A csontfalak közt valami történik

A csontfalak közt valami történik

A csontfalak közt valami történik

Balatonfüred, 2013

TEMPEVÖLGY KÖNYVEK 10.

Balatonfüred, 2013. Kiadja Az agykutatás hete balatonfüredi rendezvényei alkalmából a Polgármesteri Hivatal Mûvelôdési Osztálya. Felelôs kiadó: Cserép László Szerkesztô: Praznovszky Mihály A borítón Kass János alkotása. Juhász Ferenc: Mi van a fejben?, (1972, polisztirol) Készült Veszprémben, az OOK-Press nyomdában. ISBN 978-963-88857-9-1 ISSN 2061-8603

VERS EGY MÛANYAG-KOPONYÁN, A KOPONYA-BÚB PONT-KÖZEPÉTÕL GYÛRÛSEN KÖRBEN A NYAKIG LEFELÉ ÍRVA Mi van a fejben, e titkos, titokzatos, merengő, mámoros, zárt, önmagát-derengő, önmagát befejező, fehér buborékkehelyben? A Világ? Az Átok? A Szégyen? A Szomorúság? A Hit a Reményben? A reménytelen-Szépben? A Halálom és a Halálod, az Élet, a Gyász, a Gyönyör, a Rettenet? A Csönd, ami majd betemet, vagy aki eltemet? Fagy fehér gömb-üregében a: Semmi? A porló és időtlen némaság? Vagy, hogy lenni kell, vagy, hogy menni kell, menni! Vagy ami volt, az: Ifjúság? Vagy ami lesz, a: Pusztaság? Vagy az, hogy Nem-Reménytelen, mert nem lehet reménytelen! Mi van e zárt szemhéjak alatt? Az átok-szemhéjak mögött? A ki-nem-mondott gondolat, az elmondhatatlan gondolat? A tiszta, a féktelen, a gyásztalan, haláltalan, a vad? Vagy Jobb-Magunk, vagy Szebb-Szemünk, az ellökött, a meggyötört? Mi van a fehér ős-edényben? E fehér kripta-buborékban? Az ősgömb-világhüvelyben? E mosoly-dac Messzeségben? E mosoly-akaratban? E halhatatlan dacban? Ez ős-tojás teljességben? Mi van e tiszta fejben? A hódolat, a nem-szabad, a szerelem, a csupa-nem? A gyűlölet, az áldozat, hogy sose adhatod meg magad, lehet, vagy lesz akárhogyan, boldogtalanúl, vagy boldogan! Mi van e fehér dac-mosoly mögött, e fehér mosoly-gyász alatt? Mit rejtenek e fehér gömb-ősfalak? A világegyetem kása-köd? Az Isten hüvelyéből kiköpött?! A forró csillag-őstüzek, a csillag-halmaz ős-csecsek, a csillag-ősanya Szűzek? Az ősanyagok, ősterek, az őshomályok, ős-sebek? A Teremtés, a Kábulat, a Van-Értelme Őstudat? A Mítoszok, Álmok, Mesék, vagy a léttel-virágzó gömb-ősmesszeség, a bennünk ősközeliség, a Benne őseredetiség? Krisztusok, Buddhák, Szűz-Anyák, Világszülő Kis Máriák, Világmegváltó Mosolyok, Őstérre-szögzött Jézusok! Mi van e tojás-ősmosolyban? E halandó halálos Titokban? A Betű, a Szó, Betűk, Szavak? Ez a sok virág, ez a sok salak? Ez a virág-világegyetem, ez a ganéj-halom végtelen, e trágyafüst, virág-öröm, a szó, Ki tőlünk elköszön, aki elhagy egyszer 5

engem is, a szó, aki a földbe visz! Mert a szónak van ám fogsora, nemcsak gyötrelme, iszonya, nemcsak öröme, vígasza, mert a szó, a szó, a tiszta Szó: nemcsak e Halálos Kis Haza! De megőröl engem is a szó, az iszonytató, irtóztató, a gyalázatos-gyönyörű, a Benne-Minden-Van Szívű! Megrág, kiköp, s a földbe nyom, elégeti nagy mosolyom! Mi van e fejben odabent? A gomolygó tiszta-tiszta csend? Vagy a Dübörgő Egész Világ, s a Létre-Éhes Szomjúság? Mert az akaratnak lenni kell! A létnek mindíg lenni kell! Halálosan és édesen: van, ami van, a Lét-Egyetem! Én hiszek ebben, úgy hiszek, mint anyjában hisz a gyerek! Írtam e verset tiszta lázban, 1972 júniusában, hittel életben és halálban! Mert élet-halálban hiszek: majd aki majd Földbe leszek! Mert hiszek az Életben én, és hisz Ki benne: nem szegény! Sors, sorsom, áldott: kinevetsz? Adj kevesebb átkot, több virágot! Mert velem általad üzensz! Én tudom, tudom én: Juhász Ferenc.

6

Több, mint tudomány

Mindig híresek voltunk arról, hogy nagy koponyákat adtunk a világnak, s meggyôzôdésem, hogy ez így lesz a jövôben is. (Freund Tamás)

Szentágothai János

ULYSSESKÉNT AZ AGY KÖRÜL Levélváltás Kedves Gyula! Ígéretemnek megfelelően itt küldöm életutam történetét. Eltérően eredeti elgondolásomtól most mégis visszatértem az eredeti Ulysess kézirathoz, de azzal a változtatással, hogy egy preambulumban megmagyarázom a kézirat keletkezésének történetét és hogy eddig miért nem közöltem. Utána – csekély változtatással – az eredeti monológrész. Ezután jön 16 év múlva címmel részben egyes, a mai olvasó számára már nem könnyen érthető dolgok magyarázata, az utóbbi közéleti szerepem – politikai hitvallásommal –, valamicske az áltudományok elleni harcomról és végül általános frusztráció ellenére – békés kicsengésként –további tudományos-filozófiai szemléletem és ezek reményei. Megpróbáltam egy hagyományosabb önéletrajzot készíteni, de egyetemi éveim elejéig máris 50 oldalt tett ki. Beláttam, hogy ezt majd csak egy könyvben tehetem közzé, vagy teheti közzé valaki levitézlésem után. Ebben a formában is fölöttébb vitathatónak vélem, vajon a Természet Világának jót tenne-e egy ilyen önéletrajz? Nem kellene-e helyette inkább egy, az életrajz nyomán készített interjúsorozatot hozni részletekben... A jelen formájú önéletrajz „in vivo” félreérthető, és félre is értették sokan (nem is szólva az áltudományos establishment rosszindulatú kiforgatásairól). Ha a mostani ismételt rosszulléteim közeli halálomat jelentették volna, nem lenne aggályom. „Post mortem” ez az életrajz kielégítő volna, de azért nem teszem meg ezt a szívességet senkinek, hogy az előtt halálozzam el, mint amit a sorsom számomra kijelölt... Ne felejtsd el, hogy az eredeti Ulysses kézirathoz 16 ábra is tartozott, ebből egyesek szükségesek (pl. a kisagymodell), másokat orvostörténeti érdekességük miatt és szerint kell valószínűleg szelektálni. Pillanatnyilag becsülettel igyekeztem ígéretemet betartani. Kérlek, ne döntsetek az összes felhozott és esetleg fel nem hozott körülmény gondos mérlegelése nélkül. Budapest, 1993. szeptember 14. Üdvözöl Szentágothai János

Tisztelt Professzor Úr! Mindenekelőtt köszönöm, hogy betartotta ígéretét és megírta nekünk pályája emlékezetének kibővített változatát. Nincsenek aggályaim a kézirat közlésével kapcsolatban. Futóbolond lenne az a szerkesztő, aki ilyen kéziratot kiadna a kezéből, másoknak engedne át. Jól elkülönülő három részre osztható az írás, jövő évi első számainak értékének ígérkezik. Szerencsésnek tartom, hogy kihasználtam egy „gyenge” pillanatát, amikor megmutatta nekem és sikerült kikoldulnom íróasztalfiókjából az elhantolt kéziratot. 9

Persze, biztosan lesznek olyanok is, akiknek majd nem tetszik a vezető tudósunk öniróniától sem mentes föltárulkozása, de ők lesznek elenyésző kisebbségben. Egyszóval legyen nyugodt professzor úr, jót tesz ezzel az írással a Természet Világának! Természetesen ez a kézirat sem kerüli el gondoskodó simogatásainkat, de még nyomdába adás előtt megmutatjuk önnek az „eldarabolt” változatot. Budapest, 1993. szeptember 21. Tisztelettel és szeretettel köszönti Staar Gyula   Ennek az írásnak az első részét 1997 őszén írtam Juhász Ferenc felkérésére az Új Írás c. lapjának Pályám emlékezete sorozatához. Habár igyekeztem metaforikus formájával elfogadhatóvá tenni meglehetősen bizarr élettörténetemet és – ami ennél fontosabb – szemléletemet az akkori irodalomirányítás által elviselhetőnek vélt szintig, Aczél György viccesen ezzel tanácsolta el a főszerkesztőt és engem is, kétségtelen jóindulattal: „túl nagy sikere lenne mindkettőnknek”, ti. Aczél György és jómagam, mint a Magyar Tudományos Akadémia „nem akolból származó” elnöke számára. Az irodalomhoz valamit is értő olvasó bizonyára azonnal észreveszi, hogy az életrajz belső monológ formája nem a saját találmányom, hanem James Joyce Ulysses című világhírű regényének és Thomas Mann tündéri Lotte Weimarban c. kisregénye kezdetének – amikor az öreg Goethét monologizáltatja reggel az ágyában – áttétele az én életemre. Nehogy valaki esetleg azt higgye: ilyen jó író vagyok. Ez nem volt soha ambícióm; életem fő célkitűzése és törekvése csak az volt, jó agykutatónak, a 20. század évi értelemben kultúrembernek és a történelmi körülmények között tisztességesnek, de mindenekfelett kereszténynek maradni. Logikus kérdés lenne: a pártállam fogytán miért nem közöltem egy irodalmi újságban? Akkor is csemege lett volna! Ez igaz, de 1977 és 1989 között mégis tizenkét év telt el – nagy része közéleti funkcióban –, sok mindent megtudtunk, amit akkor legfeljebb sejtettünk. Nem kellett ugyan radikálisan változtatnom előző szemléletemen, de sok mindent ma már nem vállalhatok – nem a leírt tényeket, de az írásban megnyilvánuló (ál)szerénységgel csak fügefalevélként leplezett „kivagyiságból” és a „minden fortéllyal győzni fogok” életérzésből. Valóban 1977-ben szégyellni való naivitással úgy éreztem, hogy a szemlátomást fogatlanná váló kommunista rendszer majd lassú evolúcióval, a magyar gulyáskommunizmus továbbfejlesztett mechanizmusával fájdalmatlanul átnő egy embermértékű, szociális elkötelezettségű, de a piaci viszonyok által vezérelt társadalomba. Helsinki után már nyilvánvaló volt, pláne az olyan ember számára, aki 1949 óta sorozatosan ismételt szovjetunióbeli látogatások során láthatta, hogy ez a kolosszus agyaglábakon áll. Bár hangulatom olykori hipomániás hullámtolulásaiban pécsi tanítványaimnak néha mondogattam: az élet nekem tartozik azzal, hogy a kommunista rendszer még életemben összeomlik, de ezt komolyan sosem hittem. Aztán 1956-ban egy pillanatra úgy látszott, hogy megvalósulhat a csoda... végül újabb 35 év kellett hozzá... Írásom lezáró része az elmúlt tizenkét év történetét mondja el, most már hagyományosabb stílusban. Keserű szájízzel kell megállapítanom, hogy az 1977-ben még megvolt optimizmusomat az utóbbi három év nem igazolta. Mégis kötelességem megvallani a teljes igazságot és csakis az igazságot.

10

*** HEUREUX QUI, COMME ULYSSE, A FAIT UN BEAU VOYAGE (1) „Tudósról csak születése és halála évszámát és művei jegyzékét” – tartotta egykor a közfelfogás. Helyesen-e vagy nem – ki tudná megmondani? Dekadens kortünet, hogy eddig már két külföldi kiadó – egy amerikai és egy angol – számára kellett megírnom, hogy szubjektíve miképp éltem „meg” vagy „át” kutatási területem fejlődését az elmúlt 25-30 évben. Miért nem írnám meg akkor a magyar olvasók szármára a keserű-édes „alulnézeti valóságot”? De „ha lúd legyen kövér” ... és „bocsássatok meg énnekem...” (2) (főleg persze James Joyce) 1977 fogytán, Budapesten A Krisztina körút azon részén, amellyel szemben 1795. május 20-án Martinovics és társai fejét vették, az éledő forgalom zaja szerint öt óra lehetett. A sötét október végi reggelen ezen a negyedik emelet fölé nyújtózkodó förtelmes neon világítótestek a leereszkedetett zsalu résein át éles csíkolatot vetnek nagy-nagynéném á la reine Elisabeth 3/4-alakos portréjára (blondelkeretben, ahogy örökhagyó unokanagybátyám végrendeletében vagyon írva). Szép asszony volt, még szebb mint nagymama... darázsderekán Mama szelíd malíciával megmutatta a másfél ujj széles ecsetvonást, amellyel a művésznek még „darazsabbra” kellett azt varázsolnia. Igen: ma 65 éves lettem én „az ám hazám”...de „havi kétszáz” mindig telt... a sorsnál nincs igazságtalanabb... „Szaporodik fogamban az idegen anyag...”, ezt is jól mondod Attila, (3) de 65 évvel még jó, hogy van, amiben szaporodhat „mint szívemben a halál”... ebből is van már elég... „nincs már szívem félelmére...”. Különben is jog szerint a Bad Kissingen-i temetőben kellene feküdnöm az 559-es magyar hadikórház sírjai közt, amikor az a boncolási szepszis el kellett volna vigyen; vagy ha az nem is, az a madárképű holtrészeg amerikai őr, aki GI-davajgitárját nyomogatta a hasamhoz, és én arab hastáncosnő módjára riszáltam magam, hogy legalább a gerincem és az aortám ne kerüljön lővonalba...(furcsa... az ember agya ilyenkor oly gyorsan működik, hogy az idő lelassul). Ez idestova 32 év ráadás. Utána a hipertónia. 1962-re értem vele a vég küszöbére (ha Guszti(4) akkor hirtelen nem tesz teljesen sótlan diétára – amin nálunk akkoriban még szánakozóan mosolyogtak – rég „aluról szagolnám az ibolyát”... Szegény Németh Lászlóval váltottam erről levelet...ő már azt teszi). Ez is 15 év ráadás... és micsoda 15 év! Alice még alszik. Szokása szerint összegubancolódva, mint az anyaméhben (nem rosszak ezek a nyugaton beauty rest néven reklámozott franciaágyak)... Ebben az esetben az (expletive deleted)(5) életben az egyetlen tökéletes és megbánhatatlan, amiért újra is kezdeném „...eltépném lelkemet szerelmedért...” (6) negyvenöt év szerelem és negyven év házasság után is. Nem véletlen, hogy a római katolikus hit szentségnek mondja (amit a felek egymásnak szolgáltatnak ki). Szentségnek egyébként nem is rossz... A család... hm... (nem Balzac írta meg véletlenül?) kegyetlen sorscsapások sora.. baj, pszichopátia, degeneráció.. bár igazán gonosz ember nem akadt köztük (van-e ilyen egyáltalán?). Hát igen, ennek az úgynevezett magyar középosztálynak az élete sem volt leányálom. Milyen más Alice svájci anyai családja, melynek története három vaskos kötetet tölt ki: stabilitás, polgári jólét, világkereskedelmi józanság. Itt-ott persze ők is kirúgtak a hámból. Egyik őse „nyakláncafférba” is belekeveredett mint Cagliostro titkára: sőt – on dit – egy még régebbi valamelyik Lajos sok fattya közül került ki (hja igen, a balkézről való származás osztályprobléma; osztályon felül: „megtiszteltetés”; osztályon belül: „szégyen”, baj, esetleg katasztrófa, oh 11

homo sapiens!). Csak pont az az egy vonal, amelyhez tartozom, az egyetlen kivétel. Hogyan (?)... nagyobbára ugyanaz a génanyag. „Jó sors és semmi más”, vagyannál több „kegyelem”? Persze az orvosi pálya se kutya („Galenus dat opes”(7), bár a fene egye, ma már ez sem igaz). Tudomásunk szerint ott kezdődött, hogy két szépapám együtt volt a nagyszombati orvosi kar első hallgatói között: Johannes Petrus Schimert saxo-transsylvanus (erdélyi szász) és Stephanus Lumnitzer (hungarus Schemnitziensis – azaz selmecbányai). Doktori disszertációik a nagyszombati 7. és 14. sorszámot viselik (1776-ban, ill. 1777-ben). Vajon a két copfos, rizsporos parókás úrfi beszélgetett-e olykor egymással, talán épp az akkoriban megjelent Wertherről? Anyai dédapám, Lumnitzer Sándor és nagybátyja, Schöpf-Merei Ágost már a magyar orvostörténelemhez tartoznak (dolgaikat Semmelweis szülőháza őrzi). Német nyelven írt akkori feljegyzései szerint a ‘48-49-es téli hadjáratban segélyhelyeken is kloroformban amputált. (Amerikában, ahol 1847-ben először alkalmazták, még a ‘61-65-ös polgárháborúban sem volt ez általános. Akkor még nem voltunk valakik az orvostudományban!) Majd a honvédorvosi kar főnöke lett. Lumnitzer nem volt forradalmár, Görgey csoportjához tartozott (Schöpf-Merei bezzeg az volt, emigrált is Angliába). Mégis több, mint családunk ékes magyar hangzású nevet viselő tagja, aki ugyanezt az időt olaszországi garnizonokban a hírhedt fehér zubbonyban húzta ki. Nagypapa, Antal Géza a közép-európai urológia egyik megalapítója. Nálunk nemigen emlegetik (egy nyugat-berlini urológus hívta fel rá pár éve a figyelmemet egy orvostörténeti kongresszuson). Persze nem szabad negyvenegynéhány éves korodban meghalnod, mielőtt iskolát teremtettél volna! Apja, Antal László Marosvásárhelyen volt városi orvos. Tolnay Lajos írt róla, nem hízelgően; ennek apja református püspök, az övé valódi Küküllő-vidéki paraszt. No végre, 2:30! „A genealógia tehát nem éppenséggel korszerű.” A szülői ház: bizarr keveréke a romantikusan zárkózott erdélyi szász világnak és a magyar „lateinernek” kissé dzsentrisen fűszerezett puritanizmusának. Egyik szász ősöm Párizsba ment, hogy lássa Napóleont – ti.; amikor még a direktórium tagja volt. (Azt a direktoár dobfedelű íróasztalt, amin ezeket a sorokat írom, állítólag ő hozta onnét. Vajon hogyan szállították akkoriban az ilyen bútort, 10 százalék selejt nélkül?) Persze azóta párszor megsérült: 1849-ben a nagyszebeni csatánál, majd utóbb ‘44-45 telén. „Habent sua fata supellectiles...”(8)És honnan az az örmény beütés, ami a családtagjainkon minduntalan kiüt. Katicát (leányomat) pár évvel ezelőtt Jeruzsálem óvárosában egy öregasszony megölelte, csókolta, idegen nyelven karat�tyolván, végül közös nyelvet találva azt mondogatta: „de lányom, csak nem akarja letagadni, hogy örmény?” A papa – dr. Schimert Gusztáv – különleges ember volt, kétszeresen is eretnek: orvosként mint homeopata, nem amikor – mint a reformkorban – a felső (tíz)ezer és a szellemi elit ilyen orvosokhoz járt, hanem amikor ez megvetés, sőt gyűlölet tárgya volt a hivatalosok szemében. Pedig kivételes orvosi egyéniség volt: kiváló diagnoszta, zsebre vághatott az akkori nagyképű nagy klinikusaink közül nem is egyet. És egyben szabadegyház-vezető, megalkuvás nélküli antiklerikális, de gyűlölt minden obskurantizmust; hirdette és tanácsolta a családtervezést (szerencsénkre azt magára nézve nem tekintette kötelezőnek, 6 fiút nemzett... Talán mégis igaza lenne a „szociobiológia” modern és „reakciós”? elméletének, amely szerint minden élőlény kiirthatatlan ösztöne, hogy saját génanyagát mindenáron továbbadja?), a nő szexjogait (persze házasságban)(9). Bátorított bennünket a származástan és Freud tanulmányozására. És mélységesen sajnálkozóan lenézte a két világháború közötti magyar felső réteget. Jellemünket persze a nők alakítják; enyémet (a fivéreimét is) két rendkívüli egyéniség: nagyma12

ma és mama. Nagymama, Antal Gézáné, Lumnitzer Ilona 21 éves korában özvegyen maradt két leányával, Margittal és Erzsébettel. Erzsébet ritka szépség volt, ez lett a veszte. Regénybe való história, amolyan tragikus magyar Elmer Gantry-történet, feltéve, hogy nem Sinclair Lewis, hanem Szabó Dezső írja meg. Margit lett az anyánk. Nagymama szép, fiatal és tűrhetően jómódú özvegyként a „belle époque”-ban megcsömörlött az akkori úri világ életén és csatlakozott a protestáns hit megújulási mozgalmához (ami a református egyház életében Szabó Aladár és Alice nagyapja, Biberauer Tivadar és apja, Biberauer Richárd nevéhez fűződik, persze erről a mai „felszámoló” egyháztörténet nemigen vesz tudomást). De alázatos viktoriánus puritanizmusával közvetítette a nyelvtudás és a nagyvilág felé kitekintés „szentségét”. Mintha most is mellettem ülne, ölében a Muret-Sanders angol-német nagyszótárral és recitálná: „Fair is foul and foul is fair...”(10) Anyánk a műveltséget – ha nem volt nyelvismeret vagy természettudomány – pietista és puritán módon „világi hiúságnak” tekintette. Irgalmatlanul szigorú volt, elsősorban önmagával. Nem magatartásodat tartotta számon, hanem hogy a szívedben mi az indulat, a gondolatodnak és cselekedetednek mi a rugója – kérlelhetetlen felelősségadás minden percedről. Öt fia közt (egyikünk gyermekkorában meghalt) porosz őrmesterként tartott rendet, kutyakorbáccsal, ha vizsgálóbírói módszerével a hazugság legkisebb elemét fedezte fel vagy az elég nagy számú személyzettel szemben a legkisebb udvariatlanságot. (Nem ártott volna a mai fejesek egyikének-másikának, ha annak idején siheder- vagy serdülőlány korában 1-2 éves kurzust kapott volna mamától emberségből a rábízottak iránt.) Hát persze, a „másik partról” nézve sok minden másnak tűnik. József Attila emlékeiben mint a kegyelmesék szennyesét mosó és vacsorájukat kis lábaskában hazahozó anyja él. Nekünk is volt mosónőnk: Ferencné, tagbaszakadt szlovák asszony, aki öt fiát egyedül nevelte rendes munkásembernek. Nem mondom, kemény munka lehetett, de én úgy emlékszem, hogy amikor anyám a másnapi menüt megbeszélte Lenke nénivel, a szakácsnővel (50 évig élt családunkban; nagyanyámhoz jött, mint mindeneslány, amikor az férjhez ment és nálunk halt meg közel 90 évesen, karosszékből dirigálva a konyhát) és valami szerényebb ebédet rendelt időnkénti takarékossági rohamai egyikében. Erre Lenke néni: „De nagyságos asszony, holnap Ferencné jön mosni, neki ilyen ebédet és vacsorát nem lehet adni.” és hogy „álmában... a postás olyankor köszönt neki”... Papának nem lehetett előre köszönni... alázatot mi főleg az őhomlokán láttunk „...und Demut da und dort, nicht eines Knechtes – doch eines Dienenden und einer Frau”(Rilke: Önarckép 1906-ból). Mamát puritanizmusa mellett a szecesszió formálta, az anyaföldben gyökerező növény minden átszövő indáiként járta át és fonta körül bizarr mintázattal családunkat és szőtte elválaszthatatlan egységgé. A természet csodálata, azzal szinte teljes egybeolvadás, életigenlés, azonosulás öt serdülő gyermeke furcsaságaival, ébredező hajlamaival és természetes elszakadási törekvéseivel. Remek banda voltunk (ürge- és sündisznóvadászatok, szalonnasütés és balatoni vitorlásélet), hírhedt rossz tanulók, de hát a sikert nem feltétlenül az iskolapadban ácsolják. Valljuk be, több abban a családi kondicionálás... „a család története kötelez”...és a puritanizmusra jellemző becsvágy, nem utolsósorban (amiről ma megfeledkeznek) a fizikai munka szentségének hite, vallása és gyakorlata. Próbáltunk volna kibújni valami (főleg kerti) munka alól! Mama világpolgár volt, minden gyermeke más városban született: Budapest, Pestújhely, Stuttgart, Nagyszeben, Kolozsvár és Zürich (1910 és 1918 között). Azért is szaladtunk tán an�nyifelé, ahányan voltunk. A szecesszió kedvelt női szimbóluma, a szfinx élt mamában a puritán kéreg alatt: maró iróniával szemlélte a körülötte kavargó világot(11). Amikor utoljára 1976 13

kora tavaszán egymás mellett feküdtünk bátyám Starnbergi-tó melletti szanatóriumi osztályán, ő 88 évesen, 35 kilóra összeaszottan és megint egyszer haldokolva, én egyelőre még csak ritmuszavarral, milyen fejedelmi humorral kommentálta élete eseményeit, a valamikori tizenéves szeleburdi bakfis szavaival. És amikor 1977 tavaszán a stuttgarti temetőben temettük közel 90 évesen, öregedő fiai és a „külföldre szakadt” távolabbi rokonság körében, szinte hallani véltem harsány, nem éppen ladylike kacaját... a szedett-vedett „gyarlóság” (melynek azonban nemcsak „asszony a neved”) ily gyülekezete láttán. De lefelejtenél-e ilyen emléket(?): valamikor 1919 kora nyarán (akkor még) 6 kisfiát átterelgetvén a régi Erzsébet híd elegáns szecessziós ívén, egy öreg gyászruhás nénike mellettünk elmenve ezt motyogta: „s mind kisfiú: majd jön egy újabb háború és ezeket is mind elviszi...” Mama ezt hallva utánaeredt a néninek és elmondotta, hogy „mi hitben vállaltuk e hat gyermek közül az utóbbi hármat ebben a háborúban, és ha Isten úgy akarja, egy újabb, még rémesebb háborúban is megtarthatja őket”. És most, hatvan évvel később Chicago és Budapest között szétszóródva öten éltünk idestova mind 60 év felett, nagy családdal (véletlen?), mindannyian úgynevezett „sikeres élet” vége felé (hm: szociobiológia?), pedig mindannyian „mindent” végigcsintunk. Nagyanyám és anyám minden különbözőségük ellenére ennek a földnek a termékei voltak, a magyar „középosztály” jellegzetes képviselői. Alice, a feleségem fordítva; hiába élt idestova 80 évnél többet Magyarországon, jellegzetes nyugat-európainak született és az is maradt – áldozata makacs helyhez kötöttségemnek. Magyar őseimtől örökölt kivagyiságom és anyai kötelességteljesítésnek is áldozata lett. Félénk aggodalmaskodásra hajló természete mélyén acélszívósságú és gyémántkeménységű jellem lapul. Míg én kifelé vagány, romantikus kalandoktól vissza nem riadó, rámenős férfi szerepét játszom meg – rendszerint elég sikeresen –, a valóságban atyám könnyen pánikban eső depresszív hajlamait örököltem. Amíg a dolgok jól mennek, és én vagyok a „Jani”; jól adom el magamat és főleg tudományomat, de mihelyt komoly baj van, depresszióba menekülök, és a feleségem az, aki anyatigrisként helytáll. De elmúlt 6 óra és le kell ülnöm szépapám íróasztala mellé, hogy a kutatónak azt a gályarabmunkáját folytassam, a soha véget nem szakadó, határidőn túli tudományos kéziratok valamelyikének megírását. Most is új agyelméletem valamely részletével bíbelődöm angolul. Mint tudjátok ti, írók és költők, akik anyanyelveteken írtok... vajon ellenértéke-e e gyötrelemnek az a 10-15 évig ha tartó vérszegény nemzetközi elismerés...”Dynamic patterns” are most attractive, because they would offer „superstructures”(12)... és így tovább irgalmatlanul, mert a mai tudományos élet kegyetlen dzsungeltörvénye – „publish or perish”(13) – ezt követeli. Micsoda kegyetlen belső kényszer szögez ide minden reggel a magad ácsolta keresztfára? Hiúság, az „élet kérkedése”(14), élni, érvényesülni akarás, a rábízott jövő kutató generáció (vagy legyünk nagyképűek): „a magyar tudomány érdeke”? És az az út... Ulysses bolyongásaihoz hasonló... amit megtettél attól a perctől kezdve, amikor hetedikes gimnazista korodban egyik kiránduláson megfogott mezei pocok (nagy pocokév volt akkor, igazi, kemizáció nélküli) nyakát kirándulótársaid minden tiltakozása ellenére kitekered, hogy az agyát a Gogli-módszerrel mikroszkóppal megvizsgálhassad. Nem ilyen gyarló toll kellene hozzá leírni az élményt, amikor pár nap múlva sárga alapon előtted voltak azok a csodálatos sokágú idegsejtek és finom nyúlványaik összefonódásából keletkezett gyönyörű minták, amilyenekhez hasonlót a világ egyetlen textilművésze sem gondolhatott ki. És az a sokévi út, lassan tapogatózva ebben a sötét labirintusban; több tévút, mint találat. Tíz kísérletből jó, ha egy sikerül. Mennyi megtorpanással és újrakezdéssel, eleinte világszerte meg nem értéssel, de az eksztázis ritka pillanatai is, amikor úgy érzem, hogy kísérleti degenerációs módszeremmel az egész ideghálózat kapcsolási terve kibo14

gozható! Húsz évig dolgoztam ezen, a ‘30-as évek közepétől az ‘50-es évek közepéig – egy világégés közepette – úgy, hogy egy-két kivételtől eltekintve a nemzetközi tudományos közvélemény nemigen figyelt fel munkámra. Majd a váratlan földindulás, amikor az elemi reflexívekben sikerült szerkezetileg demonstrálnom, amit a fiziológusok már sejtettek; ábráim bekerültek Fulton nagy élettani tankönyvének  és idegrendszeri kézikönyvének 1949-es kiadásaiba, de saját szakmám (a neuroanatómusok) továbbra is valami sötét vasfüggöny mögötti akarnok rögeszméjének hitték. Sajnos, nem elég sokáig; az ötvenes évek közepén olyan vizsgáló módszereket dolgoztak ki, melyek minden szamárnak lehetővé teszik, hogy e kérdéseket vizsgálja. A sors kegyetlen „bosszúja”, hogy egykori legmerészebb álmaim elemi tankönyvi ismeretté „süllyedtek”. És ha azt gondolod, nyájas, a tudományon kívüli olvasó, hogy most már be van fejezve a nagy mű s az alkotó pihen, nagyon tévedsz, pár év múlva jobb módszerrel csinálják meg ugyanazt, és mielőtt észrevennéd, nem vagy más, mint ócskavas...    * * * De elmúlt fél nyolc... gyerünk mosdani és gyorsan a reggelit. Régebben a ház ilyenkor már hangos volt a gyerekek iskolába vagy egyetemre indításától (három leányt neveltünk fel; most már mind orvosok, saját családdal). Egyedül maradtunk és Alice nesztelen háztartási kompetenciája nyomán rendetlenség csak az íróasztalomon tűretik... A mosdó feletti tükörből minden nappal egy – mégis jaj, de észrevehető árnyalattal – más arc tekint vissza. Sok évig nem volt kellemetlen ez a változás. Az a tejfeles, kissé bágyadt nézésű leányos arc minden alkalommal valamicskét határozottabban, bátrabban nézett szembe önmagával. A romantikusan világfájdalmas tekintetben mind több lett a kérdező, választ követelő. Majd az első ráncok és korán az első ősz hajszálak, meg a homlok kopaszodása is csak nyereség, de aztán kérlelhetetlenül (mint a homokóra fogyó szemei) az alsó szemhéjak táskái az élet delét túllépett, kissé korán öregedő, közel álló szemű (Schöpf-Merei Ágost húgán keresztül génállományomba került) férfiarcot mutatják. Az élénk mozgás, a két lépcsőfok egyszerre vétele és szenvedélytől fűtött beszéd mögött az „aranyfedezet” már csak amolyan mai „konvertibilis valuta”... Odalenn már vár a fekete „státusszimbólum” a háromágú csillaggal. „Jó reggelt, Józsi” (kívülálló füleknek Tófei elvtárs). Elvillan az Erzsébet híd panorámája, a belváros, a Múzeum körút, majd (az autósoknak) a pillanatnyilag kellemessé varázsolt Üllői út. A 93-as kapunál (ahol a ravatalozóhoz hozzák a város mindennapi „termését”) már sűrű sorokban tömörülnek a hallgatók. „Siessünk - mondják –, itt a Szent János a népautóban”. Fel a köpenyt és már jön is tantermes tanársegéd... „II. éves általános orvoskariak: az agykéreg szerkezete két órában.” Mosolyra késztet mindig az a különbség a tanterem Lenhossék Mihály század eleji hallgatóságát mutató fényképek és a maiak között: merev keménygallér, fekete zakó, csíkos nadrág, kifent bajszok; egy-két hölgy díszes kalappal, és ma (?)... csak a fiatal tekintetek csillogása ugyanaz. Aztán az előadás kétórás eksztázisa, a csodálatos szerkezetek...ó, a formák rejtelmes varázsa”, ahogy a gondolat boncolgatja a finoman egymásba kapaszkodó részletek ága-bogát...”, „ a sok gyökerecske (át meg át hímezi finom fonalát) csomókba szőve, bontja bogját...(15) Hehe, és téged ezért fizetnek, amiért te tízannyit adnál (ha lenne miből)...bizarr kutyakomédia, a legtöbb jó tudományos gondolatod előadás közben jön; a kisagymodell és a neuronhálózatok új működési elvei mind a hallgatóknak tartott előadásaid során fogantak. (És persze mi nagy tudományos intézeteket tartunk fenn kizárólag kutatással foglalkozó „tudományos elit” számára; a fejlődés ellentmondása, vagy alapvetően rosszul csináljuk? Ó, Prométheusz... a ré15

giek szimbólumai, pedig én még el se loptam az istenek tüzét... mégis ezek a zsigereket marcangoló kételyek!) Szeretem ezt az anatómia intézeti szobámat. Annak idején, Lenhossék alatt 1930-ban ez volt a 60-as labor vagy a „leányszoba”. Ide kerültem be még elsőévesként famulusnak 1930 karácsony tájékán és azóta némi (18 éves) megszakítással látok le a nagy magasföldszinti ablakból ugyanarra a kis kertrészre, csenevész orgonabokraival a még mindig szép akácok alatt. Milyen gyönyörűek is voltak akkor az Üllői út öreg akácfái és maga az egyetemi élet! No de ne próbálj versengeni Németh Lászlóval(16), aki ezt megírta pár évvel korábbról... professzoraink is nagyobbára ugyanazok voltak. A nagy gazdasági válság akkor tört reánk, az élet ment tovább, és a kivételezettekhez tartozva a polgár kényelmetlen feszengésén kívül nem gondoltál sokat azzal a „mondd mit érlel...”-lel. – Eleinte nehéz volt az otthoni játéklaboratórium mindent improvizációra bízó feltételeiről átszokni a tudományos szövettan kemény technológiai fegyelmére. De a harmincas évek elején még rend volt, nem technikusok hada dolgozott a „kutató úr” helyett. Mihálik Péter adjunktus csontvelőig ható gúnyos megjegyzéseivel tartott fegyelmet. Nemigen szerették és számtalan gyilkos sztori keringett körülötte, ami viselkedésének furcsaságai miatt a pesti humornak nem esett nehezére. Pedig mint tudós, egyike volt a legvilágosabb fejeknek, akivel a sors összehozott. Regénybe illő figura volt ő is. Anyját állítólagos kollaboráció miatt a fehérterroristák felakasztották, de ezt a „szégyenteljes” titkot próbálta rejtegetni és kompenzálni mindaddig, míg 1944 végén Dél-Afrikáig sodródott (megfelelőbb helyet nem találhatott volna?!). És ha még mindent meg lehetne írni, ahogyan történt és láttad... De Mihálik minden fegyelme csak ideig-óráig tudott megtartani a szolid iskolás kutatóútján. Ez csak a máz, kifelé a korrekt, szolid kutató (hiszen a piacról élünk), belül romantikusfantaszta: álomvilág Ulyssese... „Így kell lennie, mert így szép”, ezért lettél hát agykutató... autodidakta (magától marha) módon. Kívül voltaképp sohasem történt veled semmi rendkívüli (azon a pár kalandon kívül), de álomvilágodban annál több, csakhogy ez már szaktudomány és nem idevaló. Az élet tálcán hozott mindent: időben tanársegéd, idő előtt adjunktus és magántanár lettél és ‘44 végére kész önálló ember, majd rövid összeomlási katonai szolgálat és hadifogság után, 34 éves fejjel egyenest belecsöppentél 1946-ban a pécsi orvosi kar anatómiai tanszékébe, egyetlen tanársegéd nélkül, de romantikus „vagányságod” diadalmas tetőfokán. Pécs háborús rombolásoktól megkímélten, valósággal a boldogság szigetének tűnt akkor; tanszéki elődöm(17) rövid működése során szépen felszerelt intézetecske. A ‘46-47-es években kinevezett kiváló tanárok sora révén az akkor még Erzsébet Tudományegyetemen Orvosi Kara sok évre nemzetközi tudományos tekintélyben országunk legjelentékenyebb felsőoktatási intézményévé vált (Budapest akkoriban nem számított, túl sok volt pusztulás és valamivel több a kelleténél a tülekedés és intrika), amely előbb Entz Géza, majd 1948 után Ernst Jenő igaz emberségéből, kivételes tudományos kvalitásaiból és persze politikai tekintélyének védelme alatt jól vészelte át a „fordulat évének” becézett átalakulást, sőt a személyi kultuszos idők nehézségeit is. Közben sorra jönnek a dolgozószobámba a mai munkatársaim. Mindennap van valami izgalmas újdonság, egy-egy új sejtfajta vagy kapcsolódási mód az agykéregben, vagy az agytörzsi magvakban valami új elektronmikroszkópi észlelet, ill. ennek identifikációja azzal, amit a fénymikroszkópban látunk; egy új összeköttetésféleség követése az új, nagy erejű módszerekkel. Hol van ez attól, amivel negyven évvel ezelőtt ugyanitt küszködtem! Csak az fáj a vénülő kutatónak, hogy szinte mindennap újfelfedezések gúnyos fintorként mutatják: annak ide16

jén ezt sem vetted észre, nem mertél hinni ösztöneidnek. Túlságosan óvatos komformista voltál tudományodban is (a Bolyai Jánosokat nem ilyen fából faragják, de meg is fizetnek érte). Hát igen, de legalább a tanítványok tették azzá a felséges Kalüpszó-szigetté. Szerencséd is volt. Ugyan, kinek másnak jutott olyan „Wundermannschaft”(18), mint neked. Nem is tudnád megmondani, hogy kezdődött. Talán azon a délutánon, amikor Entz Béla bácsi 1946 márciusa elején először bevitt az intézetbe és könyvtárába, ahol később 4 évig laktunk. Beszéltél néhány bámész szemű medikusnak; elsőre nem is tűntek ki a legjobbak, csak lassan-lassan alakultak ki emberi kapcsolataink a gyönyörű környéken tett barangolásaink során. Infláció volt, mire budapesti fizetésem táviratilag odaért, fabatkát sem ért. Gyermekeink akkor még Svájcban voltak, ahová őket a kinti rokonság egyik utolsó Budapestről kimenő szerelvényén még ‘44 decemberében kimenekítette. Alice-szal sokat jártunk egyedül a pécsi környéket, gombát szedni, mert bizony a sovány klinikai kosztból nem mentünk sokra. A könyvtárban, majd egy csatlakozó kis laboratóriumban rendezkedtünk be Entz Bélától kölcsönzött kollégiumi bútorokkal (ami lakásunkból megmaradt, Budapesten volt beraktározva). Eleinte nem is akartunk maradandóan Pécsett berendezkedni. Szó volt róla, hogy átveszem a budapesti II. tanszéket, de az ügy húzódott. És közben észrevétlenül, csodaként kialakult az a különös „kegyelmi állapot”-szerű atmoszféra, amely akkor intézeti közösségünket jellemezte. Mintegy 300 négyzetméter alapterületen éltünk akkor egy gubancban. Alice és a ‘46 őszén Svájcból visszatért gyerekek, tanítványok, takarítóasszonyok, fűtők, boncmesterek, pár laboratóriumban és dolgozószobámban, ahol az intézet egyetlen kutatómikroszkópjánál „nonstop” ült valaki; a szomszéd állatműtőből áthallatszott Bandi(19) egy-egy cifrább káromkodása, ha valami nem sikerült. Én meg hol íróasztalom mellett ültem angol nyelvű cikkeimmel bajlódva (azelőtt németül írtunk és ezt a budapesti „Reichsdeutsche”-ben(20) kellőképpen belénk verték), hol belenéztem a mikroszkópba, hol beleszóltam a nyitott ajtón keresztül a laboratóriumban szüntelenül zajló paláverbe, hol a készülő atlasz ábráit rajzoltam (ti. a művészek számára a lényeget elő kellett rajzolnom), hol pedig behívtak az állatműtőbe, ahol 4-6 órai idegőrlő preparációval Gömöry és „gang”-je eljutott addig, hogy beszállhassak és két perc alatt tönkretegyem a készítményt. Primitív kísérletes technikánk mellett ennyi ideig maradt használható állapotban az egyensúlyérzékszerv egy-egy idegvégződése. Tudományos vagányságaim közül mégis erre vagyok a legbüszkébb. Közben két nagyobbik leányunk, Katica és Klára kergetőzött lábaink alatt, bújócskáik körzetébe bevonva a bonctermet és a tetemeket takaró lepleket is. Ebben a különös légkörben állt össze minden, amit azelőtt csak részleteiben sejtettem, egységes, tudományos világképpé. Oh, nem a maira, ahhoz további 25 év kellett, de mégis valami egésznek, univerzálisnak halvány „földi másásra” tanítva, tanulva és férfivá érve. Boldog voltam, pedig odakint kibontakozott Mátyás, „a nem igazságos” uralma, éjszakánként szürke Pobjedák álltak meg egy-egy ház előtt, a suttogás, hogy tegnap kit vittek el és vajon miért. Mi mégis belül a békés alkotás szigetén éltünk (vagy talán jobb kép lenne Boccaccio vagy Poe pestis elől menekült udvari társaságáé?); az intézeten kívül is egyetemünkön a szolidaritás és az összetartás igaz barátsággá kovácsolódott. Eljártunk egymáshoz vacsorákra éjfél után 2-4-ig vitatkozva, nem csupán a professzorok, hanem Martyn Ferenc, a festő és Dombay János, a kiváló archeológus is. 1950-ben Kossuth-díjamból és a város segítségével lakás is került. No persze ebben nem kis szerepe volta Ernst Jenőnek, aki a csínjaink során fejünkre gyűlő viharokat elhárítgatta. Perverz módon a veszély az élet felfokozott és tudatosabb élvezetére késztetett, és a liszenkóizmus 17

