Új utak a személyközpontú pszichoterápiában: a folyamatdiagnózis fogalma I. A makrofolyamatok szintje Süle Árpád Megjelent a Pszichoterápia folyóirat 2008 decemberi, 17. évfolyam 6. számában, 372378. A személyiség, Rogers és Gendlin által kialakított, folyamatjellegű felfogása a személyközpontú terápia fejlődése során tovább alakult. Az irányzat keretében a személyiséget, mint folyamatot négy aspektusában írták le: mint énfolyamatot, interakciós folyamatot, élményfolyamatot és egzisztenciális folyamatot. Ezek a részfolyamatok más terápiás felfogásokban is jelen vannak, csak más értelmezési keretben fogalmazódnak meg. A négy részfolyamat bemutatása egyúttal illusztrálja a személyközpontú terápiában kialakult ágazatokat is. A folyamatdiagnózis ezen a koncepción alapul, és a személyiségben mint folyamatban keletkező elakadásokat azonosítja és ezek feloldásához segít hozzá. A folyamatdiagnózison belül két szintet különböztetünk meg. Jelen tanulmány a makroszintet vizsgálja, a négy részfolyamat szerepét és egymáshoz való viszonyát elemzi a kliens életében. Egy következő cikkben a mikroszintű folyamatdiagnózis koncepcióját a négy részfolyamat tükrében fogom bemutatni. Kulcsszavak: személyközpontú és experienciális pszichoterápia — folyamatdiagnózis — integratív — makro és mikroszint A személyközpontú és experienciális (azaz tapasztalás vagy élményközpontú) pszichoterápiában kialakult folyamatdiagnózis koncepciója Magyarországon kevéssé ismert. Míg itt a személyközpontú terápiának főleg a klasszikus ága terjedt el, addig a világ más tájain az irányzat az utóbbi évtizedekben tovább fejlődött és differenciálódott. Az alábbiakban a folyamatdiagnózis fogalmának a kifejtésével mutatom be a személyközpontú terápiában végbement fejlődést. Ezt egy olyan modell segítségével teszem, amely holland nyelvterületen fogalmazódott meg, és az irányzat különböző ágazatait integrálja egymással (Bloemsma 2001, Leijssen 2006). A személyközpontú terápiában kialakult alirányzatokat az alapján rendszerezi ez a modell, hogy a személyiségen, illetve a terápiás kapcsolaton belül melyik részfolyamatra helyezik a hangsúlyt. Ezek a részfolyamatok megjelennek a személyközpontú terápián kívül más pszichoterápiákban is csak minden terápiás irányzat a saját értelmezési keretében fogalmazza meg őket. Írásomban utalni fogok más terápiás irányzatok hasonló jellegű koncepcióira, mely véleményem szerint az irányzatok közötti dialógust segítheti elő. A következőkben a folyamatdiagnózis alapját képező folyamatkoncepciót tárgyalom. Majd a folyamatdiagnózis makroszinten való felfogását fejtem ki és illusztrálom egy esettel. Egy következő cikkben kerül sor a mikroszint bemutatásra. 1. Az ember, mint folyamat A személyiség folyamatkoncepciója a múlt század 50es éveiben alakult ki a személyközpontú 1
terápiában, Rogers (2004) és Gendlin (1962) munkássága nyomán. Megfigyeléseik szerint az egészséges, jól működő személyiséget az jellemzi, hogy a környezet kihívásaira és saját belső késztetéseire válaszként állandó változásban, fejlődésben, azaz folyamatban van. Ezzel ellentétben, a problémás személyek működését merevség jellemzi. Rogers (2004) szerint a terápiás folyamat eredményének nem az a lényege, hogy a kliens az egyik egyensúlyi állapotból egy másikba mozdul el, hanem az, hogy egy merev struktúrát egy szabad áramlás, egy stagnálást egy folyamat jellegű működés vált fel. Rogers (2004) a folyamatjellegű fejlődésnek több összetevőjét írja le. A személy egyre nyitottabb lesz az élményeire és ezek finomabb árnyalataira. Egyre inkább képes lesz rá, hogy érzéseinek és a dolgoknak saját jelentést tulajdonítson ahelyett, hogy előre — sokszor mások által meghatározott — jelentést fogadjon el. Kapcsolataiban egyre inkább sikerül a saját élményeivel összhangban cselekednie, miközben másokat is jobban figyelembe vesz, és el tud fogadni. Így képes lesz intim kapcsolatokra, anélkül hogy szerepet játszana a másik elvárásainak megfelelően. Döntéseiért és az életéért fel tudja vállalni a felelősséget, és képes lesz a helyzeteket a maguk újdonságában megélni. A személyközpontú terápia fejlődését úgy lehet felfogni, mint a folyamat jellegű működés négy aspektusának további kidolgozását. Az irányzat különböző ágazatai, (a klasszikus reflektív, az experienciális, az interakcionális és az egzisztenciális) az emberi működésnek négy különböző részfolyamatára helyezik a hangsúlyt és ezek sajátosságait fogalmazzák meg. Ezek a folyamatok az emberi működés