PRÓBÁLJUNK VALAMI KIUTAT KERESNI Beszélgetés Lőrinczy Györggyel 2015.07.05. A megmondóemberek ideje lejárt, vissza kell térni a szakmai vitákhoz; megoldást javasolni a döntéshozóknak, megtartani – és a trükközések ellen bebiztosítani – a TAOt. Legyen nagyobb átjárás a függetlenek és a kőszínházak között, legyen dramaturg minden produkcióban, tanuljunk meg pályázatot írni – és még sok egyébről is beszélgettünk. CSÁKI JUDIT INTERJÚJA. Revizor: Tagja voltál annak a kuratóriumnak – mindkettőnek –, amely a független színházak működési támogatásáról döntött. Meglepett-e, hogy döntést éppen néhány sikeres független színház kifogásolta, többek közt a Pintér Béla és Társulata, a Proton és a Maladype? Lőrinczy György: Többen is kifogásolták, legföljebb nem nyilvánosan. Ez a támadás – nem pontosan értem, miért, de – engem érezhetően kevésbé érintett, mint a két másik kurátort, Barda Beát és Jászay Tamást, őket ugyanis a Független Előadó-művészeti Szövetség (FESZ) delegálta a kuratóriumba. Igyekeztem szorosan mellettük állni, hiszen hetekig nagyon keményen dolgoztunk együtt, tanulságos volt látni a szempontjaikat, és talán nekik is érdekes lehetett az én kicsit kívülálló szempontrendszerem. Noha erről sok szó esett már, érdemes ismét beszélni róla; az elmúlt években a FESZ nem delegálhatott tagokat a kuratóriumba, nagyon fontos, hogy ez idén megtörtént, kár lenne elrontani… Én a Színházművészeti Bizottság részéről lettem tagja a kuratóriumnak; elsősorban a teljes pályázat menedzselése volt a feladatom, a kapcsolattartás a bizottsággal, a kuratóriumok között és a minisztériummal. R: Ez a bizottság a miniszter tanácsadó testülete, vagyis komoly szava van a döntésekben. Nemrégen lettél a tagja. LGy: Igen, Dobay Dezső halála után. S hogy miért? Miután kineveztek az Operettszínház főigazgatójának, volt a miniszterrel egy hosszú, őszinte beszélgetésem; nem is annyira az Operettszínházról, hanem a szakmáról úgy általában. Úgy gondolom, hogy a helyzet nem reménytelen: annyira eljutottunk a nulla pontra, hogy innen talán már tényleg fölfelé vezet az út, talán föl lehet építeni valamit. Legalább a szervilizmust és az ügyetlenséget ki lehetne iktatni – már ez is vinne előre. Bevezetni egy őszinte szakmai kommunikációt… Nekem élő kapcsolatom van a színházi szakma minden részével; olyan sok mindennel foglalkoztam korábban, hogy szinte mindenkivel dolgoztam már együtt. És ami az igazgatói kinevezésemet illeti: én nagyon vágytam ide, szeretem a műfajt és a társulatot, de azt is gondoltam, hogy egy nemzeti intézmény igazgatójaként talán többet tudok tenni a szakma egészéért. Erről is beszélgettünk a miniszter úrral, és szerintem ennek a beszélgetésnek volt az eredménye, hogy ő engem kívánt látni ebben a bizottságban. Több jelölt volt egyébként. R: Kiket kérdez meg vajon ilyenkor?
LGy: A kabinetben is vannak tanácsadói, és nyilván másokat is megkérdez; nem tudom, kikkel van szorosabb kapcsolata a kulturális életben, de biztos kevesebb emberrel, mint ahányan erre hivatkoznak. Ma ugyanis nagyon működik az üzengetés, a hivatkozás, ami erősen ellenőrizhetetlen, viszont sokszor hatásos; a döntéshozóknak érdemes lenne többször visszakérdezni, hogy van-e alapja, ők legalább ezt megtehetik; akik meg csak hallanak egy „biztos” kapcsolatról vagy beszélgetésről, jó lenne, ha olykor kételkednének a valóságtartalmukban… Visszatérve a bizottságra: amikor a jelölés fölmerült, többeket felhívtam; olyan is volt, aki azt tanácsolta, hogy ne vállaljam el, mert ez a függetlenek helye. Rögtön megkerestem a FESZ-t is, és elmondtam: úgy gondolom, fogom tudni képviselni őket. Amúgy sem tartanám ízlésesnek, hogy a bizottságban az Operettszínházért lobbizzak. Azt hiszem, ezt elfogadták – a bizottsági kinevezésemet nem is támadta senki, ami nagyon jó érzés volt. A működési pályázat kapcsán én javasoltam, hogy bontsuk szét a pályázatokat. Az a probléma ugyanis – ha tisztán menedzser szemmel nézem - , hogy a FESZ a pályázóknak legföljebb a harminc százalékát fedi le. R: Miért is? LGy: Amikor megváltoztatták az előadó-művészeti törvényt, akkor lett úgy, hogy ide, a „függetlenek pénzére” mindenki pályázhat, aki egyrészt nem kap fix működési támogatást költségvetési soron, másrészt regisztrálva van az előadó-művészeti irodánál. Vagyis sokkal többen pályázhatnak, mint régebben; nemcsak a korábban függetlenként meghatározott színházak, hanem a vidéki turnécsoportoktól kezdve a közművelődési intézmények színházi „tagozatáig” nagyon sokan. Ez érthető módon nem