Vladimir Nabokov : A Nursery Tale _______________________________________________________________________________________________________ Dajkamese
1. Képzelet, ó, könnyőszárnyú, bőbájos képzelet! Erwin nagyon jól ismerte a hatalmát. Ha csak tehette, a villamoson mindig jobbkéz felıl ült, vagyis a járdához közelebb esı oldalon. Naponta kétszer, az irodába menet, majd hazafelé, Erwin kibámult a villamos ablakán és a háremét gyarapítgatta. Boldog, boldog Erwin, hogy egy ilyen alkalmatos, mesebeli német városban lakhat! Reggelente, munkába menet a járda egyik felét fésülte át, majd délután, hazafelé tartva, a másikat. Az egyik és a másik is mindig buja napfényben lubickolt, mivel a Nap is vele együtt jött és ment. Érdemes emlékezetünkben tartanunk, hogy Erwin oly betegesen félénk volt, hogy életében csak egyetlen-egyszer, komisz katonatársai kötözködése miatt szólított le egy nıt az utcán, aki csendesen csak ennyit mondott: — Szégyellhetné magát. Hagyjon békén. Attól fogva ódzkodott attól, hogy ismeretlen ifjú hölgyekkel társalogjon. Kárpótlásul, az utca és közötte feszülı üvegtábla mögül, mellkasához szorított fekete aktatáskával, kifényesedett, hajszálcsíkos pantallóban, és a szemközti szék alá nyújtott lábbal (ha az épp nem volt foglalt), Erwin merészen és elfogulatlanul nézegette a sétáló lányokat, és néha hirtelen az alsó ajkába harapott, ezzel jelezve, hogy sikerült újabb ágyasra lelnie, hogy aztán rögvest el is hanyagolja szerzeményét, és egy iránytő rebbenésével sikló pillantása már a következı után kutasson. Ezek a szépségek távoliak voltak, és a szabad választás édességét nem keseríthette meg a rosszindulatú félénkség. Ha történetesen egy lány ült le vele szemben, és valamiféle szúró nyilallás azt súgta, hogy a lány nagyon csinos, akkor Erwin visszahúzta a lábát a szemközti szék alól, számos jelét mutatva valami nyers mogorvaságnak, ami oly kevéssé illett fiatal korához, és képtelen volt rávenni magát, hogy szemügyre vegye a lányt, homlokának csontjai, rögtön a szemöldökök felett, sajogtak a félénkségtıl, mely mint holmi acélsisak szorította a halántékát, és megakadályozta abban, hogy felemelje a tekintetét, és micsoda megkönnyebbülés volt, amikor a lány végre felállt, hogy az ajtóhoz induljon. Csak ekkor, véletlen szórakozottságot mímelve bámulta meg — mert ez az arcátlan Erwin bizony megbámulta — a lány távolodó hátát, szinte elnyelte imádnivaló tarkóját, selyembe bújtatott lábikráját, és csak ekkor, ezután sorozta be ıt is mesebeli háremébe! Aztán a láb újra kinyújtózott, a ragyogó járda az ablakon túl tovasurrant, és a vékony, sápadt orr, egy figyelemreméltó horpadással a hegyén, újra az utcának szegezıdött, és Erwin újra győjtögetni kezdte rabszolganıit. Ez hát a képzelet, a könnyőszárnyú, bőbájos képzelet!
2. Egy szombati nap, egy ledér májusi estén Erwin egy kis utcai kávézó teraszán ücsörgött, a sugárúton nyüzsgı sokaságot figyelte, és metszıfogai idınként, egy-egy röpke pillanatra az alsóajkába mélyedtek. Az égbolt rózsaszínben játszott, az utcai lámpák és az üzletek kirakatainak villanykörtéi nem evilági fénybe vonták a sőrősödı alkonyatot. Egy vérszegény, ám meglehetısen fiatalka leányzó az elsı orgonákat árulta. A kávézó fonográfja az alkalomhoz illıen a Virágáriát énekelte a Faustból. márton róza krisztina fordítása
1