négy aspektusára vonatkoznak: az ember életében végbemenő történések jelentésére; a másokkal való interakciós viszonyra; az élmények kialakulására; és a létezéshez, mint egzisztenciális adottsághoz való viszonyra. A jelzett folyamatok jelen vannak egyrészt minden ember életében (makroszint), másrészt megfigyelhetőek a pszichoterápiás kapcsolat minden pillanatában (mikroszint). A személyközpontú terápiában ezeket úgy jelöljük, mint: a. énfolyamat (selfprocess) b. interakciós folyamat c. élmény vagy experienciális folyamat d. egzisztenciális folyamat. A négy részfolyamatnak ez a fajta megfogalmazása a személyközpontú terápia értelmezési keretéből származik, de fel lehet őket fogni úgy is, mint a különféle terápiás irányzatokat áthidaló folyamatokat. Minden jelentősebb terápiás irányzat megfogalmazza a maga koncepciós keretét a leírásukra. A megkülönböztetés megkönnyítése végett, a folyamatok tárgyalásakor — a teljesség igénye nélkül — más irányzatok releváns fogalmaira is utalni fogok. a. Az énfolyamat Az énfolyamat arra vonatkozik, ahogyan a kliensek az életükben történő eseményeknek önreflexió által jelentést tulajdonítanak, ahogyan önmagukat és a problémáikat megértik. Ez a kliensek történetének, illetve narratívájának a szintje. A kliensek képét jelenti saját életükről, gondjaikról, nehézségeikről, problémáikról arról, hogy hogyan alakult ki a személyiségük, illetve ez hogyan tartja fent önmagát (Bloemsma 2001). Bár az énfolyamat a történetek tartalmáról szól, működésére a történetek struktúrája is fényt vet. Bizonyos értelemben ez a legnyilvánvalóbb szintje annak, ahogy a kliens problémáira nézhetünk, a tartalmi vagy jelentésbeli szint. Minden pszichoterápiás irányzat ebből indul ki, 2
de az értelmezési keret, amelybe a kliens történetét helyezik, sokszor nagymértékben különbözik. Az utóbbi időben a családterápián belül kialakult konstruktivista és narratív irányzatok tárgyalják részletesebben ezt a folyamatot. A személyközpontú terápia nagy hangsúlyt helyez arra, hogy a kliens a saját értelmezési keretét fejtse ki és fogalmazza meg a terápia során. A terapeuta szerepe az, hogy a klienst ebben segítse, és nem az, hogy egy új értelmezési keretet nyújtson számára. Ennek a részfolyamatnak a szemszögéből az okozza a lelki problémákat, ahogy az ember jelentést ad az életében történteknek. A terápia során azt várhatjuk, hogy a kliens egyre több részletet és eseményt fog megérteni az életéből. Egy töredezett történet, amelyik a felszínre fókuszál, koherens, összefüggő történetté változik, mélyebb önmegértéssel. A terápia hatására eltolódik a hangsúly a külső eseményekről, melyeket az ember elszenved, egy olyan történet felé, amelyik bizonyos mértékben irányítható és befolyásolható, és amelyben az embernek rálátása van a saját szerepére, a történet alakulásában. A terapeuta figyelme ennek a folyamatnak a szintjén a kliens történetére, és a történet struktúrája irányul. A folyamat jellegű működés itt arra utal, hogy a kliens az önmagáról, másokról és a világról alkotott képét alakítja és finomítja, új tények és élmények fényében. b. Az interakciós folyamat Az interakciós folyamat a kliens interakciós mintáiról és kommunikációs stílusáról szól. A terápián belül ez a kliens és a terapeuta között kialakuló kapcsolatban ölt formát. Pszichoanalitikus terminológiában ennek a folyamatnak része az áttétel és viszontáttétel dinamikája, míg a kommunikációs teórián belül a kommunikáció viszonyi szintjéről van szó . A viselkedésterapeuta ezen a szinten arra figyel, hogy a kliens akaratlanul is milyen módon jutalmazza, illetve bünteti meg mások viselkedését, illetve, hogy a kliens viselkedésével hogyan vált ki megerősítő vagy kioltó ingereket másokból. A különböző kötődési minták vagy a másik lelki állapotának a mentalizációja (Fonagy, Target 1998) is erre a részfolyamatra vonatkoznak. Ebben a perspektívában a kliens problémái elsődlegesen kapcsolati problémákként fogalmazódnak meg (van Kessel, Lietaer 1998). A kliens negatív élményvilága annak a következménye, hogy merev interakciós sémával rendelkezik, amely nem teszi lehetővé, hogy különféle kapcsolati helyzetekben a vágyait és céljait el tudja érni. A terápiás irányzatok egyetértenek abban, hogy az emberek kapcsolati mintái alapvetően a gyerekkorban, az elsődleges gondozókkal való kapcsolatban, a családban alakulnak ki. A személyközpontú terápia sajátossága, hogy nem a beszűkült, akadályozó kapcsolati minták megértésére vagy feldolgozására helyezi