Újabb megfigyelések. a hazánkban élő menyétfélékről

Újabb megfigyelések a hazánkban élő menyétfélékről

Összeállította Gera Pál E-mail: [email protected] Postacím: 1156. Bp., Nyírpalota u. 60. Telefon: + 36 30 258 3637 Honlap: http:// www.otter.econservation.eu

Dokumentum lezárva: 2014. augusztus 11-én

TARTALOMJEGYZÉK Bevezető – 2. oldal Köszönetnyilvánítás – 3. oldal Vidrás megfigyelések – 4. oldal Hermelines megfigyelések – 19. oldal Menyétes megfigyelések – 26. oldal Megfigyelések a közönséges görényről – 30. oldal Megfigyelés a mezei görényről – 35. oldal Megfigyelések a nyusztról – 36. oldal Megfigyelések a nyestről – 38. oldal Megfigyelések a borzról – 42. oldal

Bevezető A hazánkban élő menyétfélékről az elmúlt évek során több publikációt is közzétettem – ezek zömét lásd a címlapon feltüntetett szakmai honlap „tanulmányok” menüpontjában. Még tavaly, 2013. márciusában összeállítottam egy ismertetőt azokból a nekem címzett levelekből, amelyekben az írójuk általa látott, megfigyelt kisragadozó(k)ról tájékoztatott. Ennek címe: Megfigyelések a hazánkban élő menyétfélékről. Időközben eltelt jó másfél év. Ez idő alatt a vidráról és a hermelinről, e fajok magyarországi előfordulásáról, a rendelkezésemre álló adatok alapján több alkalommal is beszámoltam és hozzáférhetővé tettem az előbb említett honlapon, akárcsak a fent megnevezett ismertetőt. Ugyanakkor sok olyan e-mailt, postai úton küldött levelet is kaptam, amelyek nem csak valamely menyétfélénk előfordulásáról tájékoztatott, hanem bővebben is: észlelt viselkedési jelenségeket írtak bennük. Ezért elhatároztam, hogy ismét összeállítok a legérdekesebbnek tartott megfigyelésekből egy ismertetőt. Meggyőződésem, hogy ezek az észlelések azon túl, hogy érdekesek és elgondolkodtatóak, szakmailag is értékelhetők, hiszen olyan eseményekről adnak számot, amelyek segíthetik mindazokat, akiket érdekel a kisragadozóink élete és viselkedése. Meg hát mind a mai napig olyan pillanatképeket vetítenek elénk (akárcsak az ezt megelőző hasonló témakörben összeállított publikációim az elmúlt évek során), amelyek befolyásolhatják a meggyőzve vagy kevésbé meggyőzve vallott ismereteinket e fajokról. Akár valamennyiükről, akár csak egyikük-másikukról. Hiszen bizton tudhatjuk-e, hogyan viselkednek a kisragadozóink egymással és fajrokonaikkal, amikor összetalálkoznak (netalán emberrel), miképpen viszonyulnak párzási és kölyöknevelési idő alatt egymáshoz, hogyan viselkednek árvíz idején, hogyan, amikor megsérülnek, amikor elvesztik a fiaikat vagy a párjukat? És mindezeken felül eddig ritkának mondható viselkedési furcsaságok is olvashatóak alább, olyan megfigyelt ritkaságszámba menő magatartásformák, amelyre nem biztos, hogy tudjuk a választ. Felhívom a figyelmet arra, hogy az alábbi összeállítás, akárcsak a fentebb említett többi hasonló válogatás kizárólag az ismeretterjesztést és a tájékoztatást szolgálja, nem hiánypótló „tudományos publicisztika” és nem szakkönyv. Kérem, fogadják barátsággal!

2

Köszönetnyilvánítás Köszönöm mindenkinek azt a bizalmat, amivel kitüntettek, és e-mailben vagy hagyományos postai úton megküldték számomra a megfigyeléseiket. Sajnos azonban a munkában részt vevő Kollégák nevesítésétől – megjegyzem: szándékom ellenére – most is el kell tekintenem, mégpedig azért, mert mondhatni elszomorítóan sokan nem járultak hozzá ahhoz, hogy felfedjem a személyüket. Lehangoló, hogy 2010 tavaszától datálhatóan napjakban olyan bizalmatlanság, sőt: félelem uralkodik a szakmai közbeszéd és az érintett társközösségek résztvevői között, hogy sokan még egy-egy vélhetően veszélyeztetett állatfaj kutatása során sem merik vállalni egzisztenciális félelmek miatt a nyilvánosságot.

Fontos: A gyűjteményben idézett leveleket szöveghűen adom közre, azokat nem stilizáltam. Ugyanakkor a levelek íróinak a vezetéknevét csak kezdőbetűvel tüntetem fel, de van, ahol – a levél írójának kérésére – a keresztnevét is és van, ahol azt a települést sem nevezhetem meg, ahol levélíró lakik.

3

Vidrás megfigyelések

Szia Pali! (…) Katával a fehérvárcsurgói horgásztónál kirándultunk (Fejér megye – GP megjegyzése). (…) Esteledett már, amikor elindultunk visszafelé. Azon a szakaszon, ahol a Móri-víz-patak érinti a horgásztavat, észrevettük a két vidrát. De nem csak mi, hanem három horgász is, akik nem sokkal mögöttünk sétáltak a szerelékeikkel vissza az autóikhoz. A vidrák alig tizenöt méterre lehettek tőlünk. Valamennyien megálltunk, és mozdulatlanul lestük őket. Igazából előbb a hangjukat hallottuk meg, arra kaptuk fel a fejünket. Alig fél perc elteltével láttuk meg a kergetőző vidrákat, a patakból ugrottak ki a töltésre, és olyan önfeledten hancúroztak, hogy az egyszerűen hihetetlennek tűnt. Semmivel nem törődtek, mintha semmi és senki nem érdekelné őket. Gondolom – ahogy Te szoktál fogalmazni –: nászukat ülő pár lehetett. Az egyikük termetre majd a duplája volt a másiknak. (…) Talán olyan három-négy percig birkóztak és füttyögtek, rikácsoltak, amikor hirtelen szétugrottak, lekuporodtak a földre, és láthatóan idegesen szaglászták a levegőt. Lehet, hogy egy széláram árult el bennünket, hamarosan észre is vettek, de nem ugrottak el, hanem kuporodva csak szaglásztak felénk. Olyan két perc elteltével a kisebbik váratlanul felugrott és felénk szökkent. Talán öt méterre, vagy lehet, még közelebb megközelítetett, a hátsó lábaira állt és úgy a nyakát nyújtóztatva szimatolgatott felénk. A másik, a nagyobb is ekkorra felállt, de ő nem jött közelebb, idegesen toporgott, füttyögött. A kisebbik lehuppant a földre, bámult még néhány másodpercig, aztán visszaiszkolt a párjához, és pillanatokon belül eltűntek a patakban. (…) Kérdeztem a horgászokat, tudják-e milyen jószágokat láttunk, erre nevetve felelték, persze hogy tudják: vidrák voltak. Nem tűntek „haragosnak”, nem átkozták a „halgyilkosokat”, hanem jókedvűen tárgyalták meg a látottakat. Az egyikük, mielőtt elbúcsúztunk tőlük, szomorúan megjegyezte, hogy sajnos a környéken minden évben több vidrát is halálra gázolnak az autók. (…) Barátsággal üdvözöl: B. Zsolt (Kelt: Székesfehérvárott, 2013. április 5-én) Kedves Barátom! (…) És még néhány szót a vidráról. Ha jól emlékszem, valamikor még 2012. januárjában megírtam Neked egy megfigyelésemet. Azóta, bár rendszeresen járom a terepet, nem találkoztam vidrával – csupán a hátrahagyott nyomaival –, egészen a tegnapi napig. Mecsekpölöskén jártunk az öcséméknél látogatóban (Baranya megye – GP megjegyzése). (…) Mielőtt megreggeliztünk majd visszaindultunk volna Pécsre, Lajossal hajnalban kisétáltunk a Baranya-csatornához és a horgásztóhoz. (…) Még nem volt teljesen világos, de már azért jól lehetett látni. Éppen a csatornatöltésen sétáltunk, amikor tőlünk olyan cca. húsz méterre, mozgásra lettünk figyelmesek. Megálltunk, és alig pár pillanat múlva megláttuk a vidrákat. Négyen voltak egy nagyobb, ő trappolt a sor elején, és három jóval kisebb. Sete-suta mozgású kölykök, de hogy mennyi idősek, jobban mondva hány hetesek vagy hónaposak, azt nem tudom megmondani. Olyan tíz-tizenkét hetes tacskóformájúak

4

voltak. (…) Egyenesen felénk tartottak, a bundájukból csurgott a víz, nyílván nem sokkal előbb másztak partra a patakból. (…) Az anyavidra, amikor olyan cca. tíz méterre ért hozzánk, észrevett bennünket. Egy nagyon éleset, rövidet füttyentett, mire a csetlő fiai nyomban lekuporodtak, és mozdulatlanul elfeküdtek. A nőstény is megállt, szobormereven, hallhatóan idegesen fújtatva felénk nyújtogatta a nyakát, közben pedig ide-oda forgatta a fejét és úgy szimatolgatta a levegőt. Talán ha húsz másodpercig vizsgált bennünket, aztán megfordult, ismét füttyentett egy éleset, rövidet. Erre a kicsik is felszökkentek, bevárták az anyjukat, aki miután odaért hozzájuk, valamennyiüket megdögönyözte a fejével. Ezt a kölykök hangos, elégedett burrogással és füttyel fogadták, majd, amikor a nőstény elindult visszafelé, arra, ahonnét jöttek, ismét csak csetelve-botolva a nyomába eredtek. Hamarosan szem elől tévesztettük őket. (…) Meglepett, hogy a nőstény három fiat vezetett, úgy tudtam, hogy legfeljebb két kölyke lehet. Szerinted lehetséges, hogy valóban három fia legyen egy vidranősténynek? (…) Ölel őszinte barátod: D. Tibor (Kelt: Pécset, 2013. április 5-én) Kedves Pál! (…) Dubicsánynál jártam, és ha már arra vitt az utam, elmentem „vidrázni” a Sajó-folyóhoz és Szörnyű-völgyi-patakhoz (Borsod-Abaúj-Zemplén megye – GP megjegyzése). Elmúlt már dél, igazi kellemesen napos kirándulóidő volt. (…) Amikor a csatornához értem észrevettem, hogy alig tizenöt-húsz méterre előttem, mozog valami a töltésen. Éspedig felém tartott. Megálltam, és vártam, hogy közelebb érjen. Jött is. Szórakozottan cammogott, nem nézett sem jobbra, sem balra, csak caplatott vidramód. Szép nagy, termetes volt, biztosan hím lehetett. Alig három-négy méterre tőlem kapta fel a fejét, megdermedt, és ha hiszed, ha nem, de igaz: kigúvadt szemekkel végigmért. Azt vártam, hogy elugrik, de nem. Lehasalt, szűkölt, nyivákolt, és le nem vette rólam a tekintetét. (Az volt az érzésem, hogy a történelem ismétli önmagát. Egyszer, talán másfél-két éve már hasonló élményben volt részem, ha jól emlékszem a Taktánál. Azt is megírtam Neked). (…) Gondoltam teszek felé egy lépést. A múltkori esetnél is így tettem, akkor a vidra, amilyen gyorsan csak telt tőle, elszaladt. Ez nem. Igaz, megállt, mereven, le nem véve rólam a szemét kémlelt, de nem hátrált meg. Óvatosan tettem még egy lépést, amire még mindig mozdulatlan maradt. Csak bámult, olyan képpel, mint aki nem tudja eldönteni, hogy mit is lát valójában. Vártam néhány pillanatot, majd a lábamat nem emelve fel, még közelebb csusszantam hozzá. Még mindig csak állt, és akkor már hallottam a halk nyafogását. Vártam, kíváncsi voltam, hogy meddig marad előttem. Talán olyan másfél-két percig állt még, aztán megpördült és elszaladt. De alig távolodott el olyan öt-hat méterre, megállt, a fejét felém fordítva ismét megbámult, miközben – alig akartam hinni a szememnek – a farkát felcsapva ürített is. Végezve a szükséglettel, megint rohanni kezdett, és néhány ugrás után belebucskázott a patakba. (…) Sok-sok barátsággal, cimborád: F. Ferenc (Kelt: Sárvárott, 2013. május 22-én)

5

Tisztelt Gera Úr! A napokban Öcsödnél jártunk a Körös-folyónál és Öcsödi-holtágnál kirándultunk (Békés megye – GP megjegyzése). (…) Esteledett már, és visszafelé tartottunk a szállásunk felé. Közben beszélgettünk, szórakoztattuk egymást, amivel arra akarok utalni, bizony igen hangosak voltunk. De jó kedvünk volt, a jól sikerült kirándulás valamennyiünket elégedettséggel töltött el. (…) Már majdnem kiértünk a holtág menti erdőből, amikor az egyik társam megállt, ránk pisszegett és halkan egy irányba mutatott, miközben azt súgta: valami mozog előttünk az erdő fái és bokrai között. Mi is észrevettük, és kíváncsian lestük, hogy vajon mi lehet az. Talán két perc múlva vettük észre: kilépett a sűrű növényzetből egy alig egy-két méteres kis nyílásra. Azonnal felismertük, vidra volt. De furcsa is volt. Termetre aprónak tűnt, a teste azonban viszont kövérnek, sőt elhízottnak tűnt, nem olyan kecsesnek, mint ami a vidrára jellemző. A viselkedése is szokatlan volt: többször lehasalt majd az oldalára feküdt és a hasát és a farkatövét nyalogatta, aztán felállt, és elkezdte az avart túrni, de nem csak túrta, hanem amikor kis kupac keletkezett előtte, amennyit csak a szájába tudott fogni, azt felemelte és nehézkesen mozogva elsietett valamerre. (…) Mi maradtunk még, hang nélkül, reméltük visszatér. És csakugyan. Ismét az avart turkálta, megint a szájába fogott egy adagot és azzal is eltűnt. Tovább vártunk még, talán olyan tíz percet, de már nem jött elő. (…) Én nem vagyok biológus, sőt a többiek sem azok, de úgy véljük, terhes nőstényt táthattunk (tudom, hogy állatokra nem használják a terhes szót, de fogalmam sincs, hogy a vidra esetében az ilyen állapotot minek is kell nevezni). Gera úr, meg tudná esetleg írni, hogy valóban jól hittük-e és egy terhes vidrát láthattunk? Ha igen, akkor a faleveleket miért gyűjtötte össze, bár szerintem ennek egyetlen magyarázata lehet: a fészkébe kellettek. Jól gondolom? (…) Üdvözlettel: B. Áron (Kelt: Debrecenben, 2013. május 29-én) Kedves Palikám! (…) A vidrákat nem messzire Bihardancsházától a Sárréti-főcsatorna töltésén vettem észre (Hajdú-Bihar megye – GP megjegyzése). De már akkor feltűnt a szokatlan viselkedésük. Nem vettek észre, igaz szerencsém is volt, mert leguggolva be tudtam húzódni egy előttem lévő bokor mögé. A vidrák kb. tíz-tizenkét méterre lehettek tőlem. (…) Előbb csak az egyiküket láttam meg, aki hangosan szűkölt, visongott, és láthatóan idegesen rángatott valamit egy másik bokornál. Úgy tűnt, erőszakkal akarja onnét kihúzni, de hiába erőlködött, és ettől mindinkább méregbe gurult. Egyszer csak elengedte azt a valamit, hátraugrott és ott helyben, talán öt-hat méteres sugarú körben fel és alá ugrált, közben pedig csak visongott tovább. Olyan fél perc múlva ismét a bokorhoz ugrott, behajolt és megint rángatni kezdte azt a valamit. Talán jó fél perc múlva hátraugrott megint, de ekkor már volt valami a szájában. A látcsövemen keresztül láttam, hogy egy kisvidra, és azonnal észrevettem, hogy valami baja van. Életben volt, de mocskosan, sárosan csak tehetetlenül lógott a felnőtt vidra szájában, aki megállt és erősen zihálva, visongva, vinnyogva letette őt a töltésre. Lehajolt hozzá, szagolgatta, nyalogatta, sőt még hengergette is, aztán megfogta tarkójánál a bőrét, és húzni kezdte. Erre a kicsi hangosan felvisított, mire a másik vidra elengedte.

