Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Történész Doktori Iskola – Modernkori Program
KÖVÉR LAJOS
A XVIII. század magyarságképe elfeledett francia források tükrében PhD értekezés
Szeged, 2003
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Ezúton szeretnék köszönetet mondani azoknak az embereknek, akik ennek az éretkezésnek a létrejöttét segítették. Így prof. J. Nagy Lászlónak a Szegedi Tudományegyetem tanszékvezet? egyetemi tanárnak és dr. Csernus Sándor kollégámnak, a Párizsi Magyar Intézet jelenlegi igazgatójának, akik franciaországi kutatásaim segítették. Szász Gézának, az SZTE BTK Francia Tanszéke munkatársának, aki a francia nyelv? szövegek gondozásában segített!
TARTALOMJEGYZÉK BEVEZETÉS
……………………………………………………………………………………………….……
3 - 11
ELS? RÉSZ: A MAGYARSÁG MÚLTJA Els? fejezet: A XVIII. század magyarságképének gyökerei ……………………. 12 –43 Második fejezet: Claude Vanel magyar históriája ........................................................... 44 - 64 Harmadik fejezet: Bruzen de la Martinière a magyarok történetér?l és a bányavárosokról .................................................................................................................................... 65 - 95
Második RÉSZ: A magyarság jelene
Els? fejezet: Vosgien a XVIII. század Magyarországáról ........................................ 96-112 Második fejezet: Francia diplomaták, utazók észrevételei a XVIII. századi Magyarországról ............................................................................................... 113-154 Harmadik fejezet: A forradalmi háborúk els? magyarországi hadifoglyainak feljegyzései ……………………………………………………………………….... 155-167 Negyedik fejezet: Sané magyar jellemrajza ........................................................................ 168-173 Ötödik fejezet: A XVIII. századi francia telepes és Magyarország .............. 174-203
HARMADIK RÉSZ: A magyarság jöv?beli lehet?ségeinek egy aspektusa Els? fejezet: De la Vergne trieszti konzul jelentése .................................................... 204-210 Második fejezet: Megjegyzések a magyar francia m?szaki kapcsolatok XVIII. századi történetéhez ........................................................ 211-218
Összegzés
……………………………………………………………………………………………..….
219-225
Függelék Irodalomjegyzék ............................................................................................................................................ 223-232 Hungarikák jegyzéke a XVIII. századi franciák magyarságképe témakör tanulmányozásához .............................................................................................................. 233-244
A forradalmi háborúk els? francia hadifoglyainak feljegyzései Magyarországról Hautière, J.: Kiáltvány ............................................................................................................................. 245-258 Dellard, F.: Emlékiratok ......................................................................................................................... 259-271
Bevezetés
1813-ban a francia emigrációba kényszerült Batsányi János -- a francia-magyar kapcsolattörténetr?l értekezve -- Jean Bérony álnéven a következ?ket írta a Párizsban megjelen? Mercure d’étranger hasábjain: „Mindaddig, míg a kereszténység bástyájának tekintették a franciák és a németek Magyarországot, érdekl?déssel figyeltek minden ottani háborút és politikai eseményt; de lassanként szem el?l tévesztették, s végtére már csak Ausztria egy tartományának tekintették. Mintegy ötven éve már egyetlen francia író sem említette meg, kivéve Sacy-t, a Magyarország általános története cím? munka szerz?jét. Mirabeau felületesen ír róla Porosz monarchiájában. Beaufort Nagy politikai tárcájában tévedéseket állít. A négy világrész történeti, topográfiai és erkölcsi képe cím? munkájában Sané alig szól róla. Végül d’Alambert és Voltaire tisztes említést tesz róla, anélkül hogy részletekbe bocsátkoznék.”[1] Íme a terra incognita Magyarországának historiográfiai gyökere. A napóleoni felszabadítás reményeiben éppen most csalatkozott Batsányi ezzel megalapozza a méltatlanul Európa peremére került magyarságképet, amely szerint ameddig a törökt?l védtük a keresztény világot, addig glorifikáció, ám a veszély elmúltával feledés az osztályrészünk. Ez a gondolatsor -- igaz némi finomítással -- mind a mai napig kísért a témakör szakirodalmában![2] Vajon tényleg ennyire feledésbe merült volna Magyarország? Akkor, amikor a magunk részér?l a kérdésre adott nemleges választ aláhúzzuk, ennek egyúttal az ellenkez?jét is állítjuk, végtére sok szempontból épp a XVIII. század fedezi fel -- a múltbeli kép beidegz?désének minden kísértésével együtt is -- Európa számára azt a Magyarországot, amelyet a modernkor els? két évszázada a kereszténység véd?bástyájává szimplifikált! Dolgozatunk épp e „felfedezés” nyomdokain kialakuló magyarságkép legfontosabb elemeinek bemutatására tesz kísérletet a magyar királyság keresztmetszetében. Nem vitás, hogy a XVIII. század Európájának gyorsan változó politikai feltételrendszere az állandó mozgásban lév? európai status quo mindenkori realitásának jegyében átértékelte a magyarság történelmi szerepvállalásában rejl? lehet?ségeket. Ne feledjük, hogy a XVI. és a f?képp a XVII. század kidomborítja ugyan a törökellenes harcok heroizmusát, ám mondandójának lényegét tekintve a h?siességgel társított primitív, számító, barbár attit?d magatartásformájába préselten mégiscsak egy kifejezetten egyoldalú
magyarságkép lenyomatát hagyományozta a „fény” századára. A f? kontúrok szerint az „enfant terrible” formájában testet ölt? magyar jellem harcokban edzett keresztény vitéz, aki ?si (nemesi) szabadsága védelmében bármikor bármifajta rebellióra készen áll, miközben élete feláldozásával védi Európát a pogány áradat ellenében. A veszély csökkenésével, majd elmúltával természetesen elég gyorsan háttérbe szorul e két évszázad törökellenes harcainak állandóságában mégiscsak rutinszer?vé vált hálatlan f?szerep az európai színpadon. A szabadsága védelmében akár saját uralkodójával is szembeszegül? magyar virtus hajdúi már a törökkel barátkozó kétes elemek is egyben, igaz a szabadságáért fegyvert ragadó magyarságkép utoljára még kap némi muníciót a kuruc kor fellángolásában, ám a spanyol örökösödési (világ)háborút követ? új Európa nemigen tart már igényt effajta szerepkörre. Témakörünk historiográfiájának vonatkozásában itt keresend? a Batsányi által már idézett -- mintegy saját politikai és írói karriertörténetének tükre gyanánt is -- oly markánsan megfogalmazott elfelejtett Magyarország kép gyökere, amely további meger?sítést és igazolást nyer aztán Trianon kataklizmájában.[3] A XVIII. századi magyarságkép vizsgálatának felvezetésekor mindenekel?tt az európai politikai helyzet tárgykörünkre vonatkozó konzekvenciái mellett az el?z? évszázad birtokolta információk fontosságát húzzuk alá. Míg ez utóbbiról külön fejezetben írunk, addig az el?bbi kapcsán ismételten utalunk azokra az európai változásokra, amelyek eredményeképpen átértékel?dött, f?képp 1711 után a magyarságról alkotott kép. Így a magyarság európai szerepe, helye és jelent?sége, mivel egy esetleges török offenzíva aktualitása Karlóca és Pozserovác békéi óta -- legalábbis Európa számára -- többé már nem igazán reális veszélyt, hanem sokkal inkább múltbéli történést jelentett. Így aztán a kereszténység véd?bástyájának -egyébiránt eléggé egyoldalúra sikeredett -- magyar f?szerepe immár megsz?nt. A távolodó közelmúlt Habsburg-ellenes magyarországi rebellióinak francia támogatottsága aktuálpolitikai megfontolásokból szintén feledhet?, s?t feledend? események láncolatává vált, mi több a század derekától fogva kifejezetten rosszul mutatott egy „családi paktum”-mal is meger?sítend? Habsburg-Bourbon szövetséggé beér? közeledés jegyében.[4] Így aztán a kuruc kor eseményeire szép lassan fátylat borít a „hivatalos” politika csakúgy, mint a felvilágosult abszolutista uralkodók mindenhatóságának nimbuszában gondolkodó történetírás.[5] Mindenesetre a „lumière” milli?je és a korszak változó feltételrendszere közepette a franciák magyarságról alkotott képe számos új elemmel gazdagodott. Ez pedig adott estben nem csak a magyar, hanem a francia magyar történelem és m?vel?déstörténet szerves részévé is váltak. Ennek széles spektrumában helyet kap a kémia és az alkímia, a fizika, ha tetszik a m?szaki kultúra, f?képp a bányavárosok leírása kapcsán csakúgy, mint a szépirodalom és az oly divatos szótárírás különféle vállfajai.[6] Ehhez hozzá kell vennünk az információs csatornák b?vülését, amely kiszélesed? forrásbázist jelent a történész számára. Egyre jelent?sebb helyet kapnak a tudósítások. Itt az általunk nem vizsgált sajtóvisszhang (például a Le Moniteur) mellett a geográfiai és történeti szótárak „dömpingjét,” a diplomaták személyes tapasztalaton nyugvó feljegyzéseit, jelentéseit érdemes számba venni. Nem hagyhatjuk ki e korántsem teljes felsorolásból az emigránst, aki telepesként jön Magyarországra, a forradalmi háborúk francia katonáját, aki hadifogolyként érkezik a még meglév?, ám katonai jelent?ségüket már elveszített néhai végvárakba és emlékiratot ír, végül, de nem utolsósorban pedig itt van a Magyarországra
utazó, vagy a Magyarországon átutazó mindennapokból merít? élményanyaga. Egyszóval a magyarságkép forrásainak, pontosabban forrástípusainak száma ugrásszer?en megn? a XVIII. század folyamán. Így aztán a XVII. századi sztereotípiák makacs továbbélése ellenére is egyre árnyaltabb lesz a XVIII. század magyarságképe. Dolgozatunk els?dleges célkit?zése a „francia” század Magyarországról kialakított arculatának -- napjaink divatos kifejezésével élve -- a külföld, pontosítva a franciák magyarságról alkotott ítéletének, image-ának vizsgálata, a franciák magyarságképének recepciója, amely épp a nyelv révén nemcsak a franciák, hanem Európa magyarságképének is meghatározója! Munkánk során mindenekel?tt Bárdos József, Birkás Géza, Köpeczi Béla és G. Györffy Katalin kutatási eredményeire támaszkodtunk.[7] Külön kiemelend? Kecskeméti Károly szerkesztésében a Brüsszeli Nagy Imre Politikatudományi Intézet kiadásában 1963ban megjelent, méltatlanul elfeledett, pontosabban alig ismert forrásközl? kézirata: 1. Adatok a magyar királyság történetéb?l (Détails historiques sur le Royaume de Hongrie) 1717-b?l; 2. Vázlat Magyarországról, jelentés az ország helyzetér?l (Idée de la Hongrie ou mémoire sur la situation) 1745 el?ttr?l; 3. Magyarország ügyeinek jelen állapota (Etat actuel des affaires de Hongrie) az 1755. esztend?b?l; 4. Az alsómagyarországi bányákról (Des mines de la Basse-Hongrie) 1772/73.; 5. Feljegyzések a Bánátról, Szlavóniáról és Magyarországról (Notes sur le Banat, l’Esclavonie et la Hongrie) 1778 el?ttr?l; 6. A császárn? birtokában lév? adriai tengerpart leírása (Description du Littoral de l’Impératrice) 1760-ból; 7. A Magyar Királyság törvényeinek és kormányzatának rövid leírása (Précis de ce qui est relatif aux lois et au gouvernement du Royaume de Hongrie) 1785-b?l. (Ez utóbbi szerz?je nagy valószín?séggel nem francia, hisz stílusára a magyar közigazgatás nehézkes latin nyelvezete nyomja rá a bélyegét –állapítja meg Kecskeméti Károly.) E források alapvet?en diplomaták feljegyzései![8] A feldolgozás során két szempontot igyekeztünk szem el?tt tartani. Ez egyrészt --a címben is jelzett -- többé-kevésbé elfelejtett, vagy ez ideig ismeretlen források, forráscsoportok feldolgozását jelenti. Ennek keretében kézenfekv? bontásul a magyarság történetének, illetve a magyarság jelenének és adott esetben jöv?beli lehet?ségeinek francia olvasatú bemutatása kínálkozott. Tematikánk forrásai a francia, egészen pontosan a lotharingiai munkavállalók, azaz a f?képp gazdasági megfontolásokból emigrált telepesek magyarországi jelenlétének a korabeli francia hatóságok szemszögéb?l történ? bemutatása mellett, amelyet a XVIII. századi jelenkor magyarságképének részeként emeltünk be dolgozatunkba, a következ?k: a korabeli geográfiai történeti szótárak statikus adatai, amelyek egyúttal történetírói ítéletek is korántsem a teljesség, hanem sokkal inkább egyfajta „reprezentatív minta” jelleggel kerülnek bemutatásra. Kecskeméti Károly idézett munkája alapján a diplomaták jelentései, feljegyzései, kiegészítve a nantes-i levéltár egy-két vonatkozó iratával, továbbá az útleírások, végül pedig egy sajátos és el?ször általunk felkutatott forráscsokor, a forradalmi háborúk magyarországi francia hadifoglyainak visszaemlékezései alkotják a dokumentáció gerincét.[9] Másrészt a feldolgozás során a rendelkezésünkre álló eklektikusan b?séges információk összességét a múlt, a jelen és a jöv?kép felvázolásakor úgy próbáltuk meg csoportosítani, hogy szerkezetileg optimális lehet?ség adasson mindazon ismeretanyag
beemelésére, amely véleményünk szerint alapvet?en meghatározza a XVIII. század magyarságképét, beleértve azokat az állandó jegyeket is, amelyek közül némelyik jogosan vagy jogtalanul, részben a XVII. század „örökségeként”, a toposz erejével egészen a XX. század utolsó évtizedéig a magyarságkép elválaszthatatlan részévé válhatott. Ezek nagyjából az 1600-as évek második felében születtek. Tanulmányunk els? fejezete ezért is foglalkozik viszonylag részletesen a XVII. század magyarságképének szellemi örökségével! Módszertanilag az általunk használt források elemz? megszólaltatására törekedtünk. Hagyjuk „mesélni” a forrásokat úgy, hogy érdemben nem foglalkozunk a szerz?k magyarországi tudósításainak ténybeli tévedéseivel. Ehelyett az általuk megrajzolt magyarságkép jellemz?it és ezek variánsait, különféle színeváltozásait próbáljuk érzékeltetni, természetesen az adott történelmi háttér tükrében. Így dolgozatunkban megpróbáltuk összegy?jteni a franciák magyarságképének tárgyalt id?szakunkra vonatkozó forrásbázisát, azaz a korabeli bibliográfiákat. Ezt követ?en a XVII. század vége és a XVIII. század vonatkozásában a Claude Vanel és Bruzen de la Martinière vázolta magyar történelmet és ennek konzekvenciáit vizsgáljuk. A XVIII. századi magyar jelen francia rekonstrukcióját Vosgien szótárának Hongrie címszava alatt, Sané jellemrajzában, az útleírások, a diplomatajelentések, a francia telepesek és a forradalmi háborúk hadifoglyainak átnézetében tekintjük át. Befejezésképpen a de la Vergne jelentés vázolta magyar gazdaságban rejl? lehet?ségeket, mint az ország fejl?désének egyik jöv?beli perspektíváját értékeljük, végül pedig -- egy kicsit kitekintés gyanánt is -- azt próbáljuk érzékeltetni, hogy a magyarságkép francia olvasata mit ad a franciák és Európa számára. A témakör jellegéb?l adódóan módszertanilag külön nehézséget jelentett a magyarországi településnevek francia „átiratának” feloldása. Ennek kapcsán a következ? gyakorlatot követtük: 1/ A helységek latin nevének feloldása viszonylag azért volt könny?, mert a franciás átirat többnyire önmagáért beszél Pl. Scepius (latin), Scepuise (francia átirat), Szepes (magyar). Az egy másik kérdés, hogy Szepes vármegye mellett közel két tucat településnév el?tagjaként a Szepes megjelölés szerepel. Ilyenkor az adott forrás földrajzi színtere, a domborzati és vízrajzi viszonyok leírása és egyéb információk (pl. kik lakják, van-e er?d, stb.) sz?kítette a számba veend? helységek számát. 2/ A német helységnév használatakor a franciásított német f?névb?l igyekeztünk rekonstruálni a pontos német helységnevet, majd ennek alapján pontosítottuk az adott település nevét. Pl. New-Zol vagy Newsol (francia átirat) Neusohl (német), Besztercebánya (magyar). 3/ Hallás után a magyar helységnév hangalakjának írásba öntésekor franciásít a szöveg. Ilyenkor az áthallás az irányadó. Pl. Fecketiban (francia átirat) Fecketi azaz Fekete, ban azaz bánya; másik példát hozva Felscheban (francia áthallás), Felsche azaz Fels?, ban azaz bánya. 4/ El?fordul, hogy a helyi lakosság, az ott él? nemzetiség közegében használt elnevezés francia áthallásával, átiratával találkozunk. Ez természetesen nem illeszthet? a fenti három variáns egyikébe sem. Ebben az esetben szinte egyedül a földrajzi tér forrásbeli betájoltsága segített. Pl. Bresnizc (francia áthallás) Breznica (szlovák), magyarul Garamberzence. 5/ Külön tetézte a nehézségeket, hogy a franciák által el?szeretettel látogatott és leírt bányavárosok esetében a francia la mine szó jelenthet bányát és az adott bányában egy
régebbi, vagy éppen frissen feltárt tárnát, aknát, bányad?l?t. Az utazó viszont mind a bányát, mind a tárnát, mind a bányad?l?t olykor önálló helységnévként (bányatelep) kezeli és így is közli. Ezen azért nem kell csodálkozni, mert els?sorban épp a bányászat, tehát a bánya, és a tárna érdekli az ide vet?d? utazót. Ez esetben a forrás sugallta információk birtokában feltételeztük, hogy egy új bányáról, bányatelepr?l van szó; a feltételezést természetesen kérd?jellel érzékeltetjük. Pl. Sandberg? Besztercebányához tartozó bányatelep. Newzoltól legfeljebb egy mérföldre fekv?, rézben gazdag stb. – írja Tollius Jacobus a XVII. század végén. Vizsgálódásunk nem érinti Erdélyt, id?beli súlypontja pedig -- a témakörhöz elengedhetetlenül szükséges visszatekintés ellenére -- a Rákóczi szabadságharc bukásától a koalíciós háborúk XVIII. századi periódusáig tart. A feldolgozás „önkényes” szelekciójának részben a m?vek elérhet?sége, részben pedig az a célkit?zés szabott korlátokat, amely az el?z? századtól örökölt és átvett magyarságkép esetleges újragondolása mellett -- adott esetben új információk birtokában -- árnyaltabbá teszi, vagy éppenséggel átrajzolja a korábban alkotott képet! A függelék hungarikák jegyzékének elkészítésénél a XVIII. század vonatkozásában mindazon m?vek beemelésére törekedtünk, amelyek a magyar történelem legfontosabb adathordozói. A könyvészeti források, ha tetszik hungarikák számbavételekor az Angers-i Városi Könyvtár egyébiránt a XVII. és a XIX. századi utazási irodalomra és a szótárakra vonatkozó szisztematikus, és igen gazdag gy?jteménye mellett, a Bibliothèque Nationale katalógusát illetve annak internetes elérhet?ségét használtuk. Mindezt természetesen szembesítettük a Kont Ignác, Bárdos József, és Henri Toulouze nevével fémjelzett bibliográfiai kutatásokkal, adatokkal és eredményekkel.[10] Ugyancsak függelékként közöljük a forradalmi háborúk két francia hadifoglyának, François Dellard-nak és Joseph Hautière-nek eleddig ismeretlen magyarországi hadifogságukról szóló feljegyzéseit.
ELS? RÉSZ: A MAGYARSÁG MÚLTJA
ELS? FEJEZET: A XVIII. SZÁZAD MAGYARSÁGKÉPÉNEK GYÖKEREI
A XVIII. századi franciák história jegyében fogant magyarságképének vizsgálatakor nem kerülhetjük el a megel?z? évszázad hazánkra vonatkozó történeti ismeretanyagának áttekintését.[11] Ez mindenekel?tt azért kikerülhetetlen, mert a XVIII. századi szótárak szerz?i többé-kevésbé XVII. századi el?deikb?l merítenek, igaz a „fény” századának szótárirodalmában kirajzolódó adatok interpretációjában helyenként már igen markánsan visszaköszönnek a politikai megfontolások is, amelyek kulcsa a XVII. század utolsó harmadának pejoratív bécsi propagandája, illetve az osztrák és a francia külpolitikai törekvések egymáshoz való viszonyulásában rejlik. Az olykor ellenséges, olykor meg szövetséges osztrák-francia viszony XVIII. századi ambivalenciája hosszú távon az együttm?ködés lehet?ségének irányába mutat. Ebben a vonatkozásban külön is érdekes a „rebellis” magyarságról alkotott ítélet! Ha arra vagyunk kíváncsiak, hogy a XVII. század franciái milyen magyarságképet hagyományoznak a következ? évszázadra, akkor a kronológikus áttekintés mellett, amelyet Köpeczi Béla végzett el a legteljesebben, a magunk részér?l arra hívjuk fel a figyelmet, hogy érdemes „m?faji” szempontok szerinti csoportosításban is áttekinteni a rendelkezésünkre álló az adatokat. Ebben az írástudó számára kulcsfontosságú a bibliográfia, mint az ismeretanyag hordozója, ezen nyugszik a szótárak által megrajzolt egyes országok társadalmi, politikai és gazdasági viszonyáról alkotott kép, végül pedig az alapvet?en közvetlen impressziókból táplálkozó utazási irodalom ad hasznos információkat egy-egy ország történetér?l és ez alól természetesen Magyarország sem kivétel. A bibliográfia, a szótárak és az utazó impresszióinak írott dokumentációja az a bázis, amely egy országról kialakítható kép letéteményese mind a XVII., mind pedig a XVIII. században. A bibliográfia kapcsán mindenképpen szólnunk kell Jacques Bongars (Jacobus Bongarsius) gy?jteményér?l, aki els?nek készítette el többek között a modernkori magyar történelem francia olvasatának adatbázisát Collectio Hungaricarum rerum, Scriptores címmel 1600-ban Frankfurtban megjelent m?vében.[12] Itt említi külön is Thuróczy krónikáját, ezen kívül használja Galeotto anekdotagy?jteményét, Filippo Buonaccorsi vagy ismertebb nevén Callimachus Experiens olasz humanista Attiláról szóló m?vét és I. Ulászlóról írt történetét. A XVI. századi török háborúk vonatkozásában
Johannes Martinus Stella, Basilius Johannes Herold, Wolfgang Lazius, Petrus Bizarus, Samuel Budina írásait tartja iránymutatónak a gy?jtemény. Ezt a Zsámboki János féle[13] 1581-es frankfurti Bonfini-kiadás (Antonii Bonfini Rerum Hungaricarum decades quattuor) teszi teljessé, amely az 1568-as bázeli kiadáshoz képest jóval b?vebb, mert tartalmazza a Mossóczi Zakariás készítette régi magyar törvények tárát is. Itt jegyezzük meg, hogy Bongars 1585-ös magyarországi utazása során külön is megemlíti, hogy ekkor Mossóczi, vagy másképp írva a nevét Mósóczy (Bongars Moschatz néven emlegeti) a nyitrai püspök.[14] Ez tehát az ún. Bongars-gy?jtemény (Bongarsius-gy?jtemény), az elkövetkez? két évszázad magyar vonatkozású irodalmának id?ben els?ként napvilágot látott legfontosabb adatbázisa.[15] Jacques Bongars adatait a XVII. század végén Claude Vanel (1644-1703) korszer?síti úgy, hogy Bongars adatai mellé -– némiképp ad hoc jellegel, hisz például „elfelejt” hivatkozni az áltatala leginkább használt magyarországi utazók egyikére, az angol Edward Brownra -- felveszi százada utazási és szótárirodalmának legjavát is. Ezzel kész a Vanel-féle bibliográfia,[16] amelyet szerz?je 1686. és 1689. között megjelent munkáiban el?szeretettel közzé tesz. (VANEL, Claude: Histoire des troubles de Hongrie, avec le siège de Neuheusel et une relation exacte du combat de Gran [par Vanel]... Mortier, Amsterdam, 1686.; VANEL, Claude: Le Royaume de la Hongrie ou description nouvelle, Chronologique, Géographique de ce Royaume selon d’estat auquel il se trouve à present et des choses les plus memorables y arrivées, Cologne, Chez Pierre le Jeune, 1686.; VANEL, Claude: Histoire des troubles de Hongrie [par Vanel], depuis 1684 jusques 1686, Amsterdam, P. Mortier, 1687. ; VANEL, Claude: Histoire et description ancienne et moderne du royaume de Hongrie et des autres états qui ont été ou qui sont encore ses tributaires... Paris, C. de Sercy, 1688. ;VANEL, Claude: Abrégé nouveau de l’histoire générale des Turcs, où sont décrits les événemens et les révolutions arrivées dans cette vaste monarchie, depuis son établissement jusqu’à présent... par M. Vanel, C. Osmont, Paris, 1689.) Ezt a Vanel-féle bibliográfiát aztán egyszer?en, mindenfajta változtatás nélkül átemelik Louis Moréri (1643-1680) történeti szótárának 1725-ös kiadása Magyarország címszava alá irodalombeli tájékoztatás végett.[17] A Vanel-féle irodalomjegyzékhez képest az 1725-ös Moréri kiadásnak új hozadéka tehát érdemben nincsen; Vanelt?l egy munkát említ csupán, az Histoire des troubles de Hongrie-t. A szakirodalom emlegette Moréri bibliográfiához a magunk részér?l két megjegyzést f?znénk. Egyrészt azt, hogy a J. B. Coignard nevével fémjelzett könyvkiadó gondozásában, 1725-ben megjelent munka kiadásakor Moréri már közel fél évszázada halott, így nemcsak az a tény, hogy Vanelhez képest nem hoz semmi újat, hanem az is, hogy ehhez már vajmi kevés köze van a néhai Morérinek. Ezért nevezzük inkább Moréri-Coignard-féle bibliográfiának! Másrészt azzal, hogy a Vanel-féle bibliográfiát egy az egyben átemelték a Louis Moréri-féle szótár 1725-ös kiadásába, a névsor sajátos legitimációt nyert; hiszen a közben lassan feledend? eseménysorrá „nyilvánított” Rákóczi szabadságharc aktuálpolitikai, történeti és ideológiai dilemmája egyel?re az elhallgatás ködébe burkoltatott, mivel az 1720-as évek elejét?l kezdve nemigen illik Franciaországban Rákóczi Ferenc diverzióját emlegetni. A Bourbon-Habsburg évszázados ellenségeskedés olvadási szakaszának politikai
konzekvenciája okán a Moréri-Coignard-féle bibliográfia szemérmesen hallgat a Napkirály diverzáns szövetségesér?l, nem véletlen, hogy a Le Noble által megírt 1707-es Rákóczi életrajz meg sincs említve a Moréri-Coignard-féle bibliográfiában. Lengelet Dufresnoy a történelem tanulmányozásához írott módszertani fejtegetéseinek 1713-ban, illetve f?képp 1735-ben kiadott munkájában is szépen visszaköszönnek a politika sugallta dilemmák. Ezek szerint a XVIII. század által használt bibliográfiák a következ?k: a Bongars-féle (1600.), a Vanel-féle (1686.); a Lenglet Dufresnoy-féle (1713.), a MorériCoignard-féle (1725) és a Langelet Dufresnoy-féle (1735.) A magunk részér?l az alábbiakban els?nek a Vanel-féle bibliográfiát közöljük. Ez tulajdonképpen nem több azoknak a neveknek a felsorolásánál, akiket tanulmányozás végett ajánl olvasója szíves figyelmébe Claude Vanel. Az alábbiakban a szerz? összeállította szerz?i névsort közöljük úgy, hogy a név mellett kapcsos zárójelben „elérhet?vé” tesszük a szerz?t és megjelöljük a hivatkozott szerz? által írt munkát; azaz egy névsor alapján lényegében rekonstruálunk egy bibliográfiát! E feladat elvégzésekor az alábbi nehézségekkel kellett szembenéznünk. Vanel csak neveket sorol fel, a szerz?k pontosításakor a nevek átírásának els?sorban helyesírási és egyéb nyelvi vagy éppen nyomdatechnikai nehézségei esetenként tehát eleve adottak. A szerz?k nevének adott esetben szükséges „konkretizálása” mellett további fejtörést okozott, hogy gyakran szerepel szerz?ként a fordító, és -- mai kifejezéssel élve -- amolyan technikai szerkeszt? gyanánt feltüntetve a kiadó. Értelemszer?en a szerz?k neve alapján igyekeztünk feloldani a dilemmát. Természetesen egy szerz? több m?vet is írt, amelynek több, adott esetben egy-két tucat b?vített újrakiadása létezik. Ilyenkor az id?beliség eleve adott síkja a szelektálás egyszer? eszközéül kínálkozott, azaz a Vanel-féle kiadás 1686-os esztendejét tekintettük a záróév dátumának, és ahol tudtuk felhasználtuk azt az információt is, hogy ki, mikor és milyen szövegkörnyezetben hivatkozik az adott szerz?re. A témakörök cím alapján történ? választásánál a Hungarorum, Ungaricum, Pannoniae, Hongrie kulcsszavak mellett a geográfia, a térképek (atlasz), a történelem és id?rend szavak latin, illetve francia el?fordulására figyeltünk a cím kapcsán. A VANEL-FÉLE BIBLIOGRÁFIA (1686.)
A MAGYAR KIRÁLYOK CSALÁDFÁJA, készítette Vanel, [VANEL, CLAUDE: Le Royaume de la Hongrie ou description nouvelle, Chronologique, Géographique de ce Royaume selon d’estat auquel il se trouve à present et des choses les plus memorables y arrivées, Cologne, Chez Pierre le Jeune, 1686. 9-11.] AENEAS SILVIUS, [PICCOLOMINI, AENEAS SILVIUS: Cosmographia
Pii papae in Asiae et Europae descriptione. Asia historias rerum ubique gestarum cum locurum descriptione complectibus. Europa temporum authoris, varias continet historias, M. Furter, Basileae, 1507.] BISAR,
[BIZARUS, Petrus: Rerum Persicarum Historiarum Historia Francofurti, 1601
BLONDUS,[CRATANDER, ANDREAS; BEATUS RHENANUS; BARTHOLUS, DE SAXOFERRATO;
De Origine Guelphorum, et Gibellinorum, quibus olim Germania, nunc Italia exardet, libellus eruditus. In quo ostenditur. quantum hac in re Clariss. Scriptores, Bartholus, Panormitanus, Blondus, Platina & Georgius Merula Alexandrinus a veritate aberraverint... M.D.XIX, Bale, illetve Blondus Flavius Forliviensis: Blondi Flavii Forliviensis de Roma Triumphante libri decem, priscorum scriptorum lectoribus utilissimi,... Romae instauratae libri III Italia illustrata. Historiarum ab inclinato Rom. imperio Decades III. Omnia multo quam antea castigatoria... M.D.XXXI, Bale] BLONDUS; MERULA, GEORG.; PANORMITANUS, EP. (SICULUS); PLATINA:
[BOISSARD, JEAN-JACQUES: Jo. interpretatione germanica. Francfort, 1600.] BOISSARD,
Jacobi
Boissardi
Emblemata
cum
BONFINIUS, [BONFINIUS ANTONIUS:
Rerum Ungaricarum decades quatuor, cum dimidia. Ed. I. Sambucus.(Decretorum seu articulorum aliquot priscorum Ungariae regum liber), Francofurti, Apud Andream Wechelum, 1581.] BRIETIUS, [BRIETIUS, PHILIPPO:
Parallela geographiae veteris et novae, auctore Philippo Brietio, 1648-1649, Parisiis, Séb. et Gabr. Cramoisy, 3 vol. CELLARIUS, [CELLARIUS, CHRISTOPH CHRISTOPHORI CELLARII:
Historia nova, hoc est XVI et XVII saeculorum, qua ejusdem auctoris historiae, antiqua et medii aevi, ad nostra tempora continenti ordine proferuntur... Halae Magdeburgicae, sumtu L. Bielkii, 1684, illetve Christophori Cellarii,... Historia medii aevi, a temporibus Constantini Magni ad Constantinopolim a Turcis captam... Ienae, sumtu J. Bielkii: 1685.] CIACONIUS, [CIACONIUS, PETRUS; GESNERUS, CONRADUS; ORTELIUS, ABRAHAMUS:
P. Ciacconii in colu mnae rostratae C. Duilii inscriptionem a se conjectura suppletam, Commentarius Lugduni-Batavorum, 1597. illetve a legismertebb, számos XVII. századi kiadást megért m?, Ciaconius, M. Alphonsius: Vitae et res gestae pontificum romanorum et cardinalium usque ad Clementem IX, Alph. Ciaconii opera descriptae, ab Aug. Oldoino recognitae, Romae, Phil. et Ant. de Rubeis, 1677. Introduction a la Geographie universelle, tant nouvelle qu’ancienne. Traduitte du Latin de Philippe de Cluvier, Geographe, Michel Soly, Paris, 1631.] CLUVIER, [CLUVIER, PHILIPPE DE:
[DAVITI, PIERRE: Le monde ou la description generale de ses quatre parties divisée en six gros volumes par Pierre Daviti, reveu, corrigé et augmenté,... par le St. de Roccoles,... Denis Bechet et L. Billaine, Paris, 1660.] DAVITI,
CHALCONDILLICHIUS, [CHALCONDILE, ATHENIEN:
L’histoire de la decadence de l’empire Grec et establissement de celuy des turcs par Chalcondile Athenien, traduction de B. de Vignère, Claude Sonnius et Denys Bechet, Paris, 1650.] D. THIERRY,
[MANESSON MALLET, ALLAIN: Description de l’Univers, contenant les
différents systèmes du Monde, les cartes... de la géographie ancienne et moderne : les Plans et les profils des principales villes... de la terre avec les portraits des Souverains... leurs blasons titres et Livrées et les moeurs, Religions, gouvernements et... habillemens de chaque Nation... par Allain Manesson-Mallet, ... 1683, Paris, D. Thierry] DU MAY, [DU MAY, LOUIS: Discours historiques et politiques sur les causes de la guerre de Hongrie et sur les causes de la paix entre Léopold Ier, empereur des Romains, et Mahomet IV, sultan de Turquie, par Louis Du May,... B. Rivière Lyon, 1665. ] DU MAY, [DU MAY, LOUIS: Le Prudent voyageur, contenant la description politique de tous les Etats du monde, de l’Asie, de l’Afrique et de l’Amérique et particulièrement de l’Europe, où sont dépeintes... les maisons royales et autres familles illustres... par le chevalier Louis Du May, Genève, J. H. Widerhold: 1681.] DU VAL, [DU VAL, PIERRE: Cartes de géographie les plus nouvelles et les plus fidèles, avecque leurs divisions régulières, qui marquent les bornes des Etats, selon les derniers traités de paix, par P. Du Val,... Mlle Du Val, Paris, 1676.] FERRARI ET BAUDRAND, [BAUDRAND, MICHEL-ANTOINE; FERRARI, FILIPPO:
Lexicon geographicum... Illud primum in lucem edidit Philippus Ferrarius,... nunc Michael Antonius Baudrand,... hanc editionem... dimidia parte auctiorem, Parisiis, F. Muguet, 1670.] GLOSSARIUM AD SCRIPTORES
[Glossarium ad scriptores medi & infim latinitatis, Paris,
1678. cf. Pref.] GROETIUS, [GROTIUS, HUGO:
De Jure belli ac pacis libri tres... Hagae comitis, 1680.]
[Istvánffy Miklós m?vének 1622-es kiadásáról van szó. ISTHUANFUS: Historiae de rebus ungaricis, Coloniae, 1622. A Vanel-féle szerz?i névsor Istauf alakja ennek a kiadásnak ismeretér?l tanuskodik. 1622-ben létezik ugyanis egy másik Istvánffy kiádás, úgymint ISTVANFFI, MÎKLOS: Historiae de rebus Ungaricis, Historiae de rebus Ungaricis, Ed. Anton Hierat, Cologne, 1622.] ISTUAF,
[MARZIO, GALEOTTO: Rerum Hungicarum... De Egregie Sapienter, Jocose dictis ac factis S. Regis Matthiae... 1600, Francofurti, ap. haeredes Andr Wecheli. Claud. Marnium et Joan. Aubrium] JOCOSE DICTIS AC FACTIS,
Magin, [DAVITY, PIERRE; MAGIN, JEAN-ANTOINE; PTOLÉMÉE, CLAUDE; IOANNIS ANTONII, MAGINI PATAVINI: Geographiae tum veteris tum novae volumina duo, anno 1617, Arnhemii, excudebat Ioannes Ianssonius] MELCHIOR SOITER, [CRISPUS, JOHANNES; LONICER, PHILIPPE (LATINOSAN LONICERUS); LEONARDUS CHIENSIS-MITYLENAEI EPISCOPUS; GEORGEWITZ, BARTHELEMI; SABELLICUS, M.; ANT; AVENTIN, J.; BARLESIO; SOITER A VINDA, MELCHIOR; STELLABJ. MART.; CALLIMACHUS-EXPERIENS, PHILIPPE:
Chronicorum Turcicorum,
in
quibus
Turcorum Origo, Principes, Imperatores, bella, Praelia, Caedes, Victoriae, reique militaris ratio, et Caetera huc pertinentia, continuo ordine, et perspicua brevitate exponuntur; et Mahometicae Religionis Institua Judiciorumque processus, et Aulae Constitutio; procerum item ac populi Mores, vitaeque degendae ratio percensetus: Accessere Narratio de Bajazethis filiorum Seditionibus; Turcicarum item rerum Epitome: quomodo nimirum Captivi Christiani distrahantur, et ab imperatore Turcico, caeterisque Turcis tractentur: et Johannis Aventini Liber, de rebus Turcicis ; Tomus primus. Omnia nunc primum bona fide collecta, Sermoneque latino exposita à D. Philippo Lonicero, Theologo. Tomus Secundus, diversa de rebus Turcicis Opuscula continet. Tomus tertius, Georgii Castrioti, Scauderbegi cognominati, vitam, Mores, res gestas, etc. continet, Francofurti ad Moenum, apud Joannem Feyrabeud, 1578.] [MERCATOR, GERHARD KREMER, GERARDUS: Atlas minor de Guérard Mercator, traduict de latin en françois, par le sieur de La Popelinière,... anno 1614, de nouveau reveu et augmente J. Jansson, Amsterdam, 1628.] MERCATOR,
OLAH, [OLAH, NICOLAUS:
Atila, Hanoviae, Apud Claudium Marnium, 1606.]
Ortelius, [ORTELIUS, ABRAHAM: Ortels Abrahami Ortelii cosmographi et geographi regii deorum dearumque capita ex antiquis numismatibus collecta historica narratione illustrata a Francisco Swertio Antverpiensi, Extant Bruxellis, apud Franciscum Foppens, 1683.] PAUL JOVE, [GIOVIO, PAOLO: Histoires
de sur les choses faictes et advenues de son temps en toures les parties du monde, Guillaume Rouillé Lyon, 1552.] Philippus Callimachus Experiens, [P. CALLIMACHI EXPERIENTIS (F. BUONACCORSI): De bello Turcis inferendo oratio gravissima... Item ejusdem historia de his quae a Venetis tentata sunt Persis ac Tartaris contra Turcos movendis... Haganoae, ex. off. Seceriana, 1533. Itt említend? az Attiláról, illetve az I. Ulászlóról szóló írása is! ] PIERRE RANZAN,
[RANSANUS, PETRUS: Epithoma rerum Hungarorum, id est annalium omnium temporum liber primus et sexagesimus c. m?vér?l van szó, év és hely nélkül; a teljesség kedvéért utalunk a Kulcsár Péter féle magyar kiadásra, Bp. 1977.] PLANTINUS; [CLUSIUS, CAROLUS:
Caroli Clusii rariorum aliquot stirpium per Pannoniam, Austriam et vicinas quasdam provincias observatarum historia, 1583. Antwerpiae, Ch. Plantinus] Roger, [A híres amszterdami könyvkiadóról, Etienne Roger-r?l van szó, aki többek között a Rákóczi életrajzíró Eustache Le Noble-nak is számos munkáját adta ki a XVII. század végén és a XVIII. század els? évtizedében. Vanel itt valószín?leg a Roger kiadó katalógusára utal, úgymint ROGER, ETIENNE: Catalogue des livres nouvellement imprimez à Amsterdam, chez Estienne Roger, Amsterdam, 1699.]
[ANTONIN, SAINT, ARCHEVÊQUE DE FLORENCE: Divi Antonini,... Chronicorum opus, in tres partes divisum... emendatum et auctum... opera et studio Petri Matur,... Lugduni, ex officina Juntarum, 1587.] SAMBUCH, [SAMBUCUS, JOHANNES ZSAMBOH: Rerum Ungaricarum decades quatuor cum dimidia ... A. Bonfini, Hanoviae,1606.] SAINT ANTONIN,
SANSON, [A
Sanson dinasztiáról van szó, pontosabban SANSON NICOLAS: Description de tout l’univers, en plusieurs cartes, & en divers traitez de geographie et d’histoire; où sont décrits succinctement & avec une methode belle & facile ses empires, ses peuples, ses colonies, leurs murs, langues, religions, richesses, F. Halma, Amsterdam, 1700. Ez a kiadás tartalmazza el?ször az 1620 és 1665 közötti, korábban sok helyütt kiadott atlaszok és adatok együttesét, amelyek az els? gy?jteményes kiadást még maga Nicolas Sanson készítette el, lásd: SANSON, NICOLAS: Descriptions et remarques sur les cartes géographiques, tant anciennes que nouvelles, de M. Sanson. (S. l. n. d.) a térkép katalógisát és a hozzájuk f?zött jegyzeteket el?ször 1696-ban Guillaume és Adrien Sanson adta ki, lásd: Catalogue des livres et traités de Géographie des sieurs Nicolas Sanson,... de Nicolas, de Guillaume et Adrien Sanson, mis au jour par les soins de Pierre Moullart Sanson,... Paris, Aux Galeries du Louvre, 1696.] [SCHOEDEL, MARTINUS: Disquisitio historico-politica de regno Hungariae, Argentorati, Jo. Reppl, 1629.] SCHODEL
STUARTH,
[Az amszterdami HOORNBEEK, JOHANNES: Johannis Hoornbeek... De Conversione Indorum et Gentilium libri duo. Accessit ejusdem Vita ab amico [D. Stuart] edita, Amstelodami, apud J. J. a Waesberge, 1659.] Szenkeli [Székely György (?) Nem sikerült megnyugtatóan feloldani!] THEVET, [THEVET, ANDRÉ:
Histoire des plus illustres et savans hommes de leur siècle, tant de l’Europe que de l’Asie, Afrique et Amérique, avec leurs portraits, Paris, F. Manger, 1671.] [TÚRÓCZI, LADISLAUS: Ungaria suis cum regibus MDCLXXXV, Tyrnaviae, per F. Gall,] THUROSIUS,
compendio
data...
[Thuróczi, János: Johannis de Thwrocz Chronica Hungarorum, In civitate Brunensi, (C. Stahel et M. Preunlein,), 1488.] THWROCZ
Volaterran, [MAFFEI, RAFFAELLO (DIT VOLATERANUS): Contenta in hoc opusculo: Raphaelis Volaterani de More ludorum & sacrorum ; de Romanorum Graecorumque magistratibus, de Ritu antiquae militiae postremo ; de Templis & locis urbis Romae, quae omnia ad historiae cognitionem apprime sunt utilia, Gilles de Gourmont,152?,]
Id?rendben a következ? bibliográfiánk Lenglet-Dufresnoy Méthode pour étudier l’histoire cím? m?vének Magyarország címszavához mellékelt bibliográfiája az 1713-as
kiadás alapján.[18] Ez a toldalék hoz új adatokat, szempontrendszere még független a fentebb Moréri apropóján emlegetett politikai igények betüremkedését?l. LengletDufrenoy az 1713-as kiadásban felhívja a figyelmet egyrész arra, hogy francia részr?l az utóbbi id?szak legfontosabb Magyarországra vonatkozó híradásai Vanel és Eustache Le Noble[19] nevéhez kötend?k. Számba véve a rendelkezésére álló adatokat, átemeli Vanel eredményeit és kib?víti azt részben régebbi, részben újabb adatokkal. Így Komáromi Csipkés György Hungaria illustrata cím? 1655-ben Utrechtben kiadott m?ve mellett említi J. F. Behamb Notitia Hungariae-jának 1676-os kiadását, valamint Otrokocsi Foris Ferenc Origines címmel 1693-ban napvilágot látott írását. Ezen kívül jegyzi Tubero kommentárjainak 1603-as frankfurti, Caspar Ens Rerum Hungaricaruni historia cím? könyvének 1648-as kölni, és Nadányi Florusának 1663-as amszterdami kiadását, továbbá Révai Péter könyvét. Szerepel még ebben a felsorolásban J. A. Mellen Series Regum Hangarieja (Lubecae), 1699-b?l, N. Reusner: Narratioraes, (Francoforti), 1603-ban Frankfurtban megjelent munkája, hivatkozik továbbá G. Arthusius Historiá-jára 1596-ból, valamint M. Inchofer 1664-es évkönyvére.[20] Langlet Dufresnoy alapvet?en neveket közöl, de nála már helyenként a m? címe is felbukkan. Langelet Dufresnoy 1713-ban a francia szerz?k közül Vanelt és Eustache Le Nobleot említi név szerint. Vanelnél utal a Troubles cím? munkájának névsorára, Lo Noble esetében pedig a Rákóczi életrajzra hívja fel a figyelmet.
LANGLET DUFRESNOY 1713-AS KIEGÉSZÍTETT VANEL-FÉLE LISTÁJA Jo. Ferdinandi Behamb Notitia Hungariae antiquomodernae Berneggeriana perpetuis observationibus condecorata, Argentorati, G. A. Dolhopffii, 1676. BEHAMB, JO. FERDINANDUS:
Historia chronologica Pannoniae: res per Hungagariam et Transylvaniam, jam inde à constitutione regnorum illorum, usque ad invictiss. Rom. Imp. Rodolphum II, Hungariae regem Christianum XXXX & sereniss. Sigismundum Bathorium, Transylvaniae ducem, maximi vero hoc diuturno bello gestas; icones item vitasque et victorias, regum, ducum & procerum, tam Christianorum quam Turcicorum, à Joanne Jac. Boissardo vesuntino delineatas, continens, ad annum usque MDCVII continuata & deducta, studio & opera M. Gotardi Arthus Dantiscani... Francofurti, 1608. BOISSARD, JEAN-JACQUES - ARTHUS, GOTHARD:
Deliciarum Germaniae tam superioris quam inferioris index, simul et viatorius, indicans itinera ex Augusta Vindel. ad omnes civitates et oppida, tam in superiori quam in inferiori Germania, nec non ad praecipuas urbes Daniae, Norwegiae, Sueciae, Prussiae, Livoniae, Moscoviae, Poloniae et Hungariae, item Constantinopolim, Niceam, Anciram et Amasiam, Prusam, Acharam, Iconium, Heracleam, Adenam, Halepum, etc., usque Damascum, Capharnaum, Nazareth, Hierosolymas, Gazaram et CASPAR, ENS:
Cairum... [Auctore C. Ens.], Coloniae, apud W. Lutzenkirchen: 1609. Ludovici Tuberonis,... Commentariorum de rebus quae, temporibus ejus, in illa Europae parte quam Pannonii et Turcae eorumque finitimi incolunt, gestae sunt, libri undecim... (Edidit M. Adelarius.), Francofurti, impensis C. Marnii, 1603. CERVARIUS TUBERO, LUDOVICUS:
Hungaria illustrata; hoc est, brevis, sed methodica naturae et genii, linguae hungaricae, explicatio, anungaros in discenda lingua ista, facilitans, promovens, et hungaros efficiens. Opera Georgii Csipkes Comanini, Ultrajecti, ex officina Jo. a Waesberge,1655. COMARINUS, GEORGE CSIPKES:
Origines hungaricae, seu liber, quo vera nationis hungaricae origo et antiquitas e veterum monumentis et linguis praecipuis panduntur... labore et studio Francisci Foris Otrokocski,... -- Originum hungaricarum pars secunda, in qua variorum nominum originibus hungaricis exornandis inservientium expositio philologica continuatur... Franequerae, ex off. L. Strik, 1693. FÓRIS OTROKOCSI, FERENC:
LONICER, JOHANN ADAM; BOISSARD, JEAN-JACQUES; BRY, THÉODORE DE; BRY, JEAN-
Pannoniae historia chronologica... per T. Ann. Privatum C. Icones genuinae regum, ducum et procerum... [collectae a J. J. Boissardo.] Omnia in aes incisa et recens evulgata, per Theodorum de Bry,...Francf., 1596. THÉODORE; BRY, JEAN-ISRAËL DE:
Annales ecclesiastici regni Hvngariae, Inchofer, soc. Iesv, 1644, Romae, typis Ludouici Grignian MELCHIOR, INCHOFER:
MELLEN, JACOBUSA:
avthore
Melchiore
Series regum Hungariae e nummis aureis... Lubecae, 1699.
Florus hungaricus, sive Rerum hungaricarum ab ipso exordio ad Ignatium Leopoldum deductarum compendium, auctore Johanne Nadanyi de Keres Nadany, Amstelodami, ex officina J. a Waesberge, 1663. NADANYI DE KERES NADANY, JOHANNES:
Rerum memorabilium in Pannonia sub Turcarum imperatoribus, a capta Constantinopoli usque ad hanc aetatem nostram, bello militiaque gestarum exegeses, sive Narrationes illustres variorum... auctorum, recensente Nicolao Reusnero,... Francofurti, impensis C. Marnii, 1603. REUSNER, NICOLAUS:
De Sacrae coronae regni Hungariae ortu, virtute, victoria, fortuna, annos ultra D C clarissimae, brevis commentarius Petri de Rewa,... Augustae Vindelicorum, excudebat C. Mangus, 1613. RÉVAY, PÉTER:
Id?rendben ezt követi a már említett 1725-ös Moréri-Coignard-féle bibliográfia. A sort végül Lenglet Dufresny Méthode-jának 1735-ös kiadása zárja, amelyben tulajdonképpen „hasznos” és „káros” befolyási lehet?séggel bíró könyvek csoportjait különíti el.[21] A veszélyes források között említi, de azért az említés puszta ténye valahol mégiscsak fontos, a Martinuzzi[22] és a Rákóczi[23] életér?l szóló biográfiákat, rámutatva: ezek a könyvek igazságtalanok Ausztriával szemben, és a zendülés kétes kalandokra csábító szellemiségét sugallják. Ebben a kiadásban már Vanelt is kritika éri abban a vonatkozásban, hogy Magyarországról szóló munkáiban túlzott megértést tanúsít a zendül? felségárulók irányában.[24] E politika sugallta megfontolás „elegáns” megoldását a század második felében Sacynál találjuk meg. Sacy mint a magyarok történetének histórikusa nem kerülheti meg sem az összeesküvések, sem a zendülések, sem pedig 1703-1711 között lezajlott történéseket. Morális megfontolásokat is figyelembe véve végkövetkeztetésében lényegében Ausztria fellé billenti el a mérleg nyelvét mid?n azt fejtegeti: a magyarok csak akkor lettek igazán boldogok, amikor lemondtak a szabadság fantomjáról, mert így a jólétben nyerték vissza azt, amit a hírességben elvesztettek.[25] A bibliográfiák, gy?jtemények fenti számbavételével -- a nem kizárható tévedések és a számunkra jelen pillanatban feloldhatatlanak bizonyult nevek ellenére is -- az volt az els?dleges célunk, hogy érzékeltessük: a XVIII. század eléggé b? ismeretanyag birtokában nyúlhatott a magyar történelem átfogó tanulmányozásához. A bibliográfia tanulsága szerint a XVIII. század els?sorban Vanel összegz? munkái és az általa készített katalógus alapján
tárgyalja majd a magyar történelmet; a kompilátorok olykor újraolvassák a forrásokat, de az esetek zömében inkább betoldanak, esetenként kiegészítenek és új „szakirodalmat” is használnak, amint ez Bruzen de la Martinère esetében megfigyelhet?. Természetesen nem érintettük a Thököly mozgalom, illetve a Rákóczi szabadságharc történetét, mentségünkre legyen, hogy ennek korszer? feldolgozása Köpeczi Béla munkásságában megtalálható.[26] Fontos viszont megemlítenünk, hogy a magyar történelem vonatkozásában az említett forrásanyagok továbbra is meghatárózóak, s?t a bibliográfia mintegy sajátos tükörképe annak a problémakörnek is, ahogyan a mindenkori politikai megfontolások befolyásolják a XVIII. század magyarságképét. Az összeesküv? Wesselényi, a lázadó Thököly és Rákóczi már nemigen illik ebbe a képbe, nem véletlen hogy a Brenner féle Rákóczi-képnek sem igen volt visszhangja a XVIII. századi Franciaországban![27] A XVIII. század magyarságképének gyökerei cím? fejezet kapcsán számbaveend? források között az utazókról kell még szólnunk. Az els? részletes modernkori útleírás, amelyben Magyarországot sokszor emlegetik, Augerius Gislenius Busbequistól származik, aki 1556-os török portabeli utazását a már akkoris oly divatos levél formában örökíti meg. Busbequius munkája 1580-ban jelent meg latinul, els? francia kiadása 1646-ból származik, de latinul még 1740-ben is kiadják, s ezt követi egy újabb, ezúttal francia nyelv? kiadás 1748-ban.[28] Jacques Bongars (Jacobus Bongarsius) 1585-ben III. Henrik megbízásából Konstaninápolyba utazván szelte át Magyarországot Nevének említése azért fontos, mert a „magyar-ügyben” kikerülhetetlen gy?jtemény szerz?jének információi az utazás közvetlen tapasztalatán is nyugodnak. Útleírásából Szamota István közöl részleteket a XIX. század végén kiadott könyvében – Hermann Hagen XIX. századi német filológus francia szövegközlése nyomán.[29] (Jacques Bongars útvonala 1585-ben: Schwechat, Köpcsény, Petronell (a magyarok Kis Trójának hívják), Pozsony, Magyar-Óvár, Öttevény, Gy?r, Sz?gye, Komárom, Tata, Gutta, Érsekújvár, Nyitra, Tapolca, Vesztenic (Vistervitz), Privigye (Breivitz), Nedozseren (Nedejar), Rudno, Tót-Próna (Windisch-Broben, SlavitsBrawen), Sucsány, Turán (Tourian), Lucsiván, Poprád, L?cse, Szepesváralja, Beharócz (Burselgrund), Kassa, Encs (Eitschen), Tokaj, Kálló, Szatmár, Nagybánya (HungrischNeustatt), K?vár (K?várvidéke, Kuyvar), majd innen Erdélybe veszi útját. Az utazások id?rendi sorrendjét tekintve Louis Deshayes de Courmenin útleírása érdemel figyelmet. Deshayes szintén diplomáciai küldetés végett megy Konstantinápolyba, és 1621-ben keresztülszeli Magyarországot. Útleírása el?ször 1624-ben, majd 1632-ben jelent meg. Reprintjét az Hachette adta ki 1976-ban.[30] Emellett Laboureuer munkáját szokás még megemlíteni.[31] 1660-ban és 1687-ben a bölcsek kövét is keresve Tollius Jacobus két alkalommal járt Magyarországon. Útleírására Bruzen de la Martinière szótárának ismertetésekor még visszatérünk, hiszen ? -- annak ellenére, hogy XVII. századi utazó -- la Martinière egyik f? forrása, ami azért nem meglep?, mert Tollius inkább a XVIII. században válik ismertté, mivel ekkor adják ki útleírását.[32] Életében a nevét egyébiránt leginkább alkímista tevékenysége révén ismerték.[33] 1687-es magyarországi útleírásának egyik legérdekesebb részeként Buda leírására érdemes néhány sort szentelni, hiszen ? volt az els? utazó, aki az 1686-os visszafoglalást követ?en „turistaként” bejárta a várost.
Élményeir?l így ír: „Váczról elindulva, csakhamar fölt?nt a magas dombon álló Buda, fehérl? falaival, tornyaival és templomaival. Már a távolból üdvözöltem a nemes királyi várost, melyet már oly régóta vágytam megláthatni. Minél közelebb jutottam, annál inkább csodáltam a császár szerencséjét, mely ily er?s és gyönyör? várossal ajándékozta meg ?t. Mid?n a Pest és Buda közt lev? hídhoz értünk, el?ször Pest városába mentünk, mivel az ostrom folytán földig lerombolt Budán aligha találhattunk volna szállást. Három nap alatt minden nevezetességet megtekintettem. A hajdan oly büszke és pompás vár és város a rettenetes ágyúzástól teljesen romhalmazzá volt l?ve, az egész városban egyetlen ép házat sem találtam. A hajdan oly szép és fényes Szt. István templomban és a híd közelében lev? török mecsetben, valamint a bels? vár kapuja fölött török feliratokat találtam. A várat a várostól kett?s k?fal választja el. A városnak a vár felé es? része két utcából, a távolabbi része pedig, hol a hegy szélesebbé lesz, három utcából áll. A falak régi divatúak, de azért er?sek, az árkok mélyek. Három kapu létezik, melyek egyike Ó-Buda felé van, a császáriak ennek közelében rontottak be az összelöv?dözött falakon. A várost hajdan két külváros díszítette, még pedig mindkét oldalról, a székesfehérvári oldalon létezett külvárosnak ma már nyoma sincs, a Duna melletti nagy külvárosban néhány házat már kijavítani és újjáépíteni kezdenek. A romok közt és a pinczékben görög vallású, m?veletlen, durva és visszataszító ráczok laknak, kiknek f?foglalkozásuk a vízhordás, mivel a várban lev? kutak a törökök által betömettettek vagy pedig a romok által bedugultak. A Duna parti külvárosban létezett számos mecsetet részint lerombolták, részint tárházakká és cs?rökké alakították át. A még fennállók közül egyiknek tornyába fölmentem, hogy onnan a környéket jobban áttekinthessem. Csekély fáradságomat b? siker koronázta. A Szt.-Gellérthegy alatt és Ó-Buda felé meleg fürd?k léteznek, mindezeket tüzetesen megtekintettem. … Budára magyar embernek nem szabad lábát betennie, a ráczoknak, különösen pedig az asszonyoknak meg volt engedve a ki-és bejárás. A dunai híd 57 hajóból áll és körülbelül 10 000 láb hosszú. Pest négyszög alakú és középszer? város, jóllehet a tavalyi ostrom alatt szintén igen sokat szenvedett, mind inkább helyreáll és lakossága is jobban szaporodik, mint Budáé, mivel a síkságon terül el, tehát a Duna kihasználásához el?nyösebb helyzettel bír. Miután mindent megtekintettem, 1687. június 23-án eltávoztam a magyar királyok hajdani székhelyér?l.”[34] Az utazók között illik még még számba venni Charles Patin párizsi orvosprofesszor útinaplóját, akinek az 1770-es évek elején tett európai körútjáról számos kiadást megért könyvét el?ször Lyonban adták ki 1774-ben.[35] Patin szerint Magyarország – a hosszú ideje dúló török háborúk ellenére -- még mindig Európa egyik legcsodálatosabb országa, ahol a gabona és a gyümölcs egyaránt b?séggel megterem, olyan borokat lehet inni, amelyek méltó vetélytársai a spanyol boroknak, és külön is megemlíti Tokaj borait. Híres továbbá az ország az állatállományáról és az ásványi kincseir?l, amelyek közül f?leg az ezüstöt és a markazitot emeli ki.[36] Az 1680-as évekb?l du May könyvét szokás emlegetni. Az „óvatos utazó” (Le prudent voyageur a m? címe) sajátos ellentétpárokban ragadja meg a magyar történelem f? folyamatait. Így az egykor termékeny ország ma nyomorban él, a protestáns rebellió a Habsburg katolicizmus ellenpontja, a magyar régen barbár pogány és kegyetlen volt, ma a
keresztény civilizáció véd?je és Ausztria ellensége. A jó bor, a b?séges érclel?helyek és a marhakivitel, amit Európa jegyez Magyarországról -- du May szerint.[37] A század végér?l még megemlítjük Claude Jordan nevét, aki a XVII. század végének és XVIII. század elejének kompilátor krónikása. Neve els?sorban, mint a La Clef du Cabinet szerkeszt?jéként bukkan fel, holott ennek a luxemburgi kiadványnak a Journal historique címen futó folytatólagos párizsi kiadásai tették igazán ismertté Claude Jordan személyét, hisz ezáltal vált az új évszázad eseményeinek els? összegy?jt?jévé és kommentáráva.[38] A Voyages historiques… tulajdonképpen fiktív utazás, ám e m? apropóján az alábbi két lényeges információt szabadjon ehelyütt kiemelnünk. Egyrészt utalunk arra a fontos, és a kés?bbiekben sokszor feledésbe merül? megállapításra, hogy a magyar nyelvnek, annak ellenére, hogy szláv közegben él? népr?l van szó, semmi köze a szomszédok nyelvéhez. Másrészt sokatmondó híresztelést oszt meg velünk a szerz? akkor, amikor arról értekezik, hogy a Habsburg birodalom számára sokkal el?nyösebb volt, amíg Magyarország nem csatoltatott a birodalomhoz. E megállapítás mindenesetre érzékelteti, hogy a rebellis magyarokkal egyre többet küszköd? Bécs beindította propagandagépezetét; e szerint a birodalmi periféria elmaradott barbárai a magyarok, ki?ztük ugyan az országból a törököt, ám úgy t?nik, egy civilizálatlan vad világot nyertünk, kérdéses mennyi figyelmet érdemel Európa eme perifériája. Íme Bécs els?, ám igen jellegzetes ecsetvonása az Európa felé közvetítend? magyarságkép kapcsán, mely elég karakterisztikusan jelen van Claude Jordan értesüléseiben.[39] Nem vitás azonban, hogy a XVII. század utolsó harmadának legolvasottabb utazója az angol Edward Brown. Neve itt azért is megkerülhetetlen, mert egy évvel a londoni angol kiadást követ?en, 1674-ben franciául két külön kiadásban is megjelent az útleírása. ? valóban a franciák által leginkább olvasott utazók egyike, számos észrevétele szinte folyamatosan felbukkan a XVIII. századi francia szótár-irodalomban.[40] Magyarországi beszámolója kis túlzással „reklámnak” sem rossz, jóllehet sokkal inkább arról van szó, hogy az éles szem? angol észreveszi: melyek azok a specifikus jegyek, amelyek meghatározzák a korabeli magyar mindennapokat. Így mindenekel?tt ráirányítja az olvasó figyelmét a bányák, a fürd?k és az ásványvízforrások országára. Ez a motívum a XIX. század els? féléig folyamatosan visszatér a magyarországi francia utazóknál.[41] Az elkövetkez? közel másfél évszázad francia utazóinál ezek az elemek majd mind szerepelni fognak. Brownt Magyarország természetföldrajzi viszonyai tekintetében leginkább mégis a folyók érdeklik. Kijelenti, hogy Európában itt vannak a legjobb folyók és nincs több ország, ahol ennyi patakot találni.[42] A folyók kapcsán megemlékezik a halb?ségr?l, így „a Dunában a pompás pisztrángokon, süll?kön és a világ legkit?n?bb pontyain kívül még számtalan egyéb halat is fognak, nevezetesebbek a görgöcse, vagy kövi ponty, fehérkeszeg, durbincs, sügér kecsege, kárász, lazacz, csík stb. … Valamint a folyók tele vannak halakkal, éppen úgy télen madarak lepik el annak felületét. … Szarvas, dámgím, valamint mindenféle vad … nagy b?ségben fordul el?”[43] Természetesen dicséri a magyar borokat, melyek általában finomak és kit?n?ek, egyébiránt pedig megjegyzi, hogy az ország bármely részén lehet jeles borokat találni. A vad és halgazdagság mellett arról is ír, hogy miután Magyarországon szép nagy rónaságok
vannak, elég kényelmesen lehet utazni. Lényegében pozitív képet fest az országról, miközben megállapításai magyarságképének talpkövei a következ?k: a termékeny, gazdag ország, mint múlt és jöv?beli lehet?ség, a nyelv és kultúra néhány mozzanata, a magyar jellem, végül a bányavárosok leírása. Nála a történelem minden vihara ellenére a termékeny és a gazdag természeti adottságokkal bíró Magyarországon van a hangsúly. Külön kiemeli a marhaexport fontosságát. Megemlíti a magyar nyelv sajátos hangzását azzal a megjegyzéssel, hogy az írásbeliség alapvet?en latin. A kultúra és m?vel?dés apropóján rámutat továbbá arra, hogy az országnak nincsen egyeteme, ezért a magyar tudós igazán csak külföldön képezheti magát. Ugyanakkor nem felejti el leírni: „a magyarok máskülönben méltán dicsekedhetnek, hogy hajdan ugyancsak elég alkalmuk volt az összes tudományok elsajátítására, nevezetesen Hollós Mátyás király a híres Hunyadi János fia, körülbelül kétszáz évvel ezel?tt nagyszer? könyvtárat állíttatott össze Budán. Ebben néhány ezer kötet, számtalan görög és latin kézirat létezett, amin?t talán sehol sem lehet találni.”[44] Brown magyarságképe még mentes a fentebb említett bécsi sugallat nyomdokain szép lassan elterjed? tudatlan, barbár, elmaradott magyarságképletét?l. A magyarok jellemzésénél kiemeli: szellemes és szorgalmas nép, való igaz, hogy jobban kedveli a háborúzást, mint a kereskedést, így aztán a magyarok már csak történelmük okán is inkább hadakoznak, de nem felejti el hozzátenni: „ámbár … a tudományok és szabad m?vészetek elsajátítására elég ésszel, szorgalommal és jó tehetségekkel vannak fölruházva.”[45] A történeti áttekintés kapcsán megjegyzi, hogy Magyarország híres királya Attila, akinek hadseregszervezésén azóta is ámul a világ. A keresztény magyar királyok a kés?bbiekben jelent?s országot tudhattak magukénak, hiszen a koronázás alkalmával „tíz zászlót visznek a király el?tt, ezek pedig a következ? tíz királyság zászlói: Magyarország, Dalmáczia, Horvátország, Szlavónia, Galiczia, Szerbia, Bolgárország, Bosznia, Lodoméria, és Kumánia.”[46] Jellemz?, hogy számos apró részletre is odafigyel. Így a gyalogos katona, a hajdú nagyon megnyeri tetszését f?képp kemény tánca révén. Err?l így ír: „Magyarországba útazásom el?tt soha nem láttam a pirrhikus tánczot, melyet hajdan a régiek gyakoroltak, most pedig a hajdúk tánczolnak. Ezek meztelen karddal tánczolnak, egymás kardjára ütnek, mi által nagy csörömpölés keletkezik, forognak a leveg?ben, ugrálnak, meglep? ügyességgel földhöz vágódnak, végül a magok módja szerint énekelnek…”[47] Elismer?en említi a magyar nemes urak díszes sz?rmeruházatát, Magyarország legnevezetesebb részeként pedig egyértelm?en a bányavárosokat jelöli meg. Brown nyomán a franciák magyarságképét kés?bb is nagyban meghatározó olyan állandó jegyek fogalmazódnak meg, mint a történelme folytán fegyverforgatóvá vált vitéz nép. Itt még egyértelm?en pozitív a vitézi virtus, annak ellenére, hogy ez a nép nem mutat túl nagy affinitást a kereskedés és a tudomány iránt, ez azonban nem mindig volt így. A sz?rmét kedvel? pompázatos magyar nemesi öltözetr?l ?szinte elragadtatással szól, csakúgy mint az ország legfontosabb részeként bemutatott bányavárosokról, amelyr?l számos XVIII. századi francia „írástudó” megemlékezik majd. Azt, hogy Brown neve jól csengett a kor franciái el?tt, hogy ismert és népszer?, hogy meghatározó olvasmányélmény Magyarországgal kapcsolatban, mi sem érzékelteti jobban, hogy Magyarországi utazására
többször is utal egy név nélkül, 1691-ben napvilágot látott válogatás szerkeszt?je is.[48] Végül a szótár-irodalom vagy másképpen enciklopédia-irodalom kapcsán mindenekel?tt szükséges megemlíteni, hogy köztudottan a mai lexikonok el?djér?l van szó. Gyökerei a humanista tudományosság talajába nyúlnak vissza, amennyiben az ismeretek gy?jtése, összefoglalása és rendszerezés a reneszánsz egyik alapvet? célkit?zése volt. Az els? francia nyelv? enciklopédiaként Moréri Le grand dictionnaire historique címen 1674-ben, Lyonban megjelent munkáját tartják.[49] A francia szótárak címe önmagában tanulságos. Egyrészt hallatlan széles tárgykört fognak át. Ebbe beletartozik akár a földm?velés szótára, akár a szekták szótára, akár a m?vészetek szótára de lehet szótárt szerkeszteni a csatákról és híres asszonyok történeteir?l, no meg mindenekel?tt ott van a minket közelebbr?l érint? geográfiai, illetve történelmi szótár, hogy csak a legjellegzetesebb tárgyköröket érzékeltessük.[50] Láthatóan a szótárak (dictionnaire) zöme címében vagy történeti (historique) vagy geográfiai (géographique) vagy pedig geográfiai és történeti szótár. Valójában az esetek zömében a geográfia dominál, ennek tárgykörében válik kulcsfontosságúvá az események láncolataként átélt és megírandó történelem. A geográfiai irodalom kapcsán a bibliográfiák apropóján említett LengletDufresnoy Méthode pour étudier l’histoire c. munkában három történetírói iskolát különböztet meg. Az els?t vallási történetírásként jellemzi. A második az adatközl? gyakorlat mintegy kérdés-felelet módszert alkalmazva. A harmadik arra törekszik, hogy bevezessen a történelem tanulmányozásába, ami annyit tesz, hogy rendszerezni és csoportosítani kell a tényeket, mert csak így lehet bizonyos következtetéseket levonni. Véleménye szerint „meg kell keresni gondosan azoknak az ügyeknek eredetét és kimenetelét, amelyeket a történetírók megemlítenek és azokat a különböz? okokat, amelyek ezeket kiválthatták. Meg kell vizsgálni körülményeiket, és éretten mérlegelni az el?vigyázatlan cselekedeteket, amelyeket elkövettek azok, akik ezekben részt vettek, vagy azt, hogy milyen volt viselkedésük, amikor bölcsen jártak el. Ebben áll a történelem haszna: egyforma figyelmet fordítani a jóra és a rosszra, hogy utánozzuk az egyiket s elvessük a másikat.”[51] A geográfiai szótár diszciplínája ebben az összefüggésben az adatközl? történetírás hordozója, szerkesztése többnyire bet?rendes, címszava országokat és városokat jelöl. Egy geográfia szótár, alapvet?en három részb?l áll össze. Egyrészt beszélhetünk matematikai geográfiáról, amely a szélességi és hosszúsági koordináták megadása mellett beszél a térít? körökr?l, úgymint északi, déli féltek, sarkkörökr?l és éghajlati tagolásokról, ha tetszik, tájékoztat a topográfia alapelemeir?l. Másrész létezik egy fizikai értelemben használt geográfia, mely a domborzati viszonyok leírását célozza. Végül de nem utolsó sorban kell szót ejtenünk a minket közelebbr?l érint? politikai geográfiáról. Ez tartalmazza a fennálló állapotot. Állapot (státusz) alatt értend?, egy adott terület lakosaira vonatkoztatott törvények együttese, melynek alapján elkülönítik az államformát, úgymint királyságot, császárságot, f?hercegséget, hercegséget, fejedelemséget, grófságot vagy köztársaságot. A státusz tehát az adott id?szak politikai térképe. Ugyancsak a politikai geográfia státusz tárgykörében esik szó a lakosságról, a lélekszámról, az adott társadalom berendezkedésér?l, tagozódásáról, továbbá a nyelvr?l, a vallásról, az adott ország
gazdasági profiljáról, amely lehet keresked?, vagy agrokulturális jelleg?. Itt szokás továbbá magáról az állam berendezkedésér?l, annak m?ködésér?l, valamint az adott ország gazdasági, védelmi, katonapolitikai viszonyairól írni. Ezeknek az alapelveknek a szigorú szem el?tt tartásával adja meg aztán egy-egy szerz? az ország nevét, kiterjedését, min?ségi paramétereit (értsd domborzati és éghajlati viszonyait,) kitér az adott nép küllemére, erkölcseire, vallására, szokásaira, lelkületére, öltözetére. A geográfia szótárnak tehát elég jól leírható kritériumai vannak, amelyeket természetesen még kiegészítenek olyan ismérvek, amelyek alapján egy-egy város bekerülhet a szótárba. Itt a történelmi nevezetesség, a történelmi esemény, az adott helység gazdasági, politikai, vallási, államigazgatási vagy éppen m?vel?déstörténeti fontossága lesz a válogatás mércéje.[52] Így a geográfia szótár történetírása az átfogó, felvezet? fejezetek mellett, amely az adott ország vonatkozásában az általános tudnivalókat tartalmazza, a városnevek címszava alatt megírt történelem is, mely olykor puszta adatok, más esetben anekdotikus történetek és epizódok sajátos együtteseként jelenik meg az olvasó el?tt. A geográfiai szótárak zöme „világszótár” a föld leírásával egyetemben, más esetben viszont -- jóllehet a m? címe ezt nem feltétlenül sejteti -- egy-egy ország történetének megírásához is keretül szolgál, amint azt Claude Vanel esetében látni fogjuk. Az alapvet?en ismeretterjesztésre kitalált geográfiai szótár, mint m?faj tehát érzékelhet?en kötött. E kötelmek többek között arra szolgálnak, hogy a szerz? átfogja a birtokában lév? empirikus ismeretanyagot. A szempontrendszere végs? soron nemcsak az események leírására, hanem azok kommentálására, és bizonyos következtetések levonására is lehet?séget nyújt. Alkalmas egy ország bemutatására ugyanúgy, mint a világ dolgainak leírására. Nyitott, flexibilis m?faj, nemcsak elbírja, hanem igényli is a továbbírást, azaz a korrekciókat, a b?vített újrakiadásokat. (Morérinek több mint két tucat kiadásáról tudunk.) A geográfia, pontosabban a geográfiai szótár XVIII. századi népszer?ségének oka -- túl a század folyamatosan b?vül? ismeretanyagának rendszerez? áttekint? igényén -- minden bizonnyal a felvilágosodás kori Európa nagy térbeli változásaiban is keresend?. Itt nem csak arra gondolunk, hogy a XVIII. század -- egyébiránt maga is a földrajzi felfedezések egyik kiugró százada -- tovább konkretizálja a kiteljesed? világról napról napra b?vül? ismeretanyagot, hanem arra is, hogy a XVII. század közepét?l a XVIII. század derekáig kétszeresére n? az európai térség Európa keleti felének újfent keresztény világhoz történ? visszacsatolása révén – és ekkor a szláv világ létének tudatosulásáról, majd felfedezésér?l és annak következményeir?l még nem is írtunk! Mennyire jellemz? erre, amit a hazánkban is járt angol utazó, Edward Brown 1670 táján némi meglep?döttséggel ír; „azt is hallottam már, hogy a szláv nyelvet Németország határától a Káspi tengerig egyedül értik és beszélik…”[53] E folyamatban az egyik vitathatatlanul legfontosabb esemény a dunai Európa visszahódítása a török expanziós törekvések 1664-es és 1683-as kifulladását követ?en. A dunai síkságon megkezd?d? Habsburg el?renyomulás fázisai jól ismertek. Savoyai Jen? zentai gy?zelme, az 1699-es karlócai béke, az 1718-as pozserováci béke és az 1739-es belgrádi béke e térbeli változások dinamikájának mutatói. Európa határa ett?l fogva a Duna, a Száva vonalán valamint a Temesi Bánság magasságában húzódik. Ez közel 300 000 négyzetkilométernyi új térséget jelent, és ennek megszervezése Ausztriára hárul.[54] Ez magyarázza, hogy a geográfiai szótár-irodalomban miért foglal el el?kel? helyet a
Magyarország címszó épp azáltal, hogy számos kontextusban szóba hozható -- háborúival, városaival egyetemben. A geográfiai és történeti szótár részletes, helyenként lényegtelen, helyenként lényeges, helyenként a valóságnak megfelel?, helyenként pedig pontatlan földrajzi és történelmi ismeretek eklektikus tárháza. Alapvet?en leíró jelleggel bír, kerüli az elemzéseket, ugyanakkor a korrekciók, és az újabb fontos események beemelésének igényét?l hajtva e XVII. századi termék olykor egy b? évszázaddal kés?bb is „kitermeli” a maga b?vített újrakiadásait. Ilyen például Moréri szótára, de hasonló karriert futott be a XVIII. században megjelent Vosgien-féle geográfiai szótár is. Az újrakiadások egészen a XIX. század els? féléig eltartanak, így pl. Vosgien XVIII. század dereka táján megjelen? „zsebszótára” maga 1000 oldalával jónéhány kiadást megér még a XIX. században is.[55] E vonatkozásban a XVII. század derekán kikristályosodott dictionnaire hosszú életpályát tudhat maga mögött, f?képp ha ehhez hozzátesszük, hogy a m?faj magyarországi recepciója -- igaz els?sorban a német geográfia és történeti irodalomra alapozottan, de hasonló kritériumokkal--, a XIX. század els? felében éli virágkorát. (Els?sorban Czövek István, Zádor Elek és Dóczy József munkásságára gondolunk.)[56] A mindenkori szótáríró egy korántsem egyenletes ismeretanyag birtokában kompilál, a fontos és kevésbé fontos adatok sokszor összemosódnak és ez bels? aránytalanságokat is eredményez, a szép számmal adódó ténybeli hibákról nem is beszélve. Ezzel együtt a szótáríró láthatóan jól érzi magát a b?rében, büszke arra hogy kompilátor, hogy megmarad adatközl?nek. Világa tehát messze áll a XVIII. század új szemléletet meghirdet?, filozofikus történetíróitól, enciklopédistáitól! [57] Bels? aránytalansága mindenekel?tt a célkit?zés és a világ dolgaira vonatkozó empirikus ismeretanyag eleve adott lehet?ségének következménye. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy a XVIII. század derekán kiteljesed? filozofikus történetírás öncélúnak tartja, elutasítja és egyúttal lenézi a tények aprólékos leírásán nyugvó tudományos munkákat, mint amilyenek többek között az itt emlegetett geográfia szótárak is, akkor érthet?, hogy a század eme szellemi produktumáról nem sok dicsér? szó esik a Nagy Enciklopédisták körében, akik ebben az összefüggésben lehántják a történelemr?l a geográfiát vagy ha tetszik a geográfiáról a történelmet. Véleményük szerint ugyanis a tények egyoldalú rögzítése korántsem azonos a történeti ténnyel, így érzékeltetvén egy tényszer?nek ítélt állítás valóságértékének bizonytalanságát és az ebben rejl? veszélyeket.[58] A geográfia szótár mindezen dilemmák és kérd?jelek ellenére jellegzetesen a XVIII. század szellemi terméke, Penke Olga találó ítéletét átvéve, a geográfiai szótár azon „hibrid” m?fajok egyike, amelynek eredete a felvilágosodás didaktikusság igényén nyugszik.[59] A külcsiny lehet jónéhány vaskos kötetre rugó díszes, kifejezetten reprezentatív kiadvány, mint például Bruzen de la Martinière munkája, vagy éppenséggel zsebkönyvnyi geográfiai szótár, mint például Vosgien folyamatosan b?vített sikerkönyve, amelyet magával vihet az utazó az aktuálisan ismert világ bármely pontjára afféle útikönyv gyanánt. Végezetül mi az, amit a szótáríró örökül kap a XVII. századtól Magyarország kapcsán?
A bibliográfiák, az útleírások mellett fontos megemlíteni a magyar vonatkozású földrajzi adatokat, amelyek elválaszthatatlan részei a történeti ismeretanyagnak. A fentebb érzékeltetett városárosképekb?l, tájleírásokból, topográfiai ismertetésekb?l, útirajzok részleteib?l mindenesetre kialakult egyfajta általános vélemény, amelyet persze a leíró beállítottsága is meghatároz. Ennek eredményképp a magyarországi események iránt érdekl?d? Európában a földrajzi leírások nyomdokain egyre nagyobb érdekl?dést tanúsított a térbeli tájékozódást el?segít? térképek iránt. A m?velt olvasó eme igényét kielégítend?en rövid id?n belül elég tekintélyes magyar vonatkozású topográfiai irodalom keletkezett német, francia, latin és olasz nyelven egyaránt. A szótáríró többek között azért is látja el gazdag földrajzi információkkal olvasóit, hogy segítse a jobb tájékoztatást és a biztosabb tér és id?beli eligazodást. Ezek az adatok Magyarország vonatkozásában mindenekel?tt az aktuálisan zajló háborús események jobb megértését hívatottak szolgálni. A geográfia szótárak ezért közlik a város vagy vár, illetve az említésre méltó események szempontjából fontos helységek nevét. A földrajzi nevek sok gondot okoznak a szótárak szerz?inek, akik általában úgy tudják, hogy egy magyarországi városnak magyar és német neve van. (Sopron Oedenburg, Poson Presbourg, Bude Ofen, stb.) Nem egyszer latin, elvétve szláv és török városneveket is említenek. Ezeket értelemszer?en sokszor összezavarják. Sarwar azonos lesz a Rába folyó menti Sabariá-val, de így lesz például Agria németül Eger, a híres vár -- az 1552-es diadal megemlítése mellett -- pedig Erlau néven van megjelölve Vosgien szótárának 1801-es tizenkettedik b?vített újrakiadásában is.[60] Íme egy-két látványos félreírás. A nevekkel kapcsolatos pontatlanságot maguk a szótárszerz?k is érzik és egykorú térképekre (Corneille, Sanson, Delisle) hivatkozva próbálják korrigálni egymás hibáit. [61] A szótárak lapjain leggyakrabban a fontos hadi eseményekhez köt?d? helységnevekkel találkozunk: így Csáktornya, (Czackethurn); Eger, (Agria); Eperjes, (Eperies, Eperiae); Eszék, (Mursa); Érsekújvár, (Novigrade Novigradum); Esztergom, (Gran, Strigonie, Strigonium); Fülek, (Filleck Filecum); Hatvan, (Hatuan, Haduanum); Kanizsa, (Kaniska, Canisa); Komárom, (Comoru, Curmenium); Szigetvár, (Sigeth, Zigeth); a XVIII. században végig ismer?sen cseng? nevek, hisz az említett 1801-es Vosgien kiadásban e helységek még mindig megtalálhatóak leginkább a törökkel vívott háborúk XV.-XVI. századbeli összefüggésében.[62] Mivel a szótár m?faj szárba szökkenése a XVII. század végére teend?, két nagy történeti eseménysoron nyugszik a magyar história meghatározó élménye. A külpolitikai inga kilengésének megfelel?en a XVIII. században szívesen elhallgatott rebelliók mellett az érdekl?dés fókuszában természetesen továbbra is a török háborúk múlt és éppen aktuális történései állnak, amennyiben a török veszély lehet?sége a század els? harmadában továbbra is véresen komoly katonai kérdés! Az elhallgatott rebelliók bécsi ellenpontozása a barbár, fejletlen vad peremvidék lázadó, lusta magyarjainak propagandisztikus bemutatása, míg a török világgal „ellentételezéseként” ott találjuk az egykor volt gazdag és szép királyság olykor rezignált kontextusát -- a mecsetté változott keresztény magyar templomok árnyékában. Míg a XVII. század második felében e két „vezérmotívum” inkább párhuzamban fut egymás mellett, addig a XVIII. század franciái már a két mozzanat együttesében
próbálnak gondolkodni. Ennek els? lépése a magyar történelem szisztematikusabb feltérképezése, Magyarország Európába történ? visszaemelése kapcsán. A XVII. század végén Claude Vanel szótárai vállalkoztak erre a feladatra, míg a konkrét élmények, tapasztalatok forrásai mindenekel?tt az útleírások és a diplomaták jelentései lesznek.