Vladimir Nabokov : A Nursery Tale _______________________________________________________________________________________________________ Egy nyúlánk, középkorú hölgy hamuszürke, méretre készült kosztümben, ringó csípıvel, keservesen, ám rendületlen kitartással tört utat magának a teraszon, de nem talált egyetlen szabad asztalt sem. Végül egyik fényes fekete kesztyőbe bújtatott kezét az Erwinnel szemközti üres szék támlájára helyezte. — Szabad? — kérdezték mosolytalan szemei a bársonykalap kurta fátyla mögül. — Hogyne, természetesen — felelte Erwin, kissé felemelkedve, fejét finoman meghajtva. Az efféle robosztus alkatú, férfias állkapcsukat vastagon púderezı nıktıl nem igazán tartott. A nı túlméretezett táskája egy eltökélt puffanással szintén helyet foglalt az asztalnál. A nı ezután egy csésze kávét és egy szelet almatortát rendelt. Mély hangja kissé rekedt, ám mégis kellemes volt. A határtalan égboltot tompa, lilás árnyék árasztotta el, lassan sötétedett. Egy villamos csikorgott el mellettük, elárasztva az aszfaltot fényeinek sugárzó könnycseppjeivel. És rövidszoknyás szépségek is jártak arra, Erwin pedig a pillantásával követte ıket. Ezt szeretném! — gondolta Erwin, tudósította az alsó ajak. És azt is ott! — Azt hiszem, el lehetne intézni — szólalt meg Erwin asztaltársa, ugyanazon a hővös, rekedtes hangon, amellyel a rendelését leadta a pincérnek. Erwin majdnem leesett a székrıl. A hölgy jelentıségteljesen nézett Erwinre, miközben az egyik kesztyőjét lehúzva nekigyürkızött a kávéjának. Kifestett szemei hidegen és keményen villogtak, mint holmi mutatós, talmi ékszerek. Fekete táskák csüngtek alattuk, és ami csak nagy néha fordul elı nık, meg idısebb nık esetében is, szır meredezett macskás metszéső orrlyukaiból. A levetett kesztyő nagy, ráncos kezet fedett fel, gyönyörő, hosszú, mandulavágású körmökkel. — Csak semmi izgalom — mondta a hölgy, ferde mosollyal ajkán, majd egy ásítást elnyomva még hozzáfőzte: — Tulajdonképpen az a helyzet, hogy én vagyok a Gonosz. Félénk, naiv Erwin ezt csak amolyan köznyelvi fordulatnak vette, ám a hölgy hangját lehalkítva eképpen folytatta: — Azok, akik szarvakkal és vaskos farokkal képzelnek el engem, alaposan tévednek. Csak egyszer jelentem meg ebben a formában, néhány félesző bizáncinak, és igazán érthetetlen számomra, hogy miért aratott ilyen átkozott nagy sikert. Minden második évszázadban háromszor-négyszer újraszületek. Az 1870-es években, úgy ötven évvel ezelıtt, festıi tiszteletadás és vérontás kíséretében eltemettek egy hegyen, amely egy rakás afrikai falucska fölé tornyosult — akkoriban azoknak a településeknek voltam az uralkodója. Az az idıszak kellemes kis pihenı volt számomra néhány olyan testetöltés után, amelyek ugyancsak próbára tettek. Most épp egy német születéső asszony vagyok, akinek utolsó férje — azt hiszem, összesen három volt — francia származású, bizonyos Monde professzor. Mostanság az öngyilkosságba kergettem néhány fiatalembert, rávettem egy ismert mővészt, hogy másolja le és sokszorosítsa a Westminster Apátság képét az egyfontos bankón, rossz útra csábítottam egy erényes családos embert... Igazán nincs mivel hencegnem. Mondhatom, meglehetısen banális megtestesülés, én már torkig vagyok vele.
márton róza krisztina fordítása
2
Vladimir Nabokov : A Nursery Tale _______________________________________________________________________________________________________ Míg beszélt, befalta a tortaszeletet, Erwin pedig valamit motyogva az asztal alá esett kalapja után kotorászott. — Ne, még ne menj — kérte Frau Monde, miközben odaintette a pincért. — Van egy ajánlatom a számodra. Egy hárem. Ha még mindig kételkednél a hatalmamban... Nézd csak azt az idıs úriembert, teknıckeretes szemüvegben, épp most megy át az úttesten. Mondjuk, lökje fel a villamos. Erwin pislogva az utca felé fordult. Amikor az öregúr elérte a síneket, elıvette a zsebkendıjét, és tüsszentéshez készülıdött. Ugyanabban a pillanatban elıvillant egy villamos, hangosan csikorgott majd tovazakatolt. Az utca mindkét oldaláról emberek rohantak a sínekhez. Az idıs úriember, törött szemüveggel és elszakadt zsebkendıvel az