74∞&£∞§™
Jean Nocret festményének részlete, amely XIV. Lajost és családját görög-római istenségekként ábrázolja. A babérral megkoszorúzott XIV. Lajos és fia a monarchia jelenét és jövŒjét mutatja be
74∞&£∞§™
HAHNER PÉTER
A NAPKIRÁLY XIV. Lajos francia király 1638–1715
A 17. század végén a francia uralkodót nemcsak alattvalói, de uralkodótársai is úgy emlegették, mint „a világ legnagyobb királyát”. XIV. Lajos pedig úgy érezte, hogy ha nem is tarthatja függőségben a többi uralkodót, mégiscsak elsőbbséget élvez velük szemben, hiszen övé Európa legnépesebb, leggazdagabb és leghatékonyabban kormányzott országa. Ő Isten kegyelméből uralkodik, a német-római császárok pedig a választófejedelmek döntésének következtében.
x Valaha a spanyol király volt a tekintélyesebb uralkodó, 1700-ban azonban a spanyolok már az ő unokáját hívták meg a trónra. Amikor ellenfelei azzal vádolták, hogy „egyetemes monarchiára” törekszik, egyúttal elismerték rendkívüli hatalmát.
74∞&£∞§™
A TRÓNÖRÖKÖS pólyában, szoptatós dajkájával, Gabrielle de la Giraudière-rel. Charles és Henri Beaubrun festménye (balra) XIV. LAJOS tízévesen. Henri Testelin festményén felszentelési öltözékében látható (jobbra)
74∞&£∞§™
Lajos francia király nem szerette a feleségét, Ausztriai Annát, sőt, kifejezetten kerülte őt. 1637. december 5-én meglátogatta egy párizsi zárdában a 19 éves Marie-Louise Motier de La Fayette-et, akit plátói szerelemmel imádott. Ezután Saint-Maurba akart utazni, de egy vihar miatt kénytelen volt feleségénél tölteni az éjszakát, a Louvre-ban. Párizs minden kolostorában azért imádkoztak ezen az éjszakán, hogy Ausztriai Anna végre trónörököst adhasson Franciaországnak. A következő év január 20án közzétették, hogy a királyné áldott állapotba került. Országszerte nagy volt az öröm, hiszen utoljára 37 évvel korábban született francia trónörökös. Az udvaroncok csodáról beszéltek, csak a király jegyezte meg szárazon: „Nincs abban semmi csoda, ha egy férfinak gyereke születik a feleségétől, akivel együtt hál.”
XIII.
42
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
MOZGALMAS GYERMEKKOR XIV. Lajos fogantatása minden bizonnyal nem szülei váratlan fellángolásának és az apácák imádkozásának az eredménye volt, ahogy Henri Griffet állította 1758ban megjelent kötetében. Egyes történészek szerint a király nem is járt Párizsban a megjelölt napon, s fia inkább 1637. november 23. és 30. között foganhatott. XIV. Lajos egy szeretet és bizalom nélküli, kötelességszerűen folytatott házasélet gyümölcse volt. Apja nem bízott feleségében, aki olyan óvatlan volt, hogy első terhessége egy baleset miatt vetéléssel végződött, nem utasította vissza elég határozottan Buckingham hercegének közeledését, s titkos levelezést folytatott testvérével, férje ellenfelével, a spanyol királlyal. A törvényes utód nemzése azonban a király feladatai közé tartozott, s ennek köszönhető, hogy 1638.
szeptember 5-én megszületett Lajos trónörökös, 1640. szeptember 21-én pedig öccse, Fülöp, aki előbb az Anjou, majd az Orléans hercege címe viselte. A király azonban továbbra sem bízott Ausztriai Annában, s amikor 1643-ban halálos ágyán fekve nevetést hallott a folyosóról, szomorúan megjegyezte: „Ez biztos a feleségem.” Az ifjú Lajosnak nagyon fiatalon meg kellett tanulnia a színlelés művészetét, amelynek uralkodóként jó hasznát vehette. Még hároméves sem volt, amikor sírva fakadt ritkán látott apja jelenlétében, aki ebből azt a következtetést vonta le, hogy a fiát ellene nevelik, s kijelentette, hogy el fogja távolítani anyja közeléből. Nem tudjuk, hogyan győzte meg Anna az apró gyermeket arról, hogy változtatnia kell a viselkedésén, csak annyi bizonyos, hogy a kisfiú bocsánatot kért apjától, és ezután örömmel fogadta a közeledését. 1643. április 21-én, az ünnepélyes keresztelőn a király már barátságosan kérdezte fiától: „Hogy hívják mostantól magát?” „XIV. Lajosnak, papa!” – hangzott a büszke válasz. „Még nem, fiam, még nem… – sóhajtott a beteg király. – De talán hamarosan így lesz, ha ez Isten akarata!” XIV. Lajos – apja 1643. május 14-én bekövetkezett halála után – négy és fél évesen örökölte meg a francia trónt. A kormányt anyja, Ausztriai Anna vezette régensnőként, első minisztere pedig keresztapja, az itáliai származású Jules Mazarin bíboros lett. 1648-ban kirobbant a Fronde néven emlegetett politikai válság. A központi hatalmat korlátozni és régi politikai hatalmukat visszaszerezni kívánó főnemesi családok, valamint a királyi hivatalnokokra féltékeny bírói és pénzügyi tisztviselők vezették, a háborús terhek miatt kimerült, éhező