EGY
VAIROCANUM A hõség váratlanul csapott le rám, mint egy jókora pöröly. Úgy éreztem, egy kohó hevébe hajítottak a hûvös éji levegõrõl. A bõröm viszketett a vértezetem ismerõs, sima keramitölelésében, s az arcom úgy égett, mintha parazsat szórtak volna a bõrömre. A szemeim sajogtak, ahogy a fény – ragyogó és elviselhetetlenül éles – a lehunyt szemhéjamon át is tõrként hatolt az elmémbe. Akaratom ellenére úgy ráncigált vissza az eszméletbe, ahogy egy hajót vezet vissza a biztonságos kikötõbe egy távoli jelzõfény. Ahogy kinyitottam a szemem, úgy éreztem, megvakulok. A fejem felett izzó hatalmas, vörös napkorong az egész látóterem betöltötte, s ahogy a képe beleégett a retinámba, már hiába hunytam le ismét a szemem, csak az égen ragyogó tûzgömböt láttam. Az elmém kétségbeesetten rimánkodott enyhet adó sötétségért, de a hõség immáron mindent elborított. Olyan volt, mintha forró ólmot öntöttek volna a csontjaimba, lángolt a vérem, s még a gondolataim is fortyogtak. Akárha izzó katlan lenne a koponyám, melynek tüzében minden elhamvad. Megvakultam volna? – bukdácsolt szárnyaszegett madárként a gondolat sajgó elmémben.
7
Egy pillanatig úgy éreztem, hogy talpon vagyok, aztán a világ a feje tetejére állt körülöttem, a talaj vízként folyt ki a lábaim alól, s a hátam alatt szilárdult meg ismét. A páncélon át is érzetem a forróságát, s azt, ahogy a homokszemek a vért illesztékeinél beszivárognak, és sebhelyes bõrömet égetik. Nem. Nem vakultam meg. A vak elvész a sötétségben, engem pedig fény vesz körül. Az arcom elé emeltem a bal kezem, s éreztem, ahogy árnyék vetül sajgó, felhólyagosodott bõrömre. Az arcomat érõ forróság egy hajszálnyit csökkent. Ahogy ismét kinyitottam a szemem, a kezem izzó fényudvarral körülvett körvonalai égtek a retinámba. Mintha egy bizarr napfogyatkozást vettem volna szemügyre. A fegyverem! A gondolat úgy hasított belém, hogy az már szinte fizikai fájdalmat okozott. Mintha egy gránát robbant volna föl az erdõtûz kellõs közepén, letarolva mindent. Már semmi más nem számított. A vállam fölött nyúltam hátra, s homokot éreztem az ujjaim alatt, miközben a hátamra szíjazott kard felé tapogatóztam. A hátamon fekszem, a homokban. De… a kardot sehol nem találtam. Lassan az oldalamra fordultam, s hallottam, hogyan peregnek le a homokszemek a páncélomról. Ahogy hátranyúltam, végre megtaláltam a kardtokot, de az õsi penge nem volt sehol. Éreztem, hogy rohan a vér az ereimben, hogy próbálja lehûteni a testem, s hogy lüktet a mellkasomban a második szívem. Vajon megsérültem? Erre nem tudtam biztos választ adni. A hõségtõl elbágyadtam, s eltompultak az érzékeim. Ismét a hátamra hengeredtem, s mindkét kezem az arcom elé emeltem, hogy védjem a sivatagi nap hevének kitett bõrömet. Lassan kezdtek eszembe jutni a dolgok, bár egyelõre nem sokra mentem az összefüggéstelen emlékfoszlányokkal.
8
Hogy kerültem ide? Egyelõre több volt a kérdés, mint az emlék, de minden újabb kérdés újabb emléket hozott a felszínre. Valahol máshol voltam korábban, s oda tartozom, nem pedig ide. Aztán újabb kérdés merült föl bennem, kilúgozva belõlem minden mást. Ki vagyok én? Olyan volt, mint egy fekete lyuk, ami nem hagyja nyugodni az embert – különösen, hogy erre a kérdésre nem volt válaszom. A legtisztább emlékképem egy díszes, õsi kard volt, s biztos voltam benne, hogy a pazar fegyver az enyém. Fontos volt számomra. Hozzám tartozott. Része volt annak, aki-ami voltam, s fizikai fájdalomként éltem meg a hiányát. Ismét hátranyúltam – az égetõ napfénnyel sem törõdve –, titkon remélve, hogy ez alkalommal meglelem a kardot, s vele együtt önmagam egy darabját is. Semmi. Önkéntelenül is a csípõmhöz emeltem a jobbomat. A csípõmre szerelt tokban lennie kell egy villámvetõnek. Több volt ez, mint egy hirtelen felbukkanó emlék – sokkal inkább ténymegállapítás. A hátamra szíjazva egy kardnak kell lennie, a jobb csípõmre csatolt tokban pedig egy pisztolynak. Ezek a dolgok hozzám tartoztak. Tapogatózó ujjaim azonban nem találtak semmit. Ez így nincs rendjén. Kell, hogy legyen egy fegyverem. A bal kezem önkéntelenül is a combom felé kapott, mintha az izmok ösztönösen is tudták volna, hogy mit keresnek. A következõ pillanatban hûvös hullámként söpört végig rajtam a megkönnyebbülés. Egy rohamkés. A fémmarkolat égette a tenyerem és az ujjaim, de olyan erõvel és bizonyossággal markoltam, mint a sánta a botját. Aztán a fény és a hõség ismét erõt vett rajtam, és a sötétségbe taszított.
