V. KÁROLY birodalma
74 74&£ 7 74∞ 4&£ 4&£ &£∞ § ™ Van abban valami furcsa és ironikus, hogy amíg egyes uralkodók egész életüket hadjáratokkal töltötték, hogy megnöveljék az uralmuk alatt álló területet, addig a világtörténelem egyik legnagyobb, három kontinensre kiterjedô birodalma különösebb háborúskodás nélkül, egyszerûen az ölébe hullott egy szerencsés fiatalembernek. V. Károly nem meghódította, hanem megörökölte birodalmát. Pontosabban: a biológiai véletlennek köszönhetôen ô kapta meg mindazt, amit burgundiai, kasztíliai, aragóniai és Habsburg ôsei megszereztek.
K
ároly valószínûleg Németalföldhöz kötôdött a legszoro sabban, hiszen 1500. február 24-én Gent városában látta meg a napvilágot, és itt töltötte fiatalságát. Németalföld tartományait a francia királyi családból származó Burgundi-dinasztia vonta az uralma alá, s száz év alatt gazdag és kulturális téren is virágzó fejedelemséget épített ki Franciaország és a Német-római Császárság között. 1477-ben azonban Merész Károly elesett, lányát és örökösét, Máriát pedig III. (Habsburg) Frigyes császár fiához, Miksához adták feleségül. XI. Lajos francia király, kihasználva az alkalmat, azonnal kiszakította magának Artois-t, Pikárdiát, Nevers-t és a szûkebb értelemben vett Burgundi Hercegséget. Az örökségnek azonban még a fennmaradó része is igen jelentôs volt: Mechelen, Flandria, Namur, Hainaut, Holland, Zeeland, Brabant, Limburg és Luxemburg tartományokra terjedt ki. V. Károly késôbb megszerezte még Tournai-t (1521), Cambrai-t (1543), Frieslandot (1523–1524), Utrechtet és Overijsselt (1528), Groningent, Drenthét (1536) és végül Gelderlandot (1543). Rendkívül gazdag, urbanizált,
16
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
HAHNER PÉTER sûrûn lakott terület volt ez, saját gyûléssel minden tartomány élén, s csak 1549-re sikerült Össztartományi Gyûlést állítani az élükre. A partikularizmus így is rendkívül erôs maradt: a tizenhét tartomány öt nyelvterületén mintegy 700 helyi törvénykönyv volt érvényben. Károlynak csak központi igazságügyi és pénzügyi tanácsokat sikerült felállítania 1531-ben. 1548-ban pedig rávette a császárság birodalmi gyûlését, hogy Németalföldet önálló közigazgatási egységgé alakítsa át: továbbra is fizetett adót és szükség esetén küldött csapatokat a császárságnak, de önálló törvényhozás és igazságszolgáltatás alá került. A tartományok ezután csak névlegesen tartoztak a császársághoz. Károlynak csak Gent lázadását kellett levernie 1539-ben, de a többi tartomány viszonylag békésen beilleszkedett a birodalomba, s ez a régió biztosította uralkodója számára a legtöbb adót.
Károly szülei Szép Fülöp (Burgundi Mária és I. Miksa fia) és Johanna (Aragóniai Ferdinánd és Kasztíliai Izabella lánya) voltak. A házasság néhány évig igen boldognak és sikeresnek bizonyult: Johanna imádta férjét, és hat gyermeket szült neki: Eleonórát, aki elôbb portugál, majd francia királyné lett, Károlyt, Izabellát, aki dán királyné lett, a magyar történelembôl ismert I. Ferdinándot és Máriát, akit II. Lajos magyar királyhoz adtak, valamint Katalint, aki szintén portugál királyné lett. Szép Fülöp váratlan halála (1506) után azonban Johanna megôrült – bár egyes történészek szerint apja, Aragóniai Ferdinánd nyilváníttatta ôrültnek, hogy Tordesillasban elzárhassa és a nevében kormányozhassa Kasztíliát. Akárhogy is történt, Johanna fogságba került, s fiát, Károlyt nagynénje, a szellemes és okos Ausztriai Margit nevelte fel. A családról a nagyapa, Miksa császár gondoskodott, a másik nagyapa, Aragóniai Ferdinánd pedig egy ideig abban reménykedett, hogy még lehetnek újabb utódai. Mivel azonban reményei nem váltak valóra, korábbi házasságából származó gyermekei pedig meghaltak, 1516-os halála után unokáját tekintették örökösének.
