- Nem tehetek róla! – mondta Cameron, miközben a csapat a földalatti alagútban sétált. – Tudtam, hogy valami izgalmasra készültök. Láttam, hogy egyenesen a fúriafűz felé tartotok, és emlékeztem rá, hogy olvastam, a szüleitek idejében indult alóla egy titkos járat. Állítólag minden ilyesmit lezártak a csata után, de biztosra vettem, hogy ha akartok, ti úgyis találtok magatoknak utat. Így hát követtelek benneteket. Éppen meg akartalak szólítani, mikor a fa hirtelen megdermedt, és ti mind odarohantatok a törzséhez. Azt tettem, ami először az eszembe jutott: követtelek benneteket. Csak egy hajszálon múlt! A fűz épp akkor tért magához, mikor alatta voltam. El akart kapni, de félrenyúlt! - Hülye, vaksi fa – morgolódott Ralph. - Cameron, nagyon felelőtlenül cselekedtél – szólt Rose rosszallóan. Feje fölött még mindig ott ragyogott a magasba emelt pálca, és megvilágította az utat. - Nem hibáztathatsz – tiltakozott Cameron éles hangon. – Vagy tucatszor elolvastam minden egyes Harry Potter könyvet! Mikor láttam, hogy sántikáltok valamiben, azonnal tudtam, hogy valami titkos kalandra készültök. Csak a saját szememmel akartam látni. Ígérem, hogy nem leszek útban! - Azok a könyvek a közelében sincsenek a valóságnak, Cameron – zsémbelt James, habár maga sem igazán hitte, amit mond. – Apa azt mondta, ő végig sem bírta olvasni őket. Úgy állítják be az egészet, mintha valami izgalmas játék lenne, de igazából inkább félelmetes volt, emberek haltak meg körülötte, és sokszor az ő élete
is csak a vakszerencsén múlott. - Ó, tudom én – lelkendezett Cameron. – Hidd el, ezzel mind tisztában vagyok. Tudom, hogy Revalvier regényei egy kicsit kiszínezik a dolgokat, hiszen eredendően gyerekkönyveknek íródtak. De apa szerint a történetek, nagy vonalakban, stimmelnek. És a papád tényleg harcolt Voldemorttal, és legyőzte őt, hála a védelemnek, amit a mamájától kapott, mikor ő az élete árán is megvédte a gyermekét. Ez nem puszta kitaláció, igaz? - Nézd, Cam – kezdte volna James kissé mérgesen, ám Rose megköszörülte a torkát, és az oldalba bökte. - Nem csak mi vesztettünk el hozzátartozót a Voldemort elleni küzdelemben – szólt halkan. James most már emlékezett. Cameron Colin bácsikája is a roxforti csatában vesztette életét. James felsóhajtott. - Jól van, Cameron, azt hiszem, legalább annyi jogod van ma velünk tartanod, mint bármelyikünknek. De hidd el, ha mondom, nem lesz semmiféle nagy kaland. - Remélem is – szólt Ralph komoran. - Már megmondtam neked, Ralph – sóhajtotta Rose –, hogy a roxmortsi alagút gyakorlatilag a Roxfort részének számít. Erre is vonatkozik a védelem, amivel Merlin ellátta a kastélyt. Itt biztonságban vagyunk. Ralph a legkisebb mértékben sem könnyebbült meg. - Persze, és mi lesz, amikor Roxmortsban leszünk? Azt akarod mondani, hogy bizonyos értelemben az egész falu a Roxforthoz tartozik? - Kétlem – felelte a lány. – Valószínűleg inkább annak a hűbérbirtoknak az utolsó fennmaradt emléke, amely egykor körbevette a kastélyt. Viszont rengetegen lesznek körülöttünk. Egyetlen… ööö, nagyhatalmú varázsló sem támadna meg bennünket ekkora tömegben. Különben is, már lassan két hete senki sem látta az igazgatót. - Én tegnap találkoztam vele – szólalt meg Cameron. – A klubhelyiség előtti folyosón sétálgatott. James hátrapillantott Cameronra. - Te láttad Merlint a kastélyban? Biztos vagy benne, hogy ő volt? Azt hittem, elutazott valahová. Legalábbis Longbottom professzor azt mondta. - Gondolom, már visszajött – vont vállat Cameron. – Miért? Azt hittem, kedvelitek Merlin igazgatót urat. - Persze, Cam – mondta Rose. – Hogyne kedvelnénk? Mi csak, ööö, nem akarjuk, hogy elkapjanak bennünket, mikor éppen kiszökünk a birtokról. Cameron elvigyorodott. - Ó, titeket úgysem kapnak el. Abból nem lenne túl jó sztori. Jamest kezdte idegesíteni Cameron jelenléte. - Ez nem egy „sztori”. Merlin tudja, mi folyik az iskola területén. Ha itt van… - Ne hozzuk magunkra a frászt! – szólt Rose nyugtatónak szánt hangon. – Semmi szörnyűséget nem követünk el. Csak körül akarunk nézni Roxmortsban. Nem történhet semmi rossz. Cameronnak valószínűleg igaza van. Abból nem kerekedne ki túl jó sztori, ha a Szellemszálláson valami ellenség várna ránk, hogy elkapjon és átküldjön a másvilágra… - Hirtelen elcsuklott a hangja, és az alagútra kényelmetlen csend telepedett pár másodpercig. – Ööö… nem igaz? - Attól függ, milyen stílusú az a sztori – dörmögte Ralph sötéten.
