HAHNER PÉTER. a második világháborúban

HAHNER PÉTER

Női szerepek a második világháborúban

A nŒket egyetlen háború sem kímélte a történelemben. Az Œ fiaik és férjeik estek el, Œk váltak özveggyé vagy árvává, Œket rabolták ki, Œket alázták meg, végül pedig Œk gyászolták meg a halottakat, és Œk próbáltak elviselhetŒ életkörülményeket teremteni gyermekeik számára a romokon. De még sohasem vártak rájuk olyan feladatok, mint amilyenekkel a második világháborúban kerültek szembe. A ravensbrücki tábor egyik túlélŒje ki is jelentette: „Ha férfiak lettünk volna, nem bírtuk volna ki.”

74∞&£∞§™ 1945 áprilisában egy francia alkalmazott jegyzéket készít egy amerikai bázis ruharaktárában.

74∞&£∞§™

Idilli családkép Németországban, 1939

A

totális diktatúrák, az autokratikus és a konzervatív rendszerek irányítói a nők szerepét a háztartás vezetésére és a gyermekek nevelésére próbálták korlátozni. Talán csak a sporteseményeken és a felvonulásokon nézték jó szemmel a nők tömeges részvételét. A francia sportbizottság 1943-ban még azt is hangsúlyozta, hogy a lányok testnevelésével „a hajlékonyságot, a simulékonyságot, a kerekdedséget” kell fejleszteni, vagyis a sporttal is az anyaságra kell felkészíteni őket. S miközben a politikusok mindent megtettek annak érdekében, hogy a nő szerepét korlátozzák, a háború kirobbantásával olyan óriási nehézségeket zúdítottak a társadalomra, hogy hamarosan valamennyi országban kénytelenek voltak egyre több nőt mozgósítani s egyre aktívabb gazdasági, társadalmi és politikai tevékenységet követelni tőlük. A második világháborút azok az államok nyerték meg, amelyek képesek voltak kiaknázni a nők energiáját, tettvágyát, segítőkészségét, vállalkozó szellemét és harciasságát.

64

RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN

KONYHA,

GYERMEK, TEMPLOM

Bár Németországban komoly hagyományai voltak a feminista mozgalomnak, s a választójogot kapott nők jelentős része a nácikra szavazott, Hitler már 1934-ben így szónokolt: „Nemzetiszocialistaként évek óta harcolunk azért, hogy eltávolítsuk a nőket a politikai tevékenységtől, mert úgy tartjuk, nem méltó hozzájuk!” A nők emancipációját „zsidó találmánynak” nevezte, fő ideológusa, Rosenberg pedig megírta, hogy „emancipálni kell a nőket az emancipációtól”. A Német Lányszövetségnek (Bund Deutscher Mädel – BDM) a háború előtt már másfél millió tagja volt, de a rossz nyelvek szerint elnevezésük rövidítése csak ennyit jelentett: Bund Deutscher Milchkuhen vagyis Német Fejőstehenek Szövetsége. Hamarosan ez a vicc terjedt: „– Apám az SA tagja, bátyám az SS tagja, anyám a Nemzetiszocialista Nőszövetség tagja, én pedig a Német Lányszövetség tagja vagyok! – És mikor találkoznak?

– Évente egyszer, a nürnbergi pártkongresszuson…” A nácik három K betűvel jelölték ki a nők feladatait: „Küche, Kinder, Kirche”, vagyis konyha, gyerekek, templom. Több foglalkozástól eltiltották az asszonyokat, a lányok számára már 16 éves kortól engedélyezték a házasságot, s meddőség esetén megkönnyítették a válást. Himmler kijelentette: „Minden háború nagy érvágás a legjobbak körében […] De nem a legjobbak szükségszerű halála a legroszszabb, ami ennél is rosszabb, az a nemzett gyermekek hiánya!” Ezért a Lebensborn (életforrás) program jegyében Németországban és nyolc megszállt európai országban olyan szülészeti központokat alapítottak, ahol a teherbe esett vagy mesterségesen megtermékenyített leányanyák megfelelő vizsgálatok után világra hozhatták gyermekeiket. A háborús nehézségek azonban a német nőket is kiszakították a három K-val jelzett világból. Előbb a lányokat kötelezték egyéves szolgálatra, majd 1943 januárjában a 17 és 45 év közötti nőket is mozgósították.

Mussolini Olaszországában a katolikus hagyományokra hivatkozva nyilváníthatták a háztartást és a gyermeknevelést a nők fő feladatának. Igaz, a katolikus egyház nem a „faj” háborús megújulására, hanem a béke szükségességére hivatkozott. A papság a sportkultuszt sem nézte jó szemmel, úgy vélte, a női testet nem kellene mutogatni. Az egyház befolyása azonban e téren nem érvényesült, mert az 1928-as nemzeti atlétikaversenyen 3000 lány vett részt. A különböző fasiszta nőszervezetek több mint hárommillió asszonyt és lányt tömörítettek a világháború előestéjére. A lányok a fasiszta és katolikus szervezetek között osztották meg szabadidejüket. Az előbbiek közül a Fasci Femminili, az utóbbiak közül a Gioventu Femminile volt a legjelentősebb. Az olasz fasiszta vezetés rossz szemmel nézte a nők szervezkedését, több foglalkozástól eltiltotta őket, az egyetemista lányok a sportversenyeken és kulturális rendezvényeken sem vehettek részt, filozófiát és történelmet pedig nem taníthattak. Sok középiskolát hoztak létre lányoknak, amelyekben a családanya hivatására készítették fel őket. Mussolini az ókori Róma matrónáit állította példaképül az olasz nők elé. Az olasz fasiszták azonban a nőkkel szemben is jóval engedékenyebbek voltak, mint náci szövetségeseik. Miközben Németországban az erőteljes propaganda és az állami intézkedések hatására megnövekedett a születések száma, Olaszországban inkább stagnált. Franciaországban – Európa legtöbb országával ellentétben – a második világháború előestéjén a nőknek még mindig nem volt választójoguk, mert a republikánusok meg voltak győződve róla, hogy szavazataikkal a katolikus pártokat és a jobboldalt erősítenék. A republikánusok veresége utáni, a németek által legyőzött Franciaország úgynevezett Vichy-rendszerének (1940–44) antidemokratikus és autokratikus kormányzata pedig mindent elkövetett, hogy „a faj javítására” korlátozza a nők szerepét. 1943-tól öt gyermek után bronzérmet, egy kiló zöldséget és egy sárcipőre váltható utalványt adtak. Nyolc gyermek után ezüstérmet, két kiló zöldséget és egy városi cipőre szóló utalványt. Tíz gyermek után aranyérem, három kiló zöldség és ruhautalvány járt. A törvénytelen születések természetesen nem számítottak! Aki nem volt anya, azt felszólították, hogy vállaljon munkát Németországban vagy a francia jótékonysági egyesületekben. A francia feminista szervezeteket feloszlatták, s a „Munka, család, haza” jelszavak jegyében a hagyományos értékekhez való visszatérést hirdették. 1943-ban Alexis Carrel, az eugenika Nobel-díjas tudósa már a zsidóság által képviselt „vérkeveredést” nyilvánította „a birodalmak és családok összeomlása közvetlen és fő okának”. René Benjamin a Revue universelle

