Előhang Évek óta olvasom a huszadik század történetével kapcsolatos könyveket. A történet mellett, vele együtt az foglalkoztat, hogy a század meghatározó történései összefoglalhatók-e egyetlen könyvben, a század története elmondható-e egyetlen gondolatmenetben. A huszadik század iránti megnövekedett érdeklődést annak lezárulása keltette fel. Akkor, amikor valaminek vége lesz, azonnal megkezdődődik a történtek összefoglalása, rendszerezése. Ez a szemlélet feltételezi, hogy a „kerek” időegységek, évtizedek, évszázadok valamiféle jól megragadható sajátossággal bírnak. Azt, hogy ez nincs így, éppenséggel a huszadik századdal kapcsolatos történetírói elképzelések mutatják. Van, aki rövid, van, aki hosszú huszadik századról beszél, van, aki éppenséggel arról, hogy a huszadik század sajátos jelenségei még nem megragadhatóak, más pedig már arról, hogy ez a század miképpen készítette elő a rákövetkezőt, a huszonegyedik századot, azt a századot, amelyikben már élünk. A huszadik századdal való foglalkozás mögött tehát divatjelenség is rejlik, s valós ok is, az, hogy ez a száz esztendő eddig nem tapasztalt méretű és súlyú változásokat hozott az emberiség történetében. Magam is a század meghatározó és sajátos vonásait keresem, amióta rendszeresen olvasom a „huszadik század” történetével foglalkozó történészi munkákat. A század történetének történeteit, mint hasonló helyzetben feltehetően mindenki más, sokszor szembesítettem a családom és a magam életének történetével. Huszadik századi történetek ezek, millió és milliárd hasonló és különböző történetekből áll össze a század története, egészében immáron felidézhetetlenül. Igaz, amikor a század meghatározó eseményeit vesszük sorra, akkor nem az egyéni élettörténetek foglalkoztatnak bennünket, hanem a meghatározó 5
Fuzi_Kotesek_23 apr 2012.indd 5
2012.04.23. 11:09:04
fejlődési vonalak, történések, eszmék, ideológiák, forradalmak és ellenforradalmak, a század arculatán nyomot hagyó nagy egyéniségek, az azt meghatározó felfedezések. S valami más. Valami, ami kapcsolatban van a felfedezésekkel, a háborúkkal és forradalmakkal. Az, hogy a háborúk, forradalmak, felfedezések közepette miképpen változott az élet megélésének módja, az emberek és a családok miképpen élték meg a maguk életét, vagy éppenséggel az, hogy a családoknak és az embereknek ez a század miképpen nem engedte meg, hogy a maguk életét éljék. Mindezek mellett és mindezekkel együtt kell megkérdezni, hogy a pusztításon, emberéletek semmibe vételén és tönkretételén, a számos hasznos és kevésbé hasznos felfedezésen és azok alkalmazásán túl mit adott ez a század az emberiségnek. Ezt akkor tudhatnánk meg a legpontosabban, ha összehasonlíthatnánk az emberek és családok egy évszázaddal ezelőtti és mostani életét. Ez a megközelítés még inkább felerősítette, számomra is, a személyesen megélt történelem fontosságát. Bármit olvastam, azt a magam tapasztalataival és történetével vetettem össze, olyannyira, hogy – talán a majd egyszer megíródó, a század történetével foglalkozó könyv bevezetőjeként, vagy azt pótlandó – egyre inkább a magam életének meghatározó történései kötötték le a figyelmemet. Ebben a könyvben gyerekkorom világát, s az abból a világból való kilépés történetét írtam le, arra törekedve, hogy a történteket úgy mutassam be, ahogyan azokat valamikor megéltem. Mindezt azért tettem, mert nyilvánvaló, hogy az a több mint három évtizednyi időszak, amelyik az ötvenes évek közepétől a nyolcvanas évek végéig tartott, nem csupán az én gyermek- és korai felnőttkorommal esett egybe, hanem a hagyományos magyar falu átalakulásának-szétesésének-modernizációjának utolsó szakaszát is jelentette, s így mindenképpen számos sajátos vonással bír. Akkor, amikor a történteket átéltem, a történések egyediségével még nem voltam, nem is lehettem tisztában, noha diákként már éreztem, hogy a hagyományos paraszti világ felszámolódásának időszakát éljük. Nemcsak éreztem, hanem tudtam is, hogy valami elmúlik, s a mi életünkben, a „mi” az akkor induló nemzedéket jelentette, valami új kezdődik, mi már nem az évszázados rend szerint éljük majd le az életünket. 6