és lepesinszkájaizmus ellen megfogalmaztam közösségünk pimasz jelmondatát, Matyit parafrazeálva: „Intézetünk nem rés, hanem bástya a nyugati tudomány frontján”. Ezért is van benned az a kiolthatatlan nosztalgia az ‚50-es évek eleje iránt: az élet micsoda felfokozott érzése volt, minden szégyenteljes és nyomasztó jellege mellett, a Sántha-féle boszorkányperen donkisotti kirohanásod... vagy az összegyetemi „nagy hurálon”, a rosszul sikerült írásbeli vizsga miatt ellened erőltetett „népítélet”, amelyben nevetségessé tetted a mondvacsinált vádakat. Persze mert more hungaricoelárulták a „helyezkedők” a „vádpontokat”, és volt időd felkészülni kellően demagóg viszontválaszra, és az elnöklő Szikra elvtárs megyei első titkár nyilvánosan neked adott igazat; vagy Ödönnel(21) inszcenált mesteri színjátékunk, amikor agent provocateurrel szerzett „vádak” alapján kizárandó hallgatók fegyelmi tárgyalása során „színleg rájöttünk” arra (amit persze már előbb tudtunk) és az „erkölcsi felháborodás” élő szobraiként vonultunk ki a tárgyalásról. Kár, milyen kár (!): tisztességes rendszer nem tud polgárainak ilyen cifra élményeket nyújtani (feltéve, hogy az ember baj nélkül megússza). Szerencsés fickó vagy te alapjában...benned ezt a sok nyomasztó élményt békévé oldja az emlékezés”(22). „Sagschon”– mindig talpadra estél, megmaradtál hét „jó” születési bizonyítvánnyal a zsebedben, amikor ártatlanok százezreit hurcolták el (kollektív szégyenünket persze viselned kell). Bombák robbanása 10-15 méterre tőled, kibiztosított puskával való fenyegetés, két halálosnak ígérkező betegség, és mindez neked a „felfokozott életérzés” emléke? Akkor is így papolnál, ha az élet a bibliai Jób példája szerint járt volna el veled? Vajon milliók között akad-e egyetlen ember is, akit az élet minden ráhatása így vezetett? A családi légkör és nevelés, szigorú, de liberális szellemű iskolai oktatás, a weimari Németország minden rövid életű javát megkaptad az itthoni maszlag helyett. Mestereid, barátaid, kiknek még gyarlóságai is csak torzító tükörként tárták eléd: így ne! És sok éven át volt atyai főnököd Kiss Ferenc (számos furcsasága mellett), értetted és értékelni tanultad ösztönös paraszthumanizmusát, „prófétai látását”, és amikor kellett, civil kurázsiját. Végül a legfőbb jó, amit az élet adhat, saját szűkebb családi életed! 1956 után, ahogy konszolidálódtak az ország nagy dolgai, ahogy oldódott kifelé való elzártságunk, úgy esett szét privát pécsi paradicsomunk. Nem vádolhatok senkit, legfeljebb önmagamat, de minek tenném. Jól megúsztam és tudományos munkánk kibontakozása miatt az intézet vezetését mind jobban átengedtem legkiválóbb tanítványomnak, későbbi utódomnak, Flerkó Bélának. Jobban is csinálta. Utolsó Pécsett töltött éveimre esett a világot bejáró utazásaim sora, a lassan mégiscsak beért nemzetközi elismerés és persze kritika; tudományos szemléletem átváltása a neuronláncokról a neuronhálózatok elemzésére és elméletére. Ez a gyarló rajzocska egy 1962/63 telén tartott előadásom táblán készített rajzának utólagos lejegyzése („tanár úr, kérem, azóta sem készültem soha...”) majd a kivitelezett rajz 1963 tavaszán az Akadémián bemutatott elképzelésem. Egy darabig világszenzációt keltett, pár évig azt hittük, felfedeztük a spanyolviaszt. Könyvet is írtunk az ötletből egy ausztráliai és egy japán kutatóval(23). Mondanom se kell, nem fedeztük fel, de azért mégis valamit léptünk előre. Évek óta rajzoltam fel a hallgatóknak a táblára a kisagy csodálatos derékszögű térrácsot képező neuronhálózatát és elmélkedtem róla, vajon mit jelenthet a térrácsban az ingerület ebben vagy abban az irányban való terjedése. Szép játék mindenképp, de egy idő múlva, 1954 óta tudtuk, hogy a már régebben ismert idegi gátlást különleges gátló neuronok okozzák, amelyekben az ingerület ugyanúgy terjed, mint a többiben, csak az idegrost végződése nem izgalmat, hanem annak ellenkezőjét, minden izgalom letiltását (gátlást) adja tovább. Én is sokat játszottam ezzel az ‘50-es évek második felében, de Descartes-féle klasszikus reflexív képzete oly módon gyökeresedett belénk, hogy a gátlást úgy tudtuk csak elkép18

zelni, mint az izgaloméval párhuzamosan futó utat a reflexet végrehajtóéval ellentétes hatású izomműködés letiltására. És akkor a kisagykérgen átfutó fő neuronlánc mellé kapcsolt, arra derékszögben futó idegsejtek eloszlásáról és kapcsolatairól beszélve, egyszerre eszembe ötlött: miért ne lehetnének ezek a sejtek gátlók? Villámcsapásként futott át rajtam: igen tehát ez a gépezet titka! (Innen a későbbi könyv címe.) A többi már a játszma mechanikus lejátszása. Hány variációban próbálgattam ugyanezt a gondolati stratégiát az agyvelő minden részében az utóbbi 15 évben, utóbb mindinkább az agykéregben sok-sok idegtépő gyötrődéssel és pár szép igazolással... „és mi a vége”? Ma már ugyanezt direkt eszközökkel és nem vad spekulációval kutatjuk (még szerencse, hogy ebben tanítványaim fontos kezdeményező szerepet visznek). De 12 óra elmúlt és lehet átmenni a másik gályapadhoz, a Roosevelt tér 9. alá. – „Hogy vannak, hölgyeim... (ez a titkárnőkhöz... „olaj”(24))...és fejest az akták világába. Bizottsági jegyzőkönyvek, elnökségi és közgyűlések előkészítése, határozatok megfogalmazása (jaj, valaki meg ne sértődjék), nemzetközi együttműködés, protokollfogadások, bolondok és feltalálók, világmegváltó ötletek boldog birtokosainak levelei garmadával, kérelmezők joggal vagy anélkül, munkatársakkal való tanácsozás, egy szóval a tudománypolitikai bürokrácia százfejű hidrája és egy mindenek felett: „hiúság, tudós a neved. Szívesen csinálnám, ülnék ezen a Dózsa-trónon, ha sikerülne, csak valamicskét is javítani tudományos közéletünk számos baján. Milyen lelkendező boldogsággal fogtunk hozzá tudománypolitikánk reorganizációjához 1948-ban a Tudományos Tanács és 1949-ben az Akadémia újjáalakításának idején. A sok szép új folyóirat, amely majd szétviszi a világba tudományunk hírét. Volt is eredménye. Hány gratuláló levelet kaptam a háborúból éledező Európa országaiból azzal a kérdéssel, hogyan lehet ilyen kis országból ennyi területen érdekes új eredményt előteremteni? Ide jártak nem egy fejlett nyugati országból, módszereket, modern szemléletet tanulni, amíg még vagy amikor már újra lehetett. Tekintélye is volt az Akadémiának tudományos életünkön belül és kifelé a közéletben egyaránt. Azután észrevétlenül, valahol ‘60-as évek táján ez a hímpor kissé megkopott, egy alapjaiban megváltozott, sokszorosan bonyolultabbá vált világ hideg fényében azon vesszük észre magunkat, hogy nem vagyunk azok, akiknek magunkat véltük. Vagy csak magunkat csaltuk és sohasem voltunk valakik? Vagy nem is történt semmi, csupán egy mikroszkópos méretű, közepesen fejlett országocska, ugyan mit is akarhat ebben a fékeveszetten (hová) rohanó fejlődésben? De nem, ezerszer nem: „az nem lehet, hogy ész erő, és oly szent akarat, hiába sorvadozzanak...”! De lejárt a meghosszabbított munkaidő is, és kissé már rogyadozó térddel mászom fel a negyedik emeletre (a felvonót orvosi megfontolásból kerülöm), és befogad az édes otthon, amit jobbik éned tart fenn és tölt ki szeretetének melegével. Itt békesség honol, csend és szerető gondolkodás vesz körül: nyugodt beszámoló a gyermekekről és szaporodó számú unokákról, megnyugtató a család kontinuitásának tudata; lehetséges-e, hogy az a sok minden értelmen és érdemen felüli jó, amit az élettől kaptunk, egy újabb és talán még újabb nemzedékre tovább szálljon? „Az ágyam hívogat”(25) – de jól mondja Ady Endre! – mégis a túlfeszített agy egy üresen járó malomként tovább morzsolja saját köveit. Micsoda kifürkészhetetlen út vezet attól a gügye mosolyú, tudatra alig-alig eszmélt bámész, rövid nadrágos fiúcskától [rossz olvasás fejszámolásban való abszolút impotenciád miatt... (az apróságokban való koncentráció most sem erős oldalam) társaid nevetsége voltál] mai önmagadhoz? Csupán hatvan év telt volna el azóta, hogy egy bámész gyermeki agy kezdte gyűjtögetni benyomásait az emberi kultúra által összeszedett ismeretanyagról, és csak ötven év azóta, hogy mikroszkópban először láttál idegsejtet! És most pi19

masz önbizalommal a természet legnagyobb remekművén próbálod kontár kezedet? Ugyanaz lehet-e a tudományos agy- és tudatelmélettel küszködő lélek, mint az a „képlékeny anyag”, melyet egy család tradíciói és meggyőződése formált? Furcsa és hihetetlen, de mégis a válasz: igen! Csak... „Ó, mért oly későn, levelek hullása, daru távozása idején” (26): ...miért csak negyvenöt év útkeresése után akadozó szívvel, rövidülő lélegzettel jutok el a „semmiből?” (talán?) „új világot teremtő” agyelmélethez? Persze a tudomány eddig nem volt érett, sőt nagyobbára ma sem az, még csak matematikai alapjait teremtették meg (az ún. „disszipatív struktúrákban” vagy dinamikus mintázatokban) annak az új tudásnak, ami egységes agyelmélethez kell, és pár évvel ezelőtt itt-ott erről tartott előadásaim az értetlenség betonfalába ütköztek. De a gyümölcs érik, csupán én azt már meg nem érem! „Denn wirr sind nur die Schale un das Blatt. Der grosse Tod, den jeder in sich hat, das ist die Frucht um die sich alles dreht.”(27) És mindezek után boldog embernek véled magadat?   „Heureux qui comme Ulysse...” „boldog, ki szép utat tett, mint Ulysses hajdan” ... igen, ilyen értelemben az, így visszatekintve minden simasága mellett is kalandos, szép életút az, amire visszatekintek. Bánod-e? Oh, igen: sok minden elszalasztott alkalmat, az óvatos, hagyomány- és törvénytisztelő polgár megan�nyi gyávaságát és megalkuvását. Hogyan is mondja Hamlet nagy monológjában: „Ekképp az öntudat/ belőlünk mind gyávát csinál,/ s az elszántság természetes színét/ a gondolat halványra betegíti;/ ily kétkedés által sok nagyszerű,/ fontos merény kifordul medriből/ s elveszti ‚tett’ nevét”(28). Kevésbé bánom sok romantikus bolondságomat, akkor is, ha volt egynémely következménye. Nem bántad meg, hogy nem mentél el, amikor előtted lett volna a nagyvilág? Lehettél volna „nem más itt, mint osztályidegen, nem más ott, mint szám képleten...”(29), vagy „idegenbe szakadt kiváló hazánkfia”... „Áldjon vagy verjen sors keze”; ezzel tartoztam önmagamnak, családom történetének és ennek a népnek, és aki csak szolgálni akar, azt csalódás nem érheti... Goszpodi pomiluj.    * * * Ez a hatvan év legmeghatározóbb impresszióit szinte csak rohamlépésben felvillantó belső monológ nyilván nem alkalmas arra, hogy valós képet adjon a második világháború előtti élet édességéről. Persze, már akinek – Magyarország már akkor is „a hárommillió koldus országa” volt –, de a kivételezett felső középosztály élete ifjúkoromban még sokáig a boldog béke szigetének tűnt. Szüleink már akkor is az 1914 előtti „nagy békét” sírták vissza érthető nosztalgiával; a dualista Osztrák-Magyar Monarchia idejét, amit persze mások – a maguk szempontjából bizonyára jogosan – a népek börtönének neveztek. Számomra mégis a húszas évek második fele és – a gazdasági nagy válság ellenére – a harmincas évek eleje volt a tudatra ébredés és helyem megtalálásának örökre elvesztett édene. Iskolatársaim egyharmada volt zsidó vagy legalábbis újonnan kikeresztelkedett, hiszen a Német Birodalmi Felsőreáliskolába általában nem a nagyon vallásos, hanem az így vagy úgy félig vagy gondolatban már asszimiláns nagykapitalista családok gyermekeit járatták. Barátaim között e tekintetben sohasem éreztem és tettem a legkisebb különbséget sem, ezért volt mindig és lett mindinkább az antiszemitizmus a racionális emberi érzés és magatartás abszurd antitézise. A nagy mesterem, Lenhossék Mihály vezette I. sz. Anatómiai Intézet, minden emberi gyarlóság és apró rivalizálás ellenére ideális munkahely, minden világ legjobbikának, egy boldog szigetnek tűnt, ahol már gimnazista koromtól belekóstolhattam a hobbiszerűen játszott tudomány valódi levegőjébe és művelésébe, majd belekezdhettem sa20

ját kísérleteim megvalósításába. Közvetlen laboratóriumi főnökeim, Mihálik Péter és a tragikus sorsú Podhradszky Lajos (ifjúi rajongással és csodálatommal körülvett, végül egy Gömöri Pállal kitervezett, elkésett mentési kísérletünk ellenére 1949-ben belekerült Rákosiék „húsdarálójába”), akinek tragédiáját előre kellett látnom, egyike a sok tízezres vagy százezres magyar sorsoknak... a zsidó nép szörnyű pokoljárásán felül (és bizony nem teljesen függetlenül). A ma olyan sokat vitatott Horthy-korszakról azok beszélnek, akik ebből semmit sem éltek át, vagy akik éppenséggel azért maradtak meg a budapesti zsidóságból, mert Horthy élt és azt képviselte – jól vagy rosszul –, amire történelmünk egyik mélypontján, 1919-ben vállalkoznia kellett. Én magam a tragédiát már Gömbös Gyula miniszterelnökséggel való megbízatásától fogva éreztem és sohasem tudtam megbékélni a sorssal, sem megérteni, hogy Bethlen István nem vette vissza az ország vezetését. Nyilván, mint igazi politikus tudta, hogy a politika csinálói – nem a magyar nép – számára ő már nem elfogadható: a politika csinálói akkor már beleszaladtak az ún. „országgyarapító” zsákutca- és katasztrófapolitikába (az igazi és végleges országvesztésbe). Csak azt nem értem, hogy 50 évvel a katasztrófa után újra van politikai erő, amely népünket a kitapasztalt zsákutca felé terelné, és ami nagyobb baj, a nép, az istenadta nép nem jelentéktelen része ebbe a haláltáncba újra belevihető. A monológomban csupán felvillantott részletek mind a valóságban megtörténtek, csak még sokkal szörnyűbbek voltak: mondjunk el példaként csak egyet a felsoroltak közül. A mai olvasó számára pl. a „Sántha-boszorkányper”-re való rövid utalás bizonyára semmit sem mond. Pedig a Rákosi-korszak Akadémiájának egy legjellegzetesebb és megalázó eseménye volt. Sántha Kálmán, Magyarország legjelentősebb ideggyógyásza, neuropatológusa és agysebésze a háború előtt lett a debreceni egyetemen az ideg- és elmegyógyászat professzora. Liberális emberként nehezen tűrte az előző rendszer debreceni – a maradandóság városa és egyben a „kálvinista Róma” – szellemét. A hadi események alatt, 1944-ben kitartott Debrecenben, és a németek kiűzése után létrejött Alkotmányozó Nemzetgyűlés tagja lett. Ilyen módon aktív részt vállalt a debreceni egyetemi közélet megtisztításában, egy ideig orvoskari dékán is volt. 1948 elején, tehát már a fordulat előtt „kiszeretett” a rendszerből és éles polgári engedetlenség típusú személyi ellenállást fejtett ki. Az újra bevezetett katonai ismeretek tanítása ellen harcolt, pacifista elveket hangoztatva. Állítólag Rákosi személyes utasítására a helyi kommunisták „nem hagyjuk magunkat provokálni” jelszóval tűrték Sántha nyílt ellenzékiségét. Egyszer azután, valamikor 1951-ben Sántha egy elmegyógyászati előadáson azt találta mondani: „a testi és lelki megterhelés általában nem alkalmas pszichózis (elmebaj) kiváltására, kivéve, amikor valaki úgy látja, hogy az önmaga által vállalt feladat megoldására már nem képes”. Ez így még nem lett volna baj, hiszen egyszerű és helyes orvosi ténymegállapítás. De példaként az élsportolókat és sztahanovistákat említette. Ezzel aztán betelt a pohár. Az Akadémián egy délelőtt összehívták a párttagokat és mi, pártonkívüliek az orvostudomány legfajsúlyosabb egyéniségénél, Haynal Imrénél gyülekeztünk a II. sz. Budapesti Belklinikán. Hamarosan jöttek az első hírek a kényszerű párttagoktól: „Köpjetek bennünket szembe, de Sántha védhetetlen”. Délután volt az I. emeleti, akkor még eléggé romos, de úgy is szép ülésteremben az összakadémiai ülés: a nagy hatalmú elnökségi tagok kezüket tördelve könyörögtek, „csak ne szóljatok hozzá”. Ott volt, mint méhanyakirálynő Ratkó Anna miniszter asszony (volt szövőnő) „heréi”-től körülvéve, Rusznyák István undortól öklendezve – mert hiszen régimódi úriember volt – olvasta fel a vádiratot. 21

Jöttek egymás után az előre megrendelt hozzászólások – az ismert szovjet recept szerint –, Sántha az előttem levő sorban ült és csendesen csak ennyit mormogott, inkább magának: „sajnálom önöket, uraim”. Az orvosi „ellenzék” a leghátsó sorban ült: Hetényi Géza (volt pénzügyminiszter édesapja), én, Kerpel-Fronius Ödön és Haynal Imre. Egy nagyon gusztustalan újabb felszólalás közben Hetényi azt mondja: „Ha hallgatunk, elkövetjük az írástudók árulását; kettőnknek itt a nyílt ülésen és kettőnek közülünk majd az orvosi osztály zárt ülésén kell felszólalnia (amely az alapszabály szerint a kizárási határozatot volt hozandó). Én vállalom az első hozzászólást, a másodikat a nyílt ülésen talán te, János, a zárt ülésen majd Haynal és Kerpel-Fronius szólaljon fel.” Így is történt, engem nem kellett ilyesmire biztatni, Hetényi Géza a tapasztalt belgyógyász és nagystílű társadalmi ember rutinjával szólt hozzá. Erre Rusznyák azonnal válaszolt, ügyesen úgy vitázva, hogy egyben védje barátját, Hetényit is. Egy-két további hozzászólás után azután én beszéltem már távolról sem Hetényi Géza csiszolt rutinjával, de ismereteimből származó szakmai indoklással. Erre Ratkó magából kikelve üvöltött: „Hol él maga, mit képzel...?” Ernst Jenő barátom azonnal odament hozzá és a közel ülők hallatára ezt mondta: „Ratkó elvtársnő, vigyázzon, ez egyik legtehetségesebb kutatónk, ő régi értelmiségi kódja szerint reagál, bízza őt rám”. Utánam Ernst nagyon szellemesen próbálta érveimet cáfolni, ezzel valamiféle tárgyi vita látszatát keltve. (Azért mondom ezt el ilyen részletesen, hogy jelezzem, még ebben a szörnyű helyzetben is voltak barátok a másik oldalon, akik próbálták a helyzetet menteni.) Ernst egyébként Rákosinak gyakori beszélgetőtársa volt a pécsi egyetemen, Rákosiék „szürke eminenciás” helytartója. Ugyanakkor kiváló tudós és abszolút tisztességes ember, aki ilyesmiről folytatott beszélgetéseinkben mindig megpróbálta megmagyarázni – persze sikertelenül –, hogy a jelen történelmi eseményeket úgy kell néznem, mint valami természeti jelenséget. Persze, Haynal és Kerpel-Fronius zárt ülési felszólalása ellenére, Sánthát kizárták. Rákosiék ebben semmit sem bíztak a véletlenre. Az Orvosi Osztály tagjainak többsége (nagyobbára formálisan) párttag volt, és a kiosztott „igen”, „nem”, „tartózkodom” szavazócédulákból az ülés után be kellett szolgáltatniuk a megmaradt cédulákat. Így a többség eleve biztosítva volt, egy ideig vártuk éjjelenként a szürke Pobjedát, de nem jött, azaz nem értem jött. A többi, csak jelzett esemény hasonlatosan félelmetes és groteszk volt, ezt igyekeztem monológomban érzékeltetni. Hiába, a szerencse fia voltam, nem az én érdemem, hogy „hübriszem” (sorsom) kihívása ellenére megmaradtam. A boncolási szepszist is a sorsnak ilyen önmagam elleni kihívása következtében szereztem. Megmaradásom olyan isteni csoda, valószínűsége olyan, mintha valaki ötször egymás után öttalálatost nyerne a lottón. ... Életem ezért nem egy komoly tudós szokásos életrajza, sokkal inkább egy Chaplin-burleszkre hasonlít, azzal a különbséggel, hogy megtörtént. Az 1956-os kalandjaimról nem kívánok beszélni; több értelmiségit akasztottak az enyéimnél kisebb bűnökért, de a szerencse fia – nemzetközi nevű kutató – pár évi szilenciummal és írásbeli feddéssel megúszta. Isten után kinek lennék hálás? 1985-ben éreztem, nem lenne célszerű tovább is az Akadémia elnökének maradni. Azt hittem, hogy megszabadultam a közélettől, amikor egy képviselő-választási hirdetményen megláttam nevemet a Hazafias Népfront jelöltjei között az országos listára. Első impulzusom az volt – bár engedtem volna ösztöneimnek! –, hogy arra való hivatkozással, hogy erről nekem senki se szólt, elhárítom magamtól a dolgot. De azután Pál apostol egyik levelében írtakkal nyugtattam lelkiismeretemet: „Aki pedig valami jót tehetne, de nem teszi, bűne az annak.” A lelkem mélyen megint „hübriszem” követése volt. 22

Parlamenti karrierem mindjárt az elején veszélyesen indult. Az újonnan felállt, kb. 20 tagú Elnöki Tanács tagja lettem az akkor már halálosan beteg Petri Gábor helyett, mint egyetlen orvos. (Szegedi sebészprofesszor és a Szegedi Orvostudományi – ma Szent-Györgyi Albert – Egyetem Hetényi halála után szürke eminenciása; nem tudom, valaha párttag volt-e vagy nem, előttem mindig a fenntartásokkal, de korrektül együttműködő szakembernek látszott.) Az utolsó (1985-1990) pártállami parlament jellegzetes technokrata parlament volt, de 1987-tõl kezdve pár ellenzéki került be utóválasztásokkal. Eleinte szokott rutinjával működött, az Elnöki Tanácsban is unalmas rutinügyek zajlottak, bár néhányszor, főleg Kádár Jánossal – persze kínos kölcsönös udvariassággal – volt néhány vitám a halálos ítélet általam javasolt eltörlése és főleg az egyházak életébe (püspöki kinevezésekhez való előzetes állami hozzájárulás) való beavatkozás tárgyában. Látható volt, hogy voltaképpen nyitott kapukat döngetek. Az MSZMP vezetése már akkor látta, hogy ezekben és hasonló dolgokban engednie kell. Az események 1987-88-ban pörögtek fel, de nagyobbára nem a parlamentben, hanem sokkal inkább az ellenzéki mozgalmakban és az utcán. Volt egy-két jelentősebb hozzászólásom az egyházi iskolák ügyében (sajnos, maguk az egyház képviselői nem támogatták) és végül 1988. október 7-én mondhattam el nevezetessé vált beszédemet a bős-nagymarosi vízierőmű-tervről. A parlamentben csúfosan alulmaradtam, a 360 szavazat közül csak 19 szavazott a teljes leállítás mellett, 30-egynehány tartózkodott, és a túlnyomó többség támogatta az eszeveszett projektumot. Sőt, akkor kezdtek hozzá – osztrák segítséggel – szerveink a nagymarosi körgát építéséhez. Erről kár itt hosszan beszámolni, hiszen felszólalásomat számtalan videoszalag rögzítette és nagy része bekerült az ismert Dunaszaurusz dokumentumfilmbe. Az ügyet még 1980-ban az MTA elnökeként ismertem és évekig harcoltam különböző bizottságokkal. Kétszer a Politikai Bizottság elé is citáltak, de Kádár János (meggyőződésem szerint az 1968-as, maga által sem helyeselt magyar katonai beavatkozásért bocsánatkérő gesztusként) mereven ragaszkodott a tervhez. Nagyon messzire vezetne, hogy az egész vízépítészeti vonal (a vizes lobby) történeti felelősségét elemezzem. Pedig nyilván én a jéghegy csúcsát sem ismertem eléggé. A fordulat során, 1989. május után 1990 márciusáig még élénken részt vettem a vitákban, nyilván ezért ragaszkodtak az MDF vezetői 1990-es országos listán való jelölésemhez. Ezzel gyakorlatilag vége is szakadt aktív közéleti szerepemnek. Ami ezután következett, az már csak frusztráció és az „anyám, én nem ilyen lovat akartam” műnépdal szavával fejezhető ki. Csodáltam a kormánykoalíció egykori vezetőjének, Antall József miniszterelnöknek páratlan karizmatikus bátorságát és bölcsességét, valamint elismeréssel adózom Szabad György tudós politikus elkötelezettsége iránt. Minden más már nem az én világom, tisztességgel végigszolgálom az 1990-94. évi ciklust, de azon túl még egy százalékban sem kívánok és tudok a felelősségben osztozni. Nem mintha nem érteném, hogy a hatalom békés átadásának ára volt: a mai alkotmány, párt- és választási törvények, Alkotmánybíróság, egykamarás ház, gyorsan meghozandó hevenyészett gazdasági törvényhozás stb. A magam szerény nemzetközi horizontjával nem tudom megérteni, hogy az ócska és levitézlett hamis nacionalizmus és önsajnáló búsmagyarkodás ilyen erővel támadjon fel, és a másik oldalon a hozzám igazán közel álló liberális eszméket ilyen politikai iszapbirkózásba kell-e belevinni. Alig szabadultunk fel a nyomasztó marxista-leninista ideológia mákonyától, a liberális és pedagógiai oldalról miért kell így riogatni a vallás, illetve az általános emberi erkölcs oktatásától féltve a gyermekek lelki függetlenségét. Talán az egész Európában folyó vallásoktatástól kell az ifjúságot félteni és nem az irracionális életformákba és közösségekbe való menekü23

léstől? Az egyházak sem tudnak elszakadni a pártállammal való együttműködést túlzottan is eltanult emberektől. A falu népe inkább a már ismert rosszat választja a helyi önkormányzat élére az ismeretlen (vagy talán nem is létező) potenciális vezetők helyett. Nem is ötven évvel népünk alkotó tehetségét (éppen mássága folytán) legszerencsésebben, gazdasági és kulturális területen kiegészítő (vallási-etnikai) kisebbségének (törpe maradványa híján) kiirtása után újra van antiszemitizmus! Évszázados kirekesztettségük után a cigányságtól azt követelnék, hogy egyszerre ugyanolyan magatartási mintákat tegyen magáévá, mint az évezredes falusi kultúrájú magyar, szláv, német és (külön hátrányai ellenére) román paraszt. Beugrunk a gyors meggazdagodást ígérő nyugati kereskedelem legsilányabb trükkjeinek és lefitymáljuk a saját – külsőségekben bizonyára szegényebb, de a lényeg tekintetében értékesebb – termékeinket. Engedjük, hogy ebül szerzett tulajdonnal új szerencselovag-osztály induljon vállalkozni. Tudom, hogy minden más, gondolkodásra képes értelmiségi, pláne az, akinek némi külföldi világlátása van, ugyanúgy gyötrődik ezek láttán. Most már szeretnék kívül maradni és csak elviselni azt, ami rám vár személyesen és szűkebb családomra. 81 évével az ember mit is várhat mást, mint békés öregséget és csendes elmúlást egy feltámadás reményében. Az 1970-es évek óta számos kalandom volt a világszerte robbanásszerűen szaporodó áltudomány és obskurantizmus elleni harc terén. Akadémiai elnökségem alatt „gúzsba kötve táncoltam”, mert a pártvezetés szerint az MTA elnöke ilyen alantas dolgokba nem keveredhet bele. Később az áltudományos szubkultúra világszerte támadásba ment át, és mindez a felszabadult Magyarországra is begyűrűzött. A tömegkommunikációs szervek ebből az obskurantista mételyből (Nulladik típusú találkozások, csodaszerek stb.) aránytalanul nagy mértékben vesznek részt. Ha politikai éleslátásuk olyan, mint tudományos műveltségük, akkor jaj ennek a társadalomnak... Én utolsó leheletemig küzdeni fogok (Churchill háborús szavai szerint London előtt, Londonban, London után, sőt Anglián kívül is), küzdeni minden áltudomány ellen (és erre kétszeresen érvényes Faludy György Villon-átköltésébõl a monológomban adott idézet). Ami számomra reális marad az életben, az a (halvány) remény, az 1977-es írásomban még csak jelzett erőfeszítésem, saját szaktudományom fejlődése és ebben tovább is remélt szerepem. 1977-ben még naivul úgy gondoltam, hogy az önszervezés sokkal általánosabb jelenségének az elméleti alapjainak jobb megismerése az agyelméletek terén is gyorsan fogja éreztetni hatását. Konkrétan arra gondoltam, hogy a test-lélek kettősség több ezer éves problémáját, ha nem is megoldjuk, de fejlesztünk rajta az önszervezés és információelmélet újabb ismeretei segítségével. Régebbi, Székely György jelenlegi debreceni professzorral végzett idegrendszeri embriológiai kísérleteink utaltak számomra először arra, hogy az idegi lényegét mindmáig a René Descartes által a 17. században felismert reflexelv keretében magyarázó agyelméletek alapfeltétele hibás. Eredeti nyomaikban és a fejlődés legkezdetén az idegi jelenségek nem reflexek, hanem az egymással kölcsönösen kapcsolt izgalmi (excitatorikus) és gátló (inhibitorikus) elemek hálózatában keletkező spontán ingerületi állapotok hozzák létre önszervezéssel a fejlődő állat első idegi működéseit, a külvilágtól függetlenül. Csak a további magzati fejlődés során kapcsolódnak ezek az ősműködések össze a külvilágból származó impulzusok felvételére alkalmas receptorokkal (érzékelőkkel). Ez a felismerés önmagában még nem agyelmélet, de annak leendő fontos eleme. Arra a meggyőződésre jutottam, hogy az idegi lényegét csak a reflexgépezet paradigmájától való elég radikális elszakadás és a spontán – belső forrásból jött – aktivitások önszer24

vezéssel való összekapcsolása képzetéhez kell eljutnunk. Persze ez még önmagában kevés, az is kell hozzá, hogy az idegi jelenségek információelméleti aspektusait is bevonjuk egy ilyen új agy-elme (test-lélek) szemlélet alappilléreiként. Ennek első csírái Szilárd Leó egy 1929-ben megjelent cikkében mutatkoztak meg, aki egy ilyen szemlélet leglényegesebb elemét már tisztán látta, mielőtt az ún. Shannon-féle 1948-as információátvitel matematikai formulája megfogalmazásra került volna. A descartes-i reflexelv „trónfosztásából” szükségszerűen következik az egész kartéziánus „res extensa” (kiterjedéssel rendelkező) és „res cogitans” (gondolkozó „nem-anyag-anyag”) épület összeomlása. De semmi esetre sem úgy, ahogy ezt az ún. redukcionista materialista filozófusok remélték, hanem egy sokkal bonyolultabb és ezelőtt nem sejtett új filozófiai irányban majd a jövőben fogják kidolgozni. Megfelelő filozófiai alapképzettség hiányában óvakodnom kell idáig merészkedni, de annyi máris nyilvánvaló, hogy az esetben, ha azt, amit az emberi ősvallások óta a tárgyak és élőlények mögött rejlő léleknek (lényegnek) éreztek és a vallások így megfogalmaztak, az a valóságban csak az állati idegrendszerekben, azok működő idegi struktúráiban megnyilvánuló és kódolt információrendszer. A világegyetem legcsodálatosabb terméke, az emberi agy tehát egy információs világrendszer hordozója: tudatunk és mindaz, ami benne rejlik, amit önmagunkról tudunk, nyelvünk, művészetünk, elméleteink, tudományunk, mind-mind működő agyi struktúrák által hordozott információs rendszer. Ha ezt az információelméletet a modern fizikai világkép ismeretében végiggondoljuk, nyilvánvaló, hogy elvileg nem lehetünk determináltak, nem vagyunk a véletlen és az előző peremfeltételek vak játékszerei, hanem szabad akaratúak és tetteinkért felelősek a legszigorúbb természettudományi világkép szerint is. Ennek egyes filozófiai és teológiai következtetéseit néhány egyházi hetilapban írt cikkemben már kifejtettem. Úgy vélem, a legszigorúbb keresztény (vagy bármely kultúrvallás híve), vagy a legradikálisabb ateista számára is elfogadhatók az ezekben az írásaimban csak felvázolt alapelvek. Teljes és szakszerű kifejtésükhöz már más műveltségű és életvezetésű agy kell, mint az, amit saját sorsom adott. Végül is azzal a mindennel megbékélt érzéssel nézhetek mindegyikünk sorsa, földi létünk vége elé, hogy számtalan bizarrsága, romantikus tévedése, burleszk szituációi, később szükségtelenek ítélt hamis, de jó szándékkal vállalt kompromisszumai ellenére életem „jó mulatság, férfimunka volt”. JEGYZETEK 1 Joachim du Bellay, 155 Les Regrets XXXI. Rónai György fordításában: „Boldog, ki szép utat tett, mint Ulixész hajdan...” 2 Faludi György: Villon átköltéseiből 3 József Attila: Születésnapomra, majd utóbb Levegőt c. verseiből 4 Bátyám: Schimert Gusztáv müncheni kardiológus 5 A hírhedt Nixon-magnetofonszalagok átiratában így jelzik a nyomdafestéket nem tűrő kiszólásait 6 Vörösmarty: Ábránd 7 „Galenus - értsd az orvosi működés vagyonossá tesz” 8 „Habent sua fata libelli” latin közmondás; a könyveknek megvan a maguk sorsa (itt bútorok) 9 ti., hogy a férfiak ne tekintsék „szexuális élvezeti tárgynak”, hanem „partnernek” 25

10 Shakespeare, Macbeth kezdő jelenete: „Szép a rút és a rút a szép...” Szabó Lőrinc fordítása 11 Egyik legcifrább élményem, ahogy nekünk, posztpubertásos fiúknak utolérhetetlen gusztóval (majd ráébredvén a „lélek rombolás”-a bűnére... későn elszörnyülködve) mesélte, hogy családunk nagy barátja, majd későbbi főnököm és tanszéki elődöm, Kiss Ferenc egyik prédikációja után két (nem egészen fiatal) nő közötti eme beszédfoszlányt hallotta: „...nem is lenne rossza falat ez a szép fekete szent...” 12 „Dinamikus (funkciós) minták” azért is vonzó képzet, mert úgynevezett „superstruktúrákat”...(szövegrészlet egyik 1977-es cikkemből) 13 „Közölj (tudományos dolgozatokat) vagy dögölj meg...” 14 János I. levele 2.16 (Károli ford.) 15 József Attila Óda című verséből 16 Németh László: Homályból homályba 17 Vereby Károly, 1909-1945 18 Vitorlás szleng: csodalegénység 19 Dr. Gömöry András, később kiváló szívsebész 20 Budapesti Német Reáliskola 21 Kerpel-Fronius Ödön, a gyermekgyógyászat világhírű professzora 22 József Attila: A Dunánál 23 J.C. Eccles-szel és M. Itoval: A kisagy mint neuronális gép; 1967 24 Molnár Ferenc: Egy, kettő, három 25 Ady Endre: Szeretném ha szeretnének kötetében, 1910 26 Kiss József 27 Rilke: Das Buch von der Armut und vom Tode, 103 28 Arany János fordításában 29 Márai Sándor annak idején kéziratban terjesztett Halotti beszéd c. verséből (az „itt” és „ott” természetesen megfordítva) Eredetileg megjelent: Természet Világa. Természettudományi Közlöny 1994. 1-3. füzet Átvéve: Magyar Tudományos Akadémia,. A magyar tudomány honlapja