6

Ismét odahajolt hozzá, szagolgatta, nyalogatta, majd a szájába vette, és lecsusszant a csatornába. (…) Kíváncsi voltam, miért tudta olyan nehezen kihúzni a bokorból a kicsit, ezért, miután szem elől tévesztettem őket, odamentem. Nem akartam hinni a szememnek! A bokor alja, azon túl, hogy olyan volt, mintha felszántották volna, maszatos volt a vértől, de a töltésnek az a szakasza is, ahol letette a kicsit a földre. Tehát amit az előbb még mocsoknak, sárnak véltem valójában vér volt. (…) Visszamentem a bokorhoz, igyekeztem alaposan átkutatni. Hamarosan találtam egy elszakadt vékony drótdarabot, és nem volt nehéz észrevennem, hogy hurok volt. Azért rángathatta a nőstény a kicsit, mert a hurok beakadhatott a bokorba. Más magyarázatot nem tudok. (…) Örök cimborád: T. Róbert (Kelt: Nagyrábén, 2013. június 1-jén) Tisztelt Gera Úr! (…) A Kunhegyes melletti a Nagykunsági-főcsatornánál vettem észre a vidrákat (JászNagykun-Szolnok megye – GP megjegyzése). Tudnia kell, hogy a csatornának ez a része horgászvíz. (…) Egyre jobban sötétedett már, ezért elhatároztam, hogy összeszedem a cókmókjaimat és elindulok haza. Alig voltak már mások rajtam kívül, de ezek a sporttársak is jóval odébb voltak onnét, ahol én tartózkodtam. (…) Lassan, ráérősen indultam el, de alig tettem néhány lépést, amikor felfigyeltem egy hangos csobbanásra. Megálltam és közelebb mentem a mederhez, gondoltam, hátha látok majd valamit. És csakugyan, alig akartam hinni a szememnek. Előbb két vidrát láttam, akik a vízben kergették egymást, majd összeakadva játszi kedvvel ide-oda forgolódtak és fogócskáztak. Az egyikük jóval nagyobb volt. Egyszer azonban a kisebb abbahagyta a játékot és taposva a vizet hangosan füttyögni kezdett. A nagyobbik nem foglalkozott vele, csak úszkált körbe-körbe. (…) És ekkor feltűnt a két kisvidra. Olyan aprókák voltak, hogy alig lehetett észrevenni őket. A kisebbik, az előbb még játszó vidra felé kalimpálták magukat, és ekkor már meghallottam a hangos sirámukat is. Odaértek a felnőtthöz, aki megcsendesedve fogadta őket (gondolom, a fiai lehettek), mire azok is elcsendesedtek. Ekkor a termetesebb vidra (az apjuk lehetett, gondolom) felhagyott a játékkal és feléjük úszott. Talán 5-6 méterre lehetett a többi vidrától. Ekkor megint váratlan dolog történt. Az előbb még játszó kisebb vidra a nagyobbik felé fordult és olyan hangosan, fenyegetően rikácsolt felé, hogy abból érthető volt, a nagyobbik vidrának nincs helye a kicsik mellett. Meg is állt, füttyögött az egyre mérgesebb kistetű felé, de hasztalan, az mindinkább lázba jött. Erre a nagyobbik megállt előtte, lehetett tőle talán másfél-két méterre, elhallgatott, majd váratlanul megpördült és szélsebesen elúszott onnét. A kistestű még vagy harminc másodpercig „parádézott”, végül is abbahagyta a rikácsolást, és elúszott az ellentétes irányba. A kölykei szorosan a nyomában követték őt.(…) Tisztelettel üdvözli: Z. Tibor (Kelt: Kunhegyesen, 2013. június 20-án) Gerappa! (…) Ez az idei árvíz bizony nagyon sok bajt okozott a térségben, de legalább emberéletben nem

7

esett kár. Magam már közelebb vagyok a hatvanhoz, mint az ötvenhez, emlékszem nagy árvizekre, de ilyenekre, mint a mostani volt nem. Hihetetlen volt. (…) Tegnap kimentem Ásványráróba a Lipót-Ásványi holtágakhoz (Győr-Moson-Sopron megye – Gera Pál megjegyzése). Emberesen dagasztottam a sarat, de nem volt maradásom, körbe akartam nézni. (…) A holtág melletti erdő telis-tele van hordalékkal, kimosott gyökerekkel, rönkökkel és mindenféle mocsokkal, szeméttel. Szomorú látvány volt, mondom Neked. Tudtam, hogy sokáig nem maradok, bármennyire is hajtott, hogy kutassak a vad után. Egyszerűen be kellett látnom, azzal bizony várnom kell még egy ideig. (…) A vidrát egy hatalmas tuskó tetején pillantottam meg. Igazából véletlenül vettem észre, de ha már megláttam, gondoltam, behúzódok egy fedezékbe és meglesem, hogy mit is csinál voltaképpen. Eleinte csak feküdt, szép nagy jószág volt, de láthatóan kimerült és csupa maszat a bundájára ragadt sártól. Tán öt perc múlva felállt, és ekkor még jobban feltűnt, hogy nagyon fáradt, aztán leugrott az iszamós erdőtalajra. Ott megállt, felkapta a fejét, aztán ugrott egyet, de ügyetlenül, mert amikor talajt ért az oldalára bukott. Erőlködött szegény, hogy talpra tudjon állni, tán egy jó percig is küszködött. Aztán már nem ugrott, hanem óvatosan és lassan lépdelt, volt, hogy teljesen a combjáig belesüppedt a sárba. A víz felé haladt, és nagy nehézségek árán végül el is ért egy olyan erdőrészt, ahol már nem csak sár volt, hanem hátra maradt, egymással nem összefüggő posványos vízfoltok is. Ezekbe beleugrott, láthatóan megkönnyebbült. Könnyebben is haladt, míg végül kiért a folyóhoz. (…) Vajon hány vidra pusztulhatott el az árvíz idején? Főleg kölykök, de bizonyára felnőttek is. (…) Hűséges barátod: H. Ábel (Kelt: Győrött, 2013. június 27-én) Tisztelt Gera Pál! (…) Két érdekes megfigyelésemről tájékoztatom magát. Mindkettő Taksonynál történt, az előbbi Duna-Tisza-csatornánál az árvíz idején, az utóbbi pedig az árvíz után az itteni Duna-holtágban (Pest megye – GP megjegyzése). (…) Az árvíz idején a csatornánál sem lehetett közlekedni, egy alkalommal mégis kibátorkodtam körbenézni. Nagyon, mondhatni fájdalmasan sajnálatos volt a látvány. (…) Délután négy óra körül járt az idő. Visszatérőbe voltam Taksonyba, amikor megláttam a vidrákat. Előbb csak egy egyiküket, egy a töltésre kisodródott és ott maradt termetes fatuskón állt. Láthatóan zavarodott volt, körbe-körbeforgolódott, nem tudta, mit kezdjen magával. Ekkor vettem észre a másik két kisvidrát. Eddig a nagyobb, minden bizonnyal az anyjuk, takarta őket. Egészen kicsik voltak még, amikor igyekeztek felállni, mindig felbukfenceztek. Szerintem egyszerűen kimosta őket a rejtekükből az árvíz, és így keveredtek erre a részre. (…) Ekkor az anyjuk lehajolt, nagyon óvatosan megfogta az egyik kölyök grabancát, leugrott a tuskóról, és csámpázva, csúszkálva egy tőlük kb. olyan öt-hat méterre lévő, igencsak megtépázott bokorhoz kacsázott vele. Megkerülte a bokrot, bizonyára letette a kölyköt és visszatért a másikért, aki egyre hangosabban sírt. Őt is nyakon ragadta és a bokorba rejtette. Vártam még vagy fél órát, de nem bukkant föl újra. (…)

8

Másnap korán reggel – még nem volt hét óra – nem volt maradásom, tudni akartam, megvannak-e még a vidrák. De már nem találtam meg őket, csak azt állapíthattam meg, hogy a bokor alján a sáros töltéstalajt alaposan feltúrták, nyílván így akarta a nőstény valamiféleképen, szárazon tudni a fiait. (…) A holtágnál még ekkor is állt a méteres sár, sok értelme nem volt, hogy beljebb menjek. Reggel kilenc óra volt, álltam csak, figyeltem az árvíz pusztítását és rombolását. (…) Előbb a hangos hangra, amit ha jól tudom, vidrafüttynek hívnak (valóban így van, Gera Úr?) lettem figyelmes. Hamarosan megláttam a holtágban úszó vidrát. Csak hangoskodott és összevissza úszkált. Olyannak tűnt, mint aki vár valakit. És csakugyan, hamarosan meghallottam egy másik hasonló hangot, de távolban onnét, ahol álltam. Erre a vidra még hangosabban „fütyült (?), mire a távoli hang is egyre erősebben és gyakrabban hangzott fel. (…) Ekkor már nem volt maradása a vidrának, lebukott a víz alá, aztán, mint a delfinek szokták: kiugorva a víz alól gyorsan elúszott a másik vidra irányába. (…) Talán párzó vidrák lehettek? Júliusban lehetséges ez? Ha nem párzó vidrák, akkor talán egymástól elszakadt család?(…) Üdvözli: S. K. (Kelt: T-n, 2013. július 16-án) A levél írója ahhoz járult hozzá, hogy neveinek és településének, ahol lakik csak a kezdőbetűit tüntethetem fel.

Kedves Gera Úr! (…) Kihasználtuk hát a jó időt és kirándultunk egy nagyot a Balatonlellétől nem messzire lévő Irmapusztai- és Rád-pusztai halastavaknál (Somogy megye – GP megjegyzése). (…) Megálltunk pihenni, a gyerekeket nem akartuk nagyon kifárasztatni, de nekem és a nejemnek is jól esett egy kis semmittevés. Dél körül járt az idő, nagyon meleg volt, így úgy döntöttünk visszamegyünk Lellére és kimegyünk a Balaton partra. (…) Olyan hirtelen ugrott elő a vidra, hogy szinte megijedtünk a váratlan felbukkanásától. Csupa víz volt, csak úgy folyt a bundájából, amit többször is megrázott. Csak úgy spriccelt a rengeteg víz. Megálltunk, és ő is megállt. Látott bennünket, de nem mondhatni, hogy nagy érdeklődést tanúsított volna. Azt még nem írtam meg, majdnem elfelejtettem, hogy hozzávetőleg olyan tizenöt méterre lehettünk egymástól. Bámultuk egymást, a gyerekek is elhalkultak, csak nézték ezt a fura teremtményt. (…) És ekkor valamivel, talán öt méterre távolabb ettől az előttünk lévő vidrától megjelent egy másik is. Sokkal kisebb volt ennél, ő is sokszor megrázta a vizes bundáját, aztán elindult efelé. Ez hátrasandított, mire az új vidra odaugrott hozzá. Ő is észrevett bennünket, és akárcsak a másik, ahogy pestiesen mondják: ránk se bagózott. Összeszaglálódtak, a kisebb a hátára feküdt, míg a nagyobb a fejével a hasát és a fejét bökdöste. Talán két perc múlva abbahagyták ezt, mindketten felálltak, felénk néztek, majd nagy-nagy nyugalommal beleugrottak a halastó vizébe. Ott pedig hangosan, valamiféle éles, nyekergő hangot hallatva elúsztak a távolba. (…) Tisztelettel üdvözli: Dr. Cs. Zsombor (Kelt: Budapesten, 2013. július 29-én)

9

Szia Gerappa! Sokáig nem jelentkeztem, aminek egyszerű a magyarázata. Előbb a júniusi nagy árvíz miatt nem volt időm, majd utána a helyreállításai munkák miatt. Most azonban van egy kis szabadidőm, ezért megírom, hogy az árvíz levonulta után Bölcskénél a Duna-holtágaknál vidrákat láttunk (Tolna megye – GP megjegyzése). (…) Délután öt körül vettük észre őket. Nem lehettek messzebb húsz méternél. Láthatóan idegesen úsztak a mocskos vízben – ne tudd meg mennyi szennyet hozott és hagyott hátra az árvíz! Ide-oda haladtak, füttyögtek, nagyon nagy zavarban voltak. Bennünket valószínű nem vettek észre, ha mégis, akkor egyszerűen nem vettek rólunk tudomást. Olyan három-négy percig tartott ez a furcsa viselkedésük, amikor észrevettük, hogy kicsivel távolabb újabb vidrák bukkannak fel. Kölykök voltak, megítélésem szerint nem lehettek három hónaposnál idősebbek, és a felnőtt vidrákhoz úsztak. Azok erre abbahagyták a „keringőzést”, bevárták a kölyköket, mindketten alaposan megszaglászták őket, majd mintha csak erre vártak volna, komótosan elúsztak a holtág egy másik részére, ahol már nem láthattuk őket. (…) Gerappa! Tekintve, hogy az egyik vidra sokkal nagyobb volt, mint a másik, gyanítom, hím és nőstény lehettek. Ha így van, akkor lehetséges, hogy mindketten részesei a kicsik felnevelésének? Lehetséges ez? Úgy tudtam, csak a nőstény neveli a fiait, és amíg tart a nevelésük még a közelben sem tűri meg a hímet, nemhogy a fiai mellett. Ha mégis közösen nevelik a kicsiket, annak talán oka lehet az, hogy a hihetetlen árvíz egyszerűen erre késztette őket? Te mit gondolsz? (…) Barátsággal üdvözöl: V. Péter (Kelt: Szekszárdon, 2013. augusztus 17-én) Tisztelt Gera Úr! Talán két éve írtam Önnek, amikor a somogyi csodálatos vidrakalandunkról számoltam be. Most ismét abban a szerencsében volt részem, hogy vidrákat láthattam, és úgy vélem ezt is meg kell írnom Önnek.(…) A múlt héten néhány napot a sógoroméknál töltöttünk Tornaföldén (Zala megye – GP megjegyzése). Az egyik nap kimentünk kirándulni a környékre, miközben érintettük a Kerkapatakot és a horgásztavat is. Már visszafelé tartottunk, kora este volt, lehetett olyan hét óra. (…) A patak partján figyeltünk fel a vidrákra. Hárman voltak, két kisebb, egy nagyobb, de a kisebbek termetre már majdnem akkorák lehettek, mint a nagyobbik. Ebből azt gondolom – lehet, butaság és kinevet érte –, hogy anyavidra lehetett már felnevelt, vagy majdnem felnevelt kicsinyeivel. (…) A horgásztó felől szaladtak a mi irányunkba. Semmi sem takart bennünket, azért megálltunk és mozdulatlanul vártuk, hogy mi történik majd. A valamivel nagyobb testű vidra akkor figyelt fel ránk, amikor már alig lehetett tőlünk tíz méterre. Olyan hirtelen állt meg, hogy majdnem orra bukfencezett, míg a mögötte haladó két vidra ettől a váratlan „fékezéstől” valóban felbukfencezett. (…) A hátsó lábaira állt és úgy mustrálgatott bennünket, míg a fiai (már ha valóban azok voltak), lekuporodva, mozdulatlanul feküdtek. Az „anyavidra”, visszahuppant a földre és a legnagyobb csodálatunkra közelebb ugrott. Amikor megállt és megint a hátsó lábaira állt, nem lehetett

10

messzebb tőlünk öt méternél. A másik kettő a helyükön maradt. (…) Ekkor egy éles füttyöt hallottunk, valahonnét a horgásztó környékéről érkezett. Erre az előttünk álló vidra ismét négy lábra ereszkedett és hangosan füttyögni kezdett. Erre az eddig mozdulatlanul fekvő vidrák is talpra szökkentek és ugyancsak nagy hanggal füttyögtek. Láthatóan a felhangzó előbbi fütty fellelkesítette őket. Nem is foglalkoztak velünk többet, hátra arcot vettek és eltűntek a horgásztó irányába. (…) Gera Úr! Ki lehetett ez a titokzatos, általunk nem látott vidra, akinek a füttyére a többiek viselkedése annyira izgatott lett? (…) Szeretettel üdvözli: H. Katalin (Kelt: Szigetvárott, 2013. szeptember 22-én) Gera Úr! (…) Az egyik madocsai Duna-holtágnál láttam a vidrát (Tolna megye – GP megjegyzése). Két napja történt, hajnalban, éppen hogy felkelt a nap. (…) Amilyen csendben csak tehettem úgy cserkeltem, láttam is többféle jószágot. A holtág melletti erdő egyik kisebb tisztásához értem, ahol egy kisebb földhányás emelkedik ki. A rókák nagyon szeretik, többször itt találkoztam velük. Most azonban nem róka kuporodott a földhányás tetején, hanem egy vidra. Szép nagy termetű, fényes bundájú volt, úgy vélem, fiatal, talán kéthárom éves kan lehetett. Feküdt csak mozdulatlanul, ezért előbb azt hittem, hogy alszik. De nem aludt, hamarosan észrevettem, hogy a szemei nyitva vannak. Egyszer csak felkapta a fejé és izgatottan szaglászott. Körbeforgolódott a földhányáson, néha egy-egy pillatara megállt, de továbbra is izgatottan szaglászott. Érzett valamit, és ez láthatóan valami miatt nyugtalanította. (…) Lebukdácsolt a földhányásról, megállt és mozdulatlanul egy pontra figyelt, be az erdő sűrűjébe. Ekkor még nem láttam, hogy mit vett észre. Soká azonban nem kellett várnom, mert észrevettem magam is, hogy a vidrától alig tíz-tizenkét méterre a dzsumbujban mozog valami. A vidra teste teljesen megfeszült, nehéz lett volna nem észrevenni, hogy ugrásra kész. És ekkor lépett ki a takarásból a macska. Nagy termetű, szürke bundájú kandúr lehetett. Azt meg nem mondom, hogy vadmacska volt-e vagy elvadult, esetleg csak a közelből ide portyázni kijáró macska. Persze ő is látta vidrát. Megállt, és ő is megfeszítette a testét, és ekkor már a vidra hangosan prüszkölt és vinnyogott, a macska meg élesen nyivákolt és rikácsolt, miközben szó szerint köpködött a vidra felé. De egyikük sem mozdult el a helyéről. (…) Olyan három perc telhetett így el, amikor valami miatt a macska hátrafordult, lekuporodott és az erdő belseje felé kémlelt. De nem sokáig, csupán egy szempillantás ideéig, mert hirtelen felugrott és beszaladt az erdőbe. Észrevehetett talán valamit, amitől megijedt. A vidra, látva a macska eliszkolását, lassan megnyugodott. Óvatosan odasétált, ahol a macska állt, idegesen szimatolta az avart, majd megfordult és egy ürülékkupaccal „megtisztelte” a helyet, aztán, mint akit kergetnek, ő is elszaladt az erdő belsejébe. (…) Üdvözli: Zs. Zs. (Kelt: Kalocsán, 2013. október 9-én) A levél írója ahhoz járult hozzá, hogy neveinek csak a kezdőbetűit tüntethetem fel

