TUDOROK A KIRÁLY, A KIRÁLYNÉ ÉS A SZERETŐ

Anne Gracie

TUDOROK

A KIRÁLY, A KIRÁLYNÉ ÉS A SZERETŐ

A Showtime Networks Inc. Tudorok című sorozatának regényváltozata

A sorozat alkotója: MICHAEL HIRST

Fordította Kocsis Anikó

Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2008.

2

A fordítás alapjául szolgáló mű: Anne Gracie: The Tudors The King, the Queen and the Mistress

Előkészületben:

Hungarian language copyright © 2008 by Ulpius-ház Könyvkiadó Original English Language edition Copyright © 2007 by Showtime Networks Inc. and Peace Arch Television LTD. „The Tudors” © 2007 TM Productions Limited/PA Tudors Inc. An Ireland/Canada Production. All rights reserved. © 2007 Showtime Networks Inc. All rights reserved. Showtime and related marks are registered trademarks of Showtime Networks Inc., a CBS Company. Published by arrangement with Simon Spotlight Entertainment, A Division of Simon & Schuster.

Hungarian translation © Kocsis Anikó, 2008 © Ulpius-ház Könyvkiadó, 2008 ISBN 978 963 254 140 2

konyvfanoknak

Ez a könyv regény. Minden utalás, amely történelmi eseményekre vagy személyekre, létező helyekre vonatkozik, nem tényszerűen, hanem a fikció műfaji követelményei szerint értendő. Egyéb személynevek, figurák, helyek és történések az írói képzelet termékei, és esetleges hasonlóságuk bármilyen valós eseménnyel, hellyel, élő vagy néhai személlyel teljességgel véletlen.

Köszönetnyilvánítás E könyv valódi szülőatyja Michael Hirst. Hatalmas tehetségre vall, ha valaki egy ilyen léptékű történetet, amilyen VIII. Henrik és Boleyn Anna kapcsolata, pár órányi, igen szórakoztató filmbe tud sűríteni. Michael Hirsttől származik az ihletett ötlet, a történet, a figurák és szavaik – minden elismerés őt illeti. Köszönet ügynökömnek, Nancy Yostnak, nemkülönben a Simon & Schuster Kiadó csapatának: Terra Chalbergnek, Tricia Boczkowskinak, Emily Westlake-nek és Cara Bedicknek.

4

Első fejezet LONDON, WHITEHALL PALOTA

E

– bből háború lesz, hallotta? Thomas Tallis felpillantott. A másik hozzá beszélt. – Nem, nem hallottam. – Éppen egy új akkordmenetet ízlelgetett képzeletben egy még megírandó zeneműhöz. – Hát a franciák…! Megölték Devon grófját. – Vagy úgy… – Tallis szórakozottan tekintett körbe. – Nem itt, ember! Itáliában! – Aha. – Tallis agya még mindig másutt járt. – Devon grófját, az angol követet! Edward Courtenayt, a király nagybátyját! Megölték! Hidegvérrel, fényes napvilágnál. – Ó… – bólintott Tallis, immár éberen. – A király nem nyelhet le ilyen sértést. Háborúznia kell! És ez azt jelenti, hogy az én kérelmem süket fülekre fog találni. Tallis együtt érzőn aggodalmas képet vágott. A pletyka volt minden, ami nekik, kérelmezőknek és a potyaleső udvaroncoknak maradt. A pletyka a számukra lehulló morzsa az igazi, a nagy Udvarból, ahol a valódi döntések születnek. – Nekünk, alázatos kisembereknek a nagyok fényét kell keresnünk – mondta még hajdanán egy idős udvaronc Tallisnek, amikor az első ízben lépett az Udvar vonzáskörzetébe. – Ez a sorsunk, aminthogy az éjjeli lepke sorsa, hogy keresse a gyertyalángot. – A férfi mindentudón veregette meg Tallis karját. –De figyelmezzen rám, ifjú uraság, és tanuljon a szárnyas kis féregtől: ha túl közel merészkedünk, könnyen megperzselhetjük szárnyainkat! Tallis ezt akkor mély bölcsességnek vélte. Most azonban nem a szárnyaira volt gondja. Hanem a gyomrára. Az igazi lakoma ott van, odabent. Az Udvarnál. A potyalesőknek az ő maradékuk jut, csakhogy Thomas nem állhatta a tülekedést, így hát gyakran maradt hoppon. És ahhoz sem igazán volt meg a tehetsége, hogy magára vonja a király titkárának, Pace úrnak a tekintetét. Tallis megtapintotta a zekéje alatt megzörrenő írást – az apáttól kapott ajánlólevelet. Ha tényleg háború lesz, nem számíthat arra, hogy egy ismeretlen templomi zenésszel törődjenek. A közeli ajtó nyikorogva résnyire nyílt, és Tallis hangot hallott mögüle. – Őfelsége rövid tanácskozást akar ma délután. Teniszjátékra várják. – Richard Pace volt az, a királyi titkár. Tallis közelebb hajolt az ajtóhoz. – Hol a király? Pace hangja így válaszolt annak a másiknak: – Lement a jerikói házába. Tallis elégedetlen csettintést hallott, majd ezt: – És hogy van? – Milyen vonatkozásban? Az idősebb hang rosszul leplezett türelmetlenséggel csattant fel: – Hát Olaszország vonatkozásában! Arra vonatkozóan, amit a franciák műveltek ott. Még milyen vonatkozás jöhet szóba? – Őfelsége a türelem barátja. – Igen, de maga a király jobbkeze. Mindennap látja őt… – Őfelsége félőrült a gyásztól. Szinte vigasztalhatatlan. – Kis szünet. – Végül is a nagybátyja volt a meggyilkolt! – Az ajtó feltárult. – Itt van, megjött! – futott végig az izgatott moraj a tömegen, ahogy Richard Pace, VIII. Henrik királyi személynökének magas, büszke tartású alakja megjelent az ajtónyílásban. Mögötte 5

egy feketébe öltözött, idősebb férfi tűnt fel: Thomas More, a híres-neves humanista filozófus, a király legtekintélyesebb tanácsadóinak egyike. Egy reményteljes, ám röpke pillanatra Tallis elkapta Pace pillantását, és megmarkolta a ruhája alatt megbúvó levelet. Ám a kérelmezők ádáz hada óriás hullámként az érkezők felé csapott, és Tallis – meg az ígéretes pillanat – beleolvadt a tömegbe. – Uram! Uram! Kééérem! – hangzott mindenfelől, s az emberek papírokat lengettek a fejük felett, hogy magukra vonják a titkár becses figyelmét. Richard Pace azonban könnyedén utat vágott közöttük, és eltűnt a király magánlakosztályának ajtaja mögött. Az őrparancsnok – fél kezében hosszú nyelű harci szekerce – behúzta a titkár mögött a nagyot döndülő tölgyfa kaput. – Jó urak! – fordult Henrik, Anglia királya a magánlakosztálya egyik belső termében megjelent tanácsa tucatnyi tagjához. – Azért jöttünk össze, hogy fontos kérdéseket tekintsünk át e sorsfordító pillanatban. – A tanácsnokok, Anglia legnemesebb és leggazdagabb urai félkörben álltak az ülő király körül. Wolsey bíboros a király mellett posztolt, és lejegyzett minden egyes szót. Tudnia kell mindenről, ebből áll a hatalom! Dacára alacsony származásának – korántsem nemesi, hanem marhakereskedő-mészáros családból származott, amit persze senki sem mert az arcába vágni –, a saját erejéből küzdötte fel magát odáig, hogy egyike lett az ország leggazdagabb és legbefolyásosabb urainak, és most ő a király kancellárja. – Az erőszakos francia király kimutatta a foga fehérjét az egész világnak – folytatta Henrik. – Seregei már öt vagy hat városállamot leigáztak Itáliában. Fenyegetést jelent minden keresztényre Európában, mégis van képe azért zaklatni a pápát, hogy kenje fel éppen őt mint a hit legfőbb védelmezőjét! – Kis szünetet tartott, hogy szavait mindenki teljes mélységükben felfoghassa. – Ráadásul fitogtatandó, hogy ő mindent megtehet büntetlenül, hidegvérrel meggyilkoltatta követünket – a nagybátyámat! – Urbinóban. Az egybegyűltek együtt érzőn bólintottak. – Urak, magunk közt szólván ki kell mondanom, hogy mindez háborúért kiált – szögezte le Henrik. Közönsége egyöntetű egyetértéssel mordult fel. – Ó, igen! Hogyne! – Úgy van! – Bőségesen van ok rá, fenség! Valódi ok! A király Buckingham hercegéhez fordult, aki néma maradt az általános helyeslés közepette. – Buckingham, mi a kegyelmed véleménye? Hát, ha valaki hentesre hasonlít, gondolta Wolsey, az éppenséggel Anglia legelőkelőbb nagyura, Buckingham, azzal a kövér, vöröslő képével. Pedig származása okán közelebb áll a trónhoz, mint maga a király. Wolsey Buckingham pompás ruházatát szemlélgette. Ez a mente annyival gazdagabban díszített, és sokkal több rajta az ékkő, mint magáén Henrikén, hogy az már súrolja az ostobaság határát. Henrik szeret mindig mindenben, mindenkin felülkerekedni. Persze, mélázott tovább Wolsey, ez éppenséggel Buckingham nagyúrról is elmondható… Buckingham végre megszólalt. – Uram, nyilvánvaló, hogy megvan minden oka rá, hogy háborút indítson. Valójában én már egy évvel ezelőtt óva intettem a franciák hatalmi törekvései miatt – bár úgy látszik, ez a tragédia kellett felségednek, hogy megfogadja a szavam. Henrik összevonta a szemöldökét erre a leplezetlen bírálatra. Másik bizalmas tanácsadójához fordult, Norfolk hercegéhez, az igen erős Howard család fejéhez. – Norfolk, kegyelmed mit gondol? Norfolk lelkesen bólogatott. – Egyetértek. Meg kell támadni Franciaországot minden erőnkkel. Az angol királynak ősi joga van a francia trónra, amely jogot a Valois-k elorozták. Ideje, hogy kiakolbólítsuk őket onnan! Néhányan elnevették magukat, és még többen bólogattak. Henrik csöndes elégedettséggel körbepillantott az arcokon. Thomas More-on egy kissé elidőzött a tekintete, aki egyre csak rótta a sorokat a papírra. Vagy csak úgy tesz, gondolta Wolsey. 6

A király megtörte a csöndet: – Wolsey? – Én meghajtom a fejem felséged előtt, uram. Az okok nyomósak, valóban. A király mosolygott, és összecsapta a kezét. – Pompás! Akkor ezt eldöntöttük. Háborút indítunk Franciaország ellen. Kegyelmed majd megteszi a szükséges lépéseket. Wolsey fejet hajtott. – Királyom… Henrik felemelkedett. – És most végre elmehetek lejátszani a teniszmérkőzést. – Az előtte meghajlók karéjában ruganyos léptekkel, a közelgő játék izgalmával kisietett a teremből. A tanácsnokok kettes-hármas csoportokra szakadoztak, és sugdolózva hagyták el a szobát. Wolsey nem mozdult. More felmarkolta a papírlapjait, és megvárta, hogy a többiek eltűnjenek. Aztán gondterhelten a bíborosra nézett. – Tényleg azt gondolja, hogy háborúznunk kell? – Azt gondolom, hogy azt kell tennünk, amit a király elvár tőlünk – felelte Wolsey. – És ha a király nem tudja, hogy mi áll leginkább az érdekében? – Akkor segítenünk kell neki abban, hogy rájöjjön. – Haaa! – A teniszlabda védhetetlenül vágódott neki a hátsó, feketére festett falnak. A zsúfolt karzatról taps harsant. Henrik mosolygott, élvezte a sikert. Tudta, hogy jól fest a teniszpályán. A hölgyek le sem tudják venni a szemüket erős combjáról, izmos karjáról. Henrik – mint mindig – ma is nyert, oldalán bizalmas barátjával, Charles Brandonnal. Ellenfelük Anthony Knivert és William Compton volt. Henrik szenvedélyesen teniszezett – a gyors, kemény, agresszív játékot neki találták ki; remekül ment neki. Évekkel korábban építtette a teniszpályát a tekecsarnokkal, a fácánoskerttel és a pavilonnal együtt. Ez az én kis nyaralóhelyem – a legtökéletesebb menedék, amikor nagyon hideg van, esik, és nem lehet se vadászni, se solymászni, se lovagi tornát rendezni. – És miért ment le felséged tegnap este a jerikói házába? – súgta oda neki Brandon, miközben a következő szervára készült Henrik háta mögött. – Vagy ne is kérdezzem inkább? Vigasztalódott nagy gyászában, nem igaz? – Brandon visszaadott egy labdát, és zavartalanul folytatta: – És Lady Blount hogy működik? – Nagyon kielégítően, bár folyton rémüldözik. – Rémüldözik? – A férje féltékeny. Azzal fenyegetőzik, hogy bedugja egy kolostorba. – Még hogy kolostorba! – Brandon elmormolt egy káromkodást. – Micsoda veszteség volna… – Valóban az volna – ha engedném – mondta a király. –Játék! Pár percig játszottak, csak akkor állt meg Henrik, hogy megtörölje izzadó homlokát egy zsebkendővel. Kutató pillantást vetett a nézőközönség felé. – Az a szemrevaló kis szőke, ott Norfolk mögött… – vetette oda Brandonnak. – Még nem láttam soha. Brandon követte a tekintetét. – Lady Jane Howard. Norfolk most hozta az udvarba társalkodónőnek a királyné számára. Mehet? Henrik bólintott, mire továbbjátszottak. – Neked már megvolt? – kérdezte Henrik. Brandon vigyorgott. – Neki vannak a legédesebb, leggömbölyűbb mellei… És sóhajtozik, ha megcsókolja az ember ott… Henrik nevetett, és visszaütötte a szervát, védhetetlenül. – Miénk a menet, Anthony. Knivert megjátszott alázatossággal hajolt meg. 7

– Tudja felséged, hogy csak hagyjuk nyerni… – Én tiszta erőből játszom – fújtatott Compton ingerülten. Henrik vigyorgott. – Játék! – Nos, van valaki, akit muszáj becserkésznem – mormolta Brandon kicsit később. – Ott, a karzat közepén, kék ruhában… Látja felséged? Azt a finom, szűzies arcot? Henrik bólintott. Valóban édes kis mazsolaszem, gondolta. – És ki ő? Brandon elkapta a röptét, és védhetetlenül vágta vissza, tapsot váltva ki a karzat népéből. Henrikre vigyorgott. – Buckingham lánya. Henrik felnézett az édes arcú teremtésre, aki büszke, fennhéjázó apja mellett ült, és fogalma sem volt róla, hogy éppen őt tárgyalja ki a király meg a legjobb barátja. – Száz koronát teszek rá, hogy nem fog sikerülni. – Állom – mondta Brandon. –Játék! * Egy kocsi hajtott át az ötemeletes, vörös téglás kaputornyok ívei alatt, és a nagy udvarban állt meg. Az érkezők kiszálltak, és megilletődve néztek körül. Wolsey bíboros rezidenciája, az előkelően nagystílű Hampton Court palota Anglia egyik legszebb kastélya volt. A bordázott ablakok meg-megcsillantak a napfényben; fölöttük lőréseket rejtő, csipkézett oromfalak, vörös téglás tornyok. Körben gonddal ápolt kertek. A kastély arról volt híres, hogy elfért benne több mint kétszáz szállóvendég és ötszáz fős személyzet; a selyembaldachinos fekvőhelyek állandó készenlétben várták a betérő urakat fényes kíséretükkel. A bíboros titkára betessékelte a vendégeket az épületbe, ahol számtalan gazdagon tapétázott szobán, értékes festményektől roskadozó falak között kacskaringóztak át. Wolsey lenyűgöző könyvtártermében fogadta őket; a könyvvel rakott polcok finoman fitogtatták a gazdagságát. A kancellár más volt, mint a visszafogott, szerényen öltözködő Thomas More: mint mindig, most is pompázatos, bíborszín reverendát viselt – ma éppen selyemmel bélelt bársonyból. Mellén a vastag aranylánc – posztja jelképe – ékkövektől szikrázott; a kereszt volt rajta a medál. – Őkegyelmessége, a francia követ és Bonnivet püspök – jelentette be a vendégeket a titkár. Wolsey felemelkedett iratokkal megrakott íróasztala mögül. – Uraim, legyenek üdvözölve. – Feléjük nyújtotta a kezét, amelyet a magas rangú látogatók sorban megcsókoltak. – Ami Urbinóban történt… Hogy lemészárolták követünket – ez nagyon szerencsétlen fordulat. – Kis szünet után nyomatékkal tette hozzá: – Különösen nekem. – Wolsey keményen nézett a francia követ szeme közé. – Kegyelmed nagyon jól ismeri érzelmeimet Franciaország iránt. Régóta keményen dolgozom a francia érdekek képviseletén. De ezt az eseményt most hogyan magyarázzam? A követ kissé sajnálkozó grimaszt vágott. – Őszintén mondom, nem a mi urunk parancsára történt. És azok, akik a bűntényt elkövették, meglakoltak azóta. – Nem erről van szó. Meg kell értenie, hogy a helyzet ezen már túlnőtt – folytatta Wolsey. – Henrik királyunk fiatal ember. Fiatalos lendülettel vetné magát a háborúba – elég csak a sportpályán tanúsított harciasságát megfigyelni. Semmit sem szeretne jobban, mint hatalmas hadak élén lovagolva visszaszerezni Anglia elvesztett területeit francia földön. Nem lesz őt könnyű megnyugtatni. A követ franciásan hajbókolt egyet. – Hát, ha másként nem megy, akkor legyen háború. Wolsey farkasszemet nézett vele. – Minden tiszteletem az öné, de ezt kegyelmed nem gondolja komolyan. Már háborúban állnak a császárral. Ha velünk is hadba keverednek, akkor két fronton kellene egyszerre helytállniuk – és hát, mint tudjuk, a kegyelmetek uralkodója bizalmas körben már elpanaszolta, hogy se pénze, se utánpótlása nincsen a háborúhoz.

8

A franciák gyors oldalpillantást váltottak egymással. Wolsey jól titkolt elégedettséggel látta, mennyire meglepődtek azon, hogy a titkos információ az ő birtokába jutott. De hát mégis – mit gondoltak ezek eddig róla? Bonnivet püspök vette át a szót: – Megkérdezhetem, eminenciás uram, hogy miért invitált ma ide? Én Isten szolgája vagyok végül is, és nem diplomata. Wolsey rezzenéstelen arccal, azonnal válaszolt: – Én is Isten szolgája vagyok. Hiszem, hogy az istenhit hajtóereje lehet a diplomáciának. Azért kérettem ma ide, mert a tanácsát akarom kérni. Bonnivet megint meglepődött. Hát meg is lepődhetsz, gondolta Wolsey. A püspök kissé dadogva kereste a legmegfelelőbb szavakat: – Nos, hát… én úgy gondolom… azt gondolom, hogy mindent meg kell tennünk, amit csak tudunk, azért, hogy elkerüljük a háborút országaink között. – Gyorsan a követre sandított, aztán már magabiztosabban folytatta. – Nem tenne jót Angliának, ha belebonyolódna a mi európai csetepatéinkba. Anglia fölötte áll mindennek. Miért keverednének bele, ha egyszer nem muszáj? Biztos vagyok benne, hogy eminenciádnak megvannak a módszerei, hogy pacifikálja a… Anglia Oroszlánját. – Bonnivet lefegyverző mosollyal zárta a kijelentést. Wolsey lehajtotta a fejét. Hát persze hogy megvannak erre a módszerei, de most nem ez a kérdés. Hanem hogy miért tegye meg? Miért kéne a királynak megbékélnie? Ezt a kérdést valahogy elfelejtették végiggondolni ezek az urak. Henrik nem az a fajta, aki könnyen hajlítható, egyszer erre, másszor amarra. Ha egyszer egy gondolat, egy eszme befészkeli magát a király agyába, nagyon nehéz, szinte lehetetlen azt onnan kigyomlálni. Egy alapos, egy nagyra törő ember ezt nem is próbálná meg nála elérni anélkül, hogy minden lehetőséget végig ne gondolt volna. Wolseyra pedig az ellensége sem mondhatja, hogy ne lenne alapos vagy nagyra törő. A bíboros egyenesen a tárgyra tért. – Uram, nem nyújtok be semmiféle követelést, íme itt az új béketervünk. – Wolsey egy papírtekercset tolt a két francia elé az asztalon. – Vegyenek egy mély levegőt, mielőtt kinyitják. – Szabad? – nyúlt a tekercs felé a követ. Wolsey a kézfejére tette a tenyerét, megállítva a követet a mozdulatban. – Nem. Azt kérem, hogy most menjenek, vigyék ezt magukkal, és gondosan olvassák át. Hitem szerint ez a dokumentum újat fog hozni a diplomácia világába. Ha a királyuk elvben elfogadja a benne foglaltakat, akkor nyugodtan aláírhatja, nem veszít semmit a tekintélyéből. Éppen ellenkezőleg – nyugodtan örvendezhet. Az én uram hasonlóképpen… Valamennyien örvendezhetünk. A teremre csönd borult. A követ habozva megérintette az iratot, mintha mérgezett itallal teli kehely volna, aztán felnézett Wolseyra. – És eminenciád mit vár cserébe? – Semmit. – Semmit? – Öntől semmit – mondta Wolsey nyomatékkal. A püspökre nézett. – Amit akarok… azt csak kegyelmességed adhatja meg nekem. – Én… ezt én nem értem – dadogta Bonnivet. Wolsey rejtélyesen mosolygott. – Ó, ha majd elgondolkozik rajta, ha majd imádkozik... Ha megkérdezi Istent… Biztos vagyok benne, hogy rátalál a válaszra. A király magánlakosztályában Henrik és a királyné, Aragóniai Katalin vacsorához ültek. A szolgák sorban hozták be odakintről a fogásokat, amelyeket az udvari étekfogó előzetesen mind megkóstolt, nincs-e bennük méreg. A magánlakosztályban aztán átadták a tálcákat a magánlakosztályhoz tartozó rangosabb személyzetnek, akik továbbadták a nemesuraknak és -hölgyeknek, akik közvetlenül szolgálták ki a királyt és a királynét. Ma Buckingham hercegnek 9

jutott a megtiszteltetés, hogy fölszolgálhatta a vacsorát a királynak, Lady Blount pedig Katalin királynét szolgálta ki. Furulyák, flóták, egy harsona és egy hárfa hangja zengett odaföntről, a karzatról, miközben a megrakott tálcák elhaladtak a zenészek alatt. Volt ott puhára párolt őzcomb, amely hús a királyi vadasparkból származott; aztán sült marhaszeletek, fogoly rózsavízzel fényezve, nyúl egészben, nyárson sütve és zöldséges tálak mindenféle jóval – a király különösen az articsókát kedvelte. Henrik, mint mindig, jó étvággyal evett. Nagyon mozgalmas volt a napja. Oldalvást a királyné felé sandított, aki csak piszkálgatta a tányérján a falatokat, többet tolt félre, mint amennyit megevett. Valaha Anglia legszebb asszonyának tartotta az ő spanyol Katalinját, aki most roppant öregnek hatott. Sokkal öregebbnek látszott nála. Ez a gond, ha az ember magánál idősebb asszonyt vesz nőül. Persze, a vetélések kimerítették a szervezetét. Mennyi gyermek – és csak egyetlen él belőlük még… – Hogy van a lányunk? – kérdezte Henrik. – Jól van, remekül. – Katalin hosszú angliai évei dacára még mindig erősen spanyolos akcentussal beszélt. Henrik hajdanán ezt egyenesen elbűvölőnek találta. – A tanítói szerint különleges tehetség, különösen a zenében. – Katalin Henrikre mosolygott. –Mint az apja… Felséged büszke lehet rá. Henrik viszonozta a mosolyt. – Büszke is vagyok, édesem. Tudod te is. Mária az én szívem csücske. – Henrik intett Buckinghamnek. – Felség… – Buckingham meghajolt, és újabb fogást nyújtott a király felé: egészben sütött lepényhalat sáfrányszósszal – ez volt Henrik kedvenc étele. – Nem kérsz? – fordult Henrik a felesége felé, aki megrázta a fejét. A király belevágott a késsel a szaftos halhúsba, és finoman felcsippentette a csíkokat az ujjával. – Nem válaszolt felséged az unokatestvérem levelére – jegyezte meg Katalin halkan. Henrik úgy tett, mint aki nem hallott semmit. A királyné nem hagyta annyiban. – Miért nem válaszolt felséged a levelére? – Csak azért, mert az unokatestvéred a spanyol király, nekem rögtön ugranom kellene neki? – Felséged is tudja, hogy ő azt tanácsolja felségednek, írjon alá egy egyezményt a császárral, amelyben Franciaországot mint közös ellenséget jelölik meg. Henrik – szája tele hallal – nem válaszolt. – És azt is tanácsolja, hogy ne kövesse mindenben Wolsey véleményét, mivel ő túlságosan elfogult a franciák javára. – És te mióta vagy diplomata? – horkant fel Henrik. Katalin büszkén szegte fel a fejét. – Én az apám lánya vagyok! Henrik keze ökölbe szorult, és sistergett a hangja: – Te a feleségem vagy! Nem a miniszterem, nem a tanácsosom, hanem a feleségem! – Elhallgatott, s mivel érezték, hogy a fülek kihegyeződtek a halk, de feszült szóváltásra, mindketten elmosolyodtak. Katalin előrehajolva suttogott Henrik fülébe: – Én szeretnék is mindenben a felesége lenni. Nem látogatna meg a hálószobámban, ahogy régen? Henrik megmerevedett, és hirtelen elment a maradék étvágya. Lebámult a lepényhal üveges szemére. – Ez a hal nem friss – jelentette ki, és ellökte a tányért. Később, amikor Henriket az éjszakára készítették fel, a felesége szavai visszhangzottak a fülében. Felemelte a karját, hogy a hálószobai inasok egyike bekösse a hálóruháját. Egy másik félrehúzta a dúsan faragott baldachinos ágy függönyeit, a harmadik kivette a takaró alól a tűzön melegített vasserpenyőket, amelyek az ágy hidegét voltak hivatva enyhíteni. 10

Egy pap lépett hozzá, és elébe tartotta az ékköves feszületet. Henrik megcsókolta, némán elmormolt egy imát, és keresztet vetett. A pillantása egy oldalt álló kis asztalra esett, amelyen ezüsttál hevert, megrakva különféle gyümölcsökkel. Az ott álló inas azonnal ugrott, és odakínálta neki a tálat. Henrik nem volt éhes, ennél több volt… inkább nyugtalan, de azért szórakozottan kiemelt egy gránátalmát a kupacból, amely tökéletesen érettnek látszott. A tál mellől elvett egy ezüstkést, kettévágta a gyümölcsöt, és csak bámulta a nedvdús, rubintos, fénylő magokkal zsúfolt belsejét… – A köpenyemet… – Igenis, felség. Henrik élvezettel szürcsölte a gránátalma belét, közben a szolgák ráadták a hálóköntösét. Két másik férfi kivett két fáklyát a falikarból, és elindultak a király előtt, hogy bevilágítsák a titkos átjárót, amely összekötötte Henrik lakosztályát a királyné hálószobájával. Hogy mikor is volt nála utoljára? Henrik törte a fejét, miközben a folyosón csattogtak a léptei. Egy éve? Több? Nem számít. Annak idején egy szép, érett gránátalmához jutott – ez volt Katalin nemesi címerében –, ő választotta, és ha Isten is úgy akarja, akármilyen öreg is, ma éjjel fiút nemz neki. Amikor Henrik kivágta az ajtót, amelyet csak ő használt, és már annak is jó ideje volt, a királyné hölgyei majd elájultak izgalmukban. A sok szoknya a földre rogyott, amint egy emberként bókoltak mélyen a királyuk előtt. Köztük volt Lady Jane Howard, aki legutóbb a teniszpályán tapsolt Henriknek. Az udvarhölgyek felegyenesedtek, és nagy zavarukban, kipirult arccal hadarták: – Nem tudtuk, felség, hogy… – Isten hozta mifelénk, a királyné nem számított… – Hol a királyné? – szegezte a kérdést Henrik Lady Jane-nek. Közelről még szebb és még fiatalabb volt… – A királyné őfelsége még imádkozik, felség. Henrik szótlanul állt, lebámult a lányra. A bőre, mint a selyem, tejfehér, gyöngyházfényű; a haja sűrű, meg-megcsillan rajta a fáklyák fénye. A szűk fűző fölött kihívóan domborodnak ifjonti keble halmai. Friss. Üde. Fiatal. Henrik mély lélegzetet vett és döntött. – Mondják meg őfelségének, a királynénak, hogy itt voltam, hogy mint hű férje, felajánljam neki a szerelmem és odaadásom. – Ezzel elfordult, de közben elkapta az egyik inasa pillantását, aki rögtön elértette az óhaját. Amint Henrik eltűnt a rejtekajtó mögött, a férfi Lady Jane-hez sietett, és a fülébe súgott valamit. Kisvártatva Lady Jane-t bekísérték Henrik lakosztályába. A lány a királyhoz lépdelt kissé félénken, lesütött szemmel, kipirult arccal. Mélyen bókolt, és úgy is maradt meghajolva. Henrik intett a szolgák felé, akik azonnal visszahúzódtak a külső szobába. Henrik Lady Jane felé fordult, és gyöngéden felhúzta. – Jane – mondta halkan. – Te is akarod? A lány még jobban elvörösödött, már tejfehér keblei is a halvány rózsa színében játszottak. – Igen, felség… Henrik megsimította az arcát, és magához vonta a lányt. Lágyan megcsókolta, először az ajkán, aztán lassan az orcájára csúszott a szája, majd le a nyakára. Lady Jane teste ívben hátrafeszült, a király pedig feltépte elöl a ruháját. A hetyke, hamvas keblek előbukkantak, édesdeden gömbölyödtek. Henrik lehajolt, és megcsókolta egyiket a másik után. Lady Jane csukott szemmel homorított, és mélyet sóhajtott. A gyönyörű királynői kápolna mélyén Katalin királyné a kemény kőpadlón térdepelt, ahogy mindennap, órákig, és fiúgyermekért imádkozott az Úristenhez. Körülötte mindenütt karcsú méhviasz gyertyák ágaskodtak a remény, a vágyakozás lángocskáival. Előtte, az oltáron finoman festett kép, amelyet maga a pápa áldott meg: a Szűzanya, karján a kis Jézussal. 11

A királyné le nem vette a szemét Szűz Máriáról; az ajkai némán morzsolgatták a végtelen imát. A palota mindenki számára megközelíthető fogadótermében Thomas Tallis felkészült egy újabb kényelmetlen éjszakára, amelyet megint álmatlanul és éhesen tölt el. Csak egy száraz kenyérvég és némi kemény sajt jutott neki, amelyet keserű házi sörrel öblített le. A gyomra savanyú lett tőle. Horkolás, durranó bélgázok hangja és részeg motyogás töltötte be a termet – a kudarcot vallottak és a léhűtő semmirekellők zajai, neszei. Néhányan már kiestek a pikszisből, mások, mint Tallis is, sose jutottak-jutnak az udvari húsosfazék közelébe. Mindenesetre most annyira ágrólszakadtak, hogy nem telik nekik kiadó szobára sem. Tallishez hasonlóan azonban mindannyian túl büszkék megfutamodni és visszakullogni oda, ahonnan jöttek, mint egy kivert kutya. Tallis egy hervadt kis virágcsokrot tartott az orrához. Még otthonról hozta – az utolsó pillanatban, szentimentális elgyengülésében dugta a köpönyege alá. Az illat már elhalványult, nem győzhette le a bűzös kipárolgásokat a közös teremben, de mégis nyújtott némi kis vigaszt. Tallis benyúlt a köpeny alá, hogy lássa, ott van-e az értékes levél a bélés alatt, aztán hátrahajtott fejjel nekidőlt a kőoszlopnak. Lehunyta a szemét, hogy kizárja a barátságtalan világot, és aludni próbált.

12

Második fejezet

A tömeg zúgott a bajvívó udvarban. Két nagy harci mén rohant egymás felé egy fakorlát két oldalán, hátukon egy-egy teljes páncélzatba öltözött lovaggal. Egyik feketében volt, a másik ezüstszínekben. A hatalmas lovak egyre gyorsabban száguldottak egymás felé. A föld is szinte beleremegett. A lovagok leengedték hosszú falándzsájukat, hogy célba vegyék az ellenfelük mellvértjét, illetve a sisakját. Az udvaroncok és a karzaton ülő tömeg vadul biztatta választottját. Katalin királyné egy színes baldachin alól nézte a viadalt jó néhány udvarhölgyével. Bumm! A fekete lovag dárdája nagy reccsenéssel vágódott bele az ezüst lovag sisakjába. A dárdából szilánkok repültek szerteszét. Az ezüst lovag a földre csúszott. A tömeg felszisszent. Mindenki lélegzetvisszafojtva várta, mi lesz. A lóról lezuhant lovag csak feküdt az udvar közepén, és nem mozdult. Aztán már mindenki látta a sisakrostély alól kibuggyanó, lecsurgó vért. Férfiak rohantak oda, az egyikük megemelte a lovag fejét. A nyakánál ömlött a vér a sisak alól, és tócsába gyűlt a homokon, ahol aztán hamar beivódott. A győzedelmes fekete lovag levette a sisakját, mire felcsapott az éljenzés megint. Buckingham hercege volt az. Udvariasan a nézők felé bólintva fogadta az ünneplést. Három erős ember kellett ahhoz, hogy kivigyék a vesztest a porondról, aki hangosan nyögött közben. Egy lovász friss homokot szórt a véráztatta helyre, és a lovagi torna folytatódhatott. Henrik és barátai – Brandon, Knivert és Compton – már alig várták, hogy sorra kerülhessenek. Henrik páncélja lélegzetelállító volt. A király híres harcosok utódja volt sokadíziglen, és köztudomásúan nem hozott szégyent elődeire. Nevetve, tréfálkozva múlatták az időt, leginkább a sorra kerülő lovagok rovására, s közben gyakorta a királyné pavilonjában feltűnő hölgyekre terelődött a figyelmük. Brandont különösen az egyik hölgy érdekelte, a legújabb szerzemény a királyné környezetében. Végtére is, áll a fogadása a királlyal… – Na végre, én következem – jegyezte meg Brandon, s felpillantott a királyné pavilonja felé, hogy lássa, ki figyeli. – Sok szerencsét, Charles – mondta Compton. – Nekem arra nincs szükségem, barátom. Nem úgy, mint neked! Compton vigyorgott. – Azért legyen neked… Knivert hahotázva intett fejével a hölgyek felé. – Ennek mindig akad… A kürtök felharsantak, és Brandon lovával az emelvényhez léptetett, ahol a királyné ült az udvarhölgyeivel. Meghajolt Katalin előtt. – Felség… – Aztán szándékosan pihentette a tekintetét egy kicsit Lady Jane-en, majd ment tovább – egészen Annáig, Buckingham herceg lányáig. – Hölgyem, ha tisztelettel kérem, megengedi, hogy a színeit viseljem ma? Anna félénken bólintott. Felállt, és átadott Brandonnak egy szalagot, amelyet a családja színeire festettek. A lovag le nem vette a lányról a szemét, miközben a karjára kötötte a szalagot, majd meghajolt. Elégedetten lovagolt el a rajthelyre. Még hallotta, hogy mögötte a hölgyek összesúgnak, kuncorásznak. A küzdőtér végében fegyverhordozója átadta neki a sisakot, a pajzsot és a dárdát. Brandon elfoglalta a helyét az induláshoz, és leengedte a sisakrostélyt. Most csak a keskeny nyíláson át látott ki, éppen az ellenfelére. Mást most nem is kell látnia. Várta a jelet, hogy nekiindulhasson. Brandon magán érezte Anna tekintetét – mintha égetné valami. Aztán megjött a jelzés, mire megsarkantyúzta a lovát, és vágtázni kezdett. A küzdőtér zajától messze, Wolsey bíboros iratokkal púpozott íróasztalánál ült és dolgozott. 13

Az állam ügyei nem várhatnak holmi sportok és bajvívások kedvéért. Nem mintha Wolsey ezt bánta volna. A lovagi torna a nemesek szórakozása. Wolsey keményen megdolgozott azért, hogy most itt ülhet, és minél magasabbra emelkedett a ranglétrán, annál több munka hevert előtte. Gyakran hajnalban kelt, négyöt óra tájban, és éjszakába nyúlóan dolgozta végig a napot. A király is tudta ezt, és elismeréssel adózott Wolseynak. A titkár kopogtatott az ajtón. – Eminenciás uram, Lady Blount van itt. Wolsey első reakciója a düh volt. Nincs most ideje a király szeretőjének nyavalygásaira. Aztán kissé lehiggadva arra gondolt, hogy Bessie Blount nem ostoba, érdemes szóba állni vele. – Remek, akkor vezesse be. Lady Blount belépett a szobába, és mélyen bókolt. – Eminenciás uram… – Mit tehetek önért, Lady Blount? A nő habozva tekergette egyik gyűrűjét, kereste a szavakat. – Én… én teherbe estem, eminenciás uram. – Na és? Ez nem olyan meglepő egy asszony esetében. – Wolsey felkapta az asztalról a lúdtollat. – Ez a gyerek… őfelségétől van. Wolsey letette a tollat, és kutatón nézett Lady Blount arcába. – Ebben egészen biztos? – Igen. Wolsey eltöprengett. – Már megmondta a királynak? A nő megrázta a fejét. – Nagyszerű. A megfelelő pillanatban informálni fogom őfelségét. Egyelőre azonban egy szót se senkinek erről! Fejvesztés terhe mellett! – Keményen nézett az asszonyra. – Megértette? Az asszony bólintott. – Amikor már nem rejthető az állapota, akkor majd elvisszük egy megfelelő helyre, ahol kihordhatja és megszülheti a fattyút. Wolsey megint kézbe vette a tollat, jelezve, hogy a kihallgatásnak vége. – Köszönöm, eminenciás uram. Wolsey nem válaszolt. Már bele is merült a levelezésbe. Lady Blount halkan kiment, és ahogy becsukódott mögötte az ajtó, megkönnyebbülten felsóhajtott. Igaza volt, hogy idejött Wolseyhoz. Szüksége van valakire, aki segít megvédenie a gyermeke érdekeit. A király már egyáltalán nem érdeklődik iránta, a férje pedig csak azt szajkózza, hogy bedugja egy kolostorba. Megérte idejönni, mondta magában, még ha a királyné megorrolt is rá, amiért elmulasztotta a lovagi tornát. A tömeg megint felzúgott, amikor aznap a második lovag zuhant a földre. Aztán taps csattant, amint a férfit talpra segítették nehéz páncéljában, és az gunyorosan hajbókolni kezdett a nézők felé. Henrik és barátai izzadtan, porosan, alvadt vértől foltosan szuszogtak, de vérszomjuk nem csitult, és még több harcra vágytak. – Ki a következő? – nyújtogatta a nyakát Compton. – A fekete lovag, Buckingham – jelentette ki Brandon. – Micsoda? – kiáltott fel Knivert. – Hát már tíz menetet megnyert! Mi a csudát akar bizonyítani még? – Hadd menjek ellene! – könyörgött Compton. 14

– Nem mész – szögezte le Brandon. – Én megyek ellene. Alig várom, hogy szétzúzzam azt a tűrhetetlenül nagy büszkeségét. – Menjetek az utamból! – harsant Henrik hangja, és Brandon hátrahúzódva utat engedett a királynak a küzdőtérre. A tömeg elnémult. Mindig izgalmat váltott ki, ha Anglia királya lóháton, páncélban, saját fizikai valójában tűnt fel a bajvívók között. Amint Henrik a hölgyek felé lovagolt, Compton odahajolt Brandonhoz. – Mi folyik kettőjük között? Brandon körülkémlelt, hogy lássa, ki van hallótávolságban, csak utána válaszolt. – Buckinghamnek több joga van a trónra, mint Henriknek. És ezt mindketten tudják. A király szertartásosan meghajolt a királyné előtt. – Asszonyom… Katalin mosolygott, és Henrik karjára kötözte a szalagját. Eközben Henrik elkapta Lady Jane pillantását. Egy hosszú másodperc, és Lady Jane elpirult. Henriknek arcizma sem rezzent, csak még egyszer meghajolt Katalin előtt, és visszaügetett a bajvívó sáv végébe. A sisakot a szolgakezek nagy gonddal illesztették a fejére. Aztán átnyújtották neki a pajzsot és a dárdát. A király lehúzta a rostélyt, s a keskeny szemrésben apró figuraként látta meg Buckinghamet, a legyőzendő ellenfelet. Szíve – a harcos őseitől örökölt szív – gyorsabban kezdte pumpálni a vért az ereibe. A Tudor-klán jogcíme a királyságra nem vérvonalon alapult, hanem magán a véren. Henrik apja a bosworthi harcmezőn nyerte el a trónt, el is foglalta, meg is tartotta, és megalapította a Tudor-dinasztiát, hogy örökké éljen és uralkodjon. Ha ezt Buckingham elfelejtette volna, hamarosan emlékezetfrissítő leckét kap, s a tanára nem más lesz, mint Tudor Henrik, a bosworthi diadal hősének a fia. Henrik lova, amelyet szintén a harcra tenyésztettek, átvette gazdája felfokozottságát – indulatosan kapálta a földet, prüszkölt, horkantott. Az indítójelre Henrik azonnal keményen megsarkantyúzta, s a ló, mint a villám iramodott neki a távnak, s egyre gyorsabban vágtatott. A tömeg ordított, de Henrik semmi mást nem érzékelt két oldalról, csak hogy minden elmosódik a vad vágtában. Kizárólag előrefigyelt, de nagyon, és csak arra a kis fényfoltra, amely a zsákmányát jelentette. Lejjebb engedte dárdája hegyét, amely a végtelenségbe látszott veszni, annyira hosszú volt a fegyver. A nehéz farudat nemcsak a mérete, a súlya, hanem a ló mozgása miatt is nehéz volt célra tartani. Henrik izmai azonban megfeszültek, és szilárdan tartották a kellő irányban a dárdát. Buckingham lova gyorsan nőtt a résben, ahogy szélsebesen közeledtek egymás felé. Henrik a dárda végére szegezte a pillantását, és megfeszítve a testét, felkészült az ütközésre. Bang! Pokoli hangok harsantak a fülbe: fém csikordulása, fa reccsenése… Henrik hátratántorodott, valami ütést érzett, a sisak fémje megpendült. Szédülve próbálta összeszedni magát, és felmérni a helyzetet: a dárdája kettétört. Henrik elhajította a megrövidült darabot. Fordulóba rántotta a lovát, hogy lássa, mi történt. Buckingham hanyatt, kiterülve feküdt a homokban, a veresége tagadhatatlan – és látványos. A nézők harsányan, önfeledten ujjongtak. Henrik, a királyuk! Isten ültette őt Anglia trónjára. Lám, megint egy Tudor, aki győzedelmeskedett! Henrik lóháton az ellenfeléhez léptetett, közben rezzenéstelen arccal figyelte, ahogy Buckinghamről leveszik a sisakot a fegyverhordozói. Vér nem folyt. A szolgák fújtatvaküszködve felültették urukat, aki onnan, a homokból bámult fel Henrikre a megaláztatás néma dühével. A király hosszan, keményen, hidegen nézett vele farkasszemet, majd megfordítva ménjét, ellovagolt, hogy kiélvezze diadalát. Henrik hátradőlt a királyi bárkában, és nézte, ahogy elúszik mellette az angol part, az ő Angliája. Sokkal jobban szeretett hajózni a folyón, semmint a zsúfolt, koszos, hepehupás londoni 15

utcákon hajtatni. Thomas More-hoz volt hivatalos vacsorára, néhai nevelője chelsea-beli otthonába. Thomas More a családja körében várta a királyt saját mólójukon. – Thomas… – Henrik partra lépve megölelte szeretett régi tanárát. Ahogy a ház felé sétáltak a napsütésben, Henrik More-hoz fordult: – Miért nem jön az udvarba, Thomas? Ott élhetne velünk. – Tudja, felséged, nagyon is jól, hogy miért nem akarok odamenni: mert nem szeretem az udvart. Az nálam ambiciózusabb embereknek való. Nekem itt megvan a magam élete és munkája a joggal, a paragrafusokkal. – A tanácsban nem sokat szólt kegyelmed. – Miről? – Hát a franciákkal vívandó háborúnkról. More kis gondolkozás után felelt. – Humanistaként irtózom a háborútól. A harc vadaknak való tevékenység, és mégis az ember az, amely ebben a legállhatatosabbnak látszik. Henrik összevonta a szemöldökét. – Humanistaként osztom a kegyelmed nézeteit. Királyként azonban kénytelen vagyok ellentmondani. More halványan elmosolyodott. – Ez úgy hangzott, mintha egy jogtudós mondta volna. Henrik horkantott egyet. – Éppen kegyelmed mondja, akitől ezt tanultam! – Nem elég jól tanítottam, úgy tűnik. Henrik játékos évődéssel ragadta meg More nyakát. – Befejezte? – More nevetve biztosította róla, hogy igen. Henrik elengedte, és nekilendülve ment tovább. – Henrik! – szólt utána More, és igyekezett lépést tartani a királlyal. – Nem, mégsem fejeztem be. Ahelyett hogy vészesen sok pénzt költene felséged a háborúra, jobb volna, ha a népe jólétére fordítaná. Henrik megállt és ránézett. – Thomas, esküszöm, hogy igazságos uralkodó kívánok lenni. De mondja kegyelmed, hogy hol a dicsőség, ha csak az iskolákra és a nép felemelésére figyelünk? Miért emlékeznek majd az emberek V. Henrikre? Vajon azért, mert egyetemeket alapított, és dologházakat állított fel a legszegényebbeknek? Kis hatásszünetet tartott, és felemelte a mutatóujját. – Hát nem! Azért fognak emlékezni rá, mert megnyerte az agincourti csatát. Háromezer angol íjász állt szemben hatvanezer franciával! A francia lovasság színe-java elpusztult négy óra leforgása alatt? – Henrik More szemébe nézett. – Ez a győzelem tette híressé, Thomas. Mi több, halhatatlanná! Az udvar zsúfolt volt, és nagy élet zajlott benne. A zaj nőttön-nőtt. Az urak bőséggel lakomáztak, és még többet ittak. Buckingham és Norfolk féloldalt álltak, onnan nézelődtek. Buckingham felhajtotta talpas kelyhe tartalmát, majd az italos szolga felé tartotta, hogy újratöltse. – Ehhez itt nincs joga – füstölgött Norfolknak kissé kapatosan. – Az apja a harcmezőn orozta el a koronát, valódi joga nincs rá, csak egy fattyú révén kötődik a királyi vonalhoz az anyja ágán. Norfolk csitítani próbálta: – Igen, kegyelmed családja ősibb. Buckingham hevesen bólogatott. – Így van. Én egyenes ági leszármazottja vagyok II. Edwardnak. A korona az én koronám, az udvar az én udvarom. És nem az ő koronája, nem az ő udvara… Norfolk rémülten pillantott körbe. – Halkabban, az isten szerelmére! Ez felségárulás, uram. 16

– De igaz, nemde, Norfolk? Ez az igazság! És egy napon érvényesíteni is fogom. – Norfolkra nézett támogatást várva, de Norfolk nem szólt semmit. Buckingham továbbhaladt, hívei kis csoportja a nyomában. Ahogy elindultak, az udvaroncok hajlongva utat engedtek nekik. Egyik-másik le is hajolt, hogy kezet csókoljon a nagyhercegnek. Buckingham tekintélyt sugárzott – egy jövendő királyt láthattak benne élni és mozogni, még ha a trón várományosának jövője egyelőre ködbe vész is. Buckingham saját lakosztálya felé vette az irányt. Ahogy kinyitotta a tölgyfa ajtót, a szomszédos szobából egy üzekedő pár félreérthetetlen és szemérmetlenül hangos szerelmeskedése ütötte meg a fülét. A belső ajtóhoz ment nagy léptekkel, és feltépte. Az ágyon – az ő ágyán – volt az a disznó, a király póri származású játszópajtása, Brandon, csupaszon, alatta pedig a saját lánya, Anna… Buckinghamet elfutotta az indulat, és kardot rántott. Brandon legördült Annáról, majd belemerevedett a mozdulatba, amint egy kard hegyét érezte a torkán. – Ezt meg hogy értsem? – acsargott Buckingham. – Úgy, ahogy látja, uram – felelte Brandon nyugodtan. Buckingham egy kissé jobban nekinyomta a kardot Brandon torkának. – Inzultáltad a lányomat! – Nem, ő kérte. Könyörgött! – vágott vissza Brandon szemtelenül. – Elvetted a becsületét! – Esküszöm kegyelmednek, hogy nem én voltam. Valaki már megelőzött. – Erre némi fojtott kuncogás hallatszott Anna irányából. Buckingham majd felrobbant dühében. – Te kurafi! Ribanc volt az anyád! Brandon közönyösen vállat vont. – Hát ez igaz, uram. Buckingham tehetetlen haraggal, mérgében fújtatva leengedte a kardot. – Kifelé! Brandon kiballagott. Buckingham az ágyhoz lépett. Anna összekuporodva várt, sápadtan, mert tudta, mi következik. – Nézz rám! – mordult rá az apja. Anna felpillantott. Buckingham hosszan, nagyon hosszan bámult le rá, aztán erősen, ahogy csak bírta, arcul csapta. A lánynak vér fröccsent az orrából. Wolsey bíboros egy szegfűszeggel megszurkált narancsot tartott az orra alá, hogy ne érezze az élvezetesnek nem mondható emberszagot, miközben átvágott a palotán. A kérelmezők hada körbedongta. A szolgái visszaverték őket. A szertartásmestere haladt elöl, s kiabálva hessegette a tömeget: – Utat kérek, utat őeminenciájának! Félre mindenki! A kérelmezők szünet nélkül kiabáltak, integettek két oldalról: – Eminenciás uram, olvassa el a kérvényemet! Kérem! Könyörgök! A többi nyomorult között állt éhesen, betegen Thomas Tallis, s reményvesztetten figyelte, ahogy a bíboros megáll, hogy szót váltson Mr. Pace-szel, a király személynökével, bizalmas titkárával. – Ugye, bízhatok abban, Mr. Pace, hogy szemmel tartja és képviseli az érdekeimet? – firtatta Wolsey. – Hogyne, eminenciás uram. Mint egy sasmadár… Wolsey szemöldöke felemelkedett. – Nem akarok sasmadarat, Mr. Pace. Azok mindig túl magasan lebegnek… – Ravasz tekintetet vetett a titkárra. – Legyen inkább galamb – szarjon mindenre! Pace gyors kis mosolyt vetett feléje. – Így lesz, eminenciás uram. 17

– Hol a király? – indult tovább Wolsey. – Odakint. Vadászik. – Nagyon jó. Attól jókedvében lesz. Üzenjen nekem, ha visszajött. – Hogyne, eminenciás uram. – Pace meghajolt, Wolsey pedig folytatta útját. A kérelmezők egyre csak zajongtak. Pace tekintete könnyedén végigfutott a felé ágálókon, aztán megállt, és visszavándorolt valakire. Egy magas, nyúzottnak látszó, sápadt fiatalember állt némán a siserahad közepén. Tallis úgy érezte, kiugrik a szíve a helyéről. Mr. Pace egyenesen ránéz. Mintha felismerné. Bénán bámulta, ahogy Pace karja felemelkedik, és int neki. Tallis odatámolygott Pace-hez. A titkár alaposan végigmérte tetőtől talpig. – Már régóta itt lehet. Mit akar? Tallis benyúlt az inge alá. – Van… van egy ajánlólevelem, uram. A… a… – Kivette az iratot, és átnyújtotta a titkárnak. Henrik titkára belepillantott, összevonta a szemöldökét, és még jobban belemélyedt az írásba. Aztán felnézett. – De hát ezt a canterburyi katedrálisból hozta! – Igen, uram. Pace kutatóan nézett Tallisre, aztán megcsóválta a fejét. – Jöjjön velem! – A többi kérelmezőre ügyet sem vetve bevezette Tallist a királyi kápolnába, ahol egy fiatal énekkar próbált egy szürke hajzatú, idősebb karvezető felügyelete alatt. Pace megbökte Tallist, és a férfi felé mutatott. – Az ott Mr. William Cornish. Tallis bólintott. A zene üde hangokon, finoman kanyargott a csöndes kápolna légterében, Tallis elkínzott lelke úgy itta magába, mint a mennyei mannát. Pár percig hallgatták a kórust, aztán Tallis megrökönyödésére Pace hangosan megköszörülte a torkát. Bántóan hangosan. William Cornish ingerülten nézett körül, s amikor meglátta a király jobbkezét, leintette a kart, és odajött a két férfihoz. – Mr. Pace, mit tehetek önért? – Ennek a fiatalembernek ajánlólevele van a canterburyi katedrális apátjától. William Cornish átvette a levelet Pace-től, és elolvasta. Csodálkozó arccal nézett aztán Tallisre. – Maga Thomas Tallis? – Igen, uram. – És ha igaz, maga orgonál, és furulyán is játszik, valamint énekelni is elég jól tud. Tallis bólintott, és érezte, hogy elvörösödik. – És még mit tud? – érdeklődött William Cornish. Thomas nyelt egy nagyot. – Még… még egy kicsit zenét szerezni is tudok. Cornish szemöldöke megint felszaladt. – Valóban? Nos, ha maga az apát úr kommendálja a maga tehetségét nekünk, akkor… Nos, meglátjuk. A hold felkelt London fölött, és mindent ezüsttel és sötét árnyékokkal terített be. A király lakosztályának külső termében Henrik Wolsey bíborossal és Thomas More-ral találkozott, hogy megvitassa a háborúra való felkészülést. Még az aznapi kemény testgyakorlatok után is maradt Henriknek épp elég energiája. Le-föl járkált a szobában, és egy almát rágcsált. – Remélem, felséged élvezetét lelte a vadászatban ma – jegyezte meg Wolsey. Henrik derűsen bólintott. – Hogy állunk a felkészüléssel? – Remekül. A seregek és a hajóhadak is gyülekeznek. A hadianyagokat és az élelmiszert raktárakba hordják. Ha kellene, heteken belül háborúzhatna felséged. 18

– Kitűnő! Tudtam, hogy számíthatok kegyelmedre, kancellár uram! Soha nem is csalódtam a munkájában! Wolsey lehajtotta a fejét. – Hálás vagyok a szavaiért, felség. Csakhogy van itt még valami… – A bíboros elhallgatott, és kissé zavartnak látszott. A király abbahagyta a járkálást, úgy nézett rá. – Micsoda? Wolsey kis sóhajjal, némileg vonakodva felelt, mint akinek kellemetlen igazságot kell előadnia. – Felség, a háborúhoz nagyon sok pénz kell. Ahhoz, hogy legyen elég, adót kell emelnie. Azért általában haragudni szoktak az emberek. A beálló csöndben fölrémlett Richard Empson és Edmund Dudley szelleme. Henrik apja egy széthullófélben lévő királyságot virágoztatott fel szigorú adóztatással. Empson és Dudley volt a két miniszter, akik végrehajtották a törvényt. Ki is vívták ezzel a nép gyűlöletét. Henrik egyik első intézkedése az volt, amikor trónra került tizennyolc évesen, hogy Empsont és Dudleyt kivégeztette, már nem is emlékezett rá, hogy milyen vád alapján. Ettől rögvest a szívébe fogadta őt a nép. Wolsey folytatta: – Mi volna, ha felséged más úton-módon szerezne dicsőséget és tekintélyt? Henrik élesen nézett rá. – Miféle úton-módon? – Békés úton-módon. Henrik elfintorodott. – Micsoda? Semmi csata? Semmi diadal?! – Úgy vélem, felségednek érdemes volna meghallgatnia a kancellárt – szólt közbe More. Henrik kelletlenül egy székre vetette magát. – Na, akkor halljuk. Wolsey előrehajolva belefogott a magyarázatba. – Az utóbbi két hétben felséged érdekeinek képviseletében lefolytattam jó pár diplomáciai tárgyalást. Nemcsak a francia követtel, hanem a császár embereivel és küldöttekkel az olasz városokból, no meg portugálokkal, dánokkal… – És milyen célból? – Hogy létrehozzak egy egyezményt. – Miféle egyezményt? – tudakolta Henrik a lelkesedés leghalványabb jele nélkül. More jobbnak látta, ha átveszi a szót. – Egy újfajta szerződést. Amilyen még sohasem volt. Henriknek felemelkedett a szemöldöke. – Vagyis? Wolsey mély lélegzetet vett. – Az Általános és Örök Béke Egyezményét… Henriket magát is meglepte, de felébredt az érdeklődése. – Általános és Örök Béke Egyezménye… – ízlelgette a szavakat. – Felállt, és folytatta a járkálást. – És egy ilyen dolgot hogy kell nyélbe ütni? – Több lépésben – felelte Wolsey. – Először is lenne egy királyi találkozó, amelyen csak Anglia és Franciaország feje venne részt. Ez idő alatt felséged lányát formálisan eljegyezné a francia trónörökös. A végén pedig mindketten aláírnák az egyezményt. – Ez az egyezmény teljesen új lenne Európa történelmében – tette hozzá More. – Az aláíró feleknek együttes biztonságot és általános békét adna. Henrik gyors észjárása még jobban felpörgött. – És hogyan lehet be is tartatni az egyezményt?