a hangsúlyt, hanem a terápiás kapcsolaton belül a személyes és mély kapcsolat kialakítására (Mearns, Cooper, 2005). A kliensek a terápiás helyzetben is megismétlik interakciós mintájukat, és ezáltal a terapeuta egy bizonyos szerepbe kerül. A terapeuta munkája — ennek a részfolyamatnak a szintjén — arra irányul, hogy kilépjen ebből a szerepből, és hiteles kapcsolat kialakítására törekedjen, melyben ő is meg a kliens is autentikus módon lehetnek jelen. Ez korrektív interakciós élményt jelent a kliens számára (Süle megjelenés alatt), melyben lehetősége nyílik arra, hogy önmaga addig el nem fogadott aspektusait integrálja. A terapeuta számára ebben a részfolyamatban a kliens kapcsolati üzenetei, illetve a benne kiváltott érzések jelentenek fontos támpontot. Sokféle pszichológiai teória van, mely az interakciós helyzetet vizsgálja, és ily módon használható arra, hogy az interakciós folyamatot diagnosztizálja. A Leary teszt kiváló példa 3
erre, mely a „dominanciaönalávetés” és „szeretetgyűlölet” tengelyeken méri fel a kapcsolatot. A tranzakció analízisben az emberek közötti tranzakciók a Gyerek, Felnőtt és Szülő pozíciók alapján elemezhetők. A különböző játszmák is az interakciós folyamatokat írják le. A családterápiában Satir (1975) négy olyan kommunikációs stílust különböztet meg, amelyek meddő beszélgetést eredményeznek, ezek: az „okoskodó”, a „vádló”, a „zavarodott” és az „engesztelő”. A DSM második tengelyén szereplő személyiségzavarok is összefüggésbe hozhatók különböző merev interakciós mintákkal. A folyamatjellegű működés ebben a részfolyamatban azt jelenti, hogy a kliens képes különböző interakciós helyzetekben hiteles, élő kapcsolatokat kialakítani, melyben a másikat a maga valóságában éli meg, és nem a saját interakciós mintái által torzítva. c. Az élmény vagy experienciális folyamat Az élmény folyamat arra utal, ahogyan a külső és belső ingerek jelentéssel bíró információvá formálódnak, ahogy az ember élményei kialakulnak. Minden terápiás irányzatnak megvan a maga felfogása azzal kapcsolatban, hogy a világból származó ingerek hogyan válnak értelmes élményekké. A viselkedésterápia — a tanuláselméletre alapozva — a klasszikus és az operáns kondicionálás segítségével magyarázza meg, hogy a világból jövő ingerek hogyan kapnak jelentést. A kognitív terápiák, mint Ellis racionális emocionális terápiája (RET) vagy Young sématerápiája (Young, Klosko, Weishaar 2003) a gondolkodási minták szerepét hangsúlyozzák az élmények kialakulásában. A pszichoanalízisen belül megfogalmazott hárítási mechanizmusok arra utalnak, hogy a külső és belső világból származó fenyegető élmények hogyan torzulnak az ego védelme céljából. A testi munkával vagy mozgással dolgozó terápiák a testi tudatosságot és a testi ingerekkel való fokozott kapcsolatot segítik elő ebben a folyamatban. Erre a folyamatra vonatkozik Rogers (Rogers 1959) énképelmélete is, mely szerint az énképpel nem egyező élmények kiszűrődnek a tudatosságból. A személyközpontú terápiában kialakult fókuszolásorientált (Gendlin 1996), illetve a folyamatexperienciális (processexperiential) irányzatok (Greenberg, Rice, Eliott 1993) a Gendlin (1962) által megfogalmazott „experiencing” („megélés”, „megtapasztalás”, a továbbiakban: élményáramlás) koncepción alapulnak, melyet Rogers is integrált a gondolkodásmódjába. (Rogers 1980) Ez, az élményeknek az emberi szervezetben állandóan jelenlevő preverbális, testi szinten érzékelhető áramlására utal, melyet az ember közvetlenül meg tud tapasztalni, ha figyelmét ráirányítja. Az élményáramlás a szervezetnek a környezetével való interakcióját tükrözi, és erre az interakcióra vonatkozó implicit jelentést hordoz magában (felt sense). Ha ez az implicit jelentés szavakban vagy más szimbólumokban kifejeződik, ezek a szimbólumok interakcióba lépnek az élményáramlással és a helyzet testi szintű megélése megváltozik. (Ez válik láthatóvá, például ha egy kliens felsóhajt, fellélegzik amikor megért valamit önmagából). Ilyenkor eltolódás következik be az élményben (felt shift), mert a szavak vagy más szimbólumok továbbvitték (carrying forward) azélményfolyamatot. A szavak mellett azonban sok minden más is továbbviheti a belső élményáramlást, például egy másik személy reakciója, vagy az ember saját figyelme. Így a figyelmünk és az élményeinkhez való viszonyulási módunk nagymértékben befolyásolja az élményeink áramlását és azt, hogy ezek hogyan válnak explicit jelentéssel bíró információvá. Az élmény (experienciális) folyamat a személyközpontú terápiában arra a belső kommunikációra utal, ami által az implicit, preverbális, testi szinten megélt élményáramlás szimbolizálódik. A Gendlin (1989) 4
