Új utak a személyközpontú pszichoterápiában: a folyamatdiagnózis fogalma. II. A mikrofolyamatok szintje Süle Árpád

Új utak a személyközpontú pszichoterápiában: a folyamatdiagnózis fogalma. II. A mikrofolyamatok szintje Süle Árpád Megjelent a Pszichoterápia folyóirat 2009 februári, 18. évfolyam 1. számában, 4­13. Az előző tanulmányban a személyiség folyamatkoncepcióját tárgyaltam, ahogy ez a négy  részfolyamatában: az én­folyamatban, az interakciós folyamatban, az élmény­folyamatban és  az egzisztenciális folyamatban megjelenik. Ezen belül a folyamatdiagnózis makroszintjét   mutattam be, mely e négy részfolyamatot méri fel a kliens életében. Jelen tanulmányban a  folyamatdiagnózis mikroszinten való felfogását fejtem ki, mely a kliensnek a terápiás   kapcsolaton belüli működésére utal. A kliens folyamatmódjára világít rá a terápiás helyzet  egy bizonyos pontján. A folyamatdiagnózis mikroszinten egyúttal a terápiás kapcsolat  erőterére is utal, mivel ilyenkor a kliens folyamatát alapvetően ez határozza meg. Először az  én­, az interakciós és az egzisztenciális folyamatokban mutatom be, hogy ezek elakadásai  hogyan diagnosztizálhatóak mikroszinten. Mivel a folyamatdiagnózis fogalma az élmény­ folyamatban lett a legrészletesebben kidolgozva, a tanulmány nagy részében ez kerül  bemutatásra.  Kulcsszavak: személyközpontú és experienciális pszichoterápia – folyamatdiagnózis –  integratív – makro­ és mikroszint

Folyamatdiagnózis mikroszinten Mikroszinten a folyamatdiagnózis azt jelenti, hogy a terápiás kapcsolaton belül a személyiség,  mint folyamat, hogyan működik egy adott pillanatban. Ez külön­külön mind a négy  részfolyamat szemszögéből meghatározható. Mind a négy részfolyamat apró lépésekből épül  fel, melyek akkor lesznek láthatóak, ha a folyamat valahol elakad. Az elakadás arra utal, hogy  mi nem működik jól a folyamatban, mi hiányzik ahhoz, hogy a folyamat továbbjusson. Annak  a meghatározása, hogy a folyamat hol stagnál, utat mutat a terapeutának a munkában. A  folyamat elakadásának a módja akár egy terápiás ülésen belül is több alkalommal változhat.  A folyamatdiagnózis mikroszinten tulajdonképpen annak az implicit tudásnak a  megfogalmazása és rendszerezése, melyet minden terapeuta a maga módján használ a  klienssel való munkában, vagyis a kliens reakcióinak és viselkedésének  felmérése a terápiás  munka során, amely alapján a terapeuta megválasztja és árnyalja az intervencióit.  1. Az én­folyamat diagnózisa Az én­folyamat arra vonatkozik ahogyan a kliens jelentést tulajdonít az életében történteknek,  ahogyan önmaga szerepét a történtekben megérti. Pszichoterápiában ez a kliens történeteinek  a tartalmi szintjét jelenti. A kliens mesél a problémáiról, arról, ami foglalkoztatja, miközben a  terapeuta próbálja megérteni és kérdéseivel segíteni abban, hogy jobban megértse önmagát. A  1

rogers­i változók közül az empátiának van nagy szerepe ebben a folyamatban. Ez nem a  kliens mondatainak tükrözésére vonatkozik, hanem arra, hogy mennyire tudja a terapeuta  valóban beleélni magát a kliens élményvilágába, mennyire tudja átélni azt, amit a kliens  mond. Ha az én­folyamatban elakadások vannak, ez azt jelenti, hogy a kliens számára  bizonyos dolgok nem világosak az életéből, nem tud eléggé differenciáltan megérteni  dolgokat, bár ez nem mindig nyilvánvaló a számára.  Kliens: „ Amikor ezt mondta, úgy éreztem, földbe süllyedek a szégyentől, pedig semmi okom   se volt rá. Ha így utólag végig gondolom, ő volt az, aki olyanokat tett, meg mondott, amit jó   érzésű  ember nem tesz. De ő mindig ilyen volt...” Ebben a példában a kliens átugrotta azt, hogy nem érti, hogy miért is szégyellte el magát attól,  amit a másik mondott. Bár említi, mégsem gondolja végig hogy mi is történt pontosan. A  reakciója így sem önmaga, sem a terapeuta számára nem érthető.  Az én­folyamat elakadásai a terapeuta empátiás készségében manifesztálódnak, ilyenkor a  terapeuta nem egészen érti, hogy mit mond a kliens, miért is csinált dolgokat, mit is jelent  neki pontosan ami vele történt. Ha zavarosak, felületesek, hiányosak vagy ellentmondásosak a  történetek, vagy bakugrások vannak bennük, ezek arra utalnak, hogy a kliens számára az élete  bizonyos aspektusai nem tiszták, nem tudja ezeket egy koherens történetté összeállítani.  Egy másik jellemzője az én­folyamat elakadásának, ha valaki merev fogalmakat és  kategorikus kifejezéseket használ önmaga, mások vagy a világ leírására.  Kliens: „Én mindig vidám vagyok, már gyerekként is mindig ilyen voltam. Ezért is nem értem,  hogy mi történik most velem. Amióta elbocsátottak a munkahelyemről, valahogy nem találom   a helyem a világban. Pedig igazából nem kéne gondot csinálnom az egészből. Jó pofát kéne  vágnom az egészhez és továbblépni.”  Ilyen merev, kategorikus kijelentések és jellemzések nem alkalmasak a világ összetettségének  leírására, és azt jelzik, hogy a kliens a világ egy részét (itt a negatív érzéseket) kizárja.   2. Az interakciós folyamat diagnózisa Az interakciós folyamat a terápiás helyzeten belül a kliens és a terapeuta kapcsolatában  fejeződik ki. Ezt természetesen sok változó befolyásolja, például a terapeuta és a kliens neme,  életkora, etnikai háttere, szociális státusza, stb.  Mivel a lelki problémák, ennek a  részfolyamatnak a szintjén a másokhoz való viszonyulás módjában jelentkeznek, így a kliens  nehézségei a terapeutával való kapcsolatban is kialakulnak.  Az interakciós folyamatban jelentkező elakadások azt jelentik, hogy a kliens a terapeutával  való kapcsolatában is merev interakciós sémát használ, ami mindkettőjük mozgásterét  beszűkíti. A klienst interakciós szerepe megakadályozza abban, hogy  élményvilágának  bizonyos aspektusait megélje. Például egy kliens, aki dependens pozícióba kerül, nem tudja  önmaga önálló autonóm aspektusait megélni. Ezzel a másikat komplementer szerepbe  „kényszeríti”, és a másik (itt a terapeuta) reagálási lehetőségeit megköti. A terapeutának  nehéz lesz szabadon reagálnia, anélkül, hogy úgy érezné, hogy bizonyos szociális  szabályokat, elvárásokat megsértene.  Például egy férfi kliens, akit gyerekkorában érzelmileg elhanyagoltak, miközben éveken át  apja fizikai és szexuális abúzusának áldozata volt, öt évi intenzív terápia után azt az érzést  kezdte kelteni a terapeutában, hogy nem tud eleget nyújtani a kliensének. A terapeuta azt vette  észre, hogy az ülések egyre hosszabbra nyúltak, miközben neki bűntudata volt, ha időben be  2