aszfalton ült. Valaki felsegítette. Az öregúr felállt, szégyenkezve csóválgatta a fejét, tenyerével leporolta a kabátujját, és megrázogatta az egyik lábát, hogy ellenırizze, nem esett-e baja. — Azt mondtam, hogy lökje fel a villamos, és nem azt, hogy gázolja el, noha ez utóbbit is mondhattam volna — jegyezte meg Frau Monde szenvtelenül, miközben zománcozott cigarettatárcájából elıhalászott egy vaskos cigarettát. — Mindenesetre, ez csak egy példa volt. Két szürke cigarettafüst-oszlopot eresztett ki az orrlyukain, majd újra Erwinre függesztette kemény, ragyogó tekintetét. — Rögtön megtetszettél nekem. Ez a félénkség, ugyanakkor ez a merész, arcátlan képzelet. Arra az ártatlan, ám temérdek tehetséggel megáldott ifjú szerzetesre emlékeztetsz, akit még Toszkánában ismertem. Ez az utolsó éjszakám. Nınek lenni sajátos állapot, de idısödı nınek lenni maga a pokol, ha megbocsátod nekem e kifejezést. Azonfelül a napokban elkövettem egy apró csínyt — hamarosan az összes újságban errıl olvashatsz —, úgyhogy jobb lesz minél hamarabb kiszállnom ebbıl az életbıl. A terveim szerint jövı hétfın valahol másutt születek újjá. A választásom egy szibériai szajhára esett, aki majd az anyja lesz egy rendkívüli, szörnyeteg embernek. — Értem — mondta Erwin. — Nos, drága fiacskám — folytatta Frau Monde, második szelet süteményét pusztítva — úgy döntöttem, távozásom elıtt még elkövetek egy ártatlan kis tréfát. Íme az ajánlatom. Holnap, déltıl éjfélig, a szokásos módszered szerint kiválogathatod (és itt a nyomott kedélyő Frau Monde, zaftos cuppantással beszívta alsó ajkát) a kedvedrevaló lányokat. Távozásom elıtt összeszedem és rendelkezésedre bocsájtom ıket, úri kényed-kedved szerint. Addig tarthatod meg ıket, amíg mindegyikben kedved lelted. Mit szólsz hozzá, amico? Erwin lesütötte a szemeit, és halkan azt felelte: — Ha ez igaz, akkor nagy örömömre szolgálna. — Akkor megállapodtunk — mondta a nı, és lenyalta a maradék tejszínhabot a kanaláról. — Rendben. Azonban egy feltételem nekem is van, aminek mindenképp teljesülnie kell. Nem, nem annak, amire gondolsz. Mint már említettem, már elrendeztem a következı újjászületésemet. A te lelkedre nem tartok igényt. A feltételem a következı: a déltıl éjfélig választott lányok száma páratlan kell, hogy legyen. Ez lényegi és megmásíthatatlan feltétel. Ellenkezı esetben semmit sem tehetek érted.
márton róza krisztina fordítása
3
Vladimir Nabokov : A Nursery Tale _______________________________________________________________________________________________________ Erwin megköszörülte a torkát, és szinte suttogva azt kérdezte: — De honnan fogom tudni? Tegyük fel, választok egyet — és utána mit csináljak? — Semmit — mondta Frau Monde. — Az érzéseid, a vágyaid jelentik a választást. Egyébként csak hogy biztos lehes abban, hogy a megállapodásunk érvényes, minden alkalommal adok majd valami jelet — egy mosolyt, egy nem feltétlenül neked küldött mosolyt, de mosolyt, vagy egy elejtett megjegyzést a tömegben, esetleg egy felvillanó színfoltot, valami effélét. Ne aggódj, tudni fogod. — És... és... — motyogta Erwin, lábával az asztal alatt csoszogva — és hol fog mindez... huhh... elrendezıdni? Az én szobám nagyon kicsi. — Emiatt se fájjon a fejed — mondta Frau Monde, és főzıje megnyikordult, amikor felállt. — Itt az ideje, hogy hazamenj. Nem árt jó alaposan kialudnod magad. Majd én hazaviszek. A nyitott taxiban, a csillagos égbolt és a csillogó aszfalt között sötéten süvöltı szélben szegény Erwin mámorosan érezte magát. Frau Monde szálegyenes derékkal ült, keresztbevetett lábai éles szöget zártak be, csiszolt drágakıhöz hasonlatos szemeiben villództak a város fényei. — Megérkeztél — mondta Frau Monde, megérintve Erwin vállát. — Au revoir.