74∞&£∞§™
V. Károly vértezete, amelyet az augsburgi csatában viselt, 1520
74∞&£∞§™
A spanyol örökség Károly, akit addig Luxemburgi, Burgundi vagy születési helyérôl Genti Károly néven emlegettek, humanista oktatásban részesült Utrechti Hadriántól, az utrechti egyetem alrektorától (a késôbbi VI. Hadrián pápától) és Guillaume de Croÿtól. Apjától kék szemét, nagy orrát és hatalmas állkapcsát örökölte, türelmét, óvatosságát, megfontoltságát pedig valószínûleg dédapjától, III. Frigyestôl. Volt még egy öröksége tôle, a „progénia”, az alsó állkapocs kóros elôreállása, amelyet állítólag Károly ükanyja, III. Frigyes anyja, Mazóviai Cimburgis „hozott magával” a családba. Ezért igen nehezen tudott rágni, emésztési problémák gyötörték, és olykor csúfolták is állandóan tátva maradt szája miatt. Ibériai ôseitôl örökölhette melankóliára való hajlamát, szigorú vallásosságát, s talán lovagiasságát, bátorságát is – bár ôsei között apai ágon sem volt hiány lovagokban. Legelôkelôbb rangja egyelôre a hatéves korában megkapott „Burgundia hercege” cím volt. Valamennyi tartományától kapott egy hercegi vagy grófi címet, ezek azonban távolról sem voltak egyenértékûek: Flandria grófjaként például a francia király hûbéresének számított. A spanyol királyi címre számítva nevelôi 1515-ben nagykorúvá nyilváníttatták Brüsszelben a tartományok képviselôivel. Amikor pedig nagyapja, Aragóniai Ferdinánd meghalt, negyven hajóból álló flotta élén indult meg délre, öröksége átvételére. Tordesillasban találkozott ôrült anyjával, akivel aláíratták, hogy fia fogja gyakorolni helyette a hatalmat, majd királyi esküt tett Kasztília és Aragónia rendjei elôtt. E két királyság ekkoriban még teljesen független volt egymástól, s mindkettô Európa szegény „peremvidékének” számított – a Németalföldrôl érkezô elôkelôségek igen sokat szörnyülködtek a helyi lakosság elmaradottsága miatt. Viszont igen ígéretes lehetôségeket kínált a terjeszkedésre. Mire hôsünket I. Károly néven királlyá nyilvánították, már Kasztília kezén voltak az Atlantióceán és a Karib-tenger szigetei, Juan Ponce de León a virágairól Floridának nevezte el az Újvilág egyik partját, Vasco Núñez de Balboa pedig átkelt a közép-amerikai földszoroson, s megpillantotta a Csendes-óceánt. A mai marokkói, algériai és tunéziai partvidéken féltucatnyi telepet létesítettek Károly kasztíliai alattvalói, Aragónia pedig már régóta hatalmába kerítette a Bale18
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
árokat, Szardíniát, Szicíliát és a Nápolyi Királyságot – vagyis gyakorlatilag a Földközi-tenger nyugati medencéjét. A németalföldi fiatalembernek nem sikerült az elsô pillanatban megkedveltetnie magát az ibériaiakkal. Még két kisebb felkelésre is sor került: az aragóniai lázadás a Germanía (1519–1522), a katalóniai pedig a Comuneros (1520– 1521) nevet kapta a történelemben. Ezután azonban Károlynak sikerült megnyernie mind a helyi nemesség, mind a katolikus egyház támogatását, viselkedésében és öltözködésében is egyre jobban azonosult új alattvalóival, s az ettôl kezdve Spanyolország néven emlegetett terület lakói uralkodása végéig hûek maradtak hozzá. Innen érkeztek legsikeresebb tábornokai, legbátrabb katonái, s végsô soron a spanyol konkvisztádoroknak köszönhette az Újvilágból
áradó nemesfémet is. Spanyolország pedig az ô bölcs kormányzásának (is!) köszönhette irodalmának, mûvészetének „aranykorát”, s azt a tényt, hogy a század közepére Európa vezetô nagyhatalmává válhatott.