19

– Ha bárhonnan támadás jönne − válaszolt Wolsey –, a többiek azonnal követelnék az agresszor visszavonulását. Ha ezt megtagadja, egy hónapon belül mindenki más hadat üzen neki, és ez addig folyik, amíg helyre nem áll a béke. – Az egyezmény azt is magában foglalja, hogy összeurópai testületek jönnének létre – tette hozzá More. Henrik egyre gyorsabban járkált fel s alá. – Ez kezd nekem tetszeni! Rájöttem, miért… – More-ra nézett. – Kegyelmed tudja, mire gondolok, Thomas. More bólintott. – Igen, Henrik. Ez a humanista elvek alkalmazása az országok közötti viszonyokban. – Wolseyhoz fordult. – Eminenciád elismerést érdemel. Wolsey szerénykedve legyintett. – Nem várok elismerést. Felségedre fognak úgy tekinteni, mint egy új világ megteremtőjére. Ez számomra éppen elég elismerést jelent majd. Henrik átölelte a kancellárt. – Mindig, mindig biztosíthatom a szeretetünkről. Wolsey mosolygott. Henrik jókedvűen lapogatta More hátát, mikor egy ajtónálló jött be kissé zaklatott képpel. – Mi van? – mordult rá Henrik. – Felség, Buckingham hercege ragaszkodik hozzá, hogy azonnali kihallgatást kapjon. Henrik vágott egy kelletlen grimaszt, de aztán beleegyezőn intett. Wolsey mélyen meghajolt, és az ajtó felé hátrált, de Buckingham már be is rontott rajta. Elcsörtetett Wolsey mellett, szinte félrelökve a bíborost, miközben megvető pillantást vetett őeminenciájára. Mikor Wolsey eltűnt az ajtó mögött, Buckingham a királyhoz fordult. – Uram? – nézett rá Henrik hűvösen. – Tudomására kell hoznom felségednek, hogy Mr. Charles Brandont in flagrante delecto találtam a lányommal! Henrik felvonta egyik szemöldökét. – És kegyelmed közbeavatkozott? Döbbent csend volt a válasz. A herceg arca görcsösen megvonaglott rosszul leplezett haragjában. – Mr. Brandon szégyent hozott a családomra. Azt követelem, hogy felséged utasítsa ki az udvarból – vagy büntesse bármi egyéb módon, amit jónak lát. – A herceg egészen közel hajolt Henrikhez, és dühödten nézett vele farkasszemet. A király kimérten válaszolt: – Nem lesz semmiféle büntetés. Hacsak a lány meg nem vádolja Mr. Brandont, hogy erőszakot tett rajta. – Gunyorosan méregette a herceget. – Ezt állítja a lány? Buckingham nem felelt, csak láthatóan küzdött a saját indulataival. Henrik kemény hangon ismételte: – Azt mondja, hogy Mr. Brandon az ellenállása dacára erőszakot tett rajta? – Nem szükséges ezt mondania! A sérelem engem ért, és az egész családomat! Henrik vállat vont. – Amennyire látom, nem történt sérelem. Ezért megbüntetnem sem kell senkit. Buckingham zihált, és egy darabig küzdött, hogy legyűrje kitörni készülő dühét, majd összeszedte magát annyira, hogy mereven, kurtán meghajtotta magát, elmorzsolt a foga között egy „felséget” köszönésképpen, majd kimasírozott a szobából. Henrik utána nézett, halvány mosoly játszadozott az ajkán. Thomas More előlépett egy homályos sarokból. – Vigyázz Buckinghammel, Henrik – szólalt meg halkan. – Lehet, hogy ostoba, de gazdagabb nálad, bármikor össze tud szedni egy magánhadsereget. – Kis habozás után hozzátette: – Még az apád se keresztezte soha az útjait. 20

Henrik More felé fordult, és hosszan, kutatón nézett nevelője arcába. Még aznap éjszaka Wolsey Bonnivet püspökkel lépdelt halkan diskurálva az udvar árnyékos folyosóin, ahol szem nem láthatta, fül nem hallhatta őket. – Boldog vagyok, hogy a francia király alá fogja írni az egyezményt, és megtartja a találkozót – mondta Wolsey a püspöknek. Bonnivet franciásan gesztikulált. – Őfelsége örvendezik, hogy nem lesz háború. És vele együtt mi is, mindannyian. – És mi van azzal a mi kis egyéb ügyünkkel? Kis hallgatás után Bonnivet visszakérdezett: – Milyen másik ügyre gondol eminenciád? Ez már nyílt szembeszegülés, mert nem lehet ennyire ostoba, gondolta Wolsey, és torkon ragadva a püspököt, nekivágta őt a falnak, mint egy rovart. A püspök fuldokolt, és a szeme kidülledt döbbenetében. Wolsey a fülébe sziszegte: – Megmentettem az urad bőrét, jutalmat akarok! És te el is tudod intézni! Érted már? – Megint a falhoz csapta a püspököt. A püspök szólni sem tudott, csak bólintott. Ugyanekkor a francia udvarba rendelt angol követ, Sir Thomas Boleyn a herceg invitálásának tett eleget, és meglátogatta Buckinghamet a királyi palotán belüli saját lakosztályában. Boleyn végigment a herceg aranycirádás szobáin – ahogy szobáról szobára haladt előre, úgy látott egyre több és gazdagabb díszítést; nyomában kísérője, a herceg egyik csatlósa, egy Hopkins nevű férfi. Boleynt nem hagyta hidegen a hercegi pompa. És ami ebből következik: a hatalom. Az egyik szobában egy csinos ifjú lányt látott bekötött orral, aki egy könyvet olvasott. Buckingham lánya, gondolta Boleyn, de vajon mi történt az arcával? A lány azonnal elfordult, ahogy magán érezte a férfi kutató pillantását. Hopkins intett Boleynnek, és egy ajtóhoz kísérte. – Kegyelmes uram, Sir Thomas Boleyn – jelentette be a vendéget. Buckingham, gyönyörűen hímzett selyembársony mentében, mindenütt ékkövekkel díszesen, lanyha kézmozdulattal üdvözölte látogatóját. – Sir Thomas, remélem, nem veszi zokon, hogy idekérettem. Hallom, hogy megtért Franciahonból. – Nemrégiben érkeztem, kegyelmes uram – felelte Boleyn. – Azt mondják, ön kiváló követ. – Bárki mondja is, nagylelkű hozzám. Buckingham egy intéssel elbocsátotta a szolgáit. Mikor becsukódott utánuk az ajtó, így folytatta: – Ön régi családból származik. Boleyn kihallotta a bókot a megjegyzésből. – Valóban, bár nem annyira ősi és tekintélyes, mint a kegyelmedé. Buckingham látható megelégedettséggel hessentette el a viszonzott bókot. – Lényeg, hogy sok mindenben megérthetjük egymást. Úgy tudom – jelentőségteljes szünetet tartott –, hogy kegyelmed is annyira visszatetszőnek találja a felkapaszkodottak viselkedését, mint én. Boleyn rögtön tudta, kire gondol a herceg. Óvatosan felelt: – Én azt hiszem… hogy követem kegyelmed gondolatmenetét. Buckingham bólintott. – A király hajlamos arra, hogy közönséges emberekkel vegye magát körül, újonnan szalajtott senkiháziakkal, mindenféle rang és rend nélküli pórnéppel. Vajon nem árt ez a korona tekintélyének? Boleyn tudta, hogy veszélyes vizeken hajóznak. Még a falaknak is fülük van itt… 21

– Kegyelmes uram, én… Buckingham oda sem figyelt rá, megvetően biggyesztette a száját, és folytatta: – Az apja erővel ragadta magához a koronát – nem pedig jog szerint! – Kegyelmes uram – szólalt meg Boleyn óvatoskodva –, senki sem akar megint polgárháborút. Ami megtörtént, megtörtént. A király az király. Buckingham egy hosszú percig merőn vizslatta Boleyn arckifejezését, aztán aprót bólintott. – Wolsey pedig az ő készséges szobalánya! Egy hentes fia! Reverendás pap szeretővel és két gyerekkel! Mondja meg, Boleyn, kegyelmed kedveli azt a fickót? Boleyn megkönnyebbült, hogy elmúlt a fenyegetettség. Egy dolog nyíltan felségárulást elkövetni, és más a bíborost kritizálni. – Egyáltalán nem – felelte. Buckingham mosolygott, és összedörzsölte a két kezét. – Akkor mi ketten együtt a porba sújthatjuk!

22

Harmadik fejezet

Az Általános és Örök Béke Egyezményének előkészítése rohamléptekkel folyt. Henrik úgy vélte, ideje személyes levelet intéznie unokatestvéréhez, I. Ferenc francia királyhoz. Miközben a borbély privát lakosztályában borotválta, a király a titkárának, Richard Pace-nek diktálta a levelet. – Legkedvesebb királyi cousinom… nem jó, legyen csak szeretett cousinom. Szeretetünket küldjük Neked. Nagyon szeretünk, ennél jobban már nem is lehetne. – Henrik elkapta Pace pillantását, aki mintha kicsit mulatott volna magában. – Tegyük meg a szükséges előkészületeket, hogy személyesen is találkozhassunk. Most semmit nem viselek jobban a szívemen, mint ezt a mi Általános és Örök Béke Egyezményünket. Henrik elhallgatott, és hátrahajtotta a fejét, hogy a borbély az álla alatt is beretválhassa, aztán folytatta: – A jóindulatom jeléül, hogy mutassam elkötelezettségemet az egyezmény iránt, és hogy kimutassam szeretetemet Fenséged iránt, elhatároztam, hogy… A király elgondolkodva simogatta borotvált állát, aztán így folytatta: – … hogy nem borotválkozom addig, amíg nem találkozunk. A szakállam lesz a mindenre kiterjedő barátság záloga, a szeretet jele. –Megint Pace-re nézett és felnevetett. * Bonnivet püspök megérkezett Hampton Courtba, Wolsey bíboros-kancellár kastélyába, és nagy híreket hozott. Rögtön a tárgyra is tért: – Híreket hoztam eminenciádnak. Őszentsége a pápa nagyon beteg. Nem telik sok időbe, hogy megtérjen Isten országába. – Hát ez rettenetes – mondta Wolsey könnyedén, és keresztet vetett. – Imádkozzunk! – Lehajtotta a fejét egy percre, és aztán várakozón felpillantott a püspökre. Bonnivet úgy érezte magát, mint egy pocok, amelyet a bagoly figyel, ezért gyorsan belefogott: – Annak fényében, hogy eminenciád mennyire közismert jámborságáról, szintúgy nagy tudásáról és diplomáciai tapasztalatáról, biztosíthatom önt, eminenciás uram, hogy a francia bíborosok támogatni fogják a következő pápaválasztó konklávén. Wolsey hálás és meglepett kis „ó”t hallatott. Bonnivet folytatta: – Ha saját bíborosaink is – persze Isten segedelmével – úgy akarják, ön lesz a megválasztott utód, Róma és az egyház feje, a mi szentatyánk. Wolsey arcizmai alig rezzentek, mégis lerítt róla a teljes megelégedettség. Megint áhítatosan keresztet vetett. – Köszönöm kegyességedet. Alázatosan és valóban hálás vagyok. Katalin királyné furcsán komor hangulatban volt. A szobájában állt két udvarhölgyével, Lady Blounttal és Lady Jane-nel, akik éppen vetkőztették. Mindig a királynénak kellett először megszólalnia, s mivel ő hallgatott, némán folyt az esti szertartás. A két udvarhölgy kissé meg is könnyebbült ettől, miután mindketten megjárták már a király ágyát. A kérdés csak az, hogy ezt vajon Katalin tudja-e. Először a levehető, nehéz brokát, hímzett ruhaujjat húzták le a királyné karjáról, aztán következett a mintás selyem alsóing. Lady Jane kikapcsolta a szoros fűzőt, és Lady Blount levette a halcsontos darabot a királynéról. Katalin kilépett a selyem felsőszoknyából, és könnyedén Jane vállára támaszkodott. Aztán Lady Jane lehajolt, hogy felemelje a földről a ruhadarabot, Katalin pedig lebámult a fiatalságtól duzzadó keblekre, majd elfordította a tekintetét. Lady Jane várta, hogy a királyné felemelje a két karját, és ő ráadhassa a hálóinget. Látta, hogy milyen tekintetet vet Katalin Lady Blountra – éleset –, mire Lady Jane elpirult. A két hölgy összeszedte az alsószoknyákat, s elkezdték összehajtogatni. Lady Blount hirtelen felszisszent, és a hasára tette a kezét. Apró görcs állott belé… Katalin észrevette. – Beteg, Lady Blount? 23

– Nem, felség. Ezeket elküldjem a mosodába? –Már indult is. – Nem, maradjon még. Lady Blount jéggé dermedt. – Térdeljen ide mellém, Lady Blount. Lady Jane, elmehet. – Lady Blount a királyné mellé térdepelt, és várta, mi lesz. Egy örökkévalóságnak tetsző hallgatás után Katalin mélyet sóhajtott. – Lady Blount, már nagyon régen nem beszéltem senkivel. Wolsey bíboros hazaküldte spanyol gyóntatómat és a spanyol hölgyeim többségét, hátha kémek. Én viszont nem bízom meg az angol gyóntatómban. A királyné közben a rózsafüzérét babrálta. – Magában viszont megbízhatom, nemde, Lady Blount? – Igen, asszonyom. Katalin megint felsóhajtott. – Tudja, ha két véglet között kellene választanom, én inkább a mélységes szomorúságot választanám, és nem a túláradó boldogságot. Ez meglepi? Lady Blount csakugyan meg volt lepve, de hallgatott. – Kérdi, hogy miért vagyok szomorú? – folytatta a királyné. – Azért, mert nem adhatok fiú utódot a királynak. Ez az én nagy bánatom. A kínszenvedésem. Lady Blount nyelt egyet. – Egyszer szültem egy édes kisfiút, aki a karjaimban halt meg, és még csak négyhetes volt! – A hangja elcsuklott. – A király engem vádol, tudom. Nem érti, mennyit szenvedek, mennyit imádkozom. – A királyné lenézett a mellette térdeplő udvarhölgyére, az arca fénylett a könnyektől. – És most már nem is jön hozzám a hálószobámba. Már egy éve! Nem jön, mert visszataszítónak lát! Lady Blount szeme megtelt az együttérzés könnyeivel. – Hát nézzen rám! Ugye, öreg vagyok? Kövér és csúnya? – Katalinból áradt az öngyűlölet. –Édes úrnőm, nem így van – mondta Lady Blount halkan. Katalinból erre kitört a sírás, és keservesen zokogott. Lady Blount nem bírta nézni, de tenni sem tehetett semmit, át nem ölelhette a királynét. Az nem illett volna. Amúgy a saját lelkiismerete is mardosta. Lesütötte a szemét, és nem szólt többet. A királyné hüppögött. Mindketten a saját csapdájukban vergődtek tehetetlenül, erőtlenül. Mindig ez az asszonyok sorsa… – Fiam és lányaim, befejeztétek az olvasást? – Thomas More azzal döbbentette meg a világot, hogy a lányait ugyanúgy tanította, mint a fiát – még görögre és latinra is. – Igen, apám. – A kamasz gyermekek (négy az első feleségétől volt, egy pedig nevelt lánya) sorban az apjukhoz járultak jó éjszakát kívánni. Ő mindet mosolyogva ölelte magához. – Isten és az ő angyalai áldjanak meg titeket, és tartsanak meg ma éjjel is, ahogy máskor is. Alice meghajolt a férje felé, és kiterelte a szobából a gyerekeket. Aztán habozva hátrafordult. – Isten áldjon, Alice, aludj jól – mondta a férje, mire az asszony kiment. More ezután bement saját kis szobájába, amely inkább hasonlított egy szerzetesi cellára, mint hálószobára. Volt benne egy vaságy, egy faasztal, egy mosdóállvány és más semmi. A szobát a falon lógó nagy ezüstfeszület uralta, amely meg-megcsillant a gyertyafényben. More levette a köpenyét, mentéjét és fehér ingét, amely alatt mindig gyapjú lélekmelegítőt viselt, amelyet sohasem vetett le – csak akkor, ha ostorozta önmagát. A gyapjúmellény koszos volt, és tetvek tanyája. Alatta a bőre sebes volt, és nyílt sebektől nedvedzett. Hja, a hús gyönge, és meg kell keményíteni a lélek kedvéért! More letérdelt, hogy imádkozzék.

24

Henrik király gondolatai szintén az imára terelődtek. Saját kis palotakápolnájában ült görnyedten a gyóntatófülke homályában. Az arca tanácstalanságot tükrözött. A farácsozat túloldalán a pap várta, hogy a király megszólaljon. Sokáig kellett várnia. – A fivéremen gondolkodom, Artúron. Meghalt, elvitte a láz, pedig még csak hat hónapja volt házas. Henrik hallgatott egy hosszú percig. A kápolnában az egyik gyertya sercegve kihunyt. – A fivérem a mostani feleségemet vette el! Amikor meghalt, akkor határoztatott el, hogy nekem kell őt elvennem. Az apám nyilván nem akarta elveszíteni az örökséget. Vagy a spanyol királyi családba való beházasodás lehetőségét… A király a rózsafüzérrel játszott. – Katalin mindenesetre megesküdött, hogy házasságukat Artúrral sohasem hálták el, mert Artúr már túlságosan beteg és gyönge volt ahhoz. Ezért kaptunk pápai diszpenzációt a házasságunkhoz. A sötétben Henrik egészen közelről hallotta a pap egyenletes szuszogását. – Tehát elvettem. Azóta öt halott gyermeket hozott a világra. Egy fiú csak huszonhat napig élt, és van egy lány. – Henrik a kezébe temette az arcát. A pap várt. – És ha hazudott? Mi van, ha mégis elhálták a házasságukat? – A király hangja aggodalmas volt. A pap ekkor megszólalt: – Isten előtt esküdött meg, hogy nem hálták el. – Én viszont hallottam valamit erről mostanában. Egy szolgától, aki Artúré volt, és nemrégiben itt járt. Azt mondja, hogy másnap reggel a bátyám jókedvűen hagyta el a hálószobát, és italt kért e szavakkal: „Éjjel mélyen behatoltam Spanyolországba!” Szavai nyomán még jobban elmélyült a csönd a kápolnában. A pap nem szólt, de hallhatóan mocorgott ültében, mint aki kényelmetlenül érzi magát. – Mit mond a Szentírás? Ha egy férfi a fivére asszonyát veszi el… Mit mond erre? – Henrik a faragott falba verte a fejét, amitől a pap felugrott ültéből. –Mondd meg nekem, hogy szól az írás! – A Léviták szerint, ha egy ember a fivére feleségét veszi el, gyermektelenül halnak meg mindketten. Mert az a házasság tisztátalan. Henrik ökölbe szorította a kezét. A pap folytatta: – De hát felségednek van gyermeke! – De nem fiúgyermek. Nem fiú! Hát nem látod, hogy ez az isteni igazságszolgáltatás, amiért vétettem Isten törvénye ellen? – Henrik az elválasztófalnak támasztotta a homlokát, aztán tehetetlen dühében verdesni kezdte a fejét a gyóntatófülke oldalába. Henrik átvágott az udvar nagy négyszögén, nyomában az udvaroncok és szolgák hadával. A királyné magánlakosztályának ajtaja kinyílt, és egy helyeske, sötét hajú, hat év körüli lányka perdült ki rajta a nevelőnőjével. Henrik szeme felragyogott. A gyermek és a nevelőnő udvariasan bókolt előtte, de Henrik örömittas diadalordítással kapta a kislányt a karjába. Vadul, nevetve pörgött vele körbe-körbe, hogy mindenki lássa az apró szépséget. – Az én kicsi lányom, Mária! Hát nem gyönyörű? Mondjátok, hát nem gyönyörűűű? – Minden szótagnál egy-egy csókot nyomott a gyerek arcára. – Papa! Papa! – Mária mosolyogva, lelkesen csókolta vissza, mire mindenki elolvadt, aki látta. Katalin jelent meg Henrik mellett. – Beszélhetnénk? Henrik visszaadta a gyermeket a nevelőnőnek. – Ég áldjon, édes kis szívem. Légy jó! És tégy mindent úgy, ahogy mondják neked. – Ezzel a király sarkon fordult, és követte Katalint a lakosztályába. Katalin nem teketóriázott: – Ez nekem nem tetszik, Henrik. A király a homlokát ráncolta. – Mi nem tetszik? 25

– A szakáll… Henrik bűntudatosan elvigyorodott, s megdörzsölgette borostás állát, amely már jó pár napja nem látott borbélyt. – És az sem tetszik, amit ez jelent! – tette hozzá még feszültebben Katalin. – Katalin! – mordult fel figyelmeztetőn Henrik, és arcáról eltűnt a derű. – Kiszolgáltatja a lányomat a trónörökösnek és Franciaországnak! Még csak meg sem kérdezett! A Valois-k a családom esküdt ellenségei! Henrik arca megkeményedett. – A lány az enyém, és azt teszek vele, amit jónak látok. Ez nagyon jó házasság lesz. – Nem lesz az! A pöcegödörbe kerül e frigy révén! Tudom, hogy Wolsey keze van a dologban! – A királyné nagy nehezen legyűrte az indulatát, és halkabban, de továbbra is indulatosan beszélt: – Bár én szeretem felségedet, és minden módon hű vagyok önhöz, nem rejthetem véka alá az elkeseredésemet és a szomorúságomat. Henrik jéghidegen méregette az asszonyt. – Attól tartok, hogy muszáj lesz… Az angol-francia királyi találkozó előkészületei nagy sebesen zajlottak, bár nem ígérkezett jelentéktelen vállalkozásnak. Mindkét ország azon volt, hogy pompában felülmúlja a másikat. Magánlakosztályában Henrik Sir Thomas Boleynnel, a frankhoni angol követtel sakkozott. A játszma a végkifejlet felé közelgett. Henrik a futójával megtámadta Boleyn királynőjét, és hátradőlt kedvenc, dúsan faragott karosszékében. – Meséljen nekem Ferenc királyról, Sir Thomas! – szólalt meg. – Huszonhárom éves, felség – felelte Boleyn. – Fiatalabb nálam? – vonta föl a szemöldökét a király. Boleyn mosolygott. – Ha látná, nem gondolná róla… Henrik elégedetten nyugtázta a megjegyzést. A bábukat méregette, aztán lépett a lóval. – Vagy úgy… – mormolta Boleyn, mert a király jót lépett. A tábla fölé hajolva töprengett. – És magas? – firtatta tovább a témát a király. – Igen. – Boleyn keze az egyik bábu fölött bizonytalankodott, aztán inkább a gyaloggal lépett. – De rossz a tartása. – A lába milyen? Erős a vádlija, mint nekem? Boleyn felpillantott. – Felség, olyan senkinek sincs! Henrik nevetett, és felkapta a királynőjét. – Sakk!… És jóképű? Boleyn biztonságba helyezte a királyát. – Néhányan azt gondolják. Maga a király feltétlenül… – Tehát hiú? – csapott le mohón Henrik. Boleyn enyhe rosszallással nézett a királyra. – De hát, felség… francia! – Mindketten hahotázni kezdtek, aztán Henrik támadásba lendült a bástyával. – És milyen a francia udvar az uralma alatt? – kíváncsiskodott tovább Henrik. Boleyn összeszorította a száját. – Hírhedten laza erkölcsű, szabados, és ezt a hírnevet a király saját viselkedésével sem igyekszik megmásítani. – Boleyn merész húzással a királynővel támadta meg Henrik futóját. – Remek! Nagyon jó lépés! Úgy érti, hogy Ferenc maga bátorítja a laza viselkedést? – Felség, mindenki arról beszél, mégpedig nyíltan, hogy könnyedén betéved mások parkjába, és ott… hogy is mondjam… beleiszik minden szökőkútba… Henrik Boleynre pillantott elgondolkodva, majd leszedte a követ bástyáját. – Önnek két lánya van. Hogyan védelmezi meg őket? – Nagyon odafigyelek rájuk. Ugyanakkor megbízom nemes lelkükben és az erényükben – felelte Boleyn, és gyaloggal lépett, hogy védje a futóját. 26

– Azonnal visszatér Párizsba! – rendelkezett a király. – Felhatalmazom, hogy folytasson le minden szükséges tárgyalást a találkozó előtt. Boleyn fejet hajtott. – Köszönöm, felség. Henrik lépett a lóval. – Sakk-matt, Sir Thomas. Boleyn megadón felemelte mindkét kezét. – Túlságosan jó játékos hozzám képest felséged! Kiváló játszma volt, felség! – Kéretett eminenciád… – üdvözölte Thomas More a kancellárt, aki Hampton Courti kastélyában fogadta. – Valóban kérettem, hogy beszéljünk a királyi találkozóról. Jöjjön, sétáljunk egyet. – Áthaladtak a gyönyörűen díszített szobákon – a sor végtelennek tetszett... – És mivel önt kinevezték a király első számú titkárának francia földi tartózkodásunk idejére… More fejet hajtott. – Úgy érzem, eminenciádnak kell ezért a kinevezésért köszönetet mondanom… Wolsey rábólintott a köszönetre, de sietve mondta tovább a mondókáját, mert tudta, még nagyon sok mindent kell megoldania. – Nagyon fontos, hogy őfelsége azt tegye, amit mondunk neki. A lebonyolításról és az etikettről írtam egy szabálytervezetet, és ezt minden körülmények között be kell tartani és tartatni. More bólintott. Wolsey folytatta: – Azért, hogy ne csorbuljon senki tekintélye, egyik király sem vehet részt semmiféle bajvívásban, lovagi tornában. More keserűen mosolygott. Tudta, hogy a király ennek nem fog örülni. – Értem. Akkor mi az, amit Henrik megtehet? Wolsey Figyelmeztetőn felemelte a mutatóujját. – Nem jó a fogalmazás! Mindig azt kell mondania a királynak, hogy mit muszáj csinálnia, nem azt, hogy mit szabad neki. Egy ideig egyikük sem szólalt meg, aztán Wolsey megtorpant, és halálos komolysággal nézett More szemébe. – Thomas, ha a mi Oroszlánunk valaha ráébred a tulajdon erejére, akkor nem lesz emberfia, aki lefogja és visszatartsa! Az angol követ, Sir Thomas Boleyn visszatért párizsi udvarházába. Magához hívatta két lányát, Maryt és Annát, akik már alig várták, hogy részletesen halljanak az apjuk utazásáról. – Izgalmas híreket hoztam – mondta nekik Boleyn. – Uralkodói találkozó lesz Calais mellett Ferenc és Henrik király között. – Kis szünet után még hozzáfűzte: – És én szervezem az egészet. A lányok tapsikoltak örömükben. – Papa, ez csodálatos! – Ez azt jelenti – folytatta Boleyn –, hogy mindkettőtöknek alkalma lesz találkozni Anglia királyával. – Boleyn minden elfogultság nélkül méregette a lányait. Mary, az idősebb kétségtelenül vitte a pálmát, már ami a szépséget illeti. Anna nem annyira szabályosan tökéletes, de ami éteri szépségben hibádzik, kipótolja az eszével. Az apa tekintete hol egyik, hol másik lányára vetült – kutatón, mérlegelőn. Számítón. A maga módján mindkettő alkalmas arra, hogy részt vegyen a család érvényesülésének előmozdításában. Végtére is mi másra vannak a leánygyermekek? Töltött egy kis bort nekik, és a szebbikre emelte a poharát. – Mary! Hosszan, jelentőségteljesen vizslatta egy darabig, aztán hozzátette: – .. .és Anna! – Sokat sejtetőn mosolyogva szájához emelte a kelyhet. – Salut!

27

Londonban ezalatt Henrik új ruhatárát állította össze a felséges találkozóra. Lakosztályában csak úgy rajzott a sok szabó az inasaival, no meg a szokásos udvaronci had. A király élénk érdeklődéssel nézegette végig a rengeteg ruhadarabot és a hozzájuk való holmikat. Európa-szerte úgy ismerték őt, mint a legjobban öltözködő uralkodót, s ezt a hírnevét szerette volna megtartani. A matériák mindegyike különleges, drága és gyönyörűséges volt; mélytüzű színeik csak úgy ragyogtak. Volt ott palást, köpeny, zeke, mente, mándli és egyszerű ujjas – persze az sem posztóból, hanem fényes pamutszaténból, lenge selyemből, nehéz bársonyból. A ruhadarabokat ezüst és aranyszálakkal szőtték át, a felöltők gallérjait, kézelőit nyest, coboly, hermelin nemes prémjéből készítették. Nem egy volt közülük ékkövekkel díszítve – egyik-másik olyannyira, hogy a textília alig látszott ki az arany, gyémánt, ametiszt és rubindíszek alól. A nagy kavarodás közepette az egyik szolga jött bejelenteni: – Wolsey bíboros őeminenciája. Wolsey belépett a terembe, és meghajolt. – Felség… – Jó, hogy jön, kérem a tanácsát – intette magához Henrik a főpapot. – Mit szól ehhez? – A halom ruhából kiemelt egy aranyezüst inget és nadrágot, és maga elé tartotta. Wolsey, akinek kifinomult ízlése volt, összehúzott szemmel méregette az összhatást. – Jól illik felségedhez. Javasolhatom, hogy ezzel viselje? – Gondosan kiválasztott mellé egy pár kesztyűt, cipőt, egy láncot és egy palástot, amely fekete szőrmével volt bélelve. – Pompás! – csettintett a nyelvével Henrik elégedetten. – Gondolja, hogy Ferencnek van ilyen finom ruhája? – Csak akkor volna, ha ellopná felségedtől… Henrik nevetett, és hátba veregette Wolseyt. – Jöjjön, együnk együtt. Akkor beszélgethetünk is. – Kimasíroztak a szobából a hajlongó udvaroncok és szolgák sorfala között. A másik, még nagyobb teremben még többen voltak – az ebédlőasztal már terítve állt, már csak a királyra vártak, hogy tálalni kezdjenek. Buckingham hercege merev, hideg kőarccal állt és várt. Az ő dolga volt a király elé tartani a nagy ezüsttálat a vízzel, hogy a felséges úr megmoshassa a kezét. Henrik, akinek a gondolatai még az új ruhák körül forogtak, szórakozottan nyúlt a tálba, aztán szó nélkül fordult a kendőt tartó emberhez. Buckingham már tette volna a helyére a tálat, mikor Wolsey rászólt: – Tartsa még egy kicsit! – és ő is bemártotta ujjait a vízbe. Buckingham arca elvörösödött a rátörő indulattól. Nem elég, hogy ő, az egyik legősibb és legnemesebb angol család sarja, akinek joga van a trónra, Tudor Henrik cselédjeként áll itt, de hogy még egy hentes fiának is tartsa a vizestálat! Megbillentette a tálat, s az egész víz Wolsey cipőjére ömlött. Még a levegő is megfagyott a teremben, olyan döbbent csönd ereszkedett rájuk. – Kegyelmed most bocsánatot kér! – jelentette ki a király. Buckingham nem szólt, nem is mozdult. A király keményen megismételte: – Azt mondtam, kérjen bocsánatot. A csönd nyúlt, mint a rétestészta, és mintha senki sem mert volna se mozdulni, se levegőt venni. Buckingham arcán rángott egy izom, és már bíborban játszott a feje. A nyakán kidagadtak az erek erőlködésében, hogy legyűrje haragját. Végül sikerült kipréselnie magából néhány szót: – El.. .nézést kérek, ha… megsértettem felségedet. Egy feszült, néma pillanat, aztán a király aprót bólintott, és az egész terem végre fellélegezhetett. – Kegyelmed most távozhat – csattant Henrik hangja. Buckingham merev derékkal meghajolt és elsietett. Henrik az egyik inasra nézett és csettintett. – Hozzon egy pár cipőt a kancelláromnak! – Az inas elnyargalt. 28

Henrik asztalhoz ült Wolseyval, bort ittak, és nekiláttak az evésnek. Henrik, mintha mi sem történt volna az imént, láthatóan elemében volt. Derülten fordult Wolseyhoz. – Hogy haladnak az előkészületek a találkozómra, kancellár uram? – Minden készen áll, felség. A Calais-enklávéban – amely, mint tudja, angol terület –, egy Val d'Or nevű völgyben, vagyis az Aranyvölgyben kerül rá sor. Henrik, aki éppen egy fácáncombot rágott élvezettel, bólintott. Wolsey folytatta: – Ezer munkás emelt ott felséged számára egy palotát. Az Illúziók Palotájának nevezték el, és egyesek szerint a világ nyolcadik csodája. Henrik az evésbe merült, miközben az asztalnál ülők – felkapván a hírt – zajosan tárgyalták a találkozót, sutyorogtak, spekuláltak. Aranyvölgy! Illúziók Palotája! A világ nyolcadik csodája! A körülöttük zajló lakoma és terefere zajában Wolsey hirtelen közelebb hajolt, és odasúgta a királynak: – Lady Blount gyermeket vár. Henrik összevonta a szemöldökét, és szúrósan nézett Wolseyra. – Lady Blount?! – mormolta. Wolsey bólintott. – Eljött hozzám. Felséged gyermekét hordja a szíve alatt. Henrik felkapta a boroskelyhét, és jót húzott belőle. – Ha felséged akarja, hogy Lady Blount kihordja a gyermeket – súgta Wolsey –, akkor elintézem, hogy a jerikói házba költözzön. És a férjére is gondom lesz. A király nem szólt semmit, ami nála a beletörődő helyeslés jele volt. Hogy Lady Blount dolgát imigyen megtárgyalták, Henrik gondolatai megint a találkozón jártak. – Alig várom ezt a megbeszélést, ez teljesen meg fogja változtatni a világot. – Ez az én legtitkosabb vágyam is. A legvérmesebb reményem. Henrik egyetértőn bólintott. – Semmi nem lesz ugyanaz. Mi ketten pedig halhatatlanná válunk. Wolsey alázatosan meghajtotta a fejét. Buckingham beviharzott saját lakosztályába, és bevágta maga mögött a súlyos ajtót. A haragja nemhogy csillapult volna, de nőttön-nőtt. Tudor Henrik és a mészáros fia – ez már sok, betelt a pohár! – Hopkins! – ordította. A szolgája odasietett hozzá. – Itt vannak a vendégei, kegyelmes uram – intett a belső szoba felé. Buckingham bólintott, mélyet lélegzett, összeszedte magát, és belépett a másik szobába. Norfolk hercege, Sir Thomas Boleyn és még két tanácsnok várt rá. Buckingham végignézett rajtuk. – Eljött az idő – mondta. Hopkinshoz fordult. – Figyelj rám! Vásárolj annyi ezüst és arany kelmét, amennyit csak fellelsz – az lesz a legjobb az őrök lekenyerezésére. – Igenis, kegyelmes uram. – Aztán azt akarom, hogy menj a birtokainkra, és tégy úgy, ahogy megbeszéltük – vagyis keltsd azt a látszatot, hogy embereket toborzunk a saját védelmünkre. – Igenis, kegyelmes uram. Buckingham felkapott egy vékony tőrt az asztalról, és rábámult. Hosszan hallgatott, majd megszólalt újra: – Az apám egyszer elmesélte, hogyan tervezte III. Richard megöletését. Hirtelen-váratlan durván megragadta Hopkins karját. Gonoszul bámult az arcába, mintha Hopkinsban III. Richardot látná. Halk, kegyetlen hangon szólalt meg: – Azt mondta, elébe járul úgy, hogy a ruhája alá tőrt rejt. 29

A herceg térdre esett Hopkins előtt. A kés már nem a kezében volt, hanem a ruhája redői között. – Felséges uram! – duruzsolta a herceg a szolgának. Hopkins vitézül próbálta állni a sarat és játszani a szerepét, de a szeme félelmet sugárzott, miközben felsegítette térdepléséből a herceget. Norfolk, Boleyn és a másik kettő kényszeredetten feszengett, és állt egyik lábáról a másikra, miközben egyre nagyobb aggodalommal szemlélték a jelenetet. És akkor egy hirtelen, vad mozdulattal Buckingham talpra szökkent, és a marka lesújtott Hopkins mellkasára! Boleyn felszisszent. A többiek visszafojtották a lélegzetüket. Egy hosszú pillanatig senki meg sem moccant. Aztán Buckingham kinyitotta a markát – amelyben nem volt semmi. Megrázta az ingujját, és a tőr a kőpadlóra esett. Buckingham eszelősen vigyorgott Hopkins döbbent arcába, felemelte a tőrt a földről – és belevágta az asztalba.

30

Negyedik fejezet VAL D'OR – ARANYVÖLGY, FRANCIAORSZÁG, CALAIS ANGOL TARTOMÁNY

Henrik lova bukkant elő elsőként a füves hegyormon a gárdistái gyűrűjében, az Ágaskodó Oroszlán zászlaja alatt. Mögötte jött udvartartása és a nemesurak Buckingham, Boleyn és Norfolk vezetésével. Alattuk, a völgyben lélegzetelállító látvány tárult a szemük elé: egy igazi álombéli látomás. Ragyogó színekben pompázó, apró sátrak pöttyözték a füves rétet – zöldjük, kékjük vagy pirosuk arannyal volt díszítve. A pavilonok és óriás sátrak oldalán ott díszlett a király címere vagy más nemesi címerállatok. Színpompás zászlók és szalagok libegtek a szélben. Az Aranymezőn – mert annyi aranyszállal átszőtt anyagot használtak fel, hogy a vége nem látszott – középen állt a tündérpalota: az Illúziók Palotája. Wolsey és segítőinek csapata mindenre gondolt, és terveik szerint három hónap alatt készült el a helyszín hatezer építőmunkás és díszítő munkájával. Volt itt konyhasátor és ebédlősátor – Henrik királyi étkezősátra óriási arany pavilon volt, saját konyhával. A résztvevők és kíséretük élelmezésére hatalmas kenyérsütő kemencéket és különféle sütödéket, konyhákat rendeztek be; ostyasütőt, tésztakészítőt, üstöket és nyársakat hoztak. Hatalmas mennyiségű élelmiszert szállítottak a raktárakba – több mint kétezer birkát, ezer csirkét, borjakat, őzet, marhát, egytucatnyi kócsagot, tizenhárom hattyút. Halat és angolnát százával, fűszert garmadával, hegynyi cukrot, tejszínt hordókkal – nem is szólva a bor és sör számolatlan akóiról. Erre mind szükség is lesz, hiszen több mint ötezer ember kísérte el a királyt Angliából. Több kápolnáról és bajvívó térről is gondoskodtak, s szobrokkal és szökőkúttal ékes kertek is akadtak a sátrak között. Középen pedig ott állt a hatalmas palota, lobogó zászlókkal övezve, aranyszálas kanavászból. Ez volt az Illúziók Palotája, amelyet csak azért emeltek, hogy ott tartsák meg a tárgyalást. – Íme az Aranyvölgy – jelentette be Henrik. A franciák feleennyivel sem dicsekedhettek: az ő sátorvárosuk négyszáz kicsiny sátorból állt, persze azok is mind aranyos kelméből; s néhány nagyobb pavilonjuk volt még. Henrik elégedetten vizslatta a sátorvárost, amely nemsokára az ő történelmi diadalának lesz a helyszíne. Ahogy itt álltak, kisvártatva lovasok jelentek meg a völgy túloldalán, a szemközti hegyormon. Fölöttük Anjou-liliomos zászlók csattogtak a szélben. Compton odamutatott. – Nézze, felség! A franciák! A svájci gárdisták és saját emberei élén I. Ferenc lovagolt, a franciák fiatal, sötét hajú királya, aki jóképű volt híresen hosszú orra dacára is. A két csapat gyanakodva méregette egymást. Sokgenerációs ellentétek feszültek köztük a levegőben. – Mi a menet? – kérdezte Compton. – Lelovagolok egyedül, hogy találkozzam Ferenccel. A franciák libasorban ereszkedni kezdtek a domboldalon, a fák között. – És mi van, ha ez az egész csapda? – kérdezte halkan Knivert. – Ha lecsalnak téged oda, felség, hogy megöljenek? Henrik zászlaja vadul csattogott a szélben a fejük felett. Az angol király a franciára bámult, aztán ügyet sem vetve Knivert felvetésére, előrerúgtatott a lóval. – Ott maradni! Mindenki! – kiáltotta vissza. – Fejvesztés terhe mellett! Senki nem mozdul! Egyedül lovagolt lefelé, miközben Ferenc és a gárdistái kibukkantak a fák közül. Henrik kísérete feszülten figyelt, aztán megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor Ferenc király hátrahagyta az őröket, s egyedül lovagolt a pompázatos francia pavilon elé, hogy üdvözölje Henriket. Buckingham állkapcsa megfeszült rosszul leplezett csalódottságában.

31

Aznap délután kezdődött az első hivatalos találkozó a francia táborban, amely tisztes távolságban állt az angol sátraktól. Nagyszabású eseménynek ígérkezett. A liliomokkal hímzett, kék bársonnyal bélelt pavilonban a franciák az egyik oldalon foglaltak helyet, velük szemben pedig az angolok. Minden résztvevő a legfényesebb ruháját viselte, és a legdrágább ékszereit – ez is egyfajta háború volt, ha vértelen is. Persze senki sem szárnyalta túl a két királyt. Henrik aranyszálas, ékkövekkel gazdagon díszített ruházata szinte szikrázott; Ferenc, aki vele szemben ült, kék bársonyt viselt arany és ezüsthímzéssel, drágakövekkel. Az angol király mellett ült Aragóniai Katalin, Wolsey, More és az angol nemesség jó néhány tagja. Ferenc gyönyörű, fiatal feleségével, Claudia királynéval jelent meg számtalan herceg és főrangú pap társaságában. Felharsantak a kürtök. Előlépett egy angol hírnök, és belekezdett a szokásos rituálé szerinti mondókájába: – Hallja mindenki! Hallja mindenki! Én, Henrik, Isten kegyelméből Anglia, Írország és Frankhon uralkodója, itt és most… – Állj! – harsant Henrik hangja. Ferencre nézett. – A jelenlétedben nem mondhatom ezt, mert akkor hazug lennék. Szóval e találkozó idejére maradjunk annyiban, hogy egyszerűen Henrik vagyok, Anglia királya – mosolygott. Kitört a taps a pavilonban. – Én pedig egyszerűen Ferenc vagyok, Franciaország uralkodója, no meg Burgundiáé – vágta rá a francia király. A közönség ismét tapsolt, s a két uralkodó, mint egymást kerülgető bajvívók az összecsapás elején, egymásra mosolyogott. Wolsey bíboros felállt a helyéről, és előrelépett. – Felséges urak, kérhetem, hogy tegyék a kezüket a Szent Bibliára? Esküdjenek Isten színe előtt, valamint a megjelent hercegek és nemesurak előtt, hogy igazak, erényesek és szeretetteljesek lesznek egymás iránt. – Egy méretes, aranyozott Bibliát tartott fel, és a két király egyszerre helyezte rá a tenyerét. – Esküszöm, hogy úgy lesz – jelentette ki Henrik. – Ó, hát én is esküszöm, természetesen – tette hozzá unokafivére. A nézősereg tapsolt, a két király mosolygott, összeölelkezett, mint amikor először találkoztak, aztán visszatértek a helyükre. – És most a két királyné… – szólalt meg Wolsey ismét. Katalin és Claudia a szent könyvhöz lépett, aztán habozva egymásra nézett. Katalin halkan súgta: – Meg kell csókolnunk a Bibliát, de melyikünk tegye elsőként? A francia királyné visszasúgta: – Te csináld először, én nem bánom. Katalin megrázta a fejét. – Nem, én nem tehetem. Miért nem te? – Én nem akarom. – A két királyné farkasszemet nézett. – Akkor mit tegyünk? – Hát csókoljuk meg egymást! – indítványozta Katalin végül, s a két asszony megkönnyebbülten arcon csókolta egymást. A szemlélők összeütötték a tenyerüket, s lelkesen kacagtak, hogy leplezzék: tudják, hogy megúsztak egy botrányt. Henrik és Ferenc is csatlakozott az általános vigassághoz, majd intésre megjelentek az italosztó szolgák. Wolsey kancellár, aki rövid időre elhagyta a pavilont, Katalinnal és a király lányával, a hatéves Máriával tért vissza. A másik bejáraton Lorenzo Campeggio bíboros tűnt fel a nyolcéves francia trónörökössel. – Hercegnő, hadd mutassam be önnek Henrik Fülöp herceget, az ön jövendő férjét – mondta Wolsey. A sokaság tapsolt, és mosolygott a két helyes kisgyermek láttán, akik úgy voltak öltöztetve, mint két aprócska felnőtt. A kis hercegnő jövendő férjét jól végigmérte tetőtől talpig, igazi gyermeki kíváncsisággal. – Te vagy a francia trónörökös? Ha igen, akkor meg akarlak csókolni. Őszinte nevetés harsant a szavaira. Mária megpróbálta megcsókolni a kicsiny fiút, aki rémülten próbált szabadulni a lányka kezei közül, és sírva kiabálta: 32

– Mama! Mama! Mária megvetően elfintorodott ettől a viselkedéstől, és mellbe lökte a kis herceget. Az emberek vidámsága elszörnyedésbe csapott át. Ferenc káromkodott, a zokogó trónörököst pedig az aggodalmaskodó udvaroncok gyorsan kivitték. – Mária, Mária… – korholta lányát Henrik színlelt rosszallással, miközben elfojtott egy elégedett kis mosolyt. Később az angolokon volt a sor, hogy fogadást adjanak a franciák tiszteletére az Illúziók Palotájában. A felséges építményt olasz stílusban emelték – nagy, díszes kapun át lehetett belépni, amelynek tetején fésűkagylókból rakott timpanon díszlett két hatalmas Tudor-rózsával és egy aranyozott Cupidóval. Római stílusú szökőkút lövellt a magasba – nem vizet, hanem bort. Mellette láncon ezüst ivókupák sorakoztak. Henrik büszkén legeltette a szemét. Körbenézett a kíséretén, és megkérdezte: – Mi a véleményetek? Thomas More megcsóválta a fejét. – Ez úgyszólván… hihetetlen. Teljesen valóságosnak látszik – mutatott a Henrik háta mögötti kőfalra. Henrik nevetett, és hátranyúlva megrázta a falat. – Csak festett vászon… Brandon a szökőkúthoz lépett. A markát begörbítve kortyolt a szabadon folyó italból. – A bor azonban valódi! – jelentette. Mindenki nevetett, és a kút köré tömörült, hogy belekóstolhassanak ők is a nedűbe. Fehérbor, Malmsey és bordói vörös mindenkinek ingyen állt a rendelkezésére éjjel-nappal a találkozó idején. A palota nagytermében, zöld selyem és aranyrózsás mennyezet alatt, díszes tapétás falak között, tafotaszőnyegeken álltak a hosszú asztalok, amelyeknél a királyok, a királynék és a legtekintélyesebb urak foglaltak helyet, az udvaroncok pedig a hátuk mögött álltak. A két asztal között angol és francia katonák kisebb dárdákkal és lándzsákkal fitogtatták harci tudományukat. A gyakorta felharsanó nevetés sem leplezte, hogy itt bizony kemény vetélkedés folyik a felek között. Amint a bajvívás befejeződött, Henrik elkapta Ferenc pillantását, feléje emelte a poharát, és felállt a székéből. – Fivérem, ajándékot hoztam neked. – Intésére Norfolk odavitte a dobozt Ferenchez, és meghajolva átnyújtotta. A francia király anyanyelvén szólt a környezetéhez: – Tudjátok, azért én tartok az angoloktól, még akkor is, ha ajándékot hoznak! – Az udvartartása készségesen nevetett a tréfán. A francia király kinyitotta a dobozt, amelyből egy mesés, rubintos gallér bukkant elő. Ferenc hálásan mosolygott Henrikre. – Köszönöm, fivérem. És most jöjjön az én ajándékom! Henrik kinyitotta a saját ajándékdobozát – egy pompázatos gyémánt karkötő volt benne, amely értékesebbnek látszott, mint az ő iménti ajándéka. Henrik kipréselte magából az illendő mosolyt. – Zavarba hozol, fivérem. A te ajándékod sokkal káprázatosabb, mint amit én hoztam neked. Viszonzásul nem adhatok mást, csak – ezt a süteményt. – Intésére a konyhafőnök behozott egy hatalmas barna, kakast formázó kalácsot. Egyszerű kalács! A francia udvaroncok némelyike megvetően elhúzta a száját. A szakács meghajolt, és a francia király elé helyezte az óriási kakaskalácsot, és átnyújtott neki egy vadászkést, hogy vágja fel. Ferenc csodálkozva, mulatva, de egy kissé gyanakodva átvette a kést, és belevágott a cizelláltan kimunkált tésztába. Ahogy a tésztaburok felhasadt, mintha felrobbant volna a király orra alatt: hirtelen tucatnyi színes szárnyacska verdesése töltötte be a levegőt – a kalácsból sármányok röppentek ki, és ide-oda cikáztak a sátor mennyezete alatt. A pavilont megreszkettette a nevetés és a Henrik ravasz kis trükkjét díjazó taps. 33

– Hát ez nagyon mulatságos volt! –jegyezte meg a meglepett Ferenc, de csöppet sem látszott mulatni. A bor egyre csak folyt le a torkokon, és a fiatal férfiak gondolatai a fiatal hölgyek felé terelődtek. A francia nők fiatalabbnak és szebbnek tűntek az angoloknál. A francia ruhák kétségtelenül többet tártak fel a fehérszemélyek bájaiból, mint az angol módi. Amint Brandon, Compton és Knivert a francia nőkkel szemezett, Ferenc Henrik vállához hajolva halkan ezt mondta: – Látod azt a fiatal hölgyet ott? Vörösarany ruhában? Henrik látta a lányt, és bólintott. – Mary Boleyn a neve – folytatta Ferenc –, a követed lánya. Én csak úgy hívom, hogy az én angol kancám, mert elég sokat lovagolok rajta. – Halkan felnevetett, és elégedetten elvonult, hogy imigyen sikerült egy találatot bevinnie Henriknek. Sir Thomas Boleyn átküzdötte magát a francia pavilonban kavargó tömegen. Leszállt az este, és a gyertyafényben úszó pavilon távolabbi, homályosabb sarkaiban a hangulat meghittebb volt – nem annyira harcias és vetélkedő, hanem inkább… a képzelet finomabb játékaira, csábításra hívó. Kártyáztak itt; nők és férfiak ittak, nevetgéltek, fogdosódtak, és egymás fülébe suttogtak. Hosszú, vágyteljes pillantásokat váltottak. A követ tekintete egy szépséges ifjú hölgyre vetült, aki éppen három férfi érdeklődésének középpontjában állt. Boleyn elmosolyodott, és elvonta lányát a férfiak gyűrűjéből. Mary megcsókolta. – Papa… – Henrik király észrevett ma téged – suttogta Boleyn. – Látni akar. – Húzni kezdte lányát a pavilon túloldala felé a sokaságban. – Várj egy kicsit! – kérte Mary. – Szólnom kell Annának. – Belevetette magát a tömegbe, és szemével kutatott a húga után. Három őt csodáló francia körében talált rá, az egyik éppen a nyakát csókolgatta. – Anna – szólította Mary, és az izgalmas pletykát a fülébe suttogta. Anna mosolygott. Boleyn Charles Brandonhoz vitte a lányt, majd elindult, hogy megkeresse Wolsey bíborost. Egy lakósátorban beszéltek végül is egymással. – …a jelenlétemben kikelt eminenciád ellen, elmondta önt mindennek, hullagyalázónak, fajtalankodónak, és azzal is vádolta, hogy eminenciád gonosz praktikákkal tartja a markában a királyt – újságolta Boleyn Wolseynak. – Folytassa! – felelt Wolsey. – Tisztán értésemre adta, hogy Anglia ügyei sokkal jobb kezekben lennének, ha nem eminenciád, hanem ő befolyásolná az eseményeket mint őfelsége jobbkeze. – És a királyról mit mondott Lord Buckingham? – firtatta Wolsey. – Azt mondta, hogy neki több joga van a trónra, és mivel őfelségének nincs fiú utóda, és nem is lesz, ő, Buckingham fogja követni a trónon. – Boleyn kis habozás után még hozzátette: – Egyszer még azt is kiejtette a száján, hogy fontolgatja annak módját, hogyan lehetne ezt a fordulatot kissé siettetni. Wolsey előrehajolt ültében. – És hogyan gondolta ezt? – Őfelsége megölése révén… A súlyos szavak még ott visszhangzottak egy darabig a csöndben, aztán Wolsey lassan bólintott. – Jól tette, hogy eljött hozzám. – Kézcsókra nyújtotta a kezét, és Boleyn illemtudón fölébe hajolt. –Erről egy szót se senkinek… – jegyezte meg még a bíboros kancellár.