11

Drága Cimborám! Egy hete három napot töltöttem a barátaimnál Sonkádon (Szabolcs-Szatmár-Bereg megye – GP megjegyzése). Sokat kirándultunk a környéken, így nagyokat barangoltunk az Ó-Túr és Túr-folyó, Túrerdői Holt-Túr és Malomszegi Túr-Holtmeder környékén is. És a Túr-folyónál vidrákat láttunk. (…) Már erősen alkonyodott, tudod, hogy a decemberi nappalok igen rövidek. Visszafelé tartottunk Sonkádra, amikor Tibor, az egyik társam, észrevette a három vidrát. A folyócskában nem mondhatni, hogy sok víz volt, mégis ott hancúroztak a mederben. Anyavidra lehetett a csemetéivel, akik, talán ha félévesek lehettek. De ez csak feltételezés, ami a lényeg, még észrevehetően kisebbek voltak az amúgy aprótermetű anyjuknál, de olyan ügyesen térültek-fordultak, hogy már sok mindent megtanulhattak. Ezért gondolom, hogy elérhették már a féléves kort. (…) Percekig hancúroztak, mígnem egyszer csak a nőstény odébb ugrott a csemetéitől, akik ezt észre sem véve tovább mókáztak. A nőstény azonban mind izgatottabban szaglászott és nyújtogatta a nyakát. És nem hiába, mert pár pillanat múlva tőlük olyan 20 méterre feltűnt egy újabb vidra. Ő is a mederben haladt, ráérősen poroszkált és egyenesen ezek felé tartott. Nemsokára azonban észrevette a többi vidrát, erre megállt és mozdulatlanul figyelte őket. A nőstény minden bizonnyal valamiképpen ráparancsolt a kölykeire, hogy maradjanak veszteg, mire azok lekushadtak az alig vizű mederaljba. (…) Az idegen vidra sem volt nagy termetű, hasonló lehetett a kölykök anyjához. De a torka sokkal sárgább mintázatú volt, a bundája csapzottnak tűnt és ekkor tűnt fel, hogy lassabban, nehézkesebben lépked, mint ez. Úgy gondolom, hogy magányos öreg nőstény lehetett. (…) Elindult a család felé, mire a kölykös nőstény is ugrott vagy kettőt az irányába. Alig néhány centiméterre álltak meg egymástól. Előbb csak nézték egymást, de hogy valamiféle hangot kiadtak volna-e, azt nem tudom, ahol álltunk, onnét nem hallhattuk. Hanem egyszer csak, mint egy lassított filmfelvételen a két vidra egymás felé nyújtotta a nyakát, úgy hogy összeért az orruk. Szimatolgatták egymást, előbb csak az orrukat, majd a pofájukat. Ezt látva a kölykök már nem bírtak magukkal, felpattantak, és uzsgyi szaladni kezdtek feléjük. A két felnőtt felfigyelt erre, mire az idegen hátrafordult és nehézkesen elporoszkált onnét, ahol addig állt, míg a kölykök anyja a felé igyekvő kölykei felé ugrott, fellökte és alaposan elverte őket. A kicsik fájdalmas sikítását mi is hallottuk. De a nősténynek hamar elpárolgott a mérge, és elindult a folyóban, ellentétes irányba, mint a másik, szorosan nyomában a dohogó kölykeivel. (…) Barátsággal ölel: D. Richárd (Kelt: Miskolcon, 2013. december 18-án) Szia Pali! A napokban Gemencen voltam, kirándultunk egy nagyot Zsókával (Tolna megye – GP megjegyzése). Kellet is, mert az év végi ünnepek alatt igencsak ellustultam. Amiért írok, annak az oka az, hogy beszámoljak Neked a vidrás megfigyeléseinkről. Ha jól tudom Nyéki-Holt-Duna és CsertaHolt-Duna a neve annak a két holtágnak, ahol láttuk őket. (…) A Nyéki-Holt-Dunánál jártunk, igazából cél nélkül kószáltunk ide-oda. Hideg volt, de alaposan felöltöztünk, hó alig akadt, inkább dér és jeges erdőavar. Olyan fél tíz körül járhatott az idő. (…) A csörtetésre figyeltünk fel, a fagyos, deres erdőavar olyan hangosan ropogott, mintha egy egész

12

vaddisznókonda vágtázott volna arra. De csak két vidra volt. Kergetőztek. Biztosan pár lehettek, azért is következtettem erre, mert szemmel láthatóan igen nagy eltérés volt a nagyságuk között. (…) Kergetőztek, játszottak, aminek az volt a lényege, hogy a kisebb testű ugrált elől, a nagyobbik mögötte, és igyekezett elkapni a menekülőt. Ha sikerült, hemperegtek, majd a kisebb kiugrott a másik szorításából, és ezzel elejét vette a kergetőzés. (…) Mind a ketten egyszerre kapták fel a fejüket. Abbahagyták a játékot, mozdulatlanul álltak, csak a nyakukat nyújtogatva szimatolgattak. Mi nem hallottunk semmit. Sokáig azonban nem kellett várnunk, hamarosan észrevettük a másik két vidrát. Egy kistetű, de már felnőtt volt az egyik, őt egy parányi követte, alig volt képes a fagyos erdőavarban haladni. Anyavidra volt az egyke kölykével. Ő is észrevette a másik két vidrát, megállt, mire a fia nekiütközött és felbucskázott. De az anyja nem törődött vele. Nézte a másik kettőt, azok pedig őt bámulták. Olyan fél perc, maximum egy perc telhetett el, amikor az anyavidra és a fia elindultak. Folytatták az útjukat, de nem a meghökkent kettő felé, hanem ellentétes irányba. Ekkor az itteni két vidra közül a kisebbik (tehát a véleményem szerint a nőstény) kiugrott feléjük, és olyan három-négy méterre megközelítette őket. Az anyavidra erre megállt, a kicsi az erdőavarba „rejtette” magát. Az itt maradt hím csak feszülten figyelt, de nem mozdult el a helyéről. (…) A két vidranőstény mozdulatlanul bámulta egymást, és amikor ezt megunta a fias nőstény, lassan megfordult. Erre a fia feltápászkodott, és lassan elporoszkáltak. A magára maradt nőstény még állt néhány másodpercig, aztán hangosan füttyögve visszabukdácsolt a párjához. Folytatták a játékukat, de talán olyan két perc múlva már szem elől tévesztettük őket. (…) A Cserta-Holt-Dunától olyan fél tizenkettő körül indultunk tovább. És ekkor megint az avarzörejre kaptuk fel a fejünket. Itt sem kellett sokáig várakoznunk, hamarosan felbukkant a vidra. Öreg hím lehetett, még a szuszogását is hallottuk. Volt egy csúnya sebhely a fején. Régebben szerezhette, de a nyoma megmaradt: a bal fülét valamikor valami erősen megsebezhette, láthatóan behegedt a sebe, de a füle mégis úgy állt, mintha nem oda tartozna, hanem csupán rosszul ragasztották volna a helyére. Nehezen haladt, fáradt volt, kimerült. Szinte négy-ötlépésenként lehasalt és olyan erővel vette a levegőt, mint akit erős légszomj gyötör. (…) Ekkor Zsóka figyelmetlenül megmozdult, mire a jeges erdőavar hangosan megreccsent. A vidra persze felkapta a fejét és felénk sandított. Meg nem láthatott bennünket, igazán jó fedezéket találtunk magunknak, ennek ellenére az „öreg harcos” bizalmatlansága nem oszlott szét. Talán ha egy percig csak lesett felénk, de mivel nem látott semmit és valószínű szagot sem fogott, úgy tűnt megnyugszik. Szinte érezni lehetett, hogy a legszívesebben visszahemperedne a talajra, mégsem tette. Ismét felénk bámult, majd láthatóan nehezen mozogva, lassan elbicegett valamerre. (…) Barátsággal üdvözöl: K. Zsolt (Kelt: Szekszárdon, 2014. január 6-án) Tisztelt Gera Úr! (…) Ami a lényeg, a napokban Kenyeri felé vitt az utam, ahol (ha jól tudom, valóban így hívják) a Kis-Rábánál, nem messzire a Lánka-pataktól vidrákat láttam (Vas-megye – GP megjegyzése). Fél négy körül értem oda, hazafelé tartottam. Fáradt voltam az egész napos autózástól, ezért megálltam, hogy kinyújtóztassam magam. (…) A haragos rikácsolásra és

13

sikításra figyeltem fel, meg is ijedtem, el nem tudtam képzelni, mi lehet, ami ilyen földöntúli hangot ad ki magából. (…) A két vidra iszonyatos erővel verte egymást. Egyforma nagyságúak lehettek, és téptékszaggatták egymás bundáját. Ott forogtak a vízben, közben fogták és harapdálták egymást. Egyszer csak az egyikük a másik fölé kerekedett és lenyomta a vízbe. Bíz’ Isten azt hittem, bele akarja fojtani. A másik azonban kiszabadult, és igyekezett elúszni, de az ellenfele ismét rávetette magát. Ez már nem is védekezett, csak azon igyekezett, hogy sikerüljön megszöknie. De a másik ott volt a nyomában, harapta, ahol csak érte. (…) Nem tudom, jól tettem-e, de nem tudtam tovább nézni ezt az egyenlőtlen verekedést. Kiléptem a helyemről, és hangosan kiabálni és tapsolni kezdtem. Erre mindkét vidra megállt egy pillanatra, majd riadtam a víz alá buktak. Egyikük erre, a másikuk arra tűnt el, a megvert, aki erősen vérzett, csak nehezen tudott haladni. Nyílván erős fájdalmai lehettek. (…) Gera Úr! Tud magyarázatot adni arra, miért verték ennyire egymást a vidrák? (…) A válaszát várva üdvözli: Ly. György (Kelt: Celldömölkön, 2014. január 27-én) Tisztelt Gera Úr! (…) Ma egy hete Püspökhatvannál a Galambosi-horgásztónál, nem messzire a Galga-pataktól érdekes kalandban volt részem (Pest megye – GP megjegyzése). A horgásztó, talán ha 3 hektáros lehet, de lehet, hogy még ekkora sincs. (…) Nem tudom, mennyi lehetett az idő, de még világos volt, csak jó másfél-két óra múlva kezdett sötétedni. (…) Álltam a horgásztónál, nézelődtem. Sok dolgom nem volt ott. Magam nem vagyok pecás ember, de jól esett ott lenni, a csendben figyelni a környéket, és hallgatni az apró neszeket. (…) A hangos, elkeseredett vinnyogásra figyeltem fel, de aztán meg is láttam a vidrákat. Ott úsztak előttem alig néhány méternyire. Az egyikük nagyobb volt, míg a másik sokkal kisebb. A nagyobb fogta a kicsinek a nyakánál a bőrt és úgy úszott vele, a palávert persze a csöppség verte ki. Nem volt kedvére való az úszás. De a másikat (gondolom az anyja lehetett vagy talán az apja; én ezt nem tudom) ez nem hatotta meg, csak vezette, mire a kis hisztérika, ha a kedvére való volt, ha nem, maga is kénytelen volt apró lábaival a vizet kalimpálni. Hamarosan eltűntek, de alig telt el egy-két perc, ismét feltűnt a nagyvidra, és ismét csak egy kicsit vezetett, aki ugyanúgy visított, mint előbb a másik. Bár lehet, hogy ugyanaz volt? Mindegy is: látnivaló volt, hogy az anya vagy apa (?) vidra nem hatódik meg, elszántan úsztatta a csöppséget. Rövidesen eltűntek valamerre. Maradtam még, bevallom, életemben először láttam élő vidrákat, és ez olyan jó érzéssel töltött el, hogy képtelen voltam elmozdulni a helyemről. És jól tettem, hogy maradtam. Nem sokkal később ugyanis újra kiúszott a felnőtt vidra. Vagy legalábbis azt hiszem, az lehetett, aki előbb a kicsikkel vagy kicsivel mutatkozott. Most egyedül volt, és csak lubickolt, fel és lebukott a vízben, a hátára feküdt és valamit a kezeibe véve ügyesen ide-oda forgatott, és amikor az kicsúszott, azonnal utána bukott, megtalálta, felhozta, és elölről kezdte a játékot. Percekig szórakozott így, mígnem váratlanul abbahagyta, felkapta a fejét, majd haragosan

14

prüszkölt egy nagyot és lebukva a víz alá, eltűnt a szemem elől. Megijedt valamitől. Ekkor még nem láttam, mitől, de pillanatokon belől erről is meggyőződhettem, mert felbukkant két olyan közepes testalkatú kutya a parton. Engem figyelemre sem méltattak, a vizet figyelték, közben lihegtek, mint akik nagyon kifáradtak, közben, ahogy csak a torkukon kifért, a víz felé ugattak. Talán olyan három percig ott idétlenkedtek, majd, mint akik jól végezték a dolgukat, elkotródtak. Érdekes, embert nem láttam a közelben, fogalmam sincs kié, kiké lehetett a két kutya. Persze az is lehet, hogy kivert kutyák voltak, gazda nélkül. Elgondolkodtam azon, miért voltak annyira dühösek, miért csak a víz felé ugattak, arrafelé, ahol nem sokkal előbb még ott volt a vidra. Ön erre tudna magyarázatot adni, Gera Úr? (…) Tisztelettel üdvözli: T. Béla (Kelt: Galgagyörkön, 2014. február 21-én) Szervusz Palikám! (…) Tegnap Edinával és a srácokkal Tolmácson jártam (Nógrád megye – GP megjegyzése). Kinéztünk a horgásztóhoz is, ami állítólag igazából víztározó, csak a horgászok telepíthetnek bele halat és pecázhatnak. Meglepődtem, hogy milyen nagy, kisebbre számítottam, a helyiek azonban elárulták, hogy az összterülete több mint 10 hektár. (…) Már hazafelé tartottunk, igaz nem volt még este, sőt, javában sütött a nap, de a skacok nyűgösek voltak. Azért még itt megálltunk, és nem bántuk meg. Meglepően kevesen voltak kint, én mindig azt hittem, hogy a horgásztavaknál, főleg napos hétvégeken a pecások mindig sokan kint vannak. (…) Sétáltunk, nézelődtünk. Előbb Edina majd Zsoltika hallotta meg a hangot. A víz felől érkezett, és hamarosan én és Pistike is már jól kivehettük. Megálltunk és leskelődtünk, és nem hiába, mert alig néhány másodperc múlva észrevettük a vidrát. Ott úszkált nem messzire tőlünk, és azon a furcsa nyekergésszerű hangján „gajdolt” valamit. Egyszer csak irányt váltott és a part felé úszott. Mire felfoghattuk volna, mi történik, már ott állt a töltésen, tőlünk olyan húsz-huszonöt méterre. Szaglászta a földet, közben vastag permetként folyt a bundájából a víz. Nem sokat törődött vele, igaz egyszerkétszer megrázta a bundáját, de láthatóan sokkal jobban lefoglalta a szaglálódás. Ekkor velünk szemben a parton feltűnt egy horgász, és éppen mifelénk tartott. Ezt a vidra is észrevette, de a legnagyobb meglepetésre nem menekült el, hanem lehasalt és a felé trappoló pecást figyelte. Hamarosan az is észrevette, megállt és kikerekedett szemekkel csak bámulta a vidrát. (…) Végül is a vidra talpra szökkent, mire a horgász tett felé egy lépést. Ezt a vidra gyanakodva figyelte, és amikor a pecás lerakta a kezeiből a felszerelését és matatni kezdett köztük, láthatóan ugrásra készen leste. A horgász kivett az egyik nála lévő hálóból egy kis halat, alig lehetett tenyérnyi, még ficánkolt is, meglóbálta és a vidra felé hajította. A vidra erre hátrébb ugrott, de még mindig maradt. Nézte a parton vergődő halat, lehasalt és talán egy perc múlva lassan kúszni kezdett felé. Mi valamennyien mozdulatlanul lestük őt. Elérte a halat, megérintette az orrával, de ugyanazzal a mozdulattal hátrébb is ugrott. Közben hangosan nyivákolt. De még mindig ott maradt. Ismét megszagolta a halat, majd újra hátraugrott. Ezt még az elkövetkező kb. három percben még kétszer eljátszotta, végül aztán, anélkül, hogy magához vette volna a halat, beugrott a vízbe és elúszott valamerre. (…)

15

Örök barátsággal üdvözöl: K. István (Kelt: Vácott, 2014. március 17-én) Palikám! A történet, amelyet most megírok Neked, éppen ma két hete kezdődött. (…) Hazafelé hát Jászdózsa felé fordultam (Jász-Nagykun-Szolnok megye – GP megjegyzése). Meg akartam nézni a Holt-Tarnát és a Tarna-folyót. Igazából a holtág érdekelt, te is tudod, hogy közel húszhektáros, gyönyörű, „ideális” vidrás terület. (…) Még nem volt öt óra, nagyon szép tavaszias, napsütötte idő volt. Sok horgász volt, többükkel el is beszélgettem, persze úgy terelve a szót, hogy a vidra is említésre kerüljön. Egyikük sem tudott arról, hogy lenne a területen vidra, ám megjegyezték a múltban már többször is előfordult, de tették hozzá, szerencsére csak napokig maradt a területen. (…) A Sors néha komisz tréfákat képes produkálni, mert amikor már búcsúzkodtam, megtörtént az, amire a legkevésbé számítottunk. Ha hiszed, ha nem, felbukkant egy vidra. Olyan volt az egész, mint egy előre alaposan kitervelt és megrendezett jelenet. (…) Ott álltunk a parton és megkukulva néztük a tőlünk cca. 20 méterre kényelmes tempóban úszó vidrát. Csak úszkált fel és alá, de a távolságot nem csökkentette, hanem, mintha ez lenne a szerepe, miután megmutatta magát visszaúszott a susnyásba. A parton ekkor mindenki fellélegzett, volt, aki elnevette magát, volt, aki szörnyülködött, akadt olyan is, aki máris a természetvédőkért kiabált, hogy fogják meg és vigyék el a vidrát, mielőtt kiirtja a halállományt. De akadt, aki ezt a véleményt butaságként fogta fel. Egy biztos: a vidra felbukkanása igencsak megzavarta a békés jász atyafiakat ott Jászdózsán. (…) Ma, éppen nekiláttam megírni Neked ezt az e-mailt, felhívott az egyik horgász, akinek megadtam a telefonszámomat és megkértem arra, ha ismét meglátják a vidrát, vagy ne adj Isten, történik vele valami, azonnal értesítsen. Jókedvűen azonban arról tájékoztatott, hogy azóta nem látták a vidrát, a parton kidobált és hátrahagyott haltetemeket sem találtak, a nyomait sem látják semerre, így a reményeik szerint ez a vidra is elhagyta a területet. (…) Hát nem furcsa jószág az ember, Palikám? Érdemes lett volna személyesen látnod azokat az arcokat majd a véleményeket hallanod. Igazi kortanulmányt firkanthattál volna abból, ami elhangzott. (…) Ölel cimborád: R. Viktor (Kelt: Jászberény, 2014. április 5-én) Gera Úr! (…) A napokban barátaimmal és a kedvesemmel Boldognál kirándultunk a Zagyva-folyónál és Vajdaréti-csatornánál, na és az ottani horgásztónál (Heves megye – GP megjegyzése). (…) Éppen a csatorna töltésén sétáltunk. Délután öt körül járt az idő, napsütéses, szép, igazi kirándulóidő volt, amikor a horgásztó felől felbukkant velünk szemben egy vidra. Nem csak mi, hanem a horgászok is észrevették, és a vidra is látott bennünket. Ennek ellenére csak közeledett. Tőlünk olyan tíz méterre volt egy horgász, a vidra kb. kéthárom méterre állt meg tőle. Csak nézte az embert, balra-jobbra forgatta a fejét, nyújtogatta a nyakát,

