MINT EGY KIS BELSŐ MEDVE

2. „MINT EGY KIS BELSŐ MEDVE”

(Vákát oldal)

214

Szőcs Géza: Az az idegesítő, állandó kopácsolás Hiszen te ismered ezt a képességem — vissza tudok ereszkedni az időben. A múltkor is, amikor elmesélted, mekkora verést kaptál, hogy lelökted azt a vázát: lesétáltam 63-ba, becsengettem hozzátok és „Asszonyom! — szóltam Édesanyádhoz —, engedje meg, hogy ezt a vázát arrébb tegyem innét — látja, így — nagyon köszönöm, voltaképpen csak ennyit is akartam” — ezt mondtam neki, és udvariasan elköszönve távoztam nyúlszőr kalapommal. Te persze ilyenformán nem törted el a vázát, ma is megvan — verést sem kaptál, következésképp az esetet el sem mesélted nekem — nem volt mit —, most meg persze nem hiszed el, hogy így történt, na tessék, ez a hála — Sokszor átmegyek 55-be, nézegetlek mint csecsemőt, némiképp hitetlenkedve: te vagy ez, te volnál ez?

Ez a bentlakás, vagy mi, leányotthon, ahol most laktok, ennek a helyén jókora tölgyfa állott régebben, mit mondjak: úgy hatszáz éve — körülötte egyébként mező. Éppen ott, ahol te most aludni szoktál, vastag, mohás ág hajolt ki a fa törzséből, sokszor elüldögélek rajta és elnevetem magam, mikor arra gondolok: ha tudnád, hogy én is melletted vagyok, csak más időben — nevetésem elér hozzád, ki nevet itt? kérded, barátnőid összenéznek: „ez a lány megbolondult.” Két darázs érkezik. A lépcsőt fehér cserép fedi.

215

Ott ülsz, kibontott vörös hajjal. Füledben a puha kalapácsok átveszik a kopogást, fölébredsz, még mindig hallod távolról — kop-kop. Reggel a mező üres, semmi ácsmunka, még egy nagy bábu sincs sehol ÉN KOPÁCSOLOK AZ EGYKORI MEZŐN. (ECHINOX)

216

Bogdán László: Meg nem történt történet K-nak szeretettel, a Sz G. modorában Már régóta tervezek egy sétát, mondjuk a hatvankilences ősz sétányain. Ez az ősz sok mindenért kedves nekem — ezekről később. Elvinnélek téged is, foghatnád a kezem. Az utcákon tömeg hömpölyöghetne fel és alá, városunk fiai és lányai. (Itt valamit az akkori divatról is. Ne felejtsd el, majd nézzek utána valahol.) Ha megunnánk a sétányokat, leugorhatnánk a strandra is. (Hatvankilencben még megvan a városi strand, az árvizek is csak ezután jönnek, ezután, ezután...) Fürödhetnénk is, hiszen hatvankilenc szeptemberében nagyon meleg van; még az öregek sem emlékeznek ilyen melegre. De ha te mégsem akarsz fürödni, nézelődhetsz a hídról, amíg én úszom. Mert én természetesen úsznék, addig úsznék, amíg nagy sárga levelek nem esnének a hátamra az égerfákról. Utána aztán felmehetnénk Béláékhoz is. Hetedik emeleten laknak, meséltem, ablakukról félbemaradt ortodox templomra látni. De látod, megint nem stimmel! Hátha a kiszemelt napon éppen esne az eső, és akkor én sem fürödhetnék, és te sem nézelődhetnél a hídról, és akkor a még szintén meglévő égerfákról sem hullhatnának hátamra és fejemre a nagy sárga (kénsárga) levelek. De mondjuk, ha szerencsénk lenne és mégis sütne a nap, akkor is csak tervünk egyik felét valósíthatnánk meg, hiszen most jut eszembe: hatvankilencben még nincs felépítve Béláék tömbháza, és tervekben sem szerepel a templom építésének befejezése. De mégis, eljátszom a gondolattal, hiszen tudod, mennyire szeretném hallgatni veled az esti harangszót Béláék szobájából. A csukott ablak mögül egészen élvezhető lehet ennek a harangnak a hangja, azt mondják, emlékeztet Händel harangjátékára is. Ezt azért nem tudom elképzelni, hiszen én nagyon is jól tudom a határt vonható különbséget a harang és a harangjáték között, de mégis, hátha nekik van igazuk. De hát erre úgysem a hatvankilences séta alkalmával kerül majd sor; ismétlem, neki sem fogtak abban az évben a tömbháznak, mi több, Béláék sem laknak még Szentgyörgyön (hol laknak?), és akkor Anikó hogyan vehetné elő a pálinkát, ha se tömbház, se jelenlét? A templom építésének (befejezésének) sem kezdtek még neki a jól megfizetett szakemberek. Beláthatod, tervünk végrehajtásához keresve sem kereshetnénk alkalmatlanabb esztendőt hatvankilencnél. De ha mindenképpen ragaszkodsz a sétához, a haranghoz és a Béláék szobájához, választhatunk mondjuk egy délutánt hetvenötből. Egy színes nyári délutánt, mondjuk az Oroszlán havában. Akkor még a rétyi tó sincs elhínárosodva, fürödhetnénk is (látod, a lényeg nem változna azért hatvankilences tervünkből!), a lenyugvó nap felé forduló arccal lebeghetnénk a hullámokon. Gombóc

217

is mellettünk lubickolhatna, vagy rohangálhatna a parton, szimatolhatna a fenyvesben. Végre én is látnám, milyen okos kölyökkutya volt. Aztán felmehetnénk Béláékhoz is. Anikó (ez a gondos háziasszony) elővehetné a pálinkát, és még bele sem nyalnánk, még meg sem innánk az első pohárkával, még meg sem nézhetnéd közelről a harangot, mert megszólalna, és lehet, hogy olyan lenne, mint Händel utánozhatatlan harangjátéka, egészen olyan. De, és én is ez utóbbira szavazok: lehet, mégsem lenne olyan. És miért is kellene olyan legyen egy harangszó, mint egy — a maga nemében tényleg csodálatos — harangjáték? Egy harang harang — nem? Amikor elmeséltem tervünket, Béla nevetett és azt mondta, neki igazán semmi kifogása ellene, sőt örvend, hogy meglátogatjuk őket hetvenötben, csak az a baj, hogy akkor még korántsem volt rendben a templomtorony, akkor még csak a tervek feküdhettek az Illetékesek asztalán. Tehát a harangszóról szó sem lehet, mindent összevetve a harangszót esetleg csak nyolcvan nyarán hallgathatjuk, vagy mondjuk nyolcvanöt őszén. És végül miért is ne? Addigra már a besenyői tó is megnyílna, oda járnánk fürödni, természetesen biciklivel, hogy végre én is fogyjak néhány kilót. Délután kerekeznénk hazafele, amikor a „kakukk órája zöld tóba hull”, hatra érnénk Béláék tömbháza elé, egymáshoz támasztanánk a két kerékpárt (úgy néznének ki, mint nagyító alatt két egymásnak feszülő imádkozó sáska), és rohannánk, és ha szerencsénk lenne vagy ha elkésnénk, ami ebben az esetben ugyanaz, már a liftben hallhatnánk a harang semmivel, még Händel harangjátékával sem összehasonlítható szavát. Ez szép, mondja Béla, akinek hálátlan szerep jut ebben a történetben, csak sajnos megint kivihetetlen. Sajnos mi közben elköltöztünk, és a mostani lakásunk ablakából sajnos nem az ortodox templom azóta befejezett harangtornyára látni. Tehát megint nem stimmel az egész. De én mégsem adom fel. Hihetsz nekem. Tudom, hogy volt egy indiánnyár hatvankilencben (soha olyan meleg!...), egy augusztus hetvenötben, lesz nyár nyolcvanban is, ősz kilencvenegyben. Tudom, hogy barátom, Béla a templom mellett lakott, egy tízemeletes tömbház hetedik emeletén, ha nem is épült fel a harangszó, s ha azt a pálinkát még ki sem töltötték, amivel Anikó okvetlenül megkínált volna, ha időben érkezünk. De Béla akkor is láthatta a tornyot, mindennap többször is láthatta hetvenötben, noha hatvankilencben nem is volt felépülve a tömbház, és nyolcvanban ha nem is lakik már ott, lesz harangszó, és hallgathatjuk nyolcvanöt koraőszén a besenyői tóról jövet biciklivel, miután a kakukk órája tóba hullt és a nap is zöld tóba fulladt, noha soha nem lakott ott Béla. Egyszóval érted... Már rég mondtam neked: az idő az oka mindennek, ez a rohadt idő. Hát nem lehet találni egy olyan napot, amikor minden teljesedhet? Hát végeredményben olyan sokat kívánok? Egy nyári, esetleg koraőszi napot szeretnék, kakukkot, pálinkát, a Béláék szobájából csukott ablakok mögül szeretném hallgatni az újjáépült templom harangjának szavát. Hát olyan lehetetlent

218

kívánok? Csak egy megtervezett napot. Csak néhány elképzelést szeretnék összeegyeztetni. Ide-oda rohangálok az időben. Amikor strand van, nincs tömbház, amikor pálinka van, nincs kakukk, amikor bicikli van, nincs harang, és a kölyök Gombóc is elkeseredetten ugat hetvenötben. De értsd meg: nem akarok felsülni előtted. Elvinnélek mondjuk hetvenötbe, és az út szélén elállingálnánk délig, mert nem kapnánk autót. (Mondanom sem kell, stoppal mennénk.) Vagy nyolcvanötben esne le biciklidről a lánc, és én az ezermester, kínlódhatnék a biciklivel (amit még meg sem vásároltunk), amíg visszaraknám a láncot, ha egyáltalán vissza tudnám rakni. Gumidefektre szántszándékkal nem is gondolok, el sem tudom képzelni, mi lenne akkor, ha nyolcvanegy őszén, délután, gumidefektet kapnánk a besenyői tóról jövet; mindketten egyszerre szállnánk le a bringáról és egymásra merednénk. Hát igen, ilyen a mi szerencsénk! Látod, mennyi baj van mindennel? Még ha le is mondanánk a harangszóról (amit nem lehet, nem lehet!), még ha meg sem történne mindez — akkor is, máris, mégis emlék! Bármit csinálunk, emlék. (Ez már ilyen.) Ez az első közös napunk, amit együtt ugyan nem élhettünk meg, de mégis, mégis: hatvankilenc sétányain, a rétyi és besenyői tavak partján, biciklizve a műúton és pálinkát kortyolva a Béláék szobájában, Gombóc ugatását és a kakukk nap-pontos óráját figyelve — Händel harangjátékát halljuk. Vagy mégis a harang szól, amit még nem is hallottunk? Mégis az a harang? Nem tudom. Immár örökre eldönthetetlen mindez. 1979 (JÁTÉK MOZGÓ TÜKRÖKKEL)

219

Balla Zsófia: Jól odavered magad, az lesz a vége (Mikor a sorrend)

Vigyázz, hogy meg ne üsd magad kiálló, háborús éveken, szertelen röpdöséssel! E sok időfok rád fogad most, akár ügetőversenyen; — minek a húszas évekig leszállni? Nézd, milyen szép az a nyolcvannyolcas év innen, egy hetvenesből visszatekintve: ó, ezek az autómárkaformák, meggymagos nyarak! ó, ezek a hűvös, új rendeletek miatt kopottak, e csokoládétörmelékesek, ó, ezek a puha szelek, de más utcasoron, már nem porladnak föl az esők a dombokon; fölismerhetetlen szemszínek alatt vadonatújan ép, szorosrazárt fogak; emlékszel, hogy szereti egymást ott ez a férfi s az a nő? Elmennek egymás mellett az idén, s megérinti őket az idő jövőbeli emléke; tudod még azt a vágyakozást? Nézd, most hogyan fogóznak másokba, lépdelnek, intenek az áts túl-élhető dolgok felől. Tompa kacsaragyogás, kelet-európai délután a beomló napokra dobva — — — Szeretnéd látni önmagunk, ahogy ott nézzük őket? Mindegy, hogy ott vagy itt vagyunk. Keresztülfonja életünk e szálldosás ónpamuttal; alattunk csak sík pálya, jég, olajfoltos hátraváltozás. Elkövetkező tartalmak jelenné bomlanak; nyolcvannyolcban — emlékszel? — annyi szenvedés láttán elájulsz. Amíg leszállunk Most is ölemben tartalak. (MÁSODIK SZEMÉLY)

Az Eleven tér című kötetben „Bukórepülés” címen; abban a változatban az utolsó két sor előtt még két sor áll: Jól odavered magad, az lesz a vége! 220

Szőcs Géza: A feleségről Az én feleségem — mindenik így kezdte, kérkedtek a feleségükkel. Hogy így-úgy. Én nem szóltam semmit, az járt az eszemben: ha egyetlen mondatom volna csak erre, vajon mit mondanék el róla. Az én feleségem, ha éjjel későn megyek haza, és már lefeküdt, kis lámpát tart égve az utca felé eső szobában, hogy lássam: várnak, és jó érzéssel lépjek be a házba. Az előbbi vers folytatása És én mégis azzal ébresztem fel őt: mit hallok, miféle férfi mocorog az ágy alatt? (PÁRBAJ, AVAGY A HUSZONHARMADIK HÓHULLÁS)