Egy ideig feszült csendben talpaltak, míg végül az alagút emelkedni nem kezdett. Körülöttük számtalan törött láda és bútordarab hevert, mindet vastagon borította a por és a pókháló. Mögöttük sötétségbe veszett a járat. - Ez biztos a Szellemszállás lesz – suttogta Rose. – James, át tudunk menni? - Épp hogy csak, ha sikerül arrébb löknünk ezt a sok szemetet. – James óvatosan odébb tolt egy viszonylag ép ládát, mire sűrű porfelhő szállt a levegőbe, egészen elhomályosítva Rose pálcájának fényét. A falon pókok iszkoltak biztos helyre. - Szóval akkor a Szellemszállásban vagyunk? – kérdezte Ralph remegő hangon. – Számítsak rá esetleg, hogy egyszer csak szembe jön velünk egy, tudjátok, egy szellem? - Nem aggódj, Ralph! – felelte Rose. – Hosszú történet, de a lényeg, hogy itt nincs mitől félni. Legalábbis már nincs. Ralph nagyot nyelt. - Akkor miért suttogsz? - Ott – mutatott előre James, majd megtörölte homlokát a pulóvere ujjával. – Ott át lehet látni. Sötét van, de ha itt lehajoltok, átjuthatunk a következő szobába. James ment elöl, négykézláb mászott át a kis nyíláson. Onnan, ahol volt, látni lehetett, hogy az alagút bejárata egykoron jóval tágasabb lehetett, de a Szellemszállás igencsak lerobbant, mióta utoljára járt benne valaki. A nyílás falainak nagy része beomlott, és a fölötte lévő plafon részben beszakadt. - Hűha! – nézelődött Cameron őszinte csodálattal, mikor már mind a négyen kijutottak. – Itt történt minden! Itt tudta meg Harry Potter az igazat Sirius Blackről! Le merném fogadni, hogy Black épp a fejünk fölötti szobában akart végezni a patkány Peter Pettigrew-val! - Kösz a közvetítést, Cam – motyogta James. – Gyerünk, tűnjünk el in… Cameron halkan felkiáltott, mire mindenki rémülten fordult feléje. - Éppen itt parancsolta Voldemort a kígyójának, Nagininek, hogy támadja meg Piton professzort! – nyögte Cameron. – Piton valószínűleg pont ott halt meg, ahol állsz, Ralph! - Nem fejeznéd be annak a taglalását, hogy ki kit ölt meg ebben a szobában, Cameron? – fakadt ki Ralph. – Ez a hely már így is elég hátborzongató. - Ó, persze – villantott fel Cameron egy szégyenlős mosolyt. – Ööö, bocs. A négyes lassan felkaptatott a lépcsőn, miközben a törött bútorokat és a beomlott plafon és falak darabjait kerülgették. A Szellemszállás olyannyira rossz állapotban volt, hogy James attól tartott, bármelyik pillanatban a fejükre dőlhet. A szél befurakodott a falak repedésein, és kísérteties fütyüléssel száguldott végig a helyiségeken. Az egész ház recsegett-ropogott. Mikor felértek a földszintre, a törött ablakokon már elég napfény szűrődött be, hogy Rose végre elolthassa a pálcáját. - Ott az ajtó – mutatott előre Cameron. Különös módon, a régi ajtó még egyben volt, és olyan szorosan zárt, hogy a négy gyereknek együttesen kellett nekiveselkednie, hogy ki tudják nyitni. - Kimondottan örülök, hogy kijutottam onnan – jegyezte meg Ralph, mikor leugrott a megereszkedett tornácra. – Ezt a helyet csak a szokás hatalma tartja egyben. James visszapillantott a Szellemszállásra. - Reméljük, azért még kitart pár óráig. - Azon töprengek – nézett végig Ralph Rose-on és Jamesen –, hogy ez a nagy felhajtás
egyáltalán nem éri meg, hogy bekapjunk párat Drubli Legjobb Fúvógumijából, és beköszönjünk Tednek. Rose megrázta a fejét, és elindult a faluba vezető ösvényen. - Ugyan már, Ralph! Hol a kalandvágyad? - Azt hiszem, tavaly az összeset feléltem. James elmosolyodott. - A legrosszabb részen már túl vagyunk, Ralphinator. Jó móka lesz! - Gyertek már, srácok! – kiáltott hátra Cameron félútról Rose és a két fiú között. – Ki kell mennem a klotyóra! Ralph az égre emelte tekintetét, aztán Jamesre vigyorgott. - Nyomás! Aki utoljára ér be Roxmortsba, az egy szurcsók!
James, Ralph, Rose és Cameron végül kiértek a főutcára, és vidáman vetették bele magukat a különféle üzletek és nyüzsgő tömeg színes kavalkádjába. James és Ralph éppen azon vitatkoztak, először a Mézesfalásba menjenek-e, vagy a Weasley Varázsvicc Vállalat boltjába, mikor Rose boldogan felsikoltott, és előre mutatott. - A Calamus? – szólt James, ahogy Rose sietősre fogta a lépteit. – Te most komolyan egy pennaboltba akarsz először betérni? - Tudom, hogy úgysem lesz alkalmam mindenre – felelte Rose, és belökte az ajtót, mire a feje fölött csilingelni kezdett egy kis csengettyű –, de látnom kell, milyen az új Heddelbum öntintázó dodó tollszár. Ó, ezt nézzétek! Lehet kapni működő Tollbólmondó pennát! Mindent megjegyez, amit csak leírsz vele, és képes tökéletesen lemásolni. - Na, az már hasznos lehet – füttyentett James elismerően. – Egy toll, ami megírja helyetted a vizsgákat. Mennyibe kerül? Rose lesújtó pillantást vetett Jamesre. - Lenyűgöző, hogy még a legelemibb iskolai munkát is mennyire el szeretnéd mismásolni, James. - Ron bácsi is rém büszke lenne rám – felelte James. A négyes végigment az utcán, s útközben szinte minden üzletben megálltak. Cameron vásárolt magának egy vadonatúj pálcatartót a Hiram & Blattwott bőrdíszműben, és azonnal bele is rakta a varázspálcáját. Megmutatta Jamesnek és Ralphnak. - Megvédi a pálcavéget, s közben erősíti mágikus tulajdonságait! – olvasta fel Cameron büszkén a tokhoz kapott útmutatóból. – Wymnot pálcapolírozó és bűbájfokozóval átitatott, szarvasbőr belső borítás. Megtisztítja és felerősíti a pálcámat minden egyes alkalommal, mikor csak elrakom! - Nagyszerű, Cam – biccentett Ralph. – És még, ööö, pofás is. - Kösz! – vigyorgott Cameron. – Hé, álljunk meg annál az újságosnál! Meg akarom