tetszik a függetleneknek, illetve a FESZnek; ráadásul megszűnt az a bizonyos kötelező kvóta, a tíz százalék is (az, hogy a színházi költségvetés tíz százalékát a függetleneknek kell kapniuk – a Szerk.). R: Ez a bizonyos előadó-művészeti törvény – pontosabban ennek az átverése a kormányzaton – hívta életre a Teátrumi Társaságot. A törvény sok sebből vérzik, és a függetlenek helyzete ezek közül a legsúlyosabb. LGy: Igen, ez így van, de most mégis azt javasoltam a FESZ-nek, hogy ezt a harcot engedje el; próbáljunk a jelenlegi helyzetben valami kiutat keresni. Szeretném összehozni őket a gödöllői, balatonfüredi, váci, salgótarjáni kollégákkal: Kéry Kittivel, Kis Domonkossal, Kovács Balázzsal, Darvasi Ilonával és a többiekkel; beszéljük meg, hogy milyen megoldást kellene javasolni a kulturális kormányzatnak. Például azt, hogy mivel több funkció lett betolva ebbe a kalapba, ezért több pénz kell. Vagyis nem politikai vagy ízlés alapon kellene küzdeni valami ellen, hanem szakmai érvek mentén valamiért. R: Szerintem ez a küzdelem nem politikai alapon folyik, hanem épp szakmai alapon. A szakma úgy véli, hogy a politika, a kinevezett vezetők nem értenek az adott
szakterülethez – ők meg, mármint a kinevezett vezetők a politikailag hasonszőrűekkel keresik a kapcsolatot, vagy elfogadják, hogy azok dörgölőznek hozzájuk. Ők pedig sok esetben szakmai sértettségből, mellőzöttségből állnak politikai bosszút vagy szereznek pozíciót, pénzt, díjat maguknak – és máris megint a szakmánál tartunk. Nehogy azt hidd, hogy például Vidnyánszky a szabadidejét a Blaskó Balázs vagy a Balázs Péter színházában tölti. Frászt. LGy: Ebben sok igazság van, de egészítsük ki: ez a színházi szekértáborozás valóban nem politikai alapon kezdődött, hanem úgy, hogy az egyik oldal lebulvározta vagy lekereskedelmiszínházazta a másikat, az meg azt mondta, hogy rátok viszont senki nem kíváncsi. Úgy kezdődött, hogy mi jó színházat csinálunk, ti rosszat, te taníthatsz a főiskolán, te meg nem, mi jók vagyunk, ti rosszak. Ebben még semmi politika nem volt. Abban, hogy a kinevezett vezetőkhöz tényleg sokszor nem jutnak el a szakmai szempontok, vagy jelentősen torzulnak, igazad van – ezért is tartom fontosnak, hogy moderálni, közvetíteni próbáljak, ehhez azonban a magukat most elnyomottnak érzőktől is igény, megértés és szakmai szándék szükségeltetik. Én mindenkivel szívesen beszélgetek a szakmáról, és ilyenkor nem esztétikai kérdésekről vagy ízlésről beszélgetünk. Vissza kellene menni a szakmai szempontokhoz, a szakmai vitákhoz. R: De a minőségnek azért kellene számítani, nem? LGy: Persze! De ne keverjük az ízléssel! Lehet profi és jó az a színház is, ami nem az én ízlésem. A kulturális kormányzat nem esztétikai, hanem jogi mércét csinált, meggyőződésem szerint ez elfogadható, sőt működhet is. A nívót a kuratóriumoknak kell figyelembe venni. Ha én vagyok az állam, nekem az is fontos kell legyen, ha egy csapat felül egy buszra, és elmegy egy kis faluba, mert az ott élő embereknek – akik szintén fizetnek adót – ez a havi színházuk. Persze az is jó lenne, ha jó lenne az az előadás, de így is fontos lehet. És a függetlenek igazán sokkal jobban nyomulhatnának vidékre. Én szerveztem vidéki programokat, és a FESZ tagjaitól soha semmilyen ajánlatot nem kaptam. R: Szóval mit javasoltál? LGy: Azt, hogy válasszuk szét a pályázatokat; nézzük meg, hogy mennyi jut az „innovatív kortárs színházi” társulatokra, és abba emeljük bele a FESZ szempontrendszerét és a kurátorait, a másik keretet pedig nyissuk meg a „regionális kulturális alapellátásban működő” többi pályázónak, és őket mások bírálják el. Kevés időnk volt erre, de a színházi bizottság támogatta, azzal, hogy akkor ezt menedzseljem is le. Így voltam benne mindkét kuratóriumban, a színház 1-ben és a színház 2-ben, és mivel mindkettőbe beleláttam, oda tudtam figyelni arra, ha pénzt kellett átcsoportosítani köztük – mint ahogy kellett is –, a beérkezett pályázatok arányában. Húsz százalékra kaptunk engedélyt, és ezt ki is használtuk. A színház 2-ben Borsos Bea és Gemza Péter, a színház 1-ben Barda Bea és Jászay Tamás voltak kurátorok. Pénzt is tettünk át a színház 1 elnevezésű „innovatív – kortárs” keretbe, pályázókat pedig a színház 2-be az összevont kuratórium egyhangú döntésével, így szerintem jól és igazságosan működött a rendszer. R: Úgy tűnik nekem, hogy ebben – a Színházművészeti Bizottság pozitív hozzáállásában, valamint a pályázatok elbírálásának valamelyes racionalizálásában – nagy a személyes szereped...