tömegek pedig mindenhol készen álltak a lázongásra. A tizenéves király többször is kénytelen volt elmenekülni fővárosából, látta, amint anyja zokog a megalázottság miatt, első miniszterének pedig kétszer is külföldre kellett menekülnie. Egyszer azt is kénytelen volt eltűrni, hogy a jelenlétéről megbizonyosodni kívánó párizsi fegyveresek elvonuljanak az ágya előtt, miközben neki alvást kellett színlelnie. Hadat kellett vezetnie lázadó tartományai ellen, és saját unokanővére, Montpensier hercegnője rendelte el, hogy tüzeljenek hadseregére a Bastille ágyúiból. Az 1653-ban véget érő polgárháború okozta nélkülözések miatt a lakosság száma kétmillióval csökkent, s az anarchia mind a társadalmat, mind a fiatal XIV. Lajost meggyőzte az erős királyság szükségességéről. A király ekkor tanulta
74∞&£∞§™ MARIE MANCINI, Mazarin bíboros unokahúga (balra), akit Lajos házastársnak választott volna és MÁRIA TERÉZIA, akit Mazarin választott számára (jobbra). Középen Charles Le Brun portréja a fiatal XIV. LAJOSRÓL
74∞&£∞§™
meg, hogy nem bízhat meg senkiben, hallgatni, tűrni, parancsolni, tárgyalni, alkudozni kell, szükség esetén pedig keményen lecsapni ellenfeleire.
EGY
KIRÁLY NEVELTETÉSE
Egyesek azzal vádolták a király nevelését irányító Mazarin bíborost, hogy ő akart kormányozni, ezért szándékosan tudatlanságban hagyta felnőni az uralkodót. XIV. Lajos azonban hétéves korától alapos oktatásban részesült, megismerte a latin nyelv, a katekizmus, a közjog, valamint az erkölcstan alapjait, később pedig tanították olasz és spanyol nyelvre, szépírásra és matematikára is. Megtanult lovagolni,
vívni, lanton, csembalón és gitáron játszani, valamint rajzolni, hiszen egy királynak mindezekhez értenie kellett. Kiválóan táncolt, többször is fellépett balettekben. A hadtudományt és a történelmet különösen szerette, első lakája, Pierre de La Porte minden este felolvasott neki François Eudes de Mézeray Franciaország történetét ismertető művéből. Vallási képzéséről anyja gondoskodott. Tizenéves korában pedig Mazarin bíboros minden reggel egy-másfél órát foglalkozott vele egy államtitkár jelenlétében, s bevezette őt a kül- és belpolitika rejtelmeibe. Egy királytól nem azt várták el, hogy könyvmolyként nagy lexikális ismeretanyagra tegyen szert, hanem azt, hogy képes legyen kiválasztani azokat, akik
értenek az egyes szakterületekhez. Ha arra gondolunk, milyen nagyszerű miniszterek, tábornokok, tengerészek, tudósok, zenészek, építészek, iparművészek, festők és írók kaptak támogatást XIV. Lajostól, be kell látnunk, hogy képes volt felismerni és értékelni a tehetséget. A Fronde után Mazarin a szigor, a hízelgés és a vesztegetés megfelelő adagolásával, ügyes engedményekkel helyreállította a belső rendet. A királyt 17 éves korában, 1654-ben felszentelték, s fokozatosan visszaküldték a tartományok élére a királyi kormányzat hivatalnokait, az intendánsokat. Az 1648-as vesztfáliai békében Franciaország megkapta Elzász déli részét, valamint (az 1552-ben elfoglalt) Metz, Toul és Verdun püspökségeket. Spa-
Miért Napkirály? A király 1653 karneválján a Nap szerepében lépett fel Isaac de Bensérade Az éjszaka balettje címı táncjátékában. Akkora sikere volt, hogy négyszer meg kellett ismételni az elŒadást. Néhány év múlva a fiatal uralkodó a Napot választotta szimbólumául, a következŒ jelmondattal: „Ne piu ne par” („Se nagyobb, se hasonló”). 1662-ben e jelmondatot ezzel váltották fel: „Nec pluribus impar.” Szó szerinti jelentése: „Nem képtelen többre sem” – vagyis bármely hŒstett kitelik viselŒjétŒl.
44
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
A Nap a világosságot, a rendet, a központi hatalmat képviselte. A lovas játékokat a carrus sol, vagyis „napkocsi” kifejezés alapján carrouselnek nevezték el, s valamennyi résztvevŒ a Napra utaló jelképekkel és jelszavakkal vonult fel. Az egyik fŒúr egy napba nézŒ oroszlán képe fölé a következŒ feliratot íratta: „Pillantásodtól nyerek erŒt!” A rózsa képe alatt ezt olvashatták: „Nézz rám, s kivirágzom!” A durva s nemegyszer a részt vevŒ királyokra is veszélyt jelentŒ lovagi tornákat
tehát a békés felvonulás váltotta fel, melyben a nemesség testületileg volt jelen, jelmezeket és színpadi fegyvereket viselve s az uralkodó nagyságát magasztalva. Semmi sem jelképezi ennél jobban az abszolút monarchia fénykorát. Condé hercege a 17. század közepén még hadsereget állított fel uralkodója ellen, és szövetségre lépett a spanyol királlyal – a fia már egy sámlin töltötte az éjszakát XIV. Lajos hálószobája elŒtt, hogy az ébredésénél Œ adhassa át neki a ruhadarabjait.