A birodalom kiépítése Alig kezdett azonban Károly ismerkedni új alattvalóival, máris megürült a német-római császári trón. Mercurino Arborio di Gattinara, Károly fôkancellárja ekkorra már meggyôzte urát, hogy neki olyan egyetemes keresztény birodalmat kell kiépítenie, amely sikerrel veheti fel a harcot az iszlám birodalmaival szemben. Igaz, a császári rang ekkor már távolról sem volt olyan jelentôs, mint háromszáz évvel korábban, a né-
met fejedelmek kivívták belpolitikai önállóságukat, az Itália feletti hatalom pedig szinte jelképessé vált. (Utoljára III. Frigyest koronázták meg Rómában 1452-ben.) De mégis általános volt a meggyôzôdés, hogy a császár valamilyen módon a többi uralkodó felett áll, ô a keresztények világi vezetôje, ahogyan a pápa a spirituális vezetôjük. Ráadásul bizonyos jelek arra utaltak, hogy a császári hatalom csökkenése nem megállíthatatlan folyamat. Az 1495-ös wormsi birodalmi gyûlésen Károly nagyapjának, I. Miksának sikerült létrehoznia egy új, birodalmi adót, s elfogadtatta a központi birodalmi bíróság felállítását is. 1498-ban létrehozta saját bíróságát, a Birodalmi Udvari Tanácsot. Az 1500-as augsburgi birodalmi gyûlésen pedig kísérletet tettek a császár elnökletével mûködô központi végre -
hajtó szerv, a Reichsregiment felállítására (csak két évig maradt fenn), és birodalmi védelmi körzeteket is kijelöltek. Az ifjú spanyol királynak tehát minden oka megvolt, hogy 1519-ben elinduljon a frankfurti császárválasztásra. Igaz, németül még nem tudott, de a Habsburgok leszármazottja volt, és a választófejedelmek szemében így is jóval „németebbnek” tûnt, mint fô riválisa, I. Ferenc francia király. Nagynénje, Ausztriai Margit megszerezte számára Franz von Sickingen német lovag és zsoldoskapitány támogatását, aki bekerítette a várost. A francia király így nem szállíthatott nagyobb pénzmennyiséget Frankfurtba. Károly viszont firenzei, genovai és augsburgi bankárok 300 000 rajnai forint értékû váltóit osztogathatta szét a választófejedelmek között, majd Jacob Fugger még félmil-
liós összeget bocsátott a rendelkezésére. Frankfurt népe lázadással fenyegetett, ha a francia királyt megválasztják, s I. Ferencnek sikerült elidegenítenie magától fô támogatóját, X. Leó pápát is, mert az urbinói hercegséget követelte tôle. Így aztán 1519. június 28-án V. Károly néven a Habsburgok leszármazottját választották német-római császárrá. Úgy tûnt, semmi sem állíthatja meg a család hatalmának rohamos növekedését. V. Károly öccsének adományozta Ausztriát (1521), majd egy év múlva valamennyi Habsburg örökös tartományt, amikor pedig II. Lajos király elesett a mohácsi csatában, a magyar és a cseh korona is Ferdinánd fejére kerülhetett. A birodalom tehát máris akkorára növekedett, hogy Károly csak családtagjai bevonásával tudta kormányozni. A császárságban Ferdinánd helyettesítette, Németalföldet pedig nagynénje, Ausztriai Margit (1509–1530), majd húga, Mária – II. Lajos magyar király özvegye – kormányozta helyette régensként (1531–1555). Minek köszönhetô tehát, hogy az 1520-as évekre soha nem látott méretû birodalom bontakozott ki az ámuló kortársak szeme elôtt? Nagy szerepe volt ebben Károly ôsei, a Burgundi Hercegség létrehozói, az Ibériai-félsziget meghódítói és az óvatosan terjeszkedô, császári rangjukat féltve ôrzô Habsburgok rendkívül ügyes politikájának. Valamennyien arra törekedtek, hogy utódaik számára a lehetô legkedvezôbb házasságokat biztosítsák, s mindannyian nagy vagyont halmoztak fel, amelybôl szükség esetén bôkezû jutalmakat osztogathattak. Károly sorozatos sikereiben fontos szerepe volt a vesztegetésnek, a diplomáciai nyomásnak és szükség esetén egy-egy hadsereg megfelelô idôben történô felvonultatásának is. A legfontosabb tényezô azonban mégiscsak a biológiai véletlen maradt, a születések és halálozások „lottójátéka”, vagyis az a tény, hogy esetleges riválisai igen gyorsan meghaltak, s megnyitották elôtte az utat. Persze neki sem volt mindig szerencséje. Húgát, Izabellát hiába adták II. Keresztély dán királyhoz, s hiába szült neki fiúgyermeket – Keresztélyt elûzték a trónról. Fiát, II. Fülöpöt hiába házasította össze I. Mária angol királynôvel, s húgát I. Ferenc francia királlyal – utóduk nem született. II. Fülöp azonban még 1580ban is apja házassági politikájának köszönhetôen csatolhatta hatvan évre Spanyolországhoz Portugáliát. RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