LGy: Ezekben a konkrét lépésekben inkább talán az számít, hogy a múltamból fakadóan a szakma elég széles spektrumát ismerem. Te is tudod, hogy a Fesztiválközpontnál évekig szerveztem a Fringe-et, ahol rengeteg együttes lépett föl, és máskor, máshol is dolgoztam nagyon sokakkal, tehát a terület ismerős és a Városi Színház társügyvezetőjeként eltöltött két év után a gondok is. Ami a politikával, illetve a kultúrpolitikával való kapcsolatomat illeti: a látszatát is kerülni szeretném annak, hogy most éppen én lennék megmondóember. Az utóbbi időben annyi megmondóember bukkant föl a színházi területen is, és ez annyit ártott az amúgy is ingerült-ideges légkörnek, annyira mélyítette a szakmai mellett a politikai szembenállást is, hogy legfőbb ideje túllépni a megmondóembereken. Én semmi esetre sem vagyok az. Csupán, ha bárki, te vagy Balog Zoltán, vagy egy kolléga megkérdezi a szakmai véleményemet egy konkrét dologról, elmondom, és mivel praktikus típus vagyok, a problémákra megoldási ötletet is szoktam javasolni, feltéve, hogy eszembe jut valami, de ha nem jut eszembe, szívesen beszélgetek róla másokkal, veled vagy bárkivel, hátha nekik eszükbe jut… Határozottan állítom, hogy a Színházművészeti Bizottságban most erős a szándék arra, hogy a szakmával együtt gondolkodva segítse a problémák megoldását. Ebben néha a szakma sem elég együttműködő. Most például tartok attól, hogy jövőre a FESZ nem fog tudni kurátorokat delegálni. R: Miért? LGy: Mert a Barda és a Jászay ezek után nem fogja vállalni tovább, és nem tudom, ki teszi ki magát ilyen támadásoknak. R: Szakmai szempontból az lenne szerencsés, ha a kurátorok nem egy évig, hanem hosszabb távon bírálnák a pályázatokat, hiszen pokoli meló alapos jártasságot szerezni, és fontos lenne, hogy a döntések eredményeit is lássák, és hasznosítsák a következő döntéseknél. LGy: Ezt én is fontosnak gondolom – és a bizottság nevében is mondhatom, hogy hálásak vagyunk azért az alapos, körültekintő munkáért, amit a kurátorok végeztek. Ma nem lehet pályázat helyett névjegyet beküldeni – ez az igazgatói pályázatoknál is jelentett már gondot: a pályázó azt hitte, hogy elég a neve, és nem kell egy komoly, írásos, számokkal, konkrét tervekkel teli, átgondolt pályázatot megírnia. Ez már nem megy. Azért is hálás a minisztérium és a bizottság, mert a működési támogatásra jutó kevesebb pénzt a szakmai kurátorok döntései alapján osztotta szét. Ráadásul a harmadik kuratóriumban is – ahová a befogadó helyek pályáztak – sikerült egységes szempontrendszert működtetni. Most lett valóság, amit sokan régóta mondanak: hogy nincs értelme mindenkinek a vegetáláshoz elégséges 3-5 milliót megadni, hanem dönteni kell közülük, vagyis néhányan nem kaptak, mások, akik például befogadják a produkciókat, vagyis továbbadják a pénzt, fiatal kezdő csapatokat segítenek, azok kapjanak többet. Azt is meg kell nézni, akármilyen kegyetlen, hogy kinek van lehetősége más forrásból életben maradni. Kiszámoltam például, hogy Pintér Béláéknak a tavalyi nézőszámukkal kalkulálva a TAO-támogatással együtt 65 forintos jegyáremelést kellene végrehajtani ahhoz, hogy „behozzák” az elvont 5 millió forintot; ez az összeg viszont egy fontos drámapedagógiai programnál életmentő lehet. Mindig a politikáról beszélünk, és arról soha – ami pedig szerintem a legfontosabb –, hogy ez a pénz akkor hasznosul jól, ha „kitermelődnek” olyan alkotók, akik idővel belépnek a mainstreambe és átveszik a kőszínházakat, vagy megjelennek ott. A táncosok és a prózai együttesek közt is vannak jó néhányan, akiknek már rég a kőszínházakban lenne a helyük. Ha múlna rajtam, én bizony rábeszélném a Pintér Bélát, hogy ezzel a műsorral és ezzel a közönségbázissal pályázzon meg egy teátrumot...