221

Palotás Dezső: Ki mivel henceg? — A honorárium (Sz. G.-nak, aki végül szintén hencegni kezdett, hogy az ő felesége így meg úgy) Hazamenet a postással összefutottam, ő lepengette, én meg legottan a kocsmába ügettem vele s a haverokkal — mert mindig akad — hamar a nyakára hágtam. (Semmi vész, egész könnyen hazataláltam.) Feleség: Már csak egy százasunk van, fizetés meg csak pénteken, tudod. Mikor küldenek már valami honoráriumot? Én (hűha): Mikor, mikor. Hát őrizője vagyok az én honoráriumomnak? Majd jön. Majd lesz, amikor hoznak! Feleség: Te ittál, (más nem is veszi észre, csak ő, s megmondja decire) te ittál. De hát nem is volt semmi pénzed! Én: Nem hát. Na és? Fizettek a legények. Feleség: S te hagytad, piszok? Igen, piszok, jól érted. Kódis! Itt egy ötvenes. Menj, fizess te is! (INCIDENS)

222

Darkó István — Egyed Péter: A torony Az idő: tavaszi, nyári vagy őszi kora délután. Lényeges, hogy ha a forgatás ősszel történik, sokat időzzünk a lombjukat hullató fákon. Ellenkező esetben a kamerának ki kell kerülnie a csupasz vagy zöld koronákat. Az egyetlen megengedett zöld szín a Szent Mihály-templom tornya melletti néhány tuja. A fény telt, kora délutáni narancsos színárnyalatú napfény. Vigyázni kell arra, hogy a teljes látvány forgatásakor az egyes alakok, részletek kontúrjai feloldódjanak a fény narancsos összhatásában. Az utolsó kép kivételével a „teljes látvány”-képeknek áttetszőeknek, sejtelmeseknek kell lenniük. (I. kép) A kamerával az Ursus söröző elől indulunk. A torony egész magasságában rajta van a képen, az úton közönséges gépkocsiforgalom, a torony alatti járókelők natúrban. „Józan kép”, nagyon fontos, hogy semmit ne emeljünk ki, minden egyforma súllyal szerepeljen. A zöld jelzést is bevillantva, viszonylag lassan kelünk át az úttesten, majd körbejárjuk a tornyot, ügyelve, hogy ne gyorsítsuk fel lépéseinket. Elérkezünk az antikvárium elé, változatlan kameramagassággal. (II. kép) A templom bejárata előtti tér, kinagyítva. Közjáték: fiatal anya gyerekkocsival; esetleg meg lehet kérni, hogy a kocsi fölé hajoljon és kivegye a gyereket, vagy rendezzen valamit. A térnek be kell kerülnie a képbe, vagy legalábbis egy részletének; a torony maga azonban nem. Ott fejezzük be, hogy hátulról filmezzük az édesanyát, amint ringó léptekkel kilép a képből. (III. kép) A kamera végigjár a főkapu körívén, s a központi szoboralakoktól indulva felkúszik, középlassan, a tornyon. Vigyázat: olyan szöget kell választani, hogy a kereszt nehogy becsillanjon a képbe. (IV. kép) Délutániasan beszélgető emberek és járókelők. (V. kép) Most megcélozzuk a szemközti oldalt: az átkelőhely környékén nézelődő, várakozó emberek. Átmegyünk az antikvárium előtti oldalra, és innen filmezzük a tornyot, ismét felkúszunk rajta a kamerával. Szükséges, hogy ennél a jelenetnél a torony előtti kis tér szinte üres legyen. (VI. kép) A torony kertje melletti vaskerítésre irányozzuk a kamerát, az újságolvasókra. Elidőzünk rajtuk, foglalatosságukon. Közben egyesek nyugtalanul felállnak, és lapjaikkal szemlátomást nem törődve várakozó állásba merevednek vagy a tornyot nézik. A kép végére most — az objektív mentén lassan forduló kamerával — úgy filmezzük a tornyot, hogy közben megdöntjük és meg is forgatjuk. Az első bizonytalan kép az eddigi statikus-kiegyensúlyozottak után. (VII. kép) Sietősen öregek és fiatalok, nők és férfiak mennek be a templom bejáratán. Ezután a kapu becsukódik (ki kell várni egy ilyen pillanatot). Most már senki sincs a téren.

223

(VIII. kép) Szél süvít végig a környező bokrokon, alaposan meghajolnak. Az Ursus és Antikvárium előtti téren izgatott emberek csoportosulnak és rémülten néznek és mutogatnak a torony irányába... (IX. kép) Ekkor a toronyra villantunk: a torony alapjainál és ablakaiból fehér füst tör elő. Sietősen a keresztig „kúszunk”, amelyen megvillan a napfény és elfeketíti a képet... (X. kép) Ismét az izgatott emberek. Staccato ritmusban villan ide-oda a kamera, mintha nem tudná megállapítani, hogy mi fontosabb. Utóbb mégiscsak a torony érdekli; az emberek: ellenpontként. (XI. kép) Az egész torony fehér füstben (emberek). (XII. kép) Szélroham tépi le a toronyról a füstkoszorút, és alapjánál megjelennek az első tűhegyes lángnyelvek. A kolosszus megremeg és elválik a földtől... (XIII. kép) A falakhoz lapított emberek arcán iszonyat, mindenki a toronyra néz, kezük az épületekhez tapad. (XIV. kép) Az emberek tűzvörös arcáról a toronyra. Ez már emelkedőfélben, a fekete, dübörgő lángok taszításában; csúcsán a kereszt olyan szögben, mintha emberi kéz tartaná. (XV. kép) Egy pillanatra bevillantjuk a homokszínűre vált, megperzselt talphegyet és templomoldalt a leégett tujákkal. (XVI. kép) A torony ismét merőlegesen és egyre távolabbról; emelkedik az alkonyatba bukó égbolton... (A KÖVETKEZŐ PILLANATBAN)

224

Zudor János — Bréda Ferenc: Vers magunkról ami nem vers: nem tudunk szonettet írni nem ÚGY hogy a felhők hasukra tett kezükkel pirosceruzákkal véres tízeseket firkantsanak homlokunkra íme itt a szótagkocsonyában malájul polinézül a prozódia UFF beszéltünk ilyen verset se tud akárki legfeljebb a kakaskukorékolástól halálra ijedt utcaseprő toboz-doboz-gond gombjai fércszánkról lepattannak a legkeményebb ércközhelyek (ezt leírhatom háromszor is hogy közhellyé váljék ha tán még nem az): teszünk egy pontot a kérdőjel alá TE IS BARÁTOM fordulj befele és meghalhatsz ha csak töltőtoll tinta tus papír s TE nem (FELLEGVÁR)

225

Palotás Dezső: Ars poetica, kezdőknek Nincs mit szépíteni a dolgon, hiába, ha kitör is a rikács-szende lárma (ha kihúzzák e fura dalom, ma elmarad a forradalom — én mindenesetre megtettem, ami tőlem telt), szóval egy nyilvános budiban, egy ilyen helyen értettem meg, hogy mi az Értelme a Versnek, hogy „ittésmoston” túl és innét miért ír, mért ír és ír még sokáig Költő Költeményt (térjünk a tárgyra:) egy nyilvános budifalon, a nyilvános irodalom szokásos strófái között egy Ismeretlen Úr közölt ilyetén vaskos szöveget: LEVAGY ZSARVA (a fakszikmilé-eljárás túl költséges lévén; magam mondom el: izmos, félelmetes, nagyöklű ácsceruza-betűk voltak, tizenkét vagánybetű, derűsen tántorgó, óvatos tiszteletünkre méltó összefogás — és rögtön alatta egy másik sor következett, jólnevelt, sima, egyenletes írással, ami a köztudat ellenére, valamint annak megfelelően, rendszerint gyámoltalan, félénk, szomorú és gyenge egyéniséget takar:) TANULJ MEG HELYESEN ÍRNI (végül a harmadik üzenet, ismét csak ama göcsörtös, önállóságot és hajthatatlanságot, továbbá megvesztegethetetlen éberséget tükröző vonásokkal:) LEVAGY ZSARVA

226

Ennyi. Három alkalom, három alkalmi sor. És most már legyünk komolyak, hiszen kevés híján fontos dolgokról van szó. ––––––––––––––––––––––––––––––––– Csak jóval később jöttem rá: ezt nem lehet annyiban hagyni. Oda visszamenni nincs kedvem, így hát ide írok (végül is mindegy — félre ne értsetek) merészet, nagyot: negyed sorban jajkétenszer és tovább AZÉRT SEM VAGYOK (NEGYEDIK KÍVÁNSÁG)

227

Horatius — Bréda Ferenc: Ars poetica Nem dús a forma önösen magában érző lant testéhez kell idomulni(a) (a) szónak: non satis est pulchra esse poemata; dulcia sunto — s arra kell ragadják szekerét (a) szónak: (a) versek merre amerre akarják: et quocumque volent, animum auditoris agunto. Ut ridentibus arrident: forogjanak a könny márványtengerén robbanjanak kövér papírsárkányként az emberi álorcák (ita flentibus adflent humani vultus.) (TŰZPRÓBA)

228

Markó Béla: Egy lehetséges ars poetica Mocskosnak mocskos, tisztának meg tiszta, mert kényre-kedvre kiforgatható, nem lelhetsz benne gyógyszert kínjaidra, isten vagy ördög eszköze a szó, egyként szolgálja életed, halálod, nem hagy el téged, sem hóhérodat segít, hogy elmondd legsajátabb álmod, segít, hogy téged káromoljanak, méz csurranása, varjak károgása, anyád emlője, gyilkosod keze, akármit elművelhetnek vele, jó a szülésre, jó az elmúlásra, pusztít, ha kell, és feltámaszt, ha kell... Igaz lesz ő is, míg igaz leszel! (ÉGŐ ÉVEK)

229

Balla Zsófia: Ars poetica A vers ? A vers medúzafő, áttetsző test, óvatos lépteivel, a maga elmosódott vagy túlexponált képeivel, az idült pillanattal, fagyott cinege, szélütött történet és helyszínek a vers, tétova futás a billentyűkön, piros torok, kövek a szavak közt, csikorognak és fénylenek, vizes szavak ragyognak, a vers, a vers szoros göngyöleg, dereng benne az ősvilági víz, a vers szárazra vetve tátog, kiszáradt torokkal, bőrrel, kopoltyúja föl-le emelkedik, zihál és énekel, föltört lábára néz ő is, talán remél? valamit hisz? visz? evez? (óh igen, igen: zenél, tudjuk, ez volt már, húzza fülembe, eltörött a hegedűm, ilyen !) De a VERS! A VERS talán más? Talán életben tart? Talán föloldoz? Talán helyettünk él?! Talán helyettetek megszólal, talán? talán? talán óda, szonett, koszorú? A kilőtt vers eltalál, elhagy, megtörténik, becsapódik, valamivé lesz, veled, velünk, ó, igen, a vers arra késztet, hogy nevess, hogy verset írj te is, hogy kérjed, még, még, s hogy elfeledd, esetleg fölkavarja valamely forró vagy hűlt emlékedet, mégsem te vagy, szóval a vers, ó, mennyi beszéd erről a dologról, — minek? Hiszen itt élünk. Ehhez képest a vers... Ugyan már! (Hess, madár!) (A PÁNCÉL NYOMAI)

230

Egyed Péter: (Kiválás a szóból és a létezésből) Nincs már jövőd, hiába keresed, a megváltó szó kapuja bezárult, s itt állsz, nullpontján a világnak, fásult kedved esőcsepp lomha ereszek alján, az „élet vizének” csak hitvány allegóriája; nem világít a kedves tavacska, az igazi, a kedves szemének tavacskája. Lám, mindenütt csak hóvilág, indulnál, de nincs tovább; sorsod sincs, csak puszta lét vagy, akit létezése nem kívánt az időbe beavatni. Kiváltál az elmondható szóból, s azóta takarod, rejted magad, mint vad hiányt. (BÚCSÚKONCERT)

231

Szőcs Géza: Add rá a benned alvó gyanútlan kisgyerekre Ez a vers csak egy fűzöld fonál, amit kibontasz majd ismét összefűzöl ez a vers csak egy vászon amit az árvíz folyton összefűz aztán széttép fénylik benne a fűzöld átsüt rajta az égkék viszi a szél a felhőt, majd reád adja végképp: ez a vers csak egy kendő ez a vers csak egy vászon. Ott alszik benned, érzed mint egy kis belső medve, add rá, hogy meg ne fázzon és legyen élni kedve: add rá a benned alvó gyanútlan kisgyerekre ki benned forgolódik csak forgolódik egyre. (A SIRÁLYBŐR CIPŐ)

232

Zudor János: Nyár-esti dal harangozik a tücsök szívemben kicsi csücsök zenél zenél s a hang alatt én csücsülök harang alatt míg lágy szívem elkomorul s a kórházra vaség borul harangja pendül már a hangnak s elszáll a hangja a harangnak marad a penge feszülő kicsi tücsökszívben a kő a kőkemény kitartó ének míg vaskarma lenyúl az éjnek harangozik a tücsök szívedben kicsi csücsök zenél zenél s a hang alatt és csücsülök harang alatt de te drága hol maradsz arcod holdja tompa maszk (ROMÁNIÁBÓL JÖTTEM — RÉSZLET)

233

Balla Zsófia: Pengetés Az esőhöz esernyőt a torkomhoz levegőt varrótűnek rongyokat árvizeknek partokat a csípéshez szúnyogot a kudarchoz jó okot a bilincshez két kezet mennyhez: aki fölvezet a létrához sok fokot ajtóhoz: ki rám kopog a villának lágy halat plakátoknak nagy falat lobogáshoz egy zászlót sok vizekhez a gázlót emberemnek szerelmet bukdosónak mély vermet (APOKRIF ÉNEK)

234

Adonyi Nagy Mária: Lassan, evezve tükrökön Alig szél, ami jár, alig táj, ami súly, alig fény, ami hív, alig kéz, ami megfog. Alig kő, ami hull, alig vér, ami vár, alig ér, ami leng, alig vall, ami áldott. Alig hall, ami ver, alig fáj, ami száll, alig hely, ami tart, alig él, ami boldog. Alig nesz, ami bent, alig ő, aki int, alig füst, ami fojt, alig test, ami reszket.