34

A királyi magánsátorban tiszta, csengő férfihang énekelt szólóban, kíséret nélkül. Thomas Tallis dalolt a királynak, mialatt őfelsége szimbolikus szakállát beretváltatta le éppen, és Charles Brandonra várt. Tallis befejezte a dalt, mire a király adott neki egy aranyat, és elbocsátotta egy inas kíséretében. Tallis áhítatosan szorította a markába a pénzt, és arra gondolt, hosszú utat tett meg azóta, hogy éhenkórász kérelmezőként leste az alkalmat, hogy beszélhessen egy szót a király jobbkezével. A megvetett szakáll eltűnt, s Henrik elégedetten szemlélte fizimiskáját egy elébe tartott kézitükörben. Mozgást érzékelt a tükörben, és megfordult. Végre megérkezett Brandon! Egy fiatal teremtést hozott, aki hosszú köpenybe burkolózott, a csuklya a fején volt, s takarta az arcát. Brandon válaszként bólintott a király tekintetében tükröződő néma kérdésre, és mosolyogva visszavonult, kettesben hagyva a lányt a királlyal. – Gyere közelebb! – szólalt meg Henrik. A nő odahussant, és mélyet bókolt. A király finoman hátratolta a görnyedő fehércseléd fejéről a csuklyát. – Lady Mary… – Őfelsége… – rebegte a lány. A király a kézfejével végigsimított a gyönyörű arcon, aztán lejjebb siklott a keze. – Sokat hallottam magáról, Lady Mary. Már két éve él a francia udvarban. Mondja, mi minden franciás ravaszságot tanult itt? Mary hosszan, mélyen nézett a király szemébe. – Ha nem bánja, felség… – Ezzel letérdelt Henrik elé. Nem kis meglepetést okozva Henriknek, kioldotta a király ágyékvédőjét, és odahajolt. Henrik meg volt döbbenve, kissé utálkozott is, mindazonáltal izgalmasnak is érezte a helyzetet. Behunyta a szemét, és felnyögött élvezetében. * Az éjszakai lakoma során az előkelő vacsoravendégeket és a hátul álló szemlélődőket angol és francia gárdisták birkózómeccse szórakoztatta. Lassanként azonban – a bor hatására is – megváltozott a hangulat: a bajtársias évődés felszíne alól felhorgadtak a régi sérelmek, és újjáéledt a gyanakvás, a bizalmatlanság. Végül két táborra szakadtak, s ádázul, angolokként és franciákként álltak szemben egymással. Egy nagydarab breton derékig mezítelenül állt a ringben, és úgy dobott ki belőle egy ösztövér angol gárdistát, mint a szalmaszálat. Ferenc király élvezettel horkant fel. – Látod, fivérem? Az az igazság, hogy mi, franciák mindenben túlszárnyalunk titeket. Nem tagadhatod: nekünk vannak a legnagyobb festőink, a legjobb zenészeink, a legkiválóbb poétáink, a legszebb asszonyaink. – Alattomos oldalpillantással sandított Henrik felé. – Még a birkózóink is jobbak, mint a tieitek! Henrik megmerevedett. – Biztos vagy te ebben? – mordult fel vészjóslón. More előrehajolt. – Könyörgök, felség, gondolja meg, hogy… Henrik rá sem hederített. – Biztos vagy te abban, hogy minden birkózótok jobb? Bizonyítanád is az állításodat? – Felállt a helyéről. A pavilon elcsöndesedett, és minden szem az angol királyra szegeződött. – Mit javasolsz? – kérdezte Ferenc könnyed modorban. – Azt javaslom… vagyis kihívlak egy birkózómeccsre. Csak te meg én, fivérem! – mondta gúnyos nyomatékkal az utolsó szón. Ferenc tanácsadói a királyuk köré gyűltek, rázták a fejüket, és halkan franciául hadarva könyörögtek, hogy uruk ne vegye fel az eléje dobott kesztyűt. – Henrik, az isten szerelmére… – esdekelt More is. Henrik azonban hajthatatlan volt. – Gyáva vagy! – támadt Ferencre. Erre a francia király káromkodva ugrott talpra. 35

– Elfogadom a kihívást, és lássunk hozzá most, azonnal! A két király a ringhez masírozott. A jelenlévők nem akartak hinni a szemüknek: a két királyt kivetkőztették ragyogó ruházatukból. Mindketten szép szál férfiak voltak, és ezt tudták is jól. A pavilonban néma csönd lett, amint a két, csaknem mezítelen király, az angol és a francia a ringbe állt, és szembefordult egymással. Egy ideges hírnök hadarni kezdte a megszokott szöveget a két felségnek: – Felségtek… uraim… a szabályok a következők: az lesz a győztes, aki ellenfelét elsőként leteríti a földre. Megfelel? Mindketten bólintottak. – Akkor… harc! Ahogy a két király óvatosan kerülgetni kezdte egymást, a pavilonban kirobbant a zsivaj. Minden etikettet félresöpörve, angolok és franciák magukról elfeledkezve kiabáltak, biztatták saját királyukat. – Na gyerünk! – nógatta Knivert a cimboráját. –Mire fogadsz? Brandonnak túl kellett kiabálni a zsibongást. – Én őfelségére teszek, Henrik fog nyerni. Thomas More meghallotta őket, és a fejét csóválta. – Bármi lesz is a mérkőzés kimenetele, Henrik király nem fog nyerni általa. A két király méregette egymást, lépdelt körbe-körbe, farkasszemet nézve egymással, keresve a jó fogást. Ziháltak, és már izzadni kezdtek, amitől kidolgozott testük fényleni kezdett. Aztán egymásnak estek. Megfeszülő izmokkal küzdöttek, miközben a tömeg ordított. A két királyné halálsápadtan nézte a jelenetet, egymás kezét szorongatták szinte öntudatlanul. A ring túloldalán Boleyn elkapta fiatalabb lánya pillantását, és mindentudón rámosolygott. Wolsey Buckingham arcát figyelte éles sólyompillantással. Ferenc mintha lankadni kezdett volna. Henrik győzelmet szimatolt, ezért egészen közel lépett megint, és halálos satuba fogta a francia királyt. Az emberek visítottak. A harcnak, úgy tűnt, mindjárt vége: Ferenc közel állt ahhoz, hogy a földre kerüljön. Akkor azonban összeszedte minden maradék erejét, és hirtelen megpróbált kiegyenesedni. Henriket ez váratlanul érte, kibillent egyensúlyából, a keze pedig lecsúszott az ellenfél verejtéktől iszamós bőréről. Mindkét test végsőkig feszült, tántorogva ziháltak – aztán végül Henrik a földre zuhant. Az angolok döbbenten bámultak, a franciák pedig mámorosan ünnepelni kezdtek. A királyokat megrohanták és körbevették szolgáik, Henrik pedig dühödten ugrott talpra. – Reváns! Revánsot akarok! – Megpróbálta magát Ferenchez küzdeni a szolgahadon át, közben ezt ordította: – Hallasz? Revánsot akarok! Vagy talán félsz? – Ugyan miért kéne félnem? – húzta ki magát Ferenc büszkén, és a győztes jól megérdemelt diadalával, megvetően nézett a dúló-fúló Henrikre. – Akkor jöhet a visszavágó – szögezte le Henrik. Ekkor egy magas francia állt közéjük. – Non. Mint őfelsége orvosa, abszolúte megtiltom. – Parancsolón tartotta fel a kezét. – Nem lenne helyes, ha őfelsége még tovább kockáztatná az épségét, és súlyos sérülést szerezne be holmi sport miatt. Henrik füstölgött, miközben Ferencet gyorsan kikísérték az őt ünneplő tapsolók sorfala előtt. More-hoz fordult. – Nem akarom aláírni az egyezményt. – Ez érthető – felelte More –, mindazonáltal… – Nem, nem fogom aláírni. Menj, és közöld velük! More keményen nézett Henrik szeme közé, és halkan mondta: – Ha ezt akarja… De talán felséged mégiscsak… Henrik haragosan emelte föl a hangját. – Azt mondtam, menj, és mondd meg nekik! More némán vizslatta uralkodóját egy darabig, aztán kissé lehajtotta a fejét. 36

– Rendben. – Aztán alulról Henrik szemébe nézve, halkan hozzátette, hogy senki más ne hallja: – Ha azt akarja, hogy a világ Anglia királyát állhatatlannak, felületesnek, kiszámíthatatlannak, szeszélyesnek tartsa, aki nem képes tartani a szavát, akkor, természetesen, máris indulok. Én, végtére is, csak felséged szolgája vagyok… Henrik tehetetlen dühvel bámult rá egy darabig, aztán sarkon fordult és elviharzott. * A békeszerződés ügye négy napig borotvaélen táncolt, mígnem Ferenc – minden jó tanács és intelem ellenére – felkereste az angol királyi lakosztályt, még mielőtt Henrik felébredt volna. Aztán segített az angol királynak mosakodni, felöltözködni, azaz tisztelete jelét mutatta, amitől Henrik meg is enyhült egy kicsit. Ennek utána kegyesen beleegyezett, hogy aláírja az egyezményt. Henrik figyelte, ahogy Wolsey felkérésére Ferenc előlép, és aláírja az okmányt. Szemben állt vele Thomas More. A pillantásuk összekapcsolódott, s Henrik tekintete szúróssá vált. Lehet, hogy végül is lenyelte a franciák sértéseit, de More-nak még mindig nem tudott megbocsátani. – És most kérem felséges őkegyelmességét, Isten segedelméből Anglia királyát, hogy szintén írja alá az Általános és Örök Béke Egyezményét – folytatta Wolsey a szertartást. Henrik aláírta a dokumentumot, s megölelte a mosolygó Ferencet. A körben állók tapsoltak. Wolsey mindkettejüknek átnyújtott egy-egy kicsiny, aranyozott levelekkel díszített, bársonyba kötött másolatot az egyezményről, és ő is megölelte mindkettőjüket. A dolog bevégeztetett. A béke, az örök és általános, megköttetett. Az Illúziók Palotájában Henrik egyedül állt csodálatos lakosztályának közepén. Nézte az aranyozott bársonykötésű könyvecskét a kezében, és eltorzult az arca. Az értékes dokumentumot a helyiség túlsó végébe hajította, ahol az betörte a tükröt. Ekkor lekapott egy díszes bárdot a falról, és tombolva, de tudatosan rombolni kezdte a lakosztályát. Hideg dühvel dolgozott, és nem került el semmit a bárd pusztító feje. A zajra beszaladtak az őrök, az inasok, a szolgák, de látván, hogy a király milyen kegyetlen elszántsággal pusztít mindent maga körül, senki sem mert a közelébe menni. Henrik csak akkor hagyta abba a dúlást, midőn már semmi sem maradt épen. A fák már csaknem minden lombjukat elhullatták, és a közelgő tél hideg lehelete betöltötte a Whitehall palotát. Henrik odalépett az ólombetétes ablakhoz, és töprengve bámult kifelé. Wolsey némán figyelte, és tudta, hogy mi bántja a királyt: Károlyt, Spanyolország uralkodóját, Katalin unokafivérét választották a Németrómai Birodalom fejévé. – Most már nem csupán V. Károly, Spanyolország királya, de a Szent Római Birodalom császára is. A birtoka beláthatatlanul hatalmas, a gazdagsága irdatlan. – Henrik hátrafordult. – És még csak húszéves! A király Wolseyra nézett. – Aachenben meg akarom látogatni, tegye meg kegyelmed a megfelelő előkészületeket. Személyesen. Nekünk jobb, ha inkább vele üzletelünk, mint a franciákkal. Nem gondolja? Henrik tekintete véleménykérő volt, de Wolsey nem szállt vitába, még csak nem is pislogott, pedig tudta, nagyon is jól, hogy a spanyolokkal kötendő szövetség meg fogja semmisíteni az Általános és Örök Béke Egyezményét. Ezenfelül azzal jár, hogy Wolsey elveszíti a franciák értékes támogatását a pápaválasztáson. Vagyis nem teljesülhet a szíve legtitkosabb vágya… Wolsey mindennek semmi jelét sem mutatta. – Igenis, felség. Henrik folytatta a járkálást. Bizalmasabb hangot megütve tette fel a kérdést: – No és mi újság idehaza? Miről értesült újabban? – Buckingham herceg hadsereget toboroz. Mindenkinek azt mondja, arra kell, hogy a walesi tartományait járja, mert ott nem szeretik. Ugyanakkor – Wolsey kis hatásszünetet tartott – hatalmas pénzösszegeket kér kölcsön. 37

Henrik fontolgatta a hallottakat. – Hívja meg az udvarba az újévi ünnepségre. De ne mondjon neki semmi fenyegetőt, amitől óvatosabbá válna. A Miasszonyunk-szentély Walsinghamben, Norfolkban, már Hódító Vilmos kora előtt zarándokhely volt, s idővel Anglia leghíresebb szentélyévé vált. Gazdag vagy szegény, nemes vagy pór egyaránt eljött ide imádkozni, megáldatni, csodát látni. Félmérföldnyire a Slipper-kápolnától (amely a zarándokok utolsó megállóhelye volt Walsingham előtt) egy hintó állt meg a sűrűn szakadó esőben. A kocsis leengedte a lépcsőt, és egy hölgy szállt le a kocsiról. Kézbe véve a cipőjét, a nemesasszony mezítláb haladt a jeges esőben, hogy megtegye a félmérföldes utat a szent helyig. Katalin, Anglia királynéja jött imádkozni – újfent fiúgyermekért. Mire elérte a kápolnát, bőrig ázott, a lába kisebesedett és jéggé vált, de nem törődött vele. A nehézségek csak erősítik az imát. Keresztet vetett, és térdre borult a kőpadlón. Fölnézett a Szűzanya részvétteljes arcába, aki karjában tartotta fiát, a kis Jézust. Ahogy imádkozott, Katalin arcán végigfolytak a könnyek. – Szentanya, kegyelemmel teljes, kérlek… könyörgök hozzád… teljes alázattal… a szeretet nevében, amelyet irántad és fiad, Jézus Krisztus iránt érzek... imádkozom hozzád, hogy adj nekem egy gyermeket. Egy fiút, hogy töltse be üres méhemet. Könyörgök hozzád… Sírva, zokogva nyomta arcát a hideg, érzéketlen kőnek. Százmérföldnyire délre, a Westminster palotában Katalin férje, a király mezítelenül feküdt az ágyban, és mélyen a gondolataiba merült. – Felség – suttogta társnője. A király ügyet sem vetett rá. Mary Boleyn durcás ajkbiggyesztéssel, gyengéd dévajsággal simogatni kezdte Henrik mellét finoman, körömheggyel, aztán az ujjai lejjebb siklottak… Henrik elfintorodott. Férfiassága teljében volt ugyan, de szerelmi életében jobban kedvelte a diszkréciót és az egyszerűséget, semmint Mary franciás fortélyait, amelyeket illetlennek érzett. – Távozz! – parancsolta. A király jerikói magánházában, London mellett, Wolsey meglátogatta Lady Blountot, akit három hónapja költöztetett oda. A nagy kőház, amelyet magas téglakerítés övezett, és vízi csatorna húzódott mellette, Henrik titkos kedvtelései, találkozói és megbeszélései helyszínéül szolgált. A csatorna a Can folyóba torkollott, ezért a ház a vízről könnyen elérhető volt. – Eminenciás uram – hajolt meg Lady Blount Wolsey előtt. Wolsey pillantása az asszony nagy hasára esett. – Jól van? – Ahogy ilyenkor lehet az ember. Hozott kegyelmed üzenetet őfelségétől? – Nem, tőle semmit – felelte a bíboros. – De a férjétől hoztam. Lady Blount megmerevedett. – A férjemtől?! – Beszéltem vele. Azt mondja, beletörődik a kegyed állapotába. Az asszony egy pillanatra lehunyta a szemét. – Akkor nem fog apácazárdába küldeni? Wolsey tagadólag intett a fejével. – Grófi rangot kap, és birtokokat. – És a gyermekem? – Ezt őfelsége dönti el – mármint hogy elismeri-e sajátjának, vagy sem. Nem biztathatom ez ügyben semmi többel. Wolsey Thomas More-ért küldetett. – Azt akarom tudatni önnel, hogy küldetésbe megyek az új császárhoz. A király megkért, hogy hozzak tető alá egy új szerződést, amely szövetséget jelentene a franciák ellen. 38

– Akkor ön most nem lehet túl vidám – jegyezte meg More. Wolsey a fejét csóválta. – Én csak realista vagyok. – Akkor én vagyok szomorú. – A mi álmaink nem voltak valószerűek – felelte Wolsey. – Ahogy az ön Utópiája sem. – Talán így van. Én azért folytatom az álmodozást, ha egyedül is. – Kis hallgatás után hozzátette: – Attól félek, őfelsége már nem bízik bennem, már nem ügyel úgy a szavamra, ahogy régen. A szeretete kissé mintha kihűlt volna. – Thomas, hadd adjak egy tanácsot – felelte Wolsey. – Ha meg akarja tartani egy koronás fő szeretetét, ezt tegye: adja meg neki azt, ami kegyelmednek a legfontosabb a világon. Thomas More elgondolkodott. – Ami nekem mindennél fontosabb – az a függetlenségem. – Wolseyra nézett. – És mi az, ami eminenciádnak a legfontosabb a világon? Wolsey szó nélkül témát váltott. – Vigyázzon Henrikre, amíg távol vagyok. Buckingham sereget gyűjt. Meg akarja ölni a királyt.

39

Ötödik fejezet

Újév napján az volt a szokás, hogy a királyi család minden tagja, valamint az udvartartás a szolgákig bezárólag ajándékot adott a királynak. Viszonzásul a király is megajándékozott mindenkit, általában egy-egy aranyozott vagy ezüstözött, a királyi címerrel ékesített kelyhet vagy tálat adott – a méret az illető rangjától függött. Henrik aranyszálas baldachin alatt állt Katalin királynéval a Whitehall palota ajándéktermében, és fogadta a királyság minden tájáról idesereglő nemesurakat. Libasorban adták át ajándékaikat, és nagyon igyekeztek túlszárnyalni egymást, jó benyomást tenni a királyra és kiérdemelni a jóindulatát. Az ajándékokat, egyiket a másik után, felmutatták, majd a kincstárnok egy nagy, közös asztalra állította őket, és szabadon lehetett méricskélni-hasonlítgatni, melyik jobb a másiknál. Nem volt szokásban, hogy a király bizalmas barátai ilyenkor mellette legyenek, de ezúttal ott állt két oldalról Brandon, Compton és Knivert. Ahogy Buckingham nagyherceg a terembe lépett a szolgájával, Hopkinsszal, figyelő tartásba merevedett mind a három. Thomas More Wolseyra nézett. Wolsey alig észrevehetően intett, mire az őrök csöndben, minden feltűnéstől mentesen elfoglalták helyüket odakint, az ajtók túloldalán. Az ajándékozás megkezdődött. Buckingham járult utoljára a király elé. Ahogy a herceg térdet hajtott, Brandon, Knivert és Compton szorosabbra vonta gyűrűjét a király körül, és árgus szemekkel figyelt. – A kezét figyeld! – sziszegte Brandon. – Felség… – Buckingham keze megmozdult, mire mindenki még feszesebben állt, ugrásra készen, de a herceg csak Hopkinsnak intett, aki egy aranyozott órát emelt a magasba. A számlap gyémántokkal volt kirakva. Henrik imádta az órákat, a legbecsesebb tárgyai között tartotta őket számon. Az óra olyanfajta luxusnak számított, amelyet kevesen engedhettek meg maguknak. – Néhány szót vésettem rá – jegyezte meg Buckingham. Henrik hangosan felolvasta: – "Alázatos, igaz szívvel."– Lenézett Buckinghamre. – A kegyelmed jóakarata levesz a lábamról. A szava becses ajándék számomra, többet jelent bármi földi jónál. Buckingham felemelkedett a térdeplésből. Henrik emberei elszánták magukat, hogy legyűrik őt az első gyanús mozdulatra – Brandon kissé még előre is lépett, de a király apró fejmozdulatára rögtön megállt. Buckingham meghajolt, és oldalt lépett, hogy csatlakozzon barátjához, Norfolk hercegéhez. A ceremónia véget ért. Néhány órával később, a fagyos hajnali szürkületben Buckingham és kísérete kilovagolt a kastély kapuján. Buckingham megállt, és visszafordulva felnézett a palota tornyaira. Aztán Hopkinsra nézett. – Már nem kell sokáig várnunk, Hopkins. Már nem. Megsarkantyúzta a lovát, és előrevágtatott. Kísérete hosszú sorban kígyózott utána. Átlovagoltak a réten és az ősöreg tölgyesen. Nem volt más hang, mint a bőrnyergek reccsenése, a paták dobogása s némi fémes csilingelés, ahogy a fémkengyelek össze-összeütődtek a fegyverekkel. Egyszer csak egy másik lovascsapat bukkant elő a fák közül. Vágtatva közeledtek, hogy elzárják Buckingham lovasainak útját. A király színeit viselték magukon, az élükön Compton és Knivert lovagolt. Buckingham nem ijedt meg. Több lovasa volt, és rangban feljebb állt a két fickónál. – Mit akartok? – követelt magyarázatot, ahogy a király emberei az ő csapata köré sereglettek. – Kegyelmed le van tartóztatva felségárulás vádjával – mondta Compton. – Az a parancsom a király őfelségétől, hogy kísérjem kegyelmedet a Towerbe. – Engedj utamra! – mondta Buckingham, és az emberei kardot rántottak. 40

– Nem mehet útjára – felelte Knivert hidegen. –És aki az emberei közül kezet emelne a király szolgálóira, akik a dolgukat végzik, az is felségárulónak számít – ahogy azt kegyelmed nagyon jól tudja. Buckingham kelletlenül intett a kíséretének, hogy tegyék el a kardot. – Nektek fogalmatok sincs, hogy viselkedik egy nemesember. Semmit sem tudtok. Ha felségárulással vádolnak, akkor szintén nemesekből álló bíróságnak kell ítélnie az ügyemben, nem pedig egy hentes kopóinak – mondta megvetően. Lesújtó pillantást vetett rájuk, és hozzátette: – Nincs olyan úriember Angliában, aki ellenem vallana. – Felállítom a felsőházi bíróságot, hogy ítélkezzen Buckingham ügyében – közölte Henrik Wolseyval a királyi magánlakosztályban. – Legyen húsz nemes kinevezve esküdtszéknek, és Norfolk hercege legyen a vezetőjük. – Aláírta az asztalon fekvő okmányt, rányomta a királyi pecsétet, és átadta Wolseynak. – Uram… – kezdte Wolsey, miközben átvette az iratot. – Mi az? – Veszélyes lenne, ha a herceg felségárulás miatt marasztaltatna el. Henrik felvonta a szemöldökét. – Még akkor is, ha az? – Igen, még akkor is. – Wolsey nagy gonddal válogatta meg a szavait. – Az nem volna baj, ha valami kisebb vétségben bűnösnek találtatna. Jókora bírságot kaphatna a nyakába, és ki lenne tiltva az udvarból. Így meg lenne szégyenítve, ugyanakkor a cimborái és szövetségesei nem találhatnának ürügyet a felséged elleni felkeléshez. – Ez lenne a legtöbb, amire számíthatunk? – kérdezte Henrik. – Hitem szerint igen. – És oda tud hatni, hogy a bírák ilyen ítéletet hozzanak? Wolsey meghajtotta a fejét. – Megvan rá minden reményem. – Ahogy nekem is eminenciádban. – Ám ahogy Wolsey kiment, Henrik töprengő arckifejezése hirtelen megkeményedett, mint akinek eszébe villant valami, és Brandonért küldetett. – Wolsey felállítja a bíróságot – mondta Brandonnak –, Norfolk vezeti. Emlékeztesd Norfolkot a kötelességére! Brandon hajbókolt. – Azt fogom tenni, felség. Másnap Brandon a palotában futott össze Norfolkkal, aki cseperedő fiával és szolgahadával sétált a palotában, és a nevezetességeket mutogatta a gyereknek. Brandon hozzájuk lépett és meghajolt. – Kegyelmes uram… A jókedv eltűnt a herceg arcáról. – Mi akar? – Csak biztosítani szeretném a király szeretetéről – felelte Brandon. – Őfelsége nagyra értékeli, hogy ön milyen szerepet visz majd Buckingham herceg tárgyalásán, és azt is nagyra tartja, ahogyan ön a szívén viseli őfelsége jólétét. Norfolk résnyire szűkült szemmel méregette Brandont. – Továbbá ezt küldi önnek. – Brandon átadott Norfolknak egy apró csomagocskát. A herceg kinyitotta, aztán megdermedt, mikor meglátta a dobozkában a hatalmas rubinarany pecsétgyűrűt. A fia felé pillantott, aztán félrevonta Brandont. – Ez apám gyűrűje volt – mondta Norfolk. – Akit kivégeztek. Őfelsége apja végeztette ki. Brandon kifejezéstelen tekintettel nézett vissza a hercegre. – Őfelsége úgy véli, ön örömmel viselné ezt a gyűrűt. – Aztán a fiúra pillantott. – Ez a fia? – Igen – felelte Norfolk feszülten. – A keresztapja, a király fogadja hamarosan. – Kegyelmed jól teszi, ha ügyel a gyermek örökségére – mondta halkan Brandon. – Szörnyű volna, ha mondjuk, az ön valamilyen tette miatt elveszítené az apját, a rangját… és a gyűrűjét. – 41

Nem mondott többet, hagyta, hogy a herceg eméssze a hallottakat, és meghajlással távozott: – Kegyelmes uram… Norfolk utána bámult, Brandon szavai még ott csengtek a fülében. Aztán a fiára nézett, aki ragyogó, tágra nyílt szemmel járkált az udvarban, ujjai pedig halott apja gyűrűjére kulcsolódtak görcsösen. Eljött Buckingham tárgyalásának a napja. A bíróság elfoglalta a helyét. Anglia legnagyobb nemesurai, élükön Norfolkkal, végighallgattak több tanúvallomást, amelyek közül a legterhelőbbeket Buckinghamre nézve saját őrei tették, akik ezért-azért haragudtak rá. Buckinghamet behozták a bírái elé. Magabiztosan lépdelt a rangban hozzá közel állók elé, és könnyedén helyet foglalt velük szemben. Körbepillantott az egybegyűlt arcokon, meglátta Wolseyt, s enyhén elhúzta a száját. Norfolkéval összekapcsolódott a pillantása, és halványan elmosolyodott Wolsey közelgő vereségének a gondolatára. Norfolk zavartan félrekapta a tekintetét. Buckingham értetlenül vonta össze a szemöldökét. Norfolk, mint a bírák feje, idegesen beszélni kezdett: – Önt felségárulás vádjával fogta perbe a bíróság, azzal, hogy kitalálta és megtervezte a király őfelsége megöletését. – Lenézett, elhallgatott, és az előtte fekvő iratokat babrálta. Egy könnycsepp gördült le az arcán. Buckingham kiegyenesedett ültében. A többi bírája tekintetét kereste a szemével, de senki sem nézett vissza rá. Norfolk folytatta. – Ez a… ez a felsőházi bíróság, miután megvizsgálta a kegyelmességed ellen szóló bizonyítékokat, kegyelmedet… bűnösnek találta az ellene felhozott vádakban. – Még több könny gördült le Norfolk orcáján. – Nem lehet! – kapkodott levegő után Buckingham. Norfolk mondta tovább: – És ezért… ezért… kegyelmedet halálra ítéli, őfelsége tetszése szerinti halálra. – Elcsuklott a hangja, és már leplezetlenül folytak a könnyei, miközben a nézősereg zsibongani kezdett. Buckingham, halálsápadtan a döbbenettől és a dühtől, talpra ugrott, és Wolseyra mutogatott. – Ez a te műved! Te hentes kutyája! A te műved az egész! Wolsey megcsóválta a fejét. A gárdisták előreléptek, és megragadták a még mindig tiltakozó, ágáló Buckinghamet. A Towerbe kísérték, ahol durván belökték egy apró, sötét cellába. Olyan szempillantás alatt játszódott le az egész, hogy Buckingham még magához sem tért, máris a kulcs csikorgását hallotta a zárban hitetlenkedve, csodálkozva. Ez nem lehet igaz – egyszerűen nem lehet! A léptek azonban lassan elhaltak, ő pedig magára maradt. Hogy juttathatja az ország legelső nemesurát egy hentes fia ilyen mélyre? Hogyan?! Buckingham csak némi idő elteltével hallotta meg a halk, ketyegő hangot. Óra? Itt?! A hang felé fordította a fejét, és a félhomályban rálelt a faliórára. Jó közelről megnézte. Nem akármilyen óra volt. Hanem az, amelyiket ő ajándékozott a királynak. A bevésett szavakra gondolt, amelyeket – akkor azt hitte – nagyon ravaszul, telibe találó iróniával ötlött ki: "Alázatos, igaz szívvel." Buckingham kivégzésének napján a király Jerikóba ment. Az öröm színét, a sárgát viselte, és pompázatosan felszerelt lovon vágtatott magánháza felé. A Tower homályában, a cellájában Buckingham térdre rogyva imádkozott. Próbálta fékezni végtagjai remegését, miközben a pap latinul, hangosan mondta érette a könyörgést. Odakint zörrent a kulcs a zárban. A nehéz cellaajtó kitárult. – Eljött az idő, kegyelmes uram – monda a várbörtön kapitánya. Buckingham feléje fordította szinte önkívületben rángatózó arcát. Még mindig nem fogadta el, hogy nemsokára árulóként hal meg. 42

A gárdisták nem törődtek eszelős motyogásával. Felemelték a térdeplésből, és inkább vonszolták, semmint kísérték a Tower udvarára, a vesztőhelyre. Kis csoportosulás állt ott – nem sokan jöttek el megnézni a kivégzést. Buckingham szinte öntudatlanul botladozott el mellettük. Fölébe magasodott az emelvény, rajta állt a fekete csuklyás hóhér, a püspök és még néhány pap. Buckingham még nem állt készen a halálra. Lassított, húzta a lábát, de továbbvonszolták. Az őrök karján csüngött reszketve, akik végül felcipelték az emelvényre. Már közel állt az ájuláshoz. A napfény megcsillant a hóhér bárdján, amint a csuklyás alak a herceg elé térdelt, és megkérdezte: – Megbocsát nekem? Buckingham szája elnyílott, de nem jött ki rajta egy hang sem. A herceg fázott egy szál ingében, és rettegett. A szeme megtelt könnyel. Elfordította a tekintetét a hóhérról, és lenézett az egybegyűltekre, akik látni akarják a halálát. Köztük volt a lánya is. Anna sírt. Találkozott a tekintetük. Buckingham nem állta a pillantását, ő kapta el előbb a szemét. Mögötte a pap befejezte az imát, aztán ezt suttogta: – Kegyelmességednek most le kell térdelnie. Buckingham felnyögött, de nem mozdult. Segítséggel tudott csak letérdelni és a fejét a fatönkre helyezni. A hóhér így szólt: – Amikor szétteszi a két karját, akkor sújtok le. –Felemelte a bárdot, és várt. Buckingham nem tudta rávenni saját magát, hogy megmozdítsa a karját. A másodpercek teltek, az idő a végtelenbe tágult. Végül Knivert lépett oda fojtott káromkodások közepette. Megragadta a herceg két karját, és a helyére rántotta. A bárd lesújtott, és Buckingham hercege nem volt többé. Jerikói házában a király belépett a hálószobába, ahol két bába állt egy bársonnyal takart bölcső mellett. A két nő térdre hullott, de a király meg sem látta őket. Csak a bölcsőre volt szeme. Merev arccal bámult az újszülöttre, aztán lassan keresztet vetett. – Fiam van – mondta tétován, aztán kiemelte a mezítelen kisdedet a bölcsőből, hogy szemügyre vegye. A csecsemő ép volt, szép volt, egészséges. Henrik örömmel harsogta immár: – Fiam van! A fiú utód születése – még ha fattyú volt is – annyira mámorossá tette a királyt, hogy nagy ünnepséget rendeztetett. Az udvar megtelt vidám zenével, és a legkiválóbb ételeket szolgálták fel a nevezetes alkalomra. Folyt a bor, az emberek fecsegtek, ettek, táncoltak, és vidám játékokat játszottak. A szegényeknek kalácsot és aprópénzt osztogattak, a külső udvarban pedig bűvészek, akrobaták és tűznyelők szórakoztatták a pórnépet. A palota körül tömeg gyűlt össze, hogy lássák az érkező nagyurakat és hölgyeiket gyönyörű ruháikban. Amikor leszállt az éjszaka, durrogó tűzijáték ragyogta be a palota fölötti eget a nép hangos ovációja közepette. Henrik nagy kedvvel vetette bele magát a tivornyázásba, és minden a kedvére volt. Minden barátja és a királyság összes fontos embere eljött, hogy osztozzon a diadalában. Felséges nap volt! Wolsey jelent meg a karzaton, és onnan vette szemügyre a sokadalmat. Lady Blountot nem látta sehol. Utat vágott a királyhoz, és meghajolt előtte. Henrik nyájasan üdvözölte kancellárját. – Gratulálok felségednek e boldog ünnepen – mondta Wolsey.

43

– Köszönöm, eminenciás uram. – A király felhajtotta, ami a serlegében volt, aztán hozzátette: – A hölgyet odabent találja – intett egy oldalsó szoba felé, majd, ahogy Wolsey elindult arra, Brandonhoz fordult, és hátba veregette. – Nos hát, fiam van végre? –vigyorgott Henrik boldogan. – Gratulálok, felség. – Mindig is tudtam, hogy nem az én hibám… – Nem az volt, felség – helyeselt Brandon. A zsivaj hirtelen alábbhagyott. Katalin királyné lépett be a terem túloldalán két udvarhölgyével. Mindhárman meghajoltak a király felé. Katalin szeme búbánattal volt tele, de utolsó ujjpercéig királyné volt, úgy is viselkedett tehát. Minden tekintet rátapadt, ahogy kelyhét a királyra emelte üdvözlésül. Belekortyolt egy aprót, aztán visszatette a poharat a helyére, és távozott. Wolsey egy félhomályos szobában talált rá a magányos Lady Blountra, aki egyenes derékkal üldögélt egy széken, és várt. Se étel, se ital, se szolga nem jutott neki. – Őfelsége úgy döntött, hogy magáénak ismeri el a gyermeket. Egyelőre Henrik Fitzroy lesz a neve, és kap egy lakosztályt a Durham Houseban, és rangjához illően káplánt, testőrséget és személyzetet. Lady Blount felindult arcán szétáradt a megkönnyebbülés. – Köszönöm eminenciádnak. – Írjon őfelségének köszönőlevelet – hárított Wolsey. – Én csupán az ő akaratát hajtom végre. – Ezzel otthagyta az asszonyt a félhomályban, hogy hallgassa továbbra is a fia tiszteletére rendezett vigasság hangjait. Odakint folyt tovább a mulatság. A boroshordók nem apadtak el, és a kedélyek még jobban felcsigázódtak. Henrik csak felordított, ha ételt vagy italt akart még. Az odakint gyülekezők azonban egyre hangosabbak és követelőzőbbek lettek. Arcok nyomódtak az ablakoknak. Az őrök alig bírták visszaverni a kíváncsiskodókat az ajtóktól, a vendégek közeléből. Olyan izgatottan és kitartóan tülekedtek, hogy a ki-be járkálók alig tudtak átvergődni rajtuk. Hirtelen felharsant a király hangja: – Engedjétek be őket! Ez nyilvános ünnepség! Mindenki részt vehet rajta! Az őrök haboztak. Ki hallott már ilyesmit? Hogy a pórnép egybevegyüljön az urakkal? – Azt mondtam, hagyjátok őket bejönni! – ordította Henrik. – Jöjjetek be, jöjjetek csak! Az őrök utat engedtek, mire az emberek elkezdtek beszivárogni a terembe. Először hangos hahotát fakasztott, ahogy a nemesek és a nép egyszerű fiai össze-összeütköztek egymással. A nemesek közül néhányan azonban – mint Norfolk – felháborodtak ezen a hagyománytörésen. Thomas More megragadta az alkalmat, és feltűnés nélkül távozott. A királyt azonban nem állíthatta meg senki. Tudta, hogy szereti őt az ő népe. Nézte egy darabig, ahogy az egyszerű emberek álmélkodva lődörögnek, és hirtelen odakiáltotta nekik: – Vigyetek valamit! Mindenki fogja és vigye, amit csak akar! Emlékül a fiam születésnapjáról! Ünnepeljetek! Az egyszerű emberek bizonytalanul tekingettek egymásra. Vajon komolyan gondolta ezt a király? A teremben nagyobb gazdagság volt felhalmozva, mint amit ők egész életükben láthattak. Henrik hangosan biztatta őket: – Gyerünk, rajta! Vigyétek, ami tetszik! Wolsey figyelmeztetőn mormolta: – Felség, azt hiszem, hogy… – Csönd! – hurrogta le Henrik hangosan. – Ez az én népem! – A jelenetet figyelő nemesek és udvaroncok hahotáztak, amint a tömeg elindult körbe, és megragadta, amit csak magához bírt venni. A termet percek alatt lecsupaszították, ám a hihetetlen alkalomtól megrészegült emberek vérszemet kaptak, s eszük ágában sem volt megállni. Az első egy ezüstgombot tépett le egy mentéről, a másik egy sapkát zsákmányolt egy nemesi fejről, aztán hirtelen elszabadult a pokol, és mindenki rángatni kezdte a pompás ruhákat férfiról, nőről egyaránt. A hölgyek sikítoztak félelmükben, és menekülni próbáltak, Henrik pedig a cimboráival – valamennyien ivással töltötték a napot – harsányan hahotázott, szinte nyerítettek 44

fényes jókedvükben. Kedvtelve szemlélték, ahogy az emberi sáskahad – egyre jobban elszemtelenedve – kivetkőzteti pompázatos burkából a nemességet. Csak a királyt és Wolsey bíborost nem bántották, akik kissé féloldalt állva szemlélték az eseményeket. A király és az egyház – a két érinthetetlen… – Felség! Állítsa le ezt! – hápogta döbbenten a bíboros. Henrik azonban nem tett semmit, csak elképedve bámult. Őrület volt – az előkelők ordítottak, sikoltoztak, ahogy a mohó kezek lecsupaszították őket. Knivert, teljesen pőrén, egy oszlopra kapaszkodott fel, hogy elmeneküljön az izzadt markok elől. Egy fiatal, lecsupaszított nő sikoltozott kidülledt szemmel, ahogy a tömeg fogdosta, tapogatta. Wolsey ekkor felkiáltott: – Felség! Az isten szerelmére! Henrik megrázkódott, mintha álomból ébredne. – Őrség! – kiáltotta. – Őrség! Hol a fenében vagytok? Az őrök besorjáztak, és rárontottak a tömegre, majd kiverték őket a palotából. Az udvar döbbent népe magára maradva utálkozhatott. A Vatikánban eközben Sándor pápának feladták az utolsó kenetet. Négy nagy gyertya között feküdt az ágyán, kezében aranykereszt, körülötte püspökök és bíborosok. Ahogy a papok zsolozsmáztak, Campeggio bíboros súgva kérdezte Bonnivet püspököt: – Miben állapodtak meg Wolseyval? – A francia szavazatot megkapja, cserébe Anglia nem indít háborút Franciaország ellen – súgta vissza Bonnivet. – A helyzet az, hogy Wolsey elment Aachenbe, és ott találkozott az új császárral – folytatta Campeggio. – Ez a békeszerződésünk nyilvánvaló felrúgása. A pap, aki a pápának adta fel az utolsó kenetet, most egy ostyával a kezében fordult Campeggio felé: – Eminenciád volna szíves megáldani Krisztus testét? Campeggio, kissé ingerülten, elmormolt néhány szót latinul, keresztet vetett, és visszaadta az ostyát. – Ebben az esetben – fűzte tovább a szót Bonnivet – nem vagyunk többé mi sem kötelesek betartani az ígéretünket. Campeggio bólintott. A pap a pápa nyelvére helyezte az ostyát, de a haldokló nem mozdult. – Szentatyám, muszáj lenyelnie. Kérem… – könyörgött a pap. Jaj, ha az ostya lenyeletlen marad, a pápa lelke veszélybe kerül… Őszentsége próbálkozott, de túl gyenge volt. A pap sírni kezdett. – Amúgy sem szeretnénk angol pápát – jelentette ki Campeggio. Volt már egyszer ilyenünk. Nem volt normális. Soha többé olyat… A pápának olasznak kell maradnia, ez Isten akarata. A papra nézett, aki hangosan zokogott, és kérlelte a halálos ágyán fekvő öregembert: – Kérem, szentatyám… Könyörgök… – Nyomja már le! – ripakodott rá Campeggio. A pap elszörnyedt, de kétségbeesett erőfeszítéssel lenyomta az ostyát őszentsége torkán. Sándor pápa szája megrándult, nyögött egy aprót, és ezzel kilehelte a lelkét. Campeggio és Bonnivet levették kis kerek papi fejfedőjüket, keresztet vetettek, és nagy odaadással a holttest mellé térdepeltek. Odakintről felzúgott egy harang. * Thomas More a Whitehall palota belső udvarán vágott át, mikor meglátta Lady Blountot közeledni. Már éppen arra készült, hogy meghajlással üdvözölje a hölgyet, amikor egy ajtó kipattant a közelben, és a szertartásmester jelentette: – A királyné!

45

Katalin királyné számos udvarhölgye kíséretében indult a kápolnába, mikor More figyelő tekintete előtt a két asszony egymásra nézett, és megállt egy pillanatra, mint akit megbabonáztak. More mérhetetlen fájdalmat és keserűséget látott a királyné arcán. Lady Blount mély bókba süppedt. – Felséges asszonyom… A királyné szó nélkül haladt tovább, állát magasra szegve, királynői tartásban. Lady Blount felemelkedett, szemében szintén elkeseredettség tükröződött. More felsóhajtott, és folytatta útját. Beszélni akart Wolseyval. Meglepetésére nem az íróasztalnál találta a bíborost, mint máskor. Wolsey az ablaknál állt, háttal az ajtónak, és úgy szólalt meg, hogy meg sem fordult. – Kitört az izzadságos nyavalyakórság a városban. Tudja kegyed, hogy a király mennyire fél a ragálytól. – Igen, hogyne – válaszolt More. Henrik undorodott a mocsoktól, és rettegett a betegségektől, különösen az izzadós nyavalyától. Mivel az udvarban mindig rengetegen tartózkodtak, a pöcegödrök hamar megteltek. Ilyenkor az egész udvartartásnak odébb kellett állnia egy palotával. – Ez a hely már bűzlik! – folytatta Wolsey. – Néhány héten belül áthelyezzük a székhelyünket Hampton Courtba. – Hallottam – felelte More. Wolsey már egy kisebbfajta vagyont elköltött arra, hogy felkészítse házát a királyi vizitre. A bíboros még mindig háttal állt. – Hogy van a király? – szólalt meg More. Wolsey most megfordult, és elfoglalta szokott helyét az íróasztalánál. More rögtön értette, hogy miért volt Wolsey szeme kivörösödve. A hírek, amelyek Rómából jöttek… More visszaidézte magában, amit Wolsey pár hónappal korábban mondott: „Ha meg akarja tartani egy koronás fő szeretetét, ezt tegye: adja meg neki azt, ami kegyelmednek a legfontosabb a világon…” – Sajnálattal hallottam, hogy Orsini bíborost választották pápának – jegyezte meg More. – Maga mindig sajnálkozik, More – reagált Wolsey. – Nem csupán udvariasságból mondom. Wolsey egy papírlapot forgatott az ujjai között. – Valóban? – Valóban. Amíg ilyen nyílt a korrupció az egyházban, addig az az eretnek Luther nyugodtan gyűjtheti maga mellé a híveket. – More kis szünet után hozzátette: – Ha eminenciád lett volna a pápa, éjjel-nappal azon dolgozott volna, hogy kitakarítsa az egyházat, és megszabadítsa az ördögi praktikáktól. –More vállat vont. – Végül is nincs nagy különbség az egyház megtisztítása és őfelsége udvartartásának kiganézása között… Wolsey felnézett More-ra. – Talán túl sokat gondol rólam, Thomas. Vagy talán túl sokat gondol az egész emberiségről… * Boleyn udvari lakosztályában fogadta Norfolkot, hogy minden csinnadratta és feltűnés nélkül megbeszélhessenek egyet s mást. Közben bejött egy sötét hajú, karcsú fiatal nő, és térdre borult Norfolk előtt – Boleyn Anna volt az, aki mostanában érkezett meg Franciaországból tizennyolc évének teljes virágában, üde pompájában. Üdvözölte nagybátyját, aki kisvártatva távozott. Boleyn a lányához fordult. – Tudod, miért hozattalak ide? – Nem, kedves papa – felelte a lány. – Párizsban senki nem mondott nekem semmit. – Helyes – mondta Boleyn. –Jobb is így. Anna félrebillentett fejjel, kíváncsian nézett az apjára. – Mi történt? Boleyn megcsóválta a fejét. – Őfelsége ráunni látszik francia szövetségeseire. –Kis szünet után folytatta: – Úgy tűnik, a nővéredre is ráunt. Már nem viszi az ágyába. 46

– Szegény Mary… – sajnálkozott Anna, de alig tudott elfojtani egy elégedett kis mosolyt. Boleyn komoran helyesbített: – Szegény mi! Amíg a szeretője volt, addig fennen ragyogott a csillagunk. Most, hogy már nem kell, a mi szerencsénk is leáldozóban. – Mélyen a lánya intelligens, barna szemébe nézett: – Hacsak… – mondta jelentőségteljesen, és elhallgatott. Anna azonnal értette. – Még ha elfogad is engem – mondta lassan –, mi a biztosítéka, hogy meg is tart? Nem csak Mary járt így. Azt mondják, minden viszonya igen rövid ideig tart. Egyszer hopp, másszor kopp… Boleyn mosolygott. Anna volt mindig is az eszesebb a lányai közül. – Talán te majd kitalálod, hogy mivel tarthatod ébren az érdeklődését. Netán azzal, amit a franciáknál tanultál? Hogy miképp játssz a vágyai hangszerén? – A követ megsimította a lánya arcát. – Van benned valami veszélyes mélység, Anna. A szemed, mint két csali, amely alatt ott a lelkekre kivetett horog. Boleyn elhallgatott, hogy a lánya jól eszébe véshesse a szavait, aztán halkan, de eltökélten hozzátette: – Gondoskodj róla, hogy bekapja a csalit! Az udvar költözőfélben volt. Kiürítették a palotát, amely kísértetiesen üres lett, mert nem csupán a több száz ember csomagolta össze a holmiját, de a bútorok jó részét is kocsira rakták. A hatalmas munkát Harbinger lovag irányította. Az ágyakat lehúzták, kivitték, Henrik trónusát és becses karosszékeit a többi értékkel együtt bemálházták. A szőnyegeket felszedték, a hímzett kárpitok, a festmények lekerültek a falakról, a ruhák és az ágynemű kikerült a szekrényekből. Ládákba rakták, amit lehetett, a többit kanavászba burkolták, s ami maradt, azt biztonságba helyezve elzárták. A Whitehall palotában nem maradt más, csak a takarítók hada, akik a munkaügyi hivatal és a főgondnok irányítása alatt álltak. A bűztől szinte letaglózva hordozták a vízzel teli vödröket egyre-másra, hogy kipucolják a „megkönnyebbülés” hírhedt házát a hosszú paddal, amelybe lyukakat vágtak, hogy egyszerre sokan üríthessék ki mozgásba lendült beleiket. A csarnokokban és fogadótermekben, ahol egykoron az ifjú Thomas Tallis várta, hogy észrevegyék, most felvakarták a mocskot a padlóról, és úgy hányták ki a mindenféle, állati és emberi vizelettől bűzlő szeméttel együtt, ahogy a lovászok takarítják az istállókat a lovak után. Odakint az udvaron aztán villával kocsira hányták a bűzös almot. Végül mindent fel- és lemostak, még a mennyezetet is. Henrik, csillagászati távolságban mindettől, Wolsey mellett ült az első kocsiban. – Hogy zajlott a találkozó a császárral? – szegezte a kérdést Henrik a bíborosnak. – Jól. Előreléptünk – nyújtóztatta az ujjait Wolsey. –A császár nem nagyon igyekezett leplezni utálatát a franciák iránt. Háborúzni akar velük, és nagyon szeretne felségeddel szövetségre lépni. Henrik elgondolkodva bólogatott. – És mit adna cserébe a szövetségünkért? – Közös támadás indulna Franciaország ellen, Ferenc király hatalmának megdöntésére. Ferenc megdöntése! Henrik lelkében felparázslott az emlék, amikor őt döntötte le a ring padlatára a francia király, s az emlék még mindig szinte égette. – És akkor magamnak követelném a trónt – jelentette ki Henrik. – Újra létrejönne az angol-írfrancia birodalom, mint az őseim idejében! – Ahogy ezt kimondta, feltűnt előttük az úton Hampton Court pompás épülete a napfényben ragyogó ablakokkal. Lenyűgöző látvány volt. Henrik alaposan szemügyre vette. – Eminenciád igen szép házat építtetett, nem vitás. Wolsey mosolyogva nyugtázta a dicséretet. – Köszönöm, felség. 47

– Talán ez a legszebb kastély Angliában. – Henrik felsóhajtott. – Nincs is párja. Én semmi olyannal nem büszkélkedhetem, ami felvenné ezzel a versenyt. Wolsey mosolya lehervadt. Henrik kegyesen mosolygott kancellárjára, és várt. Wolsey utolsó pillantást vetett gyönyörű és imádott házára, aztán térdre esett a király előtt a kocsiban. – Felség, az öné… – Bútorral együtt? – csapott le Henrik azonnal. Wolsey kényszeredetten felnevetett, és Henrik is nevetni kezdett, ahogy lassan begördültek a palota kapuján Henrik legújabb otthonába, a lélegzetelállító Hampton Courtba.