3. Az álmok legtöbbjét egy korsónyi, brandyvel megfuttatott barna sör is okozhatja. Másnap reggel ébredés után Erwin is ezen morfondírozott — alighanem berúgott, és a furcsa asszonnyal folytatott beszélgetés nem más, mint a kósza képzelet szüleménye. Ezen retorikai fordulat gyakran felbukkan tündérmesékben is, de ahogy az a tündérmesékben lenni szokott, fiatal barátunk is hamarosan ráébredt a tévedésére. Erwin épp akkor lépett ki a házból, amikor a templom órája belefogott a dél elkongatásának fáradságos mőveletébe. Izgatott vasárnapi harangocskák is csatlakoztak a harangszóhoz, és friss szellı borzolta az orgonabokrok szirmait a közelben fekvı aprócska park nyilvános vécéje mellett. Gerlék ücsörögtek valami Herczog ütött-kopott kıszobrán, vagy a homokozó peremén totyogtak végig, ahol flanellnadrágba bújtatott kisgyerekek, feneküket az ég felé meresztve játéklapátokkal ástak és favonatokkal játszadoztak. Himbálóztak a szélben a hársfák csillogó levelei, pikk ászt formáló árnyaik megborzongtak a kavicsos ösvényeken, és a dévaj árnyak idınként felkúsztak az arra sétálók nadrágszárára és a szoknyaszegélyére, felfutottak és szétszéledtek az arcokon és a vállakon, aztán az egész árnycsapat visszacsusszant a talajra, ahol szinte mozdulatlanul heverve várták a következı arra sétáló lábat. Ebben a tarkabarka forgatagban Erwin egy fehérruhás lányra lett figyelmes, aki épp leguggolt, hogy két ujjal megborzoljon egy kövér, bibircsókos hasú, gubancos kölyökkutyát. Elırehajló feje felfedte tarkója meztelenségét és csigolyáinak fodrait, a fakó hamvasságot, a lapockacsontok közti gyengéd üreget, a faleveleken áttőnı napsugarak szenvedélyes fürtökre leltek gesztenyebarna hajában. Még mindig a kutyussal játszva, a lány csípıbıl félig felemelkedett, és a kutyus feje felett tapsolt egyet. A hájas állatka arrébb gurult a kavicsokon, loholt néhány métert, majd az oldalára bukott. Erwin leült egy padra és egy szégyenlıs, kapzsi pillantást vetett a lány arcára.
márton róza krisztina fordítása
4
Vladimir Nabokov : A Nursery Tale _______________________________________________________________________________________________________ Nagyon tisztán látta a lányt, a látvány oly metszı és tökéletes erıvel vágott a szemébe, hogy úgy tőnt, nincs a lány alakjának egyetlen vonása sem, amely feltáratlanul ırzıdhetne meg az elkövetkezendı évek meghitt vizsgálódásai elıtt. Halvány ajkai meg-megrándultak, mintha a kiskutya apró, puha mozgását követnék, szempillái oly ragyogón verdestek, mintha fénylı szemének sugarai lettek volna, és arcélének íve oly elbővölı volt, így, enyhe profilból, hogy azt a lágy, lejtıs hajlatot természetesen nem lehetett szavakkal kifejezni. A lány szaladni kezdett, felfedve formás lábait, a kiskutya pedig a nyomában bukfencezett, akár egy gyapjas kisgombóc. Csodálatos hatalmának hirtelen felvillanó tudatában Erwin visszatartotta a lélegzetét, és várta a beígért jelet. Ebben a pillanatban a lány futás közben hátrafordította fejét, és ráragyogtatta mosolyát a kis hájas jószágra, aki nagy igyekezettel, de sikertelül próbált lépést tartani vele. — Az elsı — mondta magában Erwin tıle szokatlan önelégültséggel, és felkelt a padról. A
kavicsos
sétányon
haladt,
csoszogó
léptekkel,
ünnepi
sárgáspiros
cipıjében,
melyet
csak
vasárnaponként viselt. Elhagyta a park parányi oázisát, és átvágott az Amadeus fasor felé. Vajon elelkalandozott a tekintete, újabb prédát keresve? De még mennyire, hogy elkalandozott. De talán azért, mert a fehérruhás lány egy napsütötte nyomot hagyott a szemében, ragyogóbbat, mint bármely más, emlékezetében élı benyomás, egy, a tekintete elıtt szüntelenül táncikáló vakfolt megakadályozta, hogy újabb szeretıt találjon magának. De a foltocska hamarosan elenyészett, és kis barátunk egy villamosmenetrendet tartó zománcozott oszlop közelében megpillantott két ifjú hölgyet — nıvérek lehettek, vagy talán ikrek, feltőnı hasonlóságuk alapján ítélve —, akik épp a villamos útvonaláról csiviteltek vibráló, visszhangzó hangon. Kicsik voltak és kecsesek, cserfes szemekkel, festett ajkakkal, és mindketten fekete selyemruhát viseltek. — Pontosan ezzel a villamossal kell menned — hajtogatta az egyik. —Mindkettıt kérném — rendelkezett Erwin sietve. — Hogyne, természetesen — mondta a másik, nıvére szavaira felelve. Erwin továbbsétált a fasoron. Jól ismerte a rejtett utcácskákat, ahol a legjobb lehetıségek teremtek. — Eddig három — mondta magában. — Páratlan szám. Eddig meg is volnánk. És ha