19
A sikerek csúcsán Az 1520-as és 1530-as években úgy tûnt, hogy V. Károly hatalmával senki sem szegülhet szembe. A spanyol terciók és a német zsoldosok legyôzhetetlennek bizonyultak, Amerikából pedig egyre több nemesfém érkezett. A legveszélyesebb ellenfél Franciaország királya, I. Ferenc volt. Neki Európa legnépesebb, legnagyobb, legegységesebb és egyik legjobban megadóztatott, gazdag királysága biztosította az erôforrásokat. Ferenc meg volt gyôzôdve róla, hogy szét kell törnie az országát körülfogó „Habsburg-gyûrût”, s jogában áll megszerezni Nápolyt és Milánót – vagyis vezetô szerepet játszani Itáliában. Károly viszont burgundi ôsei egykori birtokát, a Merész Károly halála, 1477 után elfoglalt Burgundi Hercegséget kívánta visszaszerezni, és önmagát tekintette a kereszténység vezetôjének. Elsô háborújuk 1521-ben robbant ki, s a franciák már a következô évben vereséget szenvedtek Bicoccánál. A paviai csatában pedig, V. Károly 25. születésnapján, Pescara márki megsemmisítô vereséget mért a francia hadseregre, sôt, elfogta I. Ferenc királyt is. Megalázó madridi fogsága után a francia király kénytelen volt aláírni a madridi békét (1526), melyben lemondott itáliai terveirôl, s megígérte Burgundia átadását. A nemzetközi sikerekhez magánéleti boldogság társult: V. Károly 1526-ban feleségül vette Izabella portugál hercegnôt, akit mindenki a világ egyik legszebb asszonyának tartott. A legenda szerint ekkor látták elôször nevetni a komoly uralkodót. Tizenhárom évig tartó házasságuk meglepôen boldognak bizonyult, Izabella három alkalommal töltött be régensnôi szerepet Spanyolországban, és öt gyermeket szült férjének. Vajon mit tett V. Károly, amikor a török hadsereg Magyarországra támadt? Márai Sándor szemrehányóan jegyezte meg egyik írásában, hogy a kereszténység császára aligha hallott Mohácsról, és biztosan több figyelmet fordított vadászsólymaira. A kiváló író azonban ez egyszer téved: V. Károly azért nem kelhetett Közép-Európa védelmére, mert éppen 1526-ban újult ki a háborúja a francia királlyal, aki a cognaci ligában fogott össze ellene Velencével, Milánóval, Firenzével és VII. Kelemen pápával. Magyarország kapcsán nem a császár, inkább a pápa bizonyult cinikusnak, aki állítólag csak ennyit jegyzett meg a mohácsi csata hírére: „Reméljük, a francia 20
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
király nem fogja emiatt késôbb küldeni a hadseregét Itáliába!” Az 1526–1529 közötti, második francia háborújában V. Károly végleg megszilárdította az Itália feletti spanyol hegemóniát. E háború során hívták ki egymást I. Ferenccel kölcsönösen párviadalra, majd hamarosan mindketten meggyôzték magukat, hogy a másik fél nem méltó e megtiszteltetésre. És ekkor került sor Róma kifosztására is. 1527ben Bolognában egyesült egymással a Georg von Fründsberg vezetése alatt álló német zsoldos hadsereg és a császári szolgálatba állt francia fônemes, Bourbon herceg hadserege, majd a fizetetlen zsoldosok hada rázúdult Rómára, és tíz hónapon át kénye-kedve szerint fosztogatta (Sacco di Roma). A francia seregek sorra megadták magukat, s mivel a sértett uralkodók nem voltak hajlandóak szóba állni egymással, végül két okos asszony, Ausztriai Margit és Ferenc anyja, Savoyai Lujza kötötte meg a cambrai-i „hölgyek békéjét” 1529ben. V. Károly lemondott Burgundiáról, I. Ferenc pedig