VALAMI
Megint pocsék egy reggele volt. Huzatos helyen aludt, a huzattól újra az ízületek, úgy látszik mégsem tanul, még a saját tapasztalatból sem, és megint anyázásra, csapkodásra ébredt. Útban volt megint. Pedig a motyóját gondosan összerendezte, nem hagyta széjjel, és valahol minden nap lemosdott, szaga sem volt. Még nem tudta megszokni, hogy útban van mindig, mindenhol. Feltápászkodott, álmosan megdörzsölte a szemét Nem szólt vissza az anyázónak, összeszedte a dolgait, belekortyolt a műanyag palackjába, szerencsére hideg volt a még a víz, és útra kelt, hogy igyon egy kávét. Erről még nem tudott leszokni, voltaképpen a reggeli kávé kötötte valamennyire az előző életéhez, amiben mindennek helye volt, rendje, értelme és célja. A kávéra soha nem mulasztott el pénzt félretenni, soha nem maradhatott ki! A kis talponálló bádogbüfét még az este kinézte magának. Lerongyolt, kis retro-kóceráj volt, a jócskán ötvenes, szőrős, szemmel láthatón másnapos, nyúzott életű eladója is éppolyan olyan retro volt, mint a helyiség maga. De a kávé, amit kelletlenül lefőzött, meglepően kávé ízű lett, még ereje is volt, s egyáltalán nem hasonlított az egyébkánt megszokott, kávézaccfőzetekre, amit ilyen helyeken megszokott. Lassan, megfontoltan ivott, s közben egy hajnali melós teljesen magától még egy cigivel is megkínálta. – Nesze, apafej, legyen jó reggeled! Szokatlan gesztus. Hálás volt érte. Megköszönte a kávét, megköszönte a cigit, a melós a második sörét hajtotta le, miközben megállás nélkül szidta a rendszert, a feleségét, a főnökét, az életet, de a köszönetre odabólintott: – Nincs túl nagy különbség köztünk, csak te szabad vagy a napi szarakodástól! Bár lehetnék a helyedben! „Szabad? A helyemben?” Felsóhajtott, de nem vitatkozott, csak magában legyintett. Szabadság? Mire? A helyében? Hol a helye? S mire jó ez a hely? Búcsúként még odaintett, és hátat fordítva elindult. Tanakodott, merre vegye az útját, végül úgy döntött, nem megy el a kerületből, nem buszozik, nem villamosozik, csak csatangol egyet erre-arra. Kerülte a maga fajtákat. Hiába élt már vagy féléve az utcán, képtelen volt magát magukfajtának érezni. Pedig, tudta jól, már nem volt különbség se kinézetben, sem semmi másban. A telet még a fűtött lakásban töltötte, a fridzsiderben mindig volt valami ehető, s a régi Hajdú, ha recsegve, prüszkölve is, de szorgalmasan mosta a ruháit, ment a tévé, pörgött a sokmegás internet. Aztán összeomlott minden, ahogy kell, és ebben az új életben találta magát, ahol nem számított ki volt, mit tudott, ahol nem volt érdekes az ok, csak a bőrön viselt okozat. Tudta, hogy mit rontott el, mit kellett volna másképpen tenni, amikor még lehetősége volt rá. Az ember utólag könnyen okos, de az adott helyzetben sokszor hiányzik vagy a belső vagy a külső szabadság a helyes döntések meghozatalára vagy kivitelezésére. Ő rosszul, erélytelenül döntött: össze is omlott minden. Vagyis: megszűnt az élete, így pontosabb. Tudott egy közeli parkocskát, úgy döntött, leteszi ott magát egy kicsit, és olvasgatni fog. Mindig hordott magánál egy-két szemetesekbe kidobált, lomtalanításokkor kihajigált könyvet. Az általa elutasított magafajták csak Pofaszőr hívták emiatt. Tréfásnak találták a professzor eltorzítását.