MÁSODIK FEJEZET: CLAUDE VANEL MAGYAR HISTÓRIÁJA
A XVII. század végének magyar ügyekben minden bizonnyal az egyik legolvasottabb szerz?je Claude Vanel volt, akinek átfogó jelleggel megírt magyar vonatkozású m?vei tulajdonképpen Claude-Louis-Michel de Sacy m?vének 1778-as megjelenéséig a legrészletesebb magyar történeti anyagok a francia olvasó számára.[63] Claude Vanelról tulajdonképpen nem sokat tudunk. A „legtöbbet”, ami jelen esetben néhány sort jelent, a Pierre Larousse féle Grand dictionnaire írja róla. E szerint a XVII. század második felében élt és munkássága Montpéllier számvev?székéhez kötötte.[64] A szócikk szerz?je két munkáját említi meg, egyrészt utal az Histoire du temps, ou Journal galant címen 1685-ben megjelent írására, valamint jelzi azt, hogy a Les Galanteries des rois de France igen olvasott volt a maga idejében.[65] Ehhez képest a Bibliothèque Nationale katalógusának 101. kötetében egy olyan termékeny szerz? profilja rajzolódik ki, aki saját korának közelmúltbeli eseményeinek apropóján tulajdonképpen népszer? történelmet ír. Így áttekintette saját nemzete históriáját, amelynek utolsó kiadása az 1738-as esztend?b?l származik. Megírta Nagy-Britannia története mellett Spanyolország történetét. Az egyik épp véget ért polgárháborúja, a másik pedig bizonytalan trónutódlása kapcsán áll ez id? tájt a francia érdekl?dés homlokterében. Összegy?jtötte a konklávékat, és ez a kollekció is több b?vített újra kiadást megért. Természetesen korának nagy eseménye, a törökellenes harcok eseménysorozata kiemelt helyet kap munkásságában; e tárgykörben a törökök történetét és a magyarok históriáját tanulmányozza. Az említett katalógus öt oldalon keresztül sorolja fel a Vanel munkákat, melyek közül a fentebb ismertetett tárgykörben az alábbi m?vek említend?k. (Galanteries des rois de France depuis le commencement de la monarchie jusques à présent... A Bruxelles, 1694.; Galanteries des rois de France depuis le commencement de la monarchie. Nouvelle édition, enrichie de figures en taille-douce de B. Picart, et augmentées des Amours des rois de France sous plusieurs races, tirées de l’Histoire de la ville de Paris par Mr. Henri Sauval... Suivant la copie imprimée à Paris, chez C. Moette, 1738. ; Abrégé nouveau de l’histoire générale d’Angleterre, d’Ecosse et d’Irlande et des autres païs qui composent le royaume de la Grande Bretagne. Paris, C. Osmont, 1689. ; Abrégè nouveau de l’Histoire générale d’Espagne, contenant ce qui s’est passé dans les païs dépendans de cette monarchie, depuis son origine jusqu’à présent. Paris, Osmont, 1689. ; Histoire des conclaves depuis Clément V jusqu’à présent, enrichie de plusieurs Mémoires qui contiennent l’Histoire du Pape et des Cardinaux d’aujourd’hui, et celle des principales familles de Rome, où l’on apprend quantité de particularités de cette Cour, avec un discours qui explique toutes les cérémonies, etc ..., avec additions par le baron de Huyssen. 3ème éd. augm. du conclave de Clément XI et d’un Traité de l’origine des Cardinaux et des Légats, Cologne, 1703. ; Abrégé nouveau de l’histoire générale des Turcs, où sont décrits les évenemens et les révolutions arrivées dans cette vaste monarchie, depuis son établissement jusqu’à présent, avec les portraits des empereurs ottomans,... par M. Vanel, , chez Charles Osmont, Paris,1689. ; Histoire
des troubles de Hongrie, Paris, Vve C. Blageart, 6 vol. 1685-1688. ; : Le Royaume de la Hongrie ou description nouvelle, Chronologique, Géographique de ce Royaume selon d’estat auquel il se trouve à present et des choses les plus memorables y arrivées, Cologne, Chez Pierre le Jeune, 1686.)[66] Ebb?l a tárgykörök bemutatására hivatott válogatásból nemcsak az derül ki, hogy Vanel valóban aktuális, és a kor olvasó emberét érdekl? témakörök történetének megírására vállalkozó állami tisztvisel?, hanem az impresszumok tanulsága szerint az is, hogy -- a török történelemmel foglalkozó munka kivételével -- bizony nincsen feltüntetve a szerz? neve. A névtelenségbe burkolódzó Claude Vanel életm?vét – a kor kedvelte az anonimitást, illetve az álneveket -- a XIX. század els? felében élt híres bibliográfus Louis Nicolas Barbier térképezte fel, akinek a névtelenséget, illetve az álneveket feloldó szótára alapján közli a Bibliothèque National katalógusa Vanel összes m?veinek listáját.[67] Jellemzésképp Barbier megemlíti, hogy bár számos esetben a montpellier-i tanácsos nevét nem is tudhatta a kor, munkái annál olvasottabbak voltak, végtére mindig olyan kérdések történeti feldolgozásához nyúlt, „melyek alapján joggal számíthatott az olvasó kegyeire”.[68] Els? magyar tárgyú munkája 1685-ben Histoire des troubles de Hongrie címen jelent meg. Ezzel a címmel Vanel tulajdonképpen arra utal, hogy írását bizonyos értelemben Fumée XVI-XVII. század fordulóján megjelent írásainak folytatása gyanánt is szánja. (Fumée, Martin: Histoire des troubles de Hongrie, contenant la pitoyable perte et ruine de ce royaume et les guerres advenues de ce temps en iceluy, entre les chrestiens et les Turcs, par Mart. Fumée, sieur de Genillé,... Paris, M. Sonnius, 1595., illetve Histoire générale des troubles de Hongrie et Transilvanie, par Mart. Fumée Paris, Fouet,1608, továbbá Martin Fumée és Nicolas de Montreux,: Histoire générale des troubles de Hongrie et de Transylvanie, contenant la pitoyable perte et ruine de ces royaumes, par Martin Fumée ; avec la continuation par N. De Montreulx, Paris, Rob. Fouet, 1608. és ugyancsak e két szerz?t?l a Histoire généralle des troubles de Hongrie et Transilvanie, contenant la pitoyable perte et ruyne de ces royaumes et des guerres advenues de ce temps en iceux entre les chrestiens et les Turcs... par Mart. Fumée... Tome I. Histoire universelle des guerres du Turc, depuis l’an 1565 jusques à la trefve faicte en l’année 1606... Tome II. Par N. de Montreulx... Paris, R. Fouet,1608. c munkákról van szó.) Az a tény, hogy Vanel Magyarországról szóló munkái igen sok variációban, nagyjából hasonló címen lényegében a XVIII. század els? harmadáig bezáróan felbukkannak a francia könyvpiacon, arra figyelmeztet, hogy munkái valóban fontos szerepet játszottak a magyarságkép történeti rétegeinek vonatkozásában. A magunk részér?l az alábbiakban a Le Royaume de la Hongrie ou description nouvelle, Chronologique, Géographique de ce Royaume selon d’estat auquel il se trouve à present et des choses les plus memorables y arrivées, Kölnben 1686-ban megjelent munkáját ismertetjük. Ez a munka számunkra két szempontból lényeges. Egyrészt, mert tulajdonképpen az egész magyar történelem keresztmetszetét adja, másrészt pedig az el?z? fejezetben vázolt szótár m?faj kritériumai szerint dolgozik. Claude Vanel tehát „klasszikus” szótáríró, minden különösebb túlzás nélkül leírhatjuk, hogy ? az els? magyar történeti szótár megalkotója.
Leírása az átfogó, felvezet? fejezetek mellett, amely az általános tudnivalókat tartalmazza, a városnevek címszava alatt megírt történelem. Helyenként száraz adatok, máskor anekdotikus történetek és epizódok sajátos együttese magyarságképének letéteményese. Munkájának szerkezeti felépítése a következ? tárgyköröket fogja át: a földrajzi tér behatárolása; Magyarország és lakói; a térség történetének áttekintése a magyarok bejöveteléig; a magyar királyok családfája; a magyar történelem bibliográfiája; a jelenkori Magyarország legfontosabb városainak bemutatása a közelmúlt aktuális történéseinek jegyében. Magyarország általános leírása tulajdonképpen az ország domborzati viszonyainak és vizeinek ismertetéséb?l áll; végül áttekinti a Magyar Királyság jelen állapotának társadalmát. A Vanel-féle bibliográfiáról már az el?z? fejezetben szóltunk. Magyarország általános leírásánál a folyók kapcsán annyit jegyzünk meg, hogy részletesen bemutatja az ország folyóit, így a Dunát, amely az ország leghosszabb folyója, a Tiszát, a Marost, a Rábát, a Drávát, a Szávát, a Sárvízt, a Garamot és a Vág folyókat. Megemlíti ezek szépségét és a legendás halb?séget. Utal arra, hogy a királyságban a sok folyó mellett számos tó található. Ezek közül legnagyobb a Veszprém és Dráva között elterül? Balaton (Volcea). Lápos és ingoványos világ Magyarország, amelynek el?nye a vadvízi világ madárb?sége, csakúgy mint az erd?k vadgazdagsága, viszont a folyók árterén kialakult hatalmas mocsárvilág kapcsán megjegyzi a külföldi számára szokatlanul nehezen elviselhet? ártalmas (malfaisant) környezeti viszonyokat.[69] Magyarország jelen állapotának áttekintésekor azt írja, hogy az egész királyság comtékra van felosztva, ezek követeket küldenek a diétára, amelyet a királyság törvényei szerint háromévente kell összehívni. Ez a gy?lés mintegy a társadalom tükörképe gyanánt négy rendb?l áll, úgymint a papságból (Du Clergés), a f?urakból (Des Barons), a nemességb?l (Des Nobles) és a városok (Des Villes Royales & libres) követeib?l.[70] A gy?lések joga a nádorválasztás, a nádor magyar kell, hogy legyen, személye dönt? befolyással bír a hadsereg és a törvénykezés dolgainak mindenkori alakulásában. A f?uraknak h?béreseik felett akkora a hatalmuk, hogy saját birtokaikon kiskirálynak tekintik ?ket. Jövedelmük óriási, ami lehet?séget nyújt nekik arra, hogy jelent?s csapategységeket állítsanak fel.[71] A fenti általános megállapításuk után -- megmaradva a szerz? logikájánál -- az els? fejezet a szótáríró ama hitvallásának szellemében fogant, amely szerint a történelem megértésének a kulcsa az adott országnak és az adott helyszínnek az alapos megismerésében rejlik.[72] Így megadja a földrajzi tér koordinátáit, amelyet régen Pannóniának, napjainkban a törökök Madzsarnak (Magiar), a szlávok „Wegierská”-nak, a németek Hungerlandnak, az itáliaiak és a spanyolok Ongaria-vagy Ungariaiként, a franciák Hongrie-ként emlegetnek. Jelenleg a Magyar Királyság az Osztrák Ház legitimációjának része; Északról Lengyelország és Oroszország, délr?l Szerbia és Bosznia, keletr?l Erdély, nyugatról pedig Morávia, Ausztria és Sztíria határolják. Itt csak felsorolás szintjén említi a folyókat, melyekr?l már fentebb szóltunk. Megemlíti, hogy van egy Török Magyarország és egy Magyar Királyság, amelyet említett legitimációja Ausztriához köt.[73]
A második fejezetben utal Magyarország h?forrásaira, és külön kiemeli a bányákat a só, a higany és egyéb ércek kapcsán, elismer?en szól a magyar állattenyésztésr?l, változatlanul kiemeli --amit már Brownnál is olvashattuk -- a b?séges szarvasmarhaállományt, és a nagyszarvú juhok dús, göndör gyapját.[74] A magyarokról azt írja, hogy harcosak, bátrak, ám kegyetlenek. Szerz?nk szerint ezen egyáltalán nem kell meglep?dni, végtére barbárok leszármazottairól van szó. Ennek a többnyire XVIII. századi francia közvéleménybeli megállapításnak a gyökerei tehát a XVII. századig nyúlnak vissza, s?t mi több Vanelnél konkrét történeti érvelés is találunk a magyarok barbár mentalitásának históriabeli gyökerei vonatkozásában. A szerz? végkövetkeztetése ezzel együtt még nem nevezhet? pejoratívnak -- a magyarellenes bécsi propaganda úgy t?nik, Vanel esetében még nem igazán hatásos – ugyanis a többnyire számos nyelven beszél? és a latin nyelvet is használó, a lovait, a vadászatot kedvel? nemes embert nagyszer?nek tartja, („y sont magnifiques”). Hozzáteszi ehhez szabadságszeretetét és kihangsúlyozza németellenességét („ils n’ amient pas les Allemans”). Azt, hogy mégis Ausztriához kötötték a magyarok sorsukat, véleménye szerint a törökellenes háborúk reálpolitikai kompromisszuma! Az ország legnagyobb ereje egyébiránt a franciák el?tt ez id? tájt ismertté váló magyar könny?lovas, akit Vanel megcsodál; cavalière légère-ként jellemzi a „Hussard”-t, de ugyanilyen elismer?en szól a gyalogos fegyvernemet képvisel? hajdúról („Heyduques”) is.[75] Úgy t?nik Vanel e megjegyzéséb?l, hogy tud arról az érdekl?désr?l, amelyet hazájában ez id? tájt kezdenek tanúsítani a magyar huszár iránt, illetve a magyar huszárról szóló híradása csak tovább er?síti ezt a már meg lév? érdekl?dést.[76] A m? harmadik fejezetében a magyar történelem kapcsán fontos szerepet játszó fejedelmek és népek történetét veszi számba (Prince & Nations qui ont fait progrès en Hongrie). Így a rómaikat említi els?nek Julius Caesar és utódai Pannoniájának apropóján, majd a gótok és vég?l számos barbár nép ideiglenes otthona e terület. Az egyre er?sebb barbár invázió csúcspontja az Isten ostoraként emlegetett Attila, aki itt halt meg a Tisza táján. Története folytatásában leírja, hogy a hunok még egyszer visszatérnek Pannóniába a 744-es esztend?ben Álmos (Amé) vezetésével; e szultán leszármazottai az Árpádok (Arphad) és ett?l kezdve már a Huns, Magyar (Hongrie) néven lesz említve e térség. A magyarok els?, legjelent?sebb fejedelmeként Gézát (Geiza) említi, jóllehet a királyság létrejötte fiának, Szent Istvánnak (Saint Etienne) a m?ve, akit egyesek szerint 1000ben, mások szerint 1020-ban koronáztak királlyá. Egészen Nagy Lajos haláláig (Louis, dit le Grand) ügyesen, szerencsésen kormányozták ezt az országot, ám Lajos halála után jelentkeznek el?ször a viszály jelei. Példaként hozza erre, hogy sokan nem voltak megelégedve Lajos király vejének, Luxemburgi Zsigmondnak XIV. század végi uralkodásával, ezért meghívják a trónra Durazzói Károlyt (Charles de Duras). Mindez akkor történt, amikor a török veszély már egyre komolyabb fenyegetést jelentett és itt kezd?dött a királyság romlása. (Ce fût commencement des malheurs de ce Royaume, qui depuis l’en 1394 a esté presque toujours le Théatre de la Guerre). Mindez elvezetett Mohácshoz, Lajos király (Louis le Jeune) halálához. Ezután már kettészakadt az ország, hisz egyesek az Osztrák házat tekintették legitimnek, ám a Pártüt?k (Infideles) Szapolyai Jánost (Jean de Zapol) ismerték törvényes uruknak, akinek halála után végül ausztriai Ferdinánd került ki
gy?ztesen a trónviszályból, csakhogy addigra odalett az ország a vallási viszályok, cselszövések, pártütések és árulások eredményeképpen.[77] A következ? fejezetben közli a szerz? a Magyar Királyok névsorát, melyre még visszatérünk, illetve e m? VI. fejezete a már említett Vanel-féle bibliográfiát. E két fejezet külön jelent?séggel bír, mert úgy t?nik, hogy Vanel ezeket a „paneleket” mindegyik Magyarországgal kapcsolatos munkájába belef?zi; hisz megtalálható a Köpeczi használta Vanel írásokban csakúgy, mint az itt szóban forgó Le Royaume de la Hongrie-ben! Ezt követ?en a munka –- Alsó -és Fels?-Magyarország akkor divatos felosztásában -áttekinti a magyar városokat.[78] Ennek keretében tulajdonképpen a törökellenes harcok és egyéb nevezetességek szempontrendszerében történelmet ír. Az alábbiakban – a Vanel emlegette városokból kiindulva – nézzük, hogyan látja Vanel a magyar történelem némely szeletét. Nitrie (Nyitra),[79] Cassovie, Caschaw (Kassa),[80] Fillek (Fülek), Epeire, Eperia (Eperjes),[81] Mongacz (Munkács),[82] Tokay (Tokaj)[83] azok a helységnevek, amelyek alapján a Thököly-mozgalomról kapunk tájékoztatatást. Ennek középpontjába kétségtelenül Thököly áll – a maga színes egyéniségével. E sajátos keretbe zártan kerül sor lényegében a Thököly Imre vezette mozgalom kialakulásának, lefolyásának és hanyatlásának epizódszer?, de regényes ismertetésére. Vanel e könyve megjelenésekor a mozgalom elhalása már nyilvánvaló, a szerz? Munkács címszó alatt meg is jegyzi, hogy a sok hamis nagyravágyás ma már nem több egy sarokbaszorított asszony h?si kitartásánál. A kuruc remények tehát blokád alá tétettek - írja szerz? 1686-ban megjelent m?vében, imponálóan friss híranyag birtokában.[84] A Vanel rajzolta Thököly-kép konklúziója mozaikszer?sége ellenére is tanulságos, hisz a bátorság hamis célok szolgálatában semmivé lesz, és ez a Thököly által bejárt életpálya tanulsága. A törökkel, az ?si ellenséggel való szövetkezés, így a törvényes uralkodóval történ? szembefordulás csak ide vezethet Claude Vanel interpretációjában. Az álhatatlan magyarok toposz születésénél vagyunk, amelyet a hajdúk példáján „modellez” Claude Vanel Vicegrade (Visegrád) címszó alatt, amikor is szerinte a hajdúk követték el a világtörténelem legnagyobb árulását akkor, amikor Ahmed szultánnak visszaszolgáltatták e várat, amelyet Mátyás f?herceg csapatai még III. Mohamed uralkodásakor visszafoglaltak.[85] Vanel, aki ismeretanyagának tekintélyes részét Brown útleírásából meríti, itt is az angol utazó kommentárját követi; csakhogy ami a brit szigetekr?l nézvést inkább egy viharos történelem szülte túlélési stratégia magatartásbeli következménye, az egy mélyen katolikus XIV. Lajos korabeli francia számára az álhatatlanság bélyege lesz! Az ellentétpár mindenesetre szemléletes. Fenn a let?nt múlt nagyszer? kövülete, a szép, kecses citadella, amelynek látványa a Dunakanyar vadregényes szépségével nyílván rabul ejti az angol utazót. A közelmúlt történése, a jelen dimenziója viszont az árulás, a vár „visszajátszása” török kézre. Így aztán Visegrád Claude Vanel interpretációjában a hajdú árulás és az álhatatlan magyar jellem szimbolikájává válik. A történeti h?ség, amely ebben az összefüggésben persze másodlagos, egészen más. Visegrádot valójában Vincenzo Gonzaga mantovai herceg és Pálffy generális hadai foglalták vissza a törökt?l 1595 szeptemberében. Az 1605-ös török támadás alkalmával viszont a várat a vallon zsoldosok kardcsapás nélkül
átadták a töröknek. Homonnai Drugeth Bálint –- Bocskai fejedelem hajdúinak f?vezére -- meg éppenséggel csak keseregni tud azon, hogy a török „vezír…mostan Visegrádot … megszállván megvette és t?lünk elidegenítette.”[86] A végvéri harcokról és a törökellenes, aktuálisan meginduló felszabadító háborúkról szóló tudósításoknak ideális kerete a geográfiai szótár testére szabott város címszavak adta csoportosítás lehet?sége, amely némiképp ad hoc jelleggel minden különösebb nehézség nélkül teszi beemelhet?vé az épp aktuális eseményeket. Lám, a geográfiai szótár biztosította keretek „a napi tudósítás” eszközévé lesznek Vanel történetírásában! A végvári harcok kapcsán mind a régebbi, mind pedig az újabb események felbukkannak Vanel történeteiben. Temeswar (Temesvár)[87] Losonczy szerencsétlensége által lesz a pogány török szavahihetetlenségének, hamisságának szimbóluma. Nyilván kiemelt helyen szerepel a régebbi események között Agrai (Eger), amelyet szerinte németül „Eger”-nek hívnak, magyarul pedig Erlaw-nak. Itt nyilvánvaló a csehországi Eger városával történ? névcsere, amely a hamincéves háború apropóján Wallenstein megöletése révén vált ismert esemény helyszínévé. (Ez a névcsere visszaköszön még Vosgiennél is -b? egy évszázaddal kés?bb!) Az 1552-es híres események, – amelyet Chalcondile-ra hivatkozva részletesen is leír -- természetesen Agria–Eger-Erlaw alatt játszódtak le. A helységet egy ugyanilyen nev? patakocska is átszeli, nagyon meger?sített hely, püspöki székhely is, a kereszténység egyik legfontosabb védbástyája volt, mígnem a török elfoglalta 1596 októberében.[88] Persze nem ez az egyetlen pontatlanság, félrevezet? névcsere Vanelnál. Newsolt (Besztercebánya) például Érsekújvárral (Newhausel, Neuhausel)[89] keveri össze, majd a spanyol történelemben egyébiránt igen járatos Vanel, -– ne feldjük írt Spanyolország történetet is, Charles-Bonaventure de Longueval, comte de Bucquoi élettörténetét meséli el – Newsol (Érsekújvár) címszó alatt. Bucquoi-ról elmondja: az Aranygyapjas rend lovagja (Toison d’Or), Arras és Calais h?si véd?je a hollandok ellenében; kés?bb II. Ferdinánd hadvezéreként a harmincéves háborúban 85 zászlót zsákmányolt az ellenségt?l, egyik megállítója Bethlen Gábor 1620-as támadásának, és Érsekújvár alatt egy kisebb csetepatéban megölték 1621. július 9-én.[90] Ez a rövid szócikk arra jó példa, hogy módszertanilag szinte bármely történeti anyag befogadására alkalmas a geográfiai szótár! Természetesen a közelmúlt eseményei is fontos szerepet játszanak Claude Vanel írásaiban. Számára ez azért is fontos, mert „a nemrég volt, hogy is volt” figyelemfelkelt? ereje az új eseményhez köt?d? forrás közlésére is sarkallja a szerz?t. Vanel természetesen él ezzel a lehet?séggel. Ezt leginkább a S. Godarr (Szentgotthárd) címszó mutatja, amely nemcsak azért érdekes, mert a csata részletes leírását adva glorifikálja a keresztény gy?zelmet (a török 8 000 embert veszített -- írja), hanem azért is, mert tulajdonképpen bölcsen hallgat az ezt követ? szégyenletes vasvári béke kapcsán kialakult véleményekr?l. Vanel mélyen katolikus, az abszolút monarchia feltétlen híve, mellékesen ma úgy mondanánk, hogy XIV Lajos kora Franciaországának engedelmes és jól fizetett „köztisztvisel?”-je; kell e több ok a lojalitásra! Tegyük hozzá rögtön: a Napkirály külpolitikája Bécs felszabadítása után éppenséggel nemigen érdekl?dik a magyar rebelliók iránt! A kommentálás tehát elmarad, és ilyenkor az adatok b?vkörében gondolkodó szótáríró sajátos
megoldását választ. A kényes kérdéseknél a forrásközlés tisztességéhez úgy t?nik, Vanel is ragaszkodik. Tudjuk, egy másik munkájában Thököly kapcsán közli a felkel?k 1687-es manifesztumát.[91] Jelen esetben -- minden bizonnyal kommentár helyett is -- a vasvári béke szövegét tárja az olvasó elé.[92] Itt említend? még, hogy Zrínyi Miklósról elismeréssel ír a Canisa (Kanizsa) és f?leg az Esseck et son Pont (Eszék és Hídja) címszó alatt. Kiemeli katonai képességeit és emlékeztet arra, hogy legutóbb Zrínyi a híd felégetésével elvágta a Magyarországon harcoló törökök utánpótlási vonalát.[93] Természetesen szerepelnek a politika központok, így mindenekel?tt Presbourg (Pozsony), Bude Offen (Buda), és Pest. Pozsonyt (Presbourg, Posonium, Pisonium, Flexum) bájos (charmante) városnak írja, amelyet Buda török általi elfoglalása óta Magyarország f?városának kell tekinteni, hisz nemcsak az országos rendek gy?lésének színhelye, hanem Esztergom eleste óta érseki székhely is. Itt ?rzik Szent István király koronáját, amelyet a magyarok különösen tisztelnek. A hagyomány úgy tartja, hogy angyal hozta és egyúttal az ország sorsának letéteményese. Akkor, amikor a magyar korona leírását adja, szintén Brown alapján dolgozik, aki a korona másolatát személyesen is látta Lipót császár kincstárában.[94] Pest (Pesth): „Pest városa után az egész környéket Pest megyének hívják, ugyanis egész Magyarország éppen úgy, mint Anglia, grófságokra (Comtés) van osztva. [Pesth. Elle donne le nom à tout le pais qui est environs & on le nomme à à à cause de cela. Comitatus Pesthiensis, car la Hongrie est divisé en Comtés, aussi bien que l’Angleterre.]”[95] Vanel ezzel az indítással ismét elárulja, hogy szó szerint veszi át Brown 1669-70-es útleírásának Pestre vonatkozó részleteit, majd megtoldja azt a közelmúlt történéseivel. Így, amikor 1684-ben a császári hadak körbezárták Budát, egyúttal Pestet is elfoglalták, de amikor elhagyták e székhelyt, lemondtak Pestr?l is. (Ne feledjük, hogy Vanel könyve megjelenésének évében foglalják vissza Budát a törökt?l!)[96] Buda (Bude) volt a török invázió el?tt Magyarország f?városa, amelyet a németek Offen-nek neveznek. Buda – írja Vanel – fels? és alsóvárosra osztható fel; ez utóbbi a Duna partján elterül? rész, míg a többi Fels?buda. Pesttel egy nagyon jól megépített szép hajóhíd köti össze. A város fekvése gyönyör?, még mindig látni a néhai magyarok királyok, kiváltképp néhai Corvin Mátyás keze nyomát, ám a hajdan volt szép palotákat a török hagyta lepusztulni. Vanel Buda-képe a közelg? sikeres visszafoglalás történelmi tényének ismeretében egyfajta vihar el?tti csend állapotot tükröz, amolyan végnapjait él? katonai támaszpont benyomását kelti akkor, amikor így zárja a Budáról szóló szócikkét. „Ez egy nagy, szép, jól megépített, ám kevés lelket számláló város, lakói szinte csak a szpáhik és a mindig nagyszámú janicsár garnizonbeliek. [Cette ville est grande, belle & bien bâtie, mais mal peuplé & n’a presque pour habitans que les Spahis & les Janissaires de la Garnison qui est toujours fort nombreuse.”][97] Claude Vanel történetírásának számos m?vel?déstörténeti vonatkozása is van. Ezek egy részét azóta már megcáfolta a tudomány, más része viszont vitathatatlan öröksége történelmünknek. Lássunk mindkett?re egy-egy példát. A Vanel rajzolta Várad-kép (Waradin) nemcsak arról nevezetes, hogy sokáig ellenáll a töröknek és tulajdonképpen így a legrövidebb ideig török kézen lév? városok egyike, hiszen 1598-ban hiába vonult a török
hatalmas sereggel Várad ellen, de azt csak 1660-ban tudta bevenni, csakhogy alig negyedszázadnyi török uralom után visszavették a császáriak! Emellett felhívja a figyelmet arra, hogy az 1190-es év táján László király méltán híressé vált szép Notre Dame-ot építetett, továbbá nevezetes a hely még végveszély esetén a magyarok hite szerint megelevened? harcos szobrairól is, amely nyilván a Szent László legenda valamiféle áthallására utal.[98] Szombathely (Sabarie) több vonatkozásban is itt említend?. Egyrészt Vanel azon kevés szótáríró közé tartozik, aki Szombathely pontosabban Sabarie neve kapcsán nem keveredik meg. Sabarie-t tudniillik rendszeresen összekeverik Sárvárral (Sarwar)! Sabarie címszó alatt Vanel egyrészt elmeséli, hogy 316 táján itt született Szent Márton püspök, a nyugati kereszténység egyik legnagyobb alakja. [„Martin Saint évèque de Tours, fut un des grands hommes de l’Eglise d’Occident, pendant la quatrième siècle: Né à Sabarie, en Pannonie vers l’an 316”] Másrészt ismerteti, akkor még mintegy lehetséges tudományos verzióként számba vett véleményként, hogy úgy t?nik itt halt meg Ovidius, a római költ?fejedelmek egyike.[99] Köztudott, hogy a költ? nagy valószin?séggel három évvel élte túl Augustust, de nem kapott kegyelmet, és szám?zetésben hunyt el. Sírját mind ez ideig nem sikerült megtalálni, ám ennek apropóján közel fél évezreddel ezel?tt megszületett a szombathelyi Ovidius-legenda. 1508-ban ugyanis a város határában találtak egy római kori boltozatos sírt, amelyen arany-és ezüsttáblákra vésve egy sírfelirat és néhány versrészlet volt olvasható. A síremlék maradványai még a XVI. század z?rzavaraiban elt?ntek, ám az egykori feljegyzések meg?rizték a sírfeliratot, amelyet Vanel is közöl latinul.[100] (A latin nyelv? szöveg Balogh Gyula fordítása)
Hic situs est Vates, quem Divi Caesaris ira Augusti, patria cedere jussit humo. Saepe miser voluit patriis occumbere terris, Sed frustra: hunc illi fata dedere locum.
Itt pihen a költ?, kit az isteni Caesar Augustus Bosszúja honából messzire számkivetett. Hogy vágyott a szegény édes honi földbe pihenni, Hasztalan! itt rendelt néki a sors temet?t!
A szombathelyi Ovidius legenda lényege, hogy a költ? Augustus halála után kegyelmet kapott, Tomiból történ? hazautazása közben azonban Savariában meghalt. Mindenestre a XVI-XVII. századi Európában szép számmal akadtak olyanok, akik úgy gondolták, hogy Szombathelyen Ovidius sírját találták meg. Így egészen a XVIII. századig szinte minden szótár említi Szombathely nevét, hiszen ha az erre vet?d? m?velt ember tehette, úgy eljött e városba, leróni kegyeletét.
Antoine-Augustin Bruzen de la Martinière szótárában –- közel fél évszázaddal kés?bb — természetesen a Szent Márton történettel együtt szintén szerepel még ez a legenda. Martinière Lazius és Clusius munkáira hivatkozva jelöli meg színhelyül Szombathelyt Ovidius kapcsán.[101] Megjegyzi, hogy Savaria Claudius császár által alapíttatott. Savaria, Stain am Anger apropóján Martinière figyelmeztet arra, hogy ez nem azonos település Sárvárral (Sarwar), bár ezt mostanság sokan így gondolják. Vanel alapján közli a sírverset, és az Ovidius tisztel?k kultikus helyeként emlegeti Szombathelyt, amely ezek szerint afféle Ovidius zarándokhely volt.[102] Ennek mit sem von le jelent?ségéb?l az a tény, hogy napjaink tudományos cáfolatában ez nem több egy újjáéled? legendánál.[103] Végezetül vessünk egy pillantást a Claude Vanel közlésében ismertté vált magyar királyi családfára. Megjelenésekor nyilván ez volt a legfrissebb és legteljesebb magyar királyi genealógia, amely a Bongarsius-gy?jteményben közölt családfa egyfajta „b?vített újrakiadása,” amely a maga tévedéseivel együtt meglep? részletességgel tekinti át a magyar királyok névsorát – francia logikában.[104]
A MAGYAR KIRÁLYOK CSALÁDFÁJA[105]
|A TRÓNRALÉPÉS ÉVE| |AZ URALKODÁS | |AZ URALKODÓ NEVE |ID?TARTALMA | | |ÉV |HÓNAP |1000 vagy 1020 |Saint Estienne (Szent István ) |28 vagy |0 | | |38 | |1038 |Pierre d’ Allemand (Orseoló Péter) |4 |0 |1042 |Ovon ~ Aban (Aba Sámuel) |2 |0 |1044 |Pierre d’Allemand azaz Némethonbeli|2 |0 | |Péter (Orseoló Péter) | | |1046 |André I. (I. András) |15 |0 |1061 |Bela I. (I. Béla) |2 |0 |1063 |Solomon (Salamon) |11 |0 |1074 |Geiza ~ Gezcza I. (I. Géza) |7 |0 |1077 |Ladislas I. (I. Szent László) |18 |0 |1095 |Coloman ~ Colan (Könyves Kálmán) |19 |0 |1114 |Estienne II. (II. István) |18 |0 |1132 |Bela II. (II. Vak Béla) |9 |0 |1141 |Geiza ~ Gezcza II. (II. Géza) |20 |0 |1161 |Estienne III. (III. István) |11 |0 |1172 |Ladislas Usurpateur azazTrónbitorló| |6 | |László (II. László) | | |1172 |Estienne IV (István) | |5 |1173 |Bela III. (III. Béla) |23 |0 |1195 |Emeri (Imre) |8 | |1204 |Ladislas II. (III. László) | | |1205 |André II. dit Jerosolymitain azaz |30 |0 | |Jeruzsálemi II. András (II. András)| | |1235 |Bela IV. (IV. Béla) |25 |0 |1260 |Estienne V. (V. István) |12 |0 |1272 |Ladislas III. (IV. Kun László) |18 |0 |1290 |André III. dit Venezien azaz III. |11 |0 | |Velencei András (III. András) | | | |Charles I. dit Martel azaz Martell |0 |0 | |Károly | | |1301 |Vencelas (Vencel) |0 |0 |1305 |Othon (Otto) |0 |0 |1310 |Charles Robert ~ Charobert (Károly |32 |0 | |Róbert) | | |1341 |Louis I. (I. Nagy Lajos) |40 |0 |1382 |Marie (Mária, I. Nagy Lajos lánya )|0 |0 |1383 |Charles III. dit le Petit (III. Kis|0 |3 | |Károly) | | |1387 |Sigismond (Zsigmond) |51 |0 |1438 |Albert d’Autrich (Habsburg Albert) |2 |0 |1440 |Ladislas IV. (I. Jagelló Ulászló) |4 |0 |1445 |Jean Corvin, dit Huniade (Hunyadi |8 |0 | |János) | | |1452 |Ladislas V. (V. László) |6 |0 |1458 |Matthias Corvin (Corvin Mátyás) |32 |0 |1490 |Ladislas VI. (II. Jagelló Ulászló) |25 |0
| | | | | | | | | | | | | | | | | | | | | | | | | | | | | | | | | | | | | | | | | | | | | | | | | |
|1526 | |1526 |1540 | |1527 |1564 |1576 |1612 |1619 |1637 |1657 | |
|Louis II. dit le Jeune, azaz II. |11 |Ifjú Lajos (II. Lajos) | |Jean de Zapol (Szapolyai János) |0 |Jean Estienne ~ Sigismond (János |0 |Zsigmond) | |Fredinand I. (I. Ferdinánd) |37 |Maximilen I. (I. Miksa) |12 |Rodolphe (I. Rudolf) |36 |Matthias (II. Mátyás) |7 |Ferdinánd II. (II. Ferdinánd) |18 |Ferdinand III. (III. Ferdinánd) |20 |Leopold Ignace még apja életében | |választatott meg királynak 1655-ben| |(I. Lipót) |
|0 | |0 |0 | |0 |0 |0 |0 |0 | | | |
| | | | | | | | | | | | | |
E családfa a maga tévedéseivel együtt jelzi, hogy viszonylag korrekt ismeretanyagot közöl -- helyenként meglep? részletességgel. Így Visegrád címszó alatt leírja, hogy a nápolyi Kis Károly, aki három hónapig volt magyar király, mid?n a fején megsebesült egy magyar f?úr keze által, Visegrádba vitetett, hol sebkezelés ürügyén megfojtották.[106] Megjegyzend?, hogy e névsor „leglátványosabb” hibái az Árpád-házi és a Vegyesházi királyok névsorában az interregnumok és a trónviszályok kapcsán érhet?k tetten. Hibát számosat találni, a tény és id?beli tévedései közül példa gyanánt szabadjon a következ?ket megemlítenünk: Trónbitorló László és IV. István ellenkirályok voltak, fellépésük tíz évvel korábbra teend?; IV. Béla 1270 májusában bekövetkezett haláláig uralkodott, így fia, V. István nem 12, hanem mindössze 2 évig ült a magyar királyi székben; Vencel és Ottó koronás f?k voltak. A Régensség francia történelmi párhuzamában nem tud mit kezdeni „a király nélküli királyság” magyar megjelenésével. Miután Hunyadi János -- Vanel logikájában is -- az istent?l származó királyi jogokkal felruházott kormányzó, személye akadály nélkül illeszthet? a magyar királyok névsorába V. László 1452-es trónra lépéséig! A tévedések lehet?ségeit módszertanilag úgy próbálja redukálni, hogy némiképpp szokatlan módon „A magyar királyok családfájában” nemcsak azt az id?pontot adja meg, amelyik évben trónra lépett az illet? uralkodó, hanem azt is, hogy hány évig, illetve hány hónapig uralkodott. Így az esetek zömében a nulla év és nulla hónap együttese lesz hivatott a trónkövetel? nevének beemelésére! A szótáríró tényközlési igénye láthatóan nem tud viszont mit kezdeni az ellenkirályokkal, illetve azokkal a történelmi helyzetekkel, amikor nem egyenes ági a királyi vérvonal. Ezt látjuk az Árpádok kihalását követ? z?rös évtized király névsoránál éppúgy, mint a Mohács utáni id?szak vonatkozásában. A katolikus Vanel számára nyilvánvaló, hogy Szapolyai János és János Zsigmond nem tekinthet? legitim uralkodóknak, végtére XIV. Lajos korában elképzelhetetlen a szabad királyválasztás jogának bármifajta legitimációja -– erre a történelemkönyvek lapjain sem ildomos kísérletet tenni. Íme a magyar romlás gyökerei, amit érzékletesen fejt ki egy másik munkájában![107] A legitim uralkodó mindenhatóságába vetett hit Vanel történelemszemléletének
foglalata. A családfa tanúsága szerint, ha valaki a legitim uralkodó ellenében kerül trónra és err?l szerz?nknek tudomása van, akkor az illet? történelmi személyiség még a számozási sorrendbe sem illeszthet? be! Ezért Claude Vanel csak három Árpád-házi László királyról ír, mivel II. Lászlót „Trónbitorlóként ” tartja számon. Tévedései tehát nemcsak ténybeli, id?beli, de ideológikus megfontolásokból is fakadnak. Mindezen korlátok ellenére is azt kell, leírjuk, hogy Vanel írásai a kés?bbiekben is a Magyarországra vonatkozó ismeretek egyik meghatározó élményei lesznek, hiszen ? volt az els?, aki szisztematikusan összegy?jtötte a Magyarországra vonatkozó korabeli híradásokat, szembesítette azokat az ország korábbi történetére vonatkozó korabeli ismeretanyaggal, kiadta a csatákról szóló beszámolókat, és még forrásokat is közölt – szótáríró lévén egy helységnév adta címszó apropóján! Vanel a történelem keresztmetszetében így sumázza a magyar jellemet: „E királyság népei inkább mutatnak hajlandóságot a háborúra, mint a kereskedelemre vagy az iparra, keveset tör?dnek az otthon tisztaságával. A f?urakat leginkább kertjeik és fürd?ik érdeklik. Egyébiránt megelégszenek azzal, hogy palotáik tágasak legyenek és nem törekednek azokat festményekkel vagy szép bútorokkal díszíteni. A pórnép rosszul épített viskókban lakik; ezek afféle pásztorkunyhóhoz hasonlatosak. A nemesi származású ifjak sz?nyegen, a mesteremberek szénán alszanak. Olyan mentéket viselnek, mint a lengyelek, és a leggazdagabb levantei szövetekb?l készíttetik, nagy gombok és hímzések díszítik. Ezek a népek er?sek, ügyesek és bátrak, de fukarok, bosszúállók és álságosak.”[108] Természetesen Vanel Magyarországról írott tudósításában fontos helyet foglalnak el bányvárosok is. A bányavárosokról szóló tudósítása egyébiránt majdhogynem szó szerint a már emlegetett Edward Brown kivonatolása! Az angol utazó hallatlan pontos, részletez?, hosszú m?szaki-technikai leírásait elhagyva Claude Vanel -– a szótár szócikk kerete biztosította lehet?ségéhez képest igen részletesen -- két városról ír. Ezek nyilván való módon Schemnits (Selmecbánya)[109] és Cremnits (Körmöc).[110] Selmec (Schemnits) kapcsán kiemeli, hogy ma ez a legnagyobb magyarországi bányaváros, amely f?képpen az ezüstbányászatáról nevezetes. A város nagyon szép, három temploma van és a lakosok nagy része luteránus. Három vára közül a régi vár a városban van. Itt reggel hat órakor, délben és este hat órakor igen kellemes zene hallható, melyet az általuk föltalált gépezet játszik.[111] Körmöczbánya (Cremnits) Claude Vanel másik kiemelt bányavárosa. A körmöci aranybányákról tudja, hogy ezek a legrégebbiek. Ebben a bányában már többször találtak nagydarab tiszta aranyat. Ezek közül híresek a Bécsben és Szászországban megcsodálható és itt bányászott öklömnyi nagyságú aranyrögök. Körmöcz környékén mindenütt sárga a föld. Itt aranymosás folyik. A legegyszer?bb arannyerési eljárás a mosás. Ilyenkor az ércet kimossák, vásznakban porrá zúzzák, vizet eresztenek rá és folytonosan rázzák. Így a föld, valamint a könnyebb anyagok kimosódnak, a súlyosabb részek és a fémek visszamaradnak. Hasonló az eljárás a birkab?rrel is. Ekkor a b?röket a bányákból jöv? vízbe vagy az aranytartalmú hegyekb?l fakadó apró patakokba belemártják. Így a víz és egyéb könny? anyag elsodródik, ám a nehezebb részecskék fennakadnak a gyapjúban. Ily módon sokan szereztek már aranygyapjút (Toison d’Or) -- állapítja meg Brown alapján.[112]
E két városkép idézése bizonyíték arra, hogy Claude Vanel 1686-ban Kölnben Le Royaume de la Hongrie ou description nouvelle, Chronologique, Géographique de ce Royaume selon d’estat auquel il se trouve à present et des choses les plus memorables y arrivées (A Magyar Királyság jelen állapotának és legnevezetesebb történéseinek új, Kronológiai és Geográfiai leírása ) címen megjelent könyvecskéje, pontosabban Magyarországról írt geográfiai, történeti és kronológiai szótára a tévedéseivel, a kompilációival együtt is hasznos információk tárháza. Szinte minden témaköre érdekl?désre tarthat számot. Az élesszem? Edward Brown 1669-70-es útleírása -- az angol utazó nevét természetesen nem említi Vanel -- úgy t?nik, az egyik legfontosabb forrása, legalábbis a magyar hétköznapok bemutatásának tárgyában. E forrás korrekt, személyes tapasztalatokon nyugvó és Vanel könyvének kiadásakor még elavultnak semmiképp sem tekinthet?! Ha mindehhez hozzávesszük, hogy Vanel m?vei az épp zajló törökellenes háborúkról a relatíve friss tudósítás élményét is ígérték a kor olvasójának, érthet?vé válik, hogy hasonló címen miért tudta több kiadásban is megjelentetni Magyarországról szóló írásait a montpellier-i számvev?szék tanácsosa, aki ezzel kétségtelenül egy sokat olvasott, összességében jól megírt, megszerkesztett könyvet hagyományozott a magyar történelem iránt érdekl?d?kre!
HARMADIK FEJEZET: BRUZEN DE LA MARTINIÈRE A MAGYAROK TÖRTÉNETÉR?L ÉS A BÁNYAVÁROSOKRÓL
Antoine-Augustin Bruzen de la Martinière a XVII. és a XVIII. század egyik legtermékenyebb kompilátora volt. Mozgalmas életér?l röviden érdemes annyit írnunk, hogy 1662-ben (mások szerint 1684-ben, megint mások szerint 1689-ben) született Dieppe-ben. Tisztes nemesi családból származott. Szülei minden módon biztosították tanulását. Tanulmányait Párizsban, nagybátyja, a híres Richard Simon irányítása alatt fejezte be. Ezután, az ? tanácsait követve, történelemmel és földrajzzal kezdett foglalkozni. 1709-ben francia titkárnak nevezték ki a mecklenburgi herceg udvarába. Itt kiérdemelte a herceg kegyeit, aki segítette a középkori földrajzzal kapcsolatban végzett kutatásaiban. Mecklenburgot csak mecénása, a herceg halála után hagyta el, s Hollandiába utazott azzal a szándékkal, hogy ott kinyomtattassa munkáit. Van Duren könyvkiadó ajánlata arra késztette, hogy Hágában telepedjen le, ahol a diplomáciai testületek tagjaival való kapcsolatai révén egyéb el?nyökhöz is jutott. E testületek ajánlásaiknak köszönheti címeit, úgymint a pármai herceg tanácsosa, Szicília kett?s királyának titkára, a spanyol király els? geográfusa. Udvariassága és szellemének kelleme révén hamarosan a legfels?bb körök is keresték társaságát, s a Hágán átutazó el?kel? külföldiek ritkán szalasztották el az alkalmat arra, hogy meglátogassák. La Martinière 1200 tallér járadékot kapott a Szicíliai Kett?s Királyság urától, ám költekez? életmódja miatt állandó anyagi gondokkal küszködött. Így továbbra is ki volt szolgáltatva a könyvkiadóknak, akik elég rosszul fizették. Hágában halt meg 1746. június 19-én (mások szerint 1749-ben halt meg). Már életében széls?séges vélemények kerengtek róla. Egyesek dicshimnuszokat zengtek tehetségér?l, jelemér?l, míg mások kisstíl? szélhámosnak, megint mások gondolatszegény, de szorgos másolónak nevezték. Kortársaihoz képest is sokat író, termékeny szerz? volt, ennek bizonyítására álljon itt f? m?veinek jegyzéke: 1. Essai sur l’origine et les progrès de la géographie, avec des remarques sur les principaux géographes grecs et latins (Értekezés a földrajz eredetér?l és fejl?désér?l, a jelent?sebb görög és latin geográfusokról szóló kommentárokkal), Amszterdam, 1722. 2. Dictionnaire géographique, historique et critique (Geográfiai, történeti és kritikai szótár). 9 könyv 11 kötetben, Hága, 1726-39, Dijon, 6 köt., 1739., Párizs, 1768. 6 köt., Christian Wolff német fordítása (Lipcse, 1744-50, 13 köt.). Ez az általunk magyar vonatkozásban feldolgozandó szótár több ezer szócikket tartalmaz. Ez La Martinière f?m?ve, tulajdonképpen hírnevét is teljes egészében ennek a munkának köszönheti. Bellanger abbé (Van der Meulen álnéven) már 1740-ben jelezte egyes hibáit. (Essais de critique sur les écrits de M. Rollin, sur les traductions d’Hérodote et sur le Dictionnaire géographique. Amszterdam, 1740.) „Ma már igen kevésre tartják, ám még mindig nem jelent meg jobb” -- írja a Michaud féle biográfia. Az 1768-as párizsi kiadást már gondosan átnézték és kijavították, ám még így is sok kívánnivalót hagy maga után. 1759-ben megjelent a szótár zsebkönyv alakban is (Abrégé portatif..., 2 kötetben.)
3. Entretiens des Ombres aux Champs-Elysées sur divers sujets d’histoire, de politique et de littérature (Árnyak beszélgetései az elíziumi mez?kön különféle történelmi, politikai és irodalmi témákról.). 2 köt. Amszterdam, 1723. A szerz? e m?vét Valent. Jungermann álnéven adta ki. Sokak szerint ez több német szerz?t?l lopot, ügyesen finomított anyag egyvelege. 4. Essai d’une nouvelle traduction d’Horace en vers français (Kísérlet Horatius újrafordítására francia nyelven, verses formában). Amszterdam, 1727. Több szerz? által készített fordításokat tartalmaz, a kortársak szerint La Martinière leggyengébb próbálkozása, ami az irodalmárok szerint ékes bizonyítéka annak, hogy a szerz?nek vajmi kevés érzéke volt az irodalomhoz. 5. Introduction générale à l’étude des sciences et des belles-lettres, en faveur des personnes qui ne savent que le français (Bevezetés a természettudományok és a filológia tanulmányozásába csak franciául tudók számára), Hága, 1731. Formey Conseils pour former une bibliothèque c. m?ve nyomán újranyomták Párizsban, 1756-ban, in-12 formátumban. Eredetileg tervezett ehhez egy második kötetet is, amely a történelem tanulmányozásához nyújtott volna módszertani bevezetést, ám valószín?, hogy Lenglet Dufresnoy Méthode-jának sikere arra késztette, hogy lemondjon e m? megírásának tervér?l. 6. Histoire de Pologne sous le règne d’Auguste II (Lengyelország története II. Ágost uralkodása idején). Amszterdam, 1733. 4 köt. Hága, 1734. Ennek a munkának nemigen volt jelent?s visszhangja. 7. Histoire de la vie et du règne de Frédéric-Guillaume, roi de Prusse (Frigyes Vilmos porosz király életének és uralkodásának története). Hága, 1741. 2 köt. 8. État politique de l’Europe (Európa politikai helyzete). Hága, 1742-49. 13 köt. Ez azért érdekes, mert korabeli sajtóválogatás, igaz helyenként kivonatolva. 9. Art de conserver la santé, composé par l’école de Salerne, avec la traduction en vers français (A jó egészség megtartásának módjáról, a salernói iskola összeállításában, francia verses fordításban). Hága, 1743. Párizs, 1749. A fordítást általában La Martinière-nek tulajdonítják. A sokat író szerz?nek köszönhetjük még Puffendorf Bevezetés Európa történetébe c. munkájának folytatását. Continuation de l’Introduction à l’histoire de l’Europe par Puffendorf. Amszterdam, 1722. 9 köt. A Puffendorf folytatás ékes bizonyítéka annak, hogy Antoine-Augustin Bruzen de la Martinière –- a már több helyütt említett Lenglet Dufresnoy besorolása szerint -- ugyanúgy az adatközlés híve, mint Puffendorf. La Martinière „sajtó alá rendezésében” jelentek még meg az alábbi m?vek. - Nouveau recueil des épigrammatistes français, anciens et modernes (Régi és mai francia epigrammák újabb gy?jteménye). Amszterdam, 1720. 2 köt. Ezt a válogatást elég jónak, értékesnek tartják. - Fables héroïques par Audin (Audin: H?si mesék). Amszterdam, 1720. - Cluvier: Introductio in geographiam. Amszterdam, 1729. - Traités géographiques et historiques pour faciliter l’intelligence de l’ÉcritureSainte (Földrajzi és történeti értekezések a Szentírás értelmezésének megkönnyítéséhez). Hága, 1730. 2. köt.
- Lettres choisies de Richard Simon, précédées d’une Vie de l’auteur (Válogatás Richard Simon levelezéséb?l, a szerz? életével). Amszterdam, 1730. 4 köt. - Scarron: OEuvres (Scarron összes m?vei). Amszterdam, 1737. 10 köt. - Pensées d’Oxenstiern, petit-neveu du chancelier de Suède (Oxenstiern, vagy magyarul „ismertebb” nevén Oxisterna svéd kancellár másod unokaöccsének gondolatai). - Recueil de divers traités sur l’éloquence et la poésie (Az ékesszólásról és a költészetr?l szóló különféle értekezések gy?jteménye). Amszterdam, 1731. 2 köt. (Fénelon, Sillary, Lamy atya, Antoine Arnauld, Ducerceau atya, Genet abbé és Voltaire m?vei.) - La Hode: Vie de Louis XIV (XIV. Lajos élete). Hága. 1740. Antoine-Augustin Bruzen de la Martinière emellett kötetszerkeszt?ként is tevékenykedett, többek között ? adta ki Larrey: Histoire du règne [de Louis XIV] (XIV. Lajos uralkodásának története) c. m?vének utolsó két kötetét is. Újságalapítással is kísérletezett Nouvelles politiques et littéraires (Politikai és irodalmi hírek) címmel, s?t egyesek neki tulajdonítják az els? Molière életrajzok egyikét is. Lefort de la Morinière összegy?jtötte Antoine-Augustin Bruzen de la Martinière néhány verses és prózai írását, amely válogatás 1757-ben látott napvilágot Párizsban. Portefeuille de La Martinière (La Martinière meg nem jelent munkái) címmel. Antoine-Augustin Bruzen de la Martinière korának ismert és ellentmondásos személyisége volt, mégis joggal feltehet? a kérdés, miért épp az ? szótárát választjuk elemzésünk tárgyául. Ennek indoka, hogy bár fenntartásokkal hivatkoznak rá, de a kortársak -hibáival együtt is -- a XVIII. század egyik legjobb szótárának tartották, mint ahogy a fentebb jelzett Michaud-féle biográfia Antoine-Augustin Bruzen de la Martinière szócikkének szerz?je meg is jegyzi ezt a XIX. század harmadik évtizedében. Jóllehet az angers-i városi könyvtárban az általunk is használt els? kiadás érhet? el,[113] úgy hisszük, ez a fenti sommás ítélet elég indok, azzal a kiegészít? megjegyzéssel, hogy a Pierre Larousse féle Grand Dictionnaire is a XVIII. század egyik legjobb és legmodernebb, korának új tudományos eredményeire támaszkodó szótáraként tartja számon Antoine-Augustin Bruzen de la Martinière Le grand dictionnaire géographique, historique et critique cím? m?vét.[114] Miel?tt rátérnénk Bruzen Magyarország címszavának áttekintésére, érdemes néhány gondolat erejéig felidéznünk munkája el?szavát, hiszen a szerz? itt konkretizálja célkit?zéseit, megadja feldolgozásának szempontjait, így betekintést nyújt a XVIII. századi geográfiai szótárírás módszertanába is! Bruzen de la Martinière a Le grand dictionnaire géographique et critique. 1-9. köt. La Haye, P. Gosse, 1726-1739 cím? m?vét V. Fülöp spanyol királynak ajánlja, végtére ? a spanyol uralkodó udvari geográfusa is! Bevezet?jében a m? keletkezési körülményei kapcsán a következ? motivációkat említi meg. Egyrészt szabad idejében már eddig is sokat tanulmányozta az egyes népek történetét. Másrészt arra a megállapításra jutott, hogy az eddigi szótárak (Ortelius, Ferrari, Baudrand, Cellarius) nem nyújtanak korszer?, naprakész, alapos információt a világ jelen állapotáról, így értelemszer?en f? célja a korábbi szótárak ismeretanyagának kiegészítése, b?vítése, modernizálása.[115] Ezután áttekinti az el?dök munkáit. Így Ferrari Filippo XVII. század elején élt
szerzetes több kiadást megért m?vér?l megjegyzi, hogy jó a modern geográfia szemszögéb?l nézvést, ám meglep?en gyenge az antik vonatkozású rész, ami a klasszicizáló XVIII. század részér?l igen súlyos kifogásként min?sítend?.[116] Jóllehet Baudrand az 1670-es évekre átdolgozta Ferrari m?vét, modernizálta azt, ám változatlanul gyenge az antikvitásról szóló rész Bruzen de la Martinière szerint. Az újabb kiadásokból már el is t?nt Ferrari neve; emiatt plágiummal vádolják, és heves kritikákat kap, viszont az olvasóközönség kedveli e m?vet.[117] Legf?bb hibája az, hogy a modern elnevezéseket is csak latin névként adja meg! E kifogás arra példa, hogy Bruzen de la Martinière milyen fontosnak tartja az adott ország adott nyelve által használatos elnevezések használatát! Thomas Corneille szótárának ambíciózus célkit?zését, amely az antik és a modern földrajz bemutatása mellett az eszmék, a kereskedelem és az egyedi jellegzetességek fontosságát hangsúlyozza, ám sok az adatbeli hiba és az átvételnél nem jelöli meg f? forrrásait.[118] Ezzel Bruzen de la Martinière elárulja, melyek az általa Corneille nyomdokain fontosnak tartott szempontok egy szótár-jelleg? feldolgozásnál.[119] Juigné, Moreri, Lloyd, Trevoux, Bayle, Dom Calmet, stb. szótárait „kisebb” vállalkozásoknak tekintve elég lekicsinyl? véleményt alkotva el?deir?l arra a végkövetkeztetésre jut, hogy ezek a munkák hibásak, kevés bennük a referencia; ezért szükséges az egészet elölr?l kezdeni, és saját elképzelését követni. Egy megjegyzés erejéig bepillantást nyerhetünk Hollandia könyvkiadási gyakorlatába is, hiszen Bruzen de la Martinière szerint könyvének kiadása azért késlekedett eddig, mert a könyvkiadók szeretik el?re biztosítani a kiadás költségeinek finanszírozását. Ez csak a megrendelések el?zetes felvétele révén lehetséges, ám ez hosszú id?be telik.[120] Ezt követ?en rátérnénk Bruzen de la Martinière munkájának részletesebb bemutatására. Elképzelése szerint a földrajz négy részb?l áll, úgymint 1. szakrális 2. egyházi 3. polgári avagy politikai (ennek létezik ókori, középkori és modern változata) 4. költ?i avagy mesés geográfiai.[121] Ezen négyes felosztás el?rebocsátása mellett a m? bels? logikai felépítése a következ?képpen néz ki: I. Geográfiai terminusok – természetes sorrend szerint. II. Mértékegységek – sok az eltérés az egyes népek között, ezért önálló részt alkot. III. Az egyes országok felosztása – a korábbi munkákra támaszkodik. IV. Az egyes országok (pl. Franciaország) bels? felosztásának kialakulása. V. Az egyes népek, illetve országok történetét végigköveti, s ezért több szócikk is lehetséges. (Pl. Franciaország: Gallia, illetve Franciaország címszó alatt, vagy Magyarország Hongrie, Pannónia, Huns címszavak.) VI. A már let?nt népekkel foglalkozó szócikkek. VII. A helyükön álló és a maiakkal nem teljes mértékben egyez? ókori városokkal foglalkozó szócikkek. VIII. Az azonos nev? városok közötti különbségtétel fontossága (például Eger, Agria, a kereszténység védbástyája 1552-ben, illetve Eger, ahol Wallnestein megölettetett a harmincéves háborúban!) IX. A szócikk címe mindig tartalmazza a latin elnevezést. Ez azért szükséges, mert jónéhány
európai település a latin alak segítségével válik igazán konkretizálhatóvá. X. A ma használatos nevek esetében igyekszik meg?rizni az igazi nevet; nem akarja azt franciásítani. XI. Helyenként átveszi a korábbi szerz?k szócikkeit, ám azokat kiegészíti a saját megjegyzéseivel. XII. Jelent?s szerepet kapnak a leíró jelleg? részek. XIII. A korábbi szerz?k által készített leírásokat csak kivonatos formában közli. XIV. A keresked?-, illetve kiköt?városok esetében röviden felsorolja gazdasági és éghajlati jellemz?iket. XV. A háborúkban fontos szerepet játszó városokról hosszú leírásokat találunk; ám nem tartja feladatának a bennük lakó híres személyek életének részletes bemutatását. XVI. Amennyiben ez lehetséges, meghatározza az egyes városok földrajzi pozícióját. XVII. „Ásványi források” és a bennük lév? ásványok leírása. XIX. Legendákban szerepl? helyek. XX. A heraldikai részleteket is szerette volna közölni, ám ez felesleges lett volna. XXI. Az ábécésorrendet követi; a hivatkozások tulajdonnevekre vonatkoznak. XXII. A m? használatának megkönnyítése végett tartozik hozzá egy névmutató is. XXIII. Közli az idézett szerz?k nevének listáját, valamint a kiegészítéseket és a kiigazításokat is. XXIV. A pontos idézetek kedvéért ezek a lap szélére kerülnek. XXV. A városok és egyházmegyék felsorolása a megfelel? szócikkben található. XXVI. Minden esetben jelzi, melyik az adott ország legjelent?sebb vallása, nyelve, és melyek legfontosabb szokásai. XXVII. A hibajegyzéket (Errata) az utolsó kötet tartalmazza. XXVIII. Vég?l Antoine-Augustin Bruzen de la Martinière jelzi: minden jószándéka, igyekezete ellenére tisztában van azzal, hogy m?ve ugyan teljességre törekszik, valójában ez inkább csak törekvés maradhat.[122] E hosszú bevezetés kivonatolását f?leg azért tartjuk helyénvalónak, mert végeredményben itt -- túl az el?z?ekben már érintett szótár m?faj általános ismérvein -konkrét példán keresztül látható, hogy Bruzen de la Martinière Le grand dictionnaire géographique et critique cím? munkája szerint miben állnak egy modern geográfiai szótár ismérvei. Bruzen de la Martinière tehát klasszikus szótáríró, ám olykor felbukkanó „identitást jegyz? címszava”-i egyedivé teszik. Mit értsünk az els? olvasatra furcsának t?n? szóösszetétel alatt? Példaképpen hadd utaljunk a fentebb Vanel és Ovidius kapcsán emlegetett Savaria – Szombathely címszóra. Ez Martinière-nél két címszó. Sabaria mint a római történelem része, Claudius császár alapította település, az Ovidius legenda színtere kerül be a szótárába; csakúgy ide, a latin címszó alá utaltatik a Szent Márton történet római, illetve kora keresztény civilizatórikus közege.[123] Ugyanakkor – a kereszthivatkozás révén -- van egy önálló Szombathely címszava is, ami azt mutatja, hogy ha módjában áll, képes rá és ha szükségesnek érzi, akkor a szerz? bizony már különválasztja a latin és az anyanyelv, jelen esetben a magyar nyelv, tehát a nemzeti jelleg címszavát. Ebben a logikában a Szombathely címszó annak érzékeltetésére hívatott, hogy e helység jelen pillanatban a királyi Magyarországon található, az ott beszélt él? nyelv ezt a helységet Szombathelyként
tartja számon, Alsó-Magyarországon található nem messze Soprontól, a németes neve is ismert és használatos (Stain am Anger), továbbá nem keverend? össze Sárvárral (Sarwar.)[124] Bruzen Hongrie címszavának már az els? mondata sokatmondó, hiszen jelzi: ez a címszó önmagában véve azért nehéz, mert nem lehet rögtön földrajzi szélességi és hosszúsági koordináták együttesében leírni, mivel ez az elnevezés igencsak eltér? nagyságú és helyzet? országokat jelölhet, „attól függ?en, hogy a különféle korok történészei milyen értelemben használták.”[125] Látható tehát, hogy a szótáríró tér-és id?síkja történeti látásmóddal ötvözötten fog hozzá a magyar história áttekintéséhez. Ennek a megközelítésnek a logikájában tehát el?ször is azt kell tisztázni, hogy egyáltalán mi értend? Hongrie (Magyarország) alatt, mi az, amit a szótárírónak ezen elnevezés alatt feltétlenül számba kell vennie. Az els? megközelítésében tudniillik két Magyarország létezik, hiszen szokás egy ázsiai és egy európai Magyarországról írni Martinière szerint. „Az európai Magyarországnak voltak önálló királyai, akik hódítás, öröklés, szövetség vagy más eszközök révén hatalmas tartományokat csatoltak Magyarországhoz, s egy rendkívül nagy kiterjedés? monarchiát hoztak létre. Ezt nevezem én Nagy Magyar Királyságnak (C’est que j’appele le Grande Royaume de Hongrie.)”[126] Itt tehát a Magna Hungaria leírását, illetve a hun-magyar rokonság jegyében fogant magyar történelem Pannóniabeli történéseinek adaptációját látjuk viszont. Ez a korona id?nként elvesztette egyik vagy másik csatolt részét, mígnem a szorosabb értelemben vett Magyarországra redukálódott. Ez a szorosabb értelemben vett Magyarország két módon osztható fel: 1. a földfelszín és a Duna folyása szerint Fels?- és AlsóMagyarországra; 2. a területét birtokló uralkodók szerint keresztény és török Magyarországra. Ezt a királyságot vármegyékre is szokták osztani. (Martinière erre majd visszatér és leírja a vármegyerendszeren nyugvó magyar közigazgatást, mintegy az Hongrie címszó sajátos függeléke gyanánt!) E témafelvezetést követ?en tér rá a szerz? el?ször az ázsiai, majd pedig az európai magyar történelem taglalására. I/ Az ázsiai Magyarország vagy Nagy Magyarország az az ázsiai ország, ahol a régi hunok vagy magyarok hazája volt, akik aztán átjöttek Európába a Római Birodalom hanyatlása idején. („La Hongrie en Asie, ou la grande Hongrie; Pas Asie où étoit l’ancienne parti de Huns ou Hongrois qui passent en Europe vers la decadence de l’Empire.”)[127] A hunokról ugyan külön értekezik Martinière, mégis a Huns (Hunok) címszó kereszthivatkozását ehelyütt érdemes idézni, hisz a hun-magyar rokonság kapcsán a következ?ket tudhatja meg az olvasó Martinière szótárából.[128] A hunok és a magyarok rokonok, legalábbis Bonfini Pannoniabeli történeteinek ismerete és az általa vázolt mitológia ezt bizonyítja. Más vélemények szerint, amint azt a vatikáni szolgálatban álló svéd tudós, Jean (Johannes) Magnus (1488-1544) írja a gótok történetében (Historia Gothorum Suevorumque, Rome, 1554.), a hunok a gótok egyik ágának tekintend?k, s?t Pannónia mai lakói, a magyarok is a gótok leszármazottai.[129] A XVIII. század els? harmadában viszont egyre inkább terjed az a nézet, amelynek markáns képvisel?je a korának egyik legnagyobb szakmai tekintélyeként számon tartott Conrad Samule Schurtzfleisch (1641-1708), amely állítás szerint a hunoknak és a magyaroknak semmi
közük egymáshoz, illetve annyi igen, hogy mindkét nép keletr?l érkezett. Conrad Samuel Schurtzfleich tehát éles különbséget tesz hunok és magyarok között azt állítván, hogy ezek igencsak eltér? népek.[130] Íme Bruzen de la Martinière a kompilátor, aki nem foglal állást a kérdésben, viszont tényszer?en közli egy-egy problémakör kapcsán a különféle vélekedéseket! Egy biztos, a magyar keleti nép, és itt Pétis de la Croix kutatásaira hagyatkozik. François Petits de la Croix (1653-1713) a francia orientalisztika megalapítója és egyik legjelent?sebb figurája még Colbert megbízásából beutazta Kis-Ázsiát, természetesen többször járt Konstatinápolyban, 1674-ben eljutott Bagdadba, megtanult perzsául. Tudományos utazóként volt Algériában és Marokkóban szintén az arab kultúra tanulmányozása végett. 1692-t?l haláláig a Collège Royal arab kutatásokban megkerülhetetlen, nagyhatalmú professzora. Jóllehet foglalkozott egyiptológiával, és az els? örmény-latin szótárat is ? állította össze, kedvencei élete végéig a perzsa történetírók maradtak.[131] Így lefordítja, és 1707-ben megjelenteti a számos forrásanyagot is tartalmazó Chéikh-Zadeh perzsa történetíró munkáját A perzsa szultánok és vezérek történetét (Histoire de la sultan de Perse et des vizirs, Paris, 1707.). Kiadja továbbá francia nyelven a XV. század második felében élt Cherif Eddyn Ali Yezdi mogul birodalom történetér?l szóló munkáját. (Histoire de Timur Bec, Paris 1722.)[132] Bruzen de la Martinière a magyar ?störténet néhány mozzanatát La Croix Dzsingisz kán portréja kapcsán megrajzolt nomád közeg leírása alapján rekonstruálja. Azt írja, hogy az itt él? törzsek mindegyikének volt fejedelme, ezek viszont egy nagykánnak, vagy nagytörzsf?nek, vagy ha tetszik afféle királynak voltak alávetve. Ez a terület (értsd Tatárföld) az elmúlt évszázadokban mindig b?velkedett emberekben, és innen indultak ki annak idején a hunok, a gótok, a gepidák, a vandálok, az alánok, stb. Ezután Dzsingisz kán történetét mesélve leírja, hogy ezek a népek szövetségre léptek ellene (mármint Dzsingisz kán ellen), ám ? több ütközetben megverte ?ket, els?sorban a kunokat, a régi bolgárokat, az oláhokat és a magyarokat, akik régebben a hunok, a vandálok és más, régóta csak tatárok néven ismert nemzetek földjét lakták.[133] Íme Juliánus barát Magna Hungariabeli magyarjai a perzsa forrás francia olvasatában visszaköszönnek egy XVIII. századi szótár lapjain is! De l’Isle, aki Dzsingisz kán történetéhez készített egy Ázsia-térképet, nem hagyta le e térképr?l az ázsiai Magyarországot.[134] Scythia pontosabban körülírt ?shazáját ? NagyMagyarországnak hívja. Ez az ázsiai Bulgáriától keletre van. Mivel Bulgária a Volga és a Cas-hegység között van (mely az ókori Imaus egyik vonulata), Nagy-Magyarország eme hegység és az Istioch között terül el, a 85. és a 100. szélességi fok között.[135] Oláhföld Magyarországtól délkeletre volt. „Így ez a három nemzet, a bolgárok, a magyarok és az oláhok Ázsiában éppúgy szomszédjai voltak egymásnak, mint most Európában.”[136] Az európai Magyarország valójában egy nagy európai ország, a Duna mentén terül el, akár úgy, hogy a magyarok a hunok leszármazottai, akár úgy, hogy semmi közük hozzájuk azonkívül, hogy utolsónak érkeztek Pannóniába. Mivel a magyar törzsek nem elégedtek meg a Dunától keletre birtokolt földekkel, átkeltek a folyón, és letelepedtek mindkét Pannóniában. Már a harmadik században is hirdették itt az evangéliumot, ám a hit lángját el?ször az
arianizmus homályosította el, majd a Duna túlpartjáról átjöv? barbárok csaknem teljesen ki is oltották e térségb?l a kereszténység minden vállfaját. Geysa, (Géza ), a magyarok hercege, e nemzet negyedik fejedelme azóta, hogy bejöttek Pannóniába, áttért az igaz hitre feleségével Sarloth-tal (Sarolta) együtt. Géza fejedelem 997-ben meghalt, így nem tudta bevégezni alattvalói keresztény hitre történ? áttérítését. Ez a nagy m? fiára és utódjára, Istvánra várt. Ez a fejedelem oly nagy buzgalommal és sikerrel ügyködött, hogy végül királyságát a keresztség alá vitte, és ezzel kiérdemelte a Magyarország apostola dics? címet. Még csak herceg volt, amikor felosztotta Magyarországot tizenegy egyházmegyére, és mivel Esztergom (Strigonie ou Gran) volt szül?városa és általában tartózkodási helye, ezt a várost választotta ki az ország érsekének székhelyéül. Három évvel azután, hogy az apja által viselt hercegi méltóságot megörökölte, királyi címmel jutalmazták. Ahogy Mezerai[137] mondja, 1000-ben Magyarországot királyság rangjára emelték, ám Magyarország és királya ezt a címet a pápa kezéb?l akarta megkapni. Miután István fejedelem, Géza fia felvette a kereszténységet, küldöttséget menesztett a királyi koronáért. Így az ezredfordulóval kezd?dik a Magyar Királyság története. Szent István utódai minden alkalmat kihasználtak az állam er?sítéséhez és területi gyarapításához. Ez sikeres politikának bizonyult, hiszen a Magyar Királyság hatalma rövidesen a Kárpátoktól egészen Trákiáig terjedt. Így valóban egy nagy, gazdag, er?s és virágzó királyság jött létre, amely magába foglalta Magyarországot, Erdélyt, Moldvát, Havasalföldet, Horvátországot, Boszniát, Dalmáciát, Szerbiát és Bulgáriát. A negyedik dinasztia[138] növelte meg ekkorára, mivel Károly Róbert, Martell Károly szicíliai király és Mária, V. István leányának fia 1310-es megkoronázása után zavartalanul uralkodhatott, és a Magyar Királyság alá vetette Dalmáciát, Horvátországot, Szerbiát, Rácföldet (Rascie) és Boszniát. Ám az Oszmán Birodalom gyors növekedése, amelyet a keresztények közötti viszályok is segítettek, apránként e szép monarchia területének csökkenéséhez vezetett. A negyedik dinasztia emlegetése arra utal, hogy a tévedések ellenére is igen alapos ismeretekkel rendelkezik Bruzen is a magyar királyok családfája vonatkozásában, mely nem utolsó sorban Claude Vanel érdeme! Ahogy telt az id?, úgy gyengült e szép királyság, akár azért, mert egész tartományok szakadtak el t?le, akár azért, mert a törökök elfoglaltak másokat. Szerbiának és Boszniának saját királya lett, -- török függ?ségben. Dalmácia szintén az oszmánok prédája lett, akik el is foglalták a tengerparti hely?rségek kivételével. Ezeket a tengerparti hely?rségeket a velenceiek szerezték meg az Adriai-tenger teljes hosszában. Havasalföld és Moldva saját, a magyar királyoktól független vajdákat választott, és Erdély is elszakadt t?le 1541-ben. Így Magyarországnak csak a szorosabb értelemben vett Magyarország, valamint Szlavónia és Horvátország maradt. De 1679-1680-ban a törökök még így is annyira el?renyomultak északon, hogy végül ostrom alá vették a német-római császár f?városát, Bécset. Ekkor a Vág és a Rába volt a két birodalom határa. „Ám ez a növekedés leginkább a tengerére hasonlított, mely id?nként felduzzad és kilép medréb?l, hogy kis id? múltán visszatérjen oda.”[139] A kicsiny Raguzai Köztársaság is e királyság egyik darabja, gyöngyszeme volt, hozzá tartozott abban a virágkorban, amely Antoine-Augustin Bruzen de la Martinière szemléletében a Nápolyi Anjou-ág országlásához köthet?. A bels? széthúzások, és a török expanzió együttesen vezettek oda, hogy e szép monarchia egyedül maradt, napja lassan leáldozott.