című lapban a nők oktatásának korlátozását követelte, azt állítva, hogy az oktatással az idegbetegség és a prostitúció felé terelik őket. „Párizsban 300 jogi diplomás utcalány van!” – hirdette a lap. 1942-től kötelezővé tették a háztartási ismeretek oktatását, s a szónoklatokban a gyermekszülést nemzeti kötelességgé nyilvánították. A fogamzásgátlást betiltották, a homoszexuális kapcsolatokat és az abortuszt büntették, a válást megnehezítették. S miközben a politikai jogokat megtagadták a nőktől, az 1 600 000 francia hadifogoly legalább 800 000 felesége kénytelen volt családfőként megbirkózni a háború minden nehézségével. Ezek az asszonyok megalakították a Fogolyfeleségek Szervezeteinek Szövetségét, s két folyóiratot is indítottak. A gyanakvás azonban megmérgezte az életüket: a Vichy-rendszer köztörvényes bűnné nyilvánította a foglyok feleségeinek hűtlenségét. Az 1930-as évekre a sztálini Szovjetunió is felhagyott a nők egyenjogúságának hangoztatásával, és előtérbe kerültek a hagyományos családi értékek. Az Össz-szövetsé-

gi Kommunista (bolsevik) Párt női szekcióját (Zsenotgyel) – melynek korábban olyan hírességek álltak az élén, mint Lenin szerelme, Inessza Fjodorovna Armand és Alekszandra Mihajlovna Kollontaj – 1930ban feloszlatták, arra hivatkozva, hogy a nőkérdést megoldották. 1936-ban megnehezítették a válást és az abortuszt, s kitüntetéseket adományoztak azoknak a „hős anyáknak”, akik sok gyermeket szültek. Mivel a terror áldozatainak többsége férfi volt, egyre több asszony vált egyedüli családfenntartóvá. Kiss Ilona találó megfogalmazásával élve „az orosz nő helye mindig is a férfi mögött volt, alárendelt helyzetben, ugyanakkor a családot összetartó funkciója kialakította benne a férfias arcélt és a határozottságot is, még ha ezt el is kellett fojtania”.

MUNKÁBA

ÁLLÁS

A francia Joffre marsall már az első világháború idején kijelentette, hogy ha a gyárakban dolgozó nők húsz percre abbahagynák a munkát, Franciaország elveszí-

A Lebensborn program egyik intézete 1945 tavaszán


65

tené a háborút. Ez akkoriban talán csak költői túlzás volt, afféle lovagias gesztus az asszonyok felé. A második világháborúban azonban valamennyi hadviselő nemzet kénytelen volt belátni, hogy a nők munkája nélkül semmi reménye sincs a győzelem kivívására. A Szudéta-vidékkel és Ausztriával megnövelt Német Birodalomban, melynek 30 millió 14 év feletti női lakosa volt, 1939-ben 5 200 000 asszony dolgozott házon kívül. Albert Speer fegyverkezési miniszter rendkívül nehezményezte, hogy Hitler nem próbálja felhasználni a női munkaerőt a haditermelés érdekében. A Führer azonban úgy vélekedett, hogy az üzemi munka árt mind a német nők erkölcsének, mind a termékenységüknek. Így aztán Németországban mintegy félmillió katonafeleség inkább szegényes járadékából élt és otthon maradt, de nem vállalt ipari munkát. Csak a német hadsereg sztálingrádi veresége bírta rá a náci vezetőket az 1943. január 27-i rendelet kiadására, mellyel mégis mozgósították a 17 és 45 év közötti nőket. A német asszonyok azonban nem szívesen vállaltak munkát, s a remélt hárommilliós létszám helyett mindössze 1,1 millióan bocsátották munkaerejüket az ipar rendelkezésére. A Nemzetiszocialista Nőszövetség házról házra járva agitált, s

Egy párizsi asszony a tyúkjával egy parkban

66


a hadiipar felügyelői „a nők dezertálása” miatt háborogtak. Amikor 1944 elején kétmillió német munkást átirányítottak a frontra, a helyükre 1 200 000 külföldi munkást és mindössze 100 000 német nőt tudtak állítani. A kormány bevezette „a német nő becsületszolgálatát”, amellyel elvben valamennyi nőt napi 2-3 órás munkára kötelezett. Mintegy 4-500 000 külföldi asszonyt deportáltak a megszállt területekről Németországba azzal a céllal, hogy segédkezzenek a német családanyák háztartási munkájában. A külföldi kényszermunkások száma 1945 elejére 7,6 millióra növekedett, s közülük másfél millió nő dolgozott a háztartásokban. Speer azonban ezzel sem tudta biztosítani a hadiipar számára szükséges munkaerőt. Még a Reicharbeitsdienst (birodalmi munkaszolgálat – RAD) elnevezésű, 25 év alatti lányokból szervezett szolgálat tagjait is inkább a mezőgazdaságban, a nagyobb családokban vagy közmunkákon dolgoztatták. Az egyéves szolgálat idejét másfél évre emelték, a náci vezetők azonban csak az anyaságot tekintették megfelelő feladatnak a német lányok számára, s ennél tovább nem hosszabbították az időt. Csupán a hadsereg próbálta kihasználni munkaerejüket, s 1942 októberétől az RAD szolgálat tagjait az úgynevezett Kriegshilfsdienst (háborús segélyszolgá-

lat) keretében a hadsereg szállítási vagy betegápolási feladataival bízták meg. Hamarosan egyes kisebb üzemekben és a légi megfigyelésnél is alkalmazták őket. Japánban a kormány ugyanúgy ragaszkodott a hagyományos család védelméhez, mint a Harmadik Birodalomban. A férfiak egyre nagyobb arányban történő katonai mozgósítása következtében azonban több tízezer vidéki nőt irányítottak át a városokba gyári munkára. Havi egy szabadnapot kaptak, s fizetésük a férfiak fizetésének a felét sem érte el. 1942-től már 78 000 japán nő dolgozott bányákban. Hamarosan még a tisztek és altisztek kardjait is nők készítették, holott a szamurájok hagyományai szerint e fegyvereket nem lett volna szabad még megérinteniük sem. A japán nők többsége azonban továbbra is a mezőgazdaságban és a háztartásban tevékenykedett, 1944-ben például a haditengerészet munkásainak csak 4%-a volt nő. Franciaország németbarát Vichy-kormányzata is úgy vélte, hogy a nőknek otthon a helyük. Plakátokon hirdették: „A gyermektelen, kacér nőnek nincs helye a városban, mert haszontalan!” Ezért már 1940 júliusában hozzáláttak a dolgozó nők elbocsátásához – a hadiözvegyek, a családfenntartók és „a hagyományosan női” szektorok alkalmazottainak kivételével. A hivatalokban nyugdíjazták a 50 évnél idősebb asszonyokat. Hamarosan a francia munkanélküliek 26%-a nő volt. A következő évben azonban máris oldani kezdték a tilalmat, s német követelésre felfüggesztették az elbocsátásokat. 1942 szeptemberében a kormány közzétette, hogy minden 18 és 50 év közti férfi, illetve minden 21 és 35 év közti nő kötelezhető nemzeti célú munkálatokra. Német nyomásra 1943. február 16-án bevezették a fiatalok számára a kétéves, kötelező munkaszolgálatot, 1944. február 1-jén pedig kiterjesztették minden 16 és 60 év közti férfira s minden 18 és 45 év közti nőre. Összesen 875 952 francia személyt szállítottak el németországi munkára, köztük 44 835 nőt. A németek a megszállt Belgiumból 900 000 nőt akartak mozgósítani kötelező munkaszolgálatra, de csak 8719 fő jutott el Németországba. A rendelet ugyanis hatalmas tiltakozást váltott ki, még a keresztény munkásfiatalok szövetsége is ellenállásra szólította fel a belga asszonyokat. A belga társadalom sokkal keményebben szegült szembe a német követelésekkel, mint a francia Vichy-kormányzat. Nagy-Britanniában 5,5 millió férfit hívtak be katonai szolgálatra, s ilyen nagy létszámú munkás termelésből való kiesését mindenképpen pótolni kellett. A brit vezetők az első között ismerték fel a nők mozgósításának szükségességét. Először önkénteseket toboroztak, majd 1941 áprilisában Európában elsőként hozzáláttak a nők katonai célú összeírásához. Előbb