48

Hatodik fejezet

A Dover Road tele volt kátyúval, és a kocsi, amely itt haladt végig, billegett, táncolt, dülöngélt. Benne három férfi kapaszkodott a belső kocsitetőről és az oldalakról lógó szíjakba: Thomas More és V. Károly császárnak, Katalin unokatestvérének két küldöttje. – Nagyon hálásak vagyunk önnek, Mr. More, hogy személyesen jött elénk – mondta az alacsonyabbik követ, Mendoza. A kis embernek élénk, ravasz barna szeme volt, és igen méltóságteljesen viselkedett. – A megtiszteltetés az enyém – válaszolta More. –Őfelsége igen nagyra tartja az önök látogatását. – Mikor kapunk kihallgatást őfelségétől? – szólalt meg a nagydarab, kellemes arcú, szakállas másik, aki Chapuys névre hallgatott. – Azután, hogy fogadta önöket őfelsége kancellárja – magyarázta More. – Hadd mondjak annyit segítségképpen kegyelmeteknek, hogy csak egyetlen út vezet a király füléhez, és az Wolsey bíboros dolgozószobáján át halad. A küldöttek egymásra néztek, aztán vissza More-ra. – Hallottunk arról, Mr. More – folytatta halkan Mendoza –, hogy a bíboros úr nagyon is szívén viseli a francia érdekeket. A kocsi rendületlenül dülöngélt, miközben erdős csalitos részek mellett haladtak el, falunak vagy gazdaságnak alig-alig volt nyoma. Hogy múlassa az időt – de mert kedvenc témája is volt –, More faggatózni kezdett: – Mondják el nekem, hogy mi a császár álláspontja az eretnek lutheri tézisek terjedésével kapcsolatban egynémely területen, amely a fennhatósága alá tartozik. Erasmus barátom szerint úgy terjednek e tézisek Németföldön, mint az erdőtűz! Mendoza széttárta a karját. – Ő császári fensége mindent megtesz, ami hatalmában áll, hogy elnyomja ezt az új hitet. De mint ön is tudja, Luther egy olyan német herceg vendégszeretetét élvezi, aki sajnálatos módon kívül áll a császár hatókörén. More bólintott. – Az én királyom éppen pamfletet ír a lutheri tézisek lerombolására és a pápa meg a hitünk megvédelmezésére. A küldöttek döbbent pillantást váltottak egymással. Chapuys előrehajolt. – Úgy érti, hogy… saját kezűleg írja? Ez hallatlan! – Nagyon kevés király akadt, aki a szimpla betűvetésnél többre volt képes a pennával – az írást és az efféle fárasztó tevékenységeket általában az alárendeltek végezték helyettük. More megengedett magának egy elégedett kis mosolyt. – Ó, kegyelmetek még nem tudják, hogy mi mindenben kiváló az én királyom!. Végül az eltörődött utasok megérkeztek Hampton Courtba. Wolsey pompás bíborosi talárban, szolgahad körében várt rájuk. – Kiváló követ urak… – fogadta őket nyájas mosollyal, s a küldöttek kezet csókoltak neki. – Ez valóban örömteli nap – folytatta. – Sokféle ünnepséget tervezünk nagyon várt látogatásuk örömére. És legvérmesebb reményem az, hogy együtt képesek leszünk tető alá hozni az egyezményt, amely örök barátságba forrasztja majd az önök uralkodóját és az enyémet. Chapuys gálánsán fejet hajtott. – Ez a mi legnagyobb reményünk is, eminenciás uram. Wolsey mosolygott, és intett, hogy menjenek be vele egy oldalsó szobába. Thomas More is indult, hogy kövesse őket, de Wolsey egy kézmozdulattal megállította: – Thomas, kegyelmed most ne… – Ezzel becsukta More előtt az ajtót. Odabent bort töltöttek, Wolsey egy intéssel kiküldte a szolgákat, és nyájaskodó modora velük együtt eltűnt. – Nem akarom vesztegetni az időmet és a kegyelmetekét sem – vágott bele a közepébe azonnal. – Mielőtt emelnénk poharunkat, mondják meg nekem, hogy a császáruk valóban 49

őszintén gondolja-e ezt a békeszerződést. – Wolsey élesen nézett a két küldött szemébe, akik kissé feszengeni kezdtek. – Igen – állta a pillantását Chapuys. Wolsey bólintott. – Akkor a szándékok megerősítéseképpen azt javaslom, hogy egyidejűleg jelentsük be a császár es Mária hercegnő, a király lányának eljegyzését is. A küldöttek óvatos pillantást váltottak. Mendoza kimérten szólalt meg: – Úgy tudjuk, hogy már eljegyezte a francia trónörökös. – Most viszont Károly jegyezné el – közölte Wolsey. – Hacsak nincs egyéb kifogásuk… Mendoza társára nézett, aztán kimondta: – Éppen ellenkezőleg. – Helyes, akkor ezt megbeszéltük. Chapuys megköszörülte a torkát, és nagyon halkan mondta: – A császár meghagyta, eminenciádat bizalmasan tájékoztassuk arról, hogy nagylelkű javadalmazást kíván önnek biztosítani élete végéig. Ezenfelül pedig teljes súlyával támogatja az ön pápai ambícióit. Wolsey nem adta jelét, hogy hallotta volna a mondottakat. Felemelte a kelyhét. – Igyunk kegyelmetek küldetésének sikerére! – Feltétlenül – felelte Chapuys, és felemelte a poharát. – Nos, eminenciás uram – tette le Mendoza az italát –, mikor találkozhatunk a királlyal? – Látni fogják őt hamarosan – válaszolt Wolsey rejtélyesen. Halvány mosollyal hozzátette: – Holnap dalnokverseny lesz a kegyelmetek tiszteletére. Le Cháteau Vert – A zöld kastély, ez lesz a zenemű címe, és az egészet William Cornish mester, a királyi kápolna főzeneigazgatója állítja színre, aki a muzsika nagy részét is írta, bár egy bizonyos fiatal Thomas Tallis is részt vett a zeneszerzésben. De William Cornish rendezte az egészet, aki egy géniusz. Hallottak már róla? A követek a fejüket rázták, és nem nagyon értették, hogy mi közük nekik a mulatság szerzőihez, bármennyire is nagy talentumok, hiszen ők csak azt tudakolták, hogy mikor beszélhetnének a királlyal. – Nem hallottak róla? Mi nagyon nagyra tartjuk – tette hozzá Wolsey. – És őfelsége is megjelenik majd ezen a jeles eseményen. A küldötteknek be kellett érniük ennyivel. – Szegény Buckingham! – Norfolk szánakozva rázta a fejét. – Én figyelmeztettem. Megmondtam neki, hogy még azokra sem számíthat, akik amúgy elismerik a jogait, mert senki sem fog karddal kiállni mellette. – A reggeli nap meg-megcsillant a harmatos füvön, amint Norfolk Sir Thomas Boleynnel, eszmetársával és rokonával sétálgatott a réten, Norfolk vidéki birtokán. Előttük Norfolk kutyája szimatolt izgatottan – nyúl vagy róka nyomát követte. Boleyn helyeslőn bólintott. – Az volt a végzete, hogy nem elégedett meg a hercegi címével – folytatta Norfolk –, mindenáron király akart lenni. Pedig egy Buckinghamnek lenni nem kis dolog, bárki boldogan cserélt volna vele… – Végigsöpört tekintetével a körülöttük szélesen elterülő lankákon, és kitárta a két karját. Norfolk láthatóan elégedett volt azzal, hogy ő Norfolk hercege. Továbbsétálva merengtek az emberi ambíciókon, a család boldogulásán és a királyi kegy futóhomokhoz hasonlatos természetén, amelytől ők maguk és családjaik is függtek. Kisvártatva Norfolk megszólalt: – Szóval találsz módot arra, ugye, hogy az unokahúgomat a király elé vidd? Boleyn bólintott. – Igen, kegyelmes uram. Már el van rendezve. A terv nagyon szellemes és ravasz, ha mondhatom… – Helyes. – Norfolk csettintett a kutyáknak. – Ha egyszer kitárta combjait Henriknek, utána a száját is kinyithatja, hogy bemártsa Wolseyt. – Boleynre nézett és felnevetett. – Nem hiába mondják, hogy a legélesebb fegyvert mindig a legbársonyosabb hüvely rejti! 50

– Csöndet! Csöndet kérek! Foglalják el a helyüket, kérem! – sürgette a darabban részt vevő urakat, hölgyeket Cornish udvarias visszafogottsággal. A szereplők gyorsan elrendeződtek a színpadon, a zöldre festett, háromtornyos díszletkastély előterében. A nagy fogadóteremben padsorok emelkedtek körben, amelyeket ez alkalomra ácsoltak. Főrangúak, udvaroncok és nemesurak foglalták el őket tömött sorokban. A levegőben várakozás izgalma rezgett. Ahogy Chapuys és Mendoza elfoglalták díszhelyüket, körülnéztek, hol a király, de nem látták sehol. – Azt mondta eminenciád, hogy a király is itt lesz – szólalt meg Mendoza. Wolsey kifürkészhetetlen arccal mosolygott. – Hamarosan meglátják majd… A küldöttek egymásra néztek. Henrikről köztudomású volt, hogy szeret jelmezbe bújni és előadásokon vagy bálokon részt venni. Ha nincs itt a közönség soraiban, az csak egyet jelenthet… A zenészek rákezdtek, és minden szem a színpadra szegeződött. Egy allegóriát megszemélyesítő nyolc fiatal hölgy tűnt fel hófehér selyemruhában – rabokat alakítottak a kastély várbörtönében. – Ezek a Gráciák – magyarázta More az egybegyűlteknek. – Úgy hívják őket, hogy Kedvesség, Becsület, Állhatatosság, Kegyesség és Együttérzés. A várbörtönben raboskodnak. – Az egyik hölgyre mutatott. – Az a magas, szőke hölgy őfelsége húga, Margaret hercegnő, aki amúgy nemsokára férjhez megy a portugál királyhoz. A Gráciákat fekete ruhás hölgyek vetették börtönbe – név szerint a Veszély, a Féltékenység, a Zsémbesség, a Gúny és a Megvetés. A közönség boldogan fütyült, mikor meglátták őket. William Cornish, aki a Kitartó Vágyat személyesítette meg, nyolc urat vezetett a kastélyhoz. – Fiatalság, Odaadás, Lojalitás, Kedvtelés, Szabadság és társaik! – Henrik is az urak között volt, de a közönség nem láthatta, melyikük az, mert az arcukon maszkot viseltek. Az urak követelték, hogy a Sötétség Hölgyei engedjék el szépséges foglyaikat. Azok megtagadták a kérést, mire mímelt csata tört ki. Ágyúk és dobok hangjaira, miközben füst szállt föl, és harci induló csendült, a Sötét Hölgyek azzal igyekeztek elűzni a gáláns lovagokat, hogy rózsavizet hintettek feléjük, édességeket és aszalt gyümölcsöket dobáltak rájuk. A közönség gurult a nevetéstől. Az urak is viszonozták a tüzet: datolyával, naranccsal és más gyümölccsel támadtak a gonosz hölgyekre. A nézők éljeneztek, tapsoltak, amint a Sötét Hölgyeket lebírták és elűzték a lovagok. – Gyerünk! Szabadítsuk ki a Gráciákat! – kiáltotta Henrik, és elkezdett felfelé mászni az egyik vártoronyra. Odafent várta a végzetes találkozás: szemtől szemben állt egy gyönyörűséges, hollófekete hajú ifjú hölggyel. Henrik megállt, élesen beszívta a levegőt, a szívéhez kapott, mintha átfúrta volna a szerelem nyila, és úgy bámult felfelé a szerepe szerint. Mély tüzű, sötét szempár nézett rá vissza igézőn. Mint a többi Grácia, ez a hölgy is könnyű fehér gyolcsruhát viselt, arany hímzéssel szűk derekán. Feje tetején apró, arany-fehér sapkácska fogta le ébenfekete haját, amelyre a neve volt ráhímezve. Henrik leolvasta. – Állhatatosság? – Igen, uram. – Ön most már az én foglyom – jelentette ki Henrik. Állhatatos kisasszony szendén lesütötte a szemét, amint Henrik kézen fogta, és lekísérte a lépcsőn. Eközben változott a zene, éteri lett, és álmodozó… Thomas Tallis szerezte a muzsikát ez alkalomra. Ő is vezényelt, amíg az urak visszavezették kiszabadított és újra rabul ejtett hölgyeiket a vár elé, ahol a lovagok levették a maszkot, úgy fogadták a lelkes tapsot, az ujjongó ovációt. Henrik azonban mintha semmit sem hallott volna mindebből. Csak bámulta Állhatatosságot, mint akinek szó sem jön a szájára. 51

Aztán a zenészek egy méltóságteljes pavane-ba kezdtek, mire az urak s a hölgyek a színpadon táncolni kezdték a szertartásos udvari táncot, amelyben bókolva cserélgették a partnereiket minduntalan. Henrik nem bírta levenni a szemét Állhatatos kisasszonyról, csakhogy Margaret, a testvére betört a látóterébe. – Beszélnem kell veled – mondta sietve a húga. – Remélem, minden ügyedet ilyen sebesen intézed, de akkor mi maradt elintézetlenül, Margaret? Margaret elkínzottan válaszolt: – Igen, tudom, de… Henrik nem hagyta szóhoz jutni: – A király megírta érzelmeit, és hogy látni szeretne, miután portrédat látva lángra lobbant. – A tánc elsodorta őket egymástól. Henrik kétségbeesetten , forgatta a fejét, de nem Margaretet, hanem Állhatatosságot kereste. A lány elkerülte a pillantását. A táncfigurák visszahozták elé a húgát, ezért Henrik folytatta, amit abbahagytak: – Szép ajándékot is küldött neked. – Hálás vagyok érte, csak éppen… Henrik a fejét csóválta erre, midőn megint elszakadtak egymástól. Amint együtt táncoltak újra, Margaret nem teketóriázott: – Könyörgök, kérlek, mint a testvéred, ne adj hozzá! Öregember! – Elég legyen ebből! Nem hallgatom tovább. –Henrik elfordult a bánatos arctól. Kutató pillantása megint rátalált Állhatatos kisasszonyra, aki kecsesen, légiesen mozgott a libegő fehér gyolcsban. Végre elég közel kerültek egymáshoz, és Henrik odasúghatta neki: – Ki vagy te? A lány finoman mosolygott, tovább hajladozott, és mikor visszafelé lejtett, visszasúgta: – Boleyn Anna. Ezzel megint odébb sodródott, és a tánc véget ért. A nézősereg vadul tombolt. Az előadás nagy sikerrel zárult. A zöld kastély kulisszái mögött, egy homályos sarokban William Cornish némán, egyedül kortyolgatta italát. Hirtelen egy árny tűnt fel mellette: Sir Thomas Boleyn. A nemesúr Cornishra nézett, mosolygott, és egy kis erszényt pottyantott Cornish markába. – Köszönöm, Cornish mester! Nagyon hálás vagyok önnek. Midőn a spanyol küldötteket végre a király színe elé kísérte Richard Pace, a királyi titkár, és éppen a királyné lakosztálya előtt haladtak el, Katalin lépett ki az ajtaján a folyosóra. – Tudom, hogy a királyhoz mennek kihallgatásra – mondta Katalin spanyolul. – De nem állhatom meg, hogy ne üdvözöljem önöket. – A titkár a homlokát ráncolta, de nem állt hatalmában beavatkozni. – Felség – felelte Mendoza –, unokafivére, a császár, szeretetéről biztosítja felségedet, és testvéri üdvözletét küldi. Ahogy mindig. – Mondja meg neki, ha tényleg szeret, írjon nekem gyakrabban! – mondta Katalin. – Ám szívem mélyéből örülök, hogy itt látom magukat, és hogy meglesz a szerződés. – A királyné a figyelő Pace felé pillantott, aztán előrehajolva ezt súgta Mendozának: – Csak a bíborossal vigyázzanak! A királyi lakosztály ajtaja feltárult, és a szertartásmester jelentette: – Őfelsége fogadja önöket. Chapuys bókolt a királynénak, majd az állig felfegyverzett ajtónállók között beléptek, és követték a hopmestert a fogadóterembe, ahol a király és néhány előkelő tanácsadója – köztük Norfolk és Derby – várakoztak. 52

Henrik magas háttámlájú karosszékben ült – mint mindig, ha államügyet intézett –, feje fölött aranyozott baldachin feszült. A pompás teremben, gazdagon díszített öltözékében, a magas, délceg, öntudatos uralkodó valóban királyian festett – tiszteletet parancsoló, hódolatot keltő volt. – Uraim, üdvözlöm önöket a királyságomban – szólalt meg Henrik. – Tudom, hogy sikeres lesz az erőfeszítésük, hogy minden tekintetben megfelelő megállapodást érjenek el. Megbízhatnak Wolsey kancellárban, ő közvetlenül engem képvisel az összes államügyben. Kis szünet után így folytatta: – Ami engem illet, meg kívánom hívni a császárt egy látogatásra, amint alkalmas lesz rá az idő. Ez a találkozó mind az én kedvemre, mint a királynééra szolgálna. – Henrik mosolyával jelezte, hogy vége a kihallgatásnak. A küldöttek felemelkedtek fél térdükről, és hajlongva kihátráltak a teremből. Az ajtók becsukódtak, mire Henrik lendületesen felpattant a székből. – Rendben, akkor megyek solymászni. Kerítsétek elő nekem Brandont! – Ezzel kivonult a teremből. A parkban Henrik és Brandon hunyorogva nézték egy galamb röptét a napfényes égen. Nem sokáig. Henrik vadászsólyma – egy szemvillanás – hussant, és kíméletlenül legyilkolta. A madár élettelenül zuhant a földre. Az egyik kopót elengedték a pórázról, hogy gyűjtse be. Henrik füttyére a sólyom suhogva visszarepült gazdája feltartott kesztyűs kezére. Henrik büszkén simította végig a ragadozó tollazatát. – Micsoda jószág! – áradozott. – Gyors, erős, kíméletlen. – Átadta a madarat a solymásznak, aki visszatette a kis csuklyát a vadászsólyom fejére, aztán Henrik és Brandon továbblovagolt a mezőn. – Van a számodra egy kis megbízatásom, Charles – szólalt meg a király. – Amit csak óhajt, felség… – A húgom hozzámegy a portugál királyhoz. Azt akarom, hogy kísérd őt el a hozományával együtt Lisszabonba, és te add őt át a nevemben a királynak. Rövid, döbbent csönd után Brandon ezt kérdezte: – Miért éppen én? – Olyasvalakivel akarom elküldeni, akiben tökéletesen megbízhatok. Brandon vigyorgott. – Megbízik bennem, amikor egy gyönyörű hölgyről van szó? Henrik vadul megrántotta a lova kantárját, és megállt. – A húgomról van szó! – nézett keményen Brandon szeme közé. – Persze, hogy megbízom benned, miért is ne tenném? – Szigorúan bámulta cimboráját, aki szégyenlősen lesütötte a szemét. Henrik továbbindult a lóval, és folytatta: – Te amúgy is eljegyezted a… kit is? Már nem tudom követni… Nem könnyű. – Elizabeth Greyt – felelte Brandon. – Dorset márkijának az unokahúgát. – Úgy van. Brandon kis hallgatás után megszólalt: – Nagyon megtisztelő felséged bizalma irántam, de azért még van egy kis gond ezzel. Nem vagyok elég fontos ember ahhoz, hogy kiadjam a menyegzőn egy király – az angol király! – húgát. Henrik mosolyogva tette a kezét Brandon vállára. – Ezért csinálok belőled herceget. Brandon dadogni kezdett meglepetésében: – Egyher… herceget? Henrik nagyon élvezte barátja döbbenetét. – Igen, kegyelmed jól hallotta! Suffolk hercege! Ez hogy tetszik? – Választ sem várva megsarkantyúzta a lovát, és nevetve elügetett. 53

Brandon nem vesztegette az időt, és azonnal indult, hogy felkeresse Lady Margaretet, aki – mint mondták – a kertben volt, a tónál, és hölgyei társaságában kenyérmorzsával etette a halakat. Brandon észrevette Margaret egyik fiatal szobalányát a kertkapu mellett, aki neki háttal áll. Odalopakodott, és hátulról megcirógatta a lány arcát. Az ugrott egyet ijedtében, aztán elpirult, mikor látta, ki áll előtte. – Láthatnám az úrnőt? – kérdezte Brandon csábos mosollyal. – Igen, uram. Erre tessék. – A lány egyszerre idegesen és jóleső izgalommal vezette Brandont egy zöld rétre, a király húgához. Margaret is magas volt, mint a bátyja, kecses és karcsú. Aranyvörös haja ragyogott a napfényben. Jeges tekintettel figyelte, ahogy Brandon közeledik feléje. Még mindig dúlt-fúlt a házasság miatt, és senki-semmi nem tudott neki most örömet szerezni. Különösen nem az az ember, akit a bátyja kísérőjéül szemelt ki a gyászos útra – saját maga helyett. Brandon meghajolt. – Mr. Brandon… Még nem kell hercegnek szólítanom, ugye? – Margaret hangja merő gúny volt. – Nem, asszonyom, én… Margaret belefojtotta a szót. – Portugáliába kétszáz embert akarok magammal vinni. A kincstárnokomat, a gyóntatómat, a szobalányomat és az összes udvarhölgyemet. – Igenis, asszonyom. Én… Margaret megvetően nézet Brandonra, és felszegte az állát. – Meg vagyok lepve, hogy a bátyám olyan emberrel képviselteti magát, akinek az ereiben nem folyik nemesi vér. Még Norfolk is jobb választás lett volna… – Igen, asszonyom. Margaret élesen kutatta Brandon arcát, de azon nem tükröződött semmiféle érzelem. A hercegnő megint elhúzta a száját. A spanyol küldöttek teljesítették a megbízatásukat, és visszatértek Spanyolországba. A nyilvános ünnepségek véget értek egy időre, ezért Henrik most intimebb körben, egy kisebb teremben ült a királyné társaságában a vacsoraasztalnál, ami már elég régen nem fordult elő. A vendégek zsibongása nélkül kissé furán érezték magukat – a hangulat nem volt könnyednek mondható. Katalin kissé jobb kedvű volt, mint általában, mert az egyezmény megköttetett az unokafivérével, s már előre örült a császár közelgő látogatásának. Nagyon akarta. Túlságosan is… És a király ezért megharagudott rá. A vacsorát kísérő csevegésbe kínos csöndek vegyültek. – A küldöttek elégedetten távoztak? – tette fel a kérdést Katalin. – Kitűnő hangulatban – felelte a király. – És az unokafivérem… eljön? Nagyon várom a híreket! – Wolsey majd kipuhatolja. Megint csönd telepedett közéjük. Henriket már nem vitte rá a lélek, hogy a királynéra nézzen. Katalin közelebb hajolt és kijelentette: – Volt egy álmom. Az álmomban felséged odajött hozzám, a karjába zárt, és azt suttogta, hogy minden rendbe jön. Minden rendben lesz, minden szempontból… Henrik elengedte a füle mellett a hallottakat. Katalin sötét pilláira könnyek ültek ki. Tudta, milyen kétségek gyötrik a férjét. Annyi év házasság után… – Henrik… édesem… férjem! A király nem szólt, csak mereven ült, mint egy kőszikla, és elfordította az arcát. Katalin a karjára tette a tenyerét. – Higgyen nekem. Soha nem ismertem felséged fivérét – úgy… Nagyon fiatal volt, és olyan nagyon beteg… Már akkor beteg volt, amikor összeházasodtunk. Nem jött válasz, s Katalin folytatta: – Én még szűz voltam, amikor felséged feleségül vett. Én nem ismertem soha más férfit, és nem is akartam. Én a tiéd vagyok, te az enyém! Nézd, ez a kehely is egyesülésünket 54

szimbolizálja! – Felemelte az egyik ezüstkupát, és a szeme elé tartotta, hogy jól lássa az összefonódó H és K betűt. – Legdrágább kincsem, férjem – szeretlek! Henrik nem szólt egy szót sem. Amint befejezték az evést, Henrik kivonult a szobából. Úgy lépdelt az udvaron pár szolgája kíséretében, mint egy ketrecbe zárt, ingerült, fiatal oroszlán. Udvaroncok hajbókoltak, udvarhölgyek pukedliztek előtte. A király szeme közönyösen siklott át rajtuk; önmagába fordult, nyugtalanul emésztődött. A szeme néhány fiatal lányra esett, akik kis csoportban ácsorogva beszélgettek. Szeme megállapodott a legcsinosabbikon, aztán elvéve róla a tekintetét, az egyik szolgájára pillantott. Az rögtön tudta, mi a dolga. Ahogy Henrik a lakosztálya felé robogott, a szolga a fiatal lányhoz lépve, valamit súgott a fülébe. Henrik levetkőzött a külső szobában, mohón és türelmetlenül belekortyolt egy borral teli serlegbe, aztán gyertyafénnyel megvilágított hálószobájába lépett. Ledobta magát egy karosszékbe, és töprengve bámult bele a sötétségbe. Egy perccel később a fiatal nő lassan feltűnt a gyertyafényben. Csak egy vékony, áttetsző ruhát viselt. Kioldotta az övét, s a könnyű anyag a bokájára hullott. – Uram, hogy tetszik, amit lát? – suttogta. * A palota kertjében dörrenések reszkettették meg a levegőt. Henrik puskaporral kísérletezett. Megtöltött egy nagy puskát, miközben a fegyvermestere aggodalmasan figyelt. Wolsey a közelben unatkozott, láthatóan hidegen hagyták a fegyverek. – Szóval mikor érkezik? – intézte a kérdést a bíboroshoz a király. – E hónap vége felé – válaszolta Wolsey. – Ilyen hamar? – fontolgatta a hírt Henrik. – Ha szövetségesre van szüksége a franciák elleni támadáshoz, akkor ez azt jelenti, hogy rövidesen meg akarja indítani a háborút. – Valóban – helyeselt Wolsey. – A küldöttek nekem elmondták bizalmasan, hogy a császár először is az olasz területekről akarja kiverni a hódító franciákat. A Milánói Hercegséget magáénak vallja. – És azután? – Henrik felemelte a nehéz fegyvert, és a csövéhez tartva a szemét, célra tartotta. – És azután, hogy kizavarta őket Itáliából, felséged segedelmével megtámadja magát Franciaországot. Henrik egyre izgatottabbnak tűnt. – Készítse fel minden haderőnket a közös támadásra! – Célzott és lőtt; a dörrenés megreszkettette a levegőt, a király hátratántorodott egy kissé a fegyver rúgásától. Wolsey megvárta, hogy a füst eloszoljék. – Igen, felség. – És akarok egy másik hadihajót is. – Henrik átadta fegyvermesterének az elsütött fegyvert, és tartotta a kezét a következőért. – Felség… – jegyezte meg némi habozás után Wolsey. – Csak nemrégiben tettük vízre a Victoryt. – Akkor rendeljen egy másikat! Egy még nagyobbat. Ha nincs elég emberünk, bőven pótolhatjuk a hiányt hajókkal. Végül is tengeri nép vagyunk! Esküszöm, hogy nekünk vannak a legbátrabb és legjobb matrózaink a világon – és nekem lesz a legjobb haditengerészetem! – A hajók drágák – jegyezte meg figyelmeztetőn Wolsey. Henrik lehalkította a hangját, úgy felelt: – Az apám gondos ember volt. Ravasz, és jó üzletember. Sok pénzt hagyott rám, eminenciás uram! És én ezt a pénzt el akarom költeni! – Megtöltötte és célra tartotta az újabb fegyvert, aztán cafatokra lőtte szét az íjászathoz használt céltáblát. Wolsey elvonult, közben elhaladt Sir Thomas Boleyn mellett, aki enyhén kérdő hangsúllyal üdvözölte a királyt, pedig tudta jól, miért hívatta Henrik, csak éppen ezt nem akarta elárulni. 55

– Felség? – Én… úgy érzem, hogy adósa vagyok kegyelmednek – mondta a király. – Még nem mutattam ki hálámat a diplomácia frontján tett erőfeszítéseiért. – Felségednek nem is kell. Én elégedett vagyok azzal, ha szolgálatára lehetek bármiben, amiben csak tudok. Henrik mosolygott, bár nem a szokásos magabiztosságával. Úgy érezte, egyelőre sötétben tapogatózik. – Mindenesetre meg akarom jutalmazni. Nagy örömmel nevezem ki a Térdszalagrend lovagjává. Egyben kinevezem kincstárnokommá. Boleyn azon volt minden igyekezetével, hogy kellőképpen meglepettnek, sőt alázatosan hálásnak látsszon, mintha fogalma sem volna, hogy mire jó ez az egész. – Úgy látom, felséged többet gondol a képességeimről, mint én magam. – Ebben hadd legyek én a döntőbíró. – Henrik tétován gyúrta a markában tartott pisztolyt, mint aki nem tudja, hogyan folytassa, aztán így szólt: – Majd beszélünk később. – Ez nyílt elbocsátás volt. Boleyn meghajolt, és hátrálni kezdett. Henrik azonban utána szólt: – Ó, elfelejtettem… A lánya… Aki fellépett az előadásunkon… – Anna? – Igen, ööö… – Elhallgatott. Boleyn törte meg diplomatikusan a hosszú hallgatást. – Ami azt illeti, hamarosan itt lesz az udvarban mint őfelsége a királyné udvarhölgye. Henrik bólintott, és folytatta a fegyver tanulmányozását, mintha más nem is érdekelné. Mikor Boleyn távozott, felemelte a kezét, célra tartott és lőtt. A kertből kifelé menet Boleyn elkapta Norfolk kérdő pillantását, és elmosolyodott. Amint egyedül maradt, a király lerakta a fegyvert. Lehunyta a szemét. – Anna – suttogta, s ebben az egy szóban összesűrűsödött minden visszatartott vágya, epekedése. Elhagynál engem így? Mondd: nem, ó, mondd, hogy nem. Hogy ne érjen vád, s bánatom se szálljon rád? Elhagynál engem így? Mondd, hogy nem, ó mondd. A magas, jóképű Thomas Wyatt, a költő sötét, göndör fürtjei alól kétségbeesetten bámulta imádottját. Az éjfekete hajú lány meg ő a szépséges, fallal körbevett kertben állt a Boleynbirodalom, a kenti Hever Castle fái közt. Az öreg, göcsörtös gyümölcsfák virágban álltak. Wyatt a vastag ágon ülve folytatta a szavalást: Elhagynál engem így? Aki szívét adta neked, Akarván, hogy a másik feled legyen S megosszon jót s rosszat veled, Elhagynál engem így? Mondd, hogy nem, ó mondd. Wyatt lenézett Annára, aki a fűben nyújtózott, hogy lássa verse hatását. A lány elgondolkozva rágcsált egy fűszálat, és egyáltalán nem volt meghatódva. Wyatt előrukkolt az utolsó stanzával: És elhagynál engem így, Se irgalom, se könyörület 56

Híved iránt, ki úgy szeret? Ó, kegyetlen szív! Elhagynál engem így? Mondd, hogy nem, ó mondd. Wyatt várt egy kicsit, aztán megszólalt: – Nos hát… hogy tetszett? – Leugrott a fáról, és Anna mellé térdelt. A lány mosolyogva pillantott fel rá. – Miért legyen tetszésemre az, hogy kegyetlennek nevez? – De hát kegyetlen is, úrnőm! – Valóban? – kérdezte kacéran Anna, szeme és ajka csábosan csillant. Wyatt lassan hozzá hajolt… de Anna az utolsó pillanatban kuncogva elfordította a fejét. – Uram, kegyed nem formálhat rám jogot. – Ugyanolyan jogom van, mint bármely szerelmesnek az ő kedvese szívére, amelyet hölgye szabadon ajándékozott neki. – Kegyed költő, én meg nő – jegyezte meg Anna könnyedén. – A költők és a nők mindig szabadon bánnak a szívükkel, nemde? Wyatt elkomorodott. – Anna… – Megsimította a lány haját. Anna megremegett egy kicsit, aztán megrázta a fejét, és felült. – Nem, nem szabad! Hagyd abba, Tom! Thomas ránézett. – Akkor jól mondtam? Elhagysz engem? Anna nem felelt, de talpra ugrott, és leseperte a fűszálakat a szoknyájáról. – Miért nem válaszolsz? Anna a szemébe nézett. – Házas vagy. Wyatt elkeseredetten nézett az égre. – Tudod, hogy elválok. – Könyörgőn nézett a lányra. Kis hallgatás után Anna határozottan szólalt meg: – Soha többé ne kérj hozzám bebocsáttatást! Megígéred? – Miért ígérném meg? Mikor éppen most tanultam meg, hogy mit érnek az ígéretek! A lány elfordult. – Van valaki más? – firtatta Wyatt. – Erről van szó? Mást szeretsz? Anna viszonozta a pillantását. Gyönyörű szempárját elfelhőzte az indulat, hasított a tekintete, mint a sólyomé. Hidegen, kimérten szólalt meg: – Soha ne kérdezősködj rólam! És soha, de soha ne beszélj rólam másoknak, ha kedves az életed. Megértetted? Wyatt döbbenetében szólni sem tudott. – Soha – ismételte a lány nyomatékkal. Sarkon fordult, és felszegett fejjel, királynői tartással ment az ösvényen a ház felé. – Úrnőm, hát nincs benned könyörület? – szólt utána Wyatt. Anna csak ment rezzenéstelenül, át a kapun, s eltűnt a költő szeme elől.

57

Hetedik fejezet

Késő éjjel levelet hoztak Wolsey bíborosnak. A titkára jelent meg a dolgozószobában, ahol a kancellár szokás szerint az íróasztalánál ülve intézte az ügyeket. Wolsey felpillantott a munkájából. – Franciaországból jött – közölte a titkár. Wolsey átvette a levelet, megmelegítette a zárópecsétet a gyertya lángja fölött, majd mikor az meglágyult, óvatosan leválasztotta a papírról. Arca haragtól sötétedett el, ahogy átfutotta az írást. – Ferenc király rájött, hogy összeszűrtük a levet a császárral. Dühös, megcsalatva érzi magát, és fenyegetőzik. A titkár a homlokát ráncolta. – Ki mondta el neki? A kérdés megválaszolatlanul ott maradt köztük a levegőben. – És élt-e valaha a földön olyan mérges kígyó, amelynek mérge jobban mart, mint azok a szavak, amelyek Rómát „Babilonnak”, a pápa fennhatóságát „zsarnokságnak”, a szentatyát pedig „Antikrisztusnak” nevezik? – olvasta Thomas More hangosan a király legújabb írását az eretnek Luther ellen, amelynek léte olyannyira lenyűgözte a spanyol küldötteket. – Nagyon jó. Szókimondó, erős, de kiváló írás. Henrik arca ragyogott. – Valóban? – Esetleg megfontolhatná azért felséged, hogy egy kissé tompítja a polémia élét. Csak egy kicsit. Például itt, ahol úgy írja le Luthert, mint gyomnövényt, vagy amikor úgy emlegeti, mint gyenge agyú, beteg és gonosz birkát. Henrik összevonta a szemöldökét. – Tompítsam le? – Hát… diplomáciai megfontolásokból. Úgy gondolom, felségednek óvatosabban kéne meghatároznia a pápa mindenhatóságát, mivel a pápa is csak egy herceg, ahogy felséged is. A jövőben nem lesznek talán mindig, mindenben egy platformon. Henrik határozottan rázta a fejét. – Nem, az nem fordulhat elő. Esküszöm, hogy nincs túl erős szó Luther ellen, és egy dicséret sem lehet túl erős őszentsége mellett. – Valami ekkor az eszébe ötlött. – Valóban – alá is írok egy példányt, és kegyed elviheti Rómába. More meglepődött. Visszatette a kéziratot az asztalra. – Miért én? – Ha bármennyi jó vagy igaz van abban, amit írtam, azt kegyednek köszönhetem – felelte a király. –Én soha le nem tudtam volna írni se ezt, se mást, ha kegyed, Sir Thomas, nem támogat és vezet szavaival és rendíthetetlen becsületességével. More meghatódott az elismeréstől. Ugyanakkor nem értette. – És miért nevez Sir Thomasnak? A király mosolygott. – A lovagi cím a legkevesebb, amit adhatok. – Mégis sokkal több, mint amit megérdemlek. Henrik fürkészve nézett More-ra. – Ne legyen túl szerény, Thomas, szentnek végül is nem szent… – Nevetve hátba veregette egykori oktatóját, és így folytatta: – És van még valami, amit szeretnék, ha megtenne nekem. Kutassa fel Luther írásainak összes elérhető példányát – és égesse el! Májusban Henriknek az egyházat védő és Luthert elítélő könyvét kiállították a Szent Pál Keresztje templomban, s onnan nem messze nagy könyvégetést tartottak. Nemcsak Luther munkáit vetették máglyára, hanem az ő szellemisége jegyében született ezernyi más kéziratot s könyvet – Tyndale eretnek bibliafordításával egyetemben. 58

Az eseményt Sir Thomas More irányította egy nagy csapat püspök és pap élén. Maga Sir Thomas hajigálta máglyára a könyveket, miközben a pompázatos ornátusú püspök aranykeresztet tartott a magasba, és latinul mormolt a lángok fényében. Hatalmas tömeg nézte, ahogy a tűz elemészti a pogány írásokat. Szikrák lobbantak, és pernye szállt a fekete éjszakai égboltra. Hónapokon át tartó előkészületek után a spanyol király, egyben német-római császár, V. Károly megérkezett Angliába. A doveri kikötő fölött tűzijáték petárdái robbantak az égre; a bársonyos sötétségbe aranyezüst csíkok villantak, amelyeket a tenger hullámai is visszatükröztek. A doveri várból ágyúszó dörrent üdvözlésül. Wolsey bíboros a király képviseletében várta a császárt a mólón Henrik titkárával, Richard Pace-szel, Norfolk hercegével és más tanácsnokokkal egyetemben. Fölöttük hímzett zászlók lobogtak – rajtuk a császár fekete sasos címere és Henrik ágaskodó oroszlánja. A hivatalos találkozót a kastély nagy fogadótermében tartották. Udvaroncok sorfala várta, hogy életükben először megpillanthassák a császárt. Nyakukat nyújtogatták a kitárt kapu s az azon túl terjengő sötétség felé. Ahogy V. Károly belépett a fénybe odakintről, a meglepődés moraja futott végig a várakozókon: a császár, a maga huszonegy évével és alacsony termetével korántsem nyújtott tekintélyes látványt, különösen nem az angoloknak, akik a saját magas, bámulatra méltó királyukhoz voltak szokva. Még a francia király is magas volt, s jóképű, jó felépítésű. Károly viszont csalódást keltett a Habsburgokra jellemző erős, ferde állával (amelyre fekete szakállat növesztett) és délcegnek nem mondható termetével. Szeme halavány volt, és vizenyős, arcszíne betegesen sápadt. Mégis – ő volt a világ leghatalmasabb uralkodója. Ezért hát a taps lelkesen és hangosan köszöntötte, ahogy végigment az őt fogadók két sorfala között mosolyogva, jobbrabalra bólingatva. Wolsey, akit eltöltött az elégedettség, hogy lám, megint beért kemény munkája gyümölcse, az emelvényen álló főasztalhoz kísérte a császárt, amely pompázatosan meg volt terítve aranytálakkal és cizellált aranykelyhekkel. Richard Pace hirtelen Wolsey elé lépett. – Eminenciás uram, egy pillanat! Wolsey ingerülten és értetlenül állt meg, aztán megfordult. A terem túlfelén mozgolódás támadt, hangos és izgatott zsivaj jelezte, hogy valakinek ismét utat engednek. A tömeg kettévált, és Henrik király tűnt fel, amint mosolyogva, nagy léptekkel igyekezett feléjük. – Már nem bírtam a várakozás izgalmát – mondta a király a császárnak. – Le kellett jönnöm nekem is Doverba, hogy találkozzunk. – Akkor a végtelenségig meg vagyok tisztelve. –A két koronás fő összeölelkezett, arcon is csókolta egymást – nagy ováció közepette. – Ma éjjel lakomázunk és táncolunk – szólalt meg Henrik. – Holnap pedig megnézzük a hadihajóimat. Gyerünk! – intett. – Zenét! Ünnepeljünk hát! A zenészek rákezdtek odafent, a karzaton. Henrik karon fogta a császárt, és úgy mentek a királyi asztalhoz az emelvényre, nyomukban a meghívott előkelőségekkel. Ahogy Richard Pace el akarta foglalni ülőhelyét, egy gárdista lépett elé. – Jöjjön velem! Pace értetlenül követte az őrt a karzatra vezető lépcsőn felfelé. Wolsey várt rá odafönt még jó néhány gárdista társaságában. – Mr. Pace, ön, ugye, tudott őfelsége mai villámlátogatásáról? – Hogyne, mint a titkára, én nagyon is jól… Wolsey egy intéssel elhallgattatta. – És azt is tudja, ugye, hogy a császári követek titkos magánlátogatáson voltak itt, hogy megkössék őfelségével a szerződést. Végtére is ön jól beszél spanyolul, Mr. Pace. Csaknem olyan jól, amennyire kiválóan tud franciául is. Pace töprengve vonta össze a szemöldökét. 59

– Igen, de… de nem értem, eminenciás uram, hogy… – Szerintem érti, Mr. Pace. Nagyon is… Merthogy ön nemcsak nekem kémkedik, hanem a franciáknak is! Pace elsápadt. – Nem, ez nem igaz! – Önt ezennel felmentem minden hivatala alól. – Nem, várjon! Esküszöm, hogy – mindenre esküszöm, ami szent, hogy ez nem igaz! Őfelsége… – Felségárulás, amit elkövetett őfelsége ellen, Mr. Pace! – mondta Wolsey keményen. Pace hirtelen nagyon megrémült. – Mit mond? Wolsey azonban már megmondta, amit akart. Intett az őröknek, akik karon ragadták Pace-t. A titkár döbbenetében nem is kapálózott, hagyta, hogy egy titkos ajtón át kivigyék a teremből. Richard Pace az Árulók Kapuján át hajózott a londoni Towerbe egy sötét, borús napon. Kábán kuporgott a csónakban, és még mindig nem értette, mi történt. Biztosan álmodik, reménykedett, de akkor ez egy rémálom… Hang harsant: – Rabot a lépcsőre! Rabot a lépcsőre! – Érdes parancsszavak pattogtak a levegőben, és durva kezek rántották föl a titkárt a csónak mélyéről. A láncainál fogva rántották előre, hogy majdnem előrebukott. Pace a Tower várkapitányára bámult. – Ártatlan vagyok. Nem tudom, miért hoztak ide! A kapitány már sokszor hallotta ezt. Fejével intett, és Pace-t továbbrángatták felfelé a lépcsőn, a várbörtön felé. Pace hátrafordulva sivította: – Ártatlan vagyok! Ártatlan! A kapitánynak arcizma sem rezzent. Beleköpött a vízbe. – Oltsátok el… – mondta, és az égő fáklyák hangos sziszegéssel aludtak ki, ahogy a Temze mocskos vizébe nyomták őket. Pace-t egy nedves, sötét cellába lökték be. A nehéz ajtó döngve csukódott be mögötte. Hallgatta az őrök távolodó lépteit. Egyedül maradt – ennyire egyedül még sohasem érezte magát. Kimerülten a falnak dőlt. Nyirkos volt. A titkár hallotta a víz loccsanásait a fal túloldalán. Körülnézett: csak egy gyertyacsonk pislákolt, nem fog sokáig tartani. Egy durván ácsolt pad volt minden berendezés, és egy kupac mocskos szalma hevert előtte. Döbbenten látta, hogy mintha megmozdulna valami a földön. Óvatosan megbökte a lábával a szalmát, mire abból szinte kirobbantak a patkányok: szerteszét futottak, át a lábán, és fel is kúsztak rá. Pace iszonyatában felsikított – rettegett a patkányoktól. Az ajtóhoz rohant, és teljes erővel verni kezdte. – Wolsey volt az, nem én! Wolsey volt! Mindenfelé patkányok kapirgáltak, futkostak, visítoztak körülötte. A titkár még erősebben dörömbölt, és torkaszakadtából ordított: – Hallgassatok ide! Wolsey húz kegydíjat a franciáktól! Kérdezzétek meg! Csak kérdezzétek! Nem én voltam! Ártatlan vagyok! Wolsey volt az! Addig öklözte az ajtót, amíg a keze már vérzett, de nem bírta abbahagyni. – Wolsey volt az, Wolsey! – zokogta. – Ő beszélt velük! Hallgassatok rám! Wolsey volt… Hisztérikus hangja elszállt a sötét, hideg folyó felett, és senki sem hallotta… – Gyere, mit ácsorogsz itt? – Egy fiatal udvaronc ragadta karon Thomas Tallist izgatottan, miközben néhány ifjú elrobogott mellettük. – A királyné új udvarhölgyei megérkeztek! Gyerünk! – A fiatalember magával vonszolta Tallist, és kisvártatva csatlakoztak az egybegyűlt kis férficsoporthoz, amely a királyné lakosztálya előtt gyülekezett. 60

Éppen jókor érkeztek: mintegy húsz ifjú hölgyet pillanthattak meg, akik a félelmetes külsejű Sir Ashley Gross kíséretében közeledtek Katalin királyné szobái felé. A szigorú szempár egyetlen villanása elég volt, hogy az ifjak megálljanak, s ne nyomuljanak közelebb. Mindazonáltal a tekintetek szabadon röpködhettek – a fiúk megpróbálták elkapni egyik-másik fiatal hölgy tekintetét. A merészebbek még mutogattak is ezt-azt – nem túl illedelmesen… Tallis roppant zavarba jött ettől az egésztől. Aztán észrevett egy lányt, akit már látott valahol. Sötét szeme volt, és fekete haja. Tallis szemöldökét ráncolva próbálta felidézni, hol láthatta már. Beletelt egy kis időbe, míg rájött: először Franciaországban látta, az Illúziók Palotájában. A nővére a király szeretője volt egy darabig. Aztán nem is olyan régen, a spanyol követeknek rendezett előadáson is látta őt. Ó volt Megvetés kisasszony? Nem: az Állhatatosság. Aztán már a névre is emlékezett: Boleyn Anna. – És most olyat látsz, Károly, amit még soha életedben! Láttál már ekkorát? – kísérte Henrik király V. Károly császárt egy nagy, üres terembe. Épphogy megérkeztek Londonba, és Károly még a nagynénjét, Katalin királynét sem köszönthette, de Henrik már nem bírt magával, alig várta, hogy megmutathassa ezt a csodát a császárnak. Tettek hát egy kitérőt. Károly elbámult, majd kiszaladt a száján spanyolul: – Te jóságos Isten… – Közelebb ment. – Ez meg micsoda? Henrik arca ragyogott, annyira boldoggá tette a császár csodálkozása. – Ez a királyi ágyú. Nyolc és fél hüvelykes a furata, hetvenfontos töltetet lő ki. Nincs még egy ilyen a világon. – A vaskos csőre tette a tenyerét. – Kilencvenegy ilyet tetettem a hadihajómra, a Mary Rosera. A hajót most újítják fel, a súlyát ötszázról felvisszük hétszázra. Károly ámulattal ingatta a fejét. – Én császár vagyok, de nekem semmim nincs, ami erre még csak távolról is hasonlítana… – De vannak nagy hadseregeid! – jelentette ki Henrik. – Együtt legyőzhetetlenek leszünk. Hogy állíthatnának meg minket a franciák? Károly töprengve bólintott. Az angol flottát már megtekintette Doverban, a Henry Grâce à Dieu névre hallgató, remekül felszerelt hadihajóval egyetemben. És lám, újabb hajó, kilencvenegy ilyennel felszerelve… – Ha mellém állsz, nincs olyan szöglete a világnak, amelyet mi ketten ne hódíthatnánk meg – szólalt meg végül. – Így van – helyeselt Henrik. – Valójában már széttéphetetlen kötelékben vagyunk – folytatta Károly. – Mivel anyám húgát vetted el, lényegében a nagybátyám vagy. – Ez a kötelék örömömre szolgál – öcsiké… – felelte Henrik, mire jót nevettek. Még mindig hahotázva haladtak át a királyné lakosztályának előttük felpattanó ajtajain át, míg el nem érték a szépséges csoportosulást: az új udvarhölgyek Katalin hálószobája előtt álltak. Henrik szeme kutatón futott át a hölgyeken, akik mélyen bókoltak a két uralkodó előtt. Nem látta Boleyn Annát, pedig tudta, hogy közöttük kell lennie – látta a nevét a listán. Intett a császárnak. – Haladjon tovább felséged, a nagynénje már várja! Károly meghajolt feléje, és elindult a belső termek felé. Henrik pillantása visszatért a hölgykoszorúra, s azt az egyetlen arcot kereste. Akkor látta meg Annát, amint a lány megfordult, hogy kövesse a többi udvarhölggyel együtt a császárt. Károlyt már várta a királyné – anyásan kerekded formáival kora dacára is sugárzóan szép volt aranyos hermelinpalástjában, tompán csillogó gyöngysorokkal a nyakában. A német-római császár mosolyogva lépdelt elébe, majd hirtelen térdre borult. – Felség – mondta –, az áldását kérem, mint unokaöccse. Katalinnak könny szökött a szemébe ekkora megtiszteltetés láttán. Csókra nyújtotta a kezét, majd gyöngéden talpra segítette Károlyt, és arcon csókolta. – Mindig megkapja az áldásomat, drága Károlyom, ahogy a szeretetemet is. 61

Hátralépve az ajtó felé fordult. – Felséged engedelmével – folytatta Katalin – bemutatom a lányomat, Máriát, jövendő menyasszonyát. – A kilencéves Tudor Mária a császárhoz ment, és pukedlizett, ahogy kell. – Bravó! – tapsolt Károly. – Jöjjön közelebb, kis hercegnő! – intett a lánykának. Letérdelt elé, arcon csókolta két oldalról, aztán ünnepélyesen nézett a gyermek szemébe. – Még várnunk kell. Úgy értem, a házassággal. Gondolja felséged, hogy lesz elég türelme várni? Mária bátran bólintott. – Ajándékom van felséged számára. Akarja látni? – Imádom az ajándékokat – felelte Károly. – Mutassa csak! Mária kézen fogva az ablakhoz vezette, és kifelé mutatott. – Ott. Látja? Károly kitekintett az udvarra, ahol hat gyönyörű ló parádézott. – Ezek az enyémek? – kérdezte. Mária bólintott. – És sólymokat is kap tőlem – árulta el bizalmas hangon. – Tetszenek az ajándékaim? – A legjobbak, amiket valaha kaptam! Köszönöm, felség! – Rámosolygott a kislányra, aki boldogan mosolygott vissza rá. A vendégköszöntő lakomán szólt a zene, aztán táncoltak is. Az asztalok szinte roskadoztak az ételekkel megrakott nehéz aranytálak alatt. A gyertyafény drágaköveken csillant meg, csillogtak az aranyszövéses ruhák a hölgyeken, urakon meg a gazdag mintázatú falikárpitokon. A karzatról furulya, virginál és hárfa szólt, lantok pengtek, trombiták és harsonák zendültek. A zene jó része magának a királynak, Henriknek a szerzeménye volt. Henrik és Károly Katalinnal és Mária hercegnővel ültek az emelvényre tett királyi asztalnál, ahol Norfolk hercege és más notabilitások kínálták a legfinomabb édességeket térden állva. – Amint lehet, el kell jönniük felségeteknek énhozzám – mondta Károly a királyi párnak. – Nagyon szeretném megmutatni Montezuma, az inka király kincseit, amelyeket nemrégiben hozott el Cortez generális Mexikóból. – Pompás lesz – felelte Henrik. – Még alig hallottunk valamicskét azokról az új területekről, amelyeket Indiáknak neveznek. – Mondhatom, ott a jövő – jelentette ki Károly. –Hatalmas, felfedezetlen földek. Hihetetlen gazdagság aranyban, ezüstben, sóban, ásványokban… Henrik lenyűgözve hallgatta Károly beszámolóját arról az új világról. Miközben szórakozottan felpillantott egyszer, meglátta Annát csupán néhány méternyire állni tőle. A lány az apjával beszélgetett, és ügyet sem vetett a királyra. Henriknek szinte megállt a szívverése. Pár másodpercig önfeledten bámulta a lányt. Katalin is észrevette, hogy nézi Henrik az apja felé bólintó Boleyn Annát, aki aztán kecsesen ellejtett. Mikor aztán beleolvadt a hölgykoszorúba, Henrik is magához tért. A király látta Katalin pillantását és Károly kérdő arckifejezését. Mosolyogva tette kezét Katalinéra. – Édesem… – mormolta, mire a királyné megpróbálta elhúzni a kezét. Henrik azonban erősen tartotta, és, még mindig mosolyogva, rátért a háború témájára. – Hogy haladnak az előkészületek? – kérdezte Károlytól. – Még több német zsoldost toborzunk, de amúgy minden rendben megy. Átveszem az uralmat Milánóban jövő tavasszal. – És aztán? – firtatta Henrik, és elengedte a felesége kezét. – Aztán mi ketten megtámadjuk Franciaországot, és véget vetünk a libertiánus monarchiának azzal a kalandor Ferenccel együtt. Henrik vigyorgott. – Annak nagyon örülnék. – Akkor felséged lehetne Franciaország királya is? –jelentette ki Károly. Henrik tetszéssel forgatta magában ezt a gondolatot. 62

A muzsikusok rázendítettek a tánchoz való zenére. Károly rámosolygott a kis hercegnőre, és megkérdezte: – Táncol, felség? – Aztán Henrikhez fordult: – Ha felséged megengedi… Henrik kegyesen intett. Kitört a taps, amint a császár a táncterem közepére vezette miniatűr menyasszonyjelöltjét. Henrik nemsokára követte őket, oldalán húgával, Margaret hercegnővel, aki gyorsan ki is használta az alkalmat, hogy fivére fülébe sugdossa elkeseredett tiltakozását a Henrik által elrendezett házassága ellen. – Azt is hallottam, hogy köszvényes – suttogta indulatosan Margaret, amint egymással szemben lejtették a táncfigurákat. – Állítólag a háta görbe, és araszolva jár, mint egy rák… Ám Henrik – mint legutóbb, az előadás utáni mulatságon – most sem volt fogékony húga panaszkodására. Senki mással nem tudott törődni, mint Annával. Újra meg újra a táncolókat fürkészte, hátha megpillantja a tünékeny Boleyn kisasszonyt. Margaret az ő gondjaival szembeni makacs ellenállásként értelmezte Henrik hallgatását. – Rendben – jelentette ki végül. – Akkor ígérj meg nekem valamit! Beleegyezem, hogy hozzámegyek, egy feltétellel: ha meghal – ami elég hamar be fog következni –, azt választok, akit akarok! A hercegnő a válaszra várt, de Henrik hallgatott. – Megegyeztünk? – nógatta Margaret. – Henrik, beleegyezel ebbe? Hogy szabadon választhatok majd? Henrik ingerülten és szórakozottan bólintott, és Margaret elégedetten nyugtázta a választ. Tovább táncoltak. Katalin az emelvényen álló asztal mögül nézte az ő kicsiny lánykáját, amint Károly császárral táncol – nevetséges volt a látvány, ugyanakkor megható is. Ahogy a tánc véget ért, Boleyn Anna jelent meg Katalin mellett. Bókolt, és elvette az utolsó tányért is úrnője elől. – Felséges asszonyom… Katalin egykét másodpercre a lány szemébe nézett. Végtelen szomorúsággal vette szemügyre a gyönyörűséges fiatal teremtést, aztán elbocsátón intett neki. Ahogy Anna meghajolva hátralépett és megfordult, majdnem beleütközött a királyba. Pillantását a földre szegezte, s újfent bókolt. – Lady Anna? – Igen, felség? A király némán nézett a lányra, és nem szólt semmit. Anna viszonozta a pillantását, és így álltak egy darabig – Henrik magáról teljesen elfeledkezve bámulta Boleyn Annát. Aztán a hosszú csönd után Henrik azt mormolta, „bocsánat”, és félreállt, hogy utat engedjen az udvarhölgynek. Thomas Boleyn elégedetten figyelte a röpke találkozást. Katalin királyné is figyelt, de az ő arcára keserűség ült ki, és fájdalom. A király valaha őrá tekintett így. Unokafivéréhez, Károlyhoz hajolt, és halkan azt mondta: – Annyira örülök, hogy itt van, felség. Néha olyan magányosnak érzem magam itt… A császár meglepetten nézett rá. – Magányosnak? Katalin így folytatta: – A dolgok nem állnak túl jól köztünk őfelségével… Károly összevonta a szemöldökét. – De hát a saját szememmel láttam, hogy milyen figyelmes. Olyan odaadással nézett felségedre… Nekem úgy tűnt, szereti. – Attól tartok, hogy csak felséged miatt. Henrik jó színjátszó. – Katalin elhallgatott, megpróbálta visszafojtani feltörő érzéseit. – Attól félek néha, hogy hamarosan el akar válni – tette hozzá. – Elválni?! – lepődött meg a császár. – Nem, az lehetetlen! 63

– Valóban? – Katalin hangjából áradt a szomorúság. – Nincs fiú utódja, akire kétségbeesetten vágyik, mégse látogatott meg a hálószobámban már csaknem két éve. Károly döbbenten bámult nagynénjére. Aznap éjjel Henrik Annáról álmodott. Futott a nyomában, üldözte szobáról szobára, aztán a kastély homályos folyosóin loholt, és olykor meg-megpillantotta a lány fehér bőrét, sötét haját. Vagy a szoknyáját látta még megvillanni, amint a lány eltűnt a fal mögött egy-egy fordulóban. A király vére zsibongott, mint a vadászé, amikor zsákmánya nyomában oson. Vadász is volt, és Anna volt a zsákmány – az ő törékeny, finom, sötét hajú őzsutája. Végül sarokba szorította a lányt: egy félhomályos szobában álltak szemtől szemben, lihegve. Anna megadó-mély bókba roskadt, meztelen válla-tarkója fehérlett a király mohó szeme előtt a homályban. Henrik lehajolt hozzá, és gyöngéden felhúzta. Annyira közel voltak egymáshoz, hogy érezte a bőre illatát, a leheletének melegét, és szinte ajkán érezte a rózsás női ajkak ízét, ahogy Anna idegesen megnyalta a száját. – Hajlandó vagy? – kérdezte Henrik. A lány mosolygott, de nemet intett. – Nem – szólalt meg olyan lágy, édes hangon, mint a méz. – így nem… – Hát hogy? – kérdezte Henrik. – Vegyél le a lábamról… írjál hozzám levelet. És verseket is. Csábíts el szép szavakkal. Vegyél le a lábamról... – Ezzel eltűnt. Henrik fájdalmasan felkiáltott, és felült az ágyban. Még a szolgáját is felriasztotta, aki az ágya végénél aludt. Felugrott a legény, és a kardjához kapkodott. – Felség? Mi történt? – Csak egy álom volt – mondta Henrik, és már tudta, hogy mit fog tenni. Elérkezett az idő, hogy a koronás fők tanúk előtt aláírják az Anglia és Spanyolország közti szerződést. A királyság első emberei mind összegyűltek, hogy szemtanúi legyenek a jeles eseménynek. Brandon egyik oldalon ült a barátaival, Boleyn a másikon az övéivel. Az emelvényen ült a két király, Katalin királyné és a kis hercegnő. Wolsey a két király elé tárta az új szöveg pergamenjét, és így szólt: – Íme a szerződés, hogy felségtek kézjegyeikkel lássák el, s pecsétjükkel is megerősítsék a felségtek közötti örökre szóló barátságot és együtt munkálkodást, és hogy e szemtanúk előtt Károly, a szent római császár szándékát nyilvánítja, hogy eljegyzi Mária hercegnőt, amint ő eléri a tizenkettedik évét. Kis szünetet tartott, körbepillantott s folytatta: – Pápai legátusi és angol kancellári minőségemben felkérem hát felségteket, hogy írják alá a barátsági szerződést, és Isten segedelmével soha ne is szegjék meg. Henrik és Károly előrelépett, a szöveg alá kanyarította a nevét, és mindkettő rányomta a pecsétjét is a dokumentumra. Aztán nagy taps közepette összeölelkeztek. Károly ezután meghajolt Katalin királyné előtt, és kezet csókolt neki. Közben odasúgta spanyolul: – Esküszöm, hogy hű leszek felségedhez. Mindig bízhat bennem. Mindig. – Állhatatosan nézett a királyné szemébe. Ahogy vége lett a ceremóniának, Henrik körülnézett, és a homlokát ráncolta. Félrevonta Wolseyt. – Hol van Mr. Pace? – tudakolta. – Itt kellene lennie. – Felség, rá kellett jönnöm arra a szégyenteljes tényre, hogy Mr. Pace nem érdemli meg felséged bizalmát. Ezért elmozdítottam őt a hivatalából. Henrik meglepetten nézett a kancellárra. – Biztos benne, hogy jól tette? – A franciák fizettek neki kegydíjat. Henriket megdöbbentette ez a közlés. 64

– Értem… – Aztán egy kis hallgatás után hozzátette: – Ugye, hamar talál nekem megfelelő embert a helyére? Wolsey meghajolt, és Henrik továbbment. Norfolk hercege megvárta, hogy a király elhaladjon előtte, s csak azután vonta félre Boleynt. – Nos, hogy állnak az ügyeink? – suttogta unokaöccse fülébe. – Remekül, kegyelmes uram – felelte Boleyn. –A király eddig még nem nyilatkozott, de látni, hogy néz a lányra… mintha gondolatban már vetkőztetné… Norfolk bólintott. Aztán Wolseyra nézett, aki a terem túlsó felében állt. – De mikor törjük már meg ennek a kibírhatatlan papnak a hatalmát? Boleyn követte a pillantását. – Mindent a maga idejében… Az egyik lépés majd követi a másikat. – Kis habozás után a fejével Brandon felé intett. – Talán nem ártana – jegyezte meg halkan –, ha kis tervünkbe bevonnák Suffolk hercegét is. – Még hogy herceg… – fújt Norfolk megvetően. – Még csak úriembernek sem nagyon lehet nevezni. – De ő a király legjobb barátja – figyelmeztette rokonát Boleyn. – És szerintem ő is legalább annyira gyűlöli Wolseyt, mint mi. Természetes módon szövetkezne velünk… legalábbis egy időre! – mosolygott Boleyn. A barátsági szerződés aláírása után lovagi tornát rendeztek, este pedig tűzijáték és muzsika kíséretében lakoma és táncmulatság vette kezdetét. A király, aki fáradtsága ellenére elégedetten ragyogott, mert jól állta a sarat a küzdőtéren, a barátai gyűrűjében állva beszélgetett, nevetett, miközben a vidám, pattogós zeneszóra szilajul táncolt, evett, ivott körülöttük mindenki. A nagy zsivajban Henriknek feltűnt egy csöndesen ácsorgó emberke a fal mellett, aki arra várt, hogy a király észrevegye. Henrik szeme megvillant, és azonnal odament hozzá. Bevitte a férfit egy csöndes kis oldalszobába. – Nos, aranyműves, meghozta, amit kértem? – szólalt meg Henrik, mikor egyedül maradtak. A mesterember meghajolva válaszolt: – Igen, felség. – Óvatosan elővett a ruhája alól egy darab bársonyt, és egy kis asztalkára fektetve kihajtogatta. Négy finoman megmunkált, cizellált aranybross tűnt elő belőle. Az első Venust ábrázolta Cupidóval, a másodikon egy szép hölgy a szívét tartotta a tenyerén. A harmadik egy hölgy ölébe hajló férfit formázott. Az utolsó a sorban pedig egy, a kezében koronát tartó hölgy volt.

