Pajkos kor Egy meleg, nyári éjszaka Mikszáth Kálmán a Kálvin téren, a Báthory kávéház teraszán néhány „belvárosi úr”, közöttük egy országgyűlési képviselő társaságában üldögélt. Amikor meglátta az arra sétáló Krúdy Gyulát, a Magyarország fiatal újságíróját, odaintette. Mikszáth az idő tájt a Pesti Hírlap fölkérésére regényét akart írni Krúdy Gyula nagybátyjáról, Krúdy Kálmánról; talán ezért ültette akkor maga mellé a nyíri rokont. „Tudjátok – mondta akkor a tanúk szerint Mikszáth, miközben fázósan fölgyűrte felöltője gallérját –, a hatvanas évek színészkedő világáról fogok írni. Hiszen akkoriban mindenki színész volt, mégpedig rossz színész. A nemzet beleunt már az elnyomatási kor sivárságába, unalmába, egyhangúságába..., és ezt senki sem merte bevallani, mert komédiások voltunk. Ugyan ki merészelt volna honfibú nélkül mutatkozni az utcán vagy társaságban? Pedig már a manónak sem kellett a honfibú... A szemek könnybe borultak Komárom, Kufstein, Olmütz említésekor. De már nem égettek azok a könnyek. Hiszen a börtönök félig-meddig már üresek voltak. Könnyeztünk, mert hazafias kötelesség volt a könnyezés... Nem tudom, hogy a Krúdy Kálmán alakját jól választottam-e meg hozzá? Hiszen ő is csak áldozata volt a komédiás kornak. Pajkosnak kellett lennie, mert szerepe azt rendelte.” * Lónyay Jánosné – a későbbi miniszterelnök, Lónyay Menyhért anyja – 1861. január 6-án a többi között a következőt jegyezte naplójába. „A hírneves Krúdy Kálmán gerillavezér és rablókapitány ma velünk ebédelt és az éjszakát is fedelünk alatt töltötte. Krúdy az elmúlt hetek alatt a szomszéd megyékben tartózkodott és merész fellépéséről, zsarolásairól sokat beszéltek. Ezért, bár más néven mutatta be magát, kilétét mindjárt gyanítottuk. Az egész napot sajátos kedélyhangulatban töltöttük, hanem legkevésbé sem féltünk tőle. Reám nem tett kellemetlen benyomást és midőn jól szemébe néztem, ezt gondoltam: Kár érte!... Bár egészen modortalan, van valami megnyerő határozott fellépésében, s nyersesége, parancsoló beszédmodora legkevésbé sem sértő; tekintetéből merész bátorság sugárzik, nyílt homloka észre és értelemre utal, mosolya kissé gunyoros és megvető, hanem a kegyetlenségnek nyomát sem
tudtam arckifejezésében felfedezni. Miután Józsi fiam elment, arról beszélt, hogy önkéntes csapatokat fog állítani, s ezekkel Oláhországon keresztül Garibaldihoz csatlakozik. Mostani körútjának az a célja, hogy hadi vállalkozásához minél több pénzt gyűjtsön.” A gerillavezér ezután fölszólította a házigazdát, hogy kövesse a zászlót, s mikor az vonakodott ezt megtenni, ráförmedt: „Ki karddal nem szolgál a szabadság szent ügyének, tegye ezt pénzzel! Adjon 200 forintot!” Lónyayné szerint fia természetesen azonnal fizetett. Az eset egyébként olyan mély nyomokat hagyott a ház úrnőjében, hogy még lánya naplójának idevonatkozó részeit is idézi. Ebből megismerhetjük a „rablókapitány” egy másik csínytevését is, mellyel ő maga dicsekedett el. Ezúttal Pallavicini Roger őrgrófot tanította tisztességre. A gróf háznépével nagy disznótorra készülődött, s híre járt, hogy ebből az alkalomból két hízóját Kossuthnak és Szemerének nevezte el, ezen pedig a házban sokan nevettek és élceskedtek. Mikor azután a díszes vendégsereg vacsora után a szalonban teázott, Krúdy Kálmán néhány emberével ott termett, s a házigazda Wertheim-kasszáját éppen ötezer forinttól szabadította meg. Az összeget Kossuth, Szemere, és a magyar szabadság nevében megköszönte, majd angolosan távozott. A Lónyay-lány arra is emlékezett, hogy mikor aznap este testvére és a „vendég” kiment az udvarra, a haramia azt mondta, tudni akarja, őrt állnak-e emberei s ezért füttyentett egyet, mire minden irányból rögtön kettős füttyszóval feleltek. Krúdy megnyugodott, s közölte, most már lefeküdhetnek, mert hívei résen állnak. Úgy látszik, nem eléggé... Lónyayné lánya naplójához még hozzáfűzi, pár héttel később a lapokban olvasták, hogy Krúdy Kálmánt az országúton az üldözéséré kirendelt dragonyosok körülvették, s mikor menekülni akart, agyonlőtték. Lónyayné így fejezi be visszaemlékezését: „Bevallom, hogy én részvéttel és sajnálattal gondoltam e rendkívüli emberre, kit haramia volta dacára nagyszabású gondolatok vezettek; szerette hazáját, gyűlölte, üldözte nemzete ellenségeit, elnyomóit, Hozzá méltóbb halál lett volna Garibaldi zászlója alatt elesni, a csatatéren elvérezni.” * Mikszáth „pajkos regényét”, A Krúdy Kálmán csínytevéseit 1899. június 25-én kezdte el közölni a Pesti Hírlap vasárnapi tárcarovata. A szerkesztőség beköszöntője