által kidolgozott fókuszolás módszere, ezt a folyamatot bontja le különböző lépésekre. De ez a folyamat végbemegy más terápiás irányzatok munkája során is amikor egy kliens a saját élményeire fókuszál és kifejti hogy mi megy végbe benne. Az élmény folyamat szempontjából nézve a világ eltorzított érzékelése okozza a környezettel való problematikus kapcsolatot. Az a mód, ahogy az ember világról való benyomásai megszűrődnek és strukturálódnak, határozza meg, hogy milyen módon éli meg az eseményeket. A személyközpontú terápia experienciális ága arra fekteti a hangsúlyt, hogy a kliens figyelmét a saját testi megérzésére irányítsa, a klienst nyitottá és elfogadóvá tegye a saját élményeivel szemben, és segítse ezek szimbolizálását. A cél, a belső dialógus kialakítása, hogy a kliens az élményeinek minél szélesebb skálájával tudjon számolni, és ezeket a világgal való kapcsolatában adekvát módon tudja integrálni. A terapeuta figyelme a beszélgetés alatt a kliens testi reakciójára irányul. A folyamatdiagnózis fogalmát ennél a részfolyamatnál dolgozták ki a legaprólékosabban, és egy következő cikkben ezt tárgyalom majd részletesebben. d. Az egzisztenciális folyamat Az egzisztenciális folyamat arra utal, ahogyan valaki a saját életéhez, magához a léthez viszonyul. Az egyénnek az élet egzisztenciális kérdéseire adott válaszát jelenti, azt, amit a lét minden pillanatában újra és újra kifejezésre juttat (Cooper 2003, Wollants, Lietaer 1998, Yalom 2003). Mindennel, amit megteszünk vagy elmulasztunk, kifejezzük, hogy mit tartunk az életünk értelmének, vagy, hogy hogyan viszonyulunk az életünk végességéhez. Cselekedeteinkből kiolvashatók az élet olyan paradoxonjaihoz való hozzáállásunk mint az, hogy egzisztenciális szinten magányosak vagyunk, és mégis mások alapvetően meghatároznak minket, mert a világot alapvetően kapcsolatainkban éljük meg. Vagy, hogy szabadságra vagyunk kárhoztatva, és felelősek vagyunk a döntésekért, amiket hozunk, annak ellenére, hogy nagy részben olyan események határozzák meg az életünket, amelyeket nem tudunk befolyásolni. Az egzisztenciális folyamat az életünkben rejlő lehetőségek megvalósításának a folyamata. Az embernek az élethez való viszonya gyakran a spiritualitásában szimbolizálódik. Az utóbbi években a pszichoterápia világában is egyre terjed az a meggyőződés, hogy az ember nem csak biopszichoszociális lény, létezéséhez alapvetően hozzátartozik a spirituális dimenzió is (Van Deurzen 1997, Leijssen 2007, Vroegop 2007). Az, hogy valaki hogyan viszonyul az élet egzisztenciális, illetve spirituális dimenziójához, nagymértékben meghatározza lelki jóllétét. A Bergin and Garfield's kézikönyv — a pszichoterápia kutatás standard kézikönyve — utolsó kiadásának záró fejezete külön tárgyalja a spiritualitáson alapuló változást, és annak szükségességét, hogy a pszichoterápiás kutatás erre a területre is kiterjedjen (Lambert, Garfield, Bergin 2004). Az egzisztenciális folyamat szemszögéből nézve, az okozza a lelki problémákat, hogy az ember nem éli teljességében (elmúlasztja) a valós életet (Swildens 1988), nem mer az élet kihívásaival szembesülni, mert megbénítják azok a szorongások, melyeket az egzisztenciális kérdések okoznak (Yalom 2003). Elakad a létezés, mint az ember életében rejlő lehetőségek megvalósításának a folyamata (Wollants, Lietaer 1998). Itt nem annyira az intellektuális szintű válaszokról van szó, melyeket az élet nagy kérdéseire lehet adni, hanem arról, hogy valaki beleváge az életbe, vállaljae a felelősséget az életéért, elismerie a korlátjait, mere a saját 5
életének jelentést és értelmet tulajdonítani, és azt megpróbáljae megvalósítani? A személyközpontú terápia képviselői mindig párbeszédet folytattak az egzisztenciális pszichoterápia képviselőivel és egzisztencialista filozófusokkal, a két irányzat külön fejlődött. Míg az egzisztencialista terápiák általában analitikus gyökerekhez nyúlnak vissza, addig a személyközpontú pszichoterápia a huszadik század közepén létrejött humanisztikus pszichológia része, és alapvető meghatározója. Ennek az irányvonalnak a fő célja, hogy az embert emberi mivoltában vizsgálja. Ez azt jelenti, hogy úgy tekint az emberre, mint akit nem csak a külső események és belső biológiai szintű működései (ösztönei) határoznak meg, hanem aki rendelkezik egy bizonyos