16

majd váratlanul felvisított. Miután elhallgatott, lehuppant a töltésre, de a szemét nem vette le a horgászról, aki az egész idő alatt meg sem mozdult. A vidra olyan egy perc elteltével ismét felállt, megfordult és elindult visszafelé. Amikor olyan harminc méterre lehetett, a töltés bokorsűrűjéből felbukkant egy másik vidra. Szagolgatták egymást, még hemperegtek is, majd váratlanul beugrottak a sűrűbe. Többé egyikük sem bukkant fel. (…) Tisztelettel üdvözli: K. Róbert (Kelt: Hatvanban, 2014. május 11-én) Tisztelt Gera Úr! (…) Este fél nyolc volt és már visszafelé tartottunk Tószegről Szolnokra, miközben Tószegnél kereszteztük a Gerje-Perje főcsatornát (Jász-Nagykun-Szolnok megye – GP megjegyzése). Ez a csatornaszakasz szinte egészen a kisváros mellett van. Ezt azért jegyzem meg, mert talán fontos lehet. (…) Észrevettük az út mellett fekvő vidrát. Megálltunk és kiszálltunk. Még „meleg” volt, minden bizonnyal nem sokkal előbb gázolták el. A teste, amely igencsak kicsi volt, akkora kb., mint egy nyolctíz hetes macskakölyök, teljesen összeroncsolódott. Nem tehettünk semmit, és már ismét be akartunk szállni az autóba, amikor nem messzire a tetemtől felbukkant az úton egy másik vidra. Az elütöttnél nagyobb volt, kiállt az útra és csak figyelt bennünket. Magára hagytuk az elpusztult vidrát, de nem szálltunk be az autóba, hanem ott megálltunk és néztük, mit is tesz majd ez az új vidra. Talán két- perc múlva lassan a tetem felé poroszkált, és amikor elérte, megszagolta, megbökdöste, közben – rólunk le nem véve a szemét –, hangosan visongott is. Teljesen olyannak tűnt az egész, mintha azt szerette volna, ha a másik felkel és követi őt. Két-három perc múltával abbahagyta a sikertelen próbálkozását, de a visongást nem. Láthatóan bajban volt, egyszer csak körbe-körbeforgolódott, ismét lehajolt a tetemhez, majd megint csak rótta a kis köreit. Három vagy talán négy perc után ezzel is felhagyott, a visongás is elhalt, még egyszer lehajolt az elvesztett társához, aztán váratlanul hátraugrott a csatorna irányába és eltűnt. (…) Vajon miért viselkedett így? Talán az anyja lehetett az elpusztultnak? Tud erre valami magyarázatot Gera Úr? (…) A válaszát várva, üdvözli: G. Tihamér (Kelt: Szolnokon, 2014. június 17-én ) Kedves Gera Úr! (…) Barátaimmal a tegnapi napon kirándultunk egy nagyot, így Domaszéknél érintettük a Dorozsma-Majsai-főcsatornát és az ottani horgásztavat is (Csongrád-megye – GP megjegyzése). Ekkor már késő délutánra járt, visszafelé tartottunk Szegedre. Annak ellenére, hogy nagyon szép idő volt, meglepően kevesen voltak a környéken. Ide-oda sétáltunk, néha megálltunk és nézelődtünk, közben beszélgettünk egymással. Már indulni készültünk, elindultunk az autóink felé, amikor a töltésen észrevettük a vidrát. (…) Nem lehetett messzebb huszonöt-harminc méternél, szabad szemmel, de a távcsöveinkkel is jól megfigyelhettük. Állt a töltésen, felénk nézett, közben izgatottan hol lehasalt, hol lábra pattant. Ekkor vettük észre, hogy valami fekszik előtte, amit pillanatokon belül óvatosan felemelt. Mozdulatlanul figyelt bennünket, de azt a valamit már nem tette le. És ekkor, ahogy bámultuk egymást jöttünk rá, hogy a szájában egy még vak, tehetetlen vidrakölyköt tart. (…) Nem tudom, hogy meddig állt ott előttünk, mert egyszer csak lebukdácsolt a töltés oldalán, és

17

el nem engedve a szájában tartott kicsit, elúszott. (…) Gera Úr! Vajon miért lépett ki elénk a vidra? Anya lehetett a kicsinyével? Ha igen, miért hagyta el a fészkét, ami gondolom valahol ott lehetett a környéken? Kérem, ha tud ezekről írni valamit, tájékoztasson, amit ez úton is megköszönök! (…) Üdvözli: O. Ildikó (Kelt: Szegeden, 2014. július 27-én )

18

Hermelines megfigyelések

Szia! (…) A laskodi-víztározó csatornája érinti Petneházát is (Szabolcs-Szatmár-Bereg megye – GP megjegyzése). Jobban mondva a kis településtől nem messzire „csordogál”. A múlt hétvégén arrafelé jártam, és gondoltam, ha már ott vagyok, kinézek a csatornához, járja-e a vidra. (…) Vidranyomot nem találtam, ami meglepett, mert úgy gondoltam biztosra megyek, a víztározónál és a csatornája más részein úgy tudom, rendszeresen előfordul vidra. (…) Hanem láttam négy hermelint. A csatornában úszkáltak, nem messzire attól a helytől, ahol álltam. Testnagyságra egyformának tűntek. Nagyon kapkodták a lábaikat, így haladtak „libasorban”. Sem balra, sem jobbra nem néztek, csak előre. Hangot nem hallottam. Egyszer csak a sort vezető utáni hermelin gondolt egyet, kikapott oldalra, és láthatóan meg akarta előzni a másikat. Az ezt látva mérgesen kipördült, mégpedig a szó legszorosabb értelmében, és az őt előzni akaró társára vetette magát, akit annyira meglepett a támadás, hogy ijedtében, meg talán a kapott harapás után érzett fájdalmában is lebukott a víz alá. Hamarosan azonban ismét a többiek között volt, akik ekkor zavartan körbe-körbe úszkáltak. Azonban alig egy-két pillanat múlva megnyugodtak, visszaállt a sor, és így folytatták az útjukat. Én elsősorban az addig is elől haladó hermelint figyeltem, mert érdekelt, hogy továbbra is ő lesz-e a csoportocska vezetője. És így lett, a társai követték, de hogy közöttük változott-e a sorrend, azt nem tudom. Mindez délután négy óra tájban történt. (…) Pali! Szerinted ez egy hermelincsalád volt? Ha igen, akkor gondolom anyahermelin lehetett a már szinte felnőtt kicsinyeivel, és akkor érthető, hogy ragaszkodott a vezető szerephez. De mi van akkor, ha már önállósodott kölykök voltak? Szerinted ebben az esetben, amíg együtt vannak, kialakul közöttük valamiféle ragsor? (…) Üdvözöl: M. Viktor (Kelt: Kisvárdán, 2013. május 18-án)

19

Tisztelt Gera Úr! Már többször meglátogattam a honlapját, és láttam hogy sokat írt már a menyétféléinkről különösen a vidráról és a hermelinről. Tegnap kora este az a szerencse ért, hogy hermelineket figyelhettem meg – bevallom, hogy életemben először, pedig már hatvanéves is elmúltam és több évtizedes vadászmúlt van mögöttem. (…) Az eset Andocsnál történt (Somogy megye – GP megjegyzése). Jobban mondva az úgynevezett – mármint hivatalosan úgynevezett – Kőrises-berki-vízfolyásnál, amit az egyszeri nép azonban csak csatornának nevez. Tudni kell, hogy ennek a csatornának a minőségi állapota a különböző évszakokban alaposan megváltozik – az is előfordult már, hogy átmeneti jelleggel ki is száradt. És hát azt sem lehet elhallgatni, hogy bizony a környékbeli lakosság is, legalábbis egy hányaduk, megunt értékeik szemétlerakójaként is „hasznosítják”. Megjegyzem még: nem messzire innét, még mindig Andocsnál van egy halastó is, ha jól tudom, lehet olyan 15-16 hektáros. (…) Igazából semmi célom nem volt azzal, hogy megálltam a csatornánál – kikanyarodtam oda a faluból, egyszerűen mielőtt folytattam volna az utamat, ki akartam nyújtóztatni magam. Egész nap ültem, tárgyaltam, vezettem, és már úgy éreztem, az egész testem zsibbad. (…) Nagyon szép napsütéses, meleg alkony volt. Ide-oda sétáltam, tornáztattam a lábaimat, a kezeimet, a törzsemet, és ekkor figyeltem fel a furcsa nyikorgóan reszelős hangra. Másképpen nem tudom jellemezni. A csatornában ekkor, ha nem is bőséges, de úgy gondolom elégséges víz csordogált; igaz, hogy esetünkben mi lehet az „elégséges” fogalom értékmérője, azt nem tudom. Mindegy is. Megálltam és a hangforrás felé fordultam. Talán tíz-tizenöt másodperc múlva láttam meg a hermelineket: ketten voltak. Nagyon kapkodóan úsztak, elől a kisebbik, aki úgy tűnt, menekülne az őt követő nagyobb testű hermelintől. Ő is „hangoskodott”. A nagyobbik láthatóan azon tüsténkedett, hogy beérje, és amíg láthattam őket, egyszer sikerrel is járt. A kisebbik érezve, hogy beérték, sőt rá is csimpaszkodtak hátulról, azonnal a víz alá bukott. A másik azonban nem engedte el, ekkor olyan gyorsan, hevesen kezdtek pörögni, hogy csak úgy kavargott körülöttük a víz. Hirtelen azonban a felszínre emelkedtek, de ekkor már a nagyobbik nem fogta a kisebbet, aki hangos méltatlankodással menekült előle. A nagyobbik talán olyan tíz másodpercig, ha taposta a vizet magára maradva, prüszkölt, és csak azt követően vetette magát a másik felé. (…) Olvastam a hermelines könyvében, hogy igazából a hermelin párzási idejét még a mai napig sem ismerjük megfelelően. Ezért is írtam most Önnek, segítendő a munkáját, mert úgy vélem, hogy párzásra készülő hermelineket láttam. Ön szerint, igazam van? (…) A válaszát várva, tisztelettel üdvözi: P. A. (Kelt: Karádon, 2013. június 4-én) A levél írója nem járult hozzá, hogy a neveinek a kezdőbetűit feltüntessem Szia! (…) Szó mi szó, átvészeltük ezt az iszonyatos árvizet. Most már, remélem, legalábbis túl vagyunk a nehezén, bár sosem lehet tudni. (…) A napokban kinéztem a Szeremlei-Dunához (BácsKiskun megye – GP megjegyzése). Jószerivel még mindig minden iszamós, hatalmas a sár és a rengeteg uszadék mindenfelé. Sokáig nem is időzhettem, értelmetlen lett volna. (…) Mégis hajtott a fürkész hajlamom (ahogy azt az asszony szokta mondani), ezért elkezdtem

20

kutatni a rengeteg fa uszadék, a kimosott gyökerek és odvas tuskók között. Talán húsz perce, hogy neki kezdtem, amikor észrevettem egy kb. hatvan-hetven centiméter átmérőjű és kb. valamivel rövidebb hosszúságú üreges fatönköt. Fennakadt az egyik terebélyes, összefüggő bokroson. Benéztem a belsejébe, de semmit nem láttam, és akkor, meg nem tudnám mondani miért, arrébb rugdostam. (…) Nem akartam hinni a szememnek. (…) Hárman voltak, valamennyien elpusztultak. Lehet, hogy az árvízkor ide menekültek, és innét már nem volt többé útjuk, a fatönk valahogyan rájuk zuhant és agyonnyomta őket. A tetemük erősen oszlott már, azt azonban így is ki tudtam venni, hogy nőstény volt a kölykeivel. (…) Még annyit megjegyzek, hoy itt a környéken a hermelin nem mondható gyakorinak, ha kerül is erre, szinte biztosan csak átvált valamerre. Bizonyára ezeket a szerencsétleneket is máshonnét űzte idáig az árvíz. (…) Barátod: Gy. Dénes (Kelt: Dunabogdányban, 2013. június 2 9-én) Szervusz! Tavaly, valamikor ősszel, talán éppen úgy szeptemberben, mint most, írtam már Neked egy érdekes történetet hermelinekről (olvastam is abban a könyvedben, aminek a „Megfigyelések a hazánkban élő menyétfélékről” címet adtad). (…) Két napja megismételte magát a történelem, mert, mint tavaly ilyenkor ismét Detken jártam, ahol megint megálltam megnézni a Bene-patakot (Heves megye – GP megjegyzése). És kegyes volt hozzám a nagybetűs Sors, mert megint láthattam hermelineket. Tavaly kettőt vettem észre, most öten voltak. Kora délután volt, alig múlhatott el egy óra, kellemesen sütött a Nap is. A hermelinek a patakban úszkáltak, jobban mondva: kapkodva úsztak. A sort egy láthatón a többinél valamivel nagyobb hermelin vezette – de még így is igen kicsinek tűnt, lehet, aprótestű nőstény volt –, a többiek, akik már majdnem akkorák voltak, mint az elől haladó, szorosan követték. Egyszer csak az elől haladó hirtelen megállt, idegesen felkapta a fejét, felbámult az égre, aztán visított egy éleset, mire valamennyien abban a pillanatban a víz alá buktak. Én is körbenéztem, de semmit nem láttam, fogalmam sincs, mitől ijedhetett meg. (…) Alig két-három másodperc múlva ismét a vízfelszínen úszkáltak, de most be nem állt a szájuk, folyamatosan sipítoztak, nyekeregtek, idegesen össze-visszaúszkáltak. A riadalmuk nehezen csillapult, végül azért csillapodott, főleg azt követően, hogy a többieknél valamivel nagyobb hermelin egyenként odaúszott a többiekhez, megszaglászta és megbökdöste őket. Érdekes, hogy a „négyes” tagjai azonban nem érintették meg egymást, csak hangoskodtak, igaz csak addig, amíg oda nem ért hozzájuk a vigasztalójuk. Akkor aztán elcsendesedtek. Végül is, visszaállt a „hadrend”, és folytatták az útjukat. (…) Barátsággal üdvözöl: B. Ernő (Kelt: Gyöngyösön, 2013. szeptember 7-én) Szia minden kisragadozók védőszentje! Már régóta írni akartam Neked, de eddig, mindenféle apróbb-cseprőbb ügyek miatt halogattam, holott tudom, hogy nagyon vársz hermelines beszámolókat. Tavaly Barnabás és Tibor írták meg Neked a megfigyeléseiket, most rajtam van a sor. Amiről most írok, az augusztus 20-án

21

történt meg a Mikóháza és a Páháza közötti Bózsva-szakasznál (Borsod-Abaúj-Zemplén megye – GP megjegyzése). (…) Kirándulásunk során vetődtünk arra, egész nap a környéken kódorogtunk. Délután hat óra elmúlt már, amikor a jelzett helyre értünk. (…) Hangos, rikácsolásra, visításra és szűkölésre, jobban mondva e hangok fületbántó egyvelegére figyeltünk fel. (…) Három hermelin volt az egyikük jóval kisebb a másik kettőnél. Úsztak is, verekedtek is. A kistestű úszott a legszaporábban, míg a nagyobbak követték, de közben marakodtak is. Így néha lemaradtak. Forogtak-pörögtek a vízben és tépték egymást. De csak egy-két pillanatig, mert gyorsan szétugrottak, és amilyen gyorsan csak telt tőlük, az elől haladó felé igyekeztek. Az akármennyire is kapkodott, hogy elszelelhessen, pórul járt, mert az egyik követője hamarosan beérte és igyekezett ráakaszkodni, miközben lenyomta a víz alá. Úgy gondolom egyértelmű helyzet volt: párosodni akart. De a kicsi kitornázta magát az öleléséből, amihez az is kellett, hogy a másik nagyobb testű a vetélytársára ugorjon. Aztán megint egymást cibálták, de olyan heves haraggal, ami leírhatatlan. Persze közben az üldözött ismét megpróbált meglógni, ezt látva a „haragos kettős” újra a nyomába eredt. (…) Hát ennyi, remélem, érdekesnek találod ezt a beszámolót! Barátod: S. Szabolcs (Kelt: Sátoraljaújhelyen, 2013. szeptember 20-án) Tisztelt Gera Úr! Ismeretlenül írok Önnek. Teszem azt azért, mert tudom Önről, hogy elkötelezett védelmezője a honi kisragadozóinknak, az ebbéli munkáit és törekvéseit nagyjából ismerem. Most egy olyan megfigyelésemről tájékoztatom, ami számomra feledhetetlen élmény jelentett. Hermelineket láttam, és mondhatom, olyan mély benyomást keltettek rám, hogy azonnal azonosulni tudtam az Ön elképzeléseivel. (…) Két napja történt az egész a Sarkadkeresztúr és Okány közötti található a Határérifőcsatornánál (Békés megye – GP megjegyzése). (…) Délelőtt tíz óra felé járt, az idő barátságosan meleg, és mivel bőven volt még időm a tárgyalásig, ezért a csatornánál megálltam nézelődni. Céltalanul sétálgattam a töltésen, kémleltem a környéket, megpróbáltam felfedezni valamit: madarakat, kisemlősöket, talán még őzet vagy rókát is, bármit. (…) Amint ott tébláboltam egyszer csak az egyik a töltés oldalán álló bokorból kiugrott valami. Olyan tíz méterre lehettem. Persze megálltam és kíváncsian lestem ezt az ismeretlen apróka testű, világos csokoládébarna bundájú, nyughatatlan valamit. Egy pillanat nem sok, annyira sem állt meg, kirohant a bokorból, egészen a töltés közepéig, majd gyors hátraarc után visszaszaladt. Vagy nyolcszor-tízszer tett így, mígnem, amikor ismét a búvóhelye felé masírozott, összeütközött a bokorból kiugró hasonló jószággal. Az ütközéstől felbukfenceztek, és ekkor láttam meg – jól kivehetően – a farkuk fekete végét. Az ütközés mindkettőjüket meglepte, és ez volt az egyetlen pillanat, amikor alig szusszanásnyi időre mindketten mozdulatlanok maradtak. (…) Így hát már ketten futkároztak ide-oda, mígnem, amikor egy újabb bokorbeli behúzódás után megint kimerészkedtek, már négyen voltak, aztán, míg éppen a töltés közepe felé iramodtak, újabb két hermelin bújt elő a bokros takarásából. Így hát összesen hatan voltak.