akarta fejezni a beszélgetést. Az volt a benyomása és a félelme, hogy ha nem ad a kliensének  extra figyelmet, akkor ő is ugyanúgy elhanyagolja a klienst, mint annak idején a szülei.  Ez  azonban zavarta, nem érezte magát szabadnak a kapcsolatban. Csak amikor ezt szóvá tette, és  aggodalmát fejezte ki a kapcsolatuk alakulása miatt, szabadult fel megint a kliens elvárásaitól.  Mindez odavezetett, hogy a kliens egyrészt felismerte, hogy valóban saját szüleivel  kapcsolatos hiányérzéseit vitte át a terapeutára, másrészt meg  tudta fogalmazni  elégedetlenségét a terápia folytonosságának hiányával kapcsolatban (a terapeuta az utóbbi  hónapokban néhányszor lemondta az ülést, mert beteg volt), melyet aztán  valós szinten  tudtak megbeszélni és orvosolni.  Az interakciós folyamat diagnózisa mikroszinten azt jelenti, hogy a terapeuta érzékeny arra,  hogy mi történik a klienssel való kapcsolatában egy adott pillanatban. Ennek felmérésére a  terapeuta leginkább a saját érzéseire, benyomásaira és viselkedés­tendenciáira támaszkodhat.  A rogersi attitűdök közül tehát a terapeuta hitelessége játszik kiemelt szerepet ebben a  részfolyamatban. A terapeuta hitelességének egy belső és egy külső oldalát lehet  megkülönböztetni (Süle 2005). Mindkettő fontos szerepet játszik az interakciós folyamat  elakadásának feloldásában. A terapeuta kongruenciája, a hitelesség belső oldala, a  terapeutának a saját belső élményvilágával való kapcsolatát jelenti, azt, hogy mennyiben van  tisztában azzal, hogy mit vált ki benne a kliens és azzal, amit mond. Ez képezi az interakciós  folyamat diagnózisának az alapját. Ennek persze alapvető része, hogy a terapeuta képes  legyen saját személyes érzékenységének  felismerésére és kiszűrésére. A hitelesség külső  oldala, a terapeuta transzparenciája vagy átláthatósága, az interakciós folyamat elakadásának  feloldásában játszik fontos szerepet. Ez azt jelenti, hogy a terapeuta azt, amit a kliens kivált  benne, feldolgozva de őszintén kifejezi. Ezáltal kilép abból a szerepből, amibe a kliens merev  interakciós sémája belevitte, és megint egy hiteles kapcsolati módot ajánl fel. Ezzel a kliens  számára is lehetőséget teremt ahhoz, hogy hiteles módon viszonyuljon a terapeutához, és  kapcsolatba kerüljön a szerephez nem illő aspektusaival. A kliens kapcsolódási formáját több dimenzió mentén lehet elemezni, mint például domináns/ alárendelt, közeli/távolságtartó, barátságos/ellenséges, szexuálisan töltött/deszexualizált,  gondoskodást igénylő/önálló, nyitott/zárt, stb. Kiesler nyomán kialakult  egy irányzat mely a  Leary tesztből ismert domináns/alárendelt illetve barátságos/ellenséges dimenziók  segítségével elemzi a terápiás kapcsolatot (idézi Hafkenscheid 2004, 2007; van Kessel, van  der Linden 1991; van Kessel). Ennek előnye, hogy egy olyan fogalmi keretet használ, ami a  terápiás kapcsolat ingoványában stabil kapaszkodókat nyújt a terapeutának. A terapeuták  legtöbbje azonban metaforák és szimbólumok segítségével fogalmazza meg a kliensével való  kapcsolatát. Ez kevésbé rendszerezett módszer, de nagy előnye, hogy jóval árnyaltabban le  lehet írni, hogy hogyan éli meg a terapeuta a klienssel való viszonyt. Például: „Úgy éreztem magam, mint akit bevittek egy idegen házba, és olyan dolgokat mutattak meg  nekem, amihez nem volt jogom, hogy lássam.” Egy ilyen metaforikus nyelvhasználatnak sokszor az is előnye, hogy a kliens is megérti, és így  könnyebb a kapcsolatot megbeszélni, mint elvont pszichológiai teóriák nyelvén. 