Mohácsi Zoltán: Valami
1
Volt a Belvárosban egy antikvárium, ahová nagy ritkán benézett, és sör helyett akkor könyvet vett magának. Mondjuk hülyének is nézték emiatt és nem mindennapi volt a tekintet sem, ahogy az először ránézett az antikvárius! – Nem akarok semmi rosszat. Van pénzem fizetni! – benyúlt a zsebébe és néhány bankjegyet húzott elő. S közben könyörgőn nézett az antikváriusra: – Szeretek olvasni! Az bólintott, és békén hagyta. Aztán amikor másodszor ment be hozzá az antikvárius mutatott neki egy ládát. – Válogass belőle egy-két kötetet! – Köszönöm, de ennyit nem fogok tudni kifizetni! – a kezében ott volt már egy könyv. – Ezek ajándékkönyvek a törzsvásárlóknak, nyugodtan turkálj! – Törzsvásárló vagyok? Az antikvárius ránézett a szemüvege felett és ezt mondta: – Az bizony! Hát válogatott. Aztán amikor nem volt pénze, visszavitte a könyveket, és mint egy könyvtárban, az antikvárius engedélyével csereberélte a láda tartalmát. Egyszer talált egy könyvet és elvitte az antikváriusnak. – El tudja adni! – mutatta neki. Az bólintott. – Pénzt kész érte? – Nem, csak úgy hoztam. Cserébe a könyvekért. Hozzak még? Az antikvárius pipára gyújtott. – Ha találsz, és ha ez jó neked! Ha talált, elhozta, ha érdekelte, előbb kiolvasta. Most éppen egy Faulkner regényt olvasott, azzal akart kimenni a parkba. Faulkner volt az egyik író, akire soha nem volt ideje, aki helyett mindig volt fontosabb olvasnivalója. Mostanában szeretett bele, mert az író könyveit meglelte a ládában, nem voltak keresett árucikkek. A park felé bandukolva látta meg azt a valamit az egyik ház elé kitett kuka mellett. Először elsiklott felette a tekintete, aztán szép lassan visszafordult és alaposan megnézte magának. Színes volt, komplikált, szemet gyönyörködtető, de nem valami bóvli, talmi anyagokból összedobált kóklerság, hanem aprólékos, míves munka. Egyszerűen nem értette, hogyan dobhatta ki bárki is? Vagy ha már kidobta, miért nem tette a kuka tetejére, hogy baja ne legyen, ha valaki el akarná vinni. Mert nyilvánvaló volt, hogy valaki el akarja majd vinni, hogy nem hever ott a kuka tetején addig, amíg a szemetesek ide nem érnek; egy pénzzel tömött bőrönd sem heverne ott, ez elég nyilvánvaló! Nem hitte a szemének, hogy ez a valami csak úgy kuka mellé kerülhetett! Nézte, nézte, gondolkodott, de nem tudott rájönni, hogy mit is lát. Mégsem tudta róla levenni a szemét, annyira szép volt. Mulatságos, ezt gondolta, de közben csak bámulta a valamit. Körülnézett, senki nem járt arrafelé. Nyilván nem csak letette valaki egy pillanatra, és berohant mondjuk a postaládához, hanem a valami visszavonhatatlanul, gazdátlanul ott volt, mintha csak őreá várt volna ezen a hűvös, ízületfájós reggelen. Úgy közelítette meg, mint aknaszedők a robbanó matériát. Lépésről-lépésre, óvatosan, csodálkozva, gyönyörködve és rettegve, hátha semmivé lesz. Eszébe jutott közben egy mulatságos filmrészlet, amiben a szereplők valami ismeretlen eredetű és rendeltetésű, ólomnehéz vasdarab körül tesznek-vesznek, amiből aztán rendőrségi ügy is kerekedik. Az egyik szereplő néz bele a kamerába és úgy mondja, utánozhatatlan, mulatságosan álnaiv hangsúllyal: „Vas? Milyen vas? Jaaaa, vaaaaas…! Azt nem tudom!” Felnevetett ahogy a jelenet eszébe jutott. Nevetve oldalgott a valami felé. Senki nem jött, az utca nem mozdult, felső sem volt az égen. Mintha a valami csak rá várt volna. „Mi a fene lehet ez? S ki hagyta itt? És miért?” – töprengett. Amikor visszavonhatatlanul odaért a valami mellé, előbb a lábfejével rugdosta meg egy kicsit. A valami megbillent, az oldalára dőlt, de aztán nem mozdult. Oldalról még szebb és Mohácsi Zoltán: Valami
