelenítette a kapcsolatukat?

-

Több volt az helytelenítésnél. És sokkal bonyolultabb is.

Felettébb kíváncsi voltam Devlin és Mariama kapcsolatára, de kelletlenül áttértem egy új témára. -

Amikor Mariama megérkezett Charlestonba, először dr. Shaw-

val lakott, nem? Ismerted Ethan Shaw-t? -

Nos, elég jól ismertem ahhoz, hogy rájöjjek, ő is szerelmes volt

Mariamába.

A

PR Ó FÉT A

95

A szemöldököm a magasba szökött. -

Ethan?

-

Ahogy már mondtam...

-

Minden férfi szerelmes lesz Mariamába, aki az útjába akad. - De

Ethan? - Devlin tudta? -

Bizonyára, de a legtöbb férfi szemellenzőn keresztül mustrálja a

világot, -ha Mariamáról van szó. -

Szerinted minden volt közöttük?

Fremont megvetően méregetett. -

Mariama sosem áldozta volna az egész idejét olyasvalakire, mint

Shaw. Persze, ha kellett, gondolkodás nélkül kihasználta. -

Hogyan?

Fremont hallgatott egy ideig. -

Mariamának földöntúli hatalma volt az élők fölött. Akármit is

akart... akármire is volt szüksége... mindig talált olyat, aki teljesítette a parancsát. Ez nem igazán adott választ a kérdésemre, de eszembe jutott valami, amit Devlin mondott Ethannek az elmúlt este. A rendőröknek azt mondtad, hogy velem voltál egész este. Nemcsak nekem igazoltál alibit, hanem saját magadnak is. Aznap este nem teljesíthette Mariama parancsát, mert már régen halott volt. -

Mi a baj? - kérdezte Fremont.

-

Csak azon jár az eszem, hogy miért szeretett bele az a sok okos

férfi. Tudom, hogy gyönyörű és karizmatikus, de azt hallottam, hogy inkább önző és kegyetlen volt. -

Nem volt mindig olyan. Vad, ösztönös, sőt, veszélyes is volt, de

kegyetlen nem. Legalábbis addig nem, amíg Darius meg nem változtatta. Csodálkoztam, hogy még holtan is milyen hevesen védelmezi. -

Darius Goodwine? Ok milyen kapcsolatban álltak?

*96

-

A MANDA S TEVENS

Először unokatestvérek voltak, aztán testvérekként nevelték

őket. -

Hogyan változtatta meg Mariamát Darius?

-

Ismerte a módját.

-

Ezt hogy érted?

-

Mariamának John Devlin volt a gyengéje. Egy részét nem

érinthette meg, és nem is birtokolhatta. Az őrületbe kergette az ellenállása. Bármit megtett volna azért, hogy legyengítse. Darius kihasználta a sebezhetőségét. -

Hogyan?

-

Rávette, hogy szökjön Afrikába a gyerekkel. Hetekbe telt, mire

Devlin megtalálta. Hazahozta Shanit, de Mariama Dariusszal maradt. Amikor visszatért, Darius már átalakította. -

Mivé alakította át?

-

Sámánból tagativi.

-

Mi az a taga ti?

-

A legtalálóbb fordítás a varázsló lenne. Vagy boszorkány.

Valaki, aki gonosz dolgokra használja a gyógyító mágiát. A szürke porban is gyógyító varázslat van?, töprengtem. -

A leghatalmasabb tagatik nők, Darius pedig meggyőzte

Mariamát, hogy az ő tudásával és a nő hatalmával legyőzhetetlenek lesznek. Darius visszakísérte Mariamát Charlestonba, de már akkorra is igencsak negatív hatással volt rá. -

Azért, mert Mariama kezdett hinni neki?

-

Azért, mert Mariama tudta, hogy igaz. Egy kívülállónak nem

könnyű túlélnie, de a mi közösségünkben a mágia ugyanolyan elfogadott, mint isten. Van egy régi mondás: gyakorolj egy vallást nyíltan vasárnaponként, a hét összes többi napján pedig egy másikat titokban. Fremont eddig a vizet bámulta, de most felém fordult. - Egy csomó ember nem hisz a szellemekben, de ettől még nem leszek kevésbé valódi a

A

PR Ó FÉT A

97

számodra. Ezzel a logikával nem tudtam szembeszállni. -

Azt mondtad, Darius visszakísérte Charlestonba. Ekkor hozta be

a szürke port is? Fremont halkan megkérdezte: -

Mit tudsz te a szürke porról?

-

Egy hallucinogén por, ami megállítja a szívet.

Idegesen körbenézett, hátha valaki meghallotta. Ami, ha jobban belegondoltam, elég valószínűtlen volt. Ha valakit meghallottak, az csak én lehettem, de engem egyébként is flúgosnak tartottak és messziről elkerültek. -

Kivel beszéltél? - kérdezte.

-

Senkivel. Csak kutakodtam egy kicsit, hiszen ezt akartad, nem?

Hogy találékonyabb legyek. - Nem adtam lehetőséget a válaszra. - Ha a halálod idején éppen Darius után nyomoztál, akkor ő a fő gyanúsítottunk. -

Nem csak nyomoztam utána — szólt Fremont. - Megpróbáltam

megállítani. -

A drogcsempészetben?

Fremont hallgatott. -

Igen.

Kicsit megremegett a hangja. -

Devlinnel dolgoztál? - kérdeztem.

Motyogott valamit, de olyan halkan, hogy nem értettem. Mintha valamilyen igézés lett volna. -

Mit csinálsz?

Nem válaszolt. -

Miért fél mindenki Darius Goodwine-tól? - kérdeztem. - Most

már nem jelenthet rád veszélyt. A szellem nem felelt. Kezdett halványulni, majd a következő pillanatban eltűnt. Egyedül álltam a korlátnál. Megborzongtam, amikor

*98

A MANDA S TEVENS

hirtelen megcsapott egy hideg szellő. A rossz előérzetem együtt nőtt a szél erejével. A kikötőt beragyogta a napfény, de valahol a távolban sötétség honolt. Normális esetben végigmentem volna a Batteryn egészen a Mur- ray Boulevardig, majd fel a Rutledge Avenue-n, és a Colonial- tó parkot érintve egészen a házamig. Ezen a reggelen azonban átvágtam a White Point-kerteken, elsiettem a polgárháborús szobrok és ágyúk mellett, hogy aztán a mesés fehér pavilonok elé érve megcsodáljam a napfelkeltében megrendezett esküvőt. Vágyakozva néztem a boldog párt, egy kicsit elidőztem a vörös őszirózsákkal teli ágyás mellett, majd elindultam a King Streeten, ahol lassan a vendéglők és a pékségek is kezdtek életre kelni. Friss kávé és péksütemény illata szállt felém, hatalmas volt a kísértés, hogy megállják az egyik szabadtéri étkezde előtt, és szép lassan, komótosan megreggelizzek. Az utcák kezdtek megtelni, nyugodtan leülhettem volna, és az emberek végignézhették volna, ahogy egy vaníliás bundás kenyeret vagy egy barackos-mandulás muffint rágcsálva beszélgetek Fremont szellemével. De az utóbbi két napban eleget elmélkedtem már, ezért úgy éreztem, szükségem van egy kis kikapcsolódásra. így hát folytattam az utam a trendi kávézók és az ínyenc étkezdék között, és addig meg sem álltam, míg el nem értem a Cumberlandig. Ott lelassítottam és megkerestem a Titkos kertet. Tőlem jobbra meg is láttam a furcsa kis boltot; fémtető meredezett a bejárata fölött, mögötte pedig egy fallal körbevett kert és egy szökőkút invitálta a könyvvel és egy csésze teával érkező vendégeket. Csalódott voltam, amiért zárva találtam a boltot, noha nem csoda, hiszen elég korán volt még. Egy csésze egzotikus tea és egy kellemes beszélgetés Clementine Perilloux-val éppen jót tett volna a Róbert Fremonttal való találkozás után. Be kellett látnom, hogy a körülmények ellenére nagyon is élveztem a Clementine-nel töltött időt. Boldog voltam,

A

PR Ó FÉT A

99

amiért már akkor is így éreztem, mielőtt megtudtam, hogy ő valójában nem is Devlin barátnője, csak a nő húga. A bolthoz vezető rögtönzött és túl korai kirándulásom előre borítékolhatta volna a magányt. Az elmúlt évek alatt olyan kevés közeli barátot sikerült összegyűjtenem, hogy igazából senkit sem tudtam volna felhívni egy kávé vagy egy villásreggeli reményében. Senkit sem ismertem, akivel könyvekről, filmekről, vagy Devlinről beszélhettem volna. Devlin. Mindegy, mennyi időt és távolságot próbáltam közénk csempészni, a gondolataim mindig hozzá vezettek vissza. Egy pillanatig sem gondoltam, hogy bármi köze volna Fremont meggyilkolásához, de valahogy mégis köze volt hozzá. Ebben sokkal biztosabb voltam, mint valaha. Shani vízbefúlása, Devlin eltűnése a baleset után, Ethan alibije a rendőrségnek. Csak sejteni véltem, mennyit szenvedett Devlin azon az estén. Elment az esze a szomorúságtól, ahogy mondta. Jóval megértőbb lettem volna, ha drogokhoz nyúl a fájdalom csillapítása érdekében. De a szürke por nem volt sem nyugtatószer, sem fájdalomcsillapító, csak egy erős kábítószer. Hogyan is segíthetett volna neki megbirkózni a veszteségével? Devlin szerint a szürke por nemcsak holmi hallucinogén volt, hanem megállította a szívet, és megölte az embereket. Aki pedig túlélte, azt szörnyű mellékhatások gyötörték. Meredten néznek, mint a hullák, és csoszogva járnak, mintha maguk után vonszolnának valamit a pokolból. A beszélgetés alapján felidézett képek túlságosan nyugtalanítóak és hátborzongatóak voltak egy napsütéses reggelhez. Próbáltam elhessegetni a rossz gondolatokat, és bekukucskáltam a bolt kirakatán. Egy csésze tea most tényleg nagyon jól jött volna. Nem tudom, mennyi ideje állhattam már ott, amikor hirtelen megéreztem, hogy valaki figyel. De ezúttal nem egy szellem volt az. Nem éreztem sem hideg leheletet a tarkómon, sem jeges ujjakat a hátamon.

*100

A MANDA S TEVENS

Nem, ez olyan érzés volt, amit mindenki átél, ha titokban meglesik. Megfordultam és úgy tettem, mintha a mobilomat bámulnám, pedig közben alaposan átvizsgáltam a szemközti járdát. Egy férfi állt az út túloldalán. Nem sokat láttam belőle, csak azt, hogy fehér, és egy kicsit alacsonyabb és szélesebb, mint Devlin. Khakiszínű nadrágot és nyersselyem blézert viselt, arcát szalmakalap takarta. Tipikus charlestoni jelenség. Jellegtelen külsejével tökéletesen elvegyült a turisták és a helybeliek között. Errefelé a járdák meglehetősen ritkák voltak, ezért nem mozdult. Amikor felemeltem a fejem, hogy végigpásztázzam a környéket, gyorsan elfordult és beszaladt egy magánsikátor nyitott kapuján. Nem estem pánikba. Arra gondoltam, talán csak egy csodálóm lehet. Természetesen nem vonzom úgy magamra a tekinteteket, mint Mariama, hiszen nem vagyok az a szenvedélygyújtó nőtípus. Persze, fiatal vagyok és szőke, és meglehetősen jól tartom magam, ezért néha-néha bezsebelek egy-egy pillantást az erősebbik nemtől. Ennek ellenére nem tudtam kiverni a fejemből, hogy talán nemcsak bámult, hanem megfigyelt. Visszafordultam a könyvesbolt kirakatához, és úgy tettem, mint aki a könyveket mustrálja. Hirtelen megjelent egy másik arc is az üvegben. Egy igen jóképű fekete férfié. Közvetlenül mögöttem állt, de amikor megfordultam, senki sem volt ott. Legyezőpálmák suhogtak az egyre erősödő szélben, és egy papírpohár gurult a lábam elé a járdán. Úgy éreztem, vihar készülődik, de az égbolt meglepően tiszta volt. Felnéztem az égre, amikor váratlanul valami sötét suhant el a nap előtt. Egy madár, mondtam magamnak. Semmi sem vészjóslóbb egy hollónál vagy egy verébnél. Az utca túloldalán lévő szalmakalapos férfi kisétált a sikátorból, és meg mertem volna esküdni rá, hogy engem nézett. Az ajka mozgott, pedig nem volt nála telefon, és a közelében sem volt senki. Legalábbis én

A

PR Ó FÉT A

101

nem láttam senkit. Kezdtem félni; de lehet, hogy csak paranoiás vagyok? Eddig egyetlen élő embert sem faggattam Fremont gyilkosságáról. Senki sem tudhatott a nyomozásunkról, és biztos voltam benne, hogy a Devlin háza előtt ólálkodó férfi sem látott meg múlt éjjel. Akkor miért kellene engem megfigyelni? Elindultam, lassan, és úgy tettem, mintha a kirakatokat nézegetném, hogy közben figyelhessem a férfit. Vagy észrevette a kíváncsiságomat, vagy tényleg csak egy ártatlan járókelő volt, mert egyszer csak befordult a Markét Streeten, és úgy elvegyült az emberek között, hogy többet nem is láttam. Megálltam egy szabadtéri piac előtt, vettem egy csokor friss virágot és némi zsályát, majd egyenesen hazamentem. Angus, mint mindig, most is nagyon örült nekem. Rátettem a pórázt, gyorsan megsétáltattam a háztömb körül, aztán megreggeliztünk a kertben. A nap további részében tettem-vettem a ház körül, kimostam a nyári ruháimat, dolgoztam a Sírásók blogomon, és beszéltem anyámmal és Lynrose nénikémmel telefonon. A sok teendő lefoglalt egy ideig, de késő délután kezdtem kicsit türelmetlen lenni. Egy-két telefonhívás után bevittem Angust a házba, és átautóztam Charlestonba a Parapszichológiái Tudományok Intézetébe, hogy találkozzam Rupert Shaw-val. Az intézet egy gyönyörűen felújított, háború előtti épület földszintjén helyezkedett el a történelmi kerület peremén. A gyarmati stílusú házban hosszú, elegáns oszlopok és páfránykosarak uralták a kétszintes árnyas verandákat. Az épület hátulján parkoltam le az autót, és ahogy odasétáltam az oldalsó bejárathoz, megláttam az utca túloldalán lévő verandáról lelógó világító neonkezet. Madame Mindentudó. Mindig is érdekelt a hely, és titokban megnevettetett, amiért éppen a Charlestoni Parapszichológiái Tudományok Intézete mellett volt. Miután

*102

A MANDA S TEVENS

megtudtam, hogy a tenyérjós ismerte Devlint, még jobban lenyűgözött. Clementine szerint Devlin és Isabel nagyon közeli barátok voltak, de én láttam, ahogy Devlin átkarolta azon a hajnalon. Hallottam meghitt és halk suttogásukat. Többek voltak, mint barátok. De vajon menynyivel többek? Ahogy a házat kémleltem, egyszer csak megállt a járdán egy kék Buick, és várt. A sofőr repülős napszemüveget viselt, ami az arca felső részét teljesen eltakarta. A szemüvegtől és a naptól felismerhetetlenné váltak a vonásai, de valami mégis ismerős volt benne, és azon tűnődtem, vajon ő volt-e az a férfi, akit korábban láttam. Nem szállt ki az autóból, csak figyelte az egyik verandát. Engem valószínűleg nem látott meg, mert egy széles rododendron bokor takarásában voltam. A szívem vadul kalapált, miközben néztem. Tényleg követtek? -

Amelia?

A szellemekkel együtt töltött évek alaposan megedzették az idegeimet, ezért a nevemet hallva közömbösen megfordultam. Ethan Shaw állt mögöttem. Érdekes, nem is hallottam a lépteit. Gondoltam, hogy te vagy az. - Mosolygott, a szemében őszinte

-

öröm csillogott, ahogy közelebb lépett hozzám. Magas, jól öltözött, nyájas modorú férfi volt, könnyed stílusa mindig is vonzott. Ám tegnap este, Devlin házánál volt szerencsém egy másik oldalát is megismerni. Ahogy eszembe jutott a kihallgatott beszélgetés, aggasztó bizsergés futott végig a hátamon. Tényleg szerelmes volt Devlin feleségébe? És tényleg teljesítette volna a kérését? -

Ethan, szia! Nem is hallottalak.

-

Hátulról jöttem - mondta. - Apával találkoztunk a kertben.

-

O, ezek szerint bent van?

-

Igen - felelte meghökkenve. - De miért állsz a bokorban?

-

Nem rejtőzködöm, csak megfigyelek. -

Mit figyelsz meg?

A

-

PR Ó FÉT A

103

Ismered azt a kék autót? - kérdeztem gyanakvóan.

A férfi tekintete a mögöttem lévő utcára vándorolt. Láttam egy villanást a szemében, majd megvonta a vállát. -

Nem, miért?

Hallgattam. -

Azt hittem, követnek.

Ethan döbbent arcot vágott. -

Miből gondoltad?

A Fremonttal kapcsolatos nyomozásról nem beszélhettem neki. -

Nem tudom, talán paranoiás vagyok.

Kedvesen elmosolyodott. -

Ez érthető, azok után, amiken keresztülmentél.

-

Gondolom.

Ethan ismét az utcára pillantott. -

Szóval, miért jöttél ma az intézetbe?

-

Azért jöttem, hogy találkozzam dr. Shaw-val. Nincs idő-

pontom, de remélem azért van rám pár perce. Rád mindig van ideje. Ahogy nekem is - felelte Ethan

-

udvariasan, de a szavai valahogy gépiesen hangzottak, mintha a gondolatai valahol egészen máshol jártak volna. Ellenálltam a csábításnak, hogy hátranézzek. -

Kérdezhetek valamit?

-

Persze — felelte Ethan.

-

Mindig is lenyűgözött az utca túloldalán lévő ház.

-

Bodine tetoválószalonja? - kérdezte.

Felnevettem. -

A mellette lévő ház. Madame Mindentudó. Tudsz róla

valamit? -

Az igazi neve Isabel Perilloux. Nagyon jó hírű tenyérjós, ha

szükséged van egyre - válaszolta.

*104

-

A MANDA S TEVENS

Nem. Az utolsó, amit meg szeretnék tudni, az a jövőm. Csak

kíváncsi voltam, ennyi. Ethant nézve azon töprengtem, vajon tud-e Isabel és Devlin kapcsolatáról. -

Mindegy... nem akarlak feltartani - szabadkoztam.

-

Nem tartasz fel. Örülök, hogy összefutottunk. Temple a

városban van. Holnap este együtt vacsorázunk, jó lenne, ha csatlakoznál hozzánk, ha szabad vagy. Temple Lee volt a korábbi munkaadóm. Két évig dolgoztam neki az Állami Régészeti Irodában, mielőtt Charlestonba költöztem, hogy beindítsam a saját vállalkozásomat. E-mailen és SMS-ben tartottuk a kapcsolatot, a legjobb barátomnak véltem, ami meglehetősen szomorú, ha azt nézzük, milyen ritkán találkoztunk. -

Nagyon szívesen, ha nem tartod tolakodásnak.

-

Ez csak egy baráti vacsora - magyarázta. - Egy esély az elveszett

idő bepótlására. Később felhívlak a részletekkel. -

Koszi.

Integettem és láttam, hogy bemegy az intézetbe. Azt gondoltam, a parkoló felé siet, de ahogy beléptem az oldalbejáraton az előcsarnokba, megláttam az utcára néző ablakból. Éppen a Buick szélvédőjén kukucskált be, majd lassan megkerülte a már üres autót, és a sofőr után kutatva végigfürkészte a környéket. Zavartnak, sőt dühösnek tűnt, ami csak még jobban felkeltette az érdeklődésemet. Egy ideig még néztem, aztán elfordultam az ablaktól. A fapadló hangosan recsegett a lábam alatt, amikor az előcsarnokból beléptem a korábban első szalonnak számító helyiségbe. Most recepció volt, és egy új asszisztens fogadta a hívásokat az íróasztal mögött. Kíváncsi félmosollyal az arcán felnézett, majd csokoládébarna tekintetével megvetően végigmért a lófarkamtól egészen a tornacipőmig.

A

PR Ó FÉT A

105

Ő sokkal elegánsabb volt kék selyemblúzában, ami tökéletesen illett sötét bőréhez. -

Segíthetek? - kérdezte számomra idegen akcentussal.

-

Amelia Gray vagyok. Nincs időpontom, de dr. Shaw-val

szeretnék találkozni. -

Nagyon elfoglalt ma.

-

Azért megmondaná neki, hogy én keresem? Ha nem ér rá,

visszajöhetek később. A nő habozott egy ideig, nem úgy tűnt, mint aki teljesíteni akarja a kérésemet. -

Barátok vagyunk - mondtam, de ez sem hatotta meg.

-

Várjon itt - utasított, majd felállt a tipikus charlestoni stílusú

íróasztal mögül, és eltűnt a folyosón. Hallottam egy ajtónyitást, suttogó hangokat, majd a fapadlón kopogó cipő sarkát. -

Erre - mondta rosszalló tekintettel.

-

Köszönöm.

Többször jártam az intézetben, így természetesen pontosan tudtam, merre van az irodája, mégis némán követtem a folyosón, ahol sorra kinyitott néhány ajtót. A nő nem szólt egy szót sem, csak oldalra lépett, hogy besétáljak a szobába, majd becsukta mögöttem az ajtót. Csodálkozva néztem körbe, mert azt hittem, hogy egy üres szobában vagyok. Néhány másodpercbe beletelt, mire kiszúrtam dr. Shaw-t egy létra tetején, ahol éppen egy poros kötetet húzott elő a legmagasabb és legzsúfoltabb könyvespolcról. Nem mertem megszólalni, nehogy megijesszem, noha már bejelentettek, de valószínűleg nem hallotta az ajtó nyitódását és csukódását. Az iroda zsúfoltabb volt, mint valaha. Az ódon kötetek olyanok voltak, mint egy kincslelet, és mindegyik csak arra várt, hogy borítótól borítóig felfedezzék. A szobában nem volt sok bútor, de a téli estékre tartogatott márványkandalló igencsak lakályossá varázsolta, akárcsak a kertbe

*106

A MANDA S TEVENS

vezető üvegajtók. A tölgyfa padlót kopottas szőnyegek takarták, amelyeken több stósz könyv tornyosult. Mélyen belélegeztem a bőrkötéses könyvek illatát, és dohányszagot is éreztem, pedig sosem láttam dr. Shaw-t dohányozni. Nem volt nehéz elképzelni, hogy egy ívelt pipával a fogai között elmélkedik a mostani és a következő világ bonyolultságán. -

Üdv - szólt le a létráról. - Foglaljon helyet. Egy perc, és az öné

vagyok. -

Csak nyugodtan.

Letettem a táskám az íróasztala előtti szék mellé a földre, és odasétáltam az üvegajtókhoz, hogy megcsodáljam a kertet. Az egyik ajtó félig nyitva állt, és a lágy szellő befújta a teraszon sorakozó agyagcserepekben virágzó napraforgók illatát. Egy macska napozott a kőpadlón, és kíváncsian fürkészett a vékony csíkra nyitott szemén keresztül. Hirtelen hallott valamit a kapu felől, és füleit hegyezve odafordult. Semmi gyanúsat nem láttam, habár a küszöb mentén húzódó sócsík igencsak felkeltette az érdeklődésemet. Dr. Shaw lemászott a létráról, és odajött üdvözölni. Magasabb volt, mint Ethan, természetes eleganciája gazdag nemesi származást sugallt. Ősz haja vastag szálú volt, és szeméből a legszúrósabb kék tekintet sugárzott, amivel valaha is találkoztam. A jómódú háttér ellenére a szokásos viseltes flanelben és kockás szövetben virított, miközben a nadrágja és a zakója is rendetlenül lógott rajta. Enyhe dohos gyógynövényszag csapta meg az orromat, amikor kedvesen mosolyogva mindkét kezével átfogta az egyik kezem. -

Jó régen volt már.

-

Igen, túl régen. Hogy van, dr. Shaw?

-

Én nagyon jól vagyok, Amelia. És maga?

-■Megvagyok, köszönöm. Oldalra fordította a fejét, és tetőtől talpig végigmért.

A

-

PR Ó FÉT A

107

Mit történt magával mostanában? Ne haragudjon, hogy ezt

mondom, de nem néz ki valami jól. -

Semmi különös - feleltem -, nem voltam túl jól. - Hacsak a halál

közeli élmény vagy a folyamatos kísértés semmi különösnek számít. Természetesen nem mondhattam el ezeket dr. Shaw-nak; noha nagyra becsültem a paranormális dolgokkal kapcsolatos tudását, mégsem árultam el neki a szellemeket. Az élményeim nagyon is személyesek voltak, és ha beszéltem volna róluk, akkor akár tudomást is vettem volna a halálról. -

Üljünk le, mit szól? - kérdezte az íróasztala melletti székekre

mutatva. - Megkínálhatom egy kis teával? -

Nem, köszönöm. Nem szeretném az idejét rabolni, csak be-

lebotlottam valamibe, amiről szeretném kikérni a véleményét. A füle úgy megrándult, mint a verandán heverő macskáé. Csillogó szemmel dőlt előre. -

Hadd találjam ki! Találkozott egy újabb árnylénnyel.

-

Nem, nem erről van szó.

-

Pszichés vámpír?

-

Az sem.

Letette a kezét az asztalra, ekkor láttam meg a kisujján ékeskedő gyűrűt. Egy kígyó tekeredett rá egy karomra. Devlin ugyanezt a jelképet hordta a nyakában — a Koporsó és Karom Titkos Társaság talizmánját. A charlestoni elit titkos rendje. Belenéztem a ragyogó kék szemekbe, és megborzongtam. -

Talán zavarja a huzat? - kérdezte, és már fel is akart állni.

-

Nem, nem. Jól vagyok. Azért jöttem el magához...

A férfi a magasba tartotta a kezét, hogy elhallgattasson. -

Majd’ meghalok a kíváncsiságtól, hogy megtudjam, ezúttal

miért jött el hozzám, de előbb kénytelen vagyok az üzletre koncentrálni, ha megbocsát nekem. Különben teljesen kimegy a fejemből. Manapság meglehetősen feledékeny vagyok - mondta, miközben egy árnyék suhant

*108

A MANDA S TEVENS

el finom vonásai előtt. Az árnyék felettébb aggasztott. Őszintén reméltem, hogy a memóriaproblémái nem egy betegség tünetei voltak, de közelebbről megvizsgálva, elég gyengének tűnt. -

Miféle üzletről lenne szó? - kérdeztem.

-

Kérdezni szeretnék valamit, de attól félek, hogy a kérdésem

kellemetlen emlékeket idéz fel. -

Miről van szó? - kérdeztem türelmetlenül.

-

Hallott már Oak Grove-ról?

Megint kirázott a hideg, de ez most egészen más volt. A régi temető említése sötét érzéseket idézett fel. -

Mi van vele?

-

A rendőrség végre lezárta a nyomozást. A temetőt visszaadták

az Emerson Egyetemnek, a bizottság pedig úgy döntött, hogy folytatja a felújítását. Megkértek, hogy lépjek kapcsolatba magával, de ismervén a temetőben átélt élményeit, senki sem akarja erőltetni, ha esetleg úgy döntene, hogy felrúgja az eredeti megállapodást. Vigyázzon, ne kövessen el hibát! Még mindig maga az első számú választottunk. Hogy menjek vissza Oak Grove-ba? Azok után, ami ott történt? Vettem egy mély levegőt, miközben máris halott nők arcai villantak fel előttem. -

Mikor kellene kezdenem?

-

Amilyen hamar csak lehet. Emerson kétszáz éves évfordulója

nemsokára itt van, ezért azt szeretnénk, ha a felújítás az év vége előtt készen lenne. Remek módja lenne egy igencsak kellemetlen fejezet lezárásának. Egy ideig Temple Lee-vel dolgozna. Úgy tudom, ismerik egymást. -

Igen. Jó barátom.

Dr. Shaw bólintott. -

Figyelembe véve a sírok korát, a maradványok az ő hatásköre

alá esnek. Mivel ismerik egymást, bizonyára nem okoz majd gondot a lebonyolítás. Remélem, nem lesznek territoriális viták.

A

PR Ó FÉT A

109

Úgy értem... ha úgy dönt, hogy visszamegy. Gondolkozzon rajta pár napig, és a hét végén adjon választ. -

Nem szükséges - mondtam. - Én kezdtem el a felújítást, és én is

szeretném befejezni. -

Biztos benne? - kérdezte a férfi kedvesen. - Mint mondtam, senki

sem fogja felróni magának, ha másképp dönt, és a döntése semmiképpen sem befolyásolja a jövőbeni ajánlásaimat. -

Nagyon köszönöm, de tényleg szeretném befejezni, amit el-

kezdtem. - Egyrészt szakmai büszkeségből, másrészt legalább valami másra is gondolnék, nem csak Devlinre, a szellemeire, Róbert Fremontra és a gyilkosára. Már szinte a megszállottjuk voltam. Dr. Shaw bólintott és visszaült a helyére. -

Akkor ezt megbeszéltük. Értesítem a bizottságot, hogy Oak

Grove ismét a hozzáértő kezeiben van. -

Köszönöm.

-

És most térjünk át a maga üzletére — mondta egy kicsit a

magasba emelve a szemöldökét. -

Ó, én nem üzlet miatt vagyok itt - mondtam. - Csak be-

lebotlottam valamibe, és abban reménykedem, hogy meg tud válaszolni nekem pár kérdést. -

Nem árnylények, nem pszichés vámpírok... hmm - töprengett. -

Fogalmam sincs. -

Hallott már valaha egy szürke por nevű anyagról?

Meg mertem volna esküdni rá, hogy amint kimondtam a szavakat, az üvegajtón beáramló szellő felerősödött. A dr. Shaw asztalán lévő nyitott könyv oldalai életre keltek, de én továbbra sem vettem le a tekintetem az arcáról. Láttam valamit elsuhanni az arca előtt, amitől megborzongtam. Meglepettséget, igen, és talán félelemet. Amitől viszont a pihék is égnek álltak a tarkómon, az az arcára kiülő rosszindulat volt, amit soha el nem hittem volna, ha nem a saját szememmel látom. A tiszta és elegáns dr.

*110

A MANDA S TEVENS

Shaw-ról sosem. Amikor kinyújtotta a kezét, hogy becsukja a könyvet, eszembe jutott valami, amit Róbert Fremont mondott azon a reggelen Essie és dr. Shaw kapcsolatáról. Sosem osztaná meg a titkait egy gonosz szándékú férfival. -

Hol hallott a szürke porról? - kérdezte már-már mellékesen. A

hangjában semmi rosszindulat nem volt, a szeme kedves kíváncsiságot tükrözött, hirtelen azt hittem, csak beképzeltem a pillanatnyi feldúltságát. -

Ezek szerint tudja, miről beszélek? - kérdeztem jól begyakorolt

higgadtsággal. -

Már hallottam róla, igen.

-

Mondana róla pár szót?

Dr. Shaw felvett egy ezüst levélnyitót, és végighúzta a hüvelykujját a pengén. -

Csak akkor érti meg a szürke port, ha tudja, honnan származik.

-

Afrikából, nem igaz?

-

Egészen pontosan Gabonból. Ismeri az országot?

-

Csak azt tudom, hogy egészen kicsi a térképen, és Cameron,

Kongó és Egyenlítői-Guinea határolja. - És hogy Darius Goodwine egy csomó időt töltött ott írással, kutatással és egy sámántól való tanulással. És ott változott tagativá. Dr. Shaw elgondolkodott. -

Azt mondják, hogy Gabon olyan Afrikának, mint Tibet

Ázsiának... egy egész kontinens spirituális epicentruma. Megint éreztem az ajtón beáradó csípős szellőt. Dr. Shaw felállt, hogy becsukja az ajtót. Nem siette el, és közben aggódva kémlelte a kertet. Úgy éreztem, szándékosan húzza az időt, hogy legyen ideje kitalálni, hogyan folytassa a beszélgetést. A hezitálása, nem beszélve az arckifejezéséről, roppant zavaró volt. Visszajött az asztalhoz, és mereven leült a székébe. Nehézkes mozgása meglehetősen különös volt, hiszen néhány pillanattal előtte még vígan

A

PR Ó FÉT A

111

egyensúlyozott a létrán. -

Gabon a világ egyik legrejtélyesebb országa - folytatta. - A

környék már jó ideje elbűvöli a kutatókat és a kalandorokat. A terület nagy részét erdők fedik, amelyek olyannyira áthatolhatatlanok, hogy természetes elrettentésként szolgálnak a nemkívánatos hatások ellen. A vallási hiedelmek generációkon át fennálltak és távol tartották a korrupt külvilágot, miközben egyes növények beépültek a rituálékba és a ceremóniákba. A férfi elhallgatott, amint kinyílt az ajtó, és az asszisztens dugta be a fejét a lyukon. -

Három óra van, dr. Shaw. Kérte, hogy emlékeztessem.

-

így van. Köszönöm, Layla.

-

Készítettem egy teát - mondta az asszisztens, és letett az

íróasztala sarkára egy ezüsttálcát, rajta egy csészével és egy csészealjjal. -

Biztos benne, hogy nem akar csatlakozni? - kérdezte dr. Shaw a

csészéért nyúlva. Layla sötét pillantást vetett rám, nehogy igent mondjak, ezért gyorsan válaszoltam is. -

Nem kérek semmit, köszönöm. De... menjek el? Van egy másik

megbeszélése? Dr. Shaw felemelte a karját. -

Egy másik témában nélkülözhetetlen a részvételem. Köszönöm

az emlékeztetést, Layla. -

Nincs mit. Ezért vagyok itt. - A nő anélkül, hogy hátranézett

volna, kiment a szobából. Dr. Shaw kihúzta a fiókját, kivett belőle egy apró műanyag zacskót, kinyitotta és beleöntötte a tartalmát a teájába. Megint az a dohos gyógynövényszag csapta meg az orrom, amikor megkeverte és beleszürcsölt. Nem szóltam semmit, pedig roppant kíváncsi voltam, hogy mégis

*112

A MANDA S TEVENS

milyen növénnyel ízesítette a teáját. Mindenesetre reméltem, hogy a gyengeségét a sok munka és nem az egészségi állapota okozza. Ismét kortyolt egyet, lehunyta a szemét, és egy pillanatra azt hittem, hogy elaludt. A csend kezdett kínos lenni. Mondjak valamit vagy osonjak ki halkan?, töprengtem. Amikor már azt hittem, hogy be kell hívnom Laylát, dr. Shaw szeme kinyílt, majd mozdulatlanul ült, míg teljesen magához nem tért. -

Hol tartottunk? - kérdezte.

-

Gabon - mondtam tétován. - Biztos benne, hogy nem rabolom

túl sokáig az idejét? Visszajöhetek máskor is. A férfi nem válaszolt, helyette ott folytatta, ahol abbahagyta. -

Tudja, a legtöbb afrikai vallásban úgy vélik, hogy az élet nem ér

véget a halállal, csak folytatódik egy másik világban. Egyes kultúrákban ez egy beavatási szertartás, ha egy fiatal be akar lépni a szellemek világába, ahol beszélhet a halott ősökkel, mielőtt befogadja a szekta. -

De hogyan lépnek be a szellemek világába? Vagy hogyan

beszélhetnek a halott ősökkel? — És miért akarná ezt bárki egyáltalán? Az én világomban inkább elkerüljük a szellemeket, ha lehet. -

Úgy képes átlépni egy másik világba, hogy elfogyaszt néhány

mágikus növényt. Vagy, más szavakkal, a szervezetébe juttat egy erős hallucinogént. -

Mint a szürke por?

A szeme vibrált, és nem tudtam nem észrevenni, hogy miután beleszürcsölt a teájába, kitágult a pupillája. -

Akárcsak a Tabernanthe iboga gyökere és kérge. A növény a

bwiti vallás alapját testesíti meg. Egy kis adag is szorongást és hiányérzetet okoz. A nagy adag hallucinációkat és akár öt napig tartó letargiát eredményez. -

Öt napig? Erős anyag. Veszélyes?

-

Egy masszív adag a respirációs izmok bénulásához és halálhoz

A

PR Ó FÉT A

113

vezethet. -

Szóval, ez az iboga növény... - Kínosan ügyeltem a név

kiejtésére. - Ebből származik a szürke por? -

Nem. A szürke por egy olyan növény származéka, amelyet egy

bizonyos szektán kívül még senkinek sem sikerült azonosítania. A hatása különbözik az ibogáétól. -

Miben?

Dr. Shaw hátradőlt a székében. -

Például a hallucinációkban. Miután megrágják az iboga kérgét,

az ember mély álomba zuhan, és semmit sem tud a külvilágról. Az álmok világában számos akadályba ütközik, amelyekét mind le kell győznie ahhoz, hogy beléphessen a spirituális világba. Ha sikerül átkelnie az akadályokon, egy vezető, egy régen meghalt őse kíséri majd a spirituális útján, ahol számos különlegességnek lehet szemtanúja. A halál légiósai, tipikus festett arcok és felvágott hasak a rituális boncolások során. Itt képes az istenek szemébe nézni, és beszélni a halott őseivel. Ha elmúlik az iboga hatása, visszatér a tudat, és már alig várja, hogy megismételje az öregekhez vezető útját. -

És a szürke por?

-

A szürke pornak semmi köze a hallucinációs látomásokhoz -

felelte dr. Shaw. - A jellegzetessége, hogy megállítja a szívet. A fogyasztó meghal. Orvosi környezetben azonnal klinikai halottnak nyilvánítanák. Közben a lelke készen áll arra, hogy elhagyja a testét, és belépjen a halottak birodalmába, de nem látomásokon keresztül, hanem mert ebben a világban véget ért az élete. És azért, mert halott és nincsenek legyőzhető akadályok. Nincsenek áttörhető sorompók. Olyan szabadon mozoghat a szellemvilágban, mint az ősei, elképzelhetetlen világokban, látomásokon és hallucinációkon keresztül. A veszély természetesen az, hogy túl messzire megy, majd eltűnik. Egy bizonyos idő múlva a testet már nem lehet újraéleszteni. Elsorvad és meghal, vagy egyes esetekben elfoglalja

*114

A MANDA S TEVENS

egy másik szellem. Legalábbis... ezt mondják. Ismét kirázott a hideg. Az egész beszélgetés bizarr és nyugtalanító volt. Nem mintha nem hittem volna el. Jobban tudtam bárkinél, hogy a szellemek világa ugyanúgy létezett, mint az élők világa, de tudni, hogy valaki szándékosan utazik a terek között, felfoghatatlan volt számomra. Még nem dobtam el magamtól apám szabályait, noha látszólag megállapodtam Róbert Fremonttal. Ismét két világ között rekedtem, de ezúttal a múltam és a jövőm vívott harcot. A tudásom és a félelmem közötti téren, miközben egy magasabb célra vágytam. Nem maradhattam örökre ebben az átmeneti állapotban. A szellemek úgysem hagyták volna. Máris kerestek. -

Mi van azokkal, akiknek sikerül visszatérniük a szellemek

világából? - kérdeztem. - Akik magukhoz térnek. Vannak mellékhatások? -

Néhányan spirituális megvilágosodásról és az érzelmek eu-

fóriájáról számolnak be, miközben mások a PTSD-hez hasonló tünetektől szenvednek. Egyesek mentálisan és fizikailag is drasztikus változásokon mennek keresztül amiatt, amit a másik oldalon láttak. Vagy attól, amit magukkal hoztak. -

Magukkal hoztak? Úgy érti, szellemeket? - Shanira és

Mariamára gondoltam. Devlin hozta őket vissza a sírból? Ezt akarta Shani olyan kétségbeesetten elmondani neki? -

Ha a szürke por megkönnyíti az élők számára, hogy bejussanak

a halottak birodalmába, akkor a fordítottja is igaz lehet, nem? -

Igen, gondolom.

Dr. Shaw meredten nézte a teáját. -

A gullahok között még ma is vannak olyanok, akik úgy hiszik,

hogy egy helytelen temetés is engedélyt adhat a halottaknak arra, hogy visszajöjjenek és irányítsák az élők életét. Ha a mágus elég erős, beléphet a szellemek világába, és saját maga is visszaviheti a halottat. Ráadásul megtámadhatja az ellenségeit az álmok birodalmában, ahol a

A

PR Ó FÉT A

115

legsebezhetőbbek. Ismét eszembe jutott Fremont célozgatása, miszerint dr. Shaw mágia iránti érdeklődése rossz szándékú. Még mindig nem hittem el. Rupert Shaw-ban eddig egy jó embert ismertem meg. -

A hudu mágia Gabonból származik?

-

A legtöbb déli varázsláshoz hasonlóan a Nyugat- és Közép-

Afrikában elterjedt vallások hitén és gyakorlatán alapul. Egyfajta spirituális leves némi kereszténységgel megfűszerezve. A mágia, mint például a bwiti működése egyes növények titkos és gyógyító hatásán múlik. A vérpipacs-kenőcs például megszünteti a bőrirritációt, a kanadai gyömbér pedig segíti az emésztést. - Ismét lenézett a hűsítő teájára. - Egy kis vérehulló fecskefű távol tartja a gonosz lelkeket és a törvényt. És bármi mást, ami nem hagyja békén... Úgy láttam, mintha megint elbóbiskolna, ezért közelebb hajoltam hozzá. -

Dr. Shaw! Jól van?

A férfi visszatért az álomkórból, majd felkelt, hogy levegyen egy másik könyvet egy közeli polcról. Lefújta a borítót fedő port, és felém nyújtotta. Elolvastam a címét: Botok és kövek - gyökerek és csontok. -

Ez jó lesz kezdetnek - mondta. - Amennyiben továbbra is

lennének kérdései, jöjjön vissza. Egy mágussal is összehozhatok egy találkozót, ha szeretné. -

Essie Goodwine?

Egyik szemöldöke a magasba szökött. -

Ha szeret utazni. Különben lesétálhatunk az utca végére, és

beszélhetünk öreg barátommal, Primus... Dr. Shaw megszédült. Gyorsan letettem a kezemben lévő könyvet, felpattantam a székből és elkaptam a karját. -

Jól érzi magát?

-

Semmiség. Csak egy kis szédülés — motyogta.

*116

A MANDA S TEVENS

Újra megtántorodott, ezért erősebben szorítottam a karját. -

Hogyan segíthetnék?

-

Segítsen leülni, kérem. - A hangja feszültnek tűnt, és láttam,

hogy verejtékezik az arca. - Mindjárt elmúlik. Visszasegítettem a székéhez, és megvártam, míg biztosan leült. Reszkető kezét a szeme elé emelte. -

Ez gyakran előfordul? - kérdeztem aggódva.

. - Néha-néha. -

Nem az én dolgom, de biztos, hogy okos dolog létrára másznia?

Főleg, ha egyedül van? -

Általában érzem előre, ha ilyen történik - mondta, miközben

levette a szeméről a kezét. - Egyébként már múlik. Jól vagyok. -

Biztos, hogy ne hozzak valamit? Vagy hívjak valakit?

-

Kérem, ne fáradjon. Tényleg semmiség. De talán folytathatnánk

máskor a beszélgetést? -

Természetesen. Már itt sem vagyok. - Megkerültem az íróasztalt,

hogy felvegyem a táskámat. -

Mielőtt elmegy... - A férfi halkabban folytatta, és láttam, hogy

ránézett az üvegajtóra, mintha attól félt volna, hogy valaki ólálkodik a kertben. - Valamit el kell mondanom. Riadtan ránéztem. -Mit? A kék szempár nyugtalannak és idegesnek tűnt. Sőt, inkább rémültnek. -

Nagyon óvatosnak kell lennie, hogy kivel beszél erről. Es ne

beszéljen arról, ami ma itt elhangzott. A pulzusom egyre erősebben vert, ahogy megmarkoltam a táskám szíját. -

Természetesen, de megkérdezhetem, hogy miért?

-

A szürke por egy ártalmatlan elnevezése annak a megszentelt

anyagnak, amit még a leghatalmasabb sámánok és gyógyítók is

A

PR Ó FÉT A

117

mértékkel használnak. Egy szektán kívüli személy érdeklődését akár istenkáromlásnak is vélhetik, ami hatalmas veszélynek teszi ki magát. -

Veszélynek? Úgy érti, hogy valaki esetleg ártani akar nekem?

-

Természetesen nem fizikailag, de... mondja, kedvesem, tart

maga babérlevelet a házban? És citromfű gyertyát? Vagy egy kis eukaliptuszt? A párna alá rejtett sárkányvér még jobb. -

És miért van rájuk szükségem?

Már nem hallott. Újra elbóbiskolt, én pedig egy idő után halkan kimentem a szobából. Ahogy kiléptem az intézetből, hallottam, hogy valaki az utca túloldaláról kiabálja a nevem. Az óvatos kiáltás tulajdonosa azt hitte, ismer, de azért voltak némi kételyei. Ez előfordult alkalmanként. Néha egy hamis és vírusos online videóból ismerték fel bennem a Sírkertek királynőjét. A klip lecsengése után csökkent az ismertségem. Ennél már csak a temetőrajongók döbbent arca volt rosszabb, akik megismertek, de nem tudtak hova tenni. Clementine Perilloux éppen akkor állt be a szomszédos ház elé, és kiszállt az autójából. Jókedvűen integetett, amikor meglátott, és rögtön intett, hogy menjek oda hozzá a túloldalra. Elindultam és átmentem a szemközti járdára, hogy beszéljek vele. -

Nahát, pont itt találkozunk! - kiáltotta, miközben egyik kezével

a füle mögé hajtotta kócos haját. Farmert és olívaszínű pulóvert viselt, ami remekül ment a szeméhez és a gesztenyebarna tincseihez. - Pedig azt mondtad, hogy csak néha jársz errefelé. - Tekintete végigvándorolt az intézet elegáns oszlopain és gyönyörű verandáin. - Mindig is imádtam ezt a házat. Mintha egyenesen az Elfújta a szél oldalairól csöppent volna ide, nem igaz? Belülről milyen? —

Többnyire jó állapotban van. Tele van könyvekkel és ré-

giségekkel. - Követtem a tekintetét. Igen, a ház valóban szép volt, de a dr.

*118

A MANDA S TEVENS

Shaw miatti aggodalmam beárnyékolta az intézet látványát. Az elbűvölő és szórakozott professzor néhány perc leforgása alatt egy gyenge és csoszogó vénemberré változott, és meg mertem volna esküdni rá, hogy a teájába kevert gyógynövény csak még jobban felerősítette a tüneteit. És mi van Laylával? Nem tűnt egészségesnek és lelkesnek, sem faragatlannak vagy délinek, ahogy az elődei. Hamis és mesterkélt volt, egyszerre tartottam ármánykodónak és zavarónak, ahogy védte a felségterületét. -

Persze én csak a földszintet láttam - mondtam Clementine- nek.

- A felső szintek dr. Shaw privát területe. -

És ő milyen?

-

Dr. Shaw? - Már hallottam is a szokásos jellemzést. Elegáns.

Nemes. Professzoros. Most azonban képtelen voltam elvonatkoztatni az arckifejezésétől, amikor először megemlítettem neki a szürke port. Most is borsózott a hátam attól a rosszindulatú árnyéktól, mindegy, hogy milyen gyorsan illant el. -

És mit csinálnak odabent? - Clementine apró borzongása

visszatükrözte a saját nyugtalanságomat. - Szeánszok? Kísérletek? Titkos rituálék? - Hirtelen elkerekedtek a szemei. - Áldozatok bemutatása? Halvány mosoly jelent meg az arcomon. -

Aligha. Legalábbis én nem tudok róla. Dr. Shaw munkája főként

a kutatásokra terjed ki. A terepmunkát általában a csapatára hagyja, hacsak nem kerül az asztalára egy különleges ügy. -

És mi számít különleges ügynek? - kérdezte Clementine ismét

megborzongva. - Vagy lehet, hogy nem is akarom tudni? -

Nem ismerem a kritériumait. Ha érdekel, menj át és beszélgess

vele. Biztosan szívesen meghallgatja a tenyérjóslással kapcsolatos családi történetedet. -

Rendben. — Clementine töprengő arcot vágva kémlelte az

intézetet. — Apropó, ha már a tenyérjóslásnál tartunk, a nagymamám

A

PR Ó FÉT A

119

küldött egy finomságokkal teli kosarat Isabelnek. Ha nem sietsz nagyon, gyere be velem. Annyira szeretném, ha találkoznátok! Számtalan kifogás suhant át az agyamon, pedig tényleg szívesen megismertem volna Isabel Perilloux-t. Már akkor kíváncsi voltam Madame Mindentudóra, mielőtt megláttam Devlinnel - sőt, mielőtt egyáltalán megismertem Devlint —, régóta csodáltam a találó névvel kapcsolatos iróniáját és szellemességét. De... mi van, ha Devlin most is vele van? Már a gondolattól is kirázott a hideg. Az efféle dolgok generálják azokat a kellemetlen pillanatokat, amiket mindenképp szeretnék elkerülni. Az utolsó találkozásunk is rengeteget kivett belőlem. Időre volt szükségem ahhoz, hogy újra találkozzam Devlinnel és a szellemeivel. Gyorsan szemügyre vettem az utcát. Nem láttam az autóját, de a kék Buick néhány házzal lejjebb parkolt a járda mellett. A sofőr az első lökhárítónak dőlve állt keresztbe tett lábbal és karral, mintha várna valakire. A fejét elfordította, így nem láttam az arcát. Mégis volt benne valami bosszantó. Ismertem. Nem tudtam, honnan, de valahol és valamikor már keresztezték egymást az útjaink. Biztos voltam benne. Vajon ugyanaz a férfi volt, akit a King Streeten is láttam azon a reggelen? Lehet, hogy ide is követett? Megdörzsöltem a tarkómat, mert máris bizseregni kezdett. -

Mi a baj? - kérdezte Clementine.