most rögtön éjfél lenne... A lány a kézitáskáját lóbálva lépegetett lefelé a Leilla, a legjobb éjszakai mulató lépcsıin. Testes, kékreberetvált partnere kissé lelassított a háta mögött, hogy meggyújtsa a szivarját. Gyönyörő nı volt, hajadonfıtt, bubifrizurás, homlokára hulló tincsei egy fiúszínészhez tették hasonlatossá, aki épp egy kislány szerepét játssza el. Amint elsétált, oldalán az immár szoros testfogást alkalmazó nevetséges vetélytárssal, Erwin egyszerre vette észre a karmazsinvörös mőrózsát a nı kosztümjének gallérján, és egy plakátot a közeli hirdetıoszlopon: egy kesebajszú törököt, és a nagybetőkkel szedett szót, "IGEN", mely alatt kisebb betőkkel ez állt: „CSAK KELET RÓZSÁJÁT SZÍVOK!” Négynél tartottunk hát, a négy pedig osztható kettıvel, így aztán Erwin sóvár sietséggel, késedelem nélkül igyekezett helyreállítani a páros számmal szemben a páratlan szám taktusát. A fasor mentén volt egy olcsó étterem, ahová vasárnaponként néha ı maga is beült, ha már torkig volt szállásadónıje márton róza krisztina fordítása
5
Vladimir Nabokov : A Nursery Tale _______________________________________________________________________________________________________ kosztjával. A lányok között, akikre néhanapján felfigyelt, volt egy szemrevaló jószág is, aki ott szolgált fel. Erwin belépet hát, és megrendelte kedvenc ételét, véres hurkát savanyú káposztával. Asztala a telefon mellett állt. Egy keménykalapos férfi felhívott egy számot, és oly lelkesen vakkantgatott a kagylóba, mint egy nyúlcsapásra akadt vadászkutya. Erwin pillantása a pult felé kalandozott, és megtalálta a lányt, akit három-négy alkalommal már megfigyelt. Szép volt, a maga lomha, szeplıs módján — már amennyiben a szépség lehet lomhán rıtszínő. Amikor a lány felemelte a karját, hogy arrébb tegye az elmosogatott söröskrigliket, kivillant hónaljának rıtes bóbitája. — Rendben, rendben van — vakkantotta a férfi a telefonkagylóba. Egy zsíros böffentéssel árnyalt, megkönnyebbült sóhajjal Erwin kilépett az étterembıl. Elnehezült, és egy kis szundikálásra vágyott. És az igazat megvallva, az új cipık úgy szorították, mint egy kaloda. Az idı is megváltozott, tikkasztó lett a hıség. A forró égbolton kupolát formáló felhık gyarapodtak, gyülekeztek. Lassan elnéptelenedett az utca. Úgy tőnt, a házakat degeszre tömte a vasárnap délutáni hortyogás. Erwin felszállt egy villamosra. A villamos elindult. Erwin az ablak felé fordította sápadt, izzadságtól fénylı arcát, de sétáló lányoknak nyoma sem volt. Mialatt kifizette a viteldíjat, a villamos másik oldalán észrevett egy neki háttal ülı nıt. Fekete bársonykalapot viselt és könnyő délutáni ruhát, rajta főzérbe fonódó krizantémok mintázatával, a ruha áttetszı mályvaszínén átlátszott kombinéjának vállpántja. A nı szoborszerő termete felkeltette Erwin érdeklıdését, és szeretett volna egy pillantást vetni a nı arcára. Amikor az asszony kalapja megmozdult, és mint holmi fekete hajó, fordulásba kezdett, Erwin szokása szerint elkapta a tekintetét, és mímelt szórakozottsággal méregette a vele szemben ülı fiatalembert, a saját körmeit, és a kocsi végében bóbiskoló apró, pirospozsgás öregurat, majd amikor a következı megálló közeledése igazolt egy újabb szemlét, Erwin az épp feléje nézı nıre emelte közönyös tekintetét. A nı Frau Monde volt. Telt, immár soha meg nem ifjúhodó arcát a hıség pacás pírral futtatta be, férfias szemöldöke felborzolódott szúrós, csillámló szeme felett, és egy kissé kaján mosoly ékelıdött összepréselt szája szegletébe. — Jó napot — köszöntötte lágy, rekedtes hangján. — Gyere, ülj át ide. Végre cseveghetünk egy kicsit. Nos, hogy mennek a dolgok? — Eddig csak öt — felelte elfogódottan Erwin. — Pompás. Páratlan szám. Azt tanácsolnám, hogy most hagyd abba. És éjfélkor — ja, persze, most jut eszembe, hogy nem is mondtam neked —, szóval éjfélkor légy a Hoffmann utcában. Tudod, hol van? A Tizenkettes és a Tizennégyes szám között keresd. A foghíjas telek helyére egy villa kerül, fallal körülvett parkkal. A kiválasztott leányzók ott várnak majd rád, vánkosokon és szınyegeken. Én majd a kapuban várlak... és persze mondanom sem kell — tette hozzá egy fölényes mosollyal —, hogy nem fogok tolakodni. Nem felejted el a címet? Egy vadonatúj kandeláber lesz a kapu elıtt. — Ó, még csak egyet — mondta Erwin, a bátorságát összeszedve. — Szeretném, ha elıször ruhában lennének, úgy értem, azokban a ruhában, amikben megláttam és kiválasztottam ıket, és szeretném, ha vidámak lennének és odaadók.