A huszonkét éves, amerikai Betty Smith öttagú női brigádjával részt vett az Angliának küldött egyik „szabad-

ROSIE THE RIVETER / SZEGECSELŐ RÓZSI a Saturday Evening Post 1943. május 29-i számának címlapján. Norman Rockwell festményén a büszke, izmos, mégis formás munkásnő homlokára tolt védőszemüveggel, óriási szegecselőjét a térdén tartva fogyasztja szendvicsét az emancipáció, ifjúság és vállalkozó szellem megtestesítőjeként. Mögötte az amerikai lobogó, lába a Hegesztő nők

Hidraulikus prést működtető amerikai munkásnő 1942 augusztusában

csak a 20 és 30 év közti, nem házasokra terjedt ki az intézkedés, majd 1943-ra 50 év lett a felső korhatár. Csak a 14 évesnél fiatalabb gyermeket nevelő nők kaptak felmentést. Az összeírtak választhattak a polgári védelem, a hadsereget kisegítő tevékenységek és a hivatali alkalmazás között. 1942 végére 6 769 000 brit nő állt munkába. A hadsereget kisegítő tevékenységek voltak a legnépszerűbbek, de 1943ra már a repülőgépgyártó üzemek dolgozóinak 40%-a nő volt. Itt folyt a legkeményebb és legveszélyesebb munka, mert a gyárakat rendszeresen bombázták. Az utcákon plakátok hirdették: „Britannia asszonyai! Gyertek a gyárakba!” A nők munkába állásának hatására némileg javultak a munkakörülmények, s az önkormányzatok rengeteg bölcsődét és óvodát nyitottak meg. A nők fizetése azonban továbbra is alacsonyabb maradt a hasonló munkát végző férfiakénál. Ernest Bevin munkaügyi miniszter mégis joggal büszkélkedett, amikor kijelentette, hogy Nagy-Britannia több férfit és nőt mozgósított munkára, mint az összes többi hadban álló állam. A hadiüzemeken kívül a polgári közigazgatásban és a kereskedelemben is sok nő dolgozott. A vasutak 100 000 nőt foglalkoztattak. Az első világháború idején létrehozott paramilitáris szervezetnek, a Nők Vidéki Hadseregének (Women’s Land Army) tagjaként 80 300 nő végzett mezőgazdasági munkát. A Nagy-Britanniát támogató Kanada kormánya már az Egyesült Államokat megelőzve kijelentette, hogy „a demokrácia arzenáljává” kell válnia. A szállítóeszközök, a könnyűfegyverzet és a muníció gyártásával rendkívüli ipari fellendülés vette kezdetét, amelyre nem kerülhetett volna sor a nők munkaerejének felhasználása nélkül. A háború kezdetén szelektív szolgálatra írták össze a 20 és 24 év közti nőket. 1944-ben már 812 000 nő dolgozott, közülük 261 000 a fegyvergyártásban, 30%-uk pedig a repülőgépiparban, amely 16 000 repülőgépet bocsátott a hadsereg rendelkezésére. Több tízezer nő a mezőgazdaságban tevékenykedett, az úgynevezett „győzelem kertjeit” művelve. Az Egyesült Államok 1941-ben lépett be a háborúba, és Franklin D. Roosevelt elnök kijelentette: „New Deal doktornak át kell engednie a helyét Nyerjük Meg a Háborút doktornak!” Ennek érdekében a társadalom nagyszabású mozgósítására került sor. 1940-ben a dolgozó népesség 46,4 milliós volt. Miután 12 millió férfi belépett a hadseregbe, a háború végén az ország dolgozóinak száma mégis elérte az 53 milliót. 1940-ben ugyanis már 11,3 millió amerikai nő vállalt munkát az otthonán kívül, s a számuk 1944-re megközelítette a 18 milliót. Ez utóbbiak közül négymillióan a hadiüzemekben dolgoztak. A falakat ellepték a plakátok, amelyeken egy kendőt viselő, büszke szépség felgyűri kék munkaruhájának ujját, ezt hirdetve:

Brit fiatalasszonyok egy nyilvános parkban zöldséget ültetnek csecsemőikre felügyelve Munkásnők a gyár előtt, Róma, 1943

PROSTITUÁLTAK A felduzzadt létszámú hadseregek „igényei” miatt megnŒtt a prostituáltak létszáma is. Németországban a náci állam orvosilag rendszeresen ellenŒrzött bordélyokat hozott létre mind a katonák, mind a „vendégmunkások” számára. 1943-tól már a koncentrációs táborok Œreinek is efféle intézmények álltak rendelkezésére. Heinrich Himmler, az SS fŒparancsnoka rendkívül fel volt háborodva, amikor megtudta, hogy az 1942 végén Franciaországból a keleti frontra átirányított katonák közül mintegy hétezren nemi betegségben szenvednek. Lám, ez a következménye a kellŒ ellenŒrzés nélküli prostitúciónak! Amikor a németek megszállták Párizst, azonnal lefoglaltak negyven nyilvánosházat a hadsereg számára. A legelŒkelŒbbeket, mint a Chabanais vagy az One Two Two elnevezésıeket a tisztek számára tartották fenn. 1800 prostituált dolgozott ezekben a házakban, arra kényszerülve, hogy rendkívül sok látogatót fogadjanak. Mintegy 2800 nŒ kapott még bárcát rajtuk kívül. Rengeteg prostituált tevékenykedett engedély nélkül, a hatóságok Œket vádolták a nemi betegségek terjesztésével. Franciaország felszabadulása után a gyŒztesek általában megbocsátottak a hivatásos prostituáltaknak, hogy annál súlyosabban büntessék a nem hivatásos „vízszintesen kollaborálókat”. Az amerikai katonai hatóságok nemcsak cigarettát és rágógumit, hanem óvszert is osztogattak a katonáik között, katonai bordélyokat azonban nem szerveztek. Patton tábornok szemet hunyt a Szicíliában, majd Olaszországban létrehozott illegális katonai bordélyok felett, s hozzá hasonlóan viselkedett több katonatiszt is. Londonban a partraszállás elŒtt a prostitúció a Piccadilly tér környékén erŒsödött fel, az ottani lányokat „a Piccadilly harcosai” néven emlegették. Az amerikai katonák körében hatszor olyan magas volt a vérbajosok aránya, mint brit vagy kanadai fegyvertársaik körében.