22

Az egyik alkalommal, amikor a töltésen rohangáltak, azt olyan hevesen és kapkodóan tették, hogy az egész csapat felbukfencezett. Erre aztán kitört a „paláver”, olyan adok és kapok vette a kezdetét, hogy már azt hittem, valamelyikükben kárt tesznek. De semmi ilyesmi nem történt. A csapatban volt egy valamivel – nem sokkal – nagyobb, sötétebb bundájú hermelin is, ő kiugrott a heveskedő csapatból, valamiféle rikácsolásszerű hangot hallatott, többször is gyors egymásutánban, mire a verekedők szétváltak és lehuppantak a talajra. A különálló nagyobbacska odaugrott hozzájuk, mire azok közrefogták és szimatolták, nyalogatták, de ez is hasonlóan viselkedett velük. Annyira összebújtak, hogy úgy néztek ki, mint egy csokibarna bundagubacs. De mindez szintén csak egynéhány másodpercig tartott, mert amikor ismét különváltak, azonmód beszaladtak a bokorba. Én még várakoztam még egy jó negyedórát, többé azonban nem bújtak elő. (…) És tudja, Gera Úr, az egészben azt tartom a legérdekesebbnek és legfurcsábbnak, hogy annak ellenére viselkedtek így, hogy látniuk kellett, hiszen magam teljesen szabadon, fedezet nélkül álltam a töltésen. (…) Munkájához sok sikert kíván: Dr. J. Á. (Kelt: Gy-én, 2013. október 27-én) A levél írója nem járult hozzá, hogy neveinek a kezdőbetűit és a települését feltüntessem Pali barátom! (…) Győrsövényházától nem messzire torkollik a Keszeg-ér a Rába-folyóba (Győr-MosonSopron megye – GP megjegyzése). Nos, pont is a torkolatnál láttam hermelineket, mégpedig ma korán reggel. Épphogy csak kivilágosodott. (…) Egy bokor takarásában álltam a folyó töltésén, átellenben, de majdnem teljesen szemben a Rábába folyó patakkal. A távcsövemmel pásztáztam a környéket, de semmi nem mozdult. Viszonylag enyhe idő volt, sem a patak, sem a folyó vize nem fagyott még be, meg még jégkásásak sem voltak. (…) A halk csobbanás keltette fel az érdeklődésemet. Eleinte nem tudtam, merről jöhetett, ezért mozdulatlanul vártam. És nemhiába! Alig néhány pillanattal később a patakban megláttam a három hermelint. Egymás mögött úszkáltak, a folyó felé tartottak. De mielőtt elérték volna, megálltak és sebesen kiugrottak a patak töltésére (az egyiküknek csak harmadjára sikerült, mert folyton visszacsúszott), és ott őrületes módon rohangálni kezdtek. Olyan féktelen tempóban, hogy nem egyszer össze is ütköztek. De nem volt verekedés, inkább félreugrottak egymás elől és tovább szaladgáltak. Szerintem idei önállósodott kölykök lehettek. Érdekes, hogy egy közülük a „szakirodalmi” hófehér téli bundáját viselte, ellenben a társai nem vedlettek teljesen át, bundájuk mozaikosan hol piszkosfehér volt, hol rozsdabarna színű. A farkuk vége azonban csalhatatlan útmutató volt, könnyen fel lehetett ismerni őket. Talán olyan két percig tartott az egész, amikor visszakacsáztak a patakba. Kiúsztak a folyóhoz, de ott inkább csak egy légvételnyi tiszteletköret tettek, mert szinte azonnal visszaiparkodtak a patakba. Ott megálltak és mind a hárman lebuktak a vízbe, majd vissza a felszínre, aztán megint le és megint vissza. Szinte csatárláncba álltak, olyannak tűnt a dolog, mintha így keresnének valamit. Életemben többször láttam már hermelint, de így viselkedni még egyetlen alkalommal sem. (…)

23

Talán két percig viselkedtek így, ekkorra azonban megunhatták, mert amilyen gyorsan idevetődtek, olyan gyorsan eliszkoltak. (…) Hűséges cimborád: Cs. Róbert (Kelt: Csornán, 2013. december 10-én) Gera Úr! Egy sajnálatos eseményről tájékoztatom Önt. Tegnap a Gelse és Pölöskefő közötti Foglárcsatornaszakasznál, ahol az autóút keresztezi a csatornát, hermelineket láttam (Zala megye – GP megjegyzése). Történt, hogy arrafelé vitt az utam. Gelséből Pölöskefő felé haladtam az autóval (Zalaszentbalázsban akadt elintéznivaló dolgom). Lassan haladtam, de nem csak én, hanem az előttem haladó másik autós is óvatosan vezetett. (…) Egyszer csak ez az előttem haladó autó hirtelen fékezett, és magam sem tehettem mást, meg kellett állnom. Látom, hogy kiugrik a sofőr, az autója eleje felé rohan, és ott idegesen vizsgál valamit. Kiszálltam, odamentem hozzá. Kipirulva, lihegve, dadogva kérdezte, én is láttam-e a történteket, erre azt válaszoltam, csak annyit vettem észre, hogy hirtelen fékezett. Erre lehajolt, majdnem szinte lehasalt, matatott az autó alatt, és kihúzott két véres állattetemet. Az egyikük olyan termetesebb férfitenyér nagyságú volt, a másik pedig inkább kisebb női tenyérnyi. A bundájuk olyan vajsárga színű lehetett, majdnem teljesen fehér. Igazából a farkuk fekete végéről ismertem fel őket. (…) A férfi elmondta, hogy egyszer csak kiugrottak elé, és hiába fékezett, nem kerülhette el a katasztrófát. (…) Gera Úr, meg tudná mondani, hogy miért ugrottak az útra a hermelinek? Hiszen látniuk és hallaniuk kellett bennünket! Igaz, rajunk kívül más autó akkor nem volt ezen az útszakaszon, mégis. (…) És még valami: még nem volt délelőtt 11 óra, fényes nappal. Természetes az, hogy ezek a kis állatok ilyenkor nem a rejtekükbe vannak, hanem kint szaladgálnak? (….) Tisztelettel: T. Nándor (Kelt: Újudvardiban, 2014. február 8-án) Szia Pali! Egy nagyon érdekes és furcsa megfigyelésemről írok Neked. (…) Tornakápolnánál, egészen pontosan a Jósva-pataknál három napja két hermelint láttunk (Borsod-Abaúj-Zemplén megye – GP megjegyzése). Ez egészen különleges! Errefelé (már ha jól tudom) a mai napig nagyon ritkán fordult elő hermelin. De akkor is csak ideig-óráig és igazából senki nem figyelt fel rájuk, mert hogy rendszeresen nem maradnak ezeken a területeken, mint a nyest és a nyuszt arra mérget veszek (…) Este hét óra felé járt az idő. Annak ellenére, hogy még sütött a nap, szinte csak egy-két pecás lézengett a környéken. (…) A patakban úsztak, jobban mondva kergették egymást. A termetükből ítélve nőstény és hím lehetett. A kisebbik (vagyis feltehetően a nőstény) igencsak kapkodta a lábát, nagyon úgy tűnt, hogy nem kívánja a rámenős hím társaságát. Úgy tűnt menekül előle. És kiderült, hogy mégse. A hím valami miatt lemaradt és karattyolni kezdett valamit. Erre a nőstény megállt, a hím felé fordult, és a vizet kalimpálva megvárta, amíg az utoléri. Megszaglászták egymást, aztán henteregni kezdtek a vízben, majd szétugrottak. Ismét megszaglászták egymást, de utána már a nőstény folytatni akarta az úszást. A hím azonban ügyesen mögé ügyeskedte magát, egy gyors mozdulattal átölelte és ráugrott. A nőstény erre igencsak felmérgelődött (legalábbis a látottak alapján erre lehetett

24

következtetni), mert hangosan rikácsolva addig kapálódzott, mag a hím le nem csúszott róla. A nőstény erre még mindig zsörtölődve körbe-körbeúszkált, és amikor a hím újból odaért hozzá, belemart a nyakába. A hím erre hangosan felvisított, de a nőstény már nem törődött vele, hanem nekiveselkedett az úszásnak. A megsértett hím duzzogott még talán olyan öt másodpercig, de aztán prüszkölve, vinnyogva a nőstény után eredt. (…) Palikám! Valóban elképzelhető, hogy a nyár derekán pározzanak a hermelinek? (Tudom, Te ezen a véleményen vagy, mások azonban cáfolják ezt, és hát bevallom, remélve nem haragszol meg rám, a Te álláspontoddal szemben egészen mostanáig magam is kritikus voltam). (…) És Neked vannak adataid, kérlek, ha van a környékünkről előfordulási információd, írd meg nekem. (…) Várva a válaszodat, üdvözöl: G. Attila (Kelt: Rudabányán, 2014. június 26-án)

25

Megfigyelések a menyétről Tisztelt Gera Úr! (…) Maga hát védi a menyétet, és nem hisz azoknak, akik szerint nincs igaza. Pedig, ha járná a határt, könnyen beláthatná a tévedését. (…) Mindenesetre megírom Magának egy napokkal ezelőtti találkozásomat a szeretett védenceivel. (…) Enese és Rábakápolna közötti területen bóklásztam (Győr-Moson-Sopron megye – GP megjegyzése). Csak úgy a magam kedvéért. Gondolom, ismeri az itteni környéket, legalábbis a könyveiben nem egyszer írt arról, hogy már többször megfordult errefelé. (…) Délelőtt fél tíz volt, amikor észrevettem őket. Tán olyan 15 méterre tőlem lehettek, és nagy sietségben voltak. Fel és alászökkentek, néha még hason is csúszkáltak, de az is megtörtént, hogy miután ugrottak egyet, pillanatokra eltűntek. Ketten voltak, és nem volt nehéz kitalálnom: vadásznak. Hiszen a menyét, tudjuk jól, szinte mindig éhes. De ahogy láttam, hiába a nagy igyekezet, nem találtak maguknak fogra valót. Legalábbis még tán olyan két percig, mígnem akkor az egyikük mégis eredménnyel járt. Hogy mi volt a zsákmánya, azt nem tudtam megállapítani. (…) Hanem ekkor váratlan dolog történt. A sikeres vadász félrehúzódott és olyan mohóan kezdte falni a zsákmányát, hogy majd megfulladt. A társa még ugrabugrált, biztosan azt remélte, ő is megfog majd valamit. Nem így történt. Ez azonban feldühíthette, mert egyszer csak villámgyorsan a másikhoz ugrott, ráharapott a zsákmányra és megpróbálta azt kiszakítani a másik szájából és a mellső lábaiból. Lett ám ebből olyan verekedés, hogy csak, na! (…) A vége az lett, hogy a szerencsétlen áldozat teste szétszakadt. A két menyét, ki-ki a maga „adagjával” elhúzódott egymástól, és pillanatokon belül behabzsolták a maguk porcióját. Utána megkeresték egymás társaságát, szagolták és nyalogatták egymást, majd miután így helyreállt a béke, nekiindultak újabb zsákmányt találni a maguk számára. (…) Üdvözli: F. Balázs (Kelt: Rábakápolnán, 2013. május 14-én) Szervusz Pali! (…) Nem volt hát maradásom, ezért korán reggel (alig múlt el hat óra), már úton is voltam. A közeli halastavat és a Lónyai-főcsatornát akartam végigjárni, vidra és hermelin után kutakodva. Útközben azonban Vasmegyernél megálltam egy nevenincs csatornácskánál is (Szabolcs-SzatmárBereg megye – GP megjegyzése). A csatorna keskeny, alacsonymedrű, most a nyári forróságban finoman szólva is sekélyvizű. (…) A menyéteket a csatornatöltésen vettem észre. Saját maguk hívták fel magukra a figyelmemet. Nem messzire tőlem, ahol álltam és a távcsövemmel a környéket kutattam több kiszáradt kisebb-nagyobb, gizes-gazos bokor, bozótos fedi a csatornát. Onnét bukkantak elő, hangosan kerregve, vinnyogva. Alaposan meglepődtem, és mozdulatlanul figyeltem őket. Alig akartam hinni a szememnek: verekedtek. Olyannak tűnt az egész történet, mintha hárman kergetnék a negyedik társukat, aki mindent megtesz azért, hogy elmeneküljön előlük. De hasztalan. Utolérték, leteperték, és olyan indulattal harapdálták, tépték, hogy azt leírni nem lehet.

26

Mindez talán olyan egy-másfél percig tartott, amikor a három támadó visszaiszkolt az egyik bokorhoz. A megvert ott maradt, ahol hagyták. (…) Élt még, a teste csupa vér volt, tele iszonyatos sebekkel. (…) Nem tehettem semmit, igaz, ha akartam volna is, nem jártam volna eredménnyel, mert amint néztem és simogattam, váratlanul felvisított, a testén végigfutott egy remegés, majd kimúlt. (…) Ilyet még az életben nem láttam, de nem is hallottam hasonló esetről. Szerinted mindez mi lehetett? Szándékosan „kivégezték” az egyik társukat a támadók? Lehetséges ez? Ha igen, miért? (…) Befejezésül még annyit: a megölt menyét olyan kistestű volt, hogy elfért a tenyeremben. (…) Üdvözöl: Gy. János (Kelt: Nagyhalászon, 2013. július 1-én) Szia Gerappa! (…) Már sötétedni kezdett, amikor Mezőkeresztesről elindultam vissza Emődre (BorsodAbaúj-Zemplén megye – GP megjegyzése). Csincse előtt azonban megálltam, mégpedig ott, ahol az autóút keresztezi a közeli Geleji-víztározó egyik csatornáját. (…) Fel és alá caplattam, jól esett a több órás vezetés után a mozgás. De ha már ott voltam, Rád is gondoltam, és megnéztem, hogy a csatornánál valahol találok-e vidranyomot. (…) Alighogy nekiláttam, hangos visongásra és rekedtes rikácsolásra kaptam fel a fejemet. Tőlem olyan kb. tízméternyire vettem észre a rémülten felém rohanó menyéteket, akik szó szerint majdnem összetörték magukat az igyekezetükben. Négyen voltak. Ők is láthattak engem, sőt látniuk is kellett, de ez mit sem számított. Csak kapkodták a lábukat, nyivákoltak az ő fura hangjukon, és még az is megtörtént, hogy egyikük-másikuk, anélkül hogy lassított vagy megállt volna visszafelé nézett, oda, ahonnét errefelé kerültek. (…) Annyira féltek, hogy csak a menekülésükkel foglalkoztak. Így történhetett meg, hogy annyira közel futottak el mellettem, hogy ha akartam volna, bármelyiküket megfoghattam volna. Ilyet még soha nem éltem át, nem is hittem volna, hogy megtörténhet! Persze nem tettem, néztem őket, és hamarosan el is tűntek a szemem elől. Hanem felmerült bennem a kérdés: mi válthatta ki ezt a vakrémületet? És ahogy ott morfondíroztam, feltűnt egy újabb jószág. Onnan érkezett, ahonnét a menyétek, és ő is sietett, de nem kapkodott. Néha meg is állt, szimatolta a levegőt és legfőképpen a talajt. Görény volt, feltehetően közönséges görény. Szép nagy példány. Amikor észrevett, megállt, megmerevedett, majd felpúposította a hátát, aztán kb. öt másodpercig mozdulatlanul bámult, majd váratlanul megpördült és elszaladt. (…) Gerappa! Valóban lehetséges, hogy a menyétek a görény elől menekültek volna, ahogy gondolom? Ha nem, akkor vajon mi okozhatta a rémületüket? (…) Isten áldjon: Zs. Ernő (Kelt: Emődön, 2013. október 12-én) Szia Pál! (…) A kellemes, kora tavaszi idő marasztalt még bennünket, nem akartunk korán a szállásunkra érni. Így hát kószáltunk a határban. Nem messzire Újrónafő határától Mosonmagyaróvár felé haladva vettük észre az öt menyétet (Győr-Moson-Sopron megye – GP megjegyzése). (…) Egymás mellett haladva ugráltak, mintha csatárláncban keresnének valamit. Hihetetlen