9
Bíbor felhõk örvénylettek az égen, ahogy a lassan alászálló nap kiontott vérre hasonlító, egyre gyengülõ fénye áttört a felhõtakarón. A levegõ lehûlt, s ahogy kinyitottam a szemem, a bõrömre fagyott nedvesség alig hallható reccsenéssel hasadt szét. Dermesztõ hideg volt. Ahogy megmozdultam, a homok fagyosan csikorgott a páncélom alatt. Megmozgattam a vállam, hogy némi életet csaljak elgémberedett tagjaimba. A páncél szervói egy pillanatig nyögve tiltakoztak, mintha az illesztékekbe fagyott homokszemek nem akartak volna engedni. Néhány pillanat azonban elég volt, hogy az õsi vért legyûrje a hideget, s éreztem, hogy ismét szabadon mozgok. A mechanikus végtagok furcsán természetesnek tûntek, s ahogy megfeszítettem az izmaimat, s az élet lassan visszatért a tagjaimba, mintha valami megváltozott volna bennem. Valamiféle kémiai reakció volt ez, amitõl megemelkedett a testhõmérsékletem. Értenem kellene, de elfelejtettem a folyamat nevét. Ahogy feltápászkodtam, a szervók a páncélzat minden ízületében szétroppantották a vékony jégréteget. Erõsnek éreztem magam, és nem fáztam – az arcomat leszámítva. Mintha lenyúzták volna róla a bõrt, olyan csupasz volt. Ahogy megérintettem, a hûvös, sima keramitfelszín helyett érzékeny, sebhelyes bõrt tapintottam ki. A bal szemöldökereszem fölött apró fémtüske meredt elõ a koponyámból. Nincs meg a sisakom. A sisak ugyanolyan természetesnek tûnt, mint a kard és a pisztoly. A tõr markolata megnyugtatóan simult a bal tenyerembe, de a felszerelésem többi része sehol sem volt. Forróságra és vakító napfényre emlékeztem, és önkéntelenül is megráztam a fejem. Hol vagyok? Amíg csak a szem ellátott, végtelen sivatag nyújtózott, s a homokdûnéket, akár egy kiszáradt óceán hullámait, a szél fodrozta. A három lenyugvó nap fénye alvadtvérszínûre festette
10
az egész világot, aztán megfakult a fény, és az egész táj lassan egy szürke, gyûrött szemfedõre kezdett hasonlítani. Ez egy halott világ. Úgy kétszáz méterre tõlem egy kráter tátongott a homokban – mintha valami súlyos test csapódott volna a sivatagba –, s a homok felszínén keskeny csatorna futott végig – egészen addig a helyig, ahol álltam. Talán egy meteor volt. Vagy talán én magam. Tõlem keletre hirtelen véget ért a sivatag, ahogy a homokdûnék egy szakadéknak adtak helyet. Néhány lépést kellett csupán tennem, s máris ott álltam a meredély szélén. Odalent már minden félhomályba burkolózott, így lehetetlen volt megbecsülni a valódi mélységét. Az azonban egyértelmû volt, hogy a mélyben ugyanúgy megül a homok, s a dûnék végeláthatatlan sora alant is folytatódik. Napfény híján a homokbuckák és a sziklakiszögellések úgy festettek, mint valami gigászi szörnyeteg ragyaverte bõre. Feltámadt a szél, és szinte csontig mart. Szemernyi élet sincs ezen a helyen?! Mintha csak ezt akarná megcáfolni, valami megcsillant odalent. Alig volt több, mint múló fényreflex, a haldokló fény villanása egy ragadozó állat szemén. Mozdul-e vajon? A pupilláim óriásira tágultak, ahogy az elmém utasítására a lehetõ legtöbb fényt próbálták befogadni. Ösztönösen hunyorogtam egy pillanatig, mire mindent sokkal élesebben és részletesebben láttam. A szakadék alját is tökéletesen tisztán láttam, a sápadtkék homokot és a fûrészfogas sziklákat. Egy pillanatig szédülés és hányinger fogott el, de valahol mélyen éreztem, hogy mindez természetes velejárója a dolognak. A szemeim a Császár szemei. A szavak önkéntelenül bukkantak föl, mintha annyiszor ismételtem volna már el õket, hogy a személyiségem részeivé váltak. Értelmüket azonban nem láttam.