nem sokat árult el a folytatásos elbeszélésről, mégis nagy várakozás előzte meg. Valószínűleg éppen a figura sokszínűsége, „regényessége” keltette fel az érdeklődést. Krúdy Kálmán alakjában ugyanis, sokan így gondolták, a ponyvára kínálkozó betyárromantika, a nemesebb érzelmekkel, a hazaszeretettel és osztrákellenességgel keveredhetett. A regényben azonban – a várakozások ellenére – nyoma sincs titkos ellenállásnak, Garibaldinak, és gerillaharcnak. Van viszont némi betyárromantika, de ezt meg mintha macskakörmök kézé szorította volna az író. És van még – igaz, pókháló finomságú, de mindent átszövő – erotika. Ez ugyanis az lehetett, ami, ebben nem kellett hazudni. Vajon hová tűnt a nemzeti ellenállás tüze? „A betyárokat, akikkel egykor nem bírt a vármegye, elűzték a literatúrából a bűnös asszonyok.” Ez az elbeszélés első mondata, Mikszáth ezután – miként szokása volt – komótosan bemutatja a szereplőket. Ám ahogy Balassa Antalhoz ér, akit később Krúdy Kálmán oly csúful megtréfált, mintha elveszítené mesélő kedvét. Hiszen ez az ifjabb Balassa „olyan, akárcsak a burkus bérlő vagy valamelyik városi írnok, aki vasárnap kikölcsönöz egy nyerges lovat”. Unalmas! Mikszáth hirtelen át is vág egy másik keréknyomra: „Hej, láttátok volna az öreget, mikor Gyarmatra ment! Milyen más volt még akkor, a só is sósabb volt még akkor!” S már meséli is az öreg Balassa csínytevését, s halljuk, ahogy a bajusza alatt kuncog is hozzá. Amikor az öreg Balassa fogadott Petrással, a mogorva kékkői szűccsel, hogy egy esztendő alatt tönkreteszi a konkurenciát... Meg is vette Kripuskától annak mind a száztíz csodaszép ködmönét. Balassa azután minden leányt megajándékozott eggyel, akit azért küldtek el hozzá, hogy gyakorolja rajtuk a jus primae noctist. Nem telt bele egy év, s máris elterjedt a környéken, hogy csak az a lány visel Kripuska-féle ködmönt, aki a kékkői nagyúr szeretője volt. (Nem is az a baj, hogy az volt, de miért kell ezt ország-világ tudtára adni.) Kripuska tönkrement, Petrás pedig elveszítette a fogadást... „Hát ilyen kopottas léhaságokon mulat a mi népünk – teszi hozzá Mikszáth –, s nem mond francia könyvekből szopott elmés epigrammokat, ahogy azokat az elbeszélő írók adják a szájába, sem pedig nem énekel minduntalan népdalokat, ahogy a színművek mutatják – a jókedve mézét elcsöppenti a maga módja szerint, néha együgyűen, néha illetlenül, ahogy éppen telik.”
Pajkos kor. A betyárkapitányok megunták már a gerillaharcot, inkább asszonyokra vadásznak, s a literatúrában is léhaságok, csínytevések helyettesítik a komoly, hazafias tartalmakat. Milyen volt hát valójában Krúdy Kálmán, ez a gyors kézzel fölvázolt, kissé elnagyolt, regényes, nyalka hős? Ezt kérdezték többen is, mikor a Pesti Hírlap befejezte a folytatásos elbeszélés közlését. A szerkesztőség, mint az egyik legilletékesebb tanút, fölkérte Krúdy Gyulát is, hogy írja meg nagybátyjáról a családi mende-mondákat. Krúdy szerint nagybátyját a kor tette pajkossá. Az a világ, amelyben csak „szavalni szerettünk, danolni hazafiasan és emígy ápolgatván a nemzeti érzéseket: adót fizetni nem akartunk és magyar nadrágban jártunk... Egyébként könnyen lehetséges, hogy Kálmán bácsi bévülről egy szomorú, töprengő, bánatos ember volt.” * Ha már most – minden „regényesítési szándék” nélkül – csak a korabeli hivatalos közleményeket vesszük alapul, megtudhatjuk, hogy Krúdy Kálmán 1817 táján született. A szabadságharc kitörésekor beállt katonának, az 50-es évek elején szülőföldjén, Nógrád hegyeiben bujkált. Többször elfogták, de mindig sikerült megszöknie. K. K. utolsó napjairól a Magyarország 1861. december 4-i számában, a lap balassagyarmati tudósítója számolt be. „Az országszerte ismert gonosztevő nincs többé. Augusztus 17-én a jászteleki pusztán egy leánykán elkövetni szándékozott erőszak miatt üldözőbe vették. Az üldözést Diószegi Tádé megyei csendbiztos vezette, ki a tettest Szokolán el is fogta. A haramia azonban börtönbe kísértetése alkalmával a jenei erdőségbe akart menekülni, de nevezett csendbiztos pisztolyával megsebesítette. Így hozatott a börtönbe, hol tökéletesen kigyógyult. Minthogy pedig a sok bűntényen kívül Vácon három igen fiatal leánykán elkövetett erőszakkal is vádoltatott, ezért Paczolai Narcisz főcsendbiztos a hírneves kalandort szoros őrizet mellett Vácra kísérte... K. K. azonban a Jásztelekről Vadkertre vezető országúton újra meg akarta kísérelni a szökést, s az országút mellett fölhalmozott kövekkel rátámadt kísérőire, ám ekkor Namen Gusztáv pandúrtizedes pisztolyával agyonlőtte.” Szabadsághős vagy köztörvényes bűnöző? Krúdy Kálmán kalandos sorsában a korszak különös tüneményét érhetjük tetten, amint a vérbe fojtott szabadságharc után a
föl-fölparázsló nemzeti ellenállás és a köztörvényes bűnözés kibogozhatatlanul összekuszálódott.