Itáliáról, melynek fejedelmei belátták végre, hogy csak a spanyol hatalom védôszárnyai alatt remélhetnek némi békét. Még Genova is cserbenhagyta Franciaországot, s Andrea Doria flottájának hajóira kitûzték a császár lobogóit. A következô 250 év folyamán francia hadsereg a lábát sem tehette be római vagy nápolyi területre. A pápa 1530-ban Bolognában császárrá koronázta Károlyt – ô volt az utolsó császár, aki ilyen megtiszteltetésben részesült Szent Péter utódaitól. A tengerentúli gyarmatok tovább növekedtek. Hernán Cortés az Azték Birodalmat (1519–1521), Francisco Pizarro pedig az Inka Birodalmat hódította meg (1531–1532) a spanyol király számára. Sajnos az itteni népesség az európaiak által behurcolt betegségek és a brutális bánásmód miatt rohamosan csökkent. Károly több kísérletet tett a rabszolgasorba süllyesztett indiánok védelmezésére, a nagy távolságok miatt azonban nem tudott hatékonyan fellépni az érdekükben. Ô hozta létre Új-Spanyolország (1535) és Peru (1543) alkirályságokat, s az innen származó nemesfém nagymértékben hozzájárult külpolitikai sikereihez. A korabeli katonatisztek azt szokták mondani, hogy az nyeri meg a háborút, akinek a birtokában van az utolsó escudo. Nos, amikor Károly ellenfelei pénzügyileg már teljesen kimerítették tartalékaikat, a spanyol király a latin-amerikai nemesfémbányáknak köszönhetôen még elô
tudta keríteni a gyôzelemhez nélkülözhetetlen utolsó escudót. Károly 1532-ben nagy sereget gyûjtött össze a Bécs ellen vonuló török hadak ellen, összecsapásra azonban nem került sor, mert ellenfeleit a kôszegi vár védelmezôi feltartóztatták. Vagy talán Szulejmán szultán nem mert szembeszállni a Bécs elôtt gyülekezô, 80-100 ezer fôs birodalmi hadsereggel? Vagy azt várta, hogy ellenfelei megindulnak, és kedvezôbb körülmények között csaphat le rájuk? A hadjárat kudarcában mindenesetre Károly is ludas volt, aki csak megkésve, szeptemberben érkezett a hadsereghez, amikor Szulejmán már hazafelé tartott. Öccse, Ferdinánd állítólag mélyen el volt keseredve, s élete legnagyobb csalódásának nevezte, hogy nem sikerült visszafoglalni Magyarországot. Károlynak csak három év múlva, egy távolabbi csatatéren sikerült jelentôs gyôzelmet aratnia a törökök ellen. Az algíri kalózvezérek még 1519-ben elismerték a szultán fennhatóságát, és janicsáregységeket fogadtak be erôdeikbe. 1534-ben már azt javasolták a szultánnak, hogy közösen kerítsék hatalmukba a Földközi-tenger nyugati medencéjét, Korzikát, a Baleárokat, Szardíniát és Szicíliát. Ezért a következô évben Károly Szardínia partjainál egyesítette a pápai, máltai, genovai, nápolyi és portugál flottát, és több mint huszonötezer katona élén Tuniszra támadt. Július 21én, véres harcok után vonult be a városba, amelyet nem engedett kifosztani, s a gyôzelem után mintegy 70 000 felszabadított rabszolga áldotta a nevét. 1536 tavaszán ünnepélyesen bevonult Rómába, III. Pál pápa a Szent Péter-bazilikában fogadta ôt, és a bíborosok elôtt fejthette ki programját. Közös fellépést kért a francia király ellen, aki az Oszmán Birodalommal szövetkezve újra támadást indított ellene. A pápát pedig arra kérte, hívja össze végre azt a zsinatot, amely majd újra egyesíti a protestánsokat és a katolikusokat. A kortársak úgy látták, hogy a törököket legyôzô, Itáliát hatalmába kerítô és a pápának is parancsoló császár egészen biztosan el fogja érni céljait. Hatalma sohasem tûnt megingathatatlanabbnak.
A nagyság ára Vajon mennyi alattvalója lehetett V. Károlynak? A történészek becslései szerint (nem számítva a gyorsan csökkenô számú latin-amerikai indiánokat)