Ehhez az európai Nagy vagy Királyi Magyarországhoz a szerz? még két fontos kiegészít? cikkelyt kapcsol, úgymint az egyházi jelleg?, azaz az egyházmegyékkel foglalkozó, a másik a vármegyékkel, a megyebeosztással, azaz a közigazgatással foglalkozó cikkely – a pozsareváci béke utáni állapotok alapján.[140] Antoine-Augustin Bruzen de la Martinière a magyarországi status quo kiindulópontjának ezt a békét tekinti, ezért közli a béke teljes szövegét![141] Földrajzi értelemben szerinte két Magyarországról szokás beszélni, úgymint Alsóés Fels?-Magyarországról. Egyesek Fels?-Magyarországra helyeznek mindent, ami a folyón túl van. Ez az ókor beosztását követ? logika, amikor a folyón túl Róma és Illíria a viszonyítási alap. „Amennyiben így használjuk, hívhatjuk így is, mint néhányan teszik, vagyis Transdanubiana Hungaria-nak; ebben az esetben Alsó-Magyarország magában foglal mindent, ami e folyótól délre, illetve nyugatra található, s így ugyanolyan módon Cisdanubiana Hungaria-nak nevezhet?. Így Alsó-Magyarországot északról és keletr?l a Duna határolja, nyugatról Ausztria és Stájerország, délr?l pedig Szlavónia, ide értve a szerémi bánságot (Duché de Sirmich).”[142] E felosztás lényege Fels?-és AlsóMagyarország vonatkozásában a Duna természetes határvonalként történ? értelmezése. Vanelt?l Antoine-Augustin Bruzen de la Martinière-en át, tehát a XVII. század derekától a XIX. század elejéig lényegében ez Magyarország legelterjedtebb geográfiai felosztása. („On se divise en la Haute & Basse-Hongrie; la Haute est delà Danube, vers la Pologne & Transylvanie, la basse est au delà même fleuve, azaz Magyarországot Fels? és Alsó részre osztják; Fels? a Dunán túli Lengyelország és Erdély felé es? területeket jelenti, míg az Alsó ugyanezen folyó alá es? területeket jelenti” --olvashatjuk Claude Vanelnél.)[143] El?fordul persze, hogy felcserélik a folyó két partját, pontosabban a delà (a valamin túl) és az au delà (valami alatt) fordulatai következtében Fels?-Magyarország lesz AlsóMagyarország. Ilyenkor tehát Alsó-Magyarország a Dunától északra és keletre es? területek együttese. Így Selmec, Körmöc, stb. alsó-magyarországi bányák lesznek. Ezt látjuk annál a francia jelentésnél is, amely a Des mines de la Basse Hongrie címet viseli 1772-73 táján.[144] Ezek a magyarországi bányavárosok ugyanakkor Vanel idézett m?ve VI. fejezetében a ville de la Haute Hongrie cím alatt soroltatnak fel.[145] Megint más esetben a francia jelentés a Dunán inneni terület megjelölésére a la Hongrie en deçà megjelölést használja a mai Dunántúl értelmezésben AlsóMagyarországgal lesz azonos! (Lásd Notes sur le Banat..)[146] A már emlegetett de l’Isle jól érzi ezt a bizonytalanságot, ezért már 1717-ben kiadott híres Magyarország térképén Fels?-Magyarországnak az északi, míg AlsóMagyarországnak az ország déli részét tekinti, függetlenül attól, hogy a folyó melyik oldalán található! „Ez egy olyan eltérés, amelyet helyénvalónak tartottunk itt megemlíteni még akkor is, ha a térképén nem jelölte ki Fels?- és Alsó-Magyarország határvonalát” – írja Bruzen de la Martiniere.[147] A Bruzen de la Martinière vázolta politikai térkép is meglep? részletességgel szól a magyar történelemr?l. „Amennyiben az ezeket az id?k során elválasztó különféle határokat mind rá szeretnénk másolni egy térképre, sosem jutnánk a végére. Oly gyakran és oly váratlanul változtak ezek, hogy a határvonalak néhány hónapon belül is több alkalommal mozogtak el?re és vissza. A jelenlegi állapot megismeréséhez viszont elegend? felidézni a
már említett pozsareváci békekötés alkalmával készített szabályozást.”[148] E szerz?dés révén a császár visszaszerezte Erdély, Havasalföld, Bulgária, Szerbia, Bosznia és Horvátország egy részét. Maradtak persze török kézen is régi magyar területek és létezik egy harmadik, lengyel Magyarország is. „Így nevezik ugyanis Szepes vármegye egy részét, amely egy tucatnyi, a Kárpátok hegyei közé zárt mez?városból és faluból áll, és a lengyel koronához tartozik.”[149] A magyar történelem alapos ismeretére vall ez a megjegyzés; hiszen Bruzen itt arra utal, hogy 1412-ben Zsigmond király adósságai fejében elzálogosított 13 szepességi várost a lengyel királynak, és ezek a városok csak az 1772ben történt megváltás után kerültek vissza a magyar királyi korona fennhatósága alá![150] Ez a megjegyzés is azt az állításunkat er?síti, amely szerint a XVIII. század franciáinak magyarságképe helyenként meglep?en árnyalt, apró részletekre is odafigyel? mozaikok együttese. Magyarországot számos folyó öntözi. A Duna, a Száva, a Dráva, a Tisza, a Maros, a Rába, a Vág, a Garam, a Sárvíz és sok egyéb folyó is ide hozza vizét. Mindeme vizek oly gazdagok halban, hogy a parasztok ezzel etetik disznaikat, és a pontynak semmi értéke sincs. A Duna kivételével valamennyi vize rossz min?ség? és egészségtelen. A leveg? sem igazán egészséges, ám a föld igen termékeny gabonában, borban, gyümölcsben és legel?ben. A borok er?sek és kiválóak; Magyarország ellátja velük Ausztriát és Lengyelországot. A tokaji bor felséges. A legel?k nagyszámú szarvasmarhát táplálnak. Az apró-és a nagyvad oly közönségesnek számít, hogy az általuk a földeken okozott károk megakadályozása érdekében mindenki szabadon vadászhat, s a parasztok is gyakran élnek szarvas, illetve vadkan húsával. Több ásványvízforrás is van; ezekre számos helyen fürd?ket építettek.[151] A magyarok harcos kedv?ek, ám azzal vádolják ?ket, hogy kegyetlenek, g?gösek, bosszúállóak, s annyira híján vannak az egységnek, hogy nem szabad meglep?dni azon, hogy a barbárok prédájául estek.[152] Ez a XVII. századi Vanel sugallta kép, csakhogy Bruzen de la Martinière ezt az állítást is finomítja, amikor azt írja: azzal vádolják ?ket, hogy…(les Hongrois sont guerriers, mais on les accuse d’être cruels etc.)[153] A nemesek kedvelik a fény?zést, valamennyien szenvedélyesen szeretik a lovakat, a vadászatot és a jó konyhát. A magyarok nem szeretik a németeket. Mindazonáltal a nemesség ragaszkodik az osztrák házhoz, amely megvédi a törökök elnyomásától, akik egyenl?nek tekintik a nemest és a parasztot. Az ország legnagyobb ereje a könny?lovasságban rejlik. A lovasokat huszárnak (Hussars) hívják, a gyalogosokat hajdúnak (Heiduques).[154] A magyarok sudár termet?ek, a magyar nyelv a szláv [Esclavon] egyik dialektusa, így kapcsolatban áll Csehország, Lengyelország és Oroszország nyelveivel. A császári fennhatóság szükségessé tette a német nyelv ismeretét is a magyarok számára. Figyelemreméltó, hogy Magyarország csaknem minden városának két neve van, egy magyar és egy német, így Posone-Presbourg, Sopron-Oedenbourg, Ofen-Bude. Sok közülük egymás szinonimája, „ám azok a tudatlanok, akik földrajzi térképek készítésébe ártották magukat, s ezt nem tudták, különálló városokat csináltak bel?lük, jóllehet eltérés csupán a nevekben van.”[155] A latin nyelv is igen közel áll a magyarokhoz. Vannak, akik azt tartják (nem sok alappal), hogy Európa összes népe közül egyiknél sem áll olyan közel a latin kiejtés az ókori rómaihoz, mint a magyaroknál. [156] A katolikus vallás nincs olyan mértékben elterjedve itt, hogy ne lenne több
különféle egyházhoz (secte) tartozó számos protestáns, akiket nem csupán megt?rnek, hanem a császár védi is ?ket, és igazat ad nekik, amikor az ?ket elnyomó katolikus egyházi tisztségvisel?kre panaszkodnak. Antoine-Augustin Bruzen de la Martinière a Magyarországról szóló szócikkét a jelent?sebb bányák ábécé-sorrendbe állított listájával zárja.[157] Forrása itt Jacobus (Jacques) Tollius, aki 1630-ban született Utrechtben. El?ször a goudai gimnázium rektoraként tevékenykedett, utóbb a duisburgi egyetem tanára lett. Filológiai és f?képp alkímista tevékenysége révén vált ismertté a neve Európa szerte. Támogatókat keresve élete nagy célja volt a bölcsek kövének (la pierre philosophale) meglelése. Evégett beutazta Európa számos bányáját, sokat id?zött Itáliában és 1660-ban illetve 1687-ben, tehát két ízben is járt Magyarországon. 1660-ban Zrínyi Miklós vendége volt Csáktornyán. Zrínyit „világhír? h?s”-ként emlegeti, Czackothurnumról pedig azt írja, hogy „jólesett a környeskörül látható m?veletlenség közepette gyönyör? épületeket, fényes bútorokat, nagyszer? kényelmet, tisztaságot és m?velt olvasottsággal bíró családot”[158] találni. Íme Tollius magyar nemesr?l alkotott képe, amely igaz Zrínyi gróf kapcsán, bizonnyal a kivételt er?sít? szabály szellemében, de mégiscsak szöges ellentéte a Vanel rajzolta magyar nemesr?l alkotott képnek! Második útja alkalmával beutazta a bányavárosokat, de az aranycsinálás titkára nem jött rá. Mindenkit?l elhagyottan, nyomorban halt meg 1696 júniusában.[159] Végezetül miel?tt közölnénk, mit ír Bruzen de la Martinière a bányavárosokról Tollius alapján, az alábbi listánkhoz -- visszautalva a Bevezetésben leírtak ide vonatkoztatandó megfontolásaira --a következ? megjegyzéseket f?znénk.: A [ ] zárójelben közöljük a mai állapotoknak megfelel? településnevet, utána aláhúzva a település magyar nevét, majd megadjuk, az adott ország közigazgatási beosztása szerinti hovatartozást, ezt, ha szükséges ennek magyar megfelel?je követi, végül közöljük az ország nevét. Bruzen nyomán a francia átírás településneveinek feloldásánál módszertanilag azt az utat választottuk, hogy az esetek zömében használt német nyelv?séghez köt?d? helységnév francia kiejtésbeli átirata alapján „visszakerestük ”a német, ennek alapján pedig a magyar helységneveket. Pl. Alt-zol Altsohl, Ózólyom, illetve ennek mai neve Zvolen. Más esetben a latin vagy a magyar helységnév francia áthallása volt irányadó; ez utóbbira pl. Felscheban azaz Felsche mint Fels?, ban mint bánya, így Fels?bánya, megint más esetben a helybéli lakosság által használt településnevek francia átiratával találkozunk (l Jerob – Jabriková Imréd). Segítségül természetesen a vízrajzra, és a domborzatra utaló jegyeket vettük figyelembe; l: Helliar bánya Altgeberg hegy alapján Staré Hory azaz Óhegy. „Könnyebbséget” jelentett, hogy a településnevek zömét csak a bányavárosok vonatkozásában kellett visszakeresnünk, ezáltal csökkent a különböz? térségekben található azonos helységnevekb?l adódó hiba lehet?sége![160] Tollius úgy is próbálta konkretizálni a helységeket, hogy viszonyítási pontként az esetek zömében szálláshelyét, Newsol azaz Neusohl, Besztercebánya városát adja meg! A településnevek feloldása GYALAY Mihály: Magyar igazgatástörténeti helységnévlexikon, Budapest, 1989, illetve HAJDÚMOHAROS József: Magyar Településtár, Kárpát-Panonn, Bp. 2000. c. m?ve alapján történt. A két munka a mi esetünkben szerencsésen „együttm?ködött,” hiszen Gyalai jóval több névvariációt ismer, Hajdú-Moharos viszont az adott települések elhelyezésében
sokkal könnyebben és egyértelm?bben használható! Az illusztráció mellett a tájékozódást is segít? térképek átvétele Hajdú-Moharos József m?véb?l történt. Jacobus Tollius a mai Nyitra, Trencsén, Zsolna, Besztercebánya, Eperjes és Kassa tartományokban illetve Máramaros és Szepes megyében található településeket járta be. Legtöbbet Besztercebányán és Selmecbányán id?zött. Ezekr?l itt azért nem írunk, mert észrevételei -- az id?beli közelség révén is -- nagyjából azonosak Brown észrevételeivel, melyek alapján Vanel is dolgozott, és erre már történt hivatkozás a montpellier-i tanácsos munkássága kapcsán. Ezek figyelembe vételével Bruzen a következ? helységeket veszi be szótárába:
[Zvolen, Ózólyom / Banskobistrický kraj ~ Besztercebánya tartomány ~ Szlovákia] A folyam bal partján, Newzol-tól két mérföldre lév? helység. Valójában egyetlen bányája sincs; ám aranyrögöket lehet találni a búzakalászok gyökerei között. A környéken korábban voltak arany-, ezüst-, réz- és higanybányák. ALT-ZOL
[Besztercebánya egyik bányatelepe volt / Banskobistrický kraj ~ Besztercebánya tartomány ~ Szlovákia)] Ebben a Newzol-tól (Besztercebánya) fél mérföldnyire fekv? helységben van egy magántulajdonban lév? bánya, melyet tulajdonosa nem képes m?velni. AMGESCHED
[Besztercebánya egyik bányatelepe volt / Banskobistrický kraj ~ Besztercebánya tartomány ~ Szlovákia] Ebben a Newzol-tól (Besztercebánya) szintén fél mérföldnyire fekv? helyégben van egy különálló sárgaréz-bánya, amely Waldburg-hoz tartozik. ANDRASCHOW
[Bojnice, Bajmóc / Tren?iansky kraj ~ Trencsén tartomány ~ Szlovákia] Itt korábban vasat bányásztak; ma már csak vörösagyagot lehet találni, amelyb?l egykoron a vasat kivonták. BOINIK
[Besztercebánya egyik bányatelepe volt / Banskobistrický kraj ~ Besztercebánya tartomány ~ Szlovákia] Itt aranybányák vannak. BOTZAR
[Hronská Breznica, Garamberzence / Banskobistrický kraj ~ Besztercebánya tartomány ~ Szlovákia] Két mérföldre van Newzoltól (Besztercebánya), és a császár birtokát képez? vasbányái vannak. BRESNIZC
[Buda ~ Pest megye ~ Magyarország] A máig él? hagyomány szerint a város szomszédságában lév? hegyekben aranybányák voltak. BUDE OFEN
[mint Szepes, számos ilyen el?tagból álló településnév közül jelen esetben Spi?ská Stará Szepesófalu / Pre?ovský kraj ~ Eperjes tartomány ~ Szlovákia] Az itteni hegyen (Tarhegy!) van egy bánya, ahol antimonnal kevert ólmot bányásznak. SCEPUISE
[Dob?iná, Dobsina / Ko?ický kraj ~ Kassa tartomány ~ Szlovákia] Rafsenaw-tól két, Newzoltól tizenöt mérföldre fekszik. Itt cinóbert termelnek ki. Maga a helység Waldburg-hoz tartozik. DOBSH
vagy SCHWARTZBERG [Czarna Góra, Feketebérc / Szepes vármegye ~ Lengyelország] Szatmár vármegyében található. Ezüstbányái vannak, ahol az érchez egy kevés arany is keveredik. Fél font ezüst mindössze három szemernyi aranyat tartalmaz. (Egy szemer -régi ékszerész súlyegység -- = kb. 0,05 gramm.) FECKETIBAN
ou OBERBERG [Baia Sprie, Fels?bánya ~ Judetul Maramures ~ Máramaros megye ~ Románia] Ugyancsak Szatmár vármegyében található. Itt egy rendkívül gazdag arany-, ezüst- és ólombánya található. Egy helybeli keresked?, Michel Fony birtokolja. Fél font ezüstben néha négy-öt dragme is található. (Egy drachma (?) = 3,24 gramm.) FELSCHEBAN
[Altgeberg hegy alapján Staré Hory Óhegy, Besztercebányához tartozó bányatelep/ Banskobistrický kraj ~ Besztercebánya tartomány ~ Szlovákia ] A környékén lév? Altgeberg-nek nevezett hegyekben némi ezüstöt találunk, mely rézzel kevert. Ez a hely waldburg-i magánszemélyek birtoka. Itt mérges gázokat tartalmazó víz is van. HELLIAR
[Jabriková, Imréd / Besztercebánya egyik bányatelepe volt / Banskobistrický kraj ~ Besztercebánya tartomány ~ Szlovákia] Ezt a bányát már nem m?velik. JEROB
JESENACH
[Tur?ianske Jaseno, Túrócjeszen / ?ilinský kraj ~ Zsolna
tartomány
Szlovákia] Itt termelik ki a földb?l a németek által Ries néven nevezett kénes anyagot, amelyet – miután olvasztással kivonták bel?le az ezüstöt – átszállítanak Scheminz-be. [L’ubietová, Libetbánya/ Banskobistrický kraj ~ Besztercebánya tartomány ~ Szlovákia] Newzoltól két mérföldre fekv?, sárgarézben gazdag bánya. Három aknája van. Az els? Libethen és Newzol lakóinak közös birtoka; a második Waldburg és Grondel városáé. LIBETHEN
[L’ubor?a, Liborcsudvard/ Tren?iansky kraj ~ Trencsén tartomány ~ Szlovákia] Az itteni hegyekben arany- és ezüstbányák vannak. LIBSK
~
LUPSCENES, [amelyet
LUPSCHER-SCIFFEN-nek is hívnak ? feltételezhet?en bányatelep] Newzoltól két mérföldre található, még nem feltárt ércbánya [ón?], amely Michel Szurian birtoka. LUPKOW,
[? feltételezhet?en bányatelep] Itt antimont termelnek ki. MEDZIBROD
[Medzibrod, Mez?köz ~ Banskobistrický kraj ~ Besztercebánya tartomány ~
Szlovákia] Newzoltól két mérföldre lév?, még nyitás el?tt álló aranybánya, amely Maximilien Conrad Ruprecht birtoka. vagy NEWBERG [Nová Ba?a, Újbánya ~ Banskobistrický kraj ~ Besztercebánya tartomány ~ Szlovákia] Szatmár vármegyében, Erdélyt?l két mérföldre fekv? bánya, mely arannyal kevert ezüstöt tartalmaz. Fél font ezüstben négy-öt drachmányi aranyat találunk. Ugyanitt pénzverde is m?ködik. NECBAN
REDERISCH
[Hradzavé, Rezes/ Banskobistrický kraj ~ Besztercebánya tartomány ~
Szlovákia ] A bányában található vasöntésre alkalmas. Itt Ries-nek is nevezett markazit szintén található. RICHTERGRUND. [Úrvölgy/
Besztercebányához tartozó bányatelep volt, ~ Banskobistrický kraj ~ Besztercebánya tartomány ~ Szlovákia] Csak rezet találunk itt, s annak min?sége sem a legjobb. Newzoltól kb. egy mérföldre van. Waldburg birtokát képez? magánbánya található itt. RONITSCH
[Hronec, Kisgaram ~ Banskobistrický kraj ~ Besztercebánya tartomány ~
Szlovákia] Császári tulajdonú vasbánya. Newzoltól négy mérföldre található. [Ro??ava Rozsnyó / Ko?ický kraj ~ Kassa tartomány ~ Szlovákia] Erlam avagy Agria mellett, Newzoltól tizenöt mérföldre. Itt termelhet? ki a környék legtisztább aranya; ám a Waldburgi polgárok és a magisztrátus közötti, a bánya tulajdonjogával kapcsolatos ellentétek nem teszik lehet?vé a termelést. ROSNAVO
[ ? Besztercebányához tartozó bányatelep/ Banskobistrický kraj ~ Besztercebánya tartomány ~ Szlovákia] Newzoltól legfeljebb egy mérföldre fekv?, rézben gazdag bányák, amelyek a város lakóinak birtokát képezik. Az itt bányászott fém részben fekete, részben sárga, részben zöldes szín?. A fekete foltok ezüsttartalmat jeleznek, a többi pedig ónt. SANDBERG
[ ? nyilván egy új bányatelep] Newzoltól fél mérföldre lév? aranybánya, amely egy Waldburgi polgár magánbirtoka. Itt még nem folyik termelés. SCHERTZENSTEINEN
[Somola, Szomola / Nitrianský kraj ~ Nyitra tartomány ~ Szlovákia] Rézbánya, ahol élénk termelés folyik. Az innen kinyert szulfátos víz el?bb vörös szín?vé változtatja a belémártott vasat, majd bronzos lesz. Ezért hasonlít a scheminz-ihez; korábban Libeth vize is rendelkezett ezzel a tulajdonsággal. SCHMOLENITZ
SENNIZEN
[Senica, Szénás / Banskobistrický kraj
~
Besztercebánya
tartomány
Szlovákia] Newzoltól legfeljebb egy mérföldre fekv? bánya. A császár számára sárga és lágy rezet termel. vagy GRAN [Esztergom ~ Komárom-Esztergom megye~ Magyarország] Az aranybányák a várostól három mérföldre találhatók. Korábban a török fenyegetés miatt abbahagyták m?velésüket; ám a császár embereket küldött ki feltárásukra és a munka újraindítására. A vállalkozás sikerrel járt. STRIGONIE
[ ? valószín?síthet?en bányatelep] Newzoltól három mérföldre fekszik. Mágnestartalmú k?zetek vannak itt. TEICHOLTZ
[Tajov, Tajó / Banskobistrický kraj ~ Besztercebánya tartomány ~ Szlovákia] Ennek környékén (egy mérföldre Newzoltól) a körmöci úton egy forrás mellett néhány, eddig elhanyagolt csavarezüst-ér [visargent] található. Közvetlenül mellettük a föld vörös ként rejt. TEIOB
[Tokaj / Borsod-Abaúj-Zemplén megye ~ Magyarország] Aranyban termékeny hegyek. A környéken m?velt sz?l? gyökerei – illetve még a hajtások is – kicsiny aranyszálakat tartalmaznak; ám az aranynál is értékesebb tokaji borból származó biztos jövedelem miatt nem is foglalkoznak a bányák esetleges megnyitásából keletkez? nyereség bizonytalan kilátásaival. TOKAI
[ ? feltételezhet?en bányatelep] Newzoltól négy mérföldre fekv? d?l?, amely néhány aranyér között kiváló min?ség? antimont ad. A kis kiterjedés? aranyerekb?l származó haszon is csekély. Tulajdonképpen a környékbeli erd?kben kóborló rablók miatt abba is hagyták a kitermelést. A bánya a közmegbecsülésnek örvend? Michel Szurian birtoka. WEISCHOW
„Végül azt is meg kell említenünk, noha Magyarországon csupán a hegyek adnak aranyat, a különböz? források, patakok, kisebb és nagyobb folyók is szállítanak bel?le. Erre jó példa a Duna; ott látható, hogy a vizek a hegyekb?l idehordják a kincsek egy részét”-- idézi Jacobus Tollius elmélkedését Antoine-Augustin Bruzen de la
~
Martinière.[161] A fenti leírás véleményünk szerint két szempontból figyelemre méltó. Egyrészt a „bölcsek kövét” és a gazdagságot keres? Tollius igen részletes gazdaságföldrajzi és településtörténeti helyzetelemzést ad, és ennek „szótárosított” azaz rövidített változatát Antoine-Augustin Bruzen de la Martinière egy az egyben átemeli szótárába, természetesen kihagyva a Tolliust olyannyira érdekel? technikai eljárások részletesebb ismertetését, amelyek egyébiránt Edward Brownt is roppantmód izgatták. A települési névsorból az is kiderül, hogy Tollius a bányavárosok apropóján minden olyan, leginkább északmagyarországi települést számba vesz, amely az arany illetve a nemesfém bányászatával összefüggésbe hozható. Másrészt úgy t?nik a leírásból, hogy a bányavárosok szinte vonzzák -- nyilván a könnyed meggazdagodás reményében is -- a befektet?ket; Michel Szurian, Michel Fony, Maximilien Conrad Ruprech név szerint is említtetnek, de úgy t?nik Waldburg (hét bányában van érdekeltségük) és Grondel svájci határhoz közel fekv? ausztriai városok gazdag polgárai szintúgy igen jó befektetési lehet?ségeket sejtettek e térség bányái vonatkozásában!
JACOBUS TOLLIUS 1687-ES UTAZÁSÁNAK SZINTEREI
Nitrianský kraj ~ NYITRA TARTOMÁNY ~ SZLOVÁKIA
TREN?IANSKY KRAJ ~ TRENCSÉN TARTOMÁNY ~ SZLOVÁKIA
?ILINSKÝ KRAJ ~ ZSOLNA TARTOMÁNY ~ SZLOVÁKIA
BANSKOBISTRICKÝ KRAJ ~ BESZTERCEBÁNYA TARTOMÁNY ~ SZLOVÁKIA
PRE?OVSKÝ KRAJ ~ EPERJES TARTOMÁNY ~ SZLOVÁKIA
KO?ICKÝ KRAJ ~ KASSA TARTOMÁNY ~ SZLOVÁKIA
MÁSODIK RÉSZ: A MAGYARSÁG JELENE
ELS? FEJEZET: VOSGIEN A XVIII. SZÁZAD MAGYARORSZÁGÁRÓL
A XVIII. századi geográfia szótárak közül minden bizonnyal a Vosgien-féle futotta be a legnagyobb karriert, hiszen 1747-es[162] els? megjelenését 1851-ig[163] még újabb tizenöt b?vített kiadás követte. Egyébként a munka, számos szerz?i névvariációban, illetve az elterjedt Vosgien álnéven több mint két tucatszor látott napvilágot és ekkor még nem is említettük az idegen nyelv?, német és olasz fordításokat! (1767-ben például három könyvkiadó is megjelentette a m?vet.) Hangsúlyozzuk, hogy az esetek zömében b?vített újrakiadásokról van szó. A b?vítés, a hozzáírás állandó terjedelmi növekedésben is megfogható, hiszen a formátum, a bet?típus és a bet?nagyság azonossága mellett az 1767es kiadáshoz képest, amely 816 oldalból áll, közel kétszáz oldallal, megközelít?en 25%kal n? meg az 1801-es kiadás terjedelme a maga 1014 oldalával! Természetesen a változó világ megkövetelte politikai „fazonigazítások” sem idegenek a szótártól, amelynek els? kiadásbeli impresszumán a következ? teljes cím olvasható: Dictionnaire géographique-portatif. Ou Description des Royaumes, Villes, Patriarhats, Évêschés, Duchés, Comtés, Marquisats, Villes Impériales, et Anséatiques, Ports, Fortresses, Citadelles et autres lieux considérables des quatre parties du monde: dans lequel on indique en quels Royaumes, Provinces & Contrées ces lieux se trovent; lesPrinces dont ils dépendent; les Rivières, Baies, Mers, Montagnes, etc. sur lesquels sont situés; leur distance en lieues françaises des Places remarquables des environs, avec leur longitude & leur latitude, selon les meilleures Cartes; les Siéges que les Villes ont sous tenus, les grands Hommes qu’elles ont produits, &.les lieux où se sont données les Principales Batailles. Ouvrage très utiles pour l’intélligence de l’Histoire moderne & des affaires présentes. Traduit de langlois sur la treizième édition de Laurent Eschard, par Vosgien. (Az 1792-es párizsi kiadástól kezdve, amely a köztársaság els? évében látott napvilágot, a címben megjelenik a républiques szó, úgymint Dictionnaire géographiqueportatif. Ou Description des Républiques, Royaumes,… a les Princes pedig kicserél?dik a republikánus fülnek jobban hangzó Gouvernemens szóra!) A Vosgien név természetesen álnév, amely Jean-Baptiste Ladvocat abbét takarja, akir?l valójában nem sokat tudunk. Legrészletesebb életrajza a Hoefer-féle biográfiai lexikonban található.[164] E szerint Jean-Baptiste Ladvocat Párizsban született 1709-ben és a Sorbonne-on végezte teológiai tanulmányait, majd 1740-42 között Dumerny plébánosa volt. Innen visszatért Párizsba, és a Sorbonne f?könyvtárosaként tevékenykedett. Ekkor készítette el híres bibliográfiáját.[165] 1751-t?l haláláig az orleans-i herceg alapította Héber Intézet (l’Institut Hébreu) igazgatója volt. Héber tárgyú nyelvészeti munkái „alapos jól felkészült tudósról tanúskodnak.”[166] Írt emellett még
történeti szótárakat[167], de az igazi könyvsikert, amely ismertté tette nevét Európa szerte, az említett geográfiai szótár hozta meg számára.[168] Az 1747-ben el?ször megjelent geográfiai szótára tulajdonképpen két munkán nyugszik. Forrása Antoine-Augustin Bruzen de la Martinière és a Hume által egekig magasztalt, különben kora legnagyobb angol történetíróinak egyikeként számon tartott Echard Laurent, aki 1671 és 1730 között élt. Az 1783-as Brüsszeli egyébként ezért jelöli háromszerz?s munkaként Vosgien szótárát.[169] Echard Laurent megírta többek között a rómaiak történetét (Histoire romaine depuis la fondation de Rome jusqu’ à l’établissement de l’empire par Auguste), a kor egyik legjobb egyháztörténetét (Histoire générale ecclésiastique, depuis la naissance de Christ, jusqu’ à l’établissement du christianisme sous Constantin), és a Hume által olyannyira dicsért Anglia történetet (Histoire d’Angleterre, depuis invasion de Jules César jusqu’ à la fin de règne de Jacques Ier). Vosgien angol kortársa tehát számos kit?n? történelmi munka szerz?jeként volt számon tartva, ám neve leginkább a Vosgien kiadások impresszuma alapján válhatott ismertté.[170] A magunk részér?l három kiadást használunk; ezek az 1767-es, az 1801-es és az 1811-es kiadások.[171] Az elérhet?ség praktikuma mellett azért esett a választásunk e három kiadásra, mert az 1767-es kiadás Hongrie címszava nyilván a XVIII. század els? felének, az 1801-es értelemszer?en a század második felének Magyarországáról szól, míg az 1811-es kiadás a napóleoni Európa zenitjének kiadása. Ez utóbbi – természetesen nem is annyira Magyarország, mint inkább a világban bekövetkezett változások tekintetében híven tükrözi mindazon rövid élet?, ám annál drasztikusabb politikai, térképbeli változásokat, amelyeket a francia császár hajtott végre Európában. (A Catalogue général des livres imprimés de la bibliothèque nationale , illetve a http://www.ccfr.bnf.fr alapján úgy t?nik, hogy a napóleoni háborúk állandó politikai térképbeli változásainak leírása végett 1807-t?l 1813-ig évente b?vítve újra kiadják a Vosgien-féle geográfiai szótárat!) Az említett három kiadás Hongrie címszava alatti szövegvariánsok összevetését kés?bb közöljük, itt csak annyit jegyzünk meg, hogy a geográfiai szótár -– legalábbis a mindenkori status quo vonatkozásában – úgy t?nik egyre inkább az éppen domináns politikai, hatalmi megfontolások lenyomatává is válik. Vosgien 1767-es kiadásának hosszú el?szavát két szempontból tartjuk említésre méltónak. Ez a cenzúra kérdése és a szótár felépítésének problematikája. A geográfiai szótárak, amint már utaltunk rá, nem csak a bennük rejl? politikum, hanem a földrajzi felfedezések b?vkörében él? XVIII. század számára oly fontos földrajzi ismeretanyag miatt is kivívták maguknak a cenzorok megkülönböztet? figyelmét Franciaországban. Az 1767-es kiadás el?szavában a Vosgien idézte 1723-as rendelet ugyanis kimondja, hogy a geográfiai szótárak „alapos áttanulmányozása a világ jelen dolgainak állása ügyében kiváltképp fontos”.[172] E politikai felhang hangsúlyozásával együtt azt is fontos megjegyeznünk, hogy az 1767-es Vosgien kiadás királyi cenzora Bellin, korának nagynev? geográfusa![173] Vosgien ezért is írja büszkén, hogy cenzora roppant alaposan végigolvasta szótárát és nem talált benne semmi kivetni valót.[174] A cenzor tehát a politikai felügyelet mellett azért jelen esetben afféle szakmai lektor is! Az 1767-es kiadás el?szava értelmében a szótár rendez? elvei két kérdéskör köré
csoportosíthatóak, úgymint a földrajzi nevek átírása, illetve azok a szempontok, amelyek alapján egy-egy helység bekerülhet a szótárba. Ez utóbbi azért lényeges, mert ekkora kikristályosodni látszik a geográfiai szótár szempontrendszere. Az 1767-es szótár esetében ez a következ?képpen néz ki: I/ A földrajzi nevek, így a magyarországi földrajzi nevek átirata. Vosgiennél a francia nyelv? alak következetes és kizárólagos dominanciája érvényesül. Ne feledjük, hogy a XVIII. századi földrajzi felfedezések nyomán egy csomó név most szembesül el?ször egy francia nyelv? szótárba történ? bekerüléssel. Ez annyit jelent, hogy az adott helységnév francia áthallásbeli leírását látjuk viszont. Ennek meger?sítésére hívatott a latin alak. Így vagy az adott ország nyelvének franciásított variációját, vagy a latin alakot, ami persze az esetek zömében minden különösebb er?feszítés nélkül „franciásítható”, vagy pedig mindkett?t viszontláthatjuk. Nézzük a magyar példákat, amely a nyelv „egyedisége” révén hordoz buktatókat. Természetesen a szótár írásképét követve Kaposwar esetében azt látjuk, amint az adott ország nyelvének hangalakja egyúttal a francia alakot is jelenti. Segedin, amikor a latin és a francia hangalak egybeesik. Máskor különválasztható, mint Debrecen esetében, Debrezen ~ Debrecinum. Sokszor el?fordul három alak, mint például Sopron ~ Oedenbourg ~ Simpronium. Olykor a három alaknál elbizonytalanodik a szerz?, ez vezet -– jobb szó híján -- afféle „kétésfeles” megoldáshoz, ahol az egyik alak választható és azt a vagy (ou) köt?szóval jelzi, például Presbourg ou Poson ~ Posoniumm. Más esetben nem a latin, hanem a magyar városnév lesz franciásítva, mint például Buda ~ Bude, tehát itt a német Offen mellett megjelenik a magyar névváltozat is a Bude ~ Buda címszó alatt. A szótár tehát itt négy alakot hoz, úgymint Bude ou Offen ~ Buda, Aquincum. Itt jegyezzük meg: az 1767-es kiadásban 65 városnevet találtunk a Királyi Magyarország vonatkozásában, ami „világszótárról” lévén szó igen tisztességes szám, és egyáltalán nem az elfeledettség mutatója. (A szótár névmutatója praktikusan nem sokra használható, mert csak latin neveket közöl, így ha egy településnek nincs latin neve, akkor az nem is szerepel a névmutatóban, jóllehet benne van a szótárban.) II/ A szótárba történ? „bekerülés” kritériumai pontokba szedve a következ?k: 1/ Birodalom, királyság, fejedelemség, hercegség, tehát valamiféle államalkotó egység követelményének történ? megfelelés. 2/. Jelen, vagy közelmúltbeli történés aktualitásának helyszíne. 3/ Ha a város, a település a/ f?város b/ politika központ, tehát parlamenti székhely, országgy?lési helyszín, azaz egyfajta államigazgatási központ c/ érsekség, püspökség, azaz valamilyen vallási központ d/ kereskedelme, gazdagsága, vagyis gazdasági tevékenysége jelent?s e/ m?vészeti, kulturális, tudományos tevékenysége jelent?s f/ oktatási központ, vagy éppenséggel egyetemi város g/ híres ember szül?helye h/ valamely fontos csata, háborús esemény vagy épp békekötés színhelye
i/ katonai, stratégiai jelent?séggel bír.
4/ A felvilágosult abszolutizmus századában az adatközlés egységes szempontjait követve mindig tudatni kell az olvasóval, hogy az adott terület felségjogi státusa jelenleg mely uralkodó, herceg, fejedelem stb. szupremáciája alá tartozik. 5/ A szótár törekszik arra, hogy minél pontosabban sikerüljön behatárolni a szélességi és hosszúsági fokok révén az adott állam vagy település topográfiai helyét. Ez az Európán kívüli térségek esetében korántsem egyszer? feladat, de az európai területek vonatkozásában is számos mérföld ismeretes, márpedig a szótár törekszik arra, hogy egyegy település behatárolásánál jelezze, hogy a környék melyik kiemelten fontos városától milyen irányban, hány mérföld választja el az adott címszó városát. Gyakorlatilag ez az egyik legfontosabb információ egy utazó számára! Az 1767-es kiadás általában az adott felségterület által használt mérföldet adja meg iránymutatásul, így a szótár gyakorlatilag a kor által használt különféle mérföldek lajstroma -- az aktuális címszavak vonzásában. A szótár használja az ún. kicsiny japán mérföldet, a kínai vagy mandzsu mérföldet, az orosz vagy verszta mérföldet, az angol mérföldet, a török vagy berri mérföldet, a nagy olasz mérföldet, az arab mérföldet, az írlandi mérföldet, az indiai vagy khossz mérföldet, a tamuliai mérföldet, a skóciai mérföldet, a karintiai, a kicsiny spanyol, a portugál és nagyspanyol vagy holland mérföldet, a sziléziai, a dániai, a drezdai, a norvégiai, a keletfriziai, a geográfia vagy német mérföldet, továbbá régi francia lieu-t, a perzsa vagy másképpen parasange mérföldet, az angol és francia tengeri mérföldet, (Napóleon alatt Európában ez utóbbi a mérvadó) és természetesen a magyar, vagy másképpen meklenburgi mérföldet. 6/ A szótár külön szócikket szentel minden jelent?sebb domborzati és vízrajzi tényez?nek, hegyek, tengerek folyók stb. [175] A szerz? alaposságát dicséri, hogy például a Maros címszó alatt a következ?ket olvashatjuk. „Nagy folyó, amely átszeli Erdélyt és Magyarországot. A Kárpátokban ered és Szegeddel szemközt torkollik a Tiszába.”[176] 7/ Kötelez? jelleggel tájékoztatást kell, adjon a szótár az adott ország nyelvér?l és vallási szokásairól. Ezek el?rebocsátása mellett vessük össze a már említett három kiadás Magyarország címszavát. A magyar nyelv? szövegvariánsok esetében nem használunk semmiféle jelölést, ha a három szöveg azonos, kurziválunk akkor, amikor két kiadás szövegegyezését hangsúlyozzuk, aláhúzást alkalmazunk az egyedi betoldások kidomborításánál!
A MAGYARORSZÁG (HONGRIE) CÍMSZÓ ÉS VARIÁNSAI A
Vosgien szótár 1767-es, 1801-es és 1811-es kiadásai alapján |1767-ES KIADÁS |1801-ES KIADÁS |1811-ES KIADÁS | | | | | |Magyarország, |Magyarország, |Magyarország, | |Hun-garia. Európai |Hun-garia. Európai |Hun-garia. Európai | |királyság a Duna |királyság a Duna |királyság a Duna | |mentén, hosszúsága |mentén, hosszúsága |mentén, melynek | |körülbelül 240 mérföld,|körülbelül 240 mérföld,|területe 4100 | |szélessége 100 mérföld.|szélessége 100 mérföld.|négyzet-mérföld, | | | |lakosainak száma | | | |7760000 lélek. | | | | | |Északon |Északon |Északon | |Lengyelország-gal, |Lengyelország-gal, |Lengyelország-gal, | |nyugaton |nyugaton |nyugaton | |Németor-szággal, délen |Németor-szággal, délen |Németor-szággal, délen | |és keleten Törökország |és keleten Törökország |és keleten Törökország | |európai ré-szeivel |európai ré-szeivel |európai ré-szeivel | |határos. |határos. |határos. | | | | | | |Területe 9730 | | | |négyzet-mérföld, | | | |néps?r?sége 513 lakos | | | |négyzetmérfölden-ként. | | | | | | |Három nagy |Három nagy |Három nagy | |tarto-mányból áll: a |tarto-mányból áll: az |tarto-mányból áll: az | |tulajdon-képpeni |Ausztri-ától keletre |Ausztri-ától keletre | |Magyarország északon |fekv? tulaj-donképpeni |fekv? tulaj-donképpeni | |Lengyelország-gal, |Magyar-országból, |Magyar-országból, | |nyugton az osztrák |északon Erdélyb?l, s |északon Erdélyb?l, s | |karéjjal szomszédos, |délen Szlavóniából. |délen Szlavóniából. | |dé-len a Dráva illetve | | | |a Duna vonala az, amely| | | |Szlavó-niától, illetve | | | |Törökor-szágtól | | | |elválasztja, kele-ten | | | |pedig Oláhország és | | | |Erdély határolja. | | | | | | | |Magyarország két |Magyarország két |Magyarország két | |részre, Fels?- és |részre, Fels?- és |részre, Fels?- és | |Alsó-Magyar- országra |Alsó-Magyar- országra |Alsó-Magyar- országra | |oszlik. |oszlik. |oszlik. | |Fels?-Magyarország 24, |Fels?-Magyarország 24, |Fels?-Magyarország 24, | |Alsó-Magyarország 14 |Alsó-Magyarország 14 |Alsó-Magyarország 14 | |várme-gyéb?l (comté) |várme-gyéb?l (comté) |várme-gyéb?l (comté) | |áll. |áll. |áll. | |Jelent?sebb folyói a |Jelent?sebb folyói a |Jelent?sebb folyói a | |Duna, a Száva, a Dráva,|Duna, a Száva, a Dráva,|Duna, a Száva, a Dráva,| |a Tisza, a Maros, a |a Tisza, a Maros, a |a Tisza, a Maros, a | |Rába, a Vág, a Garam és|Rába, a Vág, a Garam és|Rába, a Vág, a Garam és|
|a Sárvíz. Ezek halakban|a Sárvíz. Ezek halakban|a Sárvíz. Ezek halakban| |annyira gazdagok, hogy |annyira gazdagok, hogy |igen gazdagok, | |a disz-nókat is hallal |a disz-nókat is hallal | | |etetik; |etetik; |ám vizük – a Duna | |ám vizük – a Duna |ám vizük – a Duna |kivé-telével – | |kivé-telével – |kivé-telével – |egészségtelen. | |egészségtelen. |egészségtelen. | | | | | | | | |Az országot el?ször a | | | |rómaiak hódították meg;| | | |?ket a hunok ?zték el, | | | |majd ezeket az avarok | | | |avagy szkíták. Utánuk | | | |következtek a szlávok, | | | |majd a Volga vidékének | | | |lakói. Az országnak | | | |voltak saját királyai, | | | |utolsóként Lajos, akit | | | |1526-ban egy Szulejmán | | | |elleni csatában öltek | | | |meg. Ferdinánd f?herceg| | | |az országot Ausztriával| | | |egyesítette, mid?n | | | |feleségül vette Lajos | | | |lányát. | | Az országban b?séggel| Az országban b?séggel| Az országban b?séggel| |megtalálható mindaz, |megtalálható mindaz, |megtalálható mindaz, | |ami az élethez kell; |ami az élethez kell; |ami az élethez kell; | |bora – kiváltképp |bora – kiváltképp |bora – kiváltképp | |Tokajé – kiváló. Vannak|Tokajé – kiváló. Vannak|Tokajé – kiváló. Vannak| |arany-, ezüst és |arany-, ezüst és |arany-, ezüst és | |rézbányái. Erdei |rézbányái. Erdei |rézbányái. Erdei | |olyannyira b?velkednek |olyannyira b?velkednek |olyannyira b?velkednek | |vadban, hogy a károk |vadban, hogy a károk |vadban, hogy a károk | |elkerülése végett a |elkerülése végett a |elkerülése végett a | |vadászat mindenki |vadászat mindenki |vadászat mindenki | |számá-ra engedélyezett.|számá-ra engedélyezett.|számá-ra engedélyezett.| | | |II. József 1785. | | | |augusztus 22-i | | | |rendeletével eltörölte | | | |a jobbágyságot. | | |Ha a magyarok kevésbé | | | |lennének lusták, ezt a | | | |királyságot | | | |termékenysé-ge révén | | | |másképp értékelnek, | | | |mint most; legalábbis | | | |amennyiben az uralkodó | | | |hasznot tudna húzni a | | | |törökök keresz-tény | | | |alattvalóinak ide és | | | |más szomszédos | | | |terüle-tekre irányuló | | | |masszív | | | |bevándorlásából. A | | | |parasztoknak nincs | |
| | | | | | | | | | | | | | | | | | | | | | | | | | | | | | | | | | | | | | | | | | | | | | | | | | | | | | | |
|saját tulajdonuk. A | | |nemesek, akikt?l a | | |földet bérlik, bármikor| | |el?zhetik ?ket. Így | | |helyzetük – mégha nem | | |is jobbágyok – éppoly | | |nyomorúságos, mint a | | |lengyel vagy orosz | | |parasztoké. | | | | | |Azokon a vidékeken, |Azokon a vidékeken, | |ahol nincs épületfa, a |ahol nincs épületfa, a | |parasztok földbe vájt |parasztok földbe vájt | |házakban laknak, melyek|házakban laknak, melyek| |úgy vannak megépítve, |úgy vannak megépítve, | |hogy csak a kéményük és|hogy csak a kéményük és| |tetejük emelkedik ki a |tetejük emelkedik ki a | |földb?l. |földb?l. | |II. József 1785. | | |augusztus 22-i | | |rendeletével eltörölte | | |a jobbágyságot. Ekkor a| | |földesurak | | |alattvalóiból állami | | |alattvalók lettek, akik| | |birtokolhatnak javakat | | |és el is adhatják | | |azokat. Emellett a | | |birodalom bármely | | |országában | | |leteleped-hetnek, s | | |szabadon választhatnak | | |a kereske-delem, az | | |ipar, illetve a | | |földm?velés között. | | |Mentesülnek a földesúri| | |robot alól, a közös | | |megegyezés kivételével,| | |s csak a földesúri | | |adókat kell | | |megfizetniük. Hasznos | | |lehet a korábbi | | |földesúr számára, ha új| | |uruk, az uralkodó, nem | | |ront helyzetükön | | |adókkal. A | | |bevándorlókat szívesen | | |fogadják; a folytonosan| | |fejl?d? kereskedelem | | |lehet?vé teszi | | |letelepe-désüket. | | | A magyarok jelent?s | A magyarok jelent?s | |privilégiumokat |privilégiumokat | |élveznek, melyeket |élveznek, melyeket | |el?bb elvesztettek |el?bb elvesztettek | |Lipót császár idején, |Lipót császár idején, |
| |ám a császárné és |ám a császárné és | | |királyné visszaadta |királyné visszaadta | | |azokat. Minden ügyben a|azokat. Minden ügyben a| | |f?papokból, |f?papokból, | | |mágnásokból, |mágnásokból, | | |köznemesekb?l és a |köznemesekb?l és a | | |szabad városok |szabad városok | | |polgá-raiból álló rendi|polgá-raiból álló rendi| | |gy?lés dönt. |gy?lés dönt. | | |Az említett városok |Az említett városok | | |szabadsága abból áll, |szabadsága abból áll, | | |hogy saját |hogy saját | | |tisztvisel?ik vannak, |tisztvisel?ik vannak, | | |maguk szedik be az |maguk szedik be az | | |adót, választják |adót, választják | | |plébánosaikat, s még a |plébánosaikat, s még a | | |büntet?bírákodást is |büntet?bírákodást is | | |maguk gyakorolják. |maguk gyakorolják. | | A magyarok elég | A magyarok elég | A magyarok elég | |daliásak, harcosak, |daliásak, harcosak, |daliásak, harcosak, | |g?gösek és bosszúállók.|g?gösek és bosszúállók.|g?gösek és bosszúállók.| |Lovasaikat huszárnak |Lovasaikat huszárnak |Lovasaikat huszárnak | |(hussards), |(hussards), |(hussards), | |gyalogosaikat hajdúnak |gyalogosaikat hajdúnak |gyalogosaikat hajdúnak | |(heyduques) hívják. |(heyduques) hívják. |(heyduques) hívják. | |Csaknem vala-mennyi |Csaknem vala-mennyi |Csaknem vala-mennyi | |magyarországi városnak |magyarországi városnak |magyarországi városnak | |két neve van, egy |két neve van, egy |két neve van, egy | |magyar és egy német. |magyar és egy német. |magyar és egy német. | | | | | | |Mindössze 2-300 ház |Mindössze 2-300 ház | | |található bennük, s még|található bennük, s még| | |magukon viselik a |magukon viselik a | | |török, illetve a |török, illetve a | | |polgárháborús pusztítás|polgárháborús pusztítás| | |nyomait. |nyomait. | | | | | |A magyar nyelv a szláv |A magyar nyelv a szláv |A magyar nyelv a szláv | |egyik dialektusa. A |egyik dialektusa. A |egyik dialektusa. A | |bíróságokon, s gyakran |bíróságokon, s gyakran |bíróságokon, s gyakran | |még a nép körében is | |még a nép körében is | |latinul beszélnek. |még a nép körében is |latinul beszélnek. | | |latinul beszélnek. | | | | | | |Az uralkodó vallás a |A legelterjedtebb a |A legelterjedtebb a | |katolikus, de a |katolikus vallás, ám a |katolikus vallás, ám a | |protestánsokat is |protestánsok is |protestánsok is | |tolerálják az Osztrák |rendel-keznek a szabad |rendel-keznek a szabad | |Ház kezesség |vallás-gyakorlás |vallás-gyakorlás | |vállalásával. |jogával 1781 óta. Lásd:|jogával 1781 óta. Lásd:| | |Ausztria (Autriche). |Ausztria (Autriche) | | |Vannak |Vannak | | |görögkatolikusok, |görögkatolikusok, | | |illetve görögkeleti |illetve görögkeleti | | |vallá-súak is. |vallá-súak is. | | Alsó-Magyarország | Alsó-Magyarország | Alsó-Magyarország |
|f?városa Buda, míg |Fels?-Magyarországé |Pozsony. |Hosszúság 35-47, |széles-ség 45-49.15.
|f?városa Buda, míg |Fels?-Magyarországé |Pozsony. |Hosszúság 35-47, |széles-ség 45-49.15.
|f?városa Buda, míg |Fels?-Magyarországé |Pozsony. |Hosszúság 13-24, |szélesség 45-50.
| | | | |
A szövegek összevetésékor kit?nik, melyek a XVIII. századi magyarságkép állandó, pontosabban a század által állandósuló elemi. Úgy t?nik, túl a földrajzi tér behatárolásán és a különféle mérföldek eltér? lépték? adatain, mindhárom szótár kiemeli: Magyarország folyói halakban rendkívül gazdagok. Ez a megállapítás tulajdonképpen Edward Brown óta kísért, aki 1669-70-es utazása kapcsán a következ?ket írta err?l. „Mivel az országnak több folyója van, mint bármely másnak, ezért itt a halak is nagyobb b?ségben fordulnak el?. A Tisza folyó e tekintetben legels? egész Európában, vagy ha szabad mondanom az egész világon, ezért a lakosok azt mondják, hogy a Tiszában csak hal és víz van.”[177] Ugyanígy Brownnál keresend? a kiváló mez?gazdasági lehet?ségekkel és kit?n? borokkal rendelkez? ország képének, a beszélt nyelv egyediségének, a latin nyelv ismeretének, továbbá a bányavárosok fontosságának genezise.[178] Az már a szláv világot felfedez? XVIII. századi egyszer?sítés eredménye, hogy a magyar nyelvet általában a szláv nyelv egyik dialektusaként helyezik el a szótárírók, pedig egy századdal korábban még angol utazónk így fogalmazott: „Mid?n egyszer a bicskei templomban voltam, meghallgattam az imát és a szent beszédet, és ámbár a velem lév? személy sok nyelvet tudott és latinul, németül, szlávul, törökül, olaszul valamint új görögül jól beszélt, mind azon által azt mondta nekem, hogy a magyar nyelvet semmiféle nyelvb?l sem lehet leszármaztatni.”[179] Ne feledjük azt sem, hogy Vosgien szótáránál is kötelez? kitétel tájékoztatni az olvasót az adott ország nyelvér?l és vallásáról! Ez utóbbinál megjegyzi: a domináns vallás a katolikus, ám a protestánsokat is tolerálják. Az 1780-as évekt?l kezd?d?en ebben a kérdésben még kiemelik II. József türelmi rendeletének fontosságát. Vosgien szótára szerint a magyar daliás harcos, g?gös, bosszúálló nép, hiányzik viszont a Vanel által sulykolt álhatatlanság! A huszár és a hajdú, mint lovas és gyalogos magyar katona vonul be a szótárba. A magyar város vonatkozásában úgy t?nik, hogy a 2-300 házból álló városkép benyomását általános érvény?nek veszi a szótár, megjegyezve, hogy a török illetve a polgárháborús id?k nyomai még mindig fellelhet?k. Lám a Rákóczi szabadságharcot a maga francia kapcsolataival együtt az 1801-es kiadás a polgárháború névtelenségébe burkolja, igaz az 1767-es kiadásban még ennyi utalást sem tesz! Elgondolkodtató az is, hogy a Béccsel szemben magyar érdekeket véd? magyar rendiség politikai struktúrája, amelyr?l egyébként már Claude Vanel is értekezik, csak az 1801-es kiadástól kezdve bukkan fel a Vosgien-féle szótár lapjain. A városok vonatkozásában a szótár véleménye összhangban van Jean Claude Flachat lyoni keresked? 1744-es útibeszámolójának megállapításaival, aki a XVIII. század magyar városait a francia városokkal összevetve az esetek zömében inkább rosszul épített nagy faluként mutatja be. A vidék egészségre ártalmas víztartóinak betegséget terjeszt? ivóvizei szintén Flachat által kanonizáltatnak, csakúgy, mint a lakáskultúrára vonatkozó megállapítások, amely épületfa híján olyan földbevájt házakról írnak, amelyeknek csak a kéményük és a tetejük emelkedik ki a földb?l. Külön figyelmet érdemelnek a szótár „elhallgatásai” mellett az egyedi betoldások, tehát csak az adott kiadás közvetlen környezetében felbukkanó mozzanatok. Igazán itt fogható
meg, az ilyen egyszeri betoldásokkal igazolható, hogy a geográfiai szótár mennyi szállal köt?dik korának éppen aktuális politikai megfontolásaihoz. Csak emlékeztet?ül felidézzük, hogy az 1801-es kiadás történelmi háttere a Forradalom, az osztrákokkal háborúzó Bonaparte tábornok konzulátusa. A Grande Nation ítéletében a magyar szolgasorsú, lusta nép, pedig termékeny királyságról van szó. Ezért persze az uralkodó is felel?s, aki képtelen hasznot húzni a bevándorlásokból, a paraszt helyzete pedig nyomorúságos. A Forradalom három kulcsfontosságú propagandisztikus mozzanata bukkan fel itt, úgymint az elnyomatás alatt lustává lett nép, akit fel kell szabadítani ahhoz, hogy magára találjon, a politikai és gazdasági feladatok ellátására egyaránt alkalmatlan uralkodó, végül az elnyomatás, amely szerint a magyar paraszt helyzete az orosz muzsik és az elnyomorított lengyel paraszt helyzetével azonos -- legalábbis Vosgien szótárának 1801-es kiadása szerint. Más szempontból érdekes a II. József „portré”, aholis -- a jobbágyrendelet kapcsán -felsejlik az isten kegyelméb?l forradalmárrá lett császár idealizált alakja. A szótár itt külön is hangsúlyozza a polgári értékrendeknek megfelel? szabad helyváltoztatás lehet?ségét, a szabad kereskedelmi, ipari és mez?gazdasági tevékenység fontosságát. Kiemeli, hogy II. József uralkodása alatt mily látványosan fejl?dött a kereskedelem és ugyancsak a „kalapos” király apropóján emlegeti a XVIII. század egészén átível? újjátelepítéseket, hangsúlyozva, hogy Magyarország a bevándorlókat szívesen látó befogadó ország. Az 1811-es kiadás betoldásában a történelmi háttérr?l csak annyit, hogy ekkor még úgy t?nik Napóleon császár Európa korlátlan ura. Igaz, már túl vagyunk a magyarokhoz intézett kiáltvány visszhangtalanságán, és azt se feledjük, hogy Európa új császárnéja, Napóleon ifjú hitvese mellékesen Habsburg házbeli. Megszületett a „római király,” a Sasfiók. Mindezzel együtt a szótár itt arra helyezi a hangsúlyt, hogy a Magyar Királyság egykoron önálló királyság volt. Figyeljük csak milyen érdekes a megfogalmazás: „az országnak voltak SAJÁT KIRÁLYAI…” (kiemelés K.L.) Miután 1526-ban Lajos király meghal Mohácsnál Ferdinánd f?herceg egyesíti a Magyar Királyságot és Ausztriát egy házassági paktum révén, „mid?n feleségül vette Lajos lányát.” Mindez persze már nem is annyira a XVIII. század magyarságképéhez tartozik, hanem inkább a XIX. századi magyar história polgári nemzetképének felvezetése. Ezeknek a megjegyzéseknek a leírását mégis azért találjuk itt helyénvalónak, mert a Vosgien szótár nemcsak azt példázza, hogy az egyik legolvasottabb geográfiai szótár mit tart fontosnak leírni a XVIII. század Magyarországáról, hanem azt is, hogy a szótár flexibilis, nyitott m?faj. Ez annyit tesz, hogy a mindenkori politikai változások folyamatában részben állandósítja, részben meg épp állandóan módosítja, korszer?síti, a kor követelményeihez szabja az egyes nemzetekr?l alkotott ítéletét, így a Magyarországról alkotott kép rajzolatát is.
MÁSODIK FEJEZET: FRANCIA DIPLOMATÁK, UTAZÓK ÉSZREVÉTELEI A XVIII. SZÁZADI MAGYARORSZÁGRÓL
Nem vitás, hogy a XVIII. századi franciák magyarságképének egyik legfontosabb forrásai az utazók feljegyzései.[180] Az alábbiakban az utazások id?rendi sorrendjét követve áttekintjük a XVIII. században Magyarországon járt franciák, illetve francia útikönyvek Magyarországra vonatkozó feljegyzéseit. Felsorolásunk tartalmazza mindazok nevét, akik a XVIII. században átutaztak Magyarországon. A lista és rövid bemutatás mellett részletesebben Jean-Claude Flachat, Marqui l’Hôpital titkára, Saint Priest és Charles-Marie d’Yrumberry, Salaberry feljegyzéseivel foglalkozunk. Miel?tt számba vennénk utazóinkat, szabadjon ehelyütt leírni, hogy az utazással foglalkozó magyar nyelv? áttekintések a XVII. században f?képp az utazások politikai jellegét, a XVIII. század esetében pedig a kevésbé fejlett, elfelejtett, így újra felfedezend? Magyarország egzotikumát szokták aláhúzni.[181] A magunk részér?l ehhez két megjegyzést f?znénk hozzá. Egyrészt fontosnak tartjuk leszögezni, hogy a XVIII. században Magyarországra utazó franciák az általuk készített feljegyzések tanúsága szerint -– az egy Montesquieu-t leszámítva -- nem „filozófikus” utazók. (Montesquieu naplója, amit magyarországi tartózkodásáról jegyzett le, nem maradt fenn, így levelezéseib?l, és a m?veiben található utalásokból szokták rekonstruálni Montesquieu eléggé sz?kszavú, jobbára XVII. századi toposzokból táplálkozó magyarságképét. A törvények szellemér?l szerz?je különben azt írja egyik levelében, hogy Magyarországon sokat beszélt latinul és sok bort ivott.)[182] A Magyarországról szóló itineráriumuk szerz?i nem vizsgálják a magyar történelem mélyebb összefüggéseit, hanem egyszer?en leírják azt, amit láttak, és fontosnak tartottak. E vonatkozásban megkockáztatjuk, hogy az el?szeretettel hivatkozott Montesquieu sem feltétlenül filozofikus utazó, legalábbis Magyarország vonatkozásában nem feltétlenül az, igaz a magyar nemességet elnyomó osztrák politika által sugallt bírálata indokol effajta beállítást![183] Másrészt az utazási kedv éledésével, a Magyarországon át történ? utazás feltételeinek jobbra fordulásával, továbbá a Habsburg-Bourbon viszony XVIII. század második felében történ? javulásával párhuzamosan hiba lenne az utazások mögött a politikai szempontok vagy a kevésbé fejlett országok vonzerejének feltétlen dominanciáját keresni. A kérdés -- az esetleges politika szempontok fontosságát nem tagadva -– az, melyek lehetnek egy XVIII. századi magyarországi utazás motivációi. Kétségtelen, hogy az utazás mögött mindig találunk valamiféle cél és ok együttest. Ennek egyik összetev?je a politikai megfontolásból táplálkozó emigráció, ez azonban igazán csak a Forradalomtól keltezhet?! A politikai nézetei miatt az események túlélése céljából és kényszeréb?l utazó emigráns inkább az utazó kései típusa. Erre példa CharlesMarie d’Yrumberry, Salaberry grófja, aki 1790-ben emigrált, de ide sorolhatjuk a jezsuita rend feloszlatását követ?en rendtársával együtt Magyarországra utazó Francois. Xavier de Feller luxemburgi jezsuita szerzetes alakját is.
Az utazó másik típusa a munkavállaló. Igaz, ez nem a legszerencsésebb szó, de jobb híján ezt használjuk. A XVIII. századi munkavállaló eléggé összetett figura. Tény, hogy szakértelmének „piacképessége” sarkallja és garantálja az út sikerét. Erre legjobb példa a francia hadmérnökök és katonai szakért?k szinte folyamatos jelenléte a XVIII. századi Magyarországon. A rendkívül sokrét? tevékenység egy-egy karriertörténet szerves részévé is válhat. Savoyay Jen? vagy a bánáti telepítések nagy szervez?je, Florimond-Claude de Mercy tejhatalmú katonai kormányzó életútja egyaránt erre példa, de ide sorolandó az itáliai Domenico Sestini is, aki el?kel? ifjak nevel?jeként utazott keresztül Magyarországon. Ám a XVIII. századról lévén szó, számos esetben missziós megfontolások játszanak közre az utazásban. Ez utóbbi sokszor nem anyagi el?nyökkel, hanem épp fordítva, anyagi áldozatokkal, hátrányokkal járhat az utazó számára. A régmúlt maradványainak megmentése és publikussá tétele a napóleoni egyiptomi kaland századvégi variációjában ugyanúgy hordoz missziós elemeket, mint ahogy a század els? felében az ifjú Pierre de Bauffremont magyarországi útja, aki ebben az összefüggésben egy XVIII. századi pogány ellen saját költségén harcba induló kései keresztes lovag. A természettudományok fontosságában gondolkodó XVIII. század kitermeli az utazó harmadik típusát, a tudományos ismeretszerz? utazót. Ne feledjük, az említett Montesquieu is ilyen megfontolásból járja be a Felvidék néhány bányavárosát és emlékezik meg az újbányai „t?zgépr?l,” azaz a bányavíz-kiemel? g?zgépr?l, amelyet az 1720-as években els?k között Európában az alsó-magyarországi bányákban alkalmaznak.[184] A bányavárosok valóban „csalogatják” utazóinkat. Edward Borwn, Jacobus Tollius a XVII. század második felének utazói, hozzájuk viszonyítva Gabriel Jars b? egy évszázaddal kés?bb még mindig az európai léptékben fejl?d? bányam?velés és a fémkohászat tanulmányozása végett jön a Felvidékre.[185] Negyedik típusként ott van a diplomata, aki átutazik Magyarországon, f?képp ha Szentpétervár vagy Konstantinápoly a végcél. Az el?bbi város most vált igazán fontossá az európai udvarok számára, az utóbbi hatalom pedig -- a történelemkönyvek lapjain oly sokat olvasható hanyatlása ellenére -- még mindig rendkívüli jelent?séggel bír. Így annak a szárazföldi útvonalat választó utazónak, aki Nyugat-Európából Észak-vagy Dél-KeletEurópa, illetve Kisázsia felé igyekszik, Magyarország kulcsfontosságú tranzitországgá válik. A török birodalom szívébe, Konstantinápolyba történ? eljutáshoz három útvonal kínálkozott. Az els? a tengeri útvonal, amely elég gyors, ám csak els? pillantásra t?nik a legkézenfekv?bb megoldásnak. A Mediterráneumban a tengeri utazás ez id? tájt még mindig elég veszélyes. Nem is annyira a gyakori viharok, hanem a barbareszk (algíri és tuniszi) kalóztámadások nehezítették egy-egy küldetés sikerét. Diplomáciai küldetésnél a tengeri útvonal igen költséges is, mivel például egy francia követ méltóságához ill? hadihajót kell felszerelni. A második útvonal, a Bécs felé vezet? kontinentális út. Ennek a viszonylag egyenes útszakasznak a nehézségei inkább politikai jelleg?ek, alapvet?en Versailles és a bécsi udvar kapcsolatának függvénye.[186] Az 1756-os úgynevezett „diplomáciai forradalom” eredményeképpen létrejött francia-osztrák szövetség mindenesetre ennek az útvonalnak biztosított els?bbséget. Ez a hagyományos dunai útvonal nyugatról keletre Bécst?l Budáig, majd pedig északról dél felé Budától Belgrádig tart. Ez volt a legismertebb és a legbiztonságosabb útvonal, amelyet a Dunán hajóval,
szárazföldön pedig f?képp az 1752-t?l megindult rendszeres postakocsi-járatokkal lehetett megtenni. Bécs és Pozsony között naponta, Bécs és Buda között pedig hetente járt postakocsi. Ennek az útiránynak egy másik változata a Bécs, Sopron, Kanizsa, Sziget, Pécs, Eszék, Pétervárad, Belgrád vonal. A harmadik útvonal Lengyelországon keresztül vezetett az Oszmán Birodalom fennhatósága alatt lév? moldvai fejedelemségen keresztül Konstantinápolyba. Ez azonban kevéssé volt ismert. A Bécs - Észak-Magyarország Lengyelország útvonal a Szentpétervárra történ? utazások kapcsán jött szóba.[187] Ez utóbbira Marqui l’Hôpital útja a legjobb példa. Az utazó ötödik típusa a világlátás, a szórakozás, a kíváncsiság és a tapasztalatgy?jtés „turistá”-ja már felbukkan a XVIII. századi Magyarországon is. Jean Claude Flachat lyoni keresked? a kíváncsi utazó, a bels? kényszerb?l utazó turista, aki „hasznos polgár” akar lenni. (Jean Claude Flachat megfigyeléseit fontosnak és a köz hasznára valónak találta a Lyoni Tudományos Akadémia, és ezért a „Hasznos Polgár” címet adományozta neki 1761-ben.)[188] Olykor el?fordul, hogy a külföldi utazók Bécsb?l „átruccannak” a magyar Versailles-ba. Itt adott esetben a turizmus, a szórakozás, a meghívásnak eleget tév? vendégeskedés motiválja az utazót. Erre bizonyság a maga módján a híres Esterházy-térkép is. Ennek a XVIII. századi turista térképnek a kiindulópontja Esterháza (Fert?d), Eszterházy Miklós hercegnek, a nemesi test?rség kapitányának kedvelt új otthona. A süttöri hajdani vadászkastély alapjain itt épült fel a közismert magyar Versailles, a fejedelmi pompájú kastély hatalmas franciakerttel. 1769ben Kismartonból ide tette át székhelyét Eszterházy Miklós herceg. Itt folytak a Bessenyei által megénekelt esterházai vigasságok, amelyeken Mária Terézia királyn? is részt vett. A mellékelt úttérkép feltehet?en a herceg útiterveihez, illetve az átutazó vendégek számára szolgálhatott útjavaslat alapjául. Állítólag a herceg saját maga festette meg annak az utazókocsinak a képét, amelyre az úttérképen rendre feltüntetett óra és menetid?k vonatkozhatnak. Az útvonalak Esterházától Pápán és Veszprémen át Ozorára, és ett?l az útvonaltól északra vezetnek. Az északi végpont Csacsa, ahonnan a Jablonkai-hágón át Szilézia és Berlin felé lehetett utazni. Úgy látszik, ezen a kevésbé ismert területen elengedhetetlen volt az áttekint? térkép az utazás megtervezéséhez. Az útvonalak menetid?adatai órában megadva a jobb fels? sarokban található táblázatban tüntették fel. Az els? útvonal (Esterháza--Ozora) menetideje 23 óra, amely Pápa és Veszprém között feltehet?en napi menetid?kre (nyolc és fél, hét és fél, illetve hét óra) tagolódik. Az ozorai birtokról Fehérváron át három irányba vezetnek az utak: Majk és Tata irányában Nyitrára, Csákvár és Esztergom felé Lévára, valamint Budán, Vácon és a Börzsnyön át szintén Lévára. Az Esztergom utáni szakasz már nincs megrajzolva a térképen. Lévától Csacsáig a leghosszabb útszakaszt láthatjuk, összesen 34 órányit. Végül Esterháza fel?l két irányban jutunk el ismét Csacsához: el?bb Szencen át Nyitrára, majd innen Trencsénen és Besztercén, az utolsó szakaszon pedig a hegyeken át Turzovka irányából. Meglep?, hogy az útvonalak sok helyen nem követik a hivatalos postajáratokat, s?t a Börzsönyön át és Turzovka el?tt látszólag nehezebb hegyi szakaszokon vezetnek. Az útszakaszok összideje 23 és 34 óra közt mozog, a részid?k átlagosan nyolc órára tehet?k. Az északkeleti tájolású térképen a f? vizek és települések segítik a tájékozódást. Az útvonalakon kívül csupán négy helyet jelöl a térkép: Sopront, Tihanyt, Gy?rt és Komáromot. A megyék fekvését nevük és különféle területszínezésük mutatja. Csallóköz, Fert?, Duna,
Balaton stb. nevek olvasata magyar. Lényegében egyszer? térképvázlatról van szó, amelynek mérettartása elcsúszott, térképészetileg tehát pontatlan. M?vel?déstörténeti jelent?sége viszont abban áll, hogy a Fert?dön vendégesked? utazónak mégiscsak egy tájékozódást segít? olyan utazási térkép kerülhetett a kezébe, amely a magyar uradalmakra alapozottan, az utazókocsi vagy a hintó sebességére méretezett id?beosztásokkal lett megrajzolva.[189]
ESZTERHÁZY MIKLÓS „TURISTA” TÉRKÉPE 1768-BÓL[190]
Az útleírások formailag hallatlan változatosak. Nyilván a legkedveltebb m?faj a napló, a levélforma, máskor lehet emlékirat, mint Dellard magyarországi hadifogoly írása, olykor manifesztum, amint ezt Joseph Hautière szintén magyarországi francia hadifogoly 1797-es fogságáról szóló kiáltványa esetében látni fogjuk. Ehelyütt illik egy-két sort írni az ún. „apodémikák”-ról, útikönyvekr?l, útikalauzokról is, amelyek számba veszik az utazás mellett és az adott utazás ellen szóló érveket és gyakorlati tanácsokat adnak az utazónak.[191] Ilyen Louis Dutens 1775-ös „itinerario”-ja. Végül hadd hívjuk fel az utazási irodalom kapcsán a figyelmet a m?faj és a problémakör sajátos magyar recepciójának egy mozzanatára, a Kis János szerkesztette nevezetes utazások tárházára. A Kis János szerkesztette sorozat -- azon túlmen?en, hogy ma is lebilincsel? olvasmányélményt ad -– nemcsak a kitáguló világot tárta olvasói elé, hanem valahol tovább éleszgette a magyarokban is az utazási kedvet épp azáltal, hogy olvasói elé tárta a földgolyó némely szegletét egy Drake kapitány vagy épp egy Chateaubriand szemével.[192] Természetesen az utazók itt vázolt típusai inkább irányadó jelleg?ek, hiszen az esetek zömében egy-egy utazás egyszerre több szempontnak megfelelhet, hiszen az utazó hol ismereteket szerez, hol szórakozik, olykor meg missziót is teljesít egy személyben, mint például azt az említett Jean-Claude Flachat esetében láthatjuk. Végül külön típust alkot -- külön fejezetben is foglakozunk vele -- a feljegyzéseket készít? hadifogoly. A hadifogságban keletkezett naplók, feljegyzések, amelyek születése korszakunkban a forradalmi háborúkhoz kötend?ek, deportálásuk történetének megírása révén speciális útleírásokká válnak, s ebben a min?ségben az utazási irodalom részei is. Dellard emlékiratai és Joseph Hautière kiáltványa példa e forráscsokorra. A XVIII. századi francia utazók sorát II. Rákóczi Ferenc franciái nyitják meg. Politika szándéktól vezérelten szaktudásuk révén uralkodójuk akaratából játszottak fontos szerepet a szabadságharcban. Des Alleurs márki altábornagy, akit XIV. Lajos küldött II. Rákóczi Ferenchez, titkárával, Chamillard de l’Hommeau francia nemessel utazott Magyarországra. Egyedi útvonaluk a Földközi-tengeren, Szicílián, a Török Birodalom déli részén, tehát a mai Bulgárián, Jugoszlávián, illetve Erdélyen keresztül vezetett fel egészen Egerig. De l’Homeau tudósításaiból képet kapunk az 1704-1705-ös út nehézségeir?l és mintegy krónikaíró tájékoztatja olvasóit a legfontosabb eseményekr?l is.[193] Ki szokták emelni, a finom részletek iránt is fogékony Chamillard de l’ Hommeau Bercsényir?l, Forgáchról, Károlyiról és az Eszterházy grófokról, valamint végül de nem utolsó sorban II. Rákóczi Ferencr?l készített politikai portréját. A szerz? figyel a mindennapokra, részletesen leírja a magyar étkezési és öltözködési szokásokat. De l’Hommeau a Magyarországra vezet? hosszú és fárasztó úton megbetegedett, súlyos láz gyötörte, ami miatt utazásait kétszer is meg kellett szakítania. Els? alkalommal még a török birodalom területén, majd kés?bb Erdélyben, Kolozsvárott. Betegsége nagyjából rendbejött, ám „f?nökével” Des Alleurs márkival nem volt a legjobb viszonyban, így egészségi állapotára hivatkozva rövidesen visszatért Felvidéken és Lengyelországon keresztül Franciaországba. Magyarországi útvonaluk a következ? volt: Temesvár, Lugos, Karánsebes (ezek akkor még török fennhatóság alá tartoztak), Gyulafehérvár, Nagyenyed, Torda, Kolozsvár, Zilah, Debrecen, Hortobágy. Csegénél átkeltek a Tiszán, majd Eger
következett. De l’Hommeau Egerb?l Mez?kövesden, Miskolcon, Kassán, Eperjesen, Sirokán, L?csén keresztül hagyta el Magyarországot.[194] A Magyarországon járt francia utazók id?rendi sorrendjében Aubry de la Motraye (1674-1743) következik. ? igazi kalandvágyó turista és diplomata egy személyben. Ez a gazdag francia keresked? 1696 és 1729 között folyamatosan úton volt, végül Angliában telepedett le. Szül?városába, Párizsba csak meghalni tért vissza. Bejárta egész Itáliát, rengeteget id?zött szíve legkedvesebb városában, Rómában, közel-keleti útja során élt Jaffában, Tripoliban, és Alexandriában. Szívesen utazgatott a görög szigetvilágban és természetesen sokat id?zött Konstantinápolyban is, ahol megismerkedett Thököly Imrével. Igazi kalandvágyó utazó volt, aki -– amint a fenti felsorolásból is kit?nik -- szinte állandóan úton volt Európa, Ázsia és Afrika országaiban. Utazásairól készített feljegyzéseit, el?ször 1727-ben adták ki el?ször, míg utolsó kiadása 2001-b?l való.[195] 1709 és 1715 között diplomataként XII. Károly svéd király szolgálatában állt. A király ekkor Benderben élt.[196] La Motraye innen teljesítette követi feladatait. Ez alatt az id? alatt többször megfordult Konstantinápolyban, és így került sor magyarországi utazásaira is.[197] El?ször 1712-ben utazott keresztül Magyarországon, a Pétervárad, Eszék, Pécs, Sziget, Kanizsa, Sopron, Bécs útvonalon. 1714-es angliai követi útjáról visszatér?ben, Bécsb?l hajóval jött Pestre, onnan kocsin utazott tovább Temesvárra, ahol újra hajóra szállt, és így jutott el a Fekete-tengerre. Harmadik alkalommal akkor jött Magyarországra, amikor 1714-ben XII. Károly svéd király Benderb?l véglegesen Svédországba tért haza. Ekkor az al-dunai Ruszcsukig kísérte a királyt. Itt elváltak útjaik, mert a svéd koronás f? inkognitóban akart átvonulni Erdélyen. XII. Károly el akarta kerülni a találkozást a császáriakkal. Ezért Moldvából a Felvidékre ment, ahol Késmákon meg is állt hadseregével -– üdvözölni az ottani evangélikusokat. [198] La Motraye Ruszcsukból a svéd király bizalmasával, a holsteini miniszterrel, Fabrice-szal együtt Bukaresten, Brassón, Nagyszebenen, Gyulafehérváron és Kolozsváron keresztül hagyta el Erdélyt, majd Debrecenbe ért. Innen Budára mentek, majd a szokásos útvonalon Bécsbe. [199] Végül ehelyütt külön is jelezzük, hogy a teljes m? 1727-es els? kiadása 2002. decembere óta letölthet? a világhálóról.[200] Az ifjú katonai missziót teljesít? típus, Pierre de Bauffremont igen régi francia nemesi család sarja. [201] Európai hír? afféle katonai dinasztia a Bauffremont família, akiknek neve el?ször 1203-ban fordul el?.[202] A Bauffremontok és dragonyosaik XIV Lajos szinte minden jelent?s háborújában részt vettek. [203] Nem csoda, hogy az ifjú Pierre de Bauffremont is a fegyverek hangját keresi, ezért 1737-ben önkéntesnek jelentkezett a török ellen folytatott hadjáratba. Kalandvágy és katonai küldetés motiválta akkor, amikor III. Károly német-római császár európai népekhez intézett felhívására önkéntesnek jelentkezett a törökkel való végérvényes leszámolás céljából meghirdetett „keresztes hadjáratba.” Önkéntesnek jelentkezni nem is volt olyan egyszer? és magától értet?d?. A legmagasabb rangú francia és osztrák f?úri körök közbenjárására az ifjú arisztokrata végül von Stein lovasregimentjébe lett beosztva úgy, hogy saját és kísérete felszerelését természetesen öner?b?l kellett finanszíroznia! Pierre de Bauffremont 1737. június 10-én indult el Párizsból, július 2-án érkezett Bécsbe, majd innen csatlakozott Szerbiában állomásozó lovasezredéhez. A Dunán
Zimonyig hajóval mentek, megálltak közben Pozsonyban, Pesten és Budán, valamint Péterváradon. Zimonytól lovon tették meg az utat Nisig, és itt csatlakoztak Von Stein alakulatához. Pierre de Bauffremont katonai szemmel nézte az eseményeket, leírása nem is igazán a magyarokról, mint inkább egy kaotikus hadjáratról szól. Rámutat a tábornokok rivalizálásából adódó fejetlenségre és a nagy véráldozatokat követel? felel?tlen katonai man?verekre. Bauffremont jól látja, hogy Savoyai Jen? halálát követ?en az osztrák hadvezetés terén egyre komolyabb nehézségek mutatkoztak. A f?vezérlettel ugyanis a császár vejét, a fiatal és tapasztalatlan Lotharingiai Ferenc herceget és toscanai nagyherceget bízták meg, aki mellett azonban mint tulajdonképpeni f?parancsnok, gróf Seckendorf tábornagy volt. A legf?bb parancsnoki helyeket gróf Philippi és gróf Khevenhüller tábornagyok, továbbá báró Schmettau tábornagy és gróf Wurmbrand lovassági tábornok töltötték be, de ezek a magasabb parancsnokok folytonosan rivalizáltak egymással. Az 1737-es évi hadm?veletek kemény bírálatát természetesen nemcsak a kortárs és résztvev? Bauffremont-nál olvashatjuk, hisz Bánlaky Dénes a következ?ket írja A magyar nemzet hadtörténelme cím? munkájában az 1737-es boszniai hadjáratról: „A boszniai hadm?veleteknél az oszlopok között teljesen hiányzott az összhang. A Raunach-, Stubenberg-, Eszterházy- és Hildburghausen-csoportok között hiányozott a kell? összhang…Ehhez járult még az a nagy hiba, hogy a kiválóan fontos Boszna völgyébe egyáltalában nem irányítottak csapatokat. Ezt a szemfüles travniki pasa hamar észrevette és bár meglehet?sen szerény alakban és mértékben, de mégis igyekezett egy seregcsoportnak Tesan-Doboj környékére történt el?retolása által a császári f?sereg és a boszniai seregcsoport közé éket verni. És már ez az áttörési kísérlettel való elég gyenge fenyegetés is elég volt ahhoz, hogy a császári hadvezet?ség és a bécsi udvari körök nyugalmát és helyes ítél?képességét teljesen megzavarja. És akárki lett légyen a f?sereg Boszniába való áttolása gondolatának a felel?s szerkeszt?je, ez oly nagy b?nt követett el minden józan hadviselési rezon ellen, hogy azzal az egész ez évi hadjáratnak a sorsa a császáriak hátrányára d?lt el.”[204] A császári csapatok egy részével együtt Bauffremont is Sabác várához vonult, ahonnan kénytelen volt Péterváradra menni, mert megbetegedett. Újra és újra kiújuló láza megakadályozta abban, hogy továbbra is részt vegyen a hadjáratban. Október 20-án Pestre indult kíséretével, majd innen november 3-án a szokásos úton (Csaba, Piszke, Sz?ny, Komárom, Gönyü, Gy?r, Somorja, Bruck) Bécsbe ment. Az ifjú Bauffremont herceg 1742ben a Chasteli kolostorban fiatalon, 26 éves korában meghalt.[205] Pierre de Bauffremont jegyzetei a háború iránt érdekl?d? katona észrevételei. Számunkra inkább, mint utazó típus érdekes. ? a misszionárius katona. Vérbeli utazó viszont Jean Claude Flachat nagykeresked?, aki bejárta Hollandiát, Itáliát, Németországot, majd Magyarországon valamint Oláhországon át megérkezett Konstantinápolyba. Innen indult Levante felé és Észak-Afrikába. Bátorságát és utazási kedvét mi sem jellemzi jobban, minthogy Indiába készült, ám ez már a konstantinápolyi francia nagykövetnek túl sok volt; meghiúsította Flachat útját, mert túl kockázatosnak találta azt. Így a lyoni keresked? hosszabb id?t töltött Konstantinápolyban, ahol pasaként, mint a „szultán nagykeresked?je” megtisztel?en magas cím birtokosa (baserguian bachi) fontos kereskedelemszervezési feladatokat látott el Kis-Ázsiában és Észak-Afrikában.