fokú szabadsággal, mely emberi voltának lényegét jelenti. A múlt hatásai mellett az ember képes arra, hogy a jelenével és jövőjével kapcsolatban döntéseket hozzon. A személy ilyen szintű vizsgálatához az szükséges, hogy az egyént „belülről”, a saját szempontjai alapján próbáljuk megérteni. A személyközpontú terápia módszere alapvetően erre épül. Rogers (1980) ezen kívül életének utolsó évtizedében expliciten is foglalkozott a terápiás kapcsolat spirituális vonatkozásaival. Az utóbbi évtizedekben a személyközpontú terápiában többen nagy hangsúlyt helyeztek az egzisztenciális folyamatra, mint az irányzat egyik fő jellemzőjére. Swildens (1988) heideggeri koncepciók alapján készített fenomenológiai elemzést a DSMben meglévő különböző lelki és személyiségzavarokról. A diagnosztikus kategóriákat úgy fogta fel, mint annak fenomenológiai leírását, ahogy a létezés folyamata elakadhat. Ez alapján fogalmazott meg útmutatást a különféle tünetképekben szenvedő kliensek terápiájához. Schmid (1998) Buber és Levinas találkozásfilozófiáját integrálta a személyközpontú kapcsolat koncepciójába. Ő a kölcsönös párbeszédet, két személy találkozását, vagyis a dialógust tartja az irányzat paradigmájának, a klasszikus tükrözés helyett. Leijssen (2007), van Kalmthout (2007) és Vroegop (2007) a spirituális dimenzió integrálásának lehetőségeit és határait vizsgálják más más szempontok alapján. Cooper (2003) az egzisztencialista filozófusokat és az egzisztencialista terápiákat veszi sorra, és arra a következtetésre jut, hogy bizonyos egzisztenciális adottságok explicit integrálása a személyközpontú terápiába a személyközpontú terápia bizonyos egyoldalúságait ellensúlyozhatná. Ilyen egzisztenciális témák a szabadság és a választási lehetőségek fenomenológiai elemzése, a lét határainak és lehetőségeinek az értékelése, az egyéni élet alapvetően együttlétként való felfogása, és az ember jelentéskeresése egy olyan világban amelynek nincs előre meghatározott jelentése. Gundrum (2007) azt vizsgálja hogyan lehet a terápiás folyamatban konkrétan elősegíteni, hogy a kliens felvállalja az életéért való egzisztenciális felelősségét.
2. Folyamatdiagnózis makroszinten A személyiség folyamatkoncepciójából bontható ki a személyközpontú terápia folyamatdiagnózis fogalma. A folyamatdiagnózis azt próbálja meghatározni, hogy a személyiség folyamatjellegű működése hol akad el, mitől merevedik meg, illetve mire van szüksége ahhoz, hogy megint folyamatba jöjjön. A folyamatdiagnózisnak általában két szintjét különböztetjük meg, melyet makro és mikroszintként jelölünk. A makroszint a személyiség általános működésére utal a fent leírt négy részfolyamatban. A mikroszint a kliens terápiás kapcsolaton belüli, pillanatnyi folyamatára vonatkozik. Makroszinten a terapeuta felméri, hogy a négy részfolyamat hogyan valósul meg a kliens 6
életében (Bloemsma 2001). A részfolyamatok hangsúlya a pszichoterápián belül, függ a klienstől vagy a terápia fázisától (Leijssen 2006), de a terapeuta beállítottsága is nagymértékben meghatározza, hogy melyik részfolyamatra helyezi a hangsúlyt. A négy részfolyamat állandó kölcsönhatásban és összefüggésben van egymással. Az egyik részfolyamat elakadásának feloldása megindíthat egy másik stagnáló részfolyamatot is. Ezért nemcsak annak a részfolyamatnak az azonosítása fontos, ahol a kliens a leginkább elakadt, hanem annak a felbecsülése is, hogy a folyamatok hogyan befolyásolják egymást, és hogy az elakadás feloldása melyik folyamatnál látszik a legelérhetőbbnek (Leijssen 2006). Egy 30 éves egyedülálló nő kliens, esetével illusztrálom a fent leírtakat. Rita szorongásos panaszai miatt jött terápiába. a. Az énfolyamata stagnált annyiban, hogy önképe és a világról való felfogása merev volt. A dolgok mások által meghatározott tények voltak számára, és nem nagyon volt tudatában annak, hogy ő mennyiben járulhat hozzá a világ értelmezéséhez. Sokszor bűntudata volt, ha saját élménye eltért attól, ahogy mások értelmezték a helyzetet. Merev koncepciói nem engedték, hogy saját vágyait és belső késztetéseit érdemben megértse. Önképe alapvetően arra épült, hogy ő egy kedves kislány, aki próbál mások felé mindig jó lenni. Saját ellenséges és negatív érzéseit így nem nagyon élte meg. Az általa mesélt történetek főleg arról szóltak, hogy mások mit tesznek vele, és saját szerepét a történet alakulásában főleg bűntudatként élte meg. Bár, már az első beszélgetések alkalmával érezhető volt, hogy bizonyos fokig nyitott annak