-Az a kék autónak támaszkodó férfi... láttad már errefelé korábban is? Clementine a szeme fölé emelte a kezét, hogy jobban lásson. -

Nem, soha. Miért? Ismered?

-

Valahonnan ismerősnek tűnik, de nem tudom, honnan.

Clementine megvonta a vállát. -

Én nem aggódnék miatta, elég ártalmatlannak tűnik. Persze -

folytatta mosolyogva -, Ted Bundyról is ezt mondták. Vagy Jeffrey Dahmer volt az?

*120

A MANDA S TEVENS

Legalább nem egy közelebbi gyilkost hozott fel példának. Ahogy levettem a tekintetemet a Buickról, ránéztem az utca túloldalán tornyosuló intézetre. Layla az ablakból figyelt. Akkor sem húzódott hátrébb, amikor összetalálkozott a tekintetünk, sőt, le sem vette rólam a szemét addig, amíg Clementine-hez nem fordultam. -

Mindegy - szólt Clementine. - Van annyi időd, hogy be-

mutassalak a nővéremnek? -

És nem bánja majd, hogy csak így betoppanok?

-

Természetesen nem. Miért bánná? Amúgy is hozzá van szokva

a bejelentés nélküli betoppanásokhoz, ráadásul folyton azzal piszkál, hogy szerezzek új barátokat. Gyere. Jó móka lesz. Móka? Hát, én azért kicsit tartottam tőle. Kelletlenül követtem a járdán, miközben visszanéztem az intézetre és a napszemüvegben ácsorgó férfira. Miért nem emlékszem rá, honnan ismerem? Megpróbáltam nyugtatni magam és elhessegetni a marcangoló aggodalmat,

miközben

Clementine

csacsogását

hallgattam.

Elterelésképpen megnéztem a nővére boltját, a zöld redőnyökkel és hatalmas verandával büszkélkedő kis fehér házikót. A tornác lépcsőjén felsétálva megláttam dr. Shaw macskáját, ahogy a kerti nád hintaszékben fekve figyelt minket kíváncsian. -

Szia, Ursula - üdvözölte Clementine, megsimogatva a fejét.

-

Gyönyörű cicus - mondtam.

-

És ezt tudja is. Egy igazi hercegnő vagy, nem igaz, kedvesem?

Ursula egyetértőén nyávogott. -

O egy polydactyl macska? — Csak akkor vettem észre, hogy hat

lábujja van. - Emlékeztet egy mesekönyvben lévő illusztrációra. Micsoda jellegzetes vonások! Clementine felnevetett. -

Már csak az hiányzik, hogy megszólaljon, nem igaz? Csak

A

PR Ó FÉT A

121

sejteni tudom, hogy mit akar mondani. Mindenek felett áll. Igazából Isabellel szoktak beszélgetni, de senki sem érti őket. Clementine felegyenesedett, és bekopogott az ajtón. Amikor nem jött válasz, elővette a kulcsát. -

Isabel mondta, hogy későn ér haza. - Ursulának és nekem is

kinyitotta a szúnyoghálót. Elsőként a macska szaladt be, majd én követtem. -

Főzök egy teát - mondta Clementine, miközben felakasztotta a

sálját és a táskáját a kis előszobában. Utána a balra lévő nappalira mutatott. - Erezd magad otthon. Mindjárt jövök. Kíváncsian bekukucskáltam a folyosóról. Egy kicsi, de stílusosan berendezett, halványsárga és krémszínű szoba volt, némi fekete színnel és sok-sok párnával megbolondítva. Egy sor ablak nézett a verandára. Odasétáltam, hogy a redőnyökön kilesve megnézzem, látom-e még a Buickot. Egy pillanat múlva már szánalmasnak tartottam magam. Felejtsd már el! A folyosó végén lévő boltív valószínűleg az egykori ebédlőbe vezetett, ami most minden bizonnyal Madame Mindentudó munkahelyéül szolgált. Muszáj volt közelebbről is megnéznem. A berendezése jóval drámaibb volt a nappaliénál, tele piros rojtos kendőkkel, gyöngyözött függönyökkel és illatos gyertyákkal a megfelelő hangulatvilágításért. Lassan körbejártam a szobát, és megcsodáltam a bekeretezett és falra akasztott régi képeslapokat. A szoba közepén egy kisebb asztal és négy szék állt. Az asztalon egy pakli tarot-kártya és egy pakli zener-kártya hevert a látnoki képességek tesztelésére, és természetesen a kristálygömb sem hiányozhatott. Egy érzékenyebb szem biztosan azt sem tudta volna, hova nézzen a sok csecsebecse láttán, de én értékeltem a különlegességét. Hirtelen megláttam egy árnyékot és megéreztem egy kellemes, sőt buja és hipnotizáló parfümöt. Kísértő volt.

*122

A MANDA S TEVENS

Kellemetlen érzés bizsergett az idegvégződéseimben, amikor megfordultam. Ott állt és az ajtófélfának támaszkodva bámult engem. Devlin imádott barna hajúja. Ki tudja, miért, de abban a pillanatban Róbert Fremont szavai jutottak az eszembe. Csak a parfümjére emlékszem. Még a halálom után is érződött a ruhámon. Kívülről nem látszott rajtam semmi, de a pulzusom az egekbe szökött, amikor összetalálkozott a tekintetünk. Próbáltam úgy ránézni, hogy ne halljam Fremont szellemét a fejemben, és ne lássam magam előtt, ahogy Devlin átkarolja a nő derekát, de ez képtelenség volt. Pontosan láttam, ahogy beállt mögé és belesúgott valamit a fülébe. Bámulatos volt. Természetesen bennem nem volt annyi kurázsi, hogy elfojtsam az egyre növekvő féltékenységet. Magas volt, sötét haja szélfútta csigákban omlott a vállára, mogyoróbarna szemét vastag és göndör szempilla szegélyezte. Ajkán világos színű rúzs fénylett, de az arcán lévő rózsák minden bizonnyal igaziak voltak. Nagyon hasonlított Clementine-re, csak ő nem volt annyira lelkes. Isabel sokkal visszafogottabb és óvatosabb volt, ahogy ott állt és bámult. Amíg egyikünk sem szólalt meg, azon töprengtem, hogy valahol máshol kellett bejönnie, hiszen nem hallottam sem a bejárati ajtót, sem a lépéseit. Egyszerűen csak megjelent a folyosón. Az enyhe idő ellenére elegáns, katonai stílusú kabátot viselt, ami szépen kihangsúlyozta karcsú alakját. Isabel belépett a szobába, és kigombolta a kabátot. -

Remélem, nem baj, hogy körbenéztem - szóltam zavartan. —

Clementine-re várok. -

Dehogy baj. Biztosan Amelia vagy. Már sokat hallottam rólad.

Kitől?, gondoltam. A nő odalépett hozzám, és felém nyújtotta a kezét. -

Isabel vagyok.

-

Clementine már sokat mesélt rólad - mondtam.

A

123

PR Ó FÉT A

Gyors kézfogás volt, de a keze meleg és lágy volt, és egyenesen a szemembe nézett beszéd közben. Ezt felettébb értékeltem. -

Szóval te vagy Amelia - mondta kissé túl sokáig mustrálva az

arcomat. Zavarba ejtett a kíváncsisága, ezért elfordultam. -

Micsoda érdekes szoba!

-

Örülök, hogy tetszik. Kicsit túl szokatlan, de csakis a cél

érdekében. - Levette a kabátját, és az egyik szék háttámlájára dobta. Ahogy megkerülte az asztalt, ismét megcsapta az orromat a parfümje, álmodozó és egzotikus volt, és akkor jutott eszembe, hogy ugyanezt az illatot éreztem a járdán is, mielőtt beléptem Clementine kertjébe. Máson talán émelyítően hatott volna a parfüm, de valamiért olyannyira illett hozzá, mint a zöldes-aranyszínű szeme és a sötét haja. Isabel felvette a tarot-kártyákat, majd hirtelen letett néhányat az asztalra. Láttam az Igazságszolgáltatást, a Kardok Apródját és a Holdat, és még egyet, talán a Szeretőket, de nem láttam jól, mert olyan gyorsan összeszedte. Megborzongtam, mert az volt az érzésem, hogy egy rögtönzött jóslás áldozata lettem, de a gyorsaságból ítélve nem nagyon tetszett neki, amit látott.

Hirtelen Clementine jelent meg az ajtóban egy tálcával a kezében. -

Látom,

már

összeismerkedtetek.

Gyertek

át

a

nappaliba, igyuk meg a teát. A nagyi küldött a kedvenc puszedlidből. -

Áldja meg az isten - mondta Isabel, miközben

kimentünk a szobából. Még utoljára ránéztem az asztalon heverő tarot-kártyákra, majd követtem a testvéreket a nappaliba, ahol egy fekete bőrfotel

*124

A MANDA S TEVENS

karfájára ültem, ők pedig egymás mellett helyezkedtek el egy krémszínű zsenília kanapén. Ursula is bejött a szobába, és otthonosan belefeküdt Isabel ölébe, miközben Clementine kiöntötte a teát, és körbeadta a csészéket. -

Ez egy vadonatúj keverék - mondta. - Ennek van a leg-

édesebb íze. -

Ó, ez barack - mondtam, miután belekortyoltam a

teába. - Igazad van, ez tényleg fenséges. -

A származás a legfontosabb - magyarázta Clementine.

- Nem könnyű ilyesmit találni, kivéve az olyan különleges boltokban, mint a miénk. -

Ha legközelebb arra járok, veszek magamnak.

Isabel megunta Ursulát és a fecsegésünket. Elhessegette a macskát, a szájához emelte a csészéjét, és a pereme fölött megkérdezte: -

Hol is ismerkedtetek meg? Szomszédok vagytok, nem

igaz? -

Nem, nem vagyunk szomszédok - helyesbített

Clementine. - Egyik reggel megláttam Ameliát és Angust sétálni, és meghívtam őket reggelizni. -

-

Angus a... ?

Kutyám.

Clementine a testvéréhez fordult. -

Muszáj megismerned, Isabel. Olyan tündéri, és neki van a

leggyönyörűbb szeme!

A

-

PR Ó FÉT A

125

Biztosan így van, de tudod, hogy én cicapárti vagyok. - Csak

nem szemrehányást hallottam a hangjában? - Ne vedd támadásnak. -

Dehogy veszem. Ursula egy igazi szépség.

-

Itt ő a méhkirálynő - magyarázta Isabel. - Nagyon különleges

cica. - Beleszürcsölt a teájába. - A húgom azt mondta, temetőrestaurátor vagy. Teljesen lenyűgözted, nem igaz, Clem? A nagyival imádtak régi temetőkben piszmogni. Hogy találtál rá erre a munkára? Miért érzem azt, hogy máris többet tud rólam, mint amennyit el akartam mondani neki? -

Az apám gondnok volt. Egy temető sarkában álló házban nőttem

fel. Mindig is imádtam ott játszani gyerekkoromban. Békés volt és gyönyörű. Clementine előrehajolt. -

Láttál már szellemet?

-

Hát, igen - feleltem mosolyogva. - A régi temetők tele vannak

velük. Clementine döbbenten nézett rám. -

Komolyan?

-

Csak ugrat, Clem - szólt Isabel nevetve. Hangja mély, öblös és

fojtogató volt, amiről rögtön Devlin jutott az eszembe. - Biztos vagyok benne, hogy ha éjszaka ellátogatsz egy temetőbe, akkor jobban kell félned a bűnözőktől és a drogosoktól, mint a szellemektől. -

A temetőben történő bűncselekmények komoly problémát

jelentenek - mondtam Oak Grove-ra gondolva. Csak idő kérdése volt, és megint mehettem vissza oda, ahol az egész elkezdődött. Az első estén láttam meg Devlint a sírkövek között, közömbös és szakértő arccal a brutális felfedezés kellős közepén. Éreztem Isabel tekintetét magamon, és gyorsan belekortyoltam a teámba, hogy elfojtsam a borzongást. -

Nem szeretek arra gondolni, hogy valaki visszajöhet a halálból

*126

A MANDA S TEVENS

- szólt Clementine szorongva. - Már az ötlettől is kiráz a hideg. -

Ne aggódj - mondta Isabel a húga vállára téve a kezét. - Senki

sem tér vissza a halálból. Nem tudom, miért, de komolyan aggasztottak a szavai, és újra eszembe jutott Róbert Fremont. Még mindig a ruhámon van az illata. Most is érzem. A tekintetem ide-oda járt a két testvér között. Olyan bájosak voltak, ahogy egymás mellett ültek a kanapén! Akárcsak két tojás, ugyanazzal a sötét hajjal, ugyanazzal a mogyoróbarna szemmel. És ugyanazzal a visszafogott mosollyal. Talán a körülmények és a Devlin szellemei miatti aggodalmam okozta, de úgy éreztem, hogy a Perilloux testvérek titkolnak valamit. Nem tudtam kiverni a fejemből azt a röpke hezitálást, amikor Clementine mesélt a házvásárlásáról és a Charlestonban való letelepedéséről. Mintha valami kellemetlenség irányította volna a döntését. És most a szellemekkel kapcsolatos kijelentése... fél, hogy valaki visszajön a halálból. Biztos csak beképzeltem, gondoltam. Már az első nap elvarázsolt, és az égvilágon semmi sem változott, csak az én hozzáállásom. Próbáltam elrejteni a feszélyezettségemet, miközben Isabelre néztem. -

Remélem nem bánod, ha megkérdezem, de a parfümöd... olyan

mágikus. Már-már hipnotikus. De még mennyire. A forró tea, a képzelgésem és Isabel parfümje kezdtem kicsit szédelegni. -

Micsoda tökéletes leírás - mondta. - Egy illatnak mágikusnak

kell lennie, nem gondolod? Akárcsak a meghatározhatatlan memóriának. Lehet, hogy az ő illata kísértette Devlint?, töprengtem. -

Itt ülök és próbálom megfejteni az alap-illatjegyeket. Tu-

barózsa? Frézia? Narancsvirág? -

Nem árulja el - mondta Clementine morcosán mustrálva a

nővérét. - Már évek óta könyörgök neki.

A

-

PR Ó FÉT A

127

Hozzád nem illik ez az illat. Ezt pontosan tudod - szólt mérgesen

Isabel, majd hozzám fordult. - Az anyánk parfüm- készítő. Tizennyolc éves korunkban mindkettőnknek készített saját illatot. -

Micsoda szép ajándék! - mondtam.

-

Igen, az volt. De Clem már nem használja az övét.

-

Tudod, miért.

A két testvér ismét összenézett. Nyilvánvaló volt, hogy csak pillantásokkal és érintésekkel is tudnak kommunikálni. Anyám és Lynrose nénikém is ilyen volt. Talányokban beszéltek, és volt titkos jelbeszédük is, így gyerekkoromban nem nagyon értettem őket. Csak azért hallgattam a beszédüket, mert lenyűgözött a hangjuk és megbabonázott a vontatott hanghordozásuk. Csupán később jöttem rá, hogy gyakran én voltam a sustorgásuk témája. Egyre kényelmetlenebbé vált a helyzet. Nem akartam mást, csak kitárni az ablakot, hogy a beáramló friss levegő kifújja Isabel parfümjét. Amit korábban bujának és álmodozónak hittem, az most fullasztóan hatott rám. Tényleg így éreztem, vagy csak Fremont próbált velem kommunikálni? Nem volt okom azt gondolni, hogy a Perilloux testvérek egyike ismerte Róbert Fremontot, mégis már alig vártam, hogy megszabaduljak a társaságuktól. Szinte fojtogatott a vágy. Letettem a csészémet. -

Nagyon köszönöm a teát, de most már tényleg muszáj mennem.

Délután még dolgoznom kell - mondtam, majd Isabelhez fordultam. Örülök, hogy megismertelek. -

Részemről az öröm. Mint mondtam, sokat hallottam már rólad.

- Hirtelen megszólalt a telefonja, ezért felállt, hogy felvegye. Megbocsátotok egy pillanatra? -

Természetesen.

Clementine is felállt. -

Ha vársz egy percet, hozok a barackteából.

*128

A MANDA S TEVENS

-

Ó, nem kell. Majd bemegyek az üzletbe. Ne vesződj vele.

-

Ugyan már, bármikor hozhatok Isabelnek egy dobozzal.

Tiltakozásom ellenére Clementine eltűnt a konyhába vezető folyosón. így hát egyedül maradtam a nappaliban. Hallottam Isabel hangját a másik szobában. Halkan beszélt, de a házban akkora csend volt, hogy csak úgy szállt a hangja. -

Nem, minden rendben. Éppen menni készül.

Szünet. -

Apropó, igazad volt.

Valamivel hosszabb ideig hallgatott, majd így folytatta: Gyere át, amikor csak akarsz. Várlak... Lesiettem az Isabel háza előtti lépcsőn, és boldog voltam, hogy végre kiértem a friss levegőre. A szellő azonnal felfrissített, és kitakarította az orromban ragadt émelyítő parfümjét. A járdán igyekezve úgy éreztem, hogy az illat beleragadt a ruhámba. Kiszabadultam a kabátomból és bedobtam a hátsó ülésre. Tudtam, hogy a viselkedésem ésszerűtlen és gyerekes. A nő hatással volt rám, és volt annyi önkritikám, hogy tudjam, a féltékenységemnek meglehetősen nagy szerepe volt az iránta táplált negatív érzéseimben. Egy fikarcnyi bizonyíték sem kötötte őt vagy Clementine-t Róbert Fremonthoz. Hacsak nem számoltuk Devlint. Most őszintén, nem ő volt a gyanúm alapja? A sokatmondó pillantások és az apró hangváltozások nem jelentettek mást, mint két közeli testvér kapcsolatát, mint amilyenben az anyámnak és a nénikémnek is volt része. Minden bizonnyal a kedélyállapotomnak köszönhettem, hogy annyi mindent beleláttam egy rövid beszélgetésbe. Noha imádtam a kirakósokat, nyomozónak azért mégsem lennék jó. Nyilvánvalóan elvesztem a szükséges objektivitásomat, ha John Devlinről van szó. Kimerítő volt ez a sok kutakodás, a paranoia és a

A

129

PR Ó FÉT A

döcögő befejezés. Már akkor azt hittem, hogy követnek, amikor még egy szót sem szóltam a szürke porról vagy Darius Goodwine-ról. Számomra egyik sem volt kényelmes. Nem hívhattam fel Fremontot, mondván, megváltoztattam a véleményem, mert nem működött a megállapodásunk. A szavát adta, hogy amíg segítek neki, távol marad, de ha megszegem a megállapodásunkat, mindent megtesz annak érdekében, hogy

együttműködésre

kényszerítsen.

Neki

szüksége

volt

a

továbblépésre, nekem pedig arra, hogy irányítani tudjam az életem. Felejtsd el a Perilloux testvéreket, győzködtem magam. Ok nem részesei az ügynek. Devlint is el kell felejtenem, legalábbis egy időre, és arra kell koncentrálnom, amit dr. Shaw-tól tanultam. Sok információt szereztem, és már alig vártam, hogy hazamenjek és leüljek a számítógépemhez. Azonban először vissza kellett szereznem a könyvet, amit dr. Shaw kölcsönadott az irodájában. Amikor segítettem neki leülni a székébe, letettem a könyvet, és utána ottfelejtettem. Az oldalbejárathoz vezető felhajtóról szándékosan nem néztem vissza Isabel házára. A kíváncsiságom már enyhült, és ez elég is volt. Többet nem muszáj találkoznunk. Clementine-t nehezebb lesz elkerülni, miután olyan közel lakik hozzám, és egyébként is lelkiismeret-furdalásom lenne, ha ilyen könnyen ellökném magamtól. Lehet, hogy nincs is szükségem barátokra. Már túlságosan a magány rabja lettem. Layla nem volt az asztalánál, ezért úgy döntöttem, nem várom meg. Helyette egyenesen dr. Shaw irodájához mentem és bekopogtam. Benyitottam és a küszöbről bekukucskáltam a szobába. Nem volt sem az íróasztalánál, sem a létrán. Biztos voltam benne, hogy nem ment messzire, mert az üvegajtó tárva-nyitva állt, és hangokat hallottam a kertből. Úgy döntöttem, kimegyek és szólok neki, hogy visszajöttem a könyvért. Éppen ki akartam lépni a verandára, amikor meghallottam dr. Shaw ingerült hangját.

*130

-

A MANDA S TEVENS

Magának aztán kötélből vannak az idegei!

A dühét hallva azonnal megtorpantam. Szerencsére sem ő, sem a társasága, a kék Buickos férfi nem vett észre. Levette a napszemüvegét, és most először sikerült elcsípnem az arcát. Végre rájöttem, ki az, és ettől vadul kalapálni kezdett a szívem. Tóm Gerrity. A magánnyomozó, aki egykor rendőr volt. Hónapokkal ezelőtt találkoztam vele, amikor felkerestem az irodájában. Persze akkoriban Róbert Fremont adta ki magát Gerritynek. A szelleme szándékosan félrevezetett, hogy élőnek higgyem. De Gerrity irodájában láttam egy képet, amelyen mindhárman - Gerrity, Devlin és Fremont - szerepeltek. A kép a rendőr-akadémia diplomaosztóján készült. Csupán egyikük maradt rendőr, de úgy gondoltam, kapcsolatban állnak egymással, ha másért nem, akkor Fremont halála miatt. -

Mondtam, hogy ne jöjjön ide! - szólt dr. Shaw hűvösen.

-

Ez történik, ha nem hív vissza - felelte Gerrity. - Vagy nem jön

el a találkozóra. -

Valami közbejött.

-

Ez van. Ha maga nem tartja be a megállapodást, akkor én sem.

Ilyen egyszerű. -

Miről beszél? Maga hagyott cserben, és már nagyon régen

történt. Minek jött vissza? -

Kemény idők járnak, doki. Egy ilyen visszaesésnél le kell vonni

a következtetéseket. Az én szakmámban feláldozhatóak az emberek. -

A maga szakmájában? Úgy érti, az erkölcstelen üzletekben?

Gerrity felnevetett. -

Ennél rosszabbat is hallottam már. De legalább engem senki sem

vádolhat gyilkossággal. Gyilkosság? A burkolt célzásától kirázott a hideg. Dr. Shaw? A doktor elővett egy borítékot a zsebéből, és átadta Gerritynek. -

Ez az utolsó. Megértette? Soha többet ne jöjjön ide!

A

PR Ó FÉT A

131

Gerrity elvette a borítékot, belenézett és eltette. -

Önnel öröm üzletet kötni, mint mindig.

A férfi tisztelgett, majd elindult a kapu felé és eltűnt. Dr. Shaw leült egy közeli székre, a kezébe temette az arcát. Nem tudtam, mit csináljak. Amilyen halkan csak bírtam, eltávolodtam az ajtótól. A könyv, amiért visszamentem, a földön hevert a szék mellett, amelyen nemrég még ültem. Amikor lehajoltam, hogy felvegyem, megláttam egy apró vascsavart dr. Shaw íróasztala mellett a földön. Fel akartam venni, amikor egyszer csak valaki megfogta a vállam.

Hátranéztem, és Laylával találtam szemben magam. Azon tűnődtem, hogy vajon mennyi ideje állt ott, és esetleg ő is hallotta-e a dr. Shaw és Gerrity között zajló beszélgetést. -

Segíthetek? - kérdezte hűvösen.

-

Csak visszajöttem egy könyvért, amit dr. Shaw adott kölcsön. -

Feltartottam a kötetet a levegőbe, de alig nézett rá. - Megmondaná neki, hogy itt voltam? -

Talán mondja meg maga - felelte a kert felé bólintva.

Dr. Shaw az ajtóban állva bámult az irodájába, mintha szellemet látott volna. Az arca falfehér, a tekintete üveges volt, és valamit nagyon nézett a vállam fölött. Csak annyit tehettem, hogy nem nézek hátra. -

Sylvia... - motyogta és kinyújtotta a kezét.

Akkor már hátranéztem, de nem láttam semmilyen szellemet. Még egy láthatatlan jelenség hűvösségét sem éreztem. Akármit is látott, az csakis a saját elméjében lehetett. -

Dr. Shaw, jól van?

-

Maga nem látta őt?

-

Kit? - kérdeztem aggódva.

Tekintete az asszisztensére vándorolt, és meg mertem volna esküdni rá,

*132

A MANDA S TEVENS

hogy félelmet láttam a szemében. A következő pillanatban összecsuklott a térde, és mindketten odarohantunk hozzá, hogy elkapjuk. -

O volt az... esküszöm, hogy ő volt az...

-

Senki más nincs itt - mondta Layla. — Már megint képze-

lődik. Túl sokat dolgozott. Hallgatnia kellene rám, amikor azt mondom, ideje pihenni egy kicsit. A nő szigorú hangja láthatóan feldühítette dr. Shaw-t. -

Ne kezeljen úgy, mint egy gyereket. O volt az, láttam.

Odasegítettük a doktort a székéhez. -

Nyugodjon meg - mondta Layla. - Megyek és főzök egy teát.

-

Szerintem jobb volna, ha orvost hívnánk - javasoltam.

-

Ne, nem kell orvos! - mondta és megfogta a karom. - Kedves,

hogy figyel rám, de egyszerűen csak nem érzem jól magam. Nincs miért aggódni. -

Legalább hadd hívjam fel Ethant - kértem.

-

Ne, kérem... - Erősebben szorította a karomat. - Nem akarom

megijeszteni. -

Pedig tudni szeretné, ha nincs jól.

-

Egy jó alvás rendbe hozza majd - szólt Layla.

-

Igen, pontosan - helyeselt dr. Shaw. - És most meginnám azt

a teát, ha nem bánja. -

Persze - mondta Layla, és rám nézett. - Kikísérhetem, Miss

Gray? Lenéztem dr. Shaw-ra. Még mindig fogta a karomat. -

Biztos benne, hogy nem tudok segíteni?

A keze reszketett, de a szeme tiszta volt, ahogy megfordult és halkan így szólt: - Emlékezzen arra, amit mondtam. Ne beszéljen arról, ami az irodában elhangzott. Senkinek se mondja el, amit ma itt hallott.

A

PR Ó FÉT A

133

A kék Buick előttem állt, amint befordultam a Rutledge-re. Nem állt szándékomban követni Tóm Gerrityt. Korábban úgy gondoltam, elegem van a szaglászásból, a nyomozásból és a spekulációból, de aztán meghallottam egy másik beszélgetést, és már megint ott voltam a sűrűjében. Nem volt nehéz kitalálni, hogy Gerrity zsarolta dr. Shaw-t, de miért? Tényleg arra célzott, hogy dr. Shaw-nak köze lehet egy gyilkossághoz? Vagy lehet, hogy csak félreértettem egy rosszindulatú megjegyzést? Az ismeretségük minden bizonnyal igencsak régi keletű. Megpróbáltam feleleveníteni mindent, amit Devlin és Temple Lee mondott Rupert Shaw-ról, mielőtt megismertem. Az Emerson Egyetem professzora volt, de amikor hamis vádak és hírek terjengtek róla, elbocsátották. Állítólag éjszakai szeánszokra toborozta a diákokat, amelyeken a halállal kapcsolatos véleményét hangoztatta. Néhány tanítványa beszélt, és az illetékesek eltanácsolták. Ekkor nyitotta meg a Parapszichológiái Tudományok Charlestoni Intézetét. Mindig is józannak tartottam dr. Shaw-t, még ha kissé zaklatott is volt néha. Ma azonban mintha összezavarta volna valami vagy valaki, akit az irodájában vélt látni. Biztos voltam benne, hogy csak beképzelte magának. Ha szellem lett volna, én is láttam volna, de a hallucináció egészen más volt. A Buick befordult a Canon felé, és ahelyett, hogy hazamentem volna, inkább követtem Gerrityt a város keleti részébe. Átgurultam a King Streetről a Maryre, majd az Americán kötöttem ki, ami egykor még Charleston legveszélyesebb utcájának számított. A felújítása kissé visszaszorította a bűnözést, legalábbis nappal, de alkonyaikor egy újabb szellem kelt életre. Még nem sötétedett, ezért nagy volt a nyüzsgés az utcákon. Idős férfiak ücsörögtek a sarki kocsma előtti székeken, miközben édesanyák figyelték árgus szemmel az árnyas verandákon játszadozó gyerekeket. A környék

*134

A MANDA S TEVENS

tele volt a szokásos közlekedési zajjal - dübörgő motorok, hangos zenék és fülsiketítő fékcsikorgások. Leszámítva a lármát, családias hangulat jellemezte

a

környéket,

meghazudtolva

az

egykori

éjszakai

lövöldözéseket. Leellenőriztem, hogy zárva vannak-e az ajtók, amikor néhány helyet kihagyva köztem és Gerrity között, beálltam a parkolóba. A férfi kiszállt az autóból, majd átvágva az úton, bement egy kétszintes viktoriánus házba. Az épület egykor pompás lehetett, de a kék festés már megfakult és lepattogzott, és a díszítések meg a szegélyek már réges-régen szétrohadtak. Két buggyos farmerbe és Panthers pólóba bújt fiatal férfi ült a tornác lépcsőjén, és megpróbáltak belekötni. Gerrity szinte a puszta tekintetével leszerelte őket, és még a zárt ablakon keresztül is hallottam, ahogy a férfiak felnevettek, miután Gerrity bement a házba. Körülbelül tíz perc telhetett el, amikor rájöttem, hogy hülyeséget csináltam. Nem várhattam rá az örökkévalóságig. Rövid időn belül úgyis felfigyeltek volna rám, ezért úgy döntöttem, hogy egyszer-kétszer megkerülöm a háztömböt. Beindítottam a motort, és már éppen ki akartam állni, amikor felnéztem a ház második szintjén lévő erkélyre. Egy férfi bámult le rám. Habár a korlátnak dőlt, mégis jól láttam, hogy nagyon magas, barna bőrű ember. Öltönynadrág és egy laza fehér ing volt rajta, ami vidáman lengedezett a szélben, a nyakában nyaklánc lifegett. Egyenesen a rám nézett, abban biztos voltam. A nagy távolság ellenére is jól éreztem a szúrós tekintetét, és meg mertem volna esküdni rá, hogy az erős akaratát is. Az egész testem beleremegett, miközben meredten bámultuk egymást. Mosolygott. Abban is biztos voltam. Tudtam, hogy Darius Goodwine szemébe nézek. Nem értettem, hogy lehetek olyan biztos a férfi azonosságában. Talán a magassága és a szúrós tekintete miatt. Vagy azért, mert Ethan azt mondta, a városnak ezen a részén látta Dariust egy olyan háznál, ahol

A

135

PR Ó FÉT A

emberi csontokat ástak elő a földből. Talán ezért éreztem így, a fejemben és az emlékeimben is. Már-már

megkönnyebbültem,

amikor

egyszer

csak

valami

nekicsapódott az anyósülésnél lévő ablaknak, megtörvén ezzel a meredt tekintet varázsát. Oldalra néztem és megláttam, hogy az egyik fiatal férfi gúnyosan méreget a tornáclépcsőről. A másik váratlanul megjelent az anyósülés melletti ablaknál, és trágár dolgokat hajtogatott az üvegen keresztül. Beindítottam a motort és hirtelen elindultam, amitől mindketten elugrottak a kerekektől. Nem néztem a visszapillantó tükörbe, de biztos voltam benne, hogy kinevettek. Akárcsak Darius Goodwine. Hazafelé megálltam a nénikém házánál, hogy megnézzem Anyát. Éppen aludt, ezért megígértem a nénikémnek, hogy egy-két nap múlva újra visszamegyek. Most, hogy Charlestonban voltam, igyekeztem egy héten legalább kétszer velük ebédelni, és néha együtt mentünk vásárolni vagy moziba, ha Anya jobban érezte magát. Néhanapján apám is benézett, ha ott voltam, de mint mindig, most is sok mindent magára vállalt, tett-vett a Trinity-ház körül, míg Anya távol volt, és mellette a temetőben is helytállt. A gondozói állásából már nyugdíjba ment, de néha-néha még mindig besegített, és továbbra is dolgozott a Rosehill-angyaloknál. Anya közeledett a kemoterápia végéhez, és úgy tűnt, kezdi visszanyerni a régi énjét - annak ellenére, ami Asher Fallsban történt. Apával eltitkoltuk előle a legtöbb részletet, de akárcsak Devlinnek, neki is elég volt rám néznie, és máris tudta, hogy valami rossz dolgon mentem keresztül. Igyekeztem nem gondolni a hegyekben történtekre. Nem akartam egy olyan örökségre emlékezni, ami örökké kísért. A dolgok így is nagyon komplikáltak voltak itt Charlestonban. Akaratlanul is belebotlottam egy

*136

A MANDA S TEVENS

zsarolási ügybe, és kihallgattam Devlin és Ethan beszélgetését, ami mindkettőjüket összekapcsolta Fremont meggyilkolásával. Devlin eltűnt a felesége és a lánya halálának éjszakáján - talán azért, hogy szürke port vásároljon Darius Goodwine-tól -, Ethan pedig félrevezető alibit adott a rendőrségnek. És Ethan talán szerelmes volt Devlin feleségébe. Minden gyanú összevissza kavargott a fejemben, de egyik sem volt bizonyító erejű, a gyilkosságról már nem is beszélve. Gyanúsítottnak tartottam Darius Goodwine-t, de cseppet sem féltem a vele való találkozástól. Akár természetfölötti erővel, akár csak a meggyőzés erejével rendelkezett, éreztem valami hátborzongatót a jelenlétében. A fejem már zúgott a sok gondolkodástól, a teától és az émelyítő parfümtől, amit még mindig éreztem a kabátomon. Amint hazaértem, bedobtam a mosógépbe, majd kivittem Angust sétálni. Utána kimentem a teraszra dr. Shaw könyvével, hogy még világosban olvassak. Egyáltalán nem lepődtem volna meg, ha Róbert Fremont vagy Shani bukkan fel az árnyak között, de síri csend uralkodott a kertben. Sokáig olvastam odakint a könyvet. Egész életemben hallottam mágiáról. Gyakori volt a Sea Islands és a Georgia-Karolina part környékén, de Trinity belterületén is, ahol egy nő különféle porokat szórt az ajtói köré, és azt állította, hogy egy különleges varázsigével eltünteti a bibircsókokat. Néhány helyi gyerek megesküdött rá, hogy megölt egy csirkét, majd elásta a kertben, de én személyesen sosem láttam sötétebb dolgot tenni, mint néhány borsbatyut fellógatni a veranda gerendáira. Apával egyszer találtunk egy furcsa oltárt a Rosehill temető egyik sírjánál, tele volt gyertyákkal, szentekről készült képekkel és az elhunythoz írt apró, telefirkált cetlikkel. Mindez meglehetősen visszafogottnak tűnt ahhoz képest, amiket dr. Shaw mesélt. Rituális boncolás. Hallucinogén anyagok bevitele. Belépés a szellemek világába az ősökkel való kapcsolatba lépés céljából. Ellenségek megtámadása az álmok világában.

A

PR Ó FÉT A

137

Eszembe jutott, ahogy Darius Goodwine bámult le rám az erkélyről. Ha egyáltalán az a nagyon magas ember Darius volt. Egy volt azon maroknyi kívülállók közül, akiknek hozzáférésük volt a szürke porhoz, az anyaghoz, ami olyan erős, hogy megállítja a szívet, és hallucinációk nélkül zöld utat engedélyez a szellemek világába. A megszentelt por, amelyet még a sámánok és a boszorkányorvosok is használtak. Még mindig képtelen voltam felfogni, miért akart valaki önszántából átmenni a téren, hiszen jómagam semmi pénzért nem akartam belépni a szellemek világába, és természetesen a halottakat sem akartam visszahozni. így is elegen voltak már itt. -

Amelia?

Emlegetett szellemek... Egy árnyék állt a kapum előtt. Egy ábrándkép, mondtam magamnak. Egy illúzió, melyet az emlékek, a magány és az angyaltrombiták illata vonzott ide. Ekkor Angus hangosan felmorgott. -

Van egy kutyád - szólt Devlin.

Felpattantam a székemből, és akkor jöttem rá, hogy az alkonyat küszöbén vagyunk. Az árnyékok sötétebbek lettek a kertben, és megláttam a Devlin mögött árulkodó fényeket, ahonnan a szellemei szoktak előbújni. A légzésem felgyorsult, és kissé zavartnak éreztem magam, mint aki kilométereket gyalogolt a levegőn. Hányszor álmodtam arról, hogy a kertkapumban látom meg? Hány éjszakát virrasztottam át azon töprengve, hogy mit mondanék neki? Most, hogy itt állt, abszolút szótlannak éreztem magam, a szívem pedig majd’ kiugrott a helyéről. Több ezer gondolat suhant át az agyamon, de egyiket sem mertem megosztani vele. Hogy is mertem volna, ha egyetlen repedés a páncélomon megsemmisítené a védelmemet? Devlin ki akarta nyitni a kaput, de Angus ismét morgott.

*138

-

A MANDA S TEVENS

Biztonságos belépnem? - kérdezte.

Nem, nem biztonságos. Sem nekem, sem neki. A jelenléte mindkettőnk számára kockázatos. Mariama ezt egyértelműen az orrom alá dörgölte. Bármit megtenne azért, hogy szétválasszon minket. Nem tudtam, mennyi erőt hozott magával a másik oldalról, de eszemben sem volt provokálni. Megpróbáltam nyugodtan válaszolni. -

Ne haragudj Angusra. Ő csak engem véd.

-

Azt látom - felelte Devlin, miközben többször is belebor-

zongtam a hangjába. Éreztem a tekintetét, sötét és puhatolózó volt, miközben egy kis áramütés cikázott végig az idegvégződéseimen, felállítva minden egyes kis pihét a tarkómon. -

Akkor maradjak idekint? - kérdezte.

-

Nem, csak lassan gyere be. Adj neki időt, hogy megszokjon.

Devlin úgy tett, ahogy mondtam, majd hallottam, ahogy bezáródik mögötte a kapu. Mozdulatlanul és csendben állt, amíg Angus végigszaglászta. Egy pillanat múlva Devlin letérdelt és felé nyújtotta a kezét. Angus közelebb ment, hogy tüzetesebben is megvizsgálja. A hosszas szaglászás után nyugodtan állt, és hagyta, hogy Devlin megsimogassa. -

Szerinted kiálltam a próbát?

-

Nagyon úgy tűnik. - Még mindig nem hittem el, hogy itt van, de

nem értettem, miért lep meg ennyire. Múlt este elmentem hozzá. Miért ne nézne be hozzám figyelmeztetés nélkül? Miért ne kérhetne magyarázatot arra, hogy miért hagytam el újra? Ha lett volna eszem, már régen elküldtem volna, mielőtt a szellemei is felbukkannak. Mariama biztos nem örült volna, hogy lát, és már bebizonyította, hogy árthat nekem. Őrültség kísérteni. Nem szóltam egy szót sem, csak beengedtem. Valószínűleg egyenesen a rendőrségről jött hozzám. A szokásos munkaruhájában, fekete sportdzsekiben, fekete nadrágban és szürke gombos pólóban volt. Az

A

PR Ó FÉT A

139

öltözete most is kifogástalan. -

Verekedésre használták? - kérdezte Devlin Angus fülcsonkját

vakargatva. -

Igen. Elég rossz sora volt.

-

Szegény. Hol találtad?

-

Asher Fallsban. Az erdőben hagyták, hogy éhen haljon. Egyszer

csak előjött egyik nap a fák közül, és nem tágított. -

Asher Falls - ismételte. - Érdekes kis hely, nem igaz?

-

Te jártál már ott? - kérdeztem csodálkozva.

-

Nem, csak ismerősnek tűnt a név, amikor tegnap megemlítetted.

Kíváncsivá tett, ezért utánanéztem, miután elmentél. A városnak története van, de nem onnan volt ismerős a neve. Folyton szerepelt a hírekben a csúszós lejtők miatt. -

Miért bajlódtál azzal, hogy megkeresd? Miért nem kérdeztél

meg róla? -

Mert más dolgokról kellett beszélnünk. Legalábbis így gon-

doltam. - Lassan közelebb jött, és mélyen a szemembe nézett. - Valami történt veled abban a városban, ugye? -

Fogalmam sincs, miről beszélsz.

-

Olvastam a híreket. Emberek haltak meg a lejtőkön, és úgy

érzem, hatással volt rád a tragédia. Vagy valaki. A fülem mögé hajtottam egy kósza tincset. A szél felkerekedett, kirázott a hideg, de tudtam, hogy nem a szél volt a ludas. -

Nem számít. Már vége. Itthon vagyok.

-

Szerintem még nincs vége - szólt Devlin, és a hangja fel-

gyorsította a légzésemet. - Akármi is történt ott, megváltoztatott. Elég, ha csak rád nézek. Megpróbáltam megmagyarázni a dolgokat. -

Mondtam már, hogy összetalálkoztam egy rózsabokorral.

-

Nem az arcodon lévő sebhelyekről beszélek. Már majdnem

*140

A MANDA S TEVENS

begyógyultak, de valami, mélyen legbelül még nem. Más vagy. Mondd el, miért, Amelia. Te jó ég, megint elolvadtam a nevem hallatán. Pedig nem akartam. Erős, gyakorlatias és bölcs akartam lenni, mert tudom, a halott családja úgyis mindig kettőnk között fog állni. De amikor így mondta ki a nevem, és amikor úgy nézett rám, mintha én lennék az egyetlen nő a világon, akkor hogy tudtam volna... tárgyilagos maradni? Szerencsére a szellemei még nem öltöttek alakot. Angus ennek ellenére érezte őket. Otthagyta Devlint, hogy felborzolt szőrrel kinézzen a kerítésen. Én is éreztem őket. Ott voltak, a kapu mögött, lágyan pislákolva várták az alkonyatot. -

Talán be kellene mennünk - mondtam a karomat dörzsölve. -

Kezd hűvös lenni idekint. -

Nem maradhatok sokáig.

Mert más tervei voltak? Azt nem hittem. Az alaptalan kombinálás úgyis az őrületbe kergetett volna. Nem akartam arra gondolni, ahogy átkarolta Isabel Perilloux-t, vagy ahogy a nő a következő szavakat suttogta neki a telefonban: Gyere át, amikor csak akarsz. Várlak... Fogtam a könyvem és a pulóverem, és elindultam az ajtó felé. Nem tudtam teljesen kiűzni a fejemből a gúnyos hangokat vagy a kéretlen képeket, de legalább odabent biztonságban voltam Mariama haragjától, noha egyetlen szent hely sem tudott megvédeni Devlintől. Az oldalsó ajtón mentünk be, és hátravittem az irodámba, ahol szemmel tarthattam Angust és a szellemeket. Devlin zsebre tett kézzel, nyugtalanul mászkált fel-alá a szobában, a polcomon lévő könyveket és a falakon csüngő fényképeket fürkészve. Céltalannak és idegesnek tűnt, akár egy ketrecbe zárt párduc. Kissé zihálva így szóltam: -

Kérsz valamit inni? Teát vagy kávét? Vagy egy pohár bort?

A

PR Ó FÉT A

141

Nem, köszönöm. Éppen vacsorázni készültem, csak megláttam

-

az autódat odakint, ezért gondoltam, hogy itthon vagy. Bólintottam, és közben leküzdöttem a vágyat, hogy odarepüljek hozzá. Olyan közel volt, és én olyan magányos voltam nélküle. Csakhogy Mariama ott ólálkodott a sötétben. Figyelt minket. Gúnyolt engem. -

Mindig is lenyűgöztek ezek a képek - mondta a dupla exponálásé

fényképek felé bólintva, amelyeken városképekre helyeztem régi temetőképeket. - Amikor először megláttam őket, tudtam, hogy bepillantást adnak a világodba. Magányosnak és felkavarónak tartottam őket, mégis vonzottak. A szívem még mindig vadul kalapált. -

És én mondtam, hogy ezek csak képek.

-

Leleplező képek - mondta komor arccal. - Ez zavar téged, igaz?

Nem akarsz senkit sem közelebb engedni. -

Ez rólad is elmondható.

-

Az én életem olykor egészen üres - felelte a könyvespolchoz,

majd az ablakhoz sétálva. Láttam a tükörképét az ablakban, és csak néztem, miközben a mellkasomban lévő űr egyre csak nőtt. Fogalma sem volt arról, mit tett velem. Nem tudta, hogy itt a menedékemben, távol a szellemeitől, akaratlanul is magába szívta az energiámat. A térdem kezdte felmondani a szolgálatot. -

Ez a szoba számtalan emléket ébreszt fel - mondta.

Bennem is. Itt fontolgattunk egy közös nyomozást, és itt csattant el az első csókunk is. Itt lettem szerelmes belé. Nem, ez nem teljesen igaz. Már akkor szerelmes voltam belé, amikor a Batteryn kilépett a ködből. Csak amikor az irodámban együtt dolgoztunk egy ügyön, akkor mertem bevallani magamnak. Devlin hirtelen felém fordult. -

Hiányoztál - mondta halkan.

*142

A MANDA S TEVENS

Egy mély levegővétel erejéig lehunytam a szemem. -

Te is hiányoztál.

-

Akkor miért futottál el múlt este?

-

Mert megijedtem.

-

Mitől? - Amikor nem mondtam semmit, összeszorult az ökle. -

Fogalmad sincs, mennyit töprengtem, hogy megértselek. Amikor azon a tavaszi estén eljöttél hozzám... Meg mertem volna esküdni rá, hogy ugyanúgy akartál, ahogy én téged. Vagy talán tévedtem? -

Nem tévedtél.

-

Akkor mi történt?

-

A szellemeid miatt volt.

Hosszú ideig csak nézett, és közben felvillant valami a szemében. Kétség? Félelem? Csodálkozás? -

A szellemeim?

-

Az emlékeid. A bűnöd. Még mindig benned vannak, nem

igaz? -

Igen - válaszolta Devlin nagyot sóhajtva. - Még mindig

bennem vannak. Hosszú percek teltek el, mire egyikünk megszólalt. Devlin a sötét kertet bámulta, én pedig az ablaküvegben visszatükröződő arcképét. Hónapokig nem láttam, de az emlékeimben ugyanúgy benne voltak a vonásai — a kifürkészhetetlen tekintete, a tökéletes orra, a felső ajka alatti sebhelyének köszönhető apró tökéletlensége. Még mindig álmodtam az arcáról, a szeméről, az érzéki szájáról, és arról, amit művelhetne velem. Volt idő, amikor úgy gondoltam, hogy nélküle is boldogulok, de az a pillanat már réges-rég elmúlt. Elég volt, ha rám nézett és azzal az ellenállhatatlan hanghordozásával kimondta a nevem, és tudtam, sosem lesz vége. Mindig is a rabja leszek. Száműzve abba a köztes térbe, ami oly biztonságos, és amire olyannyira vágytam.

A

PR Ó FÉT A

143

Devlin váratlanul felém fordult. -

Nem így terveztem ezt a beszélgetést - szólt kissé ironikusan.

Felvontam az egyik szemöldököm. -

Miért, hogy tervezted?

-

Nem azért jöttem, hogy válaszokat csikarjak ki belőled, és

hogy feltépjem a régi sebeket. Ez már mind a múlté. Azért jöttem, hogy elmondjam, igazad volt, hogy elszaladtál múlt éjjel. Valami elterelte a figyelmem. - Tekintetével az arcomat fürkészte, közben elidőzött az ajkamon, ami mély vágyat ébresztett bennem. -

Mikor jöttél rá? - kérdeztem hűvösen, noha pontosan tudtam,

hogy nincs jogom sértettnek és kikosarazottnak éreznem magam, amikor úgy viselkedtem, mint egy rémült kislány. Természetesen megvolt rá az okom, de ezt ő nem tudhatta. -

Valami ráébresztett. Belekeveredtem valamibe, ami könnyen

komollyá is válhat. Nem akarlak téged is belekeverni. Tehát... az elutasításának nem személyes okai voltak. Nem a szellemei és nem is egy másik nő hidegítette el. Indokolatlan megkönnyebbülés lett úrrá rajtam, majd hirtelen félelem vette át a helyét. Eszembe jutott a tornácán hallott beszélgetés, és hirtelen világossá vált, miért is volt olyan feszült. Rossz energiákat éreztem körülötte. Darius Goodwine-t akarta elkapni. Odamentem az ablakhoz, de ellenálltam a kísértésnek, hogy a karjára tegyem a kezem. Hogy érezzem á melegét, annak ellenére, hogy ő az enyémből táplálkozott. -

Ennek a belekeveredésnek... köze van a rendőrségi nyo-

mozáshoz? -

Nem hivatalosan.

-

Az mit jelent?

Devlin megvonta a vállát.

*144

-

A MANDA S TEVENS

Olyasmi, ami nem teljesen szabályos. Egyelőre csak ennyit

mondhatok. Minél kevesebbet tudsz, annál nagyobb biztonságban vagy. -

Mi köze van ennek hozzám? - kérdeztem csodálkozva.

-

Nincs köze hozzád, hacsak valaki nem arra akar felhasználni,

hogy leállítson engem. -

Hogyan? - kérdeztem ijedten Darius Goodwine-ra gondolva.

-

Nem számít, mert úgysem hagyom, hogy megtörténjen.

Csak bámultam rá, hátha sikerül valamilyen érzelmet kicsikarnom a közömbös viselkedéséből. -

Akármi is legyen az, veszélyesnek hangzik.

-

Nem az, ha azt teszed, amit mondok.

-

Nem magamról beszéltem.

Devlin arca kisimult, és egy halvány mosolyt láttam az arcán, amitől még puhábbak lettek a térdeim. -

Miattam ne aggódj. Tudom, mit csinálok.