11
A Császár? És õ vajon ki? A félhomályban is tökéletesen látó szemeim elõtt egy kard képe bontakozott ki. Félig a homokba fúródott, úgy, mintha egyenest az égbõl hullt volna alá. Hosszú, elegáns fegyver volt, a markolat végén egy baljós tüzû, mélyzöld torzkõdarabbal. A pengén végigfutó cirkalmas rúnák halvány fénynyel pulzáltak. Vairocanum. Az én kardom volt az. Nem tudtam, hol vagyok, mi történt velem… még abban sem voltam biztos, hogy én ki vagyok, de ezt tudtam. Engem szólított, s arra emlékeztetett, hogy õ egy velem. A részem. Errõl soha nem lett volna szabad elfeledkeznem. Ahogy a kardot néztem, a karcsú penge véseteiben szikrázó lidércfényeket, megrohantak az emlékek. Embereket láttam. Magas, páncélos harcosok voltak – valóságos óriások –, akárcsak jómagam. Valami leírhatatlannal csatáztak. Falakat láttam, amibõl bíbor csápok nyúltak ki mohón. A harcosok megfordultak, és üvöltve rohantak felém. De… még mielõtt elérhettek volna, a lábaim elõtt a padlóba döftem Vairocanumot, s azzal minden elsötétült. Az emlékek a napfénnyel együtt fakultak ki, s úgy álltam ott, a szakadék peremén, mint egy masszív, páncélos szobor. Rezzenéstelen pillantással méregettem az elveszett s újra megtalált kardomat, amit félig betemetett az ismeretlen sivatag kék homokja. Vairocanum. A szó ismerõs csengése megnyugtatott. Tudtam… éreztem, hogy hozzám tartozik. Automatikusan a hátamra szíjazott kardtokhoz nyúltam, s újfent tudatosult bennem, hogy üres. Vairocanum. Az emlékeim darabokra hullott mozaikjaiból itt volt elõttem egy darab – talán az egyetlen olyan nyom, amin elindul-
12
hatok. A markomban szorongatott rohamkés hirtelen nagyon aprónak és haszontalannak tûnt. Szükségem van a kardomra.
Legalább három út vezetett le a sziklaperemrõl: cirka egy kilométerre, dél felé egy hasadékot láttam a sziklák között, s úgy gondoltam, némi morzsalékkõ és homok társaságában én magam is leérnék a szakadék aljára azon a hasadékon át. Nem is volt szükségem hosszas töprengésre – egyszerûen csak szemügyre vettem a terepet, és már le is vontam a következtetést. Egy pillanatig eltûnõdtem rajta, hogy vajon jártam-e már ilyen terepen, és azért tûnik mindez olyan természetesnek. Aztán egy újabb gondolat merült föl bennem, ami egy sokkal egyszerûbb válasszal szolgált, amitõl azonban megborzongtam. Kiképeztek rá, hogy ismerjem a terepet. A hasadék alig néhány másodpercig kötött le. Nem. Ha arra megyek, az eleinte csak egyre messzebb visz Vairocanumtól, még mielõtt ismét a közelébe jutnék. Kerülõ. Mi több, az egyre gyengülõ fényben még az én szemeim sem fogják egy idõ után megtalálni a kardot. S még ha ezt az utat is választom, a homok nagyon laza, s minden lépésnél mélyre süllyednék a súlyos páncélzatomban. Ki tudja, mikor jutok vízhez és ételhez, így nem engedhetem meg magamnak, hogy feleslegesen idõt és energiát pazaroljak. És mihamarabb meg kell szerezzem a kardot. Ez mindenem. Találtam viszont másik utat is lefelé. A szikla a talpam alatt csupa repedés volt, s a hasadékokban még itt is megtelepedett valamiféle csökevényes élet. Száraz fûcsomókat találtam, amik iszonyú erõvel kapaszkodtak a létezésbe, s a gyökereik mélyre nyúltak a porózus kõzetbe. Ha szükséges, a tõrrel kapaszkodókat tudok vágni a puha, lukacsos kõbe.
13
Persze az egyre sötétebb és hidegebb sivatagi éjben nem tûnt különösebben csábítónak a mászás gondolata, de volt egy olyan érzésem, hogy ennél nehezebb terepen, és mostohább körülmények között is másztam már – bár ez csak megérzés volt, emlék nem társult hozzá. Nem hagyhatom odalent a kardot. S ahogy ott álltam, és a lehetõségeket mérlegeltem, egy harmadik, egészen kézenfekvõ megoldás is felmerült. Jó eséllyel túlélem, ha leugrom. A testem javát erõs páncéllemezek védték, melyek olyan tökéletesen követték a mozdulataimat, mintha egyenesen a testemhez lettek volna rögzítve. A keramit lapok könnyûek voltak, ugyanakkor szilárdnak tûntek. Olyanoknak, amelyek minden káros fizikai hatásnak ellenállnak. A vért nem elszívja az erõt, sokkal inkább hozzáad. A vállam fölött egy pillanatra ismét szemügyre vettem a krátert és a sivatag homokjában húzódó árkot. Ha azt túléltem, egy ilyen esést meg se fogok érezni. Lassan a harmadik nap is a láthatár mögé bukott, s a fényét pillanatok alatt felitta a sivatag. Az éjszaka sötét köpenyt borított a tájra, aztán mintha csak egy irdatlan vadállat nyitná izzó, aszimmetrikus szemeit a kietlen vidékre, két rõtvörös hold tûnt föl a horizonton. Az egyik maga is olyan nagy és masszív volt, mint egy nap, a másik azonban apró, párjának csupán halovány mása. A sötétség hirtelen szikrázó fényekkel telt meg, ahogy ismeretlen csillagképek tûntek föl a szétnyíló felhõk fölött. Az égi konstellációk egyike sem tûnt ismerõsnek. Hol lehetek? A vörösen izzó holdak és a sápadt csillagok fénye ott tükrözõdött a fakókék homokdûnéken is, és megcsillant a pengén. Vairocanum. A kard hiánya úgy rántott vissza a valóságba, ahogy egy levágott végtag fantomfájdalma mar az emberbe. Csak vesztegetem az idõm.