megértésére, hogy mi történik vele, az a veszély is látszott, hogy az én értelmezésemet próbálja átvenni, ahelyett, hogy maga tulajdonítana jelentést a helyzetének. (Ez jól szemlélteti, ahogy a különböző részfolyamatok — ebben az esetben az énfolyamat és az interakciós folyamat — összefüggenek egymással.) b. A terápiás interakciós folyamatban, mint szinte minden kapcsolatában, alárendelt/szeretet pozíciót vett fel. Bár próbált mindig kedves lenni, belőlem ez ambivalens érzéseket váltott ki, mert nem éreztem a kedvességét mindig hitelesnek. Emellett volt benne egy távolságtartás is, ami miatt az volt az érzésem, hogy nem tudok vele igazán kapcsolatot teremteni. Ez a távolságtartás jellemezte a legtöbb kapcsolatát, és bár anyjától nehezen tudott elszakadni, hozzá se érezte magát igazán közel. Más szóval, kapcsolati mintái is eléggé merevek voltak, sok helyzetben nem volt képes olyan interakciót kialakítani másokkal, amely élő és új élményeket nyújthatott volna számára. Az a tény, hogy rendszeresen járt az ülésekre, mindenesetre bíztató volt az interakciós folyamat szempontjából. Annak ellenére, hogy nehezen engedett másokat közel magához, kitartott a terapeutával való kapcsolatban, mely — természeténél fogva — egy személyesebb kapcsolatmódra irányult. c. Az élmény folyamatát az élményeitől való túl nagy távolsággal lehetett jellemezni. A terápia elején nagyon kevés kapcsolata volt saját élményáramlásával. Kívülről és belülről származó benyomásaiból sok minden volt, amire nem volt nyitott, ami nem tudott adekvátan megfogalmazódni a maga számára, mint például a mások felé irányuló ellenséges érzelmeit. Élményei nagyrészt merev struktúrák szerint formálódtak. Az élmények érzelmi vonatkozását általában nem élte meg, nem engedte magához. Néha átcsapott a másik végletbe, ha egyszerre túl sok minden történt vele, és ezt szorongásként 7
élte meg, ilyenkor pánikba esett. Bár kezdetben a testével való kapcsolata, a testtudata ismeretlen terület volt számára, amikor az egyik első beszélgetésünkben figyelmét a saját testére irányítottam, rögtön ráérzett a dologra, és mindkettőnk számára nyilvánvaló volt, hogy ez az út fontos kapaszkodókat nyújthat a közös munkában. d. Az egzisztenciális folyamat szintjén úgy lehetett jellemezni, hogy az élet elmegy mellette, nem sikerül megvalósítania a benne rejlő lehetőségeket. Bár gyakran bűntudata volt, az életében történtekért nem vállalta a felelősséget, inkább úgy érezte, hogy mások döntései határozzák meg az életét. A halál problémája foglalkoztatta apja öngyilkosságával kapcsolatban, és saját életének a végessége is többször felmerült. Az ebből a témából felszabaduló feszültségeket azonban nem tudta konstruktívan beépíteni az életébe, ezek inkább csak megbénították. Apja halála azért valamilyen szinten felrázta, ráébresztette az élet véges voltára, és az élete értelmének keresésére, ami a terápia egyik témája lett. A terápia elején Ritánál az interakciós folyamat volt a legmerevebb. Ahhoz, hogy kialakulhasson köztünk a terápiás kapcsolat, szüksége volt rá, hogy interakciós elvárásaival komplementer szerepbe lépjek. Ez azt is jelentette, hogy az énfolyamat szintjén szüksége volt arra, hogy hallja, hogy én milyen módon értem meg azt, ami vele történik. Énfolyamata csak akkor tudott fellazulni és mozgásba jönni, amikor kívülről kapott egy képet, mely eléggé egyezett saját meg nem értett élményeivel és önképével, és így elfogadható volt számára. Ez elég biztonságot és bizalmat keltett benne, hogy lassan feloldódjon, és merje a helyzetét önmaga is értelmezni. Az egzisztenciális folyamatban ez azt eredményezte, hogy egyre inkább felvállalta az életéért és döntéseiért való felelősséget, melyet elősegített az is, hogy az apja öngyilkossága a saját élete értelmének a keresésére indította. Az élményfolyamat szintjén nagyon hamar kiderült, hogy az élményáramlásával való kapcsolat kialakítása fontos és járható út számára. Testtudata erősítésére szolgáló instrukcióimat rögtön tudta hasznosítani. Figyelme így a külső kapcsolatról, — hogy mik is lehetnek az én elvárásaim vele szemben — befelé, a saját élményeire irányult. Ez is elősegítette azt, hogy az interakciós folyamatban önmagát kevésbé alárendelt pozícióba hozza, és az énfolyamat szintjén az életében történteknek saját jelentést tulajdonítson. 