27

sebességgel mozogtak, szinte akrobatikus volt mindaz, ahogy felszökkentek, lehuppantak, forogtak és pörögtek a talajon, és egy pillanatra sem álltak meg. De közben nyugtalanok is voltak, mert amint haladtak és egyikük a másiknak dőlt össze is verekedtek. Velük a többiek nem törődtek, mintha mi sem történne, haladtak tovább. A verekedők néhány „tasli” után sietve utánuk eredtek, és így ismét teljes lett a „csatártánc”. (…) Ekkor azonban történt valami. Az egyik menyét felkapta a fejét, majd riadtan visított egyet, mire ő és a társai is igyekeztek vagy lelapulni, vagy az egyik közeli bozótosba menekülni. A héja hirtelen csapott le, és nem véletlenül tartják rendkívül ügyes vadásznak, mert most is szerencsével járt. Az egyik talajon megbúvó menyétet elérte, és amilyen gyorsan érkezett, ugyanolyan gyorsan el is repült. (…) Eltelhetett olyan öt perc, de a megmenekült menyétek nem bújtak elő a rejtekükből. Már menni is készültünk, amikor mégis észrevettük, hogy megint előbújnak. Izgatottak voltak, egymást szagolgatták. Talán egy perc múlva abbahagyták ezt, és mintha mi sem történt volna, ismét „csatárláncba” álltak és folytatták az útjukat. (…) Barátod: T. Roland (Kelt: Győrött, 2014. február 21-én) Szervusz! (…) Amiről ilyen hosszú idő után, hogy utoljára leveleztünk egymással – ha jól emlékszem valamikor január derekán –, még valamiről be kell számolnom. Még április 9-én történt. Jobban mondva akkor kezdődött a „menyétes kalandunk”. (…) Szentlászló és Bucsuta között a szárazároknál találtuk meg a kölyköket (Zala megye – GP megjegyzése). Vékonyka sípoló sírásukkal hívták fel magukra a figyelmet. Nem kellett sokáig keresni őket – igaz, eleinte fogalmunk sem volt arról, kiktől származhat a hallott hang. Ott feküdtek az árok tetején egy kiszáradt bokor mellett. Öten voltak, még nem nyílt ki a szemük, a bundácskájuk is még áttetsző, pelyhes fehéres-sárgás volt. (…) Nem nyúltunk hát hozzájuk, hanem elhúzódtunk, elrejtőztünk és vártuk, hogy az anyjuk értük jöjjön. De ez nem történt meg, pedig több mint egy órán keresztül figyeltük a fáradhatatlanul nyafogó, izgő-mozgó kicsiket. Ekkor már felsejlett, hogy valami történhetett az anyjukkal, így magunkhoz vettük őket. (…) Öt nappal ezt követően kezdett kinyílni a szemük, sorba egymás után, szinte egy időben. Ez után már fürgébbek lettek, sokat kergették egymást, az étvágyukra sem lehetett panaszt mondani. De az apróka kis fogaikra igen, mert hiába mi neveltük fel őket, nem szelídültek meg, az ujjainkon és a tenyerünkön szereztünk is jó néhány harapást. (…) Nagyon gyorsan nőttek, így – főleg mivel igencsak vadócok voltak –, elhatároztuk, hogy hamarosan elengedjük őket. A kérdés csak az volt, hol történjen ez meg? (…) Végül is régi vadászcimborám, sőt egykori mentorom a vadászatban, Pista bácsi vetette fel, hogy minél távolabb az emberi házaktól, falvaktól kerítsünk erre sort. (…) Végül hát június 8-án kivittük őket egy viszonylag ritkán járt területre, nem messzire a Szévíz-csatornához. (…) Azt látnod kellett volna! Amint kinyitottuk a kis faláda ajtaját, úgy kipördültek és szaladtak el tőlünk, mintha kergetnék őket. (…) Ölel cimborád: K. J. (Kelt: Söjtörön, 2014. július 16-án)

28

Tisztelt Gera Úr! (…) Az úgynevezett Scönfeld-puszta és Fűzhalom nevű területrészeken cserkeltem (BácsNagykun-Szolnok megye – GP megjegyzése). (…) Délelőtt tizenegy óra múlt néhány perccel, amikor megláttam őket. (…) Heten voltak. Rohantak, mint az eszelősök. Legelöl az egyik nagyobb testű, mögötte a jóval kisebb öt kölyök, és a sort egy szintén nagyobb testű zárta – ha jól láttam az elől lévőnél testesebb –, aki bizony belemart abba a kicsibe, akiről úgy vélte, lemarad. És bőven volt dolga, mert a kicsik, verés ide, verés oda, bizony megálltak. Gondolom, egyszerűen elfáradhattak, de nem lehetett nyugtuk, mert azon nyomban további mozgásra kényszeritették őket. (…) Végül is kitört a „palotaforradalom”, mert mintha csak összebeszéltek volna, egyszerre négy kölyök megállt, lehemperegtek a talajra vagy csak álltak és ziháltak. A mögöttük haladó „noszogató” tanácstalanul megállt, talán még füttyentett is, felhívva a figyelmet a még mindig rohanó társainak. Azok is azonnal megálltak. A kölyök, aki nem tartott a többiekkel, ott helyben lefeküdt, a nagyobbik, ezzel mit sem törődve, odaugrált a négyeshez. Közben a másik nagyobb testű is a kölyköknél termett, de már nem harapdálta őket, hanem lehajolt hozzájuk és sorra szimatolgatta és nyalogatta valamennyit, és a hozzájuk érkező, addig elől haladó felnőtt is hasonlóképpen tett. A kölyköknek kedvére volt ez a babusgatás, mert hangosan sípolva, vinnyogva, érezhetően kedvtelve fogadták. Sokáig azonban nem maradtak, mert olyan egy perc múlva a felnőttek viselkedése hirtelen megváltozott, és már nem kedveskedve noszogatták a kicsiket, hanem hangosan rikácsolva lábra parancsolták őket. Menniük kellett tovább, és a kicsik ekkor már ellenkezés nélkül folytatták az útjukat, még az addig külön lévő egyke is. (…) Gera Úr! Én eddig úgy tudtam, hogy a menyétnél csak az anya neveli a kölyköket. Most azonban két felnőtt menyét volt a csapatban, sőt az egyikük, aki a kicsik mögött haladt a többiekhez képest szemmel láthatóan termetesebb volt. Lehet, hogy a kölykök apja volt? Önnek vannak olyan megfigyelései vagy információi, amelyek ezt megerősítenék? Ha nincs, mert mondjuk, ez nagyon valószerűtlen, akkor a kölykök anyján kívül, ki lehetett a másik felnőtt? (…) Tisztelettel: Cs. Tamás (Kelt: Solton, 2014. augusztus 2-án)

29

Megfigyelések a házi görényről Kedves Pali! (…) A Gátér-dűlőnél talpaltam, amikor megláttam a görényeket (Bács-Kiskun megye – GP megjegyzése). Tőlem nem lehettek messzebb tizenöt méternél, de talán még közelebb is voltak. (…) Termetre igencsak elütöttek egymástól: az egyikük a farka végétől a feje búbjáig lehetett olyan 45-50 centi hosszú, a másikuk jóval kisebb, talán 35-40 centiméter. Kergetőztek, a kisebbik úgy tett, mintha menekülne a másik elől, az azonban nem tágított. Amikor utolérte, felöklelte, aztán ráugrott és a talajon forogtak, hemperegtek, közben mint hangosabban rikácsoltak. A kisebb azonban hamarosan lelökte magáról a nagyobbikat, és minden kezdődött elölről. Ez, mint Te is tudod, nem más, mint a menyétfélék szokásos párzás előtti színjátéka. (…) Érdekes, hogy észrevettek, de mintha a világon sem lettem volna, egyáltalán nem törődtek velem. Persze én mozdulatlanul álltam, nem akartam egy felesleges mozdulattal megriasztani őket. Ilyet egyébként sem sokszor láttam még, és így minél tovább akartam a szemtanúja lenni. (…) Aztán mindennek hirtelen vége lett, mert egyszer csak, éppen, amikor ismét csak hemperegtek, az egyikük felvisított, mire mindketten, szélsebesen elviharoztak valamerre. Gondolom, valahol rejtekhelyre vették be magukat. Egy ölyv keringett fölöttünk, gondolom, tőle ijedhettek meg. (…) Palikám! Én mindeddig úgy tudtam, hogy a görény csak télen és kora tavasszal párosodik. Tévedtem volna? És az ölyv valóban veszélyt jelent a számukra? Szerinted, mi lehet az igazság? (…) Ölel hűséges barátod: Cs. József (Kelt: Nagykőrösön, 2013. május 3-án) Szia Pali! (…) Így a nagy árvíz után tegnap kint jártam Kölkednél és megpróbáltam körülnézni a KölkediHolt-Dunánál (Baranya-megye – GP megjegyzése). Az árvíz hihetetlen kárt okozott, sok vad elpusztult itt is és a környékbeli területeknél is, pl.: a Boki-holtágnál, a Digancsini-csatornánál, a Belső-Bédai és Külső-Bédai holtágaknál, és még sorolhatnám. (…) Sokra hát nem jutottam, ezért bele kellett törődnöm abba, hogy az alapos terepkutatás ideje még odébb van. Az ártéri erdőben tapostam a sarat, kifelé tartottam, amikor megláttam a két görényt. Sárosak voltak, és kimerültek. Egy nagyobb farönkön feküdtek egymás mellett. Termetre hímnek és nősténynek néztem őket. Nagyon úgy tűnt, hogy az erejük végén járnak, alig lehetett észrevenni a légvételüket. Nem akartam csak úgy otthagyni őket, igaz, fogalmam sem volt arról, mit teszek, ha odaérve hozzájuk, bevárnak. És bevártak. Kerestem egy faágat és azzal érintettem meg őket. A kisebbik (később megállapítottam, hogy valóban nőstény), meg se mozdult, mintha már nem élne. A nagyobbik, a hím is csak olyan félig nyitotta ki a szemét, de hogy látott-e egyáltalán vagy sem, fogalmam sincs. Mozdulni azonban ő sem mozdult. Azon gondolkodtam, mit tegyek velük, amikor a nőstény hirtelen felvisongott, a testén végigfutott egy remegés, mintha áramot vezettek volna a testébe, és a száján vér csurgott ki. Nem volt választásom, megfogtam, de már minden hiába volt, elpusztult.

30

Újra megböktem a hímet, erre szintén úgy-ahogy felpillantott, láttam azonban, hogy teljesen ki van merülve, ezért felemeltem. Nem ellenkezett, szerintem fogalma sem volt arról, mi történik vele. Iszonyatosan sovány volt, és ekkor vettem észre, hogy a párja is szinte csak csont és bőr. (…) Az autóban volt nálam egy kisebb láda, a már eszméletlen hímet beleraktam. (…) Mielőtt beértem volna az ismerős állatorvoshoz kivettem a ládából a hímet, és meg kellett állapítanom, hiábavaló volt az igyekezetem. (…) Üdvözöl: R. Miklós (Kelt: Mohácson, 2014. július 13-án) Tisztelt Gera Úr! (…) Nem messzire Győrgytarlótól figyeltem meg a görényeket (Borsod-Abaúj-Zemplén megye – GP megjegyzése). Délután öt óra körül járhatott az idő, napos, enyhe, igazi kellemes őszi idő volt. (…) Négyen voltak, és felpúposított háttal ugráltak, rohantak valamerre, lehet, hogy valamelyik közeli csatornához. Családnak néztem őket: az anya jóval nagyobb volt a többieknél, a testhossza lehetett mondjuk úgy 30 centi, míg az őt követő kicsik szerintem alig lehettek nagyobbak 15 centinél. És a kicsik bundája is sokkal világosabb volt, inkább világos margarinsárga, barna foltokkal, míg az anyjuké szőkésbarna és fekete. (…) Egyszer csak a nőstény megállt, mire a kicsik is, igaz, sete-sután, mert egymásnak lökődtek és felbukfenceztek. Ennek az lett a vége, hogy összeakaszkodtak, de nem sokáig, mert az anyjuk odaugrott hozzájuk és alaposan megverte őket. Volt ám sikítás, visongás, de miután az anya kimérte a büntetést, valamennyien lelapultak a fűbe és mozdulatlanul maradtak. A nőstény azonban nem állt meg, fel- és alá ugrándozott, néha megállt és a levegőt szimatolta. Láthatóan nyugtalanította valami. (…) A macska, kistestű, szürke bundájú, de a görényeknél jóval termetesebb volt. Nyilván valahonnét elkóborolt a határba, és éppen most ért ide, amikor itt voltak a görények is. Az anyagörény az ő közelségét érezhette meg. A macska is felfigyelt rá – ekkor cca. tíz méterre lehetett –, mert addig a földet szimatolgatva lépdelt. Amikor észrevette a görényt, megállt. Erre a görény felpúposította a hátát, éktelen rikácsolásba kezdett és egyre idegesebben keringett a jövevény előtt. A macska meglepődött, megállt és csak nézte a „parádét”, de esze ágában sem volt közelebb lépni. A görénynek sem felé. Két perc telhetett el, amikor a macska megunta, megfordult és nagy ugrásokkal elszaladt. A felhevült görényanya még egy jó két percig tovább zsörtölődött, végül lassan lehiggadt. Odaugrott a még mindig lapító fiaihoz, és hamarosan elugráltak valamerre. (…) Elképzelhető, hogy a macska és a görény konkurensei, hogy azt ne mondjam, halálos ellenségei egymásnak? Ha igen, akkor a macska miért hátrált meg? És a kutyák meg a görények? Ellenségek, barátok vagy netalán közömbösek egymás iránt? Igazából kik a görények valódi ellenségei? (…) Tisztelettel üdvözli: K. Elemér (Kelt: Kenézlőn, 2013. szeptember 24-én) Szia Pali! (…) Amiért igazából írok Neked, az egy furcsa kalandom miatt van. Az elmúlt napokban az

31

asszonnyal vidéki rokonainknál voltunk, sokat kirándultunk is. Így kerültem Királyhegyeshez, ahol egy számomra érthetetlen megfigyelésben volt részem (Csongrád megye – GP megjegyzése). Egyedül voltam, mert Linda nem akart kora reggel velem tartani. Hat körül indultam el, és amiről most írok, az olyan negyednyolc körül történhetett. (…) Álltam egy bokor takarásában, amikor észrevettem, hogy előttem huszonöt-harminc méterre ugrál valami, mégpedig éppen felém tartva. A távcsövön keresztül azonnal felismertem: görény volt. Láttam már görényt, és azonnal feltűnt, hogy ez bár görény volt, az eddig látottaktól azonban másmilyennek tűnt. Bundájának színezete világos sárgásbarna vagy szalmasárga volt, lábai és mellének tájéka meg farka inkább barnásfekete. És ha jól láttam a hasa nagyon világos, halvány sárgásfehér volt. Fejétől a farkáig olyan 40 centiméter lehetett. Csak ugrált felém, szerencsére nem vett észre. Váratlanul azonban megállt és lehasalt a földre, csak a fejét emelte fel idegesen. (…) Ekkor láttam meg a másik görényt. Ez már olyan volt, mint amilyenekkel már találkoztam. A bundája alul, a hasán feketebarna-fekete, a hátán kicsivel világosabb árnyalatú volt. A nyaka és a testoldalai még ennél is világosabb. Ami a lényeg: egészen más volt a bundájának a színe, mint az előbbinek. Az ellenkező irányból érkezett, ő is egyedül volt, és a másiknál valamivel nagyobbnak tűnt. Az előbb meglátott, amikor az érkező új görény már csak négy-ötugrásnyira lehetett tőle, felugrott, felpúposította a hátát és veszettül karattyolni kezdett. Erre a másik megállt és hasonlóképpen tett. Először nem mozdultak meg, csak bámulták egymást, mígnem a világosabb színezetű a másik felé ugrott. Csak egyet, ez azonban elég volt ahhoz, hogy az meglepetten hátrébb ugorjon. Aztán megint nem mozdultak, csak nyivákoltak egymás felé és le nem vették a szemüket a másikról. (…) Három perc telhetett el, amikor a később érkező „elengedte magát”, vagyis akarom mondani, már nem púposította fel a testét, a nyivákolást is abbahagyta és csak bámulta a másikat. Ezt megnyugtathatta mindez, mert ha nem is nyugodtan, de láthatóan biztonságban érezve magát, megpördült és elugrott, elszaladt valamerre. A másik csak bámulta, majd talán egy perc múlva odasomfordált, ahol a menekülő feküdt és állt, hosszan megszaglászta a talajt, aztán, hogy finoman fejezzem ki magam: a hullatékával megjelölte (?) a helyet, és az ellentétes irányban ő is elviharzott. (…) Lehetségesnek tartod, hogy molnárgörény és közönséges görény találkozását figyelhettem meg? Erre azért gondolok, mert nem tudom kiverni a fejemből azt, hogy bár termetre majdnem azonosak voltak, de a bundájuk színe éles kontrasztban állt egymással. (…) Kitartó harcostársad: S. Roland (Kelt: Budapesten, 2013. október 30-án) Szia Pali (…) A továbbiakban a túricsei görényes megfigyelésemet írom meg Neked (SzabolcsSzatmár-Bereg megye – GP megjegyzése). A Túr-folyó töltésén láttam meg őket tegnap naplementekor. Ez a terület, bár biztosan tudod, a Szatmár-Beregi Tájvédelmi Körzet része. Csak kóricáltam, nézelődtem, nem volt még kedvem hazaindulni. (…) A zörejre figyeltem fel. A folyó felől jött és hamarosan meg is láttam, amint előbb egy, majd őt követve egy másik csuromvizes bundájú görény caplatott fel a töltésre. Kisebb kőhajításnyira voltak tőlem. Amikor felértek, mindketten meghemperegtek a talajon, aztán a szemmel láthatóan a nagyobb a másikhoz ugrált, aki fekve