14
Az egyetlen biztos pont az életemben most ott hevert a szakadék alján, s nekem mihamarabb le kellett jutnom, hogy magamhoz vegyem. Ehhez képest minden csak másodlagos jelentõséggel bírt. Harcos vagyok, és szükségem van a fegyveremre. Nem is felismerés volt ez, hanem bizonyosság. Axiomatikus és megmásíthatatlan. Hátraléptem kettõt, aztán nekifutottam, elrugaszkodtam a sziklaperemrõl, és az alant ásító sötétségbe vetettem magam.
Az a kevés nedvesség, ami a levegõbõl kicsapódott a hidegben, gyorsan vékony jégréteget képezett a sivatag felszínén. Ahogy a lábaim a talajnak csapódtak, hallottam, ahogy ez a leheletvékony jégkéreg szétreped a súlyom alatt, s homok meg kõszilánkok záporoztak mindenfelé. Olyan erõvel csapódtam a szakadék aljának, hogy szabályos krátert téptem a puha, lukacsos kõzetbe. Páncélcsizmás lábaim mélyen a homokba fúródtak, ami elnyelte az ütközés erejének javát. Alig éreztem meg. S ezt így is éreztem helyénvalónak. Az Alapító Atya kardja vagyok. Ez a frázis izzó zsarátnokként bukkant föl az emlékeimet fedõ sötétségbõl. Ösztönös volt, s éreztem, hogy jóval több a számomra, mint egy unalomig ismételgetett mondat. Viszont a szavak mögül hiányzott a tartalom. Az Alapító Atya? Vairocanum… Még fel sem tápászkodtam, amikor a szemem már a kardot kereste. Most már tisztán láttam a markolatát, a holdfényben kísértetiesen csillogó torzkõ díszt, s a pengébe vésett, halványzölden izzó rúnákat. Alig egy perc múlva már a kard mellett térdeltem, s úgy hajtottam fejet elõtte, mintha egy bálványnak adóznék tisztelettel.
15
– Vidya Kardja vagyok – suttogtam, mintha egy mantra kezdõsorát recitálnám. Az Alapító Atya kardja vagyok, s a szemeim a Császár szemei. Amikor a becstelenekre emelem tekintetem, Õ lát a szememmel, s általam küldi rájuk az igazság pusztító viharát. – Mert a tudás hatalom, s én az életemmel… és a kardommal õrzöm azt. Szavaimat a sivatag fagyos szele ragadta magával. Az izzó rúnák mintha felismertek volna, sápadt hunyorgással köszöntöttek. Úgy úsztak a penge felszíne alatt, mintha az õsi kardot folyékony fémbõl kovácsolták volna ilyen tökéletes formájúra. A rúnákból szavak lettek, melyek egy olyan nyelven meséltek, melyet váratlanul megértettem. Tudtam, hogy már ezerszer láttam ezeket a smaragdzölden izzó jeleket, akárcsak az erõt, mely belõlük sugárzott. Ott lüktetett még a lábam alatt is, ahogy a kard engem hívott. Olyan halkan, mint a homok percegése, olyan észrevétlenül, ahogy a szél elhord egy hegyet, kavicsról kavicsra. Rhamah. Hirtelen minden egyértelmû és világos lett, olyan magától értetõdõ, hogy nem is fért a fejembe, hogy lehet ilyesmit egyáltalán elfelejteni. Én vagyok Rhamah, enyém a halál érintése. Eltettem a tõrömet, mielõtt ünnepélyesen a kardért nyúltam volna. Az éj hidege ellenére is melegnek éreztem a markolatot, mintha csak egy szeretett kedves karcsú nyakát simítottam volna végig. A zöld torzkõdíszbõl halvány energiacsápok kúsztak elõ, megérintették az ujjaim, majd a karom következett. Bizsergett a bõröm, s izzó lávaként száguldott át az erõ a testemen. Ismertem ezt az érzést. Olyan volt, mintha maga az élet tért volna vissza a tagjaimba. Mindkét kezemmel megragadtam a kard markolatát, hogy kiszabadítsam a kardot a homok fogságából. Az azonban nem mozdult.