65

Nyolcadik fejezet

A szentatya döbbenetét fejezte ki amiatt, hogy felségednek volt ideje megírni azt a pamfletet Luthert illetően. Nem ismer még egy királyt, aki ezt megtette volna – vagy képes lett volna megtenni. – Sir Thomas More éppen visszaérkezett Rómából, és egyenesen a király magánlakosztályába ment, hogy beszámolót tarthasson. Henrik arca ragyogott. – Valóban? More bólintott. – Így volt, a legteljesebb mértékben. És ez még nem minden. Hogy kifejezhesse háláját, a pápa új címmel ajándékozza meg felségedet. Választhat is három változatból: A Legortodoxabb, Az Apostoli vagy A Hit Védelmezője. – Az utóbbi tetszik a legjobban, a hitvédelmező. Ez nagy megtiszteltetés – tette hozzá Henrik megilletődötten. – Pápai bulla keretében fogja felséged megkapni a címet. És… azt is el kell mondanom, hogy Luther Márton is válaszolt felséged írására. – És mit mondott? – szűkült össze Henrik szeme gyanakvón. – Azzal vádolja felségedet, hogy „úgy rinyál, mint egy hisztérikus szajha”… Henriknek döbbenetében leesett az álla. – Micsoda? Ezt mondta? Rólam?! – Hát igen. Hallgassa, felséged, még mit mondott. – More elővette Luther irományát, és felolvasott egy részt: – „Ha Anglia királya megengedi magának, hogy hamisságokat köpködjön szerteszét, akkor én megengedhetem magamnak, hogy lenyomjam a torkán ezeket a hamisságokat.” – More elhallgatott. – És más effélék… – Hogy merészeli?! Hamisságokat köpködök szerteszét? Mint egy hisztériás szajha?! – Henrik felkapott egy nagy tálat, és a szoba túlsó falához vágta. Miközben a tál ezer darabra tört, ezt harsogta: – Meg kell égetni! Égettessék meg! Boleyn Anna nagymértékben lefoglalta a király gondolatait. Ennyire még egyetlen nő sem volt rá hatással – mintha soha nem kerülhetne a közelébe. Mint a királyné egyik udvarhölgye, szem előtt és kéznél kellene hogy legyen, mégis – valahogy furcsán illanékony… Még a templomban is, amikor a királynét kíséri a misére, kerüli az ő királyi tekintetét. Hetek teltek már lopott vagy véletlenszerű pillantásokkal, és volt egykét nyilvánosság előtt váltott szó, de semmi egyéb… Henrik már olyan feszült volt, mint egy felhúzott rugó. Elküldte hát az aranybrossokat. Eredetileg úgy tervezte, hogy egyenként adja ajándékba, mint egy lassan bontakozó történet képeit. Csábíts el – mondta a lány az álomban… Aztán úgy elfogta a türelmetlenség, hogy a négy brosst egyszerre küldte el a lánynak gyönyörűen aranykelmébe csomagolva, és jól kitanította a szolgáját, hogy csak akkor adja át, ha egyedül találja a hölgyet. Eddig nem kapott semmi jelet, semmi választ, hogy vajon elnyerte-e Anna tetszését az ajándék. Henriknek semmihez sem fűlt a foga, és sehol nem volt maradása. Még a vadászat is elvesztette a vonzerejét. Csak Annára tudott gondolni, és úgy járkált a lakosztálya szobáiban, mint egy frissen befogott oroszlán, aki nem tud belenyugodni a sorsába. Az ajtó most felpattant, és a kamarás jelentette: – Felség, Lady Ann… Henrik kihagyó szívveréssel megpördült a név hallatán. – …Clifford – fejezte be a kamarás. Egy rózsás arcú fiatal hölgy lépett be, és bókolt egyet a király előtt. Egy aranykelmébe burkolt csomagocska volt a kezében. – Ez meg micsoda? – ráncolta a király a homlokát. – Felség… – A lány félénken nyújtotta át a királynak a csomagot, majd lesütött szemmel, némán állt. Henrik egy intéssel elbocsátotta. Kihajtogatta a kelmét. Tudta, mi lesz benne: a négy bross, amelyet Annának csináltatott. Volt mellettük egy levél is. Feltépte a borítékot, és az ablakhoz lépett, mert ott több volt a fény. 66

Kegyelmes és Felséges Uram, nagy fájdalmat és szomorúságot okoz nekem, hogy vissza kell küldenem az ajándékait. Túlságosan szépek, nem vagyok rájuk érdemes. Úgy érzem, nem szolgáltam rá semmi módon, hogy ilyen ajándékot kapjak Felségedtől, hiszen én semmi sem vagyok, Felséged pedig minden. Kérem, könyörgök, adja egy olyan hölgynek, aki nálamnál jobban kiérdemelte Felséged érzéseit. Henrik enyhén remegő kézzel tartotta a levelet. Most elmegyek családi rezidenciánkra Heverbe, ahol gondolni fogok Felségedre. Szerető szolgája Boleyn Anna Henrik hangosan felolvasta az utolsó sort: „Szerető szolgája…” A kézírásra bámult, és az aláírást finoman végigsimította. Aztán elővette az írószerszámait. „Csábíts el szép szavakkal” – mondta a lány az álomban… Anna a Hever kastély konyháinak egy kényelmes sarkában ült. A főzőhelyiségek voltak a legmelegebbek az egész kastélyban, mert volt itt egy nagy nyitott tűzhely és egy sor főzőkályha is, amelyek mind ontották a meleget. Anna a király levelét olvasta fel éppen bátyjának, Georgenak: – „El vagyok keseredve, amiért nem fogadtad el a brossokat. Senki másnak, csak neked csináltattam őket. És miért ne lennél rá méltó, ha én annak talállak? Most már bizonyára Te is látod, hogy arra vágyom, legyen helyem a szívedben…” – Várj! Add ide! – George, aki pár évvel volt idősebb Annánál, megpróbálta elragadni a lánytól a levelet. Anna nevetve elrántotta előle, aztán mégis odaadta. George folytatta a felolvasást: – „.. .legyen helyem a szívedben és a földközeli vágyaidban is.” – George felpillantott a húgára: – Földközeli vágyaid? Elismerően füttyentett egyet, és tovább olvasott: – „Legalább annyit ígérj meg, hogy találkozhatunk kettesben is. Nem gondolok másra, csak egy kis beszélgetésre…” – George gúnyosan felvonta a szemöldökét. – „Kérlek, térj vissza hamar az udvaromba. Addig is, fogadd el ezt az új ajándékot… és viseld is a kedvemért.” George megint Annára nézett. – Miféle ajándék? Hol van? Anna kecses kézmozdulattal a nyakára mutatott, amelyen dupla gyöngysoron kicsiny, de vaskos, tömör aranykereszt függött, a közepén gyémánttal. George Boleyn rábámult: – Szentséges Úristen! A doveri kikötőben vaskos matrózok és libériás palotaszolgák sürgölődtek egy Portugáliába tartó hajó körül, amelyre rézveretes tölgyfa ládákat rámoltak fel Margaret hercegnő ruháival és kelengyéjével. A hercegnő szeme duzzadt volt a sok sírástól. Londonban elbúcsúzott bátyjától, a királytól, és emlékeztette ígéretére, hogy legközelebb szabadon választhat magának férjet. Henrik nem nyugtázta a kérést, csak figyelmeztette a húgát a kötelességére és arra, hogy szeresse új férjét, akire Margaret csak rémülettel tudott gondolni. A hercegnő még mindig haragudott a bátyjára. Brandonra is fújt, aki megígérte a királynak, hogy úgy viseli a hercegnő gondját, mintha a tulajdon húga lenne. Brandon most karját nyújtotta Margaretnek, hogy felkísérje a hajóra. A hercegnő felszegte a fejét, és megvető arccal fogadta el a felkínált kart. 67

– íme, felséged fogadószobája – mondta Brandon. – Remélem, elnyeri felséged tetszését. Hajókabinhoz képest hatalmas volt a szoba, körben szép faburkolattal, benne jó bútorokkal és gazdag dekorációval. Margaret közönyösen végigpillantott a berendezésen. – Elmegy – mondta hidegen. – Az ágyak keskenyek, de megfelelnek a célnak – folytatta Brandon. – Akcióban ez a lambéria kissé sérülni fog… Margaret értetlenül nézett rá. – Miféle akcióban? – Hát támadás idején – mondta Brandon rezzenéstelen arccal. – Ki támadna ránk? – Hát a kalózok – felelte Brandon még mindig faarccal. A hercegnő hirtelen megértette a kisded játékot. – Uram, úgy látom – mondta kimérten –, hogy nekünk több félnivalónk van bizonyos kalózoktól, akik már befészkelték magukat a fedélzetre! – Ezzel hátat fordított, és a hölgyeit kezdte kommandírozni. Brandon halvány mosollyal az arcán elballagott. Éjjel Margaret keskeny ágyán feküdt a fogadóterem oldalában. Csak egy halvány lámpa pislákolt a szobában. Nem tudott álomba merülni. A hajó lassan imbolygott a hullámokon, és a fagerendázat nyikorgása is nagyon zavarta. A vékony deszkafalon át, amely kabinját a kapitányétól elválasztotta, férfihangokat és nevetést hallott átszűrődni. Olykor ivókupák koccantak egymáshoz – ez egy másik világ volt a számára. Csak feküdt, és hallgatta ennek a világnak a zajait. Hallotta a kapitányt, két tisztjét és Brandont. Brandon hangja különösen tisztán kivehető volt. A férfiak kártyáztak – pénzben –, ittak és röhögtek. Margaret hallgatózott, és szemét a deszkafalra függesztette. Megpróbálta maga elé képzelni a jelenetet. Hirtelen észrevette, hogy van egy kis lyuk a fában, ahol a görcs kiesett. Talán át is láthatna? A kíváncsisága győzött. Felkelt és átkukucskált. Nem látta az egész szobát, de Brandont és a kapitányt igen. Kártyáztak. A kapitány lerakott egy lapot. – Íme, kegyelmes uram. A királyom viszi kegyelmed királynőjét. Brandon kicsit hallgatott, majd megvonta a vállát. – Pedig azt reméltem, kapitány – szólalt meg –, hogy a bubi viszi a királynőt. A férfiak hahotáztak, Brandon pedig egyenesen a falra nézett, mintha látná vagy tudná, hogy Margaret figyeli őket a túloldalról. A hercegnő hátraugrott, az arca égett zavarában. * Wolsey bíboros Richard Pace lehetséges utódjának kérdésén merengett. A szeme az egyik íródeákjára esett, aki szorgalmasan körmölte a számok hosszú sorát. Thomas Cromwell. Wolsey már jó ideje foglalkoztatta. Keményen dolgozik, nem nagyhangú, fiatal – a harmincas éveiben lehet –, és ha intelligens, és elég gyorsan jár az agya, pompás választás lehet. – Mr. Cromwell! – szólt oda neki Wolsey. Cromwell felpillantott a munkából. – Igen, eminenciás uram. – Már régen feltűnt a munkabírása, a szorgalma, amivel az ügyeket intézi… Ráadásul diszkrét is. – Hálás vagyok eminenciádnak – felelte Cromwell alázattal. – A származása nem túl fényes – állapította meg Wolsey –, de ez rám éppúgy igaz, ezt tehát nem vetem a szemére. – A bíboros elhallgatott, és mérlegelte a lehetőséget. – Talán kap egy ajánlatot hamarosan. 68

– Előre is köszönöm eminenciádnak. Wolsey az órájára pillantott. – A király vár rám. Majd beszélünk később. – Miközben kiment, a hátában érezte Cromwell pillantását. – A császárral kötött szerződésünk értelmében pénzügyileg is támogatnunk kell Károly háborús törekvéseit. Jelenleg a császári hadak a franciákkal vívnak Itáliában, Milánó mellett. – Wolsey a királyra pillantott, aki közönyösen sétált a szobában le s föl. – Sajnos a kalkulációim szerint e kötelezettségünknek csak akkor tehetünk eleget, ha megemeljük az adókat. Az adókérdés mindig kényes témának számított Henrik szemében, most mégsem csattant fel, hallgatott. Wolsey folytatta: – A parlament következő ülésén előterjesztek egy törvényjavaslatot. Henrik szórakozottan bólogatott. – Remek, nagyszerű. – Remélem, jóvá is fogják hagyni. – Biztosra veszem – szólalt meg a király –, hogy ha eminenciád irányítja a dolgot, akkor az rendben is lesz. – A szövetségünk a császárral viszont örvendetesen népszerű, ennyi elmondható legalább. Néha meg is kérdezem magamtól, hogy vajon miért. Henrik ránézett a bíborosra. – Mert nem francia! – A király még csak el sem mosolyodott a saját tréfáján, nyugtalanul járkált továbbra is. Wolsey taktikát váltott. – Az új hajót Portsmouthban készítik… – dobta be, de még ezzel sem vívta ki a király osztatlan figyelmét. Egyre csak unott képpel és ingerülten járkált. Wolsey gondolt egyet. – Nem is mondtam még felségednek, hogy új látogatónk van az udvarban: Navarrai Margit hercegnő. Tegnap fogadtam, és tanúsíthatom, hogy gyönyörűséges fiatal hölgy, akinek édes – és kellemesen odaadó – a természete. – Halvány érdeklődést látott Henrik szemében felvillanni, s hozzátette: – Nagy csodálója felségednek. A bíboros a király arcélét leste, hátha le tud róla olvasni valamit. Mintha most legalább félig figyelne… – Szeretné, hogy rendezzek egy…? – tette hozzá Wolsey lágyan. – Igen, tegye azt! – vágta oda Henrik türelmetlenül. – És még mi megbeszélnivalónk van? – Felséged engedelmével új titkárt nevezek ki Mr. Pace helyére. Henrik az érdeklődés leghalványabb jele nélkül bólintott. A Tower várkapitánya kinyitotta Richard Pace cellájának lelakatolt ajtaját, és belépett hozzá. Egyetlen halvány fény pislákolt odabent, s egy sovány, nyúzott figurára esett. Az udvaronci ruházat mocskos volt, kopott, szakadt, de Pace a végtelennek tetsző hónapok után is még mindig úriemberként viselkedett. – Mr. Pace… – üdvözölte a kapitány. Pace meghajolt. – Szolgálatára, uram. – Ön szabad lesz hamarosan. – A kapitány elhallgatott, várta a reakciót. – Nem tudok semmit – mondta Pace. Rebbenő ujjakkal csipkedte a ruháját, mintha két madár lenne a keze helyén. A kapitány a homlokát ráncolta. – Miről beszél? Azt mondtam, hogy elengedjük. Pace úgy folytatta, mintha nem is hallotta volna. – Mondtam. A feleségemnek. Azt mondtam neki, hogy nem tudok semmit. Az égvilágon semmit. –Előre-hátra vetette a fejét, hosszú, mocskos ujjaival továbbra is a ruháját babrálta. – A feleségével beszélt, Mr. Pace? Mikor? Pace bólintott. 69

– Igen, uram, és csitt, ott alszik ő… – Halkan felnevetett. – Együtt szoktunk sétálni. Korábban azt hittem, hogy belehalt a fiunk születésébe, és biztos voltam benne, hogy a koporsójánál is álltam, sírva. De most már látom, hogy él, és olyan jól van, mint én. –Elhallgatott, és motoszkáló keze is megállt. – Kegyelmed... nem látja? – Az arca megvonaglott. – Nem látja őt?! A kapitány zavarodottan emelte a gyertyát Pace arcához. A titkár szemei kifejezéstelenül, üresen meredtek rá. Richard Pace, a király korábbi titkára nyilvánvalóan megőrült. A kapitány lerakta a gyertyát, és halkan megszólalt: – Igen, Mr. Pace. Látom őt… Pace megnyugodott, és széles mosoly ült ki az arcára. A keze megint matatni kezdett a ruháján. – Felség – jelentette be Wolsey –, íme Navarrai Margit hercegnő… – Asszonyom… – üdvözölte Henrik fejbólintással. A hercegnő mélyen bókolt erősen dekoltált ruhájában, s Henriknek kénytelen-kelletlen méltányolnia kellett rendkívüli méretű kebleit. A király gyöngyéden felemelte a hölgyet, aki szinte állatiasan buja pillantást vetett rá. – Majesté… – mondta franciául. – Látogatóban jár mifelénk? – kérdezte a király. – Igen, Majesté, a férjemnek, a grófnak, Franciaországban kellett maradnia – pilláit Henrik felé rebegtette –, sajnos… Henrik felvonta a szemöldökét. – Valóban? Nagyon sajnálatos, hölgyem. De önt kompenzálni fogjuk ezért. Élvezni fog… egynémely mulatságot, amíg nálunk van. A hercegnő mosolygott. Norfolk némi távolságból figyelte a diskurzust. Thomas Boleyn halkan melléje lépett, és az orra alatt mormolta: – Mint a király új kincstárnoka, felfedeztem egynémely érdekes részletet egy bizonyos prelátus pénzügyeivel kapcsolatban. – Mindketten Wolsey felé pillantottak. Norfolk közelebb hajolt. – Elő vele! – Úgy látom, hogy a király pénzét használja például az új oxfordi egyeteméhez, meg kerül valamennyi a saját zsebébe is… – Micsoda? Boleyn részletezni kezdte: – Bezáratja a legrosszabb monostorokat, elveszi a vagyonukat, ez még idáig rendben is van, de aztán ez a haszon nem jelenik meg a királyi pénztárban, hanem valahol eltűnik. Norfolk elbámult. – Nahát, ez hihetetlen! Hát már nem elég gazdag ez az ember? Mennyit akar még? – És még van más is – folytatta Boleyn. – Winchester püspöke hat hónapja meghalt. Winchester a leggazdagabb egyházmegye az országban. Wolseynak kell kijelölnie az utódját. – Hatásszünetet tartott. –És ezt meg is tette. Kinevezte saját magát. Norfolk felháborodásában elfúlón hadarta: – El kell mondani a királynak! Most rögtön! Wolseynak akkor vége! – Nem – hűtötte Boleyn. – Bocsánat, kegyelmes uram, de nagyon pontosan kell időzítenünk! Wolseynak akkora befolyása van a király felett, hogy – bármi legyen is a bizonyíték ellene – a király nem fog hinni nekünk. Megkérdezi majd Wolsey véleményét a dologról, aztán elhiszi, amit Wolsey hazudik neki. De előbb-utóbb – mutatóujját felemelve Boleyn ravaszul nézett Norfolkra – eljön egy pillanat, amikor a kancellár szavahihetősége mérlegre kerül. Akkor majd bedobjuk a mérleg másik serpenyőjébe a mi igazunkat. S akkor a mérleg elbillen majd…

70

Thomas Tallis egy távoli asztalnál ült a szolgákkal. Most az egyszer nem a vacsoravendégeket szórakoztató muzsikálás előkészítésével volt elfoglalva. Mégis – az étel érintetlenül állt a tányérján, miközben ő az előadásra vonatkozó utasításokat írta a kottába. Most is, mint mindig, mérföldnyi távolságban volt a szokásos udvari intrikáktól. Két fiatal szobalány – ikerpár – méregette őt, és suttogtak, kuncogtak, ahogy a fiatal lányok szoktak. – Thomas? Thomas Tallis? Tallis homlokráncolva pillantott fel. – Tessék? Az ikrek, akik nagyon csinoskák voltak, melegen mosolyogtak rá. – Hogy vagy, Thomas? – Remekül. Az egyik így szólt: – Meg szeretnénk mondani neked, hogy mennyire szeretjük a zenédet, Thomas. Thomas a kottába mélyedve mormolta: – Köszönöm… A lányok két oldalról közelebb csusszantak hozzá a hosszú padon, mígnem karcsú kis testük a muzsikuséhoz nyomódott. A másik így folytatta: – Egy szobában lakunk. Nem akarsz velünk jönni oda, Thomas? Elhallgattak, és várakozón néztek Tallisre, aki egyikről a másikra pillantott. Nagyon kedvesen és magabiztosan mosolyogtak rá. – Nem, köszönöm – felelte Tallis komolyan. – Be szeretném fejezni ezt a dalt. A lányok durcásan biggyesztették az ajkukat. – Holnap is befejezheted! Tallis a fejét rázta. – Holnapra elfelejteném. – Minket is el fogsz felejteni, ugye? – mondta a másodiknak megszólaló. Tallis bocsánatkérőn mosolygott. A lányok elmentek, és Tallis azonnal visszabújt a kottába. Ekkor árnyék vetült a papírra. Tallis felnézett, arra gondolván, hogy a lányok jöttek vissza. Szeme tágra nyílt, mikor látta, hogy William Compton, a király egyik legjobb barátja áll mellette, nagyon közel, és lenéz őrá. Compton bólintott üdvözlésképpen, majd egyetlen szó nélkül továbbment, hogy csatlakozzon a királyhoz. Tallis utána bámult, egy pillanatra még a zenéjéről is megfeledkezett. Megcsóválta a fejét, és visszatért a kottafejekhez. Compton rögtön látta, hogy Henrik és Knivert már egy jó ideje iszik. Henrik furcsa hangulatban volt – a felszínen nyájas, de a mélyben ott lappangott valami feszültség. – Mit gondoltok Navarrai Margitról? – tette fel a kérdést a király. Knivert és Compton egyaránt a hölgy felé tekintett. – Jól van megépítve – jegyezte meg Compton. –Bár a fölső fedélzet egy kissé túl van méretezve. –Harsogva nevettek. – Ferenc király testvére – közölte Henrik. – Véletlenül megtudtam. – Kacsintott, és megint hahotázni kezdtek. Henrik meglátta, hogy Sir Thomas More közeledik feléjük a sokaságon átnyomakodva. Talpra állt, melegen megölelte More-t. A király meglehetősen ittasnak látszott. – Kedves Thomas! – Felség… – Gyerünk, maradj velünk itt, szükségem van rád. Kiváló szobát kapsz. Comptonnak például ragyogó szobái vannak. Megszállhatsz benne! – nevetett. More mosolygott. – Akármennyire is kedvelem felségedet, jobb szeretem azt a lakosztályt, amelyben a családom is ott van. 71

Henrik mosolygott, aztán hirtelen elvonta valami a figyelmét. Meglátott egy sötét, göndör hajú fiatalembert, és azonnal elindult feléje. Knivert More-hoz fordult: – Esküszöm, hogy őfelsége kegyelmedet mindenkinél jobban szereti, Mr. More. – Compton helyeslőn bólintott. More kissé elfintorodott. – Ez lehet, hogy igaz, uraim, de mégis azt hiszem, ha a fejem árán elnyerhetne egy kastélyt Spanyolországban, hát gondolkozás nélkül leüttetné – mosolygott Sir Thomas More rejtélyesen, és eltűnt. A fiatalember, akit Henrik észrevett az udvaroncok tömegében, Thomas Wyatt volt, a költő. – Mr. Wyatt – szólította meg. – Maga, ugye, költő… Wyatt meghajolt. – Költészettel próbálkozom, felség, ez jobb kifejezés. Hogy milyen költőnek lenni, azt nem tudom. – Olvastam néhány költeményét – folytatta a király. – Tetszettek. Wyatt meghajtotta a fejét. – Nem is tudom, mit mondjak… Hosszú szünet telepedett közéjük, aztán Henrik hirtelen kibökte: – Maga szerelmes volt Boleyn Annába? – A király hirtelen nagyon is józannak látszott. Wyattet készületlenül érte a kérdés, és kissé dadogni kezdett. – Én, vagyis hogy… – Wolsey szerint majdnem eljegyezte a kisasszonyt. Wyatt megcsóválta a fejét. – Nem, ez nem igaz. Henrik keményen nézett a szeme közé. – Szerette? Wyatt gondosan megválogatta a szavait: – Lady Anna olyan szépséges, hogy minden férfinak kötelessége rajongani érte. Persze hogy szerettem – de csak távolról. – Kis szünet után még hozzátette: – Nekem feleségem van. Feszült lett köztük a csönd megint, majd Henrik egy intéssel elbocsátotta a költőt. – Remek – mondta, mint aki elfogadja a magyarázatot. Felhajtotta kupájából a bort. – Ágyba megyek – jelentette ki, és jelentőségteljesen Knivertre pillantott, aki diszkréten bólintott. A király hálószobája előtti teremben úgy ültek az inasok és az őrök, hogy nem mertek egymásra nézni, és mindegyik igyekezett szenvtelenül maga elé meredni. A király ágya felől mindent jól lehetett hallani. A hatalmas faagy vad ritmusra rengett és ütődött neki a falnak, a hercegnő pedig minden szégyen nélkül adott hangot annak, mennyire élvezi az elbánást, amelyben részesül. – Oui, Henri… C'est ça, Henri… oui, Henri…Ohh…C'est ça… Mon Dieu! A hallgatóság már alig bírt magával, belülről harapdálták a szájukat, hogy ki ne robbanjon belőlük a csiklandós nevetés. Az ágy még vadabbul rázkódott. – Mon Dieu, Henri… ou… ou… Mon Dieu… ah, oui… ah, oui… Henri… Az egyik figyelő fickó elfojtott egy kuncogást, és a többiek sem bírták tovább. Halkan, nehogy meghallják odabent, az egyik legény elkezdte utánozni a hercegnő affektált hangját: – Á ví, Anri. – Mind felnevetett, de csak fojtottan. Egy másik szolga is beszállt a nyögdécselésbe: – Sze szá, ó, á… A hercegnő hangja egyre magasabb regiszterekbe csúszott, mire az előző fickó rákezdte: – Mongyő, Anri! – és a szemöldökét táncoltatta. Egy végső sikoly, aztán csönd lett. A második legény halkan beledünnyögte a csöndbe: 72

– C'est fini! – és a szobában mindenki fetrengett a fojtott nevetéstől. A Portugália felé haladó hajó szalonkabinjában Margaret hercegnő hallotta, hogy Brandon a válaszfal túlfelén jön-megy. A hölgy már hálóingben volt, készült lefeküdni. A lyukra bámult a falon, aztán lekapta róla a pillantását. Lehevert az ágyára, de pár perc múlva nem tudott parancsolni magának, és felkelt. A lyukhoz lépett, és rátapasztotta a fél szemét. Nézte, ahogy a férfi leveszi az ingét, és lehever az ágyára. Éppen rálátott a meztelen felsőtestre, amely olyan közel volt, hogy akár el is érhette volna. Erős volt, fiatal, izmos. Margaretnek a szája is kiszáradt, ahogy a férfitesten legeltette a szemét, és még közelebb nyomult a falhoz. – Hírnök érkezett a császártól, felség – jelentette Knivert. Bevezette a lovas küldöncöt az udvari fogadóterembe. A tetőtől talpig sáros ember kimerülten roskadt térdre a király előtt, mint akinek már jártányi ereje sem maradt. – Nos, mi történt? – tudakolta Henrik türelmetlenül. – A császár nagy győzelmet aratott a franciák felett – zihálta a hírnök. Henrik szeme felizzott, de még nem egészen hitte el a dolgot. – Hogy volt ez? A férfi, aki lassan kezdett magához térni, most, hogy majdnem teljesítette küldetését, kántálni kezdte: – A paviai csatában, öt napja, a császár seregei teljesen maguk alá gyűrték a francia hadakat. A francia csapatok teljesen megsemmisültek. – Te jó isten! Ez igaz? – Henrik vigyorogva nézett körül a körben állók figyelő arcán. – És még van más is! – ragyogott fel a hírnök szeme. – Maga a francia király is foglyul esett a csatamezőn. Eltelt néhány pillanat, amíg Henrik felfogta. – Ferenc? – kiáltott fel Henrik hitetlenkedve. – Elfogták?! – Igen, felség. A császár börtönébe vetették. Henrik nem törődött a férfit borító sárral, lehajolt, és átölelte a fáradt lovast. A király alig bírt magával, diadalittasan nézett körül, és legszívesebben hahotázott volna. – Annyira szívesen látunk udvarunkban, mintha maga Gábriel arkangyal látogatott volna el hozzánk! – mondta a hírnöknek. Henrik Kniverthez és a többiekhez fordult: – Micsoda pompás híreket kaptunk ma! Akkor kezdődjön a mulatság – együnk-igyunk, táncoljunk! Ünnepeljük meg méltón ezt a remek napot! A lakomázás és a táncmulatság mellett persze a lovagi torna sem maradhatott el – a háborúskodás színházi változata. A bajvívó tér karneváli díszbe öltözött: zászlók lobogtak mindenütt, és mindenki felvette a legpompásabb ruháját. A királyi pavilonban Katalin királyné a Tudor-rózsával és saját gránátalmás címerével, valamint a királyi pár összefonódó kezdőbetűivel díszített arany baldachin alól figyelte az eseményeket. Mellette, a kiérdemelt főhelyen ült a jó hír hozója. A tömeg éljenzett és tapsolt, amint Knivert összecsapott egy névtelen lovaggal, s dárdáikat majdnem összetörték egymáson. A visszafelé lovagló Knivert elhaladt Compton mellett, aki a következő volt a sorban. – Szép volt – szólt oda neki Compton. – Mondok valamit, William – felelte Knivert komoran. – Még ma lovaggá ütnek, vagy soha nem leszek az. – Knivert és Compton azóta sárgult az irigységtől, mióta Brandont lovagi címmel ajándékozta meg a király. Wolsey és More is a nézőseregben volt, s figyelték, ahogy a király belovagol a bajvívó térre. Vad ünneplésben tört ki a tömeg. 73

Különleges kegynek számított, ha Anglia királyát láthatták csatába indulni. Henrik a királynéhoz ment. Az ünneplés szinte fülsiketítő lett, amint Katalin, felemelkedve helyéről, feltűzte szalagját Henrik, az ő felséges lovagja dárdájára. Wolsey savanyú képpel figyelte a kis ceremóniát. A francia vereség óta nem volt a régi, kedélyes önmaga. More-hoz hajolva megvetően mondta: – Látja, kegyelmed, mennyire szeretik a királynét! Pedig még azt sem tudja rendesen kiejteni, hogy „Hampton Court”. – Indulatosan horkantott egyet. –És mégis – az emberek a szívükbe zárták, ki érti ezt… More megfontoltan felelt: – Eminenciás uram, ő mégiscsak Izabella és Ferdinánd gyermeke. A nép talán úgy véli, ő igazi, hamisítatlan királyné… A túloldalról izgatott zsibongás támadt, ahogy az egybegyűltek mulatva, de kissé értetlenül szemléltek valami új fejleményt. Wolsey és More is arra fordult. Compton vezényelt éppen néhány szolgát, akik nagy üggyel-bajjal cipeltek a küzdőtérre egy hosszú fatörzset. A tömzsi szolgák szinte rogyadoztak a súly alatt. A király érdeklődve emelte fel sisakján a rostélyt, hogy jobban lásson, és odaügetett Compton mellé. – Mi ez? Compton vigyorgott. – Csak egy kis trükk! Figyelem! – Dárdáját fegyverhordozójának adta. Két szolga emelte föl a nyereg magasságába a fatörzset úgy, hogy Compton dárdaként tarthassa maga elé. Csakhogy a fa hosszabb volt a dárdánál, vaskosabb is, ennélfogva a súlya is jóval nagyobb. A nézőközönség egyre kíváncsibban figyelt, aztán az érdeklődés ámulatba csapott át. Minden újdonságot szívesen fogadtak az udvarnál, és az erőfitogtatás különféle módjai hétköznapi látványosságnak számítottak, de ez most újdonság volt mindenkinek. Tátott szájjal figyelték, ahogy Compton int, mire a szolgák elengedték a fatörzset. Az immár teljes súlyával Compton karjára nehezedett. A király cimborája eltorzult arccal, a nyakán kidagadó erekkel, lassan elindította a lovát előre. A tömeg egy emberként, visszafojtott lélegzettel figyelt; minden szem Comptonra és a vastag fatörzsre szegeződött. Katalin kihasználta a pillanatot, hogy mindenki el van foglalva, és fojtottan, gyorsan odaszólt a hírnöknek: – Ne nézzen rám, de figyeljen, kérésem van. Vigye el ezt a levelet a császárnak! – Apró mozdulattal odacsúsztatta a levelet a férfinak, aki szintén alig észrevehetően mozdulva sebesen a ruhája alá csúsztatta. – Megteszi ezt nekem, és senkinek nem mutatja meg, ugye? – suttogta a királyné. – És nem is szól róla? A küldönc aprót biccentett. Boleyn és Norfolk egymás mellett ülve közönyösen figyelte Compton mutatványát. – Mikor hozod vissza az unokahúgomat az udvarba? – kérdezte halkan Norfolk. – Hamarosan, úgy hiszem – felelte Boleyn. – Az étvágyát már eléggé felcsigáztuk… – Összemosolyogtak. Ahogy Compton a pálya végéhez közeledett, úgy erősödött az ünneplés. Az arca kínba torzult, az erei már csaknem megpattantak az erőlködéstől. A karizmai remegtek; mindenki jól láthatta, hogy mennyire nehéz biztos kézzel, egyenesen előre megtartani a fát. Compton már nyögött fájdalmában, de a tömeg buzdítása hajtotta előre – egészen a célig. Compton a célvonalnál elégedetten dobta le terhét. Aztán sisakját levéve, diadalmasan vigyorogva körbelovagolt az őt éljenzők előtt. Henrik előtt is elhaladt, aki a sorára várt. A király mosolyogva, elismerőn bólintott feléje. A pálya túlsó végében Knivert is elfoglalta a helyét. Henrik megsarkantyúzta a lovát. Hirtelen az emberek kiáltozni, visítozni kezdtek, de nem a buzdítás céljából. Valami hibádzott. – Nézze! – mutatott Boleyn a király fejére. – Elfelejtette lecsapni az ellenzőjét. 74

– Álljanak meg! Állj! ÁLLJ! – csapott fel a kiabálás innen is, onnan is. – A király! A KIRÁLY! ÁLLJ! Henrik azonban már nem hallotta a kiáltásokat az általános zsivajban, a paták dübörgésében… Knivert pedig, aki már lehúzta a saját sisakrostélyát, nem is láthatta. Egymás felé vágtattak, vadul, mint a vihar. Aztán teljes sebességgel összecsaptak. A tömeg elnémult. Nagy csattanás – Knivert dárdája a király sisakját érte, s Henrik feje hátracsapódott. Rémület lett úrrá mindenkin. Knivert dárdája kettétört. A király az arcához kapott, és előreroskadt a lovon. A döbbent némaságban a zászlók csattogása és a kapáló lovak patazaja volt az egyetlen hang. Katalin riadtan ugrott talpra, és aztán hirtelen megelevenedett a dermedt életkép: szolgák futottak be a küzdőtérre, s nyomukban a nemesek is odafutottak sebesült királyukhoz. Henriket gyöngéd kezek emelték le a lováról. Knivert halálra váltan szállt le a sajátjáról, és a homokba hajította a sisakját. Óvatosan lehúzták a király fejéről a sisakot. Az arca merő vér volt, a feltépődött hús tele nagy szálkákkal. Boleyn nagy műgonddal szedegetett ki vagy hetet Henrik orcájából, homlokából. – Semmi bajom! Kérek egy törülközőt! – jelentette ki Henrik kissé akadozó nyelvvel. Saját kezével törölte le az arcát, aztán a döbbent arcokba vigyorgott. – Látjátok? Semmi komoly. Knivert könnyes szemmel mélyen fejet hajtott. – Felséged meg tud nekem valaha is bocsátani? –kérdezte elfúló hangon. – Az én hibám volt – jelentette ki a király. – És hogy bizonyítsam nektek és a népemnek, hogy semmi bajom, jöhet a következő menet! Mindenki hitetlenkedve bámult rá. – Gyerünk, Anthony! – intett Knivert felé Henrik. – Újrázzunk egyet! A barátok meg voltak döbbenve, de Henrik volt a király, nem mondhattak neki ellent. A király kissé óvatos mozdulatokkal az emelvényhez sétált. Katalin még mindig a sokk hatása alatt volt. – Asszonyom, ne féltsen engem – mondta neki Henrik. – Baleset volt, és most bizonyítani fogom mindenkinek, hogy teljesen jól vagyok, semmi bajom. – Ha muszáj – bár én jobb szeretném, ha nem tenné. Imádkozni fogok, nehogy megint történjék valami kegyelmeddel, szeretett férjem. Henrik kissé elfintorodott ezt hallván, de kipréselt magából egy mosolyt, aztán visszament a lovához. Az emberek lassan megértették, hogy mi a szándéka, és a csendes, aggodalmas mormogás vad éljenzésbe fordult. Henrik elemében érezte magát, és odavetette Knivertnek: – Gyerünk, Anthony, készülj! – Ezzel a pálya egyik végébe lovagolt. Knivert, akinek még kissé reszketett a lába a szerencsés végkifejlet feletti megkönnyebbülésében, a pálya másik, távoli végébe lovagolt. Mindketten kézbe kaptak egy új dárdát, és beálltak egymással szemben, rajtra készen. A tömeg ekkor elhallgatott. Az emberek érezték, hogy most semmi sem ugyanolyan, mint az előbb, hiszen az imént majdnem meghalt a királyuk. Mindenki élesen átérezte, hogy ez a játék nem pusztán játszadozás, hanem valóban életre-halálra megy. Henrik és Knivert indított, és egymás felé kezdett robogni. Bang! Az összecsapás során mindkét dárda az ellenfél pajzsáról csúszott le. Megfordították a lovakat, s megint egymás felé indultak. Most már a nézők is bátrabban biztatták a harcoló lovagokat. Úgy tűnt, Istentől rendelt királyuk sérthetetlen. Újabb összecsapás: Henrik dárdája Knivert sisakján csattant, míg Knivert dárdája teljesen célt tévesztett. Még az avatatlan szemek is látták, hogy szándékosan. A pálya végébe érve Henrik felcsapta a rostélyt, és ezt ordította Knivert felé: – Becsületesen küzdj, Anthony! Ne légy rám tekintettel, én sem leszek! Knivert látszólag helyeslőn bólintott. Henrik új dárdát kapott – és megint összecsaptak. 75

Knivert dárdája szépen lecsúszott Henrik pajzsáról – oda célzott ugyanis –, de Henrik Knivert fejét találta telibe – annyira, hogy a sisak alól spriccelni kezdett a vér. Vakon, a lovat irányítani képtelenül billegett Knivert a nyeregben. Szívszorító látvány volt… – Segítsetek! – harsogta Henrik. – Oda, hozzá! Gyorsan! – Emberek futottak Knivert megsegítésére, aki a lova nyakára dőlt magatehetetlenül. A sisak alól egyre csak folyt a vér, rá a lova marjára, szügyére.

76

Kilencedik fejezet

Brandon belépett Margaret hercegnő fogadószobájába a Portugáliába tartó hajó fedélzetén. A bársonnyal és selyemmel gazdagon kárpitozott helyiség majdnem úgy festett, mint a királyi udvar egyik kisebb szobája. Margaret egy kis asztalnál ülve pasziánszozott. Brandon várt. Margaret nem hagyta abba a kártyázást. – Méltóságos asszonyom, hívatott. Margaret felfordított egy lapot. – Csak azért, hogy megtudjam, még mennyi ideig leszünk a tengeren. – Ha a szél ilyen kedvező marad, még két napig. Margaret nem felelt, erre Brandon meghajolt, és távozni akart, mikor a hercegnő mégis megszólalt: – Kártyázik, uram? – Néha igen – hercegi felség… Margaret intett neki, hogy üljön le. Felszedte a lapokat az asztalról, és most először pillantott Brandonra, amióta bejött. – Mit játsszunk? – kérdezte. A tekintetük összekapcsolódott. – Válasszon, asszonyom – mondta Brandon. Margaret kicsit gondolkozott. – Francia tromfot – mondta végül. Játszani kezdtek. Lapokat húztak, aztán sorra el is dobálták. Egyikük sem igazán figyelt a játékra. Kisvártatva Margaret megtörte a csöndet: – Bort? – Ahogy gondolja. Margaret intett az egyik hölgyének, aki két kehelybe töltött. A játékot közben nem hagyták abba. – Méltóságos asszonyom bizonyára nagy várakozással tekint az esküvője elé, igaz? – mondta Brandon. Margaret szeme figyelmeztetőn villant a férfi felé, de nem szólt semmit. Brandon folytatta: – Hallottam, hogy a király jó lovas… volt, a maga idejében. És híresen szép szeretőket tartott. – Ne kínozzon, nem szeretem ezt… – És azt szeretni fogja, amikor egy öregember próbálja majd házastársi kötelességét teljesíteni? Margaret szeme felizzott. – Kegyelmed túlságosan messzire megy. Vagy már ment is… Brandon megvonta a vállát. – A Bibliában az áll, hogy az igazság felszabadít. Margaret felugrott az asztaltól, mire Brandon is felemelkedett. – Most már istenkáromló is! A hölgyeimnek nem is volna szabad hallaniuk a szavait! – Margaret intett, mire az udvarhölgyek szép sorban kilibegtek a díszes kabinból. Az utolsó becsukta az ajtót. Magukra maradva sokkal kisebbnek tűnt a szoba. Szemközt álltak, farkasszemet nézve egymással. Margaret zihált. Brandon nyelt egyet. Margaret hirtelen magához rántotta Brandont, és vadul csókolni kezdte. Aztán mélyen a szemébe nézett. – Azt akarom, hogy most menjen el! – Közben szorosan tartotta. – Valóban? – kérdezte Brandon lágyan. A hercegnő szeme vágytól csillogott. – Igen, most azonnal! – Vetkőztetni kezdte Brandont, miközben az arcát és a nyakát csókolta, s egész testével szorosan hozzátapadt. A csókjaik egyre kapkodóbbakká váltak, a kártyák lehullottak a meglökött asztalról. – Milyen kár – tréfált Brandon –, nyerésre álltam. Margaret ellökte magától. 77

– Most menjen! – Ám minden gesztusa ellentmondott a szavainak. Brandon válaszként az ajkára tapadt, és vadul szorította magához Margaretet. Ahogy a hajó megbillent, egyensúlyukat vesztve a kabin falához csapódtak. Brandon megfordult, nekinyomta Margaretet a falnak, és egyre csak csókolták egymást, mohón, vadul. A kezük is egyre szabadabban járt a másik testén, s Brandon hirtelen felhúzta a hercegnő szoknyáját. – Ne! Ne! Ezt ne! – nyögdécselte Margaret, de közben szájával Brandon ajkát tépte, s még vadabbul szorította medencéjéhez a férfi keskeny csípőjét. Brandon olyan hevesen hatolt belé, ahogyan csókolta. Az asszony a dereka köré fonta a lábát, és akart mindent – a szenvedélyt éppúgy, mint a megkönnyebbülést és a jótékony magafeledést. * A bajvívó téri baleset utáni éjszakán Henrik vad fájdalomra ébredt. Felült az ágyában, és ordítva szorította a fejét. A szolgák berohantak. – Felség! Henrik nyögött, és az ágyvégbe veregette a fejét. Az egyik szolga meg akarta állítani, de Henrik ellökte, és egyre csak ütötte a fejét az ágy fakeretébe. – Fáj, nagyon fáj! – üvöltötte. – Hozzatok orvost – kiabálta az egyik szolga –, de ízibe! – Az egyik fickó elnyargalt. Henrik kínjában még mindig a fejét verte az ágyba, mikor három orvos lépett a szobába. Körülállták a királyt, és izgatottan suttogni kezdtek, mitévők legyenek a fájdalmában ordító Henrikkel. A király feje még egyre verte az ágyat – bamm, bamm, bamm! –, mikor az orvosok végre valaminő megegyezésre jutottak a diagnózist és a terápiát illetően. Az egyikük félénken a királyhoz lépett. – Felség, megvéreztetnénk egy kicsit, hogy kiengedjük az epét, amely annyira kínozza felségedet. –Kis szünet után még hozzátette: – Megengedi? – Bármit, csak csinálják már! – utasította őket Henrik. Az orvosok a szintén berendelt tanácsnokok figyelő szemei előtt – hiszen a király állapota államügy! –felkészültek a köpölyözésre. Feltűrték Henrik ingujját, és érfogót tettek a karjára, a könyöke alá pedig egy ezüsttálat tartottak. Az egyik orvos felemelte az éles kést, hogy azzal vágjon egyikük a király húsába, mire a megfigyelők mind keresztet vetettek. A szobát betöltötte a közös ima mormoló hangja. Az orvosok némán huzakodni kezdtek egymással, mert senki sem akart saját kezűleg belehasítani a királyba. A kés kézről kézre járt, míg végül az egyik elgyötört orvos, nem bírván a feszültséget, végighúzta a pengét a király kidudorodó verőerén. A vér magasra spriccelt, majd a tálba folyt lüktetve. Henrik visszahanyatlott a párnájára, az arca verejtékben fürdött, de láthatóan megkönnyebbült a fájdalma. A három orvos a tálba bámulva vizsgálta a vér színét és állagát. Minden jelenlévő fellélegezhetett egy kicsit. Másnap reggelre a király teljesen rendbe jött. Fogadta Wolseyt, és az udvaron sétálgatva intézték az ügyeket. – Küldjön üzenetet a császárnak! – parancsolta Henrik. – Számoljon be, mekkora örömet szerzett nagy paviai győzelmével nekünk, és azzal, hogy foglyul ejtette a francia királyt. – Igen, felség. – Kérdezze meg, hogy mit szándékozik tenni Ferenccel. És akármi is a szándéka, most, hogy Ferenc fogságban van, nem kéne sürgetni a franciák elleni támadást, erre talán nem most van a legmegfelelőbb pillanat. Tudassa vele, hogy aranyat, embert és hajót annyit kap, amennyit csak akar, és hogy mi is vágyunk a harcra s arra, hogy megosszuk vele a dicsőséget. – Tudatni fogom. – Wolsey egy fiatalembert pillantott meg az udvaroncok között, aki őket figyelte, s odabólintott neki. – Felség – fordult a királyhoz a bíboros. – Itt van az új titkára. 78

Thomas Cromwell előrelépett, és meghajolt a király előtt. – Thomas Cromwell úr jogtudós és rendkívül szorgalmas – érvelt Wolsey. – Remélem, igen hasznossá teszi majd magát felséged ügyeinek intézésében. Henrik alaposan végigmérte a fiatalembert, és bólintva üdvözölte: – Mr. Cromwell… Ezzel továbbhaladt Wolseyval az oldalán. Beléptek a fogadóterembe, amely ugyancsak zsúfolt volt. A terem túlsó végében Katalin királyné várt a férjére lányuk kezét fogva. Henrik odabólintott, és elindult a terem túlsó végébe, a felesége felé. Akkor meglátta Boleyn Annát. A lány nyakán ott volt az ő ajándéka: a gyöngyös nyakék. – Látom, visszatért udvarunkba – állt meg előtte a király, és pár pillanatra belefeledkezett a lány csodálatába. – Láthatlak négyszemközt? – tudakolta halkan. Anna bólintott, és pár szóval gyorsan megbeszélték a részleteket. Henrik már ment is tovább, hogy üdvözölje a feleségét és a lányát. A kis hercegnő odafutott hozzá, Henrik pedig nevetve felkapta őt. – Gyönyörűségem – csókolta meg a kislány arcát. Beszélgettek pár mondatot, aztán Henrik lerakta a gyereket. Közben elkapta Anna futó pillantását. Katalin összeszűkült szemmel nézett Wolseyra, aztán a királyéhoz igazította a lépteit, ahogy végigmentek a termen. – Miért nyitja ki Wolsey a leveleimet? – tudakolta Katalin suttogva. – Nem én vagyok-e Anglia királynéja? – Biztos vagy benne, hogy ezt teszi? – Igen. – Akkor majd én véget vetek ennek – jelentette ki Henrik. – A bíboros néha kissé túlbuzgó. De mindig a mi érdekünkben buzgólkodik… – Katalinra pillantva hozzáfűzte: – Hacsak nincsenek titkaid! Katalin állta a király pillantását, de ekkor Henrik meglátta Annát, aki egy jóképű fiatalemberrel beszélgetett, nevetgélt. Látszott, hogy bizalmas viszonyban vannak. A látvány kibillentette nyugalmából a királyt, aki nyomban el is felejtette, hogy éppen egy komoly beszélgetés kellős közepén tart a feleségével. Katalin nézte a férje arcát, és jól látta rajta a féltékenységet, a vágyat – és a szerelmet. Mélységes megbántottsággal sütötte le a szemét, és hallgatott. Hiszen nem is volt mit mondania. Henrik leengedte a karját, amelyen felesége karja pihent, és a kihallgatótermébe sietett, ahol Norfolk várt rá több udvaronc társaságában. Knivert is köztük volt. A szeme melletti seb mélylilában játszott. – Csaknem elvesztetted a fél szemed, Anthony – jegyezte meg a király. Knivert megvonta a vállát. – Azt úgyse sokat használom – felelte, mire Henrik elmosolyodott, aztán intett Norfolknak, hogy lépjen közelebb. Norfolk kezében egy bársonypárnával jött, amelyen egy díszes kard hevert. Meghajolt, és Henrik leemelte a kardot a párnáról. – Térdelj le! – parancsolta Knivertnek a király. Knivert letérdelt, Henrik pedig mindkét vállát megérintette a díszkard élével. – Álljon fel, Sir Anthony Knivert! Knivert felemelkedett, és a király megölelte. Az ajtók megint felpattantak, s a ceremóniamester jelentette: – Mr. William Compton. Compton belépett. Knivert meglepetten nézett rá, aztán vissza a királyra, aki még mindig a markában tartotta a kardot. Knivert álla leesett a csodálkozástól. Henrik tudta, mire vélje az arckifejezését, de rákérdezett: – Miért ilyen kelletlen az arca, Sir Anthony? – Felség – felelte Knivert –, én ezért majdnem feláldoztam a fél szememet! Henrik mulatott rajta. 79