Hát persze, hogy tudja. Nem ismertem még egy ilyen embert, aki ennyire hozzáértő és figyelmes lett volna. De a szemében lévő csillogás komolyan aggasztott. A benne felgyülemlett feszültség pedig még jobban nyugtalanított. Egyáltalán nem félt. Sőt, élvezte, hogy vadászhat Dariusra, a férfira, akinek Ethan szerint mindenhol akadtak rajongói. Fremont szerint sámánból varázsló lett. -

Hogyne aggódnék? - kérdeztem morcosán. - Eleget mesélsz

ahhoz, hogy nagyon is aggódjak. -

Bocsánat, nem ez volt a szándékom. Csak azt akartam, hogy

értsd, miért kell távolságot tartanunk. -

Hangosan és tisztán hallottam az üzenetedet.

Sértett hangsúlyom kissé ellágyította. -

Amit elmondhatok, azt el is fogom mondani.

-

Ez sovány vigasz.

Még mindig a gondolataiba merült, de cseppet sem aggasztotta a

A

PR Ó FÉT A

145

reakcióm. -

Egyelőre ennyit tehetek, de szeretnék kérni tőled valamit.

Nagyon fontos. -

Mi lenne az?

Kezét a vállamra tette, és mélyen a szemembe nézett. -

Ha eltűnök, ne keress meg!

-

Micsoda? - A félelmemet pánik vette át. - Hogy érted, hogy

eltűnsz? A szorítása valamivel erősebb lett. -

Ha nem látsz és nem is hallasz felőlem, akkor ne törődj velem.

Ne hívj fel, ne menj a házamhoz, és ne kérdezősködj. És az isten szerelmére, ne értesítsd a rendőrséget! Nagyon kellett igyekeznem, hogy ne reszkessen a hangom. -

Ha eltűnsz... hogyhogy ne törődjek veled? Túl sokat kérsz.

-

Pedig muszáj lesz. - Sötét tekintetével sarokba szorított. - ígérd

meg! -

Most aztán tényleg megijesztesz.

Devlin megsimogatta az arcomat. -

Ne félj! - Lágy hangja tiltott képeket idézett fel bennem, és

megborzongtam, amikor a kezével beletúrt a hajamba. Száját a számra tapasztotta, először finoman, majd egyre hevesebben, én pedig a karjában kerestem menedéket. Lehunytam a szemem, ajkaim kinyíltak, nem fogtam vissza magam, ahogy ő sem. Ki voltam éhezve a csókjára, és Isabel Perilloux és a szellemei ellenére is úgy tűnt, hogy ő is. Devlin felemelte a fejét, és halk sóhaj kíséretében elsuttogta a nevem, miközben szorosan magához húzott. Beleolvadtam a karjába, és ő csak némán ölelt. Arcomat hangosan dobogó szívére hajtottam, és amíg csak lehetett, élveztem az illatát és őt. Majd egyszer csak elengedett a karja. Ideje volt mennie. Úgy éreztem, véget ért valami, de nem akartam elfogadni. Akármi is történt, hinni

*146

A MANDA S TEVENS

akartam, hogy a kapcsolatunknak még nincs vége. A verandán állva figyeltem, ahogy elment. Nem nézett visz- sza. Egyszer sem. Végigsétált a kerti úton, és mire a kapuhoz ért, a szellemei már vele voltak. Mariama mellette lebegett, keze a karját súrolta, megérintette a vállát, és erőszakosan rávetette magát. Shani mögöttük lebegett, kék ruhácskája lágyan lobogott a nem létező szélben. Hátranézett a válla felett, majd az ajkára tette az ujját, és csendben eltűnt. Egy pillanattal később dermedt hideget és bénító félelmet éreztem és lenéztem magam mellé. Shani ott állt mellettem. Megfogta a kezem, és együtt néztük, ahogy Devlin eltűnt az alkonyatban. Megvártam, amíg a kis gyerekszellem elillant, és csak utána mentem be a házba. Shani egyre gyakrabban jelent meg nálam, és egyre merészebben öltött alakot. Egyértelműen kísértett, és tudtam, hogy addig nem fog elmenni, amíg nem segítek neki továbblépni. Szinte biztos voltam benne, hogy Mariama mindent megtesz azért, hogy ez ne történjen meg. Ugyanis Shani volt az egyetlen kapcsolata Devlinhez. A házban síri csend honolt, és az idegeim már pattanásig feszültek. Odamentem az ajtóhoz, hogy behívjam Angust. Első szóra jött, mert ő ugyanúgy kedvelte a társaságomat, ahogy én az övét. A szokásos sötéten kívül nem láttam semmit, mégis úgy éreztem, hogy a szellemek közel vannak. Vagy Shani vezette hozzám őket, vagy a saját átalakulásom vonzotta őket, nem tudom. De odakint voltak és kerestek engem, mert megtisztítottam számukra az árnyakat. A küszöbön állva néztem, ahogy beesteledett, és beszívtam a lángvirágból áradó vaníliaillatot. A fák fölött felbukkant a hold, a gyapjas tisztesfű és a zsálya ezüstösen csillogott. A kert meseországgá változott, finom és földöntúli volt, és a levelek között átsuhanó fülemüle éneke tökéletesen beleillett az álomszerű világba. Csakhogy Charlestonban nem

A

PR Ó FÉT A

147

éltek fülemülék. Biztos csak egy gezerigót hallottál. És akkor megláttam, a hinta fölött, a kert legsötétebb részében. Nem kísértet volt, hanem hús-vér férfi, rendkívül magas és még a sötétben is igéző. A férfi felemelte a kezét, és meg mertem volna esküdni, hogy a szél feltámadt. A földöntúli szellőn szálló kénszag beterítette a kertet, és elvegyült az éjjel nyíló maszlag illatával. A parfüm teljesen bekebelezett, és a varázslat kelepcéjében sem mozdulni, sem lélegezni nem bírtam. Az érzésnek borzalmasnak kellett volna lennie, de én nem éreztem fájdalmat. Csak különös igézést. Majd hirtelen elmúlt. Az illat elillant, a férfi eltűnt. Biztos voltam benne, hogy egy szellemről vagy csak a képzeletem játékáról van szó. Egyetlen ember sem tud csak úgy szertefoszlani. Még egy tagati sem. Képtelen voltam elhessegetni a gondolatot, hogy néhány pillanattal korábban nem más, mint az aljas Darius Goodwine látogatott meg.

Éjjel meglehetősen különös álmok gyötörtek, majd reggel hasogató fejfájással ébredtem. Ha nem tudtam volna az igazat, azt gondoltam volna, hogy a másnaposságtól fáj a fejem, pedig időben lefeküdtem, és csupán egy korty bort ittam. Devlin látogatására alig emlékeztem, de a kertben történt incidensre annál jobban. Mindkét látogatás megjelent az álmomban látott bizarr látomásokban. Dr. Shaw kérésének megfelelően Temple és én megbeszéltünk egy találkozót aznap reggel kilencre az Oak Grove temetőben, de én korábban érkeztem, és úgy döntöttem, hogy a zárt autómban várom meg, míg oda nem ér. Nem voltam hajlandó egyedül belépni az elhagyatott sírkertbe. Még mindig nagyon frissek voltak az Oak Grove-val kapcsolatos emlékeim. Most jártam ott először azok után, hogy múlt tavasszal a rendőrség lezárta a temetőt. Hónapokig tartó unalmas és részletes ásás után

*148

A MANDA S TEVENS

mindegyik testet megtaláltuk, és a nyomozás végre lezárult. Csakhogy a rémálmaim évekig gyötörni fognak. Fogalmam sem volt, hogyan fogok megbirkózni velük, de már késő visszavonulót fújni. A szavamat adtam dr. Shaw-nak. Amíg várakoztam, befűztem a bakancsomat, felvettem a kabátomat és leellenőriztem a kamerát. Temple még ezek után sem érkezett meg. Végül kiszálltam az autóból és körbenéztem, legalábbis amennyire a naptól tudtam. Micsoda csend volt! Csend... és elszigeteltség. Már meg is feledkeztem arról a síri csendről és mélységes nyugalomról, ami az elburjánzott vidéket jellemezte. Oak Grove mindig is félelmet keltett bennem. A kizárólag gyalog megközelíthető temetőt sűrű erdők szegélyezték. A sírkert az Emerson Egyetem tulajdona volt, de már évek óta csak a szétmálló falak között rostokolt, nem látogatta senki, kivéve a bulizni vágyó fiatalokat és egy női hullákat elásó kegyetlen gyilkost. A legfrissebb információk tudatában óvatosan átvágtam a kapuhoz vezető magas füvön. Vadrózsák kapaszkodtak a farmeromba, és a hűvösebb idő ellenére is néhány idegesítő szúnyog zümmögött az arcom előtt. Legalább a szellemek miatt nem kell aggódnom, gondoltam. Oak Grove egyike volt azoknak a temetőknek, ahol még a halottak is félnek. Csakhogy egyik délután én még a nyugtalan szellemeknél is ijesztőbb dolgot láttam. A leírásom szerint dr. Shaw sötét árnyaknak nevezte a lényeket, és majdnem meggyőzött arról, hogy a perifériámban látott képek csak a képzeletem és a fények ádáz játéka lehetett. A lények igaziak voltak, de ellentétben a szellemekkel, akik kivárták az alkonyt, ők a sötétedés előtti fényeket részesítették előnyben. Gyorsan elhessegettem az emlékeket, és felnéztem a napra. A reggel fényes és hűvös volt, tökéletes idő a restauráláshoz. A remény, hogy újra dolgozhatok és elmerülhetek a saját kis világomban, izgalommal töltött el

A

PR Ó FÉT A

149

még akkor is, ha Oak Grove-ról volt szó. A várakozás érzése hamar elillant, amint beléptem a kapun. A temető sötét múltja fátyolként nehezedett a befeketedett sírkövekre és mohával benőtt szobrokra. Reszketve körbenéztem. Oak Grove egykor egy hatalmas ültetvény volt föld alatti rabszolgazárkákkal, amelyek még mindig hangosan visszhangoztak a sok szenvedéstől. Odafent minden buja és gótikus volt, a valaha még parkszerű elrendezés tipikusan jellemezte a viktoriánus korban Angliából kivándorolt vidéki temetőmozgalmat. A sírkövek szimbolikus ábrázolása nemesebb volt, mint amit valaha is láttam - fűzfák és urnák jelképezték a bánatot és a lélek halhatatlanságát, homokórák érzékeltették az idő múlását, és változó virágzású rózsák jelezték a halál idejekor betöltött életkort. A kapuhoz közel egy galamb őrzött egy apró sírt. A béke jelképe gyakran a gyerekek sírkövét jelölte. Lehajoltam, hogy leszedjem róla a sok gazt, és közben eszembe jutott Shani Chedathy temetőben lévő sírja és a kagylókból kirakott szív alak. Az ő látogatása is egy rég elfeledett álom része lehetett. Múlt éjjel a szelleme addig mellettem maradt, míg Devlin köddé nem vált. Utána ő is eltűnt anélkül, hogy bármit maga után hagyott volna. Semmi szív a párás tükrön. Semmi jázmin. Semmi, csak az apró szellemkéz emléke. Ösztönösen tudtam, hogy nagyon is fontos, hogy Shani odajött hozzám. Annyira kifejező volt, hogy szinte gondolni sem bírtam az indítékára. Bármennyire próbáltam ellenállni, a kitartása csak megerősített az elszántságomban. Minden egyes megjelenéssel egyre nyilvánvalóbbá vált a célja. Nem tágít, amíg nem segítek neki továbblépni. A repedezett kövek között botladozva próbáltam eljutni a temető végébe. Az első szekcióban található sírok többnyire a 19. század közepétől a 20. század elejéig tartó időszakbólszármaztak, erről

*150

A MANDA S TEVENS

tanúskodtak a síró angyalok és a szomorú szentek, a régebbi sírok pedig az 1700-as évek elejére tehetők. Az akkori sírköveket jóval ijesztőbb képek díszítették: kegyetlen kaszások, szárnyas koponyák és nyitott koporsókban fekvő csontvázak. Minél mélyebbre küzdöttem magam, annál sűrűbb volt az aljnövényzet. Csupán egy-egy fénysugár világított be itt-ott, és a hőmérséklet is lecsökkent. Láttam a Bedford mauzóleum csúcsát egy kudzu közül kikandikálni, és mindenütt vadborostyán burjánzott. A mindenhol jelen lévő indák feltekeredtek a szobrokra és az emlékművekre, és felmásztak a tölgyfák ágaira, hogy kiszívják az évszázados fák energiáját. Az első kiásott sírhoz érve egy ismerős hangra lettem figyelmes. Oldalra fordítottam a fejem, hogy jobban halljam. Száraz levelek zörrenését hallottam, ezért azt feltételeztem, hogy Temple érkezett meg. Kiabálni akartam, de valami visszatartott. A temetői etikett tiltotta a hangoskodást, és az óvatosság már- már a szokásommá vált. Nem akartam én elbújni, de valahogy előtérbe sem akartam kerülni. Sötét ruha volt rajtam. Ha valaki nem tudta, hogy ott vagyok, akkor teljesen beleolvadtam az emlékművekbe. Kis idő múlva egy férfi lépett elő a spanyol moha és a szőlőindák sűrűjéből, és körbenézett. Egykor átlagos magasságú és izmos testalkatú lehetett, ami időközben egy kicsit veszített az értékéből. Egy pocak körvonalazódott a nadrágszíja fölött, és a köztünk lévő távolság ellenére is jól láttam az álla alatt megereszkedett bőrt. Az is lehet, hogy csak a képzeletem játszott velem, mert semmi mást nem láttam a vonásaiból. Kalapját túlságosan az arcába húzta. Hirtelen eszembe jutott a King Streeten látott férfi. Arra gondoltam, kizárt dolog, hogy ugyanaz a személy legyen, mégis éreztem, hogy ő az. Miután sem Darius Goodwine-ról, sem a szürke porról nem szóltam dr. Shaw-nak, arra tippeltem, hogy Devlin miatt van ott. A kapcsolat

A

PR Ó FÉT A

151

megvolt, és most valaki arra akart felhasználni, hogy elvezessem hozzá. Az első gondolatom az volt, hogy előveszem a telefont és a gázsprayt a zsebemből, de attól féltem, hogy ha megmozdulok, meglát. Visszafojtott lélegzettel és vadul kalapáló szívvel imádkoztam azért, hogy messzebb menjen és segítséget hívhassak. Egy örökkévalóságig várt. Aztán hirtelen valaki a nevemet kiabálta a temető bejáratánál. Temple megérkezett, és szerencsére neki nem volt lelkiismeret-furdalása a kiabálás miatt. A férfi sarkon fordult, és visszament azon az ösvényen, amin jött. A megkönnyebbülést hirtelen pánik követte, ami azonnal kiűzött a rejtekhelyemről. Ha az ösvényen ment vissza, akkor egyenesen Temple karjaiba szalad. Átugrottam a sírköveket azt remélve, hogy sikerül előtte odaérnem. Gyökereken és törött sírköveken botladoztam át, majd a régi részből előtörve döbbenten megtorpantam. Temple és az idegen az ösvényen állt és beszélgetett. Amikor meghallottak, a férfi megfordult és gúnyosan rám vigyorgott. - Hát itt van - mondta, és rám kacsintott. - A botrányos Sírkertek királynője. -

Amelia, ő itt... - szólt Temple felém fordulva. - Elnézést, mit is

mondott, hogy hívják? -

Ivers. Jimmy Ivers. - A férfi belenyúlt a zsebébe, és elővett egy

névjegykártyát. -

Mr. Ivers a Lowcountry Chronicle újságírója. Az Oak Grove

temető történetéről szeretne írni. A férfi mosolyogva körbenézett. -

Ez a hely olyan hátborzongató, mint a pokol. Hölgyeim, hát nem

félnek itt egyedül dolgozni? Beleborzongtam, ahogy végignézett rajtunk. Megpróbáltam az emlékezetembe vésni a vonásait, hátha szükségem lesz még rá. A bamba tekintetén és a petyhüdt állán kívül elég semmitmondó volt.

*152

-

A MANDA S TEVENS

Elnézést... de honnan tudja, ki vagyok? És honnan tudta, hogy

itt leszünk ma? -

Hallott már a forrásokról? Megfelelő viszonzás ellenében

mindenki beszél. Meg lenne lepve, hogy mennyien - felelte egy kacsintás kíséretében. Arra gondoltam, hogy ha még egyszer rám kacsint, nem állok jót magamért. - Az első kérdésre válaszolva, onnan tudom, hogy ki maga, hogy megcsináltam a házi feladatomat. -

Akkor azt is tudnia kell, hogy csak az egyetem írásbeli en-

gedélyével léphet be a temetőbe - mondtam. - Ha nem távozik önként, akkor hívom az egyetemi rendőrséget, és kivitetem innen. A férfi sértődötten pislogott. -

Arra nincs szükség. Csak a munkámat végzem.

-Akárcsak mi. Ha most megbocsát... - mondtam a kapu felé bólintva. -

Nem tudna csak néhány egyszerű kérdésre válaszolni? Csupán

egy percig tartanám fel. - A férfi Temple-hez fordult. - És maga? És ha nem? - Temple átnyújtott neki egy névjegykártyát. - Hívja

-

feljövő héten az irodámat, elintézem, hogy nyilatkozzanak. -

Több, mint a semmi - morogta. - Hölgyeim, legyen csodás

napjuk. Ezzel sarkon fordult és készített néhány fényképet a mobiljával. Odafordultam Temple-hez. -

Micsoda fura egy fazon! Nem vicc. Ez a pasas annyira újságíró, mint én. - Temple rá-

-

nézett a névjegykártyájára. - Ezt is valószínűleg idefele nyomtatta. -

Szerinted mit akart valójában? - kérdeztem idegesen.

Temple megvonta a vállát. -

Láttam már hozzá hasonló embereket. Én csak züllött nar-

kósoknak hívom őket. Biztos azt remélte, hogy belekukkanthat egy nyitott sírba. Vagy megláthat pár maradványt.

1

A

PR Ó FÉT A

153

-

Mindenesetre tudta, ki vagyok.

-

Múlt tavasszal elég sokat szerepeltél a hírekben a nyomozás alatt.

És be kell ismernem, mindent együttvéve, remekül csináltad. - Egy kóbor tincs hullott az arcába, de gyorsan a füle mögé utasította. Majdnem ugyanúgy volt öltözve, mint én - vászonnadrág, sötét dzseki és bakancs —, csak ő szabadon hagyta a haját, hadd szálljon a szélben, míg én lófarokba fogtam. - És még sosem láttalak ilyen magabiztosnak. -

Lehet, hogy pont rosszkor talált meg - mondtam, és közben

néztem, ahogy Ivers - vagy hogy is hívják - kimegy a kapun. - Be kellene zárnom a kaput - szóltam borzongva. -Jó ötlet. Elkísérlek, hátha Mr. Csúszómászó valami őrültségen töri a fejét. -

Az ilyen mértékű elhanyagoltságra nincs bocsánat - mondta

Temple egy sor felborított sírkövet mustrálva. - Szégyellem, hogy az én felügyeletem alatt történt. -

Nem lehetsz itt a nap minden egyes másodpercében - vi-

gasztaltam. - Az ásatások hónapokig tartottak. -

Tudom, de ez a kirívó tiszteletlenség olyan, mint egy pofon.

-

Én nem nevezném tiszteletlenségnek. A rendőrség próbálta

betartani a megfelelő protokollt, de amikor nyilvánvalóvá vált a munkaterület, a prioritások megváltoztak. A gyilkos nagyon ravaszul régi sírokba rejtette az áldozatok testét, amelyeket aztán sokatmondó feliratokkal és képekkel díszített. Az elkövető azonosítása után a maradványok megtalálása volt a cél. Tucatnyi sírhely lett exhumálva, tönkretéve ezzel az eredeti temetkezési helyeket. Miután a törmelékeket átvizsgálták, a további rongálások elkerülése végett a sírokat gyorsan betemették. A száz évnél régebbi emberi maradványokhoz csak a megye archeológusa, Temple nyúlhatott. Neki kellett gondoskodnia a megfelelő visszatemetésekről, és hogy minden

*154

A MANDA S TEVENS

tárgy, azaz a személyes emlékek, ruhadarabok és csontok viszszakerüljenek a helyükre. Letérdeltem az egyik felborult sírkő mellé. Puha kefével letakarítottam a koszt és a rászáradt mohát, hogy lássam a rajta lévő grafikát - egy szárnyas arcot, ami a lélek repülését jelképezte. -

Nem látok friss töréseket és szilánkokat. Lehet, hogy féltek,

hogy összetörik őket, ezért inkább otthagyták, ahol voltak. Ami nem is volt rossz ötlet. Tudod, milyen érzékenyek ezek a régi kövek. Temple döbbenten nézett. -

Sokkal elnézőbb vagy, mint én. Szerintem pedig inkább

olyannyira lázban égtek a főcím miatt, hogy egyszerűen figyelmetlenek voltak. Lehet, hogy a charlestoni rendőrség iránti megvetésemnek köze van a gyorshajtásomért kapott büntetéshez? Egyébként ezért késtem. Felnéztem rá. -

És nem tudtad kidumálni magad? Ez nem vall rád.

-

Tudom. Biztos öregszem - felelte grimaszolva.

-

O, tényleg, olyan vén vagy már!

-

Apropó... - Temple alaposan végignézett rajtam, miközben

felegyenesedtem. - Nem akartam a flepnis előtt mondani, de nem nézel ki valami jól ma reggel. -

Miért mondja mindenki ezt nekem? - kérdeztem, összeráncolva

a szemöldököm. -

Talán a szemed alatt lévő sötét karikák miatt. Vagy a beesett

arcod miatt. Egyébként is, mintha fogytál volna, mióta nem láttalak. Mi a fene van veled? Devlin halott lánya kísért.

-

-

Mostanában nem alszom túl jól.

-

Rémálmod van e miatt a hely miatt? - kérdezte megértőén. Bevallom, kicsit meglepődtem, amikor meghallottam, hogy

ilyen korán visszajössz.

A

PR Ó FÉT A

155

-

Miért? Ez is csak egy temető.

-

Csodálatra méltó a nyugalmad, de engem nem versz át.

Mindketten pontosan tudjuk, hogy Oak Grove nem akármilyen temető. Ezen a helyen igencsak rossz dolgok történtek. És néhány közülük éppen veled. -

Erre inkább nem is gondolok.

-

De majd fogsz. Hogy is ne gondolnál rá? Láttam, mennyire

megrázott Ivers. - Tekintete végigpásztázta a sötét környéket. Oak Grove talán kisebb a modernebb temetőknél, de még mindig

-

nagyon nagy területet kell rendbe hoznunk. Hetekig is el fog tartani, mire eltakarítjuk a sok koszt és törmeléket. Felkészültél a hosszú napokra, amikor egyedül fogsz itt dolgozni? Komoly arcot vágtam és megkérdeztem: -

Miért érzem azt, hogy el akarsz ijeszteni?

-

Eszemben sincs. Sőt, örülök, hogy ilyen szakértő kezekben van

ez a történelmi temető. De elég sok megpróbáltatáson mentél itt keresztül, amelyek biztosan nem múltak el nyom nélkül. Nem hessegetheted csak úgy el az emlékeket. Az ilyesmi akár örökre is kísérthet. -Jól vagyok - erősködtem. - Legalábbis addig jól voltam, amíg fel nem hoztad ezt az egészet. Nem válthatnánk témát? Temple kedvesen rám mosolygott. -

Esetleg beszélhetnénk a szerelmi életedről is, de azt hiszem, az

még lehangolóbb lenne. -

Haha, nagyon vicces. Mi lenne, ha inkább dolgoznánk?

-

Szóval nem is érdekel, hogy tegnap este Devlin nyomozóval

találkoztam vacsora közben? - Temple oldalról fürkészett, miközben én úgy tettem, mintha a térképet vizsgálgatnám. Pillangók repkedtek a hasamban, mint mindig, amikor csak meghallottam Devlin nevét. - Egy káprázatos barnával volt. -

Hol volt ez? - kérdeztem közömbösen.

*156

-

A MANDA S TEVENS

Egy kis olasz étteremben, a King Streeten. Megálltam az

asztalánál, hogy üdvözöljem. Devlin természetesen úgy tett, mintha nem emlékezne rám. Szeret játszadozni, nem igaz? Temple elképzelhetetlennek tartotta, hogy Devlin vagy bárki más elfelejtse, ha csak néhány pillanatra is. -

De jó - mondtam, majd elfordultam és végignéztem a sírköveken

és emlékműveken. - A következő feltárás a mauzóleumnál van. Intézzük el a fényképezést, aztán mondd el, hogy akarod folytatni. -

Várj egy percet. Téged nem is érdekel a barna?

-

Hadd találjam ki, Isabelnek hívják?

Temple szeme elkerekedett. -

Te ismered? Ezek szerint Ethannek igaza volt. A dolgok nem

működtek kettőtök között. -

Te beszéltél Ethannel rólam és Devlinről?

-

Miért, talán titok? - kérdezte ártatlanul.

-

Nem, csak kicsit kellemetlenül érzem magam - válaszoltam. -

Nem szeretek pletyka tárgya lenni. -

Nos, ismered Ethant. Rosszabb, mint egy vénasszony. Sze-

rintem örömmel csámcsogott a zaftos részleteken. -

Te jó ég, mi a fenét mondott?

Temple grimaszt vágott. -

Sajnos nem sokat. Gondolom, Devlin nem az a pletyizős fajta.

Megvontam a vállam, de a gyomrom még mindig összeszorult. -

Igazán nem tudok mit mondani, és nem is értem, miért lep ez

meg téged ennyire. Hiszen te figyelmeztettél vele kapcsolatban, emlékszel? -Én? -

Igen. Azt hiszem, a burkolt célzás az volt, hogy úgysem vehetem

át Mariama helyét. -

A halott feleségek helyét sosem lehet átvenni - közölte Temple.

A

PR Ó FÉT A

157

- De Mariama... -

Igen, tudom.

Temple-t kirázta a hideg, amikor a mauzóleumhoz igyekeztünk. Inkább a földet bámultam, mert a gótikus csúcsok láttán mindig libabőrös lettem. -

Tényleg különleges volt - szólt Temple sóhajtva. - Sosem

találkoztam hozzá hasonló nővel. Rendkívül gyönyörű volt és kirívóan önimádó. Meglepetten hátrafordultam. -

Úgy beszélsz róla, mintha ismerted volna, pedig csak azon az

egy estén láttad, nem? Úgy emlékszem, azt mondtad, az egyik tetthelyen. Temple kissé zavarban volt. -

Hát igen, de az az egy alkalom is elég nagy nyomot hagyott

bennem. -

A vita miatt?

A szemében zavar tükröződött, majd hirtelen így szólt: -

Ó, igen. A közte és a Devlin között dúló vita. Heves és igen

szenvedélyes volt. Nagyon izgalmas botrány volt. -

Ethan elmondta, miért hozta az apja Mariamát Emersonba?

-

Biztos látott benne lehetőséget. Ahogy mondtam, rendkívüli volt,

Rupert pedig igencsak emberbarát volt, mielőtt magába szippantotta az okkultizmus. Aztán minden idejét, energiáját, és feltételezem, pénzét is az intézetbe ölte. -

Mikor láttad utoljára? - kérdeztem.

-

Rupertet? Egy napja körülbelül. Miért?

-

Tegnap az intézetnél jártam. Elég furcsán viselkedett.

-

Honnan veszed? - kérdezte Temple.

Összehajtottam és eltettem a térképet. -

Tudom, hogy mindig különös volt, de most valahogy más volt.

És új asszisztense is van. -

Layla?

*158

A MANDA S TEVENS

-

Akkor vele is találkoztál már.

-

Gyönyörű nő - szólt Temple. - Engem teljesen elbűvölt.

-

Tényleg? Én kicsit furcsának tartottam. Úgy éreztem, hogy

egyértelműen ő vezeti az irodát. A kisugárzása felettébb zavaró, kisajátító. -

Nekem semmi különös nem tűnt fel benne - mondta Temple.

-

Szóval nem - morogtam. - Talán a kisajátító nem a megfelelő

szó. Inkább olyan, mint dr. Shaw gondozója. -

Ha engem kérdezel, mindig is szüksége lett volna valakire, aki

ellátja - szólt Temple. - Ugyanúgy kedvelem, mint te, de engem mindig is aggasztott az idegrendszere, főleg a felesége halála után. Akkor vált a rögeszméjévé a túlvilág. -

Amikor odaértem, teljesen rendben volt, de aztán Layla behozott

neki valamilyen teát, amihez hozzákevert valamit. Valamilyen gyógynövényt, azt hiszem. És utána lett olyan furcsa. -

Hogy érted, hogy furcsa?

-

Egyszerűen elaludt beszélgetés közben. Később meg szédülni

kezdett. Ha nem lettem volna ott, biztosan elesik. -

Ez nem hangzik jól - töprengett Temple. - Az ő korában már az

agyvérzés és a szívinfarktus miatt szokás aggódni. Beszéltél erről Ethannek? -

Nem, úgy gondoltam, majd ma vacsoránál megemlítem. Dr.

Shaw azt kérte, hogy ne beszéljek semmiről, de komolyan aggódom miatta. Még sosem láttam ilyennek. -

Mi más történt még, amikor rosszul lett? Valami felidegesítette?

-

Nem, nem hinném. Legalábbis addig nem, amíg beszélgettünk.

Elég sokat mesélt a mágiáról. -

A mágiáról? - kérdezte rám nézve. - Nehogy azt mondd, hogy

azt hiszi, valaki rontást tett rá! -

Rontást? Ügy érted, varázslatot vagy bűbájt?

-

Nem vettél észre valami különöset körülötte? Egy furcsa szagot

A

PR Ó FÉT A

159

az irodájában? -

Most, hogy mondod, dohos, gyógynövényszerű szagot éreztem

már azelőtt, hogy megkapta a teáját. És valaki sót szórt a teraszajtó elé. Azt hittem, azért, hogy távol tartsa a kerti csigákat a növényektől. -

Láttál valamilyen vasat vagy ezüstöt is?

Eszembe jutott az íróasztala alatti vascsavar, és a kezében lévő ezüst levélnyitó. -

Igen, láttam. Miért? Mit jelentsen ez?

-

A teába tett gyógynövény? Az ajtó előtti só? Meg akarja védeni

magát. -

Mitől?

-

Valószínűleg csak a képzeletétől. Rupert időnként tökéletesen

normális, de néha elég különös képzetei vannak. -

Csak kíváncsiságból kérdezem: ha valaki rontást tesz rád, hogy

szeded le? -

Elmész egy mágushoz, aki ad egy védelmi varázslatot. Lé-

nyegében nem veszel mást, csak illúziót, de egy valódi hívő kezében a gondolat ereje valóságos eszköz lehet - magyarázta Temple. - Egyszer volt egy elég érdekes élményem egy mágussal. -

Mi történt?

-

Felkértek minket egy régi temető átköltöztetésére, mert egy

országút ment át rajta. Volt ott egy nő... Sosem felejtem el... Ona Pearl Handy. Az út mellett lakott, és az ősei abban a temetőben voltak eltemetve. Meg volt róla győződve, hogy vissza fognak jönni és őt fogják kísérteni, ha nem akadályozza meg a sírok háborgatását. Első nap, ahogy elkezdtünk dolgozni, ott ült a bejáratnál egy összecsukható széken, és mindenütt fehér por volt elszórva körülötte. Még a sírokra is tett. Törvényt-távol- tartó-pornak nevezte - mesélte Temple kuncogva. -

És működött?

-

Természetesen nem. De ő meg volt róla győződve. Mindenféle

*160

A MANDA S TEVENS

furcsa dolgok történtek aznap, és sokan eléggé megijedtek. Nem működtek a telefonok. Akkumulátorok merültek le. Berendezések mentek tönkre. A legrosszabb mégis az volt, amikor leejtettünk egy koporsót. A teteje kinyílt, a maradványok kiborultak, Ona Pearl pedig hisztérikusan ordibált. Attól tartott, hogy a maradványok megszentségtelenítése miatt Bessie nagynénje visszajön éjszaka, hogy bosszút álljon rajta. -Jaj! -

Elég ijesztően hangzik, de ebben a vonatkozásban azt jelenti,

hogy a hatalmába keríti. -

Átköltöztettétek a sírkertet?

-

Végül is igen. A varázslata nem volt elég erős ahhoz, hogy

visszatartson minket a munkától, habár nem lett nagyon szép. De legalább arra rávett minket, hogy elgondolkozzunk. -

Úgy hangzik, mint egy nagy élmény.

-

O, az volt - felelte Temple ismét kuncogva. - Szegény Ona

Pearl. Utoljára azt hallottam, hogy drogok miatt kapták el. Ennyit a törvényt-távol-tartó-poráról. Ez is engem igazol. A mágia csupán füst és tükrök. Nem lepődnék meg, ha Rupert bajáról kiderülne, hogy nem más, mint a gondolat ereje. -

Remélem, igazad van - mondtam.

Nem gondoltam, hogy a dr. Shaw és Tóm Gerrity között látott jelenetnek bármi köze is volna a gondolatokhoz. Amit én hallottam, az egyértelmű zsarolás volt. És az volt dr. Shaw szenvedésének az igazi oka. Temple éppen elment, amikor Regina Sparks, Charleston megye halottkéme megjelent. A tavaly tavaszi első két exhumálás óta nem is láttam Reginát, de a vörös hajkoronáját bárhol, bármikor felismerném. Hozzám hasonlóan lófarokban hordta a haját, de néhány huncut tincs szabadon és bájosan csillogva lobogott a fényben. Hosszasan elidőztem a kapunál, talán azért, hogy bebizonyítsam

Temple-nek és magamnak, hogy nem félek egyedül Oak Grove-ban. A nap már csak a fák csúcsa alól kandikált ki, de még mindig bőven adott fényt. A szívem mégis nagyot dobbant, amikor észrevettem valakit a gazok között felém botladozni. Hatalmas megkönnyebbülés lett úrrá rajtam, amikor megláttam a tüzes frizurát és a katonai pólón a halottkémi iroda virító lógóját. A nő kedvesen intett felém, amikor közelebb ért. - Egy kismadár azt csicseregte, hogy talán itt talállak. A közelben jártam, ezért gondoltam, beköszönök és megnézem, hogy minden rendben van-e. Visszacsúsztattam a gázspray-t a zsebembe. -

Melyik kismadár volt az? Én is csak tegnap délután tudtam

meg, hogy ma itt leszek. Regina megvonta a vállát, és közben megpróbálta rendre utasítani rakoncátlan tincseit. Mint mindig, most is feszültnek tűnt, mintha a kifogyhatatlan energiáit próbálta volna kordában tartani. -

Ez Charleston. Egyben biztos lehetsz: itt mindenki előbb tud

a dolgaidról, mint te magad. Elég idegesítő, de mit tehetünk? -

Csak meglep, hogy másokat ennyire érdekel, hogy erről

beszélnek - feleltem. -

Viccelsz? Azok után, ami itt történt? Még egy cikk is volt róla

A

189

PR Ó FÉT A

a ma reggeli újság online kiadásában. -

Tyűha, de gyorsak voltak.

-

Tele volt fényképekkel, te is szerepeltél benne, és a blogod

linkjét is megadták. Örülj neki, hogy jól írták le a neved. -Jó tudni. - Valakinek a bizottságnál nagyon fontos lehetett, hogy ilyen hamar megjelenjen a cikk. Nem is hibáztatom őket azért, mert pozitívabban, például egy restaurálás fényében akarják feltüntetni Oak Grove-ot, főleg most, hogy közeledik Emerson kétszáz éves évfordulója. -

Elküldtem e-mailen a cikket a nagynénémnek - mesélte

Regina. - Még mindig büszke arra, hogy múlt tavasszal együtt dolgoztunk. Híresség vagy Samarában, Georgiában, tudod. Meg vannak róla győződve, hogy a szellemes videó miatt vannak fent a térképen. -

Azután, hogy olyan csúnyán megsemmisítették?

-

Az nem érdekli őket. Azt hiszik el, amit el akarnak hinni.

A szóban forgó videót egy hírügynökség készítette a restauráció alatt készült interjú alapján. A klip hónapokig keringett a szellemvadász oldalakon. A paranormális jelenségek rajongói szentül meg voltak győződve arról, hogy a mögöttem és a temető fölött villámló fények túlvilági lények voltak. Én persze tudtam, hogy ez nem igaz. A Samara temetőben nem voltak szellemek, mégis szükség volt egy digitális képelemzésre, hogy meggyőzzék a makacs egyéneket arról, hogy a fényeket

valójában

az

egyik

üveggel

díszített

sírkövön

visszatükröződő napfény okozta. -

Azt hittem, hogy már rég elfelejtették a videót - mondtam.

-

Samarában

semmiképpen.

A

nagynéném

annyira

felvillanyozódott a neved hallatán, hogy a barátaival már azt tervezgették, felülnek egy Charlestonba tartó buszra, hogy találkozhassanak

*190

A MANDA S TEVENS

veled. Ne aggódj, lebeszéltem őket a tervről. Egyem a szívüket, ők csak jót akartak, de még én is csak részletekben tudom elviselni Bitty nénit, Loretta pedig olyan, mint egy úthenger. Az egész bandának krém- és orrfacsaró parfümszaga van. Folytassam? -

Értem, mire gondolsz.

-

Én sem akarlak feltartani. Látom, éppen menni készülsz.

-

Nem tartasz fel. Még úgyis be kell zárjak.

Regina felkapaszkodott a kapura, és átkukucskált a rudakon. -

Az igazat megvallva, örülök, hogy már nem kell itt töltenem

az időmet. -

Megértelek.

-

Pokoli egy hely - suttogta.

-

De legalább már vége.

-

Tényleg? - Láttam, hogy megborzongott. - Nem tudom, mi

van Oak Grove-val. Még mindig kiráz a hideg ettől a helytől. -

Van egy temető Kansasben, a pokol hét bejáratának egyi-

keként emlegetik. Én jártam ott. A temetőn kívüli és belüli hangulat is teljesen olyan, mint Oak Grove-ban. -

Emlékeztess rá, hogy sose menjek oda - szólt Regina. - A

pokol bejárata csakis rosszat jelenthet. Mindketten hallgattunk, miközben végignéztünk a temetőn. A nap már a horizont fölött időzött, és az egyik angyal árnyéka teljesen befedte az arcunkat. A szél elállt, és sem a fák, sem a sírok között nem mozgott semmi. Nem láttunk elillanó alakokat vagy felszálló ködöt, de a síri csend valahogy mégis jobban megijesztett, mint az alakot öltő árnyak. Eszembe jutott a napokon, heteken és hónapokon át tartó magányos munka a temetőben, és már kezdett elhatalmasodni rajtam az intenzív pánik, de gyorsan elfojtottam. Nem hagytam, hogy eluralkodjon rajtam

A

PR Ó FÉT A

191

Oak Grove lidércnyomásos klausztrofóbiája vagy a körülöttem lévő erdők sötét bugyra. Más dolgok is jártak a fejemben, mint például Devlin. Ugyanakkor Shani látogatása és a Fremont-gyilkosság sem hagyott nyugodni. Ahogy ott álltunk és a kovácsoltvas korlátokon keresztül bámultuk az árnyas sírkertet, eszembe jutott, hogy talán Regina segíthetne nekem. Noha a gyilkosság Beaufort megyében történt, biztos voltam benne, hogy hozzáférhet a boncolási jegyzőkönyvekhez. Nem tudtam, hogyan vegyem rá arra, hogy megnézhessem az aktákat, de minél tovább álltam ott töprengve, annál biztosabb voltam benne, hogy valami fontos lehet a feljegyzésekben. -

Micsoda véletlen, hogy épp ma jöttél ide - kezdtem a puha-

tolózást. Nem mintha hittem volna a véletlenekben. Mindennek megvan az oka, még a Charleston megyei halottkém látszólag ötletszerű látogatásának is. -

Ezt hogy érted? - kérdezte Regina.

-

Remélem, tudsz segíteni az egyik munkám során felmerült

problémában. -

Nem sokat tudok a temetőrestaurálásról, de hallgatlak.

-

Van egy kis temető Beaufort megyében. Néhány sírkövet

elloptak, és most megy a civakodás a sírhelyek miatt. Akikkel beszéltem, mind mást mondanak arról, hogy ki hová lett temetve, nem beszélve a születési és elhalálozási dátumokról. Sajnos eddig még nem találtam meg sem a temetői adatbázist, sem a térképet. -

És mi van a halotti bizonyítványokkal?

-

Néhány esetben nem is iktatták őket, a többit pedig annyit

módosították, hogy használhatatlanná váltak. Az egész egy merő összevisszaság. -

Nekem rosszabbnak hangzik - mondta. - Szerintem valaki

*192

A MANDA S TEVENS

még nagyon megüti a bokáját a felfordulás miatt. Ha hivatalos iratokat módosítottak vagy semmisítettek meg, akkor valaki felettébb motivált és feltehetően igencsak befolyásos. Beszéltél már az ottani seriíf-fel? -

Ez nem az én hatásköröm. Az én dolgom a sírhelyek ki-

szortírozása. Eszembe jutott, hogy a boncolási jegyzőkönyvek bizonyító erejűek lehetnek, ha tartalmazzák az elhalálozás dátumát. Vajon én hogy tudnám megszerezni ezeknek a másolatát? Nem nyilvánosak? -

Ez az államtól függ, de államon belül is változhat megyén-

ként. Charlestonban ugyanazok az irányelvek követendők, mint az orvosi jegyzőkönyvek esetében. Ennek ellenére beszerezhetőek a másolatok. Közeli hozzátartozó esetén online is benyújtható a kérelem. Ha egy rosszindulatú ember keres véres részleteket, akkor az információ szabadságáról szóló törvényre hivatkozva benyújtható az igény, de ezt nem nagyon díjazzuk. Miután rád egyik sem vonatkozik, közvetlenül a halottkémhez is fordulhatsz. Véletlenül egészen jól ismerem Garland Finchet. Jó fej, csak egy kicsit szőrszálhasogató. -

Akkor nem valószínű, hogy segíteni fog?

Regina megvonta a vállát. -

Addig nem tudod meg, míg meg nem kérdezed. Majd fel-

hívom és megpróbálom kicsit megpuhítani neked. -

Megtennéd? Óriási segítség lenne.

-

Egy feltétellel.

-

Igen?

-

Válaszolj valamire. - Gyanakvóan rám nézett. - Mondta már

valaki neked, hogy mekkora hazudozó vagy? -

Én... nem tudom, miről beszélsz.

Regina oldalra fordította a fejét. -

Hagyjuk már! Ebben a sztoriban annyi igazság van, mint a

A

PR Ó FÉT A

193

kétfejű aligátorban, ami megette az ötödikes technika makettemet. Felsóhajtottam. -

Mi az igazság? - kérdezte.

-

Személyes ügy.

-

Ennek a személyes ügynek nincs köze egy folyamatban lévő

nyomozás peréhez vagy megsértéséhez, ugye? -

Nem, semmi köze hozzá. Csak segíteni próbálok egy ba-

rátomnak. Két éve meghalt egy közeli hozzátartozója, és még mindig nem tud továbblépni. Azt gondoltam, hogy a boncolási jegyzőkönyv megválaszolna néhány kérdést, és ezzel végre lezárhatná az ügyet. -

Vitatják a halál körülményeit? - kérdezte Regina.

-

Nem igazán. De feketén és fehéren látják... - feleltem, majd

elhallgattam. - Sajnos csak szalmaszálakba kapaszkodom, nem tudom, mi mást tehetnék. -

Ha ez a barát a halott rokona, akkor miért nem adsz be online

egy kérvényt, ahogy javasoltam? -

Szerinted mikorra adnának választ?

-

Hetek, hónapok múlva.

-

Na, ettől féltem.

-

A barátod nem tud elmenni a halottkémhez?

-

Nem. Nem lenne jó ötlet.

Regina mélyen a szemembe nézett. -

Ismerem én ezt a szóban forgó barátot?

Miután Fremont rendőr volt, és Regina volt a megyei halottkém, biztonságosnak tartottam bevallani, hogy ismerik egymást. -

Nem lepődnék meg.

-

Ha kockáztatok, akkor szükségem van a biztosítékodra, hogy

ez az egész egyikünkre sem fog visszaütni. -

Nem tudom, hogyan tudna.

*194

A MANDA S TEVENS

Regina szigorú arcot vágott. -

Ezt nem tenném meg akárkinek.

-

Ezt nagyra értékelem.

-

Abszolút ellentétes az elveimmel.

-

Értem.

-

Tessék. - Regina elővett egy névjegykártyát, és valamit felírt

a hátoldalára. - Ha Garland keménykedik, és biztos vagyok benne, hogy fog, akkor mutasd meg neki ezt. Tudni fogja, hogy mit jelent. -

Nem tudom, hogy köszönjem meg neked.

Regina a temetőre mutatott. -

Ha te nem lettél volna, akkor az az őrült még mindig szabadon

kószálna. Vedd úgy, hogy ez Charleston megye hálája. Mindent összevetve úgy érzem, elég könnyen megússzuk. Egyvalamit azért szeretnék tudni. -

Mi lenne az?

-

Mennyi ideig tartott, amíg kiötlötted az ellopott sírkövekről

és tönkretett halotti bizonyítványokról szóló mesét? Elmosolyodtam. -

Nem volt nehéz. Tényleg megtörtént az egyik restaurálásom

alatt. Regina gyanakvó arcot vágott. -

De nem Charlestonban. És nem akkor, amikor én voltam a

halottkém. -

Nem. Samarában történt.

-

Ó, már értem - bólogatott. - Az a hely korruptabb, mint a

diktatúra. Sejthettem volna, miután az exem ott a megyei seriff.

23

Azt hittem, életre keltek a gondolataim, mert Fremont szelleme már ott várt az autómnál, amikor pár perccel később felbukkantunk Reginával az elburjánzott ösvényen. Úgy nézett ki, mint mindig. Sötét napszemüveg takarta élettelen arcát. Karját és lábát keresztbe téve ácsorgott, mintha a világ összes ideje az övé lenne. Mégis úgy tűnt, mintha unszolni próbálna. Igyekeztem nem ránézni. Fiatalabb koromban megtanultam nem foglalkozni a kísértés hogyan, hol és miért kérdésével, inkább az alkonyat eljövetelét figyeltem árgus szemmel. Apa nem beszélt a szellemekről, én pedig olyan szigorúan követtem a szabályait, hogy a kérdezősködés és a csodálkozás - még számomra is - a halál elismerését jelentette volna. Mindig is igyekeztem másképp lefoglalni a gondolataimat, nehogy véletlenül is észrevegyem a jelenlétüket. Róbert Fremont szelleme mégis képes volt kapcsolatot teremteni velem. Amolyan telepátia volt. Képtelen vagyok megszokni az emberi megjelenését - nem beszélve a sötétedés előtti felbukkanásáról -, és csak az önuralmamnak köszönhetem, hogy nem árultam el magam Regina előtt, amikor megláttam. Elköszöntünk, majd hosszasan elidőztem a felszereléseim és a kamera elpakolásával, utána elővettem a mobilom, hogy úgy tegyek, mintha az üzeneteimet olvasnám, mindezt csak azért, hogy Regina végre elhajtson onnan. Még integettem is neki, és úgy tettem, mintha nagyon elfoglalt lennék, de csak addig, míg el nem tűnt a látómezőmből. Utána odamentem

az autóm elejéhez, ahol Fremont a lökhárítónak támaszkodva várt rám. -

*196 Hogy

csinálod? - kérdeztem. A MANDA S TEVENS

Mit?

Kieresztettem egy kétségbeesett sóhajt. -

Honnan tudod mindig, hogy hol vagyok? Hogy bukkanhatsz fel

figyelmeztetés nélkül? Ráadásul se egy halvány fény, se egy hideg fuvallat nem észlelhető. Egyszerűen csak... ott vagy. -

Mondtam már, hogy sok koncentrációba kerül.

-

Éppen rád gondoltam - mondtam szemrehányóan. - Meg-

idéztelek én valaha is a gondolataimmal? Fremont dermesztőén nézett rám a sötét szemüvege mögül. -

Miért számít ez?

-

Azért, mert eddig nem volt alkalmam megkérdezni. Fogalmad

sincs, milyen ez nekem. Gyermekkorom óta körbevesznek szellemek, de apám azt tanította, hogy ne vegyek tudomást a jelenlétükről. Hozzád hasonlóan ő is piócáknak hívta őket. Túlvilági paraziták, akiktől rettegni és óvakodni kell. Aztán jöttél te. Téged nem a meleg iránti vágy és az élők világa vonz. Te csak tovább akarsz lépni. Még mindig vannak benned érzelmek. Van lelkiismereted és tudsz velem beszélni. Csodálkozol, hogy kíváncsi vagyok rád? Beletelt egy kis időbe, mire válaszolt. -

Nem idéztek meg a gondolataid - felelte. - Legalábbis nem így

mondanám. Inkább az energiák áramlása vonz hozzád. -

Látott már valaki más is?

-

Nem hiszem.

-

És honnan tudtál rólam?

-

Egyszer összenéztünk a Batteryn. Köszöntem neked, és te

hallottál. -

Aztán mi történt? Követtél?

-

Valami ilyesmi.

Egy ideig hallgattam, majd így válaszoltam:

-

Azon töprengtem, hogy vajon mi árult el. Mindig nagyon óvatos

vagyok a szellemek között.A -

PR Ó FÉT A

197

De ahogy már észrevetted, én nem vagyok olyan, mint a többi

szellem. -

Tényleg nem. Lehet, hogy vannak még hozzád hasonlók? Vajon

hányszor járatták velem a bolondját? Hányán játsszák azt, hogy emberek? -

Játsszák?

-

Tudod, mire gondolok.

Éreztem, ahogy a napszemüvege mögül bámul. -

Ha több hozzám hasonló lenne, tudnál róla.

-

Miért?

-

Azért, mert addig úgysem hagynának békén, amíg nem adod meg

nekik azt, amit kérnek. -

Azt akarod mondani, hogy kísértenének?