Hazatérte után XV. Lajos érdemei elismeréséül Flachat család saint-chamand-i gyárát királyi manufaktúrának nyilvánította, ami gyakorlatilag számos privilégiumot és jelent?s adókedvezményeket jelentett. Keresked?ként Jean Claude Flachat afféle éles szem? utazó, akit leginkább a mindennapok érdekeltek. Ma úgy írnánk, hogy pragmatikus szemlél?d?, hiszen szinte minden gyakorlati dolog érdekelte. Politikáról, történelemr?l nem sokat ír, viszont Lyonban például meghonosította a sz?nyegszövés- és fonás Európában ismeretlen, általa Perzsiában ellesett módszereit.[206] Észrevételeinek némely egzotikus elemét a világhálón is olvashatjuk.[207] Hosszú útjának tapasztalatait Megfigyelések Európa egy része, Ázsia, Afrika és Kelet-India kereskedelmér?l és iparáról címen 1766-ban adta ki Lyonban.[208] Ebb?l az 1740-es magyarországi tapasztalatok kivonatoltan magyarul is megjelentek 1963-ban.[209] Jean Claude Flachat Magyarországra felkészült utazóként érkezett.[210] Ekkor még nem sejtette, hogy egész Konstantinápolyig fog eljutni, s?t a Török Birodalom közel-keleti és észak-afrikai tartományait is beutazza majd. Flachat 1740 ?szén Dél-Franciaországon, Itálián, Svájcon, Bajorországon és Ausztrián keresztül érkezett Magyarországra. Nemcsak a kiváló magyar borokról hallott, hanem tudomása szerint a gyümölcs- és gabonatermesztés mellett gyapottermesztéssel is kísérleteznek. Ez kiváltképp felkeltette a textiliparos és textilmanufaktúra tulajdonos Jean Claude Flachat figyelmét. Bécsbe éppen Károly császár temetésekor érkezett. Innen Sopronba utazott, ahol b? két hetet töltött, mert a nagy havazás miatt nem tudott továbbmenni. Kismartonba és a Fert? tóhoz kirándult. Gy?rváron, Zalaegerszegen, Kanizsán, Darányon, Szigetváron keresztül -- katonatisztekhez csatlakozva -- Szlavóniába, Eszékre és Péterváradra utazott. Visszatértében a pestisjárvány miatt útközben többször is feltartóztatták, s?t Jean Claude Flachat karanténban is töltött néhány napot. Pécsett hosszabban id?zött, majd a Balaton érintésével visszatért Bécsbe, ahol Franciaországból érkez? görögökkel találkozott, akik rábeszélik egy törökországi utazásra. A Bécsb?l Konstantinápolyba készül? török követ társaságához csatlakozva gyors elhatározással egy konstantinápolyi út mellett döntött. Így aztán a több mint kilencven hajóból álló folyami konvojjal a lyoni francia is elindult Konstantinápolyba, ezúttal a Duna vízi útján. Pár hónap leforgása alatt ez tehát Flachat második Magyarországi utazása. Ezúttal Pozsonyban, Esztergomban, Budán, Péterváradon és Belgrádban álltak meg. A Jean Claude Flachat tehát azon ritka utazók közé tartozik, aki mind a szárazföldi, mind pedig a vízi utat kipróbálták a XVIII. századi Magyarországon.[211] Talán –- Flachat ars poeticá-jának jellemzése végett -– nem haszontalan idéznünk m?ve el?szavát, amelyben kifejti, hogy mi az utazása célja. E szerint „mindenkinek egyformán hasznos óhajtok lenni és tetszeni, mikor átnyújtom m?vemet a közönségnek. Ezen szándékkal közeledtem a különféle dolgokhoz, amelyek a kíváncsiak figyelmére méltónak látszanak -- egyszóval --, én felteszem és mások is úgy gondolták, hogy e m? hasznos és tetsz? lesz, ha nem is a stílus eleganciája (mert hisz én kereskedelmi ügyletekr?l tárgyaltam közben), hanem utazásom során gy?jtött, nagyszámú, érdekes megfigyeléseim révén.” Az invokációt így folytatja: ”Vajon túlontúl öntelt volnék? Megtévesztettek engem? Eldönti majd ezt az olvasóközönség, rámutatva: „Nálam az utazás rögeszméje korán jelentkezett, akkor, amikor terveket már lehet ugyan kovácsolni,
de végrehajtani még egyet sem…”[212] Amint említettük Flachat Sopron érintésével érkezett Gy?rbe. A város közepes nagyságú, de Gy?rsziget (Gy?r külvárosa) a körülötte lev? mocsár és a kis patak miatt csak nehezen megközelíthet?. „A városban van egy citadella, ám a házak lakrész nélküliek, ember, állat együtt lakik itt; az ajtó rendszerint egyúttal kémény is, vagy a tet?n vágott, kis nyílások helyettesítik a kéményt; szalmából vagy nádból készítik a vízlefolyót.” A városban sokkoló élményben volt része, hiszen érkezésekor a fél város leégett, ám meglepve tapasztalta, hogy a lakosok hamar felocsúdtak a döbbenetb?l, mentették, ami menthet?, majd elkezdték házaikat újra felépíteni. A házakat inkább hasonlítja odúkhoz, viszont alaposan megfigyeli, hogyan épülnek ezek az „odúk,” amelyek építésében az egész város részt vesz. Az emberek szolidárisak egymással, és az újjáépítéskor a levertségnek már nyoma sincsen. A házakat úgy építik, hogy ásnak egy nyolc lábnyi mély gödröt, amely elég széles arra a célra, hogy befogadja a családot, a házi használati tárgyakat és az állatokat. „A szállásnak csak egyetlenegy nyílása van. Magvaikat, élelmüket és minden értéküket pincékbe rejtik.”[213] Flaschat e megállapítása mutatja, hogy a lakosság még nyugat-magyarországi viszonylatban is -– nyilván a törtök hódoltság állandó hadszíntér, illetve közvetlen hátország jellegéb?l, illetve a sarcoló katonáktól, rablóktól való állandó félelem következtében -- elmaradt az igényesebb, nyugati mércével mért lakáskultúrától. Kitér arra, hogy a korabeli utazásnak többféle nehézsége van, de f?leg a tolvajoktól félt. Az id?járást széls?ségesnek tartja, hiszen itt a nappal olykor nagyon meleg, míg az éjszaka szerfelett hideg. „A szúnyogok felfalnak és lehetetlen megszokni ?ket. Ezért sokan s?r? fátyollal fedik be arcukat, ?sszel, télen az ember állandóan abban a veszélyben forog, hogy elpusztul.”[214] Utazása során leírja a rideg állattartást. „Id?nként közelr?l és távolról nagy tüzeket vettünk észre. Egy helyütt kíváncsiságból megközelítettük a tüzet, egy tölgyfa égett; pásztorok -- a tüzet élesztve -- a parázsra száraz ágakat vetettek, amelyek nagy h?séget árasztottak; az állatok körülötte voltak összevissza.”[215] Flachat szerint túl sok a mocsár Magyarországon. Megoldásul nem a folyók esetleges szabályozását kínálja, hanem szerinte sz?kebb közösségnek kellene öntevékenyebbnek lennie, tehát a lakosságnak több gondot illene fordítania a helybéli mocsarakon átvezet? hidak építésére, s?t a már meglev?ket er?síteni és korszer?síteni kellene. Mindenesetre ellesi az effajta „hidak” építési technikáját, amely a nép találékonyságát mutatja, mivel a hidak zöme úgy készül, hogy „négy sor cölöpöt vernek le eléggé közel egymáshoz, ezek két lábnyira kiemelkednek a vízb?l; keresztbe és hosszába ágakkal összekötött fákat helyeznek el, néha csak az els? sor ágat födik be, s megtörténik, hogy a kocsik kerekei a fák közé szorulnak, és csak nagy er?feszítéssel lehet kiemelni ?ket onnan.”[216] A korabeli magyar táplálkozási és egészségügyi viszonyokról is kritikus sorokat találunk Flachat könyvében. „Többször is igen boldogok lehettünk, hogyha kaphattunk kenyeret, tejet, bort és „raki”-t -– írja. Ez utóbbi valami pálinka-féle. Színe eléggé zavaros. Ivás közben nem éreztem er?snek, de mértéktelen fogyasztása veszélyes, sok betegségnek okozója. És az ember mégis kénytelen inni bel?le, többet, mint amennyit akar, mert kedvesen kínálják. A vidék vizei nem érnek semmit, és alig akad iható forrás, a folyók
vagy ciszternák sáros vizét használják, ami roppant egészségtelen, f?képp hogy a víztárolók csak es?zéskor vagy a szomszédos mocsarakból tölt?dnek meg, de a mocsárvizek rosszul sz?r?dnek át a vastag földrétegen. …A víztartók alig négy-öt láb mélyek, négyzet alakúak, deszkakeret védi ?ket a szennyt?l. Vödörrel meríthet bel?le minden falubeli lakos. Ez az ízetlen ital sok lázt okoz a vidéken, és csak a borral való vegyítés nyújt védelmet a betegség ellen.” [217] Nagykanizsáról azt írja, hogy inkább rosszul épített nagy falu, amelyben k?ház csak egy van, a többi inkább nyomorúságos viskó, csakúgy, mint a templom. Flachat a kanizsai utcákról azt írja, hogy „többé-kevésbé szélesek, hosszúak, egyenesek, ahogyan a véletlen kialakította ?ket, és mindig sárosak ...”[218] Olykor mozaikszer? pillanatképeket ad a magyar szokásokról. Így némi meglep?döttséggel írja, hogy „a magyarok gyalog, s?t mezítláb járnak, még télen is; az asszonyok felgy?rik ruháikat, eléggé illetlenül. Ritkán látogatják egymást; megelégednek azzal, hogy csak egy kis ablakon keresztül beszélgessenek egymással.” [219] Néhány sz?kszavú, apró, de igen jellemz? megjegyzése bizonyítja, hogy Flachat nyitott szemmel járó utazó. Közel lévén a szlavóniai területekhez és a Délvidékhez nem csodálkozik azon, hogy sok katonát lát errefelé, akiknek a szállása ugyan nem túl kényelmes, viszont jól és olcsón élnek. Íme az olcsó és gazdag Magyarország, ahol a föld igen termékeny, és ahol „minden b?ségben terem… Itt nagyon fehér és nagyon tömött káposztafajtával borított nagy földterületeket láttam, 12-15 fontot nyom egy-egy fej. Elég jó kenyeret készítenek törökbúzából. A szarvasmarhák jó legel?kön legelnek, és jó húst adnak.”[220] Az „Öt Templom városát” azaz Pécset tartja az egyik legszebb magyar városnak. „Én nem láttam hozzá hasonló, csinos várost Magyarországon. Százötven évig a törökök birtokolták. Magas falakkal és mély árkokkal vették körül. A mecsetek mellett felépített hét torony közül három maradt épségben. A többinek csak romjai vannak; különös építmények ezek… mindegyik k?b?l való, nekünk egyetlen ily szilárd szent m?emlékünk sincs.”[221] Érdekes megállapítást tesz a magyar mentalitásról, amikor azt írja, hogy a török uralom nem is annyira az épületekben, mint a lelkekben tett kárt. A török rombolás a lakosság erkölcsében maradandó nyomokat hagyott, hiszen a magyarok „ugyanolyan megvetést tanúsítanak az idegenek, f?képp a németek iránt, mint amilyet a muzulmánok a keresztények iránt.”[222] Kényelmesen bejárta Pécs környékét, ahol megfigyelte, hogyan készítik a meszet, majd Bécs felé indulván útba ejtette a Balatont „hol sok a hal -- a tó talán veszélyesebb ellenfele az itteni halászoknak mint a tenger az övéinek -- a viharos szelek miatt.” Ugyanezen a Bécs felé vezet? úton egy dunántúli „nagyságra és szépségre kastélyhoz hasonló” vendégfogadóba betérvén megcsodálhatta a falusi vigasságok legényeinek és menyecskéinek duhaj és ritmikus táncát.[223] Flachat második útjának els? állomása Bécs után Pozsony volt. Figyelmét „a magyar nemesség kedvenc helyén” már els? útja alkalmával megragadta a meredek sziklán álló citadella. Vízi úton haladva ezúttal a pozsonyi kompról és hajóhídról ír.[224] Esztergomról megjegyzi, hogy sem nem szép, sem nem er?s (értsd jó er?dítménnyel bíró) hely, a házak, az épültek nem szépek, a citadella hegyen van, ellenben Visegrád még romjaiban is fenséget sugall.[225] Következ? állomása Buda, amely félig a hegyen, félig a folyó partján terül el. Annak ellenére, hogy a török -– miután tovább tartani nem tudta a
várost -- 1686-ban felégette, még mindig azt sugallja, hogy egykor gyönyör? város volt a néhai magyar királyok székhelye. A várost azóta elég szépen rendbe hozták, a küls? er?dítések elkészültek, igaz hátra van még a város bels? övezetének rekonstrukciója. Budán a legnagyobb élményt Flachat számára az jelentette, hogy a nagykövet társaságában meglátogatta a mai Rudas fürd?t, amelyr?l azt állítják, hogy sok beteg talált már itt gyógyulást. Hozzáteszi, ma már kissé megmosolyogtató módon, hogy „teljesen egészséges emberek is használhatják a vizet anélkül, hogy bármi bajuk esne.”[226] Ne feledjük, hogy a fürdés a XVIII. századi Franciaországban inkább gyógymód volt, hiszen XIV. Lajos sokszor csak orvosi rendeletre fürdött.[227] Érdekességként idézzük a fürd? leírását Flachat tollából. „A fürd?k házakban vannak, a házak kerek tetej?ek, a boltozat közepe nyitott, hogy a kiáramló g?z eltávozhassék. A terem közepén lépcs? vezet lefelé, a fürd?be. Nyakig ér a víz. Vastag csövön ömlik, alá lehet nyújtani a kezet és a lábat. A cs? a medence nyolc beszögellésének egyikéhez er?sített k?darabból nyúlik ki. Kis cellákat készítettek a fürd?z?knek, akik nem akarják, hogy mások lássák ?ket. Három forrás ugyanazon hegyb?l fakad. A hegyet borító sziklákat hihet?leg a mélyben ég? t?z hevíti. Eléggé meglep?dtem, mikor hideg viz? forrásra bukkantam a többi mellett. Ennek vize zöldes szín? és nagyon tiszta. A császár részére fenntartott fürd?k sokkal díszesebbek, mint a nagyközönségé, de semmivel nem jobbak.”[228] A Budával szomszédos „Pest bájos kis város, kaszárnyái megérdemlik az érdekl?d?k figyelmét. Eléggé hasonlítanak az Invalidusok palotájához.”[229] A Pestr?l Péterváradig vezet? útról Flachat azt írja, hogy csak falvakat látott és sok parlagon hever? földet.[230] Sok apró részletb?l épül fel Jean Claude Flachat Magyarországa. A mez?gazdaság különféle ágazatainak f? jellemzése mellett mozaikszer?, ám részletes képet ad a magyar mindennapokról, arról, hogyan épültek a hidak a mocsaras területeken, arról, hogyan épültek az 1740-es évek Magyarországán a falusi házak, arról, hogyan készül a raki, miként égetik a meszet Pécs környékén, miként mángorolják a ruhát, és miként préselik a sz?l?t. Vegyes érzelemmel nyilatkozik az országról, negatív élménye f?képp az óriási kiterjedés? mocsarak miatt egészségtelenné váló klimatikus viszonyokhoz köt?dik. Nem értette a túlnépesedett és a föld iránt sóvárgó Nyugat-Európa világából érkezetten, hogy miként maradhatnak parlagon végetlen pusztaságok Magyarországon. Elég pejoratív és pesszimista képet sugall Magyarországról egy önmagát M. du B.-ként megjelöl?, ismeretlen, feltehet?en francia szerz? tollából 1742-ben Amszterdamban M. du B. Magyarországi levelei címen megjelent munka.[231] E forrást els?ként részletesen G. Györffy Katalin ismertette 1991-ben. E szerint az ismeretlen szerz? levelekb?l álló kötetének el?szavában leírja, hogy Magyarországról igazán csak az tud reális képet adni, aki itt született vagy itt élt egy darabig. G Györffy szerint nem igazán útleírásról van szó, hiszen, nem tudjuk, hogy merre járt a szerz?, azt sem, milyen városokban fordult meg, mégis igen jól szerkesztett és világos jellemzést ad az országról és lakóiról. A szerz? az I. levélben Magyarország földrajzi fekvését, természeti viszonyait és gazdasági életét foglalta össze. A II. levél Magyarország történetér?l és politikai berendezkedésér?l szól. A III. levél a vallás kérdésével foglalkozik, ezt követi a magyarok
jellemzése, amely felöleli érdekl?dési körüket, általános m?veltségüket, szenvedélyeiket. A IV. levélb?l a magyar n? helyzetét ismerjük meg. Az V. levél az ország törvényeivel és kormányzati berendezkedésével foglalkozik, a VI. levél pedig a magyarok szórakozási formáit mutatja be. A levelek tanúsága szerint az országban a kedvez? éghajlat és a termékeny földek ellenére a termelés gyenge, a kereskedelem közepes, a társadalmi különbségek óriásiak. A városok szegények, mert a gazdag földbirtokosok vidéki birtokaikon élnek, míg a paraszt nyomorúságos körülmények között állati sorban teng?dik. A nemes számára hazája szabadsága, a privilégiumok sérthetetlensége mindennél fontosabb, egyébként a nemes és a paraszt egyaránt lusta, álhatatlan, bosszúálló. A nemesek fény?zése annyiból áll, hogy lovakat tartanak, fegyvereket gy?jtenek, egyébiránt igénytelenek.[232] A vadászat, a borivás és vad tánc e megközelítésben egyaránt a barbár kép hordozója. Mindebb?l világosan látszik, hogy a szerz? igazán nemigen lép túl Claude Vanel XVII. századi magyarságképén, amelyen ezúttal úgy t?nik, most már maradandó nyomot hagyott a bécsi propaganda is. A XVIII. század dereka táján viszont e bécsi propaganda sugallta magyarságképet -annak ellenére, hogy ez a már többször emlegetett Habsburg-Bourbon közeledés „diplomácia forradalmá”-nak id?szaka -- egyre kritikusabban fogadják a francia diplomaták. Marqui l’Hôpital szentpétervári, illetve Saint Priest konstantinápolyi állomáshelyük elfoglalása végett Magyarországon átutazó francia nagykövetek feljegyzései, valamint Versailles-ba küldött jelentéseik ezt támasztják alá. Marqui l’Hôpital Franciaország szentpétervári nagykövete a XVIII. század derekán Magyarországon keresztül utazott állomáshelyére. Titkára err?l az útról Idée de la Hongrie ou mémoire sur la situation de ce pays (Vázlat Magyarországról, jelentés az ország helyzetér?l) címen készített feljegyzést. Ez a jelentés tulajdonképpen két részb?l áll. Az els? rész a Szentpétervárra utazó nagykövet titkára által írott magyarországi helyzetjelentés, míg a második rész Marqui l’Hôpital magyarországi utazásának története.[233] Az els? rész bevezet?jében a bécsi propaganda Magyarország képét ismerteti a jelentés, amely Magyarországot általában, mint egészségtelen és csekély lélekszámú országként festi le. Ennek oka Bécs szerint a kellemetlen klíma, a rossz víz és a föld terméketlensége. Bécsben állították ezt – olvashatjuk a jelentésben – ,majd a szerz? hozzáteszi, hogy ezek alapján hajlamos az ember azt hinni, hogy ez Európa egyik legsilányabb országa, de az utazás arról gy?zi meg a sorok íróját, hogy kevés termékenyebb országa van Európának, ám mai elgyengült állapotát nem a föld és lakói okozzák. „Nincs ma Európában ennél szegényebb Királyság, de bátorkodom megkockáztatni, hogy egy se oly alkalmas arra, hogy gazdaggá váljon.”[234] Ennek minden feltétele adott, hisz a föld b?séggel terem, az ország fekvése pedig kereskedelmi szempontból igen kedvez?. Hosszában a Duna, széltében pedig négy csaknem forrásáig hajózható folyó szeli keresztül, a leveg? általában egészséges, s ahol nem az, ott a mocsarak lecsapolásával meg lehetne szüntetni a fert?zés veszélyét. Ha a bécsi udvar csak feleannyi németet telepített volna be, mint amennyit az angolok vittek amerikai gyarmataikra, ma Magyarország lenne a birodalom legjobb része.” (A szöveg tévesen az örökös tartományok - États héréditaires - legjobb részként említi Magyarországot.) A
jelentés szerint nyilván nagyfontosságú államérdekek akadályozzák Bécset az ország felemelésében. Ezt követ?en a dokumentum rátér Magyarország jelen helyzetének ismertetésére. E szerint Magyarország még mindig nagyobb, mint Franciaország fele, hiszen négymillió lakosa csak a legjobb vidékeket foglalja el. A lakosságnak nem egészen felét teszik ki a magyarok, akik mellett még tíz különböz? nép él a területén. Ezek mindegyike meg?rizte nyelvét, szokásait, vallását. Utal a nemzeti ellentétekre, amikor azt írja, hogy az itt él? különböz? népek már régebb óta lakják az országot, ám a magyarok idegennek tekintik és gy?lölik ?ket f?képp azért, mert segítettek a Habsburgoknak az ország alávetésében. Az udvar tehát úgy t?nik, ügyesen kihasználja a nemzeti ellentéteket, igaz komoly kiváltságokkal csak a magyarok rendelkeznek. Rátérve a társadalomra a jelentés szerint mintegy százezer magyar nemes van, ?k alkotják a nemzet testét, míg a társadalom zöme örökös jobbágy (serf). A nemesség ?si kiváltságaiból sokat meg?rzött, ám a Korona örökletessé vált, a legf?bb magyar közjogi méltóságot, a Nádort a király nevezi ki, igaz neki ma már korántsincs akkora hatalma, mint néhai el?deinek, akik afféle f?miniszterként nemcsak az országgy?lés elnökeként, hanem az igazságszolgáltatás és a hadsereg fejeként is tevékenykedtek.[235] Mára ebb?l annyi maradt, hogy a Nádor elnököl a diétán és a Királyi Táblán. Ez ugyan a legmagasabb bírói fórum, de határozatai ellen még fellebbezni lehet Bécsbe a királyhoz, aki saját belátása szerint meger?sítheti, vagy éppenséggel megsemmisítheti a hozott ítéleteket. A Kancellárnak ma nagyobb a hatalma, mint a Nádornak, mert ? a király embere, a Nádor pedig csak a népé. Mégis a Nádor a legf?bb magyar közjogi méltóság.[236] Magyarországon csak azok viselhetnek hivatalt, akiknek földjük van, s csak a magyar nemesnek lehet földje. Magyar nemesi rangot csak az országgy?lés beleegyezésével lehet szerezni, igaz ez régen szinte lehetetlen volt, de ma már az udvar támogatásával és sok pénzzel lehet azért Magyarországon is nemesi címet vásárolni. A Nádor után a legnagyobb tisztség az Országbíróé és a Horvát báné, ezt pedig a F?ispáni Hivatal követi. Utánuk következnek a f?ispánok. A f?ispáni hivatal valaha örökl?dött. Ma a f?ispánokat a nemesek választják, de az udvar fenntartotta magának a választás meger?sítésének a jogát. A f?ispánok a nem magyarok legf?bb bírái polgári ügyekben. A nemesek fellebbezhetnek a kerületi, onnan pedig a Királyi Táblához. B?nügyekben a király a legf?bb bíró. Néhány püspök hivatalból f?ispán.[237] A nemesség adómentes, egyetlen kötelessége, hogy a Diéta parancsára lóra szálljon. Ez a lovasság az insurgens sereg, amelyet a nemzet hadseregeként tartanak számon. A magyarok óriási különbséget tesznek a nemzet és az udvar serege között; jóllehet ez utóbbit szintén az ország állítja fel és tartja el, de nem t?le, hanem kizárólag az udvartól függ. Régen a Diéta kétévenként ült össze, de rendkívüli esetben a Nádor is összehívhatta. Ma csak a király rendelhet el országgy?lést. A püspökök, az apátok és a nemesek vesznek rajta részt. Az els? hely a prímásé, de nem ? elnököl, és nem is elnökölhet. A Diéta hozza a törvényeket, de az udvar meger?sítése szükséges azok életbe léptetéséhez, igaz az országgy?lés nagy gonddal figyel a nemesi nemzet kiváltságainak tiszteletben tartására.[238] Lipót, József és VI. Károly császárok sokszor megsértették ezeket az ?si magyar nemesi kiváltságokat, amelyeket aztán Mária Terézia részben helyreállított.[239] A vallásszabadság megengedett, de a lutheránusokat és a többi felekezetet állandó
sérelmek érik, s ez ellen nemigen tudnak tiltakozni. Valamennyi f?ispán katolikus, az udvar pedig megnyerte a leghatalmasabb nemeseket. Ha a dolgok így alakulnak, akkor „száz év múlva csak katolikusok lesznek Magyarországon.”[240] Az adózó nép terhei nagyon súlyosak, a megyegy?lés szabja meg, hogy az egyes földesurak mennyi adót tartoznak beszedni, a földesúr viszont saját belátása szerint rója ki az adót a parasztokra.[241] A francia jelentés szerint Magyarország földje kiváló bort, búzát és takarmányféleséget terem, mindent megad, amit kérnek t?le. A hegyekben sok a bánya, az ökrök szörny? nagyok, temérdek a bivaly, a lovak száma elképeszt?en magas, nem hiányzik ebb?l az országból más csak kell? számú ember. Ezen a helyzeten a jelentés írója szerint mindaddig nem lehet változtatni, ameddig a fennálló törvények értelmében aki nem nemes, az jobbágy. Egy másik privilégium a gyarapodás eleven gátja az által, hogy kimondja: minden magyar, aki borát és gabonáját máshova viszi, mint Lengyelországba, áruját elveszti, másodízben pedig testi büntetést kap. A paraszt, ha háza körül megm?veli földjét, eleve több élelemhez jut, mint amennyi számára a megélhetéshez szükséges, csakhogy a rossz érdekeltség híján a földek háromnegyed része ugaron marad. A jobbágyrendszer távol tartja az idegeneket, s így valószín?, hogy e szép ország még sokáig nyomorúságos helyzetben marad. Nem véletlen, hogy a külföldi csak a királyi birtokokra hajlandó betelepülni.[242] A jelentés második része tulajdonképpen Marquis de 1’Hôpital oroszországi követ Bécst?l Bártfáig tartó magyarországi utazásáról készült útibeszámoló. Bécsb?l indulva Marqui l’Hôpitalnak és kíséretének els? állomása Kilsey (Köpcsény) volt.[243] Itt herceg Eszterházy vadászlakában töltötték el az éjszakát. Köpcsény a magyar határnál fekszik a Duna jobb partján, Pozsonnyal átellenben. Eszterházy hercegr?l a leírás megemlíti, hogy 1740 óta csaknem uralkodói jogok illetik meg, saját csapatai vannak, h?ségesküjéért cserébe földjeinek teljhatalmú ura. „Kilsey-b?l nézve Pozsony elég nagynak t?nt, a föléje magasodó vár egy olyan kiemelkedésre épült, amely a francia utazókat er?sen emlékezteti arra a dombra, melyen egykor a nizzai fellegvár állott. A város alatt folyik a Duna, vize nyaldossa a falakat is.”[244] „Kilsey-ból 24-én indultunk el Gy?r felé, amely nyolc mérföldre fekszik; ide elég korán beértünk, s így láthattam az er?dítéseket”– írja Marqui l’Hôpital titkára. Ezek úgy t?nik, hogy a XVIII. század derekán már igen rossz állapotban voltak. „Az er?dítések szabálytalan nyolcszöget alkotnak a bástyaköröknél, járat nélküli földravlinokkal. Ennek elhelyezkedése viszont igen csodálatos: minden oldalról a Rába és a Duna veszi körül és csak igen sz?k felületen támadható. Ez Magyarország egyik legjobban megépített városa. A nép már nem beszél németül; a nemesek és mindazok, akik elég tehet?sek ahhoz, hogy iskolába járjanak, latinul beszélnek. Az er?dítéseket két magyar nemes kíséretében jártam be, akik több csodás eseményr?l is beszámoltak, melyek a várost segítették a török elleni harcban. Mindez azonban nem akadályozta meg azt, hogy kétszer is a pogányok kezére kerüljön”-- írja némi cinizmussal a francia. [245] Kilsey és Gy?r között található Magyaróvár, amely vármegye székhely. Jóllehet ennek a „csinos” helységnek nincs városi rangja, mégis jóval városiasabb, mint számos magyarországi város. A Rábcán történ? átkelés után estére Dunaalmáson (Almanach) szálltak
meg. Marqui l’Hôpital titkára másnap megtekintette Komárom er?djét, melyben nem talált semmi különöset. „A négyzet alapú er?dnek mindössze két bástyája és két félbástyája van. Az általában a négyszög er?dítéséül szolgáló félbástyák és bástyaköz mellett egy fecskefarok hivatott a sziget csúcsát kitölteni -- sikertelenül. A falak csaknem hatvanlépésnyire vannak a Dunától, és a kett? között semmilyen árok sincs. Az er?döt a sziget fel?li oldalon egy Lipót császár által építtetett igen jó, zegzugos kiszögellés védi. A törökök két alkalommal is támadták -- eredménytelenül. A Duna fel?l mindkét oldalon támadtak, ám ott egészen bizonyosan bevehetetlen. A két folyamág kisebbike is 500 öl széles és csaknem mindenütt negyven láb mély.”[246] Mintegy tizenöt óra alatt mindössze hat magyar mérföldnyi út megtétele után Vörösváron (Pilisvörösvár) álltak meg. A leírás szerz?je szerint azok a földek, amelyeken átjöttek, igen termékenyek lennének, ha m?velnék, ám mindössze a falvak környékén van földm?velés.[247] Lejegyzi azt is, hogy a falvak lakói német nemzetiség?ek és többségük királyi birtokon telepedett le.[248] Budára érkezvén a titkár elpanaszolja, hogy szerette volna megnézni a várat, ám l’Hôpital úrral azonnal átmentek Pestre. „Buda – annak ellenére, hogy Magyarország f?városa – nem mondhatja magát városnak; minden rend nélkül felépített házak alkotják, és nincs er?dített fala sem. Itt egy mecset és a híres fürd?k romjai láthatóak, a citadella pedig az els? magyar királyok óta létez? nádor székhelye. Felülr?l nézve a Duna szépnek, a fellegvár pedig igen jó állapotúnak t?nik.” „A város és a vár között található egy több mint száz éve létez? rác kolónia, amelyet most éppúgy gy?lölnek, mint letelepedésekor. Ennek területér?l származik Magyarország egyik legjobb bora, melyet Bécsben Razelsdorf néven ismernek. A Dunának Budánál csak egy ága van, s ez nem szélesebb, mint a két ág bármelyike Komáromnál. … Pest nagyobb és szebben megépített város, mint Buda. VI. Károly császár itt alapított menhelyet az invalidusoknak. Ez szükség esetén 3000 katonát képes befogadni; amikor ott voltunk, mindössze 1300-an voltak. Magyart vagy külföldit egyaránt befogadnak.”[249] Pest kapcsán – az olcsó árak tükrében – ismét megjegyzi Marqui l’Hôpital titkára, hogy mennyire termékeny ez az ország. Pestr?l kilencórányi út után érkeztek meg Gödöll?re Grassalkovich grófhoz, aki Komárom parancsnoka és az ország egyik leggazdagabb f?ura. Innen Gyöngyösre mentek, majd áthaladtak Aszódon és Hatvanon is. Magyarország e részét katolikusok mellett lutheránus és kálvinista magyarok lakják. „A környék egy kissé mocsaras, ám könnyen lecsapolható és általában nagyon termékeny is.”[250] Gyöngyösnél kezd?dik az egri vármegye. Itt találkoztak a Püspök és F?ispán küldöttével, akit azzal bíztak meg, hogy Marqui l’Hôpital követ urat és egész kíséretét a házába invitálja. Így Egerben az egész francia küldöttség gróf szalai Barkóczi Ferenc vendégszeretetét élvezhette. Marqui l’Hôpital titkára elég jól informált a püspökség elmúlt évtizedekbeli történetér?l. A püspök szuverén úr a városban, és a császárn? megkoronázása óta élvezi a kincstári haszonvételi jogot is. Eger akkori püspöke, Eszterházy Pál kihasználta az alkalmat, hogy visszaszerezze el?deinek azon jogait, melyeket Lipót császár elorzott, s amelyeket véglegesen VI. Károly császárnak engedtek csak át, er? hatására. A császárn? magának tartotta fenn a fellegvárat, és h?ségesküt követelt.[251] A vendéglátó Barkóczy Ferenccel kapcsolatban leírja az utazó, hogy szigorúan ?rködik a jogok és javadalmak megtartása felett. Marqui l’Hôpital titkára vele kapcsolatban megjegyzi, hogy „fejedelmi test?rsége
van, amely városának hely?rsége; háznépe pedig éppoly számos, mint Orléans hercegéé. Mindezt százötvenezer forint jövedelem biztosítja. Övé Európa egyik legnagyobb pincéje, melyben ottjártunkkor 10 ezer üveg magyar bor volt, ám kétszer ennyi is beleférne. A pincét teljes egészében a sziklafalba vájták.”[252] Az utazó számára úgy t?nik eléggé szembeötl? az a fejl?dés, amit Barkóczynak köszönhet az egri püspökség, ugyanakkor konkrétan nem szól arról, hogy bizony Barkóczy Ferenc egyházkormányzatát is harcos, durva, s?t helyenként a Szentszék ajánlásaival is szembekerül? katolizáció jellemezte, bár tesz e tárgykörre vonatkozó általános megjegyzéseket.[253] Az utazás folytatása szintúgy a pozitív élményeket er?síti. „A vidék Gyöngyöst?l Egerig csodálatos, kissé lankás; ám ezek inkább nagyon szép erd?kkel és sz?l?vel borított földhalmok. Az alacsonyabban fekv? területeken termékenyebbek, mint Flandria. Ezt a kicsiny országrészt meglep?en sok ember lakja.”[254] Marqui l’Hôpital és kísérete Ónod (Onot), Tokaj (Tockai) és Szerencs (Cherents) útvonalon haladt tovább. Szerencsnél megemlíti, hogy az itt látható vár, amely korábban Rákóczi fejedelem birtokához tartozott, mára már félig romba d?lt.[255] Az útleírás készít?jének figyelmét nem kerüli el az sem, hogy a Tisza partján hajóépítésre igencsak alkalmas fa található![256] Végül a francia delegáció Kassa és Eperjesre érintésével érkezett meg Bártfára, a királyság utolsó városába. Érdekeségként lejegyzi Marqui l’Hôpital titkár, hogy életében itt látott el?ször flagellánsokat. Eger és Eperjes között a táj már vadregényes, ám még mindig nagyon termékeny, és jelent?s számú lakosságának többségét a gazdag lutheránusok teszik ki. Eperjes és Bártfa között viszont a hegyek egyre zordabbak, az alacsonyabban fekv? vidékek pedig mocsarasak s Magyarország végén már a föld is kevésbé termékeny.[257] Marqui l’Hôpital titkárának jegyzeteib?l úgy t?nik, hogy végig kellemesen telt el a Szentpétervárra utazó francia delegáció magyarországi útja. A vázlatos helyzetjelentés lényegre tör?en bemutatja Magyaroszág társadalmi, politikai, államigazgatási berendezkedését és szót ejt a legf?bb méltóságokról is. Az ország gazdasági lehet?ségi kiválóak, a nyomor oka részben Bécs politikai okok miatt elhibázott gazdaságpolitikájában, részben pedig a privilégiumait félt? magyar nemesi nemzet sz?kkebl?ségében keresend?. Az adózó nép súlyos terhei, a kiváltságok és Bécs sz?klátókör? gazdaságpolitikája a kereskedelem fejl?désének eleven gátjai. Így akadályoztatik meg, hogy a föld b?sége gazdagságot eredményezzen. Marqui l’Hôpital titkárának útleírása narratív, sokszor elmélázik a táj szépségén, miközben hangoztatja: Magyarországnak azon része, amelyen átutazott termékeny és s?r?n lakott. Személyes tapasztalatai tehát alátámasztják jelentésének azt a megállapítást, amely szerint az európai országok között Magyarország a lehet?ségek országa, amely olyan komoly kérdésekkel kell szembenézzen, mint a privilégiumok gazdasági béklyói, valamint a tolerancia vallási és nemzetiségi jegyei. François-Emmanuel Guignard comte de Saint Priest mint a Franciaország Konstantinápolyba tartó nagykövete 1768-ban utazott át Magyarországon.[258] Sz?kszavú feljegyzései a mi szempontunkból nézve két fontos mozzanatra hívják fel a figyelmet. Egyrészt Saint Priest 1768. szeptember 25-én Belgrádban keltezett Choiseul-höz írott
levelében elég világosan utal arra, hogy a Bécsben hallott mindenféle riogatások ellenére, amely szerint Magyarország elmaradott, barbár vidék, tele útonállóval, sikeresen átutazott az országon (après avoir traversé la Hongrie par terre sans aucun accident). Az ország comte de Saint Priest véleménye szerint tehát korántsem olyan elvadult, mint azt a bécsi körök állítják. A Duna vízi útján 15-20 nap alatt le lehet érni Semlinig. Kétségtelen, hogy ez a kényelmesebb, igaz szárazföldi út is létezik, ez némiképp lassúbb, mivel a magyar lovak er?sek ugyan, de a kocsik rendszerint túlterheltek. Pozsony és Buda továbbá a kevésbé jelent?s városok mellett elhaladva Saint Priestnek az a benyomása alakult ki, hogy a magyarországi városokon egyáltalán nem látni az oly sokat emlegetett ínség nyomait.(„En passe devant Presbourg, Bude et d’autres lieux moins considérable, mais bien pourvus de vivre.”)[259] A Török Birodalom területén a kés?bbiekben számos konzulátust szervez? FrançoisEmmanuel Guignard de Saint Priest[260] egyébiránt magyar szempontból is éredekes utasításokkal érkezett meg Konstantinápolyba. Choiseul herceg, a francia külügyek irányítója tudniillik egyik els? feladatként azt kéri a Saint Priest nagykövett?l, hogy tekintse át, majd tegyen lépéseket annak érdekében, hogy a levantei kereskedelem koordinációjába szerepet kaphasson Trieszt.[261] Ez annál is fontosabb, mert az angol befolyás er?söd?ben volt Konstantinápolyban. Ennek ellensúlyozása végett egy franciaosztrák együttm?ködés keretében egyre fontosabb szerepet tölthetett be az osztrák hát kezében lév? Adria melléke, amelynek kiköt?i révén Saint Priest meglátása szerint a jó lehet?ségekkel bíró magyar mez?gazdaság is bekapcsolandó a Földközi-tengeri kereskedelembe. A kontinens olcsó magyar búzája és a levantei kereskedelem adriai koordinációja pedig minden bizonnyal érzékenyen érintheti az angolok Mediterráneumbeli pozícióit.[262] E kérdéskörre még visszatérünk dolgozatunk harmadik részében, ahol a magyarság jöv?beli lehet?ségeinek egy aspektusaként mutatjuk be de la Vergne trieszti konzul jelentését. Antoine Joseph Zorn de Bulache a híres nyaklánc-per „h?sé”-nek, Rohan hercegnek, XV. Lajos rendkívüli bécsi követének f?tiszti kísér?jeként készített emlékiratot az 1771 és 1774 között eltöltött id?r?l és magyarországi utazásairól.[263] 1772 tavaszán Magyarországon keresztül Szlavóniába utazott a Pozsony, Magyaróvár, Gy?r, Komárom, Esztergom, Buda, Adony, Mohács, Eszék, Zimony útvonalon. Bécsbe Siklós, Pécs, Szigetvár, Kanizsa, Körmend, Zalaegerszeg, K?szeg, Sopron városokon keresztül utazva tért vissza. Zorn de Bulach érdekl?dését els?sorban a gazdasági jelleg? problémák kötötték le. Részletesen elemezte a magyarországi éghajlati és természeti viszonyoknak megfelel? termelési lehet?ségeket. „Ahol járt, mindenütt kérdez?sködött, jegyzeteket készített, összeírta a mez?gazdasági termények, élelmiszerek stb. árait”- írja róla Birkás Géza.[264] Zorn de Bulache véleménye szerint a föld általában rosszul van m?velve, és meglepve látja, hogy mekkora területek hevernek parlagon. Ennek okát a lakosság csekély létszámában, valamint a fejletlen kereskedelemben látja.[265] Ez utóbbira kiváltképp érzékenyen figyel, hiszen a Franciaországban ekkor oly divatos fiziokrata tanok szerint egy ország felemelésének két talpköve van, úgymint a deprivilegizált, tehát szabaddá tett piacokon zajló kereskedelem, valamint a racionálisan megszervezett bels? vámoktól és korrupciótól mentes mez?gazdaság.[266] Szerinte a magyar nép egyetlen elfoglaltsága a mez?gazdaság,
míg keresked?vel, kézm?vessel nemigen lehet találkozni. A magyar embert büszke, bátor és harcias jellemnek ismerte meg. Mindez kell? gyöngédséggel, állhatatossággal párosul, de csak akkor, ha szeretettel közeledünk ehhez a néphez. A kényszer riasztja, az er?szaknak pedig nem enged; úgy t?nik, az osztrákok ezt csak nehezen ismerik fel.[267] Antoine Joseph Zorn de Bulache magyarságképében tehát már nyoma sincs a barbár, rebellis, királya ellen lázadó álhatatlan magyarnak, helyette a büszke, az állhatatos, az er?szaknak viszont nem enged? nemzetkaraktert vázolja fel. Zorn de Bulach jól ismerte Magyarországot, ahol nyitott szemmel járva többször is megfordult. Eszterházy „Fényes” Miklós meghívására volt Kismartonban és vendégeskedett Cseklészen, a Dunántúlt pedig a már említett Eszterházy Miklós féle 1768-as térkép alapján ismerte meg. François le Roy de Lozembrune (1751-1801) vendégeskedni jött Magyarországra a bécsi Udvari Tanácsos és az osztrák f?hercegek nevel?je, gróf Eszterházy Ferenc meghívásának eleget téve Cseklészen töltött egy b? hetet, ahonnan ki sem mozdult. Az 1778-ban Bécsben kiadott levelekb?l álló kis kötetében a kastélyt és a kertet örökítette meg. A kastélyt valódi idegenforgalmi érdekességként mutatja be. A pompás könyvtár mellett leírja a hatalmas parkot, ahol Belvedere, kaszinó, labirintus, Diana-erd?, cigánykunyhó, remetelak és Calypso-sziget egyaránt található.[268] M?vel?déstörténeti érdekesség, hogy Rousseau-cáfolatként számon tartott Essai de morale cím? két kötetes m?vét Budán adták ki 1782-ben.[269] A lyoni születés? Antoine-Gabriel Jars, akinek apja clermond-ferrand-i királyi bányák igazgatója volt, tudományos utazó. Fiatalon el?ször a legfontosabb franciaországi bányákat látogatja végig, majd 1757 és 1766 között kisebb megszakításokkal megtekinti Európa legjelent?sebb bányáit. Járt az angol és a skót bányavidéken, járt a Svéd Királyságban és Norvégiában, megtekintette a legfontosabb szász, tiroli, stájer bányákat és természetesen felkereste a magyarországi bányavárosokat is. 1774 és 1781 között kiadott 3 kötetes m?vében összegzi azokat a technikai és tudományos alapismeretek, amelyeket hosszú utazásai során lejegyzett,.[270] és ezzel az európai színvonaltól elmaradt francia bányászat ügyének tett komoly szolgálatot.[271] A magyarországi bányavárosokban els?sorban az arany és az ezüst ércesedési folyamatát és hasznosítását tanulmányozta.[272] A tours-i születés? protestáns családból származó Louis Dutens (1730-1812) hosszú élete folyamán, mint írástudó és mint tudós ember szinte mindenféle irodalomhoz, kritikához köt?d? m?fajt kipróbált. Írt drámát, költeményeket, irodalmi kritikákat, de úgy érezte, hogy protestánsként Angliában futhat be igazi karriert. Itt el?ször nevel?ként dolgozott, majd Torinoba utazott lord Mackenzie angol követ titkáraként. Visszatérve Angliába elkészítette Leibnitz összes m?veinek kiadását, majd lord Algermon és lord Mackenzie titkáraként beutazta szinte egész Európát. Brit diplomaták titkáraként járt Itáliában, Németországban, Poroszországban, Hollandiában és természetesen szül?hazájában, Franciaországban. Foglalkozott orientalisztikával és teológiával, megírta a római h?sök családfájának történetét, de legsikeresebb és legid?állóbb munkája az útikalauz, amelyben Európa városait mutatja be. [273] Magyarországnak nagyon kis részt szentelt az útikönyv, s?t Magyarországot
Ausztria részeként mutatja be. A szerz? természetesen járt Magyarországon, Bécsb?l ellátogatott Pozsonyba, ezen kívül megfordult Esterházán (Fert?d) és Köpcsényben.[274] Útikalauzának hungarológiai jelent?sége mindenekel?tt abban áll, hogy minden bizonnyal járhatott a kezében a már említett Esterházy-térkép, hiszen könyvében megtalálhatóak a térképen feltüntetett települések tér-és id?beli vetületei.[275] Charles-Marie d’Yrumberry, Salaberry grófja navarrai nemes 1766-ban született Párizsban. Apja a párizsi számvev?szék elnöke volt, akit a Forradalom idején, 1794-ben kivégezték. A gróf 1790-ben emigrált. El?bb Németországban, Törökországban és Itáliában utazgatott, majd csatlakozott Condé herceg[276] koblenczi seregéhez. Ezt követ?en Salaberry gróf titokban visszatért Franciaországba, ahol La Rochejaquelein[277] oldalán harcolt Vendée-ban a forradalom ellen. Az 1800. február 2-i pacifikációs rendeletet követ?en visszatért családjához Blois-ba. Itt mez?gazdasággal és szépirodalommal foglalatoskodott. Mivel politikai szempontból tudomásul vette a Bonapartékat, nem háborgatták, igaz Salaberry gróf egészen 1814-ig felügyelet alatt állt. A király és a királyi család visszatértekor természetesen els?k között csatlakozott a Bourbonokhoz. 1815 márciusában, mid?n Bonaparte partra szállt, a blois-i kerület nemzet?rsége els? légiójának ezredesévé nevezték ki. ? volt Loir-et-Cher département királyi önkénteseinek parancsnoka. A „száznapos uralom” idején elhagyta családját, és a vendée-i királyi sereghez csatlakozott. A király megtartotta zászlóaljparancsnoki beosztásában, majd érdemei elismeréséül Szent Lajos-kereszttel tüntette ki. 1815-t?l 1830-ig Loir-et-Cher département képvisel?je volt. Élete végéig a Bourbonok töretlen híve maradt. Politika nézeteit jól érzékelteti az a néhány mondat, amelyet 1815. október 28-án a lázításról folyó vitában mondott el. E szerint „A gonoszok csak a szigorú törvényekt?l félnek. Ezek a francia névre méltatlan emberek, a rend született ellenségei; mindig készen állnak arra, hogy a társadalomellenes eszmékhez, az örökletes királysággal szembenálló rémtettekhez csatlakozzanak. Mindegy nekik, ki a vezérük, milyen szín? a kokárdájuk vagy a zászlajuk. Csak az számít, hogy vezérük éppolyan b?nös legyen, mint ?k, ne tehessen nekik szemrehányást, s ne kelljen pirulniuk el?tte. Ilyen körülmények között bármelyik pártüt? számíthat ezekre a b?ntársakra, s a magasba emelheti a lázadás zászlaját … Halálbüntetést javaslok arra az esetre, ha ilyen merényletet húsz fegyveres követ el; de arra az esetre is, ha húsz fegyvertelen ember lázad.”[278] Aktívan politizált és Chateaubriand-nal együtt részt vett a Conservateur szerkesztésében is. Az 1830-as forradalom után visszavonult fossé-i kastélyába, ahol csak mez?gazdasággal és szépirodalommal foglalkozott. 1847. januárjában bekövetkezett halálakor az alábbi m?veket hagyta hátra. 1/ Voyage à Constantinople par l’Allemagne, la Hongrie, les îles de l’Archipel (Utazás Konstantinápolyba, Németországon, Magyarországon és a görög szigettengeren keresztül), név nélkül, Párizs, 1799, in-8; 2/ Mon voyage au Mont-d’Or (Utazásom az Aranyhegyre), Párizs, 1802, in-8; második kiadás: 1805; 3/ Corisandre de Beauvilliers, történelmi regény, 1-2. kötet in-12, Blois-Párizs, 1806; 4/ Lord Wiseby, ou Le Célibataire (Lord Wiseby avagy az agglegény), 1-2. köt. in-12, Párizs, 1808; 5/ Histoire de l’empire ottoman (Az oszmán birodalom története), 1-4 köt. in-8, Párizs, 1813; 6/ Développement des principes royalistes (A királypárti eszmék fejl?dése), Párizs, 1819-1820, in-8 (több, a
Conservateur-ben közölt cikk); 7/ Essais sur la Valachie et la Moldavie, théâtre de l’insurrection dite Ypsilanti (Értekezés Oláhföldr?l és Moldáviáról, az úgynevezett Ipszilanti-felkelés színterér?l), Párizs, 1821, in-8, brosúra formátum; 8/. La Première…, La Dixième aux hommes de bien (Az els?t?l a tizedikig jóravaló embereknek), Párizs, 1828, in-8 (Ez tulajdonképpen tíz levél különféle politikai és vallási témákról); 9/ Loisirs d’un ménage en 1806 (Családi id?töltés 1806-ban), Párizs, 1828, in-12. Ez a kötet két novellát tartalmaz: Le mariage de convenance (Érdekházasság), illetve Projet de mariage ou Robertine et son cousin (Házassági terv, avagy Robertine és unokabátyja). Itt jegyezzük meg, hogy Salaberry gróf közrem?ködött az általunk is nagy haszonnal forgatott Biographie universelle munkálataiban, hiszen az Egyetemes biográfia számos francia, illetve török személyiségér?l készített szócikkeket, s?t több vidám, szatirikus politikai töltet? dalt is komponált.[279] Még 1799-ben -- nevének feltüntetése nélkül -- megjelentette els? munkáját Voyage à Constantinople, en Italie et aux îles de l’Archipel, par l’Allemagne et la Hongrie (Utazás Konstantinápolyba, Itáliába és az Archipel szigetcsoportra[280] Németországon és Magyarországon át) címmel.[281] Salaberry 1790 ?szén indult el Párizsból, a német területeken átutazva Bécsben id?zött, majd Magyarországon át folytatta útját Konstantinápoly felé. Útleírása tulajdonképpen hatvan levélb?l áll, amelyek közül a 15.-t?l a 2(.-ig olvashatunk Magyarországról. A 15. levél Pozsonyt, a nemesi diéta (la diète) városát mutatja be, ahová 1790 novemebrében érkezett meg a francia utazó, aki mint szemtanú részletesen leírja Lipót magyar királlyá koronázásának ceremóniáját.[282] 16. levélben -- Magyarország pontos földrajzi koordinátáinak Vosgien nyomdokain történ? megadását követ?en -- II. József politikája tétetik mérlegre. Véleménye szerint a magyarok már születésük pillanatában rendelkeznek mindazokkal a hajlamokkal és ítéletekkel, amelyek lelkületüket éppúgy különállóvá teszik, mint arcvonásaik és öltözködésük a fizikai megjelenésüket. A magyarokat jellemezve a következ?ket írja: „ha olyan emberekkel találkozunk, akik szabadságukat szinte gyerekes módon szeretik, akik jobban ragaszkodnak a szavakhoz, mint a dolgokhoz, akik országukkal szemben, -- mely szerintük az országok között az els?, azonban amelyet hamar elhagynak -- ,széls?ségesen elfogultak, akik egyedülálló készséggel rendelkeznek az idegen nyelvek elsajátítására, és akik a lehet? legkomolyabban beszélnek országgy?lésükr?l, valamint meghagyott alkotmányukról (mely szinte olyan, mint a mérges gyereknek adott játékszer, hiszen mind az országgy?lés, mind az alkotmány többet árt a lakosság nagyobbik részének, mint amennyit használ), nos, ha ilyen férfiakkal és n?kkel -- akár fiatalokkal, akár öregekkel -találkoznak, biztosak lehetnek abban, hogy az illet?k magyarok.”[283] Ezt a nehezen kezelhet? nemzeti karaktert vette semmibe II. József, kinek épp ezért Salaberry legnagyobb hibájául azt rója fel, hogy nem tudott megbékélni a magyarok jellemével. Így aztán hiába volt célkit?zéseiben üdvös a józsefi reformok zöme, az uralkodó úgy járt „miként a keménykez? orvosok, akik gyógymódjaikban bízva oly kíméletlen er?szakkal viseltetnek a beteggel szemben, hogy az tönkreteszi a gyógyszerek hatását. József jó szándékai csak szitkozódást váltottak ki egy olyan népb?l, mely mind a gy?löletben, mind a szeretetben hajlamos a széls?ségekre. ?k már csak zsarnoknak nevezik, vagy pedig így: II. József, aki Magyarország királyának mondotta magát... Királyként még jobban
negligálta az alkotmányt. A magyarok egyik leginkább ún. sarkalatos kiváltsága az adó önkéntes megszavazása; II. József azonban megkérdezésük nélkül szedetett t?lük akkora összeget, amekkorát akart.“[284] Elismer? szavakkal ír az új uralkodóról, akivel szemben rengeteg az elvárás. A magyar trónra lép? II. Lipót, Salaberry szerint igen bölcsen döntött akkor, amikor els? intézkedéseként azonnal visszaadta a magyarok kiváltságait és el?jogait, hiszen ezáltal „a zúgolódást felváltotta az örömujjongás; csakúgy, mint a gyermekeknél, akiknél csak kevés választja el a sírást a nevetést?l. Így Lipót rendkívül el?nyös áron megvásárolta a békét, valamint negyedik fiának, a f?hercegnek nádori kinevezését.”[285] A 17. levélben hosszasan értekezik Magyarország államigazgatásáról és kormányzati gyakorlatáról. Leírja, hogy Magyarország területe 52 vármegyéb?l áll, a vármegyék élén a mágnások soraiból kikerül? f?ispánok állnak, közülük tizenkett? örökletes f?ispán. Egyéb funkcióik mellett a f?ispánok dolga vármegyéjük nemesi gy?lésének összehívása a közügyek megtárgyalása céljából. Figyelme még olyan apró részletekre is kiterjed, amit nyilván Pozsonyban a diétán vett észre, hogy a megyei nemesek mindig f?ispánjuk címerét hordják tarsolyukon (sabretache.)[286] A magyar nemesség élén négy báró áll: a nádor, az országbíró, a horvát bán és a kincstárnok. Rajtuk kívül még további hat báró, az 52 f?ispán és a spanyol grandokhoz hasonlítható mágnások alkotják az országgy?lés fels?házát. Az alsó házban a nemesség, az alsópapság és a városok követei üléseznek. A legjelent?sebb magyar f?nemesi családok: az Esterhazy (Eszterházy), a Bathiani (Batthyány) és a Cazalkovich (Grassalkovic) família. Az ország els?számú méltósága a nádor. ? tulajdonképpen az alkirály, aki rendelkezik olyan el?jogokkal is, amelyekkel egy alkirály nem. Bizonyos esetekben a koronára visszaháramló magánvagyon ?t illeti, ? hívja össze az országgy?lést. Háború és béke kérdésében dönt? szava van. Menesztéséhez a király és a nemzet együttes döntése szükséges, hivatalát csak h?ségesküje megszegésekor veszti el. Az ország második méltósága a prímás. A harmadik az országbíró. ? az igazságszolgáltatás feje. E hivatalt mindig a legjelent?sebb magyar f?nemesi családok töltik be.[287] A diétát a már említett két kamara alkotja. A nemesek házelnöke a személynök; a mágnásoknál pedig személyesen a nádor elnököl. „Az elnök ugyanazzal a tekintéllyel bír, mint a mi nemzetgy?lésünk elnöke… Mind az ülések, mind a határozathozatalok egyedi módon zajlanak. Mindenki egyszerre beszél, egyesek az asztal tetején ülnek, mások a székeken lovagló ülésben; aki beszédet akar tartani, az feláll. Amennyiben hajlandóak meghallgatni, a résztvev?k egyetértésüket ayouc (halljuk) kiáltással fejezik ki; ez olyankor is elhangzik, amikor a már megunt szónokot el akarják hallgattatni. Épp olyan ez, mint az angolok hear-him-je. A fels?házban latin nyelven beszélnek. Itt hozzák meg azokat a generózus elhatározásokat, melyek arról tanúskodnak, hogy a magyarok szíve éppannyira jó, mint amennyire rosszul gondolkoznak. A II. Lipót által visszaadott gyülekezési szabadságot az els? alkalommal arra használták fel, hogy megszavazzanak neki négyszázezer, a császárnénak pedig százezer forintot. Azt elkerülend?, hogy a császár a népre nehezed? újabb tehert?l való félelmében visszautasítsa az ajánlatot, úgy döntöttek,
hogy a nemesség egyedül fogja a költségeket viselni. Azt beszélik, hogy Esterhazy herceg a maga részér?l hatvanezer forintot adott.”[288] Salaberry magyar állapotokra vonatkozó alapos ismereteit jól mutatja, amikor az Aranybulla híres ellenállási záradékára utalva azt írja, hogy „Lipót számára a leghízelg?bb szeretet-megnyilvánulás II. András nevezetes statumának hatályon kívül helyezése volt; ez korábban megengedte a magyaroknak az alkotmányra tör? fejedelem életének kioltását.”[289] Igen részletesen taglalja a magyar bíróság hierarchiáját, úgymint kerületi tábla, Királyi tábla, Hétszemélyes tábla. Tudja, hogy a Királyi tábla tisztségvisel?it a császár nevezi ki, a Hétszemélyes táblán pedig az országbíró elnököl. Rátérvén Magyarországon közállapotára helyteleníti, hogy csaknem az összes adóteher a parasztokat sújtja. Merész képzettársításra mutat, amikor a nagyszámú magyar állatállomány kapcsán megjegyzi: ez is mutatja a magyarok tatár eredetét.[290] Röviden ír a jobbágy nyomorú helyzetér?l, és mozaikszer?ségében érdekes képet villant fel az ország gazdaságai lehet?ségeinek vonatkozásában. „A parasztoknak semmilyen tulajdonuk nincsen; a földesurak földjeit csupán bérl?kként bírják. Ezeket a földeket -- járadékkötelezettség mellett -- haszonbérletbe kapják, azonban a földet csak akkor lehet elvenni a paraszttól, ha másikat adnak helyette. ?k sem hagyhatják el a földet, röghöz vannak kötve. Azt nem tudom, hogy milyen er?sek az iparra vetett béklyók; mindazonáltal úgy t?nik, hogy a földesúri gazdálkodás hibájába esett nemesek egyetértenek az osztrák kormánnyal a fellendülés minden apró lehet?ségének elfojtásában. A Magyarország jólétével ellentétes irányú politika er?feszítéseinek eredményeként mindenütt visszautasítják a természet áldásait. Sikeres a selyem- és a dohánytermelés; az el?bbi bérletbe van kiadva, az utóbbi pedig a császár bevételeit gyarapító jövedék. A dohány az ország egyik legfigyelemreméltóbb terméke; azt mondják, hogy ez az áru évente kétmillió hétszázezer ezüstfontot hoz Magyarországnak külföldr?l. 1779-ben egyedül Trieszt kiköt?jében százezer font porított és hárommillió háromszázezer font leveles dohányt adtak el. Jelent?s az égetett szeszek forgalma is, els?sorban Pesten.”[291] Részletesen foglalkozik a magyar borokkal, amelyekr?l általában jó véleménye van, igaz a tokaji borról nem épp a leghízelg?bben írja, hogy „ez egy eléggé édeskés fehérbor, nem hinném, hogy rászolgált a hírére.”[292] A magyar bor kapcsán viszont leírja, hogy Magyarország bizony nem egy alkalommal kerül gazdaságilag lehetetlen helyzetbe Bécs méltatlan politikája miatt, hiszen „hogy kelend?bbé tegyék az osztrák borokat, a magyarokat illetékekkel terhelték meg. El?ször Magyarországon fizetnek utánuk igen jelent?s illetéket, majd az Ausztriában megkövetelt tranzitvám és úthasználati illeték következik. Így egy vedernyi bor után, mely nyolc frankot ér, tizenöt frankot kell fizetni. Ha a magyar bort az örökös tartományok területén tárolják, akkor teljes összeg? fogyasztási adót kell leróni. Ez vödrönként öt fontot jelent; éppúgy, mintha ott helyben meg is itták volna. Ennek a keresked? számára igen terhes el?legnek az összegét csak akkor térítik vissza, ha a határ menti vámhivatalok által kiállított igazolással bizonyítja, hogy a bor valóban elhagyta az ország területét. Ráadásul, ha északon akarják kivinni a bort, vödrönként huszonnégy krajcárt kell fizetni; ha pedig a költségek csökkentése végett
vízi úton kívánják szállítani, ugyanakkora mennyiség? ausztriai bort is fel kell vételezni. Eme részletek alapján felmérhet? mennyire nyomja az országot a császári iga.” [293] Jóllehet Magyarország és Ausztria közel fekszenek egymáshoz, a két náció között igen komoly ellentétek feszülnek, hiszen más „az ízlésük, oktatási módszereik, fegyelmezettségük, öltözködésük, lelkiviláguk; de ellentétben áll az egyik lassúsága is a másik lelkesedésével. A jelenlegi európai berendezkedés, országaik érdekei és erkölcsi indokok egyaránt elválasztják ?ket. A két nép közötti szakadék még inkább természett?l való, mint az, amely a spanyolok és a portugálok között fennáll.”[294] Salaberry Magyarországon hosszasabban csak Budán és Pesten id?zött. A Bécst?l Budáig tartó úton egyrészt megfigyeli, hogy a magyar mágnások kastélyai általában emeletesek, szívesen építenek angolkertet, és nagyon kedvelik a zöld zsalugátereket. Másrészt a sík vidékr?l azt írja, hogy „feketesége termékenységr?l árulkodik. Már csak arra lenne szükség, hogy a termel?k tulajdonába kerüljön a föld; a hiba éppen az, hogy rendkívül kevés ember kezében van az összes földterület. A falvakban csak egy utca van; …. Az egész ország rendkívül termékeny, de legalább ennyire kevéssé m?velik.”[295] Megérkezvén Budára leírja, hogy „a magyarok szerint Buda a világ els?számú városa… A Duna fenségesen hömpölyög egy viszonylag magas domb aljánál; és valószín?leg a lehet? legjobb megfontolásból építették a világ legszebb városát két hegyszoros közé, melyeket csak a várból lehet észrevenni. Még katonai szempontból is nagy nyereség lenne egy meger?sített várost olyan magasra építeni, ahonnan az országot Temesvár irányában legalább húsz mérföld mélységig állandóan ellen?rizni lehet. A budai vár elég szép, a város azonban legalább annyira csúnya, mint amennyire drága ott az élet.”[296] Salaberry röviden tájékoztatja az olvasót arról, hogy Budát 1541-ben foglalták el a török és 1686-ban került újra a magyar király kezére. Budán megtekintette a török m?vészet, vallás és erkölcsök még látható emlékeit. Külön megemlékezik az ide telepített szláv kolóniákról is.[297] A budai árak miatt jobban jár az utazó, ha Buda megtekintése után átmegy Pestre, amely szintén kínál néhány látványosságot. Itt Mitterpacher abbé vendége volt.[298] „Ez a nagy m?veltséggel rendelkez? rendkívül egyszer? és érdemes férfiú; mellesleg egy a mez?gazdaságról szóló, nagy becsben tartott munka szerz?je… megmutatta nekünk az eredetileg a jezsuitáknak szánt és tetszet?sen megépített kollégiumot. A természetrajzi gy?jteményében az ásványtani rész olyannyira gyönyör?, hogy a kincsek szinte az ajtóig érnek.”[299] A Budától Temesvárig tartó útról nem sok érdemlegeset jegyez le Salaberry. A sík vidék egyhangú, az utak pedig itt a Dél-alföldön télvíz idején annyira rosszak, hogy olykor gyalogszerrel is csak igen nehezen lehet errefelé közlekedni, de mindehhez hozzáteszi: „Magyarországról nem szabad azután ítélni, amit az általam átszelt területr?l mondtam, hiszen ez a középs? rész; a legm?veltebbek pedig az Erdély felé es? és a Horvátországgal szomszédos vidékek.”[300] Salaberry tisztafej? intellektuel, helyenként tán kissé fölényes gondolkodó, aki a XVIII. századi Magyarország gazdasági, társadalmi, és politikai helyzetének lényeges elemeit meglep?en világosan látta. Írása nemcsak azért érdekes olvasmány, mert egy külföldi szemével láttatja Magyarországot, hanem azért is, mert olykor kifejezetten
szellemes észrevételei stílusát könnyedé, megállapításait pedig sajátosan még hitelesebbé teszik. Érzékeltetésül íme egy részlet a 20. levélb?l, mely a rádosi (Nagy-Küküll? vármegye, k?halmi járás) görög kolónia létére szellemes asszociációval hívja fel a figyelmet. „Temesvár után található Ragosh. Itt hálunk meg el?ször. A vidék igencsak erd?s. Sikerrel termelnek itt törökbúzát és dohányt. A szokások és az öltözék megváltozása módfelett szembeötl?. Az els? falu, amit talál az ember, görög. A n?k itt még a magyar menyecskénél is bájosabbak. Fejükön egy színes kend?b?l formált turbánt viselnek, mezítláb járnak s roppant kurta szoknyát hordanak. E táj csudaszép és s?r?n lakott. Itt nem vágyakozik az ember sem a magyar utak sara, sem pedig a csizma után, mit ott férfi, n? és gyerek egyaránt hord.”[301]. Ellentétpárokon nyugvó párhuzamai szellemesek és sokatmondóak. („Amennyire Magyarország és Ausztria közel fekszenek egymáshoz, annyira nagy az utálat magyar és német között.”[302]) Helyenként fennkölt, mint például akkor, amikor Magyarországot az osztrák korona legszebb virágaként említi (un des plus beaux fleurons de la couronne autrichienne).[303] A XVIII. század vége táján -– Salaberry írása legalábbis ezt mutatja -– nyoma sincsen már a magyarokról szóló XVII. századi el?ítéletek toposzainak. Salaberry magyarja, pontosabban magyar nemesembere nyíltszív?, emocionális lélek, egyedülálló készséggel rendelkezik az idegen nyelvek elsajátítására, ragaszkodik ?si jogaihoz. Salaberry szerint Magyarország az általa is hangoztatott kiváló adottságok ellenére lemaradását, gazdasági hátrányait els?sorban a bécsi politikának és a földesúri gazdálkodás hibájába esett nemesnek köszönheti. Írásának fontos új eleme, hogy már egy soknemzetiség? Magyarország képét villantja fel a ruházat vagy épp a mentalitás leírásával úgy, hogy közben utalás szintjén érzékelteti: nemcsak a magyarok és a németek, hanem a magyarok és a nemzetiségiek között is komoly feszültségek vannak kialakulóban.
HARMADIK FEJEZET: A FORRADALMI HÁBORÚK ELS? MAGYARORSZÁGI HADIFOGLYAINAK FELJEGYZÉSEI
A magyar-francia kapcsolatok történetének hosszú ideig elfelejtett fejezete volt a forradalmi háborúk francia hadifoglyainak magyarországi története. Barcsay Amant Zoltán 1930-as évekbeli kutatásait követ?en a kérdéskör legteljesebb feldolgozását a közelmúltban Lenkefi Ferenc végezte el, míg e dolgozat szerz?je els?sorban a francia hadifoglyok feljegyzéseinek tükrében az általuk rajzolt hadifogságbeli mindennapok keresztmetszetében megrajzolt magyarságképet vizsgálta – kiegészítve a Csongrád megyei levéltár idevágó irataival.[304] Nyugodtan leírhatjuk: francia részr?l a hadifoglyok története elfeledtetett. Arthur Chuquet 1880-as évek végén és az 1890-es évek elején kiadott, az els? koalíciós háborút feldolgozó, mind a mai napig legalaposabb tizenegy kötetes munkájában érdemben meg sem említi a hadifogoly kérdést.[305] Több mint száz év elteltével Jean-Paul Bertaud monográfiáiban találunk hosszabb-rövidebb utalásokat err?l a kérdéskörr?l. Ezekben a hadtörténeti munkákban néhány oldal és egy-két lábjegyzet erejéig bukkan fel e témakör, amelynek b?vebb tanulmányozását -- alapvet?en a magyar kutatások áttekintése révén -- a közelmúltban francia részr?l Edna Lemay végezte el.[306] Végül itt tartjuk szükségesnek megemlíteni, hogy az 1792-t?l 1815-ig tartó háborúk magyar hadifoglyainak átfogó története még feldolgozásra vár! A francia hadifoglyok Magyarországról alkotott képét Jean-Pierre Dellard és Joseph Hautière feljegyzései alapján rekonstruáljuk.[307] (Tudomásunk van még André-Jacques Garnerin szintén 1793-ban fogságba esett konventbiztos feljegyzéseir?l, ezt a forrást azonban a kézirat lezártáig nem sikerült megszerezni.)[308] Miel?tt konkrétan rátérnénk az említett két feljegyzés részletez? ismertetésére -– a problémakör árnyaltabbá tétele végett is –- mindenképp említést kell tennünk a következ?kr?l. Jóllehet, Franciaország 1792. április 20-án hadat üzent Ausztria császárának, Magyarország királyának, a forradalmi háborúk hadifoglyainak tömeges problematikájáról inkább csak az 1793. esztend?t?l kezd?d?en írhatunk, noha 1792 nyárutója óta a németalföldi és a rajnai vagy másképpen lotharingiai hadszíntéren egyre nagyobb létszámú seregek álltak egymással szemben. Így értelemszer?en -- a harci cselekmények intenzitásának függvényében -- f?képp francia részr?l folyamatosan emelkedett a fogságba esett katonák létszáma. Szabadjon ehelyütt leírni: e hadszíntereken szép számmal harcoltak magyar és székely katonák is. Az 1793. évi hadjáratban a 2., 32., 33., 34. és 37. gyalogezred, a 19., 31., 51. ezred egy-egy zászlóalja, négy gránátos zászlóalj, valamint a székely határ?r huszárezred vett részt.[309] A szlavóniaiakból, oláhokból, magyarokból és székelyekb?l álló alakulatokról a franciák a következ?ket tartották: félelmetesen harcoló bátor katonák, akik gondozatlan hajuk ellenére szép emberek, ám barbár módjára fosztogatnak.[310]
A Pignaud-féle forráskiadásban mind a francia, mind pedig az osztrák katonai vezetés feljegyzései között találunk utalást arra, hogy az 1793-as esztend?ben a francia katonák körében szinte pánikszer? volt a fogságba esést?l való félelem, amelyet a fogság puszta lehet?ségének önmagában rettegést kiváltó tényén túlmen?en feler?sített a születése pillanatától kezdve er?sen klasszicizáló köztársaság propaganda gépezete is. Ennek az antik párhuzamnak a tükrében a Francia Köztársaság csakúgy, mint a köztársaság korabeli Róma barbárok szorításában verg?dik, hogy aztán innen induljon majd a republikanizmus világhódító útjára. A barbár tehát a támadó fél, aki jelen esetben a köztársaság létére tört.[311] Ne feledjük tehát, hogy ebben a szövegösszefüggésben nemcsak az oláh, a székely vagy a magyar válik barbárrá, hanem az osztrák és a német is! (A germánnál ez még külön történeti nyomatékot is kap majd f?képp a jakobinus propagandában!) Mindenesetre leszögezhetjük: ebben a logikában a barbár magyar képnek vajmi kevés köze van a XVII. század második fele általunk is vizsgált francia szerz?i révén megfogalmazott, és b? fél évszázaddal kés?bb egyébiránt elt?n?ben lév?, Európa peremén él? barbár magyarságkép rajzolatához. A koalíciós háborúk dimenziójában a forradalmi köztársaságra támadó Európát illeti a barbár min?sít? jelz?. A háború lassan, folyamatosan és visszavonhatatlanul új elemmel, az ideologikus tartalommal és annak következményeivel „gazdagodik.” Wurmser lovassági tábornok, aki 1793-ban többek között Mainz francia feladásánál harcolt, sajátos árnyalattal egészíti ki ezt a képet akkor, amikor az általa vezényelt alakulatok magyar vitézeinek hadi tettei kapcsán a török világ martalócbeli örökségének katonai erényeir?l számol be, kidomborítva, hogy alakulatai el?tt egyre többen teszik le a fegyvert, vállalva a fogságot a biztos halál helyett.[312] Tény, hogy a háború kirobbanását követ? els? esztend?ben a fogságba esett franciák száma napról napra n?tt, ennek f? oka azonban nem is annyira a támadó fél által hangoztatott vitézségben, hanem sokkal inkább a háború kezdetének francia hadseregszervezési gondjaiban rejlett. Lazare-Nicolas Margaritue Carnot, a forradalom zseniális katonai szervez?je, akit már a kortársak is a kés?bbi francia gy?zelmek letéteményeseként tartottak számon, emlékirataiban mindenekel?tt azt húzza alá, hogy a franciák kezdeti nehézségeinek f? oka a kiképzetlen emberanyagban és a tisztek felkészületlenségében rejlett. A francia tisztikar ugyanis zömében királypárti lévén már 1789-t?l emigrált, míg a patrióta lelkesedését, legyen közkatona vagy tiszt, a harcmez?n sokszor alulképzettségéb?l adódó tudatlanság és félelem váltotta fel. Ezért e hadsereg katonái -– az 1792-es év végének francia katonai sikerei ellenére is -- még a következ? év els? felében is sokkal inkább potenciális áldozatai, jobb esetben hadifoglyai a harctéri tevékenységnek. Carnot összegz? ítélete – némi kozmetikázottság ellenére is a lényeget tekintve reális helyzetelemzés, melynek konklúziójaként kiemeli: a biztos halál, illetve az ellenfél túlerejéb?l adódó reménytelen helyzet diktálta fegyverletétel alternatívájában kezdetekben csakis a fogságba esettek száma növekedhetett.[313] A forradalmi Franciaország patriótái természetes egyre elszántabban szálltak szembe a betör? koalíciós seregekkel. Ez a háború azonban már nemcsak az uralkodók, hanem kiváltképp a gy?lölt angolok vonatkozásában, az alattvalók, azaz a b?nös
kormányzat uralmát elfogadó, a köztársaságra, a szabadság szül?földjére támadó népek ellen is irányult. „Miért akarjátok, hogy elkülönítsük a népet, mely korrupt kormánya cinkosa, az általa választott kormány gaztetteit?l?” - tette fel 1794. január 30-ai beszédében a kérdést Robespierre a Szabadság és Egyenl?ség Barátainak Társasága el?tt, majd így folytatta: „Van néhány dolog, amely még a zsarnokságnál is megvetésre méltóbb; ezek egyike a szolgaság elt?rése.” Barrère okfejtése rálicitál e gondolatra: öljetek meg minden angol katonát, hisz a velük való emberséges bánásmód a brissotisták filantróp filozófiájának sajátja, végtére csak a halottak nem térnek vissza.[314] Íme a b?nös kormányzatot feltétel nélkül kiszolgáló, és ezáltal önmaga is b?nössé váló nép tétele! Dellard feljegyzései szerint nála e propaganda nemigen talált termékeny talajra, a kegyetlenkedés szerinte inkább az ellenségre volt jellemz?, hiszen a francia katonák nem tartották be a konvent barbár rendeleteit, s?t feletteseik példáját követve nagyvonalúan és emberségesen viselkedtek a hadifoglyokkal. A franciák „valamennyien bebizonyították tehát, hogy képtelenek végrehajtani effajta parancsokat. Az osztrákok viszont nem mindig viselkedtek így. A Konvent barbár parancsai felháborítottak ?ket, és eleve bosszút esküdtek ellenünk rokonaik, a francia király és királyné halála miatt. Bár a királyi pár halála nem a hadsereg lelkén száradt, ?k bennünket gy?löltek és a fogságba esett francia katonákon álltak bosszút azokért a túlzásokért, amikre Franciaországban ragadtatták magukat a terroristák.”[315] A szerz? láthatóan tompítani akarja az ideológia hadszíntéri jelenlétét, pontosabban annak inhumánus következményeit, érzékelteti e vonatkozásban a jakobinusok felel?sségét, ugyanakkor ne feledjük azt sem, hogy Dellard a restauráció éveiben írta meg emlékiratait! Joseph Hautière manifesztuma viszont 1797-ben, Napóleon Ausztria feletti itáliai diadalának évében íródott, és megállapításai ékesen bizonyítják: a jakobinusok megbuktak ugyan, ám Robespierre nemzeti agitációja nem maradt hatástalan. Papírra vetett soraiból sokszor áthallik, hogy a fogságba esett francia katona a forradalmi Franciaország polgárának egyfajta nagy nemzethez tartozás tudatával tekint fogvatartóira, a szolga népekre. Hautière felfogásában a háború, mindenekel?tt a haza üdvének és boldogulásának szolgálatát jelenti, míg a hadifogság a fegyverek diktálta események azon eleme, amelyben a hazafi elszakíttatik „a szabadság szent birodalmától.” Az ellenséget „a földkerekség egyik leggyalázatosabb népsége”-ként, gyilkosok gyülekezeteként tartja számon, akik szerinte azt akarták, hogy „a germán szörnyetegnek feláldozott francia republikánusok vére fesse vörösre ezentúl a Duna vizét.”[316] A francia nemzet erejének, no meg az ideológiai háború perspektívájának kihívása mindenesetre hosszú távon megdöbbentette a régi Európát. A kezdeti sikerek után tudomásul kellett venni: ezek a közkatonák már nem a francia királyi hadsereg közkatonái, hanem hazafiak; ezeknek a tiszteknek a zöme már nem a francia királyi seregb?l a forradalmi seregekbe jutott, olyan nemesi származású tiszt, aki vészhelyzetben átpártolna az ellenfélhez, hiszen Dumouriez látványos árulása egyedi eset maradt, és nem a vég kezdete, mint ahogy azt Wurmser és még sokan mások gondolták.[317] A hadifogolykérdés így vált politikai kérdéssé. E kérdésre keresve a választ a feudális Európa egyik reprezentánsának számító bécsi hadvezetés megalkotja az anyaországtól területileg messze lév?, sok ember elhelyezésére alkalmas, zárt és jól ellen?rizhet? fogolytábor prototípusát.
Az osztrák katonai vezetés számára színhelyül els?sorban Dél-Kelet-Magyarország várai kínálkoztak, mivel ezek -- a Török Birodalom hanyatlását követ?en -- katonai szempontból sokat veszítettek korábbi fontosságukból. A hadszíntérr?l Günzburg körzetéig kísérték a foglyokat, majd innen hajón folytatták útjukat, a Dunán, végül pedig a Dráva, Tisza, Maros vonalán érkeztek meg a szálláshelyül kijelölt várakba, kaszárnyákba. Az érkez?k létszámából adódó elhelyezési lehet?ségek, az egészségügyi szempontok és a már említett politikai dilemmák együttese azonban a gyakorlati kivételezés során egyre több fejtörést okozott az illetékes polgári és katonai szerveknek. 1793 nyarától ugrásszer?en n?tt a fogságba esett francia katonák száma, hisz a Carnot nevével fémjelzett hadügyi hivatal intézkedései még nem éreztették hatásukat, a népfelkel? lelkesedése viszont önmagában nem pótolhatta a kiképzetlenségéb?l adódó hiányosságokat. Wurmser lovassági tábornok 1793. október 17-ei jelentéséb?l többek között az is kit?nik, hogy egy kisebb-nagyobb összecsapásnál sokszor 200-nál is több lelkes francia patrióta esett fogságba.[318] A háború intenzitásának növekedése természetesen rövid id? leforgása alatt bebizonyította az el?zetesen feltérképezett elhelyezési lehet?ségek elégtelenségét, hiányosságait. E probléma illusztrálására elég, ha megemlítjük, hogy 1793 nyarán a legfels?bb haditanács mindössze 4000 francia hadifogollyal számolt; viszont az októberi jelentések már több mint 7000, a novemberi iratok pedig már több mint 10 000 hadifogoly elhelyezésének szükségességér?l tudósítanak. Ezért nemcsak az eredeti elképzelés szerint tervbe vett Dél-Kelet-Magyarországra (Nagyvárad, Temesvár, Arad, Szeged, Pétervárad, Eszék stb.), hanem Erdélybe (Fogaras, Gyulafehérvár, Beszterce, Medgyes, Nagyszeben), a Kárpátaljára (Munkács), s?t az ország centrumába (Pest és Buda), valamint ÉszaknyugatMagyarországra is (Gy?r) irányítottak hadifoglyokat. A nagy létszám kényszerít? erejét mutatja, hogy Ferenc császár kifejezett óhaja ellenére Alsó-Ausztriába és Stájerországba is érkeztek hadifoglyok.[319] A francia hadifoglyok magyarországi mindennapjait alapvet?en két tényez? határozta meg. Egyrészt az egészségügyi, a mentálhigiéniai helyzet, másrészt az a politikai eredet? megfontolás, mely szerint ezek az emberek a francia eszmékt?l „fert?zötten” érkeztek a Habsburg Birodalom déli és keleti szegletébe. A németalföldi hadszíntérr?l a Tisza alsó folyásáig vagy éppen az erdélyi területekig tartó hosszú úton természetesen a járványveszély mindvégig fennállott. A skorbut, a diaré, a dizentéria, a sebláz folyamatosan szedte áldozatait. Pozsony, Pest és Buda kórházai zsúfolásig megteltek, igaz a foglyok mortalitásának növekedéséhez hozzájárult az is, hogy egy részük sebesülten, zömük pedig télvíz idején érkezett Magyarországra. A hadifoglyok a következ? útvonalon érték el a számukra kijelölt helységeket. A hadszíntérr?l Günzburg körzetéig kísérték a foglyokat, innen a Duna mentén folytatták útjukat, miközben a sebesülteket, megbeteged?ket folyamatosan behajózták ugyanezen útvonalon. A hideg, kés? ?szi éjszakákat a folyóparton töltve naponta 20-30 helységet érintve haladtak el?re, végül pedig a Dráva, Tisza, Maros vonalán érték el a szálláshelyül kijelölt várakat, kaszárnyákat -tudjuk meg Napóleon kés?bbi tábornokának, az ekkor még f?hadnagy Jean-Pierre Dellardnak emlékiratából.[320] Minderr?l érzékletes képet rajzol egy másik hadifogoly, bizonyos Joseph Hautière
az 1796-ban, hazatérését követ?en írott manifesztuma is. Hautière-t és bajtársait 1793. november 8-án eleve behajózták Günzburgnál. A túlterhelt bárka szinte életveszélyes volt. A tiszteket és a közkatonákat pedig még rögtön az út elején elkülönítették. Közülük sokan meghaltak még miel?tt elérték volna a célállomásként megjelölt helységeket (Pest, Munkács, Szeged, Eszék, Temesvár, Nagyvarazsdin és Racsa.)[321] A hadifoglyok további sorsát a célállomás biztosította feltételek határozták meg. A már említett Jean-Pierre Dellard és még közel 300 tiszt Diakovárott[322] volt fogságban. Ez a horvátok, szerbek, németek és magyarok lakta kis város a mocsarak övezte Péterváradhoz és Temesvár kazamatáihoz képest, „ahol úgy hullottak az emberek, akár az ?szi legyek,”[323] igen jó helynek bizonyult. A diakovári foglyok -- a közkatonákkal ellentétben -- megtarthatták oldalfegyvereiket, és viszonylag szabadon mozoghattak, 2-4 ágyas szobákban laktak, ki-ki saját érdekl?désének megfelel?en matematikával, harcászattal foglalkozhatott, mivel az osztrák katonai vezetés abból az alapállásból indult ki, hogy tiszt csak nemes ember lehet, akit származásánál és rangjánál fogva mindenkor megilletnek bizonyos privilégiumok.[324] Rövidesen szerveztek egy amat?r "színtársulatot," majd színre vitték Voltaire néhány m?vét.[325] Az életkörülményekr?l is elégedetten ír Dellard, hisz egy liba 6-7 sou-ba került, de a marha vagy a bárány livre-kénti ára -- a livre itt francia súlymérték, másként francia font, mely 489,506 g-ot tett ki -- sem haladta meg a 3 sou-t, f?zelékféle b?séggel akadt, s egy üveg bor sem kóstált többet 4 sou-nál.[326] A hatóságok -- számos fels?bb utasítás bizonyítja ezt -- a hadifoglyokat eleve a forradalom el?hírnökeinek tekintették. Egy 1793. november 13-án, a Magas Császári és Királyi Magyarországi General Commandónak (F?hadparancsnokság) küldött jelentés például külön aláhúzza az éberség fontosságát a „tisztek között nagy számban található egészen nyugtalan és ?rült f?k miatt.”[327] Így a hadifoglyok poggyászait, személyes dolgait mindenekel?tt azért kutatták át alaposan, hogy meggy?z?djenek arról, vajon nem rejtegetnek-e tiltott könyveket. Az általuk készített feljegyzések azonnali elkobzását rendelték el, biztosítva a szerz?ket arról, hogy amennyiben a leírtak katonai és politikai szempontból egyaránt veszélytelenek az osztrák monarchiára nézve, úgy azokat szabadulásuk után visszakapják. Leveleiket szigorúan cenzúrázták, hiszen el?bb fel kellett küldeni Budára, és csak az Udvari Hadi Tanács beleegyezése után lehetett továbbítani azokat. Ezzel párhuzamosan szigorúan megparancsolták és országszerte kihirdették, hogy a franciáktól a helybéli polgárok semmiféle írást át ne vegyenek, tovább ne postázzanak. A lakosságot s?r?n figyelmeztették: „ezen foglyokkal teljeséggel ne társalkodgyanak.”[328] A hadifogoly altisztek és közkatonák mozgási lehet?sége igen korlátozott volt. ?k -?rizet mellett -- csak bevásárlás vagy egyéb rendkívüli esemény (például egy-egy elhunyt bajtárs temetése) alkalmával mozoghattak a városban. Ez a szigorú felügyelet a tisztekre nem vonatkozott. Nekik tulajdonképpen nem tiltották a lakossággal történ? érintkezést, de az általános rendelkezések szellemében tiszti becsületszavukat kellett adniuk, hogy „saját konstitúcióikról” a helybelieknek nem beszélnek, a város területét pedig nem hagyják el. A hadifoglyoknak -- megélhetésük biztosítására -- pénzt folyósítottak a területileg illetékes parancsnokságok. A közkatonáknak, az altiszteknek és a tiszteknek ezen összegb?l tulajdonképpen önellátásra kellett berendezkedniük. A tiszteknek például az ágyat ugyanúgy
meg kellett vásárolniuk, mint azt az edényt, amib?l ettek, hiszen a kincstár arra törekedett, hogy a juttatott illetékb?l minél többet visszaszerezzen.[329] A helybéli keresked?k és a foglyok között így mintegy spontán módon kialakult valamiféle gazdasági kapcsolat. Bizonyítja ezt, hogy az Udvari Haditanács több leiratában figyelmeztette a lakosságot: a hadifoglyoknak hitelt senki ne adjon, mindent azonnal fizettessenek ki velük, mert a hatóságok az ilyesfajta hitelügyletekért semmilyen kezességet nem vállalnak.[330] A polgárokat egyébiránt f?képp a francia ruházati cikkek és szövetek érdekelték. Miután a tisztek igen sok személyes holmit hozhattak magukkal, ezek egy részét rövidesen árulni kezdték. Nem véletlen, hogy a hatóságok -- egészségügyi szempontra hivatkozva -- figyelmeztették a helybélieket arra, hogy a „francia szövetek vételét?l” tartózkodjanak.[331] A lakosság és a franciák közötti kapcsolatnak természetesen olykor nem várt politikai következményei is voltak. A tisztek által árusított gombokat ugyanis a Szabadság, Egyenl?ség, Testvériség felirat díszítette, s?t a szegedi várban például 1794. július 14-én ünnepséget szerveztek a franciák. A „rendezvény” híre -- nem kis nyugtalanságot keltve -a Budai F?hadparancsnokságra is eljutott, ugyanis a franciák a Marseillaise-t énekelve szabadságfákat állítottak. Mire a helyi parancsnokság rájött az ünnep igazi tartalmára, már jónéhány szegedi polgár hallott valamiféle Bastille lerombolásának a históriájáról.[332] Magyarország fent említett területein a francia forradalom els? hírhozói bizonnyal az ide deportált francia hadifoglyok voltak. Európának abba a térségébe hozták el ?k a forradalom hírét és szellemiségét, ahol nemrég még török martalócok gyújtogattak. A régi rend hívei, ha pontosan nem is tudták, de ösztönösen érezték, hogy ezek a foglyok minden fegyvernél hatásosabb eszköz birtokosai, hisz 1789 szelleme sokkal veszélyesebbnek bizonyult, mint az a fegyver, amelyet ez az alig több mint 10 000 ember valahol a Rajna mentén letenni kényszerült. Jean-Pierre Dellard f?hadnagy, Napóleon kés?bbi tábornoka, aki katonai pályafutásáról naplót vezetett, amit az 1812-es oroszországi hadjáratban elveszített, így aztán Napóleon bukását követ?en megírt memoárjában rekonstruálta életútját, a hadifogságból 1795 nyárutóján szabadult.[333] A hazafelé tartó menetoszlop immár szabad tagjaként néhány napot Pesten, illetve Budán töltött. Dellard ekkor veti el?ször papírra magyarországi általános benyomásait. Elragadtatással ír Buda gyönyör? fekvésér?l és a sz?l?t?kékkel borított környékbeli hegyekr?l. A szép épületek, az áruválaszték gazdagsága, a keresked?k nyüzsgése mind-mind szerves része az általa leírt Pest, illetve Buda arculatának, amely a Duna er?s sodrával Mainz városára emlékeztette az emlékirat szerz?jét is, aki tisztában volt azzal, hogy az ország többi részét nem ez a vitalitás, kereskedés és ipar?zés jellemzi.[334] A magyar föld nagy része szegényes falvakból áll, lakói lusták, fáradtak, piszkosak -írja. Szolgasorsra termettek, mert idegenkednek mindennem? ipari tevékenységt?l. Vajmi keveset görnyednek azért, hogy a föld, amely táplálja ?ket, termékeny legyen. Inkább f?t hajtanak, megalázkodnak uraik el?tt -- visszhangozza az ifjú f?hadnagy a forradalom propagandáját. A kormány (értsd a bécsi udvar) érdekelt abban, hogy a hadiállapotok megsz?ntéig tétlenségben tartsa a magyarokat. Való igaz -- kiváltképp a könny?lovasság (hussard) tekintetében -- ?k a hadsereg (értsd császári sereg) legjobb katonái. Mégis min?