3. Záró gondolatok A folyamatdiagnózis koncepciójában kidolgozott négy részfolyamat segítségével megpróbáltam bemutatni az utóbbi évtizedekben a személyközpontú terápiában végbement fejlődést. Az irányzat különböző ágazatai a személyiség Rogers és Gendlin által kidolgozott folyamatfelfogásának különböző aspektusait dolgozták ki. Mint minden összefoglaló modell, természetesen ez is sok mindent redukál, és sok más új érdekes gondolatot, mely ebben a pszichoterápiás irányzatban kialakult, nem foglal magában. Sokan — főleg a klasszikus non direktív ágazat képviselői — nem is értenek egyet a személyközpontú terápia ilyen jellegű felfogásával, vagy magával a folyamatdiagnózis használatával sem. Számukra a folyamatdiagnózis fogalmában való gondolkodás a személy egyfajta redukálását jelenti, amely azt eredményezheti, hogy a terapeuta nem a klienssel mint személlyel lép kapcsolatba, hanem a saját koncepciói alapján próbálja kliensét más folyamatmódokba manipulálni. Ez a klasszikus irányzat képviselői szerint a kliens önrendelkezési jogát és képességét csökkentené, 8
illetve a terápiás kapcsolatot, mint két személy találkozását, lehetetlenné tenné. A folyamatirányítás (process directivity) követői egyetértenek azzal, hogy a rogersi alapfeltételek képezik a terápiás kapcsolat alapját és lényegi hatásmódját. A folyamat irányítására szánt instrukciókra úgy tekintenek, mint ezeknek a feltételeknek bizonyos helyzetekben való elősegítésére. A terapeuta empátiája kiterjed a kliens folyamatára is, arra, hogy a kliensnek mire van szüksége ahhoz, hogy tovább tudjon lépni egy elakadt helyzetben. Mint ahogy ez az empátiás megértés kifejeződése alkalmával történik, a terapeuta feltételes formában visszajelzi a kliensnek, hogy hogyan érti azt, amit mond, és ezzel mintegy felajánlja neki, hogy döntse el, egyezike ez az ő élményével. Habár a nondirektivitás és a folyamatirányítás közötti feszültség aktuális vitatéma a személyközpontú terápia nemzetközi színterén (Person Centered and Experiential Psychotherapies, 2004 Volume 3:1 Special Issue: Process Differentiation and PersonCenteredness), holland nyelvterületen — ahonnan a fönt kifejtett modell származik — ez nem élő probléma. Itt általánosan elfogadott az a felfogás, hogy a kliens tartalmi szinten szakértő az életével és saját élményeinek jelentésével kapcsolatban, míg a terapeuta szakértelme a terápiás folyamatra vonatkozik. Ez a kettő folytonos párbeszédben van egymással és egymást kiegészítheti. A különböző felfogások egymás mellett élése pozitív dinamikát eredményezhet, amennyiben ez nyílt szellemű dialógusban zajlik. Ez érvényes a személyközpontú terápián belül épp úgy, mint a különböző terápiás iskolák között. Ezért próbáltam utalni arra, hogy más pszichoterápiás irányzatokban hogyan jelenik meg a négy részfolyamat. A különböző pszichoterápiákban nem másmás folyamatok játszódnak le, hanem azonos folyamatokat fogalmaznak meg másmás szinten. Ezért fontos a közös nevező keresése, amelyben több irányzat is felismeri magát, anélkül hogy jellegzetességeit meg kellene tagadnia. New paths in personcentred therapy: the concept of process diagnosis: I. The level of the macro processes The process conception of personality, as elaborated by Rogers and Gendlin, has been further refined through the development of the personcentred psychotherapy. Four aspects of the personality as a process have been described in the frame of this therapeutic approach: the selfprocess, interactional process, experiential process and existential process. These part processes are conceptualised in other therapeutic approaches, too, but in different frames of reference. These fourpart processes illustrate at the same time the different branches of personcentred psychotherapy. The process diagnosis is based on these developments and it identifies the blockage in the personality as a process, and helps deblocking it. Process diagnosis can be made on two levels. The macro level investigates the function and interaction of the four part processes in the life of the client. The micro level reveals the momentary process of the client as it develops in the context of the therapeutic relationship. As the process of the client in therapy is fundamentally influenced by the therapeutic relationship, the process diagnosis on micro level reveals the impact of the therapeutic relationship, too. The process conception of the person and the macro level of the four partprocesses are explained in part I. of this paper. Part II. will deal with process diagnosis on a micro level that has been elaborated mainly by the experiential branch of this psychotherapeutic approach.