70


„Meg tudjuk csinálni!” Abban a korszakban, amelyben a német, olasz és francia kormányok még mindig a családanyák szerepét dicsőítették, az Egyesült Államokban Rosie the Riveter (Szegecselő Rózsi) vált a legnépszerűbb női szimbólummá. A Kongresszus hatalmas összeget különített el óvodák alapítására, amelyekben a Rosie-hoz hasonló, dolgozó asszonyok elhelyezhették gyermekeiket. A Szovjetunióban csak kevés vizsgálat készült a nők háborús szerepvállalásáról. Annyi bizonyos, hogy az alacsony fizetések miatt a legtöbb családanya már jóval a háború előtt kénytelen volt munkát vállalni. Fizetésük azonban nem érte el a férfiak fizetésének szintjét, és vezető állást is csak nagyon ritkán töltöttek be. A háború kirobbanásakor azonban a szovjet asszonyok váltak a legkönnyebben mozgósíthatóvá, hiszen őket kapcsolták be legkorábban és legnagyobb arányban az ipari munka világába. 1939-ben még csak 15%-át képezték az ipar munkaerejének, három év múlva azonban 52%-kal már többségbe kerültek. A mezőgazdasági dolgozók körében pedig ugyanebben az időszakban 52%-ról 71%-ra nőtt az arányuk. A filmeken és plakátokon oly gyakran látható traktoroslányok sem voltak már puszta szimbólumai a munkában megvalósuló női egyenjogúságnak: a mezőgazdasági gépek női vezetőinek száma 1941 és 1943 között megháromszorozódott.

II. Erzsébet királynő 1945-ben, hercegnő korában kereket cserélni tanul

A gyári és mezőgazdasági termelésen kívül ezernyi feladat várt a nőkre. NagyBritannia e téren is példát mutatott. „Ha nem mehetsz a gyárba, segíts szomszédodon, aki megteheti!” – hirdették a plakátok. Az 1938-ban létrehozott Nők Önkéntes Szolgálatának (Women’s Voluntary Service) 1942-ben 200 000, 1944-ben pedig már egymillió tagja volt – ők légitámadás esetén elsősegélyt nyújtottak, megszervezték az evakuációkat és gondoskodtak a hajléktalanokról. Kerékpáros, majd motoros üzenetközvetítő szolgálatot működtettek, és óvodákat hoztak létre, amelyekben mindössze napi öt pennyért vigyáztak a munkásnők gyermekeire. A brit asszonyok nagy számban vettek részt a nagyvárosi gyermekek vidékre szállításában és a légvédelmi tevékenységet végzők támogatásában. Nagy-London területén 8000 nő vezetett buszt, villamost vagy trolibuszt, heti 4 font 13 shillinges minimálbérért. Mintegy 2000 főt alkalmaztak a titkos üzenetek kódolásánál, s több ezer, idegen nyelveket ismerő asszony cenzúrázta a leveleket. A külföldiek csodálkozva nézték a kőművesmunkát végző, autót javító, lapokat kihordó, portásmunkát vállaló, befőttet készítő brit asszonyokat. Angliában és Walesben 5000 nő vett részt a rendőri munkában. Még többen dolgoztak a hagyományos női munkakörökben, titkárnőként, gépíróként, eladóként, tanárnőként

A

Clementine Churchill jótékonysági felhívást tesz közzé,

és nővérként – rendkívül hosszú munkaidőben, alacsony, „háborús” fizetés fejében. Nekik is köszönhető, hogy a feketepiac szinte ismeretlen fogalom volt Nagy-Britanniában. A kanadai kormány arra szólította fel a háziasszonyokat, hogy az inflációra és a fogyasztási cikkek mennyiségének csökkenésére tekintettel vásároljanak kevesebbet, takarékoskodjanak, s gyűjtsék be az alumíniumból és kaucsukból készült tárgyakat. Nagy sikerük volt a 3%-os hasznot ígérő, úgynevezett „győzelemkötvényeknek”. Rengeteg asszony vállalt munkát a katonák ellátásánál és a kórházakban. Minden hadviselő országban megnövekedett a nők létszáma a közoktatásban, a közegészségügyben és a szociális szolgáltatásokban. A női újságírók már a háború előtt megjelentek mind Amerikában, mind a Szovjetunióban, a háború alatt azonban a számuk erőteljesen növekedett.

HÁBORÚS PROPAGANDA

A háborús erőfeszítéseket minden országban afféle „pszichológiai háborúval”, vagyis nagyszabású propagandakampányokkal egészítették ki. Ebben nagy szerepet vállaltak az asszonyok. A legközvetlenebb módon a rádión keresztül lehetett eljutni minél több állampolgárhoz. A Szovjetunióban kevés volt a rádió, ezért 5,5 millió, köztereken elhelyezett hangszóró segítségével közvetítették az adásokat. Anna Ahmatova költőnő, bár nem volt párttag, megrázó felhívást tett közzé a rádióban Leningrád ostroma idején az orosz nőkhöz. Nyugaton államfők, kormányfők feleségei álltak mikrofon elé. Eleanor Roosevelt, az Egyesült Államok „First Ladyje” rendszeresen emlékeztette honfitársait hazájuk háborús céljaira, s az európai zsidóság sorsára is felhívta a figyelmet. VI. György felesége, Elizabeth Bowes-Lyon 1939. november 11-én közölte a BBC adásának hallgatóival, hogy folytatniuk kell háborús erőfeszítéseiket. Csang Kaj-sek kínai kormányfő felesége kiváló angolsággal tiltakozott a japán agresszió ellen az amerikaiakhoz intézett rádióbeszédében 1938-ban. Vilma holland királynő Londonból szólította fel kitartásra népét. Winston Churchill azt mondta róla, hogy ő volt „a legbátrabb államférfi valamennyi száműzött király közül”. A tengelyhatalmak vezetői feleslegesnek tartották a nők efféle szerepvállalását. Japánban csak az amerikai származású Iva Togouri vált közismertté, akit Tokyo Rose néven emlegettek. Ő a japán háborús propaganda szolgálatába állva rádiós beszédekkel próbálta demoralizálni a Csendesóceánon harcoló amerikai katonákat. A náci Németország vezetőinek feleségei közül csak Magda Goebbels lépett néha a nyilvánosság elé.

Judy Garland, az Óz sztárja háborús kötvényeket reklámoz 1944-ben egy philadelphiai

Az eltérő nőideál a filmvásznon is megjelent. A Goebbels irányítása alatt álló német filmipar Zarah Leander, Ilse Werner és más színésznők közvetítésével újra meg újra példás háziasszonyokat és feleségeket mutatott be a mozinézőknek. Nagy-Britannia egyik 1942-ben gyártott filmjében (Jól telt a nap?) viszont a brit nők bátran végeznek a partraszállást megkísérlő németekkel. Hollywood kifejezetten mozgósította a sztárokat a háborús erőfeszítések támogatására. Háborús kötvényeket reklámoztak, s felléptek a tengerentúl katonai táboraiban szervezett előadásokon. A kor legnépszerűbb énekesei, a három Andrews nővér önmaguk által tervezett egyenruhákban léptek fel a hadsereg előadásain. A német származású Marlene Dietrich különösen nagy népszerű-

ségnek örvendett a katonák körében. Betty Grable jótékony célra elárvereztette egy pár nejlonharisnyáját – s ezzel 10 000 dollárral támogatta hazája háborús erőfeszítését. A francia származású Suzanne Charpentier, Tyrone Power felesége, aki Annabella néven lett sztár, 20 000 dollárral támogatta de Gaulle tábornok mozgalmát. A háború leghíresebb dala a Lili Marleen volt – amely nagy népszerűségnek örvendett valamennyi hadviselő állam katonái körében. Az 1915-ben írott verset 1938-ban zenésítették meg. Lale Anderson énekelte lemezre 1939-ben, de Goebbels defetistának nyilvánította. A német irányítás alatt álló Radio Belgrade azonban elterjesztette, s a katonák annyira megkedvelték, hogy egyes napokon a német adók harmincszor is leját-

KONTRASZA svéd származású ZARAH LEANDER a Harmadik Birodalom legnépszerűbb és legjobban fizetett színész- és énekesnője volt. Amikor Goebbels felvetette, hogy a ke reszt neve zsidósan hangzik, a németek szex szimbóluma így vágott vissza: „Maga meg József!” 1943-ban hazatért Svéd országba (fent) VERA LYNN, a legnépszerűbb brit énekesnő (lent)

A párizsi Moulin de la Galette mulató előadása 1940-ben – kizárólag német katonák számára 72


szották. A britek My Lilly of the Lamplight címmel sajátították ki, Anne Shelton előadásában. Marlene Dietrich Amerikában, Suzy Solidor pedig Franciaországban terjesztette el.