áldozat, hogy a föld nagy része parlagon hever, holott kis tör?dés fejében meghozná mindazt a hasznot, amely m?vel?it megilleti. Egy nép nyomorban, tétlenségben tartása, az így veszni hagyott gazdagság lehet?ségének összevetésében még inkább megvetend?. Az a gondoskodás, amelynek fejében az osztrák ház a fejl?dés lehet?ségét elveszi a magyaroktól, e szolgasors enyhe kártérítése.[335] Dellard megítélésében tehát a szegénységért és a nyomorért kizárólag a Habsburgok, a királyok megtestesítette régi rend a felel?s. Milyen ország az, ahol ügyesbajos dolgai intézésében a disznópásztornak is latin nyelven kéne megszólalnia. A föld népének egyetlen perspektívája a hadsereg, csakhogy míg a franciáknál a tehetség, addig itt a születési el?jogok dominálnak, ezért a pórnépb?l legjobb esetben, ?rmester lehet. „A magyarok bátrak a harcmez?n, de restek az anyaföldjükön, ám ez els?dlegesen nem az ? hibájuk.”[336] Dellard a robotgazdálkodást és mindenekel?tt az osztrák politikát teszi felel?ssé a magyarországi állapotokért, ami tulajdonképpen egybecseng a XVIII. századi francia diplomaták szintén személyes tapasztalatokon nyugvó feljegyzéseinek általános konklúziójával.[337]
NEGYEDIK FEJEZET: SANÉ MAGYAR JELLEMRAJZA
A XVIII. századi magyarságkép egyik legérdekesebb karcolata Alexandre-Marie Sané tollából származik, aki 1773-ban született Párizsban és itt is halt meg 1818-ban. A párizsi XII. kerület békebíró hivatalának írnokaként dolgozó Sané azonban -- polgári foglakozása mellett -- korának jól ismert irodalmára volt. Amolyan kritikus féle. Hispanisztikával, hispán irodalommal foglalkozott. Így megírta az általa „legarchaikusabb latin nyelv”-- a portugál nyelvr?l van szó -- nyelvtankönyvét, de f?képp spanyol és portugál szerz?k m?veinek franciára fordításával és ezek sajtó alá rendezésével foglalkozott.[338] Legjelent?sebb m?veként A világ négy tája népeinek történeti, topográfiai és közerkölcsi atlaszá-t tekintik, amely a Forradalom IX. évében (1801.) jelent meg Párizsban.[339] Sanénak ez a munkája több szempontból is érdekes. El?szöris, úgy t?nik, hogy ? sem tud szabadulni a szótár m?faj divatjától; m?ve b? szócikkek formájában megírt nemzetkarakterek gy?jteménye. Az irodalmár nem hagyományos országtörténetet ír, igaz nem is filozófikus az írás, ehelyett inkább az erkölcs és a történelem keresztmetszetében tulajdonképpen egy-egy nép karakterének megírására vállalkozik. Megtaláljuk nála a szótár kötelez? formai elemeit, így a földrajzi tér behatárolását, az intézmények és kormányzás ismertetését csakúgy, mint a hadseregr?l, vallásról egytemekr?l szóló tudósítást. A történelem mögött egy-egy nép ethoszát keresi, de kitér az öltözködésre, a divatra, azaz keresi az egyedi jegyeket. A m?vet ritkaság számba men?vé tehát az teszi, hogy a szótár m?faj immár tradicionális keretei között nem államok, hanem népek történetét és jellemrajzát írja meg, ami nem vitás, hogy a cselekv? népet „felfedez?” Forradalom hatása is. Ez a kétségtelenül új ötlet a szótáríró régi, jól bevált módszerével ötvözötten mindenesetre érdekes olvasmány. Sané – csakúgy, mint félévszázaddal korábban Bruzen de la Martinière -- büszkén vallja magáról, hogy kompilátor. A források között a legfontosabb számára az utazó, aki közvetlen megfigyelések alapján nyugvó élményanyagból dolgozik. Célkit?zése, hogy miniat?r képek sokaságát megrajzolva mutassa be a világ népeit. Egy-egy nép karakterének minél pontosabb bemutatása két szempontból is fontos számára. Egyrészt, mert, a felületes és eddig elterjedt közhelyeken megpróbál felülemelkedni úgy, hogy közben az egyes népekben rejl? karakterisztikus értékekre helyezi a hangsúlyt. Úgy t?nik tehát, hogy az irodalmár Sané gondolatait már a szabadság mindenhatóságába vetett hit vezérli. Miért fontos a távoli tájak ismerete – teszi fel a kérdést el?szavában. Azért, mert szerinte ihletet, er?t meríthetünk más népek szokásaiból, amelyeket jobban megismerve gazdagodni fog az önönmagunkról megalkotott képünk is.[340] Sané véleménye szerint a történelem morális konzekvenciák együttese és ez mozgatja a politikai érdekeket is. Ezzel együtt a különféle népek h? megismerése azt a célt is szolgálja, hogy a nemzetek közelebb kerüljenek egymáshoz.[341] A magyarok és Magyarország bemutatását a Vosgin-féle szótárból jól ismert földrajzi koordináták megadásával kezdi. E szerint Magyarországot északról Lengyelország, keletr?l Erdély és Oláhország határolja, délen Szlavóniával szomszédos,
nyugaton pedig Ausztriával. Az országot általában két részre, Fels?- és AlsóMagyarországra szokták osztani.[342] Ezt követ?en kiemeli a magyarok egyedi vonásait. Sané szerint ezt a nációt mindenekel?tt az különbözteti meg a többi népt?l, hogy a magyarok olyan h?sök leszármazottainak tekintik magukat, akik a hitetlenek ellenében védelmezték meg a kereszténységet. E h?si ethoszt külsejük leírásával folytatja. Sané szerint a magyarok „külsejüket tekintve jó megjelenés?ek. Sz?rme kalapot hordanak, testhezálló, öves ruhákat, kabátjuk pedig a karok alatt kapcsolódik, oly módon, hogy a jobb kezük mindig szabadon maradjon. Mindez nemes és katonás küls?t kölcsönöz nekik. Jellegzetes fegyverük, a t?zfegyvereken kívül, a rövid, széles kard és egy bizonyos csatabárd.”[343] Nem feledkezik meg a gyengébb nemr?l sem. „Az asszonyok - legalábbis azt mondják – szebbek, mint Ausztriában, fekete, sz?k ujjú ruhájuk, el?l f?zött ruhaderekuk, melyet kis, arany gombok, gyöngyök vagy gyémántok díszítenek, jól ismertek mind az angolok, mind a franciák által. A férfiak és a n?k egyaránt hordanak sz?rméket, s?t bárányb?rb?l készült ruhadarabokat is.”[344] Rátérvén a magyarok táplálkozási szokásaira leírja, hogy a disznóhús és a szárnyasok a falusi lakosság legtöbbet fogyasztott állati eredet? tápláléka, s Jean-Claude Flachat közlésével egybehangzóan azt is hozzáteszi, hogy az állatok egy fedél alatt élnek gazdáikkal. A Bánságról szóló jelentések és leírások általános érvényre emelése történik meg akkor, amikor arra figyelmeztet, hogy az egészségtelen id?járásból adódóan a köszvény és a láz a leggyakoribb betegség ezen a vidéken. A XVIII. századi magyarságkép sokatmondó és nem minden valóságalapot nélkülöz? f? jellemvonásaként szerz?nk azt emeli ki, hogy „az ország ?slakossága általában elég közönyös, így a kereskedelmi tevékenységet és a manufaktúrák igazgatását az országban letelepedett külföldiekre hagyják. Úgy t?nik az olyan sokat emlegetett rossz úthálózat azért nem üt el különösképpen az európai normáktól. „Az ország enyhe, nyirkos id?járása kedvez mind a szárazföldi, mind a vízi utazásoknak” – állapítja meg Sané.[345] Ehelyütt szembesítsük e megállapítást Salaberry tapasztalataival: „az út Bécst?l egészen Budáig ki van kövezve és eléggé szép is – veti papírra már említett utazónk, aki mellesleg télvíz idején vágott át Magyarországon, ahol „infrasturktúrális” nehézségei inkább csak a Délalföldön adódtak.[346] A szabadságát féltékenyen ?rz? magyar nemes képe természetesen a Sané rajzolta magyar jellemnek is szerves része, csakhogy e XVII. század második feléb?l származó toposz pejoratív, a legitim királya ellen a törökkel szövetkez? álhatatlan magyar Claude Vanel alkotta képe helyett a történelmi viharokat túlél? és a zsarnok királya ellen lázadó magyar portré kontúrjai domborodnak ki nála. Ne feledjük, hogy a királyok Európájával harcoló Els? Francia Köztársaság IX. évében jelent meg Sané republikánus eszmékt?l át meg átsz?tt könyve, mely szerint „a magyarok minden szórakozása az, hogy erényeiket és erejüket fitogtassák. A magyarok, általában nemesek és bátrak, ?seik egészen e század elejéig féltékenyen ?rizték szabadságukat. Több ízben inkább elismerték a törökök fennhatóságát, minthogy elt?rték volna a Habsburg-ház zsarnok uralmát. Mindig a becsületükre fog válni azonban a császárn? iránt tanúsított h?ségük, hiszen a királyi család részér?l annyi igazságtalanságban volt részük.”[347] Úgy t?nik, hogy az effajta nagyvonalú, h?si gesztusok mind a mélyen monarchista Salaberryt, mind pedig a republikánus Sanét
megragadták![348] A világ négy tája népeinek történetét író Sané elismer?en ír arról, hogy „bár Magyarországon a római-katolikus vallás a domináns… mára már a vallásgyakorlás terén a legnagyobb szabadság érvényesül.”[349] A soknemzetiség? régió bemutatásakor arról kapunk tájékoztatást, hogy „a magyarok között sok német, szlavón és román él, sokféle nyelvjárást beszélnek, melyek közül egy állítólag - nagyon hasonlít a héberhez. Az uralkodó osztály és a középosztály beszél németül, és minden magyar, egészen a köznépig ért latinul, legyen ez a klasszikus latin nyelv vagy a konyhalatin. Ekképp ezt a nyelvet az él? nyelvek közé is sorolhatjuk.”[350] Nem feledkezik meg a magyar oktatási intézményekr?l sem. Nem mindenben helytálló megállapításai -- konkrét nevek említése nélkül -- rávilágítanak arra, hogy jó néhány magyar tudós vált ekkora már Európa-szerte ismertté.[351] Elnagyoltan rátérve a magyar kormányzati felépítésre Sané is hangsúlyozza, hogy mind a mai napig megtalálhatóak azoknak a megkötéseknek a nyomai, amelyek a királyi önkénynek szabnak határt. „Rendelkeznek országgy?léssel vagy parlamenttel, van egy magyarországi hivatal, amely egy kancelláriára hasonlít, és Bécsben m?ködik. Pozsonyban ülésezik a helytartó tanács, amely nagyon közel áll a Nagy-Britanniában létez? titkos tanácshoz, (kormányszék, de nem titkos tanács K.L.) azonban az el?bbi rendelkezik a községi igazságszolgáltatás felett (vármegyei joghatóság K.L.) Minden városban van szenátus (városi tanácsok K.L.). Ezen kívül van még kilenc kamarájuk és számos, kis jelent?ség? törvényszékük.”[352] Végül a hadszervezet kapcsán külön kiemeli a könny?lovasokat, akiket innen ered?en huszárként ismernek Európában, és a hajdúkat. [353] A magyarok bemutatását egy igen érdekes megállapítással zárja, amikor egykor volt „nemzeti ” királyainkra is utalva azt írja, hogy „régen a magyar pénzérmék figyelemre méltóak voltak gyönyör? nyomataik miatt. A ritkasággy?jteményekben ma is lehet látni ezeket az érméket, amelyek az els? magyar uralkodók arcképeit örökítették meg.”[354] Sané tulajdonképpen a XVIII. század második felében kikristályosodott franciák rajzolta magyarságkép egyfajta rövid foglalatát adja. Ez a kép már szinte semmit nem ?riz a XVII. század vége tájára kialakult, és a XVIII. század els? felében Bécs propagandája által feler?sített barbár, elmaradott periférikus nép képletéb?l. Sané az európai nemzetek sorában hagyománytisztel?, szabadságszeret? „szimpatikus” népként írja le a magyarokat, akiknek kétségtelen legsúlyosabb hibája a kereskedelem és az ipar irányába tanúsított közöny. Hiányzik az utazók és a diplomaták által oly sokat emlegetett magyar föld gazdagságának taglalása, ugyanakkor az erkölcsök, a küls? és bels? jellemvonások, a soknemzetiség? ország a maga kultúrájával, a latinul, németül és természeten anyanyelvén, tehát magyarul beszél? „háromnyelv?” lakosaival, a külföldön oktató tudósaival, a kiváló katonáival, a szabadságvéd? tradicionális kormányszerveivel és a gyönyör? nyomatú, régi királyait ábrázoló pénzérméivel együtt emeltetik be Sanénál az európai népek sorába.
ÖTÖDIK FEJEZET: A XVIII. SZÁZADI FRANCIA TELEPES ÉS MAGYARORSZÁG
Közismert, hogy a török ki?zése, illetve a Rákóczi szabadságharc bukása után a Habsburg renovációs politika egyik els? feladata közé tartozott az elnéptelenedett területek újjászervezése, és ennek mintegy els? lépéseként e területek újjátelepítése volt. Még tartott a törökellenes háború, amikor 1688-1689-ben Kollonich Lipót esztergomi érsek vezetésével kidolgoztak egy olyan programot, amely a háború utáni legfontosabb teend?k között a törökt?l visszafoglalt területek benépesítését jelölte meg. Merkantilista logikában gondolkodva felismerték ugyanis, hogy az állam jövedelemszerzésének egyik kulcsa az értékes munkaer?. Miután a bels? munkaer? átcsoportosításnak legf?bb akadálya a földesúri joghatóság alatt él?, röghöz kötött jobbágy volt, végtére a földesúr a járadékfizet?, illetve munkaer?ként alkalmazott jobbágyról nem óhajtott lemondani, különösen nem az úgynevezett örökös jobbágyról, kézenfekv? és egyedüli megoldásul a népesség küls? telepesekkel történ? feltöltése kínálkozott. A történeti irodalom -- több mint két évszázadra visszamen?leg -- az újjátelepítések egyik legfontosabb színtereként a Délvidéket szokta emlegetni. Igaz, ez koronként más-és más közigazgatási és állami egységek olyan együttese, amelybe beleértend? a Temesköz éppúgy, mint a Bácska és a Bánát. A francia telepesek XVIII. századi története szempontjából számunkra érdekes Bánát tulajdonképpen az 1699-es karlócai béke óta körvonalazódó területi entitás.[355] 1716-ban Savoyay Jen? visszafoglalta a több mint másfél évszázada török kézen lév? Temesvárt, majd két évvel kés?bb, 1718-ban a császáriak megkötötték a pozserováci békét. Az így összeálló új szerzemény immár „Banat” néven osztrák katonai közigazgatás alá került. Florimond-Claude de Mercy (1666-1734), a bécsi udvar által kinevezett tejhatalmú katonai kormányzó az új tartományt 13 kerületre és 6 katonai centúriára, századvidékre osztotta. Ez a katonai közigazgatás -- eltekintve néhány kisebb változtatástól -- lényegében 1779-ig megmaradt. Ekkor Mária Terézia megszüntette a Bánságban a katonai és kamarai kormányzatot, így a vármegyerendszer struktúrájába tagoltan ekkor szervez?dött újjá Temes, Torontál, és Krassó-Szörény vármegye. (A határ?rvidék és az ún. Kliszura csak 1872-ben került vissza a vármegyerendszerbe.)[356] Ismert, hogy a négy nagyobb nemzetiség mellett (magyar, német, román, szerb) falvakat alapítottak a térségben a bolgárok, a krassovánok és érkeztek francia, olasz és spanyol telepesek is ebbe a térségbe.[357] Dolgozatunknak ez a fejezete természetesen -- néhány, a kérdéskör áttekintéséhez elengedhetetlenül szükséges általános megállapítás újbóli számbavétele mellett -- két szempontból foglalkozik a XVIII. századi újjátelepítések történetével. Egyrészt a XVIII. századi Bánát történetében a francia jelenlétet vizsgálva -- a francia telepesek mindennapjainak bemutatása mellett -- óhatatlanul felvetend? és megválaszolandó az a kézenfekv? kérdés, hogy egyáltalán miért jönnek Magyarországra francia telepesek f?képp Lotharingiából. Mi a foglalkozásuk, milyen a vagyoni helyzetük, egyáltalán mi az, ami ide vonzza ?ket, miért jelenik meg Európa e távoli szeglete mintegy a lehet?ségek országaként
valahol a Rajna mentén. További kérdés, hogy van-e valamiféle információjuk ezeknek az embereknek Magyarországról, és ha van, akkor mi ennek az üzenete egy esetleges kivándorlás mellett történ? döntés összefüggésében. Vajon miért vállalkoznak erre a hosszú és korántsem veszélytelen útra, dacolva a francia hatóságok tiltó rendelkezéseivel. Az angol „push-pull” modellt alkalmazva; mi az, ami vonzóvá teszi e távoli országot, és mi az, ami az eredeti közeg taszításának összefüggésében kivándorlásra bírja a lakosság egy részét. Másrészt természetesen megkerülhetetlen a történetírói vélemények akár mozaikszer? summázata is, hiszen az emigráció kutatása mindig érvek, érzelmek és olykor indulatok együttesének sajátos tárháza, és ez alól természetes a XVIII. századi újjátelepítések történetírása sem kivétel. Ezzel együtt nem célunk a kérdéskör historiográfiájának áttekintése, s?t a francia telepesek kapcsán sem az újjátelepítés történetét vizsgáljuk, hanem annak a XVIII. századi magyarságkép, illetve a francia-magyar kapcsolatok szempontjából értékelend? és számbaveend? elemeit próbáljuk kidomborítani. A historiográfia kapcsán annyit mindenképpen szükségesnek tartunk leírni, hogy míg a magyar történetírás az újjátelepítések kapcsán az elnéptelenedett területek XVIII. századi betelepítésekor a történelmi kényszer, a felzárkóztatás és a modernizáció elemeit hangsúlyozza, addig a román, de még a német történetírást is – a XX. század utolsó harmadáig -- bizony át- meg átszövik a nemzeti historikum vélt vagy valós sérelmi attit?djei -- legalábbis az általunk ismert és hivatkozott tanulmányok ezt támasztják alá. Mintegy jellegzetes példa gyanánt hadd utaljunk itt német vonatkozásban Franz Stanglica 1934-ben megjelent nagy tanulmányára, amelyben a lotharingiai emigráció okát boncolgatván mindenekel?tt kiemeli azt, hogy a lakosság viszonylag nagy létszámú útra kelésének magyarázata alapvet?en politikai természet?. Véleménye szerint az emigráció mögött a lotharingiaiak Franciaországhoz való csatlakozással szembeni ellenállása, a fiatalok francia katonai kötelékekben történ? besorozás el?l való menekülése, valamint a lutheránusok üldözése áll. Állítása szerint a nagyarányú emigráció a lotharingiai területek er?szakos „elfranciásítására” adott válaszreakció, az el?zöttek dönt? hányada pedig német volt.[358] Ugyancsak markáns politikai konzekvenciák együttese nyomja rá a bélyeget a román történetírás újjátelepítéssel kapcsolatos megfontolásaira is. Míg a német telepesek érkezése mögött a nyílt germanizálásról írnak, addig az összességében mégiscsak kis létszámú francia populáció XIX. század végére bekövetkez? elt?nése kapcsán er?szakos asszimilációt emlegetnek. A kérdéskör avatott kutatójánál, Emil Boti?nál, a neves jogász professzornál 1946-ban franciául megjelent könyvében nyomon követhet? ez a tendencia. Egyrészt -- a német és a magyar nyelv? szakirodalom alapos ismeretének birtokában, továbbá a temesvári és a karlócai levéltárak adatbázisára támaszkodva helyenként impozánsan plasztikus képet ad a francia telepesek XVIII. századi történetér?l, már-már túldimenzionálva jelent?ségüket, hogy aztán a néhai francia telepesek XIX. század végére bekövetkez? természetes asszimilálódása mögött annál élesebb legyen az er?szakos elmagyarosítás és a germanizálás kontrasztja, azaz egy kis létszámú közösség idegen közegben szükségképp bekövetkez? elt?nése az Osztrák-Magyar Monarchia intoleráns nemzetiségpolitikájának igazolására lesz hívatott.[359] E mellett a német történészek az újjátelepítések nyomdokain kiteljesed? gazdasági modernizációt, a rendezett új településhálózatot el?szeretettel állítják szembe a régi szerb és román faluközösségek
elmaradottságával, a román történészek viszont hajlamosak a magyar és a német betelepül?k kapcsán az ?slakosság etnikai egységének megbontásáról írni.[360] Az 1970-es évekt?l a nemzeti szempontok háttérbe szorulni látszanak a Bánság történetírásában, és f?képp román és magyar részr?l -- a falumonográfiák mellett -- a térség gazdaságtörténeti vizsgálata került a kutatói figyelmének a középpontjába.[361] A francia történetírás a XX. század els? felében nemigen foglalkozott ezzel a kérdéskörrel. Louis Hecht 1897-ben Nancy-ban kiadott monográfiáját követ?en b? fél évszázadon át igazán nincs számottev? francia kutatási eredményr?l tudomásunk.[362] Az 1970-es évek elején mindenekel?tt Charles Hiegel kutatásai foglakoznak a lotharingiai emigráció XVIII. századi történetével. Hiegel egy mer?ben új forráscsoportot, ezzel új információkat hordozó adatbázist és új szempontrendszert kapcsol be a kérdéskör kutatásába akkor, amikor a bírósági kerületeknek (les bailliages) a kivándorolni szándékozók, a már visszatértek, illetve a kivándorlás mellett kardoskodó lakosok ellen lefolytatott kihallgatásainak, peres eljárásainak a jegyz?könyveit tekinti át Lotharingia vonatkozásában. Modelljét a Sarreguemines, a Bitche, a Boulay, a Bouzonville, a Dieuze és a Lixheim bírósági körzetek XVIII. századi pereire alapozza a Meurthe és Moselle megyei levéltárban található anyagok alapján.[363] Ezeknek az anyagoknak a tanúsága szerint a Magyarország felé irányuló kivándorlás eleve büntetend? cselekménynek min?sült, és a kerületi bíróságok jogkörébe tartozott e b?ntett elbírálása. A már említett Francz Stangalica kimutatásai Magyarország déli végeire, azaz a Bánátba irányuló lotharingiai expanzió 1748-1754, illetve 1763--1771 között volt a legintenzívebb, összességében pedig az 1748-1786 között eltelt közel negyven esztend?ben mintegy 18-20 ezerre tehet? a lotharingiai emigránsok száma.[364] Lipót és Szaniszló (Sztaniszlav) lotharingiai hercegek emigrációt tiltó rendeleteinek puszta léte eléggé egyértelm?en rávilágít arra, hogy e térségb?l kezdetekt?l fogva jelent?s volt a kivándorlási szándék. Az 1724-es, 1737-es és 1740-es hercegi rendeletek folyamatosan tiltják az emigrációt, igaz a történtek alapján e tiltásnak a gyakorlatban nemigen volt foganatja. A kivándorlás tilalmának indoklásában szerepel a herceg h? alattvalói iránti táplált szeretetének és aggódásának hangsúlyozása mellett az esetleges gazdasági következményekt?l való félelem is.[365] A század második felében, a gyarmatokra történ? toborzás kapcsán felbukkan az emigráció esetleges átirányításának az ötlete is, Magyarország azonban végig kiemelt célország maradt a lotharingiai emigrácó számára.[366] Ezt persze nem annyira a korzikai klánharcoktól, illetve a brit-francia gyarmati háborútól való félelem, vagy épp a francia hatóságokkal szembeni ellenérzés indokolja, hanem sokkal inkább az, hogy Magyarország olyan távoli, de mégiscsak szárazföldön elérhet? ország, ahonnan egyre több visszajelzés, információ érkezett a század folyamán a már kivándoroltaktól. A csalódott visszatér?k, illetve a hazalátogatók közvetlen tapasztalatai, valamint a levelezés révén szinte folyamatosan b?vültek az ismeretek.[367] Azt, hogy az emigrálási tilalomnak nemigen volt foganatja leginkább az bizonyítja, hogy azoknak a rendeleteknek ellenére, amelyeket Lotharingiában illetve Luxemburgban adtak ki, folyamatosan n?tt az emigránsok száma.[368] Luxemburgból 1764 és 1785 között több mint 5 ezer ember vándorolt ki.[369] Így a már idézett Stangalica adataival
együtt közel huszonötezerre tehet? a Luxemburg-Lotharingia régióból f?képp 1748 és 1786 között Magyarországra kivándoroltak létszáma. Ugyanakkor 1770-ben, az emigrálás csúcs évében, amikor több mint 6 ezer ember jött el e térségb?l Magyarországra, a lotharingiában letartóztatottak száma nem érte el a 600 f?t, azaz a kivándoroltak 10%-át. 1783 és 1785 közt alig több mint egy tucat emigránst tartoztattak le Bitche és Sarreguemines körzetekben, jóllehet 1785-86-ban innen mintegy 1 500 helybéli távozott. Úgy t?nik tehát, hogy a nem egészen 10%-os arány e vonatkozásban is helytálló.[370] Megjegyzend?, hogy a helyi hatóságok igazán csak akkor kezdtek el valamennyire komolyan foglakozni az emigrálást tiltó fels?bb utasítások végrehajtásával, amikor a kivándorlók száma ugrásszer?en megn?tt. Ezzel együtt is szembet?n?, milyen sokan tudták csoportosan, fényes nappal „észrevétlenül” elhagyni otthonaikat úgy, hogy ezt megel?z?en mindenüket eladták. Ennek csak az lehet a magyarázata, hogy a helyi tisztvisel?k a már említett fels?bb utasítások ellenére nemcsak szemet hunytak a kivándorlás ténye felett, hanem kiadták a szükséges igazolásokat és az útlevelet is.[371] Az emigrációt bátorította az is, hogy a helyi hatóságok az emigrálási kísérletért, illetve az erre történ? felbujtásért kiszabható büntetések esetében igyekeztek a legenyhébb retorziókat kiszabni. Miután pénzbírság nemigen jöhetett szóba, hiszen ezeknek az embereknek nagy része eleve a szegénység el?l „menekült”, a gyakorlat többnyire kimerült a szóbeli feddésben és ama jegyz?könyvbe vett ígéretben, mely szerint az illet? a kés?bbiekben eláll kivándorlási szándékától.[372] Igaz, a lotharingiai törvényhozás és a Nancy parlament emigrálást tiltó rendelkezései sem következetesek, hisz miközben elrendelik a kivándorlás és az erre történ? felbujtás tiltását, nem konkretizálják a kiszabandó büntetetést. Így fordulhat el?, hogy miközben a királyi ügyészek példa érték? súlyos ítéletet követelnek, addig a helyi elöljárók nagyon enyhe büntetést rónak ki az effajta ügyekben. A teljességhez az is hozzátartozik, hogy sokszor bizony maguk az érintettek sem voltak tisztában a kivándorlást tiltó rendelkezésekkel, ami nem is csoda, hisz amint említettük, Versailles miközben támogatta a gyarmatokra irányuló kivándorlást, addig tiltotta ezt Magyarország felé. Igaz ugyan, hogy az emigrációt tiltó rendelkezéseket elküldték a falvakba, de itt a tiltás többnyire csak papíron maradt. A királyi ügyész ugyan vizsgálatot rendelt el a leiratok sorsának dolgában, a közhivatalokban természetesen meg is találták a kérdéses dokumentumokat, ám úgy t?nik, a polgármesterek és a helyi elöljárók az iktatás pillanatában el is feledkeztek err?l.[373] Míg Hiegel tehát els?dlegesen az adminisztráció hanyagságában keresi az okokat, a magunk részér?l viszont azt is szükségesnek tartjuk ehhez hozzátenni, hogy a helyi elöljáróságok minden bizonnyal azért is siklottak át eléggé könnyedén a kivándorlás tényén, mert az elszegényedés, és ennek minden szociális hozadéka, így a szociális helyzet kezelésének anyagi és erkölcsi következménye a helyi hatóság nyakába szakadt, pontosabban a nyakán maradt. Fontos mozzanat e vonatkozásban az is, hogy a szegénységgel az Ancien régime világa még szolidáris; mélyen együtt érez azzal, akit anyagi ellehetetlenülése sz?kebb közege -- ennek része a helyi adminisztráció is -elhagyására kényszerít.[374] Nyilván ez a magatartás is belejátszott abba, hogy adott
esetben oly könnyen látták el a szükséges okmányokkal a nyomor miatt kivándorolni szándékozókat. Az adminisztráció akadozása és az említett anomáliák együttese, az adott, konkrét esetben kirótt többnyire enyhe ítéletek tehát eleve nem válhattak markáns visszatartó er?vé. A legsúlyosabb büntetést általában azokra szabták ki, akik már korábban emigráltak, és mint visszatér?k, felbujtónak, azaz emigráció mellett agitálónak bizonyultak. Az embercsempész effajta prototípusát -- kell? bizonyítékok híján -- rendszerint pellengérre állították, és ezzel az ügy el volt intézve. Bizonyítani az effajta tevékenységet akkor sem volt könny?. Mindenesetre Bouzenville-ben 3 évi gályarabságra(!) ítélték a tettest, aki vallomásában -- épp a vád tagadásának összefüggésében -- utal arra, hogy Budától egészen a Rajnáig különböz? magyar és német urak megbízottai járják az utakat, és buzdítják letelepedésre a vándorokat. A vádlottnak az lett a veszte, hogy ez már nem az els? útja volt a Bánátból Lotharingiába, amelynek kapcsán az illet? ugyan rokonlátogatásról beszélt, ugyanakkor találtak nála jónéhány immár a Bánátban él? lotharingiai emigráns által haza küldött levelet, amelyben kivándorlásra bátorítják az otthon maradottakat, a rokonokat.[375] Egy másik esetben, melyet a dieuze-i kerületi bíróság tárgyalt, ugyanezért a tettért a felbújtót kiállították a város piacára, nyakába táblát akasztottak az alábbi felirattal: „emigráns, visszaes?, felbujtó”. E mellett a perköltséget kellett kifizetnie. Ha a két esetet összevetjük, akkor láthatjuk, milyen nagy a különbség egy-egy kerületi bíróság ítélete között. [376] A hatóságok eredményes fellépését nehezít? mindennapok kuszaságát két példa is jól megvilágítja. Bouzenville-ben, Bitche-ben számos olyan esetet is tárgyaltak, amikor az emigrálni szándékozó csoportok Francia Guayaná-ba indulnak, ám útközben meggondolták magukat, és Magyarországot választották -- ezek szerint sikertelenül. Mások szintén Sarlouis felé vették az irányt, mert az a hír járta, hogy innen a király költségén mehetnek Amerikába, egész pontosan New Orlinsba (Nouvelle Orleans). Ez egyúttal arra is adat, hogy a gyarmatokra irányuló toborzásnak Lotharingiában is volt visszhangja.[377] A másik példa 1770-b?l Dieuze körzetb?l való, ahol a bíró arra figyelmezteti a Magyarországra induló, de menetközben feltartóztatott és egyébiránt a jár?rök által gabonacsempésznek vélt csoportot, ha ilyen eset még egyszer el?fordulna, akkor „büntetés” gyanánt Korzikára transzportálják ?ket.[378] Ebben az interpretációban tehát a gyarmati toborzást favorizáló központi akarat egyfajta fenyegetés, visszatartás eszköze lesz a helyi elöljáró szemében! A büntet?eljárások áttekintésekor témánk összefüggésében mindenképpen ki kell emelnünk, hogy az 1770-es évekt?l a hatóságok, ha nem is egyforma szigorral (ezt a meglév? jelent?s helyi különböz?ségek, a kerületi különállás eleve kizárta), de azért egyre nagyobb számban foglalkoztak az emigráció problémájával. Ennek oka, hogy az emigrálási kedv nem csökkent, s?t a fentebb idézett adatok szerint éppenséggel n?tt, és ebben a szociális tényez?k mellett komoly szerepet játszott az, hogy Lotharingiába egyre több pozitív visszajelzés érkezett Magyarország déli szegletéb?l.[379] A fentieket mérlegelve nyugodtan leírhatjuk azt a logikus következtetést, hogy a lotharingiai kivándorlók szinte döbbenetes könnyedséggel hagyták el otthonaikat. Igaz, a század els? felében még szinte semmit nem tudtak a kivándorlást tiltó rendeletekr?l,
ugyanakkor annak ellenére, hogy a század második felében már mind ismertebbé vált ez a kockázati tényez?, nem csökkent, hanem n?tt a kivándorlási kedv. Az emigránsok általában csoportosan indultak útnak, hiszen így megoszlottak a költségek és egy négy-öt kocsiból álló karaván eleve nagyobb biztonságot jelentett az utazók számára is. Javaikat a nagy utazás el?tt eladták, többnyire rokonaiknak, és csak a legszükségesebb holmikat vitték magukkal. A kivándorlók többsége házat, kertet, istállót adott el, de szép számmal akadt olyan is, aki épp azért tudott csak nehezen útnak indulni, mert javai összességének értéke épphogy fedezte az útiköltséget. Aki tehette, az bebiztosította magát, rokonnak, közeli hozzátartozónak adta el javait. Ezek az adásvételek úgy t?nik, hivatalosan mindig az útiköltség körüli összegre szorítkoztak, ami sok egyéb mellett az esetleges visszatérési lehet?ség jegyében, az eladott javak visszavásárlásának esélylatolgatását mutatja. Összességében leírhatjuk: értelemszer?en nem jómódú emberekr?l van szó, a bírósági jegyz?könyvek tanulsága szerint ugyanakkor meglep?en sok közöttük a kétkezi munkás éppúgy, mint a mesterember. Kis túlzással szinte minden szakma képviseltetik a lotharingiai kivándorlók körében. Így szép számmal akad közöttük bádogos, csizmadia, kádár, kovács, kelmefest?, kerekes, k?m?ves, kötélver?, nyerges, olajüt?, szabó, szíjgyártó, szöv?, tímár, varga, van, aki présházat adott el, van, aki asztalos m?helyt.[380] Úgy t?nik, hogy a létminimum mezsgyéje felé sodródó rétegr?l van szó, azokról a vidék és város vonatkozásában egyaránt fellelhet? és egyre növekv? létszámú csoportokról, akik az Ancien régime utolsó évtizedeiben a cseléddé, napszámossá válás perspektívája helyett a kivándorlást választják. Az otthonaikat elhagyók erejük teljében voltak, a férfiak életkora 25-40 év körül mozgott, sok közöttük a gyerek (egy-egy csoport közel 40%-a) és a hajadon, aki Magyarországon szeretne férjhez menni. A kivándorlás gazdasági, szociális okai ismertek. Az iparos számára egyre kevesebb a munkalehet?ség, magasak az adók, évr?l évre n? az eladósodottak száma, romlik a pénz, a család eltartása szinte lehetetlen feladat, az éhezés nem rendkívüli dolog, többnyire csak krumplin élnek. A n? gazdasági helyzete, ha nem talál id?ben férjet, vagy ha özvegy lesz, reménytelen, az öröklés pedig az els?szülött fiú „privilégiuma.”[381] A letartóztatott emigránsok zöme nem tagadja: Magyarországra akartak eljutni. Itt emlékeztetünk arra, hogy az emigránsok között meglep?en sok a mesterember, akik el?tt világossá vált, hogy hazájukban a mesterségükb?l nemigen lehetett megélni. Úgy t?nik tehát, hogy a föld továbbra is a létbiztonság egyedüli letéteményese. Miután otthonukban esély sincs saját földhöz jutáshoz, elindultak Magyarország e távoli szeglete felé, ahol földhöz lehet szerezni, ezáltal pedig biztosítva látszik a munkalehet?ség, és a megélhetés.[382] Azt hallották: Magyarországon -- a bort leszámítva -– minden olcsóbb, annyi földet kap az ember, amennyit meg tud m?velni, jár némi állami támogatás, a víz viszont ihatatlan.[383] A kísértés, a „szívó” hatás nagyon nagy volt f?képp a hétéves háborút követ? id?szakban. Ekkor nemcsak a külföldr?l ékez?k vonatkozásában, hanem a bels? migráció tekintetében is alaposan átgondolt, államilag következetesen finanszírozott telepítéspolitikával találkozunk.[384] (1762-1770 között a kincstárnak ez közel 2 millió forintjába került.)[385] A kedvez? feltételekr?l nyilván egyre többen értesülnek Lotharingiában is.
Ezt támasztja alá Stangalica fentebb hivatkozott, közel húszezres lélekszámot érint? kivándorlási adata! A telepes ekkor már többek között azért is indult útnak, mert biztos forrásokból úgy tudja: várja ?t az inzsellérek által kimért telek, rajta házhely, mellette szántóföld, legel? és rét. A most szület? falvakat a földmér?k mérték ki négyzetes utcahálózattal, a nélkülözhetetlen f?térrel, templommal, iskolával. A falu határában egységes telekrészek jutnak az érkez?nek, úgymint ~ egész telek esetében 24 kataszteri hold szántóföld, 6 hold kaszáló, 6 hold legel?, 1 hold bels? telek (össz.: 37 hold) ~ fél telek esetében 12 kataszteri hold szántóföld, 4 hold kaszáló, 4 hold legel?, 1 hold bels? telek (össz.: 21 hold) ~ negyed telek esetében 6 kataszteri hold szántóföld, 3 hold kaszáló, 3 hold legel? és 1 hold bels? telek (össz.: 13 hold). A háromnyomásos gazdálkodásra berendezett szántóföld els? harmada csupán feltörésre vár. Az ide érkez? emberek már szabad parasztok, mindenféle jobbágyi kötöttség nélkül, igaz, a föld formálisan az uralkodón? kezében volt. Valójában ezek 1768-tól magántulajdonba mentek át, a telepes tehát ezt csak akkor veszíthette el, ha nem m?veli, egyébként rendelkezhetett vele, s?t el is adhatta.[386] Az 1770-ben itt járt Born báró minderr?l így ír úti beszámolójában: „TörökKanizsánál (Turkish-Canisha) átkeltem a Tiszán. A talajt ett?l fogva termékenyebbnek és míveltebbnek találtam. Egymást érik a faültetvények, szántóföldek és telepítvények. …A falvakat tervszer?en, szabályosan építik; a házakat fahiány miatt vályogból (unbaked bricks) készítik, és náddal födik. Majdnem minden falunak van plébániája, iskolája, gabonaraktára és kasznárja vagy tiszttartója. Minden telepítvényes házat, mez?gazdasági eszközöket, néhány lovat és bizonyos nagyságú szántóföldet kap. Néhány év múlva a termés tizedét fizeti adó fejében, és annyit törleszt, amennyit bír, míg végre a teljes tulajdonjogot megszerzi. A jó földmíves biztosan boldogulhat itt.”[387] Az érkez?k rendelkezésére bocsátott lakóépületek, többnyire kétszoba- konyhás házak már az érkezéskor beköltözhet? állapotban voltak, vagy épp a befejezés stádiumában várták az érkez?ket. Ezek zsindelyes tetej? házak, vert falból, vessz?fonadékra vetett agyagból vagy vályogtéglából emelték ?ket. A házban volt némi bútorzat is, ágynem?, ácsolt liszt- és gabonaláda. Rendelkezésükre bocsátottak továbbá vasrészes gazdasági és házi eszközöket, úgymint ekevassal ellátott faekét, baltát, f?részt, kalapácsot stb. Járt még egy-két fej?s-és igásállat, továbbá vet?mag.[388] Hosszabb távon a városszerkezet is átalakult; a négyzetes utcahálózat, a központi vásártér, a templom és az iskola már a népesebb mez?város kialakulását eredményezi, relatíve fejlett bels? infrastruktúrával.[389] A valós kép persze korántsem ennyire idillikus, és ezt a telepesek is tudják. Tisztában vannak azzal, hogy csak kemény munkával vethetik meg a lábukat ezen a területen, igaz az állami támogatás nagy csáber?. Tudnak a legf?bb, a mindennapokat megkeserít? nehézségekr?l, az ihatatlan vízr?l, az egészségtelen környezeti viszonyokról, a bánáti mocsarakról. Az olasz Griselini azt írja, hogy a lecsapolatlan mocsarak b?zlenek, számtalan rovarnak adnak szálláshelyet, és rengeteget kínozzák az embert és az állatot
f?képp nyáron és ?sszel. Az erd? vadban mérhetetlenül gazdag, rengeteg a szarvas, a róka, a nyúl és a vaddisznó, nem is beszélve a temérdek vadmadárról. Mit kínál még a Bánát: „végtelen kiterjedés? nagy földet.”[390] Az emigránsok leginkább a törökt?l és a rablásoktól féltek -- nem alaptalanul. A Temesköz az 1737-1739-es török háború következtében nyílt hadszíntérré vált, és ezzel bizony az el?z? közel másfél évtized eredményei szinte semmissé váltak.[391] A lopás, a vagyon elleni b?ncselekmény f?leg a század els? felében a bánáti mindennapok kísér? jelensége. Ennek a f? oka az volt, hogy Károly uralkodása alatt, tehát a telepítések els? hullámában nemcsak -- egyébiránt földm?veléshez vajmi keveset ért? -- nyugdíjas tisztek és hadi szolgálatra immár alkalmatlan fegyveresekb?l került ki a telepesek egy része, hanem érkezett ide az osztrák örökös tartományokból semmihez sem ért?, munkakerül?, vagyontalan cs?cselék is. Bécs a kés?bbiekben is alkalmazta ezt a gyakorlatot. Így az esetleges török betörések lehet?ségét?l fél? terület amolyan büntet?telep jelleggel is bírt. Ausztriából el?szeretettel toloncoltak ide kétes elemeket, csavargókat, utcalányokat, s?t 1752-1768 között például Temesköz lakóit közel 3 ezer fegyenccel növelték, ami vélhet?en nem javította a térség közbiztonságát, viszont kellett a munkaer? Temesvár környezeti viszonyainak átalakításához.[392] Br. Born Inigo meg is említi 1770-es temesvári tartózkodásakor, hogy „egyik reggel rémséges lánczcsörgés ébresztett föl, ugyanis a sánczmunkára ítéltek párosával haladtak el szállásom alatt.[393] A b?nözés kés?bb is komoly fejtörést okozott az osztrák hatóságoknak mind a köz-, mind pedig a vagyonbiztonság dolgában. Végül Kempelen Farkas, bánsági telepítési biztos lesz úrrá a helyzeten, akir?l feljegyezték, hogy „a Bánátot nagyon kitisztította a zsiványoktól és tolvajoktól. Voltak t.i. az országnak abban a részében támadók és zendül?k, akik szerte-széjjel ragadoztak és dologtalan korhelyek lévén fosztogattak és pusztítottak.”[394] Nem véletlen, hogy a Lotharingiába visszatér?, pontosabban a visszaszök? telepesek arról panaszkodnak, hogy sokszor meglopták ?ket, és ebb?l lett elegük. Volt olyan, akinek egész állatállományát elhajtották.[395] Ezek a reményeikben csalatkozott emberek elismerik, hogy mindig volt mib?l megélniük Magyarországon, igaz sokat kellett dolgozni. A visszatérésük úgy t?nik els?sorban érzelmi alapon nyugszik, hiszen a lopásokból adódó anyagi kár mellett a hazatérés okaként sokan vallják: a szül?föld minden nehézség ellenére is „jobban kedvére van az embernek”.[396] Ezzel együtt a kedvez? munka és kereseti lehet?ségek hírére a XVIII. században folyamatosan érkeztek a telepesek f?képp Lotharingiából, Trier-b?l és Luxemburgból ebbe a régióba. Hogy mást ne mondjunk Szegeden például 43 francia családnevet regisztráltak 1713 és1775 között.[397] A francia jelenlétre mindenekel?tt olyan helységnevek utalnak a Bánátban mint Charleville, vagy a napjainkban Romániában található Caranie, mely egykor Mercyfalvaként (Kárány, Merczifalva, Merczyfalva, Merczidorf, C(rani) volt ismert.[398] A sort az 1770-es esztend?ben alapított Marienfelddel (Máriaföld), Nákófalvával, Nagy?sszel és Szenthuberttel folytathatjuk. A betelepítéseket Károly uralkodása alatt a bánáti területeken Florimond-Claude de Mercy (1666-1734), egyébiránt lotharingiai születés? bánáti f?kormányzó szervezte és irányította. Kiss Lajos szerint a Mercyfalva név is az ? emlékét ?rzi. A magunk részér?l
viszont azt húzzuk alá, hogy Lotharingiában létezik egy Mercy nev? falu.[399] A bánáti f?kormányzó neve szintúgy a helységnevet ?rzi, derül ki abból az oklevélb?l is, amelyben Merci grófjaként (Claudius Florimundus Comes de Merci etc.) kap magyar indigenátust 1722 áprilisában Claudius Florimundus.[400] Az állami adminisztráció és a már említett katonai közigazgatás megszervezése mellett a f?kormányzó valóban jelen volt a Bánát mindennapjaiban is, hiszen egyebek mellett a nagy környezet átalakítások megkezdése, a mocsarak lecsapolása, az agrokultúra terén pedig a sz?l?termesztés és a selyemipar meghonosítása f?z?dik a nevéhez.[401] Mercy a bányászat és a kézm?vesség merkantilista támogatása mellett kezdett?l nagy hangsúly helyezett mez?gazdasági jelleg? települések alapítására is. Peter Schiff a bánáti újjátelepítés történetének szakavatott kutatója rámutatott arra, hogy e régióban alaposan át kellett alakítani az ökológiai viszonyokat. Temesvár körül 17181720 között a Temes szabályozását végezték el, biztosítva ezzel a vár és a város vízellátását. 1753-as és az 1754-es esztend?ben megásták a Bega csatornát, 1758 és 1759 között pedig a Berzava és a Temes folyókat csatornázták, majd a rákövetkez? két évben sor került a Bega és a Temes teljes szétválasztására. A két folyó táp-és árapasztó csatornákkal lett összekötve, a Temes medrébe megépített duzzasztógáttal pedig gyakorlatilag sikerült hajózhatóvá tenni a Bega csatornát. Ugyanakkor az ármentesítés a következ? évszázadra maradt.[402] Így a XVIII. században a nagy kiterjedés? mocsarak, a mocsárláz, a szabályozatlan és szeszélyes Tisza, illetve Maros folyók áradásai határozták meg a mostoha higiéniai viszonyokat. Ne feledjük, a korábban már idézett Griselini az 1760-as években járt a Bánátban, amely akkor számára a végtelen, csendes tenger képét villantotta fel, dombocskákkal, magaslatokkal körülvéve. Gyümölcsfát ekkor még ritkán látott. Ennek kapcsán megjegyzi, a gyümölcsfák nemesítése, oltása, metszése itt még kevéssé ismert, viszont sok a szilva, amelyb?l a román, a szerb és a török lakosok „igen sok ügyességgel egy er?s pálinkának, illetve slibovicának nevezett italt f?znek.”[403] Az állattartás volt a f? tevékenység még ekkor, a lakosok pedig csak annyi földet m?veltek meg, amennyi a család számára szükségeltetett. A kereskedés eszébe sem jut ezeknek az embereknek. Ehhez képest valóban gyors és nagyív?, de közel egy évszázadot igényel az a gazdaságfejl?dés, aminek végkifejletében a Bánát valóban Magyarország éléskamrájává válhatott.[404] E történelmi perspektívához szükséges feltételek megteremtésében vitathatatlanul fontos szerepet játszottak azok a telepesek, akik nagyrészt lotharingiából és a német területekr?l érkezvén behozták és meghonosították a nyugati agrotechnikát. Ez mindenekel?tt a lóvontatás, a barázdafordító eke, a vasborona, a társzekér alkalmazása mellett nemesített magvak, takarmány- és ipari növények, valamint újabban domesztikált állatfajok meghonosítását jelentette. (Pl. padovai juh, spanyol merinói juh.)[405] Az ipari növények termesztését f?leg a kamara er?ltette. Helyenként kísérleti telepeket hoztak létre Magyarország e szegletében, ami már-már az illúziók világába vezet el bennünket. E területet ugyanis Bécs afféle Mediterráneumbeli kolóniának kezdte tekinteni, ezért próbálkoztak itt gyapottermesztéssel, s?t a textilfestéshez nélkülözhetetlen festékek alapanyagául szolgáló keleti növények, vagy az Amerikából kicsempészett indigó meghonosításával is kísérleteztek, persze eredménytelenül.[406] A kezdeti nehézségekr?l, az egészségtelen és embert próbáló földrajzi viszonyokról
eléggé részletes tájékoztatást kapunk egy korabeli francia jelentésb?l is. A Kecskeméti Károly által nem sokkal az 1778-as esztend? el?tti id?kre datált, véleményünk szerint 1768 táján,[407] tehát a nagy beáramlási periódus idején keletkezett a Feljegyzések a Bánátról, Szlavóniáról és Magyarországról (Notes sur le Banat, l’Esclavonie et la Hongrie) címet visel? írás ismeretlen szerz?je így jellemzi a Bánátot: nagyjából úgy 60 mérföld hosszú és 40 mérföld széles, nagyrészt mocsarak borította síkság hegyekkel szegélyezve. Az egész terület a császárn? birtoka, igaz egy részét eladta, vagy bérbe adta, ám megtartotta magának a földesúri jogot a vele járó robottal és tizeddel. A leírás kiemeli a vidék termékenységét, ír a mérsékelt árakról, megemlékezik a temesvári selyemgyártásról, tudja, hogy a manufaktúrák szatént, brokátot és arannyal átsz?tt kelmét készítenek. Részletesen beszámol a Bánát bányakincseir?l, leírja, hogy hat magánkézben lév? rézbánya és egy vasércbánya van -- ez utóbbi a császárn? tulajdonában. A részvényesek részvényeik százalékos arányának megfelel?en járulnak hozzá a fenntartási költségekhez. A bányák éves hozadéka 600 000 Ft, ennek 40%-a a császárn?é. Figyelme még arra is kiterjed, hogy dicsérje a bányák korszer?ségét, biztonságát. Külön ír arról, hogy a Bánát f?városa, Temesvár alaposan meger?sített hely, ám a környez? mocsarak miatt -- f?képp nyáron -- nagyon egészségtelen a klímája.[408] A jelentés szerz?je mindehhez hozzáteszi: „a Bánátot szinte teljes egészében külföldiek … népesítették be. A Duna mellett telepítik le ?ket, ahol egy gyalogos és egy huszárezredb?l álló határ?rvidéket szerveznek.”[409] A leírás pontosan megrajzolt, jól árnyalt képet ad a telepesek mindennapjait meghatározó nehézségekr?l. Annak ellenére, hogy minden telepes kap a császárn?t?l lakhelyet, négy lovat, ekét és szerszámokat, marhát és földet, a mindennapi élet nehéz. Minden telepes 400 Ft-ba kerül addig, ameddig nem keres?képes, ugyanis egy feln?tt után 6-6, egy gyerek után 3-3 krajcárt fizetnek nekik naponta. A jelentés szerint a telepesek leginkább arra panaszkodnak, hogy a hatóságok többnyire nem tartják meg adott ígéreteiket, s?t a Bánátot olykor a halálbüntetés kockázata mellett hagyhatnák csak el.[410] E régióban különben gróf Clary bánáti kormányzó megbízásából készítették az els? összeírást. E szerint 42 201 f?t tett ki a svábok,[411] franciák és olaszok együttes száma, ami a 317 000-s összlakosságnak több mint 13%-a.[412] Tudjuk, hogy a XVIII. század végén a francia telepeseknek saját iskoláik voltak és anyanyelvük egyik legfontosabb ?rz?helyéül értelemszer?en a templom kínálkozott. Egy Nagy?sz nev? helység (Triebswetter, Treisbszvetter, Trübsetter, Trübswetter; mai neve Tomnatic, Romániában)[413] tanítói egészen 1806-ig franciák voltak.[414] A francia gyerekeknek ugyan kezébe akadhatott egy-egy hazulról származó könyv, de a legfontosabb „tankönyv” mégiscsak a katekizmus volt. Jean Baptiste Róka,[415] Mercyfalva egyik els? plébánosa egyébiránt a helyi adminisztrációtól többször kért francia nyelv? könyveket tanítás végett, s?t maga is írt egy kis könyvet Francia A.B.C. avagy instrukciók kisgyerekeknek (A.B.C. François ou l’instuction pour les petits enfants) címmel. 1773-ban Temesvárott mindenesetre napvilágot látott az alábbi címet visel? els? „hivatalos” tankönyv, melynek címlapja magyarul a következ?: Általános, hasznos és szükséges tankönyv Canise atya, Jézus társaságának tagja által készített kis katekizmusnak
a gyermekek és az ifjúság számára történ? oktatására és vizsgáztatására. Kollonitz bécsi érsek bíboros ?eminenciájának utasítására németb?l fordította (n.b. franciára) Jean Lamboy, Temesváron, 1773-ban. Nyomatott Math. Joseph Heimerl Közigazgatási Nyomdájában.[416] A francia telepesek a XVIII. században végig ügyeltek arra, hogy saját papjuk legyen. 1771-ben például a már említett Nagy?sz plébánosa a luxemburgi Bastogne-ból származó Leclerc atya volt. Károlyligetnek (Charleville, Kis-oroszi, Klein-oroszi, Sarlevil, Sarjlevil, napjainkban Banatsko Veliko Selo Jugoszláviában),[417] ennek az 1771-ben alapított kis falunak egészen 1824-ig francia plébánosai voltak, név szerint Pierre François Leclerc (1773), Pierre Frank (1779-1782), François Xavier Plesingh de Pernthal (17821789), és Joseph Eustache (1789-1824).[418] Még a XVIII. század végén is találkozunk Franciaországból érkez? telepesekkel: 1791 januárjában egy francia utazó a következ?ket írja: „Temesvár mellett találkoztam egy három férfiból és két gyerekb?l álló francia családdal. Nancyból jöttek Magyarország eme peremvidékére, részben a Dunán, Bécsb?l pedig úgy, ahogy tudtak, egyetlen német szó ismerete nélkül tájékozódva, felváltva hordozva kisgyermekeiket, kiknek frissessége legalább olyan meglep? volt egy ilyen út után, mint amilyen megható a velük való bánásmód. Ezek a jó emberek rokonaik után jöttek, kik egy ... lotharingiaiakkal betelepített magyarországi faluban rendezkedtek be. Ilyen faluból több is van a Bánátban.”[419] A XIX. század folyamán ezek a francia telepesek szép lassan asszimilálódtak, jóllehet 1840-ben még mindig 5 961 f? vallotta magát franciának.[420] E francia populáció elt?nésének érzékeltetése végett hadd idézzünk két rövid szócikket. A Fényes Elek által 1851-ban kiadott geográfiai szótárban Charleville címszó alatt a következ?ket olvashatjuk. ”Charleville, franczia falu, Torontál vmgyében, Komlóshoz délre 1mfdnyire: 640 kath., 28 n.e. óhit? lak., kath paroch. templommal, szerfelett termékeny 1s? osztálybeli határral, 594/8 egész telekkel. Lakosai igen szorgalmas földmível?k, és sok jó vajat készítenek. F.u gr. Zichy Ferraris örök.”[421] Egy másik, 1895-ben kiadott lexikonban viszont már e kolónia elt?nésér?l kapunk információt a Károlyliget (Charleville) címszó alatt. E szerint a település „kisközség Torontál vmegye zsombolyai j.-ban, 828 német lak. A múlt században franciákat telepítettek ide, kik azonban ma már teljesen elvesztették eredeti nemzetiségüket.”[422] Összegzésképpen elmondhatjuk, hogy alapvet?en a lotharingiai emigránsok anyagi helyzete a felel?s azért a kivándorlásért, mely az 1700-as esztend? második évtizedét?l szinte a század végéig tart. Ennek a gazdasági emigrációnak -- jóllehet a századvég már a francia forradalom jegyében telik el -- semmi köze az 1789-es események nyomdokain kiteljesed? politika emigrációhoz, hisz a bánáti telepesek, már a távolság miatt sem igen gondolnak a tömeges visszatérésre, amely a visszavágás jegyében fogant, igaz a tervezettnél hosszabbra sikeredett 1789-es emigráció egyik f? mozgatója. volt.[423] Így a nyomor, az adók, a rossz termés, a munkahely hiánya, összefoglalva: a mindennapok megélhetési gondjai, az anyagi és szociális körülmények sarkallták a távoli Dél-Magyarországra irányuló emigrációt. Úgy t?nik tehát, hogy nemigen érdemes politikai okokat keresnünk úgymint a lotharingiaiak ellenállását a Franciaországhoz való
csatlakozás vonatkozásában, vagy pedig katonai okokat, mint a fiatalok francia kötelékekbe történ? besorozását a hadseregbe. A vallási okok sem igazán játszhattak komoly szerepet a lotharingiaiak emigrációjában, mivel f?leg a század els? felében, csakis katolikusokat fogadott be Magyarország. A legf?bb ok így az emigránsok társadalmi körülményeiben keresend?, hiszen az esetek zömében általában nagyon szerény körülmények közt él?, sokszor eladósodott emberekr?l van szó. Ne feledjük, hogy többségük saját földdel nem rendelkez?, munkanélküliséggel küszköd? kézm?ves volt, akiket nagyon vonzott az a lehet?ség, hogy Magyarországon saját földre lehet szert tenni. Az un. „push-pull” modell tehát tökéletesen m?ködik a Bánság XVIII. századi újjátelepítésének folyamatában. Ennek egyik oldala a földb?ség, a jó min?ség? róna, valamint a jogi és a gazdasági kedvezmények vonzereje. Gondoljunk csak arra, hogy például az 1723. évi magyar országgy?lés olyan törvényt fogadott el, amelynek értelmében 6 évi adómentességgel bármely szabad embert behívhattak az országba. Ehhez még hozzáveend?, hogy a telepít? földesurak és az állam telekre ültette, vagy ha iparosról van szó céhbe szervezte a betelepül?ket.[424] Nem véletlen, hogy még a távoli Lotharingiából érkez?knél is érvényesül a rokonsági szívóhatás! Fontos érv még Magyarország mellett, hogy az otthon elhagyásához nem kell tengerre szállni! Másik oldala a nyugat túlnépesedése, a keleti, dél-keleti irányba mutató népesedési lejtés, az elszegényed? Ancien régime világa, ahol -– csupán egyetlen adat a városok vonatkozásában -- a szegény családf?k 50%-a n?, és ezeknek a fele özvegy! A férfi alkalmi munkából él, egyre tipikusabb a gyermek elhagyása, a városi lakosságnak pedig 10%-a cselédsorra jut! (Ugyanakkor egy jómódú család 4-6 cselédet is foglalkoztat!)[425] Mindez elegend? ahhoz, hogy a lotharingaiai franciákat is kimozdulásra bírja. E két er?vonal id?beli síkja a XVIII. század, térbelisége pedig alapvet?en a Bánát felé irányul. A Bánátról igen tarka képet rajzolnak a kortársak. Míg Griselini inkább szomorkásan lehangoló, addig a francia feljegyzés inkább optimizmust sugalló. Miért volt vonzó a telepesek számára ez a térség? A lotharingiai franciák -- a többi emigránshoz hasonlóan -- a lehet?ségek hazáját látják e távoli térségben. Br. Born Inigó 1770-ben tett utazása során, mint jó megfigyel? leírja, hogy a tervszer?en megépített falvak egyre csak szaporodnak, egymást érik az ültetvények, szántóföldek, a föld min?sége nagyon jó, így a jó és szorgalmas földm?ves minden bizonnyal megtalálja majd a számítását. Az indulás feltételeit az állam garantálja, adót csak néhány év múlva kell fizetni törlesztés gyanánt, míg végül a telepes a teljes tulajdonjogot megszerzi.[426] Íme a kulcsszó a lehet?ségek hazájához. Born az említett köztes, átmeneti állapotot is jól érzékeli, amikor Temesvár kapcsán leírja, hogy „szabályosan épült, csinos és er?s város, a környez? mocsarak azonban igen egészségtelenné teszik. Hideglelés és mindennem? lázbetegségek folytonosan uralkodnak és az orvosoknak sok foglalkozást okoznak. … A talaj rendkívül termékeny. Némely helyen kit?n? a vörösbor… ?szibaraczk, cseresznye és szilva igen közönséges. A selyemtenyésztés is nagyszer? el?rehaladást tett Mercy d’Argenteau kormányzósága alatt.”[427] A Bánát az átmenet korát éli, valahol még mindig a senki földje, hogy aztán egy évszázad múlva a Monarchia éléskamrájaként köszönjön vissza, hisz e barátságtalan világ
b? term?, gazdag területté vált. Iparosodó települések, dinamikusan fejl?d? mez?városok jellemzik a XIX. századi Bánátot, amelynek alapjait persze a XVIII. századi betelepül?k rakták le. [428] A Bánát története tehát egy XIX. századi sikertörténet, a közös munka, a szolidaritás, a másságok vagyis egy multikulturális egység gyors és látványos sikertörténete. Ezt példázza a következ?kben a térképekkel illusztrált legjelent?sebb francia falvak sokrét? gazdasági tevékenysége is, bár ebben az összefüggésben nem a franciaság, hanem egy közösség agrokulturális hozadéka a lényeg.[429] Amint már említettük fentebb, új technikai eljárásokat hoztak nyugatról a telepesek; ilyen a barázdafordító eke, a vasborona, és a társzekér. Használják a nemesített magvakat, meghonosítanak újabban domesztikált állatfajokat. A tehenészet, a tejtermékek, f?képp a vajkészítés, a rizstermesztés, a selyemtermelés, a sz?lészet és a borászat, a kiváló min?ség? búza, no meg a lótenyésztés; íme e relatíve kicsi és számszer?ségében épp lotharingiai mivoltából ered? kétnyelv?sége folytán az osztrák hatóságok által „favorizált” német ajkú emigráció közegében elég nehezen megfogható francia hozzájárulás a Bánát fejl?déséhez.
CHARLEVILLE Torontál vármegye, Zsombolyai járás, [Károlyliget, Kis-oroszi, Kleinoroszi, Sarlevil, Sarjlevil, (mai BANATSKO VELIKO SELO - JUGOSZLÁVIA)] alapítva 1770-1771; ekkor 64 család települt ide; állattenyésztésér?l, tejtermékeir?l, f?képp a vajról nevezetes a XIX. század derekán.[430]
MÁRIAFÖLDE Torontál vármegye, Nagykikindai járás [Marienfeld, Marienföld, Nagyteremia, Nagy-Teremia, Nagy-Tezrem, Alsóteremi (mai TEREMIA MARE ROMÁNIA)], alapítva 1770. F?leg lótenyésztését jegyzik a XIX. század derekán.[431]
MERCZYFALVA Temes vármegye, Vingai járás [Kárány, Merczidorf, Merczifalva, Mercyfalva, (mai CARANI - ROMÁNIA)], alapítva 1730-ban, ekkor Mercy bánáti kormánybiztos olaszokat és spanyolokat telepített ide, 1774-ben 443 lotharingiai család települt a helységbe; rizstermeszt? és selyemtermel? tevékenységét jegyzik.[432]
NAGY?SZ Torontál vármegye Nagyszentmiklósi járás [Triebswetter, Treisbszvetter, Trübsetter, Trübswetter; (mai TOMNATIC – ROMÁNIA)] alapítva 1770-1771; ekkor 203 család jött Lotharingiából ide; kiváló min?ség? búzatermesztésér?l, szép lovairól és tehenészetér?l nevezetes a XIX. század derekán. [433]
NÁKÓFALVA Torontál vármegye Nagykikindai járás [Sz?l?s-Nákófalva, Nakodorf (mai NAKOVO - JUGOSZLÁVIA)], alapítva 1770. Els?sorban sz?l?jér?l, boráról híres a XIX. század derekán.[434]
SZENTHUBERT Torontál vármegye, Zsombolyai járás, [Gross-Orossu, Nagy-Oroszi, Sankthubert, Senthubert, Szent-Huberth, (mai SVETI HUBERT - JUGOSZLÁVIA)], alapítva 1770. Kiváló földjeit, jó gabonáját jegyzik a XIX. század derekán.[435]
HARMADIK RÉSZ: A magyarság jöv?beli lehet?ségeinek egy aspektusa
ELS? FEJEZET: DE LA VERGNE TRIESZTI KONZUL JELENTÉSE
A XVIII. századi Magyarország jöv?beli lehet?ségei, így a korszak magyarságképének szempontjából nézvést is figyelemre méltó A császárn? birtokában lév? adriai Tengerpart leírása… címet visel? 1760 táján született tervezet.[436] Szellemi atyja de la Vergne Franciaország trieszti konzulja, aki tulajdonképpen rendszerbe foglalja és összegzi a francia diplomácia ez irányú hosszabb-rövidebb távú megfontolásait-[437] A tervezet alcíme sokat mondó, hiszen szerz?je diplomata min?ségben a hétéves háború id?szakában, illetve az egyre mélyül? orosz-török ellentétek árnyékában nem véletlen elmélkedik arról, hogy a Francia és a Bécsi Udvar kereskedelmi együttm?ködése következtében hogyan lehetne Angliának igen érzékeny gazdasági és politikai veszteségeket okozni. A de la Vergne jelentés abból indul ki, hogy a császárn? csak az Adria mellékén fekv? tartományainak kihasználásával tehetné igazán jelent?ssé és hatékonnyá adriai-tengeri kereskedelmét, végtére is a Bécsi Udvar ez ideig eléggé elhanyagolta a Mediterráneumbeli tengerpartjában rejl? gazdasági lehet?ségeit. Márpedig ha ezeket a lehet?ségeket jól kihasználná, úgy rövid id?n belül komoly vetélytársává válna Velencének, s?t id?vel ennek az els?bbségét is megszüntethetné, és fontos szerepet játszhatna a Fölközi-tenger kereskedelmében. A jelentés írója szerint a partvidék közelében fekv? termékeny tartományok révén egy évtized sem kellene ahhoz, hogy a császárn?é legyen a vezet? szerep az adriai kereskedelemben. Magyarország önmagában garancia e terv gyakorlati eredményeinek megvalósulására, hisz e királyság kincsei kimeríthetetlenek, mez?gazdasági adottságai révén pedig Európa egyharmadának élelmiszerszükségletét képes megtermelni.[438] Ebben az összefüggésben különösen fontos, hogy jelenleg a császárn? Franciaország szövetségese, ez pedig az európai béke egyik legfontosabb el?feltétele. Amennyiben a két ország harmonikus kapcsolata hosszú távon megvalósul, úgy gazdaságilag mer?ben új helyzet teremthet? Európában. Maga a Tengerpart Magyarország nélkül nem sokat jelent. A meglév? kiköt?k jelenleg siralmas állapotban vannak. Egyedül Porto Rér?l érdemes komolyan beszélni, hiszen ez a kiköt? a legbiztonságosabb, egyedül a Bora szélvihara jelent komoly veszélyt. VI. Károly alatt megkezdték itt a fejlesztéseket, ám ma létezésér?l szinte alig néhányan tudnak Bécsben. Ha tovább folytatták volna a megkezdett munkálatokat, akkor az udvari körök közömbössége ellenére is megindult volna a kereskedelem fejl?dése, f?leg ha kiépült volna a kiköt?t Magyarországgal összeköt? úthálózat.[439] Mégis inkább Triesztre fordítottak nagyobb figyelmet. Ennek két oka van. Egyfel?l az osztrák tartományokat, Stájerországot és Karinthiát akarták meggazdagítani, holott kiviteli kapacitásuk sokkal kisebb, mint Magyarországé. Porto Ré mindkét területet ki
tudta volna szolgálni, de Magyarországtól még a közös kereskedelmi lehet?séget is elvonták. Másfel?l Trieszt fejlesztésével nem sértik a velencei kereskedelem érdekeit. A két város közelsége révén Velence tisztában van a trieszti kereskedelmi forgalommal, jelen pillanatban részt vehet a kiköt? építésében, így gyakorlatilag ellen?rizni tudja Trieszt kereskedelmét és amennyiben veszély jelent számára, úgy hamar tönkre tudja azt tenni. A császárn? er?feszítései ellenére Trieszt tíz év óta mind népességét, mind forgalmát illet?en stagnál. Kétmillió forintot dobtak így a tengerbe.[440] Mikor VI. Károly a tengeri kereskedelem fejlesztésére vonatkozó határozatait meghozta, Fiúménak sok híve volt. Ugyanúgy szabad kiköt?nek nyilvánították, mint Triesztet, de a nagyobb támogatást Triesztnek juttatták pusztán azért, mert Kinsky gróf, volt kereskedelmi miniszter már sok pénzt áldozott rá. Helyesebb lett volna ekkor megállni, mint újabb összegeket fektetni a jöv? nélküli trieszti kiköt?be. Fiume helyzete valamivel el?nyösebb. De ami érthetetlen az, hogy nem Porto Rét választották. Fiume ugyanúgy alkalmatlan kiköt? létesítésére, mint Trieszt. A tenger sekély, a kis kiköt?, amit építettek állandóan elhomokosodik. Igen hosszú mólót kellene építeni. A hajók jelenleg egy mérföldnyire horgonyozhatnak le. Az öböl jól védett, de komoly kiköt? létesítésére még gondolni is ?rültség lenne. Fiume egyetlen el?nye, hogy jó a vize. Triesztben alig van víz, az is gyatra, a leveg? meg kifejezetten rossz, egészségtelen.[441] Zeng utolsó kiköt? a Tengerparton. Az állandóan változó széljárás miatt veszélyes. Mégis itt van a legnagyobb forgalom, amit a helybeliek bonyolítanak le, idegen hajó ugyanis kevés jön. A helybelieknek harminchat nagy hajójuk van. A város fekvése szörny?, kocsin meg sem lehet közelíteni. A római út nyomvonala megvan ugyan, de gyakorlatilag használhatatlan. A császárn? közömbössége ez ország és Horvátország iránt csak politikai okokkal magyarázható, pedig a lakosság bebizonyította, hogy szükség esetén igenis lehet rá számítani, s?t ravaszok, bátrak, és hajlamosak a kalózkodásra is! Csak sóval és dohánnyal kereskednek, naponta legalább 2 000 ló érkezik rakományával Zenggbe. A sót és a dohányt a Nápolyi Királyságba csempészik.[442]A lakosok bátrak és intelligensek, többnyire kalózok, vagy matrózok.[443] E helyzetfelmérést követ?en a de la Vergne jelentés áttekinti a kereskedelem fejlesztését leginkább akadályozó tényez?ket. Itt kemény kritikával illeti azt az 1758-as kereskedelmi rendeletet, amely számos árucikk adásvételi jogát az uralkodó számára monopolizálta, amely a szabad kereskedelem mindenhatóságának nimbuszában gondolkodó de la Vergne szerint hosszú távon tönkre fogja tenni az adriai tengerpart kereskedelmét.[444] Ezt követ?en áttekinti a legfontosabb monopóliumokat Ezek közül els? helyen a hamuzsírt emeli ki, rámutatva, hogy a hamuzsír az angol, a holland, tehát a legjelent?sebb piacok egyik legkeresettebb árucikke. Ez a tény önmagában véve megkövetelte volna, hogy támogassák a magyar hamuzsír exportját. Ehelyett monopóliumot létesítettek, ami úgy t?nik a trieszti kereskedelem halálát jelentheti. A jelentés hangsúlyozza, hogy a magyar hamuzsír jobb, mint az orosz, a dantzigi, a königsbergi, a hamburgi és a brémai. Ezek nyilván semmiben sem múlják felül a legkiválóbbnak tartott rajnai fehér hamuzsírt.
Ehhez képest a magyar hamuzsír mindenek felett olcsó, jó min?ség? és közel 30%-kal alá tudna menni az 1758-as világpiaci, pontosabban holland áraknak. A termelés könnyen fenntartható, mert sok az erd?, amelyet ily módon lehet hasznosítani. Tehát a császárn? alattvalói könnyen magukhoz ragadhatnák a hamuzsír árának érdekük szerint való szabályozását.[445] Vas, amely szintén monopolcikk. Tény, hogy a stájer vas jobb min?ség? mint a svéd, ám roppant drága. Szabad forgalom esetén azonban a temelés növekedése révén csökkenthet? az ár. Hasonló a helyzetr a rézzel. A magyar réz olcsó, de itt a f? probléma, hogy a réz monopolára túl magas, nem tudják felvásárolni feldolgozás végett, ezért a nyers rezet exportálják, míg a kész réztermékeket Nürnbergb?l szerzik be – igen drágán.[446] Hasonló a helyzet a cseh és az alsó-sziléziai vászonnal, melyet itáliai és spanyol piacok felé lehetne továbbítani, csakhogy a császárn? – monopóliuma révén – mintegy 300 000 Fl. értékben halmozott fel vásznat triesti raktáraiban.[447] Szintén a világpiaci tendenciákkal szemben „dolgozik” a cukormonopólium. Az osztrák birodalomban igen jelent?s a cukorfogyasztás, Fiuméban fel is állítottak egy gyenge min?ség? végterméket produkáló cukorfinomítót, és erre való tekinettel megtiltották a cukor behozatalát. Ezzel egy deficites vállalkozást monopolizáltak.[448] Ezek alapján nemigen lehet igazi kereskedelemr?l beszélni. Úgy t?nik, legalábbis a jelentés ezt hangsúlyozza, hogy a Tengerparton és f?képp Triesztben nincs igazán korszer? kereskedelem, hisz a monopóliumok béklyójában az állandó cs?d lehet?ségének fenyeget? árnyékában afféle áruterít?k, áruszétküld?k (expéditionnaire) tevékenykednek csupán.[449] A jelentés külön figyelmet fordít Magyarországra, amely a maga 8 milliós lélekszámával komoly gazdasági tényez?vé válhatna. Ezt követ?en azt boncolgatja, hogy ez az ország miként tudna az európai gazdaság, és ezzel a világgazdaság cselev? részesévé válni.A francia diplomatát emellett az is izgatja, hogyan lehetne e közel nyolcmilliós felvev? piacot francia szemszögb?l kihasználni. E szerint Franciaország f?képp posztót, selymet különféle f?szereket cukrot, kávét és drogériai termékeket, valamint halat szállítana Magyarországra, amely viszont de la Vergne szerint els?sorban a gabona, a zab, a sózott hús, a fa, a kender, a gyapjú, a vas, a réz, az ólom, a bádog, a timsó, a hamuzsír, a dohány, a méz, a viasz és a durva vászon (toiles grosses) révén jelenhetne meg az európai piacon.[450] Mindehhez els? lépésként a vízi uton történ? olcsó szállítást feltételeit kellene megteremteni, mivel a szárazföldi úton szállítás sokba kerülne. A Duna vízi útján egyrészt egészen Zimonyig le lehetne jutni, másrészt ez az útvonal Ausztria és a német területek felé történ? beszállításnak is záloga. Ehhez kapcsolva a Tisza és Száva mentét elérhet?vé válnának a bánáti területek, a bánsági részek, valamint Erdély is hosszabb távon bekapcsolódhatna e kereskedelmi körforgásba.[451] Mindehhez igen alapos útvonaltervezeteket dolgozott ki. De la Vergne úgy látja, hogy Tengerpart révén a magyar búza Mediterráneumbeli piacon történ? megjelenése érzékeny veszteségeket okozna az angoloknak, hiszen Zimonyig a jó min?ség? magyar búza ára az angol gabonakeresked?k kínálta ár egyharmada. A f? probléma, hogy Zimonytól a Tengerpartig viszont nagyon magas. Ennek a kiküszöbölése végett javasolja a francia jelentés, hogy Brodtól Fiuméig ki
kell építeni egy olyan utat, amelyen málháslovak helyett ökrösszekerek szállítanák az árut a Tengerpartig.[452] De la Vergne tervezete úgy t?nik leginkább arra koncentrál, hogy a vízi úton történ? szállítás együttesében a német területek és az örökös tartományok gazdasági ereje – beleértve Magyarországot is – aktív résztvev?ként jelenhessen meg a világgazdaság porondján. E lehet?ség realizálása végett de la Vergne konkrét javaslatot is készített. Ennek értelmében a francia és az osztrák kormány kétoldali kölcsönös kereskedelmi szerz?dést kötne. Ennek lényege, hogy a szerz?d? felek mindenekel?tt egymás árucikkeit vásárolnák. El?feltétel természetesen a vámok kétoldalú csökkentése, illetve a többi országgal szembeni vámtarifa emelés lenne. Franciaország így tudna függetlenedni az angol kereskedelemt?l, miközben megszerezné a Habsburg Monarchiát, mint egy nagy egységes felvev?piacot. Ennek fejében Franciaország átvenné a magyarországi búzát, az osztrák fél ellenben a cukrot, a kávét, a különféle f?szereket és a luxuscikkeket Franciaországtól vásárolná meg. Mindennek kulcsa a Tengerpart egyfajta szabad kereskedelmi övezetté történ? felfejlesztése lenne. Ennek kulcsfontosságú kiköt?je – a lehet?ségek figyelembevételével – természetesen Trieszt lenne. Mindez mintegy els? lépése lehetne annak a folyamatnak, amelynek végkifejletében Franciaország és a Habsburg Monarchia megszerezhetné az európai gazdasági hegemóniát. A franciák annál is inkább lelkes hívei lennének egy ilyesfajta perspektívának, mert ezzel érzékeny veszteséget okozhatnának az angol kereskedelmi hegemóniának.[453] Utópia lenne mindez? Egy adott történelmi pillanatban a francia diplomácia a történések és a francia-osztrák együttm?ködés egy lehetséges variációjaként kezeli e tervezetet. A jelentés mögött nem nehéz felfedezni a fiziokrata tanok által „fert?zött” de la Vergne szabad piac lehet?ségeiben vetett hitét, optimizmusát. A történelem a meg nem valósult lehet?ségek sorába helyezi de la Vergne tervezetét, amelynek érdekessége, hogy az újkori Európában els?k között számol Magyarországgal, mint az európai gazdaság egyik lehetséges és fontos világpiaci tényez?jével. A tervezet elkészültekor még zajlik a hétéves háború, és ebben az összefüggésben különösen megfontolandó a francia diplomata ama megállapítása, amely szerint egy ilyesfajta hosszú távú gazdasági együttm?ködés feltétlenül ér annyit, mint egy-két tartomány kétes távlatú meghódítása.[454]
Második fejezet: Megjegyzések a magyar-francia m?szaki kapcsolatok XVIII. századi történetéhez
A XVIII. századi magyarságkép vizsgálatának fontos eleme a technikai fejlettségi szint állapotának áttekintése, hisz a fény századának szemszögéb?l nézve ez egy kulcsfontosságú kritérium, fejlettségi mutató, ha tetszik referencia egy adott ország vonatkozásában. Ezt példázza a híres Enciklopédia is. A mérnök, a m?szaki értelmiség csakúgy, mint a mesterember egyébiránt külön örülhetett annak a megtiszteltetésnek, megbecsülésnek, amelyben Diderot és D’Alambert részesítette ?ket épp kulcsfontosságúnak min?sített tevékenységük révén, végtére az említett „Nagy Enciklopédia” (Encyclopédie ou dictionnaire raisonné des Sciences des Arts et des Metièrs…) már címében is egyenrangúvá teszi a tudományt, a m?vészetet és a mesterségeket![455] Jóllehet a modern mérnöki kultúra meghonosodásának gyökerei a Rákóczi szabadságharcra (1703-1711) nyúlnak vissza, a Fejedelem ez irányú elgondolásai f?képp a század közepét?l Mária Terézia m?vel?déspolitikai intézkedései hatására teljesedtek ki. Ugyanakkor a magyarországi mérnöki kultúra születésének vizsgálatakor nem tekinthetünk el a XVII. század végének törökellenes harcaitól sem, hiszen az 1700-as évek els? évtizedeinek Magyarországán még mindig szép számmal akadtak olyan francia katonai szakért?k, akik eredetileg a múlt század végén a törökök ki?zésére indított hadm?veletekben vettek részt. Ennek kapcsán francia családnevekkel f?képp a császári hader? kötelékébe tartozó egyéneknél és kamarai tisztvisel?knél találkozunk. Megemlíthetjük például Mortaigne tábornok nevét. ? 1691-ben a szegedi vár parancsnoka lett, igaz még ugyanebben az évben egy törökökkel vívott csatában megsebesült és meghalt. Szegeden temették el az alsóvárosi templomban. A jelzett id?szakban jó néhány francia mérnökkari tiszt is tevékenykedett Magyarországon, akik a törökök kivonulása utáni várak meger?sítési vagy épp szanálási munkálatait irányították. A szegedi vár felújítási tervét egy De la Croix Paitis nev? mérnökkari tiszt készítette el. Egyébiránt nevéhez f?z?dik annak az 1713-as térképnek az elkészítése is, amely Dél-Magyarországot ábrázolja. A francia katonai jelenlét mutatója, hogy nem egy magyarországi hely?rségben számos francia nev? katona teljesített szolgálatot. 17311733 között például Szeged hely?rségét a lotharingiai ezred katonái alkották. Nyilvánvaló, hogy ebben az ezredben lotharingiai franciák is szolgáltak, nem véletlen, hogy néhány francia katona epitáfiuma a szegedi alsóvárosi templomban található.[456] A mérnöki pontosságot igényl? m?szaki ismeretek iránt fogékony Magyarországról egyébként els?k között a már sokszor hivatkozott Edward Brown emlékezett meg. A Buda és Pest között lév? hajóhídról azt írja, hogy a magyarok azt „oly ügyesen állítják össze, hogy a
kis és nagy hajók egyaránt könnyen áthaladhatnak, mivel gyorsan átjárást nyitnak nekik, aki e hajóhidakat látta, nem fog többé csodálkozni a roueni és grenoblei hidakon. Buda és Pest közt van a legszebb hajóhíd, melyet valaha láttam”-írja 1669 nyárutóján.[457] A török ki?zését követ?en kirobbanó Rákóczi-szabadságharc egyébiránt f?képp katonapolitikai megfontolások okán eleve nem nélkülözhette a külföldi kapcsolatokat, így válhatott e diverzó a spanyol örökségért megszerzéséért küzd? XIV. Lajos kézenfekv? szövetségesévé. Ennek mintegy els? hozadéka az a szellemi támogatás, amely a francia hadmérnökök magyarországi munkásságában realizálódott. A XVII. századtól folyamatosan háborúzó francia monarchiában 1668 óta neveztek ki királyi mérnököket, akik 1712 után kizárólag állami munkákkal foglalkoztak. A közlekedés fejlesztése, utak, hidak, majd csatornák és kiköt?k építése már ekkor szerves része a francia hadmérnök tevékenységének, s?t a XVIII. század els? felében vízépítészeti, folyószabályozási, azaz környezet átalakítási munkálatokkal is megjelentek az európai kultúrában.[458] Itt utalunk ismét arra, hogy a XVIII. századi dél-magyarországi újjátelepítéseket VI. Károly uralkodása alatt a bánáti területeken az a Florimond-Claude de Mercy (1666-1734), lotharingiai születés? bánáti f?kormányzó szervezte és irányította, akinek a nevéhez f?z?dik az a nagymérv? környezetátalakításai program, melynek során mocsarakat csapoltak le, meghonosították a sz?l?termesztést és a selyemipart.[459] Mindez elképzelhetetlen lett volna alapos mérnöki, m?szakai, technikai ismeretek nélkül. A mérnöki munka megbecsülésére és fontosságára utal többek között, hogy 1778-ban magyarra fordítják mintegy kézikönyv gyanánt Gautier francia mérnök tankönyvét, majd két évtizeddel kés?bb napvilágot lát Dugonics András könyvének második kiadása a „tudákosságról”, amelynek egyik legfontosabb fejezete a földmérés mérnöki tudományát taglalja. [460] Mindez persze hosszú folyamat végeredménye! A francia mérnökök els? nagyobb csoportja a Rákóczi-szabadságharc támogatása végett Lengyelországon keresztül érkezett Magyarországra.[461] Rákóczi Emlékirataiban is megemlíti, hogy „Lengyelországból Miskolcra érkezett néhány francia tiszt és mérnök, s a francia király részér?l egy Fierville nev? nemesember, megbízólevelekkel ellátva, hogy ügyviv?ként mellettem tartózkodjék.”[462] (Louis Fierville le Hérissy francia lovagról van szó, aki XIV. Lajos els? képvisel?je Rákóczi udvarában –- a szerz?.) Különösen fontos személyiség volt a hadmérnökök között Louis Le Maire, aki nemcsak katonai feladatokat látott el a harcok során (többek között Esztergom ostrománál az ütegeket Le Maire ostromterve szerint helyezték el), hanem 1710-ben XIV Lajos francia király ideiglenesen titkos politikai ügynöki feladatok ellátásával is megbízta.[463] Rákóczi visszaemlékezéseiben természetesen számos francia mérnök neve szerepel, így Le Maire mellett Jean-François de Rivière , Barsonville, Damoiseau, Saint-Just és La Motte nevével találkozunk a legtöbbet.[464] Ez utóbbi korábban a híres és Európa szerte nagy tekintélynek örvend? Vauban marsall egyik segédtisztje volt, aki a hadi ipar tárgyában Rákóczihoz benyújtott memorandumában Kassa és Munkács központtal országosan két hadszertár felállítását javasolta. A tervezetben ehhez járult volna még a Rákóczi által propagált érsekújvári centrum. A De la Motte-féle memorandum mindenesetre a kuruc hadiipari szervezet alapjául szolgált.[465] Rákóczi részben erre a memorandumra alapozva adta ki a hadi iparral kapcsolatos rendelkezéseit. La Motte
sugallatára fegyvergyártásban bizonyos „szabványosítási” törekvéseket fejezett ki az a rendelet, amely szerint csak a fejedelem által jóváhagyott m?szaki rajzok alapján engedélyezték volna a különféle hadianyagok gyártását.[466] Damoiseau mérnök brigadéros nevéhez f?z?dik Munkács várhegyének szabályos hétszög? véd?m?vel való körülvétele. A jól védhet? Munkács egy síkság közepén emelked?, csak kevés földdel takart meredek sziklára épült. Itt, Munkácson hozatta létre a fejedelem 1706-ban azt a manufaktúrát, amely a hadsereg számára állította el? az olyannyira fontos katonaposztót.[467] Damoiseau-nak többek között Medgyes ostromának m?szaki irányítása volt a feladata. A brigadéros jól képzett mérnök volt, hisz még Rákóczi is megjegyezte, hogy Medgyest könnyebben is bevehették volna, ha az ütegek elhelyezésében Forgách hallgatott volna Damoiseau tanácsaira. De nem így történt, és bár Medgyest hosszú és gyilkos harc árán mégis bevették, a gróf és a mérnök közötti nézeteltérés miatt ez utóbbi kérte visszahívását a szolgálatból.[468] Nem ez volt az egyetlen eset, amikor a hadvezetés és a mérnöki szakértelem egymással ellentétbe került. Rákóczi a félszem? Bottyán tábornokkal kapcsolatban jegyezte meg a következ?ket. „Úgy mellesleg foglalkozott er?dítéssel is, és sajnos azt hitte, ért hozzá -- annyira, hogy sohasem hallgatta meg azt a mérnök hadnagyot, akit elküldtem oda, hogy er?döt építsen a hídf?nél. Így hát saját elképzelése szerint építtette fel .…”[469] II. Rákóczi Ferenc nyilván a francia mérnökök magyarországi tevékenységének, illetve a mérnöki tudományok iránti vonzódásának okán is, különös figyelmet szentelt a m?szaki tudományoknak.[470] A vaskohászatot értelemszer?en katonapolitikai megfontolások kapcsán is nagyon fontosnak tartotta. Jányi Pál sajógömöri földbirtokost és rozsnyói lakost nevezte ki a Gömör megyei vaskohók inspektorává, és Gömörben három vasolvasztót építettek: Dobsinán kardgyárat hoztak létre, a Besztercebányához közeli Koszteviarszkában kaszagyár felállításán munkálkodtak, Libetbányán pedig ágyúgolyók és bombák öntésével foglalatoskodtak.[471] Rákóczit –- a haditechnikához f?z?d? érdekeken túlmen?en -– egy általános természettudományos, technikai vonzódás is jellemezte. Általában érdekelték a technika konstrukciók. Megkülönböztet? figyelmet szentelt a külföldi tanulmányútjáról épp hazatért Simándi István sárospataki református f?iskolai tanár tevékenységének, aki számos fizikai eszközt hozott magával, és ? volt az els?, aki kísérleti alapon tanította a fizikát Magyarországon.[472] A francia-magyar m?szaki kapcsolatok a XVIII. században nemcsak a haditechnika területén váltak intenzívvé, hanem a mérnöki munka polgári szakágaiban is. Montesquieu 1728-ban tett látogatást Újbányán és környékén, err?l és az ottani „t?zgépr?l”, azaz g?zgépr?l emlékirataiban is megemlékezett. A bányászati és kohászati szakemberek közül Gabriel Jars lyoni születés? bányamérnök 1757-ben azért jött Észak-Magyarországra, hogy tanulmányozza a bányászat technológiáját és érchasznosítását. Lyonban 1774-ben könyvet jelentetett meg a tanulmányútjáról, így magyarországi tapasztalatairól is. Megemlékezik többek között arról, hogy Selmecbányán a vízkiemelés technikáját nagyban korszer?sítette Hell József, aki rájött arra, hogy a dugattyúk mozgatására nemcsak g?z, de nagynyomású víz és s?rített leveg? is használható. [473] Így született meg 1749-ben a
vízoszlopos gép, majd 1753-ban a „léggép”. A Hell-féle léggép pontos leírását Boda Miklós és Delius Kristóf Traugott -- mindketten a Selmeci Bányászati Akadémia tanárai voltak -- munkáiból ismeri az utókor.[474] Selmecbányáról, Körmöcbányáról és Besztercebányáról részletesen ír egy 1770-es évekb?l származó francia jelentés is. Ennek szerz?je ismerteti az itt található ércek fémtartalmát, szinte tankönyvszer?en tárgyalja a rézkitermelés m?veleteit. A legapróbb részletekre kiterjed?en leírja és lerajzolja a Hell-féle „léggép” m?ködési elvét és teljesítményét. E jelentés ténye is bizonyság arra, hogy Delius munkásságát az 1770-es évek végén jól ismerték Franciaországban is! Legfontosabb, bányatanelmélettel foglalkozó m?ve 1773-ban jelent meg Bécsben Bevezetés a bányatan elméletébe és gyakorlásába valamint a bányakincstári tudományok alaptételeinek ismertetésébe címen. [475] E munkáját 1778-ban kiadták franciául is.[476] Feltételezhet?en az általunk hivatkozott jelentés szerz?je is forgatta e m?vet. Delius ismertségét és szakmai tekintélyét mutatja, hogy tanulmányaiból a Forradalom II. évében is megjelentettek egy gy?jteményes kötetet.[477] Ezek után nem meglep?, hogy a francia mérnökképzés a század végén épp magyar példa hatására tartja kívánatosnak a francia m?szaki képzés korszer?sítését. Antoine-François de Fourcroy a francia oktatás nagy szervez?je[478] a Közjóléti, Oktatási és Közmunkaügyi Bizottság nevében 1794-szeptemberében a Nemzeti Konventhez beterjesztett javaslatában arra hívja fel a figyelmet, hogy a Köztársaság seregeinek mindenképpen szükségük van többféle mérnökre, e szükség állandóan érezhet?, s a napok multával egyre sürget?bb lesz. Ezért kellenek: 1/ hadmérnökök az er?dítések építéséhez és karbantartásához, a várak és táborok ostromához és védelméhez, valamint a különféle katonai célú létesítmények, úgymint kaszárnyák, fegyverraktárak stb. építéséhez és karbantartásához; 2/ útépít? mérnökök a szárazföldi és vízi közlekedési vonalak (utak, hidak, csatornák, zsilipek, tengeri kiköt?k és kiköt?medencék, mólók, világítótornyok és a tengerészet által használt épületek) építéséhez és karbantartásához; 3/ földmér? mérnökök áttekint? jelleg? és részletes szárazföldi és tengeri térképek készítéséhez; 4/ bányamérnökök az ásványkincsek felkutatásához és kitermeléséhez, az ásványok feldolgozásához és a kohászati eljárások tökéletesítéséhez; 5/ végül hajóépít? mérnökök, mindenfajta tengeri járm? építéséhez, hogy azok a rendeltetésük szempontjából legel?nyösebb tulajdonságokkal rendelkezzenek, valamint a kiköt?k épületfával, illetve minden egyéb anyaggal való ellátásának felügyeletéhez. Ezt követ?en emlékeztet arra, hogy a fizikát és a kémiát csak elméleti síkon tanítják Franciaországban, „míg a magyarországi Schenmitz [Selmecbánya] bányamérnöki f?iskolája frappáns példát szolgáltat az e hasznos tudományok alapját képez? m?veletek hallgatók általi gyakorlásának, illetve a gyakorlatban való kipróbálásának üdvös mivoltára. Itt laboratóriumokat hoztak létre, és ellátták ?ket mindazon eszközökkel és anyagokkal, melyek szükségesek ahhoz, hogy a hallgatók kísérleteket végezzenek, s a saját szemükkel lássák ama jelenségeket, melyeket a kémiai testek egyesülésük során el?idéznek.”[479] E mozaikszer? példák dolgozatunkba történ? beillesztését azért tartjuk helyén valónak, mert nemcsak azt érzékeltetik, hogy a franciák magyarságképe egyre árnyaltabbá
vált a XVIII. század végére, hanem azt is, hogy a XVIII. századi franciák magyarságképének recepciójában a magyar m?szaki tudományok állapota példává válhatott a bányamérnökképzés vonatkozásában.