26

BUZSÁKI GYÖRGY

SZENTÁGOTHAI JÁNOSRÓL Ön nem Szentágothai tanítványa, hanem Grastyán Endréé, de Szentágothaitól mindenki tanulhatott. Mit köszönhet ön közvetve Szentágothainak? A legfontosabb számomra talán a nagysága. Ha Magyarország kerül szóba idegtudósok társaságában, előkerülnek a nevek, és a rövid lista, amely Szentágothaival kezdődik. Nemcsak nemzetközileg volt híres – híres emberből és tudósból sok van –, hanem egyúttal reneszánsz ember volt, akire mindenki nagyon szívesen emlékszik vissza. Kultúrember, akivel akármiről lehetett beszélni, nemcsak az anatómiáról. Szentágothai Magyarországon dolgozott. Ön most az Egyesült Államokban él. Ott mennyire ismerik az ő munkásságát? Általában mindenkitől csak egy-két dolog marad fenn. Einsteinről például azt tudják, hogy a relativitáselmélettel foglalkozott, pedig sok minden más is érdekelte. Az idegtudományban Szentágothai neve a kérgi moduláris szerkezettel kapcsolatban kerül elő. Az anatómiát olyan szinten művelte, hogy abból rögtön kiviláglott a funkció. Ma is csaknem mindenki tudja a szakmában, hogy ki az a John Szentágothai, mert a kérgi moduláris szerkezet a mai napig az ő nevéhez fűződik. A funkcióról beszélt az imént. Szentágothainak van egy nevezetes mondása: „a szerkezetben a működés a legszebb”. Ez egyszersmind másfajta szemléletet is jelent? Vagyis hogy nem statikusan nézzük az agyat, hanem működése közben, és így próbáljuk megérteni ezt a végtelenül bonyolult szerkezetet? Igen, de ez nála nem abban nyilvánult meg, hogy a funkciót kutatta – noha ezzel is foglalkozott –, hanem abban, hogy az agy szerkezetében egyszerűen meglátta – mint Santiago Ramón y Cajal, a másik világnagyság anatómiában –, hogy mi lehet e szerkezet funkcionális célja. Hogyan lehet a szépséget és a kapcsolatrendszert valamilyen formává varázsolni, hogy az adott funkciót szolgáljon. A korábbi anatómiai megközelítés inkább a részek leírására alapozódott. De már a múlt század elején nagyon komoly folyamat indult el a biológiában, amelynek az volt a lényege, hogy a struktúrának sok variánsa lehetséges, ezek matematikailag leírhatók, és a legfontosabb, hogy a formai varianciának vannak funkcionális következményei. Ez a szemlélet nagyon lassan bandukolt át a biológiából az idegtudományok felé. Ezt Szentágothai elsőként ismerte fel, és ettől fogva minden magyarázata, minden biológiai megnyilvánulása ebből a meglátásból indult el. Ez a legszebben talán a tanítványai révén valósult meg. Nagyon összetett és bonyolult dologról beszélgetünk. Amikor agykutatásról van szó, akkor idegek, neuronok, hálózatok lebegnek a szemünk előtt. Ám beszélünk szépségről, formákról is. Említette, hogy Szentágothai reneszánsz ember volt. Vagyis olyan, nagy műveltségű valaki, aki a tudományon kívül is sok mindenben tájékozott volt. Ez a fajta személete mennyiben segíthette ahhoz, hogy közelebb kerüljön az agy megismeréséhez? Sokféle módon lehet megközelíteni, hogy mi viszi előre az ember gondolkodását. El tudok képzelni olyan valakit, aki foglalkozik a tudományával, azon belül mindent átlát, logikusan 27

megoldja a problémákat, ragyogó kísérleteket végez el, és amellett amatőr módon esetleg valamilyen művészettel is foglalkozik. Sok esetben a munka során előbb-utóbb, vagy talán mindjárt az elején ez a kettős világ összeforrhat. Szentágothainál erről volt szó. Amikor azt mondom, hogy meglátta a szépséget a tudományban, akkor ezen azt értem, hogy nagyon fontos, hogy az ember mindig azt az oldalt lássa és tekintse szépnek, ami harmóniával rendelkezik. Amiben meglátja, hogy a vizsgálat tárgyának valamilyen célja, fontos következménye lehet. Tehát nemcsak azt kell nézegetni, hogy valami színes vagy nem színes, egyenes vagy nem egyenes. A rejtett lényeg meglátása rendkívüli absztrakciót igényel. Mondok egy példát. Lehet ún. fraktálokat, mindenféle pacni mintákat produkálni egy egyszerű, trükkös matematikai egyenlet segítségével. Elindítok egy programot, és egy vagy két órán belül tízezer fraktálmintát tudok produkálni a képernyőn. De hogy ezek közül melyik az a kettő, három, amelyben esztétikai gyönyörűség is van, ahhoz egy művész szeme kell. Neki megvolt ez a művészi látása, és tudta, látta, hogy ezek a kapcsolatrendszerek hogyan épülnek föl. Ezt a látásmódot talán úgy illusztrálhatjuk, hogy például mi földi halandók csak egy szénakazlat látunk. A Szentágothai-típusok viszont felfedeznek a szénakazalban valamiféle érdekes struktúrát, például, hogy a kazal elemei milyen szabályszerűségek szerint állnak össze. Ebből a meglátásból jön a megértés, például, hogy miért van a kazalnak ilyen alakja, milyen célt szolgál, és mi történik, ha ez az egész nedves lesz stb. Én ezt a meglátást hívom szépségnek: annak megismerését, hogy rájövünk valami rejtett dologra, amin keresztül megértjük a rendezettség eredetét, logikáját.   Ön egyszer arról beszélt egy interjúban, hogy az információelmélet mennyire fontos az agy kutatásában és megértésében. Szentágothai egy korábbi korban kezdte el kutatni az agyat, akkor, amikor az információelmélet még nem robbant be annyira a tudományba. Mennyire közelítette meg mégis ebből a szempontból az agyat, anélkül, hogy rendelkezésére állt volna a mai korszerű információelmélet? A géniusznak többféle ismertetőjele van. Az egyik az, hogy nagyon sok mindent és nagyon szépen, szakértelemmel tud csinálni. De egy másik nagyon fontos ismertetőjegye, hogy ha nem tudja is csinálni, megérzi, hogy mi a fontos. Szentágothai nem volt matematikus, nem volt mérnök, nem volt fizikus. Mégis, az, amit ma idegrendszeri modellezésnek hívunk, az ő meglátásával indult. Ő rögtön látta, hogy a matematikai modell mögött valamilyen óriási erő van, még ha az egyenleteket nem értette is. Talán tudat alatt még azt is érezte, hogy ezt Magyarországon is érdemes csinálni, mert Magyarországon a matematikát, fizikát mindig jól oktatták. És ráadásul ez a korszaka akkor indult, amikor ő az agynak talán egyik leggyönyörűségesebb részével, a kisaggyal foglalkozott, amelyben a neuronok esztétikai elrendeződése lenyűgözően szép. Elképzelhetetlen, hogy ebből ne fakadjon valamilyen nagyon fontos funkció. Tehát azt az ötletet, amely a világon már több helyen megszületőben volt, ő a világra hozta. És egy csapatot gyűjtött maga köré. Mindig hangoztatom, hogy az idegrendszeri modellezés Magyarországon kezdődött, és ez a Szentágothai iskolájához fűződik, bár ennek az elismerése külföldön nincs meg. A tudomány nagyon sok tétele elavul; olyanok, amelyek a saját korukban igazaknak bizonyultak. Vannak a tudományban úttörők. Szentágothai mennyire volt úttörő, és mennyire folytatható mindaz – esetleg más utakon –, amit ő elkezdett? Vissza kell térnünk a legnagyobb felfedezésére, az agykéreg moduláris szerkezetére. Ezzel olyan típusú elvet fedezett föl, vagy vitt előre, amelynek segítségével az idegrendszer volu28

menének növekedése mind az egyedfejlődésben, mind a törzsfejlődésben magyarázható. Hogyan lehetséges, hogy néhány alapvető szabály segítségével az egészen kicsi egészen naggyá tud megnövekedni? A modularitásnak az a lényege, hogy egy meglévő szerkezeti egység sokasodik bizonyos elvek alapján, és ráadásul úgy, hogy a köztük levő kommunikáció nem csökken annak ellenére sem, hogy a modulok sokasodás közben fizikailag távol kerülnek egymástól. Ezt a felismerést nem lehet tőle elvenni, nem lehet helyettesíteni, ez nem fog elévülni, ez mindig az övé marad. Ez a fajta összetett világszemlélet, amely különösen előtérben tartja a művészetet, nagyobb előnyt jelent az agykutatásban, mint például a szív kutatásában? Soviniszta lennék, ha azt mondanám, hogy az agykutatásban a gondolkodás módja más, mint más diszciplínákban. Minden kutatásban van komplexitás, van nehézség. A meglátás, a belelátás, a felfedezés, az „aha” pillanat mindig valamilyen komplex jelenségből jön. Ez azok számára világos igazán, akiknek megvan az a lehetőségük, hogy több világban egyszerre működjenek. A zenének saját belső világa van, a vizuális világ egészen más meglátási lehetőséggel rendelkezik. Aki a képeket nézi, az szemlélődik, de aki fest, mint Szentágothai, az egy másik oldalról ismeri meg a színeket: a munkálkodás oldaláról. Ezt a megismerést, látásmódot át lehet vinni egy másik terület új módon való feltárására. E képességhez persze olyan idegrendszer szükséges, amely nem mindenkiben van meg. Van néhány ismert matematikus, aki úgy dolgozik, hogy képletesen leteszi az asztalra a számokat és a képleteket, és mintegy térben elrendezve látja a több szálon futó problémákat. Erre az átlagember képtelen. Van egy-két filmrendező barátom, ők azt mondják, hogy a szemük előtt látják a film kialakulását, az egész evolúcióját, mielőtt még az megtörténne. Erre én képtelen vagyok. Viszont valami hasonlóról van szó a tudományos gondolkodásban is. A tudományban az a fontos, hogy az ember tizenöt lépéssel előre tudjon gondolkodni, és az útvesztőket valamilyen módon tudatosan vagy tudat alatt elkerülje. Erre képezni kell az idegrendszert, és ebben nagyon jól jönnek azok a tapasztalatok, amelyek nem feltétlenül onnan erednek, amit mindennap csinálunk, hanem valahonnan máshonnan, ahol a meglátás módja egészen más, mint például a művészetekben. Említettük, hogy Ön nem Szentágothai tanítványa. Azt a szemléletet, amely egyszerre összpontosít a tudományra és a művészetekre, el lehetett tanulni tőle közvetve is? Egy szemléletet, ami azután többletet adhat az agykutatásban, vagyis abban a munkában, amelyet Ön az agykutatásban végez? Ez nagyon érdekes kérdés, mert a tanítványok mindig mások, mint a mesterek. Én saját mesteremet, Grastyán Endrét magam előtt látom, de mégsem tudnék olyan lenni, mint ő. Nem azért, mert nem igyekszem, hanem mert az én világom egészen másképp működik. Szentágothainak rengeteg kiváló tanítványa van, többek között a két legjobb barátom, Somogyi Péter és Freund Tamás, akik ugyanolyan magas szinten művelik tudományunkat, mint mesterük, mégis egészen más emberek. Nem jobbak vagy rosszabbak, hanem egyszerűen mások. Amikor kijöttem Amerikába, olyan típusú embereket kerestem, mint Grastyán volt, mert azt hittem, hogy a jó tudós olyan ember, mint az én mesterem. Az volt az első meglepetés, hogy rádöbbentem, nagyon sokféle személyiségtípus lehet nagyon okos és sikeres egy tudományban. A mi szakmánkban is vannak arrogánsok, művészek, keményen dolgozó hallgatag 29

emberek, sokféle módon lehet eljutni a megértés csúcsához. Ahhoz viszont, hogy valaki kommunikálni tudjon a társadalommal, olyan típusú készség kell, ami nagyon kevés embernek adatik meg. Szentágothai nagyon jó kiállású, nagyon jól beszélő, lenyűgöző stílusú, ugyanakkor óriási műveltséggel rendelkező egyéniség volt. Ez nagyon sokat számított a pályáján. (Részlet: Öten a reneszánsz tudósról. Buzsáki György a New Yorki Egyetem professzora, Várkonyi Benedek és Gimes Júlia összeállítása, Magyar Tudomány, 2012, 11.)

30

AZ AGYKUTATÓ HALHATATLANSÁGA Gimes Júlia interjúja Somogyi Péter agykutatóval „Csak akkor leszünk képesek meggyógyítani az emberek millióit érintő neurológiai, pszichológiai, pszichiátriai elváltozásokat, ha megértjük az ezeket okozó téves működések okait és mechanizmusait” – magyarázza Somogyi Péter agykutató, az Oxfordi Egyetem Anatómiai Neurofarmakológiai Intézetének igazgatója, hogy miért is érdemes az idegsejtek, illetve az idegsejtek közötti kommunikáció szintjén vizsgálni az agyat. A neurobiológus professzor, aki öt tudományos akadémia tagja és munkáját számos kutatási díjjal és kitüntetéssel is elismerték – például legutóbb 2011 májusában a dán Grete Lundbeck Európai Agykutatási Alapítvány Agy díját vehette át Buzsáki Györggyel és Freund Tamással –, évtizedek óta szenvedélyesen kutatja egyebek között a memóriafolyamatokban kulcsfontosságú, hippokampusz nevű agyterület struktúráját és működését. Somogyi Péter kutatói pályája azonban tulajdonképpen bagolyköpetekkel kezdődött. *** Gyerekkoromtól kezdve biológusnak készültem, zoológus akartam lenni. Középiskolás koromban a Magyar Madártani Intézetnél gyűrűztem a madarakat, és végeztem megfigyeléseket atyai barátom Schmidt Egon segítségével. Szenvedélyes elhivatottsága örök példa maradt számomra. Első publikációmat is neki köszönhetem; egy, a bagolyköpetek összetételéről szóló tanulmányában lehettem társszerző. 1974-ben az ELTE biológus szakának elsőéves hallgatójaként olyan zoológiai iskolát kerestem, ahol kutató diákként megsejthetem a jövőt, de nem találtam. Így kerültem volt biológia tanárnőm, Pásztor Rozika férjéhez, Benedeczky Istvánhoz, aki akkor a SOTE 2. számú Patológiai Intézetében az elektronmikroszkópos laboratóriumot vezette. Elkezdtem hát mikroszkópiával és sejtbiológiával foglalkozni, de Pistától nemcsak a mikroszkopizálást tanultam meg, hanem azt is, hogy a megbízható és precíz kísérleti munka az alapja mindennek. Példáján keresztül azt is egy életre megértettem, hogy akiben van tartás, az nagyon nehéz politikai és közösségi körülmények között is – a 70-es évek elején vagyunk – igaz ember maradhat. Pista ötödéves koromban Oxfordba „küldött” tanulni, akkor kezdődött kapcsolatom az Oxfordi Egyetemmel. Hazatérvén lediplomáztam, majd a Szentágothai János által vezetett Anatómiai Intézetben kaptam állást. Szentágothaival dolgozhattam, tulajdonképpen az ő inspirálására kezdtem az agykéreggel kapcsolatos kutatásokat végezni, és azóta egyetlen pillanatra sem bántam ezt meg. Ezen a pályán haladok előre, és a mai napig hálás vagyok neki, hogy ezt a csodálatos világot megnyitotta előttem. Emlékszik-e, hogy mi tetszett meg Önnek olyan nagyon? Hogy mi fogta meg ebben az egészben? Hiszen a természetbúvárkodás, a madárgyűrűzés után olyan statikusnak tűnik a mikroszkóp alatt megfigyelt sejtek világa. Hát ez óriási tévedés. Szentágothai úgy tekintette az idegrendszert, mint gépet, pontosabban időgépet, amelynek működése közben az egyes gépelemek – idegsejtek, idegsejtcsoportok – 31

mindig a megfelelő időpontokban kapcsolódnak ki-be. Engem ez a koncepció ragadott magával. Szentágothai egyébként rendkívül inspiráló sémákat és teóriákat fogalmazott meg, hogy a gép elemei, az idegsejtek hogyan kapcsolódnak egymáshoz, de ezek igazolásához akkoriban nem voltak módszerek. Akkor arra gondoltam, hogy olyan metodikákat kellene kidolgozni, amelyekkel Szentágothai hipotéziseit tesztelni lehetne. És óriási szerencsém volt, mert már a kezdet kezdetén „beletrafáltam”. Egy általam kifejlesztett konkrét mikroszkópos módszerrel Szentágothai egy bizonyos idegsejtkapcsolatra vonatkozó teóriáját próbáltam igazolni, de helyette megcáfoltam. Így fedeztem fel azokat a sejteket, amelyeket mikroszkópos felvételeim megpillantásakor a professzor úr axo-axonikus sejteknek nevezett el. Agykérgi tevékenységeinkért – gondolkodás, tanulás, emlékezés, döntéshozatal stb. – az ún. piramissejtek felelősek. Nos, azóta már tudjuk, hogy az axo-axonikus sejtek nagyon-nagyon fontosak, mégpedig azért, mert ezek a sejtek tartják kontroll alatt a piramissejteket. Ezek döntik el, hogy az egyes piramissejtek mikor szólalhatnak meg, vagy mikor kell elhallgatniuk. Ha akkor Szentágothai jóslatát igazoltam volna, valószínűleg nem történt volna semmi. Megfigyelésem azonban annyira nem illett az agyról akkoriban alkotott képbe, hogy nagy port kavart. Ahogy ez az áttörésekkel lenni szokott, melléfogásnak tartották, és csak néhány évvel később fogadták el, amikor amerikai kutatók is megerősítették. A mai napig ezt tartom pályafutásom legegyszerűbb, de egyben legmeglepőbb eredményének. Szentágothai nem volt csalódott, hogy megcáfolták? Dehogy volt csalódott. Inkább boldog volt, hogy találtunk valami nagyon érdekeset, és rögtön „beindult az agya”. Tőle tehát megtanultam a bátorságot, megtanultam, hogy merjünk szabadon gondolkodni, és nagy feladatokra vállalkozni, merjünk álmodozni, és merjük a kíváncsiságunk által vezettetni magunkat. Merjük engedni, hogy „kiszabaduljon” belőlünk az eredetiség és a kreativitás, mert ezek a tudományban ugyanolyan fontosak, mint a művészetekben. Ezek szerint a kreativitást tartja a legfontosabb kutatói erénynek. Önnek is ez az erőssége? És még mi? Kreativitás nélkül nincs új ismeret, nincs tudás. Én eredetinek tartom magam, de ugyanilyen fontos, hogy elég jó a szemem. Például a hippokampusz nevű agyterületen 57 évesen fedeztem fel egy új sejtet, amelyet a kúszó borostyánhoz való formai hasonlósága miatt borostyánsejtnek neveztünk el. Erényemnek tartom, hogy igen kitartó vagyok. Igyekszem úgy beosztani az időmet, hogy hacsak nem vagyok úton, minden nap leülhessek a mikroszkóp elé. Ehhez persze sok mindent fel kell adni. Fel kell adni kongresszusokon való szerepléseket, ilyen-olyan-amolyan bizottságokban való részvételt stb., de én azt vallom, hogy csak addig nevezheti magát valaki kutatónak, ameddig eredeti megfigyeléseket végez. Sajnos a körülmények nyomására nagyon sok tehetséges ember menedzserré válik, aki ilyenkor már csak másodkézből értesül az új eredményekről, és pozíciója révén bizonyos értelemben kihasználja mások szellemi tevékenységét. Az viszont tény, hogy ezek nélkül az emberek nélkül természetesen a tudomány megállna, ezért becsülöm munkájukat, de nem tartom őket kutatónak. 32

Azt mondják, Ön nem csak a konkrét agykutatásban viszi tovább a Szentágothai-féle hagyományokat, hanem az iskolateremtésben is. Sok sikeres és eredményes neurobiológus – köztük jó néhány magyar – az Ön tanítványa volt. Miért olyan fontos ez az Ön számára? Sokan inkább tehetségtelen emberekkel veszik magukat körül, mert azok nem jelentenek konkurenciát számukra! Én állandóan kutatom a tehetségeket, nagyon szeretem meglátni fiatalokban a kreativitást és tudásszomjat. Számomra az, hogy továbbadjam a gondolataimat, a tudásomat, ugyanolyan fontos, mint maga a kutatás. Ezt láttam Szentágothaitól és Benedeczkytől, de ezt láttam oxfordi mentoromtól, David Smithtől is. Természetesen a tehetségeket felkutatni, a kreativitást kibontakoztatni, a tudást átadni nehéz és fáradságos dolog, de ugyanakkor az áldozatért óriási jutalom, amikor az ember látja tanítványai sikereit. Én kivételesen szerencsés vagyok, mert Freund Tamás és Nusser Zoltán, akik Budapesten a KOKI-ban dolgoznak, Kisvárday Zoltán, aki a Debreceni Egyetem, Tamás Gábor, aki a Szegedi Egyetem vagy Soltész Iván, aki a Kaliforniai Egyetem kiválósága, nos ők valamennyien a tanítványaim voltak. Ma egy osztrák kutatóról, Thomas Klausbergerről gondolom – ő Oxfordban közvetlenül a PhD megszerzése után csatlakozott hozzám, majd az intézet egyik csoportvezetője lett, és most már profes�szor Bécsben –, hogy tovább fogja vinni a gondolataimat és egy általam elindított kutatási területet. Így valójában létezik halhatatlanság, mert amikor a nevemet már régen elfelejtették, és már arra sem emlékszik senki, hogy ezt vagy azt a dolgot én figyeltem meg, akkor nemcsak a tudás él tovább, hanem ennek az egésznek a kultúrája is. Például Freund Tamás iskolája ma már az enyémnél sokkal nagyobb, és Nusser Zoltán, aki egy generációval Freund mögött van, szintén beszélhet a saját iskolájáról, tehát ez így él tovább, amíg van tudomány és kultúra. A tehetségeket volt középiskolámban, a szentendrei Móricz Zsigmond Gimnáziumban is keresem, ahol hat évvel ezelőtt létrehoztam a Ramón y Cajal tehetségkutató díjat, ami a legjobb pályázónak egy oxfordi tanulmányutat jelent. Idén agyunk és a fenntartható fejlődés témakörében írhattak esszét a gyerekek, el nem tudja képzelni, milyen érdekes dolgozatokat kaptunk. Mondana egy példát arra, hogy tulajdonképpen mivel foglalkozik? Például azzal, hogy felderítsük: a hippokampusz egy adott kis területén az idegsejtek hogyan kommunikálnak egymással, mikor melyik idegsejt szólal meg, hogyan születik az együttműködés az idegsejthálózatban. Kollégáimmal tehát „az időgép” működésének egyes sajátosságait próbáljuk megérteni. Képzeljen egy konferenciát, ahol mindenki egyszerre beszél. Ez kaotikus lenne. Ahhoz, hogy valami értelmes történjen, ki kell alakítani az emberi kölcsönhatások sorrendjét. Nos, ez történik az agyban is. A hippokampusz a memória lefektetésében és az emlékezetben játszik szerepet. Kb. ötvenféle sejtből áll, és nagyon szigorúan szabályozott, hogy mikor mely idegsejtek szólalhatnak meg. Az elmúlt években rájöttünk, hogy sokkal erősebb ez a szabályozottság, mint ahogy azt korábban bárki gondolta volna. Én a hippokampusz egy kis területén mikroszkóp segítségével huszonnégy féle idegsejtet ismerek fel, ezeket speciális molekulák lokalizációja alapján meg tudom jelölni, és kollégáim ezekből parányi elektródákkal elektromos jeleket tudnak elvezetni, amelyek elárulják, hogy ebből a huszonnégyféle sejtből mikor, melyik beszél, vagy 33

hallgat el. Tehát „megszólalási” időmintázatokat vizsgálunk, és ezeken keresztül próbáljuk megérteni az idegsejtek szerveződését. Ezek a kutatások hogyan vezethetnek el a pszichiátriai, neurológiai betegségek jobb megértéséhez és gyógyításához? Hogyan jutnak el a sejtek szintjétől a betegség, a kóros lelkiállapot vagy viselkedés szintjére? A tudománytörténet számomra azt igazolja, hogy minden igazi mély ismeret, amely közelebb visz a természet megértéséhez, előbb-utóbb gyakorlati eredményekhez is vezetett. Én sajnos még soha senkit nem gyógyítottam meg, de örömmel mondhatom, hogy a korábban említett fiatalkori felfedezésem megteremtette az alapját annak, hogy az egyik nagy gyógyszergyár új, skizofrénia kezelésére alkalmas készítményt fejlesszen. Én nem tettem ezért többet, mint hogy felfedeztem egy idegsejttípust, ami újabb és újabb kérdésekhez, valamint újabb és újabb válaszokhoz vezetett, és lám, még az én életemben születhet olyan gyógyszer, melynek kidolgozásához szükséges volt ez a felismerés. Egy másik érdekes példa intézetemben Peter Magill csoportjához kapcsolódik. Parkinsonkórban sok betegnél egy idő után hatástalanná válnak a tünetek enyhítésére szolgáló gyógyszerek, és ilyenkor a szörnyű remegést, vagy azt, hogy a beteg képtelen elindulni, vagy éppen megállni, agyi elektródák működésével próbálják befolyásolni. Az elektródák mintegy stimulálják a kórosan működő agyterületet, ezzel kikapcsolják azokat a régiókat, amelyekkel ez kapcsolatban áll, így a tünetek mérséklődnek. Az elindulni képtelen beteg elindul. Ez a technika azonban két műtétet igényel. Az egyiknél pontosan megállapítják, hogy hol van a kóros működés, hová kell helyezni az elektródákat, a másiknál pedig beültetik őket. Peter Magillnek az jutott eszébe, hogy talán az agykéreg stimulálásával, és onnan a beteg helyre érkező impulzusok által kiváltott elektromos jelek követésével is meg lehetne a beteg területet találni. Akkor ugyanis nem lenne szükség a „diagnosztikus” műtétre. Patkányban talált is olyan jelet, amellyel egyértelműen azonosítani lehetett, hogy hová érdemes beültetni az elektródot. Peter közleményeire felfigyelt egy londoni agysebész, akivel tökéletesítették, majd szabadalmaztatták az eljárást, és eljutottunk oda, hogy már embereken próbálják ki, valóban megspórolható-e az egyik műtét. Tehát az agy működésének ismerete egy tökéletesebb eljárás kidolgozását eredményezheti. Ön harminc éve Oxfordban él. Soha nem gondolt arra, hogy jó lenne hazatérni? Gyakran jövök haza, főleg mióta az MTA levelező tagja vagyok. Olyan ajánlatot azonban, amely lehetővé tette volna, hogy itthon dolgozzak, sosem kaptam, pedig nincsenek nagy igényeim. Tizenkilenc évvel ezelőtt a KOKI-ba Vizi professzor meghívott osztályvezetőnek, de én akkor már az oxfordi intézetben társigazgató voltam, és visszalépés lett volna ezt elfogadni. És itt most elsősorban nem az anyagi lehetőségekre gondolok, hanem a kutatás szabadságára és a döntéshozatal értékrendszerére. Viszont azóta is jó szakmai kapcsolatban vagyunk, és a mai igazgató, volt tanítványom Freund Tamás nemzetközi tudományos hatalommá fejlesztette a KOKI-t. Oxfordban nagyon szabad voltam, és vagyok. Az egyetemen működő Anatómiai Neurofarmakológiai Intézetet 1985-ben tulajdonképpen az én eredményeimre alapozva hozták létre, én láttam meg azt az irányt, amely felé a brit Medical Research Council szerint is ér34

demes volt haladni, és szerencsére ehhez megtaláltam a tehetséges partnereket, munkatársakat is. Jelenleg is kb. ötvenen vagyunk. Az intézet hét kutatócsoportból áll, a csoportvezetők nemzetközileg elismert kutatók. Utoljára 2007-ben „világítottak át” bennünket, egy egy éven át tartó szigorú eljárás keretében, hogy finanszírozónk, a Medical Research Council eldöntse: érdemes-e tovább fenntartania intézetünket, vagy bezárja. Akkor munkánkról egy 250 oldalas beszámolót írtunk, melyet a világon a mi témáinkhoz legjobban értő tizenhat szakemberből álló nemzetközi bizottság bírált el. 82 oldalt írtak rólunk, megállapították, hogy területünkön „világvezető egységet” alkotunk, és javasolták, hogy tevékenységünket emelt költségvetéssel folytathassuk. Ezt nem azért meséltem el, mert olyan kellemes, ha az embert heteken át vizsgáztatják, hanem azért, mert azt mondtam az előbb, hogy itthon esetleg más értékrendszer lenne. A minőségellenőrzésnek, a kutatói teljesítmény elbírálásának ez a módja Magyarországon szinte teljesen hiányzik, és én ehhez már nem tudtam volna alkalmazkodni. Magyarországon a kutatási támogatások elosztása túlnyomórészt még mindig az egymástól függő vagy egymással harcban álló érdekcsoportok erőviszonyainak megfelelően történik, és gyakran nem teljesítmény, hanem összeköttetés és befolyás alapján dől el az is, hogy kik jutnak hozzá egy-egy, hosszú távra döntéshozatali helyzetet jelentő álláshoz. Nekem Oxfordban ötévente még a saját fizetésemet is meg kell pályáznom. Az elmúlt években az Akadémia közgyűlésein többször felszólaltam már, hogy Magyarországon is be kellene vezetni a független, titkosított eredetű szakértői véleményen alapuló nemzetközi elbírálás rendszerét, de nem történt semmi. Pedig itthon is minél hamarabb ki kellene dolgozni olyan szisztémát, amelyben a nagyon kicsi, még a gazdasági teljesítményhez képest is szűkös kutatási támogatást a legjobbak kapják. Más kis országok, Izrael, Új-Zéland, Belgium, Hollandia, már régen megoldották ezt. Magyarországon sok esetben a megfigyeléseket már nem végző ötven-hatvanéves tanszékvezető, intézetigazgató nem engedi függetlenedni a tehetséges fiatalokat, hanem az ő nevük alatt futó pályázatokban tudásukat, szellemi kapacitásukat feudális módon kiaknázza; így még nagyobb hírnévhez, még több befolyáshoz, és a még több befolyással még több pénzhez jut. Persze a világ nyitott, így a fiataloknak egyrészt van lehetőségük külföldi alapítványok pályázatain támogatásokat nyerni, másrészt azok a hazatérők, akik látták a másik rendszert, amelyben három-ötévenként a teljes világgal kell megküzdeni a grantokért, itthon is teljesítmény szerinti elosztást szeretnének. Tehát végül is hosszú távon van esély arra, hogy ők majd megváltoztatják a hazai szisztémát, és vannak nagyon pozitív fejlemények, mint például az Akadémia fiatal tehetségeket támogató Lendület programja. Ön hatvanegy éves. Meddig maradhat még kutatóintézeti igazgató? Milyen tervei vannak? Utolsó fizetésemet 2015 februárjában fogom megkapni, ekkor leszek hatvanöt éves, és ekkor bezár az intézet. Ez Nagy-Britanniában bevett gyakorlat, a szervezet így biztosítja az állandó megújulást. Az általunk költendő összegek felszabadulnak, és más résztvevők számára új lehetőségeket teremtenek. Szóval az intézet bezár, de adunk be pályázatot egy új profil, egy új struktúra létrehozására. A fő kutatási terület az elektródákkal történő gyógyítás lenne, mégpedig epilepsziában, Parkinson-kórban, illetve depresszióban. Az USA-ban néhány, gyógyszerre nem reagáló súlyosan depressziós egyént agyba ültetett és stimulált elektródákkal átmenetileg sikerült tünetmentes állapotba juttatni, de ezek csak kezdeti eredmények. 35

Mi harminc éve foglalkozunk az idegsejtek összeköttetéseivel, kölcsönhatásaival, a kölcsönhatásokat közvetítő idegingerület-átvivő anyagokkal. Eddigi eredményeink figyelembevételével további kutatásaink arra irányulnának, hogy melyek azok a helyek, amelyeken érdemes lehet elektródákkal befolyásolni az egyes betegségekkel kapcsolatos idegi struktúrák működését. Ez az új intézmény, ahol valószínűleg nyugdíjas leszek, elképzeléseink szerint a jelenlegi farmakológiai intézet keretében működne. Természetesen a személyzet az új irányzatnak megfelelően átalakulna, de mégsem esne teljesen szét az az intézet, amelyért huszonöt éve dolgozom. Kaptam igen kedvező ajánlatot Amerikában, de annak ellenére, hogy a neurobiológia terén ott áll rendelkezésre a legtöbb pénz, és ott születik a legtöbb eredmény, fiatalon sem vonzott az ottani kulturális miliő. Így hát szinte kizárt, hogy hatvanöt évesen Amerikában kezdek majd új életet. Elképzelhető, hogy Bécsbe megyek, ahol utolsó kiemelkedő tehetségű tanítványom, Thomas Klausberger az Agykutató Központ professzora. Vele a mai napig igen szoros munkakapcsolatban vagyok. De bevallom magának: van egy B-tervem is. Eszerint természetvédelmi őr lennék valamelyik természetvédelmi területen, és óvnám, fejleszteném az életközösségeket, amelyek száma egyre csökken a Földön. Ez egy gyerekkori szerelem beteljesülése lenne, nem kizárt, hogy ezt fogom csinálni… Magyar Tudomány 2012. 1.

36

Sz. Koncz István

TESSÉK OLVASNI! Beszélgetés Hámori Józseffel Elszoktunk már attól, hogy így is lehetne építkezni. A kilincset kereső kéz valahol a has magasságában kotorászik, pedig a horizont fölé kellene emelkednie. Talán a gondolatokat is érdemes kicsit átrendezni, mielőtt belép ide az ember. A Magyar Tudományos Akadémia székházában járunk, Budapesten. Végre egy hely, ahol nem a tíz négyzetméteren uralkodó, bőrfejű hatalmi mámor tornyosul a belépő elé. – Menjen csak az emeletre, a professzor úr már várja! – invitál kedvesen a szemüveges portás bácsi. Belépek a tágas lépcsőházba… Olyan furcsa ez, nem is érti az ember! Évente ötször, ha elővesszük a társasjátékot. Pedig mindenki azokat az estéket szereti. Fölfelé lépkedni is ilyen térben jó. Tudjuk mind, mégis olyan szűk lépcsőfordulókat építünk, hogy a bútorszállító szitkait hallgatva mi érezzük a tervező szégyenét. Végre fölérek az első szintre, és némi keresgélés után belépek Bartók Béla egykori szobájába. A zeneszerző 1934-től hat éven át működött itt, egészen addig, amíg el nem ment Amerikába. Állítólag a népdalgyűjtéseit dolgozta föl ezek között a falak között. Levegős, szerény, de kitűnő ízléssel berendezett helyiség. Az MTA alelnöke fölemelkedik az íróasztala mögül, elém siet, kezet nyújt, majd szinte ugyanazzal a mozdulattal hellyel kínál. Befogad a hatalmas bőrkanapé, őt pedig elnyeli egy füles fotel. Hámori József Fegyverneken született, 1932. március 20-án. Édesapja orvos volt, édesanyja történelem–magyar szakos tanár. Felmenői között – anyai ágon – olyan személyiségeket találunk, mint Kosztolányi Dezső vagy Csáth Géza. Törökszentmiklóson, a Bercsényi Gimnáziumban érettségizett. 1950-ben Szegeden kezdte, majd ’55-ben Budapesten fejezte be egyetemi tanulmányait, kutatóbiológusi diplomával. Saját bevallása szerint ha nem agykutató lett volna, történész válik belőle, annyira érdekelték a múlt összefüggései. Végzés után Pécsre került, ahol 1963-ig volt az Anatómiai Intézet munkatársa. Ezt követően a Semmelweis Egyetem Anatómiai Intézetében dolgozott főmunkatársként, tudományos tanácsadóként, később kutató professzorként. 1989-től tizenhárom évre visszatért Pécsre, az Állattani és Neurobiológiai Tanszéket vezette, emellett két évig ő volt a Janus Pannonius Tudományegyetem rektora. 2000 óta a Pázmány Péter Katolikus Egyetem informatika szakán is oktat. Egyetemi doktorátusát még 1958-ban szerezte, 1966-ban lett kandidátus, rá hat évre pedig akadémiai doktor. Professor emeritusi kinevezését 2002-ben kapta meg. 1990 óta levelező, 1998 óta rendes tagja a Magyar Tudományos Akadémiának. A legutóbbi választások óta alelnök. Közleményeit elsősorban idegen nyelveken jelentette és jelenteti meg. Számtalan könyv, így egyebek mellett a Mi a neurobiológia?, Az idegsejttől a gondolatig, a Nem tudja a bal kéz, mit csinál a jobb, Az emberi agy aszimmetriái című kötetek szerzője. Ötletszerűen kiemelek egyet idegen nyelvű publikációi közül: Degeneration and electron microscope analysis of the synaptic glomeruli in the lateral geniculate body (Szentágothai és Tömböl társszerzőjeként, 1966.). Kutatási területe: az idegrendszer szerkezetének, továbbá a fejlődő és érett idegrendszer alkalmazkodóképességének vizsgálata. Tagja többek között a Neuroscience és az International Journal Development Neuroscience című szaklapok szerkesztőbizottságának, számos külföldi társaságnak és egyetemnek, sok más mellett az Európai Művészeti és Tudományos Akadémiának is. 37

Kitüntetéseit nehéz volna felsorolni, így csak találomra: Akadémiai-díj (1972), Széchenyi-díj (1994), Ambassador-díj (1996), Grastyán-díj (1998). 1999-ben megkapta a UNESCO Einstein Arany Díját. 1998-tól másfél éven át Magyarország kultuszminisztere volt. Négy gyermek édesapja. Hámori József teával kínál, és elnéző mosollyal kíséri, ahogy a citromlevet kilöttyintem kicsit. Nem ró meg, de szerencsétlenkedésemet látva kölcsönadja a szemüvegét. Magatartásában amúgy is van valami tanáros. Néha határozott gesztusokkal a levegőbe rajzol, oktatni látszik, majd fölhúzza a szemöldökét, szigorúan rám emeli a tekintetét – mintha vizsgáztatna. Főbólintása olykor talán azt jelzi: igen, egyetért, majd a biccentés fejcsóválásba fordul, mintha nem értene egyet. Eltart egy darabig, míg végre rájövök, hogy egyikről sincs szó. Hámori József megérteni próbál. Munkatársai, egykori kollégái széles műveltségű, nagyvonalú, de kitartó, szigorú és következetes embernek ismerik. Beszélgetésünk elején tizenöt évvel ezelőtti találkozásunkat idézzük föl. A professzor akkoriban nagyon bizakodó volt, mert úgy tűnt, hogy az 1990-es évek végre az agykutatás esztendei lesznek. Lassan arra terelődik a szó, hogy vajon megalapozott volt-e az a fél emberöltővel korábban oly indokoltnak látszó optimizmus? A kilencvenes évek először is jelentős anyagi támogatást biztosítottak a rendszerszintű kutatásoknak. A megfelelő infrastruktúra ugyanis elengedhetetlen feltétele az előbbre lépésnek. Az agy működését néhány esztendeje nemcsak közvetlenül, hanem – az úgynevezett leképező módszerekkel – közvetve is képesek vagyunk megfigyelni. Ezek a technikák most már Magyarországon is napi használatban vannak. Ilyen például az MR, a mágneses rezonanciavizsgálat. Tudnunk kell, hogy nagyon drága műszerekről van szó. Az agy évtizede épp azt tette lehetővé, hogy mindezek széles körben elérhetők legyenek. Másodszor pedig a molekuláris szint kutatása gyorsult fel – ehhez is rengeteg pénzre van szükség. Különösképpen most, hogy a genomika előtérbe került. A genomika nem csak a biotechnológiában, az agrártechnológiában fontos, hanem az idegrendszer kutatásában is. Hiszen az agy kétszázmilliárd idegsejttel rendelkezik, és körülbelül tízezerszer en�nyi kapcsolattal, úgynevezett szinapszissal. A szinapszisok molekuláris szinten működnek. Ismeretesek az ingerátvivő anyagok – transzmittereknek hívjuk ezeket –, illetve a receptorok, amelyek vagy gátló, vagy serkentő módon, vagy e kettő kombinációjában működnek. A lényeg azonban, hogy szerkezetüket sikerült többé-kevésbé pontosan felderíteni ebben a tíz évben. Ma már ott tartunk, legalábbis az állatkísérletek szintjén, hogy lehetséges bizonyos gondolati működéseket modellezni. Például ha egy majom a banán után nyúl, akkor az agyáról három-négy helyről el tudjuk vezetni az ezzel kapcsolatos hullámokat, amelyeket komputer segítségével rögzítünk. Mire jó mindez? Kétféle haszna lehet. Egyfelől például művégtag mozgatható így. Másfelől azonban, ha a hullámokat egy másik állatnak visszatáplálják, akkor anélkül, hogy nézne valamit, elkezd a karjával ugyanúgy működni, mint az az állat, amelyikről elvezették a hullámokat! Azt hiszem, érzékelhető, hogy milyen fantasztikus lehetőségek nyílnak meg így. Ad abszurdum, gondolatok ültethetők el egy emberben? Azért ne tessék azt hinni, hogy a gondolkodásunk hiányosságai azonnal megoldhatók. Hisz állatkísérletekről, egyszerű helyzetekről van szó. Az emberi gondolkodás sokkal több dimenziós, tehát nem tudjuk ilyen könnyedén leképezni. Erről egyelőre nincsen szó. 38