nézni, megjelent-e már a Fantasztikus történetek legújabb száma. Az újságos kioszk a főutca és a Guddymutter fasor sarkán állt, és ez volt az első kétemeletes bódé, amit James életében látott. Az oldalánál csigalépcső vezetett egy keskeny kovácsoltvas párkányra, mely végigfutott a második szint körül. A rács zsúfolásig volt varázslókkal és boszorkányokkal, akik a legkülönfélébb újságokat és magazinokat lapozgatták. A bódé tetején egy miniatűr bagolyház kapott helyet, melyben mindenféle méretű madarak zajongtak. Úgy tűnt, minden egyes pillanatban érkezik vagy távozik egy bagoly, és mindegyiket a középen, egy kerek asztalnál ülő alacsony férfi szolgálta ki. Amint beröppent egy bagoly, a kis ember feléje fordult a székével, és átvette tőle a csomagot, melyek többsége a madarak lábához erősített, rézcsőbe dugott, szorosan feltekert pergamen volt. Miután a férfi megkaparintotta a levelet, a szócsőhöz fordult, és beolvasta az üzenetet. A szócső bonyolult úton ideoda szállította a hangot, közben felerősítette azt, s mikor távozott a tetőn lévő tölcséren keresztül, a híradást az egész főutca hallhatta. - Most érkezett Törökországból – mondta a férfi meglepően mély, bariton hangja. – A varázskalifátus nagyvezíre, Rajah Hassajah váratlanul elhalálozott, helyét ideiglenesen az asszisztense, Ahmed al-Mustaphus vette át. A nemzetközi varázslóbank egyesülete befagyasztott minden egyes tranzakciót a kalifátussal, amíg megfelelő megoldás nem születik a válságra. A helyzet alakulásáról folyamatosan tudósítunk. - Ó, nézzétek csak, ki van az ehavi Hírverő címlapján! – kiáltotta Rose elragadtatottan, és levett egy példányt az egyik alsó polcról. James átpillantott Rose válla fölött, és szemügyre vette a bulvárlapot. „A Hírverő alapítójának lánya férjhez megy” hirdette a főcím. Az egész oldalt elfoglaló fényképen Luna Lovegood boldogan fogadott el egy gyűrűt új vőlegényétől, Rolf Salmandertől. A kép egyértelműen beállított volt, ám Luna mosolya őszintének hatott, a Rolf kissé bogárszerű arcán ülő elragadtatott mosolyt pedig nem lehetett megjátszani. A fotón a férfi ráhúzta Luna ujjára a gyűrűt, utána a nő boldogan mutatta az ékszert a fényképezőgépnek. Ránézésre borostyánkőből készült, melybe még egy apró rovar is beleágyazódott. - Hát ez is megtörtént – szólt Ralph. - Én nagyon örülök neki – mondta Rose, miközben visszatette az újságot a tartóra. – Luna már nagyon régóta szeretne megházasodni. Családot akar. - Ezt meg honnan veszed? – vonta össze a szemöldökét James. – Egész életemben ismertem Lunát, és soha nem mondott ilyesmit. Rose csak legyintett. - Ez azért van, mert nem a jó beszélgetéseket hallgattad ki. A fejük fölött a bagolyházban ülő bemondó tovább harsogta kihangosítójába a legfrissebb híreket. - Fejlemények egy korábbi jelentésünkben: a London-szerte észlelt dementorok száma tovább nő, habár mindeddig nem sikerült kideríteni, hogy honnan származik a kaptár, és azt sem lehet megjósolni, hol bukkanhatnak még fel további rajok. A megszállt területek mérete napról napra növekszik, riasztóan rövid időn belül elérhetik a közeli településeket. Az eseményről egyre több mugli hírműsor is beszámol, holott a rájuk gyakorolt hatás viszonylag korlátozott. A Mágiaügyi Minisztérium bejelentette, hogy létrehoz egy auror alosztályt, melynek elsődleges
feladata a kaptár lokalizálása és felszámolása lesz. Ezalatt számtalan varázstudó lakos hagyja el az érintett körzetet, míg a megmagyarázhatatlan jelenséget meg nem sikerül fékezni. További tudósítások várhatók a helyzet alakulásáról. Ralph egészen elsápadt. - Hallottam valamit ezekről a dementorokról, mikor hazautaztam a szünidőre, de nem igazán gondoltam bele a jelentőségébe. Úgy látszik, igencsak elmérgesedett a helyzet. Gondoljátok, hogy ennek lehet valami köze a Kapuőrhöz? - Valószínűleg igen – felelte James, ahogy eszébe jutott egy korábbi beszélgetése az igazgatóval. – Merlin azt mondta, a borleyk voltaképp bébidementorok. Talán a Kapuőr meg valami szuperdementor. Lehet, hogy a Kapuőr összegyűjtötte a szabadon kószáló dementorokat, és őket használja fel, hogy megkezdje a munkáját. Rose összerázkódott. - Ebbe még belegondolni is szörnyű! Ha ez igaz, James, a szüleink is veszélyben lehetnek, hiszen a minisztériumban dolgoznak. Főleg a papád! Ha ő fogja vezetni azt az auror alosztályt, a Kapuőrt fogja üldözni, és még csak nem is sejti! Figyelmeztetnünk kell őket! James tudta, hogy Rose-nak igaza van. Biccentett. - Amint este visszaértünk, küldök egy baglyot apának. Mindent elmondok neki, amit megtudtunk. - De miért használna a Kapuőr dementorokat? – kérdezte Ralph. – Azt hittem, maga is képes hatni az emberekre. - Igen, de egyszerre csak néhányra, egyelőre. A félelem és rettegés táplálják, és a dementorokat veti be, hogy megkapja, amire szüksége van. Viszont ez bizonyítja, hogy még nem találta meg az emberi gazdatestet. Amint megszállja a hordozót, többé már nem lesz szüksége a dementorokra, hiszen közvetlenül kapcsolódni fog az emberiséghez. Képes lesz egyszerre rengeteg emberre hatást gyakorolni, és semmivel sem lehet megállítani. - Meg kell szereznünk a jelzőkő mindkét felét, mielőtt ez megtörténne – mondta James hevesen. – Akinél az egész kő van, az visszaküldheti a Kapuőrt a semmibe, igaz? - De fogalmunk sincs, hol lehet Mardekár fele – rázta a fejét Ralph. – Amelyikről meg tudjuk, hol van, az a világ legerősebb varázslójának az ujján csillog. Ehhez képest Jackson táskájának ellopása csak egy könnyed sétának tűnik a parkban. James azonban hajthatatlan volt. - De azt legalább tudjuk, hogy hol van Merlin jelzőkő-gyűrűje. Egyszerűen csak meg kell tudnunk, ki örökölte Mardekár gyűrűjét. - Ó, hát akkor nincs gond – legyintett Ralph szarkasztikusan. – Csupán le kell nyomoznunk egy titokzatos, fekete gyűrű történetét vagy háromtucat generációnyi sötét varázslón keresztül. Gyerekjáték! - Milyen titokzatos, fekete gyűrű? – kérdezte Cameron, aki ekkor ért vissza hozzájuk az újságosbódé reklámtáskájával a hóna alatt. Rose az égre emelte a tekintetét. - Semmiség, Cameron. Épp csak a világot próbáljuk megmenteni. Tudod, ez nálunk mindennapos. - Ó – vonta össze kissé a szemöldökét Cameron. – Csak azt hittem, talán a Gomold család gyűrűjéről beszéltek, amit Dumbledore professzor adott a papádnak.