(ÁLLATÖVI JEGYEK)

235

Balla Zsófia: Kő a veremben Vermesy Péter sorára Ha ég lennék beborulnék ha víz lennék púposodnék ha kő lennék testre kopnék csuka lennék én nem úsznék ha ág lennék hajba kapnék ha föld lennék meghasadnék vászon lennék megszakadnék gyűrött lennék kisimulnék, hogyha élnék meg se halnék Hogyha élnék meg se halnék szakadékba sem hasalnék gubacs felhő széjjelrázna foszló kényelem alázna nem fennszóval megindulva nem jajszóval mutatkozva kőpergéssel mulatozva nem sírva nem szabadkozva nem körözve visszakozva nem a napon nem Szamosba nem városon télnek végén fogyatkoznék hogyha élnék Felszállnak a levelek ki lesz most már Veletek hogyha élnék meg se halnék ha ég lennék beborulnék (APOKRIF ÉNEK)

236

Cselényi Béla: sírfelirat ha madár volna ha emlős volna ha hal volna ha szerszám volna ha virág volna ha autó volna ha munkás volna ha fegyver volna ha papír volna ha írószerszám volna ha boríték volna ha ital volna ha köztünk volna

cinege vagy kanári lenne lajhár vagy hiéna lenne zöld xipho lenne voltmérő lenne kákabutyokó lenne szürke német terepjáró lenne betűszedő lenne lézerpisztoly lenne rongyból való merített lenne drága lila filctoll lenne repülő lenne okmánybélyeggel v:mi brága-f. lenne jó lenne

1979. II. 21. (MAGÁNBÉLYEG)

237

Balla Zsófia: Dániel könyvéből „...Ímé négy férfiút látok szabadon járni a tűz közepében...” (Dániel könyve. 3. 25.)

hol a testet nyers fával mossák rácsárnyékfoltos párducfélelem tűznél égetőbb bizonyosság nem vagyok egyedül egy-egy fél halál jut ránk * Abban az évben (talán hetvenötben) Erdély szűk hegyei közt függőleges (volt) az éjszaka. Attól az évtől semmi jót ember fia nem remélt: A Városban egy ablakon kinyílt a foltos azalea; se hó se tél se napsütés fenyőzajos reggel... Hasamban egy ember óvatosan dörömbölt. A kórházi ágyon fekve látom: az ablak-rozetta úgy forog-pörög! megjegesedik bennem a vér száz szilánkká széttörök Január 15-én születésem napján is ott feküdtem mint egy kitépett szegfűtoll felbontatlan hajnalon felvacsorálnak fekete madarak — gondoltam; fekszem kiterítve Láttam ahogy a havak kegyelemben leszálltak.

238

Nem csak a kisded születésekor, gyerekhámor mellett gyertyapuha tócsában, a présbe, diósmákostekercsbe fogva, de itt fekhetnék akármelyik napon ——————————————— lehull a zongoraszagú eső köröttem nyomomban fölhasad cafatokra az ég — — * — gondolhatja az, ki így születik, de most belőlem, fölhasít darabokra, s előszámláltatja a savmarta ereket, halántékon kék gyümölcsöt, foggal varrott szálak, rostok, akik egy főt körbefontok, bőrbe húztok ember-vérbe; felcsavarva apró szerkezet és ti parány csontok benne akik nélkül hóvá esne össze vagy szétvállva bennem piros suttogássá lenne; ágfonatú márványszobrok fehér korallá vonódtok, egybetartva mikor test-palackja pattan partra dobva, halott kagyló (-formán) s hol doboló holdak forognak, rejtekutak, lengő öblök, bennük kalmárhajók kikötnek, kalózok, zászlós vezérek eveznek — — — ha leszel; pedig én nem... — mondom — nem akartam, hogy szüless, bár ellene mit se tettem. Létre

239

váltál titkon, tűrvén, a törvény beintsen szedett-vedett világba. Csak hártyás gyötrelem forralt, mely jégvilágol; nem nékem vagy másnak mutat fel. Engem. nem enged végre nem születnem. Most még

valós időből fölbukó életem takaratlan. Kirajzolja árnysötétű múlt, megszenesülő vonallal.

S egy újabb, hozzám hasonlóan elformátlanodott napon, látom, kapaszkodik egy sugár kéklő képen, kályhacsempén; puha bútorok leszállnak. Csak a szív dobog a földben. Várakozástól nehezül a nap. S nem jön más, csak újabb s új idő. Új s új idő jön, mint földgyalu. Vadászsólymok helyett karvalyok. Vízcseppdobbanásként megvagyok. Csapkodó, ragadós légyfogószalagok Zászlóiba bújt város kövein szaladok. Díszruhás parasztok kiégett szemében ázom. BÚJJ BÚJJ ITT MEGYEK TÜZES LAPÁTOT VISZEK BÚJJ BÚJJ ITT MEGYEK VERŐ GYERMEKET VISZEK KÖKÉNYÁGGAL KÖRBE FÖLDÖN NE SEBZŐDJÖN ÖLBEÖLTÖM; ÉJSZAKÁVAL BEVONOM A LEGELSŐ ROKONOM *

240

Éjszakával bevonom, de hogyan szeressem, ha kifordul, mint szélben a felhő? Belül van — zárt terembe tártan? vagy én — kifordított világ — a dolgok közé zártan? Ugyanúgy suhog, ami az egyszerin túlmenekíthet. * Ordító guggoló asszony-párducok És fölfoghatatlan lassú tépés a testben perzselt bőr vaságyra hurkolt tenyér fogakra zárult kérés —————————————— Morzsoljatok le róla végre! —————————————— ÉL! él még istenem * Hiába volt érte a nyárfarettegés. Mikor az égen zöld szín pokolgép kereng: Várni. Hogy reggel. Hogy alkonyul. Ki jön. Miért. Mit szólt. S ha volt — Tudod, a párbeszéd. Az ember végighúzza rajta is kezét. S ő fénylik bent: De sötét vagyok! És nincs. S már nem is foglalat vagyok. *

241

Itt nem marad más, csak a foglalat, ahol a Másik létre kap, az ember-forma eltorzul bele. S Kegyelem: a félelem vele. * — — mikor még hosszú hónapokba ráng a télidő; vár hosszú szenvedés. Kelő napom hideg s elnehezül. Vinnyogás helyett erő lesz; tettetés. Csak fogna rajta tűz-víz, s e görcsös kisgyerekről az oldozgatna egyetlen halált. Kit megszülünk s ezzel halálba hajtunk, megéledt sorsát nem ruházza ránk. A kisfiam mint roppanó dióbél megfulladt kint, nagyobb anyába hullt. —————————————— Feltámadt levél, mint fonnyadt csirkeláb, Puha karommal ráakad az égre. A lepke meghalt bennem — szól a báb. * És aztán Húsvét elkövetkezett. Fölkelt a nap a tojás belsejében. A Kegyelem villámlón nyújt kezet. Kiszépül a halál, ünneplő feketében. Mi bárányt ettünk. Mohón s ropogtatva, mint vihar zabál gyümölcsfák ágain elsőszülött virágot. Emberfiára várva. Bárányoknak is rendelt fel-feltámadásra. * Többszörös ünnep fekszik kiterítve. Nem más a te országod se, Dániel. Fölépült kint-bent, magát szívleli. Ami teljes volt, átitatta rég a halál magával. Valóságos gömbölyű gyerek. *

242

1. Újszülöttek zengedeznek Róka rohan puha hóban Ágat ráz a maszkura Fagyott béka lába ráng Jég karattyol hal fölött Kárálva lehull a tóba Lelke meglőtt vadludaknak. 2.Barna bárány szíve zöld átüt mint füvön a föld Szalma lángját rávetem Zölden ég a karácsony Angyal fagy a vasrácson 3.Estéig gyűl lassú méz Csontba fúl a kobra-mész Járkál a szél mögötted Csikóbarna vályukon patakparton átbukol Hogy kihunyt a fény az ősz Sötét úton erre jössz Éjszakának mendegélsz Fűnek-fának esve élsz — — — Ó, nem te, nem, csak én * Ahogy megint le-fel sétálgat itt, lába az utat még fölismeri — — a lélek önmagát, ki itt járt egykoron, felejtené. Feledni sem meri. * Ki anya, formába öl: tűz- és oroszlánverem, —

243

így voltunk összezárva a fenti út s az olvadt hó szaga lemerül — kutat s alábukót elvegyít. Mert talán meghal Ő is. Az összefoglaló elválasztja most önnön megváltatlan életeit. (MÁSODIK SZEMÉLY)

244

Boér Géza: a hallgatás néma zsoltárai ugyanott ugyanott semmi semmi fölparázsló hideg

mintha valakinek semmi suhanna tenyerébe (HIÁNYOK TÉRKÉPE)

245

Markó Béla: Előszó Boér Géza Létlelet című kötetéhez (részlet) Boér Géza számára elsősorban grammatikai kérdés volt saját egyéni költészetének megteremtése. És korán meg is találta ezt az eredeti hangot, csakhogy nem figyeltünk fel rá eléggé, mert azt hittük, a majdani folyékony szövegek töredékeit olvassuk, azt kerestük verseiben, amit egyszer s mindenkorra eltaszított magától: a régi grammatikát. Nem a mondatszerkesztés szabályairól van itt szó természetesen, hanem a hagyományos versépítés törvényeiről. Mert ez a hihetetlenül konok költő nem a kimondások, hanem az elhallgatások sokkal nehezebben kitapintható struktúrája szerint szervezte meg szövegeit. Minél kevesebb szóval minél többet mondani! Ez bármelyik költő programja lehetne, de Boér Géza nem a szavakba, hanem a szavak köré, fölé, alá, mögé sűrítette világának mérgeit és gyógyszereit, nem a fekete betűkbe, hanem a fehér papírba rejtette dinamitját. Költészetének feloldhatatlan ellentmondása, hogy a megszólalást vállalni kell, ez a legnagyobb erkölcsi parancs, viszont a megszólalás egyúttal a szabadság elvesztése is. (...) De szólni kell, szólni kellene mégis, ehhez viszont meg kell találni azt a grammatikát, amely a szavak ellenséges közegében is a csend grammatikája marad. A külvilág akusztikájához igazodó, tehát szükségképpen torz szövegnek közvetítenie kell a hallgatás súlyos, tartalmas, fénylő teljességét.