ÖSSZEGZÉS
század magyarságképe elfeledett francia források tükrében címet visel? PhD értekezés a XVIII. századi franciák magyarságról alkotott képét vizsgálja. Célkit?zésünk az volt, hogy árnyaljuk, finomítsuk, újragondoljuk és újragondoltassuk azt a témakör történetírásába elég mélyen beívódott és közhelyszer?vé vált általános megállapítást, amely a jelzett korszak elfelejtett Magyarországát hangsúlyozza. Ennek az ítéletnek a gyökerei véleményünk szerint Batsányi Jánosig vezethet?k vissza és ett?l kezdve ez a megállapítás szinte napjainkig visszaköszön? közhellyé lett. Nem vitás, hogy a XVIII. század Európájának gyorsan változó politikai feltételrendszere az állandó mozgásban lév? európai status quo mindenkori realitásának jegyében objektíve átértékelte a magyarság történelmi szerepét. A XVI. század második fele még értelemszer?en a törökellenes harcok heroizmusát domborítja ki, ám a XVII. század z?rzavarában (tizenötéves háború, harmincéves háború, kuruc lázadások) fegyverforgató magyar vitéz h?siessége barbarizálódik. A nemzeti historikum egyre inkább a két pogány közt ?rl?d? magyarja kívülr?l nézve a bécsi propaganda egyre hatásosabb sugallatára - a törökkel is szövetkezni kész álhatatlan, sunyi, tunya barbár magyar képévé devalválódik. Ez a vélemény – a valóság persze ennél azért árnyaltabb - nagyjából a XVIII. század derekáig tartja magát, hogy aztán a század második felében fokozatosan átadja helyét egy árnyaltabb, színesebb és nem utolsó sorban sokoldalúbb magyarságképnek. Az értekezés kronologikus szerkezeti felépítésben a magyarságkép XVII. századi gyökereit, ennek a XVIII. századbeli megjelenési formáit, majd módosulásait, végül pedig –némi kitekintésképpen is -– a franciák által felvázolt magyarságkép jöv?beli lehet?ségeit és a magyarok a franciák számára és ezzel Európa számára is felmutatott értékeit mutatja be. Els? lépésként felvázoltuk a franciák magyarságképének tárgyalt id?szakunkra vonatkozó forrásbázisát, azaz a korabeli bibliográfiákat. Ezek sorában az els? a Bongarsiusgy?jtemény. [Bongarsius Jacobus, (Jacques Bongars): Rerum Hungaricarum scriptores varii. Historici, geopgraphici, Francofurti, Apud heredes Andreae Wecheli, Claudium Marnium, & Ioan. Aubrium, 1600.] Jacques Bongars adatait a XVII. század végén Claude Vanel írásai (1644-1703) korszer?sítik úgy, hogy a szerz? Bongarsius adatai mellé felveszi Magyarországról szóló írásaiba százada utazási és szótárirodalmának legjavát is. Claude Vanel konkrét m?vek megjelölése nélkül egy eléggé pontatlan névsort ad. Ennek alapján készítettük el az 1686-os adatbázison nyugvó Vanel-féle bibliográfiát. A XVIII. századi geográfiai szótárak e két bibliográfia adatait egészítik ki, ennek alapján még három fontos katalógusa van a XVIII. századi magyarságképnek, úgymint a Lenglet Dufresnoy-féle (1713), a Moréri-Coignard-féle (1725) és a Langelet Dufresnoy-féle (1735) bibliográfiák. A XVIII. századi magyarságkép XVII. századi gyökerei vonatkozásában két szerz?vel foglalkozunk részletesebben. A névsort Edward Brown, 1669-1670-ben Magyarországon járt angol utazó nyitja meg. M?ve 1673-ban jelent meg Londonban angolul, egy év múlva viszont már kész a m? még jónéhány kiadást megér? francia fordítása. Edward Brown alapos és apró A XVIII.
részletekre kiterjed? útleírása kikerülhetetlen, mert – bár sokszor nem említik a nevét – Brown a francia szerz?k egyik legfontosabb alapforrása, magyarságképének jónéhány elemét viszontlátjuk még a XVIII. század végén, s?t a XIX. század elején is. Brown Magyarországa a folyók, termékeny rónák, a bányák, a fürd?k, az ásványvízforrások és a kiváló borok hazája. A magyarokat szellemes és szorgalmas népnek tartja, szerinte e nép története úgy alakult, hogy mára már jobban kedveli a háborúzást, mint a kereskedést. Hozzáteszi azonban, hogy szerinte a tudományok és szabad m?vészetek elsajátítására is elég ésszel, szorgalommal és tehetséggel vannak fölruházva. Brown nyomán a franciák magyarságképét kés?bb is nagyban meghatározó olyan állandó jegyek fogalmazódnak meg, mint a történelme folytán fegyverforgatóvá vált vitéz nép, amelyik nem mutat túl nagy vonzalmat a kereskedés és a tudományok iránt. A sz?rmét kedvel? pompázatos magyar nemesi öltözetet ugyanúgy Brown vitte be a XVIII. század magyarságképébe, mint az ország legfontosabb részeként bemutatott bányavárosokat. A magyarságkép egyik legfontosabb forrásaként vettük számba a geográfiai és történeti szótárakat, amely számunkra az adatközl? történetírás hordozója. A szótárak, szótár jelleg? m?vek közül els?ként Calude Vanel munkásságát tekintettük át. Claude Vanel 1680-as években íródott Magyarországról szóló m?vei több mint fél évszázadon át meghatározták a franciák magyarságképét. A magunk részér?l a Le Royaume de la Hongrie ou description nouvelle, Chronologique, Géographique de ce Royaume selon d’estat auquel il se trouve à present et des choses les plus memorables y arrivées, Kölnben 1686-ban megjelent munkája nyomán rekonstruáltuk magyarságképét. Claude Vanel e m?ve számunkra mindenekel?tt két szempontból lényeges. Egyrészt, mert tulajdonképpen az egész magyar történelem keresztmetszetét adja, másrészt pedig, mert a szótár m?faj kritériumai szerint dolgozva tulajdonképpen ? az els?, aki geográfiai és történeti szótárt készített Magyarországról. Leírása az átfogó, felvezet? fejezetek mellett, amely az általános tudnivalókat tartalmazza, a városnevek címszava alatt megírt történelem. Számára elfogadhatatlan a Habsburgok ellen lázadó magyar, hiszen a legitim uralkodó mindenhatóságába vetett hit Vanel történelemszemléletének foglalata. (Minden lázadó álhatatlan és romlásba dönti az országot.) A XVIII. századi geográfiai és történeti munkák közül Bruzen de la Martinière elfelejtett nagy „világszótárának” magyar történelmét és ennek konzekvenciáit vizsgáljuk. Igaz, Magyarországa a vadvizek révén túlzottan mocsaras, a leveg? nem igazán egészséges, ám a föld igen termékeny gabonában, borban, gyümölcsben és legel?ben. A borok er?sek és kiválóak; Magyarország ellátja velük Ausztriát és Lengyelországot. A tokaji bor felséges. A legel?k nagyszámú szarvasmarhát táplálnak. Az apró-és a nagyvad oly közönségesnek számít, hogy az általuk a földeken okozott károk megakadályozása érdekében mindenki szabadon vadászhat, s a parasztok is gyakran élnek szarvas, illetve vadkan húsával. Több ásványvízforrás is van; ezekre számos helyen fürd?ket építettek. Magyarjai harcos kedv?ek, ám azzal vádolják ?ket, hogy kegyetlenek, g?gösek, bosszúállóak, s annyira híján vannak az egységnek, hogy nem szabad meglep?dni azon, hogy a barbárok prédájául estek. Ez a XVII. századi Vanel sugallta kép, csakhogy Bruzen de la Martinière már óvatosan kezeli ezt az állítást, amikor azt írja: azzal vádolják ?ket. Sudár termet? magyarjai a szláv nyelv egyik dialektusát beszélik. Következtetései azért érdekesek, mert korának legújabb, a magyarság történetéhez jól
illeszked? kutatási eredményeire támaszkodik. (Hangsúlyozza, hogy a hunoknak és a magyaroknak, azonkívül, hogy mindkett? keletr?l jött steppei nép, valószín?leg semmi közük egymáshoz. A magyar ?störténetet a francia orientalista Pétis de la Croix által francia nyelvre lefordított perzsa történetírók alapján modellezi. Alapos ismeretekre vall, hogy három Magyarországról ír. Egy királyi Magyarországról, melynek része Erdély is, egy még létez? török Magyarországról, és végül egy lengyel Magyarországról. Ez utóbbi esetében Bruzen arra utal, hogy 1412-ben Zsigmond király adósságai fejében elzálogosított 13 szepességi várost a lengyel királynak. (Ezek a városok csak az 1772-ben történt megváltás után kerültek vissza a magyar királyi korona fennhatósága alá!) Ez a megjegyzés is azt az állításunkat húzza alá, amely szerint a XVIII. század franciáinak magyarságképe helyenként meglep? részletekre is odafigyel? mozaikok együtteséb?l építkezik. A bányavárosokról kiemelten ír Jacobus Tollius alapján, aki az 1660-ban és 1687-ben kétszer is megfordult Magyarországon és a bányákat tanulmányozva igen részletes gazdaságföldrajzi és településtörténeti helyzetelemzést készített. A XVIII. századi magyar jelen francia olvasatát Vosgien szótárának Hongrie címszava alatt, Sané jellemrajzában, továbbá az útleírások, a hazánkon átutazó francia diplomaták diplomatajelentések, a francia telepesek és a forradalmi háborúk hadifoglyainak átnézetében tekintjük át. A Vosgien-féle szótár esetében a magunk részér?l három kiadást használunk; ezek az 1767-es, az 1801-es és az 1811-es kiadások. Választásunk azért esett e három kiadásra, mert az 1767-es kiadás Magyarország címszava nyilván a XVIII. század els? felének, az 1801-es értelemszer?en a század második felének Magyarországáról szól, míg az 1811-es kiadás a napóleoni Európa tükörképe. A szövegváltozatok összevetéséb?l kiderül, hogy a geográfiai szótár az éppen domináns európai politikai, hatalmi megfontolások lenyomata is. Az 1801-es kiadás például hangsúlyozza: amennyiben a magyarok kevésbé lennének lusták, ezt a királyságot termékenysége révén másképp értékelnék, mint most. Az 1811-es kiadás viszont az egykori önálló magyar államiságot domborítja ki. A XVIII század els? felének Magyarországról szóló francia tudósítások elég lehangoló képet festenek az ország állapotáról. Ennek az a magyarázata, hogy a Claude Vanel sugallta magyarságkép negatív ítéletei igencsak feler?södnek Bécs szisztematikus magyarellenes propagandájának hatására. Így a termékeny földek ellenére a termelés gyenge, a kereskedelem közepes, a társadalmi különbségek óriásiak. A városok szegények, mert a gazdag földbirtokosok vidéki birtokaikon élnek, míg a paraszt nyomorúságos körülmények között állati sorban teng?dik. A nemes számára hazája szabadsága, a privilégiumok sérthetetlensége mindennél fontosabb, egyébként a nemes és a paraszt egyaránt lusta, álhatatlan, bosszúálló. A nemesek fény?zése annyiból áll, hogy lovakat tartanak, fegyvereket gy?jtenek, különben igénytelenek. A vadászat, a borivás és a szilaj, vad tánc e megközelítésben egyaránt a barbár kép hordozója. Az érem másik oldala viszont, hogy az ország, mint a lehet?ségek hazája jelenik meg a XVIII. században a Bánságba betelepül?k el?tt, hisz a föld, amit itt jelent?s állami támogatással megszerezhetnek, a lotharingiai francia betelepül? számára is a létbiztonság, a stabilitás záloga. Ez a sematikus és inkább pejoratív magyarságkép alapvet?en a XVIII. század második felében Magyarországon járt utazók útleírásai nyomán kezd érdemben megváltozni. Ezek az utazók, akik Bécsben többnyire rengeteg rosszat hallanak Magyarországról, kellemesen
csalatkoznak. Az útviszonyok korántsem olyan rosszak, mint hírlik, élelem akad b?ven, a városokat nem fenyegeti éhínség, az ország termékeny, az árak többnyire alacsonyak , helyenként meglep?en sok ember lakja, bizonyos részei pedig termékenyebbek, mint Flandria. Nem véletlen írja Francois Dellard, aki a forradalmi háborúk hadifoglyaként került Magyarországra, hogy a viszontagságos út és a fogság minden megpróbáltatása ellenére „egész jól éltünk, az élelmiszereket könnyen és olcsón tudtuk beszerezni. Egy liba például nem került többe, mint hat vagy hét sous, fél kiló birka vagy marhahús nem volt több három sous-nál, rengeteg zöldségfélét lehetett kapni és egy üveg bor is csak négy sous-ba került.” Az utazók közül részletesebben Jean-Claude Flachat lyoni keresked?, Marqui l’Hôpital titkára, Saint Priest és Charles-Marie d’Yrumberry Salaberry feljegyzéseivel foglalkozunk. Magyarországon egyébként az utazók elég széles választékával találkozunk. Megfordul itt a munkavállaló, a tudományos ismeretszerz? utazó, a diplomata, felbukkan a szórakozás, a kíváncsiság és a tapasztalatgy?jtés „turistá”-ja, végül a francia forradalom emigráns utazója. A magyar gazdaság helyzetével f?leg a XVIII. század második felének diplomatái foglalkoznak. Kialakul az általános megállapítás, hogy Magyarország jelen elmaradottságáért nemcsak a hosszú török uralom, hanem Bécs örökös tartományokat el?nyben részesít?, egyébként korlátolt gazdaságpolitikája a felel?s, holott Magyarország minden adottság megvan az ?t megillet? gazdagsághoz. A XVIII. század második felében tehát nemcsak a mindennapok megélhetéséi gondja miatt Magyarországra érkez? telepes, hanem a francia diplomácia számára is a lehet?ségek hazája lesz az ország. A De la Vergne trieszti francia konzul által kidolgozott gazdasági tervezetnek az az alapötlete, hogy az adriai kereskedelem felkarolása révén a magyar gazdaságot igen jó esélyekkel lehetne bekapcsolni a Mediterráneumbeli világkereskedelmi láncolatba. (A francia diplomáciát természetesen az érdekelte, hogy a Földközi-tengeri kereskedelemben minél érzékenyebb veszteséget kellene okozni az angoloknak, és ebben az összefüggésben a magyar gabona és jónéhány termék könnyen versenyképessé válhatna a világpiacon.) De la Vergne jelentése tehát egy meg nem valósult történelmi lehet?séget vizsgál. A fenti forrásanyagok nyomán a dolgozat mindenekel?tt azt a folyamatot próbálta nyomon követni és bemutatni, ahogyan a XVIII. század franciái -- a múltbeli magyarságkép beidegz?désének minden kísértésével együtt -- felfedezik Európa számára azt a Magyarországot, amelyet a modernkor els? évszázada – egy kényszer? szerepvállalásban - a kereszténység véd?bástyájává szimplifikált! A XVI-XVII. században valóban sokszor emlegették ezt a véd?bástyát, ám igazán a XVIII. század nézett szét alaposabban e néhai véd?bástya mögött.
FÜGGELÉK
IRODALOMJEGYZÉK
Biographie Universelle, Ancienne et Moderne, t. 1-52. L. G. Michaud, Paris, 1811-1828. Biographie Universelle, Ancienne et Moderne, t. 1-82. (supplèment), L. G. Michaud, Paris, 1833-1848. Catalogue général des livres imprimés de la bibliothèque nationale, (auteurs) 231.t. en 232 vol Paris, Impr. Nationale 1897-1981. Szeged város tanácsának iratai, 2049/1793-94 Dictionnaire de biographie française, t. 1-18, Paris, VI Libraire Letouzey et Ané, 19331989 http://mektukor.oszk.hu/porta/szint/tarsad/muvtort/irasbook/html/monok4.htm http:www.bibl.u-szeged.hu./henri/xiii.html http://.www.mapqueset.com/maps http://www.ccfr.bnf.fr Nouvelle Biographie Générale sous la dir de M. Le Hoefer, t. 1-46. Paris, Frimin Didot, 1852-1866. ANTALFFY Gyula: Így utaztunk hajdanában, Bp. 1965. BÁNLAKY (Breit) József: A magyar nemzet hadtörténelme, PC CD-ROM, ARCANUM ADATBÁZIS, 2001.
BARCSAY-AMANT Zoltán: A francia forradalmi háborúk hadifogjai Magyarországon idetelepítésük els? esztendejében, Budapest, 1934 BARBIER, Louis-Nicolas: Dictionnaire des ouvrages anonymes et pseudonymes composés, traduits ou publiés en français et en latin, avec les noms des auteurs, traducteurs et éditeurs; accompagné de notes historiques et critiques par M. Barbier,
Barrois l’ainé Paris, 1822-1827. 4. vol. BARÓTI Lajos: Adattár Délmagyarország XVIII. századi történetéhez I. Temesvár, 1893. Ifj. BARTA János: A felvilágosult abszolutizmus agrárpolitikája a Habsburg-és a Hohebzollern-Monarchiában, Bp. 1982. BAUDIN, François: Histoire économique et sociale de la Lorraine, Nancy, Presses Univ. de Nancy & Metz, Serpenoise, 1992. BAUMONT, Henri: Études sur le règne de Léopold, duc de Lorraine et de Bar (16971729. Paris, Berger-Levrault, 1894. BÁRDOS, Joseph: La Hongrie dans les encyclopédies françaises (XVIIe et XVIIIe siècles), Szeged, 1939. ~ La Hongrie du XVIIIe siècle, vue de France, Nouvelle revue de Hongrie, 1938. sept. 241250. BERKESZI István: Adatok Mercy Klaudiusz Florimund gróf életéhez, Történelmi és régészeti értesít?, Temesvár, 1910. 146-155. BERECZ Imre: A Bánság népei, Delejt?, 1860. 153-154. BERTAUD, Jean-Paul: Des soldats de la Révolution, 1789-1799, Paris, Hachette, 1985. ~ La Révolution armée. Les soldats-citoyens et la Révolution française, Paris Laffont 1797. ~ La vie quotidienne des soldats de la Révolution 1789-1799, Paris, Hachette, 1985.
BIRKÁS Géza: Francia utazók Magyarországon, Szeged, 1948. 72. ~ u?: La Hongrie vue par un savant français en 1818, le voyage de F.-S. Beudant, Ernest Leroux, Paris, 1934.
BÜCHL Antal: 130 év a rizstermesztés történetéb?l a Kárpát medencében, Agrártörténeti Szemle, 1976. 1-2. 179-191. CAHEN, Gilbert - HIEGEL, Charles - COLNAT, Jean: Archives de la Région Lorraine et du département de la Moselle (Editeur (commercial)) Deuxième complèment au répertoire numérique de la Série B (Cours et juridictions), Additifs et rectificatifs
Metz, Archives de la Région Lorraine et du département de la Moselle, 1981. CHAUNU, Pierre: Felvilágosodás, Osiris, Bp. 1998. CHAUSSINAND-NOGARET, Guy: Choiseul (1719-1788): naissance de la gauche, Paris, Perrin, 1998. CHUQUET, Arthur: Les guerres de La Révolution tom. I-XII. Paris, Plon, 1886-93. COSTIL, Pierre: André Dudith humaniste hongrois 1593-1589. Paris, 1936. COTTE, Michel: La diffusion de l’innovation durant la première industrialisation, http://xxi.ac-reims.fr/fig-st-die/actes/actes_2001/cotte/article.htm#sdendnote3anc CZIRBUSZ Géza: A Krassó megyei krassovánok, Bp. 1912. ~ A Temes és Torontál megyei bolgárok, Bp. 1913.
CSERI Péter: Újraéled? Ovidius-legenda, Népszabadság, 2000. nov.25. 7. DORVAUX, Nicolas: Cahiers de doléances des Communautés en 1789. (Bailliages du Boulay et de Bouzonville),[S. l.] 1908. ECKHARDT, Alexandre: Le double aspect de l’âme hongroise, Revue de Genève, 1924. 212-228. FABER, Eva: Litorale Austriaco. Das österreichische und kroatische Küstenland 17001780, Trondheim-Graz, 1995. FEJÉRDY Gergely: 18. századi francia Magyarországon, Világtörténet, 1999. ?sz-tél, 42-56.
anyanyelv?
utazók
FEST Sándor: Skóciai Szent Margittól A walesi bárdokig, Universitas, Bp. 2000. FURET, François – OZOUF, Mona: Dictionnaire critique française, Paris, Flammarion, 1988. 346-359.
de
la
Révolution
FÉNYES Elek: Magyarország leírása, Pest, 1847. FÉNYES Elek: Magyarország geográphiai szótára I-II. Pest, 1851. FIERRO, Alfred: Bibliographie critique des mémoires sur la Révolution écrits ou traduits en français, Service des travaux historiques de la Ville de Paris, 1988.
G. GYÖRFFY Katalin: Kultúra és életforma a XVIII. századi Magyarországon (Idegen utazók megfigyelései), Bp. 1991. GYALAY Mihály: Magyar igazgatástörténeti helységnévlexikon, Budapest, 1989. GYIMESI Sándor: A városok a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet id?szakában, Bp. 1975. GY?RY János: A kereszténység véd?bástyája, Bp. Minerva, 1933. HAJDÚ-MOHAROS József: Magyar Településtár, Kárpát-Panonn, Bp. 2000. HANNICK,
Pierre: Colons luxembourgeois au Banat au XVIIIe siècle, Luxembourg, impr. J. Beffort: 1978. HANNICK,
Pierre: Problèmes démographiques luxembourgeois au XVIII.e siècle, Annales de l’ Institut archéologique du Luxambourg, t. XCV, 1964. 223-239 HARASZTI Sándor – PETH? Tibor: Útikalandok a régi Magyarországon, Bp. 1963. HIEGEL, Henri: L’émigration des Allemands et des Lorrains en Yugoslavie au XVIIIe siècle et leur sort en 1945, L’Information historique, 1966/1. sz. 19. HIEGEL, Charles: Répression de l’émigration lorraine en Hongrie au XVIIIe siècle dans les bailliages de Bitche et Sarreguemines, Annuaire de la Société d’Histoire et d’ Archéologie de la Lorraine, t. LXX, 1970. 101-168. ~ Répression dans les bailliages de Boulay, Bouzonville, Dieuze et Lixheim de l’émigration lorraine en Hongrie au XVIIIe siècle, Annuaire de la Société d’Histoire et d’ Archéologie de la Lorraine, t. LXXI, 1971. 83-131. HOMONNAI DRUGETH Bálint: Napló, in: Bocskai kíséretében a Rákosmez?n. Emlékiratok és iratok Bocskai István és Lalla Mehmed nagyvezír találkozójáról Közreadja: CSONKA Ferenc – SZAKÁLY Ferenc, Bp. 1988. HORVÁTH Mihály: Magyarország története VII. Budapest, Franklin, 1873. HUMBERT, Jean: La Hongrie du XVIIIe siècle, vue par des voyageurs, Nouvelle revue de Hongrie, 1938. sept. 234-240 KALAPIS Zoltán: Kempelen Farkas, a bánsági telepítési biztos, Bácsország, 1998/4. sz. 7-9.
KISS Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára I-II. Bp. 1988. KÁROLYI Zsigmond: A rizs Magyarországon, Bp. 1960. 109-125
hasznosítása
és
vízgazdálkodás
története
KLANICZAY Tibor: Hagyományok ébresztése, Bp. 1976. KLANICZAY TIBOR (szerk.): A magyar irodalom törtnete, III. Bp. 1964. KOSÁRY Domokos: M?vel?dés a XVIII. Századi Magyarországon, Bp. Akadémiai Kiadó 1983. KOVÁCH Géza: A Bánság demográfiai és gazdasági fejl?dése 1716-1848, Szeged, 1998. ~ A Bánság demográfiai és gazdasági fejl?dése 1716-1848. Bácsország, 1999/5-6. sz. 7-9.
KÖPECZI Béla: Problèmes des rapports historiques franco-hongrois, Nouvelles études hongroises, Bp, 1968. 253-256. ~ A Rákóczi-szabadságharc és Franciaország, Bp. 1966. ~ A magyar politikai irodalom kezdeteihez, Bp. 1970. ~ La France et la Hongrie au début du XVIIIe siècle. Etude d’histoire des relations diplomatiques et d’histoire des idées, Bp. 1971. ~ LE NOBLE,
Eustache: Rákóczi fejedelem históriája, Avagy az elégedetlenek háborúja az ? vezérlete alatt. KÖPECZI Béla tanulmányával. Ford., jegyzetek: Márki Sándor. Jegyzetek: Kovács Ilona, Bp. 1976. ~ „Magyarország a kereszténység ellensége”: közvéleményben, Bp. 1976.
A
Thököly-felkelés
az
európai
~ Függetlenség és haladás. Politikai gondolkodás a régi magyar függetlenségi harcok századaiban, Bp.1977.
~ La noblesse et le pouvoir politique dans la guerre d’indépendance hongroise contre les Habsbourg au début du XVIIIe siècle, in: Noblesse hongroise, Noblesse française XVIe-XIXe siècles, Actes du colloque franco-hongrois d’histoire sociale (Rennes, 11- 13 juin 1975), sous la direction de Béla KÖPECZI et Éva H. BALÁZS, Bp. Akadémiai KiadóParis, C.N.R.S., 1981.171-177. ~ Hongrois et Français. De Louis XIV. à la Révolution française; Bp. Corvina-Paris,
C.N.R.S. 1983. ~ Magyarok és franciák XIV. Lajostól a francia forradalomig, Bp. 1985. - Histoire de la culture hongroise, Corvina, Bp. 1994. ~ Brenner Domokos, a Rákóczi-szabadságharc és a bujdosás publicistája, Bp. 1996.
diplomatája
és
KÖPECZI Béla – R. VÁRKONYI Ágnes: II. Rákóczi Ferenc, Bp. 1976. KÖVÉR Lajos: Batsányi János Napóleonnak szánt államelméleti munkája 1809b?l, klny. Szeged, 1982. ~ Les principes de base de la monarchie universelle napoléonienne d’apès un pamphlet bonapartiste hongrois, in: Actes du 113e et du 114e Congrès national des Sociétés savantes, Révolution française 1788-1789. Paris, C.T.H.S. 1991. 241-245. ~ Les premiers prisonniers de guerre de la Révolution française en Hongrie, in: Actes des 113e 114e Congrès Nationaux des Sociétés Savantes /Strasbourg, 5-9 avril, 1988 et Paris, 39 avril, 1989/. Section d’Histoire Moderne et Contamporaine. Révolution française, Paris, C.T.H.S. 1991. 467-474. ~ Francia katonák, telepesek és utazók a 18. századi Magyarországon, in J. NAGY László -- SZÁSZ Géza (szerk.:) Francia eszmék. Tanulmányok a francia forradalomról, Szeged, 1995. 54-68. l. ~ Egy francia hadifogoly magyarországi feljegyzései /1793 1795/. (The notes of a french prisoner of war in Hungary /1793 95/.) Acta Historica, Szeged, 1991. 59-64. Különszám. 3. Nemzetközi Hungarológiai Kongrsszus /Szeged, 1991. aug. 12-16./ tiszteletére. ~ Soldats, colons et voyageurs français en Hongrie au XVIIIe siècle, Cahiers d’études hongroises, 9/1997-1998, 179-194.
L’histoire des experts militaires et colons français en Sud-Est Hongrie du XVIIIe siècle, Impacts. Une Culture pour l’Europe d’aujourd’hui. Tome 32, Année 1998, No 2-4, 5158. ~ Turgot politikai pályálya, AETAS, 1994/4 107-132.
~ Un rapport français sur l’expansion commerciale hongroise dans la Méditerranée (env. 1760) In: KUKOVECZ György (szerk.): La Méditerranée et l’Europe: Histoire et Politique, JATE Szeged, 1998. 89-92.
~ La Hongrie au XVIIIe siècle vue par les Français, in: J. NAGY László (szerk.:) Régions – Nations-Europe, Univ. De Szeged, 2000. 109-118. ~ La réception de la Hongrie d’après Bruzen de la Martinière; in :PAYET, MarieTÓTH Ferenc (szerk.:) Mille ans de contact, Relations franco-hongroises de l’ an mil à nos jours, Szombathely, 2001. 205-212. l.
KLANICZAY TIBOR (szerk.:) A magyar irodalom története, II. Bp. 1964. ~ Hagyományok ébresztése, Bp. 1976.
KRISTÓ Gyula – MAKK Ferenc: Az Árpád-ház uralkodói, I.P.C. 2000. KRISTÓ Gyula (szerk.): Korai magyar történeti lexikon, Budapest, 1994. LAROUSSE, Pierre: Grand dictionnaire universel du XIXe siècle, Nîmes, 1886-1876. [Reprint 1990-1991.] LASSÚ István: Az Austriai Birodalomnak statistikai, geographiai és históriai leírása, Buda, 1829. LELKES György (szerk.:) Magyar helységnév-azonosító szótár, Bp. Balassi, 1992. LEMARCHAND, Albert: Catalogue des imprimés de la Bibliothèque d’Angers, Imp. P. Lachèse, Angers, 1871. LEMAY, Edna: A props des recherches faites sur la sort des prisonniers de guerre français pendant la guerres européennes (1792-1815), Annales Historiques de la Révolution française, 1988, no312, 229-244. LENKEFI Ferenc: A lelkigondozás problémái a hadifoglyok körében Magyarországon, Hadtörténeti Közlemények, 1994/3. 3-16. ~ Kakas a kasban. Francia hadifoglyok Magyarországon az els? koalíciós háború idején, Bp. Petit Real 2000.
LEVRON, Jacques: Stanislas Leszcynski: roi de Pologne, duc de Lorraine: un roi philosophe au siècle des Lumières, Paris, Perrin, 1984. LUDASSY Mária: Moralisták és terroristák (A francia felvilágosodás és a francia forradalom erkölcsi és politikai prblémáiból) Bp. Kozmosz, 1987. MAILLARD, Jacques: Le Pouvoir municipal à Angers, de 1657 à 1789, Presses de
l’Université d’Angers, 1984. 2 vol. MÁLYUSZ Elemér: Zsigmond király uralma Magyarországon 1387-1437, Bp. Gondolat, 1984. Mercurius Veridicus ex Hungaria, Bp. 1979. Moniteur, 1794. szeptember 29. (III. év, vendémiaire 8.) 37. MÉZIN, Anne: Les consuls de France au siècle des lumières (1715-1792), Direction des Archives et de la Documentation Ministère des Affaires étrangères, [1998.] OLTVAI Ferenc: Szeged múltja írott emlékekben 1222-1945, Szeged, 1968. PALÁSTI László: Francia családnevek Szegeden a XVIII. században, Szeged, 1959. klny. ~ Erreurs sur l’identité de certains patronymes français du Banat, Nouvelle Revue d’Onomastique, No 15-16, 1990. 105-113. ~ Souvenirs de la présence lorraine au Banat, Le Pays lorrain, Nancy, 1991. No2, 141144. ~ Franciahegy, Franciavölgy, Franciapuszta, Szeged, 1962. klny.
PECZ Vilmos (szerk.): Ókori lexikon I-II. Bp. Franklin, 1902. PENKE Olga: Filozófikus világtörténetek és történetfilozófiák. A francia és a magyar felvilágosodás, Bp. Balassi, 2000. ~ Du discours historique dans l’Ecyclopédie, in: Sciences, musiques, Lumières. Mélanges offerts à Anne-Marie Chouillet, publiés par KÖLVING, Ulla, PASSERON Irène, Centre International d’Étude du XVIIIe siècle, Ferney-Voltaire, 2002. 375-384.
PILCH Jen? (szerk.): A magyar katona vitézségének ezer éve, Bp. é. n. PINGAUD, Léonce: L’invasion austro-prussienne 1792-179., Paris 1895. RÁCZ István: A török világ hagyatéka Magyarországon, Debrecen, 1995. RÁKÓCZI Ferenc: Emlékiratok. Ford.: Vas István, Bp. 1985. . Oeuvres de Maximilien ROBESPIERRE, tom. X. Paris, P.U.F. 1967.
ROSTA István: Fejezetek Magyarország technikatörténetéb?l (Szent István korától a XX. századig), Bp. Nemzeti Tankönyvkiadó, 1995. SIMONYI Károly: A fizika kultúrtörténete, Bp. 1986. SÁNDOR István: Sokféle, Gy?r, 1791. SUGÁR István: Az egri püspökök története, Bp. Szent István, 1984. SZAMOTA István: Régi utazások Magyarországon és a Balkán félszigeten, Bp. 1891. SIMONYI Ern? (szerk.:) Magyar történelmi okmánytár II. Bp. 1875. SZINNYEI József: Magyar írók élete és munkái, 1-14. Bp. 1980-1981. (Hasonmás kiad.) TAKÁCS Sándor: Spanyolok telepítése Pancsovára, Magyar Gazdaságtörténeti Szemle, 1900. 56-61. TISSOT, P.-F.: Mémoires historiques et militaires sur Carnot, Paris, Baudouin, 1824. TÓTH Ferenc: Ascension sociale et identité nationale. Intégration de l’immigration hongroise dans la société française au cours du XVIIIe siècle (1692-1815), Nemzetközi Hungarológiai Központ, Bp. 2000. ~ Egy XVIII. századi itinerárium tanulságai, avagy miért nem jutott el a francia követ Szombathelyre1755-ben? http://home.hu.inter.net/~vasiszem/2002/06/tothf.htm ~ Le jeu de hasard de la diplomatie secrète. Le cas des négociants grecs de Trieste au cours de la guerre russo-turque en 1769. In. J. NAGY László (szerk.:) Mediterrán tanulmányok, Szeged, 2001. 5-11.
TÓTH Sándor László: A mez?keresztesi csata és a tizenötéves háború, Szeged, Belvedere, 2000. TOULOUZE Henri-HANNUS Erzsébet: Bibliographie de la Hongrie en langue française, Paris, Budapest, Szeged, Institut Hongrois -- Bibliothèque Nationale Széchényi, 2002. VOLKMANN, Jean Charles: Généalogies des rois de France, Éd. Jean-Paul Gisserot, Pollina, 1997. VÖRÖS Imre: La Hongrie dans l’Encyclopédie, Revue d’Études Français, Bp. 2002. 163183.
HUNGARIKÁK JEGYZÉKE A XVIII. SZÁZADI FRANCIÁK MAGYARSÁGKÉPE TÉMAKÖR TANULMÁNYOZÁSÁHOZ
Histoire d’Emeric, comte de Tekeli..., , chez J. de La Vérité, Cologne 1693. Lettres curieuses de voyages, écrites d’Angleterre, d’Italie, de Hongrie, d’Allemagne, de Suisse, de Bohème, d’Hollande, de Flandres, d’Espagne et autres lieux, qui contiennent tout ce qu’il y a de plus rare et de plus remarquable dans tous ces Royaumes, Républiques et Provinces ensemble les moeurs de ces différentes nations, leurs coutumes, leurs intérêts, leurs passetemps, etc, Paris, Jean-Bapt. Loyson 1691. Lettres sur les Hongrois, par M. du B,** Amsterdam, 1742. [Cote et fonds/ B:N: F 2300, Fonds général 17è-18è siècle] MINISTRE DES AFFAIRES ETRANGERES CENTRE DES ARCHIVES DIPLOMATIQUES DE NANTES AMBASSADE DE FRANCE A CONSTANTINOPLE;
Série A. Fonds Saint-Priest; Correspondance
politique annés 1768 et 1769.; vol. 44. BAILLET, Adrien: Jugemens des sçavans sur les principaux ouvrages des auteurs (par Adrien Baillet)... Paris, A. Dezallier, 1685-1686. 4 tomes en 9 vol. Legújabb kiadása: BAILLET, Adrien: Jugemens des savans sur les principaux ouvrages des auteurs, Hildesheim, New York, G. Olms, 1971 8 tomes en 4 vol. BAUDRAND, Michel Antoine: Dictionaire (sic) géographique et historique, contenant une description exacte de tous les états, royaumes, provinces, villes, montagnes, caps, isles, lacs, mers, fleuves, rivières ; la situation et l’étendue de chaque pays ; le nombre, les moeurs et le commerce de ses habitants et le rapport de la géographie ancienne avec la moderne, avec une Table latine et française des noms anciens et modernes de chaque lieu ; par M. A. Baudrand, prieur de Rouvres et de Neufmarché, Paris, Debats, 1705. BAUDRAND,
Michel-Antoine; Ferrari, Filippo: Lexicon geographicum... Illud primum in lucem edidit Philippus Ferrarius,... nunc Michael Antonius Baudrand,... hanc editionem... dimidia parte auctiorem, Parisiis, F. Muguet, 1670. BAUFFREMONT, Pierre de: Ressouvenir du voiage que j’ai faitte en Hongrie, 1737. Közli: SIMONYI Ern?(szerk.:) Magyar történelmi okmánytár II. Bp. 1875. 205-260. Bayle, Pierre: Dictionnaire historique et critique, Basle, Brandmuller, 1738.
BÉCHET, Antoine: Histoire du ministère du cardinal Martinusius, archevêque de Strigonie, primat et régent de Hongrie, avec l’origine des guerres de ce royaume et de celles de Transilvania, par A. Béchet, E. Ganeau, Paris, 1715. BIZARUS, Petrus: Rerum Persicarum Historiarum Historia Francofurti, 1601. BLONDUS Flavius Forliviensis: Blondi Flavii Forliviensis de Roma Triumphante libri decem, priscorum scriptorum lectoribus utilissimi,... Romae instauratae libri III Italia illustrata. Historiarum ab inclinato Rom. imperio Decades III. Omnia multo quam antea castigatoria... M.D.XXXI, Bale, Froben Hier. - Joh. Herwagen - Nic. Episcopius. BOISSARD, Jean-Jacques: Jo. Jacobi Boissardi Emblemata cum interpretatione germanica. Francfort, 1600. BONFINIUS Antonius: Rerum Ungaricarum decades quatuor, cum dimidia. Ed. I. Sambucus.(Decretorum seu articulorum aliquot priscorum Ungariae regum liber), Francofurti, Apud Andream Wechelum, 1581. BONGARS, Jacques de: Rerum Hungaricarum scriptores varii. Historici, geopgraphici, Francofurti, Apud heredes Andreae Wecheli, Claudium Marnium, & Ioan. Aubrium, 1600. BONNEGARDE, (abbé de): Dictionnaire historique et critique, ou recherches sur la vie, le caractère, les moeurs et les opinions de plusieurs hommes célèbres, tirées des dictionnaires de MM. Bayle et Chaufepié, par de Bonnegarde, Lyon, Barret, 1771. BRENNER (abbé): Histoire des révolutions de Hongrie, où l’on donne une idée juste de son légitime gouvernement, A La Haye, chez Jean Neaulme, 1739. BRIETIUS, Philippo: Parallela geographiae veteris et novae, auctore Philippo Brietio, 1648-1649, Parisiis, Séb. et Gabr. Cramoisy, 3 vol. BROWN, Edward,[Mignard, P. (ILLUSTRATEUR) - Cossin, L. (ILLUSTRATEUR)]: Relation de plusieurs voyages faits en Hongrie. Servie. Bulgarie. Macédoine. Thesalie. Austriche. Styrie. Carinthie. Carniole. & Friuli... Avec les figures de quelques habits & des places les plus considérables. Traduit de l’anglois du sieur Edouard Brown... Paris, Gervais Clouzier, 1674. BROWN, Edward,[Mignard, P. (ILLUSTRATEUR) - Cossin, L. (ILLUSTRATEUR)]: Relation de plusieurs voyages faits en Hongrie. Servie. Bulgarie. Macédoine. Thesalie. Austriche. Styrie. Carinthie. Carniole. & Friuli... Avec les figures de quelques habits & des places les plus considérables. Traduit de l’anglois du sieur Edouard Brown... Paris, Gervais Clouzier, 1674.
BROWN, Edward: Relation de plusieurs voyages faits en Hongrie, Servie, Bulgarie, Macédoine, Thesalie, Austriche, Styrie, Cerinthie, Carniole et Friuli, enrichie de plusieurs observations, tant sur les mines d’or, d’argent, de cuivre et de vif argent que des bains et des eaux minéralles qui sont en ces pais... traduit de l’anglois du sieur Edouart Brown,... [par M. Le Vasseur], Paris, G. Clouzier, 1674. Magyarul részleteket közöl bel?le Brown Eduard utazása. 1669-70 fejezetcím alatt Szamota István. Lásd.: SZAMOTA István: Régi utazások Magyarországon és a Balkán félszigeten, Bp. 1891. 290-425. BRUZEN DE LA MARTINIÈRE, Antoine-Augustin: Abrégé portatif du Dictionnaire géographique de La Martinière, Le Mercier, Paris, 1759. BRUZEN DE LA MARTINIÈRE, Antoine-Augustin: Etat politique de l’Europe par A.A. Bruzen de la Martinière, 1740-1742, La Haye, A. Moetjens. Bruzen de La Martinière, Antoine-Augustin: Le Grand Dictionnaire géographique et critique, par M. Bruzen La Martinière,... La Haye, P. Gosse, R.-C. Alberts, P. de Hondt, 1726-1739, 9 tomes en 10 vol.
BUSBEQUIUS, Augerius Gislenius: Ambassades et voyages en Turquie et Amasie de M. Busbequius, nouvellement trad. en français par S. Gaudon, Paris, 1646. BUSBEQUIUS, Augerius Gislenius: Itinera Constantinopolitanum et Amasianum ab Augerio Gislenio Busbequii,: ejusdem Busbequii de acie contra Turcam instruenda consilium, 1580, Antuerpiae, ex off. Christ. Plantini. BUSBEQUIUS, Augerius Gislenius: Lettres du baron de Busbeck, contenant la relation de ses voyages en Turquie et en France (en 1556), par l’abbé de Foy, Paris, 1748. CALLIMACHI EXPERIENTIS, Philippe (F. BUONACCORSI): De bello Turcis inferendo oratio gravissima... Item ejusdem historia de his quae a Venetis tentata sunt Persis ac Tartaris contra Turcos movendis... Haganoae, ex. off. Seceriana, 1533. CANNABICH, I.G.: Közönséges vagy Universalis Geógráphia a Bécsi Kongresszusban történt változások szerént, fordította CZÖVEK István, Trattner, Pest 1817. CELLARIUS, Christoph Christophori Cellarii: Historia nova, hoc est XVI et XVII saeculorum, qua ejusdem auctoris historiae, antiqua et medii aevi, ad nostra tempora continenti ordine proferuntur... Halae Magdeburgicae, sumtu L. Bielkii, 1684, illetve Christophori Cellarii,... Historia medii aevi, a temporibus Constantini Magni ad Constantinopolim a Turcis captam... Ienae, sumtu J. Bielkii: 1685. CHALCONDILE, Athenien: L’histoire de la decadence de l’empire Grec et establissement de celuy des turcs par Chalcondile Athenien, traduction de B. de
Vignère, Claude Sonnius et Denys Bechet, Paris, 1650. CIACONIUS, Petrus; GESNERUS, Conradus; ORTELIUS, Abrahamus: P. Ciacconii in colu mnae rostratae C. Duilii inscriptionem a se conjectura suppletam, Commentarius Lugduni-Batavorum, 1597. illetve a legismertebb, számos XVII. századi kiadást kiadást megért m?, Ciaconius, M. Alphonsius: Vitae et res gestae pontificum romanorum et cardinalium usque ad Clementem IX, Alph. Ciaconii opera descriptae, ab Aug. Oldoino recognitae, Romae, Phil. et Ant. de Rubeis, 1677. CLUVIER, Philippe de: Introduction a la Geographie universelle, tant nouvelle qu’ancienne. Traduitte du Latin de Philippe de Cluvier, Geographe, Michel Soly, Paris, 1631. CLUSIUS, Carolus:
Caroli Clusii rariorum aliquot stirpium per Pannoniam, Austriam et vicinas quasdam provincias observatarum historia,1583, Antwerpiae, Ch. Plantinus. CORNEILLE, Thomas: Le dictionnaire universel des arts et des sciences, de M. T. C. (Th. Corneille), Nouv. édit. augmentée, (par M. de Fontenelle), Paris, 1732. COSTARD, fils: Histoire générale de l’état présent de l’Europe, contenant la situation, l’origine, les accroissemens, les revenus, le commerce et la constitution de chaque gouvernement; l’état général de l’Europe et des différentes parties qui la composent, les liaisons qu’elles ont entre elles, leurs forces et leurs proportions respectives, les intérêts particuliers des différentes puissances, l’histoire de leurs révolutions, leur influence, etc, etc. [traduit de l’anglais par Marc-Antoine Eidous, Costard fils et Cie, Londres, Paris, 1774. CRISPUS, Johannes; LONICER, Philippe (latinosan LONICERUS); Daviti, Pierre: Le monde ou la description generale de ses quatre parties divisée en six gros volumes par Pierre Daviti, reveu, corrigé et augmenté,... par le St. de Roccoles,... Denis Bechet et L. Billaine, Paris, 1660.
DAVITI, Pierre: Le monde ou la description generale de ses quatre parties divisée en six gros volumes par Pierre Daviti, reveu, corrigé et augmenté,... par le St. de Roccoles,... Denis Bechet et L. Billaine, Paris, 1660. DAVITY, Pierre; MAGIN, Jean-Antoine; PTOLÉMÉE, Claude; IOANNIS Antonii: Geographiae tum veteris tum novae volumina duo, anno 1617, Arnhemii, excudebat Ioannes Ianssonius. DEGUIGNES, Joseph: Histoire générale des Huns, des Turcs, des Mogols et des autres Tartares occidentaux, etc., avant et depuis Jesus-Christ jusqu’à present. Précédée d’une
Introdvction contenant des Tables chronol. et Historiques des Princes qui ont regné dans l’Asie. Ouvrage tiré des livres chinois et des manuscrits orientaux de la Bibliotheque du Roi, par M. Deguignes... M.DCC.LVI, Paris, Desaint et Saillant DELLARD, Jean-Pierre, baron de: Mémoires militaires sur les guerres de la République et de l’Empire, Paris, Libraire Illustrée, 1882. Des Hayes de Courmenin, Louis: Voiage de Levant fait par le commandement du roy en l’année 1621 par le Sr D.C., A Paris, chez Adrian Taupinart, 1629. Legújabb kiadása: DES HAYES de Courmenin, Louis: Voiage de Levant, fait par le commandement du Roy en l’année 1621 Paris, Hachette : 1976.
DÓCZY József: Európa tekíntete, jelenvaló Természeti, Állapotjában, Bétsben, 1829.
Míveleti
és
Kormányi
DROUET, Etienne-François, GOUJET, Claude-Pierre, MORÉRI, Louis. Le grand Dictionnaire historique, nouvelle édition, dans laquelle on a refondu les suppléments de l’abbé Goujet ; revue et augmentée par Drouet,1759. Paris. DROUET, Etienne-François, GOUJET, Claude-Pierre: Le grand dictionnaire historique, ou mélange curieux de l’histoire sacrée et profane, qui contient en abrégé l’histoire fabuleuse des dieux et des héros de l’antiquité païenne ; les vies et les actions remarquables... l’histoire des religions et sectes, des auteurs anciens et modernes, des philosophes... l’établissement et le progrès des ordres religieux et militaires... les généalogies des illustres familles de France et des autres pays de l’Europe ; la description des empires, royaumes, républiques... par M. Louis Moréri... Nouvelle édition, dans laquelle on a refondu les suppléments de M. l’abbé Goujet ; le tout revu, corrigé et augmenté par M. Drouet, 10 vol. Paris, chez les libraires associés, 1769. DU CANGE, Charles Du Fresne: De imperatorum constantinopolitanorvm seu inferioris aevi vel imperii uti vocant numismatibus, Rom, Typis J. Mari Salvioni ,1755. in: Glossarium ad scriptores medi & infim latinitatis, Paris, 1678. cf. Pref. (V.ö.: Vanel-féle biblográfia Glossarium jelzetét!) DU MAY, Louis: Discours historiques et politiques sur les causes de la guerre de Hongrie et sur les causes de la paix entre Léopold Ier, empereur des Romains, et Mahomet IV, sultan de Turquie, par Louis Du May,... B. Rivière Lyon, 1665. DU MAY, Louis: Le Prudent voyageur, contenant la description politique de tous les Etats du monde, de l’Asie, de l’Afrique et de l’Amérique et particulièrement de l’Europe, où sont dépeintes... les maisons royales et autres familles illustres... par le chevalier Louis Du May, Genève, J. H. Widerhold: 1681.
DU VAL, Pierre: Cartes de géographie les plus nouvelles et les plus fidèles, avecque leurs divisions régulières, qui marquent les bornes des Etats, selon les derniers traités de paix, par P. Du Val,... Mlle Du Val, Paris, 1676. DU VAL, Pierre: Cartes de géographie les plus nouvelles et les plus fidèles, avecque leurs divisions régulières, qui marquent les bornes des Etats, selon les derniers traités de paix, par P. Du Val,... Mlle Du Val, Paris, 1676. DUTENS, Louis: Itinéraire des routes les plus fréquentées, ou Journal de plusieurs voyages aux villes principales de l’Europe depuis 1768 jusqu’en 1791, ...,Th. Barrois, Paris, 1791. DUTENS, Louis Itinéraire des routes les plus fréquentées ou journal d’un voyage aux villes principales de l’Europe... par Louis Dutens, Londres, chez P. Elmsly, 1775. FLACHAT, Jean-Claude: Observasions sur le commerce et les arts d’une partie de l’Europe, de l’Asie de l’Afrique et même des Indes orientales par J. Cl. Flachat Directeur des établissements levantins etc. t. I.-II. Lyon, Jacquenod père, Rusand, 1766. Magyarul kivonatoltan részleteket közöl bel?le Haraszti Sándor – Peth? Tibor 1744. Egy lyoni „hasznos polgár” utazása Mária Terézia Magyarországában fejezetcím alatt. Lásd: HARASZTI Sándor – PETH? Tibor: Útikalandok a régi Magyarországon, Bp. 1963. 157-169. (Flachat 1740 ?szén járt Magyarországon, az 1744-es dátumozás tehát hibás – K.L.) FUMÉE, Martin - MONTREUX, Nicolas de: Histoire générale des troubles de Hongrie et de Transylvanie, contenant la pitoyable perte et ruine de ces royaumes, par Martin Fumée ; avec la continuation par N. De Montreulx, Paris, Rob. Fouet, 1608. FUMÉE, Martin: Histoire des troubles de Hongrie, contenant la pitoyable perte et ruine de ce royaume et les guerres advenues de ce temps en iceluy, entre les chrestiens et les Turcs, par Mart. Fumée, sieur de Genillé,... Paris, M. Sonnius, 1595. FUMÉE, Martin: Histoire générale des troubles de Hongrie et Transilvanie, par Mart. Fumée Paris, Fouet,1608. GALEOTTO
Marzio,: Rerum Hungicarum... De Egregie Sapienter, Jocose dictis ac factis S. Regis Matthiae... 1600, Francofurti, ap. haeredes Andr Wecheli. Claud. Marnium et Joan. Aubrium. Giovio, Paolo: Histoires de sur les choses faictes et advenues de son temps en toures les parties du monde, Guillaume Rouillé Lyon, 1552.
GROTIUS, Hugo: De Jure belli ac pacis libri tres... Hagae comitis, 1680.
HAUTIÈRE, Joseph: Manifeste du traitement des prisonniers français pendant leur captivité (en Hongrie) en 1793; 94 et 95; par le citoyen Joseph HAUTIÈRE, capitaine au 6e bataillon de Soissons; fait prisonnier à l’affaire du 12 septembre 1793 à Avesnelebec; Paris, Bibliothéque Nationale -- Manuscrits 10. 173 HORÁNYI, Ferenc József Elek: Memoria Hungarorum et Provincialium, Viennae, 1775. ISTHUANFUS: Historiae de rebus ungaricis, Coloniae, 1622. ISTVANFFI, Miklós: Historiae de rebus Ungaricis, Anton Hierat, Cologne, 1622. JARS, Gabriel: Voyages métallurgiques, ou recherches et observations sur les Mines et Forges de fer, la fabrication de l’acier, celle du fer blanc et plusieurs mines de charbon de terre faites depuis l’année 1757 jusques et compris 1769, en Allemagne, Suède, Norwège, Angleterre et Ecosse, etc. 1774-1781, Lyon, G. Regnault JORDAN, Claude: Journal historique sur les matières du temps, contenant aussi quelques nouvelles de littérature et autres remarques curieuses, par C. Jordan, t. VI., C. Muguet, Verdun, 20 vol. 1707-1716. JORDAN, Claude: La Clef du cabinet des princes de l’Europe ou Recueil historique et politique sur les matières du temps, par C. Jordan, imp. chez Jacques le Sincère, Luxembourg, 1704-1706. JORDAN, Claude: Voyages historiques de l’Europe, par Claude Jordan, t. VI qui comprend tout ce qu’il y a de plus curieux dans l’Empire d’Allemagne, Chez Nicolas Legras, de l’imprimerie de Laurent Rondet, Paris, 1696. KECSKEMÉTI Károly: Notes et rapports français sur la Hongrie au XVIIIème siècle. Recueil des documents, avec une introduction… Bruxelles, 1963. KIS János: Nevezetes utazások tárháza, több tudósokkal együtt készítette ’s kiadta Kis János, Pesten, Trattner János Tamás bet. t. I-VIII. 1816-1819. KÖPECZI Béla – R: VÁRKONYI Ágnes (szerk.): Rákóczi-tükör, I.- II. Bp. 1973. LA CROIX, J. Fr de: Dictionnaire historique des sièges et batailles mémorables, Paris, Vincent, 1771. LA CROIX, J.-Fr. de: Anecdotes des républiques, auxquelles on a joint la Savoye, la Hongrie, et la Bohême [par J.-Fr. de La Croix], Paris, 1771.
LA CROIX, J. F. de: Dictionnaire historique portatif des femmes célèbres, J. F. de La Croix L. Cellot, Paris, 1769. LA CROIX, J. F.: Dictionnaire historique des sièges et des batailles mémorables de l’histoire ancienne et moderne (par J.-F. Lacroix.), Vincent, Paris, 1771. LA MOTRAYE, Aubry de: Voyages du Sr A. de La Motraye en Europe, Asie et Afrique, ou l’on trouve une grande variété de recherches géographiques, historiques et politiques sur l’Italie, la Grèce, la Turquie, la Tartarie, Crimée et Nogaye la Circassie, la Suède et la Laponie, etc., avec des remarques instructives sur les moeurs, coutumes et opinions... des peuples et des pays ou l’auteur a voyagé... La Haye, T. Jonson: et J. Van Duren, 1727. Letölthet? a teljes szöveg a világhálóról: http://gallica.bnf.fr/scripts/ConsultationTout.exe?E=0&O=N104506 Legújabb kiadása: LA MOTTRAYE, Aubry de: Voyages du Sr. A. de La Motraye en Europe, Asie et Afrique, où l’on trouve une grande variété de recherches géographiques, historiques et politiques, sur l’Italie, la Grèce, la Turquie, la Tartarie... avec des remarques instructives sur les moeurs, coutumes, opinions des peuples & des pays... comme aussi des relations fidèlles des événemens considérables arrivées [sic] pendant plus de XXVI années que l’auteur a employées dans ses voyages, comme de la révolution en Turquie... de la guerre entre les turcs et les prussiens... Paris, 2001. LABOUREUR, Jean Le: Relation du voyage de la Royne de Pologne et du retour de Mme la mareschale de Guébriant par la Hongrie, l’Austriche, Styrie, Carynthie, Frioul et Italie, avec un discours historique de toutes les villes et Etats par où elle a passé, et un traité particulier du royaume de Pologne, de son gouvernement ancien et moderne de ses provinces et de ses princes avec plusieurs tables généalogiques de souverains, par Jean Le Laboureur, sieur de Blerenval, Paris, J. Camusat, 1647. LADVOCAT, abbé: Dictionnaire historique et bibliographique portatif... par M. l’abbé Ladvocat,... Nouvelle édition augmentée... Paris, Leclerc, 1777. (Vosgien álnéven ismert!) LE NOBLE, Eustache – (Köpeczi, Béla – Márki, Sándor - Kovács, Ilona): Rákóczi fejedelem históriája, avagy az elégedetlenek háborúja az ö vezérlete alatt, Magyar Helikon, Bp, 1976. LE NOBLE, Eustache: Rákóczi fejedelem históriája, avagy az elégedetlenek háborúja az ? vezérlete alatt. Köpeczi Béla tanulmányával; a jegyzeteket írta Kovács Ilona. Bp. Magyar Helikon, 1975. LENGLET DUFRESNOY, Nicolas (abbé): Méthode pour étudier l’histoire avec un catalogue des principaux historiens et des remarques sur la bonté de leurs ouvrages et sur le choix des meilleures éditions, t.IV. Paris, chez Pierre Gaudouin, 1735.
LENGLET DUFRESNOY, Nicolas: Méthode pour étudier l’histoire.. t. III. Paris, 1713. LEONARDUS Chiensis-Mitylenaei (Episcopus), ;GEORGEWITZ, Barthelemi; SABELLICUS, M.; CALLIMACHUS-EXPERIENS, Philippe: Chronicorum Turcicorum, in quibus Turcorum Origo, Principes, Imperatores, bella, Praelia, Caedes, Victoriae, reique militaris ratio, et Caetera huc pertinentia, continuo ordine, et perspicua brevitate exponuntur; et Mahometicae Religionis Institua Judiciorumque processus, et Aulae Constitutio; procerum item ac populi Mores, vitaeque degendae ratio percensetur : Accessere Narratio de Bajazethis filiorum Seditionibus ; Turcicarum item rerum Epitome : quomodo nimirum Captivi Christiani distrahantur, et ab imperatore Turcico, caeterisque Turcis tractentur : et Johannis Aventini Liber, de rebus Turcicis ; Tomus primus. Omnia nunc primum bona fide collecta, Sermoneque latino exposita à D. Philippo Lonicero, Theologo. Tomus Secundus, diversa de rebus Turcicis Opuscula continet. Tomus tertius, Georgii Castrioti, Scauderbegi cognominati, vitam, Mores, res gestas, etc. continet, Francofurti ad Moenum, apud Joannem Feyrabeud, 1578. LEROY DE LOZEMBRUNE, Antoine: Matinées de Lanschitz par M. le Roy de Lozembrune... Vienne, R. Graesser, 1778. MANESSON-MALLET, ALLAIN: Description de l’Univers, contenant les différents systèmes du Monde, les cartes... de la géographie ancienne et moderne : les Plans et les profils des principales villes... de la terre avec les portraits des Souverains... leurs blasons titres et Livrées et les moeurs, Religions, gouvernements et... habillemens de chaque Nation... par Allain Manesson-Mallet, ..., Paris, D. Thierry, 1683. Maffei, Raffaello (VOLATERANUS): Contenta in hoc opusculo : Raphaelis Volaterani de More ludorum & sacrorum ; de Romanorum Graecorumque magistratibus, de Ritu antiquae militiae postremo ; de Templis & locis urbis Romae, quae omnia ad historiae cognitionem apprime sunt utilia, Gilles de Gourmont, 152?.
MERCATOR, Gerhard Kremer, (GERARDUS): Atlas minor de Guérard Mercator, traduict de latin en françois, par le sieur de La Popelinière,... anno 1614, de nouveau reveu et augmente J. Jansson, Amsterdam, 1628. MONTREUX, Nicolas de (abbé) - FUMÉE, Martin: Histoire généralle des troubles de Hongrie et Transilvanie, contenant la pitoyable perte et ruyne de ces royaumes et des guerres advenues de ce temps en iceux entre les chrestiens et les Turcs... par Mart. Fumée... Tome I. Histoire universelle des guerres du Turc, depuis l’an 1565 jusques à la trefve faicte en l’année 1606... Tome II. Par N. de Montreulx... Paris, R. Fouet, 1608. MORERI, Louis (abbé): Le grand dictionnaire historique ou le mélange curieux de l’histoire sacrée et profane... t III.. J. B. Coignard, Paris, 1725.
Moreri, Louis: Le grand dictionnaire historique, ou le Mélange curieux de l’histoire sainte et profane... par le Dr L. Moreri,... J. Girin et B. Rivière, Lyon, 1674.
OLAH, Nicolaus: Atila, Hanoviae, Apud Claudium Marnium, 1606. ORTELIUS, Abraham: Ortels Abrahami Ortelii cosmographi et geographi regii deorum dearumque capita ex antiquis numismatibus collecta historica narratione illustrata a Francisco Swertio Antverpiensi, Extant Bruxellis, apud Franciscum Foppens, 1683. PATIN, Charles: Relations historiques et curieuses de voyages, en Allemagne, Angleterre, Hollande, Bohême, Suisse, etc., par Charles Patin,... C. Muguet, Lyon, 1674. PICCOLOMINI, Aeneas Silvius: Cosmographia Pii papae in Asiae et Europae descriptione. Asia historias rerum ubique gestarum cum locurum descriptione complectibus. Europa temporum authoris, varias continet historias, M. Furter, Basileae, 1507. RANSANUS, Petrus: Epithoma rerum Hungarorum, id est annalium omnium temporum liber primus et sexagesimus c. m?vér?l van szó, év és hely nélkül; a teljesség kedvéért utalunk a Kulcsár Péter féle magyar kiadásra, Bp. 1977. RÉVAY, Péter: De Sacrae coronae regni Hungariae ortu, virtute, victoria, fortuna, annos ultra D C clarissimae, brevis commentarius Petri de Rewa,... Augustae Vindelicorum, excudebat C. Mangus, 1613. ROBBE, Jacques: Méthode pour apprendre facilement la géographie... par le sieur Robbe,... Vve J. Dupuis, Paris, 1678. SACY, Claude-Louis-Michel de: Histoire générale de Hongrie depuis la première invasion des Huns jusqu’à nos jours, par M. de Sacy,... 2 vol. Paris, Demonville, 1778. SALABERRY, Charles Marie d’Irrumberry, comte de: Voyage à Constantinople en Italie, aux Îles de l’Archipel, par l’Allemagne et la Hongrie, de l’imprimerie de Crapelet, Paris, chez Maradan, Libraire, rue Pavée-André-des-Arcs, n0 16. [1799.] SAMBUCUS, Johannes Zsamboh: Rerum Ungaricarum decades quatuor cum dimidia ... A. Bonfini, Hanoviae,1606. SANÉ, Alexandre-Marie: Tableau historique, topographique et moral des peuples des quatre parties du monde, comprenant les lois, les coutumes et les usages de ces peuples, par A.-M. Sané... Paris, Carteret : an IX-1801. SANSON Nicolas: Description de tout l’univers, en plusieurs cartes, & en divers traitez
de geographie et d’histoire; où sont décrits succinctement & avec une methode belle & facile ses empires, ses peuples, ses colonies, leurs murs, langues, religions, richesses, F. Halma, Amsterdam, 1700. SCHOEDEL, Martinus: Disquisitio historico-politica de regno Hungariae, Argentorati, Jo. Reppl, 1629. SZAMOTA István: Régi utazások Magyarországon és a Balkán-félszigeten, Bp. 1891. THEVET, André: Histoire des plus illustres et savans hommes de leur siècle, tant de l’Europe que de l’Asie, Afrique et Amérique, avec leurs portraits, Paris, F. Manger, 1671. THURÓCZI, János: Johannis de Thwrocz Chronica Hungarorum, In civitate Brunensi, (C. Stahel et M. Preunlein,) 1488. TOLLIUS, Jacobus: Jac. Tollii Epistolae itinerariae, cum fig., Heniniicura et studio H. Christ. Henninii, Amstelodami, typis F. Halmae, in officina J. ab Oosteruyk, 1700. TOLLIUS, Jacobus: Jacobi Tollii Epistolae itinerariae ex auctoris schedis postumis recensitae, suppletae, digestae ; Annotationibus, osservationibus & figuris adornatae cura & studio Henrici Christiani Henninii, Amstelaedami, apud Joannis Oosterwyk, 1714. Magyarul részleteket közöl bel?le Tollius Jakab útazása hazánkban 1660-ban és 1687-ben fejezetcím alatt Szamota István. Lásd.: SZAMOTA István: Régi utazások Magyarországon és a Balkán félszigeten, Bp. 1891. 284-289. TÚRÓCZI, Ladislaus: Ungaria suis cum regibus compendio data... Tyrnaviae, (h.n. é.n.) ; THUROSIUS:Ungaria suis cum regibus compendio data, dum... Franciscus Barkoczi de Szala,... in... Universitate tyrnaviensi, theses universae philosophiae ex praelectionibus R. P. Emerici Tolvay... propugnaret, anno MDCCXXIX, Tyrnaviae, per F. Gall. VANEL, Claude: Abrégé nouveau de l’histoire générale des Turcs, où sont décrits les événemens et les révolutions arrivées dans cette vaste monarchie, depuis son établissement jusqu’à présent... par M. Vanel, C. Osmont, Paris, 1689. VANEL, Claude: Histoire des troubles de Hongrie... Paris, Vve C. Blageart, 6 vol. 16851688. VANEL, Claude: Histoire des troubles de Hongrie [par Vanel], depuis 1684 jusques 1686, Amsterdam, P. Mortier, 1687. VANEL, Claude: Histoire des troubles de Hongrie, avec le siège de Neuheusel et une relation exacte du combat de Gran [par Vanel]... Mortier, Amsterdam, 1686.
VANEL, Claude: Histoire et description ancienne et moderne du royaume de Hongrie et des autres états qui ont été ou qui sont encore ses tributaires... Paris, C. de Sercy, 1688. VANEL, Claude: Le Royaume de la Hongrie ou description nouvelle, Chronologique, Géographique de ce Royaume selon d’estat auquel il se trouve à present et des choses les plus memorables y arrivées, Cologne, Chez Pierre le Jeune, 1686. VAUTHIER, Georges: Le Capitaine Joseph Hautière, Annales de Bretagne, 1910/11. 111-130. VOSGIEN, (Jean-Baptiste Ladvocat): Dictionnaire géographique portatif, ou Description des royaumes, provinces, villes, patriarchats, évêchés, etc. ; traduit de l’anglois sur la treizième édition de Laurent Echard, par Vosgien (l’abbé L’Advocat) Paris, Librairies associées, 1767. ZÁDOR Elek: Geographiai kézikönyv, vagy a világ mathematikai, physikai, kiváltképen pedig politikai leírása, Wigand Ottó, Pest, 1831.
ZORN DE BULACH, Antoine-Joseph Bon: L’Ambassade du prince Louis de Rohan à la cour de Vienne, 1771-1774. Notes écrites par un gentilhomme, officier supérieur attaché au prince Louis de Rohan, ambassadeur du roi, [Antoine-Joseph Zorn de Bulach], et publiées par son arrière-petit-fils le baron Zorn de Bulach, Strasbourg, Impr. alsacienne, 1901.
A FORRADALMI HÁBORÚK ELS? FRANCIA HADIFOGLYAINAK FELJEGYZÉSEI MAGYARORSZÁGRÓL
JOSEPH HAUTIÈRE
KIÁLTVÁNY* JOSEPH HAUTIÈRE, (1771-183?), 1791-ben vonult be a Nemzeti Gárdához, 1793ban századosként esett fogságba a németalföldi hadszíntéren. Magyarországi hadifogságából szabadulva írja meg Manifesztumát. Részt vett Bonaparte itáliai hadjáratában, majd Saint Dominique szigetére vezényelték, ahol rövidesen a lázadók fogságába esett. Szabadulván visszatért Franciaországba, ahol a katonai adminisztráció állami tisztvisel?jeként dolgozott. 1830 júliusából van az utolsó érdemi információ életér?l, amikor az észak-afrikai gyarmatosítás kapcsán az Idegen Légió szervezésénél tevékenykedik.**
KIÁLTVÁNY AZ ÖTSZÁZAK TANÁCSÁNAK ELNÖK - POLGÁRTÁRSÁHOZ!
Elnök - Polgártárs! Nem hiszem, hogy helyesebben tudnám szolgálni az igazságot és az emberiséget, minthogy elküldöm a Haza Atyjainak szenvedéseink e rövid foglalatát. Reméljük, hogy honfitársainknak is a tudomására hozzák a rabságunk alatt elszenvedett csapásokat. Hogy elfelejtsük a börtönélet megaláztatásait, megkezdjük learatni eddigi munkánk gyümölcseit. Megtérvén otthonába, valamennyi bajtársunk most a veszteséget szenvedett családok megsegítésén fáradozik. Milyen édes érzés is lesz a Haza védelmez?inek, amikor visszaemlékezhetnek arra, hogy az Önök oltalma alatt megfékezték a zsarnokokat és ellenálltak az élet sorscsapásainak. Féktelenség nélküli szabadság, teljes egyenl?ség és a hatályban lév? törvények jellemzik kormányzatunkat, azt a szerencsés kormányzatot, amelyért küzdöttünk, s amely alatt élni akarunk. Visszataláltunk hát édes hazánkba, amelynek védelmére feltettük életünket is. Átnyújtom ma az iránta való elkötelezettségünk újabb bizonyítékát. E Haza nélkül nem létezik a boldogság és érte mindig dics?séges és édes lesz életünket is feláldozni. Üdvözlet, Tisztelet és Testvériség. J. - M. Hautière, kapitány A franciák képvisel?inek! Egy szabad és nagylelk? nép képvisel?i, átnyújtom nektek gyenge, de a valósághoz h?
összefoglalását a borzalmaknak, melyeket a haza védelmez?i szenvedtek el hosszú és kínokkal terhes rabságuk során. (Bár elbeszélésem az én hadoszlopommal történt események összefoglalása, ezen történések éppúgy megeshettek a többi fogollyal is, kivételként említhetjük talán a Vauban-i és a Laudrecy-i er?d hadoszlopait, mivel ?k kevesebbet szenvedtek. A foglyok sorsát egyaránt meghatározta, hogy mikor és milyen id?ben utaztak, tehát milyen évszakban voltak kénytelenek a Dunán hajózni, illetve milyen volt a kíséretük és ennek vezet?i. Amennyiben igazságosan akarjuk megítélni az osztrák kormány viselkedését, elmondhatjuk, hogy a háború összes szabályát megszegte irányunkban, nincs olyan tiszt, akinek ne lenne panaszra oka, nem csupán a saját szenvedései, hanem a katonák sorscsapásai miatt is.) A fegyverek diktálta események elszakítottak bennünket a szabadság szent birodalmától, s igazságtalan és embertelen ellenségeink hatalmába kerültünk. A foglyok borzalmas kínszenvedései olyan látványt nyújtottak, amelyet lehetetlenség teljességgel visszaadni. Remélem azonban, hogy az én egyszer? és nem m?vészi szint? elbeszélésem, amelyet Veletek kívánok ismertetni, s amely nélkülöz minden díszítést és ékesszólást, legalább a felsorakoztatott tények gazdagsága miatt méltó lesz figyelmetekre. El?re látom, hogy már szenvedéseink felsorolásának legelején haragot és szánalmat fogtok érezni. A bátorsággal elviselt sorscsapások, a mindenféle kegyetlenség és barbárság, amellyel ellenségünk bosszúvágyát csillapította, a nélkülözések sora - melyet súlyosbított egy megvetend? és embertelen kormányzat g?gje - mindez talán hihetetlennek fog t?nni annak a szemében, aki nem gy?z?dhetett meg saját szemével ezekr?l az eseményekr?l. Hogy minden kétséget eloszlassunk, hallgassátok meg el?ször is azt, hogy miként bántak velünk Németalföldön, a választófejedelemség területén és máshol, egészen a behajózásig. Legyetek tanúi annak a szerencsétlenségnek, amely ett?l az id?t?l kezdve sújtott bennünket, képzeljétek magatokat a Duna sötét partjaira, ahol számtalan bajtársunk lelte halálát. Képzeljétek el a szanaszét hever? halottak siralmas látványát a folyó két partján, akár egy szemétdombon. Ellenségeink gyakran sértegették e halottakat, így élték ki kegyetlen dühüket: a leggyalázatosabb átkokat zúdították tehát az osztrák gy?lölet e céltábláira. Képzeljétek el beteg bajtársaink siralmas állapotát, akiket orvosi segítség nélkül magukra hagytak a hajókon, s akik kénytelenek voltak a legnagyobb hidegben is itt éjszakázni, váltás fehérnem? és meleg ruha nélkül. Legyenek tanúi ellenségeink embertelen bánásmódjának, amit irányunkban tanúsítottak mind a dunai utazás kapcsán, mind pedig az Ebersdorf (Ebersdorf egy kis falu a Duna bal partján. Itt található Mária-Terézia kastélya, ahol az itt eltöltött három nap alatt szállásoltak el bennünket. Maga a falu három mérföldre van Bécst?l) és Pest közötti útszakaszon, s szintén képzeljétek el a szánalmas ellátást, melyben betegeink részesültek a pesti kórházban. E tényeket alátámasztja a 15-20 ezres emberveszteségünk: halottaink egészen beborították az ellenség területét Kintzbourgtól Belgrádig. Mindezek után ugyan ki merné cáfolni e tényeket, anélkül hogy halott bajtársaink emlékét meggyalázná és olyan családok ezreinek okozna újfent fájdalmat, akik a mai napig siratják a kegyetlen és vérszomjas ellenség által lemészárolt rokonaik halálát. Tartozunk a hazának és az igazságnak azzal, hogy elfogultság nélkül adjuk el?
rabságunk lényeges részleteit. Márpedig hogy ez sikerülhessen, id?rendi sorrendben kell követnünk az eseményeket fogságba esésünkt?l kezd?d?en. (Nincs tudomásom arról, hogy milyen bánásmódban volt részük a Belgium területér?l visszavonuló hadifoglyoknak illetve a Condé hadoszlop foglyainak. Annyit tudok csupán, hogy sok katonát és tisztet veszítettek.) Az Avesnelesec-i foglyok 1793. szeptember 12-én csatlakoztak Mous-ban a Quesnoy-i rabokhoz. Ennek a szerencsétlen kimenetel? összecsapásnak sok sebesültjét toloncolták át Saint-Thorn-ba, s ott napokig teljesen megfeledkeztek róluk. Néhány súlyosan sebesült tiszt Louvainben maradt, ahol sérüléseiket ellátták. (Az összeomlás és az ezt követ? mészárlás Déclayes tábornok alkalmatlanságának tulajdonítható, hiszen ahelyett, hogy megelégedett volna az ellenség megfigyelésével, megtámadta ?ket. Mivel teljesen szervezetlen volt a támadás, nem nyílt lehet?sége a visszavonulásra. Lehetséges, hogy nem tudott Quesnoy feladásáról, amelyre 10-én este került sor. Hibája kevésbé lett volna végzetes, ha nem hagyja el ?rhelyét, és a dicstelen visszavonulást választja.) Az ellenség csupán minimális segítségnyújtásban részesítette bajtársainkat, s így rengetegen lelték halálukat. Az orvosok még ennél is kegyetlenebb módon bántak velük a kötöz?helyeken. (Amikor ezek a gazemberek szerencsétlen sebesültjeinket kötözték, így szóltak hozzájuk: Szenvedjetek csak nemzetetek miatt, ma alaposan bosszút állunk rajtatok. /Ami ezt a vádaskodást illetve az ennél súlyosabbakat illeti, fenntartásokkal kell élnünk. K.L./ Ezek után nem is fordítok figyelmet azokra a megalázó és megszégyenít? jelenetekre, melyek a behajózástól kezdve nehezítették meg életünket. Jól tudjuk, milyen szomorú sors vár egy katonára, ha az ellenség kezébe kerül, f?leg ha a háborúban különböz? világnézetek csapnak össze. Összefogtak ellenünk ennek az országnak a fanatikusai a régi el?ítéletek számos hívével, s úgy látszott, hogy a körülmények is nekik kedveznek.) Ugyanakkor kevesebbet szenvedtünk az ellenséges ország lakóitól, mint az emigránsoktól. Ezek a gonosztev?k, akiknek a szerencse is a szolgálatába szeg?dött, számos vidéken maguk mögött tudták a papokat és az
(Brüsszel, Maestricht és Aix-la-Chapelle b?velkedett ezekben a gonosztev?kben. Mikor áthaladtunk ezeken a városokon, az általuk fizetett léh?t?k gyalázkodásainak voltunk kitéve El kell azonban ismernem, hogy a kormányintézkedéseket hozott e jelenetek megel?zése érdekében.) Amikor Németalföldön utaztunk keresztül, nagyon siralmas állapotba kerültünk, hiszen a csatamez?n már teljesen kimerültünk. E fárasztó utazás kapcsán ki voltunk téve a nélkülözés ezer fajtájának, s így helyzetünk napról napra kilátástalanabbá vált. Egyedül a Quesnoy-i hely?rség tisztjei voltak némileg jobb helyzetben, már amennyire ez egyáltalán lehetséges hasonló körülmények közt. A katonák állapota ennél sokkal rosszabb volt, vagy kolostorokban, vagy a városok, tanyák és falvak fogdáiban zsúfolták össze ?ket. Szerencsétleneket hamar elborították a tetvek és fert?z? betegségben is szenvedtek, amely az Kintzbourg-ig tartó utazás, a nélkülözések és a mindenféle kényelmetlenség velejárója volt. A választófejedelemség területén néha emberségesebben bántak velünk. Ha nem is enyhítették a foglyok szenvedéseit, legalább legéget?bb problémáikat orvosolták. A lakosság elég olcsón vállalta a katonák élelmezését. Hálával tartozunk M. de Bruxenne-nek és M. Müllernek, kíséretünk vezet?inek, mivel többféleképpen is bajtársaink segítségére siettek és Ancien Régime híveit. Több városban leírhatatlan túlzásokra ragadtatták magukat.
nagyon emberséges magatartást tanúsítottak irányunkban. (Ez a kísér? osztag, amely Soignies-ig tartott velünk, a kölni választó egyik csapata volt. Semmi panaszra nem volt okunk kíséretünk vezet?ivel kapcsolatban, s?t ?ket hordták le emberséges viselkedésük miatt.) A lakosságtól megtudtuk, hogy az el?ttünk járó hadoszlopok rengeteg embert vesztettek. (Rostau polgártárs, az Alsó-Charente-i els? zászlóalj f?hadnagya, a saját szemével látta, amint a kísér? tizedesek halálra ütlegelik azokat a szerencsétleneket, akik nem bírták tovább a menetelést. Aláírás: Rostau, f?hadnagy.) Mint elbeszélésükb?l kiderült, a katonák, közrefogva a bosszúvágytól hajtott ellenségt?l, percenként rogytak össze holtan az úton, felemésztve a fáradság, az éhség, a szomjúság és a nyomor által. Az is gyakran el?fordult, hogy e szerencsétleneket, mikor már nem bírták tovább a menetelést, a császáriak ?rmesterei ütlegelték halálra. Gyilkosok, milyen gy?lölet is f?tött titeket? A mi helyzetünk is elég kilátástalan volt, de legalább nem kellett szembesülnünk ilyen látvánnyal. Katonáink bármennyire is nyomorultak voltak, elég jól bírták magukat, amikor megérkeztünk Kintzbourg környékén kijelölt szállásunkra. Itt vártunk a behajózásra vonatkozó parancsra. A bennünket kísér? tisztek segítségnyújtása csupán katonáink bajait fokozta, s sokuk életébe is került. Miután 175 mérföldes utat tettünk meg, néhány napig Kintzbourg környékén maradtunk, és itt sok katonánk lett beteg. Mikor hidegebbé vált az id?járás, és mi ellátás híján kezdtünk nagyon szerencsétlen helyzetbe kerülni, megérkezett a behajózási parancs: 1793. november 8-án és 9-én kellett hajóra szállnunk. (Tehát ebben az id?szakban kellett hajóra szállnunk. Mindenki tudja, hogy a Duna Svábföldr?l ered, hogy sok veszélyes szakasza van és hogy a folyót beburkoló ködpára miatt egészségtelen és ártalmas az utazás. Kintzbourg-tól körülbelül két-három mérföldre szálltunk hajóra.) Mivel már értesültünk a bennünket megel?z? hadoszlopok nagyszámú veszteségeir?l, az események, amelyekkel szembe kellett néznünk, rettenetes félelemmel töltöttek el bennünket. Ugyan mit is várhattunk, hiszen szerencsétlen beteg bajtársaink, akikt?l megtagadták a kórházi ápolást, szintén kötelesek voltak hajóra szállni? Borzalmas percek voltak ezek. Milyen emléket is hagy ez a kegyetlen id?szak azokban, akiknek sikerült túlélniük e katasztrófákat? (A behajózásunkat követ? minden egyes nap vagy hallottunk a halálesetekr?l vagy a saját szemünkkel láthattuk azoknak a szerencsétleneknek a maradványait, akik a dunai utazás alatt pusztultak el.) A hajók, amelyeken szállítottak bennünket, rozoga bárkáknak t?ntek. (Azért nevezem rozoga bárkáknak e hajókat, mert borításuk csupán 10-12 vonalnyi volt. El?ször még borításuk sem volt, de elértük hogy saját költségünkön megcsináltassák.) Mivel elég hajót nem is tudtak nekünk biztosítani, szegény katonáink számára tutajokat eszkábáltak össze. (A dunai áruforgalom legnagyobb részét a tutajok - ezek a feny?tönkökb?l összeácsolt uszályfélék - bonyolítják le. A tutajokon utazó szerencsétlen katonák nemcsak az id?járás szeszélyeinek voltak kitéve, hanem a lábuk is állandóan a vízbe lógott.) Csupán a katonáinkat felügyel? egy-két tiszt számára építettek egy kunyhó-félét a tutaj közepén, amely megvédte ?ket a rossz id?járás viszontagságaitól, s itt fel is melegedhettek egy kályha segítségével.