James, Ralph és Rose egy emberként kapta a tekintetét Cameronra, aki kényelmetlenül feszengve pislogott rájuk a hirtelen támadt figyelem miatt. - Milyen gyűrű, Cameron? – kérdezte Ralph. Cameron hamiskásan elmosolyodott, mintha azt hinné, csak szórakoznak vele. - Hiszen tudod. A gyűrű a feltámadás kövével. A Halál egyik ereklyéje az utolsó könyvből. Dumbledore professzor megszerezte, és az aranycikeszbe rejtve odaadta Harry Potternek. De ezt ti is tudjátok… ööö, vagy nem? Rose, Ralph és James összenéztek. - Lehetséges volna, hogy tényleg ilyen pofonegyszerű? – morfondírozott Rose. James szeme töprengve elkerekedett. - Cameron, te ugye betéve tudod az összes könyvet? Mondj el mindent, amire azzal a gyűrűvel kapcsolatban emlékszel! Cameron néhány pillanatig értetlenül meredt Jamesre, aztán vállat vont. - Nos, a legenda szerint a gyűrű valaha a Halálé volt, ami lehetővé tette a viselőjének, hogy láthassa és beszélhessen a halottakkal. Generációkon keresztül öröklődött Mardekár Malazár leszármazottai között, míg végül a Gomold családhoz nem került. Voldemort megszerezte a gyűrűt, és átalakította, ööö, horcruxszá. – Cameron súgva ejtette ki az utolsó szót, mintha valami szitkozódás volna, de folytatni már normál hangerővel folytatta. – Később a gyűrű Dumbledore-hoz került, aki megrepesztette a követ Griffendél kardjával, így Voldemort számára már nem volt több haszna. Dumbledore halála után a követ Harry Potter örökölte, a cikesze belsejébe rejtve. A könyvben Harry arra használja a feltámadás kövét, hogy beszéljen az elhunyt szüleivel, mikor a végső csatára indul Voldemort ellen a Rengetegbe. Azt követően senki nem tudja, mi történt a kővel. Mikor hallottam, hogy valami titokzatos, fekete gyűrűt emlegettek, azt hittem, erről beszéltek. Tévedtem. - Cameron – szólt Rose komoly hangon –, most legszívesebben megcsókolnálak. Fantasztikus vagy! Cameron egészen elvörösödött, majd szégyenlős vigyorral magához ölelte az újságokkal teli táskáját. - Tényleg azt hiszitek, hogy a feltámadás köve és a jelzőkő egy és ugyanaz? – kérdezte Ralph. - Minden összevág – felelte James. – Fekete volt, gyűrűbe foglaltál, és generációkon keresztül öröklődött Mardekár Malazár leszármazottai között. - És lehetővé tette a viselőjének, hogy lássa és komunkálni tudjon a halottakkal, mert a semmiből származik, melyen minden eltávozott lélek keresztülmegy – tette hozzá Rose. Ralphot kirázta a hideg. - Na, és mi lett vele? Mi történt azután az éjszaka után, a Rengetegben? - Ahogy Cameron is említette – sóhajtotta Rose –, senki sem tudja. Ha jól emlékszem, direkt kihagyták a könyvből, nehogy valaki ismét a kő keresésére induljon. Örökre feledésbe kellett volna, hogy merüljön. Senki sem tudja, hol van, vagy hogy egyáltalán létezik-e még. James töprengve meredt maga elé. Úgy döntött, inkább nem mond semmit, de tudta, hogy legalább egy ember él, aki tudja, mi történt a feltámadás kövével. És James volt azt egyetlen a földön, aki személyesen megkérdezheti ezt tőle, és esélye is van rá, hogy kap választ.