– Ó, igen, de te sohasem hordoztál körbe egy fát! – Felnevetett. – Akkor hát térdre, Mr. Compton! Kisvártatva Henrik otthagyta udvaroncait, és ment, hogy lássa Boleyn Annát. A lány abban a szobában várta, amelyben megállapodtak. – Már régóta álmodom erről a percről – mondta Henrik. – Anna, tudnod kell, hogy teljes szívemből vágyom rád! Anna lesütötte a szemét. Henrik gyöngéden az álla alá nyúlt, és felemelte az arcát. – Ki volt az? A fiatalember, akivel odakint évődtél az imént? Anna mosolygott. – Azt hiszem, felséged a bátyámra, George-ra gondol. Henrik mélységesen megnyugodott e szavakra. Megsimította Anna arcát, és gyöngéden magához vonta a lányt. Az eddigi tartózkodása miatt több ellenállásra számított, de erről most szó sem volt. A lány úgy simult a karjaiba, mintha oda teremtették volna. Henrik megcsókolta, hosszan, alaposan. Végre, végre… Aztán a gyönyörű szemekbe mélyesztette a tekintetét, amelyek mintha saját fényüktől ragyogtak volna olyannyira, még itt, a félhomályban is. – Még egy csókot, szerelmem – kérte a király, és megint összeolvadtak. Megvolt minden, amiről a király álmodott, sőt még annál is több… A karját a lány köré fonta, és harmadszor is Anna ajkára tapadt, de ekkor közeledő léptek hangzottak fel odakint, a folyosón. Bűntudatosan szétrebbentek. – Mennem kell – suttogta a lány. – Őfelsége, a királyné vár… Henrik szerelemittasan, mosolyogva bólintott. – Majd később találkozunk még, édesem. Anna bólintott, vágott egy gyors pukedlit, és kisietett a szobából. Eltűnt a homályban, amint Knivert és Compton befordult a folyosó sarkán. – Ki volt az, felség? – kíváncsiskodott Compton. – Csak egy lány – mondta Henrik halkan. – Csak egy lány… Aznap este London egy csöndes negyedében sötét köpenybe burkolózott vendégek léptek elő sorban a homályból, és bekopogtak a tekintélyes kereskedő házának kapuján. Minden alkalommal nyikorogva tárult a kapu, aztán a szolga várta a halk jelszót, s csak utána bocsátotta be a látogatót. A sötét köpönyegek lekerültek tulajdonosaikról, amint azok bebocsáttatást nyertek. Egyszerű ruhás férfiak voltak, jórészt sötét tónusokba öltözve, de a gazdag szövésű kelmék elárulták, hogy jómódú és fontos emberek érkeztek a házba. A ház nagyszobájában már sokan gyülekeztek. Az utolsó befutók is helyet foglaltak. Egyszerű öltözetű pap kezdett beszélni – holland volt, angolul elég erős akcentussal tudott csak. – …a pápa, aki korántsem Szent Péter leszármazottja, bűnös és képmutató. Az ördög jobbkeze, maga az élő Antikrisztus! – Körbepillantott a szobában. – Ezt tanítja nekünk Luther azért, hogy megszabadítsuk önmagunkat a hamis bálványoktól és a hamis hittől… A hallgatóság komor figyelemmel követte a szavait. Nem a puszta kíváncsiság hozta őket ide, hiszen súlyos kockázatot vállaltak azzal, hogy hallani akarták Luther egyik követőjének szavait, amelyeket a római katolikus Angliában a legtöbben eretnekségnek tartottak. Márpedig errefelé az eretnekeket megégetik! A hallgatóság soraiban ült egy ösztövér fiatalember, egyszerű, fekete öltözékben. Thomas Cromwell volt az, a király új titkára, aki Wolsey bíboros támogatását élvezte. Rezzenéstelen arccal hallgatta a beszédet, mint a többiek mind. – A mi szavaink – folytatta a pap – a reményről, a szabadságról, az igazságról már Európaszerte terjednek, s a kontinens egyik zugából a másikba jutnak el. Itt, Angliában elvetettük immár a magot, amely – kellő imádsággal és buzgalommal és talán áldozattal – egy napon majd nagy fává fog terebélyesedni, amelynek ágai túlnyúlnak királyságok határain, s lerombolják majd az 80

Antikrisztus bűzös fellegvárait. Ezt a fát a Szabadság Fájának fogjuk nevezni, és ennek ágai között az Úr minden angyala ott fogja zengeni a halleluját. A hajnalhasadás előtti sötétségben Margaret hercegnő fogadószobája hátsó kabinablakában állt. A holdfény ezüst szalagja megvilágította a hajó farvizének tajtékos hullámait. Lassan, fájdalmasan lassan elhalványult a holdsugár. A másik ablakon át Lisszabon és a kikötő látképe kezdett körvonalazódni. A fakó hajnali szürkületben Margaret keserűen bámulta a várost egy darabig, aztán lehunyta a szemét. Érezte, ahogy Brandon mögéje lép. A férfi az asszony vállára tette a kezét, így álltak még egy darabig némán. – Az új királyságod – mormolta Brandon. Margaret nem szólalt meg, csak maga elé meredt a növekvő fényben. – A király bizonyára… – folytatta Brandon, de a hercegnő félbeszakította. – Hallgass! Megtiltom, hogy erről beszélj! Brandon közelebb lépett; teste melege átjárta az asszonyt. Margaret megrázkódott. – Utálnom kéne téged! – De nem utálsz – szögezte le Brandon. – Tudom, hogy nem… Csend telepedett közéjük megint. Végül Margaret könnyekkel a szemében megfordult, és ránézett a férfira. – Mit kéne tennem? Brandon szomorúan megcirógatta a nő arcát. Nem tudott mit mondani. * Másnap Margaret hercegnő bevonult a portugál palotába. Útja szigorú arcú szerzetesek és apácák sorfala között vezetett, akik barátságtalanul bámultak az arcába. Margaret büszkén felszegte a fejét, de belül remegett. Némi támaszt Brandon jelentett, aki egy lépéssel mögötte lépdelt. Odabent, a palotában portugál püspökök, arisztokraták és tollas sisakos katonák fogadták. Alig volt néhány nő jelen; többnyire idősebb férfiakat látott maga körül a hercegnő, akik hideg szemmel, kemény arccal méregették őt. Senki sem mosolygott, még csak halványan sem volt barátságos egyetlen tekintet sem. A hercegnő úgy érezte magát, mint egy gombostűre szúrt lepke. A portugál király középről araszolt feléje botra támaszkodva. Mondták, hogy a hatvanas éveiben jár, de Margaret sokkal idősebbnek látta. Alakja vézna, pár szál haj lengedezett aszott koponyáján. Ősöregnek látszott, aki már fél lábbal a sírban van, s ehhez képes bizarr módon fiatalos ruhát viselt. Ahogy ez a kísértet közeledett feléje, Margaret szinte láthatóan visszahőkölt. – Mentsen meg valaki! – suttogta. Megmentőnek azonban se híre, se hamva nem volt. A király odaért, meghajolt, és csontüregében mélyen ülő szemeit kéjesen jártatta le s föl Margaret testén. A hercegnő remegő térdekkel, nagy nehezen bókolt egyet. – Ööö… felség… – Nyelt egy nagyot, mert keserű íz futott fel a nyelőcsövén. A király portugálul szólalt meg: – Margaret, te még sokkal szebb vagy életben, mint amilyen az arcképen. Szerencsés vagyok, hogy hamarosan a királynémnak mondhatlak téged. Itt minden, amit látsz, a rendelkezésedre áll. Azt akarom, hogy boldog legyél. És engem is boldoggá tégy! Margaret pislogott párat. Nem értett portugálul, és mind ez idáig senki sem szólt neki arról, hogy a jövendőbeli férje egy szót sem tud angolul. Ekkor valaki előlépett, és halkan fordítani kezdte a király mondókáját, de bár ne tette volna… Margaretnek így még szörnyűbb volt az egész. – És aztán csinálunk gyermekeket, te meg én – beszélt tovább az öreg király. Csöpögő öreg szeme üveggyöngyként fénylett, ahogy megint megszemlélte Margaret testét. Még a száját is megnyalta, pedig már eddig is nedves volt, és még hozzátette: – Sok kisgyermeket… Isten segedelmével! Margaret könyörgő pillantást vetett Brandonra. A király barátja merev arccal, rezzenéstelenül állt a helyén, és előrenézett. 81

Margaret esküvői szertartása előtt megkondultak a templomi harangok. A menyasszony gyönyörűen festett – leszámítva vörösre sírt, duzzadt szemét. A katedrális ajtajában a muzsika ünnepélyesen hömpölygött elő a templomtérből – a lassú induló megfelelően gyászosnak hatott Margaret hangulatához képest. A hercegnő megkezdte a hosszú menetelést végig a templomhajón. Mögötte huszonnégy hölgy lépdelt, s tartotta a nehéz uszályt. Brandon mint Henrik király képviselője karon fogva vezette a hercegnőt – az ő tiszte volt átadni a menyasszonyt. Margaret kétségbeesetten kapaszkodott a karjába, reszketett, de a fejét büszkén felszegte. A hangulat alattomosan fojtogató volt. A katedrális zsúfolásig megtelt a portugál nemesség színe-virágával és a király rokonaival. Egyikük sem látszott boldognak e házasság láttán. Nyílt ellenségességgel tekintettek a menyasszonyra, és félhangos kommentárokat fűztek a látottakhoz portugálul. – Íme a király angol szajhája… – Ez egy pénzéhes szuka! – Legszívesebben kikaparnám a szemét! Margaret nem értette, mit beszélnek, de hogy mit tartanak felőle, azt jól érzékelte. Még a gyerekek is durván mutogattak rá, és a nyelvüket öltögették. Egy örökkévalóságnak tetszett, míg elérték az oltárt. Bár Margaret szempontjából még ez is túl korán volt… A király ott várt rá az oltárnál. Ahogy Margaret közeledett, a király hátrafordult. Halotti maszkra emlékeztető feje vigyorba torzult, s előtűntek sárgásbarna, törött fogai. Margaret majdnem elájult, de Brandon biztosan tartotta hátulról, és előretaszította kissé, hogy haladjon csak tovább. – Mit csinálsz? – sziszegte Margaret. – Amit a király parancsolt nekem. Végül elértek az oltárhoz. A püspök intett, hogy térdeljen le a menyasszony és a vőlegény. A királynak ez csak némi kínlódás révén sikerült – segítségre szorult a köszvénye miatt. A pap mondani kezdte az esketés szövegét, latinul. Margaret pedig imádkozni kezdett magában – angolul. * A nap kínkeservesen a végéhez közeledett, s immár a nászéjszaka állt Margaret előtt. A hölgyei úgy készítették őt elő a nászi ágyra, mint egy áldozati birkát. Gyöngyöket fontak a hajába, és különféle illatszerekkel hintették be. Mindeközben egy portugál pap zsolozsmázott mellettük az anyanyelvén. Felszentelte a nászágyat, meghintette szenteltvízzel, és áldást kért a házasságra. Margaretet elhelyezték az áldozati oltáron, azaz az ágyon. Aztán nem maradt más, csak a várakozás. Margaret egész testében megállíthatatlanul reszketett. Legszívesebben kiugrott volna a bőréből, amint felzengett a muzsika, amellyel a zenészek kísérték a királyt őhozzá. Margaret újdonsült férje megállt az ágy mellett, és kedvtelve legeltette a szemét a fiatal hercegnőn, aki immár a felesége volt. Közben a szolgái lehúzták róla a hálóköntöst. Alatta élénk színű, csíkos hálóing lapult. A vidám színek mellbevágó kontrasztban álltak viaszos arcszínével. Az inasok lehúzták róla a parókát, amelyet az esküvője tiszteletére viselt, s előtűnt a gyér ősz haj a csontos koponyán. Úgy vigyorgott Margaretre, mint egy halálfej, miközben a szenteltvízbe dugta az ujjait, és keresztet vetett saját magára. Lassan bemászott felesége mellé az ágyba, aki mereven feküdt. A szolgák lassan összehúzták az ágy körül a függönyt. Aztán mindenki ott maradt a helyén, és várt. Az új ara beavattatása, vagyis a házasság elhalása államügy volt, tehát tanúk előtt kellett megesnie. Margaret moccanatlanul feküdt, egészen hatalmába kerítette a félelem és az iszonyat. Az öregember illatszerektől és pézsmapasztilláktól szaglott mellette, de az illatok sem tudták elfedni, hogy valójában egy tisztátalan, köszvényes vén roncs… 82

Megrándult az arca, mikor az inas, göcsörtös kezek a hálóinge alá csúsztak, és egyre feljebb húzták azt a combján. A szemét szorosan lezárva tartotta, s megpróbált a képzelet szárnyán valahová elröppenni, miközben a vénember zihálva tapogatta, és keze felfedezőútját elégedett mormogással kísérte. A király széttolta ifjú neje lábait, s Margaret érezte, ahogy nyomakodni próbál. Próbálkozott így is meg úgy is, különféle szögekből, de hiába – semmi sem történt. Végül már az ágynak feszítette mocskos, visszeres lábát, hogy kapjon egy kis ellentartást. Az ágyfüggöny kissé szétvált, ahogy átcsúszott rajta a királyi láb, és Margaret megpillantotta az ünnepélyesen figyelő arcok hosszú sorát. Vér ízét érezte a szájában – bele kellett harapnia belülről az orcájába, nehogy hányni kezdjen. Az ágy nyikorgott-recsegett – egy idő után már eltéveszthetetlen ritmusban és egyre hangosabban… A zihálásba most már nyögés, horkantás is vegyült, majd furán vinnyogó falsettóba csapott az öreg király hangja. Úgy tűnt, már soha nem fejezi be, mikor a király megrázkódott, vinnyogó örömféle tört elő a torkából, aztán elcsitult. Margaret kiadott magából egy kis sikolyt, hogy jelezze: eljátszotta a maga szerepét ebben a rémbohózatban. Teljes csend borult a hálószobára – leszámítva a király hangos zihálását. Mindenki várt, nem egészen tudták, hogy akkor most mi a teendő. Aztán a király egyik ezredese előlépett, és elhúzta az ágy függönyeit. Margaret ott hevert, a hálóinge teljes összevisszaságban… A király hanyatt feküdt, az arca kivörösödött az erőlködéstől, és alig kapott levegőt. Az ezredes Margaretre nézett, és feltette a kérdést: – Őfelségének sikerült? – Diszkréten nem folytatta, és várt, mint mindenki más. Margaret bólintott. Akkor mindenki, mintegy varázsütésre, tapsolni kezdett, egyre vadabbul. Margaret a férjére nézett. A szeretkezés aktusa a végtelenségig elcsigázta a királyt. Úgy hevert ott, mint egy partra vetett hal, és tátogva kapkodott levegő után. Nem adta semmiféle jelét, hogy tudatában van állítólagos diadalának. Margaret látta, hogy megküzd minden lélegzetvételért. A szeme üvegesen meredt a semmibe, és fél kézzel görcsösen markolászta a mellkasát. Világos, mint a nap, nem kell sok ahhoz, hogy… Talán mégsem kell ebből annyit elviselnie, mint amennyire számított… Boleyn Anna hálóingben feküdt az ágyán, és Henrik legutóbbi levelét olvasta. Könyörgök, nevezd meg a helyet, ahol találkozhatunk, ahol bebizonyíthatom, hogy érzelmeim nem mindennapiak irántad. Anna az aláírásra pillantott. Hű szolgád saját kezével: H. R. Anna mosolyogva dugta be a levelet a fűzőjébe. Valami neszt hallván felpillantott. Az apja állt az ajtóban, aki gyorsan az ágyhoz lépett, és kikapta a levelet Anna ruhája alól. Gyorsan átfutotta, majd mélységes elégedettséggel tekintett a lányára. – Kiváló munka, te lány! Lám, most már a „hű szolgád”… Ha ügyes leszel, és taktikusan beveted a bájaidat is, akkor még ennél is közelebb kerülhet hozzád… – Megveregette a lánya fejét, aztán elfújta a gyertyát kifelé menet. Anna nyitott szemmel feküdt az ágyában. A mosoly lehervadt az arcáról, és átadta a helyét valami másnak. Nyomorultul kezdte érezni magát. És erre egyáltalán nem számított. Ragyogó nap volt, az első egy hosszú esős időszak után. Henrik elhatározta, hogy solymászni megy. Kniverttel, Comptonnal és más bizalmas udvaroncai kis csapatával felkerekedett – nyomukban a szolgahaddal. Egy héja körözött lustán felettük a kék égen. Henrik és csapata átlovagolt egy széles, lejtős mezőn szép libasorban, mint egy körmenet. Az első lovasok hirtelen-váratlan egy széles vízmosás 83

előtt találták magukat; hirtelen kellett visszarántaniuk a lovaikat. Compton hátrakiabált a többieknek: – Állj! Álljatok meg! Henrik odaügetett. – Mi az? Compton forgatta a lovát, próbálgatta a talajt. – A föld túl iszamós a lovaknak – jelentette ki. –Körbe kell mennünk, arra – mutatta az irányt. Henrik a homlokát ráncolta. – Az hosszú lenne. Miért ne mennénk erre tovább? – Nem tudunk átugratni ezen az árkon – felelte Compton. A király rosszallón nézett rá. – Úgy gondolod, hogy te nem tudsz átugratni, nemde? – A király leugrott a lováról, és lesétált az árok partjára. Mindenki várta, hogy Henrik végezzen a vizsgálódással, de meglepetésükre a király egy közeli cserjést kezdett fürkészni. Henrik egy fűrészért kiabált, s aztán, amikor megkapta, maga látott munkához. Legallyazott egy nagyjából háromméteres növendék fát. A többiek értetlen pillantásokat váltottak. Knivert leszállt a lóról. – Mit csinál, felség? Henrik válasz helyett kivágta az egyenes fatörzset. – Hogy fest? Ezzel fogok átrepülni e fölött az ostoba árok fölött. Nem hagyom, hogy közém és a mulatság közé álljon. – Mindenki hahotára fakadt. – Biztos, hogy ez jó lesz? – tamáskodott Compton. Henrik vigyorgott. – Figyeld csak, barátom, hogy mire képes Anglia királya! Nevetve fogadásokat kötöttek, miközben Henrik pár lépést hátrált, és a távolságot méregette. Aztán kipróbálta, mennyire rugalmas a fatörzs, és nekiiramodott vele a vízmosásnak. Nagy erővel döfte maga készítette rúdját a víz közepébe, és nagyszerű ívben fellódult a levegőbe a többiek éljenzése és tapsa közepette. Az ugrás közepénél a rúd kettétört, és Henrik fejjel előre zuhant bele a vízmosás vastagon sáros-agyagos aljába. Henrik feje és válla eltűnt a sötét víz szintje alatt. A lábai komikusan kapálóztak. A barátai az oldalukat fogták, úgy hahotáztak széles jókedvükben. Az egyik lovászfiú, Edmund Mody jött rá először, hogy itt baj van. Beleszaladt a vízbe, és pánikba esve küzdött a lábát leragasztó sárral, hogy odajusson gazdájához, akit élve temetett magába a mocsár. Kétségbeesett erőfeszítéssel ragadta meg Henrik lábát, és húzni kezdte. A király legközelebbi udvaroncai későn eszméltek rá, hogy a király alighanem fuldoklik. Akkor gyorsan leugráltak lovaikról, és éppen akkor értek az árokpartra, amikor Mody a víz fölé húzta a király fejét. Elszörnyedve nézték, hogy a fiú benyúl a király szájába, és nagy csomóban kotorja ki belőle a sarat. A király azonban még mindig nem adott életjelet. Nem lélegzett. Mody megint benyúlt a szájába, hogy amennyire tudja, megtisztítsa a király légcsövét. Knivert, Compton és a többiek bénultan álltak. Aztán egy rémesen szörcsögő hang, ahogy Henrik végre mélyen, fájdalmasan lélegzetet vett… A társai köréje álltak, még alig is tértek magukhoz. Hiszen nevettek, amíg a királyuk csaknem meghalt! Aznap este Henrik az asztalnál ülve nézte, ahogy udvaroncai táncolnak a muzsikaszóra. Katalin ült mellette, akire Henrik már alig bírt rápillantani. Isten immár megvilágosította az elméjét azzal, hogy nem adott neki és Katalinnak élő fiú utódot. Ez volt a büntetés azért, mert elvette a bátyja feleségét. Isten üzenetet is küldött egészséges fattya képében: lehet neki fia, de nem a bátyja özvegyétől. 84

Aztán Isten elébe hozta Boleyn Annát, és Henrik most először volt szerelmes életében. Ezt pedig követte a szégyenteljes fejre esés a sárba, amikor is majdnem meghalt. Ez jelent valamit, gondolta, és Wolseyért küldetett. – Majdnem meghaltam – jelentette. Wolsey bólintott, mert már tudott az esetről. – Igen, felség… Kis hallgatás után a király így szólt: – Hát nem! – Henrik fejcsóválva felpattant, és szemtől szembe állt a bíborossal. Alig egyhüvelyknyi volt az arcuk között, úgy bámult a király a kancellárja arcába. – Nem csak ennyit várok: „igen, felség”! Kis híján az életemet vesztettem, hát nem érti? – ordította. Wolsey szokásától eltérően szólni sem mert. Henrik járkálni kezdett. – Azóta egyre csak gondolkozom. Ha meghaltam volna, akkor mi maradt volna utánam? Nincs örökösöm – csak egy lányom és egy fattyam. – Megpördülve Wolseyra meredt. – Érti végre, Wolsey? A Tudor-dinasztiának vége – eltűnik minden, amit apám alkotott. Vége, és kész. És az én hibámból! Én tehetek róla… Folytatta a járkálást. – Túl sokáig éltem az élvezeteknek. Elvettem a bátyám feleségét, és Isten ezért megbüntetett. Soha nem gondoltam a jövővel. Olyan ostoba voltam… Megint csönd ereszkedett közéjük. Henrik lassan visszatért az asztalhoz, és Wolsey előtt megállt. – Minden megváltozott. Minden! – szögezte le. –Válni akarok! Intézze el! – Keményen nézett Wolsey szeme közé, és nagy léptekkel kivonult a teremből. Portugáliában is táncoltak az esküvőt ünneplendő. A királyt megakadályozta a köszvénye abban, hogy maga is részt vegyen a mulatságban, ezért ifjú hitvesével az asztalnál ülve nézték a táncolókat. Brandon lépett oda hozzájuk. Mélyen meghajolt a király előtt. – Felséged engedelmével táncba vihetem a feleségét? Egy udvaronc lefordította a szavait, mire a király mereven bólintott. Brandon a táncolók közé kísérte Margaretet, és ők is hajladozni, forogni kezdtek. Margaret kisvártatva megszólalt: – Mikor mész el? – Holnap. Margaret rémülten nézett rá. – Nem teheted! Brandon kissé elmosolyodott. – Miért ne tehetném? Bevégeztem a küldetésemet, miért kéne maradnom? Neked már megvan a saját életed itt. – Nem! – mondta Margaret vadul. Közben járták a táncot, a király pedig karvalypillantással figyelte őket. – Különös – szólalt meg Brandon –, hogy vannak férfiak, akik kicsattanó egészségnek örvendenek, fiatalok, és tele vannak élettel, és egyszer csak összeesnek és meghalnak. – A táncfigurák menete ekkor szétválasztotta őket. Mikor megint szembekerültek, Brandon folytatta: – Ugyanakkor vannak öregek, akik elnyűttek, és úgy látszik, hogy az idejük lejárt. Aztán mégis évekig húzzák, hosszú-hosszú évekig… – Kis hallgatás után hozzátette: – Nem gondolod, hogy ez furcsa? Margaret összeszorított szájjal hallgatott, és ügyelt arra, nehogy a fél királyság, amely minden rezzenését árgus szemekkel figyeli – korántsem jóindulattal –, bármit is észrevegyen rajta. – Azért kínzol, mert szórakoztat? – szólalt meg végül Margaret. – Hát mi másért? – felelte Brandon könnyedén. Margaret visszavágott: – Mert szeretsz. 85

Brandonnak erre elállt a szava. Egymás szemébe mélyedtek, és úgy táncoltak tovább, magukról elfeledkezve, hogy a vak is láthatta rajtuk a vágyat és azt is, hogy egymáshoz tartoznak. Az öreg király egyre dühödtebben figyelte a jelenetet. – Ki az ördög az a fickó?! – követelt magyarázatot. A hajnal felvirradt London fölött, s a nem túl jómódúak – a szolgák, a koldusok s mindenki, aki nehezen kaparta össze a megélhetését ebben a durva városban – ébredezni kezdtek. Az arisztokraták többnyire még aludtak, mint a bunda. Nem úgy a király, aki egy levél fölé görnyedve körmölt: Talán nem is érted: nem tudok aludni, és alig kapok levegőt, ha csak rád gondolok. Az arcod előttem van minden ébren töltött pillanatomban. Néha arra gondolok, hogy talán még a királyságomat is feláldoznám azért, hogy egyetlen órát a karjaidban tölthessek… Margaret kibámult az ablakon, s nézte, ahogy a hajnal fénye bevilágítja Lisszabont. A kikötőben egy angol hajó imbolygott lehorgonyozva – Brandonra várt, hogy visszavigye Angliába. Pár perccel később visszalépkedett az ágyhoz. Férje, a király aludt, de nem volt nyugodt az álma. Kapkodva, kínlódva lélegzett. Margaret merev arccal bámult le rá. A vén király arca a párna fehérségétől még inkább halotti maszknak tűnt. Mintha már legalább fél lábbal a másvilágon volna… Margaret óvatosan, lassan felemelt egy párnát az ágyról, aztán vadul a király arcába nyomta. A vénember kapálózni kezdett kézzel-lábbal, ujjai görcsösen markolászták a saját testét, és fojtottan nyöszörgött a párna alól. Nagyon úgy mozgott, és olyan hangokat adott, mint amikor meghágta Margaretet. A hercegnő megborzongott, ahogy visszatért az emlék. Soha többé! Addig nyomta nagy erővel a párnát, míg a király mozdulatlanná nem merevedett. Se kapálózás, se nyögés – mély csönd lett. A portugál király halott volt.

86

Tizedik fejezet

Ahogy eljött

a tavasz, Henrik a Lord Rochford címmel ajándékozta meg Sir Thomas Boleynt. Bessie Blounttól való hároméves fattyat pedig Richmond és Somerset nagyhercegévé, valamint Nottingham grófjává nevezte ki. A gyermek ezzel rangban – a király kivételével – mindenki más fölé emelkedett. Katalin ki volt kelve magából. Jól tudta ő, hogy ki a felelős ezért az egészért: senki más, csak Wolsey! Sürgősen küldött is a bíborosnak egy üzenetet, hogy a kinevezési ceremónia után azonnal keresse őt fel a lakosztályában. Füstölögve várt rá, mígnem egyik hölgye bejelentette Wolsey érkezését. – Látom, őfelsége fattya kiérdemelte a nagyhercegi címet! Ez netán azt is jelenti… – Félbeszakítva önmagát, megpróbált megnyugodni, és halkabban folytatta: – ... azt is jelentené, hogy rangban rögtön a király után következik? A trónutódlásban is? Megelőzve a lányomat? – Jogilag igen – felelte Wolsey. – Mindenki más fölött áll – mindaddig, amíg nincs törvényes fiú utód. Katalin dühösen nyelte a könnyeit. – Őfelsége szereti a lányunkat – jelentette ki. –Minden egyes alkalommal kimutatja, nyilvánosan is, és ha magunk vagyunk, akkor is. Nem hiszem el, hogy ezt a fattyút Mária hercegnő fölé helyezi! Wolsey kőarccal hallgatott. – Azt sem hiszem, hogy őfelsége személyesen kezdeményezte volna ezt a lépést. Végül is a lányunk a császár menyasszonya! – A királyné indulatosan nézett farkasszemet a bíborossal, és várta a választ. Wolsey megköszörülte a torkát. – Talán felséged nem hallotta? – Mit kellett volna hallanom? – A császár elvette Izabella portugál hercegnőt! Katalin döbbenten állt. – Nyilván úgy vélte, nem érdemes addig várnia, amíg Mária hercegnő fel nem nő. És hát, ki tudja, hogy nem játszott-e az is szerepet a döntésében, hogy a gyönyörűséges Izabella egymillió font hozománnyal érkezett a császári udvarba? – Kis szünet után, hogy Katalin megemészthesse a hallottakat, még kegyelemdöfésként hozzátette: – És ezért megszegte adott szavát. Katalin annyira megsemmisülve és elárultatva érezte magát, hogy szólni sem tudott. Először a férje, most pedig a saját unokafivére… Némán meredt a bíborosra, olyan utálattal, mintha az egy közönséges varangy volna. Wolsey nem zavartatta magát: mosolyra húzott szájjal állta a királyné tekintetét. A király jerikói magánházában Lady Blount pukedlizett egyet a kisfia előtt. – Kegyelmes uram… – Aztán mosolyogva tárta ki a karját, és a gyermek boldogan futott hozzá. Az anyja megcsókolta a kisfiút, elmorzsolt egy könnycseppet, és szomorúan szemlélgette a kis arcot. – Nos, Henrik, figyelj jól rám: most már saját házad van, és rengeteg szolgád, akik majd gondodat viselik. A gyerek ártatlanul, mit sem tudva arról, amitől az anyja szomorú volt, bólintott. – Tudom, mama. – Meg kell ígérned, hogy mindig jó fiú leszel – folytatta Lady Blount, és minden erejével próbált uralkodni magán. – Légy megfontolt, és kedvesen beszélj mindenkivel. Hajbókolni fognak előtted, de ettől te még ne legyél túl büszke, mert ha ezt meghallom, akkor nagyon szomorú leszek. A kisfiú komolyan tekintett az anyjára. – Igen, mama, megígérem. 87

Lady Blount rámosolygott. – Nagyszerű, én pedig megígérem, hogy annyiszor megyek látogatóba hozzád, ahányszor csak tudok. Csodálatos lesz az új házad, nagyon gazdag, ebben biztos vagyok. Félő volt, hogy érzelmei túlcsordulnak, ezért gyorsan megölelte a gyereket megint, jó szorosan, és a fülébe súgta, hogy senki más ne hallhassa meg: – Szeretlek, édes kisfiam. Nagyon szeretlek. Henrik izgatottan járkált a szobájában. Egy iratot szorongatott. – Szegény húgom! – Hát igen – mormolta Wolsey. – Csak pár napig lehetett királyné. Hihetetlen. Valóságos tragédia. Henrik bólintott. – Szegény Margaret. Amikor visszatér, azt akarom, hogy megkapjon minden kényelmet, amit csak lehet, és mindenki legyen vele nagyon kedves, hogy megkönnyítsük a gyászát. Henrik lerakta a levelet, és Wolseyra nézett. – Most pedig… Wolsey rögtön értette, mit akar az uralkodó. – Ami pedig felséged fontos ügyét illeti… A házasság érvényteleníttetése ügyében felállítottam az egyházi bíróságot Warham érsek együttműködésével, hogy vizsgáljuk meg a dolgot, és döntsünk, mit lehet tenni. Titokban találkoznék vele, ha felséged nem ellenzi. Henrik kurtán bólintott. – Hasson oda, hogy minél hamarabb megszülessen a helyes döntés. – Megint járkálni kezdett. Wolsey alázatosan lehajtotta a fejét. – Van még más hírem is – mondta. – A császárral kapcsolatban… – Elhallgatott. Henrik türelmetlen pillantást vetett rá. – Szabadon engedte a francia királyt – bökte ki Wolsey. Henrik hirtelen abbahagyta a járkálást, és szinte megmerevedett. – Micsoda?! – Jó forrásból tudom – jegyezte meg Wolsey halkan. – És milyen jogcímen engedte el? – pattogott Henrik. – Azt még meg kell tudakolnom. Henrik ököllel az asztalra csapott. – Velem kellett volna előbb beszélnie! Szövetségesek vagyunk, nem? Miféle játékot űz? Látni akarom a császár nagykövetét! Hirtelen kinyitotta görcsbe szorult markát, és aggodalmasan nézte, ami benne volt. Az ezüstmedál azonban sértetlenül lapult benne. – Majd találkozom a követtel… – szólalt meg lassan. – Előbb azonban másvalakivel van találkozóm. Henrik a keményre szikkadt földúton vágtatott lován, nyomában két gárdistával. A lovak patái nagy porfelhőt kavartak. A Hever kastélyba tartott, ahol egy hölggyel volt találkája. Heverbe érve egy galériás terembe vezették. Anna a terem távolabbi sarkában várt rá. – Anna – dörmögte a király. Szinte már remegett a vágytól. A lányhoz lépve mélyen a szemébe nézett és megismételte: – Anna… – Aztán mohón a lány ajkára tapadt. Szinte kába volt, mint aki berúgott. Karját Anna köré fonta, és szorította, egyre jobban szorította magához a lányt. – Anna – mondta ki harmadszorra is. Szerelmesen mosolygott Boleyn Annára, a szeme ragyogott, szemernyi kétséget sem árult el a tekintete. – Szeretnék mondani valamit neked – szólalt meg újra a király. – Ha beleegyezel, hogy teljesen átadd magad nekem testben és lélekben, akkor magam mellé emellek mint egyetlen, igazi királyi szeretőmet, és megígérem neked, hogy rajtad kívül nem lesz más hölgyem. Egy gondolattal sem fogok senki mást illetni rajtad kívül. 88

Várt egy kicsit, hogy mit mond erre Anna, de aztán a biztonság kedvéért, hogy még világosabb legyen az ajánlata, hozzáfűzte: – Ha nem utasítod el a Maitresse en titre címet, akkor esküszöm, hogy csak téged foglak szolgálni. – Elhallgatott, a válaszra várva. Anna egész testében megmerevedett. – Maitresse en titre?! Felséged hivatalos szeretője? – Igen! Mindened meglesz, amit csak kívánhatsz. Minden, amit hatalmamban áll megadni neked. – Henrik megsimította a lány arcát. – Csak kérned kell, és máris a tiéd lesz! Anna elfordult, és lehajtotta a fejét. Henrik szemöldökét ráncolva megragadta Anna kezét, és maga felé húzta, hogy a lány végre ránézzen. – Mi az, édesem? Mi a baj? Anna szemrehányón nézett fel rá, és szomorúan mondta: – Mit vétettem, hogy így bánik velem? Henrik nem értette. – Hogy bánok? Mit követtem el ellened, mondd már! – Felség, én senki másnak nem adom a lányságomat, mint a férjemnek. Bárki lesz is az, csak az övé leszek. – Drága Anna… Anna makacsul a fejét rázta. – Nem! Jól tudom, máskülönben mi várna rám. A nővéremet mindenki csak úgy emlegeti, hogy „az az előkelő ribanc”… Henrik döbbenten meredt a lányra. Ellentétes érzelmek viharzottak át a lelkén. Asszony, lány őt még soha vissza nem utasította, nemhogy inzultusnak tekintette volna a közeledését. – Sajnálom, ha megsértettelek – mondta kimérten. – Nem volt szándékomban. Én csak nyíltan beszéltem előtted az érzéseimről. Anna lehajtotta a fejét. – Felség… Henriknek nem maradt választása: sarkon fordult és elmasírozott. Vörös képpel, feldúltan átviharzott a hosszú előcsarnokon, amelynek végében Thomas Boleyn állt a királyra várva. Boleyn előrelépett egyet, arca aggodalmat és meglepetést tükrözött. Henrik még csak rá sem nézett, mintha meg sem látná. Nagy léptekkel kivonult a kastélyból, felpattant a lovára, és elügetett. Boleyn addig fülelt, mígnem elült a patazaj, és akkor megengedett magának egy apró, elégedett kis vigyort. Máris indult a lányához. Egy sötét beugróban talált rá a folyosón, ahol egymagában ácsorgott. – Remekül csináltad, szépséges magzatom – dicsérte az apja lelkesen. – Tényleg? – felelte halkan Anna. Boleyn közelebb lépett hozzá, és meglepetten bámult a lánya arcába a félhomályban. Látta, hogy Anna sírt. – Tényleg? – ismételte Anna keserűen, és szemrehányón az apja szemébe nézett. Mikor Henrik visszaért Whitehallba, azonnal kihallgatásra idéztette a német-római császár nagykövetét. – Senor Mendoza, nem örülök, hogy hívatnom kell – vágott bele azonnal, még mielőtt a követ felegyenesedett volna a meghajlásból. Mendoza meglepetést színlelt. – Felség? – A gazdája megszegett minden ígéretet, amelyet nekem tett – folytatta Henrik. – Elfogadta a pénzünket, de a mi érdekeink ellenében használta fel. Különbékét kötött Ferenccel és a szentatyával, miközben cserbenhagyta barátját és szövetségesét. Szószegő lett! – Keményen nézett Mendozára. – Károly semmi mást nem adott nekem, csak üres szavakat! A tetteivel pedig másoknak kedvezett! 89

Mendoza békítő modorban szólalt meg: – A császár soha nem árulná el felségedet! Soha! Hiszen nagybátyjának tekinti. A császár… – Ördög és pokol! Még hogy nagybátyja! Hát hány éves vagyok én? – ordította Henrik. Mendoza gondosan megválogatta a szavait: – Nos, felségednek azt is tekintetbe kellene vennie, hogy felséged sem mindig tartotta magát teljes egészében a megállapodáshoz. Végül is csak az ígért arany felét kaptuk meg, mint amiről szó volt… Henrik vad haraggal pattant fel az emelvényen álló karosszékéből, és Mendoza arcába nyomta a mutatóujját. – A vádjai tökéletesen hamisak! Hallatlan! Én bizonyítani fogom, hogy becsületesen jártam el, és nem számít, hogy ki vádol meg szószegéssel! Egy királlyal nem lehet vitába szállni. Mendoza alázatosan fejet hajtott, és megpróbált őszintén bűnbánó arcot vágni. Kisvártatva a király el is bocsátotta. Egy perccel később Mendoza arcán már nyoma sem volt a félénkségnek. Ide-oda tekingetve haladt határozottan, mintha keresne valakit. Aztán meg is látta az illető urat. Finoman intett feléje, mire Sir Thomas Boleyn odament hozzá. Mendoza egy csöndes sarokba vonta Boleynt. – Én jó uram, kedves Lord Rochford! A császár legmelegebb gratulációját küldi önnek a magas cím elnyerése alkalmából. Boleyn kérdőn vonta fel a szemöldökét. – Mit törődik a császár az én címeimmel? – Azzal törődik, hogy legyenek barátai az angol udvarban – válaszolta Mendoza, majd még halkabban hozzátette: – És persze fizet is ezért a kiváltságért. Boleyn ravasz képpel nézett rá. – És a császárnak vajon már sok barátja van errefelé? – Jó néhány. Lordságod ismeri is őket. – És… mit hoz a konyhára egy ilyen barátság? – Évi ezer koronát – mosolygott Mendoza. Boleyn szeme kitágult. Ez egész vagyon! – Mindenképpen meg fogom fontolni őfelsége megtisztelő ajánlatát. Mendoza mosolyogva továbbment. Boleyn megfordult, és észrevette Norfolk hercegét, aki őt figyelte. Vajon Norfolk is rajta van a császári fizetési listán? – töprengett. És vajon még ki? Norfolk odasétált hozzá. – Hogy van az ifjú szerelmespár? – súgta. – Henrik felkérte, hogy legyen hivatalosan a szeretője – közölte Boleyn. Norfolk szemében érdeklődés villant. – Ó persze erre… Boleyn alattomosan mosolygott, mire Norfolk elégedetten bólintott egyet. Még ácsorogtak egy kicsit az udvarban, némán figyelték a körülöttük zajló életet. Norfolk könnyedén felvetette: – És milyen a benyomásod a császári követről? – Nagyon érdekes ember – felelte Boleyn óvatosan. – Valóban. Én is annak tartom, beszéltem már vele. Szerintem nagyon… elvhű ember – jelentette ki Norfolk, és odébb lépett. Szívem hölgye, nagyon elkeserítettél. Úgy látom, nem ismered a saját tulajdon érzéseidet. Teljes szívemből kérlek, hogy adj választ – elfogadod-e az ajánlatomat, vagy elutasítod ? Anna összegömbölyödve hevert ágyán a Hever kastélyban, és Henrik legutóbbi levelét olvasgatta. Mellette, az ágyon hevert még számos kézirat: néhány költemény, egy levél Franciaországból és Luther egy traktátusa, amelyet éppen akkor olvasott, amikor kézbesítették neki a király levelét. 90

Ez állt még Henrik levelében: Biztos lehetsz benne, hogy tiéd vagyok: neked ajánlom a becsületem, a szerelmem és a szolgálatom. Anna behunyta a szemét, annyi erő és őszinte érzelem áradt e sorokból. Nem számított rá, hogy valaha így fog érezni Henrik iránt. Ha tudta volna… Ám már nem volt visszaút. A családja jövője múlik őrajta. Nincs más választása, mint hogy végigvigye, amibe belekezdett. Hirtelen valaki kikapta a kezéből a levelet. A bátyja volt az, George. – Ne, George! – kérte Anna. – Add vissza! George azonban odébb ugrott vele, és hangosan beleolvasott: – ,A szívem már odaadtam neked, most már arra vágyom…” Anna elkeseredetten próbálta visszaszerezni a kéziratot, de George mindig kitért előle. – Ne! Kérlek! George folytatta az olvasást: – „…hogy immár ne csak lélekben, de testben is felajánlkozhassam neked.” Anna feladta a hiábavaló küzdelmet, és leroskadt az ágyra, úgy hallgatta, ahogy bátyja a levél utolsó bekezdését olvassa: – „Saját kezűleg azon ember által, aki testben-lélekben és akaratában egyaránt a te leghívebb szolgálód. H. R.” – George az aláírásra meredt vigyorogva. – Nézd csak! Még egy kis szívet is rajzolt a H és az R betű közé! – Nevetve mutatta fel a levelet Annának. Aztán a testvérére nézett. Anna arca piroslott. George kéjesen suttogta: – Nahát, kutya legyek… Az angol király irkál az én húgocskámnak – és a szolgája akar lenni! El vagyok ájulva… – Add vissza a levelet! – mondta Anna csöndesen. George ügyet sem vetett rá. – Szerelmes beléd, bizony ám! – kántálta gúnyolódva. – Add a levelet… – ismételte Anna makacsul. George fölfigyelt az indulatra húga hangjában, és abbahagyta a viháncolást. Visszaadta neki a levelet, és nézte, ahogy Anna szépen, gondosan eltünteti a ruhája alatt. George Anna profilját vizsgálgatta összehúzott szemmel. Végül aggodalmaskodva szólalt meg: – Ugye, nem szerettél te is belé? Mondd, hogy nem! * Portugália frissen megözvegyült királynéja a keskeny priccsen feküdt az Anglia felé tartó hadihajón, Brandonnak, Suffolk hercegének a karjában. A visszafelé tartó út a nyugodt tengeren – a hajó andalító imbolygása, a gerendázatok halk nyikorgása – gyógyírként hatott Margaret elkínzott lelkére. Bárcsak örökké tartana ez az utazás, kívánta. – Királyi halála volt – szögezte le Brandon, és megcsókolta Margaretet. – Mi lehet jobb, mint belehalni a házastársi kötelezettségekbe? A te „kis halálod” a nászágyon, aztán az ő ennél nagyobb, maradandóbb halála… – Brandon elégedetten mosolygott. – Gondolod, hogy gyanakodtak? – vetette fel Margaret. Brandon felnevetett. – Hát persze hogy gyanakodtak! Nem láttad, milyen képpel néztek rád a szolgák? – Gúnyosan elhúzta a száját. – A fia azonban… azaz őfelsége alig bírt az örömével! Végül is már sok éve várhat a trónra. A vénember nagyon is csimpaszkodott a koronájába… Margaret egész testében megrázkódott. – Ne is említsd nekem azt a csimpaszkodást! Nagyon szeretném örökre elfelejteni… – Nevettek, halkan, és kezükkel-ajkukkal egymás arcát-száját-testét cirógatták. – És most mihez kezdünk? – kérdezte Margaret kissé később. – Ez neked nem elég? – Nem… vagyis, dehogynem! – A hercegnő megcsókolta Brandont. – És mégsem… – Felsóhajtott. –Egyszer mégiscsak visszaérünk Angliába.

91

Eltöprengtek azon, hogy vajon mi vár otthon rájuk. Mindketten tudták, hogy kis liaisonukat nem fogják megúszni következmények nélkül. Brandon megfogta Margaret arcát, és maga felé fordította. – Gyere hozzám feleségül – suttogta. – Mit mondasz? – bámult Margaret a férfira nagy szemekkel. – Jól hallottad! Elvennélek… Margaret elámult ezen a merészségen. Brandon kimondta ugyan a titkos vágyát, de hát ő mégiscsak királyi vérből való hercegnő – sőt, most már királyné –, aki csak nemrégiben özvegyült meg, Brandon pedig csak egy közember… bár nemrégiben nemesi rangot kapott, ez is igaz… Az viszont, hogy Brandon elvegye őt a király engedélye nélkül, felér egy felségárulással. Compton egy közönséges londoni kocsma felé tartott, és nem értette, mi dolga ott. Mi a csudáért akar vele Brandon éppen egy ilyen nyomorult, közönséges helyen találkozni, mikor az udvarban könnyűszerrel összefuthatnának bármikor? A kocsma zsúfolt volt, zajos, és mosdatlan emberek, bor, sör és ázott gyapjú szaga terjengett benne orrfacsaróan. Brandont már eléggé elázott állapotban találta egy sarokban – legalábbis előtte, az asztalon álló borosflaskák számából következtetve már jó ideje ihatott. Brandon melegen megölelte barátját. – Kedves jó William… Gyere, igyál velem egyet? –Telitöltött két poharat, és így folytatta: – Milyen jó, hogy látlak! – Igen – mondta Compton kurtán. – De miért itt? Nem értem. – Kis szünet után még hozzátette: – Mindnyájan vártuk már, hogy felbukkansz az udvarban. Brandon nyájas mosolya elenyészett. Kissé aggodalmas képpel kérdezte: – És hogy van a király? – Már alig várja, hogy lássa a húgát – magyarázta Compton. – Hogy osztozzék a gyászában. – Aha… a gyászában… Vagy úgy. – Brandon felhörpintette, ami a poharában volt. Aztán bánatosan, sőt bűntudattal nézett a barátjára. – Összeházasodtunk. Compton meghökkent, nem értette. – Mi? Kicsoda? Brandon megvonta a vállát. – Hát ő… meg én. Házasok vagyunk. Compton nagy nehezen felfogta, miről van szó, és szinte hápogni kezdett: – Te… meg a… hogy ő? Brandon bólintott. – Igen. Meg kell neki mondanod. A királynak. – Nekem?! Miért éppen nekem? – Jobb volna, ha tőled tudná meg. – Csönd telepedett közéjük, és mindkettőnek az elkerülhetetlen, súlyos következmények jártak a fejében. Brandont ezért akár még le is fejezhetik. Compton felhajtotta a borát, és hirtelen rávigyorgott régi cimborájára: – Na, mi van, Charles? Inadba szállt a bátorságod? Brandon szánalmasan előregörnyedt ültében. – Ez nem tréfadolog. – Az biztos – hagyta helyben Compton. – Akkor miért csináltad? – Ismersz – tárta szét két tenyerét Brandon zavartan. – Nem mindig gondolkozom, mielőtt cselekednék. – Dehogynem gondolkozol! – vágott vissza Compton. – Csak nem mindig az eszeddel! Nagypéntek volt, Katalin a templomba ment. A kórus a Stabat Matert énekelte, és kezdődött a kereszt előtti csúszásmászás ceremóniája. A gyülekezet tagjai mezítláb és négykézláb másztak a Szűzanyát ábrázoló oltár felé. A szentkép előtt aranyozott kereszt állt, amelyet az elhaladók áhítattal megcsókoltak. 92

Amikor a sorban az utolsó is ajkával illette a feszületet, egy szerzetes felemelte a keresztet, és a karzatra vezető lépcső alsó fokára fektette, egy bársonypárnára. A szikár, idős rochesteri püspök, John Fisher maga is mezítláb mászott a kereszthez, és megcsókolta. Aztán felkelt, meghajolt Katalin előtt, és kézmozdulattal jelezte, hogy kövesse őt. Kimentek a templom elé. Ahogy a királyné megjelent a templom kapujában, a tömeg éljenezni kezdett. Fisher püspök beszélni kezdett hozzájuk: – Jó emberek, lambethiek. Ezen a nagypénteken őfelsége, a királyné fogja kiosztani a király adományát őfelsége legszegényebb, de igaz és becsületes állampolgárainak – a keresztényi szeretet és könyörület nevében. Katalin odalépett az első sovány és lerongyolódott emberhez, aki reszketve térdre esett előtte. Katalin egyik embere átadott a királynénak egy aranytallért, s ő a nyomorult markába csúsztatta, miközben vigasztaló szavakat suttogott neki. A szegény embernek könnyek folytak az arcán. Ez volt élete legszebb pillanata. A pénz értékét is felülmúlta az, hogy a királyné megérintette, ezzel mintegy jóságával gyógyította. Úgy érezte, mintha egy szenttől kapott volna áldást. Katalin ment tovább, és osztotta a király ajándékát. A tömeg mosolyogva, zokogva nézte, és úgy érezte mindenki, mintha ő is részesült volna az áldásban. Egyetlen ember volt, aki szenvtelenül nézte a jelenetet – a király titkára, Cromwell. Az arca semmilyen érzelmet nem árult el, kivéve, hogy kissé elfintorította az orrát, mintha valami büdöset orrontott volna. – Válni akar?! – hüledezett Sir Thomas More. – Ez képtelenség! – More-t sürgősen a palotába hívatta Wolsey, s More – a kései óra dacára – azonnal Hampton Courtba sietett. Néma döbbenettel bámult a bíborosra, mint aki nem tudja megemészteni a hallottakat. Wolsey a fejét csóválta. – Nem válásról van szó. A király a házasság érvénytelenítését akarja arravaló hivatkozással, hogy ez soha nem is volt érvényes házasság. – More tekintetét látva hozzátette: – Azzal, hogy a bátyja feleségét vette el, megsértette mind az emberi, mind az isteni törvényt. Csak ezt akarja elismertetni. – De hát a pápa diszpenzációt adott éppen azért, hogy elvehesse Katalint! Wolsey megvonta a vállát. – Valóban, ezt senki sem tagadja. Ám a király sokkal inkább az Isten felé érzi magát elkötelezve, mint a pápa irányában. A lelkiismerete kínozza őt. Nem engedelmeskedett az isteni akaratnak, és ezen még a pápa őszentsége sem tud változtatni, bármit tesz vagy mond is. More a homlokát ráncolta. – De hát a pápa Isten földi helytartója! Amit ő mond, az… Wolsey félretolta az asztalon az írótollát. – Ugyan, Thomas, mire jó ez a színjáték? A királyok házasodnak és elválnak. A pápák meg mindig kitalálnak valami mentséget a számukra. Tudom, hogy kegyelmed igazi idealista, de nem bolond. Ha Henrik érvényteleníttetni akarja a házasságát, akkor ebben ugyan ki akadályozhatná meg? More kutatón nézett Wolseyra. – Rendben. Játsszuk el a realistát. Eminenciád tényekről beszél. Hadd mondjak egyet: Aragóniai Katalin nem pusztán nagy királyné, aki maga is nagy királyok leszármazottja, hanem rendkívül népszerű királyné is az ország minden zugában. Isten őrizzen meg minket attól, hogy a király el akarja őt hagyni – csak azért, hogy könnyítsen a lelkiismeretén! Nem hinném, hogy az angol nép valaha is megbocsátaná ezt neki! Wolseyra láthatóan nemigen hatott ez az érvelés. – És ő már tudja? – kérdezte halkan More egy kis szünet után. Wolsey nem felelt.