SORBAN

Sorban állás, London,

ÁLLÁS

A háború beköszöntével a táplálkozás, a fűtés és a gyakori költözködés vált az apjuktól, férjüktől, bátyjuktól, fiaiktól megfosztott, több millió nő fő gondjává. Amikor egy újságíró a háború végén megkérdezte egy asszonytól, hogy mit csináltak a nők a háború idején, a következő választ kapta: „Mindazt, amit a férfiak, ráadásul vezették a háztartást!” Több országban jegyrendszerrel adagolták a szűkös mennyiségű élelmet a társadalom különböző csoportjainak. Németországban 1939. szeptember 25-től csak jegyre lehetett kenyeret, cukrot, zsiradékot és lúgot vásárolni. Japánban a napi rizsadagot is ki kellett számítani, s a háború végén olyan éhínség köszöntött be, hogy a kormány a következő jelszót adta ki: „A soványság erejével!” Nagy-Britanniában 1940 elején jelent meg a jegyrendszer: vajból például minden felnőtt csak 113 grammot kaphatott hetente. A háziasszonyok ugyanakkor több cukrot kaptak, hogy lekvárt készíthessenek. Az asszonyok csalánból főztek teát, s zöldséget ültettek apró kertjeikbe. Mindenhol hosszú sorok kígyóztak a boltok előtt, egyesek mások helyett vállaltak sorállást, a házmesterek pedig bérbe adták a bolthoz közeli helyiségeiket, hogy az ügyeskedők másnap elsőként jelenhessenek meg a bolt előtt. Franciaországban külön soruk volt a terhes asszonyoknak és a három- vagy többgyermekes anyáknak. A megszállt Franciaországot a németek alaposan kifosztották, s ezért a kereskedők és hentesek egyre nagyobb tekintélynek örvendtek. A bőséges étkezés a gazdagság szimbóluma lett, s csak a feketepiacon lehetett mindent megkapni. Egy kiló vaj azonban itt 500 frankba került, miközben a nők havi minimálbére 1200 frank körül mozgott. Aki ezt nem tudta kifizetni, a napjait sorállással tölthette. A francia városokban elterjedt a nyúltenyésztés és a csirkék tartása. A hideg telek egész Európában nagy nehézséget okoztak, a családok azokban a helyiségekben éltek, amelyeket fűteni lehetett – általában a konyhákban. Tűzifa híján az asszonyok bútorokat, seprűnyeleket tüzeltek el, s amikor már ezek is elfogytak, sok ruhát vettek fel egymás fölé, vagy ha megtehették, az ágyban töltötték a napot. A városlakók vidékre jártak üzletelni, ruhát, cipőt, szövetet, cigarettát próbáltak eladni élelemért. Az utazás azonban megnehezedett, a személyautók szinte eltűntek, a tömegközlekedési eszközök elképesztően zsúfolttá váltak. A kerékpár

A háború alatt a selyemharisnya eltűnt, a kacérabb nők barnára színezték láb-

viszont rendkívüli módon felértékelődött minden országban. 1944-ben a hárommillió párizsi kétmillió kerékpárt használt, s ezek közül havonta hétezret loptak el. A textiltermékeket Németország kezdte jegyre árusítani, s hamarosan csak használt ruha beváltása esetén lehetett újat venni. Japánban minden ruhakészítéssel felhagytak, az úgynevezett „hazafias öltöny” kivételével. A kimonót a bugygyos nadrág váltotta fel, s 1943-tól egyáltalán nem lehetett új ruhát vásárolni. Nagy-Britanniában, az Egyesült Államokban és Kanadában is korlátozták a ruhakereskedelmet. A brit kereskedelmi minisztérium 1942 júniusától betiltotta a csipke, a fátyol és más női ruhaneműk gyártását, a szoknyákhoz csak három gomb és egyetlen zseb járt, a nadrágokon nem lehetett felhajtás. A francia vidéken a bőr hiánya miatt megjelentek a régi facipők, a városokban pedig a fából készült cipőtalpak. A műselyem széles körben elterjedt, a mosásnál azonban olykor nagy meglepetéseket tu-

IRMA GRESE, „„AUSCHWITZ SZUKÁJA”. 1921-ben született, s lelkes náciként előbb pártvezetők szanatóriumában dolgozott, majd az SS-hez csatlakozott. Auschwitz-Birkenau táborban a legkegyetlenebb női felügyelő lett belőle. A Lagerführerin (táborvezetőnő) helyettesévé, Aufseherinné (felügyelővé) nevezték ki. Mengele doktor mellett részt vett a foglyok osztályozásában, a gázkamrára vagy orvosi kísérletezésre ítéltek kiválasztásában. Korbáccsal a kezében járt, verte a rabokat, s néha szeretőket keresett magának mind a nők, mind a férfiak közül. A Párizsból deportált foglyok csomagjai iránt különösen érdeklődött, néha messziről lehetett érezni közeledését a par-

KONTRASZTOK fümillatról. 1944-ben teherbe esett, s pisztollyal a kezében kényszerítette az abortusz elvégzésére az egyik foglyot, Gisela Perl doktornőt. 1945 januárjában átkerült a bergen-belseni táborba. Egy brit katonai törvényszék halálra ítélte, s felakasztották. (fent) EDITH HAHN 1914-ben született bécsi kispolgári családban. Az Anschluss (1938) után anyjával együtt a bécsi gettóba került, húga hatalmas váltságdíj fejében emigrálhatott Palesztinába. Észak-Németországba vitték kényszermunkára, ahol napi tizenkét órát kellett robotolnia egy üzemben. Sikerült visszatérnie Bécsbe, de anyját már deportálták. Edith hamis papírokkal hivatali munkát vállalt, s megismerkedett Werner MAGAZIN 74 RUBICON TÖRTÉNELMI Vetterrel, aki feleségül kérte. A lány elmondta, hogy zsidó, s hozzáment. Gyermekük született, férjét 1944-ben a keleti frontra küldték, és fogságba esett. Edith a háború után magas rangú köztisztviselő lett, és eget-földet megmozgatva sikerült férjét hazahozatnia a szovjet fogságból. Werner azonban nem

dott okozni. A nerc helyét átvette a nyúlszőr. Egyes nők, mint Simone de Beauvoir, ekkor tértek át a drága kalapokról a turbán viselésére. A kerékpározás miatt elterjedt a nadrágszoknya, a kormányra akasztható szatyor és a vállon átvethető táska. A nagy cipőkhöz a francia lányok rövidebb, rakott szoknyákat vettek fel, erős válltömést használtak, s esernyővel

jártak. Egy amerikai swing refrénjére utalva ezt a viseletet nevezték „zazou-divatnak”. A női lapok szabás-varrásra oktatták olvasóikat, s bemutatták, hogyan kell két régi sálból szoknyát készíteni.