3

3. Az egzisztenciális folyamat diagnózisa Az egzisztenciális folyamat a kliensnek a létezéshez való viszonyában bontakozik ki. Ez a  pszichoterápiás helyzeten belül egyrészt abban fejeződik ki, ahogyan a kliens a vele  történtekről beszél, másrészt a pszichoterápiás helyzethez való viszonyában mutatkozik meg.  Az egzisztenciális folyamat elakadása azt jelenti, hogy a kliensnek nem sikerül a benne rejlő  lehetőségeket megvalósítania az életében, mintegy elszalasztja az életét. Nem sikerül a lét  alapvető kérdéseit (mint a halandóság, a szabadság, a magányosság, az élet értelme) az  életével kielégítően megválaszolnia. Ez sokaknál azt jelenti, hogy a helyzetet túlélni próbálják  olyankor, amikor azt megélni is lehetne.  Az egzisztenciális folyamat diagnosztizálására jól használható például a Yalom (2003) által  kidolgozott értelmezési keret, mely a kliensnek a halálhoz, a magányossághoz, a  szabadsághoz és az élet értelméhez való viszonyát méri fel. Mások (Cooper 2003; Schneider  1998; van Deurzen 1997; Wollants, Lietaer 1998) ezeket még kiegészítik olyan más  dimenziókkal, mint az egyénnek a testben való létezéshez, az időhöz vagy a térhez való  viszonya. Az interakciós folyamathoz hasonlóan, az egzisztenciális folyamat összetettségét is  jól meg lehet ragadni  metaforák segítségével.  Például: Gina,  42 éves, Afrikából bevándorolt nő, 6 gyerek anyja, akik három különböző  apától származnak. Kisgyerekeinek mindig is nagyon jó, védelmező anyja tudott lenni, de  most hogy a legidősebbek kamaszkorba értek, teljesen felborult a lelki egyensúlya.  Önállóságra való törekvéseikben nem tudja támogatni őket, dühkitörésekkel reagál rájuk,  mely során egyszer az egyiküket majdnem megfojtotta. Életének értelmét a gyerekei  felnevelése jelenti, a gyerekeinek él. Ez kérdőjeleződik meg számára most, hogy a nagyobbak  kezdenek önállósodni. Gyerekeivel oldja fel  magányosságának  kérdését is, saját magára  vonatkozó igényeit feladja. Így szabadságát, a saját életéért való felelősséget is csak annyiban  tudja felvállalni, amennyiben anyaságára vonatkozik. Bár életében sokszor hozott fontos és  nehéz döntéseket, (például amikor Európába jött hat kisgyerekkel) jelenleg úgy érzi, hogy  vele csak megtörténnek a dolgok, és egyre kevésbé tartja a kezében az életét. Mindenért  kamaszodó gyerekeit hibáztatja, akik gondos nevelése ellenére nem tisztelettudóak, haverjaik  rossz hatása alá kerültek. A haláltól való félelmét is gyerekei segítségével oldja fel. Bár tudja,  hogy ez nem reális, mert Kongóban erre rengeteg ellenpéldát látott, mégis úgy érzi, hogy Isten  nem engedheti, hogy meghaljon, mert a gyerekeinek még szükségük van rá. Nem is tudja  elképzelni, hogy milyen lesz az élete, ha gyerekei felnőnek, úgy érzi ott végződik majd  valahol. Testét, testi­létét elhasználja, elnyüvi a gyerekei kedvéért. Olyan mintha üzletet  kötött volna Istennel, hogy addig élhet, amíg gyermekeit felneveli, életét feláldozza a  gyerekeiért. Amikor megemlítem, hogy üzletet nem az Istennel hanem az ördöggel szoktak  kötni, ez mélyen megérinti és lehetővé teszi, hogy megbeszéljük az egész életéhez való  viszonyulását   A kliens létezéshez való viszonya gyakran kifejeződik a terápiához való viszonyában is.  Mennyiben használja ki a kliens a terápiában rejlő lehetőségeket? Hogyan viszonyul a  terápiához? Komolyan veszi, vagy csak játszik vele? Esetleg teljesen elmerül benne,  és nem  tud elszakadni tőle? Vállalja a felelősséget azért, ami ott történik, vagy mindez csak  megtörténik vele? Használja, vagy esetleg kihasználja valami más célból? Hogyan viszonyul  a terápiában inherensen jelen levő korlátokhoz, mint például az ülések végéhez, a terapeuta  szerepéhez, a terápia végéhez, stb.? 

4

Az egzisztenciális folyamatban a személyközpontú terápia alap kapcsolati mintájának van  nagy szerepe, azaz két ember találkozásának, akik az élet egzisztenciális kérdései tekintetében  azonos helyzetben vannak. Nincsenek végleges válaszok vagy megoldások, mindenkinek a  saját válaszát kell megadnia az életre. Itt jelenik meg a terapeuta bölcsessége és  élettapasztalata, mint segítő elem (Leijssen 2003), nem úgy, hogy a kliens kérdéseit  megválaszolja, hanem úgy hogy segít neki a válasz keresésében.  4. Az élmény­folyamat diagnózisa Az élmény­folyamat során a kliens élményei formálódnak át a külvilágból érkező  benyomásokból és testi szintű észlelésekből értelmes információvá. A személyközpontú  terápia experienciális ágában a Gendlin (1962, 1989, 1996) által megfogalmazott  élményáramlás („experiencing”) fogalma és a fókuszolás módszere képezi azt a koncepciós  keretet, melyben ez a folyamat megfogalmazódik. Ebből alakult ki az úgynevezett folyamat­ experienciális irányzat is (Greenberg, Rice, Elliott 1993). A folyamatdiagnózis koncepciója és  a különböző folyamatfajták és elakadások ebben a részfolyamatban lettek a  legrendszerezettebben kidolgozva. Az élmény­folyamat elakadása azt jelenti, hogy a valóság megtapasztalása valamilyen módon  torzul. A kliens nem képes a külső és a belső valóságot (a külvilágot, illetve a hozzá  kapcsolódó érzelmeit, gondolatait) teljességükben megélni,  élményei megszűrődnek és a  világgal való kapcsolata torzul.  A rogersi változók közül a feltétel nélküli elfogadás játszik különös szerepet ebben a  folyamatban. A terapeuta elfogadja a kliens élményvilágának  különböző összetevőit, azokat  is, amelyeket a kliens elítél vagy eltorzít. Ennek a célja, hogy a kliens a feltétel nélküli  elfogadás attitűdjét ki tudja alakítani saját élményvilágának különböző összetevőivel  szemben, hogy a valóságot torzítás nélkül észlelhesse. A következőkben az élmény­folyamat különféle elakadásait tárgyalom. Minden folyamat­ elakadás láthatóvá tesz valamely mikro­folyamatot, melyekből az élmény­folyamat felépül.  Ezek összefüggésbe hozhatók a személy fejlődése során kialakuló azon képességekkel,  melyeket a gyerek a szülőjével, vagy gondozójával való kapcsolatában sajátít el. A különböző  folyamatfajták (illetve folyamat­elakadások) tárgyalásánál ezeket is említem. Ezen kívül  utalok arra is, hogy a különböző  folyamatokat, illetve folyamat elakadások feloldását hogyan  tudja a terapeuta elősegíteni. a. A pszichotikus folyamatmód (a valóságkapcsolat zavara)

A kliensnek a realitással való kapcsolati zavara három szinten jelenhet meg: az önmagával  (saját testével), a világgal (környezetével) és a másokkal való kapcsolatában. Az  élményfolyamat alapjában akad el, mert a kliens szinte be van zárva a saját valóságába, a  világból jövő ingerek egybemosódnak a belső ingerekkel, a világ érzékelése alapjában  eltorzult. Így nincs pszichológiai kapcsolat a terapeuta és a kliens között sem, mely  alapfeltétele a terápiás munkának. (Rogers 1957). 