2
még kiismerhetetlenebb volt. Lassan leguggolt és rettentő óvatosan megérintette. A fémes külső és a hűvös hajnal ellenére meglepően meleg és puha tapintása volt, mintha bársonyt simogatna. „Mi a franc vagy te? – észre sem vette, de már személyként beszélt hozzá. – Vajon mi, mond csak, barátocskám!” Letérdelt a járda aszfaltjára, két kezébe vette a valamit és megpróbálta megemelni. Engedett. Vaskos, tömör, mégis könnyed és ívelt külseje ellenére sem lehetett több négy-öt kilónál. Mintha imádkozna, térdelve tartotta a kezeiben. A szeméhez emelte, hogy közelről is megnézhesse. Így közelről még dicséretesebb volt az aprólékos kidolgozás, a cirádák, az illesztések, a gyönyörű csavarfejek, a fémbe vésett, textillel megfejelt ornamentikák, a titokzatos csappantyúk, küllentyűk és zakkantyúk párjai, triói, amik valamiért Nemo kapitány Nautilusát juttatták az eszébe. „S mi van, ha onnan van? – jutott eszébe. – Valami titokzatos eszköz a híres Nautilusról! S én találtam rá, itt, a Kakukk utca 46B előtt! Micsoda szerencsés figura vagyok! Hirdetést kellene feladnom: Valami keresi Nemo kapitányt, jó pénzért átvehető délutánonként a Károly kertben vagy az Erzsébet téren, »Keresd a lúzert!«-jeligével! Höhöhöhö!” Nyilvánvaló volt, hogy a táskájába nem fér bele, de ekkora zacskója sem volt. Az is nyilvánvaló volt, hogy nem hagyja itt, mert hogyan is, miért is hagyná? Nincs más választás, kézben kell vinni! Ropogtak a térdei, amikor felállt, belesajdult a dereka is, de nem ért rá a fájdalomra figyelni, a Valamit tartotta a kezében, s nem akarta, hogy megsérüljön. „Mi a fenét fogok kezdeni vele? – villant át rajta – Nem cipelhetem magammal mindenhová, mint egy hímes tojást! Ha meg leteszem, biztos, hogy ellopják tőlem! Most légy okos, Domonkos!” De nem tette le, hanem vitte magával. Arra gondolt, az antikvárius okos ember, elviszi neki. Csak fél órát kellett a bolt előtt ücsörögnie, amíg az antikvárius megjött. Addig csak egy járőr-páros járt arra. – Ez meg mi a szent szar, fater? Hol szerezte? Meghűlt benne a vér, de a fiatal, vállas fiatalemberek, akik a fél fogára sem lett volna elég, ha küzdeni kell – de persze ki akar manapság, Magyarországon rendőrökkel küzdeni? –, nos, nem akartak semmi mást, csak megnézni a valamit. Megnézték, váltottak még két szót, aztán a zsebükbe nyúltak, mintha szolgálati kötelesség lenne, és mindketten a kezébe nyomtak egy-egy kétszázast. – Ha még nem reggelizett volna! – mondták, majd a köszönetére összecsapták a bokájukat és tisztelegtek: – „Szolgálunk és védünk!” Az antikvárius hamarosan megérkezett. – Hát ez meg mi a szösz? – csodálkozott rá a valamire és érte nyúlt. – Megfoghatom? Nagyon nem akaródzott kiadnia a kezéből, de az antikvárius mégis csak az antikvárius volt, odaadta hát. De a szemét, mit Gollam az ő drágaszágán, mindvégig rajta tartotta. Az antikvárius észre is vette, és félig tréfálkozva, félig komolyan ezt mondta: – Jól van, na! Visszaadom, ne félj! De nem adta vissza, hanem