9
Keywords: personcentred and experiential psychotherapy – process diagnosis – integrative – macro and micro level
Bloemsma, F. (2001): Procesgerichte diagnostiek. Diagnosticeren, indiceren en therapie ontwerpen vanuit een cliëntgerichte kader. Tijdschrift voor Psychotherapie, 27:105128. Cooper, M. (2003): Between freedom and despair: existential challenges and contributions to personcentered and experiential therapy. Personcentered and experiential psychotherapies. 2:4356. Fonagy P., Target, M. (1998): A kötődés és a reflektív funkció szerepe a selffejlődésben. Thalassa, 9:543. Gendlin, E. T. (1962): Experiencing and the creation of meaning: A philosophical and psychological approach to the subjective. New York, Free Press of Glencoe. Gendlin, E.T. (1989): Fókuszolás. Budapest, Tankönyvkiadó. Gendlin, E. T. (1996): Focusing Oriented Psychotherapy. A Manual of the Experiential Method. New York, Guilford. Greenberg, L. S., Rice, L. N., Elliott, R. (1993): Facilitating Emotional Change. New York, Guilford. Gundrum, M. (2007): Een therapiesessie bekeken door de bril van de existentiële verantwoordelijkheid. Tijdschrift cliëntgerichte psychotherapie, 45:1932. Lambert, M. J., Garfield, S. L., Bergin, A. E. (2004): Overview, trends, and future issues. In: Lambert, M. J. szerk. Bergin and Garfield's handbook of psychotherapy and behavior change. Fifth edition. New York, Wiley, 805822. Leijssen, M. (2006): Kortdurende cliëntgerichte psychotherapie. Tijdschrift cliëntgerichte psychotherapie, 44:1931. Leijssen, M. (2007): Tijd voor de ziel. Tielt, Lannoo. Mearns, D., Cooper, M. (2005): Working at relational depth in counselling and psychotherapy. London, Sage. Rogers, C. R. (1959): A Theory of Therapy, Personality and Interpersonal Relationships as Developed in the Clientcentered Framework. In: Koch, S. (szerk.) Psychology: A Study of a Science. Vol. 3: Formulations of the Person and the Social Context. New York, McGraw Hill, 184256. Rogers, C. R. (1980): A Way of Being. Boston, Houghton Mifflin. Rogers, C. R. (2004): Valakivé válni. A személyiség születése. Budapest, Edge. Satir, V. (1975): Mensen maken mensen. De kunst om een gezin beter te laten functioneren. Deventer, Van Longhum Slaterus. Schmid, P. (1998): 'Face to face' – The art of encounter. In: Thorne, B., Lambers, E. (szerk.) PersonCentred Therapy – A Europian perspective. London, Sage, 7490. Süle Á. (megjelenés alatt): Correctieve interactionele ervaring in groepstherapie. Een zoektocht van ervaring tot theorie. Tijdschrift cliëntgerichte psychotherapie. Swildens, H. (1988): Procesgerichte gesprekstherapie. Utrecht, De Tijdstroom. van Deurzen, E. (1997): Everyday Mysteries: Existential Dimensions of Psychotherapy, London, Routledge. Van Kalmthout, M. (2007): Persoonsgerichte psychotherapie en spiritualiteit. Tijdschrift voor 10
cliëntgerichte psychotherapie, 45: 514. van Kessel, W., Lietaer, G. (1998): Interpersonal Processes. In: Greenberg, L. S., Watson, J. C., Lietaer, G. szerk. Handbook of Experiential Psychotherapy. New York, Guilford, 155177. Vroegop, P (2007): Naar een biopsychospiritueel mensbeeld als basis voor (een spirituele) psychotherapie. Tijdschrift voor cliëntgerichte psychotherapie, 45: 4249. Wollants, G., Lietaer, G. (1998): De existentiële dimensie. De betekenis van het existentieel fenomenologisch gedachtegoed voor de psychotherapeutische praktijk. In: Trijsburg, W., Colijn, S., Collumbien, E., Lietaer, G. (szerk.) Handboek integratieve psychotherapie II. 4. Utrecht, De Tijdstroom, 132. Yalom, I. D. (2003): Egzisztenciális pszichoterápia. Budapest, Animula. Young, J., Klosko, J., Weishaar, M. (2003): Schema therapy: A practitioner's guide. New York, Guilford. Süle Árpád Centrum voor Geestelijke Gezondheidzorg ZuidBrussel, Van Volxemlaan 169, 1190 Brussel
[email protected] .
11