nyolországgal még folyt a háború, de a Cromwell Angliájával megkötött szövetség után sikerült győzelmet aratni. A spanyol–francia pireneusi békével (1659) Franciaország bekebelezhette Roussillon és Artois tartományokat. Amikor az oly sokat gyalázott Mazarin 1661-ben meghalt, belpolitikai nyugalmat, európai békét és nagyhatalmi helyzetben lévő Franciaországot hagyott XIV. Lajosra – valamint az ország általa kiválogatott, legtehetségesebb főtisztviselőit (Lionne, Colbert, Le Tellier stb.), akik az ifjú király mellett vezető szerepet fognak játszani a kormányzásban.
A SZERELMES KIRÁLY XIV. Lajos nagyapjától, IV. Henriktől örökölte a női nemhez való fokozott vonzódását. Anyja felkérte negyvenévesen is vonzó udvarhölgyét, Beauvais bárónőt, Catherine Bellier-t, hogy tanítsa meg tizenéves fiát arra, „hogyan kell a nőkkel bánni”. A hálás király élete végéig az udvarnál tartotta a bárónőt, s nagy tisztelettel vette körül. A király első igazi szerelme Marie Mancini volt, Mazarin számtalan unokahúga közül a legkisebb és legokosabb, aki 1658ban minden jel szerint őszintén megszerette őt. A húszéves uralkodó azzal lepte meg a spanyol házasságot előkészítő első miniszterét, hogy az ő unokahúgát akarja elvenni feleségül. Mazarin, bebizonyítva, hogy nem családja, hanem a francia király érdekei szerint politizál, kijelentette, hogy inkább saját kezűleg fojtja meg unokahúgát. A francia királynak a második legnagyobb katolikus uralkodó, a spanyol király lányát kell feleségül vennie, már csak a béke érdekében is! Hosszas veszekedés és sírás-rívás után Lajos belátta, hogy nem köthet szerelmi házasságot, de még házasságkötése után is elsírta magát Marie Mancini üres szobájában. 1660. június 9-én vette feleségül Mária Terézia spanyol infánsnőt, aki kedves, törékeny, vallásos és korlátolt volt. Férje után legjobban az édességeket, a háziállatokat és a törpéket szerette. Hat gyermeket szült, akik közül csak egy érte meg a felnőttkort. A király vele töltötte az éjszakákat, s ha ébredéskor a felesége tapsolt és mosolygott, az udvaroncok tudhatták, hogy szerelmeskedtek. A délutánokat azonban az uralkodó hamarosan más asszonyokkal töltötte, bár 1664ben megígérte sírdogáló feleségének, hogy harmincéves kora után nem lesznek szeretői. 1661-ben heves szerelemre lobbant sógornője, Angliai Henrietta egyik udvarhölgye iránt. Louise de la Vallière félénk, szőke, szelíd és önzetlen volt. Többször felsóhajtott: „Milyen kár, hogy ő király!” Lelkifurdalás gyötörte a viszony miatt, s kétszer is zárdába menekült, de a király
visszahozatta. Négy gyermeket szült, akik közül kettő maradt életben. 1674-ben végleg zárdába vonult, miután térden állva, sírva kért bocsánatot a királynétól. 1667-től a király már Montespan márkinőbe, Athénaïs de Rochechouart de Mortemart-ba volt szerelmes. A szőke, varázslatos mosolyú, érzéki szépség nyolc gyermeket szült a királynak, akik közül négy érte meg a felnőttkort. A viszonynak 1680-ban lett vége, amikor a király megtudta, hogy az asszony szerelmi bájitalokat adott be neki. Az 1670-es évek második felében Lajosnak több rövid viszonya is volt különböző udvarhölgyekkel. De egyik sem tudta, hogy a nagy királynak volt egy gyengéje: szerette a gyerekeket. Törvényesített fatytyúgyermekeit Françoise d’Aubigné gondjaira bízták, aki féltő gonddal nevelte őket. Az asszony három évvel idősebb volt a királynál, egy bűnöző nemesember korán
74∞&£∞§™
A nyugalom pillanata MADAME DE MAINTENON oldalán. Házasságukat titokban rendezték meg. Jean Philippaut festménye
74∞&£∞§™
elárvult leányaként gyermekkorában pulykákat őrzött, majd egy rokkant párizsi költő, Paul Scarron felesége lett. Lajos felfigyelt rá, hogy milyen szeretettel bánik a kicsikkel: „Ő aztán tud szeretni… Gyönyörű dolog lehet, ha ő szereti az embert!” Intelligensnek és vonzónak találta, s előbb a Maintenon márkinő címmel jutalmazta meg, majd első felesége halála után, 1683ban elvette feleségül. A házasság morganatikus volt, vagyis egyházi szempontból törvényes, de az asszony nem vált hivatalosan királynévá, állami feladatai nem voltak. XIV. Lajos élete végéig imádta feleségét, és második házasságkötése után más nőkre rá sem nézett. RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
45
74∞&£∞§™ A kor leghíresebb portréfestŒje, Nicolas Mignard által jegyzett festmény koronázási öltözékben, a jogarral és a koronával ábrázolja a királyt (1660 körül)
74∞&£∞§™