A behajózástól kezdve a katonákat elkülönítették a tisztekt?l, s így ez utóbbiak nem tudták orvosolni a nyomorultak legéget?bb problémáit. Utunk végállomásaiként Pestet, Munkácsot, Eszéket, Szegedet, Temesvárt, Nagyváradot és Ratzát jelölték meg, tehát alsó-magyarországi városokat, amelyek közül több is szomszédos volt Törökországgal. (Bár azt mondom, hogy úti célunk az említett városok voltak, igazából e városok fogdáiban vagy börtöneiben kötöttünk ki. Akik Temesvárra kerültek, azoknak a város egyet jelentett a börtönnel.) Hajóutunk els? napjai alatt emberveszteségünk nem volt jelent?s. Azonban, ahogy Ausztriához közeledtünk, annyi halottat hagytunk hátra minden egyes nap, hogy beborították a folyó két partját. Minden ellenünk esküdött, az id? rosszra fordult, élelemben hiányt szenvedtünk, a betegek pedig nem kaptak semmilyen ápolást. Kíséretünk vezet?i vagy nem tudtak vagy nem akartak enyhíteni embertársaik szenvedésén. Kintzbourgtól Linzig rengeteg emberünket veszítettük el. (A betegek semmilyen ellátásban nem részesültek, a katonák pedig három-négy napig nélkülözték mind az élelmet, mind pedig a zsoldjukat.) Hogyan is gy?zhettek volna le ennyi szenvedést a haza bátor védelmez?i? Hiszen betegen magukra hagyták ?ket a hajókon, ahol csupán egy marék szalma választotta el ?ket a hajópadlótól. A legegészségtelenebb és a leghidegebb éjszakákat kellett itt átvészelniük, s egy gyorsan terjed?, fert?z? betegség is megtámadta ?ket. A betegek száma napról napra n?tt, és egészen Linzig halottaink borzalmas látványa kísértett minket, amint elborítják e mai Styx két partját. (Bizonyos helyeken tragikus véget ért bajtársainkat eltemették. E területek f?hivatalnokai vagy a helyi hóhérokat vagy kényszermunkára ítélt fegyenceket bíztak meg a temetéssel.) Ez azonban még csak a kezdet volt. Igazi bajaink most kezd?dtek. Ellenségünk még nem elégítette ki bosszúvágyát. A franciák ezreinek halála csak felkorbácsolta gy?löletüket, és gyilkos terveik voltak velünk: azt akarták, hogy a germán szörnyetegnek feláldozott francia republikánusok vére vesse vörösre ezentúl a Duna vizét. Ti, a szabad ember ádáz ellenségei, ki tudná leírni, és az utókorra hagyományozni kegyetlenségeteket és a franciák ellen elkövetett minden gonosztetteket? Néhány napig Linz bizonyos negyedeiben lettünk elszállásolva, a lehet? legnyomorúságosabb állapotban. Omladozó kaszárnyákba zártak bennünket, szalmán aludtunk, s a tetvek is elborítottak bennünket. Így nem csoda, hogy rövidesen minden katona és a tisztek java része is megbetegedett. Ennél a városnál váltunk meg a Soigny-tól bennünket kísér? csapattól. Linz parancsnoka heves szemrehányásokkal illette M. de Bruxenne-t és M. Müllert, az irányunkban tanúsított magatartásuk miatt. (Érdemes idéznünk M. de Bruxenne válaszát azokra a szemrehányásokra, melyeket Linz parancsnoka tett neki. Miután a hely?rség parancsnoka túl nagy elfogultsággal vádolta M. de Bruxenne-t a hadifoglyok vonatkozásában, ez utóbbi azt válaszolta, hogy csupán kötelességét teljesítette, és soha nem fogja megbánni, hogy a természet szavára hallgatott. Bécsben természetesen feljelentést tettek ellene stb.) Új osztrák kíséretünk vezet?i kegyetlennek és embertelennek bizonyultak. Azok a szerencsétlenek, akiket csak két lépés választott el a haláltól, hiába kérlelték e vezet?ket, hogy siralmas állapotuknak megfelel?en kórházba mehessenek. Ett?l kezdve leírhatatlan szenvedés lett az osztályrészünk.
Az id?járás elviselhetetlenné vált, semmink sem volt, hogy védekezhessünk a hideg ellen, vagy hogy betegeink kínjait enyhíthessük, s így az ? sorsuk úgy t?nt, hogy megpecsétel?dött. (Linzben 1793. november 22-én szálltunk újra hajóra.) Felkészültünk, hogy mi is így végezzük majd. Miben is reménykedhettünk volna, hiszen még el?ttünk állt a Linzet Pesttel (Fels?-Magyarország) összeköt? útszakasz, és katonáink többsége alig élt a fáradságtól, miközben idegeik is felmondták lassan a szolgálatot. Csupán azt nem tudtuk még, hogy mikor ér utol minket is végzetünk. Még alig távolodtunk el utolsó állomáshelyünkt?l, amikor felfogtuk, hogy képtelenek leszünk ellenállni a hideg vasfogainak és a szégyentelen bánásmódnak. A Duna is más volt, mint amilyennek el?ször megpillantottuk. Partjait elhagyatott és m?veletlen földek, vagy hegyek szegélyezték, lakói pedig kegyetlen és vad népek voltak. A folyó veszélyes szakaszai miatt sok utazó szenvedett hajótörést. Néhány nap múlva egy katonáinkat szállító tutaj Yps magasságában darabokra tört. (Idézem Rouget, a Deux-Sèvres-i els? számú hadoszlop tüzér f?hadnagyának beszámolóját ezzel az eseménnyel kapcsolatosan: Egy sziklákkal tarkított, Stroudel nevezet? helyen, november 24-én, nagyjából délután kett?kor, az a tutaj, amelyen jómagam is utaztam a 83. ezred kötelékébe tartozó Langle polgártárs és kétszáz katona társaságában, a kormányos hibája és a hullámok kényszerít? ereje miatt egy sziklának ütközött. A tutaj két darabra tört, az egyik fennakadt a sziklán egy örvény közepében, a másik, amelyen én is maradtam, három lábnyi mélységbe süllyedt alá… olvasahatatlan szöveg K.L.) Ezután a baleset után folyamatosan vesztettük el bajtársainkat, akiknek napról napra csökkent az életkedve. A kíséretünk által tanúsított kegyetlen bánásmód is közelg? szerencsétlenségünket jósolta. Ezen a vidéken a Duna két partját az itt elpusztult számtalan áldozat holtteste borította. Minden áldott nap szembesültünk a partokon hagyott halottaink látványával és azoknak a szerencsétleneknek a maradványaival, akik el?ttünk tették meg ezt az utat. (A Condé hadoszlop és a Belgiumból visszavonuló csapattestek tehát irtózatos emberveszteséget szenvedtek el.) Bármennyire is nehezen ment a sorunk, másra sem tudtunk gondolni, mint szerencsétlen bajtársainkra, akiket teljesen magukra hagytak a hajókon. Ó véres bosszú! Rémes példája ez a visszavágásnak! A betegek többsége Corneilbourg és Noustof környékén elhalálozott, s csupán néhány szerencsétlennek sikerült eljutnia Ebersdorfig. Azonban sokan azok közül, akik egészen jó b?rben voltak, a hallatlan kegyetlenkedések áldozatául estek: a legnyomorúságosabb körülmények közt fejezték be életüket. Noustofban és Ebersdorfban ellenségeink viselkedése a százszorosára fokozta kínjainkat. Egy hajó ráadásul Noustof környékén zátonyra futott, s csupán egy-két katona élte túl a katasztrófát. (1793. november 26-án délután fél ötkor egy, a katonáinkat szállító hajó a Corneillbourg és Noustof között található vízimalmok közelében futott zátonyra. Ez a rémes baleset sok-sok katonánk életébe került.) Linz óta a legrosszabb körülmények közt szállásoltak el bennünket, kiszolgáltatva a tetveknek és a kegyetlen bánásmódnak. A Linz és Ebersdorf közt már így is rengeteg emberünket veszítettük el, az itteni siralmas állapotok most újabb áldozatokat követeltek. Három napig Mária Terézia kastélyába zártak bennünket, ahol a rettenetes fáradtság és a folyamatos szenvedések legy?rték bajtársainkat. A beteg katonák, teljesen magukra utalva,
a továbbiakban is a hajókon maradtak. Több mint ötszáz francia halálát okozta így az évszakra jellemz? változékonyság, a rettenetes hideg és az éjszakai egészségtelen leveg?. Kíséretünk vezet?i, ezek a kegyetlen gonosztev?k, nem mulasztották el az alkalmat, hogy nap, mint nap felvigyenek bennünket a hajókra és szembesítsenek minket halott bajtársaink látványával: ezrével hevertek holttesteik a folyó két partján. Ellenségeink bosszúja még a halottainkat sem kímélte, a leggyalázatosabb szitkokkal illették ?ket. A kényszermunkára ítélt rabokkal el?re megásatták a hatalmas gödröket halottaink számára. Riadtan figyeltük, hogy a hajók közül, amelyeken fert?z? betegeink agonizáltak, melyik veszi az irányt a part felé. Naponta láttuk, amint kisebb csónakokat engednek a vízre: hol jobban, hol kevésbé megpakolva a magukra hagyott szerencsétlenek holttestével. Hány korai halál, hány élete virágában elpusztult fiatalember írható ennek az embertelen bánásmódnak a számlájára! Még azok is, akik Mars isten szolgálatában ?szültek meg, s jól ismerték a katonáskodással járó csapásokat és borzalmakat, még ?k is képtelenek voltak elviselni ezt a barbár bánásmódot. Borzalmas visszaemlékezni arra, hogy még pislákolt bennük az élet. Ennél csak az volt az iszonyatosabb, mikor saját szemünkkel láttuk, hogy az osztrák tisztek legyilkolják ezeket a szerencsétleneket, a szabadság bátor védelmez?it! (Boullet polgártárs, a hatos számú lovasezred f?hadnagya így emlékszik vissza: Egyik nap az egyik katona összerogyott az úton, mivel felemésztette az éhség, a hideg és a fáradtság. Képtelen volt tovább menetelni. Az egyik ?rmester, miután észrevette ezt, odarohant hozzá és kényszeríteni akarta a menetelésre. Mivel a nyomorult nem tudott továbbmenni, a kegyetlen osztrák ott helyben halálra ütlegelte. Az útszélén hagyták, hiszen sorsa már megpecsétel?dött, kíséretünk vezet?je pedig odalépett a haldoklóhoz, botjával szétfeszítette a szerencsétlen száját és így szólt hozzá: Pusztulj el te gyalázatos és nemzeted szégyene légy, stb.) A bennünket sújtó szerencsétlenségek közepette legalább örömmel vettük tudomásul, hogy egy Bécsb?l érkezett parancs elrendelte kíséretünk leváltását és a szárazföldi továbbhaladást. Nem is tudom, hogy tudtak egyáltalán életben maradni hadoszlopunk katonái, illetve azok a szerencsétlenek, akik egészen Pestig hajón tették meg az utat! Ebersdorfot a legnyomorúságosabb állapotban hagytuk el. (Itt láttuk azt, hogy a kényszermunkára ítélt rabok a második emeletr?l hajították le bajtársaink holttestét. Egyébként közülük többekben még pislákolt az élet.) Bajtársaink háromnegyede beteg volt, s mindenben szükséget szenvedett. Ilyen állapotban kellett egy nagyjából hatvan mérföldes utat megtennünk, s kilátásaink javulására esélyünk sem volt. Rettenetes helyzetben voltunk! Az ellenség halott bajtársaink testével terítette be a Duna két partját. Ha a ránk váró megpróbáltatásokra gondoltunk, csak abban reménykedhettünk, hogy hátha kórház kerül az utunkba, ahol a legéget?bb problémáinkat orvosolni tudják. A sors azonban nem így határozott: a vesztünkre törtek és mi nem tudtuk ezt megakadályozni. Képes leszek-e borzongás nélkül felidézni ennek az utazásnak a részleteit? Meg kell tennem, hiszen igazságot kell szolgáltatni az itt megalázott embereknek. A dunai utazás borzalmai után most nem kevésbé súlyos csapásokkal kellett szembenéznünk. Miután kíséretünket leváltották és engedélyezték a szárazföldi utazást, szívszorongató látvány kísérte utunkat. A legtöbben azok közül a szerencsétlenek közül, akik a szárazföldi menetelést választották, ahelyett hogy magukra maradva haldokoljanak a hajókon, most itt lehelték ki
lelküket. Hiába kértük, hogy enyhítsenek szenvedéseiken, szóra sem méltattak bennünket, s így minden egyes nap újabb és újabb áldozatot követelt. A halál percenként ragadott el egyetegyet a szekereken utazó betegek közül. A többiek, akik a menetelés alatt a kínok kínjait szenvedték el, gyakran itt is fejezték be nyomorúságos életüket. Az ország lakói el?tt szörnyetegeknek és gonosztev?knek festettek le bennünket, s e tudatlan és egyszer? népség ennek megfelel?en bánt velünk. Bajtársainkról, kiket e vidéken sorsukra hagytunk, sosem kaptunk többé híradást. Mit is jelenthet ez? Nem mást, mint hogy sok tiszt - belefáradva az emberi kegyetlenség mindennapos megnyilvánulásaiba, a rengeteg szenvedés látványába és fel?rölve a betegség által - nem bírta elviselni kilátástalan helyzetét. Mások inkább kardjukba d?ltek, csakhogy minél el?bb véget vessenek tragikus sorsuknak. (Az haute-vienne-i második ezred egyik tisztje szablyájával vetett véget életének, az Ebersdorf és Pest közötti útvonalon. E tényt igazolta Dutout, a szövetségesek 16-os számú zászlóaljának kapitánya.) Ennyi sorscsapás, gyilkosság és kegyetlenség után hány bajtársunknak is sikerült eljutnia a pesti kórházba? Könnyen elképzelhetjük, hogy milyen állapotban volt egy fogságba esett beteg katona háromszáz mérföldre hazájától. Bajtársai, bár mellette voltak, képtelenek voltak enyhíteni kínjain. S?t mivel helyzetük még iszonyatosabb volt, ez még jobban elcsüggesztette a beteget. 1793. december 23-án érkeztünk meg a pesti kórházba. Ez a hatalmas épület, amely a Duna bal partján épült, körülbelül háromnegyed mérföldre volt Pestt?l. A Quesnoy-i és az Avesnelesec-i hadoszlopok teljesen megtöltötték a kórházat betegeikkel. E szerencsétlenek három-négy napig nem kaptak semmilyen gyógykezelést. Azokat a katonákat, akik jól tartották magukat, Munkácsra irányították. Két héten belül 1200 1800 fogoly lelte itt halálát: nem részesítették ?ket megfelel? ellátásban, képzett sebészek nem álltak rendelkezésükre, nem volt váltás fehérnem?jük és a tetvek is ellepték ?ket. Ráadásul ki voltak téve a rend?rtisztek zaklatásainak és kegyetlenségének is. Így képtelenek voltak ellenállni az élet megpróbáltatásainak: minden egyes nap hol több, hol kevesebb áldozatot követelt. Amikor a betegség a leger?sebben tombolt, egy halottszállító kocsi szünet nélkül vitte bajtársaink holttesteit a Duna bal partján a homokban ásott gödrökhöz. E helyütt az áldozatok ezrei kiáltanak a bosszúért, a rajtuk esett gyalázatos sérelmek miatt. Láttuk, ahogy szenved? bajtársaink nyomorult állapotuk miatt segítségért könyörögtek, majd összeestek az ütlegekt?l, melyeket bikacsökkel mértek rájuk a gondozásukkal megbízott orvosok. (Mi, tisztek, hiába próbáltunk enyhíteni szenvedéseiken: osztrák kísér?ink megakadályoztak benne. Megtiltották a szenved? katonáknak, hogy belépjenek a tisztek szállására, az ?rök pedig éberen vigyáztak, nehogy valahogy is segítséget nyújthassunk nekik. Ett?l kezdve pénzt próbáltunk juttatni nekik, de a pesti kormányzat ezt is lehetetlenné tette. Összesen 200 forintot tudtunk eljuttatni a pesti kórházat ellen?rz? f?hadnagynak, de kiderült, hogy ez a gazember csupán 50 forintot osztott szét a mieink között. A módszere a következ? volt: nagyjából egy negyed uncia pipadohányt és tubákot osztott szét vagy 10-12 szerencsétlen között. Ezt nagyjából 10-15 naponta tette meg a kórházban fekv? katonák között, akik nagyjából 100-200-an lehettek. Így tehát az egész összeget sosem használta fel. Mi történhetett a maradékkal? Nem nehéz kitalálni. Egy igazi úriember, a hármas számú párizsi ezred kapitánya, a nagyváradi rend?rkapitánynak adott egy 30-40 forintos összeget, hogy ez utóbbi jutassa el a pénzt zászlóaljához tartozó katonákhoz. Az összeget azonban visszaadták a kapitánynak, arra hivatkozva, hogy a bécsi
kabinet kifejezetten megtiltotta, hogy a tisztek bármivel is segítsék a katonákat.) Mérget is használtak, igen Törvényhozó urak, még méreggel is törtek az életünkre. (A Vosges-i 12-es számú zászlóalj szállásmesterét megmérgezték, de olyan szerencséje volt, hogy zászlóalja orvosa még idejében észrevette és ellenmérget adott be neki. Ett?l kezdve nagyon kellett vigyáznia, hogy mit eszik, ha életben akart maradni. Ramillac kapitányt a kórházban mérgezték meg, 1794 augusztusának végén. 1794 októberének végén Crépu polgártárs, a 37-es számú gyalogezred kapitánya is mérgezésnek esett áldozatul. E tény alátámasztásául szolgálhat az a vita, amely a kórház orvosa és az itt parancsoló f?hadnagy között robbant ki a Crépu polgártárs illetve a rajta észlelt tünetek miatt. Fusil, a 37-es számú ezred katonája hallotta, amint az orvos ezekkel a szavakkal fordul a f?hadnagyhoz: Jól van! Ha ön ekképp határozott, tudom, hogy bánjak el M. Crépu-vel, s ha már eldöntetett, hogy el kell pusztulnia, majd olyan gyógyszereket adok neki, melyek garantálják, hogy soha többé nem áll talpra.) Ellenségünk nem elégedett meg azzal, hogy úgy veszejtsen el bennünket, hogy legéget?bb bajainkról sem vesz tudomást. Ennél célravezet?bb megoldás mellett döntött. A kisfizetés? katonáktól fizetésképtelenségre hivatkozva megvonták a gyógykezelést. Hogy lehet eljutni az embertelenség e fokáig és megfeledkezni eközben szenved? embertársainkról? Könnyen el lehet képzelni, hogy hány katonának sikerült ennyi szenvedés után talpra állnia és felépülnie abból az állapotból melybe belehajszolták. A lopás sem volt idegen ellenségünkt?l. Az önkívületben lév? betegekt?l nem csupán a pénzüket lopták el, hanem poggyászukat is kifosztották. (Mauselon polgártárs, a szövetségesek 16-os számú zászlóaljának kapitánya, betegsége alatt lett teljesen kifosztva. Felépülése után hiába reklamálta eltulajdonított javait, jogos kérését nem teljesítették. Igazolta és aláírta: Mauselon.) Volt, aki miután felépült betegségéb?l, hiába kérte vissza fegyvertársaitól támogatva eltulajdonított javait. Annak is tanúi voltunk, hogy néhány szerencsétlen bajtársunk még életben volt, mikor felrakták a halottszállító kordéra, mások pedig teljesen összetörve, a halottas szobában lettek elhelyezve s innen néhány óra múlva már mint élettelen testeket szállították el ?ket. (Egy nap, az egyik búskomorságba esett tisztet bevitték a halottas szobába, s innen csupán pár óra múlva hozták ki. Nem is érnénk elbeszélésünk végére, ha az összes szörny?séget elmondanánk.) Igen, Hazánk Atyjai, mindez a szörny?ség a szemünk el?tt zajlott. A sors úgy akarta, hogy életben maradjunk, és elmeséljük nektek mindazt a kegyetlenséget, melyet a Haza oltalmazóinak kellett elszenvednie. Nem teszünk több említést a fogságunk alatt tapasztalt kínokról és nélkülözésekr?l, hiszen az eddig elmondottak alapján megítélhetitek kegyetlen sorsunkat a germán zsarnok béklyóiban. Legy?zhetetlen és igazságos nemzetünk bölcs Törvényhozói, ismertessétek meg az egész világgal gyalázatos ellenségünk viselkedését, mindazt a kegyetlenséget, amellyel megszegték a háború, az emberiség és az emberi jogok megannyi törvényét! Távol áll t?lem, hogy egyszer?, de az igazsághoz h? elbeszélésemmel lángra lobbantsak egy új háborút. Most annak van itt az ideje, hogy megízleljük a béke gyümölcseit, amelyeket a ti áldásos
munkátoknak, egyedülálló buzgalmatoknak, fegyvertársaink férfias bátorságának és kiváló tábornokaink felkészültségének és elkötelezettségének köszönhetünk. Elégedjünk meg azzal, hogy megvetjük ezt az aljas kormányzatot, és Európa népeire hagyjuk az ítélkezést err?l a barbár zsarnokuralomról. (Szlavóniában nem Ratza várába zárták a fogságba esett katonákat, hanem egy új er?dítménybe a Száva folyónál, amely mind a környez? mocsarak, mind a rossz leveg? miatt rendkívül egészségtelennek bizonyult.) Franciák képvisel?i, ha fegyvertársaink, akik a Duna partján lelték halálukat, beszélni tudnának, ?k maguk ismertetnék veletek gyászos végüket: sötét zárkákban nyögtünk súlyos láncok alatt, mivel szót emeltünk… (olvashatatlan) vagy a bánásmód elviselhetetlensége ellen, bajainktól felemésztve az úton leltük halálunkat, méreg végzett velünk vagy egyszer?en legyilkoltak bennünket. Amikor erre az irtózatos látványra gondolok, szinte hallom halott bajtársaink túlvilágról jöv? üzenetét. Még utoljára a Hazára gondoltak, mintha így biztatnák bosszúállásra gyalázatosan bevégzett életükért! Egyik helyen egy gazfickó fosztott meg bennünket minden értékünkt?l, másutt orvosok tagadták meg t?lünk a segítségnyújtást, mivel nem tudtunk eleget fizetni. Szeret? anyák, gyengéd teremtések, h?séges feleségek, erényes polgártársak, rokonok és barátok, Ti, akik képtelenek vagytok beletör?dni gyermekeitek, rokonaitok és barátaitok szomorú sorsába, szárítsátok fel könnyeiteket! Az általatok hozott áldozataitok a Haza üdvét és boldogulását szolgálták. Ellenségeink örökké szégyenkezni fognak gaztetteik miatt, az utókor igazságos ítélete nekünk szolgáltat majd elégtételt, s ?ket mindörökké úgy tekintik majd, mint a földkerekség egyik leggyalázatosabb népségét.
J. Hautière, kapitány
BON FRANÇOIS DELLARD KATONAI EMLÉKIRATOK A KÖZTÁRSASÁG ÉS A CSÁSZÁSRSÁG HÁBORÚIRÓL*
JEAN-PIERRE DELLARD (1774-1832), Napóleon kés?bbi tábornoka 1793-ban f?hadnagyként esett fogságba a németalföldi hadszíntéren, s került 300 tiszt társával együtt a horvát-szlavóniai Diakovárra. Katonai pályafutásáról naplót vezetett, amelyet az 1812-es oroszországi visszavonuláskor elveszített. Memoárját, amelyben életútjának az 1792-1808 közötti szakaszát írja le, 18141830 között vetette papírra. Munkájának alább közölésre kerül? IV. és V. fejezetében magyarországi hadifogságáról emlékezik.**
IV. fejezet Az ellenség saját kez?leg húzott ki az árokból és az ingem, valamint az alsónadrágom kivételével azonnal megfosztott minden ruhadarabomtól. A tiszt, akinek felhánytorgattam e bánásmódot, sértéseket zúdított rám és engedélyt adott arra, hogy a jelenlétében megüssenek. Katonáimmal ennél is keményebben és embertelenebbül viselkedett, mivel a negyven, az enyémhez hasonló sorsra jutó ember közül huszonhetet azonnal kivégeztek, mihelyt lefegyverezték ?ket. Igaz ugyan, hogy mindez épp akkor történt, mikor kormányunk élet-halál harcot indított az osztrákok szövetségesei, az angolok ellen, de soha francia hadsereg nem ragadtatta el magát effajta túlzásokra. A támadás kezdete óta egyfolytában zuhogott az es?, s ez is csak súlyosbította szerencsétlen helyzetemet. Alig lehetett állva maradni a csúszós és sáros talajon, bár ez nem zavarta abban a pandúrokat, - ezt a fosztogatásnak él? kegyetlen bandát -, hogy háttal a földre lökjenek, pontosan az út közepére, csupán azért, hogy így könny?szerrel megfoszthassanak a csizmámtól. Miután mindezt elszenvedtem, elvezettek - helyesebben elvonszoltak, mivel gyalogolni is gyenge voltam már - II. Ferenc császári f?hadiszállására. Az uralkodó épp lovagolt a nyílt mez?n, számos vezérkari tisztje társaságában. Elébe vezettek, s ? hosszan, bár minden eredmény nélkül kérdezgetett támadásunk pontos céljáról és tábornokaink képességeir?l. Válaszaimmal csupán arról akartam meggy?zni az uralkodót, hogy egy francia, ha hadifogoly is, semmiképpen sem lesz áruló, és cselekedeteit csak hazája üdvössége befolyásolja. Egyébként nagyon helytelennek tartottam, hogy a császár képesnek tartott arra, hogy az ? szolgálatára leszek, és jóindulatáért cserébe elárulom szül?hazámat. Pár szóban azt válaszoltam neki, hogy csak a csapatomat érint? kérdésekr?l és feletteseim bizonyos parancsairól van tudomáson, s semmit sem tudok a francia hadsereg egészét érint?, az ellenség visszaveréséhez kapcsolódó rendeletr?l. Továbbá, hogy nem is tartozik egy altiszt hatáskörébe, hogy véleményt nyilvánítson ezekr?l az intézkedésekr?l.
Annak ellenére, hogy válaszaim nem sok hasznára voltak az uralkodónak, elrendelte, hogy az engem kísér? két huszár visszaszolgáltassa személyes holmimat, amit a csatatéren vettek el t?lem a pandúrokkal egyetértésben és osztottak szét egymás között. Továbbá felel?ssé tette ?ket személyes biztonságomért, egészen a Tournai-i börtönig, ahová a parancs szerint vinniük kellett. Két mérföld választott el ett?l a várostól. Útközben két osztrákkal találkoztunk, akik egy hordágyon cipelték sebesült bajtársukat. Ahogy észrevettek minket a távolból, letették a földre a hordágyat, majd levették vállszíjukról a puskákat, és bajonettjükkel hadonászva úgy rohantak felém, mint az ?rültek. Menthetetlenül lemészároltak volna kísér?im segítsége nélkül, akik szablyával kezükben kényszerítették a két megvadult katonát arra, hogy félreálljanak utunkból. Ezzel a veszéllyel újfent szembe kellett néznem, mikor elhaladtam egy, a csatamez?re igyekv? osztrák gyalogos hadtest mellett. Négy, franciául egyébként jól beszél? katona elszakadt a csapattól, és dühödten rohant felém. Épp annyi id?m volt, hogy beugorhattam kísér?im lovai közé, és hála az ? kitartásuknak, épségben vészeltem át ezt az esetet is. Megérkeztem végre Tournai-ba, ahol egy péket majdnem lekaszaboltak kísér?im, mivel megpróbálta letépni rólam a kokárdámat. Vakmer?sége életébe is kerülhetett volna, ha nem bújik el egy szomszédos házban. Több utcán átvágtunk, mire megérkeztünk a városi börtönhöz, melyet kíváncsiskodók hada vett körül. Ide zártak be számos pórul járt bajtársammal együtt. Egy osztrák tiszt feljegyezte vezetéknevemet, keresztnevemet és rendfokozatomat, és érdekl?dött, hogy melyik hadtesthez tartozom. Közölte, hogy haladéktalanul Brüsszelbe szállítanak, ahol a francia hadifogolytábor van. Egy Auba nevezet?, lieg-i származású kapitányt szintén kihallgattak, majd vallomása alapján halálra ítéltek, mivel saját uralkodója ellen fogott fegyvert. „Életemmel Önök rendelkeznek, válaszolta a bátor tiszt. Én megtettem a kötelességemet, mint katona, most tegyék meg Önök, mint hóhérok.” Ezek után álomra hajtotta a fejét azon a kevés szalmán, amit számára szereztünk. A két nap alatt, amelyet itt töltöttem, csupán közepes zsoldból éltem, arra várván, hogy megérkezzen a rangomnak megfelel?. Az osztrákok egyáltalán nem viselkedtek méltányosan a hadifoglyokkal. A szokással ellentétben állandóan zaklatták ?ket, vagy sértésekkel, vagy fenyegetésekkel, mely utóbbiakat gyakran be is váltottak. Be kell vallanunk, hogy a Nemzeti Konvent intézkedései, melyeket az Anglia ellen irányuló, a teljes megsemmisítést el?irányozó háborúval kapcsolatosan hozott, súlyos, megtorló akciókat eredményezett a hadifoglyok ellen. A kormány ugyanis elrendelte, hogy ne ejtsünk hadifoglyokat: mind pusztuljon csak el a csatamez?n. Katonáink ellenben nem tartották be a konvent kegyetlen rendeleteit, és feletteseik példáját követve nagyvonalúan és emberségesen viselkedtek az angol hadifoglyokkal, valamennyien bebizonyították tehát, hogy képtelenek végrehajtani effajta parancsokat. Az osztrákok viszont nem mindig viselkedtek így. A Konvent barbár parancsai felháborítottak ?ket és eleve bosszút esküdtek ellenünk rokonaik, a francia király és királyné halála miatt. Bár a királyi pár halála nem a hadsereg lelkén száradt, ?k bennünket gy?löltek, és a fogságba esett francia katonákon álltak bosszút azokért a túlzásokért, amikre Franciaországban ragadtatták magukat a terroristák. A legembertelenebb módon zsúfolták össze a hadifoglyokat a zárkákban, a lehet?
legrosszabb min?ség? élelemmel etették ?ket, és a legkisebb hibáért botütések hada lett a jutalma e szerencsétleneknek. Ha betegek lettek, ápolóik kegyetlensége el?l akkor sem menekülhettek. A csapatok és az ügynökök ezen viselkedése örökre foltot ejtett II. Ferenc uralkodásán, mivel végig jelen volt a hadseregnél, s így rajta múlott volna, hogy véget vessen e visszaéléseknek. Nem kivételes esetekr?l beszélek, az effajta bánásmód általános volt: mindenütt ezzel kellett szembesülnünk, Németországban éppúgy, mint az osztrák tartományokban, vagy Magyarországon, ahová engem kísértek. Tournai városát elhagyva egészen a török határig a legmocskosabb és legelviselhetetlenebb börtönökbe zártak bennünket. A legtöbb fogda padlóján a szalma hemzsegett a tetvekt?l és gyakran a közönséges b?n?zökkel is osztozkodnunk kellett rajta. Egyetlen jogos sérelmünk sem nyert meghallgatást, s?t gyakran testi fenyítés lett a sorsa annak, aki panaszra merte nyitni a száját. E rövid ismertetés bizonyítja, hogy sorsom nem alakult a lehet? legfényesebben, bár lelkileg jobban összetörtem, mint fizikailag. Ahogy távolodtam Franciaországtól, úgy er?södött bennem a honvágy. F?leg attól szenvedtem a legjobban, hogy megfosztottak parancsnoki címemt?l, pedig ezt bátorságommal érdemeltem ki és embereim teljes bizalmát élveztem. Bár ezek a gondolatok kínoztak állandóan, kénytelen voltam beletör?dni sorsomba és elindultam Tournai-ból Brüsszelbe, egy er?sen felfegyverzett konvoj kíséretében. Itt egy hónapot töltöttem száz másik tiszt társaságában, tábori ágyon töltve az éjszakákat, és csak szigorú ?rizetben hagyhattam el a hely?rséget. Mindeközben a szövetségesek visszavonultak Charleroi felé, és Fleurusnél gyülekeztek, mivel a francia hadsereg villámgyors és frenetikus gy?zelmei nem hagytak számukra más választást. Visszavonulásuk miatt Köln felé evakuáltak bennünket. Gyorsan elhagytuk Brüsszelt és aznap este már Louvainben hajtottuk álomra a fejünket. Hadoszlopunkat 3000 francia alkotta, és ebb?l csupán 150 volt tiszt. ?ket La Tour dragonyosai kísérték, akik kegyetlenül viselkedtek a betegségük vagy általános gyengeségük miatt gyalogolni már képtelen rabokkal. Mivel legyilkolni ?ket sokkal kevesebbe került, minthogy szállítóeszközöket szerezzenek nekik, kísér?ink el?szeretettel használták szablyáikat. Gyorsan megszabadultak t?lük, és a szállítási költségeket is megspórolták. Miután tehát elhagytuk Louvaint, Tirlemont-ot, Saint-Tront, Tongrest, Maestricht-t, Aix-le-Chapellet és Bergheimt, megérkeztünk Kölnbe, ahol a választófejedelem csapatai váltották fel eddigi gy?löletes kíséretünket. Legéget?bb panaszainkat orvosolták, majd egynapos pihen?nk után a Duna felé irányítottak minket. Elmentünk Bonn, Andernach és Neuwied mellett, ez utóbbinál léptük át a Rajnát, majd Dietz-Nassau-hoz érkeztünk. Innen Donauwoerthig az összes fontosabb városon keresztül vitt az utunk. Donauwoerthnél vártak bennünket a tutajok, hogy a Dunán Pestig, Alsó-Magyarország f?városáig szállítsanak bennünket. Ekképp az ország nagy részét gyorsan tudtuk átszelni, az osztrákoknak pedig ez volt a legolcsóbb megoldás. Ellenben számunkra ez minden volt, csak nem egészséges és kényelmes. Hatalmas faépítmények voltak ezek, melyeket eleve a Feketetengerre szántak, de így megtakaríthatták a hajók és más szállítóeszközök bérlési díját. A behajózás nem tartott sokáig. Semmilyen különleges el?készületet nem igényelt. Tömegben feltereltek minket a tutajokra, ahol semmilyen menedékhely nem volt, és a
Gondviselés szárnyaira bíztak bennünket Európa egyik legveszélyesebb és leggyorsabb folyású folyóján. A vízfolyás, amely a svábországi Donaueschingent?l indul, többszáz mérföld kiterjedés?, medrét zátonyok tarkítják, a folyópartot pedig gyakran meredek sziklák szegélyezik. Így tehát csak a legnagyobb ügyességgel és el?vigyázatossággal lehetett kormányozni ezeket a hatalmas tömeg? tutajokat. Tutajunk kormányosa, mihelyt észrevette, hogy veszély közeledik, jelezte, hogy hallgassunk és imádkozzunk. ? maga is keresztet vetett és a folyó hajósainak mélyen tisztelt véd?szentje, „Saint Marin” védelmébe ajánlotta magát. Én magam, ha zátony közeledett, gyakran a folyóba vetettem magam, és addig úsztam, míg el nem hagytuk a veszélyes helyet. Azért döntöttem így, mert az egyik ügyetlenül kormányozott tutaj a szikláknak rohant és darabokra tört, az emberek többsége pedig odaveszett. A balesetet, amely 150 francia életébe került, egy Neubourg alatti félelmetes szikla okozta .A kíséretünkül kirendelt katonák többsége szintén erre a sorsra jutott. Naponta húsz-harminc mérföldet tettünk meg. Élelmiszert így azokon a helyeken kellett beszereznünk, ahol este kikötöttünk, és ahol a folyóparton az éjszakát töltöttük. A betegeket, a bennünket követ?, „Kórház”-nak keresztelt hajó szállította. Bárki, aki betette ide a lábát, a lehet? legrosszabb sorsra jutott, rögtön valami fert?z? kór támadta meg, amely hamar a sírba vitte. Esténként hordták le a hajóról e szerencsétlenek holttesteit, a rémes járvány áldozataiét, és a folyó mentén ástak számukra sírokat. Nemritkán még élve dobták be ?ket a sírgödörbe, melyet maguk a hadifoglyok ástak kísér?ik árgus tekintetét?l követve. Senki sem merte tehát betegségét bevallani, nehogy erre a végre jusson. A hírhedt hajó, ahol ennyi ember lelte halálát, fedélzetes volt, a leveg? pedig annyira fert?zött, hogy maguk az orvosok se merték betenni ide a lábukat. Ezért az erre kialakított nyílásokon keresztül, a lehet? legnagyobb el?vigyázattal adták be az általuk el?állított orvosságokat. Bécsnél a betegek többsége, aki eddig nem kért a kórház-hajó nyújtotta segítségb?l, követelte hogy a városban ápolják ?ket. Kérésüket megtagadták, így tehát siralmas állapotukban kénytelenek voltak folytatni dunai útjukat. Peterwaredinnél, egy mocsárral körülvett jelent?s er?dnél pár napra megálltunk, s itt estünk áldozatul egy betegségnek, amely minden Magyarországra látogató idegenen kifog. Az ország éghajlata egyébként néhol rendkívül veszélyes. Én is egyike voltam a tiszteknek, akiket ez a járvány megtámadott. Mivel a betegséget rendkívül fert?z?nek tartották, nem egy kórházban, hanem egy cs?rben helyeztek el bennünket. A betegséget azért is tekintették ennyire súlyosnak, mivel maga a f?orvos, a hely?rségparancsnok és a tiszteletes is ebben lelte halálát. Mindhárman minket látogattak meg és rövid id?n belül el is pusztultak, így esvén áldozatul saját emberségüknek. A betegség gyors lefolyású volt. Pusztítása eredményeképp a beteg a harmadik napra teljes delíriumba esett, és ebben az esetben csak kis remény maradt arra, hogy felgyógyuljon. Én csakis csoda folytán épültem fel, én egyike annak az ötnek, akit 62 halálra ítélt társával együtt itt hagyott a konvoj. Felépülésem jórészt emberfeletti er?feszítéseimnek köszönhet?. Miután kicsit jobban éreztem magam, mindent megtettem, hogy elkerüljek err?l a siralmas helyr?l. Kezeimmel vonszoltam el magam egy másik, új konvoj hajóihoz, amely Temesvárra, a Bánát központja felé tartott. Hogy kísér?im éberségét kijátsszam, megszabadultam rongyaimtól, melyeket egy zsebkend?vel fogtam össze és párnaként használtam. Szívesen hoztam ezt az áldozatot,
csakhogy minél hamarabb elhagyhassam ezt a baljós vidéket. A sír már készen állt mindazoknak, akik a betegség áldozatául estek. A Duna a lábunk el?tt folydogált, és a betegek, amint feladták a küzdelmet és kilehelték lelküket, a folyóban találtak végs? nyughelyükre. Peterwaredin elhagyása után csak egy dolgot sajnáltam igazából: azt a 80 frankot, amit akkor loptak el t?lem, amikor a legbetegebb voltam. Ez volt minden pénzem, ennyit sikerült megtakarítanom a zsoldomból. Alig volt ruhám, ebb?l akartam felruházkodni, de hát err?l még sokáig le kellett mondanom. Mivel azonban az egészségem helyreállt, türelemmel viseltem ruházatom hiányosságait. A betegségem eredményeképp viszont az összes hajamat elvesztettem. Egy nap, mikor fésülködni próbáltam, mind kihullott, a fejemet gyötr? tetvekkel együtt. Nem szégyellem bevallani, hogy borzasztóan megörültem kés?bb, mikor a hajam újra n?ni kezdett. Ilyen állapotban érkeztem tehát Djakovóba, a török határra, ahol 300 francia tisztet tartottak fogva.
V. fejezet Legnagyobb megdöbbenésemre az els? tiszt, akivel itt találkoztam, nem volt más, mint Auba, az a liegi kapitány, akit velem egy napon fogtak el. Ott voltam, amikor az osztrákok Tournai-ban halálra ítélték, mivel uralkodója ellen fogott fegyvert. Mikor eljöttem a városból, ? még a zárkában volt, és nem kételkedtem abban, hogy arra a szomorú sorsra fog jutni, amit elrendeltek számára. Nem hittem olyan kegyesnek az osztrákokat, hogy életben hagyják. Nyakába vetettem magam, örvendeztem, hogy viszontláthatom azt, akit már gondolatban eltemettem. ? is köt?dött hozzám, és felajánlotta, hogy osszam meg vele a szobáját, amit én örömmel el is fogadtam. Annál is inkább, mert jó barát volt és nagyon kellemes társaságnak is t?nt. Elvegyültem tehát szerencsétlen sorsra jutott bajtársaim közé. A helyiség, ahol elszállásolták ?ket, az osztrák lovasságnak szolgált kórházul az utolsó, Törökország elleni háború idején. A tisztek a legénységi szobákban lettek elszállásolva, és úgy is éltek, mint az egyszer? katonák. Ez volt az egyetlen megkülönböztetés, amely megilletett bennünket, tekintettel az ország szegénységére, és hogy lehetetlen volt számunkra, hogy elkülönülve éljünk. A francia katonák, akik a szomszédos kisvárosból láttak el minket ennivalóval, és egyben szakácskodtak is, a temesvári börtönb?l lettek mellénk rendelve. Ezen a szomszédságunkban lév? helyen úgy hullottak szegények, mint a legyek. Az állandóan szolgálatot teljesít?k úgy 12-14-en voltak. Közös megegyezéssel jelölték ki egymás közül azt, aki számon tartotta a kiadásokat és meghatározta a fogyasztási mennyiségeket. Egész jól éltünk, az élelmiszereket könnyen és olcsón tudtuk beszerezni. Egy liba például nem került többe, mint hat vagy hét sous, félkiló birka vagy marhahús nem volt több három sous-nál, rengeteg zöldségfélét lehetett kapni és egy üveg bor is csak négy sous-ba került. Így tehát hosszú távon megtakaríthattunk annyit, hogy felöltözködhessünk, és katonáinkat is felruháztuk.
Az itt töltött 18 hónap alatt meggy?z?dhettem arról, hogy milyen hatással van a semmittevés azokra az emberekre, akik nem tudnak magukkal mit kezdeni, és semmilyen örömet nem lelnek szellemük megm?velésében. Szerencsére ?k voltak kevesebben, és állíthatom, hogy míg a tudomány ellenségei értelmetlen túlzásokra ragadtatták magukat, addig a többiek, a nagy többség lehet?ségeik és eddig megszerzett m?veltségük arányában próbálták szorgos gyakorlással elmélyíteni ismereteiket vagy a matematika, vagy a francia nyelv vagy pedig a katonai szabályzat területén. Ez a tevékenység a legtöbbnek a hasznára is vált. Hazatértük után meg is tapasztalták a hatását, vagy úgy, hogy magasabb rangfokozatot szereztek, vagy pedig több hozzáértéssel látták el eddigi munkakörüket. Akik azonban csupán a játéknak és a kicsapongásnak éltek, nemcsak hogy nem lettek képzettebbek és eddigi tanulmányaikat is elfeledték, hanem egészségileg is annyira leromlottak, hogy kés?bb vagy maguktól vonultak nyugdíjba vagy küldték ?ket. Engem az a dicséretes ambíció f?tött, amely általában minden fiatal katona jellegzetessége: a fogságban töltött id? alatt próbáltam behozni azt a lemaradást, melyet a Forradalom okozott azzal, hogy tanulmányaim félbehagyására kényszerített. Djakovoban kezdtem tehát újra tanulni, és végig ezzel foglalatoskodtam. Szerettem tiszt lenni, és mindent megtettem, hogy elmélyítsem az ehhez a státushoz nélkülözhetetlen ismereteket, úgymint a hadm?veletek elméleti megalapozását, a szolgálati szabályzatot háború illetve béke idején, és végül a matematikai ismereteket, melyek szenvedélyesen érdekeltek. Egy mérnökkari tiszttel laktam egy szobában, akit?l órákat vettem és hat hónap alatt már komoly fejl?dést értem el. Ez a munka magában is felüdülést jelentett, ráadásul végtelenül szórakoztatott is. Volt még egy másfajta szórakozásom is, amely szintén képességeim fejlesztésére szolgált: ez nem volt más, mint a gyalogság hadmozdulataira vonatkozó parancsok tartalmának alkalmazása. Erre egyébként számos tiszttársam kifejezetten meg is kért. Mivel nagyon jó a memóriám, emlékeztem valamennyi hadmozdulatunkra, és azokra a parancsokra, amelyek ezek végrehajtását tartalmazták. Könnyedén részleteztem ezeket, mindenféle segítség nélkül, s így miközben felidéztem és ábrázoltam ezeket tiszttársaimnak, olyan szinten el is sajátítottam, hogy miután visszatértem Franciaországba, emiatt az elfoglaltság miatt léptettek el? három-négy hónap múltán. A fogságban töltött id? így nem is t?nt olyan hosszúnak. Annak ellenére, hogy már nagyon szerettem volna viszontlátni szül?hazámat, nem voltam olyan szomorú, mint a többiek. Csupán az utolsó három hónap alatt kínzott nagyon a honvágy, és úgy gondolom, ha a fogságom még tovább tartott volna, nem várok tovább, és néhány társammal együtt, akik már buzdítottak erre, átvágunk Törökországon, és hajóra szállunk Franciaország felé, ekképp visszanyerve szabadságunkat. Szabadulásunk ideje azonban elkövetkezett végre, így nem kellett kitennem magam ennek a veszélyes kísérletnek. Egy ideje már beszéltek arról, hogy a francia határ közelébe kéne szállítani bennünket. ?reink édeskésre változó hangneme is ezt támasztotta alá. Eddig ugyanis nem nagyon lehettünk megelégedve velük. Mindent elkövettek, hogy sorsunkat még elviselhetetlenebbé tegyék. A francia kudarcokról szóló hírek elmesélése volt a legkisebb rossz, amit elkövettek ellenünk. Hol egy nagy csatában elszenvedett vereségr?l értesültünk, hol egy kormányváltásról, melynek eredményeképp örökös szolgaságra lettünk kárhoztatva. Így tehát az urak elbeszélése nyomán esélyünk sem volt, hogy hazatérhessünk, és sorsunk sem
lett más, minthogy együtt éljünk, illetve haljunk meg Valachia jobbágyaival. Nevetséges perspektíva ez a függetlenségükre büszke franciáknak! Miután azonban töprengtünk egy keveset, kételkedni kezdtünk a hírek valódiságában. Nem így volt azonban az éjszakai letartóztatásokkal, amelyek elég gyakoriak voltak. Az osztrák parancsnok a neki nem tetsz? tiszteket láncra verve küldte a különböz?, magyarországi börtönökbe, azzal az indokkal, hogy köztársaságpárti elveket terjesztettek. Mi, akiket az ország lakói látni nem is láthattak, és érintkezniük is képtelenség volt velünk! Igaz ugyan, hogy el?adtunk néhány francia darabot, f?leg Voltaire -t, de ezek nem lehettek rossz hatással a fennálló rendre s még kevésbé II. Ferenc alattvalóira. Ahhoz azonban elég volt, hogy a darab három f?szerepl?jét el?állítsák, és Erdélybe vigyék, ahol hosszú fogsággal fizettek a színjátszás ártatlan öröméért. Djakovót végül 1795 augusztusa felé hagytuk el és Pest felé vettük utunkat. A konvojt száz szekér alkotta, amit a törökök bocsátottak a rendelkezésünkre, de a mi zsoldunkból fizettek. Másfél év óta, végre el?ször lélegezhettem szabadon, és örökre búcsút mondhattam ennek az elátkozott helynek, amely tanúja volt elkeseredésemnek és hazafias sóhajaimnak. E helynek, ahol mozgásterünk egy pár ház által körülfogott, sötét és kopár udvarra korlátozódott. Így szinte gyalogolni is elfelejtettem. Csupán az tudja igazából értékelni a szabadságot, aki sokáig nélkülözni kénytelen. Ekképp aki szabadon rendelkezik idejével és szíve szerinti elfoglaltságnak hódol, nem sajnálja a magányban eltöltött perceket. A magány azonban elviselhetetlen annak, aki akarata ellenére kényszerül egyedüllétre. Íme tehát a Franciaország felé vezet? úton haladtunk, és néhány hónap múlva viszontláthattuk az édes anyaföldet. Türelmetlenségünket csak fokozta, hogy teljes tudatlanságban tartottak bennünket a hadi eseményekkel kapcsolatosan. Seregeink gy?zelmeiben azonban nem kételkedtünk. El?ször Temesvárnál, Magyarország legf?bb, a törökök ellen oltalmazó véd?bástyájánál szálltunk meg. Ez volt az els? meger?sített hely, amelyre nem vigyázott környékbeli katonaság, pedig ágyúütegei alacsony tüzelés?ek. Ezt valószín?leg elhelyezkedése magyarázta, mivel a nyári hónapok alatt az itt tartózkodás hatalmas veszélyekkel jár. A környez? mocsárból fert?z? köd száll fel, és arra kényszeríti a lakosságot, hogy elhagyja otthonát, és vidéken keressen magának menedéket. Így maga a hely?rség is kénytelen elhagyni az er?döt. Aki a helybemaradás mellett dönt, saját halálos ítéletét írja alá. Egyedül a fegyencek ?rzik az er?döt, és emberfeletti munkával igyekeznek megtisztítani a csatornákat a lerakódott sártól és levezetni ezt a Tiszába. Ezalatt támadnak leghalálosabban a miazmák. Ha néhány elítélt megmenekül a halálos kórtól, úgy tekintik, mint aki kegyelmet nyert és bilincseit?l azonnal meg is szabadul. Az el?z? nyáron az itt fogva tartott 1300 franciából 1200 esett áldozatul a mocsár gyilkos kig?zölgéseinek. A katasztrófa közeledtével mindenki, akinek módja nyílt rá, fejvesztve menekült e helyr?l, a hadifoglyokat azonban, mintha misem különböztetné meg ?ket a köztörvényesekt?l, celláikban sorsukra hagyták. A szerencsétlenek megásták saját sírjaikat, majd este követték reggel elhalálozott bajtársaikat a halálba. Ha valakinek sikerült túlélnie a gyilkos kórt, sokáig csak árnyéka volt önmagának és csupán a legnagyobb kínok árán tudott talpra állni. Néhány napos menetelés után a konvoj Pestre érkezett, itt átkelt rögtön a Dunán, majd pedig átszelte a túlparton elterül? Budát. A folyó jobb partján található, közeli Kleuzel várában szálltunk meg. Az itt tartózkodásunkra vonatkozó parancs már el?ttünk megérkezett,
és mi nagyjából két hetet töltöttünk itt el. Ezután folytathattuk utunkat, 50-50 f?s tiszti csoportokra osztva. Nekem szerencsém volt, az els?ként útnak induló egységbe kerültem. Bármennyire is elbájolt a várat körülvev? táj, Ausztria-szerte talán a legszebb, nem vágytam másra, csakhogy elhagyjam az osztrák tartományokat. A vár - amely a Duna és a partjain elterül? két város feletti magaslaton helyezkedett el - egy hatalmas, számos folyó által öntözött és sz?l?ben gazdag hegyekkel határolt síkságra nézett. Így valóban fenséges látványban lehetett részünk. A folyó ezen szakaszán a hajózás is igen élénk Magyarországon, és ehhez még hozzájárul a két fontos város közötti nagyfokú jövés-menés. A két várost egy hajóhíd köti össze hasonlóképp, mint Mayence-ban, csak épp a híd nagyobb és így jelent?sen megkönnyíti a két város közötti érintkezést. E gyönyör? látványt csak betet?zik az itt található csodálatos épületek, úgymint az állami raktárak, a hatalmas kaszárnyák, a templomok és a kórházak. Bármennyire is leny?gözi az embert Buda és Pest elb?völ? tájaival, mozgalmasságával és gazdagságával, Magyarország többi része nem sok szépséget tud felmutatni. Csak elszórva találunk itt nyomorúságos falvakat, melyeket lusta és mocskos népség lakik. E nép eleve szolgaságra született, a szorgalom idegen fogalom náluk, még a földet is alig m?velik meg, hogy élelemhez jussanak. Inkább hajtanak fejet uraik el?tt, s könyörögnek t?lük alamizsnáért. A kormányzat azonban érdekelt abban, hogy tétlenségben tartsa ?ket, mivel így könnyedén mozgósíthatók, ha háború törne ki. Valóban Magyarország adja az osztrák hadsereg legjobb katonáit, f?leg a könny? lovasság számára. De megéri-e ez, hogy így hatalmas területet hagynak megm?veletlenül, amely pedig a legb?ségesebben jutalmazná meg azt, aki gondjaiba venné? Így az elvesztegetett haszon tudatában csakis gyalázatosnak tekinthetjük az osztrák indokokat, melyek a nyomor és a tétlenség megideologizálására szolgálnak. E szolgaságot nem ellensúlyozhatja a magyar oktatás fejlesztése sem, hiszen a latin nyelv elterjedt ismerete - az utolsó disznópásztor is jeleskedik benne - nem feledtethet ennyi nélkülözést. Mire is megy megszerzett tudásával egy parasztember ez alatt a kormányzat alatt? A legjobb esetben is csak a tizedesi vagy legfeljebb az ?rmesteri rangig viheti. Miután lejár a szolgálat, hazatér, felveszi elny?tt rongyait és élete visszatér a régi kerékvágásba. Bár megalázkodva t?ri elöljárójától a botütéseket, magyar voltára továbbra is büszke marad. Ilyen tehát a magyar, míg a csatamez?n bátran harcol, addig otthonában gyáván és hitványul viselkedik. Miután elhagytuk Kleuzelt, Raab felé folytattuk utunkat. Itt egy sajnálatos jelenetnek voltunk szemtanúi egy bennünket kísér? osztrák tiszt könnyelm?sége és el?vigyázatlansága miatt. Egy Geoffroy nevezet? francia tiszt viselkedése panaszra adott okot szerinte, s így bilincsben akarta továbbszállítani. Azonban a tiszt ellenállt, a parancs teljesítéséhez pedig a katonák segítségét kellett igénybe vennie. A konvojt alkotó tiszteket felháborította a megalázó és gyalázatos intézkedés, bátran kiálltak tehát M. Geoffroy mellett, és követelték, hogy a hely?rség parancsnoka szolgáltasson igazságot. A kísér?tisztet elítélték, majd leváltották, és többé senki sem lett bilincsbe verve. Bécsbe érkezve a linzi út mentén lettünk elszállásolva, egész közel a várost véd? er?dítményrendszerhez. Veszély esetén nem sok hasznára volt Bécsnek ez az er?d. Egy Schönbrunnhoz közeli faluban laktunk. Így néhány barátom társaságában megnézhettem a kastélyt is, és elismerem, hogy csodálatos parkkal rendelkezik, ha az nem is mérhet? a Luxemburg palota vagy a Tuilériák kertjéhez. Nagysága, széles álléi, a rengeteg szobor és a csodálatos nyárilak feledhetetlen élménnyé teszik.
A Bécsb?l Strasbourg-ig tartó út folyamán semmi rendkívüli nem történt, hacsak az nem, hogy Münchenben, Bajorország f?városában, nagyon barátságosan és vendégszeret?en viselkedtek velünk. Itt eleve több francia-párti él. Én egyiküknél, M. André Alarmi-nál lettem elszállásolva. Felesége és ? kitüntetett figyelmével és gondoskodásával, amit sosem fogok elfelejteni nekik. Annál is inkább jól esett ez a figyelem, mert már régóta senki sem tör?dött velem. E tiszteletre méltó bajor férfiú indulásom el?tt felajánlotta számomra erszényét, és kérte, hogy ebb?l fedezzem úti kiadásaimat. Olyan nagylelk?en cselekedte mindezt, hogy szükség esetén lehetetlenség lett volna elutasítanom. Azonban épp volt annyi pénzem, hogy gond nélkül elérjem Franciaországot. Házigazdámtól csupán egy tajtékpipát fogadtam el, melyet sokáig meg is ?riztem. Bajorországot és Svábföldet gyorsan átszeltük. Csupán néhány napba tellett, és Aschaffenbourg-hoz közeledve már megpillanthattuk a Strasbourg- i katedrális harangjait. Ennyi nyomorúság és szenvedés után abban az örömben volt részünk, hogy viszontláthattuk Franciaországot! Milyen boldogan szaporáztuk is meg lépteinket, csakhogy szül?földünkön tölthessük az éjszakát! Lendületünket azonban kénytelenek voltunk mérsékelni, s még két napba telt, mire végre átléphettük a Rajnát. Elérkezett végül a várva várt nap, és elértünk a folyópartra, ahol is behajóztak bennünket. Rövid hajózás után pedig szül?földünkön szálltunk partra.
--------------------------------[1] „Aussi longtemps que la France et l’Allemagne ont regardé la Hongrie comme le boulevard de la chrétienté, elles se sont intéressées à toutes les guerres et à tous les événements politiques de ce pays; mais peu à?????????????????????????????????????????? peu elles le perdirent de vue et finirent par le regarder comme une province de l’Autriche. Depuis environ cinquante ans, les écrivains français n’en ont fait aucune mention, excepté Sacy, dans son Histoire générale de Hongrie. Mirabeau, dans sa Monarchie Prussienne, en parle d’une manière superficielle. Beaufort, dans son Grand Porte-Feuille politique, en dit des faussetés: Sané, dans son Tableau historique, topographique et moral des quatre parties du monde, en parle peu. Enfin, d’Alembert et Voltaire en font une mention honorable, sans entrer dans des détails particuliers.”Lásd: BATSÁNYI János összes m?vei II, Budapest, 1960, 369.;609. [2] Batsányi többek között hamar szertefoszlott bonapartista illúziói sugallta megállapítása (Lásd: KÖVÉR Lajos: Batsányi János Napóleonnak szánt államelméleti munkája 1809-b?l, klny. Szeged, 1982, u?: Les principes de base de la monarchie universelle napoléonienne d’apès un pamphlet bonapartiste hongrois, in: Actes du 113e et du 114e Congrès national des Sociétés savantes, Révolution française 1788-1789, Paris, C.T.H.S. 1991, 241-245) visszaköszön Birkás Géza munkájában, aki így ír az elfelejtett Magyarországról. „A XVIII. században Franciaországban is a magyarok iránt való érdekl?désnek csak gyér nyomaival találkozunk. Ott is mint máshol, elfelejtenek bennünket, nem tör?dnek velünk.” (Lásd: BIRKÁS Géza: Francia utazók Magyarországon, Szeged, 1948, a továbbiakban Birkás, 1948. 72.) Köpeczi Béla a francia hatalmi politika megfontolásainak szemszögéb?l igazat ad Batsányinak. (Lásd: KÖPECZI Béla: Egy felvilágosult magyar történelem, in: KÖPECZI Béla: Magyarok és franciák XIV. Lajostól a francia forradalomig, Bp. 1985, a továbbiakban Köpeczi, 1985. 373.) Ugyanezt az álláspontot ismétli meg legújabban Fejérdy Gergely, amikor azt írja, hogy a majtényi síkon történt fegyverletételt követ?en „Bécset tekintették a korban a m?velt világ, NyugatEurópa határának, és Magyarországot a Habsburg-birodalom részeként tartották számon, ezért a térségbe érkez?k nem tartották fontosnak, hogy a Kárpát-medencébe látogassanak.” (Lásd: FEJÉRDY Gergely: 18. századi francia anyanyelv? utazók Magyarországon, Világtörténet, 1999. ?sz-tél, a továbbiakban FEJÉRDY, 1999. 45.) [3] Batsányi Jánost a XVIII. század utolsó harmadának jelent?s irodalmi alakjaként tartjuk számon, illetve a Napóleoni id?kben játszott politikai szerepér?l szokás még írni, holott „szótalanná morzsolódott” hosszú élete linzi szám?zetésében 1844-ben(!) ért véget. A két világháború közötti id?szakból e vonatkozásban is említend? a már idézett Birkás Géza mellett (BIRKÁS, 1948. 72-86.) Eckhardt Sándor (ECKHARDT, Alexandre: Le double aspect de l’âme hongroise, Revue de Genève, 1924, 212-228. ) Gy?ry János (GY?RY János: A kereszténység véd?bástyája, Bp. Minerva, 1933 10-17.) és Bárdos József (BÁRDOS Joseph: La Hongrie dans les encyclopédies françaises, Szeged, 1939, a továbbiakban Bárdos, 1939. 7.) [4] Franciaország a 16. századtól nagyjából a Napkirály haláláig komoly érdekl?dést mutatott Magyarország iránt nemcsak a törökellenes háborúk, hanem a Habsburg-ellenes felkelések okán is, végtére a Béccsel szembeni magyar „diverziók” akarva-akaratlanul a kontinentális hegemóniában gondolkodó francia külpolitika természetes szövetségeséül kínálkoztak. XIV. Lajos halála után azonban megváltozott a helyzet. Franciaország a gyorsan változó európai hatalmi viszonyok közepette már nem a kontinens „szuperhatalma”, hanem csupán egyik nagyhatalma. Ezt felismerve Etienne-François de Choiseul herceg, XV. Lajos külügyminisztere, változtatott a hagyományos francia külpolitikán. Célja a Pacte de famille szellemében meger?sítend? BourbonHabsburg együttm?ködés keretében egyfajta francia háttérszövetség stabilitásának biztosítása mellett (támogatta a lengyel konföderációt és sikerrel fáradozott azon, hogy Oroszországot a török portával háborúba keverje) Anglia ellenében a tengereken történ? terjeszkedés el?mozdítása volt, ez magyarázza az Ancien régime utolsó negyedszázadának európai passzivitását.(Lásd: CHAUSSINAND-NOGARET, Guy: Choiseul (1719-1788): naissance de la gauche, Paris, Perrin, 1998. 55-75. [5] BRENNER Domokos szepesi prépost Rákócziról szóló 1739-ben francia nyelven megjelent munkája e tekintetben a szabályt er?sít? kivétel; az általunk használt forrásanyag szerz?i nem utalnak Brenner munkájára! (Histoire des Révolutions de Hongrie où l’on donne une idée juste de son légitime Gouvernement. Avec les Mémoires du Prince François Rakoczy sur la Guerre de Hongrie. Depuis 1703. jusqu’à sa fin. Et ceux du Comte Betlem Niklos sur les Affaires de Transylvanie, La Hay, Jean Neaulme, 1739.) A m? francia nyelv? ismertetése Lettre au sujet de l’Histoire des Révolutions de Hongrie, címen a Mémoires de Trévoux hasábjain 1740.április 772. ill. május 789. Brennerre vonatkozóan lásd: KÖPECZI Béla: II. Rákóczi Ferenc
emlékiratai, in: KÖPECZI, 1985. 173-228. [6] KOSÁRY Domokos: M?vel?dés a XVIII. Századi Magyarországon, Bp. Akadémiai Kiadó1983. 172-196. ROSTA István: Fejezetek Magyarország technikatörténetéb?l (Szent István korától a XX. századig), Bp. Nemzeti Tankönyvkiadó, 1995. a továbbiakban ROSTA, 1995. 115-171. [7] BÁRDOS, Joseph: La Hongrie dans les encyclopédies françaises (XVIIe et XVIIIe siècles), Szeged, 1939. (a továbbiakban Bárdos 1939.) u?: La Hongrie du XVIIIe siècle, vue de France, Nouvelle revue de Hongrie, 1938. sept. 241-250. (a továbbiakban Bárdos, 1938.); BIRKÁS 1948. G. GYÖRFFY Katalin: Kultúra és életforma a XVIII. századi Magyarországon (Idegen utazók megfigyelései), Bp. 1991. a továbbiakban G. GYÖRFFY 1991.; HUMBERT, Jean: La Hongrie du XVIIIe siècle, vue par des voyageurs, Nouvelle revue de Hongrie, 1938. sept. 234-240. KÖPECZI, Béla: Problèmes des rapports historiques franco-hongrois, Nouvelles études hongroises, Bp, 1968, 253-256.; u?: A Rákóczi-szabadságharc és Franciaország, Bp.1966. 396-431.;u?: A magyar politikai irodalom kezdeteihez, Bp.1970.; u?: La France et la Hongrie au début du XVIIIe siècle. Etude d’histoire des relations diplomatiques et d’histoire des idées, Bp. 1971.;LE NOBLE, Eustache: Rákóczi fejedelem históriája, Avagy az elégedetlenek háborúja az ? vezérlete alatt. KÖPECZI Béla tanulmányával. Ford., jegyzetek: Márki Sándor. Jegyzetek: Kovács Ilona, Bp. 1976. ; u?: „Magyarország a kereszténység ellensége” : A Thökölyfelkelés az európai közvéleményben, Bp. 1976.; u?: Függetlenség és haladás. Politikai gondolkodás a régi magyar függetlenségi harcok századaiban, Bp.1977.; u?: La noblesse et le pouvoir politique dans la guerre d’indépendance hongroise contre les Habsbourg au début du XVIIIe siècle, in: Noblesse hongroise, Noblesse française XVIe-XIXe siècles, Actes du colloque franco-hongrois d’histoire sociale (Rennes, 11- 13 juin 1975), sous la direction de Béla KÖPECZI et Éva H. BALÁZS, Bp.Akadémiai Kiadó-Paris, C.N.R.S., Bp-Paris, 1981.171177.; u?: Hongrois et Français. De Louis XIV à la Révolution française; Bp. Corvina-Paris, C.N.R.S. 1983.; u?: Brenner Domokos, a Rákóczi-szabadságharc és a bujdosás diplomatája és publicistája, Bp. 1996. u?: Histoire de la culture hongroise, Bp.Corvina, 1994. [8] . KECSKEMÉTI Károly: Notes et rapports français sur la Hongrie au XVIIIème siècle. Recueil des documents, avec une introduction, Bruxelles, 1963. a továbbiakban KECSKEMÉTI, 1963. [9] HAUTIÈRE, Joseph: Manifeste du traitement des prisonniers français pendant leur captivité (en Hongrie) en 1793; 94 et 95; par le citoyen Joseph HAUTIÈRE, capitaine au 6e bataillon de Soissons; fait prisonnier à l’affaire du 12 septembre 1793 à Avesnelebec; Paris, Bibliothéque Nationale -- Manuscrits 10.173. a továbbiakban HAUTIÈRE, Manuscrits 10.173. DELLARD, Jean-Pierre, baron de: Mémoires militaires sur les guerres de la République et de l’Empire, Paris, Libraire Illustrée, 1882.a továbbiakban DELLARD, 1882. 4165. [10] Catalogue général des livres imprimés de la bibliothèque nationale, 231 t. en 232 vol Paris, Impr. Nationale 1897-1981.; LEMARCHAND, Albert: Catalogue des imprimés de la Bibliothèque d’Angers, Imp. P. Lachèse, Angers, 1871.; BÁRDOS 1939.; KONT Ignác: Bibliographie française de la Hongrie (1521-1910), avec un inventaire sommaire des ducuments manuscrits, Paris, Ernest Leroux, 1913. ; TOULOUZE, Henri: http:www.bibl.u-szeged.hu./henri/xiii.html; TOULOUZE Henri-HANNUS Erzsébet: Bibliographie de la Hongrie en langue française, Paris, Budapest, Szeged, Institut Hongrois Bibliothèque Nationale Széchényi, 2002.; http://www.ccfr.bnf.fr/ [11] Köpeczi Béla kronológikus logikában végigvitt kutatási eredményeit lásd: KÖPECZI Béla: A Rákócziszabadságharc és Franciaország, Bp.1966. 396-431. ; u?.: Egy felvilágosult magyar történelem, in KÖPECZI, 1985. 373-399. ; v.ö.: BÁRDOS, 1939. 3-8. .; ill. BIRKÁS, 1948. 33-83. [12] BONGARS, (BONGARSIUS) Jacques: Rerum Hungaricarum scriptores varii. Historici, geopgraphici, Francofurti, Apud heredes Andreae Wecheli, Claudium Marnium, & Ioan. Aubrium, 1600. Filológiailag a Bongars (BONGARSIUS) katalgusra vonatkozóan Hermann Hagen 19. századi filológus kiadására hívjuk fel a figyelmet: HAGEN, Hermann: Catalogus codicum bernensium (Bibliotheca Bongarsiana). Edidit et praefatus est Hermannus Hagen, Bernae, typis B. F. Haller , 1875. [13] Zsámboki János francia kapcsolatai közismertek. Szabadjon ehelyütt utalni Zsámboki és Jean Grolier (francia diplomata és könyvgy?jt?) ismeretségére, de az Európa szerte Johannes Sambucus néven híressé vált magyar humanista filológust baráti szálak f?zték .a filológus és nyomdász Henri Etienne-hez, valamint a botanika kapcsán Magyarországon is híressé vált Clusiushoz (Charles l’Ecluse). Lásd: KLANICZAY TIBOR (szerk.:) A magyar irodalom törtnete, I. a továbbiakban A magyar irodalom törtnete I. Bp. 1964. 293.; Zsámboki francia kapcsolatainál szokták kiemelni Pierre Costil monográfiáját, lásd: COSTIL, Pierre: André Dudith humaniste hongrois 1593-1589, Paris, 1936. v.ö.:KLANICZAY Tibor: Jegyzetek a budai Parmenius
Istvánról, in: KLANICZAY Tibor: Hagyományok ébresztése, Bp, 1976. 226. [14] SZAMOTA István: Régi utazások Magyarországon és a Balkán-félszigeten, Bp. 1891. a továbbiakban SZAMOTA, 1891. 167. Móssóczi Zakariás (1542-1587) legfontosabb munkája a Decreta Constitutiones et Articuli Regnum Inclyti Regni Ungariae cím? „Corpus Juris”-át Telegdi Miklós pécsi püspökkel együtt készített el. Lásd SZINNYEI József: Magyar írók élete és munkái, a továbbiakban SZINNYEI, t. IX. Bp. 1903. 347-348. Mossóczi Zakariás a kés? humanista értelmiség tipikus képvisel?je volt, akit a magyar jogtudomány egyik els? rendszerez?jeként is számon tartanak. Egyházszervez?, harcos vitatkozó szellem. ?vé volt a XVI. századi Magyarország egyik legnagyobb könyvtára (1587: 952 kötet). Gy?jteményét tudatosan gyarapította. E mellett történeti és jogi szakkönyvtárként is jellemezhet? a Mossóczi-gy?jtemény. Lásd: http://mektukor.oszk.hu/porta/szint/tarsad/muvtort/irasbook/html/monok4.htm [15] KÖPECZI, 1966. 406. [16] VANEL, Claude: Le Royaume de la Hongrie ou description nouvelle, Chronologique, Géo-graphique de ce Royaume selon d’estat auquel il se trouve à present et des choses les plus memorables y arrivées, Cologne, Chez Pierre le Jeune, 1686. a továbbiakban VANEL, 1686. 12. [17] MORERI, Louis (abbé): Le grand dictionnaire historique ou le mélange curieux de l’histoire sacrée et profane. t III. J. B. Coignard, Paris, 1725, 133. [18] LENGLET DUFRESNOY, Nicolas: Méthode pour étudier l’histoire... t. III. Paris, 1713. 38-39. [19] Vanel m?veinek jegyzékét lásd fentebb, Eustache Le Noble munkásságát pedig a Lengelet Dufres-noy 1725-ös bibliográfiájánál érintjük! [20] KÖPECZI, 1966. 413. [21] LENGLET DUFRESNOY, Nicolas (Abbé): Méthode pour étudier l’histoire avec un catalogue des principaux historiens et des remarques sur la bonté de leurs ouvrages et sur le choix des meilleures éditions, t.IV. Paris, chez Pierre Gaudouin, 1735. 58-59. [22] BÉCHET, Antoine: Histoire du ministère du cardinal Martinusius, archevêque de Strigonie, primat et régent de Hongrie, avec l’origine des guerres de ce royaume et de celles de Transilvania, par A. Béchet, E. Ganeau, Paris, 1715. [23] LE NOBLE: Histoire du prince Ragotzi ou la guerre des mécontens... Paris, 1707. Kiadását lásd: LE NOBLE, Eustache: Rákóczi fejedelem históriája, avagy az elégedetlenek háborúja az ? vezérlete alatt. Köpeczi Béla tanulmányával; a jegyzeteket írta Kovács Ilona. Bp. Magyar Helikon, 1976. [24] „Ces ouvrages referment trop de faussetés et sont trop injurieux á l’Auguste Maison d’Autriche pour être lus par ceux qui ne cherchent dans l’histoire que des instructions appuyées sur la verité des faits. A peine conseilleraisje l’histoire des troubles de Hongrie publié en François l’an 1686, parce que la narration de ces sortes de révolutions ne peut être bien et sûrement écrite que dans le pays même et sur les Mémoires de ceux qui ont eu le plus de part aux affaires. Il y a des secrets importants, qui en sont quelque fois la clef, qu’on ne peut apprendre que des chef des differens partis, et par une exacte comparaison de ce qu’ils en disent chacun de leur côté.” KÖPECZI, 1966. 413. [25] KÖPECZI Béla: Egy felvilágosult magyar történelem, in: KÖPECZI, 1985. 373. [26] KÖPECZI, 1966.; KÖPECZI, 1985. [27] BRENNER (abbé): Histoire des révolutions de Hongrie, où l’on donne une idée juste de son légitime gouvernement, A La Haye, chez Jean Neaulme, 1739.v.ö.: KÖPECZI Béla: II. Rákóczi Ferenc Emlékiratai, in: KÖPECZI, 1985. 173-228. Köpeczi Brenner kapcsán megjegyzi, hogy az érdekl?dés Magyarország iránt ekkor már „nem kis mértékben a Franciaország és Ausztria közötti viszony alakulásától függ.” lásd uo. 196. [28] BUSBEQUIUS, Augerius Gislenius: Itinera Constantinopolitanum et Amasianum ab Augerio Gislenio Busbequii: ejusdem Busbequii de acie contra Turcam instruenda consilium, 1580, Antuerpiae, ex off. Christ. Plantini; BUSBEQUIUS, Augerius Gislenius: Ambassades et voyages en Turquie et Amasie de M. Busbequius, nouvellement trad. en français par S. Gaudon, Paris, 1646. BUSBEQUIUS, Augerius Gislenius: Augerii Gislenii Busbequii Omnia quae extant. I. Legationis Jurcicae Epistolae quatuor. II. Exclamatio sive de re militari contra Turcam instituenda Consilium. III. Solimanni Purcarum Imp. Legatio ad Ferdinandum Roman. Caesarem. an. 1562. IV. Busbequii Legationis Gallicae ad Rudolphum II. Imp. Epistolae LIII. Praemissa est vita Auctoris. Summa cum fide ac diligentiâ denuo recognita & aucta locupletissimo, Ind 1740, Basileae, Typ. Joh. Brandmuller; BUSBEQUIUS, Augerius Gislenius: Lettres du baron de Busbeck, contenant la relation de ses voyages en Turquie et en France (en 1556), par l’abbé de Foy, Paris,1748. [29] SZAMOTA, 1891. 163-182.
[30] DES HAYES: Voyage de Levant fait par le commandement du roi en l’année 1621... s.l. 1624.; DES HAYES de Courmenin: Voyage de Levant... Paris, 1632.; DESHAYES DE COURMENIN, Louis: Voiage de Levant, fait par le commandement du Roy en l’année 1621, Paris, Hachette, 1976, [31] LABOUREUR, Jean Le: Relation du voyage de la Royne de Pologne et du retour de Mme la mareschale de Guébriant par la Hongrie, l’Austriche, Styrie, Carynthie, Frioul et Italie, avec un discours historique de toutes les villes et Etats par où elle a passé, et un traité particulier du royaume de Pologne, de son gouvernement ancien et moderne de ses provinces et de ses princes avec plusieurs tables généalogiques de souverains, par Jean Le Laboureur, sieur de Blerenval, Paris, J. Camusat, 1647. [32] TOLLIUS, Jacobus: Jac. Tollii Epistolae itinerariae, cum fig., Heniniicura et studio H. Christ. Henninii, Amstelodami, typis F. Halmae, in officina J. ab Oosteruyk, 1700.;TOLLIUS, Jacobus: Jacobi Tollii Epistolae itinerariae ex auctoris schedis postumis recensitae, suppletae, digestae; Annotationibus, osservationibus & figuris adornatae cura & studio Henrici Christiani Henninii, Amstelaedami, apud Joannis Oosterwyk, 1714. [33] TOLLIUS, Jacobus: Jacobi Tollii fortuita in quibus, praeter critica nonnulla, tota fabularis historia graeca, phoenicia, aegyptiaca, ad chemiam pertinere asseritur, Amstelaedami, apud Janssonio-Waesbergios, 1687. [34] SZAMOTA, 1891. 288-289. [35] PATIN, Charles: Relations historiques et curieuses de voyages, en Allemagne, Angleterre, Hollande, Bohême, Suisse, etc., par Charles Patin,... C. Muguet, Lyon, 1674. [36] KÖPECZI, 1966. 402. [37] Du May, Louis: Discours historiques et politiques sur les causes de la guerre de Hongrie et sur les causes de la paix entre Léopold Ier, empereur des Romains, et Mahomet IV, sultan de Turquie, par Louis du May,... B. Rivière Lyon, 1665. ; Du May, Louis: Le Prudent voyageur, contenant la description politique de tous les Etats du monde, de l’Asie, de l’Afrique et de l’Amérique et particulièrement de l’Europe, où sont dépeintes... les maisons royales et autres familles illustres... par le chevalier Louis du May, Genève, J. H. Widerhold: 1681. Du May kivonatolása Köpeczi alapján, lásd: KÖPECZI, 1966. 401-402 [38] JORDAN, Claude: La Clef du cabinet des princes de l’Europe ou Recueil historique et politique sur les matières du temps, par C. Jordan, imp. chez Jacques le Sincère, Luxembourg, 1704-1706.; folytatása JORDAN, Claude: Journal historique sur les matières du temps, contenant aussi quelques nouvelles de littérature et autres remarques curieuses, par C. Jordan, t. VI., C. Muguet, Verdun, 20 vol. 1707-1716. [39] JORDAN, Claude: Voyages historiques de l’Europe, par Claude Jordan, t.VI, qui comprend tout ce qu’il y a de plus curieux dans l’Empire d’Allemagne, Chez Nicolas Legras, de l’imprimerie de Laurent Rondet, Paris, 1696. c m?vét idézi KÖPECZI, 1966. 403. [40] BROWN, Edward: Relation de plusieurs voyages faits en Hongrie, Servie, Bulgarie, Macédoine, Thesalie, Austriche, Styrie, Cerinthie, Carniole et Friuli, enrichie de plusieurs observations, tant sur les mines d’or, d’argent, de cuivre et de vif argent que des bains et des eaux minéralles qui sont en ces pais... traduit de l’anglois du sieur Edouart Brown,... [par M. Le Vasseur], Paris, G. Clouzier, 1674.; illetve BROWN, Edward,[Mignard, P. (ILLUSTRATEUR) - Cossin, L. (ILLUSTRATEUR)]: Relation de plusieurs voyages faits en Hongrie. Servie. Bulgarie. Macédoine. Thesalie. Austriche. Styrie. Carinthie. Carniole. & Friuli... Avec les figures de quelques habits & des places les plus considérables. Traduit de l’anglois du sieur Edouard Brown... Paris, Gervais Clouzier, 1674. Magyarországra és a Balkánra vonatkozó részeit magyarul is közli SZAMOTA, 1891. 290-327. [41] Lásd pl. BIRKÁS Géza: La Hongrie vue par un savant français en 1818, le voyage de F.-S. Beudant, Ernest Leroux, Paris, 1934. [42] SZAMOTA, 1891. 291. [43] SZAMOTA, 1891. 302-303. [44] SZAMOTA, 1891. 308. [45].SZAMOTA, 1891. 310. [46] SZAMOTA, 1891. 312. [47] SZAMOTA, 1891. 311-312. [48] Lettre curieuses de Voyages écrites d’Angleterre, d’Italie, de Hongrie d’Allemagne et de Suisse de Bohème etc. Paris J.B. Loyson, 1691. 102-118. [49] MORERI, Louis: Le grand dictionnaire historique, ou le Mélange curieux de l’histoire sainte et profane... par le Dr L. Moreri, J. Girin et B. Rivière, Lyon, 1674.