-

Korlátoltak az eszközeink - válaszolta Fremont. - Azt használjuk,

amink van. Eszembe jutott a párás ablakaimra írt üzenet. És Shani könyörgése, hogy találjam meg. Neki, Róbert Fremontnak és annak az ismeretlen szellemnek is az én segítségemre volt szüksége, mert én voltam az egyetlen, aki látta őket. Én voltam az egyetlen, aki hallottam őket. A rajtam lévő teher súlya egyre jobban nyomott. Talán ez Apa figyelmeztetésének az igazi jelentése?, tűnődtem. Erre értette, hogyha tudomást veszek a jelenlétükről, sosem tágítanak a világomból? Itt nem csak a kísértésről volt szó. Nem csak a melegről és az energiáról. Fremont szerint folyamatosan hajszolnának a segítségemre szoruló nyughatatlan lelkek, és addig kísértenének, amíg nem teljesítem a kérésüket. Ha segítenék Fremonton és Shanin... mit várnának még tőlem? Vajon hány szellem vadászik olyasvalakire, mint én? Elfordultam Fremonttól, és felemeltem a fejem, miközben a szívem vadul kalapált a mellkasomban. Egy nemes gondolattal flörtöltem, talán tudat alatt már az első szellemlátásom óta. Szerettem volna hinni az

ajándékom egy fontosabb céljában, hogy beigazolódjon a magányom. Hogy elfogadjam az igazi természetemet. Egy részem felszabadulásként *198 A MANDA S TEVENS fogta fel. Nem kellett többé színlelni. Nem kellett többé elrejtőznöm a menedékemben. Csak tudomást kellett vennem a halálról, és máris segíthettem nekik továbblépni. Én sosem lépek tovább, ez nyilvánvaló volt számomra. A szellemekhez kötő láncok egyre erősebbek lesznek, és egyre többen szipolyoznak majd ki. Felnéztem az égre, és vettem egy mély lélegzetet. A naplementéből már csak egy pirosas fény látszott a fák csúcsa fölött. Ez volt az alkonyat előtti, a köztes idő előtti pillanat, amikor az árnyak megnyúltak és elmozdultak, menedéket nyújtva az erdőből előmászó sötét alakoknak. Vajon tőlem is akarnak valamit? -

Valamivel felzaklattalak - mondta Fremont.

-

Nem, nem arról van szó. Csak tanultam néhány dolgot, és

most azon tűnődöm, honnan induljak. Láttad a nőt, aki az előbb ment el? -

Ismerősnek tűnt.

-

A neve Regina Sparks. O Charleston megye halottkéme. Azt

hittem, ismered, hiszen rendőr voltál. Mindegy, talán segít másolatot szerezni a boncolási jegyzőkönyvedről. Nem tudom miért, de látnom kell. Szinte semmit sem találtam az interneten a lelövésedről. A nyomozás nagy titokban zajlott, ezért reménykedem abban, hogy van valami a jegyzőkönyvben, ami segíthet. Tudom, hogy nem sok, de kezdetnek jó. -

Nem, ez jó ötlet - szólt Fremont láthatóan elégedetten. - Kíváncsi

vagyok, mi áll majd az aktámban. -

Nem tudsz egyszerűen a Beaufort megyei halottkém irodájában

testet ölteni, és belenézni? -

Nem.

-

Miért nem?

-

Nem tudom. Ezért kell a segítséged. Úgy tűnik, vannak

korlátaim.

-

Az amnézia mellett?

Erre nem válaszolt.

A

PR Ó FÉT A

199

-

Mi mást tudtál még meg?

-

Tegnap meglátogattam Rupert Shaw-t. Meg akartam kérdezni a

szürke porról. -

Hát nem megmondtam, hogy légy óvatos?

-

De igen, de én bízom dr. Shaw-ban. Azt mondta, a szürke por

Afrikából származik. Egyes vallási rituálékhoz nélkülözhetetlen, és olyan erős, hogy még a sámánok is mértékkel használják. A látogatásban nem az volt a legérdekesebb, amit a szürke porról vagy a mágiáról mesélt. Kihallgattam egy rop- pánt nyugtalanító beszélgetést közte és Tóm Gerrity között. Tudom, hogy ismered az illetőt, mert amikor múlt tavasszal először megláttál, úgy tettél, mintha te lennél Gerrity. -

Igen, ismerem Tóm Gerrityt.

-

Láttam hármatokról - rólad, Devlinről és Gerrityről - egy képet

az irodájában. Akkor jöttem rá, hogy csak úgy tettél, mintha magánnyomozó lennél, de valójában már rég halott vagy. De nem is ez a lényeg. -

Akkor mi a lényeg? - kérdezte türelmetlenül.

-

Gerrity nyilvánvalóan zsarolja dr. Shaw-t. Nem tudod, mit akar

tőle? -

Lehet, hogy köze van Shaw feleségéhez - felelte Fremont.

-

De ő már évekkel ezelőtt meghalt.

-

A közösségünkben arról beszéltek, hogy Shaw ellátogatott egy

gyógyítóhoz, aki porokat és gyógyitalokat ad el becstelen célokra. Shawt egy fehér békabogyóból készült kivonat érdekelte. A növénynek minden része mérgező, de a bogyók különösen halálosak. Rákkeltő mérget tartalmaznak, amik leszedálják a szívizmokat. Igencsak közkedvelt méreg, mert nincs se émelygés, se hányás, ami esetleg gyanút kelthetne, és a bogyók édesek. A halál gyorsan beáll, különösen olyan szervezetnél, ahol a szív már eleve gyengébb. Amikor a hírek felszínre kerültek, Shaw

felesége már halott volt. Döbbenten bámultam a szellemet. *200 A MANDA S TEVENS -

Csak nem gondolod komolyan, hogy megmérgezte? Nagyon

sokáig rosszul volt. A halála egyáltalán nem volt meglepő és váratlan. -

Sosem tudjuk meg. Nem hiszem, hogy boncolást hajtottak végre

egy olyan betegen, akinek szívproblémái voltak - mondta. - Ha pedig elhamvasztották, akkor exhumálásra sincs lehetőség. -

Még mindig nem hiszem el. Mindenhol azt hallottam, hogy dr.

Shaw az utolsó napig imádta a feleségét. -

Lehet, hogy azt hitte, a halál megváltás lesz a számára.

Mindkettőjük számára. -

Te az eutanáziáról beszélsz. Az irgalmas halálról - szögeztem le.

-

Igen, de a törvény szemében ez gyilkosság lett volna.

Őszinte szavaitól kirázott a hideg, ahogy ott álltam, reszketve, miközben teljesen besötétedett. Lelki szemeim előtt láttam dr. Shaw arcát, amikor a Gerrityvel folytatott beszélgetés után visszatért az irodájába. Úgy festett, mintha kísérteiét látott volna, és egy nő nevét kiabálta: Sylvia. Vajon bűne furcsa látomásokat idézett fel benne a feleségéről? Legalább engem senki sem vádolhat gyilkossággal, mondta neki Gerrity. A pulzusom felgyorsult, ahogy a pokoli kirakós darabjai a helyükre kerültek. Természetesen nem akartam elhinni. Nagyon kedveltem Rupert Shaw-t. Csodáltam és tiszteltem a munkáját, mégsem tudtam figyelmen kívül hagyni az egyértelmű jeleket. Lehet, hogy tényleg ilyen egyszerű lesz Fremont gyilkosát megtalálni? Valamiért kételkedtem benne. -

Ha Gerrity tudta, hogy Shaw megszerezte a kivonatot, akkor volt

mivel megzsarolnia - következtetett Fremont. -

Igen, de hogy illesz te ebbe az egészbe? Ez itt a kérdés. Ha dr.

Shaw meg is mérgezte a feleségét, milyen indítéka lett volna arra, hogy téged

is

megöljön?

Nyilvánvalóan

utánanéztél

a

növénynek.

Szembesítetted a gyanúddal? -

Nem emlékszem Asemmilyen szembesítésre. PR Ó FÉT A

-

Gondolkozz! Sok mindenre emlékszel dr. Shaw-val, Gerrity- vel

201

és Regina Sparksszal kapcsolatban. A maradék is megvan, csak valahogy elő kell halásznod. Lehetséges, hogy dr. Shaw követett téged aznap éjjel a temetőhöz? -

Bármi lehetséges. Elvégre itt állok és beszélek veled, nem?

-

Igen, ez tény. - Ránéztem a telefonomra, hogy megnézzem, hány

óra van. - Nem tudom elképzelni, hogy dr. Shaw irgalomból megmérgezte a feleségét, vagy hogy hátba lőtt egy rendőrt. -

Talán mert nem akarod elképzelni. Végül is a barátod.

-

Ez igaz - helyeseltem.

-

Meglepődnél, ha tudnád, mire képes egy férfi, ha sarokba

szorítják. -

Akkor hogy fogjuk kideríteni az igazságot? Ahogy tegnap

láttam, dr. Shaw mentális és fizikai egészsége is ingatag. Nem akarom felidegesíteni. Különösen úgy, hogy nem vagyok meggyőződve arról, hogy a különcségen kívül másban is bűnös. -

Beszélj Gerrityvel. Ha megleped, talán elszólja magát.

-

Amikor utoljára megleptem Tóm Gerrityt, nekem szegezett egy

fegyvert - mondtam kétkedve. - Hajlandó vagyok neked segíteni, de nem szeretnék veled menni. -

Beszélned kell Gerrityvel - makacskodott Fremont. - Érzem,

hogy muszáj. -

Te is ott leszel?

-

Ha szükség van rám.

Ez nem hangzott túl biztatóan. -

Valami másról is szeretnék veled beszélni — mondtam. - Ez még

a boncolási jegyzőkönyvnél is reménytelenebb, de folyton ez jár a fejemben, és nem tudom elhessegetni. Azt mondtad, hogy az utolsó dolog, amire emlékszel, hogy egy nővel találkoztál. Hogy a parfümje akkor is

rajtad volt, amikor meghaltál. És hogy most is érzed a ruhádon. Lehet, de mintha feszültebb lett volna. *202 hogy csak beképzeltem, A MANDA S TEVENS -

Mi van vele?

-

Le tudnád írni az illatot? Virágillat? Pézsmaillat? Erdőillat?

-

Olyan, mint a sötétség - felelte Fremont.

Ez nem sokat segített. -

Ismerős neked az Isabel Perilloux név?

Azt hittem, kapásból elutasítja a nevet. Végül is csak a féltékenységem kötötte Devlin barna hajúját Fremont gyilkosságához. Ám legnagyobb meglepetésemre komolyan elgondolkozott, és meg mertem volna esküdni rá, hogy egy hideg leheletet éreztem a tarkómon. -

Ismered? - türelmetlenkedtem.

-

Nem tudom feleleveníteni az arcát, de a kezét látom.

Felettébb idegesítettek a szavai, majd így szóltam: -

Olyan, mint egy előjel? Látomásod van? Vagy csak egy emlék?

Isabel tenyérjós. Talán elmentél hozzá, hogy megmondja aj övödet. Fremont hallgatott. -

Véres a keze.

A szívem vadul vert, ahogy fürkésztem. -

A szó szoros értelmében, vagy csak képletesen szólva?

-

Tartsd magad távol a nőtől! - figyelmeztetett a szellempróféta,

majd felemelte a fejét, és mélyen a szemembe nézett. - Ölt, vagy ölni fog a közeljövőben. -

Tartsd magad távol a nőtől! Ölt, vagy ölni fog a közeljövőben.

Hazafelé végig ez a két mondat kavargóit a fejemben. De vajon tényleg bízhatok Fremont figyelmeztetésében? Ha látta Isabel Perilloux kezén a vért, akkor miért nem látta a saját gyilkosát? Vagy talán látta... Talán Isabel volt a gyilkos. Lehet, hogy az ő émelyítő parfümje itta bele

magát Fremont ruhájába. Egész nap nem voltam otthon, úgyhogy Angus már nagyon várta, A PR Ó FÉT A 203 hogy kimehessen. Ezúttal nem vártam meg, míg körbejárja a hátsó udvart, hanem otthagytam és felmentem az irodámba, hogy beindítsam a laptopomat. Tíz perccel később máris többet tudtam a fehér békabogyóról, mint amennyit Fremont mondott róla. A növény az ország keleti részén volt honos, a termése olyan volt, mint a régi porcelánbabák szeme, a gyökereiből pedig gyakran készítettek teát. Átkokhoz használt varázsigéknél és mojo-zacskókban is használták. Elgondolkodtató. Talán dr. Shaw csak a halottlátó hatása miatt érdeklődött utána. Lehet, hogy nem akarta megmérgezni a feleségét, csak ki akarta űzni belőle a gonosz lelkeket. Érdekes, hogy még a leggyengébb szalmaszálba is belekapaszkodtam csak azért, hogy tisztázzam dr. Shaw-t, pedig a bizonyítékok is ellene szóltak. Képes voltam Isabelt egy szellem figyelmeztetése miatt vádolni. Sőt, ami még rosszabb: a parfümje miatt. Ránéztem az órára és becsuktam a laptopom. Elkészítettem Angus vacsoráját, és a kezemben a táljával kimentem az udvarra. Miközben evett, lezuhanyoztam, megszárítottam a hajam, majd felvettem a farmerem és egy tiszta pulóvert az Ethannel és Temple-lel közös vacsorához. Valamivel később a kikötőhöz közel leparkoltam és felvettem a kabátom, miközben az East Bayen felsétáltam a Queen Streetig. Ethan már ott várt az étteremnél, amikor odaértem. Egy ablak melletti asztalnál ülve bámulta az esti forgalmat, és láthatóan igencsak elmerült a gondolataiban. -

Helló!

Ethan hirtelen felkapta a fejét. -

Amelia! Örülök, hogy eljöttél. - Intett a pincérnőnek, és közben

felkelt, hogy üdvözöljön. Rendeltem egy pohár fehérbort, és leültünk, hogy megvárjuk Temple-t.

-

Na, milyen volt az első napod Oak Grove-ban? - kérdezte. *204 Te tudsz róla?

A MANDA S TEVENS

Apám mondta, hogy vissza akar csábítani, és Temple említette

korábban, hogy ott töltöttétek a napotokat. -

Nos, a kérdésedre válaszolva, minden jól ment. Először is el

kellett üldöznünk egy pancsert, de utána probléma nélkül zajlott a nap. Hacsak nem nézzük azt az apróságot, hogy egy kísértettel azon elmélkedtem, vajon Ethan édesanyját az apja ölte-e meg, de ez a beszélgetés csak rám és Fremontra tartozott. -

Nem mondom, hogy sajnálom, hogy már nem dolgozom azon a

helyen - mondta Ethan a szájához emelve a poharát. -

Regina Sparks is ezt mondta.

-

Elég sok időt töltöttem vele a nyáron a temetőben. De most, hogy

az utolsó maradványokat is azonosítottuk, el is feledhetjük az egészet — mondta rám nézve. — Mindannyian, kivéve téged. Meddig fog tartani a restaurálás szerinted? -

Néhány hónapig biztosan. Rengeteg munka van még, mert múlt

tavasszal épphogy csak elkezdtem, amikor a rendőrség lezárta a területet. -

Felveszel segítséget?

-

Ha szükségem lesz rá, igen, de a nagyját szeretném én meg-

csinálni. Elég szőrszálhasogató vagyok, ami a restaurálásaimat illeti. -

Igen, emlékszem. Ez nyűgözte le Apát is mindig a munkádban.

Azt szokták mondani, az ördög a részletekben rejlik. Tegnap tudtál beszélni vele? -

Igen. Kellemesen és hosszasan beszélgettünk. Az új asz-

szisztensét is volt szerencsém megismerni. -

Layla.

-Nekem olyan... - Elhallgattam, mert nem találtam a helyes kifejezést. Ethan elmosolyodott. -

Szenvedélyes?

-

Igen, ez jó szó rá. Mióta dolgozik az intézetnek?

-

Néhány hónapja. Kezdem elveszíteni a fonalat apa asszisz-

tenseivel kapcsolatban. Elég sűrűn A PR Ó FÉT Aváltják egymást.

205

Kortyoltam egyet a borból, miközben azon töprengtem, hogyan hozhatnám szóba az apja egészségét. Végül úgy döntöttem, hogy az egyenes beszéd a legcélravezetőbb. -

Ethan... van valami, amiről szeretnék beszélni veled. Remélem

nem gondolod azt, hogy átlépek egy határvonalat, de... Ethan letette a poharát az asztalra. -

Ez komolynak hangzik.

-

Remélem, nem az. Igazából abban bízom, hogy meg fogsz

nyugtatni. Amikor tegnap ott voltam az intézetben, történt valami az apáddal. A beszélgetés közepén elaludt. Amikor pedig felállt, hogy levegyen egy könyvet, megszédült. Azt kérte, hogy ne mondjam el senkinek, de aggódom érte. Rettentően gyengének tűnt. Gondoltam, jobb, ha tudod. Ethan összevonta a szemöldökét. éreztük

A tegnapi látogatásom alatt még teljesen jól volt. Nagyon jól magunkat.

Ha

hazaérek,

mindenképp

felhívom,

hogy

meggyőződjek róla, jól van-e. És megpróbálom rávenni egy teljes kivizsgálásra, de az nem lesz könnyű. Egyszerűen nem akarja beismerni a gyengeségét. -

Egyikünk sem akarja - mondtam. - Van még egy dolog, amiről

tudnod kell. Ottfelejtettem a könyvet, amit kölcsönadott, ezért visszamentem érte. Éppen a kertben volt valakivel. Úgy éreztem, hogy vitatkoznak. Amikor dr. Shaw visszajött az irodájába, sápadt és zavarodott volt. Még sose láttam ilyen furcsának. -

És kivel beszélt? Laylával?

-

Nem. A kék Buickban ülő férfival. A múltkor az intézet előtt

parkolt az autó, te is láttad. Árnyék suhant át az arcán. -

Igen, láttam.

-

Azt mondtad, nem ismered a sofőrt. *206 Attól

tartok, hazudtam neked.S TEVENS Az autó Tóm Gerrityé. MaA MANDA

gánnyomozó, akit Apa egyszer megbízott. Olykor-olykor visszajön, ha rosszul mennek a dolgai. — Ethan közelebb hajolt, a tekintete feszült volt. - Kérlek, ne beszélj erről senkinek. Azt mondtad, apám nagyon zaklatott volt Gerrity látogatása után. Hálás lennék, ha hagynád, hogy én intézzem el. -

Természetesen.

Mindketten hallgattunk. Láttam, hogy komolyan aggasztja a beszélgetésünk. Arra gondoltam, hogy talán nem is kellett volna felhoznom a témát. Lehet, hogy aggódom dr. Shaw-ért, de inkább tiszteletben kellett volna tartanom a kérését. Kényelmetlenül körbenéztem és azt kívántam, bárcsak megérkezne már Temple. Hétköznap lévén az étterem csendes volt, ami még feszültebbé tette a helyzetet. Egy gyertya lobogott közöttünk, és visszatükröződött Ethan sötét szemében. Nagyon vonzó férfi, és mindig is kedveltem a társaságát. De most szüntelenül csak Fremont állítása járt a fejemben, miszerint Ethan szerelmes volt Mariamába. -

Mi a baj? - kérdezte. - Elég áthatóan bámulsz rám.

-

Tényleg? Jaj, sajnálom! Egy másik beszélgetésünkre gondoltam.

Oak Grove-ban történt, a nyomozás kezdetén. Mariama és Shani balesetének körülményeiről meséltél. Emlékszel? -

Igen, emlékszem. Tudtam, hogy Johnnal közelebb kerültetek

egymáshoz, és nem akartam, hogy fájdalom érjen. Úgy gondoltam, jogodban áll ismerni a múltját. A bűnét, amit még ma is magával hordoz. -

Nem azt mondtad, hogy mindannyian együtt voltatok a baleset

napján? És hogy John és Mariama csúnyán összeveszett? -

Sosem felejtem el, miket mondtak egymásnak. Biztos vagyok

benne, hogy John már több milliószor megbánta azt a vitát. - Ethan hosszasan és némán bámulta az italát. -

Kiviharzott a házból - folytattam. - És még akkor is dühös volt,

amikor később találkoztatok.

-

Dühös volt, zaklatott és kimerült. A házasságuk veszélyben

forgott. Mindketten tudták, deÓ FÉT Shanira is gondolniuk kellett. A PR A -

207

A házasságuk veszélyben forgott, Mariama mégis felhívta a

süllyedő autóból, hogy elköszönjön tőle. Ezt mondtad, nem? Ethan nagyon szomorú volt, és abban a pillanatban meg is bántam, hogy felhoztam a fájdalmas témát. De újra hallani akartam a történetét most, hogy ismertem a Mariama iránti érzéseit. -

Biztosan tudta, hogy már nem érkezik segítség, ezért felhívta

Johnt, hogy lehetőséget adjon neki a búcsúra. De ő nem vette fel a telefont. - Ethan felhajtotta az italát, és intett a pincérnőnek. - Még egy dolog, amivel együtt kell élnie. Lefogadom, hogy még most is azon töpreng, mi lett volna, ha felveszi a telefont. -

Semmi sem változott volna. Mégis mit tehetett volna? Úgysem

ért volna oda időben. -

Az eszével biztos tudja, de a szíve... képzeld csak bele magad a

helyzetébe. -

Tudom - mondtam Ethan arcát fürkészve. - Te mikor hallottál a

balesetről? -

Csak akkor, amikor Apa felhívott az éjszaka közepén, hogy John

rossz állapotban ment el az intézetből, ezért meg kell keresnünk. De erről már meséltem neked, nem? -

Igen, de azt sosem mondtad, hogy megtaláltátok-e vagy sem.

-

Végül meg.

-

Hol volt? Megvárta, míg a pincérnő letette az italt, majd egy ideig k evergette a

jégkockákat, és csak utána nézett fel. -

Nem értem, miért teszed fel nekem ezeket a kérdéseket. Miért

kell feltépni a sebeket? Megint összejöttetek Johnnal? -

Nem. De még mindig próbálom megérteni, hogy mi motiválja.

-

John sosem fogja túltenni magát azon az éjszakán. - Ethan

nagyon sápadtnak tűnt a gyertyafényben. Rosszkedvű volt és szomorú. -

Talán jobb csak elfogadni és továbblépni. Már mindent elmondtam, amit tudok. *208 -

A MANDA S TEVENS

Nem teljesen - helyesbítettem. - Tudok az alibiről, amit a

rendőrségnek adtál. Ethan keze megállt a levegőben, majd lassan letette az italát az asztalra, és félretolta. -

O mondta el neked?

Egyszerűen nem vettem tudomást a kérdéséről. -

Nem kell róla beszélned, ha nem akarsz.

-

Nincs mit mondanom. Aznap éjjel megöltek egy rendőrt. Egy

vagy két nappal előtte ő és John indulatos szavakat vágtak egymás fejéhez, ezért a rendőrség mindenáron ki akarta hallgatni. John nem volt olyan állapotban, hogy kikérdezzék, ezért én igazoltam számára alibit. -

Hazudtál a rendőrségnek. Mások szerint ez már túlmegy a

barátság határain. Ethan rosszallóan méregetett. -

Nehéz napok voltak azok mindannyiunk számára. Össze kellett

fognunk. Nem csak John szenvedett, tudod. -

Sajnálom. Elfelejtettem, hogy Shani a keresztlányod volt. Biztos

nagyon kiborultál, amikor hallottál a balesetről. -

Meglehetősen.

-

Mariama veled és dr. Shaw-val élt, amikor Charlestonba

költözött. Akkor ti ketten is elég közel álltatok egymáshoz... Ethan kinézett az ablakon. -

Mariama nagyon különleges nő volt.

-

Mindenki szerelmes lett belé, aki csak az útjába akadt -

motyogtam. Ethan hirtelen megfordult. -

Mi?

-

Egyszer valaki ezt mondta róla.

-

John? - kérdezte csillogó szemmel. - O nem nagyon mondott

rá ilyesmit. Sőt, azt hiszem, inkább gyűlölte. -

A gyűlölet elég erős A PRszó Ó FÉT-Amondtam.

-

Mariama erős érzelmeket gerjesztett. Egy dolgot nem bírt

209

elviselni: a közönyt. -

Aznap Oak Grove-ban azt mondtad, hogy John elhagyta a

várost a baleset után. Nem ment dolgozni, és egyszerűen eltűnt. -

Azt beszélték, hogy bejelentkezett egy magánszanatóriumba

valahol az országban, de ki tudja, mi az igazság. Sosem kérdeztem erről. Csak azt tudom, hogy egy megváltozott férfi jött vissza. Fogalmam sincs, min ment keresztül, de mindig is meg voltam győződve arról, hogy több sújtja, mint szomorúság. Ha nem ismertem volna... - Ethan elhallgatott, és továbbra is a közlekedést fürkészte. -

Igen?

Mintha megrázta volna magát. -

Nem számít. Nagyon régen történt, és a sebek feltépése

mindenki számára fájdalmas. -

Ahogy már mondtam, csak próbálom megérteni.

-

John Devlint nem lehet megérteni. Hogyhogy eddig nem

vetted észre? — Hangja feszült volt, amikor megfogta a kezem, és mélyen a szemembe nézett. A bőre jéghideg volt. Reméltem, hogy nem ráz ki a hideg, és nem rántom el a kezem. A beszélgetésünk szerencsére véget ért, amikor Temple megérkezett. A kérdésem meglehetősen elkedvetlenítette Ethant. Például amikor Temple elmesélte, hogyan próbálta Ona Pearl Handy megakadályozni a temető áthelyezését, akkor is csak egy halvány mosoly jelent meg az arcán. Végül Temple lemondott arról, hogy felvidítsa, és inkább rendelt magának még egy pohár bort. -

Mi van veletek? - kérdezte, amikor megérkeztek a salátáink. Komolyan mondom, ennél még egy temetés is szórakoztatóbb.

-

Én csak fáradt vagyok - feleltem. - Kimerítőbb volt visszamenni

Oak Grove-ba, mint gondoltam. -

Tudtam. Egész nap a történteken agyaltál, mi?

-

Majd megszokom.

- *210 Remélem, nem Apa kényszerített rá, hogy visszamenj - szólt A MANDA S TEVENS Ethan. - Olyan makacs tud lenni, mint egy szamár, ha valamit a fejébe vesz. -

O csak megkérdezte. A döntés az enyém volt.

-

Apropó, Rupert - kezdte Temple.

Próbáltam figyelmeztető pillantást vetni rá, de nem vett róla tudomást. -

Hogy van mostanság?

-

Ameliával éppen róla beszéltünk az előbb - válaszolta Ethan. Állítólag nem volt jól, amikor tegnap meglátogatta.

-

Nem mondod! Van valami ötleted, hogy mitől?

-

Semmi - felelte Ethan. - De öregszik. Azt hiszem, ideje lenne egy

felülvizsgálaton átesnie. Szerencsére más témákkal folytattuk, és idővel egészen feloldódtam. Persze azért ott volt a fejemben minden, amiről Fremonttal beszéltünk. A dr. Shaw-ra tett kijelentése és az Isabellel kapcsolatos előérzete igencsak felzaklatott. Alig vártam, hogy véget érjen az este, hogy hazamehessek és átgondolhassam az új információkat. Valószínűleg mindannyian hasonlóan éreztünk, mert nem nyújtottuk hosszúra a kávézást. Temple-lel elköszöntünk Ethan- től az étteremben, és együtt mentünk az autóinkhoz. Az este egész hűvös lett, örültem, hogy nálam volt a kabátom. Belebújtam, amikor a folyó felől fújó szél belekapott a hajamba. -

Brrr - vacogott Temple. - Nemsokára itt a tél.

-

Erre gondolni sem akarok. A hideg idő teljesen lehangol.

-

Apropó, lehangolás, mi a fene van Ethannel? Iszonyú mogorva

volt, pedig máskor olyan jókedvű. -

Attól tartok, az én hibám. Mariamáról és Shaniról beszéltünk,

amíg rád vártunk. -

Hát, az elég lehangoló téma - helyeselt. - Ethan elég közel állt

hozzájuk.

Egyetértőén bólogattam. -

Örülök, hogy nem mondtad el a dr. Shaw varázslós dolgaival A PR Ó FÉT A 211

kapcsolatos teóriádat. -

Nem vagyok olyan szívtelen - felelte Temple. - De tartom

magam ahhoz, amit mondtam. Régóta ismerem Rupertet, és ahogy leírtad a viselkedését, lefogadom, hogy azt hiszi, valaki rontást tett rá. -

Ismerted a feleségét?

-

Sylviát? Sosem láttam, de mindenki tudta az iskolában, hogy

nagyon beteg, és ez hosszú évekig tartott. -

Akkor nem jött váratlanul a halála.

-

Nem volt váratlan, csak lesújtó. Főleg szegény Ethan számára.

Nagyon megviselte. -

Ez azelőtt volt, hogy Mariama hozzájuk költözött?

-

Gondolom.

-

Emlékszel arra a vacsorára múlt tavasszal, amikor Ethan először

mesélt nekünk Mariamáról? Álmodozó tekintettel és elcsukló hangon beszélt róla. Mindig azon tűnődtem, vajon érzett-e valamit iránta. Úgy értem, a barátságon kívül. -

Egy tető alatt éltek jó ideig, úgyhogy meg lennék lepve - szólt

Temple. - Szerinted hogy bírta volna ki Ethan? -

A Devlinnel való házasság után is?

Temple megvonta a vállát. -

Nem kapcsolhatod csak úgy ki-be az érzéseidet. Jól ismerem

Ethant. Sosem foglalkozott volna Devlin érzéseivel. Az is igaz, hogy nem volt Mariama zsánere. Nem hinném, hogy illett volna hozzá egy olyan nő, mint ő. -

Emlékszem, hogy rám is ugyanezt mondtad. Hogy Devlin nem

nekem való. Temple némán méregetett. -

Akkor tévedtem. Nem tudom megmondani, miért, de most

valahogy más vagy. Mintha keresztülmentél volna valamin, ami

megváltoztatott. Ha Mariama még életben lenne, komoly vetélytársra lelne*212 benned. De azt hiszem, eztA MANDA már sosem fogjuk átélni, nem igaz? S TEVENS A Mariamával való versengés gondolatától kirázott a hideg. Az East Bay és a Queen sarkán különváltunk, és egyedül folytattam az utam. Lehajtott fejjel és zsebre dugott kézzel sétáltam, miközben annyira belemerültem a gondolataimba, hogy csak akkor vettem észre a férfit, amikor már majdnem fölöttem tornyosult. Voltak ott mások is, úgyhogy nem nagyon foglalkoztam vele akkor sem, amikor észrevettem, hogy bámul. Csak akkor kezdtem el aggódni, amikor felismertem benne a temetőben ólálkodó férfit. Biztos voltam benne, hogy ő és a King Streeten látott férfi egy és ugyanaz. Nyilvánvalóan követett. Ahogy közeledett, megmarkoltam a zsebemben lévő gáz- spray-t. Mosolygott, de nem volt olyan laza, mint aznap reggel. Volt valami hűvös és ravasz abban a mosolyban. És a szemében. - Jó estét! - üdvözölt. Bólintottam és abban reménykedtem, hogy elmegy mellettem. A szemem sarkából más járókelőket kerestem. Mintha az összes utca egyszerre ürült volna ki. Hol van az előttem sétáló pár? És a család, akik a Queen Street óta követtek? Ekkor már a gázspray szórófején volt az ujjam. A férfi és köztem még mindig volt néhány lépés, de amikor titokban végigpásztáztam a környezetemet, megláttam még egy alakot az egyik sötét kapualjban. Magas volt és vékony, és még a sötét ellenére is éreztem a tekintete erejét. Kezét a szájához emelte, és belefújt valamit az éjszakába. Megbabonázva figyeltem a levegőben csillogó részecskéket, míg a szél felém nem fújta őket. Az egyik fa csúcsán egy fülemüle fakadt dalra. Érdekes módon megint az a lírai dallam volt, ami úgy megijesztett. Mert nem lehetett valódi. Álmodom? Próbáltam kihúzni a gázspray-t a zsebemből, de a karom és a lábam is lebénult. Nem tudtam mozogni, és nem tudtam segítségért kiabálni. Csak

álltam és kétségbeesetten hallgattam a fülemüle szerenádját, miközben az apró kék csillagok mind rám hullottak. A PR Ó FÉT A

213

Suttogásra ébredtem. Az ébredés talán helytelen kifejezés erre. Magamnál voltam, de mintha egy álomban lebegtem volna. Minden ködös és bizarr volt, de ez akár a rossz fényviszonyok miatt is lehetett, gondoltam a fölöttem lengő villanykörtét látva. Egy teljesen ismeretlen szalonban ültem, és mégis, pontosan tudtam, hol vagyok - az America Streeten lévő kék viktoriánus épületben. A szoba tele volt kopott antik bútorokkal és kifakult szőnyegekkel, és az egyetlen fényforrást a fejem fölött lévő alacsony teljesítményű izzó, és a több tucat gyertya adta. A vibráló fény óriási árnyakat vetett a vízfoltos tapétára, és úgy éreztem, mintha hipnotizált volna a pillanat. Végül sikerült leráznom magamról az álomkórt, és folytathattam az utam. Egy nagy boltíves folyosó vezetett a hallba, és mögötte láttam a bejárati ajtót. Tárva-nyitva állt, és az emberek folyamatosan özönlöttek ki és be rajta. A szoba túloldalán egy másik ajtó az étkezőbe nyílt. Egy raszta hajú férfi ült az asztalnál, és egy agyagedényből evett valamit. Layla mellette állt egy pohár vörösbort kortyolva. Csak már nem is úgy nézett ki, mint Layla. Dr. Shaw asszisztensének személyre szabott, kifinomult öltözékének immár nyoma sem volt, helyét átvette egy vörös kaftán, bonyolult hímzéssel a nyakrészen és a széleken. Mezítláb volt, kibontott haja drótszerű tincsekben omlott a vállára. O és a férfi is nevetett, és hiába néztem a szemükbe, egyikük sem figyelt rám. A King Streeten látott férfi besétált a szobába, őt követte Tóm Gerrity, akinek láthatóan valamilyen sürgős elintéznivalója volt. Egy fémdobozt szorongatott a hóna alatt, és a szeme még a gyertyafényben is túlságosan fénylett. Mindkét férfi eltűnt a nappaliban, és utána már nem is láttam őket. Egyre több ember özönlött be, míg mások elmentek, de egyikük sem

nézett rám. Percekig csak figyeltem a végtelen díszfelvonulást, majd rádöbbentem, hogy akár fel is kelhetek távozhatok velük. Nem voltam *214 A MANDA és S TEVENS megkötözve, és senki sem figyelt rám. Csak kilebegek a bejárati ajtón, és már ott sem vagyok. Ám amikor próbáltam megmozdulni, úgy éreztem, mintha nem lennének csontjaim, és akkor jöttem rá, hogy noha nincs rajtam sem kötél, sem lánc, mégis fogoly vagyok. Fogalmam sincs, miért nem estem pánikba. Ügy tűnt, elfogadtam a helyzetet. Visszafordultam a gyertyák felé, és csak néztem a vibráló fényeket. Eukaliptusz és kámfor illatát éreztem, és valami mást, talán ként. Nem tartottam kellemetlennek az illatokat, sőt, zavarónak sem. Kis idő múlva elcsendesedett a szoba. Mindenki a hall felé fordította a fejét, ahol éppen egy újonnan érkezett idegen lépett be az ajtón. Megállt beszélgetni egy testhez simuló farmert viselő nővel, és ahogy a hangja beszállt a boltíven, az egész testem beleremegett. A hangja mély és dallamos volt. Roppant elragadó. Egy pillanat múlva már a szalonban volt, és igencsak zavarba ejtett a megjelenése. Nagyon magas volt, legalább két méter, bőre fényes mahagóni barnán tündökölt. A hűvös idő ellenére vászonnadrágban és ugyanabban a bő ingben volt, amit már láttam, csak most az ezüstdíszítésre is felfigyeltem. A nyakánál ki volt gombolva, és egy medál ragyogott a torkán. Földöntúlian jóképűnek tartottam. Már-már istenszerű volt. Beszélgetett néhány emberrel, majd a szoba mintha kiürült volna, amikor odajött és odahúzott elém egy széket. Leült és előredőlt, könyökét a térdén pihentette, állát az összekulcsolt kezére támasztotta, és egyenesen a szemembe nézett. A látvány felettébb nyugtató volt. -

Magát hívják a Sírkertek királynőjének. — Hangja a fülemüle

énekére emlékeztetett, egyszerre volt lírai és végtelenül rejtélyes. Bólogattam. -

Tudja, ki vagyok?

-

Darius Goodwine.

-

Szóval hallott rólam.

-

Múlt éjjel meglátogatott. A PR Ó FÉT A

215

A férfi elmosolyodott. Körbenéztem a gyertyafényes szobában. -

Miért vagyok itt?

-

Gondoltam, ideje személyesen is bemutatkoznunk.

-

Miért?

-

Mert úgy hallottam, érdekli valami, ami az enyém. - Hátrébb ült

a széken, látszólag ellazult, de a tekintete nagyon is feszült maradt. A szeme aranyszínű volt, akárcsak a ragyogó topáz. A színe nagyon kirítt a sötét bőre hátteréből. Amikor valaki átment a szobán, elfordította a fejét, és csak akkor vettem észre az állkapcsa mentén húzódó mély sebhelyet, ahol egy durva penge éppen hogy elhibázta a nyaki verőerét. Fogalmam sem volt, honnan tudom. A jobb keze hátulján is volt egy vágás, és egyre kutattam újabb sebhelyek után, hogy kevésbé lássam istenszerűnek. -

Mit tud a szürke porról? — kérdezte.

-

Megállítja a szívet, amibe belehalnak az emberek.

A mosolya olyan félelmetes volt, mint egy mágusé. -

Ennél többet is tud - suttogta halkan.

-

Hallucinációk nélkül beléphet a szellemek világába.

-

Ó! - A topázok csak úgy ragyogtak. - Dr. Shaw részletesen

tájékoztatta. Most még azt kellene megtudnom, hogy rajta kívül kivel beszélt erről. -

Senkivel. Csak Róbert Fremonttal.

A szemöldöke a magasba szökött. -

A halott zsaruval?

-

Igen. - Fogalmam sincs, miért említettem meg Fremont nevét.

Ez nem vallott rám. Sosem beszéltem szellemekről. Abban a pillanatban képtelen voltam bármilyen fortélyra, és be kell vallanom,

az aranyszemekben vibráló döbbenet őszintén megnyugtatott. -

*216 Ügy érti,

kijár a temetőbe, és beszél a hullájához? A MANDA S TEVENS

-

Nem. A kísértetével beszélek.

-

Át tud menni?

-

Nincs rá szükségem. Itt van. Az élők között.

Esküdni mertem volna, hogy félelem csillogott a szemében, mielőtt újra előrehajolt és mélyen a szemembe nézett. -

És mit akar?

-

Meg akarja tudni, hogy ki ölte meg. Igazságot akar tenni,

mielőtt továbbmegy, és én segíteni fogok neki. Úgy tűnt, ez tetszik neki. -

Maga nem olyan, mint amilyennek gondoltam.

-

Azt hitte, félni fogok magától? Hogy összehúzom magam a

jelenlétében? Darius az emberek felé mutatott. -

Ezek itt azt teszik.

-

De én nem vagyok olyan, mint ők.

Megfogta az állam, és a fény felé fordította az arcom. -

Akkor milyen? Hogy lehet, hogy ilyen egyszerűen tud kom-

munikálni a halállal? -

Burokban születtem.

A férfi szeme ragyogott, és mintha egy elektromos löket robbant volna a testéből az enyémbe. El akartam lökni a kezét, de még mindig nem tudtam mozogni. -

Szóval a tér mögött született. Ettől olyan különleges. És erős.

Hát ez elég viccesen hangzott, mivel sem a karom, sem a lábam nem tudtam megmozdítani. Darius odaintett a hallban ácsorgó tömegnek. -

Magában természetesen megvan az, amit a legtöbb ember

mesterségesen akar megszerezni. Azt hiszem, egyre jobban élvezem a találkozást.

-

És mi van, ha én nem szeretném megismerni magát?

Darius hangosan felnevetett. A PR Ó FÉT A -

217

Nem lesz más választása. Eljövök magáért az álmaiban.

Semmilyen mágia, varázslat vagy mojo-zacskó nem tud megállítani. Még John Devlin sem, habár minden bizonnyal meg fogja próbálni.

Valahol a hátam mögött gumicsikorgást és motorbőgést hallottam. Még mindig a fákat bámultam, és kerestem az időközben elnémult fülemülét. Csak akkor tértem magamhoz a varázslatból, amikor egy kéz megérintette a vállam. -

Amelia?

Devlin hangját hallva azonnal megfordultam, de alig kaptam levegőt, amikor megláttam. Tetőtől talpig feketében volt, az utcai lámpa a haján és a szemében is megcsillant. Olyannyira eggyé vált az éjszakával, hogy napfényben már el sem tudtam képzelni. Rá akartam tenni a kezem a mellkasára, hogy érezzem a szívverését a tenyeremben, hogy tudjam, igazi, de nem ment. Semmit sem tudtam csinálni, csak állni és hallgatni a képzeletbeli madáréneket. -

Te meg mit csinálsz itt? - kérdeztem közömbösen.

A szél belekapott a hajába, ahogy fentről lenézett rám. -

Te hívtál.

-

Tényleg? - Ránéztem a kezemben lévő telefonra. - Mikor?

-

Néhány perce. Jöttem, ahogy csak tudtam. - Devlin éber

tekintetével végigpásztázta az utcát. - Jól vagy? Mi történt? -

Nem tudom - válaszoltam még mindig ugyanazon a törékeny

hangon. - Arra sem emlékszem, hogy felhívtalak. Devlin a vállamra tette a kezét, és a lámpa felé fordított, hogy lássa az arcom. Felnéztem rá, és hirtelen felgyorsult a pulzusom. Igencsak rejtélyesnek tűnt abban a pillanatban. Sötét és ködös volt, akárcsak egy álom.

-

Te reszketsz - mondta. - Gyere, hazaviszlek.

Belém az autójához, *218 karolt és odatámogatott A MANDA S TEVENS de nekem a járdáig tartó néhány lépés is túl sok volt. Még mindig a mozdulatlanság rabja voltam, mint a viktoriánus házban. Azon töprengtem, hogyan jutottam ide vissza. -

Mi a baj? - kérdezte Devlin.

-

Nagyon furcsán érzem magam, és a lábaim sem engedel-

meskednek. Devlin újra megvizsgálta az arcom, majd felkapott, elvitt az autóig, és beültetett az első ülésre. Romantikus képek kavarogtak a fejemben. Belekapaszkodtam a dzsekijébe, hogy magamba szívjam az illatát, és hogy érezhessem. A közelsége olyan volt, mint a kábítószer, de az is lehet, hogy még mindig a csillogó kék por hatása alatt voltam. Becsatolta az övem, megkerülte az autót, és beült a kormány mögé. Az autójában bőr és kölnivíz illata terjengett. Vettem egy nagy levegőt, és megborzongtam, de semmiképpen sem a hidegtől. A fejem a támlára hajtottam, és egy erőtlen sóhajtással Devlinhez fordultam. -

Milyen meleg van itt!

-

Helyes. — Direkt úgy állította a ventilátort, hogy rám fújja a

meleg levegőt. Nem tudtam levenni róla a szemem. Az arca sötétben volt, de így is ki tudtam venni férfias vonásait. Legszívesebben megfogtam volna a kezét, és a hideg arcomhoz emeltem volna, de nem voltam benne biztos, hogy őt is hatalmába kerítette az eufórikus varázs. Nem akartam bolondot csinálni magamból, főleg, hogy eleve cudarul éreztem magam. -

És mi lesz az autómmal? - kérdeztem. - A kikötő parkolójában

hagytam. -

Add ide a kulcsodat. Majd megkérek valakit, hogy hozza el.

Nagy nehezen előhalásztam a zsebemből. -

Szükségem lesz az ajtókulcsra. Habár van egy pótkulcs az egyik

kerti burkolókő alatt.

-

Ezt megjegyzem arra az esetre, ha egyszer be kell törnöm.

-

Nem fogod megtalálni, hacsak fel nem ásod az egész kertet. A PR Ó FÉT A 219

Elfordultam, hogy kinézzek az ablakon. Most, hogy kezdett múlni az álomkór, egy kicsit émelygett a gyomrom. Az autó rázkódása sem segített. -

Elmeséled, mi történt? - kérdezte Devlin, miközben befordult a

Queen Streetre. - Elég zavartnak tűnsz. -

Nem tudom. Egyszer csak ott voltam, valahol, aztán megint itt.

Minden olyan zavaros. -

Biztos, hogy jól vagy? - kérdezte aggódva.

-

Azt hiszem. Illetve... pillanatnyilag nem érzem magam túl jól.

Olyan szép az autód, nem szeretném összepiszkolni. -

Ezt most vegyem komolyan?

Nyeltem egy nagyot. -

Attól tartok, igen.

-

Húzódjak le?

-

Kinyitnád az ablakot egy kicsit? Talán a friss levegő segít.

Devlin leeresztette az ablakot, és a hűvös menetszél felé fordítottam a fejem. A hidegtől egészen magamhoz tértem, és már azt hittem, hogy a hányinger is elmúlt, de amikor az autó lelassult és felhajtott a kocsi beállómra, újabb hullám lett úrrá rajtam. Szinte kiestem az autóból a nagy sietségben, majd felbotorkáltam a tornác lépcsőjén, és hideg izzadságban fürödve vártam Devlint, hogy kinyissa az ajtót. Angus az előszobában várt minket, de gyorsan eltoltam magamtól, és berohantam a fürdőszobába a kutyával és Devlinnel a sarkamban. Szerencsére sikerült annyira összeszednem magam, hogy elhessegessem őket. -

Mit tehetek érted? - kérdezte Devlin gondoskodóan. - Kérsz egy

hideg ruhát a fejedre? -

Nem, csak menj ki! Kérlek - tettem hozzá gyengén.

Ameddig csak lehetett, visszatartottam a hányást, sőt még a mosdócsapot is kinyitottam, hogy ne hallatsszon az öklendezésem. Elég

sokáig rosszul voltam. Közben eszembe jutott, hogy az interneten olvastam *220 olyan növényekről, melyeket A MANDA Afrikában S TEVENS beavató ünnepségeken fogyasztanak, és ezek extrém hányingert okozva megtisztítják a testet a negatív dolgoktól, hogy az emberek könnyebben befogadják a hallucinációkat. Ezek szerint bedrogoztak?, tűnődtem. Mi más magyarázná meg a rosszullétet? És mi más magyarázná meg a Darius Goodwine-nal való találkozásomat? Amikor végre elmúlt az inger, kimostam a szám, és megmostam a fogam. Utána gyorsan lezuhanyoztam, felvettem a bolyhos köntösömet, ami nem volt kimondottan szexi, csak meleg és kényelmes. Éppen erre volt szükségem. Végül kicsoszogtam a folyosóra, és megkerestem Devlint. Az irodámban találtam rá, ahol a dr. Shaw-tól kölcsönkapott könyvet olvasta. Angus elnyúlt a lábánál. Arra gondoltam, hogy a történtek és a kertemben ólálkodó szellem ellenére ez bizony igencsak otthonos látvány. Devlin és a kutyám. Én és a bolyhos köntösöm. Ennek ellenére nem reménykedtem a romantikus események folytatásában. A szörnyű rosszullét egy kellemetlen lökéssel visszavarázsolt a földre. Devlin letette a könyvet, és csak állt mozdulatlanul, amikor besétáltam a szobába. -

Jobban vagy?

-

Igen, sokkal jobban. Köszönöm.

-

Csináltam egy teát - mondta. - Gondoltam, kicsit rendbe teszi a

gyomrod. Kiment a szobából, és megfordulva láttam, hogy a konyhába igyekszik. A kezembe nyomott egy bögrét, én pedig megmarkoltam mindkét kezemmel, és lassan szürcsölve hagytam, hogy a forró nedű a csontjaimig átjárjon a melegével. Visszamentünk az irodámba, és leültem az asztalomhoz, Devlin pedig a kanapén foglalt helyet. Felvette a könyvet, átlapozta, majd újra letette. -

Még mindig nem tudom hova tenni a ma estét - közölte. - És még

mindig nagyon aggódom miattad. -

Most már jól vagyok. a tea. A PR ÓSegített FÉT A

-

Már amikor meghallottam a hangod a telefonban, akkor tudtam,

221

hogy valami nincs rendben - szólt Devlin. - Olyan furcsa voltál. Abban sem voltam biztos, hogy te vagy. -

Mégis eljöttél, pedig azt mondtad, hogy ne is keresselek. Nem

vagy mérges? -

Nem vagyok mérges - mondta határozottan és mélyen a

szemembe nézve. - És persze, hogy eljöttem. Megint kortyoltam a teámból, majd vártam néhány másodpercet, hogy újra rendesen tudjak lélegezni. -

És mit mondtam?

-

Elmondtad, hol vagy, és megkérdezted, hogy érted tudnék-e

menni. - Hosszasan fürkészett, és még pislogni sem pislogott közben. Hangos koppanással letettem a bögrét az asztalra. Már el is felejtettem, milyen mélyreható a tekintete, és hogy menynyire el tud vele bátortalanítani. - Ugye, most nem azt akarod mondani, hogy nem te voltál a vonal túlsó végén? - kérdezte. -

A telefon a kezemben volt. Csak nem emlékszem arra, hogy

felhívtalak. -

Nem ittál kicsit sokat ma este?

-

Részegnek tűntem?