márton róza krisztina fordítása
6
Vladimir Nabokov : A Nursery Tale _______________________________________________________________________________________________________ — Hiszen ez természetes — válaszolta Frau Monde — minden a kívánságod szerint történik majd, függetlenül attól, hogy elmondod-e nekem, vagy nem. Máskülönben miért kezdtünk volna bele ebbe a kis vállalkozásba, n'est-ce pas? Hanem azért valld be, fiacskám, nagyon közel álltál ahhoz, hogy engem is besorozz a háremedbe. Jaj, ne ijedj meg, csak tréfáltam. Hát, megérkeztél. Bölcs dolog lenne eltenni magad holnapra. Öt az igazán remek. Viszlát éjfél után néhány másodperccel, ha-ha.
4. A szobájába érve Erwin lerúgta a cipıjét és végignyúlt az ágyon. Csak estefelé ébredt fel. A szomszéd fonográfjából egy elcsurranóan édeskés tenor teli torokból énekelt: "Úúúúúgy szeretnék boldog lennni..." Erwin felidézte a történteket: Elsı, a Lány Fehérben, ı a legkeresetlenebb a kollekcióban. Talán kissé elhamarkodottan döntöttem. Node sebaj. Aztán az Ikrek az üvegoszlop mellett. Cukros kis festett jószágok. Velük egészen biztosan remekül mulatok majd. Azután a Négyes, a kisfiút formázó Leilla, a Rózsa. Nos, azt hiszem, ı a legértékesebb. És végezetül a Rókalány a sörpincébıl. Nem is rossz. De ez csak öt. Nem valami sok. Egy darabig még heverészett, a feje alá rakott kezekkel, és hallgatta a tenort, aki rendületlenül szeretett volna boldog lenni. Öt. No nem, ez képtelenség. Milyen kár, hogy nem hétfı reggel van: az a három eladólány másnap... ó, oly sok szépség várja, hogy felfedezzék. És az utolsó pillanatban még mindig besorozhat egy arra sétafikáló leányzót. Erwin felhúzta a hétköznapi cipıjét, megfésülködött és elszáguldott otthonról. Este kilencre még kettıt begyőjtött. Egyiküket a kávézóban fedezte fel, ahová beült egy szendvicsre és két
kupica
ginre.
A
partnerével,
egy
szakállát
morzsolgató
külföldivel
beszélgetett,
valami
kifürkészhetetlen nyelven — lengyel, vagy talán orosz —, és szavait élénk gesztusokkal kísérte, szürke szemei enyhén lejtıs metszésőek volta, amikor nevetett, ráncok futottak fel vékony sasorrára, és pompás lábai egészen a térdéig fedetlenek voltak. Amíg Erwin a lány repdesı mozdulatait figyelte, a laza nemtörıdömséget, amellyel teleszórta cigarettahamuval az asztalt, egy német szó fénylett fel, akár egy ablak, a lány szláv szóáradatában, és ez a véletlen szó (offenbar) volt a "nyilvánvaló" jelzés. A másik lány, a hetes számú a listán, egy kis vurstli kínai stílusú kapuján fordult be éppen, skarlátszínő blúzt és ragyogó-zöld szoknyát viselt, és csupasz nyaka megfeszült, amint vidáman visítozva hadakozott azzal a két fiatal, bárdolatlan-boldog bugrissal, akik a csípıjét megragadva próbálták rávenni arra, hogy csatlakozzon a társaságukhoz. — Akarom, akarom — kiáltotta végül lány, és elszaladt. Tarkabarka papírlámpások pezsdítették a vurstli hangulatát. Egy sikamlós közjáték néhány siránkozó utassal, akik leszánkáztak egy kígyózó csatornán, eltőnt egy középkori díszlet szegletes árkádjai alatt, és belemerült egy új üvöltésekkel teli új szakadékba. Egy fészer belsejében, négy bicikliülésen (a bicikliknek nem volt kereke, csak váza, pedáljai és kormánya) négy leányzó ült mellényben és sortban, csupasz lábuk teljes sebességgel dolgozott. Elıttük egy tárcsa lógott, amelyen négy mutató mozgott, egy piros, egy kék, egy zöld, és egy sárga. Kezdetben a kék vezetett, de aztán a zöld lehagyta. A szélen egy síppal márton róza krisztina fordítása
7