Kétszázmilliárd idegsejtet említett az imént, professzor úr. Amikor a pályáját kezdte, hány idegsejtről volt tudomásunk? Roppant érdekes kérdés, amit feszeget: tízmilliárdról gondolkodtunk. Azután eltelt tíz-tizenöt év, és már ötvenmilliárdnál tartottunk. Húsz évvel ezelőtt százmilliárdot mondtunk, és néhány éve ismeretes ez a kétszázmilliárdos szám. Hol lesz a furcsa számvetés vége? Megjósolható egyáltalán? Nem az emberi idegsejtek száma növekedett, hanem a mérési eljárások javultak. Ma már olyan tökéletesek a módszerek, hogy ezt a kétszázmilliárdot stabil adatnak tekinthetjük. Ha már a számokon végigfutottunk, kérem, az ön pályáját is tekintsük végig! Budapesten végeztem, és az utolsó két évben az akkori Orvostudományi Egyetem Élettani Intézetében dolgoztam, Kovács Arisztid professzor csoportjában. Késő estig tartott mindig a munka, fiatalemberként ez nem jelentett problémát. Nem is voltam még házas satöbbi. A professzor történetesen kedvelte, amit csináltam. Tudni kell, hogy Szentágothai Jánossal nagyon szoros barátságot ápolt. Mikor aztán már arról volt szó, hogy ki hová megy majd dolgozni, Kovács Arisztid, tekintettel arra, hogy a szabályozási rendszerek érdekeltek, beprotezsált Szentágothaihoz. Szerzett egy akadémiai állást, menj le, mondta, jelentkezz be a legidősebb embernél, akit ott találsz, aztán majd meglátod. A legidősebb ember Flerkó Béla volt, a maga harmincegy évével. Már persze leszámítva a negyvenhárom éves Szentágothai Jánost, akit Öregnek is hívtunk. Fiatal, dinamikus intézet volt, a Dischka Győző utcában. Tehát jelentkeztem, és beosztottak Székely György mellé. Székely neurogenetikai vizsgálatokat végzett, illetve a szinapszisok kutatását is rábízta a prof. Közvetve vagy közvetlenül ez az egész életemet végigkísérte azután. Mi az alapja azoknak a legendáknak, amelyek az ott folyt munkát övezik? Általában reggel kilencre jártunk, és este kilencig voltunk benn. De nagyon élveztük. Az Öreg, mediterrán szokás szerint, két órakor eltávozott ebédelni. Kicsit, gondolom, le is feküdt, és fél öt körül visszajött. A kutatás este hatig folyamatosan, azonos színvonalon folyt, ám hat órakor Szentágothai kijött a szobájából, és érdeklődött, hogy mit csináltunk aznap. Akkor elkezdődött az eszmecsere. Részben a tudományról, részben a kutatásról, de szó esett irodalomról, képzőművészetről is. A professzor rengeteg mindenről rendelkezett ismerettel, és még több minden érdekelte. Tudott cserépkályhát építeni például, de készített vízfestményeket, tudományos illusztrációkat… Majdhogynem azt kell mondanom, hogy az egyik utolsó polihisztor volt. Ezek a beszélgetések akarva-akaratlanul is a nevelésünket szolgálták, és a Szentágothai-iskola fontos részét képezték. Az intézet zárt közeget jelentett, és az ott dolgozók a külvilágtól eléggé leválasztva, attól jóformán függetlenül, szabadon éltek, gondolkodtak. Tudom, hogy egy véletlen folytán 1956 önt Budapesten érte. Az elmondottak függvényében hogyan élte meg azokat a napokat? Egy percig sem fordult meg a fejemben, hogy akár el is mehetnék. Úgy látszik, ahhoz túl erősek a gyökereim, amiket elsősorban a szülői ház, a neveltetés növesztett ilyenné. Édesanyám 39

szabadkai volt, édesapám budapesti, de valahogy mind a ketten rajongtak ezért az országért. Mi ezt a példát láttuk, ezt tanultuk tőlük. Az ember ugyanis nagy mértékben a környezetének a terméke. Később, amikor már lehetségessé vált, hogy utazzunk, azt hiszem, ’68-ban, New Yorkban, a Columbia Egyetemen tartottam egy előadást. Épp anatómust kerestek, az ottani professzor megkérdezte, hogy volna-e kedvem ott maradni, adnának egy öt évre szóló állást. Akkoriban csak disszidálással nyílt volna erre módom, tehát megköszöntem az ajánlatot. Gondolom, ilyesmi később is előfordulhatott. Komolyabban talán még néhányszor merült fel, elsősorban Amerikában, ahol ez természetes dolognak számított. Emlékszem rá, egyszer meghívott Sir John Eccles, aki már akkor Nobel-díjas volt, hogy menjek hozzá laborvezetőnek Chicagóba, két évre. Szívesen el is fogadtam volna, de akadémiai státuszban voltam, és az akkori vezetés azt üzente, hogy nem mehetek, mert már be van töltve a lista. Pedig nem magyar pénzen utaztam volna ki, az államnak ez egy fillérjébe sem került volna. Később azonban eljutottam Kaliforniába többször, New Yorkba pedig még többször, tehát elrendeződött minden, de kezdetben komoly nehézségeink voltak. Térjünk vissza 1956 Magyarországára, a pécsi intézetbe! Pécsett is volt hasonló élményem, az akkori vezetés torpedózta meg az első nyugati utamat. Mondván, még túl fiatal vagyok. Egyébként ’56 után folytatódott az előbb már vázolt intézeti élet, épp csak annyi történt, hogy a Rákosi-korszakot felváltotta a Kádár-korszak, bár mindebből vajmi keveset érzékeltünk. Naponta kilenctől kilencig dolgoztunk, de szombat esténként itt vagy ott volt egy kis összejövetel. Persze, a szombat akkoriban még munkanap volt! Igen, és ha az Öreg valakivel ki akart szúrni, akkor szombat délutánra rendelte be, hogy számoljon be. És a hét a szombattal még távolról sem ért véget! Szentágothai ugyanis nagyon szeretett kirándulni, vasárnaponként, a Mecsekbe. Vitte magával a társaságot. Rendkívül élvezetes együttlétek voltak. Megint csak nagyon sokat tanulhattunk tőle. Ráadásul kiderült róla, hogy ragyogó gombász. A gombákat nagyon jól ismerte. Tudta, hogy melyik az ehető, melyik a mérges, és azt is tudta, hogy a mérges gombát hogyan kell úgy kezelni, hogy mégis ehető legyen. Akkoriban a Mecsekben, a patakokban élt még rák. Két ok miatt is kellett fognunk. Egyfelől, mert az intézetben foglalkoztunk a rák idegrendszerével, másfelől pedig Szentágothai szerette a rákot. Szóval, ilyen volt az az iskola. Miért szakadt vége? A professzort Budapestre helyezték. Hogy alakult az ön személyes sorsa azután? Vitt magával. Elektronmikroszkópos labort vezettem, és az egyik téma, amivel foglalkoztunk, a kisagy kutatása volt. Milyen a szerkezete, tanul-e vagy sem, ilyesmik. Jóval később, 40

a kilencvenes évek elején sikerült kidolgoznunk egy olyan módszert, amivel azt is lokalizáltuk, hogy a kisagy melyik része tanul. A látórendszerrel foglalkoztam még, harmadik területem pedig e rendszerek fejlődése volt. Azt is vizsgáltam, hogy lehet optimálisan fejleszteni – ez részben kapcsolódik már a pedagógiához. Szentágothaival tehát folyamatos maradt a kapcsolata, ám Péccsel megszakadt. 1989-ben mégis visszamentem. Nagyon szeretem azt a várost a mai napig. A kultúra városa, ez nem vitás. Nemcsak a múzeumok, az olyan festők, mint Martyn Ferenc, például, hanem a színház, az irodalom is hozzátett az ottani levegőhöz. És az afféle nagy formátumú profes�szorok, mint Romhányi György, Lissák Kálmán, Kerpel-Fronius Ödön, Ernst Jenő. Némelyikükkel még futballmeccsen is lehetett találkozni. Ugyanis azokban az esztendőkben volt egy jó focicsapat a Mecsek alján. És még el lehetett járni meccsekre anélkül, hogy az ember közvetlen életveszélynek tette volna ki magát. Sőt, a város mellett az egyetemnek is volt egy zseniális csapata, a PEAC. Nyilván mégsem ezek miatt tért vissza. – A korábbi főiskolából kialakult egy egyetem. A kezdeményező a bölcsészkar volt, és Ormos Mária emelte az intézményt igazán egyetemi rangra. Meg kellett erősíteni a természettudományi kart, így meghívtak az Általános Állattani Intézet élére. Ebből lett aztán – mégiscsak neurobiológus vagyok – ma is használt nevén az Állattani és Neurobiológiai Intézet. Pécsett lettem egyetemi tanár és akadémikus is. Jó időszak volt… Felnőttünk a bölcsész, a jogász, a közgazdász karok mellé. Magam mégis inkább csak lejáró ember maradtam végig. Pedig közben még rektornak is megválasztották. 1992-ben, valóban, ezzel együtt a családom ezekben az években is Budakeszin maradt. Nehéz foglalkozás egyébként, és bár kapacitáltak, még egy ciklust nem vállaltam. Hetvenéves koromig voltam egyetemi tanár, akkor professor emeritussá emeltek. Vagy süllyesztettek, nem is tudom. 2002-ben tehát befejeztem pécsi működésemet. De máig rengeteg szál köt oda, elsősorban barátok, akik közül talán idősebb Méhes Károly nevét emelném ki. Ragyogó szervező, kitűnő tudós és csodálatos ember. A barátságok nem szakadhatnak szét, és nem is szakadnak szét. Ha nem is Pécsett, ám ön aktív maradt. A budapesti Anatómiai Intézetben, még Szentágothai életében kialakult egy akadémiai, neurobiológiai kutatócsoport. Amikor az Öreg meghalt, én vettem át, máig működik. Emellett meghívtak egy másik egyetemre, a Pázmány Péterre is, ahol ugyancsak professor emeritusként tanítok. Tehát folytatom a munkát, de most már Budapesten.

41

Imént pár szóval érintette a három fő kutatási területét. Ezek milyen eredményeket hoztak? Három nagyon vaskos területről van szó. Az egyik a látórendszer. Megértéséhez egy kicsit messzebbről kell elindulnom. Amikor látunk, a retinánkról egy elektromos jelekké teljesen szétbontott kép kerül be az agyunkba. Az is fantasztikus dolog, hogy hogyan lesz ebből megint kép. De nagyon fontos rész az átkapcsoló állomás, amelyből a pályák a látókéregbe mennek. Mi ezt az állomást kutattuk. Részben New York-i ismerőseimmel, kooperátorokkal együtt, tizenöt éven keresztül, míg rá nem jöttünk arra, miképpen működik az átkapcsolás, és hogy az ráadásul információgazdagodással jár. Hogy kell ezt értenünk? A retináról érkező elektromos jeleknél az átkapcsoló állomást külső kérges testnek hívjuk. Itt egy lassú és egy gyors gátlás teszi azt lehetővé, hogy információgazdagodás következzék be. Nagyon sok részlet már itt újra összeáll. Azután a jel továbbhalad a kéreg felé. Egyik munkatársam foglalkozik mostanában azzal, hogy ott mi történik. Tudni kell, hogy csak akkor lesz az információból látás és látott tárgy, ha már szerepel a lexikonunkban. Létezik ugyanis a fejünkben egy hatalmas lexikon, ahol az összes, már látott dolgot rögzítjük. Ezt azután össze lehet hasonlítani bármilyen képi információval, ami bejön. Mi történik, ha nincs olyasmi a lexikonunkban, amit éppen nézünk? Akkor azt egyszerűen nem látjuk. Nagyon furcsa dolgot fogok most mondani: az ember körülbelül húsz százalékát látja a környezetének! Ha mindent látnánk, rettenetes anarchia alakulna ki a kéregben. A lexikon vajon születésünktől megvan bennünk? Nem, össze kell gyűjtenünk. A látást is meg kell tanulnunk. Minél gazdagabb környezetben élünk, annál több látásinformáció kerül bele a lexikonba. Minél szegényesebb a környezet, annál szegényesebbé válik a látásunk. Az ember általában arra gondol, hogy itt egy tárgy, ezt látom is, de nemcsak tárgyakat kellene látni! Ezt azért is mondom el, mert az új, analóg elven működő komputer, amelyet Roska Tamás dolgozott ki, attól függően, hogy mit táplálnak be, mindent lát. Aminek a robotikában lehet óriási jelentősége, hisz sokkal pontosabban működhet, mint egy ember. Tehát van egy ilyen aspektusa is a látáskutatásnak. A másik terület a kialakuló idegrendszer vizsgálata. Elsősorban a szinapszisok fejlődésére voltam kíváncsi, illetve arra, hogyan formálódik ez a fantasztikusan stabil képződmény, az agy. Természetesen állatkísérleteket végeztünk, és kiderült, hogy amikor szaporodni kezdenek az idegsejtek, sokkal több lesz belőlük, mint amire végül szükségünk lesz. Kétéves korig van az emberben ez a túlszaporulat, azután lecsökken a működőképes idegsejtek számára. Vajon miért történik mindez? Ez teszi lehetővé az optimális kiválasztódást. A kevésbé jól működő idegsejtek eltűnnek. Na de a mi kérdésünk az volt: hogy néz ez ki egy dimenzióval lejjebb, a kapcsolatok, a szinapszisok 42

szintjén? Sikerült kimutatni a kisagykéregben, a kisagyban és a látórendszerben is, hogy sokkal több szinaptikus szerkezet alakul ki, mint amennyi végül megmarad. Ismeretes, mi is dolgoztunk ezen, hogy például a macska látásának van egy periódusa, körülbelül négy-hathetes koráig tart, amely kritikus lehet. Ha addig nem engedik látni, akkor utána már hiába nem kötik le a szemét, a látása korlátozott lesz. Azért, mert az a kapcsolatrendszer, amely fontos a jó látóképesség kialakulásához, nem tud rendesen fejlődni. Ennek következtében a működés sem teljes. Idézőjelbe téve tehát, a létért való küzdelem a fejlődő idegrendszerben is felismerhető. Korábban gyakran mondogatták, mainapság mintha kevesebbszer hallanám, hogy húszéves kor után az agy már nem fejlődik. Ön hogy értelmezi ezt a tételt? Fejlődni már nem fejlődik, de ez nem jelenti azt, hogy ne lenne képes a működésre. A jó pap holtig tanul – ugye, ezt is szoktuk mondani. De nemcsak a papok, hanem mindenki képes arra, hogy élete végéig tanuljon, ha egyszer megtanult tanulni. Óriási ebben az iskola szerepe. Legfőbb funkciója ugyanis nemcsak az ismeretanyag átadása, hanem a nevelés. A harmadik pedig, hogy tanítson meg tanulni. Aki az alap- vagy a középfokú oktatásban megtanul tanulni, felnőtt korában is képes lesz rá. Magyarán szólva az idegrendszerünk olyan, hogy az új dolgok befogadásának képessége nem vész el. Sőt, tovább megyek, még fokozható is. Viszont ha nem figyelünk például arra, hogy mit eszünk, sok zsíros ételt fogyasztunk, nem ügyelünk az ereinkre, túl sok alkoholt fogyasztunk, sejtpusztulás is előfordulhat. Egyébként, egészséges életmód mellett, az agy idegsejt-száma nemigen változik. Néhány éve hallottam, talán éppen Öntől, hogy a túlzott televíziózás is pusztíthatja az agysejteket. Mi módon? Természetesen csak közvetve. Japán kutatók állapították meg, hogy a préfrontális lebenyben csökkenhet az idegsejt-szám. Ha nincs használatban. Úgy kell elképzelni, mint az izmainkat, amelyeket ha nem használunk, sorvadnak. Hogy tudjuk a préfrontális lebenyben csökkenteni az idegsejt-számot? Ha nem működtetjük eleget, ha nem olvasunk eleget, például. Na most, aki televíziózik, jobbára az olvasástól vonja el az időt. A vizuális élményközpont hátul van ugyanis. Az olvasás, az eszmecsere, a másokkal való együttgondolkodás, a vita nem nélkülözhető, és nem helyettesíthető a televíziózással. A japánok szerint az idegsejt-szám akár tizenöt százalékkal is csökkenhet a préfrontális lebenyben. Következésképpen az agyunkat állandóan és megfelelően dolgoztatnunk kell. A négyórás napi televíziózás minden, csak nem megfelelő dolgoztatás, mert nagyon szűkre szabott. Nem is szólva arról, hogy leszoktat a gondolkodásról. És még valami: a képcsőnek nem lehet visszabeszélni. Teljesen egyoldalú információhordozó. Tehát rendkívül differenciáltan kell kezelni a készülékkel való kapcsolatunkat, és ebben is hallatlanul nagy szerepe lehet a hiteles, jó tanárnak, akire fölnéznek a gyerekek, és aki megfelelő felkészültséggel jó könyvet tud ajánlani az esti krimi helyett. Illetve aki meg tudja mondani azt is, ha valamit érdemes megnézni a tévében. Mert elvétve azért ilyen is akad. Jelentős lehet a szülők szerepe is. Sajnos látnunk kell, hogy többségüknél a kényelemszeretet odaülteti a kisgyereket a képernyő elé, mert addig is csöndben van az a kölyök, addig sem zavar. 43

Kicsit elkanyarodtunk, de nem volt tanulság nélküli. Térjünk vissza az ön kutatási területeihez! Háromról volt szó korábban, s ezek közül kettőről beszéltünk részletesebben eddig. A harmadik a kisagy-kutatás. Érdekesség, hogy korábban azt hittük, csak a mozgáskoordinációban van nagy szerepe. Kiderült, hogy gyakorlatilag minden másban is. A bejövő érzékletek, a látás, a hallás, a testérzés nemcsak a kéregbe megy föl, hanem mellékúton a kisagyat is tájékoztatják. Másfelől, amikor hallunk valamit, mondjuk, egy zeneművet, általában a jobb nagyagyféltekénk élvezi a zenét. Ugyanaz bekerül a kisagy bal féltekéjébe is. Az is kiderült, hogy a gondolkodási folyamat egyes elemei is bekerülnek ide, és ez a folyamatra hatással van. Amikor beszélünk, az a kisagy nélkül nem is megy. Mindez azért érdekes, mert vezető tudósok rengeteget vitatkoztak arról, hogy mi a kisagy igazi funkciója. Komputer-e, amelyik nem tanul, vagy épp fordítva, igenis tanulóképes és tanítóképes is? E vita föloldásához járultunk hozzá azzal, hogy kimutattuk azokat a receptorokat, amelyek a tanulásban szerepet játszanak. Vizualizálni lehetett azt a struktúrát, amelyik felelős azért, hogy tanul a kisagy. Talán nem túlzás azt állítanom, hogy ez nagyon érdekes felfedezés volt 1993-ban. Legújabban mivel foglalkozik, professzor úr? Munkatársaimmal együtt azt kutatjuk, hogyan alakul ki a kisagynak ez a szerkezete. Hogyan vándorolnak a megfelelő helyre az idegsejtek, és miként lehet ezt befolyásolni. Ugyanis nyomába lehet eredni annak, hogy miként lehet kialakítani optimális kisagy-, illetve nagyagyszerkezetet, amelyik képes magasabb funkciók elvégzésére. Életpályájának egy állomását még nem hoztuk szóba. Avasson be bennünket, hogy lett önből kultuszminiszter? Mádl Ferenc vett rá, hogy vállaljam el. Az Orbán-kormány tagjaként másfél évig voltam ebben a pozícióban, és azt kell mondjam, rendkívüli módon élveztem. A labortól természetesen nem váltam meg, hetente kétszer bementem, tehát professzor maradtam e munka közben is. Igyekeztünk helyreállítani a vidéki kultúrházakat, művelődési házakat. Az úgynevezett revitalizációs programban elég sokat költöttünk erre a célra annak idején. Ennek következtében nagyon sok helyre eljutottam az országban. Amire azelőtt nem volt módom, hiszen jószerével a laborban éltem le az életemet. A másik nagy teendőnk pedig a külföldi magyar intézetek munkájának erősítése volt. A moszkvai intézetet például az én működésem alatt nyitottuk meg. Külön érdekessége, hogy abban az épületben kapott helyet, amelyben valamikor a Monarchia követsége, majd annak megszűntével a magyar nagykövetség működött. A nagykövetség később máshová került, de a tulajdonjog nálunk maradt. Nem figyeltek eléggé a szovjetek. Látom, élvezettel beszél róla. Miért lett vége másfél év után? Lehet, hogy örömmel beszéltem most róla, és büszke is vagyok ezekre az eredményekre, de az érdeklődésem középpontjában mindvégig a tudomány maradt. A kultusztárcának azonban semmi köze nem volt sem a kutatáshoz, sem a tudománypolitikához.

44

Akkor végezetül ismét a tudóshoz intézem a kérdést. Vajon hogy vélekedik az agykutató a pár éve roppant népszerű, mostanra talán divatjamúlt agykontroll lehetőségeiről? Ami jó volt az agykontrollban, azt a pszichológusok már régóta alkalmazzák. Relaxációs tréningnek hívják. Mi lehet akkor a receptje annak, hogy agyunkat élethosszig megfelelő állapotban tartsuk? Furcsa módon visszamehetünk Széchenyi Istvánig ezzel kapcsolatban. Ő ugyanis régen rájött már arra, hogyan lehet fönntartani a kreativitásunkat, a munkaképességünket, a gondolkodási képességünket. Le is írta: tessék minél többet olvasni, tessék, ha lehetséges, írni is, és tessék nagyon sokat kommunikálni, vagyis emberekkel beszélgetni, vitatkozni, eszmét cserélni. Magam azt tenném hozzá, hogy fönn kell tartanunk a kíváncsiságunkat, ez nagyon fontos még. A kreatív ember egyik leglényegesebb személyiségjegye a kíváncsiság. Mindenevőnek kell lennünk, ahogy ezt Szentágothai mondta, és nem szabad beszűkülnünk. Pécs adottságai nagyon szerencsések. Ott van például a Csontváry Múzeum, nem szólva a többi múzeumról! Ragyogó lehetőséget biztosít az elmélyülésre, és egy múzeumot nem csak kétszer-háromszor kell megnézni. Újra és újra föl kell fedezni. Aztán szólhatunk a tudományos ismeretterjesztő művekről. Mégis, agykutató létemre is, a lényegesnek azt tartom, hogy a szépirodalmat és a költészetet hozzuk minél közelebb magunkhoz. A lényeg: foglalkoztassuk az agyunkat – és amennyire lehetséges (mert a kettő nem független egymástól!), a testünket is –, hiszen ma még jobban érvényes a régi mondás: ép testben ép lélek. Jelenkor, 2005.2.sz.

45

BODNÁR DÁNIEL

A VIGILIA BESZÉLGETÉSE FREUND TAMÁSSAL Született 1959-ben, neurobiológus, a Magyar Tudományos Akadémia Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézetének igazgatóhelyettese. Kutatási területe az agykéreg idegsejtjeinek, azok kapcsolatrendszereinek szinaptikus és kémiai szerkezete, élettana, szerepe az epilepszás és ischémiás agykárosodásban. Több mint százötven nemzetközi publikáció szerzője, illetve társszerzője. 1997-ben Akadémiai-díjjal tüntették ki: a Bolyai Alapítványt Somody Imre, a Pharmavit Rt. vezérigazgatója, Lantos Csaba, a CAIB Értékpapír Rt. vezérigazgatója és Karsai Béla, a Karsai Rt. elnök-vezérigazgatója alapította 1997-ben. A díjat a tudományos kutatásfejlesztés terén nemzetközi mércével is kimagasló eredményt elérő magyar állampolgárságú vagy magyar származású tudós kaphatja meg. Ön elsőgenerációs értelmiségiként igen fiatalon nemzetközi hírű tudós lett. Mi volt az a motiváló erő, amely ilyen messzire repítette? Családom mindkét ága Veszprém környéki sváb faluból származik, felmenőim földművesek voltak. A családi háttérrel tehát nem magyarázható, hogy kutató lettem, de szüleim kezdettől fogva megkövetelték, hogy tanuljak. A falubeli családok, nagyszüleim generációja felismerték a veszélyt, hogy a földből már nem lehet sokáig megélni, gyermekeik pedig csak akkor tudnak boldogulni a másfajta életformát igénylő városokban, ha minél tanultabbak. Ebből a faluból származik Mádl Ferenc köztársasági elnök is, akinek a szülei földművesek voltak, s mind a hat gyermekük egyetemet, főiskolát végzett. Nem számított ritkaságnak, hogy egy parasztembernek könyvtára volt, vagy az, hogy valamilyen hangszeren játszani tudott. Nem mindegy tehát, hogy milyen környezetből lesz valaki elsőgenerációs értelmiségi. A szüleimben is megvolt a tudás iránti vágy. Annak, hogy apám nem végezhette el a középiskolát és nem kerülhetett főiskolára, az volt az oka, hogy leégett a falu, a szülei teljesen eladósodtak, és nem tudták tovább fedezni tanulmányait. Így kénytelen volt elmenni dolgozni. Anyám pedig alig kezdte el a középiskolát, súlyos vesemedence-gyulladást kapott, ki kellett hagynia egy évet, és utána már nem tudott visszamenni az iskolába. Így már tizenöt éves korában dolgozni kezdett a Magyar Ásványolaj- és Földgáz Kísérleti Intézetben, laboránsként. Vegyipari szakmunkás bizonyítványt szerzett, és onnan is ment nyugdíjba több mint negyven éves munkaviszony után. Apám pedig a Nehézvegyipari Kutatóintézetbe került igazgatói sofőrnek, végül gépkocsi előadó lett. Nagyon sokáig komoly hajtóerő volt számomra, hogy eljussak olyan csúcsokra, melyekre a szüleim rajtuk kívül álló okokból nem juthattak el. Később természetesen nagyon örültek, amikor elvégeztem az egyetemet, majd ledoktoráltam, s egyre több hazai és nemzetközi sikert értem el kutatóként. Gimnazista korában zenész szeretett volna lenni. A természettudományok és a zene volt az, ami rendkívüli módon vonzott. Hetedik osztályos koromban kezdtünk kémiát tanulni, amit nagyon megszerettem, köszönhetően Keller Antalnak, a veszprémi Szilágyi Erzsébet Általános Iskola igazgatójának. Csodálatos tanár 46

volt, aki minden egyes kémiai szabályra, törvényre tudott egy viccet, s ezek alapján még a legrosszabb tanulók is megjegyezték a szabályokat. Nyaranta szüleim munkahelyén dolgoztam, s megismerkedhettem a különböző vegyszerekkel. Megragadott a kémiai reakciók csodálatos világa, s akkoriban vegyész akartam lenni. Kémiai versenyeken indultam, különórákat vettem édesapám egyik tanár barátjától. Ezeknek aztán később óriási hasznát vettem, s amikor a Lovassy László Gimnáziumba kerültem, már olyan szinten tudtam a kémiát, hogy az órákra szinte semmit sem kellett készülnöm. A kémia iránti érdeklődésem párhuzamosan bontakozott ki a zeneivel. Hétéves koromtól kezdve klarinétoztam. Tizenkét éves koromig azonban többet jártam a zeneiskola mellé, mint az órákra, sokszor abba is akartam hagyni, de a szüleim nem engedték. Tizenkét éves koromban láttam egy Benny Goodmanről szóló filmet, ami nagyon megragadott: ha így is lehet klarinétozni - akkor természetesen folytatom. Kiváló tanárom, Szűcs József szerzett nekem egy-két Benny Goodman-kottát, s zongorista barátommal lejátszottuk a számait. Többször is felléptünk úttörő kulturális seregszemléken, és nagy feltűnést keltettünk Goodmann-improvizálásunkkal, hiszen rajtunk kívül mindenki klasszikus művekkel indult a versenyeken. Sikerünk is volt, több díjat nyertünk. Később a gimnáziumban saját dzsessz-zenekarom is volt, s emellett Dunántúl akkoriban talán legnépszerűbb együttesében, a Nyitrai Jazz Kvartettban is játszhattam. Ez nekem, a tizenéves gimnazistának óriási megtiszteltetés volt. Énekeltem Veszprém városának, illetve a Lovassy Gimnáziumnak vegyeskarában is, mindkettőt a csodálatos karnagy, Zámbó István vezényelte, és ritkán klarinéton kisegíthettem a veszprémi szimfonikus zenekarban is. Ilyen sűrű zenei elfoglaltság mellett mikor jutott ideje a tanulásra? Természetesen a gimnáziumi tanulmányaimat sem hanyagoltam el. Akkoriban még nem döntöttem el, hogy zenész legyek-e vagy biológus. Végül is a harmadikos gimnazista biológia tankönyv döntötte el a sorsomat: ennek szerzője a Szentágothai tanítvány, Hámori József egykori kultuszminiszter volt. A könyv tele volt Szentágothai János szebbnél szebb ábráival az agy szerkezetéről és működéséről. Mindez biológia tanárnőnk izgalmas, motiváló előadásában annyira magával ragadott, hogy elhatároztam: agykutató leszek. Így felvételiztem a szegedi József Attila Tudományegyetem biológus szakára. A zenének sem fordítottam azonban teljesen hátat, három szakasztársammal már sorkatonai szolgálatunk alatt megalakítottunk egy spirituálé kvartettet, majd ezután mind a négyen Szegedre kerülve kibővültünk vegyes kamarakórussá. Ebből lett az a Canticum kamarakórus, amely később megnyerte az országos Ki Mit Tud? versenyt. Hetente egyszer még ma is énekelek az Emődi Györgyi karnagy által vezetett Magyar Magán Vegyeskarban, alkalomadtán pedig bekéredzkedem egy-egy ismerős dzsessz együttesbe klarinétozni. Itt az intézeten belül is alakítottunk egy kamarakórust, amellyel általában karácsonyi ünnepségeken szoktunk fellépni az intézetben, vagy a Semmelweis Egyetemen. Szavaiból azt veszem ki, hogy az iskolában meghatározó szerepük van a kiemelkedő pedagógus egyéniségeknek. Napjainkban mintha kevesebb lenne belőlük, s ezt sokan azzal magyarázzák, hogy a tanárok alulfizetettek, túlterheltek. Már az általános iskolában is hatalmas szerepe van annak, hogy egy pedagógus az oktatott tárgy iránti alázattal, lelkesedéssel, személyes példaadással mennyire képes motiválni a diá47

kot. Tény, hogy a tanárok alulfizetettek, de a magasabb bér mellett nagyobb társadalmi megbecsülést is érdemelnének. Ha visszagondolok a gyermekkoromra, nagyon sok olyan tanárom jut eszembe, akik nem dúskáltak az anyagi javakban, de ez nem akadályozta meg őket abban, hogy teljes szívvel végezzék feladatukat, és a tantárgyuk iránti hihetetlen szeretetüket, odaadásukat átsugározzák a diákságra. Az talán igaz, hogy ha a tanárok jobban meg lennének fizetve, akkor nem kényszerülnének másodállások elvállalására, és így több energiájuk maradna a nevelésre, oktatásra. A mai fiatal tanárgeneráció sajnos olyan korban vált pedagógussá, amikor próbálták kitörölni a fejekből a többezer éves vallási erkölcsöt, etikát, és a hiteltelen, meghatározhatatlan „szocialista erkölcs” mindenhatóságát hirdették. A keresztény neveltetést az ember megkaphatta ugyan otthon, de ez nem volt általános, s a családi háttér egyébként sem pótolhatja az iskolai oktatás és nevelés hiányosságait. Ma pillanatok alatt dúsgazdag lehet valaki, ha nincsenek gátlásai, az erkölcsi elvek sok emberből kivesztek, az érvényesülésért semmi sem drága. Ez a hozzánk késve begyűrűzött vadkapitalizmus szükséges velejárója, vagy tendencia, amelyre hosszú távon fel kell készülnünk? Az a tragédia, hogy hasonlóan a biológiai evolúcióhoz, a természetes szelekció azokat részesíti előnyben, akik alkalmazkodnak a környezet által diktált elvárásokhoz. Amíg a társadalmi környezet azokat részesíti előnyben, akik számára a gyors meggazdagodás az egyetlen életcél, akár mások letiprása árán is, és a pénz uralma meghatározó, addig ez a folyamat megállíthatatlan, mert a darwini természetes szelekció törvényei érvényesülnek. Mindig az fog evolúciós előnyre szert tenni, aki a környezeti elvárásokhoz, körülményekhez jobban alkalmazkodik. Ha viszont pozitív irányba tudnánk megváltoztatni a környezet elvárásait, a körülményeket (a többi élőlénnyel szemben az ember erre is képes), akkor a darwini szelekció is más viselkedésmintákat részesítene előnyben. Ha például Magyarországon valaki vállalja a nemzetben gondolkodást, és hirdeti, hogy igenis szükségünk van nemzeti azonosságtudaton alapuló ös�szefogásra és optimizmusra ahhoz, hogy kilábaljunk a súlyos gazdasági, erkölcsi válságból, akkor azt az illetőt a médiában uralkodó réteg nemhogy előnyben nem részesíti, hanem egyenesen nevetségessé teszi. Így a felnövekvő értelmiség azon része fog kiválasztódni és érvényesülni, aki alkalmazkodik a média által alakított társadalmi környezet elvárásaihoz. (Hacsak nem akar nevetségessé válni.) Ha azonban a társadalmi gondolkodás megváltozna, és olyan viselkedési mintát tartana követésre és támogatásra méltónak, amely önzetlen és nemzetben gondolkodik, akkor egészen más típusú emberek kerülnének mintaadóként a középpontba, és választódnának ki. A darwini szelekció tehát feltartóztathatatlanul működik, de nem mindegy, hogy mihez adaptálódunk, mihez idomítanak bennünket az evolúciós törvények. Nem látok más megoldást, mint hogy szívósan, kitartóan dolgoznunk kell azon, hogy az emberek – a saját jövőjük érdekében is – más értékrendet fogadjanak el, mint ami ma uralkodó. Korunkban rengeteg az aberráció. Mennyire függ ez össze a 20. században történt információrobbanással? A biológiában természetes folyamat, hogy ha megváltozik a környezet, akkor az éppen létező fajok vagy alkalmazkodnak a megváltozott környezethez, vagy elpusztulnak. Az alkalmazkodás során sokféle mutáns keletkezik, melyek közül lesznek olyanok, akik jobban alkalmazkodnak az új környezethez, és ez a genetikai változat fog elterjedni, a többiek rovására. Ha 48

valahol drasztikus környezetváltozás történik – például hirtelen fölmelegedés, vagy éppen lehűlés –, akkor az ott élő fajok erre úgy reagálnak, hogy a mutációs ráta felfokozódik, tehát a genetikai állomány egyik generációról a másikra nagyobb valószínűséggel változik meg. Ennek azonban óriási a kockázata, hiszen általában rengeteg torzszülött keletkezésével is együtt jár. A társadalmi evolúcióban feltételezhetően most értünk el egy drasztikus környezetváltozáshoz, az információs társadalom kialakulásához. Az információáradat a sokszorosára nőtt ahhoz képest, amennyit ötven-száz évvel ezelőtt kellett befogadnia az emberi agynak. Az őskorban az emberi agy az akkori környezeti körülményeknek megfelelően fejlődött ki. Az ember vadászó, halászó életmódot folytatott, ismerte a szomszédját, megtanulta, hogyan kell ledöfni a bölényt, hogy élelemhez jusson, mással nemigen kellett foglalkoznia. Az emberi agy erre fejlődött ki. Ma gyakorlatilag ugyanezzel a biológiai felépítésű aggyal rendelkezünk, mégis milliószor több információt kell befogadnunk és feldolgoznunk. Hihetetlen a különbség, és a nagy ugrás nem is olyan régen történt, csupán ötven-hatvan évvel ezelőtt. A feldolgozandó információ mennyiség drasztikus megnövekedése a rádió, tévé, mobiltelefon, internet megjelenésével, az utazás hihetetlen könnyűvé válásával csak mostanában kezdődött. Ez a változás nagy és gyors, és a biológiai evolúcióhoz hasonlóan társadalmi szinten is várható volt, hogy a környezet hirtelen megváltozása túlzott változékonysághoz, az alkalmazkodás lehetőségeinek intenzív kereséséhez, alternatívák bőséges kínálatához fog vezetni. Mindez pedig társadalmi torzszülöttek megjelenését is eredményezi. Ide sorolható például bizonyos vallási szekták kialakulása és elterjedése, maffiacselekmények, terrorizmus, drog- és szervkereskedelem, az alkoholizmus és drogfüggőségvilágméretű terjedése. Naponta találkozunk a legképtelenebb viselkedési aberrációkkal is. Erre vezethető vissza az is, hogy a pszichiátriai betegségek száma ugrásszerűen megnövekedett: az agy képtelen igazodni az új környezetet jellemző információáradathoz, a személyi kapcsolatok követhetetlenségéhez, és ez ellen az egyén többféleképpen próbál védekezni. Sajnos egyre gyakoribbá válnak a kóros „védekezési módok”: az ember befelé fordul, depresszióba menekül, szorong és pánikbeteg vagy skizofrén lesz. Az, hogy ezek a jelenségek még nem vezettek nagyobb tragédiához, jelentős részben annak köszönhető, hogy a betegségek kialakulásával párhuzamosan a pszichiátria és a neurológia is fejlődött, az agykutatás eredményei révén nagyon hatékony gyógyszeres- és terápiás módszereket sikerült kidolgozni e betegségek „karbantartására”, megelőzésére. Az emberiség megpróbál adaptálódni a drasztikusan megváltozott környezethez, s ennek az adaptációnak keresi a biológiai és társadalmi útjait. Egy Ön által vezetett kutatócsoport tanulmányozza a kábítószereknek az agyra gyakorolt hatását. Milyen eredményre jutottak? Igaz, hogy a marihuána nem ártalmas? Ezt soha sehol nem mondtuk. Amit sikerült megfejtenünk, az, hogy a marihuána receptora – tehát az a fehérje, amely az agyban felfogja ennek a molekulának a hatását – pontosan milyen hálózatokban, milyen feladatokkal rendelkező idegsejteken, s ezek melyik részén helyezkedik el. Bebizonyítottuk, hogy ez a receptor egy gátlással, szinkronizációval foglalkozó idegsejt végkészülékén található, innen csökkenti az ingerületátvivő anyag felszabadulását, és így gátolja ezen idegsejt működését. Ennek az idegsejttípusnak a feladata a szinkronizáció és az agyhullámok generálása, melyeknek szerepe óriási a tanulás és memória terén, illetve az asszociációs folyamatokban. Ebből következően az eredményeink magyarázatot adnak arra, hogy a marihuána miért rontja le a memória és a tanulás folyamatait, s milyen mechaniz49

musokon keresztül károsítja az asszociációs képességet. Legújabb kutatási eredményeink azt sugallják, hogy a különböző szorongásos betegségek leküzdésében lehet nagy szerepe majd az endogén-cannabidoikoknak - tehát azoknak a marihuána hatóanyagéhoz hasonló molekuláknak, melyeket a saját agyunk termel. Új gyógyszerterápiás lehetőségeket dolgozhatunk majd ki az epilepszia, a szorongás vagy éppen az asztma kezelésére. Megjegyzem, hogy a tudományos közvélemény szerint a marihuána valóban könnyű drog, mégpedig azért, mert nem okoz függőséget, még akkorát sem, mint az alkohol. Akkor miért tartják sokan veszélyesebbnek az alkoholnál? Azért, mert aki egyszer marihuána élvezővé válik, az bekerül olyan körökbe, ahol a kemény drogok is előbb vagy utóbb megjelennek. Aki a marihuánával kezdi, az egy idő után már nem elégszik meg ennek a hatásával, innen pedig egyenes út vezet a kemény drogokhoz, és azok rendszeres szedése már szomatikus függést okoz, amiből „visszahozni” valakit rendkívüli teljesítmény, az esetek többségében nem is sikerül. S van még egy fontos szempont: bizonyított tény, hogy a marihuána élvezőknek háromszor akkora heroin dózisra van szükségük a megfelelő hatás eléréséhez, mint azoknak, akik soha nem szívtak marihuánát. Aki tehát marihuánáról vált át a kemény drogra, az sokkal hamarabb bele fog pusztulni a kábítószer-élvezetbe. Emiatt is nagyon veszélyes a marihuána. A hirtelen információrobbanás ellen védekeznek az emberek drogfogyasztásal is: álomvilágba menekülnek az elviselhetetlen valóság elõl? Sajnos igen. Az agy menekülni próbál a jelenlegi környezetből, amibe biológiai szerkezeténél fogva nem illik bele, hiszen nem arra fejlődött ki, hogy megbirkózzon ezzel az áttekinthetetlen információáradattal, és azzal, hogy kétmilliós városokban éljen, kétmillió hasonló agy között. Az említett befelé fordulás, a depresszió is lehet „védekezési” mechanizmus, de az is, hogy az ember kábítja magát, alkohollal, drogokkal. Ezek is egyfajta torzszüleményei a megváltozott környezetnek. Ezért mondom, hogy most olyan időszakban élünk, amikor az új környezeti elvárások által hirtelen változásra van kényszerítve az emberi faj. Erre is van számos biológiai példa, elmondom a legnépszerűbbet: A nyírfaaraszoló lepkéknek fehér a szárnyuk, s így a nyírfa kérgén nem veszi észre a madár, és nem eszi meg. Van ennek a lepkefajnak egy feketeszárnyú változata is, ugyanaz a faj, csak egy kis mutáció a fehérhez képest. Ennek az előfordulási aránya csupán egy-két ezrelék. Pontosan azért, mert a feketeszárnyú lepkét azonnal észreveszi a madár a nyírfakérgen, megeszi, így előfordulási arányát a predátor mint környezeti tényező roppant alacsonyan tartja. Birmingham környékén az 1800-as években lezajlott ipartelepítés következtében iszonyatosan nagy szmog keletkezett, befeketedett a nyírfák kérge, tehát hirtelen drasztikus környezetváltozás történt. A nyírfaaraszoló lepkék populációja pedig úgy reagált erre, hogy a fehér változat szorult vissza néhány ezrelékre, hiszen most ez a változatot vette könnyebben észre a madár, a fekete változat pedig eluralta a populációt. A laikus azt kérdezheti: ilyen okos volt a lepke? Képes volt megváltoztatni a színét feketére? Nem. A lepke nem ennyire okos, csak színét illetően kétféle genetikai változatban létezik, és a környezethez jobban alkalmazkodó változat terjed el a többi rovására. Ez ilyen egyszerű. A humán populációban is jelen vannak a különböző természetes genetikai variánsok, és nyilvánvalóan folyamatosan újak jelennek meg. Lesznek olyanok, akik csak a drog, az alkohol segítségével tudják majd elviselni az új civilizációs kör50

nyezet elvárásait. E típus szaporodási képessége valószínűleg kicsi lesz, így az ilyen jellegű viselkedést, „alkalmazkodást” kódoló gének vissza fognak szorulni azokhoz képest, amelyek valamilyen módon lehetővé teszik az egészséges alkalmazkodást, fejlődést. Ez történhet az információ tudatos visszaszorításával, szabályozásával, lesznek olyan személyek, akik nem vesznek majd maguknak mobiltelefont, hogy legalább a buszon, metrón ne kelljen az információ fogadásával, feldolgozásával foglalkozniuk, kidobják otthon a televíziót, kimenekülnek a nagyvárosokból a természetbe, többet kezdenek törődni testi és lelki egészségükkel stb. A különböző változatok versenye viszonylag gyorsan fog lezajlani, és néhány generáció után várhatóan eldől, hogy melyik viselkedésmintázattal képes az ember jobban alkalmazkodni az új környezethez. Ezek a sikeres változatok aztán nyilván jobban fognak szaporodni, és így a legadaptívabbnak bizonyuló gének kezdenek majd eluralkodni az egész emberi populáción belül. Itt számítani lehet akár országok közötti verseny kialakulására is, hiszen mindenhol más-más központi stratégiával próbálják ezeket a társadalmi fejlődési problémákat megoldani, már ha egyáltalán felismerik őket. Egy átgondolt stratégiával Magyarország biztosíthatná helyét a következő századok sikeres nemzetei között. S vajon a szükséges változások után létrejövő világ emberibb lesz a mainál, együtt jár a lelkek megújulásával? Ez attól függ, milyenné tudjuk tenni a környezetet. Mert ahogyan a nyírfaaraszoló lepke alkalmazkodik a fakéreg megváltozott színéhez, azaz a szelekció kiválogatja a környezethez jobban alkalmazkodó változatot, az ember is ugyanígy jár, és az uralkodó társadalmi körülményeknek és elvárásoknak megfelelően válogatódik ki. Az óriási különbség az, hogy a lepke nem tudja megváltoztatni a nyírfakéreg színét, amihez a madarak révén az egész faj alkalmazkodásra kényszerül, az ember viszont képes környezetének tudatos megváltoztatására. Ezért különösen nagy felelősség hárul mindazokra, akiknek lehetőségük van a társadalmi tudat, a szellemi környezet formálására, a felnövekvő generációk nevelésére, így a tanárokra, a történelmi egyházakra, a média és a közélet szereplőire, művészekre, írókra, tudósokra. Újra vonzóvá kell tennünk az évezredes kulturális, erkölcsi értékeket, az együttműködő szellem erejét, és mindezt hatékonyabban kell átörökítenünk a jövő nemzedékekre. Igenis lehetséges egy emberibb világ megteremtése, s nem menthetjük fel magunkat azzal, hogy semmit nem lehet tenni az uralkodó, káros tendenciákkal, az evolúciós törvényekkel szemben. Hogyan lehetne meggyőzni az embereket a tudás, a tudomány hasznosságáról, hogy a kutatás és fejlesztés nem öncélú dolog, hanem előrejutásunk záloga? Erre sokféle lehetőség van, a legkézenfekvőbb, ha elkezdjük sorolni, hogy csak az elmúlt ötven-száz évben mennyi tudományos felfedezés történt, amelyek hozzájárultak számos népbetegség legyőzéséhez, jelentősen meghosszabbították az átlagos életkort. Ugyanígy kiemelném az ökológia fontosságát is. Lakóhelyünket, a Földet biológiai diverzitásával együtt óvnunk, őriznünk kell, ez minden embernek kötelessége. Itt megint csak rendkívüli jelentősége van a szelekciós tényezőknek, hogy vajon az egyik pillanatról a másikra meggazdagodni vágyó „sikeremberek” kerülnek-e döntési pozícióba, akik a saját rövid távú önzõ érdekeiken kívül mással nem törődnek, csak a gátlástalan vagyongyarapítással, akár a Föld és az élővilág kizsigerelése árán is, végveszélybe sodorva hosszútávon az egész emberi faj élőhelyét. Ha az õ gondol51

kodásuk, akaratuk érvényesül, csak a pénz szava, a rideg gazdasági törvények diktálnak, az világméretű katasztrófához vezethet. Szerencsére a politikusok körében is egyre többen ismerik fel az ökológiai egyensúly megőrzésének fontosságát. A globalizáció korában nem félõ, hogy a kis országok a jövőben elveszítik nemzeti sajátosságaikat és versenyképességüket, szerepük a fejlettebb, erősebb államok kiszolgálása lesz? Engedje meg, hogy megint biológiai folyamatokkal példálózzak, mégpedig a leépítő evolúcióval. Erre a folyamatra jó példa az egyes állatok háziasítása, amelyek többsége sokat veszített a vad típusokra jellemző kiváló mozgásképességből, érzékszervi képességekből az emberrel való együttérzés következményeként. A leépítő evolúció egészen drasztikus példája egy Sacculina nevű rák, mely lárva állapotban még igen kitűnő érzék- és mozgásszervekkel, központi idegrendszerrel rendelkezik. Később, amikor megtalálja gazdaállatát, egy nagytestű rákot, megtapad rajta, tömlőket növeszt a gazdaállat testébe, azon keresztül táplálkozik. Eközben leépíti saját központi idegrendszerét, az összes érzékszervét, s a mozgásképességét is teljesen elveszíti. Végül egyetlen nagy nemi miriggyé alakul. Nyilvánvaló, hogy a Magyarországhoz hasonló kis országok számára a Nyugat felkínálja rendkívül fejlett technológiáját, még gazdasági eredményeiből is részesülhetünk. De ha mi csupán annyit teszünk, hogy rátapadunk a felkínált emlőkre, akkor rálépünk a leépítő evolúció útjára: leépítjük saját képességeinket az innovációra, a tudomány művelésére, és egy idő után már igényünk sem lesz arra, hogy ápoljuk saját kultúránkat, nemzeti értékeinket. Azt hiszem világos, hogy ez az út hová vezetne. Magyarországon az egyetlen alternatív útvonalat kell választanunk: meg kell őriznünk saját tudományos potenciálunkat, nemzeti kultúránkat, és egy tudásalapú társadalmi modell felé kell haladnunk. Vegyük át az új eredményeket, de közben törekedjünk arra, hogy felfedezéseinkkel, alkotásainkkal mi magunk is hozzájáruljunk a nemzetközi tudomány, kultúra fejlődéséhez, és így alapozzuk meg gazdasági felemelkedésünket. A globalizáció korában is természetes, hogy az egyes nemzetekben, népekben igény van arra, hogy a világ elé tárják saját értékeiket. Említhetem a finn vagy az ír példát. A sokszínűség nem csupán színessé teszi a világot, hanem ez a fejlődés mozgatórugója is. Az evolúcióban is a különbözőségen alapszik a szelekció, a különböző mutánsok, egyedek egymás mellett élve és egymással versengve igyekeznek bizonyítani saját életképességüket, rátermettségüket. A homogenizáció megszünteti a versenyt és ezáltal a fejlődést is. Ez történt az ókori Kína esetében: amíg egymással versengő kis államok alkották, rendkívül fejlett volt technikában, tudományban. Az egyesítő császárság azonban homogenizálta a kultúrát, és ezáltal lelassította, megállította a fejlődést Kínában. A globalizáció során tehát törekedni kell a nemzeti kultúrák, a heterogenitás megőrzésére, mert így lehet biztosítani az ebből fakadó egészséges szelekciót és versenyt. Magyarországnak is meg kell őriznie nemzeti identitását, saját kultúránk és a tudomány művelésére való igényt. Arról sem szabad elfelejtkezni, hogy manapság az előállított termékek értékét elsősorban a szellemi hozzájárulás adja. Tragikus lenne, ha a a nemzetközi munkamegosztásban Magyarországra a fizikai hozzájárulás szerepe hárulna. Éppen ellenkezőleg: hagyományaink és adottságaink alapján elsősorban a szellemi tőke fejlesztésére kell törekednünk. Mindig híresek voltunk arról, hogy nagy koponyákat adtunk a világnak, s meggyőződésem, hogy ez így lesz a jövőben is. Vigília, 2001. május 52