tovább forgatta, tovább nézegette, tovább csodálta. – Míves darab! – mondta aztán elismerőn. – Vajon mi a csuda lehet? Honnan kéne azt neki tudni? – Csak úgy találtam az utcán. Ott volt a járda szélén, a Kakukk utcában, a 46B előtt. Az antikvárius elgondolkodott, lakik-e ott valaki, akit ismer, de aztán vállat vont. – Akármi mi is, gondot fordítottak arra, hogy szép legyen! Mennyi könyvet kérsz érte? Kiragadta az antikvárius kezéből és magához szorította Valamit. – Nem eladó! Nem kérek könyvet érte. Az enyém! Az antikvárius visszakozott, bár a remény és a vágyakozás ott volt a szemében. Mohácsi Zoltán: Valami
3
– És mit fogsz vele csinálni? Hogyan viszed magaddal mindenhová, hogyan fogsz rá vigyázni? – sóvárgott tovább. Még nem tudta, de ezt nem szégyellte. Csak volt bizonyos, hogy ki nem adja a kezéből, semmi pénzért. Az antikvárius nem adta fel. – Figyelj, ezen túl azt kölcsönözhetsz az antikváriumból, amit akarsz. Komolyan! Bármelyik polcról levehetsz bármit, elviszed, elolvasod, visszahozod, eladom. Na? Csak rázta a fejét. – Nem adom! – El fogják lopni tőled! Még az is lehet, hogy megvernek miatta! Itt a boltban bármikor láthatod. Figyu, nem is kell nekem adnod. Csak itt hagyod a boltban, szocialista megőrzésre, én vigyázok rá, te meg, ahogy az előbb mondtam, bármikor, bármelyik polcról… – Szocialista megőrzésre, mi? Nem adom, ez az enyém! – Mondom, a tiéd, persze! – Nem adom! Az antikvárius legyintett: – Az ördög vigye el a makacs fejedet! Kell most könyv? Nem kell érte semmi! Nemet intett a fejével. – Nem, még a múltkorit nem olvastam ki. Csak meg akartam ezt mutatni, hátha maga tudja, micsoda és mire jó? – Hát nem tudom! – mondta az antikvárius, miközben levette a szemüvegét és megdörzsölte az orrnyergét. – Tud valakit, aki tudhatja? Az antikvárius eltöprengett. – Figyelj, van egy vasas ismerősöm, van egy telepe Óbudán. Ha kimész hozzá, ő talán… Megmondta a címet is, meg azt is, hogy kell odamenni. Nem volt bonyolult, hamar oda is talált. De nem járt sikerrel. Igaz, Valami annyira tetszett a vasasnak, hogy azonnal pénzt ajánlott érte. – Hapsikám, fél, nem, legyen inkább egy rugó azonnal a markodba? Na, mit szólasz? – Nem akarom eladni, csak tudni szeretném, mi ez? – Mit tudom én, de gyönyörű! Másfél rugó, hapsikám? Na? – Mondom, nem eladó! Ez így egész, vagy valaminek a része volt? – Fogalmam sincsen, mondom, soha nem láttam még hasonlót sem! Reggeliztél már? Összefutott a szájában a nyál, a gyomra az étel említésére azonnal jelzett. Nemet intett a fejével. A vasas a bolt kis bodegája előtti kis rozzant asztalra terített, és megosztotta vele a szalonnáját, hagymáját, jó friss kenyérrel. Nem hitt a szemének és a fülének. – De mondom, nem adom el, megtartom! – Jellem vagy! Hagyd a fenébe ezt az izét! Nem kell eladnod. Egyél! – De miért? – Mert éhes vagy, vagy nem? Nohát! – válaszolta a vasas, és szék gyanánt egy üres fémhordót gurrantot alá. – Ülj le! Jó évágyat! Ettek. Csendben. Valami ott volt közöttük az asztalon. Amikor befejezték, a vasas így szólt: – Vigyázz rá nagyon, barátom! Ő megígérte, hogy nagyon fog vigyázni, megköszönte a reggelit és felcihelődött. Viszszament a kerületbe, ahonnan jött. A buszon egy ellenőr is megcsodálta Valamit, és a csodálat miatt jegyet sem kért tőle, le sem szállította a következő megállóban. Amikor leszállt a buszról, nem tudta mi tévő legyen. Elment abba a parkba, ahol az a szép szökőkút volt, leült egy fa árnyékába, és nézte az embereket, meg a gyerekeket. Mohácsi Zoltán: Valami