HOGYAN KORMÁNYZOTT? XIV. Lajos meg volt győződve róla, hogy hatalma isteni eredetű, semmilyen más földi hatalomnak nincs alávetve, alattvalói nem ellenőrizhetik őt – ugyanakkor nem tulajdonosa országának, és komoly kötelességei vannak népével szemben. Uralkodóként csak letéteményese a hatalomnak, nem tehet azt, amit akar – pontosabban mindent megtehet, amit akar, de nem akarhat mindent, amit megtehet. Tiszteletben kell tartania a vallás előírásait, az úgynevezett természetes jogot (a tulajdon és a személyek sérthetetlenségét), a kiváltságokat, valamint a királyság alaptörvényeit. Igazságosan kell kormányoznia, biztosítania kell a nyugalmat és a békét, és fenn kell tartania a belső rendet. Mazarin haláláig XIV. Lajos úgy kormányzott, mint apja: egy nagy hatalmú miniszter segítségével, aki széles körű klienshálózat élén állt, rokonait összeházasította a főnemesekkel, és híveivel töltötte
46
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
meg az udvart. A miniszter arra törekedett, hogy mindenki őt támogassa – ő pedig a királyt szolgálta, akár Richelieu bíboros. E családi kapcsolatokra azért volt szükség, mert az államapparátus fejletlensége még nem tette lehetővé az óriási ország személyes kapcsolatok nélküli kormányzását. Mazarin halálakor, 1661-ben Lajos nem nevezett ki első minisztert. A királyi tanácsból eltávolította valamennyi rokonát, még anyját is. Több királyi tanács ülésezett, egyeseken maga a király elnökölt, másokon a kancellár, de a legfontosabb döntéseket három-négy, maximum hét miniszterével beszélte meg. Ezután harminc éven át két nagy hatalmú miniszter klánját, klienshálózatát használta fel, hol az egyiket támogatva, hol a másikat. Mindkettőt részesítette a hatalomból, de mindkettőt szoros ellenőrzése alatt tartotta. Mindenről informálódott, és a végső döntéseket mindig ő maga hozta meg. Az egyik miniszteri klán élén Jean-Baptiste Colbert állt, a pénzügyi intendáns, a
gazdasági és pénzügyek irányítója, de ő foglalkozott a jogi, tengerészeti, művészeti és tudományos kérdésekkel is. Nyitottabb, dinamikusabb társadalom kialakítására törekedett, a nemzetközi kereskedelem és a gyarmatok fontosságát hangsúlyozta, s olyan nemességre szeretett volna támaszkodni, amely kész a vállalkozásokra, akár az angol nemesség. A másik klán élén előbb Michel Le Tellier, majd fia, Louvois márki állt. E család és követői a hadügy és a diplomácia irányításában játszottak vezető szerepet. Közelebb álltak ahhoz a társadalmi mintához, amelyet száz év múlva Poroszország valósított meg: ők képviselték a szárazföldi terjeszkedés programját, a határok megerősítését, és a rendi korlátok megszilárdítására, katonáskodó nemesség kialakítására törekedtek. A király békeidőben Colbert, háborúban Louvois csoportját állította előtérbe, de szigorúan éreztette velük, hogy senkinek sincs biztos és végleges pozíciója. Colbert (1683) és Louvois halála (1691) után a királynak már nem volt szüksége a miniszterek klienskapcsolataira, létrejöhetett az adminisztratív monarchia, amelyben a király közvetlenül tárgyalt valamennyi főtisztviselőjével. Tulajdonképpen ekkor – s nem 1661-ben, ahogy oly sok tankönyv állítja – vette át a személyes kormányzást. Uralkodása alatt jóval nagyobb nyugalom volt az országban, mint a nagy bíborosok, Richelieu vagy Mazarin kormányzása idején. Ennek az volt a titka, hogy egységesítés és újítás helyett megelégedett az engedelmességre kényszerítéssel. Minden kis hatalom szabadon működhetett saját hatáskörén belül, de nem szólhatott bele a királynak fenntartott hadügyekbe, külügyekbe, pénzügyekbe és a hivatalok osztogatásába. Ez a monarchia nem volt zsarnokság, mert a társadalmi csoportok vezetőivel kötött alkukon alapult. Ez azonban nem volt nyilvánvaló a kortársak számára, mert a hivatalos propaganda azt hirdette, hogy mindenben a királyi akarat dönt. Holott az új, királyi hivatalnokok együtt tevékenykedtek a régi önkormányzatok tisztviselőivel. A helyi elitet nem szorították háttérbe, inkább megnyerték királyi keggyel és miniszteri jutalmakkal. Csak így történhetett meg, hogy a húszmilliós társadalmat egy 700-800 fős központi államapparátus irányította, amely minden helyi ügynökével együtt is mindössze 47 500 főből állt 1665-ben. XIV. Lajos sokat emlegetett abszolutizmusa tehát sajátos történelmi kompromisszum volt a helyi és a közpon-
74∞&£∞§™
XIV. LAJOS portréja 1670 körül. Bár egyszerı öltözékben ábrázolják, az asztalon lévŒ korona jelzi, hogy a királyt láthatjuk
74∞&£∞§™
ti kormányzat között – s valószínűleg ennek köszönhette sikerét.