MAGYAR IDEGKUTATÓK KAPTÁK AZ ELSÔ AGY-DÍJAT Három magyar idegtudós kapta az első alkalommal kiosztott, 1 millió euró összdíjazású Agy-díjat (The Brain Prize). Buzsáki György, Freund Tamás és Somogyi Péter a memória-folyamatokban kulcsszerepet játszó agyi ideghálózatok feltárásáért veheti át a kitüntetést, amelynek rangja, összege alapján, a Nobel-díjéra emelkedhet. Mindhárom magyar kutató tudományos tevékenysége az agyi alapfolyamatok megismerésére irányul, kutatásaik egy sor betegség vagy rendellenesség okainak és tüneteinek jobb megértését tették lehetővé, az epilepsziától a Parkinson-kóron át a szorongásig és az időskori elbutulásig. Ezen kutatások, amelyek összekapcsolják a szerkezetet és a működést a molekuláris szinttől a viselkedésig, a területen etalonná váltak. A díjat a dániai  Grete Lundbeck Európai Agykutatási Alapítvány osztotta ki. Colin Blakemore, az Oxfordi Egyetem professzora, a Díjbizottság elnöke elmondta: „Ahhoz, hogy megértsük az információ feldolgozásával összefüggő folyamatokat az agyban, az idegsejtek felépítése, valamint a közöttük működő dinamikus kapcsolatok teljes megismerése szükséges.  Ezen alapjelenségek jelentős részét Somogyi Péter, Freund Tamás és Buzsáki György kutatásaiból ismerjük. Felfedezéseik és a hasonló pontos munkát igénylő kutatási eredmények nélkül soha nem érthetnénk meg az agy működését.” Somogyi Péter (Oxfordi Egyetem), Freund Tamás (MTA Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézet) és Buzsáki György (Newark-i Rutgers Egyetem) Magyarországon született, mindhárman Magyarországon kezdték tudományos pályafutásukat. Ezek a tudósok a kiemelkedően magas színvonalon művelt magyar tudományt szimbolizálják, amely a nehézségekkel és akadályokkal teli hosszabb történelmi periódusok után is megőrizte kiválóságát. Ez a három tudós önállóan, de egymással együttműködve is dolgozik, és mindhárman rendszeresen publikálják eredményeiket. Bár különféle megközelítéseket alkalmaznak, figyelmük középpontjában az idegsejtek komplex hálózatainak szerkezete és működése áll. A korszerű idegtudományok művelői előtt álló legnagyobb kihívás az agy információ-feldolgozó működésének megismerése. A hippokampusz, amely az agy halántéklebenyének középvonali oldalán található, kulcsszerepet játszik a térbeli tájékozódáshoz és a személyes tapasztalásokhoz fűződő emléknyomok kialakulásában. Az utóbbi években jelentős előrehaladás történt az emberi hippokampusz működésének vizsgálatában, a személyes élmények elraktározásával való szoros kapcsolatának feltárásában, az állatokban pedig az idegsejtek és hálózataik szerveződési törvényszerűségének, aktivitásának leírásában. Somogyi Péter, Freund Tamás és Buzsáki György kiemelkedő jelentőségű felfedezései elengedhetetlenek ahhoz, hogy megértsük, miként végzi el a tanuláshoz és emlékezéshez kapcsolt feladatait e nagy jelentőségű agyterület. (Origo, 2011)

53

Berényi Antal és Egyed László beszélgetése

AGYKUTATÓ, HAZATÉRÔBEN A hazai sajtót is bejárta a hír: állatkísérletekben sikerült koponyán kívülről elektromos ingerléssel megállítani az epilepsziás rohamok egy bizonyos típusát. A Science augusztusi számában jelent meg erről a közlemény, melynek első szerzője Berényi Antal, társszerzője mások mellett a Brain Prize-zal (az agykutatók „Nobel-díjával”) kitüntetett Buzsáki György, akinek laboratóriumából éppen mostanában települ haza a fiatal kutató. Pályája kezdetéről, eredményeiről és terveiről beszélgetett vele a Szegedi Tudományegyetemen Egyed László. Meséljen egy kicsit a pályájakezdetéről – ami nem is volt olyan messze. Magyarországon kezdtem az Orvosegyetemet 2000-ben, amolyan családi hagyományként. A családban generációkra visszamenőleg mindenki orvos, nem nagyon volt tehát választási lehetőségem annak ellenére, hogy mindig is műszaki beállítottságú voltam. Persze voltak fenntartásaim, hogy mit kereshet egy sokadik generációs orvos ezen a pályán. Egyébként hányadik generáció? Negyedik. Mellesleg hadd jegyezzem meg, hogy Buzsáki György is hozzám hasonlóan indult, mármint ő is műszaki pályára akart menni. Rádióamatőrködött, és minden olyan dolgot, amiben valami kis elektronika volt, szétszedett meg összerakott, és hát ennek ellenére orvosi egyetemre került. Egyébként nekem sokat segít ezen a pályán, hogy az agy működésének, elektrofiziológiájának ismerete mellett össze tudom szerelni, meg tudom építeni azokat a berendezéseket, amelyekre szükségem van a kutatáshoz. De mire befejeztem az egyetemet, közben már sikerült megszeretni a orvostudományt is. Buzsáki György azt mesélte, hogy nála ez egy szempillantás alatt történt. Igen, Grastyán Endre egyik előadása alatt döbbent rá, hogy ezzel akár az egész életét el tudná tölteni. Nekem két év kellett, hogy rájöjjek: egész pályámat ennek a tudománynak tudnám szentelni. És azután úgy készültem a maradék négy évben, hogy praktizáló orvos leszek. Édesapám háziorvos egy kis faluban Magyarországon, és hát akkor az volt az idilli cél, hogy én majd átveszem tőle a stafétabotot, arra készültem, hogy háziorvosként egy kétezer fős kis faluban fogom leélni az életemet. De idővel elkezdtem dolgozni az itteni, a szegedi Élettani Intézetben, diákkörösként látáskutatással foglalkoztam, és itt ragadtam. Beiratkoztam PhD-hallgatónak, még mindig látáskutatás témakörben, macskákon, illetve viselkedő majmokon végeztem kísérleteket.

54

Grastyán Endre kedvence volt egyébként a macska. Igen, volt egy időszak Magyarországon, amikor a macskakísérletek nagyon futottak. Aztán a PhD megvédése után jött a kérdés, hogyan tovább. Hála istennek, lehetőséget kaptam, hogy itt maradjak, kaptam egy státuszt. De ha az ember nagyobb léptékben gondolkodik, akkor el kell menni külföldre, valami más, nagyobb laborban vagy esetleg más területen kipróbálni magát, már csak azért is, hogy szélesítse a látókörét és a rendelkezésére álló lehetőségeket. Úgy kerültem Amerikába, hogy Budapesten találkoztam a Magyar Idegtudományi Társaság éves vándorgyűlésén Buzsáki Györggyel, és odavett a laboratóriumába még ösztöndíj nélkül, fizetéssel, de megegyeztünk, még mielőtt kimentem volna, hogy elkezdek aktívan pályázatokat keresni. Közben még meg kellett védenem a PhD-t, így egy jó évbe telt, mire kijutottam. Közben elnyertem egy Európai Uniós ösztöndíjat, a Hetes Keretprogramban, a Marie Curie-ösztöndíjat, ami egy international outgoing fellowship volt. Ezt dedikáltan olyan kutatók számára írják ki, akik a pályájuk kezdetén vannak, friss PhD-vel, és harmadik országbeli kutatólaborba szeretnének kimenni két-három évre dolgozni, vagyis ez számomra egy ideális pályázat volt. Abban, hogy megkaptam ezt az ösztöndíjat, nagyon nagy szerepet játszott Buzsáki György szakmai háttere, a rendelkezésre álló lehetőségek, és egyáltalán az ő neve, és nyilván az is sokat számított, hogy összeállítottam egy olyan munkaprogramot, amit úgy látszik, megvalósíthatónak találtak… Ez már a mostani Science-cikkel összefüggő téma volt? Érdekes módon nem. Az epilepszia, ami a cikk témája, egy közben felvetődött ötlet volt, ez egy másik munka, amin párhuzamosan dolgozom. Az intézetben a fő profil az agyi oszcillációk vizsgálata, ezért kapta Buzsáki György a Brain Prize-t. Az eredeti témát erre építettem fel, és ezen is dolgozom párhuzamosan, előbb-utóbb remélhetőleg ebből is lesz valami szép eredmény. Visszatérve az ösztöndíjra, ez úgy épül fel, hogy két évet finanszíroznak a harmadik országban lévő laboratóriumban, és utána van egy év kötelező hazatelepülési periódus. Ami szerintem egy fantasztikus konstrukció, a szürkeállomány megőrzésének szuper formája. Most következik nálam ez a periódus. 2010 januárjában költöztem ki az Egyesült Államokba, szeptemberig voltam kint állami fizetésen, és szeptemberben indult el a Marie Curieprogram, aminek most telt le az első két éve, tehát most következik majd szeptember elsejével a harmadik év, a hazatelepülési fázis. És ezt a harmadik évet is finanszírozza ez az ösztöndíj? Igen, és adnak mellé valamennyi kutatási pénzt is, ráadásul erre további pályázatok épülnek, amiket meg lehet pályázni; laborindító granteket adnak, gyakorlatilag egy egész életpályát fel lehet erre építeni. Nyilván senki nem garantálja, hogy ezeket a pénzeket oda is ítélik az embernek, de ha egy magas színvonalú kutatáson dolgozik az ember, akkor van esély. Hadd tegyem még hozzá a teljesség kedvéért, hogy sikerült egy magánösztöndíjat is elnyernem, a Rosztóczy Alapítvány ösztöndíját, ez magyar fiataloknak segít egy-egy évet az Egyesült Államok különböző laboratóriumaiban eltölteni. Ez is segítség volt, kiegészítés a Marie Curie-ösztöndíj mellé. 55

Nos, kiérkeztem, és elkezdtünk gondolkozni azon, hogy mivel kellene foglalkoznom. Buzsáki György laboratóriuma fantasztikus abból a szempontból (is), hogy hagyja az embereket szabadon „futni”, igazából mindenki azzal foglalkozik, ami érdekli. Ő korán rájött arra, hogy az nem működik, hogy „ostorral” odakényszeríti az embereket egy adott munka mellé. Ezért inkább úgy próbálja őket terelni, hogy azért a nagy képbe passzoljon az, amivel foglalkoznak, de majdnemhogy teljes szabadságot kapnak. És volt egy téma, ami igazából eleve egy oldalágnak indult a laborban, egy török PhD-hallgató hölgy azzal foglalkozott, hogyan lehet az agyi aktivitást befolyásolni, illetve az egyes idegsejtek aktivitását befolyásolni külső elektromos ingerekkel. Egyébként a technika, hogy elektromos árammal ingereljenek idegsejteket, egyáltalán nem új keletű, például a Parkinson-kór kezelésében már a humán gyógyászatban is régóta bevett, rutineljárás-szerűen használt technika, hogy elektródát ültetnek az agy egy bizonyos területére, ami elektromos impulzusokkal aktiválja az adott területet, és így csökkenti a tüneteket. Az volt újszerű ebben a kísérletsorozatban, hogy egyenként nézték az idegsejteket, lehet-e azokat aktiválni, vagy ki lehet-e őket kapcsolni, tehát egy sokkal finomabb szabályozással próbálkoztak. A másik fontos momentum pedig az volt, hogy az ingerlő elektródát nem közvetlenül az agyba ültették be, hanem a koponyacsonton kívülre. Tehát a koponyacsontot nem kellett megnyitni, hanem az áramot sikerült átvezetni a koponyacsonton keresztül. Célzottan? Nem volt célzott, csak sok neuront ingereltek. Az idegsejtek működésének monitorozása volt célzott. Hogyan szedték le a jelet az agyból? Elektróda beültetésével, mivel nem humán kísérletekről van szó, hanem állatkísérletekről. Vagyis kívülről ingereltek, de a jeleket belülről vették le. Pontosan. Ennek egyébként nagyon régóta bevett módszerei vannak. Tehát folyt ez a kísérlet, a régi felvevő módszer, az újszerű külső stimulálással kombinálva, és ebből született is egy közlemény, amelyben sikerült bizonyítani, hogy az egyes sejtek egyenként, viszonylag jó megbízhatósággal irányíthatóak. És akkor fölmerült a kérdés, hogy vajon akkor egész sejtcsoportokat lehet-e szépen, szinkronizáltan befolyásolni ezzel a külső ingerléssel. Elkezdtünk gondolkodni, hogyan lehetne ezt vizsgálni, és felmerült, hogy egy olyan modellt kellene választani, ahol az agyban lévő különböző sejtcsoportok eleve egy összehangolt rendszerben dolgoznak, úgynevezett oszcillációt végeznek, tehát két agyterület oda-vissza egymást ingerli, hol az egyik aktív, hol a másik. Kiválóan alkalmasnak tűnt erre a köztiagy, a talamusz, illetve a kéreg közötti kölcsönhatás. Azt tudni kell, hogy a kívülről jövő ingerületek, amit a különböző érzékszerveink fölfognak, akár a szem, akár a tapintósejtek a bőrben, ezek mind a köztiagyon keresztülfutva érkeznek meg a kéregbe. Tehát befutnak alulról a gerincvelőn keresztül az agytörzsbe, az agynak a középső részét kitöltő köztiagyba, és onnan ágaznak szanaszét a kéregbe, ez a normális működési 56

módja ennek a rendszernek. De emellett a kéreg visszaküld információt a köztiagynak, így egy zárt kör van e között a két struktúra között. Ha van egy ilyen zárt kör, akkor egy oszcillátort lehet létrehozni ezzel a két struktúrával. És éppen ez történik az agyban az alvás során, a rendszernek van egy ilyen oszcillációs működése, és ugyanez a két struktúra az, ami az epilepsziának egy altípusában ingerületbe jön, megszalad, és egymást oda-vissza ingerli. Ilyenkor elvész a finom strukturáltság ezeknek a területeknek a működésében, tehát a sejtek nem képesek külön-külön finom időbeli precizitással kisülni egymáshoz képest, hanem a nagyon erős bejövő ingerület hatására, ami az A struktúrából érkezik, mindenki egyszerre jön ingerületbe a B struktúrában, és emiatt az is egy nagyon erős ingert küld az A helyre, ahol megint mindenki egyszerre sül ki. Gyakorlatilag ez az oka a epilepsziás rohamnak. Ez az alapvető oka? Tehát magyarul ez egy alapmagyarázata az epilepsziás rohamnak? Ez, az epilepsziás roham hátterében álló jelenség az agyműködés zavarának leírása. Az okot, a jelenség kialakulásának a hátterét ma sem tudják. Minden epilepszia így működik? Azt lehet mondani, hogy igen. Vannak olyan epilepsziatípusok, ahol más agyi struktúrák játszanak ebben szerepet, de ez az alapja. Tehát azt lehet mondani, hogy a finom, strukturált működés elvesztése és egy ilyen nagy, durva hullámtevékenység kialakulása az, ami a tudatvesztést okozza. Ilyenkor az agy nem képes tovább annak a finom működésnek az ellátására, amit odáig csinált. Az izomrángás is emiatt következik be, mert amikor egy olyan terület kerül ingerületbe, amelyik egy adott izomcsoportot idegez be, akkor ez összerándul, utána elernyed, összerándul, elernyed. Mármost ez az epilepsziatípus, amivel én foglalkoztam, ez nem ez a klasszikus nagyrohamnak nevezett epilepszia, ami mindenkinek az eszébe jut a szóról… …a grand mal… … ez nem a grand mal, hanem ez az úgynevezett absence, vagy más néven petit mal epilepszia, amikor nem következik be izomrángás a betegekben, hanem a tudati jelenlét vész el hosszabb-rövidebb időre. Tehát ezek a betegek egy pillanatra „lefagynak”, olyan, mintha elrévednének, és aztán pár másodperc múlva megint fölveszik a kapcsolatot. Vagyis három-négy-öt másodpercre elvész a tudat. Ami pont ugyanolyan veszélyes, mint a nagyroham, mert ez alatt az idő alatt a személy semmire nem tud reagálni. És azután ott folytatja, ahol abbahagyta? Igen, a betegnek az esetek egy részében fel sem tűnik, hogy egy ilyen kiesés történt. Ez egyébként elképesztően balesetveszélyes is lehet. Ez az epilepsziatípus az esetek egy kis részében progrediálhat, továbbfejlődhet más típusú epilepsziákba, de általában ez egy viszonylag jóindulatú, kedvező lefolyású epilepszia, a tinédzserkorban szokott leggyakrabban jelentkezni, és azután az esetek egy részében felnőttkorra a betegek ki is növik. Bizo57

nyos százalékukat gyógyszerrel jól lehet kezelni, mint ahogyan ez az epilepsziákra általában is igaz, bizonyos százalékuk pedig abszolút ellenáll a gyógyszeres kezelésnek, és ez a betegcsoport az, amelyiknél jelentőségük van a kutatásainknak, hiszen náluk valamilyen alternatív kezelésre volna szükség. Ezeknél a betegeknél lehet létjogosultsága a kutatásaink eredményeinek. A kutatáshoz olyan állatokat kerestem, amelyek egyébként idős koruknál fogva gyakran mutatnak ilyen epilepsziás agyi aktivitást. Van egy olyan patkánytörzs, amelyik, ha elér egy bizonyos életkort – ezt egyébként még Pécsett, Buzsákiék írták le –, akkor naponta akár több száz epilepsziás rohamot is mutatnak, mégpedig absence epilepsziás rohamot. Ezt a törzset erre szelektálták, vagy van ilyen fajta? Ez egy vad törzs, amelyiknél ez bekövetkezik, nem tudni pontosan, hogy miért, elképzelhető, hogy egyszerűen az agynak a korral való leépülése idézhet elő náluk valami ilyesmit. Tehát ezeken a patkányokon kidolgoztam egy olyan zárt visszacsatolásos módszert, amivel a kéregbe beültetett elektródákon keresztül folyamatosan monitorozzuk az agyi aktivitást, detektáljuk a roham során keletkezett mintázatot, és az én elképzelésem az volt, hogy ha a megfelelő időpillanatban stimuláljuk ezeket az agyi struktúrákat, akkor a meglévő oszcillátorba beavatkozva, azzal interferálva ki tudom billenteni ezt a bistabil rendszert, egy „rúgással” át tudom lökni a normális működési üzemmódba. Gyakorlatilag egy egyszerű, egy ponton bekövetkező beavatkozás lenne. Tehát detektáltam gyakorlatilag valós időben ezeket a rohammintázatokat, meghatároztam, hogy melyik az az időpont, amikor be kell avatkozni, és akkor egy elektromos ingerrel, amit a koponyán kívülre implantált elektródákon keresztül juttattam el az agyba, megpróbáltam megállítani a rohamot. És sikerült! Nyilván ezt nem úgy kell elképzelni, hogy egy elektromos impulzus rögtön csodát művel, és soha többet nem lesz az állatnak ilyen típusú epilepsziás rohama, de általában azt találtam, hogy négy-öt ilyen impulzus közvetítésével, amelyek egyébként hozzávetőlegesen olyan száz milliszekundumnyi távolságra vannak egymástól, tehát az egész stimulálási sorozat kevesebb, mint fél másodpercig tart, ennyi idő alatt meg lehet állítani az éppen kezdődő rohamot. Ezzel sikerült elérni, hogy ha az összes kísérleti állatot egybevesszük, akkor nagy általánosságban sikerült közel hatvan százalékos rohamhosszcsökkenést elérnem. A roham megindul, de még időben meg lehet állítani. Nyilván a technikának a finomításával ezt később tovább lehet optimalizálni, tehát több elektróda behelyezésével, célzottabban, csak az érintett terület ingerlésével, ha sikerül fókuszálni ezeket az agyon átmenő elektromosáram-gradienseket, akkor ezt a csökkenést még tovább fokozhatjuk. Ezek technikai kérdések. Sokkal bonyolultabb kérdés, hogy lehet-e a rohamot előre jelezni, még mielőtt az elindul. Erre folynak nagyon régóta, nagyon komoly kísérletek, rengeteg humán erőforrást és anyagi forrást áldozva a kérdésre, idáig azonban nem nagyon biztatóak az eredmények. Mindenképpen meg kell jelennie egy-két rohammintának, hogy azt detektálni lehessen. Egy oszcillációt két állapotból kell detektálni, különben nem oszcilláció. És ami még nagyon fontos eredmény, ami nem nekem, hanem a természetnek köszönhető, hogy amellett, hogy rövidült az egyes rohamok hossza, nem következett be a rohamok gyakoriságának növekedése. Nem az történt, hogy elfojtom a rohamot, de az próbál kitörni, és ezért egyre gyakrabban tér vissza, hanem az incidencia nem növekedett. Tehát az összes rohamban eltöltött idő is hasonló mértékben csökkent, mint az egyes rohamok hossza. 58

Ez eddig tisztán állatkísérletekben történt. Igen. Mikor juthat el ez az emberi kipróbálásig? Amit először meg kell oldani, véleményem szerint, az az, hogy magát a rohammintát ne agyba ültetett elektródákon keresztül észleljük, hanem mondjuk EEG-tappancsokon keresztül. Itt nyilván megint egy technológiai probléma merül fel, mert az áramstimulálás során a bőr vezetőképessége sokkal nagyobb, mint a csonté, ami kvázi egy jó szigetelő, ezért a stimuláló impulzus jelentősen torzítja az EEG-tappancsokon keresztül felvehető jelet. Ezt valahogyan ki kell küszöbölni, erre vannak elképzeléseim, remélhetőleg előbb-utóbb lesz ebből valamilyen megvalósítható módszer. Véleményem szerint, ha ezt sikerül megoldani, akkor utána akár el is kezdődhetnek a klinikai kísérletek. De meg kell mondanom, hogy a klinikai kísérletekben semmilyen gyakorlatom nincsen, tehát a szabályozókkal sem vagyok tisztában, hogy mik azok a feltételek, amelyeknek meg kell felelni, hogy egyáltalán el lehessen ezeket kezdeni. Akkor most merre vezet tovább az út? Van egy másik út is, amin ebből kiindulva nyerni lehet, ez az, hogy ha nem epilepsziás oszcilláció befolyásolására használjuk fel ezt a technikát, hanem más, az úgynevezett limbikus rendszerrel kapcsolatban álló területek stimulálására. A limbikus rendszer felelős az emberi emóciók, illetve egyáltalán a hangulati státusz meghatározásáért, nagyon vad, durva elképzelésként mondom, hogy elképzelhető, hogy ez hasznosítható lehet akár a depresszió kezelésében is. És mellette még egy sor hasonló pszichiátriai betegség kezelésében. De ez még pusztán elmélet, amit most mondtam, egyelőre semmilyen bizonyíték nincs rá. Mások már próbálkoztak mélyelektródás stimulálással, és sikerült is depressziósok állapotát javítani. Nyilván nagy előny volna, ha ezt külső elektródával lehetne megoldani, már csak azért is, mert a műtét az utóbbi esetben sokkal egyszerűbb, sokkal kevesebb kockázatot jelent egy csonton kívüli elektróda, mint ha a csontot meg kell fúrni, és az agyba kell beültetni az elektródát. Tehát lényegében erről szólt a Science-cikk. Mit mondtak a lektorok? A lektoroknak tetszett, és ez eredményezte azt, hogy meglepően gyorsan sikerült leközölni a cikket. Térjünk vissza akkor az egyéb tervekhez. Most, hogy hazatelepül, hazahozza ezt a kutatást? Hála istennek egy olyan főnököm volt most két és fél éven keresztül, aki hajlandó volt as�szisztálni ahhoz, hogy a kinti munkám mellett haza is tudjak járni, és itthon fel tudjak építeni közben egy olyan labort, ami gyakorlatilag ekvivalens a kinti lehetőségekkel. Úgyhogy, úgy néz ki, hogy ezt a munkát itthon folytatni tudom. 59

Emellett én is elkezdtem valamelyest hippokampusz-kutatással foglalkozni, egyelőre ezek az adatok, amiket a hippokampusz-kutatáson belül felvettem, még kiértékelés alatt állnak, még nem publikációképesek, de nagyon reméljük, hogy rövid időn belül azok lesznek. Sikerült egy olyan érzékelőrendszert, illetve elektródarendszert kifejleszteni, amelynek a mintavételezési sűrűsége lényegesen nagyobb, mint az eddig rendelkezésre álló módszerek esetén. A feladat ezeknél a kutatásoknál mindig az, hogy miközben az agyi aktivitást n ponton, ahol n valahol 1 és pár száz között van, megmérjük, ebből a pár száz mérési pontból próbáljunk következtetéseket levonni arra vonatkozóan, hogy a több milliárd idegsejt miképpen működik. Nyilvánvalóan ez nagyon durva generalizációkat eredményez, olyan következtetések levonását, amelyek egy sokkal árnyaltabb kép burkoló fenoménját jelentik csak, tehát mindenképpen nagyon fontos most az idegtudományon belül, hogy ezt a mintavételezési intenzitást valahogy növeljük. Ez csak technikai kérdés. Tehát alapvetően a módszerek rendelkezésre állnak, idő és pénz kérdése valószínűleg, hogy eljussunk egy olyan mintavételezési sűrűséghez, amelyik már egy maximalista kutató számára is elfogadható lesz. Az alapkérdés az, hogy hány sejt jeleit tudjuk egyszerre detektálni. Nyilván külön-külön felvenni a sejtek aktivitását nem nagyon van értelme, mert nem tudjuk, hogy egymással milyen interakcióba kerülnek. Annak van értelme, hogy fölvesszük sok sejt jeleit, és megpróbáljuk mindenféle analitikai módszerekkel meghatározni, hogy a különböző sejttípusok egyenként hogyan reagálnak erre a külső viselkedési helyzetre a különböző viselkedési helyzetekben, illetve hogyan kommunikálnak egymással, és milyen interakciókat folytatnak. Itt a laboratóriumban korábban olyan kísérletek folytak a látáskutatás kapcsán, hogy külső stimulálással próbáltuk meg megfejteni, hogy a nagy fekete doboz, amit agynak hívunk, mit is csinál. Elhelyeztünk egy elektródát az agyban, amivel fölvettük egy idegsejt jeleit, kívülről pedig a fekete dobozt megpróbáltuk mindenféle ingerekkel „megdobálni”. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a kísérleti állat egy monitoron mindenféle színes képeket, mozgó pöt�työket, mozgó csíkokat, ilyesmiket nézett, ezt ismételtük sokszor-sokszor-sokszor, és ha átlagoljuk az ezekre az egyes ingerlésekre adott idegsejtválaszokat, akkor gyakorlatilag a zajból elő fog tűnni az a válaszkomponens, amit a látott inger váltott ki. Az elvi buktató ebben a kísérletben ott van, hogy a természetben az embernek soha nem áll rendelkezésre az a lehetőség, hogy ugyanazt az időpillanatot sok százszor újraélje, és ezzel kierősítse bizonyos válaszkomponensek erejét. Sokkal célravezetőbb ezért az állatot a saját környezetében, viselkedés közben megfigyelni, esetleg az éppen az agyban működő mechanizmusokkal valamilyen interakciót kialakítani, és megvizsgálni, hogyan változik az állat viselkedése, ha bizonyos agyi funkciókat kilökünk, ez sokkal közelebb áll a való világhoz. Na most, a felvételi sűrűség növelése ott bukott el egy adott ponton, hogy egyszerűen nem lehetett több elektródát beledöfködni az agyba, egyrészt a térbeli megszorítások miatt, másrészt ezek a jelek olyan gyenge elektromos áramok, amelyeket rögtön, már az elektróda kilépésénél, az agyból való kilépésnél muszáj erősíteni ahhoz, hogy egyáltalán valamilyen elvezethető jelszintet kapjunk. A legújabb szilícium elektródák az agyi tér szűkösségét megoldják, de ezt a erősítési problémát nem. Tehát hiába teszek le egy olyan szilícium elektródát, amin (most a legfejlettebben, amit használunk) 256 felvételi pont van, nem tudok 256 erősítőt az állat fejére föltenni, és nem tudok ezekhez 256 kábelt csatlakoztatni, mert a kábelköteg vastagabb lesz, mint a kísérleti állat. Tehát a következő lépcsőfok az volt, hogy készítettem egy olyan fejre szerelhető erősítőt, ami multiplexeli ezt a jelet már az állat fején, és így a 256 elektróda jelét mindössze nyolc hajszálvékony dróton keresztül el tudjuk vezetni. Ez a nyolc hajszálvé60

kony drót gyakorlatilag egyáltalán nem befolyásolja az állat szabad mozgását, súlyban is nagyon könnyű, tehát könnyen viseli az állat a fején, és szabadon tudja explorálni a környezetét, végrehajtani azokat a feladatokat, amelyekre megtanítjuk, tehát gyakorlatilag életközeli eredményt kapunk. Ezzel a műszaki megoldással el tudtam érni, hogy jelenleg 512 elektródán keresztül tudok jeleket elvezetni szabadon mozgó patkányok agyából, miközben azok viselkedési feladatokat oldanak meg. Ez korábban soha nem sikerült. Azt tervezzük – egyelőre még a fiókban van az ötlet –, hogy drótnélküli megoldássá fejlesszük. Meglátjuk, a nap sajnos csak huszonnégy órából áll. Tehát egyelőre van egy elképesztő méretű adathalmazom, amit sikerült fölvenni, ezt próbálom most elemezni. A másik nagy erőssége ennek az adathalmaznak az, hogy az elektródák térbeli elhelyezkedése pontosan ismert, és egyenletesen elrendezett a térben, tehát sikerült úgy megszerkeszteni ezt az elektródát, hogy a hippokampusznak, amibe ezt beültettem, gyakorlatilag a teljes keresztmetszetét lefedi. Tehát egyszerre van információm a hippokampusz minden szegletéből, így meg tudom vizsgálni, hogy a különböző viselkedési folyamatok során, amikor éppen az állat a memóriájából próbálja felidézni, hogy most jobbra vagy balra kell fordulni egy adott helyzetben, vagy valamilyen hasonló feladatot hajt végre, aközben mi játszódik le ebben az agyi struktúrában. (Még mindig csak két dimenzióról beszélünk, és még mindig csak 256 mintavételezési pontról, tehát ez csak egy szelete a hippokampusznak.) Szóval elkészült ez a felvevőrendszer, ezzel végeztem kísérleteket már New Yorkban is, illetve már egy kísérletsorozat itt Szegeden is lefutott közben. Miután ez most egy olyan lehetőség, ami egy-két évig valószínűleg más laboratóriumokban nem fog rendelkezésre állni, ezért nyilvánvalóan ez az irány az, amivel most foglalkozni kell. Egyébként Magyarországnak van egy nagyon nagy előnye Amerikával szemben – persze lehet, hogy ez csak az én elfogultságom –, hogy itt rendelkezésre áll egy olyan szellemi tőke, ami egy emberen belül is egészen szerteágazó. És hajlandó arra, hogy a rendelkezésre álló lehetőségekből addig variáljon, amíg meg nem valósítja azt a célt, amit meg szeretne valósítani. Tehát mi valahogy itt megszoktuk – mert mi tulajdonképpen abban nőttünk föl, hogy a szűkös lehetőségek között kell megtalálni azt a utat, ami elvezet a célhoz. Itt vannak még olyan fiatalok, akik hajlandók bejönni és barkácsolni azért, hogy összetákoljanak maguknak egy berendezést, amivel mérni lehet, amit elképzelhető, hogy egyébként meg lehetne venni tízszeres áron vagy százszoros áron a piacon. Ez valahogy Magyarországot versenyképesen tudja tartani, annak ellenére, hogy a lehetőségek sokkal korlátozottabbak, mint az Egyesült Államokban. Tehát a kitartás, ami talán az oktatási rendszerünknek is köszönhető, mert viszonylag diverzifikált tudással érkeznek emberek, lehetővé teszi, hogy olyan versenyképes munkát végezzen itt az ember, ami megállja a helyét a nagy nyugati laboratóriumok mellett is, illetve most már lehet azt is mondani, hogy keleti laboratóriumok mellett is – az ázsiai világ is jön föl –, és hát szerencsére források nyílnak meg, az Európai Uniónak köszönhetően Magyarországon is ugyanazok a grant-ek érhetőek el, mint a nyugati laboroknak. Csak hogy példaként említsem, a KOKI két nagy európai grantet is megkapott, és vannak már olyan fiatalok, akik törekszenek arra, hogy hazaköltözzenek. Nem kell messzire menni, átmegyünk Újszegedre, ahol Tamás Gábor laboratóriuma világszínvonalú munkát végez, szóval jó műhelyek kezdenek kialakulni Magyarországon. Amennyiben ők lehetőséget is kapnak itthon, és itt nem anyagi támogatásról beszélek, hanem általában a tudományos társadalom befogadókészségéről, egyáltalán a társadalom befogadókészségéről általában, akkor itt olyan tudományos munkát lehet megvalósítani, ami akár a világ élvona61

lába tartozhat a jövőben. Nyilván egy magyar mindig speciális helyzetben van az elvándorlás szempontjából, sokkal kevésbé vagyunk mobilisak, mint a legtöbb nemzet. Ez betudható a kulturális hagyományainknak, a nyelv különlegességének, a nagyon erős kötődéseinknek, a hagyományainknak, ezért a magyarokban mindig van egy nagyon erős drive, ami próbálja őket hazahajtani még akkor is, ha egy bizonyos korszakot az életükből külföldön töltenek. Ahogyan már a középkorban is a legények elmentek vándorútra, és azután visszajöttek, és hazahozták a tapasztalataikat. Vagyis nem az elvándorlást kellene megakadályozni, hanem a hazatérést kellene lehetővé tenni. És ma erre egyre több lehetőség van, sajnos, azt kell mondanom, nem elsősorban Magyarországnak, hanem az Európai Uniónak köszönhetően. Bár most elsősorban a magam területéről, az idegtudományi közösségről beszélek, hogy máshol ez hogy van, azt nem tudom. Magyar Tudomány 2012.

62

„Csak odakap, hol fészkel az agy...”

Mégis, agykutató létemre is, a lényegesnek azt tartom, hogy a szépirodalmat és a költészetet hozzuk minél közelebb magunkhoz. (Hámori József)

Csokonai Vitéz Mihály

AZ ÁLOM részlet

Boldogok azok, akik úgy alusznak, hogy többé fel nem ébrednek. Sőt ez a kívánságom is haszontalan, ha az álmodozások ostromolják a sírhalmokat. Préd. 3 : 19, 20, 21. Jön az álom s mindent pihenésre hajta, Az éjjelnek barna palástja van rajta, Beborítja véle a földet s az eget, Alóla altató mákolajt csepeget, Melynek hűs balzsama a benne feredett Szemhéjaknak édes nyugovást engedett. Lágy karjain fáradt érzékenységinket Ringatja s egy másik világba tesz minket, Hol sok ezer képpel elménk játszodtatja Valóság képébe tűnő ábrázatja. Most az öröm arany hegyeit ígéri, Az áldás javait bő marokkal méri, Majd a félelemmel rettenti lelkünket S a kétség szélére viszi életünket. De akármint tűnik képzelődésünkbe, Valódi örömöt terjeszt ő szívünkbe; Apolgató karral kötésink feloldja, Ellankadt erőnkhöz új erejét toldja, Megtört érzésinket símítja kezével, Új életre hozván gyógyító mézével, A terhes gondokat rabláncához fűzi, Szívünkből a Léthe partjaira űzi. Minthogy a világi bajoknak érzése Éltünknek legnagyobb terhe s szenvedése, A halálnak képét őltözvén magára, Bennünket holtakká tészen utóljára.

65

Kisfaludy Sándor:

BOLDOG SZERELEM 82. Dal. Tudós lehetsz; - de bölcs nem vagy, Éjt nap könyvben túrkáló: Tudománynyal megrakott agy Kedvvel telt szív mellett jó. Nem ki ezrek éltét, tettét Tudja, fejti s beszéli, De, ki ember-természetét Mélyen érzi és éli, Voltakról tud, - jövendőt sejt, Valóval él, - kedvet nem ejt, Ez így, az úgy történvén, Bölcsnek csak azt mondom én.