Végül a négy diák a Három seprűbe vette az útját, melyet a felsőbb évesek előszeretettel rövidítettek „Tripla bot”-nak. Vajsört kértek maguknak, és rendeltek egy könnyed ebédet. Az asztalok zsúfolásig teltek roxfortos diákokkal, akik zajosan cseverésztek, és néha oda-odakiáltottak a helyiség túlsó végében ülő társaiknak. Sabrina, Damien és Gennifer épp akkor léptek be az ajtón, amikor James végzett a sültkolbászával. Mikor észrevette őket, Damien a csapatra vigyorgott, és feléjük irányította barátait. - Látom, végig járható az alagút – szólt Damien. – Tudjátok, egy kicsit most irigy vagyok rátok. Mi fedeztük fel azt a járatot. Azt reméltem, én tehetem be először a lábam a Szellemszállásra. Milyen volt? - Már alig áll – felelte James. – Szerencséd lesz, ha még nem dőlt össze, mire te is kipróbálod az alagutat. - Hol van Noah és Petra? – kérdezte Rose. Gennifer a plafonra emelte tekintetét. - Éppen vitatkoznak a kis gerlicék Madam Puddifootnál. Én figyelmeztettem őket, hogy abból csak baj lehet, ha járni kezdenek! - Igazából nem járnak – szólt Sabrina, miközben odahúzott magának egy széket, és leült rá. – Csak smárolgatnak. Azért az nem ugyanaz. James felkapta a fejét. Meglepte, hogy erről a fejleményről valahogy lemaradt. - Na és mióta, ööö, smárolgatnak? - Egy héttel karácsony előtt kezdődött – felelte Sabrina. – Valószínűleg a próbák tehetnek róla. Ha túl sokáig tetteted, hogy odavagy valakiért, előbb vagy utóbb valóra válik. - Jamesnek nem kell mondanod – szólt Ralph, és a kolbász utolsó darabját is a szájába tömte. James felsóhajtott. - És min kaptak össze? – érdeklődött Rose. Damien színpadiasan legyintett egyet. - Noah meglátta, hogy Petra hosszasan és komolyan elbeszélgetett Teddel a Weasley mögött. Sírt is, és Ted sem tűnt túlságosan boldognak. Noah elég féltékeny típus. - Igazán tudhatta volna, mibe mászik bele, mikor kikezdett a legjobb barátja exbarátnőjével – rázta a fejét Gennifer. – Akárhogy is nézed, csak baj lehet belőle. - Én csak azt nem értem, Ted mit eszik egyáltalán Victoire-ban – mondta Sabrina. – Áldania kellett volna a szerencséjét, hogy ott volt neki Petra. Victoire egy felfuvalkodott manökenmaca. Már bocsánat. - Ó, nekünk nem kell magyarázkodnod. A legtöbbször mi is ezt gondoljuk róla. Jamesben hirtelen felforrt a düh. Saját gondolataitól és érzéseitől összezavarodva kibámult az ablakon. A tény, hogy Noah és Petra váratlanul összejöttek, szörnyen felzaklatta. Mindig is kedvelte Noah-t, de most legszívesebben a föld alól is előkaparta volna az idősebb fiút, és egy kegyetlen nagyot bepancsolt volna neki. A dolog iróniája az volt, hogy tudta, hol találja Noah-t: Petrával üldögélt az utca túloldalán Madam Puddifoot nevetségesen rózsaszín és giccses teázójában. Ami ennél is rosszabb, James biztosan tudta, hogy nem Noah az igazi probléma. Ahogy Rose is mondta, Petra nyilvánvalóan még mindig szerelmes volt Ted Lupinba annak ellenére, hogy a fiú már továbblépett, és Victoire-ral van együtt. Az egész ügy reménytelenül bonyolult volt, és James elkeseredetten konstatálta, hogy az égvilágon semmit sem tehet.
Végül a beszélgetés más témákra terelődött. James, Rose, Ralph és Cameron elbúcsúztak a Bajkeverőktől, és ismét kiléptek az utcára. A napnyugtával több fokot esett a hőmérséklet, a falun egyre többször süvített át hűvös szellő. Az utca kövezetén újságlapok és elszórt cukorkáspapírok táncoltak, miközben a diákok lassanként szedelőzködtek, hogy visszatérjenek a kastélyba. A négyes is megindult a Szellemszállás felé, épp csak a Weasley Varázsvicc Vállalat üzletébe ugrottak még be, hogy köszönjenek George-nak és Tednek. - A régi járat megint nyitva? – vigyorgott rájuk George a pult mögül. – Ez remek. Fred és én csak egyszer próbáltuk ki azt az alagutat, mert mindenki félt a szellemektől. Nem is jöttünk el egészen a végéig, de ha jól emlékszem, mielőtt visszafordultunk volna, hagytunk pár rajzot a falon. Rose biccentett. - Igen, azt hiszem, láttam őket. A Piton professzort ábrázoló különösen bájos. - Ó, az Fred érdeme – sóhajtotta George. – Ő nagyon jó volt a villám-karikatúrákban. Azt mondta, a karvalyorr a lelke az egésznek. - Hogy megy az üzlet? – kérdezte James. - Remekül. Mióta felvásároltuk a Zonkót, robog az úthenger. Meglehetősen hűséges ügyfélkörük volt. Még az is megfordult a fejemben, hogy ezt az üzletet teszem meg a Weasley zászlóshajójának az Abszol úton levő helyett, de Ron szerint rossz ötlet. Szerinte még mindig az eredeti bolt a legjobb. Rose elismerően nézett körbe. - Lefogadnám, hogy Ted imád itt dolgozni. Igazán az ínyére való hely. - Igen – bólintott George. – Jó, hogy itt van. Keményen dolgozik, és van néhány nagyszerű ötlete a termékskála bővítésére. Néhány új Mindenízű Drazsé az ő fejéből pattant ki, habár a guanó-fűszeresnél azért meghúztam a vonalat. Viszont a semmiházinak ma nem vettem hasznát. Ezek a roxmortsi hétvégén olyanok neki, mint valami nagy, családi összeröffenés. Egész nap ki-be járkált, és csak az ég tudja, miket művelt. Hangos csattanás hallatszott, s mikor James és Rose megfordult, Cameron hevesen rázta az ujját, és igyekezett leszedni róla valamit, ami láthatóan a végébe kapaszkodott. - Ha lecsaptad, meg kell venned, barátom – szólt George derűsen, miközben kisétált a pult mögül. – Egyébként nem, csak poén volt. Ezek az ujjfogó galleonok. Mindig jókat lehet rajta nevetni. Csak tegyél le egyet a földre, és várj, amíg egy gyanútlan járókelő arra téved. - Igazinak látszanak – jegyezte meg elismerően Cameron, ahogy George lefeszegette ujjáról a hamis pénzérmét. – Mármint addig, amíg nem ugranak neki az embernek. Nagyon jók. Köszönöm. - Ha az tetszett, a dehoppanáló rövidnadrágbombát imádni fogod – vezette Cameront George egy másik polchoz. – Már kiterjesztett hatótávval is kapható, ami három méter! Bulikra kiváló. Miközben James körbenézett az üzletben, belesett egy hátsó szobába vezető függöny mögé, és egy rakás ládán ücsörögve Tedet pillantott meg. A fiú újabban megint használni kezdte a metamorfmágus képességét, hogy megváltoztassa a haját csakúgy, mint csecsemő korában. Most éppen elég hosszúra növesztette; a sötét fürtök szinte teljesen eltakarták arcát. Jamesnek a néhai Sirius Black jutott róla