93

More feldúltan lépett az ablakhoz, és kinézett. A hold elé nagy, sötét felhők tornyosultak. Vihar közeledik. Illik a helyzetünkhöz, gondolta More. Csak Isten a tudója, mi minden fog kisülni ebből… * – Megvagy! – kiáltotta Mária hercegnő egy szék mögül előugorva. Átfogta az anyja derekát. – Hohó, most meg én kaptalak el! – Katalin felemelte a lányát, és körbe-körbe röptette. A kislány vadul visított gyönyörűségében. Katalin lerakta, és a gyermek szédülve tántorgottkeringett kuncogva a szobában. Az udvarhölgyek nevettek. Hirtelen elhalt a vidámság. Katalin felnézett, és Wolseyt látta meg az ajtóban állni. A bíboros nézte őket. Katalinnak a vér is megfagyott az ereiben. – Gyere, kedvesem – mondta Máriának, aki nem értette a hirtelen hangulatváltozást, és kissé aggodalmasan pillantott az anyjára. Katalin bátorítón mosolygott rá, és megcsókolta. – Menj a lakosztályodba – mondta neki. – Majd később megyek én is. – Igenis, mama – mondta a kislány engedelmesen. Az egyik udvarhölgy előlépett a sorból, és kikísérte a gyermeket. Katalin intett a többi hölgynek, hogy elmehetnek. Aztán megvetően nézett Wolseyra, és gúnyos hangon üdvözölte: – Újabb látogatás eminenciádtól… Pedig mindig olyan… elfoglalt. – Jó híreim vannak – mondta Wolsey könnyedén. – Miután őfelsége Richmond hercegének megadta a rangjához méltó és az önállóságát biztosító juttatásokat, úgy gondolja igazságosnak és illendőnek, hogyha ugyanezt megadja az ő szeretett kis Mária hercegnőjének is. Katalin szeme gyanakvóan összeszűkült. – Mit ért ezen? – Őfelsége úgy óhajtja, hogy a hercegnő menjen Ludlow várába, a walesi tóvidékre. Ott Lady Salisbury, a nevelőnője felügyelete alatt lesz. Vele megy majd tanítója, dr. Fetherston is, valamint háromszáz főnyi személyzet. Katalin nem is fogta fel rögtön a csapást teljes egészében. – Őt… úgy értsem, hogy elszakítják tőlem? – Nem, ne úgy értse, hanem úgy, hogy őfelsége megadja neki mindazt, ami egy királyi vérből való hercegnőnek jár. – Ezt nem őfelsége ötlötte ki! – mondta Katalin acsarogva. Wolsey széttárta a két karját. – Asszonyom, gyakran vádolnak olyasmivel, amiről nem tehetek, mert nem az én hatásköröm. Néhányan mindig kaphatóak rá, hogy viszályt szítsanak, és rosszat pletykáljanak minden alap nélkül, anélkül hogy fogalmuk lenne az igazságról. Talán az effélék mételyezték meg felséged szívét ellenem. Katalin keserűen vetette oda: – Elveszi tőlem a gyermekemet, az én kicsikémet, életem egyetlen boldogságát! – Hangja fájdalmasan kiélesedett: – Elszakítja tőlem – mintha a saját méhemből szakítná ki! – Én csak azt teszem, amit a király parancsol nekem – felelte Wolsey kimérten. Katalin vad gyűlölettel nézett a bíborosra. – Takarodjon a szemem elől! Wolsey meghajolt. – Felség… – Mikor kiment, Katalin még egy jó darabig ott állt megkövülten, porrá zúzva, elveszetten. De nem sírt. Wolsey miatt ugyan soha! Katalin hallotta odakintről a vihar dörgését és az eső dobolását, ahogy imába mélyedve térdepelt saját kis oltára előtt a hálószobában. Hirtelen felneszelt – ez most valami más hang, nem a vihar… Felkelt, hogy megnézze, mi az. Elámulva látta, hogy Henrik nyitotta ki a kettejük szobáit összekötő titkos ajtót, és belép. Egy pillanatra már azt hitte, hogy meghallgatásra talált az imája, és Henrik ismét házastársi látogatást 94

tesz a hálószobájában, de mikor látta a király zavarát, és észlelte a belőle áradó feszültséget, minden reménye szertefoszlott. Mélyen meghajolt Henrik előtt, és várt. A király félszegen babrált ezt-azt, ami a keze ügyébe került, miközben járkált egy kicsit, aztán rá nem jellemző nyerseséggel szólalt meg: – Katalin, mondanom kell valamit. Ami engem illet, részemről a házasságunknak… vége. – Henrik nyelt egyet, majd megint nekirugaszkodott a mondókájának, amely úgy hatott, mintha jó előre kigondolta vagy megírta volna. – Valójában nem is érhet véget az, ami el sem kezdődött. Mi ketten sohasem voltunk igazándiból házasok. Ez csak a Biblia… félreértelmezése volt, és… és az egyházi törvényt a pápa nem megfelelően alkalmazta… Katalin hallgatta, és a szeme elfelhősödött. Henrik ezt jól látta, és egy kicsit bele is zavarodott a beszédbe, de aztán összeszedte magát, mint aki mielőbb túl akar lenni az egészen. – Az az igazság, hogy minderről eddig nem tudtam. De most… most felszínre hozták ezt a véleményt a… az ehhez értő tudósok… A könny kicsordult Katalin szeméből, és végigfolyt az arcán. Henrik nem nézett rá, és mereven így folytatta: – Mindez megterheli a lelkiismeretemet. Mindez arra kényszerít, hogy megszakítsam házastársi közösségünket, és elváljunk ágytól és asztaltól. Elhallgatott, és a csöndben nem hallatszott más, csak az eső dobolása és a királyné hüppögése. Henrik így folytatta: – Az marad már csak hátra… az a választásod maradt, hogy eldöntsd, hol… hol akarsz élni mostantól, és… és hogy olyan gyorsan költözz oda, amilyen gyorsan csak lehetséges. Várt valamiféle választ, mintha az megkönnyíthetné a helyzetet, de Katalin egyre csak sírt, és könnyben úszó szemével egyre csak bámult rá. Henriknek elszorult a szíve. Utálta ezt az egészet, utálta, hogy ezt kell tennie. Csak már legyen vége… Legyenek túl rajta. Könyörgőre fogta: – Kérlek, Katalin, könyörgök, maradjon ez az egész titokban. És esküszöm, hogy… esküszöm, hogy minden úgy lesz, ahogy neked a legjobb. Katalin tehetetlenül állt, arcán a legmélyebb bánat; szeméből az elhagyatottság és a végső kétségbeesés könnyei hullottak. Henrik nem bírta már tovább, hirtelen sarkon fordult és kiment. – Asszonyom, Lady Salisbury itt van – jelentette Katalinnak az egyik udvarhölgye. Egy előkelő megjelenésű, szigorú külsejű dáma jelent meg Katalin szobájában. Lady Salisbury a hagyományt minden ízében betartva, körülményesen hajolt meg a királyné előtt. – Felség… Elhoztam a lányát, hogy elköszönjön tőle. – Intésére egy másik hölgy bekísérte Mária hercegnőt. A kis hercegnő felnőttes utazóruhába volt öltöztetve, mint egy aprócska asszonyság. Nem szaladt az anyja karjaiba, ahogy máskor szokott, hanem ünnepélyesen, merev végtagokkal bókolt, mintha idegen előtt állna. Látszott, hogy gyakoroltatták vele a dolgot épp elégszer. Katalin szíve elfacsarodott. – Én kicsi babám… – suttogta szárnyaszegetten. Lady Salisbury kimért, hideg hangon szólalt meg: – Felség, legyen egészen nyugodt. A hercegnőnek gondját viseljük, a rangjához méltón. Rendszeresen jelentést küldünk majd felségednek Mária egészségi állapotáról és a tanulásban elért eredményeiről. És természetesen meg is fogja látogatni őt, amikor felséged arra jár. Katalin arca megrándult, de önuralmat tanúsított – nem szerette volna kétségbeesését egy idegen előtt – és még kevésbé a lánya előtt – kimutatni, olyan nyájasan szólalt meg, amennyire csak tellett tőle: 95

– Köszönöm, Lady Salisbury. És hasson oda, hogy ne hanyagolja el a zenei tanulmányait, mert… – Elcsuklott a hangja, de gyorsan összeszedte magát, és folytatta: – …mert jó érzéke van a zenéhez. Lady Salisbury újból meghajolt. Katalin a kislányára nézett, és spanyolra váltott: – Légy erős, kislányom. Sose feledd, hogy ki vagy – Kasztíliai Izabella és Ferdinánd utóda és az angol király egyetlen leánya. Légy erős, légy jó, és egy nap… – Megremegett a hangja. – Egy nap majd királynő leszel. – Gyöngéden megcsókolta a lányát. Mária újból mélyen bókolt. – Igenis, mama. – És már kísérték is kifelé. Lady Salisbury elvitte – el az anyjától, egy bizonytalan jövő felé. Katalin nem tehetett mást, hát sírt.

96

Tizenegyedik fejezet

É

– s legalább megbánta már? – nézett szúrósan a király Comptonra, akivel négyszemközt beszélgetett. Compton éppen most mondta el Henriknek, hogy Brandon elvette a húgát. – Felébredt már a bűntudata? – folytatta Henrik. – Mondd már! Kéri a bocsánatomat? Compton kényelmetlenül feszengett a király indulatos tekintetének tüzében. – Felséged ismeri őkegyelmét… – mondta végül. Henrik feldúltan bámult rá. – Azt akarod mondani, hogy nem kéri? – firtatta vészjóslón. Compton hallgatott. Henrik öklével a levegőbe csapott. – Küldd ide a húgomat! – horkant fel. Compton elsietett. Henrik végigsimította a homlokát, mintha a feje fájna. Kisvártatva Margaret surrant be nesztelenül. Mélyen hajbókolt, és nem emelte a királyra lesütött tekintetét. – Nem vagy gyászruhában – állapította meg Henrik hidegen. – Nem, felség. – Pedig gyászolnod kéne. Meghalt a férjed. Margaret nem felelt. Henrik fenyegetően ismételte: – Azt mondtam, a férjed halott! Margaret ráemelte a tekintetét; dac sugárzott belőle. – Nem, még él! – mondta. – Az én férjem életben van! Henrik két határozott lépéssel ott termett a hercegnő előtt, és a tenyerébe fogta a húga állát. – Nem adtam engedélyt rá, hogy hozzámenj Brandonhoz – és soha nem is adtam volna, ha megkérsz, akkor sem! Margaret elrántotta magát a király markából. – Felséged ígéretet tett nekem! Hogy szabadon választhatok majd. – Soha nem ígértem neked semmit. Tévedsz. – A dacot és az ellenállást látván Margaret szemében, mérgesen így folytatta: – Ne merj így nézni rám! Én az urad és királyod vagyok! Nem a bátyád! – Várta, mit mond erre Margaret. Margaret ekkor lesütötte a szemét, mint aki mímeli az alázatot, de az arckifejezése továbbra is kemény maradt. – A tanács a fejét követelte, tudod? És én majdnem bele is egyeztem… Margaret tudott erről. Hallotta, hogy Wolsey győzte meg a királyt, nehogy kivégeztesse Brandont. Elég tragikomikus, hiszen új férje mindig is gyűlölte a bíborost. Henrik föllépdelt az emelvényére, a baldachin alatt álló karosszékhez. – Mindkettőtöket kitiltalak az udvarból – közölte. – A londoni házaitokat nem tarthatjátok meg, és eltűntök a szemem elől. Értetted? – Amikor Margaret nem felelt, felordított: – Értetted?! Margaret a foga között szűrte a szót: – Igen, felség. Henrik dühödten látta, hogy csak nem enged fel Margaret konok szembenállása. – Margaret… – Igen, felség… – Még meggondolhatom, hogy ne rövidítsem-e meg mégiscsak új ágyastársadat egy fejjel! – mondta bársonyos kegyetlenséggel. Margaret döbbenten pislogott. Képes volna Henrik lefejeztetni a húga férjét? A saját egykori legjobb barátját?! Ugye, nem? Henrik saját lakosztályában járkált le és föl, mint egy megvadult oroszlán. Bejött egy szolga. – Mi az? – vágta oda Henrik. A szolga egy apró csomagot nyújtott feléje. – Kitől jött? – Boleyn Anna kisasszonytól, felség. 97

Henrik közönyösen bólintott, majd amint a szolga az intésére eltűnt, reszkető ujjakkal tépte fel a csomagolást. Egy különleges ötvösmunka volt benne: egy hajócska, amelynek a fedélzetén egy kis asszonyfigura állt egymagában, nyakában medál gyanánt egy gyémánt. Henrik izgatottan bámult a díszre, forgatta a kezében, megnézte eminnen és amonnan, hogy megfejtse a titkos üzenetet. – Egy hajó egy asszonnyal… – mormolta. – Mi a hajó? A védelem és a megmentés szimbóluma… Mint Noé bárkája. – Összevonta a szemöldökét. – És a gyémánt? Hogy is van az a rész A rózsa regényében? Ó, igen, valahogy így: Oly kemény a szíve, mint a gyémánt… Nem változik… Körbemasírozott a szobában, aztán jött a megvilágosodás: – Hát persze – kiáltott fel –, ő a gyémánt, én pedig a hajó! Zihálva megállt a szoba közepén. Meglátta magát a tükörben. – Azt mondta, igen! – mondta saját képmásának, amely immár úszott a boldogságban. – Az én felügyeletem alá helyezte magát. Wolsey bíboros megköszörülte a torkát, és a beszélgetés halk moraja elenyészett a teremben. – Kegyelmes uraim, hitem szerint tudják, hogy miért gyűltünk itt össze – magunkban… – A „magunkban” azt jelentette, hogy „titokban”, mert valójában az egyház csaknem minden főpapja jelen volt. – Azért vagyunk most itt, hogy teljesítsük őfelsége óhaját. Őfelsége utasítására meg kell vizsgálnunk Aragóniai Katalinnal kötött házassága mibenlétét annak érdekében, hogy felbolydult lelke nyugalomra lelhessen. – Senki meg sem moccant a szobában. Wolsey folytatta: – Mert ahogy a Léviták könyvében meg vagyon írva: ,A te bátyád feleségének szemérmét fel ne fedezzed, mert a te bátyád szemérme az”… Az ilyen frigy tisztátalan, és magtalan marad. Wolsey prelátustársaira nézve próbálta felmérni az első reakciókat. Ám nemigen látott mást, mint gondosan lefelé irányított tekinteteket a félig csukott szemhéjak alatt. – Uraim, ha magunk közt eldöntenénk – folytatta –, hogy ez a házasság a lényegét tekintve sohasem volt törvényes, és létrejötte óta szemben áll az isteni és az egyházi törvényekkel egyaránt – ahogy arra őfelsége a legnagyobb sajnálatára rájött –, akkor véleményem szerint nekem, mint pápai legátusnak megvan a felhatalmazásom és a jogköröm, hogy ezt a házasságot érvényteleníttessem, s véget vessek neki. Mindazonáltal hálás volnék, ha megtisztelnének a véleményükkel. Mi kegyelmetek véleménye e nagy horderejű ügyről? – Elhallgatott, és várakozón Warham érsekre nézett. – Kegyelmes uram? Warham igyekezett nagyon óvatosan fogalmazni: – Hajlok rá, hogy egyetértsek eminenciáddal – bár azt mondanám inkább, hogy meghallgatnám mindenki álláspontját, mielőtt ítéletet alkotok. – Lord Fisher? – fordult Wolsey az idős Fisher püspökhöz. Fisher elégedetlenül horkantott fel. – Nem látom semmi alapját a király vélekedésének, ahogy itt elhangzott. Semmiféle alapját… Ha valaha felmerült bármiféle kétség a házasságot illetően, ezt megoldotta a pápai diszpenzáció. Ennélfogva a házasság érvényes, és ahogy eminenciás uram is tudja, válást az egyház nem engedélyez. – Fisher farkasszemet nézett a bíborossal, és határozottan hozzátette: – Ez a véleményem. Helyeslő moraj futott végig a termen. Wolsey töprengve pillantott körbe. Azonnal megértette, hogy hiábavaló volna erővel és hatalommal élni – elvi vallási ügyben ez nem megy. Látta már, hogy ez a válási ügy korántsem lesz olyan egyszerű, ahogy azt a király elképzelte. Sir Thomas More elment meglátogatni Fisher püspököt, hogy megvitassák a király házassági ügyét. – Ez súlyos ügy – jelentette ki More. – Fontos tudnunk, hogy valójában mit gondolnak a püspök urak erről az egészről… Különösen az érsek… 98

Fisher bólintott. – Warham négyszemközt elárulta nekem, hogy a királyné mellett áll. More-nak ez örömet szerzett. – Remek. Ebben az esetben Wolsey nem fog tudni továbblépni, és át kell adnia az ügyet Rómának. – Akkor viszont, úgy gondolom, a dolog azonnal szélesebb értelmezést fog nyerni… More bólintott. – Úgy van, egészen biztosan. – A király azzal fenyegetőzik, hogy nem fogadja el a pápa fennhatóságát a diszpenzáció kérdésében. És az efféle támadások őszentsége ellen egyre gyakoribbak Németföldön és másutt is, kegyelmed ezt nyilván jól tudja. Vannak angolok is, akik idegen földön élnek – mint például Tyndale –, akik szégyent hoznak egyházunkra, és köpnek a hagyományainkra. More bólogatott. – Tudom azt is. Hinné, hogy William Tyndale egyenesen nekem akarta elküldeni az Újszövetség angol nyelvű szövegét a saját fordításában? Mintha én jóváhagynék efféle eretnekséget… Fisher a fejét csóválta. – Ezek mind afféle fiók Lutherek. Lényegében nem hisznek az anyaszentegyházban. – És – Isten ne adja – ha valaha is széles körben elfogadnák az ő nézeteiket, az a végső összeomlást jelentené keresztény hitünkre nézvést. – Mélyen igaz – helyeselt More, és ökölbe szorult a keze. – Ezt a fajta emberállatot rendkívüli módon gyűlöletesnek találom. Olyannyira, hogy – hacsak nem térnek jobb belátásra – teljes gyűlöletemet szeretném bevetni ellenük. Fisher aggodalmasan tekintett More-ra. – Sir Thomas, imádkozom és reménykedem, hogy őfelsége mindig, mindenben egyetértsen kegyelmeddel. – Ferenc király nagyon szorgalmazza felségeddel a kapcsolatfelvételt – magyarázta Henriknek Wolsey, aki a főpapokkal tartott titkos találkozója után egyenesen a király lakosztályába sietett. Henrik a szokásosnál is nyugtalanabbnak tűnt a bíboros szemében – hol járkált idegesen, hol meg szélesen, kezét-lábát szétdobva elterült a széken, de kisvártatva megint felpattant. Wolsey rezzenéstelenül folytatta: – Ferencet megundorította a császár csaló és hazug viselkedése felséged iránt. Ő ezt a helyzetet mélyen átérzi, lévén hogy átélte ugyanezt, és ezért őszinte és kölcsönös barátságot ajánl. – Az már igaz, hogy a császár elárulta minden reményünket – szögezte le Henrik, és Anna kis ékszerhajójával játszadozott szórakozottan. – A császár talán sosem is volt őszinte – vetette fel Wolsey. – Akárhogy is, még mindig vannak barátai felséged udvarában. Henrik kiegyenesedett ültében. – Miféle barátai? – Az embereim elfogtak egy levelet. – A bíboros átnyújtotta az írást. – A királyné kezétől származik. Azt kérdezi, hogy miért nem ír neki a császár gyakrabban. És azzal az ígérettel zárul, hogy ő, Katalin mindig hű szolgája marad a császárnak. Henrik átfutotta a levelet, aztán mérgesen széttépte. Wolsey arcára halvány elégedettség ült ki. – Az ő szolgája, és nem az enyém! – csattant föl Henrik. Megint felállt, és folytatta a járkálást. Aztán kisvártatva ezt mondta: – Mondja meg kegyelmed a francia követnek, hogy hajlunk a kapcsolatfelvételre Ferenc királlyal. Küldjenek delegációt, és szövetkezzünk a császár ellenében. – Nagyon helyes, felség – dörmögte Wolsey elégedetten. – Most pedig más dolgom van – nézett le Henrik a kezében lévő kis hajóra. – Vár rám valaki.

99

– Szívem hölgye. Életem. Egyetlenem. – Henrik az ágyon feküdt Annával a karjában, és szenvedéllyel, egyszersmind csodálkozó áhítattal csókolta. A lány visszacsókolta, először csak a szája sarkát, aztán harapdálni kezdte Henrik alsó ajkát. Anna ujjaival a király hajába túrt, majd ajkai szétnyíltak, és mohón forrt össze a két száj. Anna karcsú teste a királyénak feszült. Henrik felemelte a fejét, hogy jobban lássa Anna arcát, és teljesen kába volt a szerelemtől. – Igényt tartok a lányságodra – mondta gyöngéden, és megcsókolta Anna kebleit. Anna mosolygott, és vágyakozva borzongott meg. – Én pedig megígérem, hogy amint megesküszünk, fiút szülök neked! Henrik ennél többre nem is vágyott. Ettől még jobban fellángolt a szenvedélye. – Ó, Anna, édes Annám… Egyre vadabbul és bizalmasabban cirógatták-becézgették egymás testét. Henrik mélyen felnyögött, és szinte magába olvasztotta a lány csípőjét, annyira magához szorította, miközben a keze vad vággyal járt a lány gerincén, hátsóján, combján le és föl. Erről álmodott, erre vágyott éjjel és nappal… Anna… Anna… Kérdőn-kutatón nézett Annára, és látta a lány szemében az odaadást – a beleegyezést, történjék bármi... Most már az övé, ha ő is úgy akarja. Henrik még egyszer végigsimított a lány testén, majd mélyet lélegzett, és odébb gördült az ágyon. – Nem… – mondta. Anna nem értette, hirtelen megriadt. – Mi történt? – lehelte elfúlón. Henrik csak feküdt a lány mellett, és megpróbált lecsillapodni. Aztán megszólalt: – Tiszteletben tartom szűzi erényedet mindaddig, amíg össze nem esketnek minket a templomban. Nem adhatom alább, éppen a szerelem nevében! Anna csodálattal pillantott rá. – Ó, én szerelmem! Én pedig esküszöm, nap nap után be fogom bizonyítani, hogy nincs semmi híja sem a szeretetemnek, sem az odaadásomnak irántad. Henrik fölébe hajolt, és szinte testvéri csókot nyomott a lány ajkára. Aztán felkelt, és halkan kiment a szobából. – Azt mondtad, minden rendben lesz! – Margaret egy tálat hajított Brandon felé, aki lehajolt, mire a tál vidéki házuk falán csattant, és darabokra tört. Késő délután volt. Margaret aznap délelőtt ért vissza az udvarból, vagyis a bátyjától. Nem, nem a bátyjától – a királytól, urától és parancsolójától… – Azt mondtad, hogy meg fog neked bocsátani! – visította Margaret.– Ezt mondtad! Megígérted! – Az asztalon jó néhány üres borosüveg sorakozott. Azóta ittak, hogy Margaret visszatért, és már mindketten meglehetősen kapatosak voltak. Margaret most egy üres üveget kapott fel az asztalról, hogy azt vágja Brandonhoz. – Az isten szerelmére, te asszony… – Ne hívj asszonynak! – acsarkodott Margaret. –Nem is akarok az asszonyod lenni. Gyűlöllek! Brandon megkerülte az asztalt, és felséges feleségéhez közelített. – Nem, nem gyűlölsz – mondta. Margaret válasz helyett meglendítette az üveget, amely éppen Brandon füle mellett süvített el, majd összetört. – De igenis gyűlöllek! – vágott vissza vadul. – Ha te nem lennél, akkor én még mindig Portugália királynéja lennék! Most pedig mi vagyok?! – Részeg vagy – mondta neki szerető férje. – És bolond. – Aztán békítőleg tette hozzá: – Hát persze hogy megbocsát a király nekem! Csak le kell nyelnie a békát, csak még nem bír a büszkeségével. Megsértettük a hiúságát, ennyi az egész. Brandon elkapta kis feleségét, és folytatta a duruzsolást: – Higgy nekem! – Miért higgyek? 100

Brandon magához húzta, és csókolni kezdte. A hercegnő először kapálózott, huzakodott, de aztán alábbhagyott az ellenállása. A férjéhez simult egész testében, és szenvedélyesen visszacsókolta. Aztán elhúzódott, és keserves képpel így szólt: – Nem is tudom, hogy tényleg bátor vagy-e, vagy csak ostoba. Brandon vigyorgott. – Én sem tudom! – és megint Margaret után nyúlt. A hercegnő ütlegelni kezdte a tenyerével, Brandon azonban az asztal felé tolta. Margaret rúgkapált, és bele-beletépett a férje ruháiba. Brandon az asztalra lökte Margaretet – a flaskák csak úgy repültek szanaszét –, és vadul fogdosták-csókolták egymást kölcsönösen. Brandon felrántotta Margaret szoknyáját. A hercegnő combjai széttárultak, és két lába összekulcsolódott Brandon dereka körül. Vad, öntudatlan üzekedés kezdődött a nagy faasztal lapján. Ahogy gyorsult a ritmus, és közeledtek a boldog vég felé, Brandon erőfeszítései közepette lihegve lenézett a feleségére, és megjegyezte: – Én azért még mindig herceg vagyok. – És vigyorgott. Margaret megint rávágott egyet, s még közelebb húzta a férjét magához. * – Még egyszer kérdem – hasított bele Fisher püspök felháborodott hangja a terem csöndjébe. – Ha a király olyan bűnbánó, miért várt ilyen sokáig, hogy előálljon ezzel a gondjával? Wolsey, aki megint titkos összejövetelre hívta össze Anglia egyházfőit, magyarázni kezdett: – Mert annyira szerette a királynét, hogy eltagadta önmaga elől is az igazságot. De sajnos a fiú utód hiánya a tagadhatatlan bizonyíték erre az igazságra, Warham érsek szólalt meg: – Tehát újra kíván házasodni? – Ha a házasságát érvénytelenné nyilvánítják, akkor igen, biztos vagyok benne, hogy újra megházasodik annak reményében, hogy fiú utódja születik – mondta Wolsey. – De hát van utódja! – csattant fel Fisher püspök ingerülten. Wolsey a fejét rázta. – Nem hiszem, hogy az angol nép elfogadná a fattyút törvényes királyául. És a király sem akarja. – Viszont van egy törvényes leánya! – mutatott rá Warham. Wolsey körbejártatta a tekintetét a termen, amely tele volt magányos, családtalan, cölibátusban élő egyházfiakkal. – Uraim – mondta –, az angol történelem tele van azok tragédiáival, akik a lányukra akarták örökíteni a koronájukat. – A csönd beszédes volt: mindenki arra gondolt, hogy Matilda a tizenkettedik században ugyan megörökölte a trónt apja után, de az ország azonnal szörnyű polgárháborúba zuhant. A jelenlévők egyike sem kívánta, hogy bármi ehhez hasonló történjék. – Akkor… új feleséget szemelt ki magának? – tudakolta Fisher püspök. – Elvileg szánta el magát egy újabb házasságra, uram – felelte Wolsey óvatosan. Fisher a fejét csóválta. – Itt valami bűzlik… Wolsey komoran nézett rá. – Kegyességednek jobban meg kéne válogatnia a szavait! – Ahogy eminenciádnak is! – vágott vissza a szarkasztikus öregúr. – Tudja eminenciád, a nagy könyvtár egyik előnye, hogy tele van könyvekkel. Néhány ilyen könyvben egyházi törvények is találhatók. És e törvények szerint eminenciádnak nincs joga ebben az ügyben dönteni. Ezt csak a pápa teheti meg – vagy az, akit ő nevez ki e célból. – Felszegett fejjel méregette Wolseyt egy darabig, aztán kibökte: – Úgy tűnik, hogy eminenciád polcairól mintha hiányoznának azok a bizonyos könyvek… Wolsey később Henriket látogatta meg magánlakosztályában. 101

– Egy francia delegációt küldtek felséged udvarába, hogy az új szerződésről tárgyaljanak, amely egyesít bennünket a császári intranzigenciával és agresszióval szemben. – Nagyon jó. Kiváló – mondta a király. Most is le-föl sétálgatott, de ezúttal jókedvében volt. Wolsey így folytatta: – Mivel a császár megszegte a szavát, hogy elveszi felséged lányát, talán politikailag taktikus volna felújítani a trónörökössel való eljegyzés kérdését. Vagy ha már elígérték a trónörököst, akkor Ferenc legfiatalabb gyermeke, az orléans-i herceg is szóba jöhet. Henrik látszólag a felvetett témát fontolgatta, de valójában máson járt az esze. – És mi újság a titkos találkozókon? – kérdezte. –Döntésre jutottak? Mikorra várhatom a házasság érvénytelenítését? Wolsey vesztét érezve válaszolt: – Ne aggódjon, felség, mert arra semmi szükség, de egyelőre még nem tudtunk dűlőre jutni. Henrik hirtelen feléje fordult és rámeredt: – Nem tudtak?! Wolsey bánatos képet vágott. – Az ügy nagyon bonyolult. Henrik a homlokát ráncolta. – Valóban? Hogyhogy? – Szerény meglátásom szerint őszentségéhez, Kelemen pápához kellene fordulnunk, hogy döntsön ő. Biztos vagyok benne, mivel annyira kedveli felségedet, hogy kedvezően bírálná el az ügyet. Henrik elégedetlenül nézett Wolseyra. Ahhoz volt szokva, hogy Wolsey mindig elintéz mindent, ahogy kell. Még eddig sohasem vallott kudarcot semmiben. Henrik nem állhatta a kudarcot, különösen nem egy szívének ilyen fontos ügyben. – Remélem – felelte jéghidegen. – Nagyon remélem, Wolsey. A kegyelmed érdekében is. A francia követek érkezésének tiszteletére nagy lakomát csaptak Henrik udvarában. A királyi kápolna fiúkórusa énekelt a szórakoztatásukra, Thomas Tallis vezényletével. Az egyik új szerzeményét adták elő. Nem mindenki volt túl lelkes azt látván, hogy a franciák megint visszakerültek a király kegyeibe. Katalin is közéjük tartozott. Most még elhagyatottabbnak érezte magát, mint korábban bármikor. Boleyn és Norfolk – bár teljesen különböző okokból – ugyanígy éreztek. Megvetően figyelték a franciákat az övéktől olyannyira eltérő, feltűnően divatos ruháikban. – Egy mérföldről látszik, ki francia, ki nem – mormogta Boleyn. – Úgy van – vágta rá Norfolk. – Hamisítatlan pojácák! Még talán könyveket is olvasnak! – Norfolknál ez volt a gazemberség netovábbja. Wolseyra fordult a figyelmük, aki ismét szertartásmesterként irányította a politikai cirkuszt. – Az viszont igen ügyes húzás volt, soha jobbat, hogy Wolseynak kegydíjat fizetnek! – horkantott fel Norfolk. – Meg is dolgozik a kancellár a pénzért… Még egyszer se hagyta cserben a békazabálókat… Boleyn csitítani próbálta nagybátyját: – Várjunk, és meglátjuk, mi sül ki belőle. Amikor a szerencse kereke elér a zenitre, onnan már csak lefelé mehet… – Boleyn a király felé intett a szemével, aki Annával táncolt. Még a vak ember is láthatta volna, hogy azok ketten fülig szerelmesek egymásba. Csak egymásra volt szemünk, mintha a világ elsüllyedt volna körülöttük. Katalin magába roskadva ült, és nézte a táncolókat. Szinte térden csúsztak körülötte, hogy kiszolgálják, de senki sem beszélt hozzá egy szót sem. Odakint hirtelen valami zaj támadt. Aztán az ajtók felpattantak, és egy magányos lovag támolygott be. Az űzött tekintetű fiatal férfi térdre esett a király előtt. Henrik elengedte Anna kezét, és a muzsika lassan elhalt. 102

– Felség, szörnyűséges híreket hozok! Végromlás és kárhozat! Rómát elfoglalták és kifosztották a német és spanyol zsoldosok, a császár hadai… – A jelenlévők elszörnyedve hördültek fel. Az ifjú lovag így folytatta: – Kifosztották és megszentségtelenítették a templomokat, elpusztították az ereklyéket és a szent kegytárgyakat, és ezrével mészárolták le a papokat. E példátlan barbárság hallatán, amely a Szent Várost érte, a nemesek és udvaroncok hányták magukra a keresztet. – Iszonyat! – mormolta valaki. – Ez rosszabb az istenkáromlásnál is. Henrik gondolatai azonban már az ügy lényegén jártak. – És mi történt őszentségével? A lovag gyászosan csóválta a fejét. – A pápa a Sant' Angeló-i vár foglya. – A császár lefogatta? – Igen – erősítette meg a lovag. – És azt tehet vele, amit akar. Henrik döbbenten nézett az ifjúra. Katalin is sápadtan állt fel a helyéről, de ő nem látszott annyira rémültnek. A pápa végül is az ő unokabátyja kezében van. Márpedig a dolgok ilyetén állásánál Henrik nem fogja egyhamar megkapni a válásához szükséges állásfoglalást. Az emberek leforrázottan, némán hagyták el a lakoma színhelyét. Mégsem lehet tivornyázni, ha ilyen rettenetes dolgok történnek… Ez az egész világrend, a hit elleni támadás! Ha a pápát valaki elfoghatja, ha a Szent Várost beveheti, ha az egyház felkent szolgálóit megkínozhatják és megölhetik, akkor mi jöhet még? Mi lesz a világból? Hol van az Úristen ilyenkor, hogy hagyja mindezt? A francia követek szótlanul meghajoltak a király előtt, és megvárták, hogy Katalin a hölgyeivel együtt elsőként elhagyja a termet. Boleyn Anna kétségbeesett pillantást vetett a királyra. Mi esélye van most már a válásnak, amely a pápán múlik, ha a szentatya immár a spanyolok kezére került? Henrik pedig Wolseyra meredt, miközben kivonult. Most már minden Wolseyn múlik. Lady Blount lassan végigment a walesi Ludlow várkastély hosszú kőfolyosóján. Fekete ruhában volt, az arcát fekete fátyol takarta. Mögötte haladt gyér kísérete – néhányan fáklyát emeltek a magasba, hogy bevilágítsák az útját. A Lady megborzongott. A nyár közepében jártak, a vár mégis jéghideg volt. Lady Blountot bevezették egy szobába, amelyben gyertyák égtek egy óriási ágy mind a négy sarkánál. Az ágy mellett orvosok és papok vártak rá ünnepélyesen komor arccal. Az ágyon egy kicsiny alak hevert mozdulatlanul. – Elkapta az izzadós kórt – magyarázta az egyik orvos. – Nem tehettünk semmit érte. Egy reggel arról panaszkodott, hogy rosszul érzi magát, és este már magához is szólította az Úr. Lady Blount csak félig hallotta a szavait, mintha víz alatt volna. Csak az számít, hogy a gyermeke halott. Az arca eltorzult, amint lassan az ágyhoz lépdelt, ahol az ő gyönyörű kisfia feküdt. Mintha csak aludna… – Még olyan kicsi fiú… – suttogta maga elé. Megérintette a fia hideg kezét, aztán lehajolt, és hideg, merev szemhéjára lehelt egy csókot. Azután nem bírta tovább – szabad folyást engedett tengermély bánatának. Fájdalmasan, görcsösen zokogott az ő kincse, elveszett kincse miatt.

103

Henrik egyedül gubbasztott szobája félhomályában. Egyetlen gyertya égett előtte a kis asztalon. Elgyötörten, reménytelenül nézett maga elé, a szeme alatt mély árkok. Az elmúlt napokban két rettenetes csapást szenvedett el, s ez nyomot hagyott rajta. Két tárgyra meredt, amely az asztalon hevert előtte: egy kis uralkodói fejfedő és a nagyhercegi korona, amely apró volt, éppen gyerekfej méretű. Meghalt a fia…

104

Tizenkettedik fejezet

H

– árom napon belül indulok – mondta Wolsey a királynak. – Egyenesen Ferenc királyhoz megyek Párizsba, hogy ratifikáltassam az új szerződést felségeitek között. És hogy megtegyem az előkészületeket Mária hercegnő és az orléans-i herceg eljegyzése ügyében. – És mi lesz a másik ügyemmel? – vetette fel Henrik, akit éppen három szolgája öltöztetett. Az egyikük Henrik elé tartott egy tükröt, és a király megvizsgálta, rendben van-e a külseje. – Felség, mivel őszentsége még mindig fogoly, összehívtam Párizsban a bíborosokat egy konklávéra. Nem lesz túl nehéz meggyőzni őket a pápa távollétében, hogy hatalmazzanak fel engem, hogy meghozhassam felséged házasságának ügyében a végső döntést. Henrik elhessentette a szolgákat. – Áldásunkat adjuk útjához. Amely reményeink szerint sikeres lesz, eminenciás uram. És türelmetlenül várjuk már azt a sikert… – Wolsey szemébe nézett. – Beszélt azóta újra a királynéval a dologról? Wolsey elhúzta a száját. – Próbáltam meggyőzni őfelségét arról, hogy könnyebb lenne mindannyiunknak, ha belenyugodna, hogy felséged véget akar vetni ennek a házasságnak. – És mit mondott erre? – Be kell vallanom, hogy rendkívül tartózkodón állt hozzá a felvetésemhez. Henrik felsóhajtott, és intett a bíborosnak, hogy mehet. Wolsey már majdnem kívül volt az ajtón, mikor Henrik utána szólt: – Elfelejtettem mondani… Magával kellene vinnie valakit az útra. A neve Thomas Wyatt. Wolsey értetlenül nézett a királyra. – A költő? – Legalábbis azt állítja – felelte Henrik sötét arccal. – Nem szeretem itt látni az udvarban. Egyszer… egyszer birtokolt valami drága dolgot, ami nekem is fontos. – Felség… – bókolt Wolsey, és elment. Odakint, a folyosón meglátott néhány várakozót, akik a királyhoz szerettek volna bejutni. Volt köztük egy fiatal nő is – Boleyn Anna. – Lady Anna, mit keres itt? – kérdezte. – Kihallgatásra megyek a királyhoz – felelte az. Wolsey atyaian elmosolyodott. – Egy ilyen fruskának ugyan mi mondanivalója lehet a király számára? – Fejcsóválva ment tovább, mint elfoglalt államférfiú, akinek drága az ideje, s már egyet se gondolt a lánnyal. Ahogy hátat fordított, a várakozó férfiak, akik hallották a kis párbeszédet, jelentőségteljes pillantásokat váltottak. Lehetséges, hogy Wolseynak fogalma sincs arról, hogy a király teljesen belehabarodott Boleyn Annába? Anna azonnali bebocsáttatást kapott a királytól, mindenki más előtt. Henrik túláradó örömmel üdvözölte. – Anna, én édes Annám… – Karjába vette, és csókolni kezdte. Aztán Henrik szorosan átölelve tartotta egy hosszú percig, miközben boldog mosoly ömlött el az arcán. Majd gyengéden megcsókolta Anna lehunyt szemét, és a haját cirógatta. – Felség – suttogta a lány. – Tudod, mennyire szeretlek? Anna kutatón nézett a király szemébe. – Mondd, hogy sikerrel fog járni. – Ki, édesem? – Wolsey. Sikerül neki, ugye? Elérni a házasság érvénytelenítését? – Hát persze hogy sikerülni fog neki. Ne legyen efelől egy szemernyi kétséged sem. Anna mosolygott, aztán az arca elborult kissé. Henrik elengedte, úgy nézett rá. – Mi a baj? – kérdezte a lányt. 105

Anna habozott egy kicsit, mintha bátorságot kéne gyűjtenie a megszólaláshoz. – Hát nem furcsa? – szólalt meg végül tűnődve. – Furcsa? Mire gondolsz? – Ekkora horderejű ügy, és egyetlen szolgádon múlik – bárki legyen is az… Miközben felségedet ezernyi ember szolgálja, akik csak a parancsait lesik. És hogy a boldogsága is ezen az egy döntésen múlik. – Csitt, szerelmem. – Henrik csókkal zárta le Anna ajkait. Amikor a lány megint szóra nyitotta a száját, Henrik újabb csókkal pecsételte le. – Te csak ne aggódj egy percig sem. Anna ekkor édes alázattal mosolygott fel a királyra. – Bocsásson meg, felség. Olyasmit hoztam szóba, amit nem kellett volna. Henrik megcsóválta a fejét, és az ajkaihoz emelte Anna ujjait. – Nem! Felhatalmazlak, hogy bármikor beszélhetsz velem őszintén, nyíltan, szabadon. Mindig kitárhatjuk egymás előtt a szívünket. Nekem ezt jelenti a szerelem! – Holnap vissza kell mennem Heverbe – szólalt meg Anna kis csönd után. – Az apám így akarja. Henrik mosolya lehervadt. – Nos, rendben – mondta kelletlenül. – Soha nem fogok egy apa és a lánya közé állni. – Anna szemébe nézett. – Hamar jöjj vissza, szerelmem! Amilyen gyorsan csak tudsz! A királyné lakosztályában temérdek gyertya fénylett az ikonok és feszületek előterében. Katalin térdepelve imádkozott. Lépteket hallott, és hosszú árny vetült rá. Felállt, hogy lássa, ki jött be hozzá. Mendoza volt az, a császári követ. – Bocsásson meg, követ uram, hogy itt fogadom – szólalt meg Katalin. Mendoza meghajolt. – Itt vagyok, felséged szolgálatára. Katalin a válla fölött az ajtó felé pillantott. Odalépett, és halkan becsukta. Spanyolul szólt a követhez: – Senor Mendoza, el kell juttatnom egy üzenetet a császárhoz. Nincs más módom rá. Wolsey kinyittatja a leveleimet. Azt is tudom, hogy a hölgyeim közül sokat már a saját kémjévé tett. Mendoza visszahőkölt. – Szentséges Szűz… Hogyan segíthetnék felségednek? – A császárnak mint királyi családom fejének tudnia kell arról, hogy a férjem el akar tőlem válni. Titokban akarja tartani, de tudom, hogy már elkezdte az előkészületeket. – Az lehetetlen! – hüledezett a követ még nagyobb ámulattal. – Képtelenség! Hiszen az nem megy a pápa jóváhagyása nélkül! – Így van, elvileg – helyeselt Katalin. – Ám a pápa még mindig fogoly, tehát nem nagyon áll módjában bármihez is engedélyt adni, igaz? Mendoza rögtön értette. – Senor Mendoza – folytatta a királyné. – Krisztus, a mi megváltónk iránti rajongásunk és szent hitünk nevében kérem, mondja el az unokaöcsémnek, hogyan bánnak itt velem! Mendoza tiszteletteljesen meghajolt a királyné előtt. – Megbízhat bennem, felség. Én tudom, hogy kerüljem el a bíboros kémeit. – „Drága szívem, el sem tudom mondani, mennyire hiányzol. Azt kívánom – különösen esténként –, hogy a karjaidban lehessek, és…” – Anna elhallgatott. – Gyerünk – nógatta Norfolk –, könyörgök, folytasd! Anna kelletlenül osztotta meg intim titkait az apjával és a nagybátyjával, de azok ráparancsoltak, hogy olvassa fel nekik a király levelét. Elvörösödve olvasott tovább:

106

– „.. .és mihamarabb csókolhassam hamvas kebleidet. Se nyelv, se penna nem tudja kifejezni, mennyire fáj a hiányod. Csak az afölötti izgalom ad erőt, hogy nemsokára újra láthatlak…” Anna megnyalta kiszáradt ajkát. – „Mi lehet annál nagyobb öröm a világon, mint annak édes közelében lenni, akit az ember gyöngéden szeret!” – Anna összehajtotta a levelet, és lesütötte a szemét, hogy elrejtse az érzelmeit. – A király nyilvánvalóan fülig szerelmes beléd – állapította meg Norfolk gúnyos ajkbiggyesztéssel. –Ilyesmiket összehordani! Mint egy kelekótya, pelyhes állú legény, aki még sohasem élt át ilyesmit, és most hánykolódik az érzelmi viharok tengerén. Hát látod, húgom, milyen sebezhetők lesznek ilyenkor a férfiak – bármelyik! Boleyn somolygott, és ezt kérdezte a lányától: – És hogyan viseled az ostromát, édes lányom? – Hát… én… – Anna nem tudta, mit mondjon. –Először nem nagyon tetszett, mert… egyáltalán nem szerettem őt. De most… most… – Elpirult, és megint lesütötte a szemét ahelyett, hogy befejezte volna a mondatot. – Az a dolgod, hogy jól használd ezt a szerelmet a család boldogulására – közölte vele Norfolk nyersen. – Azzal, hogy mindig szítod egy kicsit a tüzet, remélhetőleg eléred, hogy idővel, ha Isten is megsegít, a királyné helyére léphetsz. Anna rémült pillantást lövellt a nagybátyja felé, de a két férfi éppen diadalmasan nézett össze, hogy magukat ünnepeljék, milyen sikerre jutott az ő kis konspirációjuk, úgyhogy nem vették észre. Boleyn még mindig a lányát próbálta puhítgatni a közös ügy érdekében: – És mindeközben figyelni kéne… – Igen, mindeközben az a feladat – vágott közbe Norfolk türelmetlenül –, hogy minden erőnkkel dolgozzunk a felfuvalkodott bíboros ellen. Máskülönben nem érünk célt. Egyébként pedig tűrhetetlen, hogy a király ennyire támaszkodik egy közönséges mészáros fiára. Boleyn a lánya elé állt, és a szemébe nézett. – A kancellár mindent megakadályozhat. Most viszont hatalmadban áll ártani neki, mégpedig nem is kicsit. Mi pedig éppen ezt várjuk tőled, érted? Az apja és a nagybátyja várakozón meredt a lányra, aki engedelmesen fejet hajtott. Tisztán és egyértelműen hozták a tudomására, mi a kötelessége, amelynek eleget kell tennie a család érdekében. Este a bátyja, George, halkan kopogtatott Anna ajtaján, és belépett a szobába. Anna az ágyán ücsörgött egymagában a félhomályos szobában. – Anna, miért ülsz itt a sötétben? – kérdezte George. A húga nem válaszolt. George a szemöldökét ráncolva ült le a húga mellé az ágyra. – Mi a baj? Anna kis szünet után halkan így szólt: – Holnap vissza kell mennem az udvarba. – És mi abban a rossz? – George értetlenül bámult a testvérére. – Azt hittem, örülsz neki… Anna felsóhajtott. – Te ezt nem érted. – Dehogyisnem értem! – felelte George könnyedén. – Hát a fivéred vagyok, nem? Anna hallgatott megint, aztán megrázta a fejét. – Ha olyan volnál, mint régen… Amikor még mindent elmondhattam neked. Az összes titkomat. George csodálkozva nézett rá. – De hát most is elmondhatsz mindent. – Nem lehet. – Miért nem? 107

– Azért nem – felelte Anna szomorúan –, mert továbbadnád a titkaimat. George pislogott párat, de nem szólt. Hallgatásával beismerte, hogy Annának igaza van. Még a szemét is lesütötte zavarában, mintha nem állná húga pillantását. – Látod? – fordította félre a fejét Anna. Hosszas hallgatás után George megfogta Anna kezét, és megszorította. – Félsz? Anna nem felelt. – Mondja meg kegyelmed őszintén – szögezte More a kérdést Wolseynak –, mit remél ettől a látogatástól? Wolsey lepecsételt egy dokumentumot, és csak aztán válaszolt: – Sok mindent remélek. Először is azt, hogy végre begyógyulnak a sebek, és véget ér a hosszú évek óta tartó angol-francia viszály. Aztán azt, hogy sikerül elérni egy újfajta erőegyensúlyt Európában. Mert Róma leigázása, a pápa foglyul ejtése – mindez destabilizálta az egész kontinenst. More fölvonta ugyan a szemöldökét, de bólintott. – Tiszteletre méltó cél. És az egyház? – Az egyház is rászorul egy kis diplomáciai közvetítőmunkára – felelte Wolsey. – A konklávén kidolgozzuk annak a lehetőségét, hogyan lehet olyan sürgős kérdéseket eldönteni testületileg – a pápa távolléte miatt –, mint amilyen az eretnekség és a reformáció. – Ez is csodálatra méltó, eminenciás uram. – More eltöprengett, mivel fog járni mindez. – És a király ügye? – Arról sem feledkezünk meg – felelte Wolsey kurtán. – De az csak egy ügy a sok közül. – Értem. – More tüntetően vizsgálgatni kezdte az asztalon fekvő könyveket. – Gondolja, hogy a bíborosok felhatalmazzák eminenciádat, hogy döntsön a király ügyében? – Igen. More kis mosollyal nézett vissza a kancellárra. – Akkor eminenciád de facto pápa lesz. Wolsey nem szólt semmit. – És miután őszentsége beláthatatlan ideig fogoly lesz – folytatta More –, eminenciádat fogják megválasztani pá… – Ez puszta spekuláció! – vágott közbe Wolsey. –Akkor, ha megbocsát, Sir Thomas, és nincs más megbeszélnivalónk, volna még egy kis munkám, mielőtt útra kelek Franciaországba. – Ezzel belemélyedt az íróasztalán álló dokumentumokba. * A francia udvarban akkora felhajtást csaptak Wolsey bíboros körül, mintha csak koronás fő volna. Virágszirmokat hintettek elé, francia nagyurak hajbókoltak neki hölgyeikkel együtt. More, aki mögötte haladt mint a kíséret egy tagja, jól látta, mekkora élvezetet jelent Wolseynak a hízelgően meleg fogadtatás: a bíboros nyájasan mosolygott, bólintgatott erre is, arra is, és áldást osztott. A bíboros kísérete is majdnem királyi volt: nem csupán More, a szokásos szolgahad és a titkárok alkották, hanem ott volt a költő, Thomas Wyatt és a legkiválóbb angol muzsikusok egész csapata Thomas Tallisszel együtt, akinek hírneve nőttön-nőtt. A király és a királyné fogadta a bíborost. – Örömmel üdvözöljük udvarunkban mint a béke bíborosát! – Ferenc király átölelte Wolseyt. – Kedves bíborosom, barátom, testvérem. A királyné csókra nyújtotta a kezét, és Wolsey csaknem kéjelegve élt is a lehetőséggel. – Madame, enchanté! – szólalt meg franciául. – Felséged olyan gyönyörű, hogy szinte elvakít a szépsége – mintha csak a napba néznék… Claudia királyné elismerően, szinte meghatódva mosolygott. – Nagyon lovagias, Monsieur bíboros. Mint egy született francia! 108

– Látja eminenciád – szólt közbe Ferenc –, úgy fogadjuk itt, mint a testvérünket, hiszen kegyelmed az is: Franciaország hű és igaz barátja. Legyenek hát üdvözölve itt mindannyian – intett körbe szélesre tárt karral, mintegy befogadó gesztussal, a teljes kíséret felé –, és természetesen teljes szívünkből szívesen látott vendégeink udvarunkban. – Felséged nagyon is kitüntet engem, mélyen meg vagyok hatva – felelte Wolsey. Ferenc király mosolygott. – Kedves bíborosom, ez még semmi. Szándékomban áll kitüntetni eminenciádat a Szent Mihály-renddel, amely lovagrendjeink legmagasabbika. Wolsey arca felragyogott. – Akkor, felség, a poharam már túl is csordult! Ferenc karon fogta a bíborost, és a várakozó nemesurakhoz kísérte. A kíséretéhez tartozó angol urak szabadon mehettek társalkodni, enni-inni. Thomas Wyatt Tallis mellé lépett, és a két művész üdvözölte egymást. – Arra gondoltam, hogy mi volna, ha kegyelmed egyszer megzenésítené egy költeményemet. – Megtiszteltetés volna nekem – felelte Tallis. –Már készen is van, amire gondol? – Már dolgozom rajta. Az első sora van meg. Tallis mosolygott. – Akkor már majdnem kész! Wyatt nevetett, és hagyta magát a tömeggel sodortatni, miközben szemügyre vette a csinos francia hölgyeket. More-ral is összetalálkozott futólag, aki máris gyanakvó pillantással szemlélte az eseményeket. Wyatt arra nézett, ahová More. A bíboros előkelő, alaposan felékszerezett franciák körében állt, akik túlzó gesztusokkal csókolták Wolsey kezét. Wolsey pedig láthatóan élvezte a helyzetet. – Figyelem kegyelmedet – mormolta Wyatt –, és úgy látom, hogy nem nagyon kedveli a franciákat. Jól látom, Sir Thomas? More somolygott. – Ó, énnekem semmi bajom velük, Mr. Wyatt. Csak éppen… csak éppen arról van szó, hogy bármit csinálnak, az valahogy olyan… nagyon franciás! – Felnevettek mindketten. Claudia királyné beszélgetni kezdett Wolseyval: – Hogy van Katalin királyné, eminenciás uram? Én nagyon kedvelem őt, igazán! – Olyan kegyes és jó királyné, mint mindig, felség – jelentette ki Wolsey. – És annak ellenére, hogy a király nagyon szereti őt, Katalin belenyugodott, hogy sajnos a válásuk elkerülhetetlen. Claudia királyné sajnálkozva nézett a bíborosra. – Ó, hát ez nagyon szomorú, nem igaz? Wolsey erre nem szólt semmit. Pár nappal később Wyatt csöndesen Tallis keresésére indult a nagy, közös hálóteremben, amely az angol kíséret kevésbé előkelő tagjainak volt kijelölve. Wyatt magasra emelte a gyertyát, és körbenézett az alvókon. – Tallis! Tallis! – szólongatta halkan a zenészt. – Itt vagyok – jött az álomittas válasz. Wyatt leguggolt melléje. Tallis hunyorgott a gyertya fényében, és felsóhajtott. – Mi történt? A költők sohasem alszanak? – Írtam belőle valamennyit… Felolvashatom? Tallis bólintott és felült. Wyatt olvasni kezdett a kezében libegő papírlapról. Hogy menekülnek tőlem mind a nők, akik mezítláb illegtek szobámban! Oly jók, szelídek, lágyak voltak ők – s mind elvadult! Feledték, hogy korábban bizony veszélyt is kockáztatva bátran, kezemből vették kenyerük… De lám, 109

buzgón sürögnek mások oldalán! Wyatt lerakta a papírt. – Hát ennyi van egyelőre… – Várakozón nézett Tallisre. Tallis magában ízlelgette a szavakat. – Nagyon szép – mondta végül. – Zenéje van. Miről szól? – Egy lányról – vallotta meg Wyatt. – De ott még nem tartok. – Miféle lányról? – Mondjuk úgy, hogy egy sötét hajú szépség – felelte a költő. – Szerettem valaha. És azt hittem, hogy ő is szeret engem. Egyszer azt írta a könyvembe, hogy ,A tiéd vagyok, mérget vehetsz rá / és ez addig tart, amíg el nem jő a halál.” – És most másé? Wyatt kelletlenül megvonta a vállát. – Hát, úgy tűnik. – Közelebb hajolva Tallis fülébe súgta: – „Noli me tangere…” Ne érints, én Caesaré vagyok! – érti ön? Csak egy lány, Mr. Tallis, de mondhatom önnek, ha egyszer eléri, amit akar, akkor az egész országunk fog tőle lángba borulni. – Wyatt feltápászkodott. Tallis elkapta a karját. – Wyatt, ki ez a lány, akitől lángba borul majd Anglia? Wyatt megrázta a fejét. – A név drágább az életemnél. Elégedjen meg ennyivel. Tallis még kíváncsibb lett. – Jó, de… akárki legyen is: hált vele, vagy csak – plátói szerelem volt? Hosszú csönd után Wyatt így szólt: – Jó éjt, Thomas Tallis. Szép álmokat! – S ezzel beleveszett a homályba. Thomas Cromwell, a király új titkára nem vesztegette az idejét, és valóban munkába állt, amíg Wolsey Franciaországban volt. Átadta a királynak az aláírandó leveleket, aztán, amint ezzel megvoltak, egy nagy kupac levelet rakott le őfelsége elé. – Ezeket Wolsey bíboros írta – jelentette. Henrik majdnem felnyögött, de aztán csak sóhajtott, kissé eltolta maga elől a levélhalmot, és hátradőlt a székében. Kis csönd után Cromwell szólalt meg: – Felségedet tájékoztatni szeretném róla, hogy őszentsége Kelemen pápa megszökött a Castel Sant' Angelóból. Henrik meglepetten nézett föl Cromwellre. – Megszökött?! – Állítólag öreg vak koldusként sétált ki őrzői szeme előtt – közölte Cromwell. – És most hol van? – Tudomásom szerint egy olasz városban, Orvietóban, az ottani püspök palotájában a megmaradt udvartartásával együtt. Persze, még mindig a császár felségterületén belül. Henrik homlokráncolva egyenesedett ki ültében. – És mégis szabad? Lehetséges volna… – Gyors pillantást lövellt Cromwellre. – Lehetséges volna elküldeni valakit hozzá egy üzenettel? – Lehetséges volna, ha van rá ok… Henrik érdeklődve vette szemügyre a titkárt, akiről eddig nem sokat gondolt. – Honnan tud minderről? Talán Wolseytól? – Nem, felség – felelte Cromwell sima modorban. – Megvannak a saját forrásaim. Henrik felemelkedett a székből, és egyre izgatottabban rótta a köröket a szobában. – Mondjuk, hogy üzenni akarok őszentségének. –Cromwellre sandított. – Van valaki, akiben teljesen megbízik? Akár az életét is rábízná? Cromwell bólintott. 110