5

A terapeuta feladata ilyenkor az, hogy a klienst „lehorgonyozza”, a világgal megint  összekapcsolja és egy közös valóságot alakítsanak ki. A Prouty (1998) által kidolgozott pre­ terápiában a kapcsolatra vonatkozó reflexiók ebben segítik a klienst. A terapeuta megnevezi  például a helyzetben azokat az ingereket, amelyekre a kliens láthatóan reagál, esetleg a kliens  testi­ illetve mimikai kifejezéseit, vagy a kliens szavait ismétli el, bármilyen értelmetlennek  tűnnek is ezek. A lényeg az, hogy a klienst kapcsolatba hozza a valósággal olyan módon,  hogy ezt másokkal is meg tudja osztani, egy közös valóságot alakítsanak ki, ahol mindketten  tudatában vannak egymás jelenlétének, és a saját valóságérzékelésük szimbolikus voltának.  Egy beszélgetés alatt állandóan változhat, hogy a kliens pszichotikus folyamatmódban van  vagy nincs. A terapeuta aszerint hangolja az intervencióit, hogy a kliens folyamatát abban a  pillanatban milyennek értékeli. A következő példa ezt illusztrálja: „Egy bent fekvő nőbeteg bemegy lassan a pszichológus irodájába, leül a székre,  rákönyököl az asztalra, és a pszichológusra bámul. A pszichológus úgy véli, hogy  éppen pszichotikus folyamatmódban van.  Kliens: Jönnek értem? Terapeuta: Az előbb felnéztél 1, és azt kérdezed „jönnek értem?” Kliens: Egész idő alatt repülőgépeket hallok, meg ilyeneket. Terapeuta: Azt mondod „az egész idő alatt repülőgépeket hallok meg ilyeneket.” … Kliens:  Jönnek értem? Terapeuta: Azt kérdezed, hogy jönnek­e érted. Az előbb azt mondtad: „az egész idő  alatt repülőgépeket hallok meg ilyeneket.” Most rám nézel, és azt kérdezed „jönnek  értem?” Kliens:  Telefonálhatok haza?  Terapeuta:  úgy dönt, hogy kongruens módon folytatja: Nem. Úgy egyeztünk meg a  szüleiddel, hogy naponta csak egyszer hívhatod őket, és már az előbb telefonáltál. Kliens:  Jönnek értem? A Terapeutának ez a válasz bizarrnak tűnik ebben a kontextusban, és megint átvált   kontaktus­reflexióra, mert úgy látja, hogy az jobban illik a kliens szintjéhez, és  segítheti, hogy megint visszatérjen a valóságba: „Azt kérdezed, hogy jönnek­e érted…   és kinézel. Motorok hangját hallom az autósztrádán messziről és zenét is hallok.  Remegsz.”  Kliens:  Telefonálhatok haza? Terapeuta:  átvált a kliens szintjére: Az előbb telefonáltál, mit beszéltetek meg? Kliens: Délután kettőkor jönnek. Az még másfél óra! (Ez egyértelmű realitáskapcsolat.) Terapeuta: Valóban. Mit fogsz addig csinálni? Sétálsz egyet vagy lefekszel az ágyra? Kliens: Nem az ágyra, mert akkor azt hiszem, hogy jönnek értem. Nem tudom, hogy  akkor élni fogok­e még. Valószínűleg az, amit a terapeuta behozott a beszélgetésbe, már elég volt ahhoz, hogy  a klienst megint pszichotikussá tegye. 

1A tanulmányban szereplő példák hollandból lettek lefordítva. Ezen a nyelvterületen a  kliens tegezése nem szokatlan. Épp úgy, mint más szociális kapcsolatokban, a résztvevők életkoruk,  szociális státuszuk, egyéni szokásuk, stb. alapján döntik el, hogy egymást tegezik vagy magázzák.  6

A terapeuta tehát visszavált: Rám nézel, és azt mondod „Nem tudom, hogy akkor élni  fogok­e még.” A szemed szomorúnak látszik… Remegsz. Kliens: Egyáltalán nem érzem magam nyugodtnak. (Ez egyértelműen érzelmi  kapcsolat).  …” (Dion Van Werde 1995,183­184. o.) Ez a példa jól illusztrálja a folyamatdiagnózis szerepét. A kliens ide­oda vált egy pszichotikus  szint és olyan pillanatok között, amikor van némi kapcsolata a realitással. A terapeuta az  intervencióit a kliens folyamatmódjára hangolja.  Fejlődéspszichológiai szempontból ez analóg azzal a kommunikációs folyamattal, amely  kisbabák és gondozóik között zajlik az interszubjektivitás kialakulásakor. A gondozók  ráhangolódnak a gyerek élményvilágára, imitálják őt, megnevezik azt, ami a figyelmüket  vonzza, amit a testükkel kifejeznek, vagy elismétlik azt, amit mondanak, illetve gügyögnek.  Ilyen módon alakítják ki a közös valóságot (Peters 2003).  A valóságkapcsolat elakadása több DSM diagnózissal is kapcsolatba hozható, például a  különféle pszichotikus vagy disszociációs állapotokkal, de azzal is, ha valaki bizonyos drogok  hatása alatt, gyengeelméjű állapotban vagy demencia következtében elveszti a kapcsolatot a  realitással.  b. Az élményektől való távolság (az érzelmek intenzitásának szabályozása)

  Az élmény­folyamatnak egy másik fontos jellemzője az embernek az élménytől való  távolsága. Egy élményre való reflektálás során az énnek két összetevőjét különböztethetjük  meg: a reflektáló ént és az élményt, amire reflektálunk (Leijssen 1995). Ez a kettéhasadás az  egészséges disszociációs képesség eredménye. A jól működő reflexiós folyamathoz mindkét  összetevőre szükség van. Itt két problematikus formát lehet megkülönböztetni: 

Túl közeli: ha valakit teljesen elárasztanak az érzései, mint amikor valaki pánikba esik,  vagy   elönti a düh, vagy a fájdalom. Ebben a folyamatmódban hiányzik a „reflektáló én”,  csak az élmény van jelen, így nem jöhet létre önreflexió. A terapeuta feladata az, hogy  segítsen a reflektáló én kialakításában, segítsen távolságot létesíteni a kliens és az élménye  között. Ez többféle módon történhet: o a dolgok racionális oldalát, a külső történeti elemeket tükrözi az érzelmek helyett, o az élményt szimbolikus formában egy bizonyos távolságra helyezni a térben, o megkérdezi a klienstől, hogy a testében hol érzi ezeket az érzéseket, o metaforák segítségével dolgozni (ezek távolságot biztosítanak az élménytől, de az  élményekhez kapcsolódó érzelmeket megjelenítik), o ha nyelvhasználatában a terapeuta utal az önreflexiós folyamat mindkét  összetevőjére. Például: van benned (reflektáló én) valami, ami (élmény) nagyon el  van keseredve.