246

Boér Géza: ím ím az értelmetlenség fénytekéje a lényeg koordinátái menetelni kezdenek ám e foltosan maradó térben sosem mondható megtisztult tájamhoz

értem

(HIÁNYOK TÉRKÉPE)

247

el:

Sütő István: százhuszonkettő: ajándék nem minősítem a tiédet sem kedvéért ne kurvuljon el még jobban el húsz és de azután is téged siettet senki ne köpcös elhízott se szakállú HA ÉLÜNK jobb kezed HA ÉLÜNK ha most nincs ne kiabálj főterén bánnak aztán vicsorog nem lehet vedd ezt a itt

HA ÉLÜNK HA ÉLÜNK HA ÉLÜNK HA ÉLÜNK HA ÉLÜNK HA ÉLÜNK HA ÉLÜNK HA ÉLÜNK HA ÉLÜNK HA ÉLÜNK HA ÉLÜNK HA ÉLÜNK HA ÉLÜNK HA ÉLÜNK HA ÉLÜNK HA ÉLÜNK HA ÉLÜNK HA ÉLÜNK HA ÉLÜNK HA ÉLÜNK HA ÉLÜNK HA ÉLÜNK HA ÉLÜNK HA ÉLÜNK

viselkedésem nem a tanács de mondom a lelked sokan rohadnak harminc között és nem is a rohadtak nem tőlem ne félj fogadj föl zsoldosokat zsonglőrimpotenseket HA ÉLÜNK bal kezed HA ÉLÜNK is pénzem rám szentgyörgy akivel kutyául előbb morog de elkerülni marni fog keresztet pihenhetsz csak

és írok még költeményt HERVADÓ KOSZORÚ MELEGÍTI A SZEGEKET

(A KÖLTŐ HAGYATÉKÁBÓL)

248

Ágoston Vilmos: Barokkra ítélve (részletek) (...) Sütő István 1949. szeptember 28-án született Marosvásárhelyt és 1987. január 26-án halt meg Marosvásárhely és Sepsiszentgyörgy között a vonaton. Halálának pontos körülményei egyelőre tisztázatlanok, mindenesetre feltételezhető, hogy közrejátszott a hideg, az előzetesen elfogyasztott alkohol, valamint azok a hányatott életkörülmények, amelyek — különben erős fizikumú — szervezetét az éhhalál határára sodorták. Sütő István nem akart öngyilkos lenni. Jelen voltam egyszer, amint az egyik szerkesztő úgy akart segíteni rajta, hogy keményen kioktatta: „Az ember eldönti, hogy élni akar, vagy öngyilkos lesz. Ha élni akar, akkor bármilyen munkát elvállal. Ha nem, akkor ne siránkozzon!” A költő elmosolyodott és hallgatott. Volt ebben a hallgatásban valami szigorú elutasítás, hogy ő bizony bármilyen munkát nem vállal el, majd halkan megkérdezte, hogy nem lehetne inkább a verseit kiadni, az nem munka? Nem tudtak megegyezni. A harmadik kötetéhez írt előszóban Mózes Attila mélyen, megértően fogalmazza meg ezt az ellentmondást: „Abból a fajtából való volt, aki harmincnyolc éven keresztül haldoklik. Költő volt, erős, gőgös és mindenekfölött sebezhető. (...) Azt hiszem, volt ő boldog is egy-egy versében, emberként azonban gondosan titkolta ezt. Vagy talán csak lehetett volna boldog, ha beéri az emberméretre szabott, köznapi boldogsággal? De hát azért volt költő, hogy ne érje be!” A teljes képhez hozzátartozik az is, hogy megpróbálta ő a „köznapi boldogságot”, két oklevele és számos állása is volt eleinte, na meg nem igaz az, hogy a költőnek feltétlenül éhen kell halnia, ha nem akar szakképzetlen munkásnak elmenni valamelyik építőtelepre, sőt nem hinném, hogy ez lenne az ő „köznapi boldogsága”... A választ akkor is, most is tudják ismerősei: ha felvették volna valamelyik szerkesztőségbe, talán még ma is csendesen írogatná a verseit, hörpölné sörét, ehelyett — ne rettenjünk vissza a tényektől — szinte éhenhalt. Közép-Európában, a XX. század második felében! Talán kortársai nehezen tudnának válaszolni arra, hogy miért nem vették fel egyetlen szerkesztőségbe sem, hiszen jól tudják, hogy nem a versektől függött, kit vettek fel és kit nem. Nevetve mesélte, hogy amikor néhány hónapos próbaidő után elbocsájtották a Megyei Tükör című sepsiszentgyörgyi laptól, valaki megsúgta neki, a „származásával” volt baj... Az illető nem tudta, mert erről a költő nem nagyon beszélt, hogy idős szülei korán meghaltak, apja vasmunkás, anyja varrónő, mindketten régi kommunisták voltak: „a gyászoló család és ille / gális harcostársai mély meg / rendüléssel tudatják, hogy / s. i. elvtárs a / munkásmozgalom régi harco / sa ez év augusztus 3-án 76 / éves korában hosszas szenvedés / után elhunyt / s. i. elvtárs élete / egybeforrt

249

marosvásárhely / munkásmozgalmával (...) a felszabadu / lásunk utáni években különbö- / ző felelős beosztású tisztségeket / töltött be több éven át az / orvostudományi és gyógyszerészeti intézet adminiszt- / ratív igazgatója majd a steaua rosie és a vörös zászló napilapok adminisztratív osztályának vezetője volt 1957-ben történt nyug- / díjazásáig” — olvashatjuk a Nagy családi album című verskötetében ezt az 1972-es napilapból kivágott gyászjelentést. Tehát ez sem lehetett az oka annak, hogy a költő mindenhonnan kiszorult. A magyarázat inkább az, hogy erkölcsi és szellemi maximumra törekedett, semmilyen irodalmi csoportosuláshoz nem tartozott, és tragikusan alakuló életsorsának kulcsszava lett a magány. (...) A tulajdonképpeni „fölébredése” második kötete megjelenése (1983) után következett be, amikor végérvényesen meggyőződött arról, hogy a provinciális, szellemi fejlődést gátló légkörben — gyermekkora óta kultúrára, irodalomra, művészetre vágyott, ehelyett egyre jobban elszigetelődött, vidékre szorult — álságok között, ivászatok, dáridók és hetvenkedő, semmittevő beszélgetések között értelmetlenül telt az élete. Elhatározta, hogy visszaköltözik Marosvásárhelyre és azt remélte, hogy ott majd ifjúkorának kultúrvágyú hangulata fogadja. A családja nem akarta követni ebbe a bizonytalanságba, ezért szakított minden kötöttséggel. Nem törődött azzal, hogy időközben nemcsak a város változott meg, hanem elmentek, kicserélődtek az emberek is. Abban a városban már nem éltek a szülei, eltűntek a kövesdombi kertes házak, féltestvérei nem tudták magukhoz venni, letelepedési engedély, lakás, állás nélkül kezdődött vesszőfutása: Dániel lett Istvánból. A pontosság kedvéért hozzá kell tennünk, hogy ismét Dániel lett, hiszen gyermekkorában is Daninak szólította mindenki, de most már kiszolgáltatottsága is egyre jobban kezdett hasonlítani a Dániel könyvében leírt szenvedésekhez. Álláskereső kilincselgetései során abban reménykedett, hogy — most már két kötet után — felveszik valamelyik szerkesztőségbe. Naponta üldögélt Hajdú Győzőnek, az Igaz Szó főszerkesztőjének az előszobájában, majd átment Sütő András íróhoz — aki nem volt rokona —, és az Új Élet című lapnál várakozott. Ők azt tanácsolták neki, hogy keressen bármilyen állást, aztán majd, ha írószövetségi tag lesz, akkor felveszik a laphoz. A színháznál lett díszlethordozó segédmunkás, román költők verseit fordította, írásait az Ifjúmunkásban és az Igaz Szóban közölték. Az Új Életnél úgy akarták segíteni, hogy riportútra küldték, de hamarosan kiderült, hogy „valaki fent” haragszik rá, nem írhatta cikkei alá a saját nevét, írószövetségi tagfelvétele elhúzódott — időközben a megyei pártbizottság hatáskörébe került át az írószövetségi tagok jelölése, és annak ellenére, hogy Sütő István párttag volt, nem javasolták — így egyre kilátástalanabbul cipelte a színpadi díszleteket és egyre többet ivott. A költő naponta bement a szerkesztőségekbe, hallgatagon ült egyik székről a másikra és várta, hogy történjen valami. Aztán történt. Belekeveredett egy éjszakai verekedésbe, és bezárták. Ezt megelőzően Sütő András író szükséglakást kerített számára

250

Marosvásárhely egyik „hírhedt” külvárosában, az Ady Endre negyedben, ahol többnyire csak nappal lehetett járni az utcán, mert éjszaka a „társadalmon kívüli elemek” garázdálkodtak. Fogházi ítéletét — Hajdú Győző közbenjárása — munkahelyen letöltendő büntetésre változtatták, így szabadlábra helyezték, de a színháznál megmondták, hogy a büntetése letöltése után elbocsájtják. Időközben a pártból is kizárták. Bárki világosan láthatta, hogy számára az írószövetségi tagság vagy a szerkesztőségi út lezárult. Ő maga is ráébredt, hogy most már állás után kell néznie — taníthatott volna angolt, magyart, építész is lehetett volna, de mindenhol elutasították. A munkaelosztónál egyetlen állást ajánlottak fel neki: a konzervgyárban ládahordást. Börtönbüntetése miatt színházi segédmunkási fizetésének csak bizonyos százalékát kaphatta, ezért nem fizethette lakásának közköltségeit, megvonták a villany- és gázszolgáltatást. Barátaitól kapott petróleumlámpa lángjánál melegítette a napi teáját, és amikor otthon volt, bezárkózott, félt, hogy kilakoltatják. Amikor a büntetés ideje lejárt, állásából elbocsátották, és maradt ismét a napi körséta: szerkesztőségek, jó-szó-alamizsna, meg a félelem, hogy sötétedés előtt haza kellett érnie. Aztán egy téli napon megszakadt a körséta. A szerkesztők halálhíréről suttogtak, de kiderült, hogy még mindig nem a vég, még mindig vonszolta létét, ismét börtönben ült. Ezúttal mint „közveszélyes munkakerülőt” ítélték el, és kissé megnyugodtak az ismerősök, legalább melegben volt és ételt kapott. Az újabb büntetés letöltése után megpróbált ismét állás után járni, de ekkor derült ki, hogy minden hivatalos okmánya elkallódott, és a szabaduló cédulán kívül egyetlen papírral tudta igazolni létét, egy szerkesztőségi levéllel, amelyben az állt, hogy „Sütő István tehetséges költő, lapunk külső munkatársa”. Sajnos ez még arra sem jogosította fel, hogy a megszabott „étel-fejadagját” kiválthassa az élelmiszer-üzletben. Úgysem válthatta volna ki, mert pénze sem volt hozzá. Könyveit már rég eladta, verseiért, cikkeiért, csak „tiszteletből” kapott valamit, így folytatódott az alamizsna-körút: szerkesztőségek, barátok, féltestvérek. Nem lehetett tudni, hogy miben reménykedett. Talán nem is reménykedett, csak élt. Élt és várta, hogy történjen valami. Sorkosztra járt ismerőseihez, barátaihoz, s bár soha nem kért semmit, néha megajándékozták egy könyvvel, de tudták, hogy nyomorában, miután elolvasta, el is adta. Így kétszeresen táplálta a betű. A főszerkesztők kezdtek elzárkózni előle; ha ismerőseinél, kopott ruhájában és az ajándékba kapott táskájával megjelent — a napi alamizsnát, verseit, néhány folyóiratot és önvédelemből egy nagy kést cipelt állandóan magával — riadtan szemlélték az élet peremére szorult embert. Az egyház is megpróbálta támogatni: hittel és élelemmel, ő elfogadott mindent, de túlságosan racionális volt ahhoz, minthogy beletörődött volna egy mindent feloldó transzcendenciába. Világosan látta, hogy életében az egyetlen, mindent beborító és átszövő érzés a kiszolgáltatottság, éhezés, nyomor és félelem. Ezt már nem tudta feloldani a hit, csak elviselhetőbbé tette az emberi szó, a

251

költészet és az értelem. Tudatos szellemi paradigmaként, elsősorban nem mint erkölcsi, hanem mint emberi sorsok példázataként fordult az Ótestamentum élményvilágához, és egyre inkább úgy érezhette, hogy az ótestamentumi időkben hasonlatos lenne sorsa Dániel szenvedéseihez, már a közös, korai név-változtatásuk miatt is; de főként azért, mert éppen olyan kiszolgáltatott helyzetben volt Nebukadnezar udvarában a „bölcs” Dániel, éppen úgy az értelmével kellett védenie puszta fizikai létét, mint a külvárosi „sütődaninak”, akinek még annyi szerencséje sem volt, mint a bibliai Dánielnek, hogy erős Istene megóvja a pusztulástól. (...) A költő halála után megjelent, én, Dániel című verskötete Sütő István legmélyebb létélményének az összegzése. Akkor szakadt meg ez az életmű — akárcsak a Szilágyi Domokosé —, amikor határozott gondolatvilága éppen egységes és sajátosan egyedi formát teremtett. Szerencsénkre fennmaradt ennek az utolsó kötetnek a kéziratos példánya is, így összehasonlíthatjuk a szándék és a megvalósulás közötti különbséget. Az első, ami szembetűnik, hogy — valószínűleg papírtakarékosság miatt — a rövidebb és a hosszabb verseket egymás után, folyamatosan közölték, így nem érvényesül a versek grafikai hatása. A kötet első felének a verseit megszámozta a költő — amint ezt már említettem, célja az volt, hogy az előző kötet verseinek a folytatásaként, de külön, önálló alkotásokként kerüljenek a harmadik kötetbe — és a számok mellé címet is írt. Ebből kiderül, hogy a második vers címe a kéziratban: százhuszonkettő: ajándék, a nyomtatott kötetben meg ezt a címet olvashatjuk: százhuszonkettő: barokk. Ezek szerint az ajándék című vers kimaradt, és a számozáshoz egyszerűen hozzáírták a következő vers címét: barokk. Tehát a második verstől kezdve az összes számozott versek címe téves. A barokk című vers 4-5. sora a kéziratban így olvasható: „Az csak ahogyan állasz szent istván / színes domborműve alatt”, a nyomtatásban pedig: „Az csak ahogyan állasz / a színes dombormű alatt”. Talán nem volt mindegy a költőnek, hogy kinek a színes domborműve alatt „ítélték barokkra”, hiszen mégegyszer visszatér ez a kisbetűssé váló név a 16. sorban: „kiüt a falfreskótörténelem a dombon a barokk ítéleten / a kiugró pofacsonton a barokk szentistván-istenen”. A nyomtatott szövegben meg ez olvasható: „a kiugró pofacsonton a barokk domborműveken”. A vers átírói valószínűleg úgy vélték, hogy a modern versnek jót tesz egy kis érthetetlenség, következetlenség, ezért jelennek meg a domborművek többesszámban, míg a vers elején egyes számban van, sőt a továbbiakban megint egyes számban folytatódik: „ide idéznélek ebben a versbe / vissza a király lábához.” Nem lehet ugye tudni, hogy milyen királyról van szó. Sütő István verseiben a személyekhez, megtörtént eseményekhez kapcsolódó képzelet és fikció világa elválaszthatatlan egységes képet sugall, de a nevek mindig valóban létező személyekre utalnak. Az egyes versek elé írt,