16
Újra nekiveselkedtem hát, s ahogy kihúztam a pengét, diadalmasan az ég felé emeltem. Fagyott homok hullt a páncélomra, s Vairocanumot rõt derengésbe vonta a holdfény. Hirtelen elkerekedett a szemem, ahogy a felismerés belém villant. Eltört! A penge alsó harmada hiányzott – a törésvonal úgy festett, mint valami fûrészes fogsor. Egy pillanatig attól féltem, hogy én magam törtem el, amikor erõnek erejével húztam ki a fagyott talajból, de aztán önkéntelenül is megráztam a fejem. Kizárt, hogy a homok ezt mûvelje Vairocanummal. Biztosan azelõtt történt valami, hogy erre a kietlen helyre kerültünk volna. Ismét felrémlett elõttem a felém rohanó harcosok képe, akik az acélfalakból elõtörõ tekergõ démoni csápok ellen küzdöttek. Én a padlóba döftem a kardot, s hirtelen minden elsötétült. Lehet, hogy nem is én törtem el? Könnyed, ezerszer begyakorolt mozdulattal pörgettem meg a pengét, s azzal visszacsúsztattam a hátamra szíjazott tokba. Jó érzés volt ismét érezni a fegyver súlyát. Megnyugtató. Most már készen állok, hogy szembenézzek ezzel a világgal. Mert most már nálam a halál csókja, Vidya kardja.
Míg tartott a rövidke éj, igyekeztem kilépni, és minél meszszebb jutni a helytõl, ahol elõször magamhoz tértem. A folyton változó sivatag mélyén a sziklaormot használtam tájékozódási pontként, melynek tövében ráleltem a kardomra. A szikla még el sem tûnt a láthatáron túl, amikor az elsõ nap már ismét elkezdett felkapaszkodni az égboltra. Jómagam kelet felé tartottam, arcomat a felkelõ nap fényében fürösztve, pihenés és hezitálás nélkül. Pillanatok alatt ismét gyilkos forróság telepedett a sivatagra, s a láthatáron, ahol a föld s az ég összeértek, porörvények táncoltak a reszketõ légben. A jéghideg homok és kõ pat-
17
togva vette át a levegõ hõmérsékletét, s a horizonton örvénylõ por hatalmas, pusztító felhõként emelkedett a magasba, egy-egy pillanatra még a nap fényét is elhomályosítva. Nyugodtan figyeltem a közelgõ vihart. Talán bölcsebb lett volna egy dûne mögött keresni menedéket, vagy a talajhoz lapulni, remélve, hogy a szél és a homok dühe megkímél, de valahol mélyen egy hang azt súgta, hogy erre semmi szükség. Egy efféle vihart gond nélkül átvészelek mindenféle fedezék nélkül is. Ahogy a szél az arcomba vágta a homokot, egyszerûen csak becsuktam a szemem, egy hajszálnyit elõrébb helyeztem a súlypontom, és mentem tovább, anélkül hogy egy pillanatra is megtorpantam volna. Ahogy a vihar torka elnyelt, a világ tûzforró, fullasztó, éjsötét katlan lett, s éreztem, ahogy a homokszemek a kézfejembe és az arcomba marnak. A testem javát azonban vért óvta, amin sem a homok, sem a szél vagy a forróság nem tudott áthatolni. Néhány szívdobbanásnyi idõ sem kellett hozzá, s a fedetlen bõrömbe hasító fájdalom is megszûnt. Egy pillanatra megálltam, s a vállam fölött hátranézve vettem szemügyre a sziklaormot, mely felé az üvöltõ szél a porfelleget hajtotta. Úgy számítottam, hogy alig húsz perc alatt közel tíz kilométert tettem meg, ennek javát sötétben, fagypont alatti hõmérsékletben, s ennek ellenére még csak a szívem se vert szaporábban. Emlékképem se volt róla, hogy mikor ettem vagy ittam utoljára, ennek ellenére erõsnek éreztem magam. A porvihar pillanatok alatt áthaladt fölöttem, s én alig éreztem meg. S mindez egy csöppet sem tûnt furcsának számomra. Mert a Császár akarata testté lõn, erõssé és rettentõvé, s ez vagyok én. Ahogy a második nap is megkezdte égi útját, egy csapásra megváltozott a sivatag. Hatalmas, lángoló gömb volt ez a nap, sokkal nagyobb, mint az ikertestvére, s emésztõ tüze szinte még a homokot is lángra lobbantotta.