-

Mivel még soha nem láttalak becsípve, nem tudok biztosat

mondani - felelte. - De nem, nem tűntél részegnek. Ha bármi is volt, inkább be voltál drogozva. -

Én is ezt gondolom. Csak azt nem tudom, hogy mikor

történhetett. Temple-lel és Ethannel vacsoráztam, és amikor az étteremtől az autómhoz mentem, két férfit láttam a járdán. Majdnem biztos vagyok benne, hogy egyikük már korábban is követett. Ma reggel ott volt a temetőben is, újságírónak adta ki magát. Azt hiszem, a másik férfi Darius Goodwine volt. Az irodámban síri csend honolt. Devlin eddigi zavart arca mostanra

fenyegetővé változott. -

*222 Honnan

ismered te Darius Goodwine-t? A MANDA S TEVENS

Nem ismerem. De hallottam már a nevét. Biztos dr. Shaw

említette. Devlin rezzenéstelen arccal bámult. Nem mozdult és nem is vágott közbe, de tudtam, hogy figyel. Előredőlt, már-már lelapult, mint egy ugrásra kész párduc. Régebben is ilyennek láttam, de ma este ismét lenyűgözött az ereje és az eleganciája. A pulzusom felgyorsult, ezért vettem egy mély lélegzetet, hogy megnyugtassam magam. -

Valamit a levegőbe fújt - mondtam. - Valamilyen port, azt

hiszem. Talán a bőrömön keresztül beszívtam, és kiütött. A következő, amire emlékszem, hogy egy idegen szobában tértem magamhoz. Sosem jártam ott korábban, de azt tudtam, hogy az America Street egyik épületében tartózkodom. Egy régi kék viktoriánus házban. Rengeteg ember volt odabent, beleértve dr. Shaw asszisztensét, Laylát, és Tóm Gerrityt is. Az ablakon kifelé nézegető Devlin hirtelen felkapta a fejét. -

Gerrity? O meg mit keresett ott?

-

Fogalmam sincs, de tegnap követtem ahhoz a házhoz, miután

eljöttem az intézetből. -

Mi a fenének követted te Tóm Gerrityt?

Figyelembe véve a Róbert Fremont szellemével való megbeszélést, egy kissé trükkösre sikeredett a magyarázat. -

Ez egy hosszú történet, és dr. Shaw-hoz van köze. Együtt

távoztunk Gerrityvel az intézetből, így egyszerűen mögé kerültem. És követtem. Egy hirtelen jött ötlet volt. Devlin úgy bámult rám, mintha egy második fejet növesztettem volna. Hát persze, el sem tudott rólam képzelni egy ilyen húzást. -

Gyakran támadnak efféle ötleteid?

-

Az utóbbi időben igen. Mindegy, Gerrity leparkolta az autóját,

és bement a házba. Amíg arra vártam, hogy kijöjjön, észrevettem, hogy egy férfi bámul a második szinten lévő erkélyről. Nagyon magas volt és

vékony. Sosem láttam azelőtt, de valahonnan tudtam, hogy Darius Goodwine. Ma este láttamA először egyetlen, PR Ó FÉT A abban a házban. O volt az 223 aki szóba állt velem. A többiek észre sem vettek. Devlin hangja különösen csengett, amit nem tudtam hová tenni. -

Mit mondott neked?

-

Megkérdezte, hogy mit tudok a szürke porról.

-

És mit tudsz a szürke porról?

Ez most gyanúsítás volt? -

Csak azt, amit dr. Shaw mondott nekem.

Újabb kétely jelent meg az arcán. -

Mesélj!

-

Dariusszal beszélgettünk néhány percet, aztán csak arra

emlékszem, hogy valahogy visszakerültem az utcára, és a fákat mustráltam. És aztán jöttél te. -

Biztos csak álmodtál vagy hallucináltál - szólt Devlin. - Nem

lehettél az America Street egyik épületében. -

Miért nem, ha bedrogoztak? Elvittek, aztán visszahoztak.

-

Az lehetetlen. Arra nem volt elég idő. Öt perc sem volt, mire

odaértem hozzád a hívásod után. Biztos úgy vezetett, mint egy őrült - és a sietség oka mindenképpen felvidított. -

De ha csak egy álom vagy hallucináció volt, akkor honnan

emlékeznék olyan részletekre, mint a fejem fölött lebegő csupasz villanykörte, a Laylán lévő vörös kaftán, a kámfor és az eukaliptusz illata és az a sok gyertya? Honnan tudnám, hogy Darius Goodwine torkán van egy sebhely, és még egy a kézfején? Egy amulettet hord a nyakában, és a szeme olyan, mint a topáz. Devlin felpattant és elgondolkodva odasétált az ablakhoz. -

Azt mondtad, akkor láttad, amikor aznap Tóm Gerrityt követted.

-

Távolból. De sosem beszéltem vele, egészen ma estig.

-

Ott volt veled az utcán. Elhitette veled, hogy máshol vagytok, de

az egész csak illúzió volt. Láttam már korábban is ilyet csinálni. -

*224 A hipnózisról

beszélsz? A MANDA S TEVENS

Drogok, hipnózis. Fogalmam sincs, hogyan csinálja. Egyszer

láttam, ahogy elhitette egy nővel, hogy kígyók tekeregnek a testében. Azt hittem, letépi magáról a bőrét, mielőtt megfékezzük. Darius csak nevetett, és trükknek nevezte. -

Miért tenne ilyet?

-

Élvezi, hogy hatalma van az emberek fölött.

-

És a szürke por ad neki hatalmat? Legalábbis elhiteti. - Devlin felém fordult. - Mit mondott még?

-

Azt, hogy meglátogat az álmaimban, és semmilyen mágia,

varázslat vagy mojo-zacskó nem tudja megállítani. Még te sem. -

Azt majd meglátjuk - mondta Devlin ökölbe szorított kézzel.

Felálltam és odamentem hozzá. -

Mit fogsz csinálni?

-

Valamit, amit már évekkel ezelőtt is meg kellett volna tennem.

Ismét éreztem benne a nyughatatlan feszültséget, ami megijesztett. -

Az mit jelent? - Amikor nem válaszolt, megragadtam a ka-

bátujját. - Miért gyűlölöd ennyire Darius Goodwine-t? Nem csak a szürke por miatt, igaz? Hanem személyes okokból. Van valami köze Mariamához? Megfordult, megragadta a karomat és sötét, hűvösen csillogó szemével a szemembe nézett. -

Nem érdekel Mariama.

Nem akartam hinni a fülemnek, és azonnal a hátsó udvar felé kaptam a tekintetemet, ahol Mariama szokott ólálkodni. Ahogy kimondta a nevét, hűvösen és lenézően, már-már gyalázkodás volt. Egyszer már betört egy ablakot az irodámban merő dühből. Leterített Clementine kertjében, és a saját portréját is lelökte a falról Devlin házában. Bele sem akarok

gondolni, milyen bosszún töri a fejét a megszentségtelenítése miatt. Devlin még mindig nem el a karomat. Arca egy 225 sötét és A PRengedte Ó FÉT A közömbös maszk volt, kivéve a csillogó szemét. Lassan odahúzott magához, egyik kezével beletúrt a hajamba, miközben a száját az enyémhez közelítette. -

Engem csak te érdekelsz - suttogta az ajkamnak.

Egy bizonytalan pillanatra azt hittem, hogy magát és engem is csak győzködni akar. Aztán nem érdekelt. Főleg hogy olyan közel állt hozzám. Sötét ígéret csillogott a szemében. Száját a fülemhez tolta, és bekapta a fülcimpámat. -

Nekem csak te kellesz - súgta a fülembe, amitől teljesen

elvesztem. Teljesen, végképp és talán reménytelenül elvesztem. Akkor döbbentem rá, hogy Devlinnek is megvan a saját varázsereje, mert valahogy háttal a falnak dőlve találtam magam, de fogalmam sem volt, hogy kerültem oda. Előttem állt és elzárt a kerttől, mintha érezte volna Mariama jelenlétét, és meg akart volna védeni tőle. Kicsit kiláttam az ablakon, és biztos voltam benne, hogy odakint volt és majd’ felrobbant a dühtől. Ha nem éreztem volna magam olyan gyengének, akkor még el is lökhettem volna magamtól Devlint. Ezzel csak bajba sodortuk magunkat, Mariama pedig biztosan szívesen segített volna benne. Ám továbbra is a drog hatása alatt álltam, és nem volt saját akaratom. A köntösöm kikötődött, és Devlin széthúzta, hogy a meztelen testemet is elhalmozza a csókjaival. Átkaroltam a nyakát, magamhoz húztam, miközben a keze a köntösöm alá tévedt. Megállás nélkül csókolt. A térdem teljesen elgyengült, szüntelenül reszkettem, de ő csak csókolt, és egy pillanatra sem hagyta abba. Egyszer csak rádőltünk a kanapéra. Devlin karjában hevertem, a fejemet befészkeltem az álla alá, miközben a mellkasán pihenve élveztem a csókjai utóhatását. Nagyon jól csinálta. Régről tudtam, hogy másban is nagyon jó, de arra nem akartam gondolni. Jobb nem elsietni. A

szenvedélyünk egyszer már kinyitott egy szörnyűséges ajtót, és biztos voltam vonzódtak a melegünkhöz. A *226benne, hogy a Mások Aezúttal MANDA is S TEVENS menedékemben biztonságban voltunk, legalábbis pillanatnyilag, ezért arra gondoltam, hogy talán érdemesebb a pillanatnak élni. Éreztem az energia áramlását, a meleg testem titkos szivárgását, amikor Devlin önkéntelenül feltöltötte az életerejét az enyémmel. így jár, aki egy kísértett férfit szeret. A menedé- kém megóvott a szellemeitől, de a megszentelt föld tőle nem tudott megvédeni. Hosszú ideig nem beszéltünk és nem mozogtunk, de már éreztem, hogy nyugtalan. Az ajka súrolta a hajam, és egy bizsergés kíséretében lehunytam a szemem. -

Mesélj Asher Fallsról - mondta.

Nyújtott hanghordozása csak úgy vibrált az arcomon. Még közelebb akartam bújni a szívéhez, de helyette elhúzódtam. -

Nem szeretek arról a helyről beszélni. Sosem megyek oda vissza,

úgyhogy minek? - Abban a pillanatban hiányérzetem támadt. Nemcsak Thane Asherre gondoltam, hanem Tillyre és Sidrára. Az a két nő - egyik öreg, a másik fiatal - mély benyomást tett rám. De mindegy, akkor sem megyek vissza Asher Fallsba. Túl veszélyes. -

Találkoztál ott valakivel? - Devlin hangja abszolút közömbösen

csengett. -

Ezt miért kérdezed?

-

Mert aggódom valami miatt. Valaki véd téged és nem enged

közel hozzád. Erősebbnek tűnsz, mégis sokkal sebezhetőbb vagy. -

Néhány perce még nem is tudtam, hogy véd valaki.

-

Pontosan tudod, miről beszélek. Oka van, amiért nem akarsz

Asher Fallsról beszélni. Mi történt ott? Vettem egy nagy lélegzetet. -

Volt ott egy férfi - feleltem vonakodva.

-

Szerelmes voltál belé? Most is szerelmes vagy belé?

Gyorsan rávágtam a választ: -

Nem. Talán az lettem volna, ha előbb őt ismerem meg. Nekem

nem kell senki más. Devlin szorosan átölelt. A

PR Ó FÉT A

227

-

Milyen romantikus - suttogta.

-

Igazából pragmatista vagyok. És elég jól ismerem magam.

Devlin rosszallóan méregetett. -

De engem nem ismersz.

-

Te egy rejtély vagy - helyeseltem. - Valami mindig is foglal-

koztatott. Annyira siettél, hogy figyelmeztess dr. Shaw-val és az intézettel kapcsolatban, amikor először találkoztunk. Meglehetősen megvetetted a munkáját. Ethantől viszont azt hallottam, hogy régen dr. Shaw védence voltál. Paranormális nyomozó. Ezt nehezemre esett elhinni. -

Az nagyon régen volt - mondta a hajamat babrálva. - Kerestem

valamit, amivel idegesíthettem a nagyapámat, és ez pont megfelelőnek tűnt. -

Szokatlan módja a lázadásnak. Ivás, bulizás... ezt még értem. De

okkult dolgok? -

Ethan a legjobb barátom volt, ne felejtsd el. Az apja révén

számos furcsa dologban volt részem. -

Beleértve Mariamát is?

Az ujjai megmerevedtek a hajamban. -

O volt a lázadás csúcsa.

-

A származása miatt? Azért, ahonnan jött?

-

Mindent egybevetve. Egzotikus volt és titokzatos, és hát-

borzongatóan tudta irányítani az embereket. Nagyapám köreiben szégyenletesnek tartották, amit én roppantul élveztem. Nem voltam benne biztos, hogy tovább akarom hallgatni, de egy részem kíváncsian figyelt. Annak ellenére, amit Devlin mondott, pont ő volt az, akit védtek. Nem szívesen beszélt magáról, ezért őszintén értékeltem ezeket a pillanatokat, amikor többet megtudtam róla, a múltjáról és a Mariannával való kapcsolatáról.

*228

A MANDA S TEVENS

-

Szerelem volt első látásra? - kérdeztem óvatosan.

Devlin elgondolkodott. -

Szerintem soha nem volt szerelem. De bármi is volt... erőteljes

volt. Elemésztő. Aztán jött Shani, és minden megváltozott. A lányommal való találkozás egyértelműen szerelem volt első látásra. Devlin hangja ellágyult, főleg amikor kimondta a lánya nevét. Elhallgatott, és akkor tudtam, hogy elmondta azt, amit akart. Sokat elárult, és eljött az idő, hogy én is könnyítsék a szívemen. -

El kell mondanom valamit - szólaltam meg kis idő múlva.

-

Nem vagyok biztos benne, hogy tetszik a vészjósló hang-

színed. -

Egy vallomásról van szó.

Devlin várt, hogy kicsit összeszedje magát. -

Hadd halljam!

-

Nem dr. Shaw-tól hallottam a szürke porról. Az igaz, hogy

beszélgettünk, de én akkor már tudtam róla. Azért mentem az intézetbe, hogy kérdéseket tegyek fel a porral kapcsolatban. -

Sejtettem. Akkor honnan hallottál róla?

-

Kihallgattam, ahogy Ethannel beszélgettetek róla a házad

udvarában. Azon az estén mentem el hozzád. Az utca végében parkoltam, emlékszel? -

Mert attól féltél, hogy nem mersz bekopogni az ajtómon.

-

Egészen a lépcsődig jutottam, aztán hangokat hallottam. Nem

akartam, hogy ott találj, ezért elbújtam a veranda melletti bokrokban. Igen, ez is én vagyok - mondtam ironikusan. - Túl kínos lett volna leleplezni magam. Nem is tudod, milyen megalázó most is erről beszélni. -

Mennyit hallottál a beszélgetésből?

A

-

PR Ó FÉT A

229

Mindent.

Láttam, hogy próbálja felidézni az elhangzottakat. -

Sajnálom. Nem kellett volna hallgatóznom. Nem volt szép

dolog, de mindketten olyan feszültek voltatok, amikor a szürke porról és Darius Goodwine-ról beszéltetek, és be kell vallanom, nagyon kíváncsi lettem. -

Ezért mentél el Rupert Shaw-hoz.

-

Igen, és ő is hasonlóan reagált. Azt mondta, ne beszéljek arról,

ami az irodájában elhangzott. -

Legalább annyira magánál volt, hogy figyelmeztessen - szólt

Devlin. -

Miért volt szükség a figyelmeztetésre? Mi az a szürke por

egyáltalán? Tudom, hogy egy növény kivonata, ami állítólag megállítja a szívet, és lehetővé teszi a fogyasztójának, hogy átlépjen a szellemek világába. Azt megértem, ha valaki azért használja, mert elvesztette az egyik szerettét, de egyébként... - Megborzongtam. - Ha Darius Goodwine-t nem a pénz motiválja, akkor minek hozta be ide? -

Igazi hívők nélkül nem lehetsz isten - felelte Devlin.

-

Tényleg akkora ereje van?

-

Vannak trükkjei és illúziói. Egyes emberek nem ismerik a

különbséget. -

Biztos vagy benne, hogy ez minden, amije van?

-

Ugye, nem hiszed, hogy valamilyen mágikus úton jutottál el

az America Streeten lévő házba ma este? -

Olyan igazinak tűnt.

-

Ezért olyan alattomos a szürke por, és ezért olyan veszélyes

Darius Goodwine. Ha egy hozzád hasonlót rá tud venni a hitre, akkor vajon a gyengébb és becsapható emberekre mekkora befolyással van? Egy hozzád hasonlót. Bárcsak tudná!

*230

A MANDA S TEVENS

-

Meg kell állítani - folytatta Devlin.

-

Miért érzem úgy, hogy nem rendőrként beszélsz?

-

A motivációm nem számít. Az emberek meghalnak a kö-

zelében. Ez elég indok. -

Mariama és Shani balesete után elmentél Dariushoz?

-

Szóval erről is hallottál - mondta a plafont bámulva. Arca

semmit sem árult el. - Fogalmam sincs, mi történt aznap éjjel. Ha visszagondolok, csak emlékfoszlányokat és darabokat látok, amiknek nem sok értelmük van. -

Emlékszel arra, hogy találkoztál Róbert Fremonttal?

Devlin felhúzta a szemöldökét. -

Ezt miért kérdezed?

-

Azért, mert amikor a rendőrség ki akart kérdezni, Ethan adott

alibit. Biztos megvolt az oka, amiért azt hitte, hogy szükséged van rá. -

Talán kérdezd meg Ethant, hogy miért érezte szükségét. -

Devlin szeme szikrázott, de az arckifejezése közömbös maradt. — Nem öltem meg Fremontot, ha erre akarsz kilyukadni. -

Egy percig sem hittem, hogy te tetted.

-

Nem öltem meg - szólt Devlin komoran. - Pedig volt in-

dítékom. Méghozzá meglehetősen kézenfekvő. Viszonya volt a feleségemmel.

Valamivel később kiengedtem Angust a hátsó kertbe, de nem maradtam kint vele, ahogy kellett volna. A Darius Goodwine- nal történt szembesítés - akár képzelt volt, akár igazi - és a Devlinnel eltöltött idő kicsit megingatott, Mariama szellemével találkozni pedig végképp nem volt kedvem. Nem tudtam, milyen erőt hozott magával a sírból, de valahogy úgy éreztem, hogy amit eddig megmutatott, az csak a jéghegy

A

PR Ó FÉT A

231

csúcsa. Céltalanul sétálgattam az előszobában, miközben a küszöbön álló katasztrófa gondolata járt a fejemben. Furcsa volt arra gondolni, hogy a szellemektől való félelmem oly sok éven át szinte kizárólag az élősködő természetükből fakadt. Az emberek melegsége és energiája utáni mohó vágyukból, amely biztosította az élők sorában fennmaradó jelenlétüket. Most már tudtam, hogy a szellemek képesek fizikai károkat, sőt, talán halált is okozni. Kirázott a hideg, ha csak belegondoltam, milyen messzire menne Mariama azért, hogy szétválasszon minket Devlinnel. Még Apa szabályai sem tudnának megvédeni egy bosszúszomjas lény dühétől. A fürdőszobában megmostam az arcomat hidegvízzel, majd belenéztem a tükörbe, és egy sápadt, sovány nő nézett vissza rám. A szemem alatt virító sötét karikák ma este különösen hangsúlyosak voltak, a pupillám pedig abnormálisán kitágult. Talán a kék por mellékhatása, tűnődtem. Vagy Darius Goodwine egyik kegyeltjének sikerült valamit belecsempésznie az italomba? Csak sejtem, hogy miért rendelt el ilyesmit. Talán tényleg el akart jutni Devlinhez rajtam keresztül, de a mai este után mintha kissé alábbhagyott volna a motivációja. Felettébb érdekelte a Róbert Fremonttal történt beszélgetésem, és a burokban születésem folytán öröklött dolgok. Ettől olyan különleges. És erős. Pillanatnyilag egyáltalán nem éreztem magam erősnek. Inkább zavarodottnak és bizonytalannak. Feltételeztem, hogy a vele folytatott beszélgetésem igazi volt. Devlin szentül meg volt győződve arról, hogy egy trükk vagy illúzió áldozata lettem, és én is ezt szerettem volna hinni. Darius Goodwine állítása miszerint eljön értem az álmaimban - volt a legújabb fenyegetés, ami a megszentelt föld biztonságát is porrá zúzta. Az álmokban nincsenek

*232

A MANDA S TEVENS

határok és biztonságos menedékek. Az egyetlen védekezésem az álmatlanság lenne. Talán tényleg nem volt több egy hipnotizőrnél vagy egy ravasz illuzionistánál, aki a gyenge és érzékeny emberekre vadászott. Csakhogy én egy olyan nő vagyok, aki látja a szellemeket, és akit a gonosz kísért. Tudtam, hogy vannak olyan dolgok, amiket élő ember nem tud megmagyarázni, ezért Devlinnel ellentétben nem tudtam nem figyelembe venni egy olyan férfit, aki eggyé vált a szellemvilág hatalmával. Egy férfit, aki mindkét térben mozoghat, és meglátogathat az álmaimban. Egy pillanatra elhessegettem a gondolatot, hogy valami hasznosabbra koncentráljak: a Róbert Fremont-gyilkosság megfejtésére. Sajnos, ez sem tartozott a megnyugtató gondolatok közé. Őszintén megrendített annak a lehetősége, hogy egy általam mélyen tisztelt és csodált férfi bűnös lehet a felesége megmér- gezésében. Ennél már csak Devlin indítéka volt kiábrándítóbb. Meglehetősen kézenfekvő. Miért nem beszélt Fremont a viszonyukról? A szelektív amnéziája kezdett túl nyilvánvalóvá válni. Miért érzem hirtelen azt, hogy átvernek? Nemcsak Róbert Fremont és Darius Goodwine, hanem az univerzum más erői is. Devlin - vagy akárki - üzenetének az volt a célja, hogy viszszacsaljon Asher Fallsból. Az első estén hallott fülemüle becsalt Clementine kertjébe, hogy meglássam Devlint és Isabel Perilloux-t, és ismét a hatása alá kerüljek. Minden összefüggött, de a láncszemek túl kuszák voltak. Biztos voltam benne, hogy ott vannak a nyomok is, csak képtelen voltam összerakni az egészet. Vajon Mariama volt az a nő, aki Fremonttal volt a halála előtt? Jóllehet, sosem kötöttem hozzá semmilyen illatot, de talán az ő parfümjére emlékezett Fremont. Valahol szórakoztatott a nyomozás, de

A

233

PR Ó FÉT A

a féltékenységem miatt túl könnyen mutogattam Isabel Perilloux-ra. Végül kiderül, hogy nem minden szál Mariamához vezet? Az árulása szörnyű csapásként érhette Devlint. Még ha a szerelem alább is hagyott időközben, azért biztos maradt valami belőle. Az erőteljes érzelmek visszahozták Mariamát a halálból és itt is tartották, miközben Devlin melegét és energiáját szipolyozta. Az a szörnyű érzésem támadt, hogy jóval azután is mellette volt, hogy én elmentem. Hagytam Angust még egy kicsit felfedezni, és visszasétáltam az irodámba, hogy belelapozzak dr. Shaw könyvébe. Utána visszamentem a hátsó ajtóhoz, hogy behívjam a kutyát. Amikor nem jött, kiléptem az ajtón. Még papucsot sem húztam, ezért csak a teraszig mentem. Ismét elkiáltottam a nevét, és már éppen kezdtem aggódni, amikor égnek álló szőrrel egyszer csak megjelent a sötétben. Azonnal átfürkésztem a kertet, külön hangsúlyt fektetve a sötét sarkokra. A szél kissé felkerekedett, és a szélharangok csi- lingelése eléggé megtépázta az idegeimet. A legyezőpálmákon kívül semmi nem mozgott a kertben. Pedig volt valami odakint. Valami nem stimmelt a szélben. Ez nem holmi időjárási front volt, hanem a másik oldalról jött. Sejtésem megerősítéseképpen egy szélvihar kapott a hajamba és rángatta meg a köntösömet. Kirázott a hideg, de a mellettem morgó Angushoz

hasonlóan

nem

mozdultam.

Lenyúltam,

hogy

megsimogassam, miközben árgus szemmel kémleltem a kertet. Egy felhő eltakarta a holdat, amitől a kert azonnal koromsötétbe burkolózott, és máris éreztem az árnyak közül felém kúszó hideget. Szinte biztos voltam benne, hogy nem Shani és Mariama az, hanem egy ismeretlen szellem igyekezett felém. Egy nyughatatlan fantom próbál segítséget kapni a testem melegén és az energiámon keresztül. Semmit sem láttam a sötétben. Sem izzó szemeket, sem aurákat. Nem lebegtek emberi alakok a bokrok felől, mégis éreztem egy

*234

A MANDA S TEVENS

jelenlétet. Éreztem, hogy figyel. A halott tekintet olyan volt, mintha egy pók mászott volna végig a gerincemen. Lehet, hogy ez egy teszt?, töprengtem. Egy kísérlet arra, hogy van-e bennem elég kurázsi egy magasabb kihíváshoz? Fogadjam el? Próbáljak kapcsolatot teremteni? Ez mind egyetlen szívdobbanás alatt futott át az agyamon. Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy először észre sem vettem, hogy elállt a szél. A kert teljesen elcsendesült, mintha az éjszaka feszülten várta volna a válaszomat. Nem mozdultam és nem adtam ki semmilyen hangot, de közönyt sem színleltem. Csak álltam reszkető lábbal és dübörgő szívvel, már-már vártam, hogy alakot öltsön a szellem. Egy pillanat töredéke alatt, mielőtt a hold újra feltűnt, meg mertem volna esküdni, hogy láttam valamit. Dohos szag terjengett a kertben, elvegyülve a maszlag illatával, és már hallottam is Apa suttogását a fülemben. Menj be, Amelia. Siess! Ne kísértsd a sorsot, kislányom. Ne vegyél tudomást a szellemekről! Már így is jobban benne vagy, mint gondolnád. A padló hideg volt a csupasz lábamnak, és egy hangya alattomos csípése betessékelt a házba. Ennyit a magasabb kihívásról és a nemes feladatról. Bezártam az ajtót és kinéztem a sötétbe, majd percekig csak álltam és vártam, míg végül Angus nyüszítve és felborzolt szőrrel oda nem jött hozzám. Lehajoltam, hogy megsimogassam, és csak utána mentem be a konyhába kiöblíteni a bögréket és eltenni a teáskannát. Amikor felvettem a földről a tálját, hogy még lefekvés előtt tiszta vizet öntsek bele, felfigyeltem néhány véres nyomra a földön. Mintha felsértette volna valami éles tárgyban a mancsát. Lekuporodtam mellé és megvizsgáltam a lábait, de sem sebet, sem vért nem találtam rajtuk.

A

PR Ó FÉT A

235

Egy papírtörlővel feltakarítottam a padlót, és amikor megfordultam, még több vörös pöttyöt láttam. A vér belőlem jött, nem Angusból. Körbe-körbe forogtam, megnéztem az egyik lábamat, majd a másikat is. Miután letakarítottam a vért, megláttam a bőrömben csillogó tejüveget. A szilánkok inkább porszerűnek tűntek, de több helyen is felsértették a bőrömet. Furcsa, mivel mostanában semmi sem tört össze a kertben. Beugráltam a fürdőszobába, és antibakteriális szappannal lemostam a talpam, kivettem az üveget, majd peroxidba és fertőtlenítőbe mártottam a sebem. Ez az, gondoltam, miközben összetakarítottam. Ezt biztosan egy baktérium sem élte túl. Az apró baleset legalább elvonta a figyelmem, és máris sokkal nyugodtabbnak éreztem magam. Bemásztam az ágyamba, és felkészültem egy újabb hosszú éjszakára, miközben a plafont bámulva azt kívántam, bárcsak velem maradt volna Devlin. Szinte azonnal álomba merültem, de csak azért, hogy nem sokkal később rettentően szomjasan ébredjek fel. Felkeltem és bebotorkáltam a konyhába egy pohár vízért. Angus meghallotta a lépteimet, ezért kijött a dolgozószobámból, hogy leellenőrizze a tálját. - Bocsi. Még nincs reggeli. Angus ártatlan tekintete azonnal megváltoztatta a véleményemet, és már mentem is a konzerveket rejtő szekrényhez. Ahogy megfordultam, futó pillantást vetettem az irodám ablakára. Valaki ott állt és engem bámult. Szándékosan nem fordultam meg, de a szemem sarkából figyeltem az alakot. Az arc sápadt volt és áttetsző, mint egy szellemé, de a holdfény is okozhatta az illúziót. Nem is értettem, Angus miért nem morgott. Akár ember, akár szellem volt, biztos érezte a jelenlétét. De ő csak mohón és élvezettel falta az ételt. Fel sem emelte a fejét, még akkor

*236

A MANDA S TEVENS

sem, amikor egy másik árnyék jelent meg a hátsó ajtónál, vagy amikor a kilincs hangosan zörgött a kéretlen betolakodó miatt. Körbenéztem, de sehol sem találtam a telefont. Valamilyen fegyvert is kerestem, de arra sem leltem. Ekkor jöttem rá, hogy biztosan álmodom. Mi más magyarázta volna Angus közönyét? Mi más magyarázhatta volna a saját tehetetlenségemet? Ahogy ott álltam, az ajtózár kattant egyet, az ajtó egy hangos csattanással kinyílt, és erős széláramlat suhant át a házon. A hajam teljesen összekuszálódott, és amikor kisimítottam az arcomból, Darius Goodwine-t pillantottam meg a küszöbön. Ugyanúgy nézett ki, mint a múltkor, csak most különböző nyakláncok csüngtek a nyakában. Az egyiken mintha emberi fogak sorakoztak volna. Jobb kezében egy faedényt, a balban egy régi bőrerszényt szorongatott, ami hangosan csörgött, ha megrázta. Beleöntötte az erszény tartalmát - csontokat, kagylókat, kavicsokat, mogyorót és néhány érmét - az edénybe. Utána letérdelt és kiöntötte a tárgyakat a földre. A kapott minta láthatóan szórakoztatta. Felnézett rám ragyogó topáztekintetével. -

Készülj fel! - mondta.

-

Mire? A hosszú utazásra. Darius megfordult és kinézett a sötétbe, én

pedig kiláttam mellette a kertemben sorakozó halottakra. Arcuk hófehérre volt festve, hasuk szétnyílt és felpuffadt. A mély vágásokból kimászó, nagy és csattogó ollókkal rendelkező fekete bogarakat odavonzotta a fény, és megrohamozták a házat. Láttam, ahogy az egyik bemászott a szekrénybe, ahol Angus ételét tároltam, egy másik pedig berohant a tűzhely alá. A tálját ellepték a rovarok, mire Angus csak szomorúan nyüszített

A

PR Ó FÉT A

237

nekem. A bogarak felmásztak a lábán, befurakodtak a bundájába, mintha a bőre alá is be akartak volna bújni. Angus fájdalmasan felvonyított, én pedig leguggoltam mellé, majd egyenként leszedtem és az ajtóhoz hajítottam őket. Ám a több tucatból több száz lett. A padló elfeketedett, és már magamon is éreztem a bogarakat. Felszaladtak az karomon, belemásztak a hajamba, majd lerohantak a pizsamám gallérján. Vadul hadonászva tértem magamhoz. Őrülten zihálva dobtam le magamról a takarót, kipattantam az ágyból és felkapcsoltam a villanyt. Az ágyamon nem volt semmi. A hajamban sem. Csak álmodtam. Vagy Darius Goodwine látogatott meg. Úgy döntöttem, hogy már nem fekszem vissza. Visszamentem inkább az irodámba és olvasni kezdtem dr. Shaw könyvét. A szemem hamarosan elnehezedett, és a legnagyobb igyekezetem ellenére is elbóbiskoltam. Az utolsó dolog, amire emlékszem, hogy egy ág megkarcolta a házat. Álomittas állapotomban úgy hallatszott, mintha valaki végigrohant volna a tetőn. - Zombipor - mondt-a Temple másnap reggel, amikor segített kipakolni a felszereléseimet a terepjáróból. Miután Devlin elhagyta a házamat, elintézte, hogy elvigyék az autómat, majd írt egy SMS-t, hogy hol találom a kulcsot. Lehet, hogy a beszélgetésünk váltotta ki az álmot. Nappal egyszerűen hihetetlennek tűnt, hogy Darius Goodwine-nak sikerült betörnie az álmomba. -

A tejüveg általános összetevő, ahogy a maszlag is - ma-

gyarázta Temple. - Az üveg irritálja a bőrt, így a méreg sokkal hamarabb bekerül a véráramba. -

Zombik Charlestonban? - kérdeztem színlelt rémülettel,

miközben bezártam az autóm, és a kulcsot a zsebembe csúsztattam. Nem inkább New Orleansban vannak?

*238

-

A MANDA S TEVENS

Afrikán és Haitin át. Igazából mindannyiunknak aggódnunk

kell a boszorkák, a szellemek és az egyszeműek miatt - mondta a Lowcountry-legendák szentháromságát megnevezve. -

Apa sokat mesélt az egyszeműekről, akik begöndörítik a hajat

- mondtam. - És ijesztő boszorkákról is. Végül már féltem lehunyni a szemem éjjel, mert azt hittem, hogy valaki beoson a szobámba, és ellopja a bőrömet, amíg alszom. — A takaró alatti reszketések ellenére igazából sosem hittem a misztikus egyszeműekben, akik állítólag felfalták a makacs gyerekeket, és a boszorkákban sem, akik levedlették a bőrüket azért, hogy másokét viselhessék. De a szellemekről nagyon is hamar megtanultam, hogy igaziak. -

Tudok egy még jobbat - szólt Temple, amikor a gazokon

átgázolva igyekeztünk a temető kapujához. - Egyszer randiztam egy louisianai sráccal, akinek a nagyanyja jártas volt a voodoo-ban. Azt mondta, hogy amikor fiatal nő volt, egy befolyásos papnő zombivá varázsolta az öccsét. A helyi halottkém halottnak nyilvánította, ezért megtörtént a temetés. Évekkel később a nővér New Orleansban látta ugyanazzal a papnővel a testvérét. A nő kiásta és rabszolgaként tartotta, a fiú családja pedig végig halottnak hitte a fiút. -

És mi történt vele?

-

A nővére csak annyit tudott, hogy még mindig a papnővel volt.

-

És miért nem hívta a rendőrséget?

-

A hatóságok semmit sem tudtak volna tenni. A nővér sem

tudott volna mit tenni, mert a papnőnek túl nagy volt a hatalma. -

De ezt te nem hiszed el, ugye? Te nem, Miss Szkeptikus -

kérdeztem. -

Persze, hogy nem hiszem el. A baj az, hogy ő elhitte. És úgy

tűnik, az öccse is. Amennyire én ismerem a vudut, a mágiát és a varázslást... mindegyik ugyanolyan átverés, és az erősségük a

A

PR Ó FÉT A

239

misztérium és a rábeszélés. Az emberek szeretik azt hinni, hogy sikerül megszerezniük az elérhetetlent, legyen az szerelem, jómód vagy védelem az ellenségükkel szemben, néhány hatékony varázsige és ráolvasás elmormolásával. Ezért szórják el az utolsó pénzüket is varázsitalokra és gonoszűző gyertyákra. - Temple elhallgatott, míg kinyitottam a kaput. - Ez a férfi, akiről meséltél, Darius Goodwine nekem úgy tűnik, hogy csak játszik veled. Egy okos szélhámos számára egy aprócska kétely is elegendő ahhoz, hogy befurakodjon. -

De ha nem rendelkezik valódi erővel, akkor miért tud be-

folyásolni? -

Az elme mindenek fölött. Akárcsak az a sok kellemetlenség

Ona Pearl Handyvel. Csak elhintett egy kis gyanút, a többit pedig mi csináltuk magunknak. Nevezd a sugallat erejének vagy önbeteljesítő jövendölésnek. Tudatalatti állapotban az elme képes befolyásolni az érzéseket. Ezt te is tudod. -

A tejüveget nem csak beképzeltem. Láttam a vért.

-

Igen, ez elég zavaros - szólt egyetértőén Temple. - Máskor is

mezítláb szoktál kimenni? Vagyis ez amolyan megszokás? -

Nem tudok semmiféle megszokásról, de mindenesetre szo-

katlan. -

O tudná, hogyha ő figyeltetett téged. Ez a férfi valamiért

egyértelmű fenyegetésnek lát téged. És most fölényben akar lenni. -

Mit csináljak?

-

Ha igazi hívő, akkor menj el egy gyógyítóhoz, és vegyél ma-

gadnak védelmet. Az elme mindenek fölött mindkét irányban működik. De ha csak egy kuruzsló, akkor csak annyit tehetsz, hogy résen leszel. Tartsd nyitva a szemed és a füled. És az isten szerelmére, ne mászkálj mezítláb! Ha pedig valami igazán fenyegetőt tesz, hívd a zsarukat. Vagy Devlint. Azt hiszem, örömmel kezelésbe venné a pasast.

*240

A MANDA S TEVENS

Igen, és talán ez a legnagyobb félelmem. Hogy Devlin mit szándékozik tenni Darius Goodwine-nal... A nap hátralevő részében megtisztítottam a sírköveket. Az unalmas feladat közben órákon át csak guggoltam és térdeltem, így az évek során igencsak kifejlődtek a lábizmaim. Ezt a fajta munkát sosem javasoltam amatőröknek, mert még a legfinomabb mozdulatok is megsérthették a régebbi köveket. A felszín minden egyes tisztítással vékonyabb lett, ezért idővel már a sírkő megőrzése, és nem a felújítása volt a cél. Azokban a temetőkben, ahol van víz, ott is csak ritkán használok ionmentes tisztítószereket,

inkább hagyományos

módszerekkel

dolgozom, mint például lágy sörtéjű kefével, szivaccsal, kaparóval és rengeteg türelemmel. Mindig a sírkő hátulján és alján kezdem, hogy ne legyen csíkos, és ha egyszer már belemerültem a feladatba, akkor csak úgy repül az idő. Ma folyton előkaptam a telefonomat, hogy megnézzem, hány óra. Korábban felhívtam Tóm Gerrity irodáját, és hagytam neki üzenetet. Amikor néhány perccel később visszahívott, úgy tettem, mintha potenciális ügyfél lennék, akinek szüksége van a szolgálataira. Ha tudta volna, hogy ki vagyok, biztosan nem hív vissza. Azt mondta, hogy szinte egész nap házon kívül lesz, de késő délután visszamegy az irodába, ezért azt javasolta, hogy hat óra körül nézzek be. Fogalmam sem volt, mit kell csinálni egy ilyen megbeszélésen, és hogy mit mondok majd neki, ha ott leszek. Nem kérdezhettem meg tőle szemtől szemben, hogy mi baja dr. Shaw-val, és azt sem mondhattam, hogy a Fremont család barátjaként keresek magánnyomozót. Gerrity látott már az irodájában múlt tavasszal, tehát, ha a nevemre nem is emlékszik, nagy esély van rá, hogy abban a pillanatban, amint belépek az ajtón, megismer. És akkor a Devlinhez fűződő kapcsolatomra is

A

241

PR Ó FÉT A

emlékezni fog, a kettő együtt pedig - nem beszélve a Darius Goodwinenal való ismeretségemről - biztosan nem fogja együttműködésre sarkallni. A sírkő elejéhez közeledve benedvesítettem a követ a pumpás permetezővel, amit az autóból vettem elő, és lekapartam a zuzmókat. Közben több tucat ötlet kavargott a fejemben, de valahogy egyik sem tűnt nyerőnek. Lehet, hogy jobb lenne a sorsra bízni, döntöttem el. Biztos megvan az oka, amiért Fremont pont Gerrityhez küldött. Elvégre Prófétának hívták, és talán vele együtt a jövendőmondó képessége is visszatért a halálból. Eszembe jutott a vér, amit Isabel Perilloux kezén látott, de ez nem róla szólt. Most Tóm Gerrity volt a lényeg. Mi lenne a legrosszabb, ami történhet, ha elmegyek hozzá? Kidob? Végül is nem pont ezt tette legutóbb, amikor megjelentem az irodájában? Folyamatosan járt az agyam, de közben a munkámmal is jól haladtam. A nap végére már számos lenyűgöző felirat bukkant elő nagy örömömre. Amikor az utolsó sírkövet is letisztítottam, egy horgonyra lettem figyelmes, ami legalább olyan régi volt, mint a katakombák. A tengerészek

sírkövén

lévő

horgonyok

reményt

és

kitartást

szimbolizáltak, de régen sokszor álcázott keresztként szerepeltek, hogy titkos találkozóhelyekre vezessék a szerencsétleneket és üldözötteket. Aznap új értelmet nyert a jel, hiszen rádöbbentett arra, hogy az ártalmatlan horgonynak - vagy a madáréneknek - biztosan van rejtett jelentése. Négy órakor összeszedtem a felszereléseimet és szerszámaimat, és otthagytam a nagy vizeskannákat, hogy ne kelljen ide- oda cipelnem őket. Temple végzett az exhumált sírok megvizsgálásával, ezért már kora délután elment. Ezzel be is fejezte a munkáját, és innentől kezdve egyedül dolgozom a temetőben.

*242

A MANDA S TEVENS

Jó hír, hiszen úgyis annyi mindenen kell elmélkednem a napokban. Viszont annál kevesebb időm volt az Oak Grove temető múltján és jelenén rágódni. Amikor becsuktam a kaput és hátat fordítottam a temetőnek, megremegtem. Nem néztem hátra, helyette inkább végigfürkésztem az erdő szélét, hátha látok valami mozgást a fák között. A nap alacsonyan járt, de még mindig nagyon világos volt. Semmi okom a félelemre, gondoltam. És mégis... ott volt. Próbáltam elhessegetni a nyugtalanságomat, miközben az úthoz vezető elgazosodott ösvényen bukdácsoltam. A képzeletem csúf játékot űzött velem, mert hirtelen mintha lépéseket hallottam volna a hátam mögül. Természetesen nem volt ott semmi. Túl korán lett volna a szellemekhez. Ahogy az árnyékokban élő más lényekhez is, amelyek csak sötétben merészkedtek elő. Bepakoltam a cuccaimat a terepjáróba, majd beültem a kormány mögé és beindítottam a motort. Azaz csak akartam, mert egy halk és vészjósló kattanáson kívül semmi sem történt. Az akkumulátor lemerült, ami teljességgel lehetetlennek tűnt, hiszen vadonatúj volt. Kinyitottam a motorháztetőt és ellenőriztem a kábeleket, majd egy fakaparóval letisztítottam a csatlakozókra száradt fehér korróziót. Visszaültem az autóba, és újra megpróbálkoztam a beindítással. A motor azonnal beindult, én pedig megkönnyebbülve felsóhajtottam, majd kipattantam, hogy lecsukjam a motorháztetőt. Megkerültem az ajtót, hogy visszaüljek, amikor megláttam egy bogarat a cipőmön. Lehajoltam, hogy közelebbről is megvizsgáljam. Az álmomban látott kerek és hatalmas bogarakhoz képest ennek lapos teste volt, és egy halványsárga tányérszerű sisak virított a fejénél. A karom és a tarkóm is tiszta libabőr lett, ahogy lepöcköltem

A

PR Ó FÉT A

243

magamról. Ha nem lett volna a múlt éjszakai álmom, akkor nem estem volna kétségbe a bogártól. Kiskorom óta enyhe arachnofóbiában szenvedek, de a bogarak sosem zavartak, még a nagy csótányok sem, amelyek főleg a délkeleti parton honosak. Azon tűnődtem, hogy a bogár figyelmeztetés vagy inkább jel-e. Egy rejtett jelentőségű kis csúszómászó. Gyorsan beszálltam az autóba és bereteszeltem az ajtókat, miközben izgatottan körbenéztem. Kezdek nevetséges lenni, gondoltam. Egy rémálom miatt félek a bogaraktól? Egyetlen racionális gondolat sem tudott meggyőzni arról, hogy a cipőmön mászó bogár a véletlen műve volt. Többé nem hittem az univerzumban és a mindennapokban előforduló egybeesésekben. Mindennek megvolt az oka, és őszintén tartottam attól, hogy a jelenlegi egybeesés a halálomat harangozta be.

Egyenesen hazamentem, kivittem Angust egy rövid sétára, aztán lezuhanyoztam, felöltöztem és újra útra keltem. Valahol jó volt, hogy volt egy feladatom, mert legalább nem gondoltam az átkozott bogárra vagy, ami még rosszabb, nem azon aggódtam, hogyan tervezi Devlin megállítani Darius Goodwine-t. Rendíthetetlenül állította, hogy a Dariusszal való veszekedésének semmi köze nem volt Mariamához, de én nem hittem neki. Dariust és Mariamát testvérként nevelte a nagymamájuk, Essie, ezért egészen biztosan közel álltak egymáshoz. Róbert Fremont szerint a közösségből többen is tabuként kezelték Devlint a származása és a háttere miatt, és cseppet sem lepődnék meg azon, ha Darius lett volna az, aki tönkretette a hírnevét. Az egyetemen elért lenyűgöző eredményei ellenére a mágiával és a misztikummal azonosult, és Essie tanításai után helyi gyógyítóként egy afrikai sámán mellett dolgozott és tanult Ga- bonban. A szürke por Charlestonba való behozatalával azonban a törvény rossz oldalára került. Egy rendőr feleségeként Mariama nyilvánvalóan érezte, hogy döntenie kell. Természetesen mindez csupán a feltételezéseken, a kimerültségen és a túlzott képzelőerőmön alapult. Emlékeztettem

magam, hogy talán jobb volna azon elmélkedni, hogyan tudnék közelebb férkőzni Tóm Gerrityhez. Ahogy átküzdöttem magam a forgalmas Calhounon, ismét azon töprengtem, hogy mit mondjak neki. Kellett egy indok a látogatásomra, ami kicsit konkrétabb Fremont heves állításánál. Apropó, Róbert Fremont. Hol van? Azt mondta, a közelben jár majd, ha szükségem lesz rá, de akkor miért nem ölt alakot, hogy segítsen kidolgozni egy tervet? O rendelkezett több tudással evvel kapcsolatban, de igencsak keveset tett azért, hogy irányítson vagy tanácsot adjon. Sosem próbáltam szellemet idézni - távol álljon tőlem -, de most minden

erőmmel Fremontra koncentráltam abban reménykedve, hogy az energiaáramlat elvezeti hozzám. Háromszor hangosan is kimondtam a nevét, de nem használt. A

PR Ó FÉT A

Lehet, hogy nem tudott átjönni a téren, de az is lehet, hogy szándékosan nem vett figyelembe, habár ez azért lett volna furcsa, mert az egész nyomozás az ő ötlete volt. Neki fontos, hogy továbbléphessen. Amikor odaértem Gerrity utcájához, már kellőképpen ideges voltam. Persze ennek a kevés alváshoz is köze volt. Vettem néhány mély levegőt, és kerestem egy parkolóhelyet. A szegényes környék régen szép lakóházakkal teli rész volt, de a befektetők kegyetlenül leromboltak néhány bájos régi otthont. Most jelentéktelen szörnyűségek sorakoztak az egyre kevésbé elegáns, megereszkedett verandájú és régóta elhanyagolt kertű viktoriánus stílusú házak mellett. Gerrity irodája egy régi, egyszintes deszkaburkolatú házban volt, amely valószínűleg évtizedek óta nem látott friss festéket. Az épülethez közel nem találtam parkolót, így egy háztömbbel odébb álltam meg, majd ránéztem az órára. Majdnem fél órával korábban érkeztem, ezért úgy döntöttem, hogy inkább a zárt autóban várok, mint az irodája előtti koszos folyosón. Kényelmesen elhelyezkedtem, de kicsit elálmosodtam a szélvédőn bekandikáló napsugaraktól. Nálam volt dr. Shaw könyve, és kinyitottam a könyvjelzőnél. A szemhéjam elnehezedett, és csak azt vettem észre, hogy újra és újra ugyanazt a részt olvasom: A Sea hlanden és a Georgia-Karolina part mentén élő régi mágusok körében a jövendölés igen magas tudásnak számított, ahogy az álomfejtés és a természetben lévő előjelek felismerésének képessége is. A városiasítás támadásával az ómenolvasás halott művészetté lett, de a jövendölés erős maradt, ahogy a hagyományos módszerek, a tealevelek olvasása és a „csontok vetése” is. A jóslások alatt mindig használtak gyertyát, és néha egy pohár vizet is. Bizonyára elaludtam egy időre, mert egyszer csak kinyílt a szemem. A könyv kicsúszott a kezemből, és amikor lehajoltam, hogy felvegyem, ránéztem az órára. Csak tíz percet szunyókáltam, de úgy döntöttem, hogy elindulok és elsétálok Gerrity irodájához. A rövid alvás felfrissített, és már nem is aggódtam annyira a találkozó miatt. A környék meglehetősen lepusztult volt, de az utóbbi időben történtek ellenére sem éreztem magam rosszul egyedül. Még világos volt, és élénk forgalom. Ettől függetlenül zsebre tett kézzel sétáltam úgy, hogy a telefonon és a gázsprayn is

245

rajta volt az ujjam. Rábólintottam néhány gyalogosra az utcán, de egyikük sem vett észre. Ez jó, gondoltam. Ha beleolvadok a környezetembe, kevésbé vagyok sebezhető.