eszébe. - Szevasz, Ted – köszönt rá. – Hogy vagy? Ted felnézett, habár James semmit sem látott az arcából. - Ó, szia, James. Minden oké. - Hogy mennek a próbaedzések a nemzetközi kviddicsválogatottban? - Hmm? Ja, igen, jól, azt hiszem. Elég elfoglalt vagyok itt az üzletben, de egyébként jól. James belépett a függöny mögé. - Ted, valami baj van? Ted hangja furcsán tompán csengett. - Mire gondolsz? - Petrára. Tudom, hogy semmi közöm hozzá, de… - Mit tudsz te erről? – kérdezte Ted kissé élesen. – Tudom, hogy Metzker kavarja a dolgokat, meg hogy a Bajkeverők valószínűleg már ezerszer kibeszélték, de az eszembe sem jutott, hogy te is benne lehetsz. - Miben? – kérdezte James döbbenten. – Nézd, én csak… - Bármit is terjesztenek, hazugság, James. Hagyjátok békén Petrát, főleg Metzker. Megmondhatod neki, hogy ezt én üzenem. - Ted – kezdte volna James, de fogalma sem volt, mi mást mondhatna. Ted lassan feltápászkodott. - Látom, Dolohovot is magaddal hoztad. Még mindig vele mászkálsz? James kemény pillantást vetett Tedre. - Mármint Ralphfal? Igen. Miért? - Ó, csak úgy kérdeztem. Végül is nem a te szüleidet ölte meg a fajtája. James megrázta a fejét. - Ted, ezért… ezért nem hibáztathatod Ralphot. Akkor még meg sem született. Még az apja is kissrác volt, mikor kitört a csata. Ted fáradtan felsóhajtott. - Ne mondd meg nekem, hogy kit hibáztathatok, és kit nem, James! Sajnálom, hogy felhoztam. Ma nem vagyok túl jó hangulatban. Azt hiszem, jobb volna, ha te, Rose és a barátaitok visszamennétek az alagúton. Sötétedik. James kurtát biccentett. - Igazad van. – Megfordult, hogy távozzon, aztán a válla fölött még egyszer visszanézett. – Később találkozunk, Ted. - Viszlát, James – intett neki Ted. – Légy óvatos! Mire a négy gyerek kilépett a Weasley Varázsvicc Vállalat küszöbén, a nap lebukott a horizont alá, s az ég erőteljes narancssárga és lila színbe váltott mögötte. Sietve indultak meg a Szellemszállás irányába. A birtokot körülvevő kerítésre már rég ráfért volna a javítás, de láthatóan senki nem vette magának a fáradságot, hogy nekifogjon. James odavezette barátait a kerítésen tátongó lyukhoz, amit korábban is használtak. A domb tetején a Szellemszállás sötét, baljós árnyékként magasodott föléjük. - Pedig annyira reménykedtem, hogy sötétedésre ezen már túl leszünk – jegyezte meg Ralph komoran. – Nem is látom a bejárati ajtót. - Ott van – bökött előre Rose meggyújtott pálcájával. – Épp ahogy… hagytuk… Rose hangja elcsuklott, mikor a pálca fénye az épület elülső falára esett. A lány szavaival ellentétben, a bejárati ajtó egyáltalán nem úgy festett, ahogy hagyták.
- Azt hittem, becsuktuk magunk mögött az ajtót – szólt Cameron töprengve. – Nem csuktuk be…? - De igen, Cam – vágott közbe James. – Az biztos, hogy nem így hagytuk. A bejárati ajtó tárva nyitva állt, leszakadt felső zsanérjáról, és most törött szárnyként fityegett a keretében. Mögötte áthatolhatatlan sötétség uralkodott. - Most itt valaki bement, vagy kijött? – kérdezte Ralph. Igyekezett uralkodni a hangján, több-kevesebb sikerrel. - Számít ez? – kérdezett vissza James. - Hát, ha mást nem, legalább azt megtudhatnánk, hogy követett-e bennünket valaki, vagy épp csapdába készülünk besétálni – felelte Ralph. - Ki állítana nekünk csapdát? – értetlenkedett Cameron. - Senki – vágta rá Rose határozottan. – Gyerünk! Valószínűleg csak egy állat, vagy ilyesmi. Legyünk túl rajta. A lány felmászott a megsüllyedt tornácra, és előre dugta fénylő pálcáját a sötét ajtónyílásban. James hevesen dobogó szívvel csatlakozott hozzá. Együtt léptek be az ajtón, Ralph és Cameron szorosan a nyomukban lépkedtek. A Szellemszállás előszobáját egyértelműen feldúlta valaki. Néhány régi bútort arrébb toltak, széles nyomokat szántva a vastag porrétegbe. Az ajtófélfa megrepedt, egy helyütt meg is hajlott. - Állj! – ragadta meg James Rose karját. – Valami nem stimmel. Oda nézzetek! Mind a négyen hunyorogva próbálták kivenni az alagsorban lévő helyiséget, de nem volt mit. A lépcső mögött szó szerint eltűnt a tér. Az átjárót hatalmas faldarabok zárták el, a lépcsőre pedig ráomlott a plafon, tökéletesen elzárva azt. - Hogy történhetett ez éppen mag? – nyöszörögte Ralph. – Vagy húsz évig kitartott, és pont azután kellett neki összedőlnie, hogy mi átjöttünk rajta? - Talán mi idéztük elő valahogy – vélekedett Cameron. James megrázta a fejét. - Nem, valaki direkt csinálta. Valaki tudja, hogy itt vagyunk, és rá akar bennünket kényszeríteni, hogy másik úton menjünk vissza. Cameron kötekedő mosollyal sandított Jamesre. - Miért akarná ezt bárki? - Mert nem akarják, hogy belépjünk az alagútba – felelte Ralph elhaló hangon. – Mert az alagút már a Roxfort része. - Nyomás! – csattant fel Rose. – Ha sietünk, még utolérhetünk néhány utolsó felsőbb évest. Cameron rémülten pislogott. - De akkor elkapnak minket a kapunál! – fakadt ki. – McGalagony professzor személyesen ellenőriz minden egyes visszatérőt! Bajba kerülünk! - Komolyan reménykedjünk, hogy ez a legrosszabb, ami történik, Cameron – vetette oda Ralph sötéten, majd követte Rose-t ki az ajtó romjain.