18
A láthatáron újabb homokvihar-felhõk emelkedtek, s pusztító erõvel száguldottak végig a sivatagon, darabokra szaggatva és magukba olvasztva a dûnéket. Úgy tûnt, egyenesen felém tartanak. Sima mozdulattal húztam elõ Vairocanumot a hátamra csatolt tokból, majd fél térdre ereszkedtem, és markolatig döftem a pengét a homokba. Ahogy a vihar dühe lecsapott rám, két kézzel kapaszkodtam a kardmarkolatba, az egyetlen biztos pontba ezen a pokoli helyen, mely horgonyom volt a valóságban – képletesen és a szó legszorosabb értelmében egyaránt. A szél üvöltésétõl kis híján megsüketültem, de egy pillanatig mintha valami mást is hallottam volna. Ahogy fölszegtem a fejem, hogy fölsandítsak a homályos égboltra, csak sötét, örvénylõ port és homokot láttam, s az ég távoli, halvány, rõt derengését. Ennek ellenére biztosra vettem, hogy fémes csillogást láttam – valami mozgott a felhõk alatt, ami nem érzékcsalódás volt, vagy pusztán a fény játéka. Ebben egészen biztos voltam. A szemeim a Császár szemei… s úgy tûnik, nem vagyok egyedül ebben a sivatagban. Talán engem keresnek. A vihar, amilyen gyorsan feltámadt, ugyanolyan gyorsan el is csitult. Szitáló homok maradt a nyomában, s olyan dûnék, melyek néhány perccel ezelõtt még nem is léteztek. Ismeretlen táj vett körül. A lassan felbukkanó harmadik nap fénye ebben a pillanatban tört elõ a keleti láthatáron nyújtózó csipkés élû hegyvonulat mögül. Közel-távol az a legelõnyösebb pozíció. Onnan látnék a legmesszebb. Kihúztam a homokból a törött pengét, ismét a tokjába csúsztattam, s az újabb, készülõdõ vihar árnyékában a hegyek felé indultam.
A távolság egy ilyen végtelen kiterjedésû üres sivatagban igencsak csalóka dolog volt, s mire elértem a hegyeket, ismét
19
beesteledett. Az alkony sötét takaróként borult a tájra, s az éles körvonalak pillanatok alatt elmosódtak. A hõmérséklet gyorsan csökkent, s a nappal égetõ forrósága rövidesen csontrepesztõ hidegbe fordult. Ahogy az utolsó napsugarak még egyszer, utoljára megérintették a sivatag felszínét, s még mielõtt elviselhetetlenül hidegre fordult volna az idõ, néhány percig akár egy vértezet nélküli ember számára is kellemes lett volna a hõmérséklet. Ez az állapot azonban valóban csak néhány percig tartott, így nem is szenteltem neki túl sok figyelmet. Miközben a hegyek oldalában törtem egyre feljebb, nyomát sem láttam annak a fémes csillogású holminak, amit a vihar alatt pillantottam meg. Volt egy olyan érzésem, hogy egy leszállóhajót láttam, de annak a lehetõségét sem zárhattam ki, hogy a sivatag lassan az én elmémet is kikezdi, és csak hallucináltam. A tépelõdésem azonban rögvest félresöpörte valami mélyen gyökerezõ bizonyosság. Tudtam, hogy nem képzelõdtem. Nem ösztönös megérzés volt ez, de nem is arrogáns önteltség. Egyszerûen biztos voltam benne, hogy az én érzékszerveimet nem lehet becsapni. A szemeim a Császár szemei. Miközben egyre feljebb másztam, végig ez a mondat járt a fejemben, akár egy mantra. Éreztem a súlyát és fontosságát. Ez a Császár – lett légyen bárki is ez az arc és forma nélküli személy – nagy jelentõséggel bír az életemben, ha szinte minden gondolatom körülötte forog. Ha az õ szemeivel bírok, akkor olyasvalaki lehet, akit nem lehet becsapni. És ott volt ez a másik név is, ami idõrõl idõre felbukkant az emlékeimben. Vidya. Ez a név is lángoló hullócsillagként villant át az emlékeimet borító fátylon, mintha olyasmi lenne, aminek a jelentõségét egyértelmûen fel kellene ismernem. És a harc, mely során Vairocanum megsérült… errõl is csupán töredékes emlékeim voltak. Kék páncélos alakok rohantak felém, s izzó dicsfény övezte a fegyvereiket. Egy pillanatig megkönnyebbültem – úgy tûnt, bármiféle helyen is harcoltunk, nem hagytam, hogy az ellenség elfog-
20
lalja. Bár, hogy miféle hely is volt az… erre megint nem tudtam volna válaszolni. Ahogy arra sem, hogy a páncélos harcosok jelentették-e a veszélyt, vagy a falakból sarjadó, bíborszínû energiacsápok. Ahogy felém nyúltak, a harcosok pedig felém rohantak… Vairocanumot a fémpadlóba döftem… s a következõ emlékem… igazándiból az elsõ igazi, tudatos emlékem, hogy a homokban fekszem, és a nap égeti a bõröm. Én vagyok Vidya Kardja. Na és ez a frázis vajon mit jelent? Ahogy felértem a hegycsúcsra, a keleti láthatárt vettem szemügyre, mely lassan mélyülõ bíbor és fekete árnyalatot öltött. Ameddig csak a szem ellátott, csupasz hegycsúcsok emelkedtek az égre, köztük kiszáradt folyóvölgyek és szurdokok bújtak meg a sûrûsödõ homályban. Nyomát sem láttam településnek, vagy bárminek, ami arra utalt volna, hogy ez a bolygó lakott. A jármû sem volt sehol, pedig egészen biztos voltam benne, hogy láttam. Akárhol lehet. A hatalmas sziklaormok és kiszögellések bármelyike mögött megbújhatott egy leszállóterasz – vagy akár egy egész város. Mögöttem vörös szõnyegként terült el a sivatag, egészen a nyugati láthatárig, s a távolban még ott izzott az utolsó nap fénye. Az a szikla, melynek tövében ráleltem a kardomra, már rég elmaradt mögöttem, s ebbõl a magasságból sem lehetett látni. Egyetlen rövid nap leforgása alatt nagyobb utat tettem meg, mint ameddig a szem ellát. Figyeltem a sziklákra kiülõ dér csillogását, aztán, ahogy az utolsó nap is lebukott a nyugati láthatár mögé, a dérbõl percek alatt jég lett. Az alant nyújtózó sivatagot immáron a holdak sápadt fénye világította meg, s úgy tûnt, az egész világ belefagyott az éjszakába.