A KIRÁLY NÉGY HÁBORÚJA Az ifjú király kifejezetten szerette a háborúkat – bár inkább a látványos felvonulásokat és ostromokat, mint az öldöklő ütközeteket. Külpolitikájával távolról sem az „egyetemes monarchia” kiépítésére vagy a „természetes határok” elérésére törekedett, ahogy korábban egyes történészek állították. Inkább védhetőbb, biztonságosabb határokat kívánt létrehozni. Ezért modernizáltatta a hadsereget, melynek létszámát 1678-ra 280 ezerre emelték. Az állam kiadásainak több mint felét békeidőben is a hadseregre költötték, háborúban ez az arány elérte a 75%-ot. A gyarmatosítás nem vonzotta a királyt, egy határ menti város megszerzését többre becsülte tengerentúli tartományok elfoglalásánál. Colbert-nek köszönhetően különösebb erőfeszítés nélkül sikerült előteremteni XIV. Lajos első háborújának, a devolúciós háborúnak (1667–68) a költségeit. A király a brabanti devolúciós („visszaháramlási”) szokásjogra hivatkozva kijelentette, hogy az elhunyt IV. Fülöp spanyol király birtokainak egy része az ő feleségét, Mária Teréziát illeti. Ezt két rövid hadjárat követte, egy titkos szerződés I. Lipót császárral a spanyol birtokok felosztásáról, majd egy nagylelkű béke. Az aacheni békeszerződésben (1668) Franciaország visszaadta az elfoglalt Franche-Comtét, viszont megtarthatta németalföldi hódításait, 12 erődített várost, melyek közül Lille volt a legjelentősebb. A király azonnal új háborút készített elő – ezúttal Hollandia ellen. Talán meg akarta büntetni az ellene forduló holland kormányt, talán támogatni kívánta a hollandiai katolikusokat, ráadásul Hollandia tengerészeti és kereskedelmi riválisa volt Franciaországnak. De az is lehet, hogy a dicsvágyó király egyszerűen újabb hódításokat akart, és azt remélte, a Hollandia elleni háborúba idővel Spanyolország is bekapcsolódik majd. A holland háborút (1672–1679) XIV. Lajos korlátozott háborúnak szánta, irányítása azonban kicsúszott a kezéből, és a konfliktus igen gyorsan európai méretűvé vált. Hollandia megszállásával a király hatalomra segítette legnagyobb ellenfelét, III. (Orániai) Vilmos helytartót. A nijmegeni békeszerződésekkel (1678–1679) Franciaország megkapta Franche-Comtét és újabb északi területeket, de a háború szétzilálta az állam pénzügyeit.
A terjeszkedés az addig megszerzett tartományokkal történelmi kapcsolatban álló lotaringiai, elzászi, flandriai és luxemburgi területek megszállásával folytatódott. Ezt nevezték „reuniós”, vagyis újraegyesítő politikának. Bár Spanyolország 1683-ban hadat üzent, szövetségesei nem támogatták, s a háborút a regensburgi szerződés (1684) aláírásával kerülték el, amely 20 évre Lajos király kezén hagyta hódításait. Ez volt a francia nagyhatalom csúcspontja: Európában szinte semmi sem történhetett XIV. Lajos engedélye nélkül. Agresszív lépéseivel azonban megszilárdította ellenfelei szövetségeit. Pedig az idős király nem akart több háborút. 1688-ban abban reménykedett, hogy ha elég fenyegetően lép fel, ellenfelei ugyanúgy engednek neki, mint négy évvel korábban Regensburgban. Azt követelte, hogy kívánsága szerint döntsenek a pfalzi és kölni örökösödés kérdéseiben, s ismerjék el örökbéke-szerződésnek a 20 évre szóló regensburgi szerződést. A „blöff” azonban nem vált be: I. Lipót és Anglia
készen állt a háborúra. Az augsburgi liga több fronton zajló s igen költséges háborúját (1688–97) a franciaországi éhínség (1693–94) és a spanyol örökösödési problémák miatt a rijsvijki békével (1697) zárták le, amely a reuniókból csak Elzászt hagyta francia kézen. Már csak Lotaringia hiányzott ahhoz, hogy Franciaország elnyerje mai, hatszög alakú formáját. Az öreg király két szerződést is kötött a spanyol örökség felosztásáról (1698, 1700), hogy elkerülje a háborút. II. Károly spanyol király azonban Lajos unokájára, Fülöpre hagyta trónját, s a francia király meggondolatlan lépéseivel életre hívta önmaga ellen az angol–osztrák–holland „hágai nagy szövetséget” (1701). A spanyol örökösödési háborúban (1701–14) a kezdeti francia sikereket vereségek követték. XIV. Lajos békét kért, de az elfogadhatatlan feltételek miatt nyilvános levélben közölte alattvalóival, hogy folytatnia kell a háborút. Az utrechti és a rastatti békeszerződések (1713–14) nem változtattak Franciaország határain, és Lajos RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
47
74∞&£∞§™ A lovas portré gyŒzelmi babérkoszorúval ábrázolja XIV. LAJOST a hosszadalmas és bizonytalan kimenetelı holland háború idején (1670-es évek)
74∞&£∞§™
unokája révén Spanyolországban a Bourbon-dinasztia rendezkedett be. Franciaország ugyan elvesztette hegemóniáját, de megőrizhette nagyhatalmi helyzetét.