LÁGERÉLET Németországban már 1933-tól, a nácik hatalomátvételétől megjelentek a koncentrációs táborok. Az alsó-szászországi Moringenben hoztak létre tábort a nők számára, elkülönítve egymástól a köztörvényeseket – akiket főleg abortusz vagy prostitúció miatt zártak el – és a kommunista meggyőződéssel vádolt politikaiakat. 1938-ig a Nemzetiszocialista Nőszövetség irányította a tábort, majd átvette az SS. A foglyok 1939-ben Ravensbrückbe kerültek különböző vallási szekták női tagjaival együtt. A vezetés azt hangsúlyozta, hogy a táborban átnevelő munka folyik. 1940-re már 10 000-re nőtt a tábor foglyainak száma, s a vezetés elkezdte „bérbe adni” a munkaerőt mezőgazdasági és ipari létesítményekhez. A Siemens vállalat gyáraiban előbb 12, majd 14 órán át kellett robotolniuk az asszonyoknak. Az 1942-es wannsee-i konferencia után a ravensbrücki tábort is haláltáborrá alakították át. Tizenhat államból 123 000 nő került ide, akik közül 90 000 itt halt meg. Hajnali háromkor volt ébresztő, tisztálkodásra alig nyílt lehetőség, majd következett a szemle s a menetelés a munkába. A foglyok élete állandó küzdelem volt a hideg, a tetvek, az éhség, a betegségek és a felügyelők brutalitása ellen. Amikor egy újonnan érkező francia asszony panaszkodott a barakkfőnöknek, hogy ennyi nőt nem lehet elhelyezni ilyen szűk helyen, a következő választ kapta: „Pár nap múlva tágasabban lesznek!” Így is volt, a 230 fős szállítmányból néhány nap múltán csak 70-en maradtak életben. 1944 januárjában 17 300, szeptemberben pedig 41 800 nő élt a táborban. Ekkor már a kivégzéssel sem kellett foglalkoznia az őrségnek: 10 000 varsói „evakuált” egyszerűen a kimerültség és az éhség következtében halt meg. A táborban orvosi kísérleteket végeztek lengyel lányokon, s ide irányítottak „átnevelésre” homoszexuális férfiakat is. Ravensbrückben működött az egyetlen, kizárólag nők számára épített tábor, de természetesen számtalan nőt zártak el, kínoztak és gyilkoltak meg a többi koncentrációs táborban is. Bergen-Belsenben 1945 elején a 48 000 fogoly közül 26 000 nő volt. Nem minden nő fogadta békésen a halált. 1943. október 23-án a bergen-belseni gázkamra előterében egy zsidó asszony megszerezte az egyik őrmester, Josef Schillinger kézifegyverét, lelőtte a férfit, majd társaival együtt rátámadt az őrökre, s addig harcoltak, amíg meg nem ölték valamennyüket. A sobibóri táborban

1943 októberében kirobbant lázadás 600 résztvevője között is rengeteg nő volt. Auschwitzban a becslések szerint 1 100 000 embert öltek meg, 90%-uk zsidó volt. Minden túlélő szerint a nők rendkívüli szolidaritásról és segítőkészségről tettek tanúbizonyságot. A nyilvántartások készítése során „megfiatalították” társaikat, a betegeket elrejtették, s élelmet csempésztek a táborba. Egy francia asszony, Germaine Tillion így fogalmazta meg hitvallásukat: „Élni – ez annyit jelent, mint harcolni és túlélni, ez a mi végső szabotázsunk!” A szakértők szerint a nők nagyobb arányban élték túl a táborok megpróbáltatásait, mint a férfiak. Természetesen köztük is akadtak olyanok, akik barakkfelügyelői munkájuk megtartásának reményében brutálisan bántak társnőikkel. Az őrök legszívesebben a német és lengyel köztörvényes női bűnözők közül válogatták ki a barakk- és szobafő-

nököket. A német koncentrációs táborok őrségének soraiban 1945. január elején 3355 német felügyelőnő (Aufseherin) tevékenykedett – közülük 600-an Ravensbrückben. Élükön mindenhol egy főfelügyelőnő (Oberaufseherin) állt, akit táborfőnöknőnek (Lagerführerin) is neveztek. Auschwitz főfelügyelőnője Maria Mandel volt, akit csak a zene érdekelt, s a mindennapi feladatokat rábízta Irma Gresére. Ravensbrückben a szadizmusáról és szexuális étvágyáról hírhedt Dorothea Binz töltötte be a főfelügyelőnő tisztségét.

KATONAI

SZOLGÁLAT

Bár köztudott volt, hogy számtalan civil nő lett a bombázások, nélkülözések és atrocitások áldozata, a német, olasz és francia politikusok nem voltak hajlandóak lehetővé tenni, hogy egy asszony egyenru-

Az első világháború veteránja fiatal női újoncokat fegyelmez RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN

75

A brit Nők Királyi Haditengerészeti Szolgálatának tagjai 1943

hában is kockáztassa az életét. Legfeljebb ápolónői szerepben tudták elképzelni az asszonyokat, azt hangoztatva, hogy „természetellenes lenne” harcba küldeni őket. A náci vezetők megszállottan ismételgették, hogy ha a férfiak elesnek, a nők szülni fognak új hazafiakat, s ezért nem szabad a nőket a hadsereg közelébe engedni. Nagy-Britanniában viszont már az első világháborúban létrehozták a Nők Szükséghadtestjét (Women’s Emergency Corps), melynek tagjai kantinos, szállító és egészségügyi tevékenységet végeztek. Hamarosan más egységek is létrejöttek, de szigorúan megtiltottak minden kapcsolatot a férfi és női egyenruhások között. 1938ban létrehozták a Kisegítő Területi Szol-

76


A Szabad Franciaország hadseregének

gálatot (Auxiliary Territorial Servise – ATS), melybe már az első évben 17 000 nőt toboroztak. Létszámuk 1943-ra 200 000re nőtt, s 19 és 30 év közötti tagjai csatlakozhattak a hadsereghez is. Zsoldjuk azonos volt a férfiak zsoldjával. Az élelmezésben, a szállításban, valamint a légvédelemnél tevékenykedtek. A sikerek hatására 1939-ben megalapították a Nők Királyi Haditengerészeti Szolgálatát (Women’s Royal Navy Service – WRNS vagy WRENS) és a Nők Kisegítő Légierejét (Women’s Auxiliary Air Force – WAAF). Az előbbinek 40 300 tagja volt 1942 végén, tagjai a szállításban, időjáráselőrejelzésben, technikai feladatokban és életmentésben vettek részt. A WAAF-nak

1943 végén 182 000 tagja volt, akik nem harcolhattak, de nagy szerepük volt a repülőterek működtetésében. Aki képes volt pilótajogosítványt szerezni, annak lehetővé tették, hogy szállítógépeket vezessen a bázisok között. A háború végén több mint 450 000 brit nő csatlakozott e három szervezet valamelyikéhez. A Brit Nemzetközösség követte NagyBritannia példáját. Dél-Afrikában 1939-ben fogadták be a nőket a hadseregbe, ÚjZélandon és Ausztráliában pedig 1941ben. Kanadában nagyobb volt az ellenállás, de 1941-re a brit női testületekhez hasonló szervezeteket hoztak létre a légierő, a szárazföldi hadsereg és a haditengerészet számára. Csak hajadon nők csatlakozhattak,