66

Petôfi Sándor

AZ ÔRÜLT - - - - Mit háborgattok? Takarodjatok innen! Nagy munkába’ vagyok. Sietek. Ostort fonok, lángostort, napsugarakból; Megkorbácsolom a világot! Jajgatnak majd és én kacagok, Mint ők kacagtak, amikor én jajgattam. Hahaha! Mert ilyen az élet. Jajgatunk s kacagunk. De a halál azt mondja: csitt! Egyszer már én is meghalék. Mérget töltöttek azok vizembe, Akik megitták boromat. S mit tettek gyilkosaim, Hogy gaztettöket elleplezzék? Midőn kiterítve feküdtem: Reám borúltak s könnyezének. Szerettem volna fölugrani, Hogy orraikat leharapjam. De nem harapom le! gondolám, Legyen orrok és szagolják, Ha rothadok, s fúladjanak meg. Hahaha! És hol temettek el? Afrikában. Az volt szerencsém, Mert egy hiéna kiása siromból. Ez az állat volt egyetlen jóltevőm. Ezt is megcsaltam. Ő combom akarta megenni: Én szívemet adtam oda, S ez oly keserű volt, hogy megdöglött tőle. Hahaha! De hiába, csak így jár, Ki emberrel tesz jót. Mi az ember? Mondják: virágnak gyökere, Amely fönn a mennyben virúl. De ez nem igaz. Virág az ember, melynek gyökere Ott lenn van a pokolban. Egy bölcs tanított engemet erre, 67

Ki nagy bolond volt, mert éhenhala. Mért nem lopott? mért nem rabolt? Hahaha! De mit kacagok, mint a bolond? Hisz sírnom kellene. Siratni, hogy oly gonosz a világ. Az isten is felhőszemével Gyakran siratja, hogy megalkotá. De mit használ az ég könyűje is? A földre hull, a ronda földre, Hol az emberek lábbal tiporják, S mi lesz belőle, Az ég könnyéből?...sár. Hahaha! Oh ég, oh ég, te vén kiszolgált katona, Érdempénz melleden a nap, S ruhád, rongyos ruhád a felhő. Hm, így eresztik el a vén katonát, A hosszu szolgálat jutalma Egy érdempénz és rongyos öltözet. Hahaha! S tudjátok-e mit tesz az emberi nyelven, Midőn a fűrj azt mondja: pitypalatty? Az azt teszi, hogy kerüld az asszonyt! Az asszony vonzza magához a férfiakat, Mint a folyókat a tenger; Miért? hogy elnyelhesse. Szép állat az asszonyi állat, Szép és veszedelmes; Arany pohárban méregital. Én ittalak, oh szerelem! Egy harmatcseppnyi belőled édesebb, Mint egy mézzé vált tenger; De egy harmatcseppnyi belőled gyilkosabb, Mint egy méreggé vált tenger. Láttátok-e már a tengert, Midőn a fergeteg szánt rajta És vet beléje halálmagot? Láttátok a fergeteget, E barna parasztot, 68

Kezében villámösztökével? Hahaha! Ha megérik a gyümölcs: lehull fájáról. Érett gyümölcs vagy, föld, lehullanod kell. Még várok holnapig; Ha holnap sem lesz a végitélet: Beások a föld közepéig, Lőport viszek le És a világot a Levegőbe röpítem... hahaha! Szalkszentmárton, 1846. január

69

Petôfi Sándor

AZ ÁLOM... Az álom A természetnek legszebb adománya. Megnyílik ekkor vágyink tartománya, Mit nem lelünk meg ébren a világon. Álmában a szegény Nem fázik és nem éhezik, Bibor ruhába öltözik, S jár szép szobák lágy szőnyegén. Álmában a király Nem büntet, nem kegyelmez, nem birál... Nyugalmat élvez. Álmában az ifju elmegy kedveséhez, Kiért epeszti tiltott szerelem, S ott olvad égő kebelén. – Álmamban én Rabnemzetek bilincsét tördelem! (Szalkszentmárton, 1846. március 10. előtt.)

70

Vajda János

GINA EMLÉKÉRE Oh, hagyj békét a húroknak! Ne is érintsd ujjaiddal. Ha velőmet meggyujtottad, Ne éleszd a szélviharral. A te zenéd épen átkos, Legalább nekem magamnak. Tán a húrok ujjad alatt Elváltoznak, elkárhoznak... Mikor a te zenéd hallom, Velőm ég, de szivem megfagy; És egy gondolat rohan meg, Mitől úgy fáj a szegény agy. Mert ki-utat, szót nem lel rá, Csak úgy zsong, mint a szélhárfa. És talán jobb! - sejtem, e szó Vég gyászt hozna a világra. Mintha a vén idő mélyen Azt sóhajtaná el benne: Elég volt már! és azután Többé a nap föl nem kelne!... (1856)

71

Tompa Mihály

TAPASZTALÁS Láttam a világon bölcset és bolondot, Mindkettő agyában eszme-raj tolongott, Ki-kizúgva ajkuk rohamos beszédén ... Mindkettőt csudáltam, - egyiket sem értém; Vala jártas a bölcs fellengős tanokban: S éltét a bolondnál nem folytatta jobban. Láttam a szegényt s a gazdagot, - e íme Átkuk egy s azon volt, más csupán a címe: A nincs és van őket ölve, nyomva szörnyen: Az tántorga éhen, ez feküdt csömörben; És mig a szegénynél zordon, szivszorító: Gazdagnál ez inség vala undorító. Láttam a szabaddal azt is, aki rab volt, - A sorstól kiadva és lefogva a zsold, Ennek vágyban, lázban tölt le napja, éje, S mit nem tőn, hogy útált láncait letépje! Az ment vészes utján szembehunyva, nyugton, S még keresni látszott, hogy rabszíjra jusson. Láttam ... láttam! - és hajh, megszerezve máson A tudományt, benne nincs vigasztalásom! Ki voltam homályban, most vagyok setétben ... Kínlódás az élet, gazdagon, szegényen Rabság és szabadság átka, üdve terhel! Bölcsen és bolondul: nyomorult az ember!!

72

Ady Endre

ÁLDOMÁS Áldomást tartok. Künn, vaksötétben zivatar harsog. Olyan, milyenben kőtáblát kapott Népösszetartó, nagy eszű Mózes... Az asztalomon gyilkoló szesz... Ennek a gyilkos, butító lének Nagy szerepet szánt a balga élet, Öntudatrabló egyedül itt lenn, Ami felséges, uralja minden, Az alkohol a romboló isten!... A földön mindig éltek emberek, Tudásra vágyók, telhetetlenek, Nagy agyvelők, ferdült koponyacsontok, Voltak a földön mindig-mindig Világmegváltó, balga gondok. De volt a világon megváltó mámor, Volt butitó szesz, parányi sátor, Hol mámoros fej kőpárnát kapott, Hol elbutultak felséges agyok... Kik a tömegnek széles vállán ültek, Kik Panteonba, Parnasszra kerültek, Jámbor merengők, hízó testek voltak, Kik alkudozva írtak és csaholtak. A nagy tudóktól nem maradtak tettek, Ők a nagyságnak mártírjai lettek. Csodás fejük oly rémes lázban égett, Mihez jeget nem adhatott az élet, Szemük olyan kegyetlen tisztán látott, Hogy pokolnak látták meg a világot S kik rátermettek messiási sorsra: Belefúltak mámorba, alkoholba.

73

Züllött nagyok, mártírjai az agynak, Ez éjszakát tiértetek virrasztom, Bizsereg már a mámor agyvelőmben: Én sem hiszem, hogy valaha virradjon. Ferdült agyaknak mindig egy a sorsa, Bolondokháza vagy a zsibbadt mámor, Nőni fog a ti számotok sokáig, Felejtett, züllött félisteni tábor. A lázas agy butuljon el örökre, Nagy gondolatra szükség nincsen itt E gyilkos szeszt tireátok köszöntöm, Nyugalmatokra: elzüllött zsenik!...

74

Juhász Gyula

TUDOM MÁR... És nem birok már haragudni rátok. Haramiák ti és ti uzsorások! Én mint a gyermek nézem e pokolt már, Bús gyermek, aki mindent megtudott már: Hogy a mennyország kéklő pára ottan, Vér és könny ára tündöklő magosban. Hogy vágyunk, mely száll büszke szűz egeknek, Egy édes ringyó ágyékán pihen meg. Hogy hősei száz égzengő rohamnak Egy büdös árok fenekén rohadnak. Hogy Nietzsche, zengvén túlsó ormainkrul, Csak lágyuló agy, mely bomlásnak indul. Hogy Krisztus, függvén az örök kereszten, Magán se tud segítni, elesetten... Hogy életünk perc tévedése, más sem S hogy nem segít itt a halál sem. Ámen!

75

Juhász Gyula

BAUDELAIRE HALÁLA Még élt. A nyelv tökéletes művésze Már dadogott csupán és hebegett, Ki igéit örök márványba véste, Nem lelte a szót, az értelmeset. A színek és fények törött szemében Fakón ködlöttek és az illatok Elvesztek, mint Ádám mögött az éden. Még élt és búsabb volt, mint egy halott. Derengett néha elcsitult agyában Egy rím, egy csók, egy elmúlt kikelet. Még vonaglottak a nyűtt idegek. És, este jöttén olykor a magányban Bámulta a felhőket messze, fenn, Hogy tűnnek el a kihunyó egen.

76

Kosztolányi Dezsô

EGY ÔRÜLTHÖZ Előttem állsz s hadarsz: király vagy, vért szomjazó, vad, gyilkos úr s az őrület nagy koronája nehéz fejedre ráborul. Megtörve fekszel a vaságyon, parancsot osztogat kezed. Sovány fejed magasba lendül, királyi gőgöd élvezed. A vajszivű könnyekre olvad, a nagy, vasizmu szolga szán. Szegény bolond nép. Egy se látja, mint győz hadad véres csatán. Ott a napos, poros lapályon száll egy dühös vas-förgeteg: acél-sárkányok, zord vitézek hódolni jönnek most neked... Aztán csalódva feltekintesz és szétfigyel csontos füled, agyad a zord valóra eszmél s nem részegít az őrület. Kacagva hódolatra intesz, kezed kaszál a légen át s mi szívszorongva, mosolyogva, könnyezve bámulunk reád... Nézlek soká, édes királyom, sápadt, beteg nagy martirom. Ágyad szemembe drága trón lesz s legfájóbb könnyem elsirom. Nősz, nősz, dagadsz gyúló szememben, az őrület lángjainál s megcsókolom rongyos sarúdat, ártatlan képzelet-király.

77

Hajrá, zenét, őrséget erre, hátráljatok, ti sorfalak! Parancsot oszt királyotok most, e szenvedő, szegény alak... Ti a hírért véres csatában rabolva nyúltok máshová, de ő hatalmát képzelemből s roncsolt agyából alkotá. Ti vértivó szörnyek, falánkul oroztatok száz életet, te csak tüzes lázálmaidban ölsz, győzöl, ó, sápadt beteg. A szenvedély arany varázsa ragyogja be tar homlokod, ó, képzelet dicső gigásza, a porba néked hódolok. Te vagy királyom, én a szolgád, ints, és ha kell, én meghalok! Én, én a bölcs... én, én a költő... a te első alattvalód.

78

Borbály Szilárd

ÁMO&PSZICHÉ SZEKVENCIÁK 1. Amikor egy álom nem teljesül, ébredéskor az agyban elpusztul egy sejt. Emlékei ekkor eltűnnek. Aki felébred, erre többé nem emlékszik. A komputeres felvételeken ilyenkor  apró, ultramarinkék pontokat látni, amelyek, mint egy távoli, már halott galaxis csillagai, időnként felvillannak. Kezdetben ezeket képernyőhibának vélték. A felvillanások idővel egyre sötétebben sugároznak. Még megfejtetlen, kódolt üzenetet közvetítenek. A kutatók a legsötétebbeket Pszichének nevezték el. 19. Az agyban laknak néha olyan lények, akiknek nincs agyuk, de a gondolatok között jól megélnek. Szemelgetik, mint kendermagot.       Ha kérdezik tőlük, hogy hány az óra? csak széttárják a kezük, és nem válaszolnak ők semmi szóra, mert nincsen nekik eszük.       A koponyában hancúroznak le s fel. Az agy volt, aki kitalálta őket, mint Pigmalion azokat a nőket,       akik már unták a szobrozást. S egyszer az ideák között kikeresték a sok lim-lom alatt a testét.   

79

20. Laknak az agyban néha olyan lények, akiknek lelkük van, de nincs agyuk. Élősködőként agyszövetből élnek, s akár az agy, olyanok ők maguk       is. Hordozói annak, ami lélek vagy a lélek létéről való tudás. Bármi legyen, amit összecseréltek az elmúlt korok a test után       kutatva. Ülnek ők a koponyában, majszolják az agyszövet zsíros anyagát, mely képes önmagában       gondolatokat termelni: virág a semmiből - így Eufémia. Mert kínos, hogy az őrület az ideák világa.

80

Schein Gábor

VELÔRÓZSA, TOJÁSÉJ, SZÍVHATTYÚ 1. A könnyűségről, a nehézségről és a sűrűségről Koponyánk fedele, melyet már Büchner Dantonja is fel szeretett volna törni, hogy kirángathassuk egymás gondolatait az agysejtekből, mert úgy vélte, csak így ismerjük meg egymást, a 20. század elején felnyílott. Csakhogy az agy toposzát egyáltalán nem volt könnyű bevezetni az ismeretelméleti és filozófiai viták nyelvébe. Wolfgang Köhler 1938-ban megjelent Az érték helye a tények világában című könyvében arról panaszkodott, hogy miközben a kellemetlen tapasztalatokat többnyire a test számlájára írjuk, amelyhez a nehézség érzete társul bennünk, a szellemi élményekkel kapcsolatban, melyekhez viszont a könnyűség, a repülés szimbólumait szoktuk rendelni, nem fordítunk figyelmet a testre. Köhler panasza érthető, hiszen ő végtére is agykutató, és ebben az összefüggésben nem találhat helyet az agy számára. Ha a test oldalára állítja, el kellene szakítania a szellemtől, amit semmiképpen nem tenne meg, hiszen a szellemnek, akármit is jelentsen ez a szó, központi szerepet szán az ember erkölcsi és intellektuális működésében, és nem idegen tőle azoknak a történészeknek a szemlélete, akik az emberi kultúra történetét az egész pontosan soha sem meghatározott szellem történeteként kívánták elbeszélni. Ha pedig az agyat Köhler az anyagtalan szellem oldalára állította volna, vissza kellett volna zárnia a koponya fedelét, és el kellett volna feledkeznie arról, amit látott, a pudingszerű anyagról, el kellett volna feledkeznie az agysejtekről. De ha az agyról szólván csupán a könnyűségről és a nehézségről emlékezünk meg, a szellem és a test vitájáról, amelyben hosszú ideig az utóbbi húzta a rövidebbet, és csak nemrég, mondhatni tegnap fordult a kocka, nem lennénk méltányosak az aggyal szemben, hiszen amint a nemrég elhunyt kiváló agykutató, Detlef Linke mondja, e szervünk az eredet és a cél hozzátartozó metaforáiban és képkínálatában nemcsak a könnyűség, a síkosság vagy a hideg angyalértelem toposzait hívja elő, hanem a szellemi belátásokét általában, az okosságét, a számításét, mindenféle ökonómiáét, ami a térbeli kiterjedésben a sűrűség képzetével azonosul. Az agy reklámjelmondata így hangozhatna: kis helyen szinte minden. Az agy és a vers e mataforikus jellemzői, mindazok a képzetek, melyeket beléjük vetítenek, vagy belőlük vezetnek le, meglepő hasonlatosságot mutatnak. A könnyűség és a repülés archetípusai úgyszólván születésétől fogva kísérik a verset. Mikor Létó Délosz szigetén kilenc napon és kilenc éjen át szenvedve éji sötétben megszülte Apollónt, a szigetet éneklő hattyúk repülték körül hétszer, és a nyolcadik körben elnémultak, mert ekkor szökkent elő a lantos isten. És a hat�tyú, Apollón szimbolikus állata, az istenfiúé, aki egyik funkciójában pásztor, tehát nem csupán a nyájak, hanem a vers bukolikus eredetének védelmezője is, a lélek és az emlékezet jelképeit is odahelyezi Létó születő gyermeke mellé, akit még aznap megtámadott Titiosz óriás és Püthón, a sárkány. A görögök úgy tudták, a lélek hattyú képében vándorol az égen és várja újjászületését. Csupa szellemi, éteri jel, melyek között az emlékezettel együtt ott van a szenvedésé és a halálé is, de legfőképpen a testtől megszabadult lebegésé. E jeleket a magyar költészetben Petőfi Tündérálom című versének e sorai gyűjtöttek össze legemlékezetesebben:  De mily hang ez, mily tulvilági hang, Mely bévegyül a habzugás közé? Tán szellem, égbe szálló a pokolból, 81

Hol büntetését már átszenvedé?... Egy hattyu száll fölöttem magasan, Az zengi ezt az édes éneket – Oh lassan szállj és hosszan énekelj, Haldokló hattyúm, szép emlékezet!... Mi lehet idegenebb a hattyú röptétől, a lélek szimbólumaitól, mint a számítás, az ökonómia és a sűrűség? A költőkről a romantika kora óta úgy tartják, léhák, bohémek, megbízhatatlanok és kiszámíthatatlanok, olyan emberek, akik maradéktalanul el vannak foglalva saját magukkal vagy ködös általánosságokkal, ami szinte ugyanaz, egyszóval semmi érzékük a hétköznap dolgaihoz. Ezt a hitet mindmáig semmi sem rendítette meg. Maguk a költők is olyan sokáig festették le magukat verseikben ilyennek, és olyan sokáig tiltakoztak, ha valaki felismerte a legjobbakban meglepően pontosan működő gazdasági érzéket, a számítás képességét, hogy egy idő után ők maguk is elhitték, hogy tényleg semmi közük a ökonómia fogalmaihoz. Még a marxi gazdasági analízis megfontolásai iránt oly termékeny és kreatív fogékonyságot mutató József Attila is gyalázatnak érzi, hogy pénzt hoz neki fájdalmas éneke, vagyis hogy amikor ír, árut termel. Pedig a gazdaságosság elvei egyáltalán nem idegenek a verstől, sőt a lényegéhez tartoznak, így tehát a jó költők, még azok is, akik szegényen halnak meg, ebben az értelemben biztosan jó gazdálkodók. Másképp aligha lenne lehetséges, hogy amikor Ezra Pound ABC of Reading című kötete elején a szépirodalom lényegéről gondolkodik, azt mondja, az nem más, mint a jelentéssel rendelkező nyelv legmagasabb szintű megnyilvánulása, majd a költészet lényegét a német Dichtung szóból levezetve a sűrítésben, a koncentrációban ragadja meg. Holott nyilván ő is tudta, hogy a német Dichtung-nak etimológiailag nincsen köze a sűrű jelentésű dicht szóhoz, annál több a dictare kifejezéséhez, amely a szöveg másolását szolgáló felolvasást jelenti. Amikor Pound ennek ellenére egyenlőségjelet tesz a dichten és a condensare kifejezése közé, nyelvtörténeti értelemben ugyan nehezen magyarázható hibát vét, mégsem téved, mert a vers ökonómiai szempontból valóban olyan szöveg, amely a lehető legkisebb térben a lehető legtöbb jelentés megalkotását teszi lehetővé. 2. Eleven anyag A Tündérálom katalógusában összegyűjtött archetípusok évszázadokig meghatározták az európai líraszemlélet alapjait. Némi túlzással azt mondhatjuk, a költőnek hosszú ideig nem is volt más dolga, mint hogy találékonyan gondozza és gazdagítsa a vershez kapcsolódó képzetekben megalapozott kulturális szótárat és emlékezetrendszert, kibontva a kapcsolatokban rejlő esztétikai és morális tartalmakat, beléjük vetítve és belőlük levezetve a szerelemmel és a halállal való találkozás stilizált szavait. És mivel az allegorikus kiterjesztéseknek köszönhetően folytonos expanzióban lévő költészetnek nem esett nehezére bekebeleznie egy sor, szellemi tartalmaihoz eleve közel álló vallásos képzetet, a kulturális elit körében a reneszánsz korától szinte feltűnés nélkül válhatott a vallásos gyakorlattól egyre inkább elszakadó, de továbbra is teológiailag megalapozott európai kultúra fogalmi alaprendszerének egyik legfőbb gondozójává. Ez az alaprendszer teljes egészében a szellem szférájában bontakozott ki, és bár beszélt a testről is, róla vagy a szép esztétikai minőségének alárendelve, az érzékiség nyelvén eshetett szó, vagy a fenségeshez rendelve a tragikum nyelvén. A testtel szemben minden más esetben kizárás szankciói érvényesültek. Példaként idézhetjük Petrarca Daloskönyvének 326. versét, melyben a halandó testet reprezentáló csontok el82

szakadnak az Ámorral párba állított és nagy betűvel írott Haláltól, ami nála nem más, mint a lélek emelőszerkezete, mely az egyébként nehézkes hattyút a földöntúli, napsütötte égre emeli:  Megtetted, zord Halál, a legnagyobbat: földig taroltad, megfosztottad Ámor országát minden szépségtől, virágtól, s fényét kioltva, szűk verembe dobtad. Jaj, életünk pompáját elraboltad, dísz, méltóság tőlünk örökre távol, de hír, dicsőség nem hunyón világol, s több nálad: puszta csontot birtokolsz csak. Ég őrzi immár földöntúli részét, és örvend néki, mint szép napsugárnak, míg jó emléke köztünk szerteárad. Új Angyal, győzzön szíveden a részvét irántam ott fent, mint itt járva hajdan győzzön szépséged hatalma rajtam. (Csorba Győző fordítása) Sokáig tartott, mire a vers végleg búcsút tudott venni e klasszikus szótár szavaitól, és a búcsúvétel veszteségekkel járt. Nemcsak a sok „oh” és „ah” meg „jaj” pergett ki a lapok közül, mint egy ott felejtett száraz falevél törmelékei, és nemcsak a lélek, a szív, a rózsa vált szinte leírhatatlanná, a veszteséglistán ott szerepelt a szerelem, a melankólia, a természetben való szentimentális elmerülés és a hazafiság nyelve is, azok a nagy világnyelvek tehát, melyek helyi változataikkal megtöltötték az almanachokat és az emlékkönyveket és a tankönyveket, amelyen szavalt és beszélt egymással sok évszázad. Az igazi változás a romantika korában kezdődött és Baudelaire-rel fejeződött be. A romlás virágai már egy másik nyelven íródott, a trivialitásén, a tárgyakén, a kövekén, a megvetett, bomló testekén. Baudelaire-nél a költészet metapoetikus képkínálatában a nehézség, a szárnyalásra való képtelenség és a bomlás képzetei veszik át a hattyú archetípusában összegyűjtött jelek helyét. Az új nyelv költészetszemlélete a Spleen című verssorozatban fejeződik ki legteljesebben. A ciklus második verse, amelynek zárlata egy egész időszak költészetszemléletét meghatározóan formáló vitát váltott ki Hans Robert Jauss és Paul de Man között, az én alakváltozatainak sorában egy másik személy, a „te” megszólításának pillanatában vezeti be az „eleven anyag” és a „gránit” képzetét, mégpedig úgy, hogy a két sor („Désormais tu n’es plus, ô mati?re vivante! / Qu’un granit entouré du’une vague épouvante”) nem csupán a tudatától megfosztott lírai hang és a tudattal felruházott anyag párbeszédeként olvasható, hanem amint a vita résztvevői hangsúlyozták, egy új nyelv létesítéseként is. Amikor tehát Baudelaire a romantikus elvárásokkal szemben felbontotta a lélek és a természet összhangját, és a szuverén alanyiság helyett a tárgyiasság nyelvét szólaltatta meg, az egész európai költészet alapjait érintő nyelvváltást hajtott végre. E nyelvváltás tudatosulásához évtizedekre volt szükség. A folyamat leírására itt nem vállalkozom, annyi azonban bizonyos, hogy a 20. század tízes éveinek elejére a kétféle nyelv eltérő poétikai hagyományrendszerként volt idézhető. Gottfried Benn 1912-ben írott Morgue83

verseiben már szarkazmusba hajló iróniával ütközteti a humánközpontú klasszikus líra és az ahumán, tárgyias nyelv szótárait: Egy vízbe fúlt söröskocsist emeltek asztalomra. Fogai közt, valaki odatűzte, sötétvilágoslila őszirózsa.  Mikor a mellkas felől a bőr alatt egy hosszú késsel kimetszettem a szájpadlást és a nyelvet, biztos hozzáértem, mert oldalt az agyvelőbe esett. A fagyapot közé tettem a hulla mellkasába, amikor összevarrták. Igyál csak, itt a váza! Nyugodj békében, kis virág. (Kurdi Imre fordítása) Akár jelképesnek is tekinthetjük, hogy miközben a modern költészet kése amputálja azt a testrészt, amelynek köszönheti, hogy egyáltalán létezik, az őszirózsa, e kissé melankolikus költői növény a fogak és az ajkak szorításából az agyvelőbe esik. Megtalálja azt a helyet a testben, amelynek működése a modern költészetet a leginkább érdekli.  3. Senki beszéde mindenkihez Az a nyilvánvaló nyelvváltás, amely a modern költészet kezdetén végbement, nem csupán a szótárak cseréjét jelentette, változást hozott a vers kommunikációs helyzetében is. Ha Nietzsche Im-igyen szóla Zaratustrája alcíme szerint mindenkinek és senkinek szóló könyv, a modern vers a senki beszéde mindenkihez. A romantikus orosz költő, Baratinszkij még sorsa közvetítését bízta a versre, és remélte, hogy a beszélgetésben az olvasó és az író, akiket a tér és az idő távolsága választ el egymástól, lélek szerint hasonlóvá válik, és a távolság közelséggé alakul közöttük: „Kevés jutott nekem, s hangom se harsány, / de élek mégis, és a földön itt / valaki bennem is gyönyörködik: / kései sarjam föltalálja majd tán / versemben sorsomat? s ki tudja? hátha / hasonlít lelkünk arcvonás szerint, / s úgy lelek benne olvasómra, mint / kortársaim közt egy igaz barátra.” (Csoóri Sándor fordítása) Egy kései sarj, Oszip Mandelstam Baratinszkij Osztályrészem című versét olvasva veti papírra A beszélgetőtársról szóló esszéjét, és benne az ismertté vált sorokat: „Minden embernek vannak barátai. Miért ne fordulhatna a költő is barátaihoz, a hozzá természettől fogva közel álló emberekhez? A hajós a kritikus pillanatban lezárt palackot hajít az óceán vizébe nevével és sorsának leírásával. Hosszú esztendők múltán, miután a dűnék között hányódott, és megtalálom a homokban, elolvasom a levelet, megismerem az esemény dátumát, az elhunyt végakaratát. Jogomban állt ezt tennem. Nem idegen levelet nyitottam fel. A palackba zárt levél annak szólt, aki megleli. Én találtam rá. Tehát a titokzatos címzett is én vagyok.” ( in: Árnyak tánca, Széphalom, Bp., 1992. 53.)  Mandelstam még mindig személyes üzenetnek tekinti a verset, a levél, vagyis a vers szá84

mára is testamentum, mely az elhunyt nevét, sorsát és végakaratát hordozza, de már nem beszél sem a lelkek hasonlóságáról, sem barátságról, nem is teheti, mert az allegória hangsúlyait áthelyezi az olvasóra, ő lesz a szöveg tulajdonosa, mégpedig azáltal, hogy neki szóló üzenetnek tekinti.  Úgy tűnik azonban, nem csupán a vers kel útra, hanem a vers jelenségének megközelítésére szolgáló metaforák is. Mert jött egy harmadik költő is, immár nem orosz, hanem német, Paul Celan, Mandelstam fordítója, aki 1958-ban, amikor átvette Bréma szabad hanzavárosának irodalmi díját, ezt mondta: „A vers mint a nyelv egyik megjelenési formája, lényege szerint párbeszédszerű, ezért palackposta lehet, amit abban a reményben bocsátanak vízre  – persze nem mindig megingathatatlan reménnyel –, hogy valahol és valamikor partot ér, szívtájékon talán. A versek is ilyenek: úton vannak valami felé. Mi felé? Egy nyitott, elfoglalható, egy megszólítható személy felé, aki éppen te vagy, a megszólítható valóság felé. Úgy gondolom, ilyen valóságokról van szó a versben.” Jött tehát Baratinszkij halála után több mint egy évszázaddal egy harmadik költő, aki értette a palackposta üzenetét, és úgy vette át, hogy lefordította egy másik nyelvre, és átírta a maga korának tapasztalatai szerint. A vers nála már nem sorsot, nem egy lélek arcképét, nem a szerző végakaratát közvetíti, sőt abban azon a módon, ahogy Baratinszkij és Mandelstam a közvetítést értette, nem is közvetít semmit. Celan palackposta-allegóriája szerint a vers nem olyan közlekedő edény, amelybe sajátos fluidum gyanánt egy lélek töltötte magát, tehát nem üzenet, mely tanúságot tesz a késő korok számára egy személyről, hanem az emlékező nyelv egyik formája, mégpedig amint láttuk, igen sűrű formája, amely egyfelől tudatában van annak, hogy szüksége van a másikra, szüksége van még valakire, másfelől magában hordozza annak lehetőségét, hogy beszélgetéssé váljék, elvileg bárki előtt nyitott, mégpedig azáltal, hogy leválik eredetéről, arról a konkrét és végtelenül szubjektív szituációról, amelyben született.  A modern vers tehát a senki beszéde. Mindaz, amit Mandelstam és Celan allegóriája ehhez hozzátesz, a remény mítosza, a reményé, hogy a vers végül mégis valakié lesz, hogy útja a személyesből az idegenségen át a jelentés szabadsága felé vezet: talán a költészet, a művészet egészéhez hasonlóan, önfeledt énjével afelé az otthontalanság és idegenség felé tart?, s vajon szabaddá válik-e ismét? de hol? milyen helyen? mitől? és milyen formában? E remény jegyében a vers, még ha kétségek között is, a szabadulás, a megváltás, a metanoia mítoszát írja. Meglehet, sőt igen valószínű, hogy a vers, mint annyi minden más, nincsen meg mítoszok nélkül, pontosan mi nem vagyunk képesek megérteni a verset mindenféle mitologikus segédkoncepcióról leválasztva. Az pedig egészen biztos, hogy a mítoszok jelenlétét nem érzékeljük mindig pontosan, csupán olyan esetekben, amikor e mítoszok már sejthetően vagy jól láthatóan akadályozzák annak megértését, amit más segédkoncepciókra támaszkodva tulajdonképpen már megértettünk. Ilyenkor csupán azt kell világossá tennünk, ami hallgatólagosan már megtörtént. Mondom, mindez meglehet, mindez igen valószínű. Úgy vélem, mégis helytelenül járnánk el, ha belenyugodnánk, hogy a versről való gondolkodás eleve olyan mitológiába vagy képi történetbe ágyazódjék, amelyben a vers valami másnak a szerepét kényszerül eljátszani.  Térjünk tehát vissza Pound téves fordításához, a sűrűség tapasztalatához, ahhoz az anyagi minőséghez, amely a vers fizikai jellegéről eddig a legtöbbet elárulta számunkra, és amely egyike volt azoknak a metaforikus jellemzőknek, amelyben a vers és az agy osztozott egymással. Amikor azonban a vers fizikai jellegéről beszélünk, a legkevésbé sem tettük egyszerűbbé a dolgunkat. Idetartozik a vers képi, zenei és logikai struktúrája, mindaz, ami a versben jelentéssel rendelkezik, a forma, a betű és a lélegzet is, hiszen mindezek a jelenségek fizikai, il85

letve fiziológiai eredetűek. A vers fizikai-anyagi valósága nem merev, normalizált, számokon és mértékeken nyugvó rendszer, nem olyan, mint egy veteményeskert, amelyben minden növénynek megvan a maga helye, hanem a működések kaleidoszkópszerű, tarka, élettel teli dinamikája. Ugyanaz mondható el róla, mint magáról az agyról, ami nem csoda, hiszen a vers mindenekelőtt az agy, a tudat teljesítménye.  4. A tojáséj pillanata A mai költészet egyik esélye az lehet, ha visszatalál a tapasztalatokhoz, és nem abban az általánosságban, ahogy az ilyesmit a költők többnyire érteni szokták, hanem annak figyelembe vételével, megtanulásával, amit az utóbbi évtizedek természettudománya, elsősorban az agykutatás, a neuropszichológia és az etnográfia feltárt. Emlékezzünk csak: Büchner drámájának első jelenetében a koponyát feltörni vágyó Danton azzal rémíti meg feleségét, Julie-t, hogy két ember, még ha egymás mellett élnek is, nem ismerheti meg egymást, később viszont azt mondja neki, miközben Julie most már egészen komolyan aggódik Danton elméjének épségéért, hogy nem akar többé gondolkodni, ha a gondolat azonnal hallhatóvá válik, mert vannak gondolatok, amelyeket nem lenne szabad meghallani. Mára a koponya feltört, és van rá eszközünk, amellyel, ha hallhatóvá nem is tehetjük az „agy énekét”, de láthatóvá igen. Mintha Danton vágya vált volna valóra. Gyakorlatilag úgy látjuk a mágneses rezonanciavizsgálat képein „az élő ember agyát, (…) mintha leemeltük volna a koponya tetejét és belenéznénk” ,  lelkendezik az agykutató. Mindez egy olyan korszakban történik, amikor a történelem nem gondozásra méltó hagyományok önkiteljesítő folyamataként, vagy a jövőbe mutató projektumok megvalósulása felé tett lépések soraként mutatkozik meg előttünk, ehelyett szövegek és tettek rettenetes törmelékhalmait látjuk. Így a költő kulturális pozíciója kívülről nem meghatározható, csak a nyelv belsővé vált egyszeriségében, a világ megismerésének nyelvi-poétikai lehetőségeiben ragadható meg. E lehetőségek abban a belátásban tárulhatnak föl, hogy a nyelv mozgásaiért agyi folyamatok felelősek.  Mindez a legkönnyebben az úgynevezett költői alakzatokról látható be, a metaforáról, a metonímiáról és az allegóriáról. Ehhez azonban a sűrűség helyett egy vele rokon fogalmat kell bevezetnünk, a sebességet. A sűrűségről egy anyag adott térfogategységének súlya árulkodik. A sebesség pedig az időegység alatt megtett út hossza. A modern költészetnek a század első évtizedében volt egy olyan fázisa, amikor látványosan megnövelte a költői nyelv sebességét.  Térjünk vissza Petőfi Tündérálom című verséhez, és nézzük meg, mennyi időt hagy magának a vers, hogy egy hagyományos allegóriát kifejtsen: Sajkás vagyok vad, hullámos folyón. Hullámzik a viz, reng a könnyü sajka, Reng, mint a bölcső, melyet ráncigál Szilaj kezekkel a haragvó dajka. Sors, életemnek haragos dajkája, Te vagy, ki sajkám ugy hányod-veted, Ki rám zavartad fergeteg módjára A csendriasztó szenvedélyeket. Elfáradtam már, messze még a part? Mely béfogad révébe; ...vagy az örvény? Mely nyúgodalmat szintugy ad, midőn 86

Mélyébe ránt, a sajkát összetörvén. Sem part, sem örvény nincsen még előttem, Csak hánykódás, csak örökös habok; Hánykódom egyre a folyó nagy árján... Ki sem köthetek, meg sem halhatok. A sebesség természetesen nem esztétikai kategória. E versrészlet hatása éppen kihagyásmentes lassúságából és teljességéből fakad, valamint abból, hogy Petőfi nem kitalál, hanem megtalál és felidéz egy képet, gondoz és egy kései, a modern kor küszöbén álló alanyra vonatkoztat egy antik allegóriát, amelyet a klasszikus irodalomban valamennyire jártas olvasóközönsége biztosan ismert.  Ugyanebben az évben, 1846-ban írta Vörösmarty Az emberek című versét. Mindannyian ismerjük e költemény zárlatát: Az emberfaj sárkányfog-vetemény: / Nincsen remény! Nincsen remény! A sárkányfog-vetemény képe a hánykolódó sajkáéhoz hasonlóan antik eredetű, de az a kapcsolat, amelyet Vörösmarty létrehoz, eddig nem volt benne a hagyományban, ez tehát újítás, ráadásul ez a kapcsolat a metafora alakzatában rendkívül nagy sebességgel, minden részletező kifejtést mellőzve és lépésről-lépésre bejárható magyarázat mellőzésével jön létre. Feltételezhetjük, hogy ez a kép nagyobb feszültséget ébreszt az agy nyelvi megértésért és emlékezetért felelős központjaiban, mint Petőfi hasonlata. A két példa mellé állítsunk egy harmadikat Weöres Sándor harminchárom egysoros verse közül: Tojáséj. Ennyi a teljes vers. Hogy topológiailag miként értelmezhető e szó, arról bizonyára hosszan lehetne vitatkozni. Értelmezhetőségének feltétele azonban, hogy a kép létrejöttéről gondolkodjunk, magáról a nyelvről tehát, arról a hihetetlen sebességű kereszteződésről, amely a tojás és az éjszaka képzetét a nyelv történetében először állította ilyen, minden háttérről leválasztott kapcsolatba, ráadásul úgy, hogy az így létrejött szó tulajdonképpen már benne volt egy hétköznapi másik szóban, a tojáshéj-ban, amelyből önmaga materialitására utalva, egy betű, egy több nyelvben hangtalan hangot jelölő betű kiejtésével, nem nyom nélküli kitörlésével íródott le, mintegy önmaga születését, tojáshéjból való kilépését anyagszerűen bemutatva. A tojáséj szó tehát egyszerre kétféleképpen születik meg. Két képzet összevillanásából és a nyelv megszilárdult anyagának elevenné tételével, cseppfolyósításával. Ez a két mód, a metafora és az írás elkülönböződésének útja, ebben a szóban keresztezi egymást. Ezt a helyet, vagy ezt a pillanatot, amikor ez megtörténik, szívesen nevezném a magyar nyelv tojáséj-pillanatának, amikor a nyelv eleven anyaga elérte lehető legnagyobb sűrűségét, és képes volt a metaforikus pálya lehető leggyorsabb befutására.  5. Egy betű visszatérése A tojáséj pillanata nem múlik el nyomtalanul. Amikor a Fogak tornáca 1946-ban megjelent, éppen száz évvel Petőfi és Vörösmarty verse után, a magyar nyelvben útnak indult egy h betű. Útja során senki sem vette észre, hiszen ha nem is volt egészen hangtalan, a leheletnyi hangra az erősödő külső zajok közepette senki sem figyelhetett fel, talán csak olyankor kellett volna gyanakodni mégis, amikor telenként megmagyarázhatatlanul bepárásodott egy könyvtár vagy egy bérház ablaka.  És 44 évvel később váratlanul visszatért a h betű. Parti Nagy Lajos Szódalovaglás című kötetének egyik mintamondatában bukkant fel: 87

szívhattyúzom az olajat, fiókalgyő fiókploesti ha már csak hó akarna esni legyen a szívre olvadat bekormozódom mint a hattyú ingébe törli ujjait tél van és kelet-kuvait búvárol érte jó szivattyú a föld alatt zsíros lepények mi ád az ember telepének meleget vagy a holt ajak  jegecében a szó megéled szörcsög és igyekszik az ének szívhattyúzom az olajat Felbukkan a h betű ott, ahol semmi keresnivalója nem lenne, ahol senki sem várja, hiszen több mint negyven év alatt már el is feledkeztünk róla, felbukkan, beékelődik egy szóba, amely ettől megéled, és kiderül, hogy ez az egyetlen eltűnésre hajlamos betű magában hordozza egy eltűnt költői nyelv egész emlékezetét. Visszatér a költészet régi mítosza. Újra itt van a hattyú, a szív, itt van, és mégis máshol, ott, ahol nem lehet, Kelet-Kuvaitban, amit viszont nem Arábiában kell keresni. Semmi sincs a helyén. És a hattyú bekormozódik, a szívre hólé csöpög, Apollón madarának tollai elnehezülnek az olajtól.   Egyszerre több nyelv írja a verset. Ironikusan, hiszen ahol több nyelv beszél, ott mindig jelen van az irónia is. Ezek a nyelvek mindig váratlan kapcsolatokba kerülnek egymással, valami mindig eltűnik, valami visszatér, de a költészet nyelve eleven anyag marad. A mai vers beszélő, éneklő, dadogó bábeli agy.  Magyar Lettre Internationale 64. sz. 2007. tavasz

88

Az álomlátók

Az írónak az a dolga, hogy kérdezzen és riasszon, nem az, hogy szakproblémákat oldjon meg. (Déry Tibor)