A KIRÁLY VALLÁSPOLITIKÁJA A pápák már a Meroving és Karoling uralkodókat is „legkeresztényibb királyoknak” nevezték. A szerződéseket a Bourbonok gyakran úgy írták alá, mint „Franciaország és Navarra legkeresztényibb királyai”. XIV. Lajos ennek jegyében küldött uralkodása kezdetén 100 000 aranyat az oszmánok ellen harcoló velenceieknek és 1664-ben 6000 katonát a császárnak. A gyakori, nyilvános istentiszteletet rendkívül fontosnak tartotta: „A mi alávetettségünk Istennek példa azok számára, akik nekünk vannak alávetve […] A hadsereg, a sok kormánytanács, minden emberi törekvés gyenge eszköz lenne a trón fenntartására, ha az emberek nem hinnének egy felsőbb hatalomban, amelynek a miénk is része.” Ugyanakkor uralkodása első évtizedeiben megvédelmezte Molière-t a vakbuzgók támadásaitól, feloszlatta a vallási szigort követelő Oltáriszentség Társaságot, és inkább a dicsőségével törődött, mint lelki üdvével. A hugenották (francia kálvinisták) vallási kiváltságait biztosító nantes-i ediktumot (1598) tiszteletben tartotta, s mindössze jó példával kívánta rávenni őket, hogy térjenek át a katolikus hitre. Pierre Goubert megfogalmazása szerint „egyházával, a vakbuzgó párttal s magával Istennel szemben is távolságot tartott”. Valláspolitikája az 1680-as években változott meg. Mivel bizonyos egyházi jövedelmek kérdésében konfliktusba került XI. Ince pápával, kijátszotta ellene a „gallikán kártyát”. Rendkívüli egyházi gyűlést hívott össze, amely 1682-ben közzétette a gallikanizmus négy cikkelyét. Ezek szerint 1. a francia király szuverenitását világi ügyekben a pápa sem kérdőjelezheti meg, 2. a zsinatok hatalma a pápai hatalom felett áll, 3. a Francia Királyság ősi eljárásait, szokásait mindenképpen fenn kell tartani, s 4. nem tekinthetik tévedhetetlennek a pápát. Vagyis a francia (gallikán) egyház távolról sem rendeli alá magát mindenben a pápai hatalomnak. Ennek eredményeként komoly feszültség jött létre Róma és Versailles között, s hogy a francia egyház támogatását megnyerje, XIV. Lajos végleg szembefordult a protestánsokkal. Poitiers intendánsának javaslatára 1681-től „csizmás hittérítést” folytattak, vagyis dragonyosokat szállásoltak be a
hugenotta családokhoz. A régióban azonnal megnőtt az áttértek száma. Egyre több templomot vettek el a protestánsoktól, s az intendánsok arról próbálták meggyőzni a királyt, hogy immár felesleges fenntartani a kiváltságokat. Bár felesége, Madame de Maintenon mérsékletre szólította fel, Lajos inkább Le Tellier-re és Louvois-ra hallgatott. Ráadásul úgy tűnt, hogy az angol II. Jakab trónra léptével és I. Lipót császár törökök elleni győzelmeivel a katolicizmus az egész kontinensen előrenyomulóban van. XIV. Lajos ezért az 1685ös fontainebleau-i ediktummal visszavonta az 1598-as nantes-i ediktum rendeleteit. A hugenotta (református) vallás gyakorlását megtiltotta, templomait leromboltatta, iskoláit bezáratta, lelkészeit száműzette. Könnyen lehet, hogy ez volt uralkodása legnépszerűbb rendelkezése: a királyhoz áradtak a dicshimnuszok. Mintegy 100-200 000 módos és művelt hugenotta emigrált ugyan s ettől kezdve Franciaország ellenfeleit (Hollandiát, Angliát, Brandenburgot) gazdagította, de ez a francia népességnek csak 0,5-1%a volt, s távozásuk közvetlen hatása jelentéktelennek bizonyult. Az intolerancia politikájának veszedelmes következményei csak hosszú távon mutatkoztak meg. Először is üldözni kellett azokat, akik szembeszálltak a rendelettel, s a dél-franciaországi Cévennek erdeiben tartott, titkos protestáns istentiszteletekre a hadsereg erőszakos fellépése volt a válasz. A hugenották elnyomása bizonyos körökben felélesztette az ellenzéki szellemet: az egykori protestánsokból rossz katolikusok, majd egyre határozottabb antiklerikálisok váltak. A nantes-i ediktum visszavonásának külpolitikai következményei ugyanilyen fenyegetőek voltak: a protestáns államokban nőtt az ellenszenv a francia királlyal szemben, és a katolikus uralkodók is egyre jobban tartottak megnövekedett hatalmától.