körülbelül annyi, mint a 18 millió alattvalóval rendelkezô I. Ferenc francia királynak, s valamivel kevesebb, mint a szultánnak. Csakhogy mind a francia, mind az Oszmán uralkodó egységes területtel rendelkezett, amelyet egyetlen központból kormányoztak, V. Károly viszont egy rendkívül széttagolt birodalom élén állt. Német és itáliai alattvalóinak nagy része felett nem is rendelkezett közvetlen fennhatósággal, az egyes tartományokat az uralkodó személyén kívül semmi sem kötötte össze egymással, a kommunikáció és közlekedés lassúsága pedig rendkívül megnehezítette a döntések végrehajtását. Birodalma különbözô tartományainak egészen eltérôek voltak az érdekei, valamennyi féltékenyen ôrizte ôsi kiváltságait, s idegennek tekintette Károly más területrôl érkezô alattvalóit. A rendelkezésére álló erôforrások egyáltalán nem voltak elegendôek e stratégiailag „túlterjeszkedett” birodalom megôrzéséhez: a császár túl sok európai tartományban volt érdekelt, és túl sok ellenfele fogott össze ellene újra meg újra. A Német-római Császárságban például a fejedelmek megnövekedett önállóságával, a kibontakozó reformációval és a parasztság megmozdulásaival szemben hiába is próbálta megerôsíteni a császári hatalmat. Az 1521-es wormsi birodalmi gyûlésen meghallgatta Luthert, s bár nézetei felháborították, tiszteletben tartotta a számára biztosított menlevelet. Nem hallgatott azokra, akik a szerzetes azonnali letartóztatását követelték, s csak távozása után sújtotta birodalmi átokkal. Károly vallási téren jóval türelmesebb volt kortársai többségénél, s azt szerette volna, hogy egy egyetemes zsinat hozzon létre elfogadható kompromisszumot a protestánsok és katolikusok között. A Vatikánban azonban attól tartottak, hogy egy ilyen zsinat csak növelné a császár befolyását, s húzták-halasztották az összehívását. Károlynak ráadásul a törökök és Franciaország elleni hadjáratai miatt olykor a protestáns német fejedelmek támogatására is szüksége volt, s gyakran engedményeket kellett tennie. Az általa összehívott 1530-as augsburgi birodalmi gyûlésen fogalmazta meg Philipp Melanchton az augsburgi (ágostai) hitvallást. 1531-ben sikerült öccsét, Ferdinándot római királlyá (utódjává) választatnia, a megnövekedett hatalmától tartó protestánsok azonban létrehozták a schmalkaldeni ligát. Károly 1532-ben büntetô törvénykönyvet adatott ki a császárság
számára (Constitutio Criminalis Carolina), majd figyelme jó idôre elterelôdött a német problémákról. Legveszedelmesebb ellenfelének I. Ferenc francia király bizonyult, aki nem volt képes lemondani Milánóról. V. Károly az összeurópai és egyetemes keresztény szempontok szerint próbált kormányozni, I. Ferenc viszont azon modern uralkodók közé tartozott, akiknek az államérdeken kívül semmi sem volt szent. Bár a „Legkeresztényibb Király” címet viselte, minden lelkifurdalás nélkül összefogott V. Károly ellen a szultánnal és a német protestánsokkal. Harmadik háborújukban (1536–1538) újra véres és elhúzódó hadjáratokra került sor, amelyek semmit sem döntöttek el. A háborút a tízéves nizzai fegyverszünet zárta le. A két nagy ellenfél Aigues-Mortesban találkozott egymással, s a velencei követ így emlékezett vissza rájuk: „A két felség között olyan nagy és olyan sok különbséget láttam, hogy egyetértésre csak akkor kerülhet sor köztük, ha Isten az egyiket átformálja a másik mintájára. Amíg a Legkeresztényibb Királynak semmi hajlama sincs az elmélyült munkához és a közügyekhez, gyakran jár vadászni és más szórakozásokat ûzni, a császár kizárólag kötelességeivel és birodalma megnövelésével törôdik. Amíg a Legkeresztényibb Király egyszerû, nyitott, nagyon is szabados természetû és könnyen elfogadja tanácsadói véleményét, addig a császár nagyon visszafogott, és makacsul ragaszkodik nézeteihez. Maga kormányoz, és senkitôl sem hagyja befolyásolni magát.” A követ kissé túlzott: Károly egyáltalán nem tekintette zseninek önmagát, nagyon is odafigyelt mások véleményére, de hosszasan és alaposan fontolgatta tanácsaikat, s ezért egyeseknek úgy tûnt, határozatlan, másoknak pedig úgy, hogy senkire sem hallgat. Felesége korai halála (1539) után pedig még visszahúzódóbbá és megközelíthetetlenebbé vált.