R: Szakmailag ez szerintem nem szerencsés, hiszen mintha hierarchiát látnál a függetlenek és a kőszínházak közt. Nem hiszem, hogy minden függetlennek az a célja, hogy bekerüljön a kőszínházi struktúrába. És ez nem is lenne jó. LGy: Hát akkor ebben nem értünk egyet, de nem baj. Szerintem ugyanis ez természetes folyamat – zajlik is, csak nem eléggé… Mindenkinek jó lenne, ha például Pintérék jobb körülmények között, nyugodtabban dolgozhatnának. Pusztán menedzser-szempontból nézem ezt a dolgot, nem gondolkozom szakmai hierarchiában. Ráadásul ha például Pintérék átkerülnének a kőszínházi szerkezetbe, az ő mostani pénzüket megkaphatnák más, innovatív és kezdő együttesek. R: Abban igazad van, hogy most gyakorlatilag nincs átjárás a két struktúra között, illetve van, mert számos alkotó – színészek-rendezők – dolgoznak ugyan mindkét területen, de egész csapatok nem tudnak átkerülni. LGy: Márpedig ez korkérdés is. Sok alkotó – mondhatnám Bodót vagy Schillinget – elért abba az életkorba, amikor már szívesen dolgozik jobb, átláthatóbb, biztosabb körülmények között, és szerencsére sokan kíváncsiak a munkáikra. Ez jó – még többeknek kéne megismerni őket, hogy a széles közönség is haladjon a korral. Ha beragadnak a függetlenek közé, akkor az nemcsak nekik rosszabb talán és kevesebben is láthatják őket, hanem a friss, kezdő együtteseknek is kevesebb pénz jut. R: Ha ezt egy kétirányú sztrádának fogjuk fel, akkor rendben is van. LGy: Nagyon nem tartom szerencsésnek a színházi világban létező kasztrendszert. A sportolók tisztelik egymást, ha az egyik súlyt emel, a másik műkorcsolyázik, a harmadik sakkozik, akkor is. Nekem természetes volt, hogy az egyik nap a Fringe-et szerveztem, a másik nap besegítettem az Őszi Fesztiválba, a harmadik nap meg elindultam a Marica grófnővel Japánba turnéra. Nem a struktúra nem engedi a kasztok közötti átjárást, hanem maguk a kasztok. Ha a saját színházamat nézem: itt mi vállaltan zenés népszínházat csinálunk, hiszen esténként kilencszáz embernek játszunk. De szakmailag igényesen akarjuk csinálni. Szeretnénk, ha a szakma elismerné, hogy itt komoly művészi-szakmai munka folyik. Sok fiatal színházi ember van – az egyetemen is –, aki a mi előadásainkkal találkozott először, és ez keltette föl az érdeklődését a színház iránt. Kero színháza rengeteg fiatalt szippant és szippantott be. Vannak, akik itt ragadnak, vannak, akik továbbmennek – és ez rendben is van. R: Szerintem is. LGy: Azt akarom ezzel mondani, hogy aki sokaknak játszik, attól még nem rossz. R: Nem hát. Ráadásul ennek a színháznak van egy stabil közönsége. Mi a cél? Hogy ez a közönség járjon máshová is? LGy: Persze, de nem feltétlenül. És tizenöt évvel ezelőtt, amikor Kero ezt elkezdte, nem volt stabil közönség. Azt is tisztelem, aki csak hozzánk jár, vagy csak a Katonába, vagy csak a TÁP Színházba. A legjobb és legritkább persze az a néző, aki sokfélét néz és szeret. A közönséget kell tisztelni. Mi rengeteget megyünk vidékre, ott is szeret bennünket a közönség. Sokan mondják, hogy nekünk mennyi TAO-nk van. Itt ülünk ma, június 26-án, ma este van a Fame bemutatója, játszunk július 5-ig. Július 6-án Szegeden kezdjük próbálni az Abigélt, közben ma este Fertőrákoson Bajadér van, jövő héten Düsseldorfban A szépség és a
szörnyeteg, a Csárdáskirálynő 100 turné (félre ne értsd: ez nem hakni, hanem a százéves operett nagyon nívós, felújított előadása, amellyel megyünk sok helyre vidékre és külföldre is), vagyis nincs vége az évadnak. Így tudunk 500 embert eltartani: gyakorlatilag egész évben játszunk, egy évben 566 előadást, 480 ezer nézőnek. Amikor bejött a TAO-rendszer, akkor rájöttünk, hogy előre kell menekülni. R: A TAO körül most áll a bál. A TAO az a társasági adó, amelyet a cégeknek be kell fizetniük a költségvetésbe – és néhány éve lehetőség nyílt arra, hogy ne közvetlenül oda, hanem a kultúrára és a sportra adják egy részét. A kulturális intézményeknek (és a sportlétesítményeknek) a jegybevételük 80 százalékáig van lehetőségük „beszedni” a cégektől ezt az adót, amit a köznyelv TAO-nak