7



Túl távoli: ha valaki racionálisan beszél, anélkül hogy azt, amit mond, átélné. Itt csak a  reflektáló én van jelen, anélkül hogy kapcsolatban lenne az élmény érzelmi töltésével. A  terapeuta feladata ennek a kapcsolatnak az elősegítése, ezt többféle  módon teheti: o az érzelmek tükrözése, ezekre rákérdezés, o a testtel való kapcsolat, a testi tudatosság megerősítése, o a terapeuta saját érzéseinek a megnevezése,  o metaforák használata (mint a fenti példában), o nyelvhasználat (mint a fenti példában) .

Mindkét folyamatmód összefüggésbe hozható különböző DSM diagnózisokkal. A túl távoli  módot sokszor láthatjuk olyan egyéneknél, akik a világot racionálisan közelítik meg, de  kapcsolható a szkizoid, a nárcisztikus, vagy az elkerülő személyiségzavarokhoz is. A túl közel  fajta jellemzi a függő személyiségzavaros egyéneket, és általában a szorongós embereket.  Gyakran megfigyelhető az is, hogy a túl távoli és a túl közel folyamatmód egymást váltja  (Leijssen 1996).  Fejlődéspszichológiai szempontból itt arról a képességről van szó, hogy valaki tudja­e érzései  intenzitását szabályozni (Vanaerschot 2001). Ez is a gondozókkal való kapcsolatban alakul ki,  akik a gyereknél látott érzelmeket megtartják  (contain), illetve azokat feldolgozva, a gyerek  számára megemészthető, szimbolizált formában adják vissza. A gyerek így tanul meg  reflektálni az élményeire, értelemet tulajdonítani nekik, és szabályozni érzelmi reakcióinak  intenzitását.  c. A törékeny folyamatmód (az élményekkel való kapcsolat fenntartása)

Akkor beszélünk törékeny folyamatmódról (Warner, 1992; 1998; 2000; Vanaerschot, 2006),  ha a kliens nehezen tudja fenntartani a kapcsolatot a saját élményeivel. Például amikor a  terapeuta kicsit mást ad vissza, mint amit a kliens mondott, az élmény­folyamata váratlanul  megszakad. Ez a jelenség gyakran megfigyelhető olyan klienseknél, akik erősen a kapcsolatra  irányultak, állandóan résen vannak, és ha a másiknál egy bizonyos elvárást érzékelnek vagy  feltételeznek, akkor arra rögtön reagálnak. A folyamat megszakadása gyakran szinte észrevétlenül történik. Egy példa: Kliens: Nem tudom, hogy mit csináljak, de már nagyon elegem van ebből az egészből.  Igazából már nem szeretem őt, de mégse tudok szakítani vele.  Terapeuta: Olyan mintha még szükséged volna rá valamilyen módon. Kliens: Igen.  Csönd, a kliens a terapeutát nézi várakozóan. Terapeuta: Milyen szempontból lehetne még szükséged rá? Kliens: Nem tudom.  Csönd, a kliens a terapeutát nézi. Terapeuta: Mindenesetre nagyon eleged van belőle, hogy így bele vagy ragadva ebbe  a kapcsolatba.  Kliens: Igen, ez az. Nagyon elegem van belőle, hogy nem tudom elengedni, és a  legszívesebben… (A kliens tovább beszél.)

8

Fejlődéspszichológiai szempontból ez ahhoz kapcsolódik, ha a gondozók rendszeresen hamis  jelentést tulajdonítanak a gyerek élményeinek, és nem segítik eléggé abban, hogy az élményei  jelentését maga határozza meg. Stern (idézi Vanaerschot 2006) érzelmi tolvajlásról vagy  érzelem­átalakításról beszél ebben a helyzetben.  Ez a fajta folyamat jellemzi sokszor azokat a klienseket, akik a DSM szerint borderline vagy  nárcisztikus személyiségzavarosak, de bárkinél megfigyelhető ha érzékenyebb, sebezhetőbb  élményeit tárja fel, melyek nem túl könnyen építhetők be az önképébe. A kapcsolat, amelyen  belül valaki az érzelmeit felfedi, és az élményterület, amiről szó van, nagymértékben  meghatározza, hogy az illető milyen folyamatmódba kerül. Olyanok is, akik egyébként  egészséges módon működnek, könnyen törékeny folyamatmódba kerülhetnek a  párkapcsolatukon belül. Az intim, közeli kapcsolatokban a legsebezhetőbb érzelmek  kerülhetnek felszínre, és általában tudatosulnak a másik elvárásai is, mert ezek nagy hatással  vannak az életünkre. Főleg, ha a kapcsolat egy nehezebb szakaszában van, amikor negatív  érzelmek lapulnak a felszín alatt, mindenki érzékenyebben reagál, ha a partnere nem érti meg  az üzenete jelentését, vagy más jelentést tulajdonít neki.  Kétfajta törékeny folyamatmódot különböztethetünk meg: − Alacsony intenzitású törékeny folyamatmód, ha a kliens elveszti az éppen feltárt élményével  a kapcsolatot, anélkül, hogy ezt láthatóan észlelné, vagy érzelmeket váltana ki belőle. Például  a kliens kifejt valamit, a terapeuta közbeszólására ezt abbahagyja, és kis szünet után másba  fog bele. Vagy pedig, mint a fenti példában, rábólint arra, amit a terapeuta mond, és a  terapeutától várja a folytatást.  − A magas intenzitású törékeny folyamatmódról akkor beszélünk, ha a kliens a terapeuta 

intervenciójára hirtelen nagy ingerlékenységgel vagy dühvel reagál (nyíltan vagy leplezve).  Olyan mintha a kliens érezné, hogy a terapeuta közbeszólásának hatására elveszti a  kapcsolatát a saját élményével. Úgy érzi, hogy a terapeuta el akarja venni tőle, vagy meg  akarja semmisíteni az élményeit. Erre reagál nagyon élesen, ahelyett hogy a saját élményeit  explorálná tovább.  A terapeuta feladata mindkét esetben az, hogy a klienst hozzásegítse ahhoz, hogy kapcsolatba  tudjon maradni az élményével, miközben ezt feltárja. Első fokú empátia ajánlott ilyenkor, ami  azt jelenti, hogy a terapeuta csak azt próbálja visszaadni, amit a kliens mondott. Egy kis  árnyalatnyi különbség is (például mérges helyett dühös) ki tudja téríteni a klienst ebben a  folyamatmódban a medréből. Fontos ilyenkor a kliens ritmusát követni, nem többet  visszaadni, mint amit ő maga mond, hanem abban segíteni, hogy kapcsolatban maradjon  azzal, ami ebben a pillanatban benne él. Az is fontos lehet, hogy a terapeuta az intervencióit  ne kérdés formájában fogalmazza meg, hanem kijelentésként. A kérdések mindig egy  interakciós töltetet hordoznak magukban, azt, hogy a terapeuta elvárja a klienstől, hogy a  kérdést megválaszolja (Weiser 2005). A törékeny folyamatmódban levő kliensek érzékenyek  az ilyen interakciós felhívásokra, és egy kérdés elég hozzá, hogy eltérítse a figyelmüket a  belső élményfolyamatuktól, a külső interakciós elvárásokra. Ha a folyamat többször egymás  után megszakad (ami az erre a folyamatmódra érzékenyebb klienseknél biztos többször elő  fog fordulni) akkor érdemes erre felhívni a figyelmet, és ezt nyíltan megbeszélni. 