Kudarcok és visszavonulás Az iszlám világa elleni újabb támadás kudarccal végzôdött. 1541-ben a császár 24 000 katona élén partra szállt Algírban, de nem hallgatott Andrea Doriára, aki azt javasolta neki, hogy a döntô támadást halasszák tavaszra. Egy vihar elpusztította a hajókon hagyott hadianyag nagy részét, s a meglepetésszerûen támadó mórok kis híján a tengerbe szorítot22
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
ták a keresztényeket. A hadsereg egyharmada elpusztult, a császár pedig állítólag keserû könnyeket hullatva vonult vissza, s arról elmélkedett, hogy Isten talán az indiánokkal szemben tanúsított kegyetlen bánásmód miatt bünteti. 1542-ben a híres Las Casas atya tanácsára fel is szabadította az indiánokat a konkvisztádorok hatalma alól, s elvben ugyanolyan alattvalóivá nyilvánította ôket, mint az európaiakat. A nagy távolságok miatt azonban nem tudta ténylegesen megváltoztatni helyzetüket, s megakadályozni több millió ember pusztulását. Bár a Fran ciaor szá gon 1540-ben átutazó Károlyt I. Ferenc szívélyesen ven dé gül lát ta, a há bo rú 1542-ben mégis kiújult közöttük. Egy francia had se reg Fland riá ra, egy má sik Luxemburgra, egy harmadik pedig Aragóniára támadt. I. Ferenc még azt is megengedte, hogy a szövetséges török flotta tengerészei a kiürített Toulonban töltsék a telet. A birodalmi gyûlés, az angol és a dán király is a császár mellé állt, s a gyorsabban kimerülô Franciaország királya Crépyen-Laonnois-ban 1544-ben aláírta az újabb, immár negyedik (néha soissons-inak nevezett) békeszerzôdést a császárral. A következô háborút Károlynak a német protestánsokkal kellett megvívnia. Miután az 1530-as augsburgi birodalmi gyûlésen nem sikerült közelíteni egymáshoz a protestáns és katolikus álláspontokat, az evangélikus fejedelmek és városok 1531. február 21-én védelmi szövetséget kötöttek. János Frigyes szász választófejedelem és Fülöp hesseni tartománygróf voltak ennek az úgynevezett schmalkaldeni ligának (1531–1547) a legjelentôsebb vezetôi. Követeik tárgyaltak I. Ferenc francia királlyal is. A törökök és a franciák ellen harcoló császár egy ideig nem tudott foglalkozni velük, a franciákkal megkötött 1544-es béke és a tridenti zsinat összehívása (1545) azonban megriasztotta a német protestánsokat. Az elszigetelôdéstôl tartó vezetôk 1546 júniusában kis híján foglyul ejtették a Regensburgban idôzô császárt, s ezzel kirobbantották a schmalkaldeni háborút (1546–1547). A császáriak novemberben Szászországi Móric herceg vezetésével elfoglalták Wittenberget, János Frigyes szász választófejedelem városát. V. Károly ügyesen elkerülte a vallásháború látszatát, a katolicizmust kizárólag Augsburgban állították helyre. 1547. április 24-én pedig a mühlbergi csatában a schmalkaldeni liga
hadserege teljes vereséget szenvedett a császár hadseregétôl, amelyben magyarok is harcoltak. Hesseni Fülöp és Szászországi János Frigyes foglyul esett, a hagyomány szerint utóbbit egy Luca nevû magyar huszár fogta el. János Frigyes területeit és választófejedelmi rangját rokona, a császár mellett harcoló Móric szász herceg kapta meg. A schmalkaldeni liga háborúja lehetôvé tette, hogy V. Károly 1548-ban megkísérelje az úgynevezett „augsburgi interimmel” (ideiglenes egyezménnyel) lezárni a német vallási ellentéteket: megvédelmezte a katolikus hittételeket, de a zsinat döntéséig engedélyezte a papok házasságát és a két szín alatti áldozást. Szerinte ugyanis ezek nem voltak ellentétesek a kereszténység lényegével. A pápa és a protestánsok persze egyaránt tiltakoztak, s valamennyi német fejedelemmel együtt aggódni kezdtek a császár megnövekedett hatalma miatt. A régóta várt zsinat pedig Tridentben nem a katolicizmus és protestantizmus egyeztetésén és kibékítésén tevékenykedett, hanem a katolikus vallás dogmatikai és egyházszervezeti megszilárdításán. Károlynak az európai politikai és vallási egység dinasztikus alapokon történô megteremtése volt a célja, valamint a muzulmánok ellen vívott keresztes háború, de egyre nyilvánvalóbbá vált számára, hogy a megerôsödött dinasztiák és a reformáció korában nem érheti el céljait. 1550-ben egy pillanatra újra úgy tûnt, hogy az új pápát, III. Gyulát sikerült rábeszélni a protestánsok meghívására a zsinatra. A császár azonban egyre jobban eladósodott, a német fejedelmek nyugtalankodtak a spanyol katonák jelenléte miatt, az új francia király, II. Henrik pedig felújította apja igényét Flandriára, Nápolyra és Milánóra. Ráadásul Móric szász herceg, akit a császár szinte fogadott fiának és a német biztonság garanciájának tekintett, elfoglalta Magdeburgot, és tárgyalni kezdett a francia királlyal. Károly ezt elôször el sem akarta hinni, de aztán menekülnie kellett Innsbruckból Szász Móric hadserege elôl, és kénytelen volt beismerni, hogy még egykori pártfogoltjai is ellene fordultak. 1552-ben a franciák Lotaringiára, a törökök Magyarországra támadtak, a német protestáns fejedelmek pedig kiáltványban követeltek olyan császárt, aki nem flamandokkal, spanyolokkal és itáliaiakkal kormányoz. Az ötödik (1559-ig tartó) Valois–Habsburg-háborút a beteges császár már nem tudta végigharcolni. Még megpróbálta vissza-