*246

A MANDA S TEVENS

Amikor bekanyarodtam Gerrity utcájának sarkán, megláttam egy parkoló autó mellett álló másik autót az épület előtt. Ahogy megjelentem, elindult, és a hátsó ablak legördült. Egy másodpercre azt hittem, hogy egy topáz szempár csillan meg a homályban. Riadtan az autó után néztem, de az befordult a sarkon és eltűnt. Azonnal visszatért az ijedelmem. Igazából nem láttam semmit, de a pillanatnyi pánikom beigazolta, hogy milyen ideges voltam az elmúlt napokban. Megpróbáltam kiverni a fejemből a rossz gondolatokat, és beléptem az épületbe. Az előcsarnok ugyanolyan volt, mint amikor néhány hónapja ott jártam. Pár műanyag székkel kiegészítették a bútorokat, és ha ez egyáltalán lehetséges, a szőnyeg még nyomasztóbb volt, a velencei redőny pedig petyhüdten lógott. Nem hiszem, hogy az utóbbi hónapokban felmosórongy vagy portörlő érintkezett a hellyel. Olyan dohos szag terjengett odabent, mintha egy régi padláson jártam volna, és nem tudtam nem észrevenni az épületben uralkodó síri csendet. Gyanítottam, hogy az apró irodák többsége üresen állt, a működő cégek pedig már öt órakor bezárták az ajtajukat. Az első emeleten a folyosó végéig sétáltam, mert tudtam, hogy ott van Gerrity szobája. Az ajtó zárva volt, de még mindig volt néhány perc hat óráig, így lehet, hogy odabent tartózkodott. Bekopogtam az ajtón, és vártam. Mozgást hallottam, ezért hangosabban kopogtam, vártam egy-két percet, majd elfordítottam a gömbkilincset. Elfordult a kezemben, így hát kinyitottam az ajtót, és a küszöbről belestem a homályos szobába. Egy magányos gyertya égett a földön, a lángja vadul pislákolt a nyitott ablakon beáramló hűvös huzattól. Nem volt nyitva, döbbentem rá hirtelen. Betörték. Láttam a földön heverő üvegszilánkokat és valamit... ami a szilánkok között mozgott. Azt hittem, hogy csak a visszatükröződő gyertyaláng az. Tekintetem az asztalra tévedt, ahol a papírok úgy csapkodtak, mint a madárszárnyak egy felfordított üvegpohár alatt. Nyilvánvaló volt, hogy valami nincs rendben. Tudtam, hogy ki kellett volna hátrálnom, és el kellett volna hagynom az épületet, amilyen gyorsan csak lehet... Darius Goodwine ujjlenyomata mindenütt ott volt az irodában. Mi más magyarázta volna a gyertyát? És a törött ablakot? És a szobában terjengő kénszagot?

Mi más magyarázná a hirtelen rám törő letargiát? Ekkor eszembe jutottak az autó hátsó üléséről ragyogó szemek, és rögtön A

PR Ó FÉT A

tudtam, hogy szándékosan csaltak oda. Nem Róbert Fremont szelleme tette, hanem egy olyan ember, aki képes betörni az álmaimba. Az első pillanattól kezdve Darius Goodwine irányított mindent. Azt még nem tudtam, miért, de valami köze volt Devlinhez. És most már hozzám is. Az ösztönöm azt súgta, hogy menjek el, de ehelyett beléptem a szobába. Még Gerrity nevét is kiabáltam, habár olyan kicsi volt a hely, hogy nem is tudom, hová bújhatott volna. Odamentem az asztalhoz, a mozdulataim már-már álomszerűek voltak. Az üvegpohár alatt egy bogár bóklászott. Mintha észrevette volna a jelenlétemet, mert egyszer csak vad rohangálásba kezdett, és próbált felmászni börtöne üvegfalán, de csak hanyatt esett a papírokra. A hátára zuhant bogár kétségbeesetten kapálózott, és ugyanazt éreztem, mint a cipőmön lévő bogárnál, hogy biztos egy újabb előjelről - sőt talán figyelmeztetésről - lehet szó, csak nem tudtam értelmezni. A pohárért nyúltam, hogy szabadon engedjem a bogarat, és akkor láttam meg Tóm Gerrityt az íróasztala mögött, a földön. Legalábbis azt hittem... hogy Gerrity az. A férfi arcát egy mozgásban lévő sötétség fedte. Nem láttam sem vért, sem sebet, de a bogarak nem hiába voltak ott. Vonzotta őket a halál, és rémülten néztem, ahogy ki-be másztak a hulla szemén és száján, és bele sem akartam gondolni abba, hogy mit esznek. Üvölteni akartam, de egy hang nem jött ki a torkomon. Az ujjaimat sem tudtam rávenni arra, hogy bepötyögjék a segélyhívó számát. Csak álltam, mert valami teljesen lebénított, ahogy bámultam a nyüzsgő tömeget. Akkor jöttem rá, hogy mi tartott fogva. Egy illat szállt a levegőben, de olyan gyenge volt, hogy azt hittem, a képzeletem játszik velem. Nem egy meggyújtott gyufa kénes maradványát vagy a halál édeskés szagát éreztem, hanem valami sötétet és pézsmaillatút. Próbáltam beazonosítani, de a törött ablakon beáramló szellő máris felkapta az illatot, és nyomában csak a felkúszó rettegés maradt, hogy valaki, akit ismerek, csupán néhány másodperccel előttem járt az irodában. A folyosón óvatos léptek közeledtek, és hirtelen megreccsent alattuk a padló. Ijedten megfordultam, mert biztos voltam benne, hogy Gerrity gyilkosa

247

bármelyik percben kinyithatja az ajtót és megláthat, ahogy a hulla fölött ácsorgók. Eszembe sem jutott, hogy az elkövető már réges-rég elhagyta az *248

A MANDA S TEVENS

épületet. Túlságosan beleéltem magam az egészbe ahhoz, hogy racionálisan tudjak gondolkozni. El kell bújnom, de hová? Nem volt sem vécé, sem fürdőszoba. Csak egyetlen ajtó, egy kijárat, kivéve a betört ablakot. Az üvegszilánkok csak úgy ropogtak a lábam alatt, ahogy kinéztem az ablakon. Egy perem futott végig az épület oldalán, de onnan egy egész emeletnyit kellett volna leugrani, hogy földet érjek. Összevissza forogva pásztáztam az irodát. Az egyetlen lehetséges rejtekhely az íróasztal mögött volt, de akkor át kellett másznom a hullán. A lépések egyre csak közeledtek. Hallottam a padló recsegését az ajtó előtt. Borzongva négykézlábra vetettem magam, odamásztam a keskeny nyíláshoz, és az asztal hátuljának préselődtem. Gerrity egyik karja éppen mellettem volt, ezért inkább összekuporodtam, hogy ne kelljen hozzáérnem. Felhúztam a térdem, és még levegőt is csak nagyon óvatosan vettem, amikor kinyílt az ajtó. Egy pillanatra minden elhallgatott, majd egy nejlonzacskó zörgésére lettem figyelmes, amit az asztal felé közeledő lépések követtek. Semmit sem láttam az idegenből, de Gerrity teste megmozdult, és akkor jöttem rá, hogy el akarja vinni. A karja rám esett, és vele együtt egy bogár is, ami azonnal felmászott a lábamon, engem pedig nyomban kivert a víz. Ahogy a kéz távolodott tőlem, megcsillant egy ezüstlánc a halott férfi ujjai körül. Egy medál lifegett a végén. Rögtön felismertem. Megjelent előttem a kép, amikor utoljára láttam Devlin meztelen mellkasán. Gyorsan elhessegettem a képet, rátettem az egyik ujjam a medálra, és leszorítottam a földre. Amikor Gerrity gyilkosa ráhúzta a testet a nejlonzacskóra, a medál ottmaradt.

Miután a gyilkos távozott a testtel, Gerrity asztala mellől felhívtam Devlint. Nem érdekelt, hogy azt mondta, ne értesítsem. Nem érdekelt, hogy az ő medálját találtam meg a férfi ujjaira csavarodva. O volt az egyetlen, akit látni akartam, és aki képes volt lecsitítani a bennem tomboló hisztériát. Erős karja abban a pillanatban ellenállhatatlannak tűnt. Devlin nem vette fel a telefont, ezért hagytam neki egy igencsak zavaros

hangüzenetet, majd letettem. Ez meglehetősen gyáva húzás volt tőlem, de nem tudtam rávenni magam arra, hogy elhagyjam a búvóhelyemet. A bénultságom A

PR Ó FÉT A

végül is hasznosnak bizonyult, mert a gyilkos - vagy valaki - visszatért Gerrity irodájába. Nem egyszer, hanem kétszer. Az asztal mellett kuporogva reszkettem a félelemtől és émelyegtem az undortól, amikor egy másik bogár felmászott a karomon, és egyre közelebb jött az arcomhoz. Végül nem bírtam tovább és lepöcköltem. Hallottam a koppanást, ahogy a páncélja földet ért, és utána meg mertem volna esküdni rá, hogy az apró lábak tipegését is. Ahogy a gyilkos járkált a szobában, újabb hangokra is figyelmes lettem. Papírzörgésre. Egy irattartó fiók fémes hangjára, ahogy kinyitották és becsukták. Egy türelmetlen légzésre. Majd a visszavonuló lépések visszhangzására. Tovább vártam. Nem tudom, mennyi idő telt el addig, amíg összeszedtem a bátorságomat, és előbújtam a rejtekhelyemről. A hulla eltűnt, a bogarak eltűntek, a gyertyát pedig elfújták. Nyoma sem volt erőszaknak, ezért egy pillanat erejéig már azt hittem, hogy csak álmodtam az egészet. Csakhogy a lábamban és a hátamban lévő görcs nagyon is igazi volt. Próbáltam nagy levegőket venni, hogy megnyugtassam magam, majd átosontam a szobán, és hallgatózni kezdtem lépések vagy bármilyen olyan hang után, ami veszélybe sodorhatna. Fogalmam sem volt, mitől féltem volna jobban - ha a szobában maradok és elbújok, vagy ha kimenekülök az előcsarnokba, és onnan a szabadba. Azt sem tudtam, hogy Devlin megkapta-e az üzenetemet, és komolyan eljátszottam a gondolattal, hogy felhívom a segélyhívót. Ám egy apró dolog, vagyis a medál, nem hagyott nyugodni. Devliné nem volt egyedi. A Koporsó és Karom Titkos Társaság valamennyi tagjának volt olyan amulettje. És mégis. .. valahonnan tudtam, hogy a kezemben lévő Devliné. Nem tudtam - és nem is akartam találgatni -, hogyan került Tóm Gerrity kihűlt, élettelen ujjaira, hacsak a halála előtt le nem tépte Devlin nyakáról. Nem akartam kételkedni benne. Nagyon is jól ismertem Devlint. Megvoltak a titkai, és az isten tudja, milyen sötét múltja is, de nem volt gyilkos. Erre az életemet is feltettem volna. Kiléptem a folyosóra és a lépcsőhöz igyekeztem, majd ismét megálltam hallgatózni. Lépést hallottam? Vagy halk ajtócsapódást? Valahol az épületben megreccsent a padló. Azt nem tudtam, hogy a hang

249

mögülem vagy előlem jött-e, de nem is akartam kideríteni. Az adrenalin és a pánik leűzött a lépcsőről, majd hirtelen megtorpantam, amikor egy alak jelent *250

A MANDA S TEVENS

meg az előcsarnokban. Bizonytalanul álltam a lépcsőn, nem tudtam, hogy felvagy lemenjek, vagy inkább az ajtót célozzam meg. Amikor az árnyék előrébb lépett, láttam, hogy Devlin az. A lépcső alján állt, talpig feketében, és csak bámult rám. -Amelia? Azonnal a karjaiba vetettem magam, ő pedig zavartan elkapott az egyik karjával és hagyta, hogy megízleljem a melegét egy pillanatra, majd lágyan eltolt magától. Én nem akartam menni, ezért szemtelenül belekapaszkodtam a dzsekijébe. Örökre be akartam fészkelni magam az izmos mellkasba, hadd szívjam magamba az illatát, a titkok és mágneses erők sötét keverékét, ami csakis az övé volt. Végül sikerült összeszednem magam. Hála az égnek, hogy megkaptad az üzenetem - mondtam zihálva. Tekintete a lépcsőre irányult, és még a piszkos ablakokon beszűrődő gyér fényben is láttam a szemében lévő sokatmondó tanácstalanságot, ahogy a felettünk lévő sötétet fürkészte. Borzongva követtem a tekintetét. Mennünk kellene. Az unszolásom nem járt sikerrel, mert először megvizsgálta a lépcsőfordulót, aztán az arcomat, majd behúzott abba a sötét sarokba, ahonnan előbukkant. Érintése lágy és megnyugtató volt, de én vissza akartam bújni a karjaiba, hogy a szívünk egyként dobogjon. Még soha nem hatott így rám a jelenléte. Még sosem volt annyira szükségem rá, mint akkor, mégis valami nem stimmelt a viselkedésével. Kívülről tökéletesen uralta a helyzetet, nyugodtan és elegánsan, mint mindig, de éreztem a feszültségét és egy óvatosan elfojtott ingerültséget, ami a zsebemben heverő ezüstmedált juttatta az eszembe. Pontosan nem tudtam, hogy akkor és ott miért nem vettem elő és mutattam meg neki. Devlin halkan beszélt, hangja mégis visszhangzott a sötétben, ami még egy adag adrenalint nyomott az ereimbe. Jól vagy? Igen, de... el kell tűnnünk innen. - A hangom furán csengett. Keze felcsúszott az alkaromig. Mondd el, mi történt. Gyorsan.

De lehet, hogy még odafent van - suttogtam idegesen. - Mennünk kell. Devlin nem eresztett. Nyugodj meg, és mondd el, mi történt!

A

PR Ó FÉT A

Tóm Gerrity meghalt - mondtam. Az ujjai belemélyedtek a húsomba, de amikor összerezzentem, gyorsan elengedett. Honnan tudod? Én találtam meg a holttestét nemrég az irodájában. Legalábbis... azt hiszem, Tóm Gerrity volt. Az arca tele volt bogarakkal. Bogarakkal? Miről beszélsz? Rovarokkal. Tudom, hogy furcsán hangzik, de láttam. Devlin összevonta a szemöldökét. Biztos vagy benne, hogy nem álmodtál vagy hallucináltál? Teljesen éber voltam, és tökéletesen magamnál vagyok most is. Mondom, a teste tele volt velük. - Kirázott a hideg. - Az egyik bogár egy pohárban raboskodott, és szerintem ez egy üzenet vagy figyelmeztetés volt. Szerintem Darius azt akarta, hogy én találjam meg a testet. Darius? Itt volt? - A Devlin arcát elöntő érzelmet látva megfagyott a vérem. Habozva így szóltam: Nem láttam, de egész éjjel bogarakról álmodtam, és a cipőmön is láttam ma egyet. Most meg ez... - Elhallgattam és vadul pislogtam, hátha Darius ott ólálkodik a sötétben. - Biztosan egy jel volt, nem gondolod? Milyen jel? Nem tudom. Talán a saját halálomé. Devlin kicsit megrázott. Ne csináld ezt! Ezzel magadhoz engeded. Tudom, de annyira féltem. Devlin még mindig nem engedte el a karomat, de már valahol egészen máshol járt az esze. Elnézett mellettem, mintha maga elé akarta volna képzelni a hallottakat. Amikor elindult a lépcső felé, elkaptam a karját. Hova mész? Körbe kell néznem. Gerrity nincs itt. Elvitték a testét. Bebugyolálták egy nejlonzacskóba, és elvonszolták.

251

Meddig voltál odafent? - Devlin hangjában volt némi él, amit nem nagyon tudtam hova tenni. *252

A MANDA S TEVENS

Tizenöt-húsz percet. Talán többet. Teljesen elvesztettem az időérzékemet. Amikor megérkeztem, még nappal volt, de közben lement a nap, most pedig már hajnalodott, és Devlin kísértete nemsokára felbukkan. Lázasan kerestem a mögötte megjelenő fenyegető villanást. Hirtelen elkomorodott az arca. Miért jöttél ide egyáltalán? - kérdezte szigorúan. Kicsit meglepett a hangsúlya. Ez számít? Szerintem most inkább menjünk innen. Igen, számít. Azt állítod, hogy meghalt egy férfi. A rendőrség tudni akarja majd, hogy mit csináltál itt. De te vagy a rendőrség. Egyelőre — felelte. Ezt hogy értsem? Csak mondd el, hogy mit kerestél itt. Az igazat akarom hallani. Fontos. Azért jöttem, hogy Gerrityvel beszéljek. Miről? Vettem egy nagy levegőt. Ez egy hosszú történet. Zsarolással kapcsolatos... Devlin hitetlenkedve fürkészett. Honnan a fenéből tudsz te a zsarolásról? Hátraléptem és gyanakvóan kémleltem az arcát. Kihallgattam egy Gerrity és dr. Shaw közötti beszélgetést. Mindent elmondok róla, de... kimennénk innen először? - kérdeztem idegesen körbenézve. - Ha most nincs itt, attól még bármikor visszajöhet. Biztos vagy benne, hogy a gyilkos férfi? Nem, de akárki is az, nem esett nehezére megmozdítani a testet. Devlin átkarolt. Láttál valamit? A cipőjét? A ruháját? Vagy bármit? Semmit sem láttam. Elbújtam az íróasztal mögött. Hála az égnek! - mondta még mindig azon a szigorú hangon. - Hol parkolsz? Egy bizonytalan mozdulattal így feleltem: Egy tömbbel arrébb. Menj oda - mondta Devlin. - Szállj be az autódba, zárd be az ajtókat, és menj

egyenesen haza. Senkinek se beszélj erről. Te mit fogsz csinálni? Devlin felnézett a lépcsőre.

A

PR Ó FÉT A

El kell intéznem néhány dolgot odafent. Nem hívsz segítséget? — kérdeztem naivan. Devlin elgondolkodott. Majd ha szükségem lesz rá. Egy perce még azért könyörögtem neki, hogy menjünk, erre most aggódva megkérdeztem: Nem maradhatnék inkább veled? Azt mondtad, nem biztonságos itt neked. De tanú vagyok. Te mondtad, hogy a rendőrök kérdezősködni fognak. Akkor nem, ha teszek róla, hogy ne tegyék. Komolyan aggasztott a hangsúlya, jéghideg borzongás futott végig a hátamon, és megint megérintett az a félelem, amit azóta éreztem, hogy megláttam a lépcső alján. Te már tudtál Gerrity haláláról? Devlin rám nézett. Ezt miért kérdezed? Beleharaptam az ajkamba, hogy elnyomjam a bennem lévő gyanút. Olyan gyorsan ideértél, ráadásul meg voltál lepve, hogy itt találtál. Most meg hirtelen el akarsz küldeni. - Megfogtam a karját. - Nem is kaptad meg az üzenetemet, igaz? Nem azért jöttél. Menj haza, Amelia. Mit hallgatsz el előlem? - suttogtam. Menj haza és várj meg. Jövök, amilyen gyorsan csak tudok. Devlin hátralépett, és a kezem lecsúszott róla. Ha ezt akarod. Ezt. - Sötét tekintete beleégett az enyémbe. - Szeretném, ha elmennél. Szeretnélek biztonságban tudni. Ez lett volna a tökéletes idő arra, hogy megmutassam neki a Gerrity irodájában talált medált, de inkább nem szóltam semmit. Féltem a saját gyanúmtól. Ahogy néztem, míg felment a lépcsőn, úgy kellett visszatartanom magam attól, hogy kövessem. Nem akartam bajba sodorni, ezért megtettem, amit kért. Úgy döntöttem, hazamegyek és tűkön ülve várom.

253

Félúton a kocsim felé megláttam, hogy a karját fogó kezem csupa vér lett. Néhány perccel később, még a terepjárómban ülve is a vért bámultam. *254

A MANDA S TEVENS

Vajon Devlin vére volt a kezemen? Csak az lehetett. Gerrity irodájában nem láttam vért, és én sem sérültem meg. Habár az is lehet, hogy észre sem vettem, amikor összekentem magam. De mi van Devlin furcsa viselkedésével, és miért ért olyan gyorsan oda Gerrity irodájához? Ha nem az őrült könyörgésem hozta oda, akkor mi? Túl sok kérdés kavargott a fejemben. Össze voltam zavarodva, és a gyanúm sem hagyott nyugodni. Úgy döntöttem, hogy nem tudok mást tenni, mint hazamenni és megvárni Devlint. Bíznom kellett abban, hogy válaszokat kapok a kérdéseimre, és hogy a kétségeim is elillannak majd. Biztonságban érezve magam az autómban, átkutattam a kesztyűtartót néhány nedves törlőkendőért. Ahogy letöröltem a kezemről a vért, egy titkos mozdulatra lettem figyelmes a látómezőm szélén. Normál esetben nem mutattam volna semmilyen külső reakciót. A szellemek társaságában töltött hosszú évek igencsak megedzették az idegeimet. Persze nem mindennap talál az ember egy bogaraktól hemzsegő hullát, úgyhogy kicsit bizonytalan voltam, ezért hirtelen megfordultam. Egy szőke, csapzott hajú nő csoszogott az autó felé, ezért automatikusan az ajtózárra kaptam a kezem, pedig a rendszer már régen becsukott minden zárat, ahogy beszálltam. Nem láttam nála fegyvert, és a rongyos ruhájából ítélve a Marion Square egyik hajléktalanjának néztem. Biztos csak kéregetni akart, de az ösztönöm óvatosságra intett, amint bekukucskált az ablakon. A pislogás nélküli tekintetétől kirázott a hideg. Az írisze színtelen volt és szürkehályog fedte, pedig fiatal nő volt. Bőrét nem barázdálták ráncok, bőrszíne sápadt volt és áttetsző. Megszakadt érte a szívem. Annyira le volt soványodva, hogy azon tűnődtem, vajon mennyi ideje lehet az utcán. Eszembe jutott, amit Devlin mesélt azokról a szerencsétlen lelkekről, akik visszatértek a szürke poros utazásukról. A leírása tökéletesen illett a nőre meredten nézett, mint egy hulla, és csoszogva járt, mintha maga után vonszolt volna valamit a pokolból. Nem szellem volt. Ebben szinte biztos voltam, hacsak nem rendelkezett ugyanazzal a képességgel, mint Róbert Fremont, aki embernek tetteti magát. - Segítene? - Hangja élettelennek és reménytelennek hangzott az ablaküvegen keresztül, amitől ellenállhatatlan vágyat éreztem arra, hogy hazavigyem és

alaposan megetessem. A táskámban kutakodva találtam néhány bankjegyet, így leengedtem az A

PR Ó FÉT A

ablakot, de csak annyira, hogy átdughassam a pénzt.

Kérem, vegye el - mondtam. - Csak ennyi van nálam. A pénz érintetlenül a földre hullott. Segítene? - ismételte ugyanazon a furcsa monoton hangon. A hangja, a szeme... minden őszintén aggasztott. Ha nem pénzt akar, akkor mit? Aggódva fürkésztem a mögötte lévő utcát, miközben a telefonomért nyúltam. Megsérült? - kérdeztem az ablakon keresztül. - Hívjak valakit? Segítene? Hívom a segélyhívót... Segítene?- A nyomatékos hangsúly alig volt hallható, mégis abbahagytam a tárcsázást. Összecsuktam a telefonomat. Mit akar, mit tegyek? Küldje el. Rettegve nyeltem egy nagyot. Nem tudom, mire gondol. Tovább motyogott, majd megfordult és görnyedt háttal elcsoszogott, akár egy öreg néni. Amikor egy sötétbe burkolózott közeli házhoz ért, csak akkor láttam meg a rajta csüngő törékeny és pislákoló szellem alakját.

255

Amint hazaértem, bementem a fürdőszobába, levetkőztem és beálltam a zuhany alá. A vért már előtte ledörzsöltem magamról, de még továbbra is úgy éreztem, mintha bogarak mászkálnának rajtam. Csak pár percig álltam a forró víz alatt, mert attól féltem, hogy elszalasztom Devlin hívását. Felvettem a farmerem, a bakancsom és egy jó meleg pulóvert, majd kivittem Angust egy gyors sétára, de ezúttal nem tudtam úgy élvezni a kettesben töltött időt. Az agyam folyton Gerrity gyilkosán, Devlin medálján és az utcán lévő szegény fiatal nőn járt, aki segítséget kért tőlem. Honnan tudta, hogy hozzám kell jönnie? Ez is csak egy ajtó volt, amit figyelmetlenül kinyitottam? Visszasírtam azokat az időket, amikor Apa szabályai biztonságban tartottak, de azoknak a napoknak már régen vége. Az életem úgy megváltozott, hogy alig akartam elhinni - sőt nem akartam elhinni -, de már nem volt visszaút. Apa figyelmeztetett a kísértett férfiakkal járó veszélyekre, de még most sem voltam képes lemondani Devlinről. Túl fontos volt a számomra. O volt a mindenem. Ujjaim átfogták a zsebemben lévő medált, és a hüvelykujjammal megdörzsöltem a hűvös felszínét, mintha a talizmán valahogy összekötött volna minket. Hol lehet most?, gondoltam kétségbeesetten. Miért nem hív fel? A fák között suhanó szellő olyan volt, mint a suttogás, és egyre kisebbre húztam össze magam a pulóverem alatt, ahogy Angus mellett siettem. Eszembe jutott, milyen közelinek tűnt a szellemek világa azon az estén, amikor Devlin házához mentem. A csípős szél szokatlan volt, és a hirtelen széllökést beszenynyezte a jéghideg halál. Ugyanazt a hűvöset éreztem most is, a bőröm borsódzott a titkos szellem közeledésétől. Lehajtottam a fejem és gyorsítottam a tempón. Angus figyelmeztetően morgott és mellém húzódott, mint egy testőr. Nyugtató hangon beszéltem hozzá, miközben hazafelé igyekeztünk a sötét utcán, egy ismeretlen fantommal a sarkunkban. Makacsul követtek, mintha szellemjeleket sugároztam volna magamból. Sokáig már nem tudtam nem észrevenni őket, ahogy Róbert Fremontot és Shanit vagy azt a szegény nőt az utcán; a szellemek egyszerűen jöttek hozzám. És addig nem tágítottak, amíg nem adtam meg nekik azt, amit kértek. Valamivel később már az íróasztalomnál ültem és kinyitottam a laptopomat.

Most, hogy a Gerrity hullájával kapcsolatos sokk alábbhagyott, kissé racionálisabban láttam az egészet, és úgy döntöttem, utánanézek a bogaraknak. A

PR Ó FÉT A

Bogárképeket fürkészve hamar rátaláltam arra, amelyik a temetőben felmászott a cipőmre. Már a neve is rémisztő. Necrophila americana. Dögbogár. A Gerrity testén lévő bogarak kétségkívül dögbogarak voltak, de a hullákra inkább a döglegyek gyűlnek. Más bogarakat vagy bomlásra utaló jeleket nem láttam, kivéve azt az igencsak gyenge illatot, ami nem biztos, hogy a halál szaga volt. Utoljára akkor beszéltem Gerrityvel, amikor arról tájékoztatott, hogy egész nap házon kívül lesz. Ha öt óra körül ért vissza az irodába, akkor csak egy órája lehetett halott, amikor odaértem. Ez viszont túl korai egy rovarinvázióhoz, töprengtem. Ráadásul a gyilkos még az épületben volt. Vagy legalábbis valaki levonszolta a testet, majd visszatért, hogy átnézze az iratokat. Ha ez a valaki nem a gyilkos volt, akkor miért bugyolálta be és tüntette el a testet? Miért gyújtott gyertyát és tette be az egyik bogarat az üvegpohár alá, ha nem akart figyelmeztető üzenetet hagyni? Az álmomban lévő bogarakat kicsit nehezebb volt azonosítani, ami cseppet sem lepett meg. A képzeletem kétségtelenül létrehozott egy hibridet. A legvalószínűbb a szkarabeusz és az afrikai góliátbogár. Minél többet olvasgattam, annál jobban érdekelt a rovarfolklór és -mitológia. Biztosan jelentett valamit, hogy bogarakat láttam. Fontos szerepet játszottak a jövendölésben, és állítólag jó szerencsét és balszerencsét is hoztak, sőt, olykor a halál hírnökei voltak. A csengő hangja véget vetett a kutatómunkámnak, és végigszaladtam a folyosón, hogy kinézzek az ablakon, majd döbbenten hátrahőköltem. A látogató nem Devlin volt, ahogy reméltem, hanem Clementine Perilloux. Egy ideig azon töprengtem, hogy egyáltalán kinyissam-e az ajtót, mert nem akartam társaságot, amikor Devlin megérkezik. Az igazat megvallva Fremont Isabel véres kezével kapcsolatos látomása óvatosságra intett a Perilloux testvérek irányában. Az autóm a feljárón állt, és abban is biztos voltam, hogy az ablakban meglátott. Kinyitottam az ajtót, hogy üdvözöljem, de ő csak feszülten mosolygott. Elnézést, hogy csak így betörök. Biztos ijesztő látvány lehetek - mondta egy rakoncátlan tincset hátratuszkolva. Sosem állítanám róla, hogy ijesztő, de az biztos, hogy kicsit torzonborz volt.

257

Egy régi és buggyos tréninget húzott a leggingsére, és zilált tincsek meredeztek a lófarkából, mintha elrohant volna otthonról. *258

A MANDA S TEVENS

Semmi baj - mondtam. - De honnan tudtad, hogy hol lakom? -John küldött. Egy pillanatra elállt a lélegzetem, majd hátrébb léptem az ajtótól. Gyéré be! Nem, nem maradhatok. Sőt... - A nő elhallgatott, hogy hátranézzen a válla felett, ezért kezdtem egyre bizonytalanabb lenni. A drámai este ezek szerint még nem ért véget. — Azért jöttem, hogy elvigyelek. Tessék? Isabel házához kell vigyelek. Abban a pillanatban megszólalt egy vészcsengő a fejemben. Miért? Mert John ott vár rád. De miért van Isabel házánál? - Kissé erős volt a hangsúlyom, és láttam, ahogy Clementine összerezzen. - Bocsánat. Nem akartalak megijeszteni, csak megleptél. Tudom. És sajnálom. Miért van ott? - mondtam immár nyugodtabb hangon. Fogalma sem volt, mennyi erőfeszítés kellett a színleléshez. Nem tartotta jó ötletnek, hogy idejöjjön, és orvoshoz sem mehetett. Orvoshoz? - A. szavai rettentően megijesztettek, és a szívem egyre vadabbul dübörgött, ha csak rágondoltam a kezemen lévő vérre. — Megsérült? Mennyire komoly? — Miközben a kérdéseimmel bombáztam, a kabátomért nyúltam. Rendbe jön - nyugtatott Clementine. - Isabel mindent elintézett. Régen orvosi képzést kapott. Egyébként is, a lényeg az, hogy el kell, hogy vigyelek hozzá. Jó, de hadd hívjam be a kutyát. - Otthagytam az ajtóban, amíg behívtam Angust. Boldogan jött, mert figyelemre vágyott. Megnéztem a vizes tálját, majd visszasiettem Clementine-hez. Odakísérlek - mondtam a tornáclépcsőn lesétálva. Nem, velem kell jönnöd - szólt Clementine. - Ezt világosan megmondta. És azt is, hogy miért? Nem lenne jó, ha meglátnák ott a kocsidat. Ez roppant kalandos - mondtam bizonytalanul. Igen, és meglehetősen idegtépő - helyeselt. - Attól tartok, nem kezelem túl jól

ezeket az izgalmakat. Közülünk Isabel a szikla. Vezessek inkább én? A

PR Ó FÉT A

Csak néhány tömb, nem lesz gond - felelte, amikor beültünk a kocsiba. Reméltem, hogy elfogadja az ajánlatomat, mert a kormány mögött ülve legalább az én kezemben van az irányítás. Vakmerő dolog volt egy olyan nőben bízni, akit alig ismertem. Őszintén szidtam magam azért, hogy nem hívtam fel Devlin mobilját. Most már késő. Elindultunk, és az életem máris a kezében volt. Néztem, ahogy megmarkolja a kormányt, és rögtön eszembe jutott Róbert Fremont Isabellel kapcsolatos látomása. Olt, vagy ölni fog a közeljövőben. És mégis, ott ültem, és a testvérével száguldoztam az éjszakában. Clementine rám nézett, miközben suhantunk az utcán. Nem is tudtam, hogy ismered John Devlint. Miért nem mondtad aznap reggel a kertemben? Nem tudom. Félszeg voltam. Nem tudtam, hogyan mondjam. Ti ketten... Ez bonyolult. Vagyis nem akarsz róla beszélni? Nem, tényleg bonyolult - válaszoltam. Fogalma sem volt, mennyire. - Biztos vagy benne, hogy jól van? Ne aggódj, jó kezekben van. Egy szó nélkül elfordultam és kinéztem az ablakon. Tudtam, hogy ma történik valami - szólt Clementine, amikor lelassított egy közlekedési lámpánál. Hogyhogy? A nagymamám látott valamit a tealeveleiben ma reggel. Ritkán téved. De te nem nagyon hiszel az efféle dolgokban, igaz? Ezt sosem mondtam. Én csak nem szeretem, ha megmondják a jövőmet. Számomra kicsit félelmetes. Miért? Felhúzott szemöldökkel fürkésztem a fényeket. Elég sok furcsa dolog történt velem az elmúlt időben, ráadásul múlt éjjel meglehetősen nyugtalanító álmom volt. Szerintem ez jelent valamit. Miről szólt az álmod? — kérdezte kíváncsian. - Persze, csak ha el akarod mondani. Bogarakról álmodtam, erre most mindenhol azokat látom.

259

Clementine riadtan kémlelt. De nem léptél rá egyre sem, ugye? *260

Szerintem nem.

A MANDA S TEVENS

Az nagyon rossz előjel lenne - folytatta Clementine. - Főleg ha az otthonodban találsz egyet. De bogarak egy álomban... érdekes. Odafordultam, hogy megvizsgáljam a profilját. Érdekesen jó vagy érdekesen rossz? A bogarak jelek. Ha álmodsz egyről, az azt jelenti, hogy egy romboló erő van az életedben, és rengeteg negatív energia van körülötted. A szavai rettegést váltottak ki belőlem. És mit tegyek a romboló erővel? A nagymamám azt mondaná, hogy koncentrálj az éjszakai ténykedéseidre, hátha találsz még jeleket. Légy óvatos a váratlan utazásokkal, és különösen figyelj az egybeesésekre. Szorosabban összehúztam a kabátomat. Egybeesések? A nagymamám szerint ha sokatmondó egybeeséseket tapasztalsz, akkor azt a lelki vezetőd rendezte, és sosem szabad figyelmen kívül hagynod. Ez nem hangzik túl modernnek - mondtam. - Abban sem vagyok biztos, hogy tudom, mi az a lelki vezető. Egyesek angyaloknak nevezik őket, mások energiaként gondóinak rájuk. Néhány ember számára az ősök szellemei. - Ismét kíváncsian fürkészett. - Őszintén meglep, hogy pont te nem vagy kapcsolatban a lelki vezetőddel. Pont én? Van körülötted valami - rnondta. - Egy aura. Olyan, mint egy meleg fény. Akárcsak egy jelzőfény. Számomra nagyon megnyugtató. Eszembe jutott a Rosehill temető és az első szellem, akivel találkoztam. Nem igazán foglalkoztam az ősz hajú férfival, amióta visszatértem Asher Fallsból, ahol másodszorra is láttam, de most érdekes módon a fejemben járt. Nem tudom, miért. Apa félt tőle, ezért én is. De talán nem véletlenül jelent meg aznap. Lehet, hogy Shanihoz hasonlóan mondani akart valamit. Talán az összes szellem, akikkel találkoztam életem során, mind mondani akartak valamit, de Apa szabályai miatt nem hallgattam meg őket. Elég zavaró gondolat volt.

Clementine mondott valamit, ezért odafordultam hozzá. Tessék? Azt mondtad, mindenhol bogarakat látsz.

A

PR Ó FÉT A

Igen. Korábban a cipőmön volt egy a temetőben. Később pedig egy halott ember arcát lepték el. A cipődön? - kérdezte gyanakvóan. Igen, miért? Talán jelent valamit? Ha egy bogár átmászik a cipődön, az halálos óment jelent.

Clementine megállt Isabel háza előtt, és rögtön ránéztem az utca túloldalán lévő Parapszichológiái Tudományok Charlestoni Intézetére. A villany még mindig égett odabent, és azon tűnődtem, hogy vajon dr. Shaw egyedül van-e, vagy Layla is ott tüsténkedik mellette. A Temple-lel folytatott beszélgetésem óta nem nagyon gondoltam rá, de annak biztos volt oka, hogy láttam az America Streeten lévő kék viktoriánus házban. Nem bíztam benne, ahogy az intézetben folytatott munkájában sem, főleg mivel szoros szálak fűzték Goodwine-hoz. Még mindig nem tudtam kiverni a fejemből, hogy dr. Shaw első rosszulléte azután történt, hogy Layla felszolgálta neki a teát. Clementine leállította a motort. Valami baj van? Nem, ne haragudj. Csak elgondolkoztam. Átvágtunk az előkerten, és felmentünk a tornác lépcsőjén. Clementine kinyitotta az ajtót, majd átvezetett egy homályos folyosón a ház végébe. A fürdőszoba ajtaja tárva-nyitva állt, és megláttam Isabelt a mosdónál, ahogy éppen a kezét mosta. Ahogy elsétáltunk mellette, felnézett, és a szívdobogásom hirtelen felgyorsult, amikor a tekintetünk összetalálkozott a tükörben. O kinyújtotta a kezét, és becsukta az ajtót. A szem- kontaktusunk csupán egy másodpercig tarthatott, de azonnal elbátortalanított a tekintete. A folyosó végén Clementine kinyitott egy ajtót, ahonnan halvány fény szűrődött kifelé. A redőnyöket leengedték, hogy kizárják az éjszakát, és az egyik sarokban világított egy lámpa. Gyertyák is égtek, és meglehetősen különösen hatottak rám abban a pillanatban. Clementine oldalra lépett, hogy beengedjen, és már láttam, hogy Devlin a

261

szobában vár rám. Az ajtónyitásra odakapta a fejét, nekem pedig majdnem elállt a lélegzetem. Nem volt rajta ing. A bőrén és a szikár testén játszadozó *262

A MANDA S TEVENS

gyertyafény azonnal életre keltett bennem egy szunnyadó érzést. Le sem tudtam venni róla a szemem. Devlin az ingéért nyúlt, és akkor vettem észre a bal alkarján lévő kötést. Isabel műve, gondoltam, és azon tűnődtem, hogy a Fremont által látott vér esetleg nem Devliné volt-e. Nem akartam megsérteni. Clementine szerint ő látta el, tudtam, hogy hálásnak kell lennem, de az elsősegélynyújtás megint csak meghitt pillanatokat szerzett nekik. Clementine kihátrált a szobából, és halkan becsukta maga mögött az ajtót. Egyenesen Devlinhez mentem. Jól vagy? Csak egy vágás. Semmi komoly. A kötés már átázott. Biztos vagy benne, hogy nem kell orvoshoz menned? Isabel egészségügyi iskolába járt. Tudja, mit csinál. És most tenyérjós. Devlin megvonta a vállát. Attól még nem tud kevesebbet. Nem, természetesen nem. - Azon tűnődtem, hogy bajtársiasságot érez-e Isabellel szemben, amiért így döntött. Devlin a jogi karra járt, de ahelyett, hogy csatlakozott volna a család büszke cégéhez, inkább a rendőr-akadémiát választotta. Ebben a helyzetben kettőjükben sokkal több közös volt, mint ami kettőnkben valaha is lesz. Gyorsan emlékeztettem magam arra, hogy ez nem verseny. Legyen bármilyen múltja Isabellel, akkor is hozzám tartozik. Azt akarta, hogy ott legyek, és ez az egyetlen dolog, ami számít. Nagy nehezen belebújt az ingébe, de amikor a gombokért nyúlt, rátettem a kezem a mellkasára, és így szóltam: Hagyd! A szeme izzott, és egyszer csak magához húzott és megcsókolt. Hozzásimultam, miközben folyamatosan reszkettem. A keze a mellemhez, az ajka a fülemhez sietett. Nyelvével megérintette a fülcimpámat, majd belesúgott valamit a fülembe. Hátrahajtott fejjel élveztem a lassú és tökéletes csábítást. Egyszer csak szétrebbentünk, megfogta az arcomat és sötét tekintetével

mélyen a szemembe nézett. Van fogalmad róla, mennyire kívánlak? — kérdezte zihálva. - Nem tudom A

PR Ó FÉT A

kiverni a fejemből a házamban töltött estét. Folyamatosan rád gondolok. A vallomása egyszerre meglepett és megrémített. A szellemei még nem engedték el, és ha soha nem is fogják, akkor mi lesz? Fél életet élünk, csakis alkonyat előtt? Sóhajtottam egy nagyot. Én is rád gondolok. Devlin hátrébb húzódott. Akkor is, amikor Asher Fallsban voltál? Főleg akkor, amikor Asher Fallsban voltam. Jó - mondta, és újra megcsókolt. Most én húzódtam hátra a szellemei után kutatva. A gyertyák fénye távol tartotta őket? Vagy a zsálya és a tömjén illata? Hol vannak? Ijesztő volt a távollétük. Mit keresel? - kérdezte. Akkor sem eresztett el, amikor a válla fölött néztem át. Semmit. Csak a sok gyertyát csodálom. Isabel gyújtotta meg őket. Nem tetszett, ahogy a nevét a szájára vette. Arra emlékeztetett, ahogy az enyémet mondta, próbáltam azt hinni, hogy csak nekem tartogatta az arisztokratikus hangsúlyát. Hát nem szerencse, hogy éppen itt volt, hogy ellásson? - kérdeztem lazán, miközben cseppet sem voltam büszke a féltékenységemre. Mindig is jól viselte a krízishelyzeteket. El tudom képzelni. Ebben rád emlékeztet. Felhúztam a szemöldököm. Szerintem egyáltalán nem hasonlítunk. De csak egyszer találkoztál vele - mondta olyan csillogó szemmel, mintha szórakoztatta volna az elégedetlenkedésem. - Semmit sem tudsz róla. Azt tudom, hogy nagyon szép - vágtam rá, majd hozzátettem -, és úgy tűnik, jól bánik a kezével. Micsoda nemkívánatos tulajdonság!

263

Örültem, hogy legalább neki van kedve viccelődni. Hogy vágtad meg a karod? *264

Devlin azonnal rávágta a választ:

A MANDA S TEVENS

Figyelmetlen voltam. Még mindig engem bámult, és eltekintve a pillanatnyi idegességemtől, pont ezek jelentették a vesztemet. Ráadásul megint veszélyes vizekre eveztem, és arra vágytam, ami sosem lehet az enyém. Arra a figyelmetlenségre gondolsz, amikor betörted az ablakot az emeleten? - kérdeztem. Devlin döbbenten vonta magasra a szemöldökét. Ezt honnan tudod? Elővettem az ezüstmedált, és a tenyerébe tettem. Devlin behajtotta az ujjait, és hitetlenkedve megkérdezte: Egész végig nálad volt, ugye? Gerrity irodájában találtam. Ezért voltál az épületben? Visszamentél, hogy megkeresd a medált? Valami villant a szemében. Igen. Szóval tényleg nem kaptad meg az üzenetemet. - Elfordultam, és kissé meghökkentett a vallomása. - Miért törtél be Gerrity irodájába? Nála volt valami, ami az enyém, azt akartam visszaszerezni. Gondolom, nem a nyakláncra gondolsz. Nem. Valami sokkal veszélyesebbre. A pulzusom felgyorsult a szemében lévő csillogás hatására. Általában is rideg volt, de most olyan mértékű érzéketlenség áradt belőle, ami egyáltalán nem tetszett. Szóval betörtél. Csak úgy. Nem volt más választásom. A házát már átkutattam.

Csak csóváltam a fejem. Érzéketlen. Most én is kérdeznék tőled valamit - mondta. - Miért nem mondtad korábban, hogy megtaláltad a medálomat?

A

PR Ó FÉT A

Mert féltem. Azért, mert azt hitted, én öltem meg Gerrityt? Megfordult a fejemben — vallottam be. - De csak egy pillanatra. A ködös figyelmeztetéseid a távolság megtartására és hogy maradjak csendben, ha esetleg eltűnnél, erre most ez a titkos találkozó Isabel házában... - Tehetetlenül széttártam a karom. - Meg kell értened, milyen zavaros ez az egész nekem. Devlin körbenézett a szobában. Nem akartalak belekeverni. Azt akartam, hogy biztonságban légy. Ahhoz már késő, azt hiszem. Már akkor felégettem magam mögött a hidat, amikor nem jelentettem Gerrity meggyilkolását. De jelentetted. Nekem. Tiszta a kezed. Ezért nem is aggódom - mondtam a nemtörődöm stílusommal. - Csak azt akarom tudni, hogy jól vagy-e. Kérlek, mondd, hogy nem kell aggódnom. Ügy tűnt, mérlegelte a lehetőségeket, majd feszülten így szólt: Üljünk át oda. Átsétáltunk az ablak előtti kisebb kanapéhoz, és Devlin lehúzott maga mellé. Karját a vállamra tette, közelebb húzott, és én odabújtam hozzá. Annak ellenére, hogy mi mindenen ment keresztül az este, még mindig finom volt az illata. Lehunytam a szemem és vettem egy mély lélegzetet, hogy később, az álmaimban is emlékezzek az illatára. Azt kérdezted, hogy a baleset után elmentem-e Dariushoz - mondta. És te azt válaszoltad, hogy semmire sem emlékszel az éjszakából. Csak homályos és értelmetlen emlékeid vannak. Igen, ezt mondtam - helyeselt. - De az igazság az, hogy elmentem hozzá. Kicsit hátrébb húzódtam, hogy a szemébe nézhessek. Szürke porért. Igen. Szörnyen kétségbe lehettél esve. - Gondolatban oldalba böktem magam. Micsoda hülye megállapítás. Órákkal előtte vesztette el a feleségét és a lányát. Még szép, hogy kétségbe volt esve. Eléggé, hogy megkérje dr. Shaw-t, hogy segítsen neki kapcsolatba lépni a szellemükkel. Eléggé, hogy bevegyen egy olyan drogot, ami megállította a szívét, hogy a szellemek világába belépve

265

megkeresse őket. Devlinnek ezt az oldalát régen láttam, és eszembe jutott, hogy talán több közös van bennünk, mint gondolnám. Mi történt?

*266

A MANDA S TEVENS

Valamikor később a Chedathy temetőben tértem magamhoz - felelte komor tekintettel bámulva a gyertya lángját. Szívesen kikérdeztem volna a szürke poros utazásáról, de helyette ezt kérdeztem: És Róbert Fremont? Öt is láttad aznap este? Élve nem. Már halott volt, amikor odaértem. Lelőtték hátulról. De ezt nem jelentetted. A papírok szerint a testet másnap találták meg. Igen, nem jelentettem - válaszolta mélyen a szemembe nézve. - Nincs mentség a tetteimre. Sok olyat dolgot csináltam, amikre nem vagyok büszke. De akkor is drog hatása alatt voltam, mintha álmodtam volna. Semmi sem tűnt igazinak abból, amit láttam és tettem. És láttál... szellemeket? Devlin megdörzsölte a szemét. Nem tudom, mit láttam. Minden olyan összefüggéstelen volt. Szürreális. Ennek ellenére egy részem mégis tudta, hogy a Róbert Fremonttal történt nyilvános veszekedésem után nem lett volna jó, ha a hullája mellett találnak rám a temetőben. Ezért elmentél? Arra nem emlékszem. Ahogy arra sem, hogy hazavezettem. Mindenesetre másnap este a saját ágyamban ébredtem, és az autóm a kocsifelhajtómon parkolt. Az előtte lévő tizenkét óra teljességgel törlődött a fejemből. Ethan mondta később, hogy a rendőrök ott jártak azon a délutánon. Állítólag valaki hallotta a Roberttel zajló vitánkat. És azt, ahogy megfenyegettem. Tényleg megfenyegetted? Devlin morcosán bámulta a gyertya fényét. Mariama egyik nap azt mondta, hogy lehet, hogy elmegy. Mivel tudtam a viszonyukról, nem volt nehéz összerakni a dolgokat. Mariama ezt többnyire azért mondta, hogy provokáljon, de elvesztettem a fejem, és biztos vagyok benne, hogy ez volt a célja. Megmondtam neki és Robertnek, hogy nem érdekel, mit csinálnak, de ha megpróbálják elvenni tőlem Shanit, akkor mindkettőjüket megölöm. -Jaj, John!

Devlin nem próbált sem védekezni, sem megnyugodni. Csak megvonta a vállát. A

PR Ó FÉT A

Most már érted, miért érdeklődtek annyira utánam a Beaufort megyei rendőrök. Az egész történet olyan mocskos volt, ezért nem is akartam tovább hallgatni. Mintha egy kulcslyukon keresztül néztem volna Devlin múltját, egyáltalán nem tartottam helyesnek, hogy darabokra szedem a fájdalmas személyes emlékeit. Viszont segíteni sem tudok neki, ha nem ismerem a teljes igazságot. Nincs bizonyítékuk ellened. Ethan pedig alibit biztosított a számodra. Igazából volt bizonyíték. Egy füstölgő fegyver — mondta Devlin. - Csak nem találták meg. Ezt hogy érted? A ballisztikai jelentésben az állt, hogy Róbertét egy 38-assal lőtték le. Az én szolgálati fegyverem egy 9 mm-es Glock volt, de volt egy apám nevére regisztrált 38-asom is. A fegyvert a dolgozószobám fiókjában tartottam bezárva. A jelentés után rögtön leellenőriztem, de a pisztolynak hűlt helye volt. Szerinted azt használták a gyilkossághoz? Szinte biztos vagyok benne. Ki férhetett hozzá? Vagy ki tudott róla? A nagyapám tudta. És Mariama. De ő Róbert meggyilkolása előtt halt meg - vágtam rá. - Egyébként is, ha vele akart lenni, akkor miért ölte volna meg? Beszélhetett valakinek a fegyverről. Kinek? Dariusnak. Megint kirázott a hideg. Miért mondta volna el neki? Nagyon közel álltak egymáshoz. Mint a testvérek. Darius utált engem, amiért visszatartottam Mariamát attól, ami szerinte jó lett volna neki. Darius azt akarta, hogy menjen vissza vele Afrikába, de Mariama inkább Charlestonban maradt velem. Ez volt az egyetlen dolog, amiben nemet mondott neki. Mariama a legmakacsabb nő volt, akit valaha ismertem, de Dariusnak volt felette hatalma. Ha kellett neki a pisztoly, akkor Mariama odaadta volna neki. Akkor is, ha tudta, hogy egy ártatlan embert fog meggyilkolni vele?