9

d. A belső kritikus (az élményekhez való viszonyulásmód)

A belső kritikust (Gendlin 1989; Leijssen 1995; Stinckens, Lietaer, Leijssen 2004;  Vahrenkamp, Behr 2004) leginkább úgy lehetne leírni, mint a személyiségnek egy olyan  részét, amely az élményfolyamatot negatív, önmagára vonatkozó szarkasztikus  megjegyzésekkel akadályozza. Például „… látja ez a bajom, már megint csak nyavalygok.”  Általában sajátos kritikus hangnem jellemzi, amely elüt attól, ahogy a kliens előtte beszélt. A fő jellemzője a belső kritikusnak, hogy a saját élményeit leértékeli, és értéktelennek  nyilvánítva félresöpri. A nyitott, elfogadó viszonyulásmód helyett, mely alapfeltétele annak,  hogy az ember az új, eddig meg nem értett élményeit integrálni tudja, ezeket az élményeket  éles kritikával elutasítja.  Erős belső kritikust gyakran találunk szorongó és kényszeres személyeknél, de szinte az  összes diagnosztikai kategóriában előfordulhat. A belső kritikus az egyedfejlődés során olyan  alapvető kapcsolatokban alakulhat ki, ahol a gondozók a gyerekeket nagyon feltételesen  fogadják el, és a gyerek élményeit és viselkedését élesen kritizálják. Ennek a  viszonyulásmódnak az elsajátítása szinte elkerülhetetlen a gyerek számára ahhoz, hogy ebben  a környezetben túléljen, megfeleljen az elvárásoknak, és szeretet kapjon.  A terapeuta feladata ilyenkor az, hogy segítsen a kliensnek, hogy nyitott, elfogadó  kapcsolatba tudjon kerülni a saját élményvilágával. Az ember megpróbálhatja a belső kritikust  finoman kikapcsolni, például: „félre tudná tenni egy pillanatra ezt a kritikus hangot magában,  és megfigyelni, hogy mit érez?” vagy humor segítségével: „no, megint felébredt a mindent  jobban tudó nagynéni.” Konokabb belső kritikusoknál szükség lehet arra, hogy teret  biztosítsunk a feltárására. A belső kritikussal való munkában általában a következő fázisokat  különböztetik meg: azonosítás, dialógus kialakítása, a kritikus szerepének feltárása, és  konstruktívabb megoldások kialakítása. A belső kritikusnak általában védelmező szerepe volt  a kliens élettörténetében. Ennek a fel­ illetve elismerése, és annak a megvizsgálása, hogy  milyen más, konstruktívabb módon tudja megvédeni a kliens önmagát azokban a  helyzetekben, ahol a belső kritikus aktiválódik, segít a kritikust integrálni a személyiségbe.  e. A disszociatív folyamatmód

A disszociatív folyamatmód (Warner 1998; 2000) arra utal, hogy bizonyos élménykötegek  relatíve önállóan, a személyiség többi részétől függetlenül működnek. Ez a folyamatmód  általában akkor lesz megfigyelhető, ha a kliensben olyan élmények aktiválódnak, melyek  nagy félelemmel, fájdalommal vagy dühvel párosulnak, vagy a múltban párosultak. Ezek az  élmények az élményfolyamat többi részéről leválva működnek, saját emlékekkel, a világnak  és önmaguknak egyértelműen másfajta érzékelésével és felfogásával. Ezt a folyamatmódot szinte kizárólag csak olyan személyeknél lehet tapasztalni, akik kora  gyerekkorukban nehéz, traumatizáló élményeket éltek át, amikor a disszociáció volt az  egyetlen kiút az érzelmileg elviselhetetlen helyzetből.  A személyközpontú szemlélet szerint ilyenkor a terapeuta feladata a disszociált részek  megértő elfogadása, ha azok felszínre kerülnek, illetve annak a megvilágítása, hogy ezek a  részek milyen pozitív szerepet játszottak a túlélésben. Néha fontos lehet, hogy a terapeuta a  kliensnél még hiányzó integratív funkciót is ellássa, például abban, hogy a klienst segíti egy  10

lehetséges öndestrukció megelőzésében. Ez persze sok időt és hosszú munkát igényel,  melynek alapját csak egy biztonságos terápiás kapcsolat képezheti. Levált részek gyakran  csak akkor jönnek a felszínre a terápiás kapcsolaton belül, ha már elegendő bizalmuk alakult  ki a terapeutában.  A disszociációs folyamat rokon a hipnotikus állapotokkal, és az erre hajlamos személyek  általában érzékenyebbek mindenféle szuggesztióra. A disszociációt rögtön megerősíti a  félelem és a fájdalom azonnali megszűnése, míg a negatív következményei csak hosszabb idő  múlva érezhetőek, és általában csak másik személyiségrészek által. Ezáltal azok, akik kora  gyerekkorukban bizonyos élményeket lehasítottak, hogy egyébként elviselhetetlen  élményeket túléljenek, az életük későbbi szakaszában is érzékenyek maradnak szuggesztióra  vagy hipnotikus állapotokra.  Fontos, hogy a terapeuta óvatos legyen mindenféle, a lehetséges személyiségrészekkel  kapcsolatos értelmezéssel, szuggesztióval és elvárással. A non­direktív viszonyulásmód a  direktívvel szemben azzal az előnnyel jár, hogy minimalizálódik annak a veszélye, hogy a  kliensek a terapeuta elvárására hamis élményeket generálnak. Ezek mellett az úgynevezett nehezebb, problematikusabb folyamatmódok mellett néhány  másikat itt csak megemlítek. Ezek a folyamatmódok mindenkinél rendszeresen előfordulnak,  és hozzátartoznak a normális működéshez. Minél erősebb, teherbíróbb a folyamat, annál  inkább beszélhetünk a folyamat elakadása helyett feldolgozási feladatokról. Itt áttérünk a  mikro­szintről a molekuláris szintre (Vanaerschot 2001).  f. Belső konfliktus 