hív. Vidnyánszky szerint rengeteg visszaélés van körülötte – és ebben igaza van. Tudunk egyrészt kamu fellépésekről, amik meg sem történnek, de fölveszik utána a TAO-t; tudunk színházak közti jegyvásárlásokról, ugyanezért. Ezeket nyilván ki kell küszöbölni, de sem az nem megoldás, hogy megszüntessék a TAO-t – összeomlana a színházi támogatási rendszer, ugyanis ez a pénz be van építve a támogatásba –, sem az, hogy egy központi bizottság ossza el központilag a TAO-t; világos, hogy ez miért nem lenne jó. LGy: A TAO szerintem is úgy beépült a támogatásba, hogy nem lehet kivenni a rendszerből. Mostanában sok szakmai egyeztetésen veszek részt. A TAO megszüntetésének a kérdése korábban azért merült föl szerintem, mert bizonyos intézményvezetők úgy gondolták, hogy ők ezt a pénzt meg tudnák szerezni a központi költségvetésből is. Akkor pedig nem számít, hogy hányan nézik őket, és nem kell cégekhez rohangálni a pénzért, utal az állam. Megmondom őszintén, hogy nekünk is baromi nehéz feltölteni az 1.2 milliárdos TAO-keretet, és még az is lehet, hogy most én is meg tudnám szerezni ezt a pénzt a költségvetésből. De ezzel együtt körömszakadtáig küzdök a TAO-ért, mert pontosan tudom, hogy a Rózsavölgyi, ahonnan jövök, lehúzhatja a rolót, ha nincs TAO, mert az államtól nem biztos, hogy meg tudja szerezni ezt a pénzt, miközben ott fontos dolgok történnek. És ezzel még rengeteg előadó-művészeti szervezet így van! Hiába mondja valaki, hogy központilag osszuk el, a TAO egy nemzetközi minta, és tudtommal az a jogi alapja, hogy a jegybevételhez kötődik. Az Operettszínház Forrás: MTI / Cseke Csilla jegybevételéből fakadó TAO-t nem kaphatja meg egy másik színház, mert azt a mi művészeink termelték meg, a mi nézőink kifizetett jegyéhez adja támogatásnak az állam. Ezt az Unió szerintem biztosan nem engedi, és mivel a TAO adókedvezmény, ezért uniós szinten van szabályozva. A legnagyobb visszaélések a külföldi fellépések körül vannak. Annyi szigorítás már történt, hogy csak az EU országokban lezajlott előadások után lehet TAO-t elszámolni, tehát a különféle amerikai jégrevük után már nem. A TAO jóváhagyását most indítják el Brüsszelben, és párhuzamosan elindul egy változtatási kérelem is, egy kiterjesztés: a múzeumok, a közművelődési intézmények is szeretnének bekerülni a TAO-körbe, úgy
tudom, és ez szerintem érthető, akceptálható. Aki egyébként kicsit is ismeri a szakmát, csak ránéz a cégek TAO-listájára, és pontosan tudja, hogy ki az, aki ezzel visszaél. Előfordul sokszor, hogy egy külföldi produkció teljes jegybevételét átfuttatják a magyar cégen akkor is, ha csak egyetlen magyar művész van benne. Van olyan, akinek az itthoni jegybevétele pár százezer, a külföldi meg milliárdos nagyságrendű. Én is javasoltam szigorításokat – és ez már átment a három bizottságon, meg az államtitkárságon is: az a javaslatom, hogy a magyarországi jegybevétel feléig lehessen külföldi TAO-t beszámítani. Azt is javasoltuk, hogy csak olyan előadás után lehessen TAO-zni, amit itthon is bemutattak; nem tudom, hogy ez jogilag átmegy-e. Én még azt is javasoltam – bár ez valószínűleg nem fog átmenni –, hogy a közreműködők minimum negyven-ötven százaléka legyen magyar állampolgár. Mert amikor egy külföldi kaszkadőr-show jegybevételét átfuttatják a magyarországi cégen, az kevésbé zavar akkor, ha az ott dolgozók fele magyar, és legalább keres pénzt. R: Kinek kell ezeket a javaslatokat elfogadnia? LGy: A minisztériumban három tanácsadó bizottság van: a zenei, a tánc és a színházi. Mi, a színházi tettük a javaslatot, a másik két bizottság elfogadta. Volt egy olyan szigorítási javaslatunk is, hogy a TAO-ban elszámolható jegyár az Operaház mindenkori legmagasabb jegyára legyen, mert vannak olykor horribilis jegyárak, amiket kizárólag a TAO miatt állapítanak meg és különböző trükkökkel cégeknek értékesítenek. És van még rengeteg trükk... Csináltunk egy tesztszámítást, és az jött ki, hogy kb. hárommilliárdot lehetne megfogni a TAO-ban, ha ezek a szigorítások életbe lépnének. R: Úgy érted, hogy a kamu-TAO-k megfogásával hárommilliárddal