Amilyen gyorsan csak tudtak, a négy diák visszasietett a főutcára. Menet közben James időnként megpillantotta a Roxfort tornyait és bástyáit, amik szinte szemtelenül közelinek tűntek a sötétedő égbolt előtt. A falu végén egy keresztút nagyjából a megfelelő irányba futott, úgyhogy James arra terelte a csapatot, be egy közbenső erdősávba. - Nem tetszik ez nekem, James – aggodalmaskodott Ralph. – Nincs egy közvetlen ösvény, ami a kastélyhoz vezet? - De igen – felelte James –, valahol itt kell lennie a közelben. Ti is figyeljetek, hátha meglátjátok a házak között. - Hová tűnt mindenki? – szólt Cameron, és körbenézett a keskeny, kihalt utcán. A közelben egy kutya csaholt, és mintha valami nyikorgott volna a hűvös szélben. – Nem kéne itt lennie még egy csomó diáknak, akik visszafelé tartanak? - A roxmortsi hétvége hivatalosan sötétedésig tart – felelte Rose halkan. – Már akkor elindultak visszafelé, mikor beugrottunk George-hoz. - Mi volt ez? – pördült meg hirtelen Ralph. - Micsoda? – suttogta James. Érezte, hogy a nyakán vigyázzba vágják magukat a szőrszálak. Ralph a sötétségbe fúrta a tekintetét. - Azt… azt hittem, hallottam valamit a hátunk mögül. Rose a fejét csóválta. - Hűtsétek le magatokat. Valószínűleg csak egy kutya volt. - Én is hallottam – szólt Cameron. – Abból a mellékutcából jött. - Gyerünk már – mondta határozottan Rose, és megragadta a két nagyobb fiú karját. – A frászt hozzátok rám, pedig már így is be vagyok rezelve. Menjünk! Néhány perccel később az utca, amelyen haladtak, éles kanyart vett az ellenkező irányba, mint amerre menni szerettek volna. James igyekezett átlesni a lepusztult kunyhók között, hátha megpillantja a kastélyt, vagy legalábbis valamit, ami hozzá tartozik. - Ott van egy ösvény – mondta. – A fák mögött. - Az iskolához vezető ösvény? – kapta fel a fejét Ralph. - Nem tudom. De a jó irányba megy. Tegyünk egy próbát! James átvezette a csapatot a házak között, el egy alacsony kerítésű kert mellett, be a fák sötétjébe. Bokrokon és magas füvön gázoltak keresztül. - Ez egyre rosszabb és rosszabb lesz – morgolódott Ralph. – Azt hittem, az a lényeg, hogy ne maradjunk egyedül. - Nem vagyunk egyedül – felelte James, miközben tovább csörtetett az ösvény irányába. – Itt van velünk Cameron. - Na meg az a valami, ami követ bennünket – tette hozzá Cameron vidáman. - Cameron! – csattant fel Rose figyelmeztetően.
James aggodalma nőttön-nőtt. Az ösvény csak még beljebb vezetett a rengetegbe, ami elválasztotta Roxmortsot a roxforti birtoktól. A lombkorona teljesen elfedte az alkonyi eget, sötét alagúttá változtatva az erdei utacskát. Időnként James mintha lépteket hallott volna mögülük vagy előlük – nem tudta eldönteni, melyik –, de úgy döntött, inkább nem teszi szóvá. Előhúzta pálcáját, fényt gyújtott a végén, és olyan magasra tartotta, amennyire csak tudta. A pálca fénye ugyan megvilágította a közeli fatörzseket, de a mögöttük sötétedő erdő árnyékait csak tovább mélyítette. Néhány percig mindenki némán menetelt. Végül az ösvény körül ritkulni kezdtek a fák, és James hálát adott, mikor ágaik között megpillantotta az indigószín égboltot és a telihold sápadt korongját. - Nézzétek! – mutatott előre Rose. – A fák vonalán túl, azt hiszem, az ott a főkapu! Látom a vadkanok körvonalát! James hunyorgott. Nem hozta magával a szemüvegét, úgyhogy semmit sem látott néhány távoli, homályos folton kívül. - Igen – bólogatott Ralph. – Én is látom. Hála az égnek! Gyerünk! Ahogy a négy gyerek megindult előre, a fák szétváltak, és már akadály nélkül megcsodálhatták a felhőtlen éjszakai eget, és a szikrázó csillagokat. A hold sápadt, sárga fénye mintha szétfolyt volna a tájon. Az ősi falak és a kitárt kapuk valóban egyre közelebb kerültek; a két híres kővadkan büszkén meredt maga elé. James megkönnyebbülten fellélegzett. Néhány perc múlva ismét biztonságban lesznek a Roxfort falai között. Cameron idegesen felkacagott. - Látjátok? Mondtam, hogy lennie kell valami kalandnak! Csak várjatok, amíg elmesélem apámnak… Cameronba futó léptek zaja fojtotta bele a szót. A fiú kíváncsian pillantott hátra. Valami nagy és sötét száguldott ki a homályból, szinte repülni látszott a talaj felett. Rose felsikoltott, és miközben hátra ugrott, előkapta varázspálcáját. Ralph és James egyszerre bukott le, ahogy az alak feléjük vetette magát. James és a kapu között ért földet, majd nagy port verve feléjük fordult. Mély, vadállatias morgás tört elő a torkából, ahogy lassan megindult. - Stupor! – kiáltotta Rose, de túl sötét volt a pontos célzáshoz. A vörös fénysugár a teremtmény lába előtt csapódott a talajba, s egy pillanatra megvilágította a testet. James keskeny pofában sorakozó hegyes fogakat, és éles, szörnyű szemeket látott. - Ez egy farkas! – kiáltotta, és hátrálni próbált. A farkas hangos acsargással válaszolt. Lekuporodott, a földhöz simult, aztán elrugaszkodott. James eltakarta az arcát, hogy legalább azt védje a fogaktól és karmoktól, de ahelyett, hogy a szörnyeteg rávetette volna magát, csak durván félretaszította őt. Mögötte szinte rögtön felhangzott a küzdelem jellegzetes zaja, és közvetlen utána egy fájdalmas sikoly. Ralph volt az. James talpra ugrott, és a pálcájához kapott. Rémülten vette észre, hogy az állat támadásakor elejtette. - Kábítsd el, Rose! – kiáltotta James. - Nem tudom! – sikoltotta Rose, s közben vadul próbált célozni. – Nem tudom őket megkülönböztetni! Ha Ralphot kábítom el, megöli! A farkas és Ralph dulakodás közben ide-oda gurult. A fiú csuklóját satuba fogta az állat állkapcsa. A farkas vadul rázta a fejét, egyre csak Ralph karját tépázva. Ralph ismét felordított, és igyekezett lerúgni magáról a hatalmas bestiát.