Vladimir Nabokov : A Nursery Tale _______________________________________________________________________________________________________ felszerelkezett férfi álldogált, és begyőjtötte annak a néhány hiszékeny flótás apróját, akik fogadni akartak. Erwin a csodálatos, szinte az ágyékig lecsupaszított lábakat bámulta, melyek szenvedélyes erıvel tekerték a pedálokat. Fergeteges táncosok lehetnek, gondolta Erwin, mind a négynek nagy hasznát venném. A mutatók engedelmesen egy nyalábba győltek és megálltak. — Pokoli hıség — kiáltotta a síppal felszerelkezett ember. — És szenzációs végkifejlet! Erwin megivott egy pohár limonádét, az órájára pillantott és elindult a kijárat felé. Tizenegy óra, és tizenegy nı. Megjárja, azt hiszem. Szeme összeszőkült, amikor elképzelte az elıtte álló örömöket. Elégedetten gondolt arra, hogy indulás elıtt tiszta alsót vett. Milyen álságosan rendezte el a dolgot Frau Monde, töprengett Erwin. No persze, kémkedni fog utánam, de sebaj. Annál csiklandósabb lesz az élvezet. Leszegett fejjel sétált, válla meg-megremegett elragadtatottságában, és csak ritkán pillantott fel, hogy ellenırizze az utcaneveket. Úgy tudta, hogy a Hoffmann utca elég messze van, de semmi ok a sietségre, hiszen van még egy egész órája. Az eget, csakúgy, mint a korábbi éjjelen, ellepték a rajzó a csillagok, és az aszfalt úgy csillogott, mint a békés víztükör, elnyelte és elnyújtotta a város varázslatos fényeit. Egy mozi elıtt haladt el éppen, melynek sugárzása elárasztotta a járdát, amikor a következı sarkon felcsendülı gyermeki nevetés arra késztette, hogy felemelje a tekintetét. Egy magas, estélyi ruhát viselı, idısödı urat látott maga elıtt, az oldalán egy kicsi lány sétált — úgy tizennégy éves lehetett, és fekete, mélyen kivágott koktélruha volt rajta. Az egész város ismerte a férfit a portréi alapján. Híres költı volt, egy hülyülı hattyú, aki magányosan élt egy elhagyatott külvárosi negyedben. Nehézkes eleganciával lépdelt, fedorája alól kikandikáló, elpiszkolódott gyapjúhoz hasonló haja a fülét verdeste. Keményített ingének háromszögében fészkelı kézelıgombja elkapta egy lámpa csillanását, és hosszú, csontos orra ék alakú árnyat vetett keskeny metszéső ajka egyik felére. Még ugyanabban a reszketı pillanatban Erwin pillantása beragyogta az öregúr oldalán tipegı kislány arcát. Volt valami szokatlan abban az arcban, furcsa volt túlságosan is csillogó tekintetének rebbenı mozgása, és ha nem egy kislány lett volna — kétségtelen, hogy az öregúr unokája —, azt gondolhatnánk, hogy egy leheletnyi rúzs fedte ajkait. Járás közben nagyon-nagyon lágyan ringatta a csípıjét, lábait kissé egymáshoz közelítve, és csengı hangon kérdezett valamit a férfitıl — és noha Erwin elméje nem adott parancsot, mégis tudta, hogy elsuhanó, titkos vágya azon nyomban teljesült. — Ó, hát persze, hát persze — felelte az öregúr rábeszélıen, miközben átkarolta a gyereket. A pár elment, Erwint finom kölnivíz fuvallata csapta meg. Hátranézett, majd továbbment. — Hé, csak óvatosan — motyogta magában, amikor felderengett benne, hogy a tizenkettı — a tizenkettı az páros szám. Muszáj találnom még egyet — fél órán belül.
márton róza krisztina fordítása
8
Vladimir Nabokov : A Nursery Tale _______________________________________________________________________________________________________ Kissé bosszantotta, hogy megint keresgélnie kell, ugyanakkor örömmel töltötte el, hogy kapott egy újabb lehetıséget. Útközben felcsípek egyet, bizonygatta magának, hogy csillapítsa feltörı vakrémületét. Egész biztosan találok egyet! — Lehet, hogy ez lesz a legszebb mind közül — jegyezte meg fennhangon, miközben tekintetét a csillagpárás éjszakába mélyesztette. És néhány másodperccel késıbb megérezte az ismerıs, élvezetes rándulást, azt, amelyik megdermeszti a gyomorszáji idegeket. Egy nı sétált elıtte fürge, könnyő léptekkel. Csak a hátát látta, és maga sem tudta volna megmagyarázni, hogy miért vágyott oly szívettépıen arra, hogy megelızze a nıt, csakis ezt a nıt, és megnézze az arcát. Nyilván le lehetne festeni, vaktában lelt szavakkal, a lány mozgását, vállának ringását, kalapjának árnyát — de mire lenne az jó? Valami a látható körvonalakon túl, valami különleges hangulat, valami éteri izgalom őzte, csalogatta Erwint, hogy kövesse a lány nyomát. Egyre gyorsabban lépegetett, de még mindig nem érte be a lányt, nyirkos visszfények lobogtak a tekintete elıtt, a lány pedig táncos léptekkel, állhatatosan haladt elıre, sötét árnyéka megnyúlt, amikor