Fuzi_Kotesek_23 apr 2012.indd 6
2012.04.23. 11:09:04
A változások bekövetkeztek, az akkori faluból sokan, többen, mint korábban bármikor, elkerültek a faluból. A falvakból elszármazottak közül sokan, ismét csak azt mondom, jóval többen, mint bármikor, értelmiségiekké váltak, az évszázados változás-sor tehát lezárult. Csak visszanézve látjuk, hogy a jelzett változásokat nem csupán megéltük, hanem azok nyomot is hagytak bennünk-rajtunk, mondhatom talán azt is, hogy a történések megélése minden újszerűségük ellenére egyszerűbb volt, mint azok utólagos értelmezése. Ebben a könyvben azt próbálom leírni, hogy miképpen éltük az életünket harminc-negyven-ötven évvel ezelőtt a világ meghatározott pontján, abban a közösségben, amelyikbe beleszülettem, s miképpen kerültem ki abból a világból. Amit leírok, úgy írom le, ahogy akkor tudtam-láttam, vagy legalábbis úgy, ahogy mai gondolkodásomban őrzöm az akkori világból. A leírtakhoz mai ismereteim, tudásom alapján megjegyzéseket fűztem. Anthony Burgess huszadik századról írott, a Földi hatalmak címet viselő regényében a sok szigetnév mellett (Isle of Man, Isle of Wight, Isle of Capri) feltűnik egy kifejezés: Isle of You. A fordító, Bényei Tamás értelmezésében a kifejezés a nem létező szigetekre és magára a szó szerinti jelentésére, a Te-szigetre utal. Ehhez kapcsolódva mondom, hogy ha létezik Te-sziget, akkor létezik Én-sziget is. Ez a sziget emlékekből, hajlamokból tevődik össze, az emberben tovább élő történésekből. Ezek a történések akkor is élnek bennünk, ha ma már csupán a teljes történetek lecsupaszított másaiként léteznek. Ha elfogadom ezt a nézőpontot, akkor az alábbiakban egy szigetlakó vallomásait és ahhoz fűzött megjegyzéseit olvashatják. Ez a szemléletmód visszautal korábbi, Lakatlan Sziget című könyvemre, arra a könyvemre, amelynek írásaiban a magam életének történései először feltűntek.
7
Fuzi_Kotesek_23 apr 2012.indd 7
2012.04.23. 11:09:04
Világok határán „jéglapba fagyva tejfehér virág. elvált levélen lebeg a világ –– ” József Attila
Fuzi_Kotesek_23 apr 2012.indd 9
2012.04.23. 11:09:04
I. A paraszti osztály szétbomlásával kapcsolatos adatokat Tomka Béla a huszadik századi Európa társadalomtörténetével foglalkozó munkájában alig több mint egy nyomtatott oldalon összefoglalja. Ne lepődjünk meg ezen az egy oldalnyi terjedelmen, azt, hogy hat millió áldozata volt a holokausztnak, pár szóval le lehet írni, noha tudjuk, hogy a hat millió halál súlyát ez a pár szó nem képes érzékeltetni. Az adatokra mégis, ennek ellenére szükségünk van. „Az agrárnépesség csökkenése ugyan változó ütemben, de már jóval az általunk vizsgált periódus előtt megindult szerte Európában – írja Tomka Béla. – Ennek ellenére a 19–20. század fordulóján Nagy-Britannia és Belgium kivételével – ahol 1821-től, illetve 1880-tól már az ipari foglalkoztatottak domináltak – még mindig a mezőgazdaság számított a legnagyobb ágazatnak mindenhol. (…) A skála mindazonáltal széles volt: Albániában a munkaerő több mint 80%-a, Bulgáriában 80%-a, Romániában 79%-a, míg Magyarországon 53%-a, Spanyolországban pedig 52%-a élt mezőgazdaságból.(…) A második világháború utáni gyors gazdasági fejlődés néhány évtized alatt csökkentette az agrárnépességet Nyugat-Európában. (…) Kisebb ütemű volt a csökkenés Közép-Kelet-Európában.” A tanulmány szövegéhez kapcsolódó táblázatot nézve azt látjuk, hogy Magyarországon a „gazdaságilag aktív lakosságnak” 1910-ben 58%-a, 1930ban 55%-a, 1950-ben 50%-a, 1960-ban 37%-a, 1980-ban 20%-a, 1997ben pedig a 8%-a dolgozott a mezőgazdaságban. Ha jól olvasom az adatokat, akkor azt kell mondanom, hogy Magyarországon egy évszázad alatt a „gazdaságilag aktív népesség” fele hagyta el a mezőgazdaságot. A falvakban általában több gyermek született, mint
Tomka Béla: Európa társadalomtörténete a 20. században, Osiris, Budapest, 2009, 154–155.