252

névre szóló ajánlásai rendszerint valamilyen életrajzi eseményhez, néha irodalmi, vagy szerkesztőségi vitához kapcsolódnak. Ezért sajnálatos, hogy a harmadik kötetéből — nem lehet pontosan megállapítani, hogy milyen kritériumok alapján — egy-egy ajánlást elhagytak a kinyomtatott versek éléről. Az ae földi sebei című versét Baász Imre képzőművésznek ajánlotta a kéziratban, hogy jelezze a művész hasonló című munkájával közös élményvilágát; a Dániel játékai-t Markó Béla költőnek, az én, Dániel-t meg Füst Milán emlékének szentelte. Dr Köteles Erzsébet — aki a költőt hosszú ideig a kórházban ápolta — neve is hiányzik A folyó erdeje című vers fölül. A Barátom elképzelt lovasszobra című versét második kötete szerkesztőjének, Egyed Péternek ajánlotta a kéziratban, ebbe a versbe még egy érdekes „sajtóhiba” is becsúszott: a kis betűvel írt „buba” leánynevet „húga”-ként olvashatjuk a nyomtatásban (vajon ki lehetett az a Buba?). Ugyancsak hiányoznak az Éhség, a Rend a lelke, az Akikben semmi fogyatkozás nincsen, Dániel három zsoltára, valamint a Bábel királya című versek, sőt kimaradt a Los desastres da la guerra középső négy sora is. (...) (ÉLETÜNK)

253

Sütő István: százhuszonhárom: barokk a kilyéni templom előtt engem barokkra ítéltek nem az idő ahogy áttűnik emléken és jóslaton nem az idő a kilyéni templom előtt nem az idő tűnő fejmozdulata Az csak ahogyan állasz szent istván színes domborműve alatt nem nem az idő hanem az arcod mely minden névre válaszol ARCOD BÁRKIT SZÓLÍTOK VÁLASZOL a király körül a márványtéglák koccanó válasza ahogy elhal engem barokkra ítéltek nekem az idő az arc a kilyéni templom előtt ahogy megszűnni akar és mégsem akaró mögötte omlik a templom ott sohasem voltál és mégis arcod mögött pusztul a templom EMLÉKEN ÁTDÖFÖTT INDULAT AZ EMLÉKEZÉS lüktet pulzál az arcod a templommal együtt valahol málik a vakolat kiüt a falfreskó-történelem a dombon a barokk ítéleten a kiugró pofacsonton a barokk szentistván-istenen a lüktető arc-porondon a bezúzott idomár járomcsonton a lovatlan éhségízű gondon a nem tudom mivé lesz porontyon a máló falfreskó-nyelveken NE CSALJ arcod fénye milyen színűvé öregedhet én látom-e majd ha látnám ide idéznélek ebbe a versbe vissza a király lábához egy pillanatra A pillanatra a múlt egy nő arcába költözött megöllek én ha ilyen a béke kényszerülsz lenni a más cseléde ugatni csahos szuka embertelen gondokat földből feljövök keresem ránctalan torkodat minden megcsalt költő összefog értem az emberiség nem nem az idő kihuny arcod elmúlok szomorú önmagad nem az idő szavakon átdöfött indulat (A KÖLTŐ HAGYATÉKÁBÓL)

254

Boér Géza: a vers ideje majd prózát írunk megtagadjuk a metaforákat fákat rajzolunk ide tárt karú reményeket milyenek a széttört mikrofonok kérdezi vágyak csontváza — a mégis-metafora menekülés nincs kincsem-kötőjel-bogaram szavakat némaság-kötélre !!! felkiáltójelek tőreit döfni a semmibe be- bebeszerezzük mindennapi idegbajunk hideg ujjakkal simogat a reménytelenség ezt még csak ezt kibírjuk magunkat kinyírjuk nem-prózánkat versünket írjuk megkereszteljük a ragrímeket sír apánk őszülő égen vészalakban száll a mentség csendbolt alatt tájüres döbbenet (A KÖLTŐ HAGYATÉKÁBÓL)

255

Mózes Attila: Egy történet vége Kondor nem vett mély lélegzetet, nem nedvesítette meg ajkát, nem hunyta le „egy pillanatra” a szemét: olyan nyugodtan nyomta meg a csengőt, amilyen nyugodtságot csupán a szenvtelenség kölcsönözhet az embernek. Elég sokáig kellett várnia, míg valami furcsán csörgő hangot hallott a lakásból. Sosem látott még csörgőkígyót, de ez a hang pont olyan volt. Hosszasan, elhalóan csörgött bent a kígyó, s mire az utolsó csörrenések is elültek, megnyílt az ajtó, és az arasznyi nyílásban megcsillant a biztonsági lánc. Aztán az asszony kiakasztotta a láncot, és embernyi szélesre tárta az ajtót. Kondor azon sem csodálkozott, hogy az asszony csöppet sem csodálkozik. Valahogy olyan természetes volt minden, mintha a szomszédból tért volna vissza. Talán egyetlen négyzetméternyi zárt helyen álltak egymással szemben, a sötétben csak annyit lehetett kivenni, hogy az asszony mögött valami színes háttér fénylik tompán. — Megjöttél — állapította meg a nő, aztán megfordult és eltűnt a háttérben, s abban a pillanatban ismét fölhangzott a kintről hallott csörgőkígyó hangja. A sűrűn fölaggatott zsinórokra fűzött üveg- és műanyagrudacskák meg gyöngyök erre-arra himbálóztak, összekoccantak, kavarogtak, mintha csak egy fal hullámzana, amelyiken nem sokkal ezelőtt lépett át a nő. Az egyre halkuló csörgés betöltötte a kicsiny lakást. — Megjöttem — mondta Kondor, aztán feszélyezetten lépte át a sűrű csörgőfüggönyt, mintha valami ismeretlen állat támadásától tartana. Az asszony ott állt a félhomályos szobában, s vékony ajakkal mosolygott. Mit sem változott az évek során: kicsi volt, finomcsontú, törékeny és kislányos arcú. Aztán fölengedte a redőnyt, s csak akkor látszottak meg azok az évek: szeme sarkából sugarasan futottak szét a ráncok, vékony nyakán is gyűrődések, nagy szeme alatt petyhüdt a bőr. Félhomály kellett már ennek a nőnek. Földig érő, simuló pongyolájában olyan volt, mint egy csupán fejből és a mozgató kezet takaró drapériából álló közönséges bábu. Valahogy úgy is billegette a fejét, apró, suta mozdulatokkal tárta szét két kezét. Úgy ült le, mintha csak derékban bicsaklott volna meg. Pengevékony volt, csukódott, mint a bicska. — Ülj le — mutatott Kondornak egy ugyanolyan alacsony zsámolyt, amilyenen ő is ült. A kicsiny szobában minden alacsony volt, szinte már a földre lapult. Kondor állva maradt. — Mért nem ülsz le? — Mért nem ülök le — ismételte Kondor gépiesen, s a szobácskát mustrálgatta. Észrevette az egyik falon azt a két, életnagyságú, plakátpapírra készített fényképet. A nő volt, csípőig leeresztett hosszú szőke hajjal, jóval fiatalabban, valami áttetsző öltözékben, amelyet mintha hátulról átvilágítottak volna. Lehet,

256

valóban át is világították, attól lett olyan sejtelmes a kép, olyan izgató a fényképen az a nő. A másik fotó az előbbinek a negatívja. Az asszony hatalmas kontyú feje most arrafelé billent. Észrevette, hogy a kép tetszik Kondornak. — Tetszik — bólintott. — Ülj le. Kondor leült, aztán nem kajánul, még csak nem is érdeklődéssel mondta: —N em sikoltoztál, amikor megláttál. — Nem. — Még csak meg se ijedtél. Csak meg se lepődtél. Semmi. — Miért? — mondta fanyar-vékony, szinte mozdulatlan ajakkal az asszony. — Vagy talán azt szeretted volna? — Nem. Nem szerettem volna. Csak úgy gondoltam... — S ha sikítok, az jobban esett volna? — billentette meg fejét a nő. — Talán. — Mert akkor lecsillapítottál volna. Duruzsoltál volna meg minden. Meg magyaráztál volna... — Megmagyaráztam volna — dünnyögte a férfi. — De így, hogy semmi... — Így... valóban... semmi... — Ne haragudj — mondta az asszony. — Nem tudok sikítozni. Még félni sem. — Nem baj — legyintett a férfi. Itt elakadt a beszélgetés. Az asszony hosszú pongyolájában szinte kígyózva állt fel, aztán megcsörrent a lakásban az a millió mütyürből álló fenyegetés. — Főzök egy kávét — szólt vissza, s Kondor el sem tudta képzelni, hová tűnhetett el ebben a piciny helyiségben, de amint egyedül maradt, megérezte a szagot: agyonzsúfolt szobák elhanyagolt sarkaiból árad az ilyen szag. Az ápolatlanság szaga, van benne valami a magányos nők hervadó bőrének illatából, meg a kevésbé hozzáférhető zugok kezdődő penészszagából. Persze távolról sem olyan elviselhetetlen, mint az a szag ott bent, amelyikre még igen jól emlékszik. — Mikor jöttél ki? — tért vissza csörgés közepette a nő. — Mikor... fél éve. — Rossz volt? Nehéz volt? — kérdezte minden érdeklődés nélkül az asszony. — Nem tudom — motyogott Kondor. — Olyan... volt. — Kérdezzek még? — kérdezte az asszony. — Ahogy akarod. — Jó. De te ne kérdezz tőlem. — Jó. Ki fényképezte? — bökött Kondor a két-egy fotó felé. — Egy fényképész. Már nagyon régen. Közvetlenül azután. — Azután ilyen barátaid voltak? — Ilyenek. Mindenfélék. Még nem voltam ilyen elnyűtt, ilyen örökké fáradt és ráncos. Ilyen.

257

Kondor kinyújtotta jobb kezét, körbetapogatta a nő szeme alját, aztán két ujjal lehúzta a táskás bőrt. — Vérszegény vagy — állapította meg. — De nem attól — mondta minden nyomaték nélkül az asszony. — Nem attól. Az már elmúlt. — El. Akarod látni? — Nem — felelte Kondor. Hangjában nem volt tiltakozás vagy riadtság. Az asszony tűnődött egy darabig, aztán elszántan szólalt meg: — Azt hiszem, mégis látnod kell. Nem sietős, nem is színpadias mozdulattal fejtette le a derékban egy szál zsinórral összefogott pongyolát a válláról, lemeztelenítette magát csípőig. Semmi nem volt a pongyola alatt, csak a valami holt anyagot idéző sárgás-fehér bőre. Kondor először a pici, az időnek magát megadni készülő mellet pillantotta meg, majd az asszony kissé elfordította felsőtestét, s akkor már látta azt a négy-öt centi hosszú heget is; fehérebb volt, mint körülötte a bőr színe. Rá sem ismert. Mintegy véletlenül csúszott ki a száján: — Kontár munka volt. — Ha úgy vesszük, nem is olyan kontár. Elég sokat bajlódtak velem a kórházban. Bár, ha most így visszagondolok az egészre, sokszor úgy érzem, valóban kontár munka volt. Hiába na! Kezdő voltál. A kávé illata is kígyócsörgés közepette ért el hozzá, de nem ellensúlyozta azt a keverék szagot. Az asszony már összevonta mellén a pongyolát, leült, s maga alá húzta hosszú lábát. Néha öntudatlanul, megszokásból simított végig testén, a mellétől a térdéig, lassú mozdulattal, mintha régmúlt simogatás emlékét akarná elővarázsolni, minél tovább nyújtva az emlékezést e meddő simogatással. Mindketten az átvilágított köntösű, csípőig lebontott hajú alakot nézték. — Azóta sem vágattad le — mondta a férfi. — Akkor még nem tekertem kontyba. — De igen. Akkor is kontyban volt, de rögtön lebomlott, ahogy hozzányúltam. Abban a pillanatban mintha valami végiggördült volna rajtad. Végig... —M ost is csupán arra jó, hogy valaki az öklére csavarja. Néha, amikor reggel fésülködöm, megmarkolom, s nézem, milyen is az, amikor egy ilyen hosszú hajzat ökölre csavarodik. Néha egészen a fejbőrömig feltekerem az öklömre, de sokáig nem megy, mert fáj. — És olyankor emlékezel. — Olyankor... nem tudom... Csak nézem magam a tükörben, s arra gondolok, hogy kontár munka volt. Aztán meg arra, hogy régen volt. Aztán arra, hogy ezek a ráncok itt a halántékomon harmonikáznak, s már csak majdnem a hajam tövében simulnak el, meg arra is, hogy kinevettem anyámat, amikor arra emlékezett, hogy ő volt a környék legszebb „hajadona”.