egy-egy lámpa fényes vonzásába került, felsurrant egy falra, kissé elhajolt a szélén majd elenyészett. — Jó ég, látnom kell az arcát — mormolta Erwin, — és az idı röpül. Aztán megfeledkezett az idı szorításáról. Megmámorosodott a különös, csendes éjszakai üldözéstıl. Végül sikerült megelıznie a lányt, de csak gyalogolt tovább, egyenesen elıre, és nem mert hátranézni, csak lelassított, mire a lány utolérte és beelızte, olyan gyorsan, hogy Erwinnek még arra sem maradt ideje, hogy felemelje a tekintetét. Ismét a lány mögött ment, úgy tíz lépéssel lemaradva, és akkor már tudta, anélkül, hogy látta volna a lány arcát, hogy ı az igazi, ez a lány az igazi fınyereménye. Felrobbantak az utca színes fényei, kihunytak, majd ismét felparázslottak. Egy téren kellett átvágniuk, olajosfekete ürességen, aztán a nı, magas cipısarkának újabb, fürge koppanásával ismét fellépett a járdára, nyomában a zavarodott, testetlen, a rejtélyes fényektıl, a nyirkos éjszakától, az üldözéstıl megrészegült Erwinnel. Vajon mi vonzotta, csábította Erwint? Nem a lány járása, nem az alakja, hanem valami más, valami megbabonázó bőbáj, amely mint feszes, csillámló pára hullámzott a lány körül: talán csak a puszta képzelet, a könnyőszárnyú, bőbájos képzelet, vagy talán az a valami, amely egyetlen csontig hatoló csapással megváltoztatja a férfi egész életét — és Erwin se látott, se hallott, csak ment a lány után, aszfalton és köveken át, melyek szinte elpárologtak a szivárványos éjszakában. A fák, a tavaszi hársak is csatlakoztak a hajszához, susogni kezdtek, elıtte, mögötte, körülvették Erwint suttogásukkal, leveleik apró, fekete, szív alakú árnyai összemosódtak az utcai lámpák oszlopainál, és súlyos, főszeres illatuk még inkább felajzották a fiú sóvárgását. Erwin ismét a lány közelébe ért. Még egy lépés, és beéri a zsákmányt. A lány hirtelen megállt egy vasrácsos kapunál, és kézitáskájából elıhalászta a kulcsait. Erwin alig tudta megfékezni lendületét, és majdnem beleütközött. A lány felé fordította az arcát, és a smaragd leveleken áttőnı lámpasugár fényénél Erwin felismerte a lányt, aki aznap reggel a kis feketegyapjas kutyussal játszott a kavicsos márton róza krisztina fordítása
9
Vladimir Nabokov : A Nursery Tale _______________________________________________________________________________________________________ ösvényen, és azon nyomban tudta, azon nyomban megértette a lány báját, szeretı melegségét, felbecsülhetetlen sugárzását. Erwin csak állt, ajkai gyámoltalan mosolyra húzódtak. — Szégyellhetné magát — mondta a lány halkan. — Hagyjon békén. A kis vaskapu kitárult, és a lány bevágta maga mögött. Erwin ott maradt, a susogó hársak alatt ácsorogva. Körülnézett, nem tudta, merre induljon. Néhány lépéssel odébb két parázsló buborékot fedezett fel: egy kocsi állt a járda mellett. Odament, és megérintette a mozdulatlan, bábuszerő sofır vállát. — Megmondaná, milyen utca ez? Eltévedtem. — Hoffmann utca — válaszolta a bábu szárazon. És ekkor egy ismerıs, rekedtes, lágy hang szólalt meg a kocsi mélyérıl. — Jó estét. Én vagyok az. Erwin fél kézzel a kocsira támaszkodott, és bágyadtan visszaköszönt. — Halálosan unatkozom — mondta a hang. — A szeretımre várok. İ hozza a mérget. Hajnalban meghalunk. Hogy vagy? — Páros szám — mondta Erwin, és ujjaival a poros kocsiajtót kapirgálta. — Igen, tudom — felelte csendesen Frau Monde. — A tizenháromból egy lett. Meglehetısen elfuseráltad a dolgot. — Pech — mondta Erwin. — Pech — visszhangozta a nı, és ásított. Erwin meghajolt, megcsókolta a nagy, öt szétterpesztett ujjal degeszre tömött fekete kesztyőt, és aprót köhintve nekivágott a sötétségnek. Súlyos lépésekkel baktatott, a lábai sajogtak, és nyomasztotta a gondolat, hogy másnap hétfı, és milyen nehéz lesz majd felkelnie.
Berlin, 1926, orosz, angolra fordította V.N. Megjelent az Átváltzások 22. számában (2001)
……………………….…………………………….…………………………………………..……..…………………………………………………
http://zaziazajko.hu
[email protected]
márton róza krisztina fordítása
10