A KIRÁLY NAPIRENDJE Gyakran idézik Saint-Simon herceg híres kijelentését XIV. Lajosról: „Egy naptár és egy óra segítségével háromszáz mérföld távolságról is pontosan meg lehet mondani, hogy éppen mit csinál.” Saint-Simon herceg azonban csak az idős XIV. Lajost ismerte, hiszen apja 1691-ben mutatta be őt a királynak. Fiatalkorában Lajos a Párizs környéki és a Loire menti kastélyok között vándorolt, és azt csinálta, amihez éppen kedve támadt. Csak Versailles-ban való végleges letelepedése (1682) után változott meg az életmódja, s csupán a 18. század első éveitől merevedett meg véglegesen a napirendje. Fiatalon néha fél hatkor kelt. Időskorában azonban a komornyik pontosan fél kilenckor kelt fel a király ágya mellől, húzta el annak függönyeit, s ébresztette
A király külseje és viselkedése
A régebbi történészek egy kisebb, a Velencei Köztársaságtól kapott páncél alapján próbálták kikövetkeztetni az uralkodó magasságát, és arra a következtetésre jutottak, hogy mindössze 168 centiméter volt. Vagyis azért hordott magas sarkú cipŒt és nagy parókát, hogy magasabbnak látszódjon. Csakhogy minden kortárs kifejezetten termetes férfinak találta a királyt. Ma már tudjuk, hogy elérte a 184 cm-t, ami a 17. században nagyon is feltınŒ magasságnak számított. A haja igen dús volt, parókát csak 35 éves korától kezdett viselni, és saját haja a paróka résein át ezután is összekeveredett az „álhajjal”. Fiatalabb korában gondosan megnyírt, vékony, vonalszerı bajusza volt, amelyet késŒbb leborotvált. NyakkendŒje leggyakrabban egy csipke nyakravalóra kötött, színes szalagból állt. Illatszeres kesztyıt viselt, idŒskorában azonban elege lett a parfümökbŒl, csak a narancsvirág illatát kedvelte mindvégig. A 17. században természetes volt, hogy a férfiak ruházatát sok szalag és kisebb ékszerek díszítik. A király térdnadrágot viselt, térdig érŒ selyemharisnyával. à hozta divatba a vörös színı, magas cipŒsarkot, amely a nemesség egyik szimbóluma lett. Pálcaszerı sétabotot hordott magával, s amikor egyszer Lauzun herceg felbosszantotta, botját kihajította az ablakon, a következŒ szavak kíséretében: „Nehogy megfeledkezzek magamról!” Viselkedése mindig nyugodt és visszafogott volt, Pierre Goubert történész „a távolságtartás mıvészének” nevezte. A nŒkkel különösen udvarias volt. A kérelmezŒknek általában így válaszolt: „Majd meglátom!”
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
49
fel az uralkodót e szavakkal: „Felség, itt az idő.” Egykori szoptatós dajkájának, Perrette Dufournak egészen 1688-ban bekövetkezett haláláig jogában állt reggel bemenni a királyhoz, és megpuszilni őt, ahogy gyermekkorában tette. A lakájok vizes törölközőkkel ledörzsölték a király testét, majd bejött az első orvos és az első kirurgus, hogy megvizsgálják az egészségét. Megkezdődött a „kis felkelés” vagy „nagy belépés” szertartása, a családtagok és a legelőkelőbb udvaroncok szigorú sorrendben bemehettek a királyi hálószobába. A király alkohollal kezet mosott, elmondott egy imát, felkelt, hálóköntöst öltött, megborotválták, s jelentették neki a híreket. A „nagy felkelés” szertartásán bíborosok, hercegek, marsallok, nagykövetek, kormányzók és miniszterek is részt vehettek: a király elfogyasztotta egyszerű reggelijét (kenyeret borral vagy vízzel), felöltözködött, s újabb ima után dolgozószobájába távozott. Délelőtt tíz órára a király megérkezett a kápolnába, s udvaroncaival együtt részt vett a misén. Érkezés és távozás közben bárki elmondhatta neki kéréseit, ha értesítette erről a gárda kapitányát. Tizenegy órakor tanácsülést tartottak, mindennap másik tanács ülését. Csak csütörtökön volt szabad a délelőtt, ekkor kerülhetett sor az előre nem látható kihallgatásokra. Pénteken a mise után a király a gyóntatójával tárgyalt. Egy órakor megebédelt hálószobája kis, négyszögletes asztalánál, szemben az ablakkal. Főkamarása vagy hálószobájának első nemese szolgálta ki. XIV. Lajos viszonylag sokat evett, halála után a boncoló orvosok úgy találták, hogy gyomra megnagyobbodott. Egyik kedvence a kemény tojás volt, az italok közül pedig a burgundi és a champagne-i bor. Délután fél háromkor vagy háromkor került sor a vadászatra vagy a sétára. A király ugyanúgy szerette a szabad levegőn való testgyakorlást, mint apja és nagyapja. Hetente legalább háromszor vadászott, amikor erre nem volt módja, kutyáit sétáltatta, s a zsebében hordott csemegékkel kényeztette őket. Versailles-i sétáin bárki megközelíthette: a kastélyba mindenki bemehetett, aki rendesen fel volt öltözve. A férfiaktól megkövetelték a kard viselését, de ezt lehetett bérelni is. A séta vagy vadászat után a király hazatért, átöltözött, és leveleket diktált titkárainak, akiknek el kellett sajátítaniuk az ő kézírását. Ezután meglátogatta Madame de Maintenont, s ekkor is meghallgatott néhány kérelmezőt. Este hét és tíz óra