Egy finn „„Lotta” légi megfi-

s aki terhes lett, annak „családi okokból” azonnal vissza kellett térnie a civil életbe. Az Egyesült Államokban még nagyobb volt a húzódozás a nők katonai szolgálatától, s csak 1942. május 14-én hozták létre a Nők Kisegítő Hadtestjét (Women’s Auxiliary Army Corps – WAAC), amelyet 1943. július 1-jén Női Hadtest (Women’s Army Corps – WAC) néven a hadsereghez csatoltak. 140 000 nő lépett be, s hasonló feladatokat kaptak, mint brit és kanadai társnőik. A haditengerészet és a légierő hasonló szervezeteit később hozták létre. A Női Légierő Szolgáltató Pilótái (Women’s Airforce Service Pilots – WASP) már repülőgépeket is vezethettek, és pontosan olyan kompetensnek bizonyultak, mint

férfi kollégáik: semmivel sem okoztak több balesetet a férfiaknál. Az amerikai katonák egyik beceneve a GI Joe volt a Government Issue (kormány által kibocsátott) vagy galvanized iron (galvanizált vas) kifejezések alapján. Mivel ekkoriban igen népszerűek voltak a Tarzan-filmek, melyeknek Jane volt a hősnőjük, az egyenruhás amerikai nőket GI Jane néven kezdték emlegetni. A francia származású amerikai nőknek pedig, akik a függetlenségi háború francia résztvevőjéről Rochambeau-csoportnak nevezett egység tagjaiként szálltak partra Normandiában, a „rochambelle-ek” név jutott, ami ugyancsak hízelgő volt, hiszen a „belle” szó szépséget jelent.

De Gaulle tábornok is integrálni akarta az önkéntes asszonyokat a Szabad Franciaország fegyveres erői közé, s az általa alakított francia női katonai egységnek mintegy 500 tagja lett. De Gaulle követői között az észak-afrikai partraszállása után sokasodtak meg az asszonyok. A Merlin nevű ezredesükről elnevezett „merlinette-ek”, akik a szállítmányozással foglalkoztak, 1944 áprilisában már 1100-an voltak. Japánban még kisegítő szolgálatra sem alkalmaztak nőket a hadseregben. Mindössze egy Nőszövetség Nagy Japánért elnevezésű civilszervezetbe tömörítették őket. A különböző német hadseregek kizárólag civil alkalmazottként fogadtak el asszonyokat. Titkári, könyvelői, tolmácsi RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN

77

A Nők Kiegészítő Légierejének két műszerésze vadászgépet javít feladatokat végezhettek, egyenruhát viselhettek, de rangjelzésük nem volt. Az üzenetközvetítésben, időjárás-előrejelzésben, légiellenőrzésben, egészségügyi szolgálatokban tevékenykedhettek. A legtöbb nőt, 1945-ben mintegy 100 000 főt, a légierő alkalmazta, a haditengerészet és az SS sokkal kevesebbet. A német összeomlás közeledtével, 1945 februárjában a Volkssturm (népi roham) nevű milíciába, majd a hadsereg soraiba is lehetővé tették nők besorozását – de Hitler még ekkor is hangsúlyozta, hogy tűzfegyvereket lehetőleg ne kezeljenek. A Szovjetunió által 1939-ben megtámadott Finnországban „lották” néven emlegették a hadsereget kisegítő női szolgálat tagjait egy 19. századi epikus költemény hősnőjére utalva. Fanny Lukonnen volt a főparancsnokuk, mind a 150 000-en önkéntesek voltak, egészségügyi szolgálatként tevékenykedtek, meteorológiai megfigyeléseket végeztek és adminisztratív feladatokat láttak el. Egyenruhás, harctéri szolgálatot Mao kínai hadseregén kívül csak a Szovjetunióban láttak el a nők. Itt már 1925 óta része-

78


sültek katonai oktatásban, s 1942 márciusában mondták ki az általános női hadkötelezettséget. A háború végén talán már egymillióan szolgáltak a Vörös Hadseregben. Főleg a szállítás és az egészségügyi ellátás területén alkalmazták őket. Mivel az „első vonal” és a „hátország” fogalmai itt távolról sem voltak annyira elkülöníthetőek, mint más országokban, a nők gyakran a fronton találták magukat. Nehéz megmondani, hogy az ostromlott Leningrád asszonyai, akik tankcsapdákat ástak, civilek, kiegészítő erők vagy a frontvonal harcosai voltak-e. A szovjet asszonyok minden feladatot elláttak a háborúban. Harcoltak gyalogosként, rádiósként, felderítőként. Három repülőezredet is létrehoztak, amelynek a szerelőktől kezdve a pilótákig kizárólag női tagjai voltak. Marina Csecsnyeva, a Szovjetunió Hőse kitüntetést elnyerő, huszonhárom pilóta egyike kijelentette: „Országuk történelmének e nagyon nehéz korszakában a nők be akarták bizonyítani, hogy ugyanolyan jól tudnak harcolni, mint a férfiak.” Nem maradtak ki a nők a legrettenetesebb, minden szabály és előírás nélküli

küzdelmekből sem: a partizánok, a gerillák és az ellenállók mozgalmaiból. A legnagyobb irreguláris ellenálló csoportok a Szovjetunióban, Jugoszláviában, Görögországban és Kínában jöttek létre. A nők a sebesülteket ápolták, együtt harcoltak a férfiakkal, s együtt szenvedtek kínhalált velük, ha elfogták őket. A németek jelentései alapján legalább 200 000-re becsülhetjük a szovjet női partizánok számát – bár a civil élet és a fegyveres harc között meglehetősen elmosódtak a határok. Franciaországban 1943-ban egy lotaringiai asszony, Georgette Gérard vált egy nem kevesebb mint hét megyére kiterjedő, 5000 partizánt számláló szervezet vezetőjévé. Mivel a „Gérard parancsnok” nevet használta, aki nem találkozott vele személyesen, azt hitte, hogy férfi. MarieMadeleine Fourcade 3000 fős hálózatot irányított, amelynek tagjai közül 700-an nők voltak – és róla sem tudták, hogy asszony. Olaszországban, Emilia-Romagna tartományban egy egész partizánbrigádot állítottak fel nőkből. A háború során 4600 olasz nőt tartóztattak le és ítéltek el,

2750-et deportáltak, 623-at pedig kivégeztek vagy megöltek a harcok során. Nem feledkezhetünk meg arról a nőről sem, aki a legveszélyesebb helyzetben, a Harmadik Birodalom szívében kísérelt meg Fehér Rózsa néven ellenálló csoportot létrehozni. A 22 éves Sophie Schollt 1943-ban a Gestapo letartóztatta, a „népi igazság törvényszéke” halálra ítélte, s bárddal lefejezték.