kevesebb lenne a TAO? LGy: Igen, vagyis ennyivel több folyna be a költségvetésbe adó formájában. (Hacsak a sport le nem hívja…) Az NGM-mel (Nemzetgazdasági Minisztérium) kellene elintézni, hogy ebből a felét kapja vissza a szektor. Akkor az NGM is érdekelt a szigorításban, és ha visszakapnánk másfél milliárdot, abból sok mindent meg lehetne oldani. R: Hol áll ez? LGy: Még az elején. Még abban is vita van, hogy a szigorítások az ország vagy az EU hatáskörébe tartoznak-e. R: Kérdés, lesz-e türelme a hatalomnak ezt végigjátszani, és belátása arra, hogy szakmai megoldásnál maradjon. Hiszen sokkal egyszerűbb és jellemzőbb egy „gyors megoldás”, egy válogatott testület kezébe adni ezt a pénzt, amelyik majd tudja, hogy kell elosztani. LGy: Szerintem nem ez fog történni – rossz is lenne. Annál már az is jobb, ha eltörlik, és azt mondják, hogy van 17 milliárd az előadó-művészetre, és elosztják. De ez sem jó. A TAO-ban azért ott az az igazságosság is, hogy „honorálja” azt, ha egy színházat sokan néznek, és közpénzről lévén szó, ez sem mellékes. R: Mindazonáltal a támogatási szisztémának is árnyaltabbnak kell lenni. A demokrácia egyebek mellett arról is ismerszik meg, hogy a kisebbségnek is joga van a saját kultúrájához, valamint vannak olyan műalkotások – nemcsak színház, más is –, amelyeknek akkor is meg kell születniük, ha kevés embernek szólnak.
LGy: Ezt azonban tényleg a támogatásnak, nem pedig a TAO-nak kell „elintéznie”. Egyelőre az a cél, hogy a TAO megmaradjon, és úgy néz ki, hogy ebben szakmai konszenzus, pontosabban szakmai összefogás van. Egyébként mostanában több ügyben is születtek olyan levelek, amiket mindenki aláírt, ezért is volt fájdalmas az idei POSZT, mert amúgy mintha látszana valami igyekezet. R: Szerintem ebben, mármint a szakmai összefogásban is hasznos lehet, ami az idei POSZT-on, illetve a POSZT körül történt: sok minden világos lett, és sok embernél leesett végre a tantusz, hogy mi folyik itt, és honnan generálódik, ami itt folyik. LGy: Lehet. Erre mondtam korábban, hogy sok itt a gerjesztett, és nem szakmai helyzet. R: Nem kellene az előadó-művészeti törvényben szerepeltetni a függetlenek kötelező százalékát? LGy: Szerintem nem csak ez a probléma, hanem az, hogy kit, illetve mit értünk függetlenen, illetve mit tartunk innovatívnak, vagyis kiknek kell ezt a pénzt megkapni. Hiszen tényleg benn ragadnak a függetlenek közt olyan alkotók és csapatok, akik és amelyek már sem nem innovatívak, sem nem hatnak gerjesztő művészeti erővel a szférára – és most nem a korábban említett vidéki intézményekre gondolok. R: Ezt bírálná el a szakmai kuratórium, gondolom. LGy: Igen, és ez rendben is van, de nehéz igazságosnak lenni. Sok érdekes szakmai kérdés van: például ha a függetlenek koprodukcióinál beszámolják a kőszínházi vagy a külföldi partnerrel közös nézőszámot, akkor ugyanez rendben van egy vidéki műhelynél is. (Ha a Szputnyiknál nem zavar a vígszínházi együttműködés, akkor Balatonfürednél sem a kaposvári.) Egyébként nem tudod elképzelni, helyenként milyenek ezek a pályázatok. Benne vannak sokszor olyasmik, amik nem tartoznak bele – számítógépes tanfolyam, például –, viszont hiányoznak számok, koherens adatok, pontos leírások, esetenként még „sztártársulatoknál” is. R: Ez már átvezet egy következő problémához: kivált a kis csapatok – meg az öntelt igazgató-jelöltek – nem tudnak pályázatot írni, nem értenek a társulat menedzseléséhez, nincsen rendszerszintű ismeretük a szakmáról, a nemzetközi terepről már nem is beszélve. Nem kellene ezen intézményesen – például az oktatásban – segíteni, túl a tétova kezdeményezéseken? LGy: De igen. Nagyon büszke vagyok, hogy most két osztályba is meghívtak tanítani az egyetemre, a dramaturgokhoz meg a bábrendezőkhöz. Színházmenedzseri kurzust fogok tartani. R: Hogyan állítod össze a tananyagát? LGy: Ez teljesen gyakorlati anyag, a szerződésektől a pályázatíráson át a költségtervezésig, vagy a szerzői jogi ismeretekig. A BKF-en és Marosvásárhelyen is tanítottam ezeket, nagyon fontos ismeretek. R: Kiknek kell ezt tudni?