267

Igen. Őszinte válasza komolyan megdöbbentett. Hogy lehetett együtt egy ilyen *268

A MANDA S TEVENS

nővel ilyen sokáig? Vajon mivel láncolta magához Mariama? Roberttel tudtuk, hogy Darius behozza a szürke port - mondta Devlin. - Nehéz lett volna lebuktatni, mert senki sem ismerte be, hogy létezik ilyen drog. És azért, mert jó kapcsolatai voltak és vannak. Csakhogy az emberek meghaltak az anyagtól, ezért legszívesebben mindketten lelőttük volna. Ennek ellenére te is használtad a drogot, pedig tudtad, hogy halálos. Igen. A homlokomhoz kaptam a kezem, mert nem akartam elhinni. Figyelmeztettelek - szólt kedvesen. - Nem ismersz. Fogalmad sincs a múltamról. Ez sajnos így van. Folytassam? - kérdezte. Bólintottam. Már csak idő kérdése volt, hogy mikor gyűjtünk össze elég bizonyítékot arra, hogy letartóztassuk. Darius valószínűleg érezte a vesztét, ezért eltervezte Róbert meggyilkolását, méghozzá azt akarta, hogy én végezzek vele. Én voltam a tökéletes balek. Megvolt hozzá az eszközöm, az indítékom és a lehetőségem. Aznap éjjel pedig pont a kezére játszottam. Nem értem. Honnan tudta, hogy elmész hozzá? Vagy hogy Róbert pont a Chedathy temetőben lesz akkor? Ez túl egyszerű. Akkor nem, ha Darius megbeszélt egy találkozót Roberttel, miután találkozott velem. Darius tudott Shaniról és Mariamáról? Persze. Különben csapdát sejtett volna. Sosem adta volna oda a drogot. Szóval nem véletlenül találtak rád a temetőben Róbert hullája mellett, a véred pedig tele volt egy illegális anyaggal, ami nem volt más, mint egy erős hallucinogén. Pontosan így gondolom. De a 38-ast nem a temetőben találták meg. Ha Darius rád akarta kenni az egészet, akkor miért nem hagyta ott a fegyvert? Hát ez az. Biztos vagyok benne, hogy otthagyta. Valaki bejött a temetőbe, és elvitte.

-Ki? Nem tudom biztosan, de mindig is Tóm Gerrityre gyanakodtam. Elkerekedett a szemem.

A

PR Ó FÉT A

Gerrity? Eljött hozzám a lövöldözés után. Azt mondta, bizonyítéka van arra, hogy a temetőben voltam aznap éjjel, és ha nem fizetek, tönkreteszi az életemet. Nála volt a fegyver? Ezt nem mondta ki ilyen egyértelműen, de az éjszakát követő két évben senki sem keresett fel. Kifizetted? Rávettem, hogy hallgasson. Kiderült, hogy Gerrity pénzért mindenre hajlandó. Minimális erőfeszítés révén sikerült róla elég mocskot összekaparnom ahhoz, hogy én is tönkretegyem az életét. Ezt ő is tudta, ezért visszavonulót fújt addig, amíg Darius meg nem jelent Charlestonban. Akkor úgy döntöttél, hogy újra felkeresed. Devlin még mindig a gyertyalángot bámulta. Azt mondtad, hogy egy America Streeten lévő házhoz követted Gerrityt. Valószínűleg azt remélte, hogy sikerül megegyeznie Dariusszal. Nem csodálom, hogy annyira meg akartad találni azt a pisztolyt. Akkor ezt kerested ma is, ugye? Igen, de elkéstem. Szóval, szerinted ki ölte meg Gerrityt? Természetesen Darius. Valószínűleg azzal a pisztollyal, amit elkért Gerritytől. Ez ám az irónia. De te nem is láttad a testet. Honnan tudod, hogy lelőtték? Megalapozott sejtés. Ijedten néztem Devlinre. Ha meglesz a pisztoly, visszavezethetik Róbert gyilkosságára. Ha pedig a rendőrség rájön, hogy a lelövésének éjjelén ott voltál a temetőben, és betörtél Gerrity irodájába aznap, amikor meggyilkolták... Eszköz, indíték, lehetőség - szólt Devlin fenyegetően. Most mihez fogsz kezdeni? Meg kell találnom a fegyvert, mielőtt megtalálják a hullát. Nem lesz könnyű, ha Dariusnál van. Ethan szerint egész Charlestonban vannak kapcsolatai.

269

Nekem is vannak kapcsolataim a városban - felelte Devlin a hüvelykujjával dörzsölve az ezüstmedált. *270

A MANDA S TEVENS

Szóval ezért nem akartál kórházba menni - mondtam lassan. Egy halott férfi irodájában ki van törve az ablak. Nem lenne jó ötlet éppen most kezeltetni a karomat - válaszolta. Akkor ezért mondtad, hogy tartsunk távolságot. Devlin megfogta a térdem. Nem akartam, hogy Darius rajtad keresztüljusson el hozzám. Már úgyis tud rólam. És nincs értelme megállítani, mert az álmaimban úgyis megtalál. Ez badarság - szólt Devlin. - Csak akkora hatalma van, amekkorát adsz neki. Ne hagyd, hogy elérjen. Ne engedd be! Szerintem már késő - suttogtam, amikor egy semmiből jövő huzat elfújta a gyertyákat.

Ez csak a huzat - mondta Devlin. - Valaki biztos kinyitotta a bejárati ajtót. A

PR Ó FÉT A

271

Reszketve ültem a lámpafényben. Nem csak huzat volt. Éreztem a csontjaimig hatoló dermesztő halált. Darius közeledett. Vagy Mariama? Nem érzed? - suttogtam. -Mit? A hideget. Olyan, mint egy jeges lehelet. Nem érzek semmit. Hazudott. Láttam a szemében. Tudta, hogy rajtunk kívül is volt valami a szobában. Csak nem akarta beismerni. Láttam egy nagy bogarat lemászni a falon, majd eltűnt az egyik repedésben. Vannak dolgok a világon, amiket nem lehet megmagyarázni - mondtam. - Ezt neked tudnod kell, különben miért használtad volna a szürke port? Devlin félrenézett. Már mondtam. Aznap éjjel kétségbe voltam esve. A szomorúság elvette az eszem. Azt hiszem, már elég régóta próbálod magad meggyőzni erről. Amikor Shani meghalt, elkezdtél hinni a természetfölöt-

ti dolgokban. Nem kellett volna elmenned dr. Shaw-hoz vagy Dariushoz, hacsak egy részed nem gondolta azt, hogy kapcsolatba tudsz lépni a másik oldallal. Devlin egy pillanatra mintha megtört volna, de aztán hamar visszanyerte a régi énjét. Miért csinálod ezt? Mert valakinek ki kell nyitnia a szemedet. Miért? Kivettem a medált a kezéből. Ezzel nem tudod legyőzni Dariust. A társaság nem tud segíteni. El kell fogadnod, hogy mire képes, ahhoz, hogy védekezhess. így biztos megtalálod a módját annak, hogy meg- védd magad. Szerinted mire képes? Fogalmam sincs - mondtam borzongva. - De azt hiszem, ki fogjuk deríteni. Valamivel később Isabel vitt haza az autójával. Clementine már elment, Devlin pedig továbbra is azt mondta, hogy jobb, ha nem látnak minket együtt. Nem értettem a makacsságát. Darius már úgyis tudott rólam. Meglátogatott az egyik álmomban. Rabul ejtette a Gerrity szobájában lévő bogarat, hogy megtaláljam, és ma este ott volt Isabelnél is. És újra el fog jönni.

Ebben biztos voltam. Csak azt nem tudtam, hogy mikor és hogy. Vagy mit akar tőlem egyáltalán. 272

A MA NDA S TEVEN S

Elfogadtam Isabel ajánlatát, hogy hazavigyen, mert sokkal egyszerűbb volt belemenni, mint megfelelő kifogást találni. Percekig csendben ültünk egymás mellett, mire végre összeszedtem az erőmet ahhoz, hogy felhozzam a Devlin-témát. Mióta ismered Johnt? Isabel titokzatos arcot vágott. Nagyon régóta. Tényleg? - Azt kívántam, bárcsak tudnék egy kicsit lazítani a társaságában, de sokkal szigorúbb volt, mint Clementine. Azon tűnődtem, hogy a szívélyes külső mögött nem lakozike némi felháborodás, de feltehetőleg sokkal jobb ember volt nálam. - Szerencsés, hogy ma este idejöhetett segítségért. Örülök, ha hasznát vehetem az egészségügyi iskolában eltöltött hosszú évek alatt szerzett tudásomnak. Miért hagytad ott az iskolát? Isabel megvonta a vállát. Szeretek másokon segíteni, de az orvosi munka nem nekem való. Biztos furcsán hangzik, de szerintem túlságosan korlátolt, így hát úgy döntöttem, a nagymamám nyomdokaiba lépek és tenyérjós leszek. Nagy váltás. Ez volt a helyes döntés. Különben boldogtalan lettem volna, és most legalább jó vagyok abban, amit csinálok. Isabel ismét az útra irányította a tekintetét, így titokban meg tudtam vizsgálni a profilját. Gyönyörű nő volt, de hűvös és zárkózott, míg Mariama tüzes és egzotikus. Őszintén szólva volt bennem egy cseppnyi félénkség. Mindig is csinos nőként néztem magamra. A kék szemű szőke, világos arcszínnel és kedves mosollyal. A hosszú éveken át űzött temetői munkának hála sikerült vékonynak és fittnek maradnom, csak nem volt bennem semmi plusz. Kivéve, hogy láttam a szellemeket. Hogy találkoztatok? — kérdeztem. Isabel egy ideig hallgatott. Megöltem valakit. John vezette a nyomozást. Döbbenten bámultam rá, az elmém azonnal előhívott egy képet. A keze csupa vér, és egy csöpögő kést szorongat. Éreztem, ahogy az ujjaim belemélyednek a könyöklőbe. Tyűha... ez aztán a találkozás!

Hát, nem éppen romantikus - helyeselt. - Az egy nagyon nehéz időszak volt a családom számára. John egy angyal volt. Bele sem akarok gondolni, hogy mi lett volna, ha egy másik A

PR Ó FÉT A

nyomozó jelenik meg aznap este a házunknál.

273

Mi történt? Vagy inkább nem szeretnél beszélni róla? Nem zavar. Én is kíváncsi lennék a te helyedben. Az én helyemben? Az áldozat, ha egyáltalán annak nevezhető, Clementine férje volt. Meg kellett ölnöm, vagy ő ölt volna meg. Erőszakos volt? Sokáig nem is tudtuk. Clementine viszont igen. Fiatalon házasodtak össze, amit mi nagyon elleneztünk, és amikor a dolgok rosszra fordultak, szégyellt hozzánk jönni. Végül eljött az az időpont, amikor el kellett hagynia. Csakhogy a férfi nem akarta. Sosem akarják. Először jöttek az e-mailek és a telefon- hívások. Aztán megjelent a munkahelyén és otthon, és mindenhol a Clementine parfümjével befújt leveleket hagyott neki. Akkor ezért nem használja már a parfümöt - mondtam. Minden elővigyázatosságunk ellenére a férfi bejutott a házba, majd Clementine hálószobájába is. A rendőrség tehetetlen volt, mert a férfi kínosan ügyelt arra, hogy ne kapják el. Ismerte a szokásainkat, a napirendünket, és a riasztórendszer leállítását is. A szerelmes levelekből zsarolólevelek lettek. Mindannyian attól féltünk, hogy rosszul fog elsülni a dolog. És természetesen bejött, amitől tartottunk. Eszembe jutott valami, amit Clementine mondott. Utált arra gondolni, hogy egyesek képesek visszajönni a halálból. Nem csodálom, hogy a szellemek gondolatától is megijedt. Annak idején mindketten a nagymamánkkal éltünk - folytatta Isabel. - Egyik este arra jöttem haza, hogy a férfi a házban volt. Sarokba szorította a testvéremet egy késsel, azt hajtogatva, hogy szereti és mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy visszacsábítsa. Csak egy új esélyt akart. Újra és újra. Amikor megláttam a testvérem kétségbeesését - és hogy milyen kétségbeesett volt az egész kapcsolat alatt -, valami megváltozott bennem. Felhívhattam volna a segélyhívót vagy egy szomszédot, hogy segítsen, de tudtam, hogy ha sikerül is megállítanunk, úgyis vissza fog jönni. Addig fog jönni, amíg az egyikünk meg nem hal. így hát fogtam a nagyapám fegyverét, és lelőttem. Ezt nevezik jogos önvédelemnek - mondtam. Nem én voltam az egyetlen, aki rálőtt, tudod. Ezt hogy érted? Clementine kivette a kezemből a fegyvert, és beleeresztette az egész tárat. Azt hiszem, túlzásba vitt cselekvésnek nevezik

- magyarázta Isabel. Képtelen voltam összeegyeztetni a nyers leírást Clementine Perilloux lágy kedvességével. 274

A MA NDA S TEVEN S

Az előbb azt mondtad, hogy te ölted meg.

Ez attól függ, hogy az első golyótól halt-e meg - felelte. Továbbra sem engedtem el a könyöklőt. Miért mondod el ezt nekem? Azért, mert John és a családom között... John és közöttem van egy kötelék, ami sosem múlik el. Én... értem. A tekintete, azt hiszem, kihívó volt. Gondoskodott rólunk. Mindent elintézett, és a testvérem megkapta azt a segítséget, amire szüksége volt. Évekig tartó terápiára és elzárásra volt szükség, de végül sikerült tovább élnie az életét. Elzárásra? Egy pszichiátrián. Értem. - Emlékszem a Clementine-nel együtt elköltött reggelire. A reszkető kezére, a szokatlan hezitálásra, az elhatározására, hogy saját lábán akar megállni. így már mindennek volt értelme. - Hogy intézett el mindent John? Az államügyész nem hozott fel vádakat, pedig nagy nyomás nehezedett rá. Ebben is John keze volt. Kicsit reszkettem, mert egyáltalán nem tetszett, amerre ez a beszélgetés tartott. Fontos, hogy megértsd, milyen közel állunk egymáshoz — mondta, miközben azon töprengtem, nem rejlik-e egy szikrányi őrültség a szemében. - Bármit megtennék érte. Ha valaki megpróbálná bántani, nem tudom, mit tennék. Inkább nem mondtam semmit, nehogy kitörjön. Ismét rám nézett, majd a vonásai hirtelen kisimultak. De ez csak barátság. Semmi több. Akartam, hogy tudd. Nem voltam biztos benne, hogy hiszek neki, de azt gondoltam magamban: ne játssz a tűzzel! Ismerted Mariamát? Isabel vett egy nagy levegőt. Nagyon impulzív és szép nő volt, és néha kifejezetten gonosz. A gonoszság kemény szó. Nem szeretek finomkodni. Tudott ő abszolút elbűvölő is lenni, ha akart vagy szüksége volt rá, de attól sem riadt visz- sza, hogy egy fiatal nő mentális

törékenységét a javára fordítsa. Ezt hogy érted? A

PR Ó FÉT A

275

Bevonta Clementine-t az elmejátékaiba. A húgom nagyon sebezhető volt, és imádta Shanit. Fogalma sem volt arról, hogy kihasználták. Nem akarok túlzottan belemenni a részletekbe, ezért elég, ha annyit mondok, hogy Mariama pokollá tette John életét. A Róbert Fremonttal való kapcsolata miatt? Isabel őszintén meglepődött. Te tudtál róla? -John mesélte. Isabel megvonta a vállát. Akkor már nem is érdekelte. Meg akart szabadulni tőle. Ami igazán érdekelte, az a lánya volt. Rettegett attól, hogy Mariama újra elviszi Afrikába, és soha többé nem láthatja. Vagy rosszabb. Rosszabb? Szerinted miért nem hagyta el Mariamát? - Isabel láthatóan erősebben markolta a kormányt. - John attól félt, hogy Shanin fog bosszút állni. Nem akartam hinni a fülemnek. A saját lányán? Mariama számára senki sem volt szent. De a saját gyereke. Képtelen voltam felfogni. Eszembe jutott az este Devlin házánál, amikor Shani megjelent az oldalamon. Amint Mariama kinyújtotta a kezét, a kis szellem eltűnt, mintha félt volna az anyja szellemétől. -John törődik veled - szólt Isabel. - Azt hiszem, szerelmes is lehet beléd. Ha Mariama még mindig itt lenne, akkor komolyan aggódnék miattad. Úgyhogy örülök, hogy elment. Boldog vagyok, hogy a sírjából már nem bánthat sem téged, sem mást. Bárcsak igaz lenne! Sajnos, volt egy szörnyű érzésem, hogy Mariama sokkal veszélyesebb holtan, mint élve. Amint beléptem a házamba, megcsapott a hideg. Egy túlvilági látogató csontig hatoló hidege. Lassan végigmentem a folyosón Angus után kiabálva. Rögtön megjelent, és amikor lehajoltam, hogy megsimogassam, észrevettem, hogy az egész szőre fagyos és fel van borzolva. A konyhában égve hagytam a villanyt, ami még az irodámba is bevilágított, ahol az egész fagy is összpontosult. Kinyitottam az ajtót, majd jó ideig csak álltam egy helyben, mire sikerült összeszednem a bátorságomat, hogy belépjek. Shani törökülésben ücsörgött a dolgozószobám padlóján - a menedékem kellős közepén -

csillogó aurával körbevéve, ami halvány ragyogást kölcsönzött neki. Amint beléptem a szobába, felnézett, sötét szeme csak úgy ragyogott a furcsa fényben. 276

Segítenél?

A MA NDA S TEVEN S

Ezúttal hangosan beszélt. Biztos voltam benne. Vagy talán már nem tudok különbséget tenni a valóság és a fejemben lévő világ között. A fogam hangosan vacogott a hidegtől. Összehúztam magamon a dzsekimet és lenéztem rá. Igen, segítek neked. Shani kinyújtotta a kezét, és az ujján megcsillant egy apró gyűrű. Ugyanaz a gránátköves gyűrű volt, amit egyszer a hátsó udvaromban hagyott. Elvittem a sírjához, mert Apa azt mondta, hogy szabaduljak meg tőle. Csak így szabadulhattam meg Shanitól. Apa nyilvánvalóan tévedett. Letérdeltem a kis szellem elé. - Mit csináljak? Shani kezdett halványulni. Gyere és keress meg! - Szavai úgy visszhangzottak, mintha egy nagyon mély kút legaljáról beszélt volna. Gyere és keress meg, Amelia!

Kinyújtottam a kezem. Shani levette a gyűrűt, és beletette a tenyerembe. Utána eltűnt. Másnap a délen fekvő Beaufort megyébe autóztam, és a gránátköves gyűrű ott virított a kisujjamon. Néhány óra alvás és az Oak Grove temetőben töltött reggeli sírtisztogatás után is az járt a fejemben, hogy Shaninak sikerült bejutnia az otthonomba. A fürdőszobatükrömre rajzolt szív volt az első próbálkozása. És ha neki sikerült bejutnia, akkor másnak is. Gyermekkorom óta a megszentelt föld jelenti számomra a biztonságot. Az egyetlen menedéket. És ennek mostantól vége. Shani megjelenése porrá zúzta a biztonságos mentsváramba vetett hitemet, és most Apa szabályai és a menedékhelyem nélkül semmi sem állt köztem és a szellemek között. Abban reménykedtem, hogy azelőtt tudok neki segíteni, mielőtt még több szellemet vezet hozzám. Az egyetlen hozzá vezető nyom pedig a gránátköves gyűrű volt. A sírjából hozta és a kezembe tette, vagyis az volt a leglogikusabb, ha a Chedathy temetőben kezdem a kutakodást. A temető előtt azonban volt más üzleti elintéznivalóm is Beaufort

A

PR Ó FÉT A

277

megyében. Nem Shani volt az egyetlen szellem, akinek segítséget ígértem. Róbert Fremont még mindig odakint volt valahol. Valamiért távolságot tartott, de biztos voltam benne, hogy egyik reggel a Batteryn ölt alakot vagy az Oak Grove temető előtt parkoló kocsim mellett fogja várni a válaszokat. Azon tűnődtem, hogy egyáltalán hallott-e már Tóm Gerrity meggyilkolásáról. Vajon azért küldött a magánnyomozó irodájába? Abszolút meg volt győződve arról, hogy ott a helyem. Talán volt egy látomása vagy megérzése. Az emlékezetéhez hasonlóan a jövendölései is jöttek-mentek, de már halott. Lehet, hogy békén kellene hagynom. Elsőként Beaufort megye halottkémi irodájánál álltam meg. Azt még nem tudtam, mivel vegyem le Garland Finchet a lábáról, de mindenesetre ott volt a zsebemben Regina Spark névjegye, és felkészültem rá, hogy szükség esetén bevetem a Dél-Karolina nyitott törvényeiről szóló dumámat. Mint kiderült, nem kellett semmit csinálnom, csak bemutatkoznom. Amelia Gray - szólt a pult mögött ülő nő merengve és egy ceruzával vakargatva a fejét. A haja hatalmas volt. Első pillantásra olyan volt, mint egy trendfrizura, de szinte biztos voltam benne, hogy a hatvanas években is ezt viselte. - Van egy magával kapcsolatos jegyzetem valahol. - A nő átkutatta a rendetlen asztalán heverő papírokat, majd előhúzott egy barna borítékot egy rózsaszínű öntapadós cetlivel a tetején. - Á, meg is van. Regina Sparks számára visz néhány iratot. Garland azt mondta, hogy adjam oda magának, amit csak kér. Köszönöm. Ezt nagyra becsülöm - mondtam jókedvűen. Ez sokkal egyszerűbb, mint gondoltam. A nő rosszalló pillantást vetett rám a szemüvege fölül. Tudja, nem is kellett volna ideutaznia. Elküldtem volna e-mailen a

*278

A MANDA S TEVENS

jelentéseket Charleston megye halottkémi irodájába. Úgyis van dolgom a környéken. Nos, akkor tessék - mondta, és átadta a borítékot. Vonakodva elvettem. Ez mi? A nő felvonta az egyik szemöldökét. A jegyzetek. Hiszen azért van itt, nem? Nézze meg, hogy minden benne van-e, mielőtt elmegy. Kár lenne, ha valami itt maradna azok után, hogy ennyit utazott. De honnan tudta, mire van szükségem? Garland mondta. - A nő kíváncsian méregetett. - Talán valami baj van? Nem, én csak... nem. Kinyitottam a borítékot, és átlapoztam a jegyzeteket, majd hirtelen megdermedtem a nevek láttán. Már értettem. Regina azt hitte, hogy a barát, akinek segíteni akarok, Devlin. Ezért Shani és Mariama boncolási jegyzőkönyvét kérte ki. Ügy látom, egy hiányzik - mondtam. - Regina nem kérte ki egy Róbert Fremont nevű férfi jegyzőkönyvét is? - kérdeztem visszafojtott lélegzettel, abban reménykedve, hogy nem keltek benne gyanút. Garland nem említette, de gondolom, elfelejtette. Nem mai csirke már, habár nem hajlandó bevallani. - A nő bepötyögött valamit a számítógépébe. - Róbert Fremontot mondott? Miért ismerős ez a név nekem? Charlestoni zsaru volt, akit pár éve itt öltek meg. Nem emlékszem a részletekre, de a neve ismerősen hangzik. Történt valami új az ügyében? Nem tudom. Regina nem vitatta meg velem. Én csak a papírokért

A

279

PR Ó FÉT A

vagyok itt. A nő lázasan tanulmányozta a képernyőt. Foglaljon helyet. Lassúak vagyunk, mint a csiga. Szóval, F-r-e-em-o-n-t? Nem, egy e-vel. Rendben, egy pillanat. Attól féltem, hogy egyeztetnie kell a halottkémmel, mielőtt kiadja a jelentéseket,

vagy

ami

még

rosszabb,

Reginával.

Helyette

meghallottam a nyomtató hangját, és a kezembe nyomott egy egyszerű papírt. Ez csak egy összefoglalás, ha Reginának a teljes jegyzőkönyv kell, akkor hivatalos kérvényt kell írnia. De ezt ő is tudja. Biztos vagyok benne, hogy ez is elég lesz - mondtam, miközben betettem a papírt a többi közé. - Még egyszer köszönöm a segítségét. Nem probléma. Viszlát. Kisiettem az épületből, és beszálltam az autómba, mielőtt bárkinek is eszébe jutott volna megállítani. Kivettem a jelentéseket, végignéztem mind a hármat, majd figyelmesebben is átolvastam őket. Valami zavart, de nem tudtam, mi. Minden rendben volt. Semmi kiugrót nem találtam bennük, ezért visszatettem mindegyiket a borítékba, és félretettem egy időre. A Chedathy temető - és Shani szelleme - már várt rám. A temetőbe tartva megálltam annál a hídnál, amelynél Mariama autója áthajtott a korláton. Már jártam ott korábban is, amikor Shani először bukkant fel a kertemben, mert azt gondoltam, talán válaszokra lelek ott, ahol az utolsó lélegzetét vette. Azóta az ablakomra rajzolt szívvel és a gránátgyűrűvel kommunikáltunk. Most már tudtam, hogy azt akarja, keressem meg, és már előre aggódtam, mi vár majd rám.

*280

A MANDA S TEVENS

Fogalmam sem volt, miért mentem vissza a hídhoz, de túl nagy volt a kényszer. Valami vagy valaki megpróbálta irányítani a tetteimet, talán az ösztöneim, az univerzum vagy a lelki vezetőm. Az efféle impulzusok nem történnek meg csak úgy, és Clementine szerint egyébként

sem árt figyelni az

utamba kerülő sokatmondó

egybeesésekre. Megálltam az út szélén, kiszálltam az autóból, és felmentem az emelkedőn, hogy a korlátnál állva lenézzek a vízre. Nyugodt nap volt, a napsugarak kedvesen cirógatták az arcomat. A mocsárból sós víz, az erdőből fenyőfa illata szállt felém. A fák levelei rozsdabarnára, bíborvörösre és aranyra festették a vidéket. Nagyon békés volt minden. Ezt már a korábbi utazásomnál is megfigyeltem. Nem lepődtem volna meg, ha valami rendellenes maradt volna hátra a balesetből. Ha egy ház képes megőrizni a korábbi lakosok érzéseit, akkor egy hely is magába zárhatja a sikolyokat. Semmit sem hallottam. A nagy csendben eszembe jutott az Isabellel folytatott beszélgetésem. Devlin azért maradt Mariaméval, mert féltette Shanit. Micsoda szörnyű helyzet, el sem tudtam képzelni. A pénzével és a hatalmával bíróság elé vihette volna Mariamát, és keresetet indíthatott volna a teljes felügyeletért. És ha megadták volna, megtehetett volna minden óvintézkedést, felszereltethette volna a legjobb biztonsági rendszert, és szerződtethetett volna egy állandó őrt. Csakhogy a bosszúra szomjas Mariamát semmi sem tarthatta volna vissza. Ahogy most sem. Elővettem a mobilomat, hogy megnézzem az üzeneteket, hátha Devlin próbált hívni, de nem volt elég térerő. Ahogy ott álltam és kémleltem a vizet, a Beaufort megyei seriffiroda járőrkocsija gurult el

A

PR Ó FÉT A

281

mellettem. Az első gondolatom az anyósülésen heverő boncolási jegyzőkönyvek voltak. A halottkémi irodában lévő nő biztosan rájött a csalásomra. Aztán eszembe jutott, hogy a boncolási jegyzőkönyvek nyilvánosak voltak, tehát semmi olyasmit nem tettem, amiért letartóztathattak volna. Minden rendben van? - kérdezte a járőr a nyitott ablakon keresztül. Csak csodálom a környéket. - Próbáltam természetesnek hangzani. Azt hittem, valami baj van az autójával - mondta a mobilomra biccentve. - Itt nincs térerő. Kicsit feljebb kell mennie az úton. Megfordultam és a hídon túli részre néztem. Mi a helyzet a vízen? Áh! Nemrég kifogyott az üzemanyagom, és egész reggelig várnom kellett, mire végre jött valaki és elvontatott. Errefelé nincs elég torony - magyarázta a járőr. - A semmi közepén vagyunk. Nos, köszönöm, hogy megállt és megkérdezte, minden rendben van-e. A maga helyében én nem sokáig maradnék idekint - mondta. - Ezek a mocsarak tele vannak drogosokkal. Még a saját anyjukat is eladnák egy dollárért. Elfojtottam egy borzongást, majd így szóltam: Ezt nem feledem. A járőr lassan elhajtott, én pedig a híd mindkét végében kipróbáltam a telefonomat, mielőtt beszálltam az autóba. Egy ideig csak ültem a kormány mögött, és bámultam a korlátot, felelevenítve Ethan történetét a balesetről. Azt mondta, hogy Mariama először a segélyhívót, majd Devlint hívta fel a süllyedő autóból. Térerő nélkül vajon hogy sikerült neki egy

*282

A MANDA S TEVENS

hívás, pláne kettő? Valamivel később megérkeztem a Chedathy temető hátsó bejáratához, ahol az utolsó látogatásomkor is parkoltam. Kora délután volt, de egy jeges búvár kísérteties hangjától jéghideg borzongás futott végig a hátamon, ahogy átugrottam egy sós vízzel teli árkot, és átvágtam a temetőn. A gullah hagyományok szerint személyes emlékek, tengeri kagylók és törött cserepek díszítették a sírokat. Néha a napnak sikerült átkandikálnia a sűrű lombozaton, és ha pont jókor talált el egy tükördarabot, a fény villanása egy lebegő szellemet keltett életre. Imádtam ezeket a régi tengerparti temetőket. A sírhantokon hagyott dolgok - lámpák, órák, porcelándarabok és üvegdarabok - mind arról tanúskodtak, hogy az élet nem ért véget a halállal. Letérdeltem Shani sírhelye mellé, lesöpörtem róla a leveleket, és megláttam a kagylókból kirakott szívet. Az antik baba, amit még Devlin helyezett a sírra múlt májusban, eltűnt, biztosan a kegyetlen időjárás végzett vele. Lehúztam az ujjamról a gránátköves gyűrűt, és betettem a szív közepébe, pontosan úgy, ahogy korábban is tettem. Utána betemettem levelekkel, hogy megvárja Shanit. Még csak fél négy volt, vagyis túl korán ahhoz, hogy megjelenjen a szelleme, ezért úgy döntöttem, hogy elsétálok Essie házához. Bejelentés nélkül nem akartam meglepni, de ha véletlenül ott ülne a tornácán, akkor nyugodtan megállnák és beköszönnék neki. Talán sikerülne Dariusról is néhány szót ejtenünk, elvégre az unokája; de vigyáznom kellett, nehogy megsértsem a kérdéseimmel. A nap még mindig égette a vállamat, amikor a kavicsos úton igyekeztem lefelé a deszkaburkolatú házak alkotta közösséghez. A fákon madarak csicseregtek, a távolból gyerekek vidám nevetése

A

PR Ó FÉT A

283

hallatszott. Minden nagyon békés volt egészen addig, amíg a tekintetem az egyik házra nem vándorolt, ahol több férfi ácsorgott a deszkaburkolatba vágott lyuk mellett. Megálltam, hogy jobban lássam, amikor éppen egy letakart hordágyat toltak át a lyukon a már türelmetlenül váró kezekbe. Biztos voltam benne, hogy a takaró egy holttestet rejt. A ház előtt egy halottaskocsi parkolt, a házból pedig hangos sírás szűrődött ki. A bizarr jelenettel egy időben egy tizenhat év körüli lány ballagott felém az úton. Egy kisbabát tartott a karjában, miközben egy biciklin ülő kisgyereket terelgetett maga mellett. Hozzám hasonlóan ő is megállt és nézte a házat, én pedig üdvözlésképpen rábólintottam. Magas volt és vékony, kiugró arccsonttal, sötét, ragyogó szemmel. Ismerősnek tűnt, de nem tudtam beazonosítani. A kisbabát a csípőjére ültette, és hatalmas szemeket meresztve fürkészett. Maga ismerte az öreg Mr. Fremontot? Fremont. A fejbőröm bizseregni kezdett, miközben az ösztönöm azt súgta, legyek résen. Tessék, íme, egy újabb és véletlen egybeesés. Mr. Fremont? A lány a ház felé bólintott. Ma reggel halt meg. Leviszik a ravatalozóba, hogy előkészítsék. Sosem találkoztam vele - mondtam. - De ismertem egy másik Fremontot a környékről. Öt Robertnek hívták. A zsarut? Ö Mr. Fremont unokája volt. - Az évszak és a hűvös idő ellenére a lány papucsban és farmerben volt. A rojtos nadrágszegély alól egy rikító rózsaszínre festett nagylábujj-köröm kandikált ki. Honnan ismerte Róbertét? Charlestonban találkoztunk.

*284

A MANDA S TEVENS

A barátja volt? Igen, mondhatni. Micsoda tragédia, ami vele történt! A halála biztosan megtörte a közösséget. Anyám szerint az öregember sosem heverte ki. Egy ideig némán figyeltük az előttünk zajló eseményeket. Miért nem az ajtón keresztül hozzák ki a testet? - kérdeztem. - Mi értelme van a falba vágott lyuknak? Ha esetleg visszajönne - felelte a lány borzongva. - Ha bezárják a lyukat, a szelleme nem tud visszamenni a házba. Értem. A lány áttette a kisbabát a másik karjába. Mindhárman engem bámultak a sötét és ragyogó tekintetükkel. Rokonai élnek itt? — kérdezte a lány kíváncsian. Nem. Csak meglátogattam a Chedathy temetőt. - Abban a pillanatban eszembe jutott, hol láttam már korábban. - Emlékszem mondtam. - Téged Tay-Taynak hívnak. A lány arca elkomorodott. Senki sem hív úgy már jó ideje. Tamira vagyok. Ök az öccseim. — A lány ringatni kezdte a nyugtalan babát. — Ö itt James, ő ott pedig Marcus. Mindkettőnek köszöntem. Én Amelia vagyok. Honnan ismersz? - kérdezte a lány. Egyszer elsétáltam a házatok előtt Essie és Rhapsody Good- winenal. Láttunk a tornácon. A lány szeme elkerekedett, és esküdni mertem volna, hogy félelem jelent meg benne. Odakiáltott egy másik lánynak, aki az utca végén beszélgetett néhány barátjával.

A

PR Ó FÉT A

285

Timberly, azonnal vonszold ide a hátsód! A lány forgatni kezdte a szemét, odaszólt valamit az egyik barátjának, majd odacammogott Tamirához. Mit akarsz? - kérdezte mogorván, majd lehajolt, hogy megvakarja a térdét. Vidd haza a kicsit, és adj neki enni. Marcust is vidd magaddal. És miért nem te csinálod? Azért, mert nem — vágta rá Tamira dühösen. - Csináld, amit mondok, vagy elárulom anyának, hogy éjjel kiszöktél, hogy találkozhass azzal a Peazant fiúval. Azt úgysem mered! Dehogynem - fenyegetőzött Tamira. - És ne merj feleselni! A lány átvette a babát, és nem túl kedvesen rátette a vékony csípőjére. Sosem lesz gyerekem. Mindent csak tönkretesznek. Ezzel Marcussal a sarkában eltrappolt, majd Tamira újra felém fordult. Miss Essie-hez jött? Nem, hiszen már mondtam. A temetőben voltam. Rokonai vannak ott eltemetve? Temetőrestaurátor vagyok. Sírkerteket gondozok - válaszoltam bizonytalanul. - A Chedathy az egyik kedvencem. Az a régi hely? - kérdezte a temető felé nézve. - Gondolom, oda temetik Mr. Fremontot is, noha az unokáját sosem temették volna oda. Miért nem? A korábbi félelemnek már nyoma sem volt a szemében, most inkább úgy tűnt, nagyon is élvezi a helyzetet. A szeme magabiztosan csillogott. A vudu miatt.

*286

A MANDA S TEVENS

Vudu? A mágiára gondolsz? - kérdeztem. Fekete mágia - felelte közelebb hajolva. - Azt mondták, a nő nagyon erős volt. Elég erős ahhoz, hogy visszajöjjön a halálból. A férfi rokonai attól féltek, hogy a nő nem hagyja nyugodni, és nem akarták, hogy a férfi visszajöjjön. Ezért inkább valahová máshová temették el. Ki nem hagyta volna nyugodni? Mariama Goodwine. Jéghideg leheletet éreztem a nyakamon, pedig még órák voltak az alkonyaiig. Ismerted? Láttam néha a temetőben. Azért ment oda, hogy találkozzon a férfival. Roberttel? A lány bólogatott. És láttad őket együtt is? Gyakran. Szeretné, ha mutatnék valamit? Én... igen. A lány visszavezetett a temetőhöz, és röviden megállt a kapu előtt, hogy keresztet vethessen a szíve fölött. Aztán besétált a Chedathy mélyére, ahol a sűrű lombok eltakarták a napot. Látja ezt? - kérdezte az egyik fatörzsön lévő metszetre mutatva. - Itt találkoztak. Még gyerekkorukban vésték be ezeket a kezdőbetűket a törzsbe. Mit jelent az a szimbólum? Örökké tartó szerelem. Róbert és Mariama történetén gondolkoztam. Már tinédzser korukban is együtt voltak. Róbert egyszerre szerette és utálta, majd Charlestonba költözött, ahol rájött, hogy Mariamán kívül is van élet.

A

PR Ó FÉT A

287

Aztán mégis visszaengedte az életébe. Mikor láttad itt őket utoljára? - kérdeztem. Amikor lelőtték a férfit. Ott a fa mögött álltam, és minden egyes szavukat hallottam. Tudtam, hogy le kellett volna állítanom, de megbabonázott és elbűvölt. Mit hallottál? A lány szeme elkerekedett, és színészkedve kalimpálni kezdett a karjával. Majdnem olyan volt, mintha ott lettem volna. A nő megfogta a férfi ingét. - Tamira a saját pólóján mutatta meg. Mindkét öklével megragadta, és azért könyörgött, hogy szaladjon világgá vele. Azt mondta, hogy ő az egyetlen férfi, akit szeret, és nem akar nélküle élni. A férfi csak kinevette, és azt mondta, hogy saját magán kívül soha senkit nem szeretett igazán, és csak azért jött vissza hozzá, hogy nevetség tárgyává tegye a férjét. Hiba volt újrakezdenie a nővel, és ha szerelmes is volt belé, túl veszélyes volt a munkája ahhoz, hogy családot vállaljon. Az ő életében nincs helye feleségnek, főleg nem egy olyannak, akinek már van gyereke. - A lány drámai gesztusokkal fejezte be a történetet, majd úgy reszketett, mintha az érzelmek emlékei túlságosan a hatalmukba kerítették volna. Erre mind emlékszel? - kérdeztem döbbenten. Sosem felejtek el semmit. Csak kérdezze meg Timberlyt. Hiszek neked. Az ijesztő rész is érdekli? - kérdezte a lány cinkos suttogással. - Azt hiszem, Mariama néha eljön hozzám álmomban. Csak én tudom a róluk szóló igazságot, és ez nagyon nem tetszik neki. Milyen igazságot? Tamira hátranézett a válla felett.

*288

A MANDA S TEVENS

Azt mondta Robertnek, hogy meg fogja bánni, ha elhagyja, majd másnap pontosan itt, ahol beszéltek, találtam meg a férfi holttestét. Mintha rontást tett volna rá. Te találtál rá? - kérdeztem meglepetten. Tamira büszkén bólogatott. De Róbertét lelőtték. Mariama nem tehette, mert akkor már régen halott volt. Ha visszajött bakuliAnént, akkor bárkit rávehetett, hogy megtegye. Ezt szokták csinálni. Rabszolgát csinálnak az élőkből. Tamira, hallgass ide! A temetőben voltál aznap este, amikor Róbertét megölték? Láttad, mi történt? A lány szeme kidülledt, a kezét a torkához kapta. Kinyitotta a száját, de egyetlen hang sem jött ki rajta. Először azt hittem, hogy ez is színészkedés, de aztán követtem a tekintetét. Rhapsody Goodwine két sírkő között állt. Olyan kísérteties volt a hasonlóság az apja és közte, hogy az egész karom libabőrös lett. Rhapsody felemelte a karját, és Tamirára mutatott. Vigyázz a nyelvedre, Tay-Tay! A mellettem álló lány egész testében reszketni kezdett.

Tamira fuldokolva és köhögve nekiesett a fának. Nem tudtam mit tenni, csak riadtan bámultam. -

Jól vagy?

Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan elmúlt a varázslat. A levegőért kapkodó Tamira a mögöttem álló Rhapsodyt figyelte. -

Menj innen! Hallottad? Hagyjál békén!

Ránéztem Rhapsodyra. Még mindig a két sírkő között állt, már-

A

PR Ó FÉT A

289

már angyalinak tűnt a világossárga ruhájában és a fűzős bakancsában, és ahogy dús haja körbeölelte bájos arcát. Tamira hátrálni kezdett, de a kezével még mindig a torkát szorongatta. Egyszer csak megfordult és csattogó papuccsal átrohant a temetőn. Rhapsody hangosan felnevetett. -

Fuss, szedd a lábad!

-

Mit csináltál vele? - Nem akartam ennyire szemrehányóan

kérdezni, de nem tudtam másképp. Kicsit kiakadtam. -

Semmit - felelte ártatlanul felvonva a vállát. - O tette saját

magával. -

Ezt hogy érted?

-

Hiszen látta. Egy ujjal sem nyúltam hozzá, nem igaz?

A gondolat ereje, mondta Temple. Emlékszem, milyen rémült volt Tamira aznap a tornácon, amikor Essie, Rhapsody és én elsétáltunk előtte. Akár a gondolat volt, akár más, szegény lány akkor is halálra rémült Rhapsodytól. -

Emlékszel rám? - kérdeztem.

-

Maga Amelia — vágta rá a lány. - A nagyi már várja.

-

Honnan tudja, hogy itt vagyok?

-

Küldött valakit magáért - válaszolta Rhapsody.

-

Kit küldött értem? És hogy?

A lány nem,válaszolt, csak megfogta a kezem, és együtt kisétáltunk a temetőből. A bőre meleg és bársonyos volt, és frissen mosott vászon és rozmaring illatát árasztotta. Örökölte az apja csontozatát és rejtélyes mosolyát, de a szeme zöld volt, akárcsak a topáz. Nem tudtam levenni róla a szemem, a hullámzó sötét tincseiről és a légies kecsességéről, melynek köszönhetően inkább lebegett, mint sétált. Ügy éreztem, hogy csak azért fogja a kezem, hogy a földön maradjon, és valamiért zavart

*290

A MANDA S TEVENS

ez a közeli érintkezés. Én tartottam a földön, vagy ő tartott engem fogva? Micsoda ostoba gondolat. Egyszerűen egy elbűvölő kislány volt, némi drámával és csínytevéssel fűszerezve. Nagyot nőtt, amióta nem láttam, sőt, már ott volt benne az a kacérkodás és szépség, ami nem sok nyugalmat ígért az aggódó dédnagymamájának. Rhapsody végigfecsegte az utat, de Tamiráról egy szót sem ejtett. De én nem felejtettem el. Akárhogyan is, a köhögős varázslat a lány műve volt, és megakadályozta Tamirát abban, hogy Róbert Fremont meggyilkolásáról beszéljen. Útközben elsétáltunk az öreg Fremont háza előtt, és akkor láttam, hogy máris betömték a lyukat, nehogy vissza tudjon menni az öregember szelleme. Rhapsody megállt, hogy megnézze az elhajtó halottaskocsit. -

Ismerted Mr. Fremontot? - kérdeztem óvatosan.

-

Mindig a tornácon ücsörgött és szivarozott - felelte. - Néha

átjöttem és csak ültem mellette. Szerettem a dohány illatát. Nagy Jánosra, a hódítóra emlékeztetett. -

Erről már hallottam. Ez egy varázslat, igaz?

A lány benyúlt a zsebébe, kihúzott egy sötét, fás gumót, és a kezembe nyomta. Próbaképpen az orromhoz emeltem. Egy kicsit olyan volt az illata, mint a cseresznyés pipadohánynak, egy kis szerecsendióval és fahéjjal tarkítva. -

Ez mire való?

-

Nagyon nagy ereje van - felelte a lány. - Tedd a zsebedbe,

szerencséd lesz és hatalmat gyakorolhatsz a szélhámosok felett. -

Köszönöm. Ez biztosan jól jön majd.

Apropó, szélhámosok...

A

-

PR Ó FÉT A

291

Amikor utoljára itt jártam, azt mondtad, hogy az apád Af-

rikában van - mondtam. - Visszajött már? A lány oldalról fürkészett a dús szempillái mögül. -

Miért akarod tudni?

-

Csak kíváncsi vagyok. Te mondtad, mennyire hiányzik az

atlantai otthonod és a barátaid. -

Itt is vannak barátaim - magyarázta. - És itt van a nagyi is.

Azon tűnődtem, hogy egyáltalán tudja-e, hogy az apja Charlestonban van. A szél felerősödött, ahogy a kunyhóhoz közeledtünk. Hallottam a szárítón csapkodó lepedőket, és a ház oldalán zenélő szélharangokat. Mint mindig, Essie most is a tornácon ücsörögve görnyedt egy steppelt paplan fölött, vállán egy horgolt kendő virított. Lábát egy alacsony fapadon pihentette, tornacipőjének az eleje kikandikált a hosszú szoknyája alól. -

Itt van, nagyi - jelentette be Rhapsody, amint felsétáltunk a

lépcsőn. - Elhoztam neked, ahogy kérted. Essie rosszalló arckifejezéssel nézett végig rajtam. -

Üljön már le, kislány, a végén még lefújja a szél a tonácról!

Nem is csoda, hiszen csupa csont és bőr! Leültem a legfelső lépcsőfokra, és eszembe jutott az utolsó látogatásom. Pontosan ezen a tornácon ájultam el, és utoljára azt éreztem, mintha a kék felhők agyonnyomnának. Amikor később magamhoz tértem, Essie azt mondta, hogy Devlinnek egy napon választania kell majd az élők és a holtak között, és hogy Shani egészen addig nem lel nyugalomra, amíg Devlin nem képes elengedni. -

Főzzek egy teát? - kérdezte Rhapsody a nagymamájától. - És

hozzak ki egy kis sütit, mint a múltkor? -Jaj, miattam ne fáradj! - szóltam gyorsan. - Úgysem maradhatok

*292

A MANDA S TEVENS

sokáig. -Akkor visszamehetek játszani, nagyi? Légyszi! Már megcsináltam minden házimunkát. Essie felnézett az égre. -

De nekem visszagyere, te lány! - felelte szigorúan. - Ne

nekem kelljen már megint keresgélni! -

Visszajövök. - Rhapsody kedvesen rám mosolygott, de nem

bíztam benne teljesen. - Talán a későbbi rituáléra is tudsz maradni. -

Eredj! - Essie elhessegette, és Rhapsody gyorsan elszaladt.

Odafordultam a nénihez. -

Azt mondta, hogy küldött értem valakit. Honnan tudta, hogy

itt vagyok? -

Összevissza fecseg ez a lány - morogta Essie ügyet sem vetve

a kérdésemre. -

Tudja, miért utaztam ide Charlestonból?

Essie csak folytatta a varrást. -

Shani miatt. Ö hívta ide.

-

Bizonyos értelemben igen.

-

Álmodtam arról a gyerekről én is - mondta Essie. - Nem

tudtam aludni tőle éjszaka. Nem tud se maradni, se menni. Nem tudja, hol a helye. Segítségre van szüksége. -

Ezért vagyok itt. Segíteni akarok neki, csak nem tudom,

hogyan. Essie felnézett, fakó szeme egyszerre volt várakozó és esdeklő. -

Mondja el neki.

Vettem egy mély lélegzetet. -

Johnra gondol?

-

Úgysem tudja fogva tartani. Ideje elengednie.

-

És mi van, ha elmondom neki, de nem hiszi el?

A

-

PR Ó FÉT A

293

Akkor tegyen róla, hogy elhiggye, mert most kell - mondta. A

sürgetése kísértetiesen hajazott Róbert Fremontéra, ezért aggódva közelebb hajoltam hozzá. -

Miért most?

-

Mert a jelek azt mondják, azért. - Essie felkapta az ollóját, és

elvágott egy cérnát. Megvártam, hogy folytassa a munkát, de aztán rájöttem, hogy részéről le volt zárva a téma. Meg akartam kérdezni Dariusról, de mégis mit mondhatott volna? Hogy az unokája egy gonosztevő? Azt gyanítottam, hogy Rhapsodyhoz hasonlóan ő sem tudott a visszatéréséről. Csak ültem és figyeltem, ahogy varr, a tűjének és a gyűrűjének az elbűvölő ritmusát és csillogását. Kis idő múlva úgy éreztem, vissza kell mennem a temetőbe. Ahogy felálltam, Essie felnézett rám. -

Ha meglátja azt a Rhapsody lányt, küldje haza!

-

Rendben.

Azután valami egészen különlegeset mondott: A mágia lehet világos és sötét. Attól függ, kiben bízik. Figyelje a jeleket, kislány. Emlékezzen az időre!

Figyelje a jeleket, kislány. Emlékezzen az időre! A temetőbe igyekezve végig Essie titokzatos szavai jártak a fejemben. A jelek lehettek a véletlenek és a sokatmondó egybeesések, amelyek már a Clementine kertjében töltött első este óta gyötörnek. Lehet, hogy nem vettem észre néhány jelet? És miért emlékezzek az időre? A mágia lehet világos és sötét. Attól függ, kiben bízik.