Ez két ellentétes tendenciát jelent a kliensen belül, melyek konfliktusban állnak egymással az  élete valamilyen területén (Greenberg, Rice, Elliott 1993). Néhány erre utaló jel: „egyrészt  szeretném …, de másrészt …”, vagy egy bizonyos zavartság a kliensben, hogy mit is akar  igazából. Néha lehet ez kevésbé nyilvánvaló is: „tulajdonképpen szeretnék keményebben  dolgozni ezen, de valahogy nem sikerül”. A feladat itt a két oldalnak az integrációja.  Általában különböző lépéseket lehet megfigyelni: szembenállás, azonosítás, kommunikáció és  integráció.  Gyakori hiba, hogy a terapeuta a két oldal összegét tükrözi, vagyis az elakadást. Ehelyett az  viszi előre a folyamatot, ha mindkét tendencia kellő teret kap, míg a közös nevező  megfogalmazódik, amely az integráció alapját képezheti (Mearns, Thorne 2000).  

g. Problematikus reakció

Akkor beszélünk problematikus reakcióról (Greenberg, Rice, Elliott 1993), ha a kliens egy  olyan esetet ír le, ahol nem érti a saját reakciómódját, a viselkedését logikátlannak,  eltúlzottnak vagy váratlannak ítéli. Ez vonatkozhat akár külső, akár  belső reakcióira, és  sokszor csak mellékesen említi, nem tartja fontosnak, vagy nem akar logikátlannak tűnni a  terapeuta szemében. Például: „hirtelen nagyon rosszul éreztem magam, ahogy láttam, hogy  megfordul és elmegy. Nem is tudom miért, hiszen tudtam, hogy másnap viszontlátom.”  A kliens reakcióját ilyenkor a helyzet egy bizonyos összetevője váltja ki, melynek érzelmi  jelentése nincs integrálva az énképébe. A helyzet ezen aspektusának jelentése rávetül az egész  helyzetre, így azt eltorzítja. Greenberg, Rice és Elliott (1993) szerint az én­fejlődés korábbi  szakaszában kialakult diszfunkcionális érzelmi sémák aktiválódnak ilyenkor.  11

A terapeuta feladata az, hogy a klienst segítse a helyzet azon jellemzőinek a megkeresésében,  amelyek fényében a reakciója érthetővé válik, és amelyek a helyzet átélését eltorzították.  h. Befejezetlen ügy

A kliens ilyenkor egy olyan érzelmileg hangsúlyos interakciójával foglalkozik, amelynek  megoldása nem volt megfelelő számára (Greenberg, Rice, Elliott 1993). Ez vonatkozhat egy  régi kapcsolatra (például szülő, testvér, stb.) aminek az érzelmi töltete és befejezetlensége  most valamiért aktuálissá vált, de lehet egy jelenlegi kapcsolat is, amitől a kliens nem bír  elszakadni, és érzelmi reakciója nincs arányban a valósággal. Általában visszafogott, a másik  személy felé ki nem fejezett érzelmekről van szó, melyek valamilyen okból le vannak  blokkolva. A terapeuta feladata ilyenkor az, hogy a klienst segítse saját érzelmeinek a pontos  megfogalmazásában.  Záró gondolatok A folyamatdiagnózis koncepciójának a segítségével megpróbáltam bemutatni az utóbbi  évtizedekben a személyközpontú terápiában végbement fejlődést. A tanulmány első részében  a személyiség folyamatkoncepciója és négy részfolyamata került tárgyalásra, és  a  folyamatdiagnózis makroszintű felfogása. A második részben a folyamatdiagnózist tárgyaltam  mikroszinten, a négy részfolyamat függvényében.  Minden folyamatot nagymértékben befolyásol az a környezet, amelyen belül végbe megy. A  kliens folyamatának a környezetét a pszichoterápián belül a terápiás kapcsolat jelenti. Ez a  kapcsolat nagymértékben meghatározza, hogy a kliens a világot és önmagát milyen módon éli  meg, és ezt hogyan juttatja kifejezésre. Ez azt jelenti, hogy a folyamatdiagnózis mikroszinten  egyúttal a terápiás kapcsolatot is diagnosztizálja. Rámutat arra, hogy a terápiás kapcsolat  pillanatnyilag miben szenved hiányt ahhoz, hogy a kliens folyamatát előre segíthesse, hogy  mire van a kliens folyamatának szüksége ahhoz, hogy megint beinduljon. Ez nem azt jelenti,  hogy a terapeuta manipulálja a kliensét, hanem azt, hogy egy dialógust alakít ki a kliensével  arról, amit lát. Visszajelzést nyújt neki, de a kliens reakciója dönti el, hogy milyen irányba  haladnak tovább.  A folyamatdiagnózis egyik nagy előnye, hogy irányt mutat a terápiás munka folyamán. A  folyamatmód diagnosztizálása megmutatja, hogy mi segítheti a klienst előre az adott  pillanatban, és mivel nem érdemes próbálkozni. Egy másik fontos sajátossága, hogy a kliens  működésében a változási lehetőségeket emeli ki, és nem a merev struktúrákat. Ilyen  értelemben felszabadító hatása van a kliensekre, mivel a  patológia nem a személyükre  vonatkozik, hanem arra a folyamatmódra, amiben vannak. A folyamatdiagnózis mikroszinten  összefüggésbe hozza a kliens folyamatmódját az éppen aktuális terápiás kapcsolattal, melybe  az bele van ágyazva. Ebből a szempontból segít megérteni a terápiás kapcsolat hatásmódját is.  A folyamatdiagnózis használata nem kizárólagos sajátossága a személyközpontú terápiának.  Más terápiás irányzatok is megfogalmaznak különböző mikro­folyamatokat, csak ezeket  másképp nevezik. Ilyenek például a mentalizáción alapuló terápiában kidolgozott működési  módok (Fonagy, Target 1998) mint a „pszichés azonosság”, a „mintha­mód” vagy a  teleologikus gondolkodás. Ezek felfoghatók különböző folyamatmódoknak, melyekbe  kliensek belekerülhetnek bizonyos élmények átélésekor. Ha ez a terápia során történik, akkor  a terapeutának a kliens folyamatmódjának megfelelően kell az intervencióit megválasztania,  12

és ily módon az interakciós erőteret ahhoz alakítani, hogy az élmények feldolgozása  sikeresebb legyen. Tulajdonképpen ez a folyamatdiagnózis lényege. 