LGy: Szerintem mindenkinek, a rendezőknek is. Ahogy fordítva is igaz: a gazdasági igazgatónak is kell tudnia, hogy egy-egy döntésnek milyen művészi következményei vannak, vagy hogy mi az a világítási jel, vagy a külső kar. Ha én kihúzok egy túlórát, vagy nem engedek egy világítási próbát, akkor tudnom kell, hogy annak mi a következménye; mikor fölösleges, mikor életbevágó. Tudni kell, mi a különbség egy rokokó paróka és a színész saját hajából készült frizura közt időben, pénzben, látványban. Az igazgatónak nagyon széles, átfogó ismeretre van szüksége, mind a művészeti, mind a gazdasági, a jogi, a menedzselési, a pályázati, a technikai, a költségvetési terepen. R: És vajon a színészigazgatók hogy birkóznak meg ezzel? Vagy szerinted az igazgatás nem színésznek való? LGy: Ezt nem így mondanám, bár gondolok valami hasonlót. Szerintem az a munkamegosztás még ideális csapat esetén sem működik, hogy én hozom a művészetet, te hozod a pénzt. A művészek általában azt gondolják, hogy a menedzserek gátolják őket. Én olyanokkal tudtam mindig jól együtt dolgozni, akik kíváncsiak voltak a véleményemre. Zimányi Zsófi mindig kíváncsi volt, hogy mit gondolok egyik vagy másik produkcióról. Kero mindig kíváncsi volt. Sokszor nem értettünk egyet, de az együtt dolgozásnak nem feltétele a mindig mindenben egyetértés, sőt! De fontos, hogy érdekeljen a másik szempontrendszere és a végeredmény szempontjából jó elfogadások vagy kompromisszumok szülessenek. R: Hát ezt én is így gondolom – viszont az utóbbi években nagyon sok mindennek volt alapfeltétele a totális egyetértés. Ezt kéne abbahagyni, nem? LGy: De. Indítsunk egy mozgalmat: nem kell mindenben mindig egyetérteni ahhoz, hogy együtt tudjunk létezni, dolgozni, kávézni. Sokszor egy olyan tekintet, amely kicsit távolabb van a produkciótól, mint az alkotók, sokat segíthet, békíthet. Szoktam mondani, hogy én szerencsés vagyok, mert az én pályám egy szocialista karrier: tizennyolc évesen a színházak központi jegyirodájában voltam kézbesítő, mert nem vettek föl az egyetemre, és oda tudott benyomni az apukám, aki akkor a Nyilassy Judit-féle Gyerekszínháznak volt a műszaki igazgatója, és ott ismerkedtem meg a jegyeladás rendszerével. És voltam már asszisztens, sajtós, vagyis minden területet ismerek. R: Rendezni is fogsz? LGy: Miért rendeznék? Attól, hogy egy főpróbahéten tudok esetleg jókat mondani, attól még nem vagyok rendező. Meg tudnék rendezni úgy egy előadást, hogy abból nem lenne botrány, de miért csinálnám? Én tisztelem a színházi szakmákat, szeretem, ha egy produkcióban van dramaturg, ha a díszletet díszlettervező tervezi, szóval ha van csapatmunka, és mindenki hozzáértő abban, ami a feladata. Az én kreatív energiáim abban működnek, hogy a csapatokat összehozzam, és ez engem boldoggá tesz. Sok, hozzám hasonló kreatív producer vagy dramaturg rendezni kezdett, én nem szeretném elkövetni ezt a hibát. R: Vannak-e tanácsadóid? LGy: Hogy érted? Mindenkivel beszélgetek. Legtöbbet nyilván a Keróval, akivel huszonöt éve dolgozunk együtt.