258

— Szóval most éppen egyedül vagy. — Mi tagadás. Mostanában olyan sokszor vagyok most éppen. Ezért nem szeretném, ha kérdezősködnél. Ezért nem felelnék a kérdésedre. — Az a jó, hogy semmin nem csodálkozol, semmin nem lepődsz meg. Mintha ott bent tanultad volna. — Valahogy úgy. Itt bent. — Nem volt más kiút? — Nem volt más kiút?... Mondd, ha te elölről kezdenéd az egészet, akkor hogyan csinálnád? Tudom, ilyenkor nem könnyű őszintének lenni... Még egyszer ugyanazt tennéd? — Nem tudom. Azt hiszem, talán... igen. — Csak nem olyan kontár módon? — Lehet. Nem olyan kontár módon. Az asszony töprengett egy kicsit. Látszott rajta, hogy mindent ért, sőt megért. — Jó neked — suttogta aztán kevés irigységgel. — Úgy tűnik, te mindennek ellenére nem vagy még elveszett ember. — És te? — Én? Én reggel néha megnézem azt ott az oldalamon, s úgy érzem, mintha azzal együtt születtem volna. Sehol nem fáj. Nem is nézem meg mindennap, mert nem jut eszembe. Csak ha véletlenül odatéved a kezem mosakodás közben, meglátom a tükörben, ilyesmi. Aztán napokig semmi. De a mellemet, azt mindennap megvizsgálom. Meg a nyakam. A bőröm. Látod, mostanában ez fáj. És arra gondolok, hogy én voltam a legszebb lány a környéken. És nem jön, hogy megmosolyogjam anyámat. Ha társaságom akad, akkor meg félek mosolyogni, legújabban még beszélni is. A múltkor megfigyeltem, hogy ha merev az arcom, akkor néhány évvel fiatalabbnak látszom. Azóta, ha fenségesen merev szépasszonyokat látok, tudom, hogy érzik az öregedést és félnek tőle. Sajnálom őket... Aztán meg délután bejövök a lakásba. Csörög utánam ez a függöny. Reggel elmegyek, csörög utánam. De nem tudom leszedni, olyan régen itt van már. Valamire emlélkeztet, csak azt nem tudom már, mire. És ezt a két képet sem, pedig ezek is olyan kellemetlenül emlékeztetnek. Neked jó. Ugye, mondtam már, hogy nem vagy elveszett ember? — Nem. Talán nem. — És mit akarsz most csinálni? — Egyelőre még dolgozom egy kicsit, aztán kígyókat szeretnék tenyészteni. Keresztes viperát, fekete viperát, homoki viperát, meg ilyeneket. Nem is tudom... Csak azt tudom, hogy csörgőkígyót is szeretnék. Igazi csörgőkígyót. — Erre csak most jöttél rá, amióta itt vagy. — Igen. Valódi csörgőkígyóra lenne szükségem. Látni szeretném, amint támadás előtt ágaskodik, nem csak hallani a csörgését, mindenhonnan. Látható csörgőkígyókat akarok magam körül.

259

— Értem — szólt az asszony. — Félsz. Mondtam, nem vagy elveszett ember. Ennek még örülni is tudnék... — Örülni? — csodálkozott el Kondor. — Lehet, hogy igen. Akarsz valamit inni erre? Van egy kicsi... nem is tudom, mim. A kígyó újra megcsörrent a szobában, aztán még egyszer. Az asszony üveggel és poharakkal tért vissza, s Kondor elé tette. Az üveg nyakán spirálvonalban valami bogár mászott fölfelé. Ismerős volt. Az asszony unott mozdulattal csavarta le a kupakot, miközben elmázolta az üveg nyakán a bogarat. Mintha észre sem vette volna. Beleszagolt az üvegbe. — Rum — mondta. — Kubai rum. Csak ez van. — Nincs mit finnyáskodni — mondta Kondor, s most így is hitte. A szesz illata elvegyült a többi szaggal, majd egyre erősödött, amint az ital a poharakba csordult. Koccintottak. — Eljöjjek még? — kérdezte Kondor, s nem is várt választ. — Olyan jól elbeszélgettünk, mint még soha. — Ha akarsz. Ha már először olyan rosszul sikerült... — Eljövök még — mondta meggyőződéssel a férfi. — Csak azt a csörgő micsodát szereld le a benyílóról. — Azt nem lehet — felelte ugyanolyan meggyőződéssel az asszony. — Nem tudnék hazajönni. És mindig meg kell csörgetned, valahányszor te is bejössz ide. — Mikor váltál el tőlem? — Még a lábadozásom ideje alatt. Akkor ez még fontos volt. — És most? — Most még ez sem lenne fontos... Kondor később elkészülődött. Amikor átlépett a csörgő falon, önkéntelenül is összeborzadt. Az asszony nem kísérte ki, s Kondor így nem láthatta, milyen alakot ölt ott, a fal túlsó oldalán. De az elhaló csörgést még a folyosón is maga mögött hallhatta. Odabent az asszony hirtelen lefejtette magáról a hosszú pongyolát, s a talpas tükör elé állt. Sokáig nézte csupasz testét. Olyan vékony, olyan rémítően vékony volt, hogy nem tudta, miért, de vértelen ajka vonagló mosolyba torzult. (FÜSTKOROM)

260

Markó Béla: M. K. kísérletei M. K. íródeák (vagy valami ilyesmi) Z.-ből R. nagyúr (fejedelem) udvarában (entourage) kitalált (elképzelt) valakit (korabeli mintákat felhasználva) és leveleket írt (fogalmazott) kitalált nénjéhez (édes nénjéhez) és szeretett volna (nem akart) hazatérni jobb volt így (sokkal rosszabb) édes nénjével társalogni (írni neki) és kockáztatta (vagy éppen ezt akarta) hogy valahol messze (nem messze onnan) kitalált nénje lassan-lassan (sohasem) megcsúnyul (megvénül) beteg lesz (meghal) és nem biztos hogy lett volna ereje (mert volna-e) még egy személyt (édes nénjét) kitalálni és megszeretni (megszokni) elmondani (megírni) neki is mindent (csak ami fontos) és közben idegen cserjék (más hidegségű növények) között csúszkálni (térdelni) s esetlen lelkesedéssel ébresztgetni (megsemmisíteni) valamit ami nincsen (nincs itt) majd újra meg újra (állandóan) édes nénjének írni leveleket édes nénénknek írni (fogalmazni) leveleket aki nincs nem A.-nak nem B.-nek nem C.-nek és nem Z.-be (E.-be) nem oda ahonnan eltávoztál (most is ott vagy) nem annak akit szeretsz (megvetsz) hanem édes nénénknek akit kitaláltál mert tudod (reméled) hogy csak veled (általad) változik s nem hagy cserben (nem felejt el) de hát nem lehet ő sem zsinegen rángatott (magatehetetlen) bábu mit teszel (írsz) ha majd egyszer (sohasem) válaszol neked (kérdez) és nem térhetsz vissza képzeletedbe (emlékeidbe) mert vénen és csúnyán (betegen) édes nénénk megérkezik (beállít) R.-be? (ECHINOX)

261

Szőcs Géza: Ady Bustyánál* 1979 novemberében Ady Endre sírjából fölkel. Azt mondja Bustya Bandinak: Druszám! elolvasnám, amit hatvan év alatt írtak rólam. Verset, tanulmányt, nekrológot, életrajzot, ami csak van, mindent. Mit szólsz? Bustya a könyvtár polcai közt, létrán föl-le, öllel hordja a garamda könyvet, folyóiratot. Ott áll mind halomban, megtölt egy szobát. Ady abszintot iszik, bal oldalán fogy, jobb felől nő a papírhegy. Egyedül olvas a szobában, egyszer-egyszer áthallatszik: HA-HA-HA-HA. Mormolást, dünnyögést is hallani; káromkodást? Káromkodást nem, csapkodást sem. Az ablaknál áll, nézi a Szamos-hidat. Ezen a részen találkoznak egymással a Horea, Dacia, General Drăgălina, Emil Racoviţa, George Bariţiu utcák és a Mihai Viteazul tér. Kint havat fúj a szél. Mindez szépen, tisztán látszik az ablakból. — Kedves ez a Krúdy — mondja távozóban. — Ez tetszett. Németh László is. Nagy László is. Az ajtóból visszafordul, szórakozottan: — Márffy Ödön, Márffy Ödön? Megnéznék tőle néhány képet. Vajon lehetséges volna ez? 1989 novemberében Ady megint elmegy Bustyához. Az ablaknál áll, nézi a Szamos-hidat. Ezen a részen találkoznak a... 1999 novemberében Ady Endre... *

Kimaradt a költő Párbaj c. kötetéből (Kolozsvár, 1979)

(AZ UNIFORMIS LÁTOGATÁSA)

A verset a már kinyomtatott kötetből példányonként (!) kivágták, s egy külön oldalra nyomtatott más verset ragasztottak be a helyére, ugyancsak példányonként!

262

Zudor János: Az ember és a madár hommage a Brăncuşi 1. — Te tudsz repülni? — kérdezte a madár. — Tudok — válaszolta az ember. — S te hogy repülsz? — Így — válaszolta az ember, s tovább faragta a szobrot. — Érdekes — csodálkozott a madár, s elrepült. 2. Másnap már beljebb merészkedett a kis szobába. — A te eged is kék? — kérdezte az embert. — Az én egem nem kék csak végtelen. — A végtelen színe kék? — A végtelennek nincs színe. A végtelen végtelen színű — mondta az ember. A szobor helyeslően hallgatott a keze alatt. 3. A madár egyenesen az asztalra repült. „Ez a szobor rám hasonlít” — döbbent rá. Az ember megfogta, és gyöngéden beletette a szoborba. „Ez a szobor én vagyok” — döbbent rá a madár. 4. — Te tudsz repülni? — kérdezte az ember. — Tudok — válaszolta a madár. — Így? — kérdezte az ember. — Így — mondta a madár és tovább állt a talapzaton. — Érdekes — mondta az ember, és elrepült. (PYGMALION MONOLÓGJA)

263

Kőrössi P. József: a cirkuszIGAZGATÓ nem jár cirkuszba 1. Jónás a cirkuszIGAZGATÓ nem jár cirkuszba a cirkuszIGAZGATÓ a cirkusz mellé jár a cirkuszIGAZGATÓ a templomba jár a cirkuszIGAZGATÓ biztonsági hálót rendel a szószéken végzendő trapézmutatványai alá a szónok nem jár templomba a szónok a templom mellé jár a szónok cirkuszba jár a szónok biztonsági hálót rendel a trapézon bemutatandó szónoki mutatványai alá a cirkuszIGAZGATÓ és a szónok kötélhágcsót vásárol és a porondon tapsorkánban kitörő nézősereg szeme láttára a mennybe száll a cirkuszIGAZGATÓ és a szónok találkozik Istennel ki vagy te? — kérdi Isten a cirkuszIGAZGATÓ-t én vagyok a szónok — válaszolja Istennek a cirkuszIGAZGATÓ és te ki vagy? — fordul Isten ezúttal a szónokhoz én vagyok a cirkuszIGAZGATÓ — válaszolja a szónok s mi ketten együtt vagyunk Isten — mondja kórusban a cirkuszIGAZGATÓ és a szónok Istennek hogy lehet az — álmélkodik el Isten hát akkor ki vagyok én — kérdi s szól Jónásnak menjen az emberek közé s nézzen a dolgok után: hogy lehet az hogy a cirkuszIGAZGATÓ szónok és a szónok cirkuszIGAZGATÓ s ők ketten együtt Isten kit illet akkor a státusszimbólum? — kérdi Jónást az Úr — menj s tudd meg fiam s mivel Jónás akkor éppen jól érezte magát az Úr

264

paradicsomos kényelmében s az angyalok között maga elé hívatta hasonmásait egyszersmind tanítványait — egy cirkuszIGAZGATÓ-szónokot és egy szónok-cirkuszIGAZGATÓ-t és mondta nekik: menjetek s haladéktalanul nézzetek a dolgok mikéntje után: hogyan lehetséges az hogy a cirkuszIGAZGATÓ szónok s a szónok cirkuszIGAZGATÓ s ők ketten együtt Isten? menjetek — módosította Jónás az Úr utasításait az ő hasonmásai egyszersmind tanítványai előtt — kutakodjatok és tudakodjatok mert csak ezáltal lesz mindentudó az Úr