Process diagnosis in psychotherapy from a person­centred and experiential point of view  II. The level of the microprocesses In the former paper I dealt with the process conception of the personality as it appears in  its  four part­processes: the self­process, the interactional process, the experiential process and  the existential process. Besides I demonstrated the macro level of the process diagnosis which  evaluates these four part­processes in the life of the client. In this paper I explain the micro  level approach of the process diagnosis which reveals the momentary process of the client as  it develops in the  therapeutic relationship. As the process of the client in therapy is  fundamentally influenced by the therapeutic relationship, the process diagnosis on micro  level reveals the impact of the therapeutic relationship, too. I illustrate the micro level  process diagnosis in the self­, the interactional and the existential processes. The concept of  the process diagnosis is most elaborated  in the experiential process, therefore, I treat this in  more detail. Irodalom Cooper, M. (2003): Existential Therapies. London: Sage. Fonagy P., Target, M. (1998): A kötődés és a reflektív funkció szerepe a self­fejlődésben.  Thalassa, 9:5­43. Gendlin, E. T. (1962): Experiencing and the creation of meaning: A philosophical and  psychological approach to the subjective. New York, Free Press of Glencoe. Gendlin, E.T. (1989): Fókuszolás. Budapest, Tankönyvkiadó. Gendlin, E. T. (1996): Focusing Oriented Psychotherapy. A Manual of the Experiential  Method. New York, Guilford. Greenberg, L. S., Rice, L. N., Elliott, R. (1993): Facilitating Emotional Change. New York,  Guilford. Hafkenscheid, A. (2004): Hoe 'Rogeriaans' is de interpersoonlijke communicatietheorie en  ­therapie (ICT) van Donald J. Kiesler? Tijdschrift cliëntgerichte psychotherapie, 42:267­278. Hafkenscheid, A. (2007): De betekenis van Donald J. Kiesler (1933­2007) voor de  psychotherapie. Tijdschrift voor Psychotherapie, 33:333­345. Leary, T. (1963): Interpersonal diagnosis of Personality. New York, Ronald Press Leijssen, M. (1995): Gids voor gesprekstherapie. Utrecht, De Tijdstroom. Leijssen, M. (1996): Characteristics of a healing inner relationship. In: Hutterer R. + mtsai  szerk. Client­centered and experiential psychotherapy. A paradigma in motion. Vienna, Peter  Lang, 427­438. Leijssen, M. (2003): De therapeut. In: Colijn, S., Snijders, J. A., Trijsbrug, W. szerk.:  Leerboek Integratieve Psychotherapie. Leusden, De Tijdstroom, 305­326. Mearns, D., Thorn, B. (2000): Person­centred therapy today. London, Sage.

13

Peters, H. (2003): Enkele gedachten over vroegkinderlijk imiteren en intersubjectiviteit in  relatie tot aspecten van psychotherapie. Tijdschrift cliëntgerichte psychotherapie, 41:84­114. Prouty, G. (1998): Pre­therapy and pre­symbolic experiencing. Evolutions in Person­centered/  Experiential approaches to psychotic experience. In: Greenberg, L. S., Watson, J. C., Lietaer,  G. (szerk.) Handbook of Experiential Psychotherapy. New York, Guilford, 388­409. Rogers, C. R. (1957): The necessary and sufficient conditions of therapeutic personality  change. Journal of Consulting Psychology, 21:95­103. Schneider, K. J. (1998): Existential Processes. In: Greenberg, L. S., Watson, J. C., Lietaer, G.  (szerk.) Handbook of Experiential Psychotherapy. New York, Guilford, 103­120. Stinckens, N., Lietaer, G., Leijssen, M. (2004): Werken met de innerlijke criticus: een  pleidooi voor een flexibele en procesdirectieve aanpak. Tijdschrift cliëntgerichte  psychotherapie, 42:165­183. Süle Á. (2005): A határok szerepe a kliensközpontú terápia reflektív felfogásában.  Pszichoterápia, 14:482­492. Vahrenkamp, S., Behr, M. (2004): The dialogue with the inner critic: From a pluralistic self to  client­centered and experiential worl with partial egos. Person­centered and experiential  psychotherapies. 3:228­244. Vanaerschot, G. (2001): Microprocesdiagnostiek als leidraad voor procesdirectieve  interventies in cliëntgerichte psychotherapie. Tijdschrift voor psychotherapie, 27:441­469. Vanaerschot, G. (2006): It takes two to tango. On empathy with fragile processes.  Psychotherapy: Theory, Research and Practice, 41:112­124.  van Deurzen, E. (1997): Everyday Mysteries: Existential Dimensions of Psychotherapy,  London, Routledge. van Kessel, W., van der Linden P. (1991): De hier­en­nu relatie in cliëntgerichte therapie; het  interactionele gezichtspunt. In:  Swildens, J.C.A.G., de Haas, O., Lietaer G., Van Balen, R.  szerk. Leerboek gesprekstherapie. De cliëntgerichte benadering. Amersfoort/ Leuven, Acco,  223­250. van Kessel, W., Lietaer, G. (1998): Interpersonal Processes. In: Greenberg, L. S., Watson, J.  C., Lietaer, G. szerk. Handbook of Experiential Psychotherapy. New York, Guilford, 155­ 177. Van Werde, D. (1995): Contact­faciliterend werk op een afdeling psychosenzorg. In: Lietaer,  G., Van Kalmthout M. szerk. Praktijkboek gesprekstherapie. Utrecht, De Tijdstroom, 178­ 187. Warner, M. (1992): Het fragiele proces. Psychotherapeutisch Passpoort, 4:105­117.  Warner, M. (1998): A client­centered approach to therapeutic work with dissociated and  fragile process. In: Greenberg, L. S., Watson J.,Lietaer, G. szerk. Handbook of experiential  psychotherapy. New York, Guilford, 368­387. Warner, M. (2000): Person­centred therapy at the difficult edge: a developmentally based  model of fragile and dissociated process. In: Mearns, D.,Thorn, B. Person­centred therapy  today. London, Sage, 144­171. Weiser, A. C. (2005): The Radical Acceptance of Everything: Living a focusing life.  Berkeley, Calluna Press. Wollants, G., Lietaer, G. (1998): De existentiële dimensie. De betekenis van het existentieel­ fenomenologisch gedachtegoed voor de psychotherapeutische praktijk. In: Trijsburg, W.,  Colijn, S., Collumbien, E., Lietaer, G. (szerk.) Handboek integratieve psychotherapie II. 4.  Utrecht, De Tijdstroom, 1­32. 14

Yalom, I. D. (2003): Egzisztenciális pszichoterápia. Budapest, Animula. Süle Árpád, Centrum voor Geestelijke Gezondheidzorg Zuid­Brussel, Van Volxemlaan 169, 1190 Brussel,  [email protected]

15