R: Most már te vagy az Operettszínház igazgatója, ennek a jelei biztos látszani fognak. Mi lesz az? LGy: Nem feltétlenül azért lesz változás, mert én vagyok az igazgató, hanem mert a kor változik – nyilván Kero is azért gondolta úgy, hogy jobbat tenne a színháznak, ha én lennék az igazgató. Nemzeti intézmény lettünk, kiemelt közintézmény, az operett pedig hungarikum. Zenés népszínház vagyunk, igényes szórakoztatást művelünk, és igyekszünk tartalmat is belepakolni. Olyan szerzőket, akik nívósak, olyan problémákat, amik ma fontosak. Rengeteg a munka meg kell osztanunk a feladatokat. De ha már a tartalomról beszélünk, nálunk tudomásul kell venni, hogy a színvonalból nem lehet engedni. A zenés színháznak a zenéről kell szólni. A külföldi kritika ezt figyeli és érti, a magyar kritikus ezt nem nézi vagy nem értékeli. Itt kiválóan kell énekelni, táncolni – ebben nincs kompromisszum. R: A színészet mellékes? Azért én láttam már parádés operettet prózai színházban is. LGy: Hát persze. Amikor Mohácsi Kaposváron megrendezte a Csárdáskirálynőt, az remek előadás volt ott, akkor. Vagy a Vígszínházban az a bizonyos Csókos asszony. De ilyenkor a hangsúlyt a színészeken, illetve a rendező értelmezésén van. A közönség tőlünk mást vár: zenei, zenés-színházi élményt. Annak tökéletesnek kell lennie. Itthon és külföldön egyaránt. A külföldi vendégjátékunkról azt írta a kritikus, hogy amíg nem nézett bele a műsorfüzetbe, azt hitte, Broadway-előadást lát, csak több lélekkel. A jó zenés színházi rendező a muzsikából, az együttesekből, az áriákból indul ki, azokra helyezi a hangsúlyt, a katartikus pillanatokat – nem csak túléli az így-úgy elénekelt számot, hogy aztán rendezhessen egy jó kis prózai jelenetet. A színészet nem mellékes nálunk sem; Szabó P. Szilveszter, Janza Kata, Földes Tamás, Homonnay Zsolt és sorolhatnám még, remek színészek, de az énekhang minősége, ereje és a zenei képzettség elsődleges. R: A Madách a musicalekkel konkurencia? LGy: Szerintem nem. Nekünk a rossz operettek meg a gyengén, két próbával összedobott musicalek a konkurencia: a vidéket járó haknibrigádok, például, mert lejáratják a műfajt. Ezért is igyekszünk vidéki színházakkal koprodukcióban operettet játszani, ebbe pénzt nyomunk, mert fontos, hogy a vidéki közönség is első osztályú előadást kapjon. Ez jó a vidéki színháznak – Kaposvárnak, Debrecennek, Miskolcnak –, és jó nekünk is. Nemzetközileg évek óta csináljuk ezt, és nagyon hiszek benne. R: Akkor mint igazgató, nem ambicionálod a trendi vagy különleges rendezők meghívását? LGy: Dehogynem – csak ők is tudják, hogy itt a zene az elsődleges. A nagyszínpadon nagy kísérletezgetésre nem látunk lehetőséget. Ha megkapnánk a Moulin Rouge-t – most szó van róla, talán sikerül –, akkor ott lehetnének olyan kamaraprodukciók, amilyenekre te most gondolsz. És Zsótér Sándor azért épp most rendezett nálunk, jövőre Szabó Máté csinál egy Sybillt, utána Béres Attila egy Chicagói hercegnőt, aminek Juronics Tamás a koreográfusa. R: Gyuri, te most helyzetben vagy, és a színház, a kultúra állapotán szeretnél javítani. Mennyire látod esélyesnek ezt egy olyan hatalomnál, amelyiket a kultúra nem érdekli, csak osztogatásra használja, koncepciója nincs?
LGy: Figyelj, én nem tudok a nagy hatalmi tendenciákban és az összeesküvés-elméletekben gondolkodni. Most az a feladatom, hogy a TAO menjen át – ezért tudok dolgozni. Vagy hogy a függetlenek kapják meg azt a pénzt miniszteri keretből, amit az államtitkári döntés a kuratóriumihoz képest elvett tőlük – ez meg is történt. Én konkrét ügyekben tudok gondolkodni. R: Van-e ennek ára? Például hogy bizonyos dolgokról hallgatni kell? Köztudott, hogy Lázár Jánossal jóban vagy – vele például mindenről beszélsz? LGy: Én olyan típus vagyok, mondom, aki konkrét ügyekbe tud beleállni. Ha bármiről egy politikus vagy te megkérdezed a véleményemet, elmondom, akár közélet, akár szakma. De a feladatom az, hogy amihez értek, abban tegyek, amit tudok. És attól, hogy én beszélek a miniszterrel vagy Lázár Jánossal, nem gondolom, hogy legitimálnék bármi olyasmit, ami a nagypolitika szintjén folyik és nem értek vele egyet. Jó lenne, ha elfogadnák az emberek, hogy van ilyen karakter: konkrét ügyekben gondolkodom, konkrét feladatok megoldásán töröm a fejem a saját szakmámban. Ez mindig így volt. Az emberekhez való viszonyomat az határozza meg, hogy ezekben mennyire tudok együttműködni velük. És van még valami: soha nem adtam magam semmi olyasmihez, amivel nem értettem egyet. Ebben biztos a szerencsének is van szerepe – szerencsés vagyok. Szerző: Csáki Judit http://revizoronline.com/hu/cikk/5634/beszelgetes-lorinczy-gyorggyel/?cat_id=7&first=210