Jókai Mór

TÉGY JÓT (részlet) Meritorisz Zénó neje, Camilla, alakjában, arcában egész leányos megjelenés. Senki sem mondaná, hogy már egy tizenkét esztendőt meghaladt leánya van. Termete azzal a karcsúsággal bír, amit nem a vállfűző kényszerít rá: az öltöny csak kifejezi a szép idomokat, de nem szabályozza; a váll, a nyak, a félig födetlen kebel enged az egészre divinálni. Az arc kifejezése még inkább növeli a csalódást: a halvány, de könnyen elpiruló arcszín, a finom metszésű ajkak, korallpiros színükkel, a rózsaszín, lüktető orrcimpák, a tiszta, keskeny homlok, melyet levágott hajtincsek nem takarnak, a vékony, egyenes szemöldök, mind közös egyetértéssel vallják, hogy itt egy gyermeteg, világtudatlan lélek lakik; segít nekik az a hosszú szempilla is, mely félig lezártan szinte hogy árnyékot vet az arcra. – Hanem aztán mikor ezek a szempillák magasra felnyílnak, s kivillan alóluk az a két sárga szem, mely olyan, mint a topáz meg mint a tigris szeme, a mélyében ég valami láng: attul egyszerre zavarba jön a ránéző, mint aki kelepcébe jutott; mert mikor a szem kérdez, akkor arra a szemnek kell megfelelni, s ezt a beszédet olyan kevés ember tanulta meg. S a sárga szemekhez kőszénfekete a haja. Alasztor a belépő hölgy elé siet. Az kezet nyújt neki. A kezét megcsókolják. – Bocsánat, hogy kacagányostul jövök be: a dugárumat rejtve kellett becsempésznem. Azzal a felső öltönye zsebéből kihúz. egy paksamétát. – Elolvasta? – kérdi a hölgy. – Kétszer is. Először az elejétől a végéig; aztán meg a végétől az elejéig. A hölgynek az ajka és a keze remegett, a szempillái vertek, mikor a kéziratot átvette. Az ő saját munkája volt az. Ez az átadó pedig egy irgalmat nem ismerő kritikus, aki nem professzióbul, hanem passzióból űzi ezt a szellemi hóhérmesterséget. Camilla helyet mutatott neki egy karszékben a kandalló előtt. – Nem teszi ön le a felöltőjét? Rá fog melegedni. – Nem ismerem a meghűlést. Aztán mindjárt visszamegyek a színházba. – De hátha én sokáig itt tartom? – Inkább attól félek, hogy hamar ki fog innen flankolni; mondjuk puritánul: kipenderíteni. – Olyan rossz akar lenni? Leültek egymással szemben a kandalló elé, kettőjük között volt egy kis japáni asztalka. Arra tette le Camilla az írást. – Nos? Hát kezdje! – Cukorral szokta nagysád az orvosságot bevenni, vagy anélkül? – Cukorral szoktam. – No, akkor hát előre bocsátom azt, ami édes. Nagysád teljesen bírja az irodalmi nyelvet: irálya minden kifogáson felül áll. Elbeszélésének a meséje eredeti, ügyesen bonyolított, fordulatai meglepők, az egész tarkázva szellemes ötletekkel, sok érzés elpazarolva benne… – Hisz ez mind igen kedvező… – Ez a cukor, most jön a bróm. Hanem… – Hanem?… 91

– Ez az egész elbeszélés, ennek a tárgya, alakjai, etikája, mind egy rég megbukott költői gyáriparnak színehagyott, divatvesztett, végeladásra került maradványa. Ez abból a hamis romantikaiskolából való, amin senki sem ír többé; de több az, hogy amit nem is olvas senki többé. Azok a sárga topáz szemek most nagyot villantak. Bátorkodott szembeszállni a szigorú kritikussal. – Szeretném az indokolást. – Hát ha bonctani előadást akar végigélvezni, azzal is szolgálhatok. Az ön elbeszélésének az alakjai mind olyan ideális emberek, amilyeneket a mai világban már senki sem ismer. Az ön hősnője képviseli a női erényt. – Hát ez nem létezik? – Létezik, mint kórtünet, de nem mint jellemalap: híják vérszegénységnek, s gyógyítják vasés mirenylabdacsokkal, vagy legjobb esetben hiánya a csábító alkalomnak, de bizony most már abban a régi példabeszédben sem hiszünk, ami a „jól őrzött várról és jól táplált helyőrségről” beszél. – Ön ilyen rossz véleménnyel van a nőkről? – Sőt ilyen jóval. Miért volna erény, nem tenni, amit a természet parancsol? – Eszerint ön a szerelemben sem hisz. – A szó megvan, s azt nehéz helyettesíteni: éppen azért, mert százféle variánsa akad. A legtöbbször kutyaösztön, érzéki gerjedés, máskor szuggesztió, sűrű esetben konvenciós megszokás: egy egész osztálynál alkutárgy és spekuláció. Mindannyiszor egészen jogosult téma egy modern elbeszéléshez. De olyan ideális szerelmesek, aminőket ön ír le, csak a keresztes hadak korszakában lehettek, no meg Kisfaludy Sándor hősei idejében: „Szigligetben fogunk élni: Szerelmünkben boldogok”. Ma az úgynevezett szerelemnek reális motívumai vannak. Hát még aztán az a nemes keblű imádó, aki lemond! – Hát a férfiúi lemondás? – Bevallása a gerincsorvadásnak. Félelem a nevetségessé lételtől. – És a jótékonyság? – Agylágyulás szimptómája. Gyakran megvesztegetési kísérlet a sors ellen. – De hisz önnek magának is ott áll a neve minden jótékonysági gyűjtőíven. – Az nálam reklám. A legtöbb embernél ugyanez. – Hát ön nem hiszi, hogy vannak jószívű emberek? – Jó szív? Hát mi köze a szívnek az emberi indulatok és érzelmek szabályozásához? A szív egy monoton munkára alkotott gép, ami absolute nem érez semmit. Igenis van befolyása az emberi érzelmekre és kedélyhangulatokra a májnak, az epének és más változó gerjedelmű életműszereknek, amik a két nemet megkülönböztetik; de főképpen a gyomornak. Az éhes és a túlterhelt gyomor csinálhat regényt, csinálhat világtörténetet: de mit csináljon az a szegény ártatlan, izmokból, erekbül és idegszálakbul összegubancolt tömeg, ami a mézeskalácsosok mintáját képezi, mikor annak egy pillanatnyi ideje sincs a külső benyomásokat felfogni, s azok ellen reagálni? – Jól van. Tehát ne legyen a szívnek semmi köze az elhatározásainkhoz: de az erős emberi akarat hatalmát csak nem hozza ön kétségbe? – Erős akarat! Hisz az meg éppen nonszensz. Hát akarta az ember azt, hogy szülessen? Akarta azt, hogy fiú legyen vagy leány? Akarta, hogy szép legyen vagy rút, erős vagy gyönge? Minden az átörökléstől függ. Akinek az apja vagy nagyapja bolond volt, maga is bolond lesz. Akinek játékszenvedélye van, a fiának is az lesz. 92

– És a talentumok? – Azok meg éppen az agy idomulásától függnek. Az már tudományosan megállapított igazság, hogy az agyvelő idegszálainak bonyolódása okozza, hogy az egyik emberből hegedűművész, a másikból szobrász, a harmadikból meg financier lesz a többi marad hétköznapi embernek, kreténnek vagy gonosztevőnek, s ez teszi tönkre az ön egész etikai okoskodását, ami költői igazságtételben, égi megtorlásban nyilatkozik. Ugyan hogy büntetne meg egy láthatatlan hatalom valakit azért, mert a szemöldöke fölötti agykidudorodás a gyilkossági hajlamot fejtette ki nála, a másikat meg azért, hogy a hátsó agy erős duzzadása a nemi ösztönnek adott túlnyomó uralmat a gerincagy fölött. A természet szeszélyei miatt csak nem lakolhat meg az egyén. – Eszerint ön a túlvilágban sem hisz? – Kedves nagysád! Olvasta ön már Flammariont? Akkor tudja, hogy – hozzávetőleg – mi van ezen a mi világunkon túl? Az egyetlen planéta, amelyet magunkforma állatoktól lakható földnek ismerünk, a Mars. De az már eddig is úgy túl van tömve lakosokkal, hogy ott még a földről átrepülőket is minden jó indulat mellett sem fogadhatják be. Csak a mohamedánok hisznek még a paradicsomban. De azok is csak a férfiak számára tartogatják azt. A buddhistánál van lélekvándorlás állatokba. A többinél nincs túlvilág. A civilizált világ minden tagja fölemelkedett már arra a tudatra, hogy itt ezen a földön kell kivenni az élvezetekből annyit, amennyit lehet. A szocializmus nem ismer másvilágra szóló utalványokat, amikkel az aszkétákat jól lehetett tartani. – És így ön nevetségesnek tartja az imádkozást is, és az áhítatos léleknek Istenhez való ragaszkodását? Annak minden csodajelenségeit? – Édes nagysád! Hiszen méltóztatott iskolákat végezni. Tudja, hogy mi a hang? Rezgéshullám, mely percenként 200 méternyire halad. Vegye kezébe a plajbászt és számítson. Hiszen amely zsolozsmát Árpád apánk bejövetelekor a Vereckei-szorosnál a táltosok elharsogtattak a nap mezején lakozó Hadúrhoz, az a természet törvényei szerint most a millenniumra fog oda megérkezni. – Ön istentagadó. – Nem. Én csak embertagadó vagyok. Az Isten lételét elismerem, bár megérteni nem tudom; de az emberek lételét tagadom. Állatok vagyunk! – Ez nagyon vigasztalan tudat volna. – Nem akarom felerőltetni. Én nem vagyok buddhista misszionárius, én csak jóakaró kritikus vagyok. Önnek a művéről beszélek. Ez a válfaja a poézisnek leélte magát. Jelenben senki sem kultiválja. Ha ön sikert akar kivívni – igazán szép tollával –, akkor választania kell – két közönség között. Vagy írjon ön legendákat, csodatörténeteket, meséket a babonás, hisztérikus, fanatikus félmívelt osztályok számára: annak is lesz kelendősége; vagy pedig írjon esendő, önző, élvező emberekről, amilyenek mindnyájan vagyunk és akarunk lenni. Tündérekben, szentekben még sokan hisznek, de már becsületes emberekben, jó szívekben, szerető lelkekben nem hisz senki. S ami nem kriminalitás, az nem vétek. Camilla még nem hátrált meg. – Nem a munkám védelmére szólok, hanem az ön világnézete ellen. Én már vénasszony vagyok, de én még rossz jellemű emberrel nem találkoztam a világon, se férfiban, se nőben. – Vénasszony? Ugyan már, micsoda banális fogás az, engem akarni kényszeríteni bókok mondására. Ön sohasem lesz vénasszony. Ön most is kisleány. Hanem vén írónő. – Ezelőtt negyven esztendővel írhatott volna ön szép Dorfgeschichteket német parasztokról német 93

Hausfrauk számára. De most már a parasztokból is kiveszett az idill (ha ugyan volt valaha), s amióta a kisasszonyok nem strickolnak harisnyát, oda a szentimentalizmus. – Hát a vallás? – Vallás? Ez az a kihűlt planéta, aminek a fénye elmúlt: csak az árnyéka maradt meg. Van zelositás, van fanatizmus, más felekezet elleni gyűlölködés, de ami a hitelv volna, hogy „szeresd a felebarátodat”, meg az, hogy „az én országom nem e világból való”, ezeket nem tartja senki. A munkást nem lehet többé azzal biztatni, hogy majd a paradicsomban ő lesz az első, aki most utolsó. Itt, ezen a földön követeli a maga részét. Nincs már nagyravágyás: csak stréberség; nincs már hazaszeretet: csak politika; nincs már remény: csak intrika; az antik ideál mind stereotipozva kapható: eredetije a múzeumban. Dicsőség? Gomblyukban cinkből. Egy bálvány van, akit imád mindenki. – A pénz? – Nem az. Hanem saját maga. – Hisz akkor jobb volna nem élni. Alasztor elnevette magát. Gyönyörű fehér fogsor villogott elő a bajusza alól. – Ne vegye olyan tragikusan a dolgot nagysád. Abban a világban, amit ön teremt a képzeletében, mindig érdemes élni. Ön boldog, megelégült, nemes lelkű, azért hasonlónak hiszi a többi egyedeket is. – Bátran felolvashatja ön a munkáját a mai estélyen, mindenki tapsolni fog. El lesznek ragadtatva. Magasztalói elől nem fog hová menekülhetni. A jelenlevő újságírók összetett kesztyűkkel fogják önt kérni, hogy engedje át nekik a vasárnapi tárcájuk számára e remekművét, s tiszteletdíj fejében egy értékes szacúmát fognak önnek küldeni. De próbálná csak meg, mint egy szegény hivatalnok özvegye, ugyanezzel a művével sorba látogatni a szerkesztőségeket szerény honorárium igényével: majd gyönyörködhetnék azokban az elmés észrevételekben, amiket a szerkesztői mondanivalók szecskaládája szolgáltat a kéziratoknak, melyek vissza nem adatnak. Ön énekelni is fog, egy szép sanzonettet, vendégei tapsolni fognak utána. De énekelné el csak azt, mint erre a keresetre szorult igazi énekesnő: majd megtudná, hogy miféle strófát énekelnek folytatásul ugyanarra a melódiára ugyanazok az uraságok. Eh! Boldog nő nem lehet írónő. Ahhoz a szenvedések iskolája kell. Nagy katasztrófák. – No lássa: most keresztet vetett magára. Írjon legendákat! Nos? Elég volt már a gorombaságból? – Nem! Még én akarok önnek gorombaságokat mondani. Most rajtam a sor. – Ah! Ez élvezetes lesz. – Nem az emberiségben van a hiba, hanem önben. Ön hírhedett ügyész: hol védő, hol vádló. Egészen beleélte magát az emberi lélek árnyoldalainak tanulmányozásába. Valamint egy kórház főorvosa csak betegeket lát maga körül, úgy a híres jogász csak vétkeseket, önzőket, csalókat, tettetőket, hitszegőket. Ön nem ismeri az igazi világot: én ismerem azt! Én látom a valót. – Ön látja a valót? Ezekkel a chryzopraz szemekkel? Hisz ön saját magát sem ismeri! De többet mondok: még a saját leányát sem ismeri. Camilla megrezzent erre a szóra. – A leányomat? Hát mit tudhat ön a leányom felől? Hisz az még gyermek! – Tudom. Tizenkét esztendős. Hanem azért mégis több életbölcsessége van, mint önnek. – Honnan veszi ezt az állítást? – Hiszen régi barátja vagyok e háznak. Bocsánat a forgalomból kiment szóért. Régi bejárója. Néha egy baráti ebédnél, meg az után volt alkalmam a kis Helvilának egy-egy közbevetett mondását feljegyezni. Az mind olyan okos szó volt; nem az enfant terrible-ek hebehurgya belekottyanásai, hanem egy józan kritikus szellemnek a megnyilatkozása: aki már a daj94

kájától sem engedett magának hazugságokat mondatni. Ez sohasem fut el az ember elől, hanem szembeáll, s olyan vágásokat ád, hogy elképedünk bele. Meg ne ijedjen, nagysád. Egészen az anyja lelkületét tükrözi vissza. Csakhogy a tükörkép erősebb az eredetinél. – Úrhölgyeinknél az a szokás, hogy egy szantálfa legyezőre az ismerőikkel emlékmondatokat íratnak. A kis Helvila is abban a kitüntetésben részesül, hogy vele is íratnak ilyen legyezői bölcsességet. Azokat aztán nekem is megmutatják. Egy szép kisasszonynak ezt írta a legyezőjére: „Nem az boldogít bennünket, amink van, hanem az, amit remélünk”. A szép delnő tőlem kérdezte meg, hogy mit tesz ez; ő nem érti. – De honnan vesz egy tizenkét esztendős gyermek ilyen gondolatot? Camilla arcán látszott a kellemes hangulat. – De erősebb mondás az, amit Vigárdyné legyezőjére írt a kisleány. Azt tetszik tudni, hogy Amanda őnagysága teljesen az én világnézeteimet osztja. Annyira összetalálkozunk az egész életfilozófiánkkal, annyira rokonok a lelkeink (ha ugyan van lelkünk), hogy nem szeretnék neki férje lenni azért a háromemeletes sugárúti házért, amit kelengyében kapott. És amellett alaposan tudós. Professzor lehetne. És azt érezteti. És gyöngeségei nincsenek. Hát ennek ezt a mondatot írta a legyezőjére a kis Helvila: „A tengerszemnél, mely semmi élőt nem táplál, többet ér egy harmatcsepp, melytől egy fűszál föléled”. – De már a szép Amanda nem kérdezte éntőlem, hogy mi ennek az értelme. Azt mondá: „No nézd! A galambfióknak fullánkja van!” Kitalálta, hogy ki az a tengerszem, s ki az a harmatcsepp. E percben észrevette Camilla, hogy egy szőnyegajtó kissé megnyílik: ott valaki hallgatózik. Bosszúságát nem tudta elrejteni. Alasztor megsejtette azt, s sietett búcsút venni. – Még visszasietek a színházba. Egészen kedvem szerint való darabot adnak. Az emberek mint állatok. Igazi állatmutogatás. – De visszajön? – Nem fogok sietni. A királyi tanácsosné cavatináitól engedek másokat idvezülni. Mikorra nagysád felolvasására kerül a sorrend, akkorra jelen leszek. – No, azzal éppen nem vigasztal meg. – Becsületemre – ámbár nem hiszek a becsületben – fogadom, és megtartom a fogadásomat, mint egy trubadúr – ámbár nem hiszek a trubadúroknak –, hogy egy suttogó szóval sem fogom a nagysád előadását zavarni, s mikor a vendégnyáj éljenez: keresztül fogja hallani a tetszészsivajon nagysád az én stentoromat. – No, csak azt ne tegye, kérem. Camilla kezét nyújtá: Alasztor az ajkaihoz emelte a svédkesztyűs kacsót, s aztán a sarkával előre kihátrált az ajtón, ámbár ez a neme a haladásnak homlokegyenest ellenkezik a realizmussal.

95

Krúdy Gyula

AZ ÁLOMLÁTÓK Talán soha annyian nem álmodtak Magyarországon, mint ebben az esztendőben. Az előttiben, ha valamely különös dolgot álmodott a magyar, felütötte a nagy egyiptomi álmoskönyvet. A hieroglifek, kabalisztikus számok és népies magyarázatok között bizonyosan ráakadt a kedvére való megfejtésre. A kislutri idejében pláne pénzébe került az embereknek az álomlátás. Fehér lepedős ismerőseink éjszakai megjelenése a ternó reményével kecsegtette az unatkozó magyarokat. Későbben, a kultúra jöttével dr. Freud tanár úr módszere alapján estünk neki álmaink megfejtésének. Manapság már sokak előtt ismeretes a tudományos rendszer, amelynek alkalmaztatásával legbizarrabb álmainkat meg lehet magyarázni. Magyar nyelven is megjelent egy füzet a bécsi professzor elméletéről Ferenczi Sándor fordításában. Az ember megtalálhatta gyermekkora emlékeit álmaiban; megállapíthatta a képzetet, fülön csíphette a gondolatsejtet, amelyből az álom kifejlődött. Száraz regiszterelmélet ez, mint egy tudós cédulásdoboza. A legszebb és legkövérebb angyal álombéli hempergése néha igen sivár élménnyel volt összeköttetésben. Máskor megdöbbent a búvárkodó, midőn legtitkosabb, még önmaga előtt is rejtegetett vágyait, óhajtásait, félelmeit olvasta ki az álommagyarázatból. Most ismét álmodnak Magyarországon, és az álmokat nem mindig lehet megfejteni az eddigi kulcsokkal. Mást álmodnak Budán, mást egy vidéki fogadóban, a tanyákon, csillagterhes égboltozatú pusztákon és a pesti bérházak szomorú szobáiban, holott azt kellene hinni, hogy álmában mindenki demokrata, mint akár a temetőben. A jobb oldali fekvésnek mások az álmai, míg a vészes látományok, nyugtalanító képek balról jönnek. Az oroszlán és a bátor ember jobb oldalán alszik, míg a sorsüldözött szerencsétlen balra fordul, hogy még álmában sem lelje gyönyörét, a nők, akik meglátogatják, őrültek, és a szemgolyóit akarják kitolni, gyilkosok és veszett állatok ragadnak a kabátjába… Bepiszkolt kezű emberek ülnek szemben, a régi álmoskönyv kis fametszetein. Elfáradva, nagyot sóhajtva riad fel a halandó álom-viszontagságaiból. Ha volna valahol egy nagy hivatal, ahol az álmokat be lehetne jelenteni, könnyű volna a statisztikát megcsinálni arról, hány boldog ember volt Magyarországon. A földhözragadt, a vészmarta, a bajban sínylődő néha átéli ugyan álmában azt az életet, amelyet áhítana, de emlékszik is ezekre az álmokra élete végéig. Míg legtöbbször bizony csak a nappali kínszenvedéses életét álmodja tovább. Ezért nem is érdemes vitatkozni a kérdés felett, hogy melyik igazi életünk: a nappali vagy az álombéli? Az oroszlán álmában is lebírja a gazellát, míg a peches ember rendesen megsántul álmában, midőn a bika kergeti. A kártyás, aki az ágya elé szórja a nyereségét, mielőtt elaludna, ritkán folytatja álmában tovább a játékot, mélyen, üdítően alszik, míg a nincstelen ember az élénk álomból felébredvén, felforgatja párnáit, hogy az álombéli pénzt megtalálja. A jóllakott nem álmodik étvágygerjesztő lakomával, míg az éhező fájdalmasan nyújtja ki karját az elrepült pástétomos tálak után. Az álmok szigettengerében a tarka papagájok szigetén tanyáznak a gyermekek és szerelmesek álmai. Ezen a szigeten semmi sem lehetetlenség, a legnagyobb fára könnyedén kúszik fel a képzelem, hintázza magát a ringó gallyakon, kajdácsszínekben mutatkozik a láthatár, és a nőknek, férfiaknak valóban szárnyuk van, mint az angyaloknak. A gyermekek álmait a daj96

kák is megfejthetik, míg a szerelmesek látományaihoz, alvási élményeihez elég magyarázatot talál a rövideszű lírikus. Akiket ők csodának néznek, azok természetes dolgok. Amit ők álmodnak, az a valóságos élet, az ő életük. Lárma, zenebona, értelmetlenség, madárhang és sikoly hangzik e szigetről, mintha sok ezer fiatal majom lakna a fatetőkön, amelyek még nem hallottak puskalövést, s így gondtalan boldogsággal élik játszi napjaikat. Nincs olyan álomfejtő, aki a szerelmesek álmain el tudna igazodni. Honnan jönnek e tarkaságok, az egzotikus fények és a sohasem látott színek ez álmokba? A blazírt tudomány felmondja a szolgálatot. A szerelmesek azt álmodják, amit éppen akarnak. Vajon ki merné e szemérmetlenségeket valaha is bevallani? Az erkölcs egy megunt ruhadarab ez álomvilágban; hogy csodálkoznak az epekedő férfiak, ha egyszer megtudnák, mily furcsa dolgokat álmodnak a megközelíthetetlen várkisasszonyok, midőn a hátukon alusznak, és odakünn hajnalodik! Szerelmes álom, aki hatalmasabb vagy Faust doktor Mefisztójánál, régi üdvöket és ismeretlen gyönyöröket varázsolsz a tudatlan agy homályos szobájába, mindent megmutatsz, amit eleven állapotban sohasem érhetünk el, mindenekkel megismertetsz, aminek létezéséről éber nappalokon fogalmunk sincs, a zenittől a nadírig feltárod az emberi szerelem titkait: a szerelmes álom az emberiség jótevője. Az volna a világ legszebb könyve, amelybe a hajnali álmokat írná le egy isteni toll. Bizonyos életkorban már nem szívesen vallja be az ember, hogy vándorcigánynőkkel álmodott: pedig tán Deák Ferenc sem foglalkozott mindig politikával Angol királynőbeli lakásán. Komoly időket élünk, amelyeket a frázis szerint „sorsdöntőknek” mondanak, holott a sorsba senki sem avatkozhatik. Eldőlt az már három esztendeje; ami most történik a világon, olyan, mint egy gombolyag szála; lebonyolódik, bármit tesznek ellene vagy mellette az emberek. A jövőt sem én, sem ő nem tudhatja, a váteszek végleg megbuktak a hókuszpókuszukkal; csak következtetni lehet, hogy még nem értünk a meglepetések útjának a végére, hiszen három esztendeig vajúdott a föld, amíg az első eredmények mutatkoztak az emberiség jövőjében. Bizonyos most következnek azok a váratlanságok, amelyeket közönségesen csodáknak szokás nevezni. A politikai álmok, amelyek három esztendeig bebörtönözve üldögéltek az agyvelőkben, csak most indultak el fantasztikus útjaikra. Most kezdenek ismét álmodozni a magyarok, mint akár a múlt század ama időszakában, amelyet „kis negyvennyolcnak” is neveznek. Az álomfejtő, aki három esztendeig nem látott egyebet, mint megfagyott katonát, üszkös falut, ellenséget és repülőgépet, ez idő tájt kezd álmodni a suttyomban tartott vágyakkal, a gyermekkor, háború előtti korszak emlékeivel: a békével. Mi lenne, ha már béke lenne? – kezdik játékaikat az elfojtott álmok, amelyek zord télen véres borzalmakat, elkeseredett belviszályokat, utcai torlaszokat és éhségtől üvöltő tömegeket mutattak, hogy riadtan fordult balról jobbra az álomlátás. Mi lenne, ha már letennék a fegyvereket a katonák; ha mindenki megkapná jutalmát az elmúlt három esztendőért, amely kínosabb volt, mint a gályához láncolt rabok élete; ha az újság többé nem írna offenzíváról, csatáról, tenger alatti harcról; ha nem remegne többé millió szív a holnaptól; ha felemelhetné fejét a gödörbe zárt gondolat; ha újra elkezdődne a megszokott élet, mindennapi örömeivel és bánataival!… A kortárs észre sem veszi már, hogy csaknem harminc esztendő múlt el azóta, hogy utoljára sétáltunk a zöldellő erdőkben, nőknek virágot téptünk, és biztos terveink voltak holnapra. A kortárs azt hiszi, hogy mindig háború volt a földön, soroztak, őrmesterek intézkedtek, menetszázadot szerveztek, ágyút töltöttek, és a piacon az asszonyok verekedtek. A kortárs már csak álmában éli át a boldog esztendőket, ami97

kor nem rettegett őrjárattól, az árdrágítótól, a kofától, az éhenhalástól, a legmegalázóbb nélkülözésektől. A kortárs feledi a kopott ruhát, az uzsorát, a korgó gyomrot, felebarátja meggazdagodását és börtönbüntetését. A kortársnak már kezdett mindegy lenni a téli vagy a nyári háború, az élet céltalansága, a holnap reménytelensége, a nyomor jajgatása, a bűnösök elszaporodása, a pénz értéktelensége és a becsület bukása. A kortárs most végre álmodni kezd… Mi is lenne, ha egyszer béke lenne? Mi lenne? Az álmokat hagyjuk meg álmoknak. Még oly gyengédek, hogy kézzel nem lehet nyúlni hozzájuk. Csak fújni lehet ez álmot a levegőben, mint a gyerekek a réten a vadvirág szálló csillagát. (1917)

98

Déry Tibor

NAPOK HORDALÉKA (részletek) A bőszemű tudomány. 1963. október Csekély természettudományos műveltségemet népszerű tudományos könyvekből, folyóiratokból szedem össze. Sokkal több volna bennük a hibaforrás, mint a szakkönyvekben, melyek a tudomány fejlődése során minduntalan egymásnak ugranak, s felfalják az ellenfél elméleti és gyakorlati tételeit, következtetéseit? Nem hiszem, de eleve tisztelettel belenyugszom a szaktudósok marasztaló ítéletébe. Esetleges a személyes tapasztalat is, amely soványka tudásomat úgy-ahogy kiegészíti, ehhez sem fér kétség; mégis azt hiszem, aránylag jó lelkiismerettel eltűnődhettem azon a világképen, melyet a sokfelől elszármazott részletek felépítettek bennem. Nyugtalanító kép! Aggodalmam régi keletű, a tudománynak szól. Vajon azon való igyekezetében, hogy segítsen az emberen, nem veti-e el a sulykot? Áttekinti-e azt, amit összességében teremt, s meg van-e győződve arról, hogy az hasznos? Egyezteti-e a sok százra, talán ezerre rúgó tudományágakat, s milyen közös nevezőn? Lelkesedésében nem szalad-e túl az emberhez méltó feladatokon, s túlbuzgóságában nem fordítja-e visszájára, ami jót teremtett? Ura marad-e kutatásainak, vagy szolgájuk lesz? S végül, megfogalmazta-e egyáltalán a célt, amely felé igyekszik? Világos ugyebár, hogy nem a tudásról beszélek, hanem ennek felhasználásáról. De amit tudunk, azt fel is használjuk. A technika azzal kezdte, hogy megsegítette az embert a létért való keserves küzdelmében. Ma már, a tudományos technika keretében ott tartunk, hogy helyettesíteni igyekszik. Felmértük-e ennek a helycserének beláthatatlan élettani, lélektani hatását? A fejlődés menetirányát ismerjük: még gyorsabban, még messzibb, még nagyobb erővel! Kőbalta helyett gőzkalapácsot, a ló háta helyett repülőgépet, husáng helyett távirányított lövedékeket használunk. Az elektromos mikroszkópok és az óriási ciklotronok segítségével már betekinthetünk a parányok világába, felbontjuk az anyag építőköveit, az elemeket; a csillagvizsgálók távcsöveivel felerősítve gyönge szemünket, több milliárdnyi fényév távolságban követjük a galaktikák keringését. S két évtized óta már olyan elektronikus gépeink vannak, melyek meggyorsítják az emberi gondolkodást, s megkönnyítik logikai munkáját. Mindez többé-kevésbé még segítségszámba megy, még nem kezdi ki komolyan azt a feltevést, hogy az ember szolgálatában történik. A törés, a félelmetes kanyar, ott következik, amikor a tudomány magával az emberrel kezd kisérletezni, s ez alanyból tárgyává válik. Az agyfiziológiában már közel járunk ahhoz, hogy megismerjük az agysejtek munkáját, s együttműködésük törvényeit, azaz a gondolatok, az előítéletek, a szenvedélyek fizikáját. Eredményes kísérletek történtek már arra, hogy elektromos áramlökésekkel megváltoztassuk kísérleti állatok magatartását aszerint, hogy az agy melyik részébe irányítjuk az áramot: harcias, támadó kedvet keltünk bennük, vagy békülékeny kezessé válnak, megéheznek, vagy elutasítják a táplálékot, jókedvre vagy rossz kedvre hangoljuk őket, sőt érzéketlenné is tehetjük az állatot mindennemű fájdalom iránt. Az ember lelkiállapotát is meg tudja már változtatni a 99

gyógyszeripar, izgalmi állapotában megnyugtatja, munkakedvét növeli, elmulasztja szorongását stb. Még nem ismerjük ugyan a gyógyszer munkafolyamatát a szervezetben, csak a hatását látjuk és szabályozhatjuk, de bizonyára nem sok idő fog eltelni, amíg majd megmérhetjük azokat a vegyi elváltozásokat is, melyeket az agysejtekben előidéz. S innét már belátható az út a történelemnek abba a korszakába, amikor majd művi úton megváltoztathatjuk az ember egyéniségét. Rövid idő kérdése az is, hogy kedvünk szerint dönthessünk arról, fiú- vagy lánygyermeket szüljön-e az anya. S ha az eugenetikusok, a Nobel-díjas Herman Muller megvalósíthatják terveiket, az asszonyok a jövőben a bő választékkal rendelkező központi raktárakból fogják házhoz szállíttatni a különösen értelmes vagy különösen szép, vagy különösen erős, egészséges férfiak csírasejtjeit, hogy ízlésük szerint való kisdedekkel ajándékozhassák meg a boldog családi kört. De mindezek a tervek és lehetőségek régimódiaknak hatnak a molekuláris genetika legújabb felfedezéséhez mérten. Nemrég befejeződött a tudomány történelmének egyik legjelentősebb vizsgálata: megfejtették az átöröklődés folyamatának code-ját, azt a vegyi nyelvet, amelyen az élő sejt génjei kiadják parancsaikat, azaz termelési utasításaikat az idegek, a csontok, a bőr, a vér, az agy felépítésére, mindarra, ami az embert mint egyént testileg, lelkileg, szellemileg meghatározza, másoktól megkülönbözteti. E rendkívül bonyolult munkafolyamat különféle szakaszai egyelőre, természetesen, még ismeretlenek, de az első s valószínűleg a legfontosabb lépés máris megtörtént. A teremtés nyelvének egy-egy szavát már elsajátítottuk, s ha megtanultuk, akkor másnap – ismerve az ember rettenthetetlen vállalkozó kedvét – már azzal fogunk kísérletezni, miként változtathatnók, javithatnók meg a gének termelési utasításait. A természeti programozás helyét majd az emberi tervezés foglalja el. Magunk teremtjük önmagunkat. De milyen mintára? Amíg az ember azért növelte hatalmát, hogy megváltoztassa maga körül a világot, többékevésbé a saját ura maradt. A technikai tökéletesség ürügyén most önmagára emel kezet. Hogy lehetne fajtánk mértékegysége a teremtésnek, ha önkényesen megváltoztatja méreteit? S újra kérdem, milyen mintára? Tudunk-e majd egy olyan modellt készteni, olyan új emberi normákat találni, amelyeket a jövő társadalma, épségének és egészségének károsodása nélkül teljesíteni tud? S kit bízunk meg kiszabásukkal? A szakembereket? A politikusokat? A szavazó állampolgárokat? A természettudomány vizsgálja a jelenségeket, nem értékeli őket. Felkutatja a felkutathatót, s úgy véli, hogy ezzel eleget tesz feladatának. Nem kívánhatjuk tőle, hogy erkölcsileg osztályozza azt, amit talál. De eredményeinek felhasználása, gyakorlati megformálásuk: a technika mára erkölcsileg is megmérhető. Nem mindegy, hogy milyen gépekbe öltöztetjük tudásunkat, nem mindegy, hogy az atomerőt békés vagy háborús célokra használjuk-e. S az sem mindegy, hogy a biológusok, eugenetikusok mihez kezdenek a kezükbe kapott tudással. A társadalom ma nagyon is hajlamos arra, hogy a technikai haladás tiszteletében túlbecsülje a valóban káprázatos részeredményeket, nem gondolva azzal, hogy ezek csak akkor termékenyek, ha egy világosan megfogalmazott, erkölcsileg megalapozott cél szolgálatába állíthatók. A napról napra új felfedezésekben bujálkodó tudomány mohósága emberileg érthető, s ugyan igy a mi naponta megújuló csodálkozásunk is, de végzetesen veszélyes lenne, ha a társdalom kiejtené kezéből az irányító gyeplőt.Egyre több jel figyelmeztet erre 100

a veszélyre. A technika egyre több fölösleges szükségletet elégit ki, s egyre több természetes szükségletet nyom el. Minden szak és szakma lelkesültségében vakon vágtat a saját pályáján, a saját tökéletesedése felé. A l’art pour l’art technika van kialakulóban. Azt hiszem, szigorúbb ellenőrzésre volna szükség, s itt elsősorban nem is az elképzelhető társadalmi ellenőrzésre gondolok, hanem a magunk fegyelmezésére, egyénenként, személyenként. Arra, hogy több kritikával fogadjuk a tudomány diadalait, levonjuk belőlük a felfedezés mámorát, a meglepetés szédületét, s nem utolsó sorban a szenzáció rikoltozását s higgadtan szemrevételezzük a maradékot: mennyire szolgálja azt ember boldogulását? Nem tudok megszabadulni attól a félelemtől, hogy könnyelműek vagyunk, nem ugyan a felfedezésekben, hanem azok felhasználásában? Erőszakot teszünk a természeten, s nem tudjuk, hol és hogyan üt vissza. Mint a jóindulatú, de felületes orvos, aki betege gyógyítására mérget használ, mielőtt kezében volna az ellenméreg. Darwin tételei azon a feltevésen alapulnak, hogy az ember közbejötte nélkül a természetben a biológiai kiválasztódás folytán tűrhető egyensúly jött volna létre. Az ember megzavarta az erőknek ezt a szabad játékát, s félő, hogy ma már a saját egyensúlyát is felborítja. Nem értük be az állati lét unalmas állapotával, türelmetlenségünk következménye: az emberi nem történelme. Ma ott tartunk, hogy kénytelenek vagyunk együtt élni az atombombával, a bombaszerű népszaporodás még fel nem mért veszélyével, a közlekedésnek az őskori vadaknál is pusztítóbb szörnyetegeivel, az ipari forradalom ezer megoldatlan kérdésével. Döntésünk, hogy a homo sapiens-ek leszünk, ezt a láncreakciót váltott ki. Meg tudjuk-e állítani? Taszigáljuk a világot, de mit tudunk arról, hogy hova? Azt hiszem, jóval nagyobb óvatosságra, körültekintésre van szükségünk, nemcsak a társadalomnak, de egyénenként, személyenként is, hogy el ne tévedjünk. Az írónak az a dolga, hogy kérdezzen és riasszon, nem az, hogy szakproblémákat oldjon meg. Mondom ezt, mert a tudomány és a technika iránt érzett lelkesedésünkben ma nagyon sértődékenyek lettünk. (…) 1974. június Minden ember gondolkodik. A gondolkodás az embernek éppoly elidegeníthetetlen joga, mint szívének, tüdejének működtetése. Aki az ember gondolkodását módosítani, eligazítani vagy irányítani kívánja, jól vigyázzon, mert ugyanolyan felelősség terheli, mint az orvost, aki beavatkozik szervezetének bonyolult összjátékába. A szívsebész kése nem veszélytelenebb a prédikátor szavánál. Felelősségünk felmérhetetlen. A nyitott emberi lét amúgy is ki van szolgáltatva a társadalomnak, s az ember gondolkodása még testénél is sebezhetőbb. A fennmaradásért folyó küzdelemben az egyén maga is könnyen elvétheti útját, a társadalom is eltérítheti, sőt kénytelen-kelletlen önmaga érdekei ellen fordíthatja. Minél bonyolultabb a közösség szerkezete, annál több tévutat nyit a megkísértett elme előtt. Hajlam és kényszer között súrlódva, az ember szakadatlanul választársra kényszerül. A prédikátor szava ebben a választásban igyekezzék segítségére lenni. Az egyén meddig futtathatja vágyait és képességeit, hol eresztendő le sorompó előttük? A lélek felszíni rétegei képlékenyek, mintázhatók, tágíthatók és szűkíthetők. Megmunkálásuk, ismételjük, mérhetetlen felelősséggel jár. Ha az embert nagyobb teherrel rakjuk meg, mint amennyit elbír, ha kisebbel, mint amennyit megkíván, kibillen egyensúlyi helyzetéből. A torzulás életveszélyes lehet mind az egyénre, mind a társdalomra, képmutatóvá, alattomossá, hazuggá neveli azt embert. 101

Az ember minden korban manipulálható volt, szószékről és szentszékről, teljesítetlen földi és égi vágyainak sarkallására. Kielégületlenségével egyenes arányban nő hiszékenysége. Jelenünk semmivel se4m lévén boldogabb múlt korszakoknál, az Ígéret, azaz a manipuláció nélkülözhetetlen szabályozója lett a társdalomnak, s a kommunikációs eszközök erőszakos elterjesztésével mindközelebb férkőzik az egyén eszméletéhez is. Lassanként védtelenekké válunk, emberi tartalmunk elszivárog. Nem azt gondoljuk, amit gondolunk, hanem ami sugalmaztatik. Beszéddel pótoljuk a gondolat hiányát, alig leplezetten. Észrevétlenül, alattomos módon világszerte országos tömegeket fosztanak meg a gondolkodás elemi jogától. Másfajta veszély is fenyegeti a gondolkodást: a megvadult, fékevesztett tudomány. Melyet egy oly démon képében idéznék meg, ki egyik kezével egy atomerőművet, a másikkal egy atombombát emel a magasba, s fél szemével az Úrra, a másikkal Luciferre kacsint. Melyik szeme játékának higgyek? Annak, amelyet szeretnék? J. M. R. Delgado, spanyol neurofiziológus elektródokat vezetett be egy bika agyvelejének agressziós központjába. Egy cordobai bikaviadalon az állat távolról irányított elektromos hullámok sokkhatására tajtékzó dühvel, vágtatva elindult az egyik torrero felé, majd egy lépéssel előtte fülét, farkát eleresztve, hirztelen megtorpant: az E-sokkot egy gombnyomással elállították. Őt évvel később újabb sikeres kísérlet. A spanyol tudós Paddy nevű csimpánzának koponyatetejébe egy Stimoceiver elnevezésű kisgépet szerelt be, melynek dróttalan elektromos hullámait egy önműködő komputer számításai alapján az agyvelő különböző rétegeibe, majd onnét az agytörzsbe irányította. Valahányszor az egyébként verekedős természetű majom támadásra indult volna, a gép önműködően kiváltotta elektrohullámai leszerelték agresszív kedvét, holott az állatnak sem idegközpontja, sem izmai nem szereztek tudomást a külső beavatkozásról. Néhány nap alatt leforgása alatt az összeférhetetlen természetű majom megszelídülve békét kötött valamennyi ketrectársával. Újabb néhány esztendő leteltével a spanyol tudós már emberen végzett sikeresen kisérletéről számolhatott be. Egy autóbalesetet szenvedett férfi több hónapig tartó orvosi kezelés után is tűrhetetlen fájdalmakat érzett az egyik karjában. Ezek oly elviselhetetlenné váltak, hogy arra kérte orvosait, vágják le a karját. Kérését nem teljesítették, és ugyanúgy elvetették azt a lehetőséget is, hogy az agykéreg fájdalom centrumának megbénításával, illetve részleges szétrombolásával mentesítsék kínjai alól. Ekkor lépett színre dr. Delgado. Az általa szerkesztett kisgépből – melyet a szív-pacemaker példájára agy-pacemakernek nevezett – hajszálvékony elektródokat vezetett a beteg agykérgébe, illetve ennek fájdalomcentrumába. Naponta egy óra hosszat folyamatosan, majd ezt követően öt másodperces időközökben gyönge elektromos hullámokkal sokkolta a beteg embert, ki három hónapi kezelés után teljesen panaszmentessé vált, fájdalmai feltehetően örökre – vagyis majdani haláláig – megszűntek. Orvosai tanácsai ellenére azonban – óvatos duhaj – nem engedte eltávolítani koponyájából a „fájdalommentesítőket”; hátha valamikor újból szüksége lehet rá. Feltehetően – így Delgado – az új gyógymód más nyavalyák – epilepszia, stb. – kezelésére is alkalmazható lesz. Hát ezzel rendben is volnánk. Címke: Az orvostudomány fejlődése, vagy: Az új Paradicsom, vagy: A fájdalom száműzetése a földről. Sebeinkre ezután oly érzéketlenek leszünk, mint egy 102

kimustrált szemetesláda, mi több, nagyobb lelkiismereti terhelés nélkül rongálhatjuk egymás testi állagát autópályákon, futballmeccseken, kocsmákban és háborúkban. A tudomány azonban ezzel nem éri be. Delgado egyik előadásában meghökkent hallgatóit egy új társadalomrajzzal lepte meg: az emberiséget célirányos agyműtétekkel, melyeket felelősségteljes sebészi kezek irányítanának, egy szelídebb jövőre fogjuk beprogramozni, mikor is mindenki a mainál békésebben, egyenletesebb lelkiállapotban járhatja majd be földi pályáját. „Az emberi szabadság csak akkor biztosítható”, így a spanyol tudós, „ha kiiktatva a véletlen játékát, magunk tervezzük meg.” S eljárása veszélytelenségét bizonyítandó, egy újabb kísérletről számolt be. Egy csimpánzt elektromos hullámok sokkolásával vigyorgásra ingerelt. A félmilliomodik kísérletre az állat arcizmai ugyan már valamennyire elernyedtek, de agyreakciói épek maradtak, s ugyanolyan készségesen vigyorgott, mint az első alkalommal. Hát vigyorogni fogunk, jajtársak! (Déry Tibor: A napok hordaléka, Bp. 1982, Szépirodalmi.)