2. A háló nélküli trapézmutatvány Első kérdés: mi a cirkusz? Első válasz: ideológiailag két, egymással homlokegyenest szembenálló, de azonos összetételű közösség megszervezett találkozása egy olyan sátor alatt, gyűlésteremben, illetve abban a stúdióteremben, amelyiket bármelyik pillanatban a gyülekező társaságra bonthatnak. Az egyik közösség összetétele: artisták, idomított idomárok, cirkusz IGAZGATÓ-k, szónokok és — rosszabb esetben — kiváló, valamint kevésbé kiváló költők. A másik közösség — a közönség — összetétele: ugyanaz. A közönség passzív szemlélője mindannak, ami a porondon történik, s ezért legrosszabb esetben pénzével fizet (értsd: megvásárolja a mutatványokat). Az artisták közössége olykor élete kockáztatásával is fizet a közönségnek azért, hogy az továbbra is passzív szemlélője maradhasson mindannak, ami a porondon történik. Második kérdés: miből áll egy cirkuszi előadás? Második válasz: mutatványokból (de a jó — értsd: tökéletes, érdekes, igazságos, színvonalas stb. — cirkuszi előadás miből áll? Kézenfekvő lenne a válasz: a jó — értsd : tökéletes, érdekes, izgalmas, színvonalas stb. — cirkuszi előadás, jó — értsd tökéletes: érdekes, izgalmas, színvonalas stb. — mutatványokból áll. De!, ha csak jó — értsd: tökéletes, érdekes, izgalmas, színvonalas stb. — mutatványokat várunk egy jó cirkusztól, keveset kapunk. A jó cirkusz látványos mutatványokból is áll. Viszont, amikor egy cirkusz látványosságra is törekszik, gyakran megfeledkezik jó, tehát tökéletes, érdekes, izgalmas, színvonalas látványt nyújtani. Az ilyen látványlátványra törekvő szuperprodukciók csak mutatványos látványok maradnak mindaddig, amíg az attrakciókból a közönség kimarad.

265

A sikeres cirkuszi előadás tehát nem annyira az artistáktól, mint a közönség teljesítményétől függ. Eredményes cirkuszi tevékenység első és alapvető feltétele a jó, bátor, tehát mindenre érzékenyen reagáló közönség. A közönségnek legyen bátorsága a nézőtérről a porondra lépni.) Harmadik kérdés: ki és mi a cirkuszIGAZGATÓ? Harmadik válasz: a.) frakkos úriember, aki az előadás fináléjában meghajol közönsége és artista-tanítványai előtt. b.) lóidomár, aki szelíd lovakat idomít, meglovagol, megtáncoltat és kockacukorral etet, elvégzi mindazt, ami a legveszélytelenebb. c.) bohóc — akinek gyakran csak azért legnagyobb a sikere, mert kiröhögteti magát s mutatványait azzal a közönséggel, amelyiket — passzivitásra ösztönözve — a legtöbb esetben közönséges trükkökkel szemérmetlenül átver. d.) a cirkuszIGAZGATÓ minden esetben a legtehetségtelenebb bohóc. Negyedik kérdés: milyen emberekből tevődik össze egy cirkusz közönsége? Negyedik válasz: mint minden látványosság nézőközönsége (például: köztéri akasztás), kíváncsi, szenzációra éhes, mindenben — különösen a köztéri akasztásban — szakértőnek mutatkozó polgártársakból, valamint az artisták családtagjaiból, ismerősökből, barátokból. Csupa olyan emberekből, akik nem minden esetben nyilvánítanak a kegyetlenségig őszinte véleményt. Ötödik kérdés: pontosabban: kik járnak cirkuszba? Ötödik válasz: ugyanazok, akik egy városégést is ünneplőben szeretnének végigszemlélni. (Névsorolvasásra sem időnk, sem terünk. A külön erre a célra kiállított dossziék sem állnak — egyelőre — rendelkezésünkre.) Egy cirkuszJEGYért gyakran sorba is kell állni... Igen, vannak, akik sorba is állnak egy cirkuszJEGYért. Hatodik kérdés: hogyan toborozza közönségét a cirkuszIGAZGATÓ? Hatodik válasz: családjával, ismerőseivel, barátaival együtt maga is cirkuszba, olykor a cirkusz mellé jár. Hetedik kérdés: saját mutatványait, saját meghajlásait is végignézi egy cirkuszIGAZGATÓ? Hetedik válasz: sőt, tapsol saját mutatványai előtt és után. Megtapsolja saját mutatványait, illetve ujjongva körbetáncolja azokat, és tapsol, amikor meghajol passzív, de sikerrel félrevezetett közönsége, valamint saját maga előtt. Nyolcadik kérdés: mi történik, amikor egy cirkuszIGAZGATÓ cigányKEREKEKet cipel? Cipelhet egy cirkuszIGAZGATÓ cigányKEREKEKet? Nyolcadik válasz: Ez lenne legfontosabb, a közönség megnevelésére törekvő legfontosabb feladata. CigányKEREKEKet kellene cipelnie a karaván után. Kilencedik kérdés: ebben az esetben nem hajolhatna meg a fináléban? Kilencedik válasz: meghajolna a cigányKERÉK, meghajolnának a cigányKEREKEK.

266

Tizedik, utolsó kérdés: mi érdekli a cirkuszIGAZGATÓ közönségét? A cigányKEREKEK, a cirkuszIGAZGATÓ vagy a cirkuszIGAZGATÓ személyétől független látvány? Tizedik, utolsó válasz: a cirkuszIGAZGATÓ közönségét egyik sem. A cirkuszIGAZGATÓ közönsége jelen van minden előadáson, mert különböző trükkökkel és olyan ígéretekkel, hogy ő is részt vehet a cselekvésekben, becsalogatták. Mások azért járnak a sátorba rendszeresen, mert azt remélik, hogy akkor és ott (akkor és ott) nem eshet bántódásuk. Semmi sem érdekli a sátor alatt összegyűjtött sereget, de szívesen venné, ha látna egy kis háló nélküli trapézmutatványt. Az azonban, hogy miért éppen háló nélküli az a trapézmutatvány, nemigen foglalkoztatná. Mint ahogyan az sem foglalkoztatja, hogy az igazi háló nélküli trapézmutatvány az, amikor mutatvány közben, az artisták szeme láttára szerelik le a hálót a mutatvány alól.

3. Jónás nyilvánítás.

tettenérésének

folyamata

—

analitikus

részvét-

Mint korábban láttuk, Jónás rá se bagózik, módosít az Úr utasításain. Nem teljesíti. Sőt: hasonmásait, egyszersmind tanítványait: a cirkuszIGAZGATÓszónokot, valamint a szónok-cirkusz-IGAZGATÓ-t küldi maga helyett a Városba. De az Úr sem gyötri sokáig magát ebben az ügyben. Ekkor már bőven akad tennivaló a ház körül, s valljuk meg: ekkor még bízik is Jónásban. Eszébe sem jut, hogy akadhat még saját személyén kívül kényelmes, lusta teremtvény, aki, mellesleg, küldetésétől sincs túlságosan elragadtatva. Jónás ellenőriztetésének gondolata fel sem merül adminisztrációs gondoktól eláztatott elméjében. A fülek s szemek, valamint az orrok továbbra is a mennybéli trón körül törleszkednek, sürögnek-forognak, lábatlankodásaikra sem figyel még fel az Úr. Bár lenne miért, Jónás most nem félne a tengertől. Ezúttal a hajófenékre sem kellene már elrejtőznie, ha mondjuk egy kisebb kalandra: dunai vagy tengeri hajókirándulásra szánná el magát. Zavartalanul, biztonságban sétálhatna, ha úgy tartaná kedve, a fedélzeten. Imádkoznia, helyesebben: nem-imádkoznia sem kellene. Minden félelem nélkül bámulhatna a távolodó kikötők felé. Senki sem háborgatná, sőt az is hihető, hogy egy, a hajón vakációzó hölgy-társaságot elszórakoztathatna, ha éppenséggel kedve szottyanna rá. Nem küldhet most vihart az Úr. Világmegváltó, világrestauráló gondjaiban arról éppenséggel megfeledkezett. A cettől sem kell tartania Jónásnak. Jelen körülményeink között aligha találkozhatna vele. De ha találkoznának is, ugyancsak jelen körülményeink, valamint Jónás tagadhatatlan önbizalmának, magabiztosságának ismeretében

267

bízvást állíthatjuk, hogy ő, maga Jónás nyelné el — valószínűleg keresztbe — a bibliai nagy halat. Jónás tehát kényelmesen üldögélhet tovább az Úr pitvarában. Messzemenőkig élvezheti az Úr kiválasztottainak kijáró kiváltságokat, élvezheti az Úr kiválasztottainak a törvények által is biztosított kényeztetést. Eltöprenghet továbbá az öntudat, a hivatástudat, a hivatásszeretet és a küldetés fogalmai fölött. Saját arcára formálhatja hasonmásait és újabb tanítványokat toborozhat, kioktatva őket mindazon módszerek titkai felől, amelyekkel az Úr kegyeibe könnyűszerrel beférkőzhetnek, s kis szerencsével, valamint a kulisszák mögötti manipulációkban való jártasság, a látszatcselekvések álcázására való hajlam igazolása után, úgyszólván az Isten lábát, nagyobb tehetséggel és szerencsével esetleg lábait is megfoghatják. Jónás tehát ez időben vígan éli a maga kis haszontalannak alig, parazitának pedig semmiképpen sem nevezhető világát. Pihen, a cirkuszIGAZGATÓszónokra és a szónok-cirkuszIGAZGATÓ-ra várva, akik nem érkeznek... És Jónáson lassan-lassan a félelem uralkodik. Dehogy gondol ekkor már dunai vagy tengeri hajókirándulásra. Dehogyis kívánna már találkozni a cettel. Egy feltételezett találkozás esetén — a hideg verejték veri ki Jónást, ha csak rágondol is — sem nyelné el a nagy halat még hosszában sem, nemhogy keresztben. Imára is szívesen hajtaná már a fejét, ha az imádkozás szertartásait valamikor megtanították volna neki... Jónás ez idő szerint vár... és... fél. Az Úr rövidesen számon kérheti. Mit mondhat neki? Az Úr lehetséges kérdéseit fontolgatja most Jónás. Keresi a lehetséges válaszokat. Elhanyagolja az ő frissen nevelt hasonmásait és tanítványait. Jónás most fél. Töpreng. Vacog félelmében. Agyon azért mégsem gyötri magát. Hiába várt, hiába félt: az ő követei nem érkeztek meg... Mi történhetett ugyanis?... A cirkuszIGAZGATÓ útja a városban egyenesen a templomba s ott is egyenest a szószékre vezetett, a szónoké pedig — mi sem természetesebb ennél — a cirkuszba. A cirkuszIGAZGATÓ a szószéken nyomban a maga után cipeltetett cigányKEREKEK faggatásába kezdett, dicsérte saját kérdéseit, tapssal dicsőítette, köszönte meg és hangsúlyozta ki saját kérdéseire adott saját válaszainak fontosságát. Nem számolt, nem számolhatott azzal, hogy felelőtlen mennybemenetele, s legalább ennyire felelőtlen, gondtalan mennybéli tartózkodása-semmittevése a gyülekezetet türelmetlenné tette. Réges-rég megunták a cigányKEREKEK öncélú faggatását. A szónok — ugyanígy — létünk s nem-létünk kérdéseire keresett választ a cirkusz közönsége előtt. Az eredmény egyértelmű és érthető: a cirkuszIGAZGATÓt nyerstojással, rothadt melegágyi paradicsommal, füttykoncert kíséretében üldözték el. A hangulatvilágítást mindehhez a cigányKEREKEKből