21
Kivéve az én gondolataimat. Azok úgy izzottak, akár a tûz, s lelki szemeim elõtt összefüggéstelen emléktöredékek kavarogtak. Sokkal többre kellene emlékeznem. Mintha valami megpattant volna bennem, és fellázadt volna az emlékeimre boruló sötétség ellen. Muszáj emlékeznem! Muszáj, hiszen… a tudás… a tudás hatalom. A tudás hatalom, õrizd hát jól! Üres szólam volt csupán, nem mozdított meg bennem semmit. Lassan elõhúztam a kardom, és a holdak halvány fényében ismét megcsodáltam a törötten is pazar fegyvert. Éreztem a kettõnket összekötõ kapcsot, s a penge látványa ismét ezernyi eltemetett emléket hozott a felszínre. Úgy kavarogtak a tudatom felszínén, mint amik csak arra várnak, hogy kihalásszam õket, de amikor utánuk kaptam, kicsúsztak az ujjaim közül. Éreztem õket, de képtelen voltam felidézi bármelyik emlékképet. Vairocanum olyan nyelven suttogott hozzám, amit értenem kellett volna, s lassan sikerült annyira lecsendesítenem az elmém, hogy minden figyelmemet ennek a hangnak szenteljem. A torzkõ dísz baljós, kifürkészhetetlen fénnyel csillogott, s én összehúzott szemmel vizsgáltam végtelen mélységeit. Le kell csillapítsam az elmém, különben még a saját gondolataim és emlékeim sem fogom meghallani. Megfordítottam a pengét, és a lábam elõtt a sziklába döftem. Teljes súlyommal a kardra nehezedtem, s a kõ csikorogva engedett. Arra ugyan még most sem emlékeztem, hogyan sérült meg Vairocanum, de abban most már biztos voltam, hogy ha ettõl sem csorbult vagy tört el a penge, akkor a hétköznapi dolgok nem képesek ártani neki. Lassan térdre ereszkedtem az egyetlen dolog elõtt, melyrõl bizton tudtam, hogy összeköt a múltammal. Itt, a névtelen, idegen világ kietlen sziklacsúcsán, a fagyos, éji csöndben nyitottam meg az elmém a torzkõ dísz elõtt. Meditálni próbáltam, s a kõ volt a gondolataim fókusza. Emlékeket és
22
válaszokat kerestem a múltról, a jelenrõl, és saját magamról, mert mindennél jobban szomjaztam a tudást. A tudás hatalom, s ha ezt figyelmen kívül hagyjuk, nem vagyunk többek ostoba állatoknál, akik vakok és süketek az Alapító Atya bölcsességére.
23
KETTÕ
KÁPRÁZAT A Lorn-V körül keringõ csatahajó, a Harag Litániája mélyén megbúvó Sanctorium Arcanum halk, hátborzongató hangokkal telt meg. Papok zsolozsmája, misztikusok és asztropaták alig hallható mormogása töltötte be a csarnokot. A helyiség közepén gyûltek össze, a központi oltár körül, melyet egyetlen, a boltíves kupolából áradó ezüstös fénysugár világított meg. Lassan hömpölygõ tömjénfüsttõl volt fullasztó a levegõ, s idõrõl idõre olybá tûnt, mintha a hang testet öltött volna, s az oltár körül álló kórus dala és a füst egy ritmusra pulzálna és örvénylene. Pontosan az oltár fölött, az ezüstös fénypászmában egy gyöngyházfényû energiagömb csillogott, mintha olajat öntöttek volna rá. Fénykacsok nyúltak ki belõle, s a zöld köpenyt viselõ asztropaták világtalan szemeihez kapcsolódtak. Maga a gömb úgy lüktetett, mintha élne, s az asztropaták elméjének ereje, s a telepaták kórusának kántálása táplálta volna. Úgy lüktetett, mintha ez lett volna az õsi csatahajó szíve. Az oltáron, Korinth és Zhaphel elõtt – akár egy szent ereklye – egy fémdarab hevert. Egy kard darabja volt, de úgy tûnt, valahol a harmadánál brutális erõ törte el az elegáns pengét.