103

Fenyvesi Ottó

NÉMELY RÉSZLETEK 3. Tavaszi vibrálás. Mérhetetlen vibrálás. De kell valami, ami a háttérben összerántja az agyat. Valami dübörgés, valami basszus. Kovász, ami megkeleszti a tésztát. Kisnyuszi, ez nem világmegváltás, csak (it’s only) rock and roll. Ja, elfelejtettek szólni? Mert csak fekszik az ember a tévé előtt, és néz ki a fejéből, mint egy elnyomott burmai lakos. Keresi a boldogságot, ha már úgy alakult, ahogy. Úgyis az van, hogy majd jön BruszVilisz és megmenti a világot, úgy an blok, a világvégétől és a klímaváltozástól. Hosszan néz egyet a kamerába, mond valami rövidet, de hatásost a 18-49 éves korosztálynak, majd belenéz a sárgásan lenyugvó beteg napba. Megfordul és elindul, mint aki húsz deka parizerért menne a boltba, az emberiség érdekében. Köszönjük szépen, mehetünk tovább.  Tivadar néha feljön a veszprémi várba, meglátogat. Tavaly múlt nyolcvan. Látom rajta, az öregség szomorkás fölényével szemléli a tavaszi zsongást. Szükséges és elégséges feleletet kapott már sok mindenre, dolgaiban rendet tart, a világ megerősítette abban a felfogásában, hogy átutazó itt az ember. Talán nemsokára vége az egésznek. Percek, órák, évek kérdése, és minden elmúlik. Köszöni a hangokat, elviseli az embereket, a kamionok robaját, a liftajtó csapódásait, a szomszédban harsogó magnót. Nem menekül attól, ami van, hosszú és tartalmatlan szavakra, mondatokra már ő nem vállalkozik. A betegségéről, a háborúkról és a közügyek hűtlen szolgáiról soha egy szót se, de a madarak tolláról, a kutya szeméről, a régi barátságokról, Illyés Gyuláról, a tó felöl érkező szellőről annál inkább. Minél többet hallgatom, annál ismeretlenebb lesz előttem.   A múlt hét végén a megújulás reményében lomtalanítottam. Rám jött valami rendmánia. Úgy éreztem, képtelen vagyok leírni bármit, ha nem teszek rendet magam körül. Kidobáltam mindenféle régi kacatot, papírt, újságot, sőt még két doboz könyvet is kiselejteztem. Ma reggel bevittem őket a megyei múzeumba, állítólag majd jön érte valaki, aki elviszi egy erdélyi falu könyvtárába, vagy iskolájába. De lehet, hogy nem is annyira a rendetlenség zavar, mint inkább a körülöttem kavargó rengeteg feldolgozatlan információ. Nem akarok infomániás lenni, akkor már inkább jöjjön a nimfománia! Azt olvastam a múltkor, hogy többet árt az emberek szellemi képességének az infománia, az állandó elektronikus készenlét, mint a marihuána. Állítólag egy angol egyetem által elvégzett kutatás szerint a mobiltelefon és a számítógép billentyűzetének nyomogatása, valamint az elektronikus posta ellenőrzése átmenetileg tíz pontot levon az intelligencia-hányadosunkból. A pszichológiai vizsgálatot végző tudósok által „infomániának” nevezett jelenség annyit árt az emberek szellemi kapacitásának, mint egy álmatlan éjszaka. Az agy nem képes egyszerre több feladattal „zsonglőrködni” és ezért általános hatékonysága csökken. Az állandó „online” technológia eltereli figyelmünket arról, amire éppen koncentrálnunk kellene. A vizsgálat szerint az emberek veszítenek produktivitásukból a munkahelyen, de a társasági életük is csorbát szenved, mert szétszórtságuk sérti a barátokat. Az 1100 személy bevonásával készült vizsgálat szerint a megkérdezettek 62 százaléka annyira rabja az elektronikus levelezésnek, hogy állandóan ellenőrzi az információkat. Ötven százalékuk „azonnal” válaszol a levelekre, vagy amilyen gyorsan csak lehetséges, míg 21 százalékuk még üzleti tárgyalásait is képes meg104

szakítani az üzenetek lehívásával. A tudósok aggasztónak tartják a 24 órás elektronikus készültség hatását az emberek szellemi teljesítményére. A minap egyik ismerősöm egy hosszabb üzleti útra indult a Dél-Dunántúlra. Beszerzett egy „műholdas navigációs” kütyüt (GPS), amelyet még a városi sétája során is bekapcsolt, amikor pedig délután a hivatalából hazaindult, felhelyezte a gépkocsijának szélvédőjére, beprogramozta az otthoni utca, házszámot, de annyira elvakította a csúcstechnika, hogy lendületből nekiment az első lámpaoszlopnak.   Mi is volt ma, kedd vagy szerda?   2007, Litera

105

A klasszikus mû

A koponya sötétjében lassan és szívósan dolgozik a végzet... (Karinthy Frigyes)

Karinthy Frigyes

UTAZÁS A KOPONYÁM KÖRÜL (részletek)

A GYULÁK SZÉKE ÖSSZEÜL És mialatt odalenn a szanatóriumi hall homályában s odabent a koponya sötétjében lassan és szívósan dolgozik a végzet, odakünn megmozdul az a csodálatos valami, az Ismeretlen, amiről csak közvetve s nagyon hézagosan s még így is csak rövid ideig tudunk, aminek minden ember egyetlen központja és egyetlen bizonyossága: rejtelmes módon átrezdül a Külső Világ. Bent, a csontfalak közt valami történik. Hogy mi, én tudom legkevésbé, mások is csak sejtik. Valahol, a lágy gumihoz hasonló halmazállapotban, aminek formája feltűnően, szinte figyelmeztetően emlékeztet a dióbél fél gerezdjére (még a kanyargós rovátka-utak is megvannak) s színe is olyan sárgásfehér, mint a friss dióbél. Egy ponton megindul valami folyamat. Nem lehet tudni egyelőre, hol: belül a félgerezd két élesen szétváló negyede közt, vagy alul a lapos agyfenéken, melynek közepéről az a parányi mirigy függ, növekedés és nemi jelleg kormányzója. Lehet elöl a kérgen vagy belül a szürkeállományban. Lehet hátul, a két pót-agy valamelyikén, de lehet lejjebb is, a nyúltvelő felé. Kis keményedés, velem született, olyan, mint apró hiba a magon, soha nem okozott zavart, most, életem delén túl, egyszer csak növekedésnek indul. Vagy hártyácska, váratlanul telítődni kezd, hólyaggá fúvódik fel, s a folyadék egyre szivárog belé valahonnan, nő, terpeszkedik, helyet keres, mindent összenyom. Vagy meggörbült erecske, amiben a vér megakad, megalszik, egyre fejlődik, egyre több tapad hozzá - két mellette futó ér, amik eddig párhuzamosan szaladtak a hosszú vezetékben, most összeérnek, egymásba öntik tartalmukat. Neki teljesen mindegy, hol kezdődik, hol kapaszkodik meg, nekem nem. Az ő számára szövetekről van csak szó, anyagról, az a fontos, mennyivel erősebb vagy gyöngébb szerkezete a környezetnél. Az én számomra izgalmas szerencsejáték, hogy a csontrulett melyik rovátkájában állt meg a golyó. Mert ezek a szövetek alkotják együtt, amit én-nek nevezek: - az egyik gondolkodik és beszél, a másik számol, a harmadik képzelődik, a negyedik vágyakozik és szenved, az ötödik emlékezik és mereng, a hatodik mámort szív magába, és kergeti a fájdalmat. De mind ismerős. És egyik se fogja fel, közvetlenül, kín és kéj formájában, ami az Ismeretlenben, odakint történik. A Valószínűtlen és Fantasztikus se tudja, hogy vele most valami történik: hogy a kis láncszem, ami valahol megrepedt, kiesni készül, valami kimutathatatlanul aprócska rezdüléssel megindította az egész nagy láncsort, amihez tartozik, mint ahogy az elpattanó apró villamosszikra megrezegteti maga körül az egész Földgolyót és léggolyót. … AVDELNING 13 Úgy látszik, a határozott közlés után rögtön mélyen elaludtam, nem emlékszem egyetlen gondolatra se az estéről, éjszaka se riadtam fel, tíz órát aludtam egyfolytában, időérzéklés nél109

kül. Reggel van. Arra ébredek, hogy gurítanak végig a folyosón. Nem vagyok kábult, kicsit talán nagyon is józan és friss vagyok, nyoma sincs bennem érzelmeknek és indulatoknak. Igazi reggeli hangulat, éjféli rejtelmekből kiábrándult, szinte gúnyosan hideg. Semmire se gondolok, csak figyelek. A műtőt, ahova begurítanak, már láttam kívülről, a napokban, mikor elvittek előtte: akkora „13”-as szám díszeleg fölötte, hogy még vakon is ki tudtam betűzni. Fekszem a hátamon, a tetőre pislogok és várok, a kínos tisztaságban. Járkálnak körülöttem, halk szavakat hallok, komikusan hat rám a suttogás, mit suttognak, miért oly tapintatosak? Nem azért hoztak ide, hogy tapintatosak legyenek velem. Fehér köpeny derekát látom, ahogy közeledik, nem nézek oldalt, nem vagyok arcokra kíváncsi. Begurítanak a terembe. Négy kéz fog meg, lábamnál és fejemnél, átdobnak egy nagyon keskeny, vasalódeszkaszerű asztalra, amihez hozzátolták az ágyat. Rögtön a hasamra fordítanak, fejem előre lóg egy ovális kis mélyedésbe, hogy lélegzeni tudjak. Igyekszem elhelyezni arcomat és orromat, tudom, hogy most órákig leszek ebben a helyzetben, próbálok berendezkedni, terepszemlét tartok. Kétoldalt pislogva a lepedő csücskét látom, azon túl alig valamit. Karjaimat magam mellé fektetem. Szorosan a fejem fölött megint suttognak, halkan, de határozottabban. Aztán egyszerre elhallgatnak. Hideg vas csiklandozza a tarkóm. Aztán alattomos sebességgel berregni kezd rajta. Ismerem a hangot. A hajamat nyírják. De nem állanak meg alul, mint a borbély, mikor csinosít. A gép végigszalad a fejemen, hosszú pászmákban. Utána habot vernek rajta, a borotva már a kopasz fejen szaladgál, kecsesen és gyorsan. Percekig csönd, a lépteket figyelem. Fejem búbján diszkrét szúrás. Ez nyilván injekció. Vajon a tanár áll már ott? Valószínű, oldalt két fehér köpeny libeg. Valami tompát illesztettek oda. Most úgy látszik... ejha! Pokoli dübörgés. Süvöltve, gyorsuló sivítással, egyre gyorsabban és hangosabban és magasabb hangon sivítva óriási acélfúró szalad be a koponyámba. Még átvillan rajtam: a villamos trepan! Ugye, hát ezért kellett olyan tapintatosan suttogni? Mint egyszerre megindult ezer lóerős motor hangszekrénye, sivít és mennydörög a fejem, pokoli égzengés, földindulás, hogy lehet ezt kibírni? Eszembe se jut észrevenni, hogy fáj-e? Hirtelen elhallgat, egy zökkenéssel. A fúró átszaladt, jelzi, hogy a hegye szabadon forog. Hangtalan meleg zubogást érzek belül, a nyitott lyukon befelé folyik a vér. Csak egy percig tart a csend. Pár centiméterrel odébb újra koppan a trepan, aztán megindul. A második fúrást már hidegebben figyelem, a meglepetés riadalma nélkül. Zökken, elhallgat, a vér zubog, befelé. Aztán mintha csövekkel motoszkálnának. Mi ez, több fúrás nem lesz? Sebesen szaladgálnak körülöttem, a két köpeny eltűnt. Egyszerre csak megindul az asztal. Lágyan gurulunk, nyitott ajtókon, folyosókon át. Két lift, egyik le, másik fölfelé. Hová visznek? Szaladó szőnyegeket látok. Aztán vasajtó csapódik. Nagy teremben vagyok, érzem a hűs levegőn. Suttogás, léptek. Valaki oldalt fordít. Rögzítik a fejem. A tetőről lemezek süllyednek arcom elé. Lila fény villan, aztán sötét lesz, aztán megint világos. Fölfelé fordítanak, megint rögzítik a fejem. Hisz ez a röntgenterem. Mint színpadi zsinórpadlás, a tető tele rudakkal, függönyökkel, traverzekkel. Minden a tetőről jön, egyszerűen, tisztán, elegánsan, lent semmi gép, inkvizíciós szekrény. Tudom már, a halk, mosolygó Lysholm osztályán vagyok megint, már voltam itt. Fel110

vételek készülnek. Hát ezért fúrták meg a fejem - lecsapolták az agykamrák folyadékát, levegőt töltöttek bele, ez volt a motoszkálás. Szóval - maga a lékelés még hátravan. Soká, nagyon soká forgatnak, illesztgetnek, fotografálnak. Meddig tart még? Néha egész alakokat pillantok meg, ahogy elsuhannak, de Lysholmot sehol sem látom. Múlnak a negyedórák. Végre nyikordul az asztal, gurítanak vissza a műtőterembe, folyosó, lift, folyosó, lift, folyosó. Itt vagyunk megint, hallom, ahogy becsukják az ajtót, a lámpa alá gurítanak. Percek. Bizonyára a felvételeket nézik. Most hozzám lépnek. Hasamon fekszem megint, arcom a vályúban. Valaki vastag ragtapaszokat nyom két halántékomra, meghúzza, hozzáerősíti őket az asztal széléhez. Most mozdulatlanná merevítették a fejem, le van szorítva, mint a guillotine nyakcsiptetőjében. Lefelé meredve vödröt látok az arcom alatt, feneke még üres. Rándul két kezem és lábam, érzem, ahogy szíjazzák, kétoldalt. Próbálom őket, millimétert se engednek, vonaglani se tudok. Hát ez nehéz lesz így, huzamosan. Szabályosan lélegzem, beosztom a levegőt. Nyakamon, hátamon motoszkálnak. Ez tudom mi, láttam ilyet, az asszisztens sziszterek körülrakják kendővel a területet. Nem hallom a vízcsobogást, pedig a tanár ilyenkor mosakszik. Talán beszélget is a doktorokkal. Az előszobában, míg vizsgáltak, bizonyára rágyújtott egy cigarettára is, a csutkát óvatosan helyezte a hamutálca szélére, mikor visszahoztak. Aztán gumikesztyűt húznak rá, szája elé nedves steril gézt, homlokára felcsatolják a kis villanylámpát. Nagy csönd. Kicsi szúrások, körben. Gyerünk, elég lesz, úgyse érzékeny a fejbőröm. Nem is fáj, csak érzem, egész világosan, ahogy a finom penge kört karmolva, megrajzol egy nagy területet. Aztán, ugyanazon az úton, végigszalad a rajzon. Hátul a tarkón egyetlen hosszú vágás. Nem fáj, de érzem. Csipeszek zizzennek, egymás után egész csomó. Ez soká tart. Próbálok kukucskálni oldalt. Zsebkendő nagyságú darabot rekonstruálok az előttem lebegő fehér köpeny aljából. Fekete pontok tarkítják, mint a baboskendőt. Persze, az ütőerek nem folyatnak, ugrásszerűen fecskendeznek. Puha tolások, félrehajtások, a koponya biztosan szabad már, a bőnye, tarkómon, visszaugrott. Hallom, ahogy a trepan koppan, immár harmadszor. Egész hangosan azt mondom: - Na, szervusz, Frici - és nem lep meg, hogy senki se felel. A fúró sivítása pokolibb és makacsabb, mint valaha. Mi az, nem tudja átfúrni? Próbálom megfeszíteni a nyakam, az az érzésem, mintha nekem is segíteni kellene, mereven és merőlegesen elébe feszülni a fúrónak, különben végigreped a koponya. A mennydörgés tökéletesen megsiketít. Kicsit tompul, úgy látszik, tágítja a nyílást. Végre megáll. Végre megállt. Na, csakhogy. Nem gondolja, tanár úr, hogy épp elég volt? Csak azért mondom... nekem legalább elég. Hetyke, gúnyos, szinte kötekedő kedvemben vagyok. Teljesen magamnál. Szilaj megvetés tölt el magam iránt. Erőteljes, vad rántás. A kifúrt lékbe, úgy látszik, beakasztotta a fogót. Feszítés, nyomás, roppanás, rántás... süket reccsenéssel törik valami. Pillanat múlva megint. Feszítés, nyomás, roppanás, rántás. Sokszor, sokszor egymás után. A folytatólagos roppanások olyanok, mint ahogy konzervdobozt nyitnak, az utána következő reccsenések, mintha beszegezett láda oldalából deszkákat törnének egyenként. Tudom, hogy csontokat tör ki, nagy darabokban. Hátrafelé tart. Ez az utolsó, mintha már a felső csigolya lett volna, sokáig ingott, makacskodott, nem akart engedni, míg végre sikerült kirántani. 111

A művelet brutalitása magával ragad. Vad gyönyörűséggel adom át magam, szinte segíteni szeretnék. Lihegve biztatom magamban a tanárt, a rombolás dühe átcsap rám. Vágd csak, törd csak jobban, csak neki – csak szét az egészet...most a csigolyát, úgy, még egyszer, fogd meg erősebben, csavard, muszáj kitörnie! Ugye, kitört ez is, csak tovább, rajta, hentesek! Lihegek. Vörösben káprázik minden. Ha most balta vagy vasdarab volna a kezemben, ütnék, vágnék, zúznék, magamat, mindenkit, esztelen kéjjel. És ekkor, a dühön át, közvetlen a fülem mellett, halk, figyelmes, bensőséges emberi hang. Olyan udvariasan, gyöngéden, szinte simogatva, ahogy őrjöngőt nyugtat meg egy hűvös és bátor, csitító kéz, vagy afrikai pogányt az északi lovag, keresztes karddal a kezében. – Wie fühlen Sie sich jetzt? Olivecrona hangja...?!... Csak ő lehet, bár nem ismerem meg a hangot, soha azelőtt (azután se) nem volt ilyen lágy, selymes, biztató – tele óvatos részvéttel és megértéssel – hát ez lenne ő? Vagy csak a géz tompítja a hangot? Mélyen, mélyen elszégyellem magam, ugyanekkor megsajdul nyitott fejem. És csodálkozva hallom dühös káromkodás helyett, udvarias és restelkedő hangon, ahogy felelek. – Danke, Herr Professor... es geht gut! A hangulat megváltozott. A koponya feltörése után viszonylagos csend lett. De a csend nem megnyugtató. Gyengeség fog el, ugyanakkor villámszerű rémület. Szent Isten, nem szabad elvesztenem az eszméletemet. Mit is mondott a feleségemnek, egy beteggel kapcsolatban? „Európai embert nem altatok el, nekem éber betegnél huszonöt százalékkal kisebb a rizikóm.” Igen, együtt dolgozunk, nekem éppúgy vigyáznom kell, mint neki, milliméterek ezredrészén múlik minden. Abban a pillanatban, ha elvesztettem az eszméletemet, azzal együtt az életemet is. Tehát figyeljünk. Akarnom, produkálnom kell a figyelmet, gondolatokat kell termelnem, gépiesen, értelmesen. Eszméletnél kell maradnom. Lássuk csak. Ébren vagyok, tudom, hol vagyok, operálnak. Most valószínűen az agyburkot nyitják föl, szép rendesen, egyenletesen, egy vágás, egy csipesz és így tovább, mint a szabónő. Logikusan, mégis váratlanul Cushing agyműtéte jut eszembe, amit műkedvelő-filmen néztem végig. Igen, tiszta, rendes munka volt – azt mondtam akkor: előkelő szálloda konyhacsarnokában a fehér ruhás főszakács velőt tisztít, velőkrokettet készít. Nem, nem, ez ostobaság, gyorsan valami mást. Miről is van szó? – Igen – ez az –, ha most meg tudom határozni, hova raktam el töltőtollamat, a szobámban, az éjjeliszekrény fiókjában, akkor eszméleten vagyok. Nem, nem, ez se jó, inkább azt a, igen, azt a balladát, azzal az időt is mérni tudom, eltart egy negyedórát, elejétől végig, az is valami. És már kezdem is: „Vára öblös teremében fel s alá jár bajnok Pázmány...” – Wie fühlen Sie sich jetzt? – Danke, Herr Professor, es geht... Hű, ez már nem az én hangom volt. Magas, vékony hang válaszolt a kérdésre, valahonnan nagyon messziről. Ezt abba fogom hagyni, nem felelek többet, nem ijesztgetem magam fölöslegesen. Különben is – különben is messze tarthatunk már –, mióta fekszem itt? Kezem-lábam teljesen el van zsibbadva – mért nem lazítják azt a szíjat, akármilyen kicsit, csak egy gondolattal – azt hiszik, kapkodni fogok, vagy feldöntöm az asztalt? ostobaság! hiszen megfulladnak... megfulladnak a tagjaim... Szivattyúznak, valamit szivattyúznak megint. Valamit csapolnak. Valami szörcsög – meddig tart ez a kotorászás, hohó, uraim! én szépen, udvariasan hallgatok, láthatják, de meddig 112

tart a kaparászás? talán mégis megtisztelnének... valamit velem is közölni. Végre én is itt vagyok, ha szabadna kérnem, és egy kicsit engem is érdekelne – bevallom – hogy meddig tart még ez a puha, lucskos kotorászás. Engem. Igen, engem – ezt itt – és önök, uraim – voltunk-e valaha, leszünk-e valaha ilyen közel egymáshoz? Mert nagyon jól tudom, hogy az agyvelőnél tartanak. Azon babrálnak valamit, miután újból kiszivattyúzták, hogy hozzáférjenek... Agyvelőm. Valószínűleg lüktet. Fáj? Nem fáj. Egyáltalán nem fáj az agyvelőm. Egy műszer éles csörrenéssel, az üveglapra esik, az fáj. És fáj egy átsuhanó gondolat, ami nem ide tartozik, és amit nem tudok visszatartani. Előtérbe akar tolakodni, visszaszorítom, fáj. Nem, az agyvelőm nem fáj. Fáj? Hát nem kietlenebb ez, mintha fájna? Inkább fájna. Ijesztőbb minden fájásnál, hogy valószínűtlen. Valószínűtlen, hogy ember itt feküdjék az asztalon, felbontott koponyával, agyveleje a külvilágban – valószínűtlen hogy itt fekhessék élve –, valószínűtlen, nem való ez, illetlen ez, hogy mégis él – nemcsak hogy él, ébren van és gondolkodik. Nem illik ez, nem szép, nem természetes – mint ahogy nem volt természetes...akkor... ötezer méter magasan... egy súlyos, súlyos tárgy... és nem zuhan le... ahogy kellene... Nem, nem...uraim, hogy is mondta a kiskacsa... szelíden és szégyenkezve... ahogy hátrahajtották a nyakát... ez a kés nem való ide... ebből nagy baj lesz... Ne suttogjunk, uraim. Mindent hallanék, ha nem restellném magam figyelni. Ne suttogjunk. Hallom, egyre sebesebb suttogás. Egyre sebesebb és zsémbesebb. És szemérmetlenebb. Ne suttogjunk, ez nem méltó. Én nem tehetek róla. Szégyellem magam. Gyerünk, gyerünk, takarják már be meztelen agyvelőmet. Ez akkor lehetett, amikor Olivecrona homlokáról levették a pántot, ő mikrolámpát sül�lyesztett az üregbe, s annak fénye mellett, a kicsit pirosabb, jobb oldali kisagyvelőn, a pia mater második lemeze alatt megpillantotta, aztán kicsit megtapogatta a duzzanatot. Tizenegy óra volt, két órája folyt a műtét.   KRIZANTÉM Mennyi lehet még hátra? Kezdek nem odafigyelni, úgyse értek semmit ebből a motoszkálásból, percegésből, nyisszentésből, csíptetésből: csak annyit, hogy részletekben nagyon gyorsan csinálnak mindent, boszorkányosan szaladnak a kések és fogók és ollók, de rengeteg részlet van, nem lehet kivárni. Néha váratlan csend lesz, percekig. Ilyenkor felriadok, bár érzem, hogy ez nem a vége, mert mozdulatlanul állnak, sőt, úgy látszik, ez lehet a „parádés jelenet”, mint mikor az artista a nagy produkciót csinálja, a zene lélegzetfojtva elhallgat, hogy ne zavarja. Próbálok kombinálni. Talán, megpillantván a daganatot, tűnődik, összeráncolt homloka mögött, lüktető kombinációkkal, hogy fogjon hozzá? Ki lehet-e emelni egyáltalán? Vagy nagyon mélyen fekszik bent, egészen bent, nincs bátorsága belenyúlni? Vagy már benne is van, fejti ki, hámozza, óvatosan, mint a vörös, vékonyhéjú narancsot? Megint átvillámlik a rettenet – miért nem hallok most egy szót sem (előbb még zavart), talán csak nem...talán csak nem vágta át az... aku... akasz... hogy mondják, a-kusz-tikusz – hallóideg. Nem, nem, ugye nem, biztosan neheztel, hogy nem feleltem, most nem kérdez többet. Erőlködöm, hogy mondjak valamit, de nagyon is fáradt vagyok hozzá, abbahagyom. Végre, mintha hallanám, egész halkan és nyöszörögve, mintha hallanám a hangom, vagy csak képzelődöm? Oda kell figyelnem erre is, hogy megértsem, mit nyöszörgök, legalább én, ha ők úgyse hallhatják. Valami 113

sziszegő hang van benne az elején, csodálkozom, mikor végre értem, hiszen nem ezt akartam mondani. „Szíjak...szíjak...” ezt nyöszörgöm, makacsul, nyávogva. Hogy a fájdalomérzés teljesen megszűnt, nem nyugtat meg. Sőt egyre ijesztőbbnek találom. Valami néma, mégis egyre gúnyosabb fenyegetés van ebben, előkészület a legrosszabbra, az a kivárhatatlan idő, míg a pribék a spanyolcsizmát igazgatja, felhúzás előtt. Hiszen lehetetlen, hogy bent vájkálnak az agyvelőben, és ez ne fájjon, ez különös, vagy azt jelenti, hogy... Hiszen egy idegecske izgalma odabent, a skatulyában, ami most nyitva van, még nemrég olyan őrjítő fájdalmat okozott, hogy össze akartam törni a fejem. Hiszen mindenki tudja, mindnyájan tudjuk, mi az agyvelő, hogy elég beledöfni, a koponyán át, vagy a koponyán keresztül erősen megütni, és rögtön vége az embernek... itt meg... már mióta... egészen bent... kések és csipeszek és ollók... lehetséges ez? Talán mégse szabadna?... Talán mégis figyelmeztetni kellene őket, hogy elég lesz...végre is... akármilyen nagy tudós, talán elfelejtette... hogy általában elég szokott lenni, ha beledöfnek... Talán ordítani kellene, mintha fájna?... De hogy ordítsak, mikor nem fáj? Elhatározom, hogy ordítani fogok, ha fáj, nem türelmetlenségből, vagy rémületből, hiszen nem is bánnám olyan nagyon, még örülnék is neki, csak figyelmeztetésképpen, hogy most még élek, vigyázzanak, hagyják abba. Mert mégis kicsit hosszú ez a lágy kavarás és keverés, bár egyre sebesebb és ügyesebb, nagyon ügyes, el kell ismerni. El kell ismerni, igazán. Keveri és kavarja, ez az ügyes szakács, a gyúródeszkán, bámulatos villámmozdulataival, formát kap a lisztkupac, kis mélyedést nyom bele, észrevétlenül, másik kezével már üti is be a tojás fenekét, löttyenti a mélyedésbe, pillanatra megvillan a sárga golyó, aztán kever és kavar... Bámulatos. Ohó... csak elaludni nem... akkor végem van. A ködfátyolképről, ami csak ezután következhetett - bárhogy erőltetem emlékezetem -, képtelen vagyok eldönteni, hogy most, műtét közben zajlott le bennem, vagy később, pár nap múlva, lázálmomban. Lehet, hogy az időzavar (amiről még beszámolok) éppen most kezdődött, s előre helyet adott egy későbbi képsornak, ami aztán, visszavetülve az időben, ideékelődött. Annyi bizonyos, hogy a szinte erőszakos gonddal előhívott, előkényszerített emlékképsorban, ahogy pergetem (félig transzban, önmagam médiuma) az agy girusai és ganglionjai közé temetett filmtekercset, itt jelentkezik. Tehát itt próbálom lerögzíteni. A káprázat nyilván abból áll, hogy kivetítem magam a terembe. A nagy lusztert eloltották, hogy egységes legyen a fény. Olivecrona (vagy lehet, hogy én magam vagyok az) homlokán a pánttal előredől: lábával félrerúgja a köpeny sarkát, ami a magas, kerek, támlátlan kis székbe csavarodott. A homloklámpa belesüt a feltárt üregbe. A sárgás váladékot már lecsapolta, a két kisagy összelappant, elkülönült, jól látható a megnyitott hólyag belseje. A metszésvonalon áthaladó ereket lecsípte, megsütötte az izzó villamoskéssel. Most meglátja a vérdaganatot. Ott fekszik, kicsit oldalt, a hólyag belsejében, vörös, jókora göb: a hólyaggal együtt akkora, mint egy kis kelvirág. Felülete dudoros. A dudorokból rajz alakul ki, vagyis dombormű. Mint egy nagy kámea, amibe, saját anyagából, mintát véstek. A minta, elmosódottan, női felsőtestet ábrázol – karjaiban, erősen arcához szorítva, pufók csecsemőt tart. Az anya fején olaszos csipkekendő, a bambino profilba fordul, belekapaszkodik az anya nyakába. Szinte kár érte, hogy most pusztítani kezdi. Körülégeti, óvatosan, de irgalmatlanul, a kámeát, melynek egész tömege élesen elemelődik a környező, sárga szövettől. A relief halványodik, be114

esik, elmosódik, az egész összesül. Most le kell fejteni, kikanalazni. Egy éles, laposvégű kés, lámpácskával a végén, kecsesen és bravúrosan szaladgál, besüpped, kanyarodik. Sehol nem szalad be az agyvelőbe. Olivecrona behúzza alsó ajkát. Iskolás korában, ahogy tussal húzta ki az ábra szélét vagy térképfestésnél, vagy a szabadkézi rajzban, amikor ki kellett festeni zölddel és pirossal az élesen előrajzolt területet, vigyázott így, titkos elégültséggel, hogy nem megy ki a festék. Most könnyen megy a munka, hiszen az egész különvált, kezében van. Mint egy gumigömb, ami egy másik nagyobb gömbben lebeg szabadon, valami híg folyadékban – lebeg és forog „keserű levében” – a golyó. Az oldalán jókora vasdarab. Isten tudja, hogy került oda, talán átfúrta a külső burkot valami, mikor rohant és száguldott a kocsi, veszett országutakon át, hegynek föl és le, zöcsögve és zihálva – vagy alattomos srapnelszilánk pattant be, titokban, észre sem vettük, hiszen hivatalosan nem volt belőve a terület, és civilekre nem is szabad lőni? Nem, nem erről van szó. Ezek a fehér ruhás, fehér álarcos mágusok csak staffázs és statisztéria a klasszikus misztériumban, amit játszanak. Olivecrona nem játszik komédiát. Ott ül a központban, munkaköpenyében, a tábla előtt, ami tele van lyukakkal és banándugókkal. Kapcsol és bont, kapcsol és bont. A finom huzalok bonyolult Gordius-csomójában tökéletesen kiismeri magát. Tudja, ki akar érintkezni kivel. Fülén a hallgató, és nyugodtan figyeli a zűrzavaros, egyre szenvedélyesebb, sürgetőbb, lihegő üzenetcsatát. Figyeli, de csak az érintkezés ellenőrzése szempontjából, a tartalomra nem kíváncsi. Igaza van. Rettentő ez a tartalom. Kik vitáznak itt, kik veszekednek és követelőznek és könyörögnek és fenyegetőznek itt, egymással, egymás hegyén-hátán, mindegyiknek a maga baja a legfontosabb, legégetőbb. Aljas zsibvásár, diszharmónia. Messziről, messziről, most bekapcsolódik egy külső, idegen ország központja. Előkelően fölényes, az igazgatót kéri, nem érdeklik a kisebb hivatalnokok; olyan magabiztos, mintha odaát a legnagyobb rend volna az országban. Pedig hallani halványan, a zsörtölődő mellékzöngéket. Olivecrona kapcsol és bont, kapcsol és bont. A külső vonal azonban nem hagyja abba, egyre élesebb és kihívóbb – mi az, nem hallotta, mit mondok? Követelem, követelem a választ! És csűrés-csavarás nélkül – igen vagy nem, igen vagy nem? Csitító hangok, eminnen. Tessék várni, tessék várni, előbb ezeket kell itt elintézni. Nem, előbb ezt, ez fontosabb a maguk nyavalyás belügyeinél, itt nincs most semmi más, tudnom kell, nekem tudnom kell, nem vagyok semmire se kíváncsi, mondta, vagy nem mondta, igen vagy nem, különben leteszem a kagylót. De nem lehet, a dolog nem olyan egyszerű, másról van szó, illetve másról is van szó... a mondatot hagyja befejezni... halló, halló! halló... ó... ó! A központi hang acsarkodva ordít, dühöng, csapkod, több oldalról röhögést hallani, halljuk, halljuk a jó kis botrányt, pszt, figyeljetek! Olivecrona nem nevet, és nem is haragszik: a huzalokra figyel, látja, hogy a vékony drót nem bírja az ordítást, az áram túlfeszült, az acélszál halványan izzani kezd, aztán villanva fellángol körülötte a finom, szürke burkolat. Rövidzárlat! Gyorsan leránt egy fogantyút, kikapcsol valamit, egyszerre halálos csönd lesz, mint mikor elvágják a fővezetéket. Ebben a csöndben sebesen dolgozni kezdenek bűvészujjai, tapogatja az elégett huzalt, aminek burkolatán csomóba szaladt a pörk. A finom késsel óvatosan kaparja le, fejti fel, emeli ki. Görcsösen próbálok megkapaszkodni ügyetlen, kurta ujjaimmal. Szelíden elhárítja – vigyázzunk, most nem szabad hozzányúlni. Igen, tanár úr, tudom, de akkor legurulok ebbe a sötét szakadékba, lábaimnak nincs támasztéka. Türelem, még tartania kell magát. Igen...tanár úr... de nehéz... nagyon nehéz... Csendben kell maradnia, akkor megnyugszik. Csendben kell maradni. Általában csendben kellett volna maradni, eddig is. Hogy érti ezt? Lehajol, kö115

zel a fülemhez. Egész halk a hangja, suttog, hogy senki ne hallja, kettőnkön kívül. Látta a huzallal azt a dolgot? Hát kérem, az ordítástól volt. Ezek az ordítások, dühöngő izgalmak. Nem érezte olyankor, mintha meg akarna pukkadni a feje? Hát tudja meg, ilyenkor a véráram tágította a vékony ereket – és az egyiknél tokocska keletkezett –, így kezdődött az egész. Igen...értem... de értsen meg, tanár úr engem is... hát lehetett tűrni... hát lehetett tűrni... az igaztalanságot... a mohó, önző indulatot... Már gyermekkoromban...ártatlanul vádoltak... nem hallgatták meg a védekezésem... rám csapták az ajtót... tomboltam, rúgtam, döngettem... nem lehet tűrni... De igen, lehet tűrni és kell is. Értem... értem... szóval... Igen, szóval, csendben...könnyedén, lazán... laza tartás, érti. Igen...már csinálom is... No lám - ugye, jobb így? Wie fühlen Sie sich jetzt? Danke, danke, danke Herr Professor...Azt biztosan tudom, hogy harmadszor még hallottam a kérdést. És innen kezdve, úgy látszik, megszűnt a félelem. S a félelemmel együtt az ellenállás is. Persze, nagyon nehezen tudom most eldönteni, hogy akkor eszméletemen voltam-e még. De valószínű, hogy már nem féltem az eszméletlenségtől. S nem remegtem, hogy meddig tart még. Zsibongó, jóleső közöny ringatott. Vagy talán több is, mint közöny. Túlzás volna azt mondani, hogy élveztem állapotomat. De mintha megszoktam volna. Beleéltem magam, nem erőlködtem kifelé. Utolsó emlékem egy kis csodálkozás, aztán riadalom. Úgy voltam, mint akinek külön, belső problémája, már nincs, csak figyelni akar, kifelé, mindenre. És figyeltem is. És figyelés közben megálltam, és vitatkozni kezdtem magammal. Ugyan. Nem. De igen, igen. De hogy lehet? Két nagy, fehér krizantém. Mondom, hogy krizantém. Itt van, hát itt van az orrom előtt, nem vatta és nem géz, krizantém. Oldalt pislogva, ahogy előbb a köpeny szélét néztem – éppen látható a tollseprőhöz hasonló virágfej. De hogy került ide? Lássuk csak. Furcsa dolgok, egy ilyen északi műtőben. Jó, jó, nyugalom, lássuk csak, mindjárt megfejtem. Ahá, tudom már. Reakció-ellenőrzés, mint a többi, a vérmérés és a kérdések. Szaglásomat akarják ellenőrizni, hogy megvan-e még, azért tolták ide, az orrom elé. De hisz a krizantémnak nincs szaga. És most dermeszt meg a riadalom. Atyaúristen – ravatalon fekszem? De nem. Egyszerre ráeszmélek, mint mikor éjszaka az ember végre visszafordítja a képzeletében megfordult ágyat, vagy a hátára fordított bogár, mikor forogni kezd: ráeszmélek, hogy az arcom fölfelé van már fordítva, nem lefelé. Szobámban feküdtem, hátamon, az ágyban. Az éjjeliszekrényen karcsú vázából szökken ki a két krizantém sudár dereka. Öt óra lehetett. A műtét utolsó óráját eszméletlenül éltem át. Eszméletlen voltam, mikor levették a szíjakat, kezem és lábam ájultan aláhullott.   1937

116

TARTALOM Juhász Ferenc: Vers egy műanyag-koponyán, a koponya-búb pont-közepétől gyűrűsen körben a nyakig lefelé írva............................................................................................5 Több, mint tudomány… Szentágothai János: Ulyssesként az agy körül............................................................................ 9 Buzsáki György: Szentágothai Jánosról (2011)......................................................................... 27 Az agykutató halhatatlansága. Gimes Júlia interjúja Somogyi Péter agykutatóval (2012)............................................................................................ 31 Sz. Koncz István: Tessék olvasni! Beszélgetés Hámori Józseffel (2005)................................ 37 Bodnár Dániel : A Vigilia beszélgetése Freund Tamással (2001) ......................................... 46 Magyar idegkutatók kapták az első agy-díjat (2011)................................................................ 53 Agykutató, hazatérőben. Berényi Antal és Egyed László beszélgetése (2012)..................... 54 Oda kap, hol fészkel az agy Csokonai Vitéz Mihály: Az álom (részlet)................................................................................. 65 Kisfaludy Sándor: Boldog szerelem, 82. Dal............................................................................. 66 Petőfi Sándor: Az őrült................................................................................................................. 67 Petőfi Sándor: Álom...................................................................................................................... 70 Vajda János: Gina emlékére......................................................................................................... 71 Tompa Mihály: Tapasztalás......................................................................................................... 72 Ady Endre: Áldomás..................................................................................................................... 73 Juhász Gyula: Tudom már... ...................................................................................................... 75 Juhász Gyula: Baudelaire halála.................................................................................................. 76 Kosztolányi Dezső: Egy őrülthöz................................................................................................ 77 Borbály Szilárd: Ámor&Psziché szekvenciák (1., 19., 21.)....................................................... 79 Schein Gábor: Velőrózsa, tojáséj, szívhattyú............................................................................. 81 Álomlátók Jókai Mór: Tégy jót (részlet)......................................................................................................... 91 Krúdy Gyula: Az álomlátók......................................................................................................... 96 Déry Tibor: Napok hordaléka (részletek).................................................................................. 99 Fenyvesi Ottó: Némely részletek 3............................................................................................ 104 A klasszikus Karinthy Frigyes: Utazás a koponyám körül (részletek)....................................................... 109

TEMPEVÖLGY KÖNYVEK 10. Sorozatszerkesztő: Praznovszky Mihály 2010 Bodosi György Curicculum (esszé) Hármaskönyv Dűrer-Filep-Németh (képek és versek) Praznovszky Mihály Szindbáddal a Balaton partján (tanulmányok) 2011 Juhász Ferenc Mit akart József Attila? (versek) Jász Attila naptemplom villanyfényben (vers-füzér) 2012 Petrőczi Éva Pogácsás futam, avagy Alsóbélateleptől Senjig (esszé) Színházak és színészek a 19. századi Balatonfüreden (tanulmányok) Dienes Eszter Lélekállás-jelentés (versek) Husz év - húsz vers (A Quasimodo költői verseny nagydíjas versei)

118