74∞&£∞§™ Antoine Benoist viaszportréja realista módon mutatja be az öreg király fáradtságának jeleit, aki utolsó percéig végezte feladatait
74∞&£∞§™
74∞&£∞§™
AZ ÖREGEDÉS nyomai a király arcán, bár a korban divatos paróka sokat enyhít ezen
74∞&£∞§™
között került sor a szórakozásra a kastély fényes szalonjaiban. Lehetett biliárdozni, kártyázni, olykor zenészeket, színészeket is meghívtak. A büfékben kávét, teát, bort, csokoládét és likőrt szolgáltak fel. Lajos király nem kívánta meg, hogy felálljanak, amikor megjelent valamelyik teremben, barátságosan sétálgatott testőrkapitánya társaságában, mint afféle házigazda. Este tízkor került sor a vacsorára a királyi család társaságában. XIV. Lajos jobbján fia, Lajos trónörökös és unokája, Burgundia hercege ült, balján fia felesége és másik unokája, Berry hercege. Az egyes fogások mintegy öt perc alatt jutottak el
L’État c’est moi XIV. Lajos sohasem mondta ki a leghíresebb, neki tulajdonított kijelentést: „Az állam én vagyok.” Ez a mondat a 19. században született meg. PierreÉdouard Lémontey, a Francia Akadémia tagja fogalmazta meg elŒször a híres szállóigét. 1818-ban kiadott kötetének (Essai sur l’établissement monarchique de Louis XIV) 327. oldalán a következŒket olvashatjuk: „Franciaország Koránja négy szóban összefoglalható, s XIV. Lajos ki is mondta ezeket egy napon: Az állam én vagyok.” Csakhogy XIV. Lajos éppen ennek ellenkezŒjét jelentette ki a halálos ágyán: „Én elmegyek, de az állam örökre itt marad.” Vagyis nem azonosította magát az állammal, inkább önmagát tekintette az állam fŒtisztviselŒjének, legelsŒ szolgájának.
a konyháról a király asztalára, ezért szükség esetén felmelegítették azokat a gárdisták termében. Minden este legalább száz bámészkodó kísérte figyelemmel a királyi család étkezését. A menü általában levesekből, előételekből, sült húsokból, tésztaféleségekből és gyümölcsökből állt. Fél tizenkettőkor megkezdődött a lefekvés szertartása, amely fordított sorrendben ismételte meg a felkelés fázisait. A „nagy lefekvésen” igen sokan megtekinthették, amint a király elbúcsúzik a hölgyektől, s leteszi kalapját, botját és kardját. Imát mondott, hálóruhát vett, elbocsátotta udvaroncait, s kiadta a tiszteknek az utasításokat. A „kis lefekvésen” csak azok vehettek részt, akik a „kis felkelésen”. Ekkor a király valóban befeküdt az ágyába, de bizalmasait még ekkor is hajlandó volt meghallgatni. A komornyik bezárta az ajtót és az ablakot, behúzta az ágy függönyeit, majd lefeküdt a király ágya mellé egy szalmazsákra. Csuklójára általában szalagot erősített, amelyet az ágyfüggönyhöz kötött – így azonnal felébredhetett, ha a király elhúzta a függönyt.
A BÚCSÚ XIV. Lajos utolsó éveit örökösödési és egyházi problémák keserítették meg. 1711–12 folyamán elveszítette fiát, unokáit és több dédunokáját, 1714-re négyéves dédunokája volt az egyetlen utóda. Állást kellett még foglalnia a janzenisták és a jezsuiták vitáiban, s a vallási zsarnokság utolsó gesztusaként 1710-ben lebontatta a janzenisták Port-Royal nevű kolostorát, sőt a következő évben a kolostor temetőjét is feldúlták. A janzenisták ellen 1713-ban kiadott, Unigenitus… kezdetű pápai bulla azonban a jezsuiták valamennyi ellenségét felháborította. XIV. Lajos halálát lábának üszkösödése okozta 1715. szeptember 1-jén. „Udvarom népe előtt éltem – jelentette ki –, köztük akarok meghalni. Végigkísérték egész életemet, úgy illik hát, hogy lássák a befejezését is.” Elbúcsúzott családtagjaitól, dédunokáját pedig arra kérte, ne utánozza őt a gyakori háborúskodással, és könynyítsen a nép terhein. Napokig feküdt a halálos ágyán, s csak ritkán tért magához. Ilyenkor a haldoklók imáját mondogatta. Utolsó szavai állítólag így hangzottak: „Ó, Istenem, gyere segítségemre, siess megmentésemre!” Gazdagabb, népesebb, jobban kormányzott és jobban védhető országot hagyott utódára, mint amilyet ő örökölt. Olyan országot, amely katonai, politikai és kulturális téren is követendő példának számított Európában. A halála után következő hatvan év pedig a francia gazdaság és kultúra virágkorának bizonyult.
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
51