[50] BÁRDOS, 1939. 2-7. [51] KÖPECZI, 1966, 398. [52] BRUZEN DE LA MARTINIERE, Antoine-Augustine: Le Grand Dictionnaire Géographique et Critique par M. Bruzen de la Martinière, Géographe de sa Majesté Catholique Philippe V, Roi des Espagnes et des Indes, a továbbiakban BRUZEN t. I. à la Haye, chez. van Lom, & P de Hondt, à Amsterdam, chez Herm. Uitwert, à Rotterdam, chez Jean Daniel Beman, MDCCXXVII. VII-XXVIII. ;VOSGIEN, Jean-Baptiste Ladvocat: Dictionnaire géographique-portatif. Ou Description des Républiques, Royaumes, Villes, Évêchés, Duchés, Comtés, Marquisats, Villes Impériales, Ports, Fortresses. Et autres lieux considérables des quatre parties du monde, dans lequel on indique en quels Républiques, Royaumes et Contrées ces lieux se trovent; les Gouvernemens dont ils dépendent; les Rivières, Baies, Mers, Montagnes, etc. sur lesquels sont situés; leur distance en lieues françaises des Places remarquables des environs, avec leur longitude et leur latitude, selon les meilleures observations; la date des Dièges que les Villes ont sostenus, et des Batailles qui en porteut le nom; les grands Hommes qu’elles ont produits, etc. Traduit de langlois sur l’édition de Laurent Eschard, par Vosgien, a továbbiakban VOSGIEN, Libraires Associés, Paris, 1767. [53] SZAMOTA, 1891. 307. [54] CHAUNU, Pierre: Felvilágosodás, Osiris, Bp. 1998. 31-39. [55] MORERI, Louis: Le grand dictionnaire historique, ou le Mélange curieux de l’histoire sainte et profane... par le Dr L. Moreri, J. Girin et B. Rivière, Lyon, 1674. ; DROUET, Etienne-François, GOUJET, Claude-Pierre, MORÉRI, Louis. Le grand Dictionnaire historique, nouvelle édition, dans laquelle on a refondu les suppléments de l’abbé Goujet ; revue et augmentée par Drouet, Paris, 1759. [s. n.]; DROUET, EtienneFrançois, GOUJET, Claude-Pierre: Le grand dictionnaire historique, ou mélange curieux de l’histoire sacrée et profane, qui contient en abrégé l’histoire fabuleuse des dieux et des héros de l’antiquité païenne ; les vies et les actions remarquables... l’histoire des religions et sectes, des auteurs anciens et modernes, des philosophes... l’établissement et le progrès des ordres religieux et militaires... les généalogies des illustres familles de France et des autres pays de l’Europe ; la description des empires, royaumes, républiques... par M. Louis Moréri... Nouvelle édition, dans laquelle on a refondu les suppléments de M. l’abbé Goujet ; le tout revu, corrigé et augmenté par M. Drouet, 10 vol. chez les Libraires Associés, . Paris, 1769. Vosgien kés?bb még részletesebben is vizsgálandó szótára el?ször 1747-ben jelent meg, majd folyamatos b?vített kiadások formájában 1851-ig állandóan jelen volt a francia nyelv? könyvpiacon. [56] CANNABICH, I.G.: Közönséges vagy Universalis Geógráphia a Bécsi Kongresszusban történt változások szerént, fordította CZÖVEK István, Trattner, Pest 1817.;DÓCZY József: Európa tekíntete, jelenvaló Természeti, Míveleti és Kormányi Állapotjában, Bétsben, 1829.; ZÁDOR Elek: Geographiai kézikönyv, vagy a világ mathematikai, physikai, kiváltképen pedig politikai leírása, Wigand Ottó, Pest, 1831. [57] A francia történetírásban bekövetkez? szemléletváltásra nézvést lásd PENKE Olga: Du discours historique dans l’Ecyclopédie, in: Sciences, musiques, Lumières. Mélanges offerts à Anne-Marie Chouillet, publiés par KÖLVING, Ulla, PASSERON Irène, Centre International d’Étude du XVIIIe siècle, Ferney-Voltaire, 2002. 375384. [58] PENKE Olga: Filozofikus világtörténetek és történetfilozófiák. A francia és a magyar felvilágoso-dás, Bp. Balassi, 2000, 39-40. [59] Uo. 25. [60] VOSGIEN, 1801. 3.; 761.; 991. [61] BÁRDOS, 1939. 2-7. [62] VOSGIEN, 1801. 251.; 13.; 292.; 299.; 622.; 366.; 314.; 368.; 441.; 228.; 789. [63] SACY, Claude-Louis-Michel de: Histoire générale de Hongrie depuis la première invasion des Huns jusqu’à nos jours, par M. de Sacy,... 2 vol. Paris, Demonville, 1778.Saci vonatkozóan lásd KÖPECZI Béla: Egy felvilágosult magyar történelem c tanulmányát, in: KÖPECZI, 1985. 373-402. [64] LAROUSSE, Pierre: Grand dictionnaire universel du XIXe siècle ( a továbbiakban GDU), Nîmes, 18861876, [Reprint 1991.] t.24 762. [65] VANEL, Claude: Histoire du temps, ou Journal galant par Monsieur V**** [Vanel], conseiller du roy en sa Chambre des comptes de Montpellier... Auroy, Paris, 1685.; VANEL, Claude: Galanteries des rois de France depuis le commencement de la monarchie jusques à présent... Bruxelles, 1694. [66] Catalogue général des livres imprimés de la Bibliothèque Nationale, tom. CCI. Paris, MDCCCCLXXI. 627631.
[67] GDU, t. 2. 1990. 219-220. [68] BARBIER, Louis-Nicolas: Dictionnaire des ouvrages anonymes et pseudonymes composés, traduits ou publiés en français et en latin, avec les noms des auteurs, traducteurs et éditeurs; accompagné de notes historiques et critiques par M. Barbier, Barrois l’ainé 1822-1827. Paris, t 4. 189. VANEL, 1686. 3.; 89-98. [69] VANEL, 1686. 8-9.; [70] VANEL, 1686. 102-106. [71] KÖPECZI, 1966. 407. [72] VANEL, 1686. 1-3. [73] VANEL, 1686. 4. [74] VANEL, 1686. 5. [75] A „könny?csapat” francia recepciójára vonatkozóan lásd TÓTH Ferenc: Ascension sociale et identité nationale. Intégration de l’immigration hongroise dans la société française au cours du XVIIIe siècle (16921815), Nemzetközi Hungarológiai Központ, Bp. 2000. 115-134.; 348-350. [76] VANEL, 1686. 3-10. [77] „La Haute est delà le Danube, vers la Pologne & Transylvanie, La Basse est au delà du même fleuve.” Ez lényegében a Cisdanubiana és Transdanubiana elnevezésben gondolkodva azt a felosztást követi, amely szerint Fels?-Magyarország a Duna balpartjától északra, illetve keletre es? területeket jelenti Lengyelország és Erdély irányába, míg Alsó-Magyarország a Dunától nyugatra és délre es? területek együttese.Lásd VANEL, 1686. 1. [78] VANEL, 1686. 15. [79] VANEL, 1686. 17. [80] VANEL, 1686. 18. [81] VANEL, 1686. 27. [82] VANEL, 1686. 22-23. [83] VANEL, 1686. 27. [84] VANEL, 1686. 82 [85] TÓTH Sándor László: A mez?keresztesi csata és a tizenötéves háború, Szeged, Belvedere, 2000. 176.; HOMONNAI DRUGETH Bálint: Napló, in: Bocskai kíséretében a Rákosmez?n. Emlékiratok és iratok Bocskai István és Lalla Mehmed nagyvezír találkozójáról 1605. november. 11. Közreadja: CSONKA Ferenc – SZAKÁLY Ferenc, Bp. 1988. 113. [86] VANEL, 1686. 28. [87] VANEL, 1686. 19-22. [88] HAJDÚ-MOHAROS József: Magyar Településtár, Kárpát-Panon, Bp. 2000. 25.; 57. [89] VANEL, 1686. 34. Érsekújvárt, azaz Newhauselt meg Owar-ral (Magyaróvár) keveri. Lásd VANEL, 1686. 16. Charles-Bonaventure de Longueval, comte de Bucquoi vonatkozásában lásd: Biographie Universelle, Ancienne et Moderne,a továbbiakban MICHAUD, 1812. t.6. 220-221. [90] KÖPECZI, 1966. 408. [91] VANEL, 1686. 122-125. [92] VANEL, 1686. 54.; 81-85. Zrínyi kapcsán itt említjük, hogy 1660-ban Tollius magyarországi utazása kapcsán járt Csáktornyán, ahol a gróf vendége volt. Lásd SZAMOTA, 1891. 284-287.(Tolluis útleírása csak 1700-ban látott napvilágot latinul!) [93] VANEL, 1686. 13-15.; Brown leírását lásd SZAMOTA, 1891. 309-310.; 319-320. [94] SZAMOTA, 1891. 330. [95] VANEL, 1686. 42. [96] VANEL, 1686. 45-46. [97] VANEL, 1686. 28. [98] VANEL, 1686. 59-61. [99] VANEL, 1686. 60. [100] Wolfgang Lazius német filolólgus (1514-1565) els?ként írja le ezt az „Ovidius legendát” MICHAUD, 1819. t. 23. 473-474. Erre utalást tesz botanikai munkájának el?szavában a franciák által Charles de l’Écluse néven ismert Carolus Clusius, aki 1583-ban Németújvárott Batthyány Boldizsár vendége volt és megírta Rairorum aliquot stirpium per Pannoniam, Austriam et vicinas quasdam provincias observatarum historia, cím? növénytanát. Vö.:MICHAUD, 1819. t. 23. 519-522. ill. A magyar irodalom törtnete I. 498-499.
[101] BRUZEN, 1737. t. VII. 5. Sabarie címszó [102] VANEL, 1686. 59-60. Brown is emlegeti. ”Sokan azt állítják és hiszik, hogy Ovidius, a híres költ? Magyarországban, Sabaria városában halt meg. … E városban, mint mondják, sírja és a saját maga készítette sírirat mai napig is látható” -- jegyzi le 1669-70-ben az angol utazó. Lásd SZAMOTA, 1891. 311. Az 1998-ban alakult Savaria Légió Egyesület ma is úgy tartja, hogy 17-ben Szombathelyen halt meg Ovidius; véleményük szerint mindaddig, amíg meg nem találják sírját, nincsen érdemi cáfolata ennek az állításnak! V.ö.: CSERI Péter: Újraéled? Ovidius-legenda, Népszabadság, 2000. nov.25. 7. [103] VANEL, 1686. 9-11. Az Árpád-ház uralkodóinak tablójára továbbá a legkorszer?bb Árpád-ház családfára vonatkozóan lásd KRISTÓ Gyula – MAKK Ferenc: Az Árpád-ház uralkodói, I.P.C. 2000. [104] VANEL, 1686. 9-11. Vanel mindegyik Magyarországgal kapcsolatos munkájában megtalálható, ez a családfa, amelynek forrása a Bongars vagy Bongarsius gy?jtemény; Joannes Pistorius alapján (PISTORIUS, Joannes: Illustrium veterum scriptorum, qui rerum a Germanis per multas aetates gestarum historias vel anales posteris reliquerunt ... Ex bibliotheca Joannis Pistorii Nidani D, Francofurti, apud haeredes Andreae Wecheli, 1583-1584) készült és I. Rudolf császár uralkodásakor zárul. Lásd: Bongarsius, 1600. 49-55. Ezt b?víti tovább, pontosabban „aktualizálja” Claude Vanel. [105] VANEL, 1686. 82. [106] E felfogás szerint Zrínyi Péternek és társainak a kivégzése arra figyelmeztet, hogy miután a királyokat az Isten adta, tisztelni kell ?ket akkor is, ha uralkodásukat jogtalannak és hatalmukat túl abszolútnak is érezzük. Lásd KÖPECZI, 1966. 408. [107] VANEL, 1686. 107-108. [108] VANEL, 1686. 38-39. [109] VANEL, 1686. 40-41. [110] VANEL, 1686. 38-39. v.ö.: SZAMOTA, 1891. 396-406. [111] VANEL, 1686. 40. v.ö.: SZAMOTA, 1891. 406-414. [112] BRUZEN, 1726-1739, IX tomes en XI vol.; [113] MICHAUD, 1820. t. 27. 329-331. ; Nouvelle Biographie Générale sous la dir de M. Le Hoefer, t. 146. Paris, Frimin Didot, 1852-1866. a továbbiakban HOEFER, 1860. t. 23. 253-255.; Dictionnaire de biographie française, t. 1-18, Paris, VI Libraire Letouzey et Ané, 1933-1989., a továbbiakban DBF. 1956. t. 7. 586. ; GDU. 1991. 1285. [114] BRUZEN, 1726. t. I. VII-IX. [115] FERRARI, Filippo: Lexicon geographicum,... authore Fr. Philippo Ferrario,... Editio nova [edente G. Dillingham]. Adnectitur tabula longitudinis ac latitudinis urbium... per totum terrarum orbem, ex ejusdem Philippi Ferrarii Epitome geographica desumpta apud F. Leonard, Londini ; et veneunt Parisiis, 1657. [116] FERRARI, Filippo -- BAUDRAND, Michel Antoine : Novum lexicon geographicum... Illud primum in lucem edidit Philippus Ferrarius,... nunc vero Michael Antonius Baudrand,... dimidia... parte auctiorem fecit, ut Novum lexicon jure optimo dicatur. Accesserunt sub finem Dominici Magri,... appendices et correctiones, atque in has M. A. Baudrand notae Isenaci, sumptibus J. P. Schmidt : 1677. [117] CORNEILLE, Thomas: Dictionnaire universel géographique et historique... par M. Corneille, de l’Académie françoise,... Paris, J.-B. Coignard : 1708 [118] BRUZEN, 1726. t. I. IX-XI. [119] BRUZEN, 1726. t. I. XII-XV. [120] BRUZEN, 1726. t. I XV-XX. [121] BRUZEN, 1726. t. I XXI-XXVIII. [122] Sabaria címszót lásd BRUZEN, 1738. t. VII. 5. [123] Szombathely címszót lásd: BRUZEN, 1738. t. VIII. 245-246. [124] Hongrie címszó lásd BRUZEN, 1732. t. IV. 180. [125] uo. [126] uo. [127] Huns címszót lásd BRUZEN, 1732. t. IV. 202-203. [128] Jean Magnusról lásd: MICHAUD, 1820. t. 26. 148.; HOEFER, 1860. t. 32. 732-733. [129] Conrad Samule Schurtzfleisch vonatkozásában lásd. MICHAUD, 1825. t. 41. 264-267. [130] HOEFER, 1862. t. 39. 704-705.; [131] HOEFER, 1854. t. 10. 239.
[132] BRUZEN, 1732. t. IV. 203. [133] Claude de l’Isle (1664-1720) francia történész és geográfus, Orleans hercegének, a kés?bbi régensnek tanítómestere, akinek itt nyilván az egyik legfontosabb m?vére, a történeti atlaszára (Atlas historique et généalogique, Paris 1718.) hivatkozik Bruzen de la Martinière. Lásd HOEFER, 1860. t. 31. 351. [134] Az Armenia és Media közötti határhegységr?l van szó, tágabban a Kaukázustól délre a Kaszpi-tenger körül húzódó hegysor értend? a Cas hegység elnevezés alatt, mely a Himalája (ókori neve Imaus) egyik vonulataként ismert Strabon óta, lásd: PECZ Vilmos (szerk.): Ókori lexikon I. Bp.. Franklin, 1902. 379.; 972. [135] BRUZEN, t. IV. 1732. 180. [136] François Eudes de Mézerai (1610-1683) korának nagytekintéj? történetírója, lekes „Frondeur”, Mazarin egyik ádáz ellenfele, aki Sandricour álnéven maga is jópár pamphletet és mazariádát írt. Számos munkája közül a legismertebb az 1600-as évek derekán megjelent Franciaország története (Histoire de France I-III. Paris, 1643-1651.) Jelent?s fordítói tevékenysége; Grotius kereszténységr?l és és Chalcondyle törökökr?l latinul írott munkáinak fordítója. (Une traduction de l’Histoire des Turcs de Chalchondyle, Paris 1662.; Traité de la vérité de la Religion chrétienne traduit de latin de Grotius, Paris 1644.) Lásd: MICHAUD, 1821. t. 28. 506-511.; HOEFER, 1861. t. 35. 296-301. [137] A francia királyok genealógiájában szigorúan meghatározó a királyi vérvonal egyenesági továbbvitele. Erre vonatkozóan lásd pl. VOLKMANN, Jean Charles: Généalogies des rois de France, Éd. Jean-Paul Gisserot, Pollina, 1997. Ez a szemlélet köszön itt is vissza, hiszen ahol „megbicsaklik” az egyenes ág vérvonala, azt már dinasztiaváltásként fogja fel a szótár szerz?je, így a Géza, a Vazul és az Álmos ág után a nagyedik dinasztia a Nápolyi Anjou ág! [138] BRUZEN, 1732. t. IV. 181. [139] BRUZEN, 1732. t. IV. 181-182. [140] BRUZEN, 1732. t. IV. 182-183. [141] BRUZEN, 1732. t. IV. 183-184. [142] VANEL, 1786. 6. [143] KECSKEMÉTI, 1963. 36. [144] VANEL, 1786. 13. [145] KECSKEMÉTI, 1963. 53. [146] BRUZEN, 1732. t. IV. 184. [147] BRUZEN, 1732. t. IV. 185. [148] BRUZEN, 1732. t. IV. 184. [149] MÁLYUSZ Elemér: Zsigmond király uralma Magyarországon 1387-1437, Bp. Gondolat, 1984. 154-155. [150] BRUZEN, 1732. t. IV. 185. [151] BRUZEN, 1732. t. IV. 184. [152] BRUZEN, 1732. t. IV. 185. [153] BRUZEN, 1732. t. IV. 184. [154] BRUZEN, 1732. t. IV. 185. [155] BRUZEN, 1732. t. IV. 184. [156] BRUZEN, 1732. t. IV. 185-186. [157] SZAMOTA, 1891. 285. [158] MICHAUD, 1826. t. 46. 211-213. [159] A XVIII. századi magyar településnevek francia átiratának feloldása vonatkozásában alapvet? tanulmány VÖRÖS Imre: La Hongrie dans l’Encyclopédie, Revue d’Études Français, Bp. 2002. 163-183. [160] BRUZEN, 1732. t. IV. 186. [161] VOSGIEN, François-Léopold - LADVOCAT, Jean-Baptiste: Dictionnaire géographique portatif... traduit de l’anglois sur la 13e édition de Laurent Echard, avec des additions et des corrections considérables, par M. Vosgien... Paris, Didot: 1747. Dolgozatunkban a már emlegetett 1767-es kiadás mellett a szövegösszevetéseknél az 1801-es és az 1811-es kiadások Hongrie címszavát használjuk! [162] LADVOCAT, Jean-Baptiste, Vosgien: Dictionnaire géographique universel... précédé d’un précis de géographie... par M. F. Lallement... Paris, E. et V. Penaud frères, 1851. [163] HOEFER, 1869. t. 28. 647-650. [164] LADVOCAT, Jean-Baptiste: Bibliothèque annuelle et universelle... contenant un catalogue de tous les livres qui ont été imprimés en Europe pendant l’année 1748 -1750... [Par P.-D. Burtin et l’abbé Ladvocat.], t. 3.
Paris, P.-G. Le Mercier , 1751-1753. [165] LADVOCAT, Jean-Baptiste: Grammaire hébraïque, à l’usage des écoles de Sorbonne... par M. l’abbé Ladvocat,... Paris, impr. de Vincent, 1755. [166] LADVOCAT, Jean-Baptiste: Dictionnaire historique portatif, contenant l’histoire des patriarches, des princes hébreux, des empereurs, des rois et des grands capitaines, des dieux, des héros de l’antiquité payenne... des Papes, des SS. Pères, des évêques,... des historiens, poètes... et mathématiciens, etc., avec leurs principaux ouvrages et leurs meilleures éditions ; des femmes savantes, des peintres... et... de toutes les personnes illustres... de toutes les nations du monde... par Mr. l’abbé Ladvocat,... Didot, Paris, 1752. ill. LADVOCAT, Jean-Baptiste: Dictionnaire historique et bibliographique portatif... par M. l’abbé Ladvocat,... Le Clerc, Paris, 1777. [167] HOEFER, 1869. t. 28. 649. [168] LADVOCAT, Jean-Baptiste - BRUZEN DE LA MARTINIÈRE, Antoine Augustin - ECHARD, Laurence: Dictionnaire géographique portatif, ou Description de tous les royaumes, provinces, villes, patriarchats, évéchés, duchés, comtés, marguisats, villes impériales et anséatiques, portcs, forteresses, citadelles, et autres lieux considerables des quatre parties du monde ... tr. de l’anglois sur la 13. éd. de Laurent Echard, avec des additions & des corrections considérables, par monsieur Vosgier [pseud], A Bruxelles, Chez Benoit le Franq, 1783. [169] MICHAUD, 1814. t.12. 456. [170] ECHARD, Laurent – LADVOCAT, L’abbé: Dictionnaire géographique portatif, ou Description des royaumes, provinces, villes, patriarchats, évêchés, etc. ; traduit de l’anglois sur la treizième édition de Laurent Echard, par Vosgien (l’abbé L’Advocat), Librairies associées, Paris, 1767.; VOSGIEN: Dictionnaire géographique portatif ou description des républiques, royaumes villes... Paris, chez Delalain fils, An IX. – 1801. ; LADVOCAT, Jean-Baptiste (Abbé): Dictionnaire géographique ou description des quatre parties du monde par Vosgien, Nouvelle édition par Giraud..., 1811, Lyon, J.-B. Kendelem: B. Cormon & Blanc [171] VOSGIEN, 1767. IV. [172] Jacques-Nicolas Bellein királyi cenzor, ismert geográfus, aki els?sorban a francia gyarmatosítási politika térképésze. Ezt tükrözi munkássága is, hisz többek között Korzika és Szent Domingó szigetek részletes térképét és geográfiai leírását készítette el. Lásd: BELLIN, Jacques-Nicolas: Description géographique des débouquemens qui sont au nord de l’isle de Saint Domingue, Paris, Didot, 1773.; u?.: Description géographique et historique de l’Isle de Corse, pour joindre aux Cartes et Plans de cette Isle, Paris, Didot, 1769. [173] VOSGIEN, 1767. V. [174] VOSGIEN, 1767. V-XVIII. [175] VOSGIEN, 1801. 258. Maros címszó [176] SZAMOTA, 1891. 302. [177] SZAMOTA, 1891. 303-305; 392-425. [178] SZAMOTA, 1891. 306. [179] A XVIII. századi utazásra vonatkozóan lásd BIRKÁS, 1948. 56-91.; G. GYÖRFFY 1991. 15-168. FEJÉRDY, 1999. 42-56. [180] G. GYÖRFFY, 1991. 13. [181] BIRKÁS, 1948. 75-76. [182] „Láttuk, hogy az osztrák ház miképp dolgozott szünet nélkül a magyar nemesség elnyomásán. Nem tudta, hogy az egy nap milyen értékes lesz számára. E népeknél pénzt keresett, ami nem volt; nem látta ellenben az emberket, akik voltak. Mikor a sok fejedelem a monarchia államait egymás között felosztotta, annak egyes darabjai bármiféle mozgásra és cselekvésre képtelenek lévén, összeomlottak. Élet csak a magyar nemességben volt, amely felháborodott és mindent feledve belevetette magát a harcba: azt hitte, hogy kötelessége elveszni és megbocsátani” idézi BIRKÁS, 1948. 76. [183] ROSTA, 1995. 126. [184] JARS, Gabriel: Voyages métallurgiques, ou recherches et observations sur les Mines et Forges de fer, la fabrication de l’acier, celle du fer blanc et plusieurs mines de charbon de terre faites depuis l’année 1757 jusques et compris 1769, en Allemagne, Suède, Norwège, Angleterre et Ecosse, etc. Lyon, G. Regnault, 1774. [185] A XVIII. század els? felében Bécs persze nem alaptalanul fél a Törökországba utazó francia diplomaták magyarországi jelenlétét?l, hiszen a kuruc mozgalmak óta a magyar nemesség egy része Franciaországtól várta függetlenségi harca megsegítését, így könnyen diplomáciai incidenshez vezethetett volna egy-egy indiszkrét
kapcsolatkeresés, és ekkor még nem is említettük a rodostói magyar emigrációt! V.ö: TÓTH Ferenc: Egy XVIII. századi itinerárium tanulságai, avagy miért nem jutott el a francia követ Szombathelyre 1755-ben? (http://home.hu.inter.net/~vasiszem/2002/06/tothf.htm) [186] BIRKÁS, 1948. 73. [187] MICHAUD, 1816. t.15. 3. ill. HARASZTI Sándor – PETH? Tibor: Útikalandok a régi Magyarországon, Bp. 1963. 157. [188] PAPP-VÁRY Árpád – HRENKÓ Pál: Magyarország régi térképeken, Bp. 1989. 116. [189] PAPP-VÁRY Árpád – HRENKÓ Pál, 1989. 117. [190] FEJÉRDY, 1999. 43-44. [191] KISS János: Nevezetes utazások tárháza, több tudósokkal együtt készítette ’s kiadta Kis János, Pesten, Trattner János Tamás bet. t. I-VIII. 1816-1819. [192] KÖPECZI Béla – R: VÁRKONYI Ágnes (szerk.): Rákóczi-tükör II. Bp. 1973. 76-118. [193] BIRKÁS, 1948. 65-71.; G GYÖRFFY, 1991. 15. [194] LA MOTRAYE, Aubry de: Voyages du Sr A. de La Motraye en Europe, Asie et Afrique, ou l’on trouve une grande variété de recherches géographiques, historiques et politiques sur l’Italie, la Grèce, la Turquie, la Tartarie, Crimée et Nogaye la Circassie, la Suède et la Laponie, etc., avec des remarques instructives sur les moeurs, coutumes et opinions... des peuples et des pays ou l’auteur a voyagé... La Haye, T. Jonson : et J. Van Duren, 1727.Legújabb kiadása LA MOTTRAYE, Aubry de: Voyages du Sr. A. de La Motraye en Europe, Asie et Afrique, où l’on trouve une grande variété de recherches géographiques, historiques et politiques, sur l’Italie, la Grèce, la Turquie, la Tartarie... avec des remarques instructives sur les moeurs, coutumes, opinions &c. des peuples & des pays... comme aussi des relations fidèlles des événemens considérables arrivées [sic] pendant plus de XXVI années que l’auteur a employées dans ses voyages, comme de la révolution en Turquie... de la guerre entre les turcs et les prussiens... Paris, 2001. Letölthet? 2002 decembere óta a teljes szöveg a világhálóról: http://gallica.bnf.fr/scripts/ConsultationTout.exe?E=0&O=N104506 [195] Város a Dnyesztehez közel a Krími kánságban. [196] MICHAUD, 1821. t. 30. 294-296. [197] 1717-ben svéd és dán adományokból építették fel a késmárki evangélikus fatemplomot. Lásd: G. GYÖRFFY, 1991. 128. [198] G. GYÖRFFY, 1991. 16. [199] http://gallica.bnf.fr/scripts/ConsultationTout.exe?E=0&O=N104506 [200] BAUFFREMONT, Pierre de: Ressouvenir du voiage que j’ai faitte en Hongrie, 1737. Közli: SIMONYI Ern?(szerk.:) Magyar történelmi okmánytár II. Bp. 1875. 205-260. [201] http://gallica.bnf.fr/scripts/ConsultationTout.exe?E=0&O=N104506 [202] MICHAUD, 1811. t.3. 554-556.; HOEFER, 1853. t.4. 803-807. V.ö: http://vial.jean.free.fr/new_npi/revues_npi/8_1999/npi_0899/8_drg_bauffr.htm7 [203] BÁNLAKY Dénes: A magyar nemzet hadtörténelme, PC CD-ROM ARCANUM ADATBÁZIS. III. Károly korszaka, C) III. Károly második háborúja a törökök ellen. 1737–1739. [204] G. GYÖRFFY, 1991. 16-17. [205] MICHAUD, 1816. t. 15. 2-3. [206] http://www.tanos.org.uk/orientalism/flachat.html [207] FLACHAT, Jean-Claude: Observasions sur le commerce et les arts d’une partie de l’Europe, de l’Asie de l’Afrique et même des Indes orientales par J. Cl. Flachat Directeur des établissements levantins etc. Lyon, Jacquenod père, Rusand, 1766. Fontos m?veként tartják még számon a buzérfestékre vonatkozó feljegyzéseit, amely 1771-ben látott napvilágot. (Mémoire sur la garance, par J. C. Flachat... Lyon, Perisse, 1771. A fest?buzér nev? növényt textilfestésre, többek között a katonák vörös pantallójának festésére használták!) [208] HARASZTI Sándor – PETH? Tibor: Útikalandok a régi Magyarországon, Bp. 1963. a továbbiakban HARASZTI-PET?, 1963. 157-169. [209] G. GYÖRFFY, 1991. 18-19. [210] BIRKÁS, 1948. 77. [211] HARASZTI-PET?, 1963. 157-158 [212] HARASZTI-PET?, 1963. 161-162. [213] HARASZTI-PET?, 1963. 160. [214] HARASZTI-PET?, 1963. 161.
[215] Uo. [216] HARASZTI-PET?, 1963. 162. [217] HARASZTI-PET?, 1963. 163. [218] Uo. [219] Uo. [220] HARASZTI-PET?, 1963. 164. [221] HARASZTI-PET?, 1963. 165. [222] HARASZTI-PET?, 1963. 166. ; BIRKÁS, 1948. 71. [223] FLACHAT, Jean-Claude: Observasions sur le commerce et les arts d’une partie de l’Europe, de l’Asie de l’Afrique et même des Indes orientales par J. Cl. Flachat Directeur des établissements levantins etc. t.I. Lyon, Jacquenod père, Rusand, 1766. a továbbiakban FLACHAT, 1766. 266. [224] FLACHAT, 1766. 267. [225] FLACHAT, 1766. 268. [226] BIRKÁS, 1948. 77. [227] FLACHAT, 1766. 268.; HARASZTI-PET?, 1963. 168. [228] FLACHAT, 1766. 269.; [229] Uo. [230] Lettres sur les Hongrois, par M. du B,** Amsterdam, 1742. [Cote et fonds/ B:N: F 2300, Fonds général 17è-18è siècle] [231] G. GYÖRFFY, 1991. 20. [232] Kecskeméti Károly közlésében Marqui l’Hôpital útját titkára lejegyzésében olvashatjuk! A szentpétervári követ Párizstól Szentpétervárig tartó teljes útinaplójának kézirata, amely mind a mai napig kiadatlan, az Angoûlemi Városi Könyvtár kézirattárában található. Információnk Prof. Dominique LANNI-tól, a dél-afrikai Natali Egyetem (Univ du Natal, Afrique du Sud) XVI-XVIII. századi utazási irodalommal foglakozó kutatójától származik. [233] KECSKEMÉTI, 1963. 24. [234] KECSKEMÉTI, 1963. 25. [235] KECSKEMÉTI, 1963. 26 [236] Uo. [237] KECSKEMÉTI, 1963. 27 [238] Uo. [239] KECSKEMÉTI, 1963. 28 [240] Uo. [241] KECSKEMÉTI, 1963. 29. [242] A Marqui l’Hôpital-féle utazás során el?forduló helységnevek esetében, ahol szükséges () zárójelben közöljük a település magyar nevét HAJDÚ-MOHAROS József: Magyar Településtár, Kárpát-Panonn, Bp. 2000. c. m?ve alapján. [243] KECSKEMÉTI, 1963. 29 [244] KECSKEMÉTI, 1963. 30 [245] Uo. [246] KECSKEMÉTI, 1963. 31 [247] Uo. [248] Uo. [249] KECSKEMÉTI, 1963. 31-32. [250] Uo. 32. A püspök személyét tévesen jelöli meg Marqui l’Hôpital titkára, hiszen nem Eszterházy Pál, hanem gróf Erd?dy Gábor püspök politikájáról fest némiképp idealizált képet a francia utazó. Erd?dy valójában nem visszaszerezte, hanem súlyos áron visszavásárolta az udvartól a korábbi püspöki birtokok tekintélyes részét. Erd?dy természetesen a Habsburg ház egyik leghívebb embere volt, nem véletlenül vitte ? Mária Terézia megkoronázásakor az uralkodón? el?tt az apostoli kett?s keresztet. Erd?dy intoleranciáját jól érzékelteti, hogy véleménye szerint a protestánsokat nem lehet megt?rni az országban, az uralkodónak joga és kötelessége az er?szakos térítés, s?t a szám?zetés és a halálbüntetés lehet?ségét sem szabad elvetni hitbéli ügyek dolgában. Az 1731-ben hozott újjátelepítési rendelete kizárólag csak katolikusok bejövetelét engedélyezte. Lásd. SUGÁR István: Az egri püspökök története, Bp. Szent István, 1984. a továbbiakban Sugár, 1984. 394-405.
[251] KECSKEMÉTI, 1963. 32. Barkóczyra vonatkozóan lásd: SUGÁR, 1984. 406-424. [252] SUGÁR, 1984. 410-411 [253] KECSKEMÉTI, 1963. 32. [254] Uo. [255] KECSKEMÉTI, 1963. 33. [256] Uo. [257] François-Emmanuel Guignard comte de Saint Priest (1735-1821) a jeruzsálemi Szent János Lovagrend tagja, tapasztalt diplomata, 1763 és 1767 között Franciaország lisszaboni, 1768-tól 1784-ig konstantinápolyi, 1787-1788-ban pedig hollandiai nagykövete volt. Lásd: MÉZIN, Anne: Les consuls de France au siècle des lumières (1715-1792), Direction des Archives et de la Documentation Ministère des Affaires étrangères, [1998.] a továbbiakban MÉZIN, 1998. 531.; 549. [258] MINISTRE DES AFFAIRES ETRANGERES CENTRE DES ARCHIVES DIPLOMATIQUES DE NANTES AMBASSADE DE FRANCE A CONSTANTINOPLE ; Série A. Fonds Saint-Priest ; Correspondance politique annés 1768 et 1769. ; vol. 44. Trois lettres de M. de Priest à M. de Choiseul avant son arrivé à Constantinople; [259] MÉZIN, 1988. 431.; 459-60 [260] A Trieszti Kelet Indiai Társaság 1719-ben alakult meg. Lásd TÓTH Ferenc: Le jeu de hasard de la diplomatie secrète. Le cas des négociants grecs de Trieste au cours de la guerre russo-turque en 1769. In. J. NAGY László (szerk.:) Mediterrán tanulmányok, Szeged, 2001. a továbbiakban TÓTH, 2001. 5-6. [261] MINISTRE DES AFFAIRES ETRANGERES CENTRE DES ARCHIVES DIPLOMATIQUES DE NANTES AMBASSADE DE FRANCE A CONSTANTINOPLE ; Série A. Fonds Saint-Priest; Mémoire pour servir d’insriction au Saint Priest… [262] ZORN DE BULACH, Antoine-Joseph (Bon): L’Ambassade du prince Louis de Rohan à la cour de Vienne, 1771-1774. Notes écrites par un gentilhomme, officier supérieur attaché au prince Louis de Rohan, ambassadeur du roi,[Antoine-Joseph Zorn de Bulach], et publiées par son arrière-petit-fils le baron Zorn de Bulach, Strasbourg, Impr. alsacienne : 1901. [263] BIRKÁS, 1948. 79. [264] Uo. 80. [265] KÖVÉR Lajos: Turgot politikai pályálya, AETAS, 1994/4, 115. [266] G. GYÖRFFY, 1991. 21-22. [267] LEROY DE LOZEMBRUNE, Antoine: Matinées de Lanschitz par M. le Roy de Lozembrune... Vienne, R. Graesser, 1778. [268] MICHAUD, 1819. t. 24.248.. G. GYÖRFFY, 1991. 22.; BIRKÁS, 1948. 81. [269] JARS, Gabriel: Voyages métallurgiques, ou recherches et observations sur les Mines et Forges de fer, la fabrication de ’acier, celle du fer blanc et plusieurs mines de charbon de terre faites depuis l’année 1757 jusques et compris 1769, en Allemagne, Suède, Norwège, Angleterre et Ecosse, etc. 1774-1781, Lyon, G. Regnault [270] MICHAUD, 1818. t. 21. 415-416.; DBF, 1989. t.18. 492.; COTTE, Michel: La diffusion de l’innovation durant la première industrialisation, http://xxi.ac-reims.fr/fig-st-die/actes/actes_2001/cotte/article.htm#sdendnote3anc [271] ROSTA, 1995. 126 [272] DUTENS, Louis: Itinéraire des routes les plus fréquentées ou journal d’un voyage aux villes principales de l’Europe... par Louis Dutens, Londres, chez P. Elmsly, 1775.; Luis Dutensre vonatkozóan lásd: MICHAUD, 1814. t.12. 395-399. [273] G. GYÖRFFY, 1991. 27. [274] MICHAUD, 1814. t.12. 397. [275] Condé herceg, Condé, Louis Joseph de Bourbon, prince de, (1736-1818) 1792-ben emigrált, és Coblentzb?l irányította az ellenforradalmat. [276] La Rochejaquelein, Henri du Vergier (1772-1794), a régi királyi gárda tagja, a vendée-i ellenforradalom egyik legendás alakja. [277] MICHAUD, 1847. t. 80. 438. [278] Életér?l MICHAUD, 1847, t .80. 437-739.; HOEFER, 1864. t.43. 163-165.; [279] Az Archipel, vagy másképpen Égei szigetcsoport a Mediterráneum keleti részén, a Balkán félsziget és Anatólia között található. [280] SALABERRY, Charles Marie d’Irrumberry, comte de: Voyage à Constantinople en Italie, aux Îles de
l’Archipel, par l’Allemagne et la Hongrie, de l’imprimerie de Crapelet, Paris, chez Maradan, Libraire, rue PavéeAndré-des-Arcs, n0 16. [1799.] a továbbiakban Salaberry, 1799. Salabarry és Magyarország vonatkozásában lásd: HUMBERT, Jean: La Hongrie du XVIIIe siècle, vue par des voyageurs, Nouvelle Revue de Hongrie, septembre, 1938, 239-240 Jean Humbert cikkében semmilyen utalás nincs a m? szerz?jének kilétére vonatkozóan! G. GYÖRFFY, 1991. 32-33; KÖVÉR Lajos: Soldats, colons et voyageurs français en Hongrie au XVIIIe siècle, Cahiers d’études hongroises, 9/1997-1998, 187-190. [281] SALABERRY, 1799. 62-67. [282] SALABERRY, 1799. 68-69. [283] SALABERRY, 1799. 69-70. [284] SALABERRY, 1799. 71. [285] SALABERRY, 1799. 72. [286] SALABERRY, 1799. 72-74. [287] SALABERRY, 1799. 74-75. [288] SALABERRY, 1799. 75. [289] „Presque toutes les impositions portent en Hongrie sur les paysans; beaucoup sur-tout sur les tropeaux qui, par leur nombre, sont comm un signe de plus de l’origine tartare des habitans.” SALABERRY, 1799. 75-76. [290] SALABERRY, 1799. 76-77. [291] SALABERRY, 1799. 77. [292] SALABERRY, 1799. 77-78. [293] SALABERRY, 1799. 79. [294] SALABERRY, 1799. 80-81. [295] SALABERRY, 1799. 82. [296] Uo. [297] Mitterpacher Lajos (1734-1814) teológus, egyetemi tanár, a Batthyányi hercegek nevel?je, 1762-1774 között a Theresianumban hitokatatás mellett bölcseletet és földm?veléstant tanított. 1774-t?l a budai, majd a pesti egyetemen tanít természetrajzot, földrajzot, mez?gazdaságtant és technológiát. 1801-ben az egyetem rektora volt. Tagja volt az alsó-ausztriai gazdasági egyesületnek s a bonni akadémiai tudományos intézetnek. F?képp mez?gazdaságtannal foglakozó m?vei révén vált Európa-szerte ismertté neve, hiszen latin nyelven e tárgykörben írt munkáit nemcsak magyar, hanem német és olasz nyelvre is lefordították. Lásd: SZINNYEI, 1903. t.IX. 45-48. [298] SALABERRY, 1799. 83. [299] SALABERRY, 1799. 85. [300] SALABERRY, 1799. 87-88. [301] SALABERRY, 1799. 85. [302] SALABERRY, 1799. 78. [303] E tárgykörben lásd BARCSAY-AMANT Zoltán: A francia forradalmi háborúk hadifoglyai Magyarországon idetelepítésük els? esztendejében, Budapest, 1934. a továbbiakban Barcsay, 1934.; LENKEFI Ferenc: A lelkigondozás problémái a hadifoglyok körében Magyarországon, Hadtörténelmi Közlemények, 1994/3. 3-16. U?. Kakas a kasban. Francia hadifoglyok Magyarországon az els? koalíciós háború idején, Bp. Petit Real 2000, KÖVÉR Lajos: Le témoignage des prisonniers de guerre français sur leur vie quotidienne en Hongrie (1793/1794), Acta Historica, tom 89. Szeged, 1989. 7-18. u?.: Les premiers prisonniers de guerre de la Révolution française en Hongrie. In. Actes des 113e 114e Congrès Nationaux des Sociétés Savantes /Strasbourg, 5-9 avril, 1988 et Paris, 3-9 avril, 1989/. Section d’Histoire Moderne et Contamporaine. Révolution française, Paris, C.T.H.S. 1991. 467-474. u?.: Egy francia hadifogoly magyarországi feljegyzései /1793 1795/. (The notes of a french prisoner of war in Hungary /1793 95/.) Acta Historica, Szeged, 1991. 59-64. Különszám. 3. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus /Szeged, 1991. aug. 12-16./ tiszteletére. u?.:Francia katonák, telepesek és utazók a 18. századi Magyarországon, in J.NAGY László -- SZÁSZ Géza (szerk.:) Francia eszmék. Tanulmányok a francia forradalomról, Szeged, 1995. 54-68. [304] CHUQUET, Arthur: Les guerres de La Révolution tom. I-XII, Paris, Plon, 1886-93 [305] BERTAUD, Jean-Paul: La Révolution armée. Les soldats-citoyens et la Révolution française, Paris Laffont 1797, 251-253. u?.: Des soldats de la Révolution, 1789-1799, Paris, Hachette, 1985, 262-265. u?.: La vie quotidienne des soldats de la Révolution 1789-1799, Paris, Hachette, 1985. 258-263.; LEMAY, Edna: A props des recherches faites sur la sort des prisonniers de guerre français pendant la guerres européennes (1792-
1815), Annales Historiques de la Révolution française, 1988, no312, 229-244. [306] DELLARD, 1881. 41-65. HAUTIÈRE, Manuscrits 10.173. [307] GARNERIN, André-Jacques: Voyage et captivité de GARNERIN, André-Jacques, ancien comissaire de la République française, prisonnier d’Etat en Autriche, Paris, Imp. du Cercle Sociale, l’an VI; ill. Bibliothèque Nationale Tolbiac MDJ microfiche, 94/3925 [308] PILCH Jen? (szerk.): A magyar katona vitézségének ezer éve, Bp. é. n. 113-122.; PINGAUD, Léonce: L’invasion austro-prussienne 1792-1794, Paris 1895., a továbbiakban: PINGAUD, 1895, 119-299. [309] PINGAUD, 1895. 182-184. [310] PINGAUD, 1895. 113-118. [311] PINGAUD, 1895. 139. [312] TISSOT, P.-F.: Mémoires historiques et militaires sur Carnot, Paris, Baudouin, 1824. 41-43. [313] Oeuvres de Maximilien ROBESPIERRE tom. X. Paris 1967. 349.; LUDASSY Mária: Moralisták és terroristák, Bp. 1987. 184. [314] DELLARD, 1882. 45. [315] HAUTIÈRE, Manuscrits 10.173. [316] PIGNAUD, 1895. 129. [317] PINGAUD, 1895. 301-308 [318] BARCSAY, 1934. 28-63. [319] DELLARD,1882. 41 [320] „Les barques sur lesquelles nous étions montés étaient d’une construction faible et peu sûre. Le nombre n’ayant pas été suffisant, on construisit des radeaux sur lesquels on mit les malheureux soldats. Un ou deux officiers, chargés de l’inspection de ces misérables, avaient seuls une espèce de cabane construit sur le milieu du radeau, où ils se mettaient à l’abri du mauvais temps et se chauffaient à l’aide d’une espèce de poêle qu’on y avait mis. Depuis notre embarquement, les soldats furent séparés des officiers et ne purent conséquemment en recevoir des secours dans les moments ou ils avaient le plus besoin… (A hajók, amelyeken szállítottak bennünket, rozoga bárkáknak t?ntek. Mivel elég hajót nem is tudtak nekünk biztosítani, szegény katonáink számára tutajokat eszkábáltak össze. Csupán a katonáinkat felügyel? egy-két tiszt számára építettek egy kunyhó félét a tutaj közepén, amely megvédte ?ket a rossz id?járás viszontagságaitól, s itt fel is melegedhettek egy kályha segítségével. A behajózástól kezdve a katonákat elkülönítették a tisztekt?l, s így ez utóbbiak nem tudták orvosolni a nyomorultak legéget?bb problémáit.) Notre destination était pour Pest, Mungatz, Esseg, Segedhin, Temeswar, Grand-Waradin et Ratza, villes de la basse Hongrie et la plupart voisines de la Turquie. Pendant les premiers jours de notre trajet sur le fleuve, nous ne perdîmes pas beaucoup de soldats, mais lorsque nous commençâmes à nous approcher de l’Autriche, chaque jour, nous voyions sur les rives de ce fleuve des cadavres jetés ça et là, le mauvais temps le manquement de vivres, l’abandon des malades, tout, en un mot, conspirait notre destruction. Nos chefs d’escorte n’en pouvaient moins; on ne leur donnait aucun moyen de soulager l’humanité souffrante. Nous eûmes une perte assez considérable depuis Kintzbourg à Lintz… (Utunk végállomásaiként Pestet, Munkácsot, Eszéket, Szegedet, Temesvárt, Nagyváradot és Ratzát jelölték meg, tehát alsó-magyarországi városokat, amelyek közül több is szomszédos volt Törökországgal. Hajóutunk els? napjai alatt emberveszteségünk nem volt jelent?s. Azonban, ahogy Ausztriához közeledtünk, annyi halottat hagytunk hátra minden egyes nap, hogy beborították a folyó két partját. Minden ellenünk esküdött, az id? rosszra fordult, élelemben hiányt szenvedtünk, a betegek pedig nem kaptak semmilyen ápolást. Kíséretünk vezet?i vagy nem tudtak vagy nem akartak enyhíteni embertársaik szenvedésén. Kintzbourgtól Linzig rengeteg emberünket veszítettük el.)” 1793. december 23-án érkezett meg a fogolyszállítmány Pestre. A pesti kórházról írja: „Ce bâtiment immense à trois quarts de lieue de Pest, est bâti sur la rive gauche du Danube -- écrit-il. Les colonnes du Quesnoy et de l’affaire d’Avesnelesec achevèrent de remplir ce lieu par le grand nombre de malades qu’elles avaient. Ces malheureux restèrent trois à quatre jours sans recevoir aucun soulagement. Le petit nombre de bien portants fut transféré à Mungatz. Dans l’espace de quinze jours, 12 à 1800 prisonniers furent détruits, sans secours suffisants pour se soulager au besoin; point de chirurgiens instruits, sans linge pour changer, couverts de vermines, sans cesse en butte aux injures et à la barbarie des officiers de police, beaucoup ne purent résister à tant de crottés: chaque jour, plus ou moins de malheureux étaient sacrifiés. Pendant le fort de maladie, un tombereau était continuellement occupé à transporter les morts dans les trous immenses des sables de la rive droite du fleuve, où des milliers de victimes demandent à hautes cris vengeance des assassinats commis en leur personne. (Ez a hatalmas épület, amely a
Duna bal partján épült, körülbelül háromnegyed mérföldre volt Pestt?l. A Quesnoy-i és a Avesnelesec-i hadoszlopok teljesen megtöltötték a kórházat betegeikkel. E szerencsétlenek három-négy napig nem kaptak semmilyen gyógykezelést. Azokat a katonákat, akik jól tartották magukat, Munkácsra irányították. Két héten belül 1200 - 1800 fogoly lelte itt halálát: nem részesítették ?ket megfelel? ellátásban, képzett sebészek nem álltak rendelkezésükre, nem volt váltás fehérnem?jük és a tetvek is ellepték ?ket. Ráadásul ki voltak téve a rend?rtisztek zaklatásainak és kegyetlenségének is. Így képtelenek voltak ellenállni az élet megpróbáltatásainak: minden egyes nap hol több, hol kevesebb áldozatot követelt. Amikor a betegség a leger?sebben tombolt, egy halottszállító kocsi szünet nélkül vitte bajtársaink holttesteit a Duna bal partján a homokban ásott gödrökhöz. E helyütt az áldozatok ezrei kiáltanak a bosszúért, a rajtuk esett gyalázatos sérelmek miatt.”) HAUTIÈRE, Manuscrits 10. 173. [321] Diakovár, Djekovár, Gyorkovár, Djakovo, Horvát-Szlavóniában található. A múlt században még Horvátország egyik érdekes városaként emlegetik. 1891-ben 4358 horvát, szerb, német és magyar lakosa volt. Lásd: A Pallas nagy lexikona V. Budapest, 1895, p.275 [322] DELLARD, 1882. 51. [323] DELLARD, 1882. 56 [324] Uo.58. [325] Uo.54-55 [326] OLTVAI Ferenc: Szeged múltja írott emlékekben 1222-1945, Szeged, 1968, a továbbiakban Oltvai, 1968. 88. [327] CsmL. Szeged város tanácsának iratai, 2049/1793. [328] BARCSAY, 1934. 78-83. [329] CsmL. Szeged város tanácsának iratai, 1877/1793. ; 1835/1794 [330] Uo. 1794/1793 [331] OLTVAI, 1968. 88. [332] Dictionnaire de biographie française; t. X. Paris, 1965, p.849 [333] DELLARD,1882. 60-61. [334] Uo. 62. [335] Uo. 63 [336] „A kormányzat azonban érdekelt abban, hogy tétlenségben tartsa ?ket, mivel így könnyedén mozgósíthatók, ha háború törne ki. Valóban Magyarország adja az osztrák hadsereg legjobb katonáit, f?leg a könny? lovasság számára. De megéri-e ez, hogy így hatalmas területet hagynak megm?veletlenül, amely pedig a legb?ségesebben jutalmazná meg azt, aki gondjaiba venné? Így az elvesztegetett haszon tudatában csakis gyalázatosnak tekinthetjük az osztrák indokokat, melyek a nyomor és a tétlenség megideologizálására szolgálnak. E szolgaságot nem ellensúlyozhatja a magyar oktatás fejlesztése sem, hiszen a latin nyelv elterjedt ismerete - az utolsó disznópásztor is jeleskedik benne - nem feledtethet ennyi nélkülözést. Mire is megy megszerzett tudásával egy parasztember ez alatt a kormányzat alatt? A legjobb esetben is csak a tizedesi vagy legfeljebb az ?rmesteri rangig viheti. (Íme a Forradalom propagandája! K.L.) Miután lejár a szolgálat, hazatér, felveszi elny?tt rongyait és élete visszatér a régi kerékvágásba. Bár megalázkodva t?ri elöljárójától a botütéseket, magyar voltára továbbra is büszke marad. Ilyen tehát a magyar, míg a csatamez?n bátran harcol, addig otthonában gyáván és hitványul viselkedik.” Lásd: DELLARD, 64. Egy 1770- es évek végén készült francia jelentésben hasonló észrevételek olvashatóak. Eszerint a parasztot kilenced, tized és robot terheli, ezért sem ideje sem kedve nincs a földben rejl? lehet?ségek kiaknázására. „Az ország képe mind a parasztok, mind az urak javára megváltozna, ha a parasztok bérbe kaphatnák a földet. … A kereskedelem csak nyersanyagokra szorítkozik… Az uralkodó csak abban érdekelt, hogy az ország katonát és élelmet adjon.. Az uralkodó ház nem szívesen látná a manufaktúrákat egy szabad országban, ahol hatalm nem korlátlan..(Kiemelés K.L.) Lásd KECSKEMÉTI, 1963. 54-55. [337] SANÉ, Alexandre -Marie: Nouvelle grammaire portugaise, suivie de plusieurs essais de traduction française interlinéaire et de différens morceaux de prose et de poésie, extraits des meilleurs classiques portugais. Par A. M. Sané. Paris, Cérioux, 1810. u?: Poésie lyrique portugaise ou Choix des odes de Francisco Manoel... par A.M. Sané, Paris, chez Cérioux, 1808. Lefordította többek között a kor egyik népszer? spanyol írójának, Ginès Perez de Hita-nak A hispániai arabok regényes története (Histoire chevaleresque des Maures de l’Espagne) cím? m?vét, amely 1809. évi megjelenésekor külön érdekl?désre is számot tarthatott, miután Napóleon ez id? tájt ugyancsak belekavarodott már a spanyol ügyekbe. Sané életrajzi adataira vonatkozóan lásd
GDU, t. 14. 173. [338] SANÉ, Alexandre-Marie: Tableau historique, topographique et moral des peuples des quatre parties du monde, comprenant les lois, les coutumes et les usages de ces peuples, par A.-M. Sané. Paris, Carteret, an IX1801. a továbbiakban SANÉ, 1801. A cím Batsányi alapján: A négy világrész történeti, topográfiai és erkölcsi képe. [339] SANÉ, 1801. II. [340] SANÉ, 1801. I-IV. [341] SANÉ, 1801. 110. [342] SANÉ, 1801. 110-111. A fegyverviselésre kiváltképp alkalmas magyar öltözködés leírása Browntól származik. Lásd: SZAMOTA, 1891. 317. [343] SANÉ, 1801. 111. [344] Uo. [345] SALABERRY, 1799. 80.; 85. [346] SANÉ, 1801. 111-112. [347] „A magyarok szíve éppannyira jó, mint amennyire rosszul gondolkoznak – írja Salaberry. A II. Lipót által visszaadott gyülekezési szabadságot az els? alkalommal arra használták fel, hogy megszavazzanak neki négyszázezer, a császárnénak pedig százezer forintot. Azt elkerülend?, hogy a császár a népre nehezed? újabb tehert?l való félelmében visszautasítsa az ajánlatot, úgy döntöttek, hogy a nemesség egyedül fogja a költségeket viselni. Azt beszélik, hogy Eszterházy herceg a maga részér?l hatvanezer forintot adott.” Lásd SALABERRY, 1799. 71. [348] SANÉ, 1801. 112. [349] Uo. [350] „A magyar egyetemi központok Budán, Gy?rben és Kassán találhatóak. Ezeken az egyetemeken általában a jezsuita rendhez tartozó tanárok tanítják a különböz? tudományokat és m?vészeteket. Így a lutheránus és a protestáns papok, akik pedig jóval többen vannak Magyarországon, mint a római-katolikusok, a németországi vagy egyéb országban található egyetemekre mennek oktatni. Lásd: SANÉ, 1801. 113. [351] Uo. [352] A könny?lovasok, „kiket huszárnak neveznek és így is váltak ismertté napjainkban. Távolról sincs olyan hosszú lábuk, mint a német lovasságnak, így ha egy huszár támadásba lendül, a rövid kengyel segítségével állva megy neki az ellenségnek. Gyorsaságuk és ügyességük miatt nagy hasznukat lehet venni egy háborúban, így a leghatalmasabb európai uralkodók is ezt az elnevezést adják egyik másik csapatuknak. A magyar gyalogosokat „Heyducks”-nek szólítják, és annyi tollat t?znek a kalapjuk mellé, ahány ellenséggel, szerintük legalábbis, végeztek már. A magyar lovasság és gyalogság remek hadsereget alkot, és nagyon jónak bizonyul, mikor az ellenség üldözésér?l, egy ország fosztogatásáról vagy feldúlásáról van szó, de egy rendes csatában gyengébbnek bizonyulnak a reguláris csapatoknál.” Lásd Sané, 1801. 114. [353] Uo. [354] A délvidéki térségnek, ahová többek között a XVIIII. századi újjátelepítések is irányultak, egyik kiemelt egysége volt a Bánát, vagy más néven Bánság. Ez gyakorlatilag a Duna, a Tisza, a Maros és a déli Kárpátok nyugati széle által határolt terület. Fényes Elek szerint a Bánát azt a 38 526 km2 -es területet foglalja magába, amelynek határait északon a Maros, keleten a Tisza, délen a Duna vonala jelzi. Lásd: FÉNYES Elek: Magyarország leírása, Pest, 1847. 332.; 342.; KRISTÓ Gyula (szerk.): Korai magyar történeti lexikon, Budapest, 1994. 78. A Bácska elnevezés a Duna-Tisza közének a Baja-Szeged vonaltól délre es? részét takarja, míg a Temesköz a Bánság síkvidéki része. Lásd: KISS Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára I-II. Bp. 1988. I. 133.; 162-163., ill. II. 633. [355] KOVÁCH Géza: A Bánság demográfiai és gazdasági fejl?dése 1716-1848, Bácsország, 1999/5-6.sz. 9. [356] A bolgárokról és krassovánokról lásd: BERECZ Imre: A Bánság népei, Delejt?, 1860. 153-154. CZIRBUSZ Géza: A Krassó megyei krassovánok, Bp. 1912.; u?: A Temes és Torontál megyei bolgárok, Bp. 1913.; A Vresecz és Pancsova környéki spanyol telepesekr?l lásd: TAKÁCS Sándor: Spanyolok telepítése Pancsovára, Magyar Gazdaságtörténeti Szemle, 1900. 56-61. ; az olaszokról a bánáti rizstelepek kapcsán szoktak írni, lásd KÁROLYI Zsigmond: A rizs hasznosítása és vízgazdálkodás története Magyarországon, Bp. 1960. 109-112.; BÜCHL Antal: 130 év a rizstermesztés történetéb?l a Kárpát medencében, Agrártörténeti Szemle, 1976, 1-2. 179-183. Itt említjük, hogy a Bánságnak, mint új osztrák tartománynak, az els? átfogó „történeti” feldolgozása olasz szerz? nevéhez köt?dik; GRISELINI, Francesco: Lettere odeporiche ore is viaggi
e lui osservationi di vari popoli e sopra piu altri interessanti ogetti si descrivino, giuntavi parecchia memorie dello atesso autore, che riguardano le scienze e le art utili, Milano, 1780. [357] STANGLICA, Franz: Die Auswanderung der Lothringer in das Banat und die Batschka im 18. Jahrundert, Frankfurt a. M., Selbstverlag des Elsass-Lothringen-Instituts, 1934. 7-15. [358] BOTI?, Emile: Recherche sur la population française du Banat, Timi(oara, 1946. 57-72 [359] KOVÁCH Géza: A Bánság demográfiai és gazdasági fejl?dése 1716-1848, Szeged, 1998. a továbbiakban KOVÁCH, 1998. 51. [360] A Bánság XVIII. századi történetének legteljesebb, átfogó feldolgozására vonatkozóan lásd: KOVÁCH, 1998. [361] HECHT, Louis: Les coloniesLorraines et Alsaciennes en Hongrie, Nancy, 1897. [362] HIEGEL, Charles: Répression de l’émigration lorraine en Hongrie au XVIIIe siècle dans les bailliages de Bitche et Sarreguemines, Annuaire de la Société d’Histoire et d’ Archéologie de la Lorraine, t. LXX, 1970. 101168. uö: Répression dans les bailliages de Boulay, Bouzonville, Dieuze et Lixheim de l’émigration lorraine en Hongrie au XVIIIe siècle, Annuaire de la Société d’Histoire et d’ Archéologie de la Lorraine, t. LXXI, 1971. 83131. CAHEN, Gilbert - HIEGEl, Charles - COLNAT, Jean: Archives de la Région Lorraine et du département de la Moselle (Editeur (commercial)) Deuxième complèment au répertoire numérique de la Série B (Cours et juridictions), Additifs et rectificatifs Metz, Archives de la Région Lorraine et du département de la Moselle, 1981. [363] HIEGEL, 1971. 122. [364] BAUMONT, Henri: Études sur le règne de Léopold, duc de Lorraine et de Bar (1697-1729), Paris, BergerLevrault, 1894. 135-139.; LEVRON, Jacques: Stanislas Leszcynski: roi de Pologne, duc de Lorraine: un roi philosophe au siècle des Lumières, Paris, Perrin, 1984. 43-47. [365] BAUDIN, François: Histoire économique et sociale de la Lorraine, Nancy, Presses Univ. de Nancy & Metz, Serpenoise, 1992. 147-151. [366] Stangalica alapján HIEGEL, 1971. 112. [367] Életbe leptették, hogy a kivándorolási célból készült adásvételi szerz?dések érvénytelenek, és az emigrálás ténye felett szemet hunyó hatósági magatartás büntetend?. Lásd HIEGEL, 1970. 134-136. ; HIEGEL, 1971. 93. [368] HANNICK, Pierre: Colons luxembourgeois au Banat au XVIIIe siècle, Luxembourg, J. Beffort, 1978. 5557. [369] HIEGEL, 1971. 94. [370] HIEGEL, 1971. 95. [371] HIEGEL, 1971. 96. [372] HIEGEL, 1970 114-117. [373]MAILLARD, Jacques: Le Pouvoir municipal à Angers, de 1657 à 1789, Presses de l’Université d’Angers, 1984. I. 70-72. [374] HIEGEL, 1971. 97-100. [375] HIEGEL, 1971. 100-101. [376] BAUDIN, 1992. 153.; HIEGEL, 1971. 104. [377] HIEGEL, 1971. 123. [378] HIEGEL, 1971. 119. [379] HIEGEL, 1971. 85.; KOVÁCH, 1998. 241-270. [380] HIEGEL, 1971. 90-93. [381] HIEGEL, 1971. 86-87. [382] HIEGEL, 1971. 87-90. [383] RÁCZ István: A török világ hagyatéka Magyarországon, Debrecen, 1995. a továbbiakban RÁCZ, 1995. 108-110. [384] KOVÁCH, 1998. 64. [385] KOVÁCH, 1998. 65-66. [386] Born 1770-ben járt a Bánságban és Temesvárott. Útleírását 1777-ben adták ki. Lásd: BORN, Ignaz von: Travels through the bannat of Temeswar, Transylvania and Hungary, in the year 1770, described in a series of letters to Prof. Ferber on the mines and mountains of these different countries, by Bon Inigo Born. To which is added John James Ferbers Mineralogical history of Bohemia. Translated from the German. by R. E. Raspe. London, printed by J. Miller: 1777. Magyarul közli SZAMOTA, 1891. 462.
[387] KALAPIS Zoltán: Kempelen Farkas, a bánsági telepítési biztos, Bácsország, 1998/4. sz. 9. [388] KOVÁCH, 1998. 10. [389] KOVÁCH, 1998, 24. [390] Ifj. BARTA János: A felvilágosult abszolutizmus agrárpolitikája a Habsburg-és a HohenzollernMonarchiában, Bp. 1982. 152. [391] Ifj. BARTA, 1982. 153. SZAMOTA, 1891. 465. [392] SZAMOTA, 1891. 464-465. [393] KALAPIS, 1998. 9. [394] HIEGEL, 1970. 120-125.; HIEGEL,1971. 91-94. [395] HIEGEL, 1970. 150-155. HIEGEL, 1971. 96-100 [396] PALÁSTI László: Francia családnevek Szegeden a XVIII. században, Szeged, 1959. 44-45. u?: Franciahegy, Franciavölgy, Franciapuszta, Szeged, 1962. 52-62. klny. [397] Charleville város Ardennes francia departementben, a Maas balpartján. Innen érkeztek azok a francia telepesek, akik 1771-ben ugyancsak Charleville néven községet alapítottak Torontál megyében. Mercy pedig lotharingiai falu Moselle megyében. Mercyfalvára lásd: GYALAY Mihály: Magyar igazgatástörténeti helységnévlexikon, Budapest, 1989. 636. [398] KISS, II. 1988. 122. [399] BERKESZI István: Adatok Mercy Klaudiusz Florimund gróf életéhez, Történelmi és régészeti értesít?, Temesvár, 1910. 153. [400] BARÓTI Lajos: Adattár Délmagyarország XVIII. századi történetéhez I. Temesvár, 1893. 7.; HORVÁTH Mihály: Magyarország története VII. Budapest, Franklin, 1873. 158. [401] KOVÁCH, 1998. 60-64. [402] KOVÁCH, 1998. 24-25. [403] PALÁSTI László: Souvenirs de la présence lorraine au Banat, Le Pays lorrain, Nancy, 1991, No2, 143. [404] KOVÁCH, 1998. 9.; Ifj. BARTA, 1982. 164. [405] Ifj. BARTA, 1982. 162. [406] Nagy valószín?séggel 1768 táján keletkezett a feljegyzés, mivel annak ismeretlen szerz?je leírja, hogy : mostanság sok szó esik arról, hogy a területet uradalmakra osszák és elárverezzék. A föld ilyen módon m?velés alá kerülne és az adó révén a császárné jövedelme is lényegesen emelkedne. (au reste il est question maintenant de partager le Bannas en plusieurs seugnieuries et de les vendre au plus offrant, et l’on compte que les revenus du souverain en augmenteroient infiniment par le soin qu’ils prendroient à faire défricher les terres auxquelles comme Bohème et en Autriche on feroit paier des fortes impositions.”) Ez tehát az az 1768-as rendelet, amelyre fentebb utaltunk, és amelynek következtében a kincstári földek magántuljadonba mentek át. Lásd KECSKEMÉTI, 1963. 44. [407] Temesvár, la capitale du Banat “est une place très forte, mais sa situation au milieu des marais la rend malsaine, sur tout en été, et y occasionne beaucoup de fièvres qui désolent tout la plaine du Bannas.” Lásd KECSKEMÉTI, 1963. 45. [408]“ Le Bannas est presque tout peuplé d’étrangers, et on les y reçoit tous avec empressement, surtout les Allemands qu’on établit sur les bords du Danube où l’on forme actuellement une frontière compose d’un régiment d’infanterie et d’un de houssard.” KECSKEMÉTI, 1963. 46. [409] “L’Impératrice donne chacun en arrivant une habitation, 4 chevaux, les charrues et ustensiles de l’agriculture et du ménage nécessaires avec une certaine quantité de bétail et du terrain pour le cultiver. On compte que chaque famille établie revient à 400 florins et jusqu’à ce qu’ils le soient on leurs donne par jour 6 creutzer pour les personnes faites et 3 pour les enfants. Mais ceux qui sont chargés de ce soin ne s’en acquittent pas avec toute la fidélité requise et ces nouveaux colons se plaignent qu’on leurs avoit faites. Néanmoins ils ne peuvent pas quitter leur nouvelle patrie sous peine de mort. Ils sont enrégimentés, disciplinés, exercés comme les Sclavons.” KECSKEMÉTI, 1963. 46. [410]Az eredetileg német illetve francia ajkú telepeseket egyébként a magyar történeti szakirodalom hajlamos egyszer?en “sváb”-ként emlegetni, holott a XVIII. századi betelepül?k egy részér?l a kortársak azt írták, hogy “zömük küllemre gesztenyebarna, arcuk ovális, szemük leginkább fekete.” LASSÚ István: Az Austriai Birodalomnak statistikai, geographiai és históriai leírása, Buda, 1829. 60-62. Egy 1791-ben Gy?rött napvilágot látott írás különben „a külföldön való tekergést és megtelepedést” a franciák jellemz? vonásaként emlegeti. Lásd SÁNDOR István: Sokféle, Gy?r, 1791. els? darab, 21.
[411] BOTI?, Emile: Recherche sur la population française du Banat, Timi(oara, 1946. 17. [412] GYALAY, 1989. 665. [413] BOTI?, 1946. 23 .LELKES György (szerk.:) Magyar helységnév-azonosító szótár, Bp. Balassi, 1992. 261. [414] Emile BOTI? szerint Róka atya francia volt. Neve a francia Renard (magyarul rókát jelent) fordítása, vagy pedig a Roques név magyarosított változata. Lásd BOTI?, 1946. 25) Palásti László kimutatta: BOTI? téved, hiszen Róka atya Gy?rbõl származik. Lásd PALÁSTI László: Erreurs sur l’identité de certains patronymes français du Banat, Nouvelle Revue d’Onomastique, No 15-16, 1990, 108. [415] “Méthode généralement utile nécessaire pour instruire et examiner les enfants et les jeunes gens par demandes et réponses sur le petit Catéchisme du Père Canisse de la Compagnie de Jésus: Traduit de l’Exemplaire allemand ci-devant imprimé par ordre de son Eminence le Cardinal de Kollonitz, Archevêque de vienne, par Jean Lamboy, Temeswar, chez Math. Joseph Heimerl Imprimeur de l’Administration” Lásd BOTI?, 1946. 23-25. Ezen kívül még a következõ könyvek említésre méltók Emile BOTI? szerint. 1. L’Ange Conducteur dans la Dévotion Chrétienne réduit en pratique en faveur des âmes dévotes avec l’Instruction des riches indulgences, dont jouissent les personnes enrôlées dans la Confrérie de l’Ange Gardien, Nouvelle Edition Revue, corrigée et accommodée au nouveau et meilleur style où l’on ne trouve point de vieux mots, et enrichie de quelques tailles douces; A Cologne; chez Guillaume Metternich, Marchand-Libraire au Grifon, L’an MDCCXIX , Avec permission des Supérieurs; 2. Cathecisme du Diocèse De Toul Imprimé par l’Ordre de Monseigneur l’Illustrissime Evêque Comte de Toul, Prince de S. Empire, A Toul, chez Joseph Carez, Seul Imprimeur de ladite Ville & de Monseigneur l’Evêque, Avec Privilège du Roi; 3. Introductions Chrétiennes pour les jeunes gens, Utiles à toutes de personnes mêlées de plusieurs traits d’Histoires & d’Exemples édifiants, Corrigés par l’ordre de Monseigneur l’Illustrissime & Révérendissime Claude Drouas Evêque, Comte de Toul, Prince de Saint Empire & à l’usage de son Diocese, A. Epinal, chez Claude-Anselme Dumoulin, Imprimeur-Libraire du Collège, MDCCLXII, Avec Approbation et Privilège du Roi; 4. Cantiques spirituels traduits de l’allemand en français à l’usage des colons Lorraine dans le Banat de Temeswar, Pest, 1786. Lásd BOTI?, 1946. 28-29. [416] GYALAI, 1989. 546. [417] BOTI?, 1946. 27-28. [418] “Près de Témesswar j’ai rencontre une famille française, trois hommes, deux femmes et deux enfans. Ils étoient venus de Nancy par le Danube en partie, et de Vienne jusqu’à cette extrémité de la Hongrie comme ils avoient pu, s’expliquant sans savoir un mot d’allemand, portant alternativement leurs petits enfans, dont la fraîcheur étoit aussi étonnante après une route pareille, que les soins qu’on avoit d’eux étoient touchans. Ces bonnes gens alloient rejoindre des partens établis dans un de ces villages de Hongrie ... qu’avoit peuplés de Lorrains. Il y en a plusieurs dans le Bannat.” Lásd SALABERRY, 1799. 84-85. [419] FÉNYES, 1847. 25. [420] FÉNYES Elek: Magyarország geográphiai szótára I. Pest, 1851. 191. [421] A Pallas nagy Lexikona. X. Budapest, 1895, p.212 [422] FURET, François – OZOUF, Mona: Dictionnaire critique de la Révolution française, Paris, Flammarion, 1988. 346-359. [423] RÁCZ, 1995. 99-103. [424] MAILLARD, 1984. II. 58-63. [425] SZAMOTA, 1891. 462. [426] SZAMOTA, 1891. 463. [427] GYIMESI Sándor: A városok a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet id?szakában, Bp. 1975. 168-169. [428] A térképeket a http://.www.mapqueset.com/maps/ alapján emeltük be dolgozatunkba. [429] FÉNYES I. 1851. 191. GYALAY, 1989. 546.; LELKES, 1992.195.; KOVÁCH, 1998. 67. [430] FÉNYES, III. 1851. 68.; GYALAY, 1989. 628. LELKES, 1992. 254. KOVÁCH, 1998. 69 [431] GYALAY, 1989. 636. ; LELKES, 1992. 261. KISS, II. 1988. 122. KOVÁCH, 1998. 69. [432] FÉNYES, IV. 1851. 221.; GYALAY, 1989. 665.; LELKES, 1992. 261.; KOVÁCH 67. [433] FÉNYES, III. 1851. 131.; GYALAY, 1989.670.; LELKES, 1992.285. KOVÁCH 69. [434] FÉNYES, IV. 1851. 99. GYALAY, 1989. 789. LELKES, 1992. 366. KOVÁCH, 1998. 69 [435] Description de l’étendue du Littoral de l’ Impératrice sur la Mer Adriatique, des abus qui existent depuis longtems et de ceux qui se sont introduits dans l’administration de son commerce, des
moyens d’y remédier à peu de frais, de l’utilité dont l’Impératrice jouiroit en pareil cas, et des avantages considérables que la France pourroit en retirer címen közli KECSKEMÉTI, 1963. 56-98. Az alcím is sokatmondó;
e szerint az angolok teljes destruálása lehet egy Bourbon-Habsburg kereskedelmi egyezmény hozadéka. (La destruction totale des Anglois pourroit être la suite d’un traité de commerce bien entendu entre les Cours de France et de Vienne). [436]De la Vergne-t 1759. március 12-én nevezték ki Franciaország trieszti konzuljává. Lásd: MÉZIN, 1998. 384.; 737-738. A XVIII. század derekán Trieszttel és az adriai Tengermellékkel kapcsolatos osztrák, illetve francia elképzelésekre vonatkozóan lásd FABER, Eva: Litorale Austriaco. Das österreichische und kroatische Küstenland 1700-1780, Trondheim-Graz, 1995. 96-148.; TÓTH, 2001. 5-12. [437] KECSKEMÉTI, 1963. 56. [438] KECSKEMÉTI, 1963. 57-58. [439] KECSKEMÉTI, 1963. 59. [440] KECSKEMÉTI, 1963. 60-61. [441] KECSKEMÉTI, 1963. 62. [442] KECSKEMÉTI, 1963. 63. [443] KECSKEMÉTI, 1963. 63-64. [444] KECSKEMÉTI, 1963. 65. [445] KECSKEMÉTI, 1963. 69-71. [446] KECSKEMÉTI, 1963. 72. [447] KECSKEMÉTI, 1963. 73-74. [448] KECSKEMÉTI, 1963. 74. [449] KECSKEMÉTI, 1963. 77-78 [450] KECSKEMÉTI, 1963. 79-80. [451] KECSKEMÉTI, 1963. 83-89. [452] KECSKEMÉTI, 1963. 95-97. [453] Si l’Impératrice, par vue de pareil intérêt qui ne seroit pas moins sérieux et moins étendu pour elle, trouvoit dans ce temps de guerre, car ce sont précisément ceux-là qu’il faut saisir, et qui seront à coup sûr les plus propices, toute convenance à se lier par un commerce sur lequel l’exclusif vis à vis des autres nations vaudroit bien la conquête des provinces, et leur remettroit entre les mains la prépondérance sur l’Europe entière, exclusif facile à acquérir par une intelligence bien cimentée et conduite par les mêmes principes d’intérêts et d’administration. KECSKEMÉTI, 1963. 96. [454] „A társadalomnak azonban, hogyha joggal tiszteli is azokat a lángelméket, amelyek megvilágítják, nem szabad lebecsülnie azokat a kezeket, amelyek szolgálják. Az irányt? felfedezése éppoly el?nyös az emberi nemnek, mint e t? tulajdonságainak magyarázata a fizikának. Végül, ha ezt a. megkülönböztetési elvet csak magában tekintjük, hány olyan állítólagos tudós van, akinek a tudománya nem több egy ipari m?vészetnél? S micsoda valóságos különbség van egy minden rend, kapcsolat és módszer nélküli tényhalmazzal telített fej s egy gépies munkát végz? mesterember ösztöne között? … Pedig talán leginkább a mesterembereknél kell keresnünk az emberi szellem okosságának, türelmének s találékonyságának legcsodá1atosabb, bizonyítékait. Bevallom, hogy a legtöbb m?vészetet csak igen lassan találták fel, s a századoknak egész sora kellett, míg például a zsebórákat mai tökéletességükre tudták hozni. De nem így van-e a tudományokkal is? …Lásd D’ALAMBERT: El?ljáró beszéd; (GYERGYAI Albert szerk.: Válogatás Diderot és az Enciklopédisták m?veib?l, Bp. 1954. 260.) v.ö. SIMONYI Károly: A fizika kultúrtörténete, Bp. 1986, 293-301. [455] PALÁSTI László: Francia családnevek Szegeden a XVIII. században, Szeged, 1959. 43. [456] SZAMOTA, 1891. 296. [457] ZELOVICH Kornél: A M. Kir. József m?egyetem és a hazai technikai fels?oktatás története, Bp. 1922. 1314. [458] BARÓTI Lajos: Adattár Délmagyarország XVIII. századi történetéhez I. Temesvár, 1893. 7. HORVÁTH Mihály: Magyarország története VII. Budapest, Franklin, 1873. 158. [459] KOVÁTS Ferenc: Az utak’, és utszák’ építésének módja, mellyet írt Gautier úr, Frantziai Országban Királyi Indzsenér, és a’ Hidak’, Töltések’, Ország-Utak’, ’s Városi Utszáknak Inspektóra. Mostan pedig, Hasznos jegyzésekkel megb?vítve, és szükséges Táblákkal megékesítve Magyarúl kiadott Kovats Ferentz M.O.E. Mathematikus, Posonyban, és Kassán, Landerer Mihály költségével, 1778. V.ö:SZINNYEI, 1899. t.VI. 12141215.; DUGONICS András: A tudákosságnak két könyvei, melyekben foglaltatik a Bet?vetés (algebra) és a
Földmérés (geometria), Pozsony és Pest, Landerer Mihály bet?ivel, 1784. Dugonics ezzel is fel akarta hívni a figyelmet II. József német nyelvet kötelez? oktatási nyelvvé tev? rendelete ellen, bizonyítva: a magyar nyelv alkalmas a „fels?bb tudományok” taglalására is! Második kiadása Pozsonyban és Pesten Füskúti Landerer Mihály bet?ivel és kölcségével 1798-ban jelent meg. A tudákosságnak III. könyve: A három szögellések (trigonometria) és IV. könyve: a csúcsos szelésekr?l (de sectionibus conicis), Pozsony és Pest, 1798. V.ö:SZINNYEI , 1893. t.II. 1115-1117. [460] KÖPECZI, 1966. 1966. 56-63. [461] RÁKÓCZI Ferenc: Emlékiratok. Ford.: Vas István, Bp. 1985. a továbbiakban RÁKÓCZI, 1985, 120. [462] KÖPECZI, 1966. 161-175. [463] RÁKÓCZI, 1985. 198.; 226.; 242.; 252.; 279-283.; 301-305.; 322-325. [464] KÖPECZI Béla – R. VÁRKONYI Ágnes: II. Rákóczi Ferenc, Bp,. 1976. a továbbiakban KÖPECZI-R. VÁRKONYI, 1976. 170, 199. [465] HECKENAST Gusztáv: Fegyver és l?szergyártás a Rákóczi szabadságharcban, Bp. 1959. 82-83. [466] ROSTA, 1995. 121-122. [467] RÁKÓCZI, 160. [468] Uo. 165.v.ö.: Mercurius Veridicus ex Hungaria, Bp, 1979. 85-86.(1705. május.26-án jelent meg a Rákóczi szabadságharc újságja, az els? (még latin nyelv?) magyarországi újság, a Mercurius Hungaricus (Magyar Mercurius). A l?csei Brewer-nyomdában 1705-ben kiadott els? számok után a lap kés?bb a Mercurius Veridicus ex Hungaria (Magyarországi Igazmondó Mercurius) nevet vette fel. Ennek faximile kiadása 1979-ben jelent meg a Magyar Helikon könyvkiadó gondozásában.) [469] E vonatkozásban fontos életrajzi mozzanat, hogy 1702-ben, amikor Rákóczi és Bercsényi a galíciai Brezán (Brzezani) várában rejt?zködtek, francia hadmérnöknek adták ki magukat! Lásd: KÖPECZI-R. VÁRKONYI, 1976. 107 [470] ROSTA, 1995. 122. [471] KÖPECZI-R. VÁRKONYI, 1976. 298; SZINNYEI, 1908. t. XII. 1028-1029. [472] MICHAUD, 1818. t. 21. 415-416. ROSTA, 1995. 127. [473] ROSTA, 1995. 126-127. [474] DELIUS, Christoph Traugott: Anleitung zu der Bergbaukunst, nach ihrer Theorie und Ausübung von den Grundsätzen der Berg Kammeralwissenschaft... von Christoph Traugott Delius,... Wien, gedruckt bey J. T. Edlen von Trattnern, 1773. ROSTA, 1995. 126. [475] DELIUS, Christoph Traugott: Traité sur la science de l’Exploitation des mines, par théorie et pratique... par Christophe-Fr. Délius, traduit en français par SchreiberParis, Ph. Denys Pierres, 1778. [476] DELIUS, Christoph Traugott: Mémoire sur l’opale, par Frangoll-Delius (sic),... traduit par Besson,... (S. l. n. d.) Extrait du Journal de physique. Nivôse an II de la République. Delius munkásságára vonatkozóan lásd SZINNYEI, 1893. t. II. 757-758. [477] MICHAUD, 1816. t. V. 367-370. [478] Moniteur, 1794. szeptember 29. (III. év, vendémiaire 8.) 37. * JOSEPH HAUTIÈRE: MANIFESTE DU TRAITEMENT DES PRISONNIERS FRANÇAIS PENDANT LEUR CAPTIVITÉ (EN HONGRIE) EN 1793; 94 ET 95; PAR LE CITOYEN JOSEPH HAUTIÈRE, CAPITAINE AU 6E BATAILLON DE SOISSONS; FAIT PRISONNIER À L’AFFAIRE DU 12 SEPTEMBRE 1793 À AVESNELEBEC; PARIS, BIBLIOTHÉQUE NATIONALE, MANUSCRITS 10. 173 ** VAUTHIER, Georges: Le Capitaine Joseph Hautière, Annales de Bretagne, 1910/11. 111-130. Ez a tanulmány részleteket közöl a Kiáltványból is. A zárójelben lév? d?lt bet?s szövegek Hautière jegyzetei. * BON FRANÇOIS DELLARD: MÉMOIRES MILITAIRES SUR LES GUERRES DE LA RÉBULIQUE ET DE L’EMPIRE, PARIS, LA LIBRAIRE ILLUSTRÉE [1892] 41-65. ** Dictionnaire de biographie française, tom. X. Paris, P.U.F. 1965. 849.; FIERRO, Alfred: Bibliographie critique des mémoires sur la Révolution écrits ou traduits en français, Service des travaux historiques de la Ville de Paris, 1988. 140.