32

megvárta. Amikor odaért, átölelték egymást, és hemperegni kezdtek, miközben jól hallhatóan burrogtak és kerregtek. Pár voltak, március lévén ez nem tűnt szokatlannak. (…) Egyszer azonban, ahogy ott ölelgették egymást, hirtelen megálltak, lábra ugrottak, és a hátukat olyan görényesen felpúposították, és mereven a töltés egyik irányába néztek, arrafelé, ahonnét ők is érkeztek. Észrevettem, hogy mozog ott valami, mégpedig arrafelé tartva, ahol ezek álltak. Hamarosan felismertem, hogy az is görény, és ahogy néztem a távcsővel azonnal feltűnt, hogy egy fiatal, jól megtermett hím volt, nagyobbnak tűnt az előbb érkezőnél. Amikor megállt, alig lehetett messzebb a másik kettőtől ötméternyire. Ő is felvette a „harci pózt”, mire az előbb érkezettek közül a kisebb testű hátraugrott és lehasalt, de a párja a helyén maradt. (…) Elkerülhetetlennek tartottam a verekedést, és a legnagyobb meglepetésemre az valójában elmaradt. Pedig mindkét hím már habzó szájjal, verekedésre készen, felajzott idegekkel készült az elkerülhetetlenre. Szidták egymást, mondhatni, igencsak nagy hangon voltak, amikor az utóbb érkező hirtelen nekiugrott a másiknak, aki erre a hátára bukott. Kapkodva állt lábra, és a legnagyobb meglepetésemre a másik nem esett neki, holott sokkal jobb helyzetben volt. Megállt, nézte a másikat, aki miután visszanyerte az egyensúlyát már nem púposította fel a hátát, igaz továbbra is hörgött, rikácsolt, mást azonban nem tett. Ekkor a másik ismét kiugrott, de a vetélytársa már számíthatott erre, mert oldalra ugorva kitért előle. Ekkor már ő volt „nyert helyzetben”, mert a támadó háttal állt neki, bár nagyon gyorsan visszafordult. Ez valami miatt sok volt a másiknak, mert amint csak tehette, lesiklott a töltésen a folyóba és elúszott. (…) A nőstény a földhöz lapulva várta be új partnerét, aki, miután kifújta magát, odabaktatott, megszaglászták egymást, aztán, mintha mi sem történt volna, kergetőzni kezdtek. Nem sokkal később ők is a folyóba ugrottak. (…) Én úgy tudtam, sőt nem egyszer olvastam is erről, hogy a menyétféléknél a párzási időben szó szerint halálos verekedések zajlanak le a hímek között. Most azonban, azon kívül, hogy a szerencsésebb felöklelte a másikat, semmi más nem történt, mert az egyszerűen hanyatt-homlok elmenekült. Ezt nem értem. Szerinted mi lehetett az oka? (…) Őszinte barátod: H. András (Kelt: Fehérgyarmaton, 2014. március 9-én) Szia Palikám! (…) Pálházánál görényeket figyeltem meg a Bózsva-pataknál (Borsod-Abaúj-Zemplén megye – GP megjegyzése). Meg is lepődtem, mert bár ismert errefelé – szórványos előfordulásáról vannak információim –, de nem igazán gyakran kerül erre. (…) A töltésen ugráltak, talán a patakból másztak elő, bár nem volt vizes a bundájuk. Igaz, amire észrevettem őket, már meg is szárítkozhattak. Termetre ugyanolyannak tűntek, inkább kistestűek voltak, fürgék, nem volt egyhelyben maradásuk. De igazából nem tudták mit tegyenek, mert csak ide és oda szökkentek, amikor egymáshoz értek, idegesen elhessegették maguk mellől a társukat. Talán olyan két percig produkálták magukat, amikor megint közelre kerültek egymáshoz. Megálltak, csak nézték egymást, aztán az egyikük váratlanul megpördült, beugrott a patakba és elúszott valamerre. A másik ott maradt, lehasalt a földre, nyalogatta a bundáját, majd olyan két-három perc elteltével velem

33

átellenben elugrált a töltésen. Esze ágában nem volt követni a társát, nekem legalábbis úgy tűnt. (…) Barátsággal ölel: Sz. Miklós (Kelt: Sárospatakon, 2014. június 14-én) Szia Pali! (…) Szó mi szó, ekkora felhőszakadásra, ami két napja volt Pécsett és környékén nemigen emlékszek. Hihetetlen volt, Pécsett voltak olyan városrészek, ahol az utcákon – és ez komoly – csónakokkal közlekedtek a helyiek. (…) Tegnap a nagyobbik fiammal kirándultunk egy nagyot Pécs környékén. Kökénynél – nem messzire Pécstől, jobban mondva az ottani úgynevezett Szentpálpusztánál görényeket láttunk (Baranya megye – GP megjegyzése). Talán fontos lehet, ezért megírom: még minden, az egész környék magán viselte a nagy vihar nyomait (sár, hatalmas tócsák stb.), igaz azóta is esett még, ha nem is olyan töménységben, mint előzőleg. Mindenesetre, amikor kint jártunk, éppen sütött a Nap, igaz, lógott az újabb eső lába is. (…) Tíz óra körül járt az idő, amikor Szentpálpusztánál megláttuk a görényeket. Ott ugráltak a talajon, a bundájuk láthatóan teljesen átázott. Zavartnak tűntek. Öten voltak: egy nagyobb testű, vélhetően az anyagörény és nála jóval kisebb fiai. Talán nem olyan rég hagyhatták el a fészküket, sőt, az sem kizárt, hogy egyszerűen a felhőszakadás mosta ki őket, és azóta nem találták a helyüket. Mi megálltunk, mozdulatlanul maradva lestük őket. Az anya azonban így is észrevett bennünket, mire megállt, valamiféle sípoló-kerregő hangféleséget hallatott. Erre a kicsinyei leheveredtek a víztől tacsakos talajra. Kb., tíz méterre lehettünk egymástól. A nőstény előbb szoborszerűen bámult bennünket, majd, a legnagyobb meghökkenésemre, közelebb ugrált hozzánk. A kölykei nem mozdultak. A nőstény olyan három-négyméternyire megállt tőlünk. Ekkor vettem észre rajta, hogy mennyire kimerült, zihálva vette a levegőt és nem kellett szakértőnek lenni ahhoz, hogy észrevegyük rajta, bajban érzi magát. Megállt majd lekuporodott a talajra és úgy nézett bennünket. Talán ha egy percig maradt így, majd visszaugrált a kölykeihez, akik erre felugráltak. Folytatni akarták az útjukat, ám az egyik kicsi, bár megpróbál szaladni, nem bírt. Az oldalára dőlt és sipogva, a levegőt kapkodva nem mozdult. Erre az anyja megálljt parancsolt a többieknek, visszaugrált a bajba került kölykéhez, megbökdöste, aztán a nyakbőrénél fogva felemelte, és így szaladt el vele. (…) Megmondom őszintén, engem és persze Botondkát is magával ragadott ez a látvány, az anyai ösztön ilyen fokú megnyilvánulása egy nőstény görénytől. (…) Barátsággal üdvözöl: A. Botond (Kelt: Pécsett, 2014. augusztus 4-én)

34

Megfigyelés a mezei görényről Tisztelt Gera Pál Úr! Többször is megnéztem már a honlapját, és több tanulmányába is beleolvastam. Csak gratulálni tudok az elhivatottságához, annak ellenére, hogy vadászemberként nem mindenben értek egyet magával, már ami a menyétfélék védelmét illeti. (…) Most azonban egy érdekes megfigyelésemet szeretném megosztani magával. Nem messzire Gyomaendrődtől a Keselyűsi-tanyák és az Ugari-tanyák által határolt határban cserkeltem a tegnapi napon (Békés megye – GP megjegyzése). Nem volt még hét óra, de már szép igazi májusi napos idő ígérkezett. (…) Előbb az egyikük tűnt fel, ott szaladt és ugrált, lihegve, sietően, tőlem alig néhány méternyire. Aztán felbukkant a másik is, az előbbinél testesebb, és ennek a nyomán szaladt ő is, a földet szaglászva, felpúposított háttal. Világos zsemlyeszínű bundájukról azonnal felismertem őket: molnárgörények voltak. Ritka jószág, sokan nem is tudják megkülönböztetni az errefelé sokkal gyakoribb közönséges görénytől. Magam is meg tudnám számolni az ujjaimon, hogy az elmúlt közel harminc év alatt hányszor akadtam össze vele. (…) Amikor a nagyobbik beérte a kisebbet, az a hátára vetette magát és úgy tett, mint aki el akarja üldözni az üldözőjét. Erről azonban szó sem volt, mert amikor az beérte és hozzáugrott, pillanatokon belül összeölelkeztek, és a földön hemperegtek. Közben jól hallhatóan burrogtak és kerregtek. Hirtelen azonban a kisebbik ki- és elugrott a nagyobbiktól, akit ez meglepett, mert csak állt és tanácstalanul nézett a tőle elszaladó párja után. De csak alig egy szemhunyási ideig, mert ismét utánaeredt és hamarosan be is érte. Akkor aztán megint csak hemperegtek, hanem most a kisebbik nem menekült el, mint az előbb, hanem, lehasalt, mire a nagyobbik a fogaival megfogta a nyakánál a bőrét, és húzni kezdte. A kisebbik ezt hangos rikácsolással fogadta, de ezen kívül nem ellenkezett. Nem messzire onnét egy csenderesnél szem elől tévesztettem őket. Igaz, amíg még a leshelyemnél álltam, hallani véltem őket, mert hangosan visongtak, kerregtek, és meg nem mondom még milyenféle más hangokat hallattak. (…) Gera Úr! Én úgy tudtam, hogy a görények tél végén és tavasszal párosodnak. Most július van, maholnap augusztus és biztosra veszem, párosodó mezei görényeket láttam. Lehetséges ez? (…) A válaszát várva, üdvözli: T. János (Kelt: Gyomaendrődön, 2013. július 28-án)

35

Megfigyelések a nyusztról Tisztelt Gera Úr! (…) A júniusi árvíz után csak most tudtam időt szakítani arra, hogy írjak Önnek. A gemenci erdőben nyusztokat láttam (Bács-Kiskun megye – GP megjegyzése). Nem sokkal azt követően történt, hogy levonult az árhullám és már úgy-ahogy ki lehetett menni terepre. Amúgy a megfigyelés nem messzire a Sugovicától történt. (…) A hangoskodásukra kaptam fel a fejemet. Le nem tudnám írni Önnek, hogy milyen hangokat hallattak, volt abban nyivákolás, sipítás, prüszkölés, rikácsolás, meg még talán más is. Ami a lényeg: hamarosan észrevettem őket, az egyik terebélyes tölgyesben kergették egymást. Kb. hasonló termetűek lehettek, bár az is elképzelhető – ennyire pontosan nem tudtam meglesni őket –, hogy az egyik valamivel kisebb volt. Amikor összetalálkoztak szintén hangosan „vertyogtak”, mintha verekednének. Az elől haladó, akit a másik utolért, a verekedés hevében lecsúszott a fatörzsről, majdnem az erdőtalajra bucskázott. Miközben kétségbeesetten próbált megkapaszkodni, éles karmaival láthatóan felkaristolta a fatörzset. A másik nem követte, hanem a helyén maradva, felajzottan ugrálva nézte, aki miután sikerült megkapaszkodnia, sietősen visszaszaladt. Erre a másik feléje ugrott, mire ez beleharapott a pofájába, amire az hangosan felvisított. De nem volt megállás, folytatták az ugrálást, és pillanatokon belül már csak a hangjukat hallottam. Hanem ám, alig telt el fél perc, megjelent egy újabb nyuszt. Egyedült volt, és izgatottan szimatolva ugrált, mígnem odaért, ahol az előbbi két nyuszt az előbb még egymással verekedett (bár inkább úgy gondolom, hogy a párzás előtti „szokásos” cirkuszukat adták elő, hiszen a menyétféléknél minden párzás sok verekedéssel jár). A jövevény egyre izgatottabb lett, előbb elugrott a helyről, majd visszaugrott, szimatolgatott és egyszer csak megmerevedve és a fejét felemelve rikácsolni kezdett. Tán olyan tíz másodpercig, amikor elhallgatott és fülelt. És nem hiába, mert a távolból is felhangzott a rikácsolás, mire ez abban a szent minutumban a hang irányába ugrált el. Lehet, hogy az előtte látott pár hímje válaszolt neki, igaz, bár ebben nem vagyok biztos, csak gyanítom, hiszen az ő nyomukban járt. (…) Tisztelettel üdvözli: Sz. Balázs (Kelt: Baján, 2013. július 30-án) Szia Pali! (…) Néhány napot a Zemplémben töltöttünk. Sokat kirándultunk. Az egyik nap Fonytól nem messzire az úgynevezett Gergely-hegyrnél nyusztokat láttunk (Borsod-Abaúj-Zemplén megye – GP megjegyzése). Ez estefelé történt, sötétedett már, de még mindent jól lehetett látni. (…) Négyen voltak, egy nagyobb, ő ugrált a fakoronákon elől, vezetve a sokkal kisebb testű nyusztokat. Anya lehetett a kölykeivel, talán mostanában hagyhatták el a fészküket. A kicsik seténsután követték az anyjukat, aki mindig elugrott tőlük néhány méternyire, és ott megvárta őket. Közben hallani lehetett, ahogy kurrogva bátorítja őket. Mindig egy favillában állt meg, ahová a kicsik is bártan utána mehettek, igaz ez nem volt egyszerű, mert láthatóan nagyon féltek. Az egyik alkalommal az egyikük majdnem le is esett, az anyja kapott utána és emelte vissza a favillára. Amikor együtt voltak az anya mindig megbökdöste a kicsiket, nyílván így dicsérte meg őket. (…)

36

Az egyik alkalommal, nem sokkal tőlük egy másik fán megjelent egy mókus, aki addig nem vehette észre a nyusztokat. Az anyanyuszt azonban felfigyelt rá, és magára hagyva a kölyköket üldözni kezdte. A mókus szélsebesen menekült előle, de a nyuszt sem volt lassú. A kicsik magukra maradva a favillánál forogtak, lehasaltak, egymást bökdösték, láthatóan nem tudták mit tegyenek. Sokáig azonban nem kellett várniuk, mert megint megjelent az anyjuk, aki hoppon maradt, mert a mókus nélkül tért vissza. A kicsik rávetették magukat, belecsimpaszkodtak, de az anyjuk hamarosan lerázta őket magáról, és folytatta a kicsik tanítását. (…) Üdvözöl: J. Balázs (Kelt: Sárospatakon, 2014. május 22-én) Szia! (…) A kirándulásunk során ejtettük útba Perőcsénynél a Csama-patakot (Pest megye – GP megjegyzése). (…) Hárman voltak, a kergetőzésükkel és hangoskodásukkal hívták fel magukra a figyelmet. Az egyikük nagyobb volt a másik kettőnél, sőt láthatóan ő volt a vezető, mert a kisebbek fegyelmezetten követték. Lehet, hogy idei kelésű kölykök voltak az anyjukkal. (…) Egyszer csak abbahagyták a fáról fára történő ugrálást, megálltak, mintha pihenni akarnának. De csak alig szusszanásnyi időre volt nyugtuk. A nagyobb testű egyszer csak villámgyorsan lecsúszott az erdőtalajra, ott belecsúszott a patakba és mohón inni kezdett. A fiai előbb zavartan forogtak, aztán nagyon lassan, óvatosan ők is elkezdtek lecsúszni. De ügyetlenek voltak, mert előbb az egyikük bukott alá (kb. olyan öt méterről), majd a másikuk is (kb. olyan három méterről). Feküdtek az erdőavarban, valószínű, alaposan megüthették magukat. Az anyjuk – mert csak az lehetett – pillanatokon belül mellettük termett és az egyiküktől a másikig ugrálva bökdöste és nyalogatta őket. Azok nehezen álltak talpra, főleg az, amelyik magasabbról esett le. Végül azért ismét együtt voltak, az anyanyuszt visszaszökkent a fára, onnét kerregett a fiainak, akik kelletlenül, mégis szaporán – már amennyire tellett tőlük – követték. Hamarosan eltűntek. (…) Hanem ott, ahol a kicsik feküdtek, miután leestek a fáról, annál a résznél, ahol a magasabbról pórul járt feküdt sok vért találtunk. Addig nem tűnt fel, hogy megsérült volna, hiszen, amikor ismét követte az anyját, nem tűnt sebzettnek, még véresnek sem láttuk. Csak remélhetjük, hogy nem esett komoly baja. (…) Öreg, kitartó harcostársad: Zs. Milán (Kelt: Budapesten, 2014. augusztus 1-én)

37

Megfigyelések a nyestről Kedves Komám! (…) Gittával elhatároztuk, hogy az utolsó napon, ha már Regéc felé kanyarodtunk, megnézzük a Regéci-várat is – jobban mondva a mai napig megmaradó romokat (Borsod-Abaúj-Zemplén megye – GP megjegyzése). Tíz óra felé járt az idő, amikor odaértünk. Felkaptattunk a várromhoz, és amikor felértünk, megálltunk, hogy kifújjuk magunkat. (…) A kerregésre, rikácsolásra figyeltünk fel. El nem tudtuk képzelni, hogy mi adhat ki ilyen kísértetiesen félelmet keltő hangot. Mert ahogy ott álltunk egymagunkban, valóban félelmetes volt a váratlanul felhangzó ricsaj. De nem kellett sokáig várnunk, mert másodperceken belül megláttuk a két nyestet. Ott ugráltak a romokon, kergetőztek. Nagyon hangosak voltak, és amikor beérték egymást, akkor úgy tűnt összeverekednek, mert nagyon erőszakosan megfogták egymást, jobbára a nyakuknál a bundát és úgy forogtak-pörögtek, mígnem megint szétugrottak. Ekkor figyelhettük meg kissé jobban őket, és láttuk, hogy a torkuk és a hasuk fehér színű, nem pedig sárgás, mint a nyuszté. De nem volt maradásuk, azonnal folytatták a kergetőzést. Talán olyan három-négy percig tartott ez, mígnem leugrottak a várrom udvarára. Ott megint összeakaszkodtak, és ekkor váratlan dolog történt. Egyikük, aki ha jól láttuk valamivel kisebb volt a társánál, elengedte magát, nem verekedett tovább, mire a másik megfogta a nyakánál, és vonszolni kezdte. Az „áldozat” mindeközben visongott, nyávogott, rikácsolt, de hagyta, hogy csak vonszolják. Mi tagadás, nem lehetett kellemes a köves, kőszilánkos udvaron. Később találtunk vért is, nem sokat ugyan, de a vonszolás általunk látott útvonalán vékony csíkban. Amikor szem elől tévesztettük őket, még talán olyan két percig hallatszott a nyekergésük, végül elhalt. Ekkor mentünk utánuk, de már nem láttuk meg őket.(…) Pali! Ugye nem tévedek, ha az írom: szinte biztos, hogy párzó nyesteket láttunk? Barátod: R. Gábor (Kelt: Miskolcon, 2013. szeptember 2-án) Tisztelt Gera Úr! (…) Kercaszomorról tartottunk Bajánsenye felé, és amikor szép lassan éppen elértük a Kerkát, ami szinte érinti már Bajánsenyét, az egyik társam felfigyelt valamire (Vas megye – GP megjegyzése). Kérte, hogy álljak meg, és amikor fékeztem, ő szinte kiugrott és a Kerkát kezdte vizsgálni. Nem egy széles medrű és sebes sodrású, mélymedrű patak ez, igaz, az elmúlt hónapokban csapadék sem volt olyan sok, hogy mondjuk, a vize kiáradjon. (…) A nyest ott baktatott a gáton. Ráérősen araszolt, és valószínű ennek előtte a patak vizében is meghemperedett, mert a bundája láthatóan csatakos volt a magába szívott víztől. Talán 10-15 méterre volt tőlünk, de nem nézett felénk, hanem a fejét lesuvasztva a talajt szimatolta. Egyszer csak megállt egy bokor mellett, láthatóan mind izgatottabb lett, hosszan szagolgatott ott valamit, közben pedig ideoda ugrált a bokor körül. (…) Aztán váratlanul ásni kezdett, de nem csak a mellső lábaival, hanem a fejével is túrta a földet. Olyan két perc múlva megint fura dolog történt, mert egyszer csak három igen kicsi valami ugrott elő