*294

A MANDA S TEVENS

Talán tudta, hogy Darius visszatért. Talán ezzel az óvatos megfogalmazással akart rá figyelmeztetni. A fejem zúgott, és már éreztem a fejfájás előjeleit. A sok értelmetlen figyelmeztetés, jel és álom mind ott kavargott a fejemben, és hirtelen visszasírtam azt az időt, amikor csak a szellemek elkerülésével kellett bajlódnom. Attól tartottam, azok a napok örökre elmúltak. Apa szabályai megsemmisültek, a menedékemet elfoglalták, de most egyikre sem tudtam komolyabban koncentrálni. Ha volt valami remény a jövőmre nézve, akkor meg kellett találnom Shani szellemét, hogy segítsek neki továbblépni. Ismét beléptem a temető kapuján, és elindultam a sírjához, ahol leültem, hogy megvárjam a sötétedést. Egyáltalán nem voltam ideges. Nem minden temetőben kísértettek, mi sem bizonyította ezt jobban, mint a szellemektől mentes Oak Grove. Ennek ellenére biztos voltam abban, hogy a kis közösségben zajló temetések előtt és után betartott elővigyázatosság ellenére a szürkület beköszöntekor a Chedathyt elözönlik az árnyalakok. Shani sírja mellett síri csend honolt. Olyan csend volt, hogy még a messzi mormogásokat is lehetett hallani. Amikor a nap a fák mögé húzódott, egy lapátokkal felszerelt férficsapat elhagyta a temetőt. Feltehetően Mr. Fremont sírját ásták ki, és erről eszembe jutott Róbert végső nyughelye, a Charlestontól hatvan kilométerre északra fekvő Coffeeville temető. Tamira szerint azért temették oda, hogy a szellemét megvédjék Mariamától, de több kilométerre tőle sem bírt nyugalomra lelni. A tér mögött mit számított a távolság és az idő? Mellesleg nem Mariama zavarta Róbert álmát. A férfi addig nem nyugodott, míg nem találta meg a gyilkosát, és nem szolgáltatott igazságot. Napnyugtakor csökkent a hőmérséklet, ezért erősen fázni kezdtem.

A

PR Ó FÉT A

295

A lábam felhúztam, az állam a térdemre tettem, miközben a nap elcsöndesedett, és a sötétség előmászott a mocsárból. A horizont fénye elhalványodott, és a felerősödő szélben a lehullott levelek hangja olyan volt, mint a halk tapsolás, és mellé egy furcsa ritmus is társult. Az energia áramlása felgyorsította a szívverésem. Hirtelen egy dallamra és egy monoton mondókára lettem figyelmes. Felemeltem a fejem, hogy jobban halljam. Éhes volt a róka, Bement a tyúkólba. Megadta az árát, Eltörték a lábát. Azonnal felpattantam és követtem a hangot a temetőn át. Nem Shani volt az, abban biztos voltam. Ez a hang idősebb és valódibb volt, nem volt benne az a fémes visszhang a túloldalról. Bizonyára jelentett valamit, hogy pont a Chedathy temetőben hallottam a mondókát. Valószínűleg ez is egy jel, amire Clementine és Essie is felhívta a figyelmemet. Ahogy közeledtem a helyhez, ahová Tamira korábban elvezetett, egyre óvatosabban mozogtam, majd bebújtam a fa mögé, ahonnan megleste Róbertét és Mariamát. Egy ideig még hallgattam a nyugtalanító dalocskát, mielőtt kinéztem a fa mögül. Rhapsody a földön ülve, egy régi bádogdobozban turkálva énekelt. Zacskóba zárt gyökerek, valamint porokat és füveket tartalmazó edények hevertek körülötte. Az egyik fiolát becsúsztatta a dzsekije zsebébe, majd szépen visszapakolt mindent a dobozba, és rácsukta a tetejét. Utána felállt és betolta a dobozt az egyik fában lévő lyukba, amíg csak beért a keze. A lány egyszer csak futásnak eredt, de nem az otthona felé. Helyette a temető hátsó részébe igyekezett, ahol leparkoltam az autómat. Nem

*296

A MANDA S TEVENS

tudtam eldönteni, hogy kövessem-e vagy megnézzem, mit rejt a doboz. Nem töltött el büszkeséggel, hogy egy gyerek után szimatolok, de elvégre ugyanazt a mondókát énekelte, amivel Shani becsalt Clementine kertjébe, és ennek minden bizonnyal volt jelentősége. Ez egy nyom. Vagy akár egy üzenet a gyerekszellemtől. Odaszaladtam a fához, és bedugtam a kezem a lyukba, ameddig csak beértem, majd az ujjaim hirtelen valami fémesbe ütköztek. A dobozzal a kezemben letérdeltem a földre, kinyitottam a tetejét, és a tartalmát látva elállt a lélegzetem. Nem vagyok fegyverszakértő, de biztos voltam benne, hogy Devlin 38-asát látom. Arról persze fogalmam sem volt, hogyan került Rhapsody tulajdonába. Nem lehetett köze a gyilkossághoz. Hiszen még csak egy gyerek. A felfedezésemtől megrémülve lecsuktam a tetejét, és visszatettem a dobozt az üregbe. Utána elmentem megkeresni Rhapsodyt. Egyre sötétebb lett, de a hold még mindig nem bukkant fel, csak néha-néha kikandikált a fák közül. A távolból egy kísérteties dallam és egy dob csábító ritmusa hallatszott. Rhapsody kiment a temetőből, átugrotta az árkot, átvágott az úton, és eltűnt az erdőben. Vártam egy percet, majd követtem. Az erdő koromsötét volt. Hirtelen sehol nem láttam a lányt. Helyette követtem a borostyán és a spanyol moha mögül szóló dobpergést. A mocsárhoz közeledve puhább lett a föld, a levegő tömörebb lett a sós víztől, a füsttől és egy ismeretlen illattól. Az ének egyre hangosabb lett, ahogy a fák egy tisztáshoz vezettek. Egész tömeg gyűlt össze, botokkal és rudakkal ütötték a földet az őrült tempó érdekében. A tisztáson táncosok köröztek az óramutató járásával ellenkezően, vadul dobolva és tapsolva a ritmust, sőt, néha kiabáltak is, ha úgy tartotta kedvük. Vidám ünnepség volt, és egy kicsit sem kellett volna félnem, mégis

A

297

PR Ó FÉT A

féltem. Természetesen nem a rituálétól, a botok kopácsolásától és a táncosoktól, hanem valami mástól, ami az erdőben ólálkodott. Éreztem a közelgő lelkek borzongató hidegét. Nem tudtam, hogy a rituálé vagy én vonzom-e őket. Talán egy kicsit mindkettő, gondoltam, hiszen a ceremónia által létrehozott együttműködés meglepő volt. Lehet, hogy a folytonos ritmus hipnotizált meg. Talán ezért nem láttam a nagy árnyékot, míg fölém nem került. Nem sokkal azelőtt, hogy a csillámló sötétség rám telepedett, meghallottam

a

fülemüle hangját.

Próbáltam

visszafojtani a

lélegzetemet, de már éreztem is a bőrömön bizsergő port, és amikor újra levegőt vettem, keserű alkaloid ízét éreztem a nyelvemen. A lomha mozdulatoktól a szívdobogásom is lelassult. Nem éreztem sem fájdalmat, sem félelmet. Helyette hatalmába kerített egy álmodozó nyugalom, ami egészen a bensőmig hatolt. A fülemben számtalan hang zümmögött. Ha nagyon figyeltem, meg tudtam különböztetni őket a dobolástól és az énekléstől. A fa tetején a fülemüle dalolt. Valamivel messzebb mély nevetés hallatszott. Még Essie-t is hallottam, ahogy Rhapsodyt hívta. A hangok igaziak, nem képzeltek voltak. Nem hallucináltam vagy utaztam. Módosult állapotban lehettem, mert lebegtem és láttam a földön heverő testemet. A tömeg szélén találtam magam, a hipnotikus ritmusra mozogva. Először aggódtam, hogy el fognak küldeni, de senki sem foglalkozott velem. Az ünnepség folytatódott, a dob és a tánc egyre szenvedélyesebb lett az este előrehaladtával. Ahogy körbenéztem, észrevettem néhány ismerős arcot. Rhapsody csatlakozott a táncosokhoz, mezítláb dobogott a földön, miközben teste csak vonaglott és ficánkolt, és a karját az ég felé nyújtotta. A tisztáson túl Layla riszálta magát a zenére. A jelenléte azt súgta, hogy Darius is a

*298

A MANDA S TEVENS

közelben van, de azért erről nem voltam teljesen meggyőződve. Egyáltalán nem éreztem félelmet, csak rendkívül erős izgatottságot. A tisztástól messzebb tüzet gyújtottak, és a kimerült emberek, otthagyva a kört, a lobogó lángok köré gyűltek. A lángokat bámulva egy egymást ölelő pár rajzolódott ki előttem. Mindketten meztelenek voltak és összefonódtak, a testük vadul pulzált a ritmusra. Láttam, ahogy Mariama hajzuhataga a meztelen hátára omlik, és a bőre megcsillan a tűzben. Ujjait Devlin szívén pihentette, a férfi pedig a nőén, talán azért, hogy eltolja vagy magához húzza, nem tudom. Mariama felém fordult és rám nézett, ahogy az álmaimban is tenni szokta. Ám ezúttal nem volt az arcán csábító mosoly vagy gúnyos meghívás. Abban a pillanatban csak dühöt láttam az arcán, ami nagyon megijesztett, mert nem csak saját maga- mért aggódtam. Rettegtem Devlinért. Egyszer csak Róbert Fremont jelent meg mellettem. O is a lángokat bámulta. -

Te is látod őket - mondtam.

-

Igen, látom őket.

-

Sosem ereszti el, nem igaz?

-

Hacsak nem találsz ki valamit, amivel megállíthatod.

-

Hogyan?

Lángok táncoltak a sötét szemüvegében, ahogy felém fordult. -

Mondd el Devlinnek, mit tett.

-

Ezt hogy érted?

-

Tudod te.

Igen, tudtam. A bizonyíték végig ott volt előttem, csak nem akartam látni. Nem akartam elhinni, hogy valaki képes ilyen utálatra, egy ilyen kimondhatatlan kegyetlenségre.

A

-

PR Ó FÉT A

299

Találkoztál Mariamával egy nappal azelőtt, hogy lelőttek a

Chedathy temetőben. Az ő parfümjét érezted a ruhádon, amikor meghaltál - mondtam. -

Igen.

-

Veszekedtetek. Megmondtad neki, hogy a te életedben nincs

helye feleségnek, főleg nem egy olyannak, akinek már van gyereke. Miután otthagyott, szándékosan áthajtott a korláton. Ethan Shaw azt mondta, hogy segítséget kért a süllyedő autóból, pedig az lehetetlen, mert sem a hídon, sem a vízen nincs térerő. Ezek szerint a temetőből telefonált. Már akkor tudta, hogy mit fog csinálni, amikor elhagyott. De miért nem kérdőjelezte ezt meg még senki? -

Miért kérdőjelezne meg bárki egy segélyhívást? Mindenki azt

hitte, hogy tragikus baleset történt. Még John is. -

De te pontosan tudtad.

-

Mert ismertem. - A hangja nagyon hűvösnek és távolinak

hangzott. - O nem az a típus, aki kioltja a saját életét. Ki akart úszni a partra, Shanit pedig otthagyta volna, de beragadt a biztonsági öve. Mariama a saját gyerekén akart bosszút állni, erre most örökre egymáshoz vannak láncolva. -

Elvette Devlintől a lányát - suttogtam. - Az egyetlen dolgot, ami

fontos volt számára. -

És most téged fenyegetésnek érez - mondta Fremont. - Számára

Shani a kapocs az élők világához, és csak te teheted szabaddá a gyermeket. -

Hogyan?

-

Úgy, hogy meggyőződ Johnt, hogy engedje el.

-

Nem tudom, hogy menni fog-e.

-

Senki, főleg Shani nem fog békére lelni, amíg ezt el nem éred.

*300

A MANDA S TEVENS

A sötétből egy magas alak lépett elő és felém igyekezett, topázszeme csak úgy világított a tűzben. -

Miért van itt? - kérdeztem.

-

Azért jöttem, hogy lássam.

-

Meghaltam?

-

Nem halt meg. Még nem.

-

De szürke port fújt az arcomba.

-

Az csak ártatlan varázslat volt - magyarázta. - Ez a szürke por. -

Elővett egy üvegcsét a zsebéből, és ahogy átadta, megcsillant a finom por. - Vegye el - mondta. - Szüksége lesz rá az utazásán. Meg akartam kérdezni, hogy mi jót tud tenni a por az álmomban, de helyette inkább elfogadtam a fiolát, és betettem a zsebembe. -

Követett - mondtam. - Miért?

A topázszemek csak úgy ragyogtak. -

Azért, aki. Azért, ami. Annyi erő rejlik magában, és fogalma

sincs, hogyan használhatná. De nemsokára megérti. Mindent megtanítok magának. -

És ha nem akarom? Akkor megöl, ahogy Tóm Gerrityt is?

-

Azt hiszi, én öltem meg? - kérdezte vidáman. - Miért vesződnék

egy ilyen jelentéktelen alakkal? -

Hogy Devlinre kenje a gyilkosságot.

-

Engem nem érdekel John Devlin. Hacsak nem kerül az utamba

megint. -

Megint?

-

Egyszer elvett valami nagyon értékeset tőlem. És most végre

rájöttem, hogyan vehetem vissza tőle. - Tekintete elsuhant mellettem, és amikor hátrafordultam, Shanit pillantottam meg az erdő szélén. Egyik kezét felém nyújtotta, de amikor elindultam, eltűnt.

A

PR Ó FÉT A

301

Darius közel hajolt, és a fülemhez tette az ajkát. Nem segíthetsz neki az álomban. Át kell menned. Várni foglak a túloldalon. Hallottam, ahogy Devlin a nevemet kiabálja. Álmodozva a hang felé fordultam, majd hunyorogva próbáltam kivenni az arcát. Lefelé bámult rám, és akkor fogtam fel, hogy megpróbál felrázni. Amelia! Hallasz? -

Igen, hallak. Honnan tudtad, hol találsz?

-

Essie küldött, hogy keresselek meg. Aggódott érted.

-

Egészen Charlestonból autóztál ide, hogy megnézd, jól vagyok-

e? Már itt voltam - felelte. - Éppen elkerültük egymást Essie

házánál. -Ó!

Hirtelen feltűnt, hogy elhallgatott a dobolás és a tánc. Az erdőben síri csend uralkodott, ahogy a földön fekve felnéztem a fákra. -

Te is hallottad? - kérdeztem Devlintől.

-

Mit?

-

A fülemülét. Mindig akkor énekel, ha Darius a közelben van.

Devlin hangja elkomorodott. -

Láttad Dariust?

-

Port fújt az arcomba, aztán meglátogatott az álmomban.

Szerinted visszahozta Afrikából a fülemülét? -

Ez is az egyik trükkje. Gyere - szólt Devlin, és megfogta a

karomat. - Fel tudsz ülni? Megpróbáltam, de a fák őrült örvénylésbe kezdtek, ezért inkább visszafeküdtem.

*302

A MANDA S TEVENS

-

Kell egy kis idő.

-

Azt azért elmondod, hogy miért jöttél ide?

-

Próbálom kideríteni, hogy ki ölte meg Róbert Fremontot.

-

Miért?

-

Mert... nem akarom, hogy téged gyanúsítsanak a gyilkos-

sággal. -

Ezt bízd csak rám.

-

De tudok segíteni - mondtam izgatottan. - Megtaláltam az

eltűnt fegyveredet. -

Tessék?

-

Bizony. Láttam, ahogy Rhapsody kivett egy dobozt az egyik

faüregből. Egy pisztoly volt benne. Nem nagyon értek a fegyverekhez, de biztos vagyok benne, hogy a tiéd volt. Devlin különös hangon folytatta: -

Lehet, hogy még mindig álmodtál.

-

Nem, ez Darius előtt volt. Kristálytisztán emlékszem rá.

-

És hol van az az üreg?

-

A temetőben. Elvihetlek oda, ha akarod.

Devlin lábra segített. -

Elég erős vagy ahhoz, hogy sétálj?

Tettem néhány bizonytalan lépést, ezért Devlin inkább a karjába vett. -

Semmi baj, majd viszlek.

Ellenkezés nélkül a vállára hajtottam a fejem. -

Nagyon erős vagy. Erősebb, mint amilyennek látszol.

-

Te viszont nagyon könnyű vagy - szólt Devlin. - Fogytál

múlt tavasz óta. -

Azért, mert kísértenek.

A

-

PR Ó FÉT A

303

Mi kísért? - kérdezte kedvesen.

-Te. Hallottam a heves levegővételét, de addig nem szólt semmit, amíg el nem értünk az útra, ahol az autóm parkolt. Akkor óvatosan lábra állított. -

És most merre?

A temető végében lévő sírkő-labirintusra mutattam. -

Erre.

A szellő felkavarta a leveleket, ahogy lassan átsétáltunk az ösvényen. Szellemek lebegtek körülöttünk. Éreztem valamelyiknek a jeges jelenlétét mögöttünk, de nem néztem hátra. Devlinnel az oldalamon nem féltem annyira. A fához érve benyúltam az üregbe, és megpróbáltam kitapogatni a dobozt. De nem éreztem semmit. -

Nemrég még itt volt. Rhapsody biztos elvitte.

-

Nem értem, hogy jutott hozzá a pisztolyomhoz — töprengett

Devlin. - Ha egyáltalán az én pisztolyom. -

Gondolkodtam. Biztos itt járt a temetőben aznap este, és

belebotlott a testbe. Lehet, hogy azt hitte, hogy Darius a tettes, ezért eldugta a fegyvert, hogy megvédje. -

Biztos vagy benne, hogy nem látta, amikor követted?

-

Azt hiszem.

-

Beszélnem kell vele — szólt hirtelen Devlin. — De először

hazaviszlek, hogy biztonságban légy. -

Mi van, ha közben megszabadul a pisztolytól, amíg nem vagy

itt? Vagy odaadja Dariusnak? -

Már valószínűleg megtette - felelte Devlin.

-

Akkor is beszélned kell vele. Nem kell hazavinned, nem félek.

*304

A MANDA S TEVENS

Ha veled vagyok, nem. -

Nem számít - mondta. - Félek én eléggé kettőnk helyett is.

Nekem egyáltalán nem tűnt úgy, mintha félne. Együtt visszamentünk az autóhoz, és Devlin kinyitotta nekem az ajtót. Annak ellenére, ami történt, erős vágyat éreztem arra, hogy megcsókoljam. És megmutassam, hogy az enyém, ha esetleg Mariama a sötétben bujkálna. Ami valószínűleg badarság lett volna, hiszen semmit sem tehet ellenem. Vagy ellenünk. -

És mi lesz az autóddal? - kérdeztem.

-

Majd később elviszem. Nem vezethetsz ilyen állapotban. És

addig nem hagylak egyedül, amíg nem tudjuk, mire készül Darius. Devlin megkerülte a kocsit, és beszállt a másik oldalon. Úgy ültem, hogy lássam a profilját. -

Milyen hideg van itt! - mondtam. - Te is érzed?

-

Bekapcsolom a fűtést.

-

Nem fog segíteni.

Devlin az útra szegezte a tekintetét. -

Ezt miből gondolod?

Azért, mert belőle jón. Ránéztem a hátsó ülésekre. Shani sötét tekintete összetalálkozott az enyémmel, majd a kisujját az ajkához emelte. Amikor hazaértünk, még mindig reszkettem, pedig Shani már régen eltűnt. Devlin engedett nekem egy forró fürdőt, és amikor ki akart menni a szobából, megfogtam a kezét, és magamhoz fordítottam. Mélyen a szemembe nézett, majd segített levetkőzni és besegített a vízbe. Egyáltalán nem zavart a meztelenségem, talán azért, mert annyi mindenen

keresztül mentünk már,

vagy még mindig Darius

A

PR Ó FÉT A

305

kábítószerének a befolyása alatt voltam. Attól sem jöttem zavarba, amikor Devlin letérdelt a kád mellé, hogy megfürdessen. Később lefeküdtünk az ágyra, és én befészkeltem magam a karjába. -Jobb? - kérdezte. “ Igen-

De te reszketsz.

-

Nem a hidegtől.

Devlin szorosabban átölelt. -

Most is el fogsz szaladni tőlem?

-

Nem akarok, de lehet, hogy nem lesz más választásom -

mondtam a holdfény által megvilágított arcát mustrálva. - Mindent elkövet azért, hogy szétválasszon minket. -

Kicsoda?

-

Mariama.

Devlin nem mozdult, de máris éreztem a köztünk lévő távolságot. -

Mariama halott.

-

De még mindig itt van. Te is tudod. Érezted a huzatot a

házadban. Őt érezted. Sem ő, sem Shani nem lépett tovább. Devlin teste megfeszült. -

Miről beszélsz? Mindketten meghaltak. Nem tudnak visz-

szajönni. Én jobban tudom, mint bárki más. -

De még itt vannak. Láttam őket.

-

Biztos álmodtál vagy hallucináltál - mondta idegesen. - Ez

minden. -John... -

Ne - mondta, és elfordította a fejét.

Hanyatt fekve bámultam a plafont. Mindennél jobban szerettem volna Shaninak segíteni, hogy továbblépjen, de Devlin még nem állt készen

*306

A MANDA S TEVENS

arra, hogy meghallgassa az igazságot. Még nem állt készen arra, hogy elengedje. Lehet, hogy sosem fog készen állni rá. A szoba koromsötét volt, amikor felébredtem. Devlin még mindig a takarók tetején feküdt, én pedig befészkeltem magam mellé. Örökké mellette maradtam volna, de még mindig éreztem Darius kábítószerének a keserűségét, ezért inkább kimentem a fürdőszobába, hogy megmossam a fogam. Amint beléptem a fürdőbe, megéreztem a hideget. A holdfény bevilágított az ablakon, ezért a gyér fényben is világosan láttam Devlint. Kísérteties fény vette körbe. Shanihoz hasonlóan Mariama is bejutott a menedékembe, de még nem jutott át teljesen. Biztosan kiadtam egy önkéntelen hangot, mert a tekintete átszelte a szobát, és a jelenlétemtől annyi energia szabadult fel benne dühében, hogy alakot tudott ölteni. Gyorsan odafordult Devlinhez, majd fölé hajolt és a szájára tapasztotta jéghideg ajkát. Annyira megrémültem, hogy csak álltam és néztem, ahogy Mariama kiszipolyozza. Úgy éreztem, hogy a félelmemből is táplálkozik, ezért vettem egy nagy levegőt és összeszedtem minden akaraterőmet, hogy elfojtsam az érzéseimet. Legnagyobb meglepetésemre Mariama azonnal halványulni kezdett. Tényleg ilyen könnyű volt megszabadulni tőle? Vagy csak beképzeltem a megjelenését? Odamentem Devlinhez, és a mellkasára nyomtam a kezem, hogy érezzem a tenyeremben a szívét. Egyenesen felült az ágyban, durván megragadta a karom, majd üres tekintettel bámult le rám. Úgy tűnt, hogy még mindig alszik. Vagy talán Mariama járt a fejében. - Minden oké. Én vagyok az. Amelia.

A

PR Ó FÉT A

307

Megfogta a kezem, de nem tudtam, hogy csak el akar-e lökni vagy magához akar húzni. -John? Merev tekintetétől kirázott a hideg, miközben a szeme az enyémbe mélyedt. Lassan lefejtette egymásról az ujjainkat, és a hátam mögé tolta a karomat. Szabad kezével végigsimította a mellem, a hasam és a combjaim közötti részt, amitől nyögtem egy nagyot. Egészen lazán fogta a karomat, könnyedén ki tudtam volna szabadulni, de nem akartam. Ha Mariama nézett, akkor a perverz részem mindennél jobban akarta, hogy lássa, mennyire kíván Devlin. Amikor felállt, hogy levegye a ruháját, én is felálltam, a vállán keresztül lehúztam az ingét, és kikapcsoltam az övét. Ahol egyébként egy kicsit bizonytalan lettem volna, ott most felbátorodtam, és eszembe jutott valami, amit Darius mondott az álmomban. Annyi erő rejlik magában, e's fogalma sincs, hogyan használhatná. Devlinnel mindketten meztelenek voltunk, és szemtől szemben álltunk a holdfényben. Megérintette a hajam, végighúzta az ujjait a tincseim között, majd magához húzott. Hosszú ideig csak csókolóztunk. Az egész testem libabőrös lett. Mindenhol reszkettem, mégis soha nem éreztem még magam ennyire jól. A kezem végigtapogatta, követelte, Devlin pedig hangosan felnyögött. -

Ne hagyd abba! - suttogta.

Eszemben sem volt abbahagyni, sőt, még csak akkor kezdtem. Nem voltam sem kezdő, sem szakértő az ágyban. Mégis pontosan tudtam, hogyan szerezhetek neki örömet. A nyelvem, az ajkaim suttogása, és máris az enyém volt. Esküdni mertem volna, hogy éreztem Mariama jéghideg leheletét a nyakamon, hűvös érintését a kezemen, mintha ő irányított volna, amikor

*308

A MANDA S TEVENS

letérdeltem Devlin elé. Ám amikor hátranéztem a vállam felett, nem az ő kísérteties arcát láttam a tükörben, hanem a sajátomat. A szemem izzott, az ajkamon titokzatos mosoly húzódott. -

Igen, nézd csak meg magad — nyögte Devlin, amikor ösz-

szetalálkozott a tekintetünk a tükörben. - Nézd meg, mit teszel velem. Lassan felállva végighúztam magam a testén, majd átkaroltam a nyakát, és rátapasztottam a száját az enyémre. Devlin hátrahúzódott és kíváncsian fürkészte az arcomat. -

Ma más vagy.

-

Tényleg?

-

Ragyogsz. Mintha rátaláltál volna valamire, ami mindig is

benned volt, csak el volt rejtve. -

Vagy csak egyszerűen...

-

Igen?

Szerelmes vagyok. Nem volt merszem hangosan kimondani a szavakat. Vagy csak egyszerűen kívánlak — mondtam. Devlin szeme csak úgy izzott. -

Akkor gyere ide.

Az ablakok bepárásodtak, homályos holdfénybe burkolva minket. Ha a szellemek figyeltek is valahonnan, én nem láttam őket. Kizárólag Devlinre koncentráltam és a testemben vibráló forróságra. Lefeküdtünk az ágyra, és én fölé emelkedtem. Megfogta a csípőmet, majd lassan mozogni kezdtünk egy közös ritmusra. Le-fel hullámoztam, mint az óceán, és előrehajoltam, hogy megcsókoljam. Nyelve mohón ízlelte az enyémet, miközben felült és a háta mögé tolta a lábam. Az új helyzet új mozgást és új tempót eredményezett, és hangos zihálással fogadtam az elégedettség első és

A

PR Ó FÉT A

309

meglepő pillanatát. Végül magával sodort egy hatalmas hullám, és amikor meghallottam Devlint a nevemet suttogni, lehunytam a szemem és magamhoz szorítottam. Üres ágyban ébredtem, ezért rögtön Devlint kerestem. A teraszon ücsörgött a holdfényben, tekintetével az előre-hátra mozgó hintát figyelte. Szinte megbabonázta a pillanat. Én is néztem: Shani hullámzó haját és a menetszéltől lengő apró kék ruháját. Devlin nem nézett rám, amikor leültem mellé. Le sem vette a szemét a hintáról. -

Mióta vagy idekint? - kérdeztem.

Nem válaszolt. -Jól vagy? -

Nem fúj a szél. - Odafordult hozzám, és az arcát látva hirtelen

felgyorsult a szívdobogásom. - Nem fúj a szél. -

Tudom.

-

Akkor mondd meg, hogyan — mondta suttogva.

Megfogtam a kezét, és azt hittem, elhúzza, de inkább szorosan megmarkolta az enyémet. A bőre jéghideg volt. Hosszú ideje kint lehetett már. -

Tudod, hogyan - feleltem halkan. - Érezted a huzatot a

házadban. Devlin összevonta a szemöldökét. -

Az egy régi ház.

-

Érezted a hűvös helyeket. És biztos tapasztaltál már elektromos

ingadozásokat. Megmagyarázhatatlan hangokat és illatokat. -

Ez lehetetlen! - Abszolút értettem a dühét. Rákényszerí- tettem,

*310

A MANDA S TEVENS

hogy nézzen szembe olyasvalamivel, amiről nem akart tudomást venni. -

Még mindig itt vannak, John.

Megborzongva lehunyta a szemét. -

Shani a hintában ül. De ezt te is tudod, igaz? Egy kis kék ruha

van rajta, és szalag van a hajában. Devlin döbbenten rám nézett. -

Kék ruhában lett eltemetve. Ezt meg honnan tudtad?

-

Látom őt. Látom a szellemeket. Örököltem apám képességét.

Attól a pillanattól kezdve, hogy a Batteryn találkoztunk, Shani melletted van. Mondani akar valamit, de nem hallod. És nem is látod. -

Istenem! - Devlin a kezébe temette az arcát.

Megpróbáltam nyelni egyet, de hatalmas gombóc volt a torkomban. -

A bűntudatod és a szomorúságod itt tartotta, de most már ideje

mennie. El kell engedned. - A fűben megcsillant Shani gyűrűje, amit korábban a sírjára helyeztem. Biztosan azért hozta magával, mert tudta, hogy az apjának bizonyítékra van szüksége. Felvettem a fűből, és Devlin tenyerébe tettem. -

Ez nem az ő gyűrűje?

Devlin hitetlenkedve bámulta a csillogó gránátgyűrűt, majd ökölbe szorította a kezét. -

Honnan szerezted?

-

O adta nekem. így kommunikál velem.

Devlin felsóhajtott. -

Ezt a gyűrűt tőlem kapta a születésnapjára. Az ujján volt,

amikor... -

Tudom. De honnan máshonnan szereztem volna meg? Már

kétszer visszavittem a sírjához, de mind a kétszer visszahozta nekem. -

Ez lehetetlen - szólt Devlin.

A

PR Ó FÉT A

311

A hinta hirtelen megállt, és Shani egyszer csak a férfi mellett állt. Kísérteties kezét az arcára tette. -

Érzed őt, nem igaz? Koncentrálj.

Devlin lehunyta a szemét, és az arcához emelte a kezét. -

Az ujjaid megérintik a kezét.

A közömbössége egyszerre megszűnt, és egy furcsa hang jött ki a torkán... -

Shani...

-

Itt van, John. Mindig is itt volt.

Devlin próbálta visszafojtani a könnyeit. -

Jázminillatot érzek.

-

Igen. Az ő.

Shani letérdelt és John térdére tette a fejét. A férfi automatikusan a lábára tette a kezét. -

Nem a te hibád, ami vele történt - mondtam. - Azt szeretné, hogy

tudd. - Az idő nem volt alkalmas arra, hogy megtudja, mit tett Mariama. A Shanival töltött ideje túlságosan drága volt ahhoz. -

Meg kellett volna védenem. - Megszakadt a szívem a hangjában

lévő fájdalomtól. - Meg kellett volna mentenem. -

Ideje megszabadulnod a bűntudattól. El kell engedned, hogy

tovább tudjon lépni. Egy része úgyis mindig itt marad veled. Mindig is különleges helyet foglal majd el a szívedben. Tudnia kell, hogy minden rendben lesz veled nélküle. Devlin kinyitotta a kezét, és Shani a gyűrűért nyúlt. A gránát megcsillant a holdfényben, amikor felhúzta kicsiny ujjára. Devlin csodálkozva és elképedve figyelte. Természetesen nem látta, de azt igen, ahogy a gyűrű felemelkedett a tenyeréből. -

Shani - suttogta.

*312

A MANDA S TEVENS

A kislány megfogta a kezét, majd az enyémért nyúlt. Jéghideg kezétől kirázott a hideg. -

Félek - mondta.

-

Mitől félsz? - kérdeztem.

-

A gonosz férfi nem fog elengedni. Nem hagyja, hogy kilépjek a

sötétből. Segítenél nekem? - kérdezte. -

Igen.

-

Megígéred?

-

Igen, megígérem.

Otthagytam Devlint a teraszon. Szüksége volt az egyedüllétre, nekem pedig rá kellett jönnöm arra, hogyan találhatom meg Shanit. Darius szerint csak akkor tudok neki segíteni, ha átmegyek. De honnan tudjam, hogy nem ismét az egyik trükkjéről van szó? Bementem a fürdőszobába, és átkutattam a levetett farmerem zsebeit. Nemsokára már a kezemben volt a szürke port tartalmazó fiola. Eddig csak álmodtam róla, ezért Darius valahogy fizikailag is beletette a zsebembe. Nem lepődtem meg. Elvégre ő adta nekem. Ha átjutok, várni fog a túloldalon. Kivittem a fiolát a konyhába, és a csillogó port fürkészve eszembe jutott Devlin figyelmeztetése. Megállítja a szívet, és az emberek meghalnak tőle. De mégis át kell mennem a téren abban reménykedve, hogy talán vissza tudok jönni. Másképpen hogy juthatnék el Shanihoz? Rászórtam egy kicsit a kézfejemre, majd az orromhoz emeltem. Enyhe illatot éreztem, de nem volt kellemetlen. Gyorsan beszívtam a port, mielőtt megváltoztattam volna a döntésemet. Először nem éreztem semmit. Nem lassult le semmi, nem estem

A

PR Ó FÉT A

313

letargiába. Szerencsére volt annyi eszem, hogy lefeküdtem a földre, pont egy másodperccel azelőtt, hogy egy ragyogó fehér fény felrobbant az agyamban. A fülem zúgott, a mellkasom vibrált, aztán szép lassan kinyitottam a szemem, mintha mély álomból ébredtem volna. Először nem tudtam, hol vagyok, de valahogy ismerősnek tűnt minden, ahogy körbenéztem. A levegőnek és az égnek szürkületszíne volt, és a távolban köd örvénylett. Előttem tornyosult egy nagykapu, ami egy hatalmas temetőbe vezetett. Rengeteg szobrot és emlékművet láttam sorakozni, majd észrevettem, hogy nem is szobrokról, hanem a halál alakjairól van szó. A Szürkeségben voltam, a Fényesség és a Sötétség közötti homályos térben. Egyszer csak megjelent mellettem Darius Goodwine, és a temető felé intett. -

Csak akkor tud átlépni a halál birodalmába vezető kapun, ha van

egy kísérője - mondta. Nem akartam, hogy bárhová is kísérgessen. Akart tőlem valamit, de abban a pillanatban számomra az volt a legfontosabb, hogy megtaláljam Shanit. -

Tudja, miért vagyok itt - mondtam. - Hol van?

A férfi elindult a temető felé. -

Itt bent - mondta, majd a kapun keresztül eltűnt.

Követtem egy még szürkébb világba, ahol a halál légiósai kémleltek fagyott szemükkel. Sok szellemet láttam a távoli és a közeli múltamból. Az Asherek hosszú sorát. A szülőanyámat, Freyát. Apa rokonai is ott voltak. Szívesen beszélgettem volna az összes halott rokonommal, de a fülemben ott csengett Essie figyelmeztetése.

*314

A MANDA S TEVENS

Emlékezzen az időre! A temető végéhez érve a szürkeségből koromsötét lett, és egy óriási erdő tornyosult előttem. -

Odabent megtalálja - mondta Darius.

-

Honnan tudja?

-

Hallgassa.

Mindketten

elhallgattunk,

amikor

meghallottam

egy ismerős

mondókát. Shani elvezetett magához. Visszafordultam Dariushoz. -

Maga is jön?

-

Itt véget ér a közös utazásunk - felelte. - Az út további részét

egyedül kell megtennie. -

Miért?

Darius csak vigyorgott, majd eltűnt a ködben. Elindultam az erdő felé, de egyszer csak megjelent előttem egy nő az ösvényen. Ismerősnek tűnt, ezért azt hittem, hogy egy újabb halott rokon. Nem tűnt idősnek, de a haja hófehér volt, és nem volt szeme. Csak bámultam a tátongó üreget, és megborzongtam. -

Ki vagy?

-

A nevem Amelia Gray - válaszolta.

Nem hittem a fülemnek. -

Az nem lehet. Én vagyok Amelia Gray.

-

Ami most vagy, az voltam én valaha - felelte. - Ami most

vagyok, az leszel te egyszer. A kísérteties jövendölésétől az egész testem libabőrös lett. -

Meg kell találnom egy gyermeket. Shaninak hívják. Láttad őt?

Azt hiszem, az erdőben bujkál. -

Ne menj be a Sötétségbe! - figyelmeztetett. - Sosem találsz ki

A

PR Ó FÉT A

315

időben. Ez az, amit akar. -

Kicsoda?

-

A magas férfi - válaszolta. - Bántani akarnak. O és a nő. A nő

az élők világában akar maradni, és te vagy az eszköze. Eszembe jutott, hogy mit mondott dr. Shaw a szürke porról. Egy bizonyos idő múlva a testet már nem lehet újraéleszteni. Elsorvad és meghal, vagy egyes esetekben elfoglalja egy másik szellem. Akkor ezért csaltak át a téren? Hogy Mariama szelleme elvegye a testemet? -

Menj vissza! — figyelmeztetett a nő.

-

Nem lehet. Addig nem, amíg nem segítettem a gyereknek

átmenni... -

Ssss. - A nő félrehajtotta a fejét. - Hallod ezt?

Odafordítottam a fejem, de csak egy halk zümmögést hallottam. Olyan volt, mint a méhek nyüzsgése. -

Rajzanak - mondta.

-

Méhek?

-

Szellemek - felelte, majd eltűnt.

A figyelmeztetés ellenére elhagytam a Szürkeséget, és beléptem az erdőbe. A Sötétségbe. A szemem sarkából láttam az árnyakat, egy túlvilági lény suhant el a bokrokban. Egyre messzebb mentem, majd az erdő mélyébe érve megijedtem, hogy a vak nőnek igaza lesz, és nem találok ki időben. Éreztem, hogy húz vissza a testem, de nem vettem róla tudomást, és csak mentem tovább. Már nem hallottam az éneket, ezért azon tűnődtem, hogy vajon szándékosan vezetett-e félre Shani. Elkiáltottam a nevét, majd hirtelen megláttam a fák között. -

Gyere és találj meg, Amelia!

*316

-

A MANDA S TEVENS

Próbálom! Hol vagy?

-Itt! A hangja felé igyekeztem. Egy tisztáson várt, de nem volt egyedül. Egy magas alak tornyosult fölötte. Fekete kapucni takarta az arcát, de a Shani csuklójára tekeredő kéznek karomszerű körme volt. -

Engedd el! - mondtam.

-

Túl késő - szólt gúnyosan a valami. - Elkéstél.

Ekkor a fák felé húzta Shanit. Azonnal utánuk indultam, ádáz harcot vívva földi testem ellenkezésével. Kiértünk egy fáklyákkal bevilágított tisztásra. Valahonnan tudtam, hogy az a hely nem a menny, és nem a pokol. Nem a Fényességben és nem is a Sötétségben tartózkodtunk, hanem a saját magam által létrehozott birodalomban. Viszont ha én hoztam létre ezt a világot, akkor irányítani is tudom. -

Gyere ide, Shani.

A lény megragadta, amitől Shani felsírt. Letérdeltem és kinyújtottam felé a kezem. -

Tudom, mit akartál mondani édesapádnak. És tudom, mi

történt azon a napon, és mit tett veled az édesanyád, de már nem tud bántani. Nem hagyom. Kérlek, gyere ide! Shani kinyújtotta a kezét, és amikor összeértek az ujjaink, a lény eltűnt a sötét ködben. Felkaptam a kislányt, és hosszú ideig csak öleltem. -

Elviszlek egy biztonságos helyre - suttogtam. - Egy gyö-

nyörű helyre. Jázmin illata szállt felénk, amint kiléptünk az erdőből. Az illat elvezetett egy kerthez, ahol Róbert Fremont várt ránk. -

Te miért vagy itt? - kérdeztem. - Nem mehetsz még el. Nem

találtuk meg a gyilkosodat.

A

PR Ó FÉT A

317

A férfi lenézett Shanira. -

Nem számít. Sosem számított.

És abban a pillanatban megértettem. -

Akkor nem is ezért voltál a Földön. Te rá vártál.

-

Én sem tudtam - mondta csodálkozva. - Mostanáig nem

tudtam. Eszembe jutottak az autómban lévő boncolási jegyzőkönyvek. A vércsoportok elmondták volna az igazat, ha figyeltem volna a jelekre. Shani Róbert Fremont lánya. Devlin, gondoltam magamban. Szegény Devlin! Tőlem sosem tudja meg az igazat. Mariama egyszer már elvette tőle Shanit. Én nem fogom még egyszer elvenni tőle. A nap beragyogta a kert falát. Olyan vakító volt, hogy nem bírtam belenézni. Shani és Róbert már a kertkapu felé igyekezett. A gyermek elbizonytalanodott, és hátranézett. Róbert már el is tűnt, de a lány csak lebegett a kapuban, és apró ujját az ajkára tapasztotta. Megéreztem valakinek a jelenlétét, ezért hátrafordultam. Devlin állt mögöttem. Ijedten felkiáltottam. -

Te nem lehetsz itt! Hacsak nem...

Devlin szomorúan nézett rám. -

De nem lehetsz itt... - suttogtam. - Nem hagyom.

-

Vissza kell menned - mondta. - Már majdnem kifutottál az

időből. -

Nem akarok visszamenni. Nélküled nem. Kérlek, gyere

velem! -

Nem lehet.

Tekintete a kapura vándorolt, ahol Shani még mindig várt.

*318

A MANDA S TEVENS

Rázkódást éreztem, mint egy nagy adag adrenalinlöketet, és abban a pillanatban kinyitottam a szemem. Esküdni mertem volna, hogy Mariamát láttam fölém hajolni, de elkésett. Visz- szatértem a testembe, és a saját konyhám padlóján feküdtem. Devlin mellettem feküdt. Nagyon sápadtnak tűnt, halottnak. Felé akartam nyújtani a kezem, de olyan hideg voltam, hogy semmit sem tudtam csinálni, csak hevertem a nyomorúságomban. Egy árnyék suhant el valahol, átnéztem a szobán, és arra számítottam, hogy Darius Goodwine vagy Mariama szelleme az, de legnagyobb meglepetésemre Ethan Shaw-t pillantottam meg. Gyanakvóan fürkészett. -

Sokkal egyszerűbb lett volna, ha nem jössz vissza.

Lecsúszott a fal mentén, és háttal az ajtófélfának leült. -

Mit tettél? — suttogtam.

-

Amit kellett. El akarta venni tőlem.

-

John? — kérdeztem zavartan.

-

Róbert Fremont. Hallottam Mariamát a telefonban azután, hogy

John kiviharzott a házból. Afrikába akart szökni Fremonttal. Nem engedhettem. Nem bírtam volna ki, ha soha többé nem látom. Pisztolyt szorongatott a kezében, és azon töprengtem, hogy vajon az lapult-e az üregben. Devlin 38-asa. Ezek szerint Ethan követett a Chedathy temetőbe? Próbáltam Devlin felé emelni a kezem. Bárcsak megérinthetném... -

Tudtál a pisztolyról, amit John a fiókjában tartott, ugye?

A

-

PR Ó FÉT A

319

Mariama mutatta meg egyszer. Sőt, azt is elhintette, hogy ha

John eltűnik, övé lesz a pénze, amit azzal költhet el, akit igazán szeret. Azt hittem, én vagyok az a valaki. Láttam, hogy Ethan keze megremeg. Azon gondolkoztam, vajon tényleg lenne-e mersze hidegvérrel lelőni. Ugyanakkor, simán megölte Róbert Fremontot, és feltehetően Tóm Gerrityt is. És Devlin is holtan feküdt mellettem. -

Aznap korábban találkoztam Johnnal - magyarázta. - Ezt már

egyszer elmeséltem. Mariaméval csúnyán összevesztek, ezért azt tervezte, hogy egy barátja házában marad a Sullivan- szigeten, amíg mindketten le nem higgadnak. Tudtam, hogy alibi nélkül lesz ott. így elmentem Mariama házába, elvettem a fegyvert, majd felhívtam Róbertét, és megkértem, hogy találkozzunk a temetőben. Azt hazudtam neki, hogy információm van Dariusról. -

És lesben álltái, majd Devlin pisztolyával hátba lőtted. De

Mariama akkor már halott volt. -

Addig nem tudtam, hogy elment, amíg apám fel nem hívott.

Akkor már túl késő volt. Eszembe jutott Rhapsody, aki éveken keresztül rejtegette a fegyvert azért, mert azt hitte, az apja volt a gyilkos. És végig Ethan volt az. -

Miért igazoltál alibit Johnnak aznap estére, ha rá akartad kenni

a gyilkosságot? Megijedtem, amikor a rendőrök megjelentek nála. És, habár lehet, hogyez furcsán hangzik, mivel Mariama már nem élt, nem akartam, hogy szenvedjen. A barátom volt. -

Mégis lelőtted.

-

Úgy döntött, hogy elkapja Dariust, ezért előbb vagy utóbb úgyis

megtudta volna az igazat. Egyébként is gyanakodott az alibi miatt.

*320

A MANDA S TEVENS

Ránéztem Devlin mozdulatlan testére. -

Kérlek, hívd fel a segélyhívót. Lehet, hogy még mindig nem

késő megmenteni. -

Tudod, hogy nem tehetem.

-

Akkor mondd meg, miért ölted meg Gerrityt.

-

Mert éveken át zsarolta az apámat. Azt állította, hogy bi-

zonyítéka van arra, hogy az apám megölte az anyámat. Ez természetesen baromság volt, de apám először azért fizetett neki, hogy mentse a hírnevét. És talán azért, mert tudott rólam. -

Te ölted meg az anyádat?

-

Te nem tudod, milyen volt éveken keresztül látni a szenvedését.

Mariama segített. Pontosan tudta, hogyan kell csinálni, hogy senki se jöjjön rá. Ebből tudtam, hogy igazán szeret. -

Szóval most engem is lelősz. - Ujjhegyemmel megérintettem

Devlin kezét, és becsuktam a szemem. Jéghideg volt a bőre. - Ezúttal mi lesz a mentséged? Mariama nincs itt. Nem kenheted rá. -

Ne légy ebben olyan biztos - mondta ördögi vigyorral. Vagy

talán Mariama vigyorát láttam? Még mindig Mariama parancsát teljesítette? Hirtelen egy apró mozdulatra lettem figyelmes a hátsó ajtónál. Az arcát nem láttam, de a parfümjét rögtön megismertem. Isabel Perilloux lépett be a látóterembe, egyik ujját az ajkára tapasztva. Az első ajtó felől Clementine hangját hallottam. - Amelia! Idebent vagy? A nagymamámnak volt egy álma. Azt mondta, hogy nézzelek meg. Egybeesés, gondoltam. Ez a két nő nem véletlenül sétált be az életembe. Ethan lábra állt, és Clementine hangja felé kapta a fejét. Tökéletes

A

PR Ó FÉT A

321

elterelés volt. Kihúztam Devlin fegyverét a tokjából, és amikor Ethan visszafordult, gondolkodás nélkül lőttem. Meglepett a reakcióm. Sokk hatása alatt voltam, amikor Isabel letérdelt Devlin mellé. A keze pillanatok alatt csupa vér lett. Éjjel-nappal Devlin ágya mellett voltam, fogtam a kezét, és azért imádkoztam, hogy visszajöjjön hozzám. A Shanival való együttlét bizonyára ellenállhatatlan volt, hiszen nem nagyon akart visszajönni. A harmadik este éppen elbóbiskoltam, amikor megéreztem valakinek a jelenlétét a szobában. Kinyitottam a szemem, és Darius Goodwine állt az ajtóban. -

Tudom, mit akart tenni - mondtam. - Arra használta Shanit,

hogy átcsaljon a téren, és Mariama megkaparinthassa a testemet. -

Maga erős - mondta kelletlen csodálattal. — Jóval erősebb

Mariamánál. Abban a pillanatban nem éreztem magam túl erősnek. Inkább... tehetetlennek. -

Azt mondta, kihasználatlan erőm van. Mutassa meg, hogyan

hozhatnám vissza vele - kértem. -

A halottak visszahozásánál mindig felléphetnek nem várt

következmények - figyelmeztetett. -

Csak vissza akarom kapni.

Felemeltem a fejem és körbenéztem. Egyedül voltam a szobában, kivéve Devlint. Egy pillanattal később kinyitotta a szemét. - Amelia? - Igen, én vagyok. Üdv itthon! - suttogtam, és egy pillanatra elgondolkoztam azon a nem várt következményen.

EPILÓGUS

Két héttel később kiengedték Devlint a kórházból. Hónapokig tartó terápiára volt szüksége, de segítséggel már tudott közlekedni. Annyira azért nem volt jól, hogy Ethan temetésén is részt vegyen. Én is csak a dr. Shaw iránti tiszteletből mentem el. Az egészsége gyorsan romlott, az elméje pedig eljutott egy olyan szintre, ahol már nem tudta felfogni, mit is tett a fia. Úgy gondoltam, ez a legjobb a számára, de biztos voltam benne, hogy hiányozni fognak a bölcsességei. Már korábban benéztem hozzá, de csak azért, hogy megtudjam, Laylát áthelyezték. Azon tűnődtem, hogy vajon Dariusszal ment-e el. Öt a kórházi találkozásunk óta nem láttam, és nem is hallottam felőle, sőt, abban sem voltam biztos, hogy a látogatása valódi volt. Azt akartam hinni, hogy Devlin saját akaratából jött hozzám vissza, mindenféle nem várt következmények nélkül, de néha, amikor ébren feküdtem mellette az ágyban, az elmém sötét és nyugtalanító helyekre repített el. Mi van, ha magával hozott valamit a másik oldalról? És ha én? Shani továbblépett. Róbert Fremont is. Még Mariama is eltűnt. Devlin megszabadult a szellemeitől, és szerettem volna azt hinni, hogy végre együtt lehetünk. De valami mégis gyötört. És kísértett. Ami most vagy, az voltam én valaha. Ami most vagyok, az leszel te egyszer.

A

PR Ó FÉT A

323

A vak nő jövendölésére gondoltam, miközben Devlin Shani sírja mellett térdelt. A nevem Amelia Gray, mondta a nő. Hűvös szél suttogott a fák között, kirázott a hideg. Devlin felállt, ezért gyorsan odamentem hozzá. Átölelt, én pedig hozzásimultam. Most már ő a menedékem. Az egyetlen biztonságos mentsváram. A nap átkandikált a fák között, miközben kéz a kézben kisétáltunk a kapun.