James gondolkodás nélkül a teremtményre ugrott. Karját a szőrös nyak köré kulcsolta, és olyan nagyot rántott rajta, amilyet csak tudott. Hirtelen James fantomsebhelyébe perzselő fájdalom nyilallt. A fiú próbált nem tudomást venni róla, és minden erejével azon volt, nehogy eleressze a farkas nyakát. Az állat vergődni kezdett, de még mindig nem eresztette Ralph karját. James érezte a farkas bundája alatt vonagló izmokat, és az irha enyhén nyirkos szagát. A szörnyeteg hirtelen megperdült, és mancsával James mellkasára csapott. A karmok végighasították a vastag pulóvert, és James valami forrót és ragacsosat érzett végigfolyni a hasán, amely hozzátapasztotta az ingét, de a várt fájdalom elmaradt. Helyette a homlokában lévő kín ereje növekedett, fájdalmasan lüktetett minden mozdulatra. A farkas ismét lecsapott, feltaszítva a fiút. James szinte azonnal újra az állat után ugrott, de az túl gyors volt. A mancs alig milliméterekkel vétette el James arcát. Hirtelen újabb hang hatolt be a zűrzavarba. - Ne, Ted! Állj! Nem ez a módja! Ereszd el! James feltérdelt. Vadul lüktető homloka elhomályosította a látását, így csupán egy magas alakot látott, amint a farkasra veti magát. Túlságosan kába volt, hogy felismerje. A jövevény megragadta a farkas fülét, és kényszerítette, hogy eressze el Ralphot. A szörnyeteg előre-hátra rángatta a fejét, és a fogsorát csattogtatta. - Fejezd be, Ted! – sikoltotta az újonnan érkezett, és James végre rájött, hogy Petra az. – Nem tudod, mit teszel! Nem ez a módja a dolgok helyrehozásának! Nem itt, nem most! A farkas erőszakosan próbálta lerázni magáról Petrát, de már nem támadta Ralphot. A bestia a fiúra sandított, aztán véres állkapcsát csattogtatva és nyalogatva arrébb lépett. Úgy tűnt, mintha zavarban volna, mintha harcok dúlnának a belsejében. Végül hátravetette fejét, és hosszan, hangosan felvonyított. James ereiben meghűlt a vér a vonítás mögül kiszűrődő emberi üvöltéstől. Mintha valahol mélyen Ted kiáltozna kínjában és kétségbeesésében. Petra feltápászkodott, és lassan megközelítette a nagy farkast. Végül letérdelt mellé, és ujjait a bundájába fúrta. Halkan, csitítóan beszélt. - Ralph! – szólt Rose rekedten, és a nagyobb fiú mellé vetette magát. – Jól vagy? Súlyosan megsérültél? Ralph nyögdécselve az oldalára gördült, és feltérdelt. James a hóna alá nyúlt, és fel akarta segíteni, de nem boldogult vele. - Azt hiszem, eltört a karom – szólt Ralph viszonylag nyugodt hangon. – Nem tudom mozgatni, és szörnyen ég. James alaposabban szemügyre vette Ralph szétmarcangolt csuklóját. Pulóvere ujja vértől iszamósan tapadt a karjára. - Ralph – mondta. – Szörnyen nézel ki! - Te sem panaszkodhatsz – felelte Ralph. – Megvannak még a belsőségeid? - Gondolom, ööö, remélem – szólt James, ahogy lenézett saját véres mellkasára. - Mutasd a csuklódat, Ralph! – térdelt le melléjük Petra is. Ralph engedelmesen előre nyújtotta a karját. Petra óvatosan széthajtogatta a textil maradványait, és szabaddá tette Ralph alkarját. – Artemisae – súgta, s közben pálcáját a vágásokhoz és sebekhez érintette. – Ez majd elállítja a vérzést, amíg felviszünk Madam Curióhoz. - Mit keresel itt, Petra? – kérdezte James, mikor a lány az ő mellkasát vette kezelésbe. - Magam is visszafelé sétáltam – felelte Petra. – Éppen rátértem az ösvényre, mikor
láttam, mi történik. Rose láthatóan remegett. - De… honnan tudtad, hogy a farkas… az… - Telihold van, Rose. Ted és én… sokat beszélgettünk. Mesélt nekem… az állapotáról. Petra James karmolásain is végrehajtotta ugyanazt a bűbájt, és biztosította a fiú, hogy a sebek sokkal rosszabbnak látszanak, mint amilyenek. Végül Rose és Petra felsegítették Jamest és Ralphot. - Hova lett a farkas? – kérdezte Ralph megrázkódva. – Elment? - El – felelte Petra, és a fák sűrűjére pillantott. Rose halkan felsikkantott, és tenyerét a szája elé kapta. - Hol van Cameron? – cincogta az ujjai közül. Egy gyors felderítés után a fűben találták Cameront, arccal a földnek, fején az újságosbódénál vásárolt holmikkal teli táskával. A hátán volt egy nagy, sáros mancsnyom, de egyébként a fiú tökéletesen sértetlennek tűnt. - Mi történt? – kérdezte álmatagon, mikor egyenesbe rángatták. – Azt hiszem, elájultam. Tényleg elájultam? Mindenről lemaradtam! James nagyot sóhajtott, és a meggondolatlan cselekedet hatására szúró fájdalom hasított a mellkasába. - Majd később mindent elmesélünk, Cam. Menjünk vissza a kastélyba! A véres, sántikáló csapat belépett a kapun, és megindult a kastély ablakainak kellemes derengése felé. Úgy egy perc múlva James a mellkasára szorított kézzel visszaszaladt. Az orra alatt szitkozódva nézett körbe. Végül egy fűcsomóban találta meg a pálcáját. A farmerja zsebébe dugta, és a többiek után eredt. A távoli sötétségben, valahol a kapu és Roxmorts első házai között, egy farkas sírta hosszú, bús dalát.