11
Fuzi_Kotesek_23 apr 2012.indd 11
2012.04.23. 11:09:04
a városokban, amiből az is következik, hogy bár a lakosság a falut nagy tömegben hagyta el, azért maradtak is ott, bár az ott maradók többsége már nem mezőgazdasággal foglalkozik. A fenti adatok azt is jelzik, hogy a paraszti osztály szétesésének folyamata a huszadik században egyre gyorsuló ritmusban ment végbe. Tegyük ehhez hozzá a háborúkat, a nélkülözéseket, az öröknek tudott szegénységet, a kulákosítást, a téesz-szervezéseket, az erőszakos városiasítást, a sokszor kényszerű falun-maradásokat, s akkor megtudjuk, hogy mi mindenen ment keresztül ez az ország a huszadik században. (Ha Kelet-Európa egészének huszadik századi történetére gondolunk, az éhínségekre, éhséglázadásokra, lágerekre és koncentrációs táborokra, a miénkénél is durvább iparosításra, akkor még megdöbbentőbb a kép.) S mindehhez tegyük hozzá azt is, ami ebben a században a nem paraszti eredetű népességgel történt, a háborúkat, az emberek tömeges pusztításának egyre hatékonyabb eszközeit, az ideológiákba való kapaszkodást, a holokausztot, a gépiesítést. Ha mindezt megtettük, akkor képet alkothatunk a huszadik század egyik vonulatáról, a pusztítóról. A paraszti világ huszadik századi felbomlása az ember földtől való elszakadásának immáron a sokadik lépcsőjét jelenti. Ezt az önmagát sokszor és sokféleképpen újrateremtő folyamatot a kultúra végigkövette. Kétféleképpen is. A paraszti világban élők megteremtették a maguk kultúráját, a belőle kiszakadók elmondták a kiszakadás gyötrelmeit, a másik világba való belehelyezkedésük nehézségeit. A hetvenes években, amikor ezekkel a kérdésekkel szembekerültem, a kultúrának ez a sajátosan megmutatkozó kettős vonása már megszűnt. A paraszti közösségek szakadoztak, már nem teremtettek kultúrát. Nem az évszázadokon keresztül csiszolódó népdalokra, népballadákra gondolok, nem is a múzeumokba bekerülő hímzésekre, fazekas-termékekre, azok nem így, egyetlen pillanat alatt teremtődtek, inkább arra, hogy a világról sem alkottak a maguk számára egységes képet. Kósa László a „Ki népei vagytok?” című munkájában hangsúlyozottan történelmi szemléletet alkalmazva pontosan leírja, hogy a 19–20. században rögzített népi kultúra történetileg gazdagon összetett, s hogy a népművészet utolsó szakasza, többek között az újonnan kialakuló üzleti világ következtében hanyatló jellegű. Történetileg a mi világunk akkor már túl volt ezen a hanyatló kultúrán is, az felbomlott, új
Kósa László: Magyar néprajz, Budapest, 1998
12
Fuzi_Kotesek_23 apr 2012.indd 12
2012.04.23. 11:09:04
kultúra pedig nem alakult ki, ezt az űrt töltötte be a televíziózás megjelenésével az újabb lendületet vevő tömegkultúra. Valódi kultúra azóta sem létezik tömegméretekben. Sem a falvakban, sem a városokban. S mintha a kilépők is kevesebbet szóltak volna régi világukról, mint korábban. A harmincas évek után a hatvanas években mutatkozott utoljára a falu társadalmi élete iránt komolyabb érdeklődés. A hetvenes évek mozgalmai már csak a valamikori kultúrát, a magukénál szervesebb kultúrát keresték, a falu létgondjai, a falu és a társadalom kapcsolatának ellentmondásai nem foglalkoztatták ezeket a mozgalmakat. Könyvek, szociográfiák akkor is születtek a faluról, a falu társadalmának felbomlásáról, de mintha lezárult folyamatról írtak volna minderről, mi pedig még mindig benne éltünk a paraszti alapozottságú világban, mondhatom-e, a szétbomlás folyamatában. Miért történt ez így? Azért, mert a szétbomlás akkor már belülről is elkezdődött, s megkésett volt. A kilépésnek már sokadik hullámát figyelhette az érdeklődő. Azért, mert sokan úgy érezték, a kilépésnek erről a szakaszáról már nem lehet újat mondani. Azért, mert úgy gondolták, hogy az akkori kilépésnek már nincsenek új jellemzői. Csak legújabban, a fiatalabbaknál érzem a törekvést a maguk küzdelmének, a kikeveredésüket kísérő küzdelmeknek a megírására. Néhányuknál az elszántságot is tapasztalom, hogy önmagukat az új világban is megteremtsék. A küzdelmeikről írnak ők is. A küzdelmeinkről beszélek én is. A küzdelmeinkről, mert az ember legbelsőbb világát érintő ütközések nélkül soha nem lehetett a faluból kilépni. A falu azóta is önmagában létezik. Önálló világa alig foglalkoztat valakit, pedig, igaz, változó formában, de még mindig újrateremti önmagát. A város nem képes új otthont, tanulási lehetőséget, menedéket, kiutat biztosítani mindenkinek, a városból kiszorulók pedig visszatérnek a faluba, vállalkoznak, újabb világot építenek maguknak a faluban, vagy éppen csak élik az életüket. Nemegyszer vegetatív szinten. Zárványok keletkeznek, eltűnik a világhoz való kapcsolódás lehetősége. Az akkori falu még őrizte ezt a lehetőséget. Akkor is, ha nem tudtuk, hogy azon a világon túl, amelyikbe igyekeztünk, már egy másik világ is formálódik. 13
Fuzi_Kotesek_23 apr 2012.indd 13
2012.04.23. 11:09:04