24
A két könyvtáros az oltár mellett, az apszis – s az egész Sanctorium – közepén álló emelvényen várakozott. Innen figyelemmel kísérhették az Adeptus Telepathica kiválasztott papjainak folyamatos kántálását, akik az oltár körül keringve az Elveszett Lelkek Hívásának Rituáléját celebrálták. A pengedarab hátborzongató, halványzöld fénnyel derengett, mintha maga is a felszabaduló pszichés energiákat habzsolta volna föl. Ide, a Sanctoriumba csupán a Pszikana Titkos Rendje kiválasztott könyvtárosainak volt bejárása, s még az olyan veteránokat is, mint Korinth és Zhaphel, minden alkalommal vallásos áhítat töltötte el, amint beléptek ide. Sok évvel ezelõtt, amikor utoljára léptek a pódiumra, még négyen voltak a Kilencedik Hadtestben. Bherald könyvtáros testvér a Cyrene-i offenzíva vége felé tért meg a Császár áldott fényébe, amikor az Õrség és a Harmadik Hadtest parancsnoka, Gabriel Angelosz kapitány a saját szülõvilágát tisztította meg az eretnekség mételyétõl. Rhamah könyvtáros testvér alig néhány napja esett el, miközben velük együtt védte a csatahajó Implantációs Kamráját a hipertér egy démonától. Az oltáron heverõ pengedarabon kívül egyéb nem is maradt a hatalmas harcosból. A Vérhollók Rendje õsi és alapos szervezet volt, s kiváló kapcsolatot ápolt a Birodalom számos fontos és befolyásos szervezetével. A Sanctoriumban elvégzett rítusok is ezeknek a kapcsolatoknak voltak az eredményei. Számos alkalommal úgy tûnt, hogy az Administratum különféle szervezetei és csoportjai közt kifeszített politikai és hatalmi érdekhálójuknál talán csak a legendás Császári Öklök rendelkeztek jobb kapcsolatrendszerrel. Azonban míg az Öklök egészen a mitikus Alapító Atyáig, Rogal Dornig tudják visszavezetni a vérvonalukat, addig a Vérhollóknak nem voltak igazán pontos információik az eredetükkel kapcsolatban. Az, akit saját Alapítójukként tiszteltek, valószínûleg nem a Rendjük elsõ primarchája volt, csak az elsõ, akirõl írásos feljegyzésekkel rendelkeztek.
25
Így a Birodalom hatalmi hierarchiájában elfoglalt helyüket a képességeik és eredményeik határozták meg, s nem a dicsõ – és gyakran pontatlan, vagy épp félremagyarázott – múlt legendái. A Vérhollók büszkék voltak rá, hogy a hírnevüket teljes egészében a jelenben elért tetteikkel vívták ki. A legsötétebb pillanatokban a Rend titkos Nagymesterei talán elismerték, hogy a Császári Öklök múltja és hírneve sokszor bizony hasznukra lett volna, annak ellenére, hogy az elmúlt évezredek során egyetlen másik ûrgárdista rend sem ért el annyit, mint a Vérhollók. Igaz, az Öklök voltak annyira arrogánsak, hogy errõl valószínûleg tudomást sem vettek. Korinth úgy tudta, hogy a Sanctorium Arcanumnak sehol nem volt párja. Abban mindenesetre biztos volt, hogy még a Császári Öklök irdatlan, õsi csatahajóján, a Falanxon sem rejtõzött efféle hely. Ez is csupán a Vérhollók és a Scholastia Pszikana közötti régi baráti kapcsolat miatt jöhetett létre. A Vérhollók tulajdonképpen az Ecclesiarchia és az Inkvizíció számos csoportjával álltak szoros és gyümölcsözõ kapcsolatban, amiben nem is volt semmi meglepõ, tekintve, hogy e szervezetekhez hasonlóan az ûrgárdista rendházat is a történelmi és okkult titkok felkutatásának vágya hajtotta. Jonasz Ureliusz könyvtáros testvér például – Korinth régi mentora –, aki Rahe Paradicsomán teljesített szolgálatot, épp az Elveszett Rozetta Rendjének nõvéreivel együtt kezdett bele egy kutatásba. A Scholastia Pszikanával kötött megállapodás mindazonáltal teljesen más természetû volt. A Pszikana Titkos Rendjének tanításai szerint a Sanctorium léte azt bizonyította, hogy a Vérhollók Rendje különösen kedves volt a Császár szemében. Egy õsrégi és viharvert kódexben – Az Alapítás apokrif történetében – az állt, hogy épp ez volt az oka, hogy a Vérhollók történelmében annyi lyuk tátongott. A fóliánst maga Azariah Vidya írta, a Rend történetének elsõ feljegyzett könyvtárosa, akit a Vérhollók azóta is Alapító Atyaként tiszteltek.
26