38

onnét, ahol a nyest túrta a földet, és villámgyorsan beleugrottak a patakba. A nyest, későn eszmélt fel, és amikor megértette, hogy mi történt azok az apró valamik már igencsak távol kalapálták a vizet. (…) Egy ideig zihálva csak állt ott, majd dührohamot kapott (és ezt szó szerint értse!), mert hihetetlen dühvel szaggatni kezdte a bokrot. Olyan egy perc múltával higgadt le valamennyire. Állt és kapkodta a levegőt, aztán a kiásott földbuckához hajolt, megszaglászta, aztán megfordult és „szabad folyást engedett a beleinek” (talán érti, mire gondolok, Gera Úr!). (…) Amikor a nyest eltűnt előlünk odamentünk a bokorhoz, de nem tudtuk megállapítani, mik lehettek azok a kistestű valamik, amelyeket a nyest szeretett volna elfogni. Valóban aprók voltak, barna bundájúak, és nem rágcsálók voltak, az egészen biztos. Esetleg ennyi információ alapján, van sejtése arról, mik lehettek? És ha igen, akkor a nyest miért akarta elpusztítani őket? (….) A válaszát várva, tisztelettel üdvözli: Sz. Antal (Kelt: Lentiben, 2013. november 6-án) Szia Pali! (…) Tegnap érdekes kalandban volt részünk Tiborral. Magyardombegyház és Kunágota környékén túráztunk és a Kutas-éri-csatornánál, nyesteket látunk (Békés megye – GP megjegyzése). (…) A csatornának az itteni szakasza szinte nyílegyenes, viszonylag meredek partú, imitt-amott kisebb bokrokkal borított. Délután három óra felé járt, erősen borús volt az ég, így korábban is sötétedett. Már hazafelé tartottunk, amikor a csatornához értünk. (…) Négyen voltak. Az egyikük, valamivel nagyobb volt a többinél – de csak valamivel nagyobb –, ő vezette a sort, és a többiek követték őt. Tibor szerint nőstény volt a tavaly született kölykeivel, akikkel télre még együtt maradt. A töltésen ugráltak, tőlünk kb. húsz méterre – vagy kicsit távolabb – lehettek, és nem felénk haladtak, hanem ellentétesen. Egyszer csak azonban megálltak. Az elől haladó hátrafordult, mire a mögötte lévők mozdulatlanok maradtak, ő azonban előrébb ugrott. Talán háromszor vagy négyszer ugrott. Ott ő is megállt és úgy bámult valamit a töltésen. Alig egy perc múlva már mi is láttuk, hogy valami mégis mozog a távolban, mégpedig a nyestek felé. (…) Róka volt és sietve, mondhatni szinte futva haladt. Cipelt valamit a szájában. Mikor az elől álló nyesttől nem lehetett már távolabb néhány ugrásnyira, észrevette a nyestet. Azonnal megállt, és előbb csak csodálkozva nézte a nyestet, aztán letette a szájából azt a valamit, amit cipelt. Ekkor ismertük meg: egy barnás, feketés tollú csirke volt, egészen kistestű. A két állat csak állt egymással szemben, egyikük sem mozdult meg. Kb. két percig tartott ez a néma és hangtalan játék, ekkor a nyest felkapta a fejét és felbámult az égre. De ugyanazzal a mozdulattal, hogy felnézett, elkezdett hangosan rikácsolni, mire a hátrább álló három nyest azonnal lelapult. És ő is így tett, hasra vágta magát, de úgy, hogy azért a szemét a rókán tarthassa. Az csak nézte őt és a többieket, de még mindig nem mozdult meg. Ekkor valami átsuhant az égen, egy ragadozó madár. Azt sajnos nem tudtuk kivenni, mi is volt valójában. Mindenesetre a nyestek megijedtek tőle. A róka csak nézte, egészen addig, amíg el nem tűnt, majd újra a nyestek felé nézett. Azok néhány másodpercig lapultak még, aztán az elől lévő felugrott, a többiekhez ugrált, akik erre felpattantak, majd nagy sebbel-lobbal elszaladtak. A róka nézte őket, látszott rajta, hogy nemigen érti, mi történik, de valami félsz benne is lehetett, mert sietősen felkapta a csirkét és a nyestekkel

39

ellentétes irányban olyan gyorsan elfutott, hogy majdnem elgáncsolta magát. (…) Szerinted, ha a nyestek nem ijedtek volna meg, mi történt volna? Összeverekedtek volna, vagy csendben elhúzódtak volna egymás közeléből?

(…) Üdvözöl: T. Zsuzsanna (Kelt: Mezőkovácsházán, 2041. február 22-én)

Szia Pali! () Amit még meg akarok írni Neked, az egy nagyon érdekes – számomra egyelőre megmagyarázhatatlan – megfigyelés. Tegnap a többiekkel egy jó nagyot kirándultunk és a Rámszakadéknál

nyesteket

láttunk

(Komárom-Esztergom

megye,

Visegrádi-hegység

–

GP

megjegyzése). (…) Hárman voltak. Nagyjából azonosak lehettek, úgy gondoltuk, tavalyi kölykök, akiket az anyjuk a tél múltával elzavart maga mellől. Ott ugráltak a sziklákon fel- és alá. Olyan zsonglőri ügyességgel tették, hogy azt nem tudom szavakba formálni. Lélegzetelállító volt. Előbb azt hittük, hogy játszanak, hamarosan azonban rájöttünk, hogy tévedtünk. Kergették egymást és közben – ez volt a szokatlan, ami csak később tűnt fel – harapták egymást. Mindegyikük a másikat, közben hangosan visítottak, rikoltoztak, rikácsoltak. Amikor mégis megálltak, egymásnak ugrottak, de hamarosan szétugrottak és folytatták egymás hajszolását. Talán jó két perc múlva eltűntek előlünk, de még vagy két percig hallottuk a hangjukat. (…) Ilyet még egyikünk sem látott, pedig sokat mozgunk az erdőben, nyestet és nyusztot is láttunk már bőségesen. De így viselkedni, még soha? Szerinted miért kergették és verték egymást? (…) Barátsággal üdvözöl: F. Zsigmond (Kelt: Esztergomban, 2014. március 10-én)

Szia! (…) Sosem hittem volna, hogy még egy családi kirándulás során is ismételheti magát a történelem. Márpedig ez történt tegnap. Talán emlékszel még, valamikor 2011 nyarán írtam Neked arról, hogy Pilisszentlászló környékén megfigyelhettünk két nyestet (Pest megye – GP megjegyzése). Ezt a levelemet, ha jól emlékszem közölted is az egyik múltbeli írásodban. (…) Tegnap hát megint Pilisszentlászló környékén kirándultunk Edinával Elnéztünk abba a kivájt vízmosásba is, ahol anno láttuk a nyesteket. Most is óvatosan haladtunk, kerülgettük a bedőlt és keresztbeálló hatalmas fatörzseket, az irdatlan nagy köveket és gyökereket. Nagyon szép idő volt, igazi május eleji délelőtt. (…) Egyszer csak észrevettük, hogy nem messzire tőlünk ugrál valami az egyik szikláról a másikra. Egyszer-egyszer megállt, körbenézett, és utána sietősen folytatta az ugrálást. Hirtelen azonban megállt, oldalra kapta a fejét és pillanatokon belül kerregni, vinnyogni kezdett, közben pedig úgy forgolódott a saját tengelye körül, amint aki megőrült. Mi nem láttuk, hogy mitől lett ennyire zaklatott, csak azt láthattuk, hogy mind jobban belelovallja magát a haragjába. (…) Aztán, amilyen váratlanul elkezdte a műsort, olyan gyorsan abba is hagyta. Elcsendesedett, lehasalt a kőre. Sokáig nem volt maradása, mert felpattant, kiugrott arrafelé, ahová az előbb még mérgesen prüszkölt. Azt hittük, elmenekült, elindultunk hát, de alig tettünk néhány lépést, újra

40

visszaugrott arra a sziklára, ahonnét az előbb elmasírozott. Láthatóan megnyugodott, körbenézett, és ekkor meglátott bennünket. Ez már sok volt neki, megfordult, és nagyokat szökkenve eltűnt a vízmosás túlsó végébe. (…) Vajon miért lett ennyire ideges? Edinával próbáltuk megtalálni az okát, de semmit sem találtunk. Ha van tipped, írd meg, légy szíves! Üdvözöl: R. Elemér (Kelt: Budapesten, 2014. május 5-én)

Tisztelt Gera Úr! (…) Hernyék és Iklódbördőce között a Zajtai-erdőben kirándultam a fiaimmal (Zala megye – GP megjegyzése). Iklódbördőce felé haladtunk, amikor megláttuk a két nyestet. Igaz, előbb nyusztoknak véltük őket, de hamarosan észrevettük a nyakukon és az altesten a fehérszínű bundát. Ebből gondoltuk, hogy nem nyusztok, hanem nyestek, bár már hallottam arról, hogy ez az ismertetőjegy egyáltalán nem „tuti” biztos, mert akadhatnak ettől eltérő bundájú nyestek és nyusztok. Én ebben nem tudok állást foglalni, mindenesetre mi ezt a kettőt nyesteknek néztük. (…) Az erdőavarban kergették egymást, közben hangosan perlekedtek De hogy hányféleképpen is kornyikáltak, azt nem tudnám megmondani, de be nem állt a szájuk. Amikor a hátul ugráló elérte az elsőt, feldöntötte, és akkor hemperegtek az avarban, de úgy hogy megfogták egymás nyakánál vagy a tarkójánál a másik bőrét. Előbb azt hittem, verekednek, de a nagyobbik fiam, Imre (16 éves gimnazista), azt súgta, hogy pároznak. No, ha így van, akkor igencsak erőszakosan adják meg a módját, mert még nézni is rossz volt, ahogy rángatták, szaggatták egymást. (…) Egyszer azonban megálltak, lelapultak az avarba, és nem mozdultak. Csak a fejüket emelgették fel, és úgy bámulták a környéket. Nem telt el egy perc sem, észrevettük azokat, amiktől a nyestek meglapultak: két kóbor kutya csatangolt arra. Mindkettő korcsféle, az egyik jó termetes, farkaskutya méretű volt, a másik sokkal kisebb, talán a tacskóhoz hasonlítanám. Lassan sétálgattak, vagy az avart szaglászták, vagy a levegőt. Olyannak tűnt, mintha keresnének valamit. A nyestek felé haladtak, és amikor azoktól csupán néhány lépés választotta el őket, a lapuló nyestek felpattantak, és nyakukba vették a lábukat. (Én a fiúkkal jó takarásban álltam, sem a nyestek, se a kutyák nem vehettek észre bennünket). A kutyákat meglepte a nyestek nem várt felbukkanása és elmenekülése. De csak egy szusszanásnyi időre, mert ők is rohanni kezdtek a nyestek után. Azok cikkcakkban rohantak és ugrottak, de ezzel nem tudták megtéveszteni a kutyákat. Azok mind közelebb értek hozzájuk. Hogy a végén aztán utolérték-e őket vagy nem, nem tudom, mind elvesztek az erdősűrűben. (…) Hanem van itt valami, ami felettébb érdekel. A nyestek csak a talajon menekültek, egyikük sem ugrott, sem fára, sem bokorra, pedig, ha jól tudom, kiváló ugrók és mászók? Mi az igazság, Gera úr? És hát az is érdekelne, hogy a kutyák mi okból üldözték őket? Zsákmánynak nézték a nyesteket? Lehetséges ez? (…) Üdvözlettel: V. Botond (Kelt: Lentiben, 2014. június 30-án)

41

Megfigyelések a borzról Tisztelt Gera Úr! (…) A vidra után írok még magának a borzokról is. Nem messzire a Mocskos-Duna holtágban láttuk meg őket a hatalmas árvíz levonulása után jó két héttel később (Baranya megye – GP megjegyzése). (…) Ketten voltak. Az egyik kivehetően nagyobb volt, lehetett 80-85 centi hosszú a testhossza, míg a kisebbik talán tíz-tizenöt centivel kisebb volt. Amikor észrevettük őket, egy hatalmas, üreges fatuskón feküdtek egymás mellett. Kimerültek voltak, sárosak, csapzottak, soványak. Nagyon megviselhette őket az árvíz, lehet, hogy máshonnét keveredtek erre. Ezt azonban nem tudni. Feküdtek, szuszogtak, egyáltalán nem mozogtak, csak a vaksi szemeikkel néztek a semmibe. (…) Végül észrevettek minket. A nagyobbikuk erre megpróbált felállni, de nem tudott. Pedig a tuskó olyan nagy volt, hogy kényelmesen elfértek rajta. Mégis csak erőlködött, elcsúszott, majd ismételten nekirugaszkodott. Ennek azonban az lett a vége, hogy végül lecsúszott a tönkről, le a sáros erdőtalajra. Kapálózott, megragadta a tuskót, és megpróbált visszamászni. De nem tudott, pedig derekul küzdött. Egészen addig próbálkozott, amíg az ereje teljesen el nem fogyott. Leült a sárba, a hátát a tuskónak vetette és csak szuszogott, kapkodta a levegőt. (…) Elhatároztuk, hogy befogjuk őket, kivisszük az egyik vadásztársunk portájára, és amikor erőre kapnak, szabadon engedjük őket. Én ott maradtam mellettük, a társaim meg elmentek, hogy megfelelő szállítóalkalmatosságot szerezzenek. Eltelhetett vagy tíz perc, amikor a lecsúszott borz megfordult és megint azon törte magát, hogy felmásszon a másik mellé. (Megjegyzem: biztosan pár lehetett, hiszen nyáron van a borz párzási ideje). (…) Az erőlködésnek ugyanaz lett a vége, mint az előbb. Most azonban, amikor kimerülten elterült, arccal esett a sárba, és bárhogyan igyekezett is, nem tudott a hátára vergődni. Sok választásom nem volt. Odamentem hozzá, ami nem volt ám könnyű az iszamós latyakban, kerestem egy hosszabb és nehezebb faágat. Azzal próbáltam segíteni neki. Erre azonban nagyon megijedt. Csak kapkodott, vergődött, mérgesen kaffogott, így felhagytam a szándékommal. (…) Közben eltelhetett egy bő félóra. Mire a többiek visszaértek, már nem sok remény volt arra, hogy megmentsük. (…) Amikor megfogtuk, élt még, de annyira kimerült volt, hogy fel sem fogta, mi történik vele. A tuskón lévő kisebbiket is megfogtuk, és akkor vettük észre, hogy ő már elpusztult. Sebei is voltak: a hátán, a lábain, a nyakán, a hasán. (…) A borz úgy tűnik, meggyógyult. Bevallom, hogy nem hittem volna. Velünk, emberekkel nem békélt meg, ami rendjén is van, de már szépen eszik. Így hát hamarosan sort keríthetünk arra, hogy szabadon engedjük. (…) Tisztelettel üdvözli: S. S. (Kelt: H-n, 2013. július 15-én) A levél írója ahhoz járult hozzá, hogy neveinek és a településének csak a kezdőbetűit tüntethetem fel.

42

Palikám! (…) Az elmúlt egy hétben, mint már olyan sokszor, ismét az Őrségben kirándultam az asszonnyal. Az egyik nap, nem sokkal napfelkelte után Apátistvándifalvától nem messzire Szakonyfalu felé tartva találkoztunk egy borzzal (Vas megye – GP megjegyzése). Egyedül volt, de úgy csörtetett a száraz avarban, akár egy vaddisznókonda. Soványnak tűnt, de nem nézett ki betegnek. Lassan haladt, közben jól hallhatóan szuszogott és röfögött. Láthatóan biztonságban érezte magát. Haladt azon a medvemódira hasonlító kullogással, egyszer-egyszer megállt, elfeküdt, és előbb a hasát, azt követően pedig a hátát dörgölte az erdőtalajba.(…) Miután ismét talpra állt, mély levegőt véve, felfújta magát, a pofáját az erdőtalajra buktatta, majd így túrni kezdte a lombokat, kisebb gallyakat. Néha egy szempillantásnyi időre megállt, körbenézett, hallgatózott, aztán folytatta ezt a fura viselkedést. Két, három percig tett így, ezalatt egy talán hat-hét méteres körben szinte teljesen széttúrta az avart, itt-ott felszántotta még a talajt is. (…) Van itt egy kis ér vagy patak, pontosan nem tudom micsoda. Az alján alig folydogált valami, ez azonban nem zavarta, mert ügyetlenül leküzdötte oda magát. Sokat és sokáig ivott, utána ismét szuszogott és röfögött. Visszaerőlködte magát a vízmedertől az erdőbe, megint csak hempergett – közben megint csak röfögött, szuszogott – majd, mint akinek hirtelen sietős dolga akadt, kapkodva elkullogott valamerre az erdő sűrűjébe. (…) Én úgy tudtam, hogy a borz kizárólag éjszaka merészkedik elő a várából. Igaz, épphogy napfelkelte után voltunk, mégis itt volt előttünk, ráadásul nem is tűnt ijedtnek vagy olyannak, akinek nagyon sietős az útja, hogy mielőbb hazaérjen. (…) Az is felötlött bennem, hogy fias nőstény volt. Erre abból következtetek, hogy soványnak tűnt, és arra gondoltam, ez talán attól lehet, hogy sok energiáját elszívja a fiai nevelése. Ha jól tudom, ilyenkorra, május közepére már megszületnek a borzcsemeték. A vacka is ott lehetett valahol a közelben, és onnét épphogy csak egy kicsit pihenni, inni és tisztálkodni bújhatott elő. Szerinted lehetséges ez? No és azt a furcsa viselkedését mivel tudnád megmagyarázni, hogy perceken keresztül köralakban széttúrta az avart? (…) Sok szeretettel ölel: H. Gábor (Kelt: Szentgotthárdon, 2014. május 11-én)

43