4
Hamarosan azon kapta magát, hogy egy kis csoport közepén ül, akik Valamit nézegetik. Sokan megkérdezték tőle, mi az, mire jó, honnan van? Ő sokszor elmondta ugyanazt: – Nem tudom, csak szép nagyon, nem tudom, így találtam egy kuka mellett a Kakukk utcában. A gyerekek voltak a legkitartóbbak, a szüleik vonakodva engedték a közelébe őket, vagy iparkodtak elhajtani az odaszökött csemetéket, de aztán ők is ott ragadtak gyönyörködni. Észre sem vette, de hosszú beszélgetésekbe csöppent. Egy idő után már nem csak Valamiről kérdezték, hanem önmagáról, az életéről, hogyan és miért, és mikor és van-e valamerre lehetőség? Válaszolgatott, vissza-visszakérdezett. Telt-múlt az idő, valakitől ebédet is kapott, két kamasz még egy sört is a kezébe nyomott. Egy asszony fogta a gyerekét, felrohant egy közeli házban levő lakásába, és egy elég jó állapotú zakóval, meg egy alig kitaposott sportcipővel tért vissza. Mindkettő pont jó volt rá. – Köszönöm! De hát miért? Az asszony szomorkásan legyintett. – Otthon úgyis csak felesleg, nincs már ott, aki hordja. Magának meg éppen jó, látja! Észre sem vette, és elmúlt még a délután is, lassanként kiürült a park, és ő ott maradt egyedül Valamivel, ami a nap végére még szebbnek, vonzóbbnak tűnt, mint reggel, amikor megtalálta. Az ölében tartotta, két kézzel fogta, és nagyon régen nem érezte magát ennyire elégedettnek. Amikor meglegyintette az első, hűvös esti szellő, összébb húzta a magán felejtett zakót, felvette az új sportcipőt, és eltűnődött, hol aludjon aznap este? Úgy döntött, visszamegy a tegnapelőtti szállására, a gépház mellé, onnan nem elűzték, hanem magától jött el, csak egymás után kétszer soha nem aludt sehol, nehogy megutálják. Lassú léptekkel, kezében a Valamivel bandukolt, és úgy döntött, a rakparton fog menni. Még mindig csodálta a várost, amelyben meghalt az előző élete: a Vár, a Gellért-hegy, a Halászbástya, a Citadella, a hidak… „Ma nem fürödtem. – gondolta – Elment az idő a parkban. Majd holnap!” Letette valamit, szeretettel nézett rá, majd a Dunában azért legalább a kezét, az arcát és a lábát megmosta. Kiöblítette a zokniját is. Szerencsére nem izzadt le napközben, annyira meleg már nem volt, közelgett az ősz. Az Erzsébet-hídnál felment a Kossuth Lajos utca felé, majd át a Múzeum körúton a kilencker irányába. Akkor már határozottan hűvös volt. A gépház szerencséjére most is nyitva volt. Leterítette a régi kabátkáját, elrendezte kevéske motyóját és a gyér fényben még olvasott néhány oldalt a könyvéből. Valamit odatette maga mellé, és néha gyöngéden megérintette. Elalvás előtt is, amikor elvackolódott a betonra terített kabáton és a zakót a nyakáig húzta. Másnap reggel a gépház nyitva hagyott ajtaján besüvítő, hideg szél ébresztette. A Valaminek hűlt helye volt. Valaki elvitte. Először tetőtől-talpig elborította az önsajnálat. „Magamhoz kellett volna kötöznöm! Igaza volt az antikváriusnak!” De később, amikor a kávéját iszogatta a tegnapi helyen, már mosolygott. A parkban kiolvasta a könyvét, még meg is ismerték néhányan, és barátságosan szóltak is hozzá egy-két jó szót.
Mohácsi Zoltán: Valami
5