268

mindenkorinál magasabbra rakott máglyák szolgáltatták. A szónoknak sem adatott meg, hogy a fináléban a rokonok, barátok, ismerősök előtt a földig hajoljon: még tizedik kérdése előtt a szelíd lovakkal szaggattatta szét az artistákból és közönségből szövetkezett elégedetlenkedők tábora. A sátrakat felégették. A cirkuszIGAZGATÓ keresésére indultak... A cirkuszIGAZGATÓ a Város félreeső részén, egy borpincében újabb kísérletek lehetőségeit taglalta, miközben... Jónás hiába várt... Tanácstalanabb volt a sivatag fölé tévedt fakopáncsnál... Tanácstalanabb a beszélni tanuló papagájnál is... És hívatta akkor Jónást az Úr... Jónás ismét fontos lett. Ünneplőbe öltözött, nyakkendőt kötött, s a paradicsomi háttérből újra színpadra lépett. Mit mondhatott a tanácstalanságában tökéletes Jónás az Úrnak? Távol a számára kiszemelt Várostól, amelyben sohasem járt, csak álhírekkel traktálhatta az Urat. Csak hamis híreket „hozhatott”, arról a településről, amelyben sohasem járt. A cirkuszIGAZGATÓhoz hasonlóan töprenghetett most Jónás. Borpince helyett ezúttal neki legfeljebb a már ismert végzetű tök árnyéka jutna, ha ez a kétes értékű gyümölcs a paradicsomban megteremne, s ha töprengésre lenne még idő... Jónás beszélt. Hallgatott volna? A hallgatás beleegyezés. S miben egyezhetne Jónás az Úrral? A kérdésekben? Akkor repülne. S a Város fölött röpködni Jónásnak semmi kedve. Jónás halandzsázott az Úr színe előtt, ő maga is hitte s a számadás pillanatában is szent meggyőződéssel hiszi és hirdeti: a Városban járt, cirkuszIGAZGATÓt látott, épp cigányKEREKEit cipelte a téren egy karaván előtt. A Városban jártam, Uram — bizonygatta Jónás — s hogy erősebb legyen a te hited bennem, Uram, megmutatom néked az arcom. Írva van azon a te bűnös Városod. Jónás arcába nézett az Úr. Megdöbbent, de hitte, amit látott: egy tükröt, egy szilánkjaira zúzott tükörarcot látott, mely a megtévesztésig hasonlított az Úrra. Nem tudhatta Jónás, hogy az ő arca az Úrnak a tükre. Nem tudhatta, hogy abban meglátja a Várost is, Jónást is, de önmagát is az Úr. Mert az egy és ugyanaz. Nem is sejtette Jónás az Úr hasonló természetű képességeit. Nézte az Úr az arcot, nézte a szilánkjaira zúzott tükörarcot, mely Jónásé, a Városé s az Úr arca ugyanakkor. Tudta már ekkor az Úr, hogy legkegyetlenebb büntetés Jónás számára az lenne, ha nem hinne neki: hasonló feladatokkal sem bízhatná meg többé. Udvarából kellene kiűzetnie, kitiltania a kiváltságosak menhelyéről. A hasonló alternatívák terhe alól hamar felmentette magát az Úr. A fenti módon elvégzett feladatok által lett Jónás a te neved — mondotta az Úr. — Csak hasonló és hasonlóképpen elvégzett feladatok menthetnek meg

269

téged az Úr számára, önmagad, hasonmásaid és tanítványaid örömére. Nem jártál a Városban, fiam. S még többet is tudok. Nem a Város hírei kellenek nekem, hanem a te híreid, Jónás. Most pedig menj és pihenj — folytatta az Úr. — Hajót rendeltem neked a Dunán, a Földközi-tengeren. Választhatsz magadnak. Vidd magaddal a te arcod, mert az Úr arcát is magaddal viszed akkor. De vidd magaddal a te legújabb hasonmásaidat, egyszersmind tanítványaidat is, és pihenj... Jónás ismét tengerre megy, újabb alkalom, hogy elnyelje — keresztben! — a cetet. Arcomra írva a Város — mondogatta. Az Úr pedig tudta: neki, az Úrnak van szüksége arra, hogy Jónás, bár a Városban lenne a helye — soha ne járjon ott. Felemelte Jónást az Úr, a Város fölé emelte és megmutatta Jónást a Városnak. Jónás nem látta a Várost s a Város most láthatta őt. Íme — dörögte tovább az Úr —, ilyen annak az arca, aki nem ismer benneteket, mert sosem járt köztetek, de az Úr számára mindig a legjobb híreket hozza rólatok. Most pedig menjetek a házaitokba, asszonyaitok és gyermekeitek mellé, s fessétek meg azoknak is ezt az arcot. Íme — mennydörögte tovább örömtől részegen az Úr, miután a kijárási tilalmat a fenti módon elrendelte — ennek az embernek tükör-arca van, szilánkokra zúzott tükör-arca, s azt megmutatják most tinéktek is. Féljétek ezt az arcot, mert elfogadható híreket csak ez az arc terjeszthet rólatok és az Úrról. Féljétek ezt az arcot — hasította villámként szavait az Úr, miután, láthatóan, egy teremtett lélek sem tartózkodott az utcákon —, féljétek, mert nagyon közel áll az az Úrhoz, aki ilyennek szeretné látni a ti arcotokat is... Felemelte Jónást az Úr, még magasabbra emelte. A Város fölé. Akiben maradt még bátorság s a kapu alól, gyanakvón, az égre meresztette a szemét, az még láthatta Jónást, amint behunyt szemmel, diadalmas-vakon a Város fölé magasodik. A Város fölé, melyet — amíg világ a világ, Úr az Úr, menny a menny, Jónás a Jónás, s amíg a paradicsomban a paradicsom is megérlelhető — ezentúl Jónás bitorol. (ECHINOX)

270

Palotás Dezső: 48 rabok legyünk vagy szabadok szépen sorban szavazzatok itt a nyilam hova lőjem istenem mi lesz belőlem szabadság kéne szerelem lesz még talán történelem (INCIDENS)

271

Bréda Ferenc: Palotás versei, novellái, grafikái* Mi volt az igazság? — szögezi szembe egyik novellájában az igazságkeresővel Palotás Dezső. Mi volt és mi nem volt, mint idő, mi volt és mi nem volt, mint szimmetria? Volt-e egyáltalán múlt, s volt-e egyáltalán jelen? Volt-e volt és volt-e van? A paradoxonok eme játékát sokáig folytathatnánk s csupáncsak a kérdésben rejtezkedő implicit válaszok értéke szolgáltatná azt az alapot, mely elégséges lenne a kérdésláncolat föltétel nélküli meghosszabítására. De ez — mármint a tudatbani tovább kérdezés — mindenképpen bekövetkezik, ha nem is a befogadó, de a valóság pszichéjében. A tény nyomán fölmerülő kérdőjel — a halhatatlan dubito — mely bizonyára önmagát: azaz a kétely bizonyosságát is megkérdőjelezné — az örök vajon — voltaképpen a feleletet képezi arra az ingerre, melyet a történések-jelenségek okok gyanánt a tényekre megidéznek. A dubito, mely nem csupáncsak a nyelvbotlás következtében lett cogito-vá, tulajdonképpen a lét alapmagatartásai között a létezés filozófiai alapszövetévé lesz. A gondolkodás valamire irányul (itt a tárgy cél lesz), valamin megy végbe (az alany „elérte” a tárgyat) és valamiképpen folyik le (ezt már csak a „termékek” számbavételénél állapíthatjuk halálbiztosan meg). Mindezek nyomán a Palotás-féle értelmezése az igazságnak nyitott marad. A két oldal egymástfedezésének milyensége eldöntetlen kérdés marad: azaz éppen úgy igaz, hogy lehetetlen megbizonyítani a hamisságát. Az igazság, azaz az objektív és a szubjektív egymásratalálásának a helyessége, csupáncsak mint lehetőség vettetett föl a palotás-i igazság-értelmezésben. Mint lehetőség, mondottam, nem pedig mint bizonyosság. És a lehetőség, egyesek szerint, éppen az igazság. (FELLEGVÁR)

*

A szöveg először a Gaál Gábor Körön hangzott el

272

Palotás Dezső: A kritikáról Szép zöld, kissé már koszos házikabátom egy hirtelen, heves mozdulatra elhasadt. Hosszú, bonyolult rajzú hasadás a vállamon, nézem, nagyon érdekes, ilyen érdekes szakadást még nem is láttam, alig hiszem, hogy én magam műveltem, én, egészen egyedül. Szinte büszke vagyok magamra. Széles a válla — mondja a feleségem. Kihízta — mondja az anyósom. (INCIDENS)

273

Markó Béla: Milyen színű a tücsök? Eltücskülök lassan én is? Mindig azt hittem, zöld a tücsök, s íme, fekete, nemcsak a nagyja, hanem az apraja is. Nézek körül, s hát mindenki leszokóban, borról nőről, dohányról is, mert jön a cirrózis, az impotencia, a tüdőrák, jön a végső feketeség. Éljen az absztinencia! Éljen a lépcsőházban masírozó csótányok serege! Abból is, lám, kétféle van, világosabb, sötétebb, ezt sem tudtam. Kiülnék valami hóba, kezdenék valami indulóba, de már én is leszoktam erről-arról, s az új veszélyek új sorsra kényszerítenek, ha tücskülünk, mert tücskülünk, és a hóba kiülünk, vékony lábacskáinkat kapkodjuk, úgy táncolunk. Az ének jelképe és a nyári szabadságé, Bálint fiam fogott egyet, gombostűvel dugóra tűzte, Eszter kíváncsian nézi, a feleségem megígérte, hogy kidobja mindenestől. Ha tücskülünk, hát tücskülünk. De nem ám zölden, hanem feketén. Ez is, persze, száz veszéllyel jár, száz rossz eséllyel, jó lenne leszokni erről az átváltozásról jó lenne megrendesedni, megemberesedni, de mit csináljon az, aki éppen most végzi, s nem kezdi a rendet? A rendet? Talán a szerelmet! Azt nem? Tücsökké lenni, kicsi tücsökké? Ha egy esőcsepp ráesik egy ilyenre, hej, hogy elázik! S meg is fázik. De fürdik a tiszta vízben. Látom, körülöttem már mindenről leszoktok. Én nem biztatlak a rosszra. Elhagyjátok a cigarettát, az éjszakázást, a hülye vicceket. Reggelente még tornásztok is. Én is tornászom, persze. A nyitott ablakon egyszerre két négyzetméteren tódul be a friss levegő. Mintha egy nagy, hideg üveglapot fektetnének a meztelen testre. De én közben tücskülök is. Rossz játék ez, de játék, és ez is több a semminél. Kicsi fűben kicsi zeném lenne nekem is. Itt sorra mindenki megrendesedik, s nem csinál forradalmakat, nem bizony. Lehetne minden óriási, s lehetnék én is hóban üldögélő, napszemüveges bogár, akkora, mint egy traktor, akkora, mint egy monumentális happening. Pedig én sejtettem, hogy a tücsök fekete, de ti mind zöldnek rajzoltátok, szöcske-formájúnak. Jó, ha tisztázzuk ezt is. Aki élni akar, fél a cirrózistól, az impotenciától, a tüdőráktól, az infarktustól, a ház előtt ácsorgó autóktól, a villanyrendőrtől és a gyorshajtástól. Le kell szokni, fiúk! Le kell szokni! S hogy tovább mi lesz? Az orvos megkopogtat, mások is bekopognak. Jó napot,

274

mondják, ezt és ezt keressük. De mi csak nevetünk, mert közben leszokunk. Az írásról. A sírásról. A fogyásról. A hízásról. Ez nem egy ellen-reklám. Ez nem egy anti-vers. Bálint fiam lassan megtölti a házat döglött bogarakkal. Eszter lányom ötéves, és megtanult olvasni. A feleségem természetesen nem dob ki semmit. Én meg maholnap eltücskülök. De ezt sem úgy, ahogy ezelőtt húsz évvel tettem volna. Vagy tizenöt évvel. Akkor még úgy tudtam, hogy zöld a tücsök. Zöld, zöld, zöld... Most már ilyen az absztinencia. A kései átváltozás. A ránk kényszerített tudás. Hej, fekete. S a lépcsőházban fel s le masírozó csótányok atombiztos serege. A boldog sereg? (TALANÍTÁS)

275

Tőkés László: Előszó a Jövőhöz (emlékkönyvbe) „Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég.” Napfényes múlt. Majd: „A vész kitört”... Sivár jelen. „Jókedvet és ifjúságot hazud” a hazug jövő. Nehéz múlt, szükségszerűségek és kényszerűségek oltották belé közös tudatunkba ezt a gondolkodásmódot, mely számára mindig a múlt a legédesebb, s a jövő is mint csak szép emlékezet válik majd érdemessé. Sokat emlegetett sírva vigadozásunkban is a vigadozás a múltnak szól s a sírás a jelen. Vörösmarty is három REGÉHEZ ír keserű előszót: véres jelent s cinikus jövőt. „Midőn ezt írom, tiszta még az ég” — valahogy így módosítanám meg a költői emlékezetet. Hogy benne legyen ne csak a múlt, hanem a jövő szép „emlékezete” is. Hogy a dolgokat ne visszasírjuk, hanem előre örvendjük nekik. Könnyes emlékezet helyett éber emlékezet. „Vigyázó szemetek vessétek!” Ó, örök életű Batsányi János! És sokértelmű üzeneted — a jövőből. (FELLEGVÁR)

276

Cselényi Béla: ezerkilencszázhatvannyolc augusztus huszonegyedikére virradó éjszaka a nagyváradi állomáson

a fő baj ez a vonat — késés melyről a hangszóró nagy dérrel-dúrral beszámol hát baj ez valóban apám hálót ad át ím kezembe adja tessék köszönöm ő is nevet ezen tessék köszönöm

Százhúszperckésésszázhúszpercké sésszázhúszperckésésszázhúszperc

1977. IX. 15-17. (KIMARADT SZÓ)

277

Bréda Ferenc: memento (katonasír)        (KIMARADT SZÓ)

278