ERŐSZAK A nemi erőszak szinte minden háború velejárója, a második világháborúban azonban rendkívül elterjedt. A kínai Nan-

JOSEPHINE BAKER, a híres táncosnő de Gaulle mozgalmát támogatta. A légierő női kisegítőinek egyenruhájában tért vissza Franciaországba. (fent) A Hitlerért rajongó HANNA R E I T S C H 27 éves volt a háború kitörésekor. A Harmadik Birodalom legjobb női pilótája volt, még az irányítható V1-es rakéták kísérleteiben is részt vett.

king város 1937 végén bekövetkezett japán megszállása idején soha nem látott erőszak tombolt – melynek okait máig próbálják megtalálni a történészek. A japán katonák legalább 20 000 asszonyt és kislányt erőszakoltak meg kegyetlen brutalitással. Másokat katonai bordélyokban kényszerítettek szexuális szolgáltatásra. A szakértők szerint 100–200 000 koreai, több tízezer kínai, indonéz és Fülöp-szigeteki nőnek jutott ilyen sors. Aki elutasította, arra halál várt. A fegyelmezettebb német hadsereget Nyugat-Európában nem lehetett efféle atrocitásokkal megvádolni, Kelet-Európában pedig olyan népcsoportok kiirtásával bízták meg, amelynek tagjai felfogásuk szerint még a nemi erőszakra sem voltak méltóak. Fosztogatásra, gyilkosságra és nemi erőszakra a német katonák részéről inkább az 1944-es visszavonulásuk idején került sor, amikor a fegyelem felbomlott. A brit és kanadai katonák közül csak keveset vádoltak nemi erőszakkal, az amerikai katonák közül azonban már jóval többet. Az angolok egy szójáték segítségével panaszkodtak az amerikaiakra: csak

KONTRASZTOK

Otthontalan fiatal nő Köln romjai között cigaret-

az a baj velük, hogy „they are overpaid, oversexed and over here” (vagyis túlfizetettek, túlságosan érdekli őket a szex és ideát vannak). Tömeges és kollektív erőszakra csak nagyon ritkán került sor, de Nagy-Britanniában 121 amerikai katonát ítéltek el nemi erőszak miatt, s nyilván sok nő nem tett feljelentést. Franciaországban sokkal több hasonló bűntényre került sor – a szakértők szerint az esetek háromnegyedére részeg állapotban. Egy Le Havre-i lány így nyilatkozott egy amerikai újságírónak: „Nem tudom, miért gondolják azt az amerikai katonák, hogy valamennyi francia lány bárkivel hajlandó szeretkezni. Úgy látom, a katonáik kedvesek, amikor nem isznak. De amikor részegek, akkor állatok.” 1944 augusztusában Franciaországban 175 amerikai katona ellen emeltek vádat. Németországban, az ellenség hazájában, ahol az amerikaiak megérkezésekor már felbomlott a társadalmi rend, és a legtöbb nő minden családi védelemtől meg volt fosztva, még gyakoribbá vált a nemi erőszak. 1945 áprilisában 260an tettek panaszt, s nyilván több ezer esetre sosem derült fény. Mindezen bűntények száma azonban eltörpül a Vörös Hadsereg által végrehajtott tömeges és kegyetlen nemi erőszakhoz viszonyítva. Ilja Ehrenburg, a híres író kifejezetten helyeselte ezt, amikor bosszúra szólította fel a szovjet katonákat a hadsereg lapjai számára írt cikkeiben: „Erővel törjétek meg a germán nők faji gőgjét, tekintsétek őket jogos hadizsákmányotoknak!” A fosztogatás, gyújtogatás, öldöklés és erőszakoskodás Kelet-Poroszországtól Berlinig végigkísérte a szovjetek előrenyomulását. Königsbergben az asszonyok könyörögtek a katonáknak, hogy inkább

80


öljék meg őket, mire azt a választ kapták, hogy a szovjet katona nem öl nőket, ilyesmit csak a németek csinálnak. A csoportos nemi erőszakot azonban egyetlen szovjet hatóság sem büntette, ha az áldozatok németek voltak. Bécsben mindmáig „az ismeretlen nemi erőszaktevő emlékművének” nevezik a szovjet hősi emlékművet. Németországban 1945 márciusa és novembere között 1,9 millió nemi erőszakra került sor. A szovjet hatóságok ezt a katonák jogos bosszúvágyával indokolták, aminek némileg ellentmond, hogy a koncentrációs táborokból kiszabadított lengyel és orosz nők közül is sokat megerőszakoltak. Magyarországon 50 000 és 200 000 között mozognak a becslések a nemi erőszak áldozatainak számáról.

OTTHONTALANOK A nyugat-európaiak problémái azonban jelentéktelennek tűnhetnek a szovjet városok és falvak lakóinak háborús problémái mellett. Az éhínség általános volt, kutyákat, macskákat, patkányokat ettek – s számtalan esetben került sor kannibalizmusra. Aki harci zónában találta magát, vagy légitámadás sújtotta városban lakott, azt jóval nagyobb veszélyek fenyegették a táplálkozás, fűtés és öltözködés nehézségeinél. Be kellett tartani az elsötétítés szabályait, s a szirénák jelére rohanni az óvóhelyekre. Aki nem tartotta be a kijárási tilalmat, könnyen börtönbe kerülhetett. A bombázások során sokkal több aszszony halt meg, mint férfi. A német áldozatok 60%-a az asszonyok közül került ki, Oroszországban pedig ez az arány sokkal

nagyobb volt. A bombázások után az életben maradt asszonyok kutatták fel a használható maradványokat a romok között, s ők indultak új menedékhelyet keresni gyermekeikkel. „Minden megfigyelő megerősítheti, állapította meg Colette, a híres írónő, hogy a nő csak addig sír, amíg igazán szenvedni nem kezd. Ekkor elhallgat, összeszedi erejét, és visszafojtja sikolyát.” Már az 1940-es német támadás idején több százezer belga, luxemburgi és holland asszony menekült dél felé, Franciaországba. Kézikocsikon, lovas kocsikon, kerékpárokon szállították mindazt, amit nem akartak hátrahagyni a fosztogatóknak. Sokan állapotosak voltak. A pályaudvarok falait kétségbeesett üzenetek borították, melyeken elveszett gyermekeket kerestek a szüleik. Nagy-Britanniában alaposan megszervezték 600 000 gyermek vidékre telepítését a nagyvárosokból. Egyeseket az Egyesült Államokba, Kanadába vagy Dél-Afrikába szállítottak, sok anya csak a háború végén látta viszont gyermekeit. Az otthontalanok létszáma Kelet-Európában volt a legnagyobb. Százezrek menekültek a szovjet és német csapatok elől Finnországban, Közép-Európában, a Balkánon és a Szovjetunióban, ahol Sztálin elrendelte a felégetett föld taktikájának alkalmazását. Számtalan nő és gyermek veszítette el mindenét, majd menekülés közben az út mellett vagy az erdőkben pusztult el. A Távol-Keleten a japán katonák kényszerítették munkára az asszonyokat, akik nemegyszer apró gyermekkel a hátukon robotoltak. Kínában milliók menekültek a japán előrenyomulás elől. A háború vége felé Németországon két irányban is végighullámzott a menekülők áradata. Több millió civil német vándorolt nyugat felé a bosszúszomjas szovjet katonák elől, ugyanakkor több százezer hadifogoly próbált visszajutni Németországból a hazájába. A német menekülők nem számíthattak kegyelemre. A német városok szőnyegbombázásai során és az elsüllyesztett hajókon százezrek haltak meg. A német kapituláció idején még mintegy 20 millió menekült bolyongott Európában. Az ázsiai menekülők számát meg sem próbálták felbecsülni.

v Nyugat-Európában és Amerikában az emberek eufóriában ünnepelhették a háború végét. Az amerikai asszonyok túlnyomó többsége visszatérhetett a gyárakból az otthonába háziasszonynak és családanyának, hogy majd csak az 1970-es években jelenjenek meg ismét a munka világában. Kelet-Európa „véres övezetében” azonban a világháború lezárása után sem szűnt meg sem a kényszermunka, sem a deportálás, sem az etnikai és politikai tisztogatás, melyeknek nők ugyanúgy áldozatául estek, mint férfiak.

HAHNER PÉTER. a második világháborúban

Recommend Documents