foglalni a francia kézre került Metzet (1552), és fiát, II. Fülöpöt I. Mária angol királynôvel összeházasítva szövetségre lépett Angliával (1554). Majd itáliai sikereit kihasználva tárgyalásokat kezdeményezett, s birodalmi gyûlést hívott össze Augsburgban (1555). Itt kötötték meg az augsburgi vallásbékét, melyben a fejedelmeknek engedélyezték a lutheránus vagy katolikus vallás követését, alattvalóiknak pedig az ô egyházukhoz kellett csatlakozniuk. Károly minden bizonnyal úgy érezte, hogy kudarcot vallott: nem sikerült az egyesült európai hadseregek élén gyôzedelmes keresztes háborút folytatnia a „hitetlenekkel”, nem sikerült visszaállítania ôsei Burgundiáját, s nem sikerült felszámolnia a politikai és vallási megosztottságot. Köszvény és gyomorbaj gyötörte, s az állandó munka és önfegyelem igen gyorsan megöregítette. Joël Cornette francia történész szerint Károly törekvéseit végsô soron anyagi erôforrásainak szûkössége, más fejedelmek ambíciói, valamint a 16. század világának nehézkessége és korlátozott lehetôségei hiúsították meg. 1555. október 25-én a brüsszeli palota tróntermében az összegyûlt németalföldi, császári és spanyol fôtisztviselôk megdöbbenve nézték a koromfeketébe öltözött császárt, amint egyik kezével botra, másikkal az ifjú Orániai Vilmos vállára támaszkodva eléjük lépett. Mögötte ott állt fia, II. Fülöp és két húga: Eleonóra, az egykori francia királyné és Magyarországi Mária, II. Lajos özvegye. Flandria tanácsának elnöke felolvasta a császár nyilatkozatát, melyben lemond Burgundia hercegének rangjáról – vagyis a Németalföld feletti uralomról. Ezután Károly reszketeg hangon közölte a jelenlévôkkel, hogy negyven éve e teremben nyilvánították nagykorúvá, s azóta önmagát nem kímélve, fáradhatatlanul tevékenykedett. Elmondta, hogy tízszer járt Németalföldön, kilencszer a Németrómai Császárságban, hétszer Itáliában, hatszor Spanyolországban, négyszer Franciaországban, kétszer Angliában és kétszer Afrikában. Életét teljesen alárendelte eszméinek és kötelességeinek, nagy reményei voltak, melyekbôl csak kevés valósult meg. Beszédét e szavakkal zárta: „Tudom, hogy az ifjúság tapasztalatlansága, az érett kor elfogultsága és az emberi természet gyengesége miatt hibákat is vétettem. De szántszándékkal sohasem követtem el igazságtalanságot. Ilyesmire csak akaratom ellenére és kizárólag tehetetlenségem miatt kerülhetett sor. Emiatt most nyilvánosan han-
got adok sajnálkozásomnak, s kérem mindazokat, akiket megsértettem, hogy bocsássanak meg nekem!” A jelenlévôk valamennyien zokogtak, Károly megáldotta térdre boruló fiát, s mivel lóra már nem tudott ülni, öszvérháton tért vissza szállására. 1556. január 16-án lemondott spanyol királyi címérôl is fia, II. Fülöp javára, 1556. szeptember 12-én pedig öccsére, Ferdinándra ruházta császári rangját. Utolsó éveit az extremadurai Yuste város Szent Jeromos-kolostora mellett megépített házában töltötte, s itt is halt meg 1558. szeptember 21-én. Az Escorialban temették el. Nem volt az európai egység képviselôje, ahogy ezt oly sokan állították – reneszánsz fejedelem volt, aki elsôsorban a hazájának tekintett Burgundiát szerette volna régi fényében helyreállítani.
74∞&£∞§™
De mindenképpen egy olyan Európában kívánt élni, V. Károly aranyozott amely nem hullik szét egy- harci sisakja, 1533 mással hadakozó s a külsô veszéllyel szemben tehetetlen, dinasztikus államokra. Nem volt a vallási tolerancia híve, de nem kiirtani akarta a reformátusokat, hanem egy mindenki számára elfogadható dogma és egyházszervezet segítségével össze kívánta békíteni ôket a katolikusokkal. Közelebb álltak hozzá Rotterdami Erasmus humanista, univerzalista, toleráns elvei, mint Machiavellinek az államérdek mindenhatóságáról szóló tanításai. Vereségének beismerésével – Jean-Michel Sallmann francia történész megfogalmazása szerint – Machiavelli jó néhány évszázadra legyôzte Erasmust. Korunkban azonban egyre több jel mutat arra, hogy gyôzelme nem végleges.
74∞&£∞§™
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
23