– A forrásom, dr. Knight. Barát és diplomata is. Amellett hűséges angol alattvaló. Henrik megfontolta a hallottakat, és határozottan utasította Cromwellt: – Hozza nekem ide! Cromwell bólintott, és behívta dr. Knightot a külső szobából. A középkorú férfi tudósfélének látszott. Mélyen meghajolt a király előtt. Cromwell és Knight némán nézték, amint Henrik lepecsétel két pergamentekercset, és dr. Knight kezébe nyomja. – Íme! Önbe helyezzük királyi bizalmunkat, dr. Knight, hogy vigye el ezt a két bullát őszentségének a pápának Orvietóba. Saját kezűleg írtam mindkettőt. – Felség – hajolt meg dr. Knight, és máris kikísérték a szobából. Nem Cromwell volt az egyetlen, aki kihasználta Wolsey távollétét. Sir Thomas Boleyn, aki nemcsak kincstárnok, hanem immár a királyi háztartás számvevője is volt, számokkal teli könyveket, listákat és leltárleiratokat bújt óraszám. Fáradságos munkával átvizsgálta a kifizetések és nyugták hosszú sorát – ezek főként egyházi intézményekhez kötődtek. Némely összeg igen sokra rúgott. A számvevőt különösképpen érdekelték azok a pénzek, amelyek valamiképpen Wolsey kezén mentek át. Boleyn rábukkant valamire, és összehúzott szemmel méregette. Aztán egy másik listában ellenőrizte, igaz lehet-e, majd visszatért az első irathoz. Izgatott lett. Előhúzott még jó néhány iratot, és a margószélre feljegyezte, hogy hányszor és mennyit kapott összesen az oxfordi Cardinal College az elismervények alapján. Hirtelen összeállt a kép. Boleyn mosolyogva dőlt hátra, és elégedetten meredt a sok-sok adatra. – Szóval így csinálja őeminenciája! Henrik unatkozott. Comptonnal kártyázott, és vesztésre állt, de nagyon. Indulatosan bedobott némi pénzt az asztal közepére, és eltolta maga elől a kártyahalmot. – Utálok kártyázni! És az udvart is utálom. – Felállt, és járkálni kezdett. – Az időt is utálom, mert lassan telik. – Felség – szólalt meg Compton. – Javasolhatnék valamit? Felejtse el az udvart. Menjünk vadászni – mindannyian, ahogy régen… Henrik abbahagyta a járkálást. – Helyes, menjünk! – Aztán gyanakvón összeszűkült a szeme, mert tudta, hogy Comptonnak mi jár a fejében. – De Brandon nélkül! – De hát Charles már… – kezdte Compton, de nem fejezhette be, a király lecsapott: – Megmondtam, amit megmondtam! Nem bocsátottam meg Lord Suffolknak. Nem tudok neki megbocsátani. Nem kért engedélyt, hogy elvehesse a húgomat, és sose jött el hozzám. Ez tűrhetetlen és megbocsáthatatlan arrogancia a részéről. A bánatos Comptonra meredt. – Hát mégis mit várt? Nem örökre tiltottam ki – csak arra az időre, amíg még lélegzik! – Hidegen mosolygott. – Ezt leszámítva legyen úgy, ahogy régen… Kisvártatva Henrik és Compton lassan végiglovagolt – nyomukban a kutyákkal – egy ösvényen. A szolgák mögöttük mentek gyalog, a fegyverekkel. Henrik azonban nem egymagában lovagolt. A nyerge mögé egy bársonnyal borított másikat is rögzítettek, s Anna ült rajta. Anna könnyedén ülte meg a lovat, két karjával átfogta Henrik derekát. A vállán íj és tegez a nyílvesszőkkel. Olykor-olykor Henrik vállára hajtotta a fejét. Henrik ilyenkor félig hátrafordult, és boldogan mosolygott. Csak úgy ragyogott az arca. Hátrapillantott a mögötte magányosan ügető Comptonra, és maga mellé intette. Ingerkedőn vigyorgott rá. – Látod, William, sosem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba! Semmi sincs éppen úgy, ahogy régen! 111

– Aztán megsarkantyúzta ménjét, és előrelovagolt Annával. Jó napjuk volt a vadászathoz. Elejtettek egy fiatal szarvasbikát, aztán az elégedett vadászok a csillagos ég baldachinja alatt ülve élvezhették a langyos, békés estét. A szarvashúst meg is sütötték szabad tűzön: az illata tovább csigázta az amúgy is nagyra nőtt étvágyat. Miközben a szolgák szorgoskodtak, az egyik udvari muzsikus halkan furulyázott. Lampionok hintettek lágyan aranyló fényeket a fűre. A tűz pattogott, a lángok virgoncan táncoltak, s velük együtt az árnyak is köröskörül. Henrik senki mással nem törődött, csak Annával. Szorosan egymás mellett ültek, egymás poharából ittak, halkan suttogtak egymás fülébe, és olykor csiklandósan nevetgéltek. Compton tőlük távolabb foglalt helyet, és mélabúsan figyelte a párocskát. Egy szolga átnyújtott neki egy tányérnyit a sültből. Compton elvette, és maga elé motyogta: – Henrikünk bizony szerelmes… – A szolga odébb ment, mire Compton még hozzátette magában: Szegény Henrik… A király és Anna is kézzel ettek. Henrik egyszer csak odahajolt Annához, és egy apró falatot az ajkai közé dugott. Aztán ugyanezt Anna is megtette a királlyal. Elsüllyedt körülöttük a világ: csak egymást látták, miközben a meleg, lédús falatokkal etették egymást. Közben lágy csókokat váltottak, és le is nyalták a másik szafttól nedves, meleg ajkát, ujjait. Henrik végül tisztára nyalta Anna egész kezét, mire a lány körbesimította nyelvével Henrik szája környékét, majd lassan, kéjesen megcsókolta. Nem törődtek senki mással, vagy nem is vették már észre a körülöttük ülőket. Mintha csak egyedül volnának a világon. Akkor sem lehettek volna bizalmasabbak egymással, ha meztelenül fekszenek az ágyban. Mivel azonban nem feküdtek mezítelenül az ágyban, Henrik nyögni kezdett: – Ó istenem… Ó atyám… ó, istenem… – kántálta sóvárogva, kielégületlenül. Compton csak nézte a jelenetet magányos posztjáról, és aggódni kezdett. A szolga kinyitotta a látogató előtt az ajtót, és bejelentette az érkezőt: – Lord Rochford. Brandon riadtan pillantott fel. Vidéki száműzetésében nemigen akadt látogatója, és Thomas Boleynre – aki nemrégiben lett Lord Rochford – számított volna a legkevésbé. Miért tett meg éppen ő ekkora utat idáig? – Uram? – üdvözölte értetlenül Boleynt. – Kegyelmes úr… – Minek köszönhetem ezt a… kegyet? – tette fel a kérdést Brandon. Boleyn gyorsan végigpillantott a szobán. – Beszélhetek nyíltan kegyelmeddel? Brandon bólintott, és intett a szolgáknak, hogy elmehetnek. Bort töltött két kehelybe, és az egyiket átnyújtotta Boleynnek. – Egészségére, lordom. – És a kegyelmedére – felelte Boleyn. Jót húzott a borból, aztán helyet foglalt. – Norfolk küldött – közölte minden kertelés nélkül. Brandon még jobban elámult. – Norfolk utál engem! Végül is, újonnan van a nemességem, és ő túl nagy úr hozzám képest. Boleyn kedélyesen vállat vont. – Szerintem mindannyiunkat ugyanazért utál, mindazonáltal neki ugyanúgy megvannak a saját érdekei, amelyek szerint cselekedni próbál, ahogy nekünk is. Ránk van utalva, akármilyenek vagyunk is. –Ivott még egy kortyot, s közben felfelé sandított Brandonra a pohár széle fölött. – Történetesen van valaki, akit még nálunknál is jobban utál. Brandon tudta, kire gondol. – A bíboros. Boleyn bólintott. 112

– Természetesen. – De hogy jövök én ehhez? Boleyn hátradőlt ültében, és keresztbe vetette a lábát. Kipillantott az ablakon, és látszólag csevegni kezdett: – Nem hiányzik az udvar, kegyelmes uram? Talán nem… Itt, e zöld végtelenség közepén, oly nyugodalmas lehet az élet! Jó sok békés foglalatosság… – Elhallgatott és várt. – Én azonban azt hallottam egyszer egy okos embertől – folytatta aztán lassan –, hogy a király olyan nekünk, mint a nap… Ha az ember távol kerül tőle, olyan, mintha már csak az örök világosság fényeskedne neki… – Boleyn megemelte és meglögybölte a poharat, miközben élvezettel szemlélte a falán lefolyó bíbor nedűt. Brandon halványan elmosolyodott. – Nagyon okos kegyelmed, Boleyn. Már többször hallottam ezt. Azt mondják, hogy elbűvölő… és ravasz, mint a róka. Én még ennél is többre tartom. –Brandon felhörpintette italát, és halkan így szólt: – Mit akar tőlem Norfolk? – Azt kívánja, hogy segítsen nekünk szétzúzni Wolsey hatalmát – rukkolt elő Boleyn a lényeggel. – Cserébe számíthat rá, mi meggyőzzük a királyt, hogy bocsásson meg kegyelmednek, és fogadja vissza az udvarba. Brandon a hallottakat fontolgatta. – Köszönöm, uram – mondta aztán kurtán. Boleyn erre meghajolt és távozott. Amint becsukódott mögötte az ajtó, a túloldalon kinyílt egy másik, és Margaret lépett a szobába. – Mennyit hallottál? – kérdezte Brandon. – Mindent hallottam – felelte a hercegnő. – Most mit fogsz tenni? Brandon tanácstalanul nézett a feleségére. – Te mit tennél a helyemben? – Egyszer azt mondtad nekem, hogy Wolsey jót tett veled. Brandon meglepetten nézett Margaretre. – Valóban? Teljesen elfelejtettem. Egymásra mosolyogtak.

113

Tizenharmadik fejezet

A végigtárgyalt és egyeztetett szerződésszöveg Franciaország és Anglia új szövetségéről aláírásra készen állt. Wolsey előlépett, hogy Henrik király nevében aláírja, aztán Ferenc következett. Ahogy a király az irat fölé hajolt, Wolsey odasúgta neki: – Jót tenne Európának, ha a császárral is békét tudnánk kötni. Ferenc kutatón meredt rá, aztán a két aláíró fél összeölelkezett a tapsoló nézősereg előtt. Ferenc Wolsey fülébe sziszegett dühödten: – Hogy mondhat ilyet?! A foglya voltam, a heréimet csavartatta! Milliókat fizettetett váltságdíjként. Idősebb fiam még mindig nála raboskodik. Aztán a két férfi szétvált, és az egybegyűltekre mosolygott. Ferenc még odasúgta a szája sarkából: – Hogy köthetnék hát békét azzal a képmutató ördöggel? A pokolba vele… A feltörő tapsvihar nemcsak a békekötést ünnepelte, hanem egyben annak jele is volt, hogy kezdődhet az ünneplés. A konyhaszemélyzet nagy tálak alatt roskadozott, amint le s föl hordták őket; az italos szolgáknak pedig pillanatnyi megállásuk sem lehetett borral és sörrel teli kancsóikkal. A muzsikaszó szinte egy percre sem halt el, és a jelenlévők sem tartóztatták meg magukat a hangos mulatozástól és a tánctól. Szórakoztatásukról minden egyéb módon is gondoskodtak: akrobaták, mágusok, zsonglőrök, bohócok és tűznyelők vonultak fel; voltak maszkosok, és színi-jeleneteket is bemutattak. A mulatság egész nap és egész éjjel tartott. More megtapintotta Wolsey mellén a Szent Mihály-rend szalagon függő érmét. – Eminenciás uram elégedett az eddig elért eredményekkel, nemde? – Az vagyok – helyeselt Wolsey. – Bár törődött, öreg testemet már megviseli ez a sok utazás országról országra… – Inkább otthon ülne? Wolsey a fejét rázta. – Néha elfog a rémület, hogy kik és hogyan hatnak a királyra, amíg nem vagyok otthon. More kutatón nézett a bíborosra. – Gondolja eminenciád, hogy a király olyan könnyen hajlítható? – Azt gondolom, hogy még mindig irányításra szorul. Tapasztalataim szerint minden férfit le lehet téríteni az útjáról kellő rosszakarattal, éppen úgy, ahogy az asszonyokat el lehet csábítani a mézesmázos ígéretekkel. More nyugtatta: – A konklávé után már nem kell ettől félnie, meglesz hozzá az ereje, hogy a kedvében járjon. Kis hallgatás után Wolsey így szólt: – A mi királyunk kedvében járni olyan, mint egy szelídített oroszlánnal játszadozni. Általában nem harap, de azért jobb vele vigyázni. – Áthatóan nézett More-ra. – Mert ha netán mégis harap, abba belehalunk. * A ceremóniaterem másik végében a kissé részeg Wyatt olvasta fel költeményét Tallisnek. Áldom szerencsém, hogy volt jobb időm, – százszorta jobb! – Kivált egy kép kisért, midőn habfátyol fedte őt, s midőn a válláról leejtve köntösét, két karcsú karral átölelt, s beszélt, becézve csókkal is személyemet: „Édes szivem, hogy tetszem így neked?" Wyattet megrohanták az érzelmek, ezért inkább lerakta a papírt. 114

Kis csönd után Tallis szólalt meg: – Úgy látom, tényleg szerette. – Igen, így igaz. Szerettem – mondta Wyatt mély torokhangon. Felsóhajtott, majd könnyedebb hangon folytatta: – Gondolja csak meg, ő pár év múlva öreg lesz, és csúnya. Aztán meghal, és elfelejtik. De ha kegyelmed zenét ír a versemhez, az fennmarad mindörökre. Szemöldökét magasba vonva nézett Tallisre. – Tehát nem őrá, hanem énrám fog mindenki emlékezni. Ez lesz az én bosszúm. – A király! – szólt a hírnök fennhangon. Henrik átvonult az udvaron, nyomában szokásos kíséretével. Anna nézte, ahogy közeledik felé. A király őrá függesztette a tekintetét, és még aközben is rajta tartotta, amint jobbra-balra bólogatva fogadta a meghajlók üdvözletét. Kettejük számára jól érzékelhetően nem létezett senki más. Az udvaroncok figyelték, ahogy a király megáll Anna előtt. Katalin királyné is tanúja volt a jelenetnek. – Édes szerelmem – mormolta Henrik. Anna mosolygott, és indult volna, hogy odébb lép. – Ne! Várj! Csak egy perc. Maradj még! – Anna megállt, Henrik pedig hirtelen nem tudta, mit mondjon, így hát azt mondta ki, ami legelőször az eszébe jutott. – Ma este apáddal és nagybátyáddal vacsorázom. – Apám úgy véli, hogy ez nagyobb megtiszteltetés, mint amit érdemel – felelte Anna halkan. – Szó sincs róla – mondta Henrik. – Amikor velük vagyok, hozzád is közelebb jutok. – Közelebb lépett Annához. – Tessék, szerelmem újabb záloga. Vedd hű szolgád kezéből. – Egy kis csomagocskát csúsztatott Anna kezébe, s a lány nyakára bámulva felsóhajtott. – Ó, a nyakad! Imádom… Hirtelen továbbindult, Anna pedig gyorsan bókolt. Miután a király elhaladt előttük, az udvaroncok között felcsapott az izgatott beszéd. Anna hallotta, ha akarta, ha nem. A király eleddig mindig diszkréten kezelte kis románcait – egészen mostanáig. Az udvar tele lett a pletykával arról, hogy milyen szokatlanul és bárdolatlanul viselkedik a király és a szeretője. Anna, ahogy áthaladt a tömegen, százával kapta a firtató, kutató, elítélő pillantásokat. Nagy megkönnyebbülésére bátyját, George-ot látta közeledni. – Hoztam neked valamit – vigyorgott George. Elővett egy papírlapot a ruhája alól, és kihajtogatta. Gyönyörű rajz volt, amely egy sólymot ábrázolt. A ragadozó madár egy gránátalmába vájta a csőrét. – Látod? – folytatta mosolyogva. – A sólyom a te címerállatod, a gránátalma pedig – Katalin felé pillantott – az övé! – Felnevetett. Anna kikapta a rajzot a bátyja kezéből, és összegyűrte. – Még mindig nem érted? Ez már nem játék, George! Ez veszélyes! – Haragosan bámult éretlen bátyjára, mert nagyon szerette volna, ha felfogja, amit mond, de akkor meglátta Cromwellt közeledni, és kissé elhúzódott fivérétől. – Boleyn kisasszony – hajolt meg feléje Cromwell. – Mr. Cromwell. – A titkár közelebb lépett, és halkan odasúgta Annának: – Híreim vannak. A király a kiváló dr. Knightot megbízta azzal, hogy menjen a pápához a válás ügyében a király levelével. Anna mosolygott. – Ismerem dr. Knightot. A nevelőm volt. Cromwell meghajtotta a fejét, és jelentőségteljesen mondta: – Lám, minden mindennel összefügg. – Újból meghajtotta magát, és ment tovább. Anna is továbbsétált. Amint befordult a kerengő sarkánál, hirtelen nem látott maga körül senkit. Gyors, kapkodó mozdulatokkal felbontotta a csomagocskát. Egy gyönyörű nyakéket talált benne mély tüzű zafírokkal és szikrázó gyémántokkal kirakva. Mosolyogva visszacsomagolta. 115

Henrik eközben a magánlakosztálya felé vonult. Látta, hogy Katalin már megtért a sajátjába, és úgy döntött, benéz hozzá. Katalinhoz lépve könnyed csókot nyomott felesége arcára. – Kedvesem. A királyné kutatón nézett férje szemébe. – Azt mondtad nekem, hogy minden a legjobb lesz nekem. Azt is mondod, hogy szeretsz. Ám sohasem mutatod ki! Henrik kelletlen arcot vágott, és körülnézett, mintha segítséget remélne valahonnan. – Még semmi sem dőlt el – mondta félszegen. Katalin értetlenül nézett rá. – Ez mit jelentsen? Henrik némán bámult rá – nem tudott vagy nem akart magyarázkodni? Maga sem tudta. A királyné hálószobáját aznap este három hölgye rakta rendbe – Anna meg a másik kettő tiszta ágyneműt és egy kancsó friss vizet hozott, míg a királyné a Bibliáját olvasgatta. Az új viszony ellenére, amely a királyt, a királynét és Annát immár háromszög alakzatba fűzte, Annát nem bocsátották el a királyné szolgálatából. Anna nesztelenül, alázatosan tett-vett, mindazonáltal rajta volt a szépséges új nyaklánc, amelyről ő is tudhatta, hogy feltűnést kelt vele, bárhol jár. Katalin a könyvébe mélyedt, mint aki se lát, se hall, de időről időre felpillantott, és a fiatal teremtést vizslatta, aki a csodás ékszerrel a nyakán hajladozott szorgosan. A hölgyek, befejezvén a munkát, jó éjszakát kívántak, és elindultak kifelé, ám a királyné intett Annának, hogy még maradjon. Amint egyedül maradtak, Katalin nekiszegezte a kérdést udvarhölgyének: – Az a nyakék kitől van? Anna csak állt lesütött szemmel, és nem válaszolt. – Válaszolj! – parancsolt rá a királyné. Anna szeme megrebbent, és lassan úrnőjére emelte mély tüzű szemét. – Őfelségétől – válaszolta kimérten. Már sehol sem volt az az alázatos kis udvarhölgy, aki még az imént olyan készségesen tett-vett. Katalin felhorkant. – Hát te aztán nem vagy más, mint egy jó drága… kurva. – Az utolsó szót ugyan spanyolul mondta, de Anna pontosan értette. – Nem vagyok kurva… felség. Szeretem őfelségét, és hiszem, hogy ő is szeret engem. Katalin legyintett. – Most beléd van bolondulva, el van varázsolva, ahogy a férfiak mindig, ha új játékszert kapnak. Hamarosan majd annak lát, ami valóban vagy. Akkor majd elege lesz, rád un – éppen úgy, ahogy a többiekre is! Anna dölyfösen nézett le a nála öregebb nőre. – És ha nem? – Nem kérdeztem a véleményed! – ripakodott rá a királyné. – Csak egy szolga vagy! És most takarodj innen! – Ahogy egyre jobban indulatba jött, Katalin akcentusa is egyre erősebb lett. Anna gyors pukedlit vágott és kivonult. Amint becsukódott mögötte az ajtó, Katalin magába roskadt a karosszékében. Most, hogy végre egyedül volt, a saját szobájában, méltóságteljes arca elfacsarodott. Annyira fáradt volt már, olyan megviselt… Azért mégsem adhatja fel! Nem engedheti meg, hogy Henrik és holmi kis cafka meg nem történtté tegye, felülírja a múltját – a szerelmüket! De jaj, annyira belefáradt már… – Uraim, kedves lordok, igyunk annak az ügynek a megoldására, amely mindannyiunk számára a legfontosabb – emelte fel Henrik a poharát. Norfolk és Boleyn – náluk vacsorázott – csatlakoztak a köszöntéshez. – Nagyon hamar meglesz a válasz – mondta Henrik bizakodva. 116

– Úgy vélem, hogy dr. Knighttól többet remélhetünk, mint Wolsey bíborostól – jegyezte meg Norfolk. Kis csönd lett, majd Henrik éles pillantást vetett Norfolkra. – Miért mondja ezt? – Sajnos, attól tartok – felelte Norfolk –, hogy a bíborosnak nem érdeke a siker ez ügyben. Henrik szeme összeszűkült. – De hát az ő érdeke az, ami az enyém, nem? Hiszen engem szolgál! Megint csönd telepedett közéjük pár pillanatra. – Őkegyelmessége, a herceg arra gondol – szólalt meg óvatosan Boleyn –, hogy a bíboros kissé elfogult a lányom ellenében. Henrik eltöprengett ezen, aztán bólintott. – Tudom, valami csacska hölgyikének vagy minek nevezte. Anna mondta el nekem. Norfolk és Boleyn összenézett. – Van még más is – szólalt meg Norfolk. – Valami, amit felségednek okvetlenül tudnia kell. Boleyn uraság nem akarta elmondani, de én ragaszkodom hozzá. Henrik lerakta a poharát, és kérdőn Boleynre nézett. – Nos? Boleyn mély lélegzetet vett. – Felség, kegyelmed végtelen jóságából én lehetek most felséged udvartartásának a számvevője. Henrik fejbólintással fogadta a hálatelt szavakat. – És ebbéli minőségemben feltűnt, hogy… – Boleyn megakadt – …hogy amikor az erkölcstelennek talált egyházi intézményeket becsukják, az ő vagyonuk nem teljesen száll át a királyi kincstárra, ahogy kellene, hanem olykor máshová érkezik meg. Henrik a homlokát ráncolta. – Máshová? Mégis hová? – A Wolsey által alapított intézményeket gyarapítja – bökte ki Boleyn. – Például az általa alapított nagyszabású egyetemet Oxfordban. Henrik hangja hasított bele a pillanatnyi döbbent csöndbe: – Ezek szerint… lop tőlem?! Boleyn némán bólintott. Henrik zavarodott képpel intett a szolgának, hogy töltse tele a poharát. – Ez az állítás nagyon meglep, sőt mélységesen sért – jelentette ki. – És a kancelláromat is sérti, aki mindig hű barátom volt. – Ebben a világban, felség, az igaz és hű barát a legritkább és legbecsesebb kincs – felelte Boleyn. –Mert mindenben és mindenütt furcsa módon csak a csalást és az érdekek hajhászását tapasztalhatni. Megint hallgattak egy darabig. Henrik küzdött magával, hogy elhiggye-e, amit hallott. Aztán Norfolk szólalt meg, mintegy témát váltva: – Suffolk herceg jött el hozzám a minap… – Brandon? – nézett rá a király. – Azt mondta, hogy térden csúszva szeretne felséged elé járulni és a bocsánatáért esedezni – folytatta Norfolk. – Mert nagyon ragaszkodik felségedhez. Henrik nem válaszolt. A kocsi ide-oda himbálózott, ahogy nehézkesen haladt a francia erdőségeken át. A kocsi mélyén dr. Knight szendergett – már hosszú utat megtett, de még mindig végtelenül hosszú út állt előtte. Az olasz városba, Orvietóba tartott. Kiáltások verték fel szunyókálásából – meg egy lövés. – Hőőő… hóóóó… – kiáltott a kocsis a lovakra, és a kocsi olyan hirtelen állt meg, hogy dr. Knight majdnem lerepült az ülésről. Nagy nehezen összeszedte magát kábulatából, és kinézett az 117

ablakon, hogy lássa, mi a helyzet. Jó néhány felfegyverzett lovas állta körül a kocsit. Talán banditák támadtak rá? Gyorsan a fegyverei után tapogatózott, de még mielőtt bármire is jutott volna, az egyik férfi már benn is volt a kocsiban. A jogtudós döbbenetére angolul szólalt meg: – Dr. Knight? Bocsásson meg, uram. Meg kell kérnünk rá, hogy egy-két nappal halassza el a továbbutazását. Dr. Knight értetlenül bámult rá. – Az lehetetlen! A király ügyében járok el. – Igen, uram, tudjuk – felelte a lovas. – Éppen ezért kell most velünk jönnie. Dr. Knight csodálkozott, de nem lévén más választása, engedelmesen hagyta, hogy kocsiját más útra irányítsák a fegyveres lovasok. A francia udvarba érve még mindig hiába kérdezgette kísérőjét – nem tudhatta meg, hogy ki idéztette ide. Hosszas várakozás után bevitték egy szobába, ahol Wolsey bíboros ült egy íróasztal mellett. Dr. Knight úgy pislogott, mint aki nem hisz a saját szemének. Wolsey dokumentumokat forgatott, aztán felpillantott. – Á, dr. Knight, jöjjön csak. – Eminenciás uram, én… – Dr. Knight nem tudta, mit mondjon. Wolsey ravaszkásan nézett rá, és átvette a szót: – Az a dolgom, hogy tudjak a király ügyeiről. Azt hitte, eljuthat úgy Orvietóba, hogy én nem értesülök róla? Dr. Knight megsemmisülten sunyta le a pillantását. Wolsey az előtte fekvő iratokra bökött. – Ezt a két bullát a pápa őszentségéhez akarta vinni? – Igen. – Figyelemre méltó írások – folytatta Wolsey. –Tudja, mi áll bennük? Dr. Knight bólintott. – Nagyjából. Igen. Wolsey felvonta a szemöldökét. – És mégis beleegyezett, hogy továbbítja? Dr. Knight erre nem válaszolt. Wolsey megint az iratokba mélyedt. – Az elsőben az áll, hogy őfelsége Henrik, Anglia királya kéri őszentségét, hogy – miután elvált Aragóniai Katalintól – bárkit elvehessen szabadon, még azt is, akit egyébként tilos lenne, mert korábban kapcsolata volt egy rokonával! Ezt Henrik saját kezűleg írta – függesztette Wolsey a tekintetét dr. Knightra. –Nem értem. Miféle nőről van szó? Dr. Knight döbbenten nézett a bíborosra. Csőbe akarja húzni őt a bíboros? Lehetséges volna, hogy ezt éppen ő ne tudná, aki egyébként mindent tud, ami Angliában, sőt Anglia határain túl történik? Márpedig úgy tűnik, hogy tényleg nem tudja… – Boleyn Anna kisasszonyról van szó – felelte. Most Wolseyn volt a hitetlenkedés sora. – Boleyn Anna? A király… szerelmes Boleyn Annába? – Igen, uram. – És ez az utalás – mutatott Wolsey az iratra –, hogy valaminő előző kapcsolat meggátolhatja az új házasságot? Dr. Knight inkább volt szomorú, semmint indulatos. – Eminenciád bizonyára tudja, hogy őfelségének intim kapcsolata volt Anna nővérével, Maryvel. Talán még az anyjukkal is. Legalábbis ez a szóbeszéd járja. – Tárgyszerűen hozzátette: – Nekem nincs bizonyítékom a dologra… már ami az anyát illeti. Hosszú csönd telepedett közéjük. Wolsey eddig sohasem törődött a király gyakorta váltogatott szeretőivel – hiszen a lányok, asszonyok jöttek-mentek, és sohasem befolyásolták az államügyeket. Most azonban teljes mértékben felfogta saját eddigi tudatlanságának veszélyét. Súlyos hibát követett el, bűnös mulasztást! Elővette a másik iratot, és megborzongott. 118

– Ezt a másikat… ezt is olvasta, dr. Knight? – Nem, uram. – Akkor szerencséje van – közölte vele Wolsey. – Nem szeretnék annak a helyében lenni, aki ezt átadta volna Szent Péter utódjának. Dr. Knight az iratra bámult, de nem szólt semmit. Wolsey segítette ki szorult helyzetéből. – Az a kérés olvasható benne, hogy ha nincs legális mód arra, hogy érvénytelenítsék valahogy a házasságát, akkor a pápa egyszerűen engedélyezzen neki egy második feleséget! – Wolsey várta a hatást, de Knight arca semmit sem tükrözött. – Hát nem érti? – firtatta a bíboros. – Arra kéri a pápát ebben, hogy adja áldását a bigámiára! Knight nyelt egyet. Wolsey gyorsan feltekerte a két iratot, és visszaadta Knightnak. – Mivel ez a király parancsa, folytatnia kell az útját, dr. Knight. De ne számítson se sikerre, se elismerésre… Intett, hogy vége a kihallgatásnak, és visszatért a munkájához. Wolsey még aznap felkereste Thomas More-t, aki éppen az istállók előtti udvaron időzött. Elmondta neki, amit megtudott. – Mit tehettem volna? – tárta szét a karját. – Nem tudom – felelte More. – De egyetértek, ezt én is elfogadhatatlannak és faragatlan dolognak tartom. Csalódtam őfelségében. – Ön elfogadja majd a bíborosok által meghozott döntést? More vállat vont. – Mit számít az már? A pápa szabad, most már nincs szükség a konklávéra. – Éppen ellenkezőleg. Most még inkább szükség van rá, mint valaha. A pápa még mindig a császár fennhatósága alatt áll, ezért nem tud hatalmat gyakorolni az egyház fölött. Ezért valaki másnak kell időlegesen a helyére lépni. Ezért még egyszer kérdem: elfogadja majd a bíborosok határozatát? More hallgatott. Wolsey More arcát fürkészte. – Nem akarja, ugye, bepiszkítani a kezét? Megértem. De sajnos, nincs választása. A festő keze mindig foltos a saját mestersége nyersanyagaitól. Továbbsétáltak, de More még mindig hallgatott. – More – törte meg a csendet Wolsey –, ha most nincs velem, akkor ellenem van! A tétek még magasabbak lettek, még több forog kockán. Mr. Cromwell tudatta velem, hogy a király nemrégiben Norfolkkal és Boleynnel vacsorázott. More felvonta a szemöldökét. – Ök az én ádáz ellenségeim – magyarázta Wolsey. – Egyre csak azt keresik, hogyan pusztíthatnának el engem. Ha nem segít nekem, akkor őket segíti. More még mindig nem szólalt meg, de Wolsey tudta, hogy gyülekeznek a felhők a feje felett, ezért udvariasan körülményes modorát sutba vágva, nyíltabb hangvételre váltott át: – Mi már régóta ismerjük egymást, Thomas – folytatta a bíboros. – Tudom nagyon jól, hogy sokszor felpanaszolta a módszereimet, ahogy az ügyeket intézem. Mindezek mellett hiszem, hogy nagyon sok mindenben egyet gondolunk. Még mindig humanisták vagyunk mindketten, bár a világ sorra-rendre sújt le hitünkre, és kényszerít megalkuvásokra a tetteinkben. Aztán egy tőle szokatlanul nyers mondatot engedett meg magának: – Mindezeken felül az is igaz, hogy kegyelmed az előmenetelét minden vonatkozásban nekem köszönheti. More ránézett. – Semmi és senki, még egy koronás fő sem kényszeríthet megalkuvásra a tetteimben. – Ezzel elfordult, és kezét megmártotta a lóitató vályúban. Markát begörbítve felemelte lassan. – Ez az én közegem – tette hozzá More. – A spirituális, a nem földi, a magasabb szférákhoz tartozó. 119

Nézték, ahogy a kis vízér lecsurog a tenyeréből, vissza a vályúba. Aztán felmutatta a kezét Wolseynak. – Talán összemocskoltam? Wolsey nem szólt, csak állt ott bíborpalástjában, amely nagy vérfoltként hatott a kövezett udvar szürke háttere előtt, és azon töprengett, hogy őt magát vajon mennyire szennyezte be a munkája. Henrik a magánlakosztályában állva indulatosan bámult lefelé, maga elé. Brandon térdepelt ott alázatosan, mélyen lehajtott fejjel. Henrik gúnyosan elhúzta a száját. – Hallom, hogy egészen idáig térden csúszva jöttél! Brandon felpillantott. – Hát, valami efféle. Henrik keményen nézett a szeme közé, kényszerítve Brandont, hogy megint a földre szegezze a pillantását. – Fékezd meg a nyelvedet! – csattant fel Henrik. –Mindig túlságosan sokat jár. – Igenis, felség. – Azért jöttél, hogy kikönyörögd a bocsánatomat? – Igen, felség. Henrik felkelt a helyéről, és lassan a térdeplőhöz lépett. – Hát akkor tessék, könyörögj! – mondta. – Teljes szívemből, teljes lelkemből, minden porcikámmal kérem felségedet. Királyom, uralkodóm, rettegett nagyuram, könyörgök, bocsáss meg nyomorult szolgádnak, a te alázatos, gyalázatos, ostoba szolgádnak, aki ugyan keveset érdemelt, mégis – kegyelmed végtelen jóságából – rengeteget kapott. Hálátlan pária, én. Nem vagyok méltó felséged szeretetére. Egy pillanatnyi szünet után Henrik így szólt: – Gyere ide! Brandon felnézett. Henrik, még mindig sötét arccal ült egy kis asztal mellett, könyökét az asztallapra támasztva – mint aki karbirkózni akar. Brandon értetlenül pislogott. – Ha meg tudsz verni – mondta neki Henrik –, akkor visszajöhetsz az udvaromba. Ez most fenyegetés vagy ígéret? Brandon felkelt, és leült a királlyal szemközt. Feltámasztotta ő is a könyökét, és megfogta a király markát. Az agya közben vadul járt: most mit tegyen? Henrik tényleg azt akarja, hogy teljes erőből küzdjön, hogy megverje? Henrik valóban veszíteni akar? Hiszen utál veszíteni. Ha ő, Brandon nyer, akkor valóban nyerni fog – vagy inkább veszít? – Kész vagy? – kérdezte Henrik, és az arca nem árult el semmit. A király nekilendült, hogy lenyomja Brandon karját, amely vészesen közeledett is az asztallaphoz, amikor Brandon az utolsó pillanatban megfeszítette az izmait, és lassan visszanyomta a király alkarját a függőleges állásba. Mindkettejük izmai táncoltak az erőfeszítéstől. A feszültség szinte tapintható volt közöttük – Brandonnak fogalma sem volt, hogy mi a helyes: ha nyer, vagy ha engedi a királyt győzni. Egész jövője a jó döntésen áll vagy bukik – de mi a jó döntés? Henrik arcáról nem tudta leolvasni a választ: mereven, ellenségesen nézett vele farkasszemet a király. A szemében eltökéltség. Megint nyomni kezdte Brandon karját lefelé, egyre lejjebb – még keményebben, mint az imént. Brandont elkapta a harci vágy, és küzdött ő is, ahogy csak bírt. Nemcsak karizmuk, hanem az arcuk is eltorzult az erőlködéstől. Henrik tekintete mindvégig Brandon szemébe mélyedt éjfekete indulattal.

120

Már mindketten lihegtek. Henrik felnyögött, és félig lenyomott karját emelni kezdte Brandoné ellenében. Most, ha akarná, hagyhatná győzni a királyt, vélte Brandon – még csak nevetségessé sem tenné magát vele. Most kell döntenie! Brandon nyelt egy nagyot, és döntött. Minden erejét összeszedte, és visszanyomta a király karját, és nyomta egyre lejjebb, az asztallap felé. Az utolsó centiméterek mindkettőjüket alaposan elcsigázták, már egész testük remegett az erőfeszítéstől és a fáradtságtól. Hirtelen Henrik ereje elfogyott, és Brandon az asztalra fektette a király karját. Győzött. Valóban? Hideg rémület kúszott a gyomrába, ahogy Henrik dühösen kitépte a markát az ő szorításából. A király acsarkodva nézett rá, és az ajtó felé masírozott. A riadalom kiült Brandon arcára is – te jó ég, rosszul döntött… Henrik az ajtóhoz lépett, Brandon összeroskadt ültében. Aztán a király hirtelen megfordult, és széles vigyorral közölte: – Visszajöhetsz. Párizsban Wolsey életében először élte át, hogy teljesen kudarcot vallott. Mégsem adta ennek semmi jelét; a szolgája éppen a vállára segítette a főpapi talárt. Ferenc király érkezését jelentették be. – Kedves bíborosom – robogott be fiatalos hévvel I. Ferenc. – Mit tehettem volna? Eminenciád is tudja, hogy nem parancsolhatok a főpapjaimnak. Ők csak a pápától fogadnak el utasításokat. Wolsey alig látható, apró fejbólintással nyugtázta a király közlését, és nem szólt semmit. Ferenc tétován nézett rá, aztán kiment. Wolsey nehézkesen ereszkedett le a karosszékbe, és kibámult az ablakon. Addig ült ott, mígnem ráesteledett. Wolsey ezt egészen szimbolikusnak érezte. Egy beóvakodó szolga látta, hogy a félhomályban ücsörög, és elkezdett gyertyákat gyújtani a szobában, de Wolsey egy intéssel elküldte. Thomas More ebben az állapotában talált rá később, amikor meghallotta a híreket. A moccanatlanul ülő kancellárra nézett. – Most mi legyen? Wolsey nem válaszolt. Mit mondhatott volna? Nem volt értelmük már a szavaknak, hiszen nincs szó, amelyet Henrik elfogadna ekkora kudarc láttán. – Akkor holnap indulunk vissza Londonba – mondta More, és elment. Wolsey nem mozdult a székében. A bíboros-kancellár a királyi lakosztály felé ballagott. Cromwell meglátta, hogy közelít, és meghajolva eléje állt, hogy Wolseynak meg kellett állnia. – Mr. Cromwell – szólt rá Wolsey élesen, rosszallón a titkárra. – Eminenciás uram, a király már várja, de az a helyzet… – Mi a helyzet? – vágott vissza Wolsey ingerülten. Cromwell sajnálkozó arccal felelte: – Nincs egyedül. Wolsey összeráncolt homlokkal, keményen nézett Cromwell szeme közé. Ő eddig mindig négyszemközt beszélt a királlyal. – Nincs egyedül? – kérdezett vissza, és a szavai ott maradtak a levegőben, megválaszolatlanul. Cromwell benyitott a király ajtaján. Wolsey bemasírozott, és hirtelen megállt, amikor Boleyn Annát látta meg Henrik szobájában. A nagy kandalló mellett állt könnyed tartásban, fesztelenül, mint aki idetartozik. Wolsey meghajolt, és hirtelen úgy érezte, elhagyták a szavak. Mit mondhat a királynak e lány előtt? Wolsey meg volt döbbenve a hatalmas változás láttán, amely a királyból sugárzott. Nem lehet, hogy a király azt akarja, hogy ez a lány – ez a kis fruska! – államügyeknek legyen fültanúja! 121

– Nos? – sürgette Henrik. – Felség, reméltem, hogy… – Elhallgatott, és pillantása Boleyn Annára vetődött. – Szabadon beszélhet Boleyn kisasszony előtt – mondta Henrik. – Mindenről tud. Wolsey megint Annára nézett, és halvány diadalt látott a lány szemében felcsillanni. Csak egy lány, egy kislány, és mégis… Wolsey nem tudott elég gyorsan megszólalni, így hát a király azzal kezdte, amitől a bíboros a legjobban rettegett. – Nos, visszajött hát Párizsból! – mosolygott reményteljesen. – Mesélje el nekünk, milyen győzelmet aratott! Már alig várjuk, hogy hallhassuk. – Várakozón nézett a kancellárra. Wolsey nyelt egy nagyot. Henriket elfogta a türelmetlenség: – Az isten szerelmére, hát megkapom végre a válásra az engedélyt? – csattant fel.

122

Tizennegyedik fejezet

Sir William Compton az ágyában aludt udvarházában, Compton Wynatesban. Az éjszaka hűvös volt, tűz sem égett a házban, a férfinak mégis izzadság gyöngyözött a homlokán, az ajkai fölött. A kora reggel hangjai – madárcsicsergés, lovak dobogása az udvar kövén, szolgák tevékenykedése – beszűrődtek a lesötétített szobába. A gyümölcsösben a méhész a kaptárakat nyitogatta, a lovászok hozták be a lovakat a mezőről – a nap úgy indult, mint máskor. A méhész, mintha furcsa zajt hallott volna, egyenesen a ház felé nézett, néhány kirajzó méh ott keringett a feje körül. A háziszolgák csöndesen tettek-vettek odabent – takarítottak, előkészültek a napi teendőikre, s közben meg-megállva hallgatták a hálószobából jövő nyögéseket. Értetlenül pillantottak egymásra: hiszen az uruk egyedül ment tegnap lefeküdni… Végül két szolga lépett be, mire a nyögések felerősödtek. Az egyik riadtan futott az ablakhoz, hogy elhúzza a függönyt, s lássák végre, mi a baj. Ahogy a fény Compton szemébe tűzött, sivítva a fejéhez kapott. A szolgák döbbenten álltak – Jézus Krisztus! – kiáltott fel egyikük. – Sir William! – kiabálta a másik. – Sir William! Mi a baj? Compton azonban nem tudott megszólalni. Görcsök kínozták; kétrét görnyedt fájdalmában. A foga csattogott, és úgy reszketett egész testében, mintha csontig hűlt volna. A szemét szorosan lehunyva tartotta, és hol a fejét, hol a hasát markolta, mintha tűrhetetlen fájdalom gyötörné. A szolgák egyre ijedtebben néztek egymásra. – Menjetek orvosért! – ordította egyikük az ajtóban sorakozó többi szolga felé. A bámészkodók némán tátogtak döbbenetükben, és urukra meredtek. Senki sem mozdult. – Azt mondtam, hozzátok ide az orvost! AZONNAL! – ordított rájuk az iménti szolga. Erre szétrebbentek. Mire elhozták a helyi orvost, Compton már nagyon rossz bőrben volt. Alig-alig volt eszméleténél, görcsösen rángó testtel feküdt, és dőlt a testéből az izzadság. Már minden ágyneműje csurom víz volt. Az orvos befogott orral lépett az ágyhoz, mert az izzadság már jócskán bűzlött. Megérintette a beteg testét, és visszahőkölt a forróságtól. A legközelebbi szolgához fordult. – Te jó ég, ember! Hát miért nem ébresztették fel? Nem tudják, hogy az alvás ilyen állapotban csaknem mindig végzetes?! Compton többi szolgája és a szobalányok az ajtóban tülekedtek, hogy minél többet lássanak. – Kifelé! El innen, emberek! – kiabált rájuk az orvos. – Az uruk megkapta az izzadmányos kórt! A szolgák erre fejvesztve menekülni kezdtek, ám az orvos ott marasztalt kettőt. – Ti, ketten! Próbáljunk meg segíteni ezen a szegény emberen! Fordítsátok meg! A két szolga rémült undorral takargatta orrát-száját a bűz miatt, és nagyon kelletlenül közelítettek a gazdájukhoz. Az orvos felnyitotta a táskát, és elővett egy sebészkést. – Az ég szerelmére, csináljátok már! – ripakodott a vonakodókra. – Lehet, hogy még megmenthetjük, habár… – Elhallgatott, ahogy a szolgák hasra fordították az izzadságtól iszamós testet. – Mit csinál vele? – érdeklődött az egyik szolga. Az orvos feltépte az átizzadt hálóinget. – Belevágok a hátába – mondta a felcser kurtán. –Hallottam, hogy néha hatásos, mert a mérgek egy része eltávozik. – Fogjátok le! – Az orvos ezzel hosszú vágást ejtett Compton hátán, keresztben. A vér lecsurgott a beteg lapockáira.

123

Wolsey harmadízben ellenőrizte öltözékét, és simította le a haját. Aztán megint bement a Hampton Courti palotája fogadótermébe, hogy lássa, minden úgy van-e, ahogy parancsolta. Új, ismeretlen érzés volt számára az idegesség. Nem örült neki, de a helyzetből fakadt: amióta hazajött Franciaországból, valahogy minden borotvaélen táncol… Végre meghallotta, hogy megérkeztek a vendégei. Neszt hallott maga mögött, megfordult. Szeretője, Joan állt ott a legpompásabb ruhájában. – Hát te mit keresel itt? – kérdezte felháborodottan. Joan durcásan válaszolt: – Nem találkozhatok a királlyal? – Hát persze hogy nem! – csattant föl a bíboros. –Menj, menj gyorsan! – integetett idegesen, s amint becsukódott az ajtó az asszony mögött, máris bevonult Henrik, mögötte pedig Boleyn Anna. Wolsey melegen üdvözölte őket. – Felség… Boleyn kisasszony… Mindkettőjüket nagy örömmel látom hajlékomban. Leültek a vacsorához. Wolsey megtett mindent, hogy valóban királyi legyen a fogadtatás: sült fácánt, egy hatalmas, rákocskákkal díszített pontyot egészben és egyéb finomságokat tálaltatott. Wolsey figyelmes és jó házigazda volt – folytonosan ügyelt rá, hogy a szolgahad, amely a hátuk mögött posztolt, időben és gyorsan töltse tele a poharakat a legfinomabb borokkal, és újból meg újból rakja tele a tálakat a legválogatottabb falatokkal. A vacsora során a királyi pár önfeledt, intim pillantásokat váltott egymással, ahogy csak ifjú szerelmesek tudnak. Anna egyszer csak Wolseyra mosolygott. – Meg kell köszönnöm eminenciás uramnak a gyönyörű brosst, amit küldött. Wolsey illendő főhajtással fogadta a köszönetet. – Boldogságomra szolgál, hogy tetszik önnek. Olasz munka, és úgy vélem, kiváló mester készítette. Anna azonban már nem figyelt rá. Henrik szemébe feledkezett. Wolsey kis habozás után folytatta: – Felséged nagyon fog örülni, ha meglátja, mit küldött felségednek a francia király: egy aranykelyhet, arannyal hímzett, selyem oltárterítőket és olyan falikárpitokat, amelyek egyenként megérnek vagy harmincezer dukátot! Henrik elszakította pillantását Annáétól, és érdeklődve nézett Wolseyra. – Akkor megint szövetségben vagyunk a franciákkal? – Igen. És mindketten hivatalosan is hadban állunk a császárral. – Helyes, ez örömmel tölt el – mondta Henrik, aztán elborult az arca. – Ahogy a császárt meg az tölti el örömmel, hogy fia született! Mégpedig attól a hercegnőtől, akire lecserélte az én lányomat! Borongva ült a helyén, aztán elkapta Anna pillantását. Anna ajka hangtalanul formálta e szavakat: – Neked is lesz fiad – mire a király azonnal felvidult. Wolsey, aki mindent látott, megköszörülte a torkát. – Még egy kis rákot, Lady Anna? – A bíboros tudta, hogy ez Boleyn Anna kedvence. Anna mosolygott. – Köszönöm, eminenciás uram, de nem. Ön túlságosan nagyvonalú – mint mindenben… Wolsey, aki azt vallotta, hogy az ember sohasem lehet eléggé nagyvonalú, szerény mosollyal hajtotta meg a fejét. Henrik szólalt meg kisvártatva: – És mi van a… személyes ügyünkkel? – Felség, megtettem az előkészületeket, hogy elküldjem két személyes megbízottamat, két fiatal jogtudóst, Stephen Gardinert és a titkáromat, Edward Foxe-ot a Róma melletti Orvietóba a pápához, ahol őszentsége még mindig tartózkodik – felelte. – Meglehetősen nyomorult körülmények között – tette hozzá könnyedén. 124

Henrik és Anna hirtelen csupa fül lett, és figyelmesen néztek Wolseyra. – És mi lenne a megbízatása a két jogtudósnak? –kérdezte Anna. Wolsey kissé megütközött azon, hogy nőszemély kérdezgeti, de leplezte rosszallását. – Asszonyom – mosolygott nyájasan –, hatást fognak gyakorolni őszentségére minden módon, hogy megértse, milyen fontos együttműködnie velünk. Az egyházi és a laikus törvények értelmében egyaránt világosan kell hogy lássa őszentsége is, hogy felséged házassága érvénytelen. – Ahhoz kétség sem férhet – jelentette ki Henrik magabiztosan. – Számtalan könyvet olvastam e tárgyban, sokszor éjszakába nyúlóan, nemegyszer szabadítva magamra rettenetes fejfájást. – A király kurtán felnevetett. – Ám nemhiába, mert most már még inkább meg vagyok győződve arról, hogy az ügyem a jog és a lelkiismeret szerint is megáll. A lelkiismeretem tiszta! – nézett szúrósan Wolsey szemébe. – Ahogy lennie is kell – mondta Wolsey nyájasan. – Felséged megnyugodhat – az a két ember, a két ügybuzgó jogtudós nem hagyja el Orvietót mindaddig, amíg el nem érték azt, ami felséged teljes megelégedésére szolgálhat. Alkonyi árnyak estek egyre hosszabban Compton Wynatesra. Egy csinos, fiatal, kedves arcú nő lépett gyászos lassúsággal Compton szobájába. Ann Hastings volt az, a ház urának pór származású felesége. Az ágy négy sarkában fáklya égett, hogy megtisztítsa a levegőt a mérges kipárolgásoktól. Dr. Linacre, a király orvosa állt az ágy mellett. Meghajolt az asszony felé. – Asszonyom… Ann meglepődött az orvos láttán. – Dr. Linacre? – Amint a király meghallotta a híreket, azonnal ideküldött – magyarázta a doktor, és hozzátette: – Sajnos, mindhiába. – Azért… azért jöttem, hogy lássam – mondta Ann, és a doktor válla fölött hátra próbált kémlelni. – Megértem – felelte a doktor –, mégis, ha módomban áll, nem engedélyezném. – Határozottan elzárta az utat a ház ura felé úgy, hogy az asszony lehetőleg ne is lásson az ágyig. – Szerettem – mondta az asszony mélységes bánattal a hangjában. Dr. Linacre arca megenyhült. – Nem lep meg. Minden szempontból kiváló, szerető és szeretetre méltó férfiú volt. Őfelségének nagyon fog hiányozni a társasága. – Hadd lássam! – könyörgött Ann Hastings. Dr. Linacre gondterhelten nézett rá. – Nagyon nagy a kockázata a fertőzésnek, amelynek a természetéről még oly keveset tudunk. – Kérem! – Ann könyörögve nézett a doktorra, aki felsóhajtott, és félreállt az asszony útjából. Ann az ágyhoz lépett, és szerelmetes férje testére meredt. Compton halott volt: viaszfehér bőrén kékes foltok mindenütt. A szeme ugyan csukva volt, de a szája félig nyitva – néma, fájdalmas sikolyba merevedve. Ann szemét elöntötték a könnyek, és keresztet vetett. – Szegény, szegény szerelmesem – motyogta megtört szívvel. Compton kezét már összefonták a mellén. Ann levette a nyakából ezüstkeresztjét, és gyöngéden a férje ujjai közé fűzte. Aztán imádkozni kezdett. – Bocsásson meg nekem – zavarta meg imáját a doktor. – El kell égetnie mindent az ágyneműtől a ruhákig. És persze minél előbb el kell őt temetni. Ann csüggedten bólintott. – Azt hittem, mellette élem le az életemet. Adjon nekem legalább még néhány másodpercet. Dr. Linacre gyászos képpel bólintott, és kiment a szobából. Ann most már szabadon zokoghatott. Ráborult halott szerelmesére, és cirógatta, ahol érte. 125

– Isten veled, drágám… A jó Isten áldjon meg, és tartson meg addig is, amíg nem találkozunk megint odafönt… – Uraim – mondta Wolsey –, íme egy saját kezű levél a királytól, amelyben előzetes köszönetét fejezi ki a pápa őszentségének, hogy együtt érzőn áll hozzá az ügyéhez. – Wolsey elmagyarázta a két okos, fiatal jogtudósnak, akiket ő választott ki az útra, hogy miféle nehézségek és bonyodalmak állnak orvietói megbízatásuk hátterében. A két fiatalember, Gardiner és Foxe, sokatmondó pillantást váltott. – És hogyan fog előreláthatólag reagálni a pápa őszentsége? – tudakolta Gardiner. – Hogy őszinte legyek önnel, Mr. Gardiner, magam is bizonytalan vagyok e kérdésben. A pápát a császár zsoldosai megkínozták, és fogságban tartották. És noha maga a császár járult hozzá, hogy Orvietóba meneküljön, a körülményei alig javultak. Kis hallgatás után a bíboros így folytatta: – Minden utazó, aki meglátogatta, azt mondja, hogy nagyon szomorú az élete ott, bezárva abba a félig romos palotába. Akkor viszont – dőlt előre Wolsey a székében – miért részesítené előnyben a császárt, aki eddig semmi mást nem hozott rá, csak nyomorúságot, az angol királlyal szemben, aki soha nem okozott neki semmi rosszat? Foxe szárazon megjegyezte: – Az a baj, eminenciás uram, hogy az angol király kardja sokkal messzebb van, mint a császáré. A diplomáciai kérdéseket leginkább az effajta hosszak szabják meg. Wolsey elmosolyodott. – Helyes beszéd, igazi jogászhoz méltó! De ezt se feledje: a pápa az ingatag földi királyok felett áll – különben senki és semmi! Ezért a döntéseiben sem lehet se elhamarkodott, se cinikus, mint amilyenek a földi birodalom urai. Röpke csönd támadt, aztán a jogászok észlelték, hogy kihallgatásuk véget ért. Meghajoltak, és kivonulni készültek, amikor Wolsey hirtelen sokkal személyesebb hangot megütve még megjegyezte: – Igen, az lesz a jó, ha ezen elvek szerint játszanak mindvégig. De ha ez mégsem vezetne eredményre, akkor – használják a fenyegetés fegyverét! A két fiatalember csak pislogni tudott erre. Wolsey folytatta: – Mondják meg őszentségének, hogy ha a király nem kapja meg a pápai bíróságtól, amit akar, akkor... megtalálja a módját, hogy könnyítsen a lelkiismeretén, és megszabaduljon a jelenlegi feleségétől! – A bíboros egyik jogászról a másikra nézett. – Világosan fejeztem ki magam? A két fiatalember egy emberként bólintott. – Igen, eminenciás uram – mondta Foxe. – Értjük a feladatot. Wolsey kurta kézmozdulattal elbocsátotta őket, s azok szapora léptekkel elsiettek. – Ezt szegény Compton hagyta rám örökül a végrendeletében – mondta Henrik Brandonnak és Knivertnek szomorúan. Betette a kulcsot az elefántcsont ládikába, és felcsapta a fedelet. Egyik rekeszében ékszerek, a másikban pedig egy sakk meg egy ostáblajáték volt. Henrik meghatódott, és megcsóválta a fejét. – Szegény William! Hát ennyi marad egy teljes élet után? – Felsóhajtott. – Vissza kell adnunk az ékszereket szerencsétlen asszonyának. Brandon a király válla fölött kukucskálva szemügyre vette a ládika tartalmát. – Ostábla! – kiáltott fel izgatottan. – Nem játszunk egyet? Henrik és Knivert döbbenten néztek rá. Brandon gyorsan hozzáfűzte: – Csak… csak az ő emlékezetére! Természetesen. A másik kettő nem szólt semmit. Henrik egy nagy pohárszékhez lépett. – William otthon halt meg, a warwickshire-i házban, amely jó messzi van innen. A kórság onnan nem jön el idáig. De azért nem árt, ha megerősítitek magatokat ellene. – Kinyitotta a 126

szekrény ajtaját. A polcokon temérdek üvegedény állt szárított növényekkel, labdacsokkal, kencékkel, sókkal, tinktúrákkal – házi patika volt ez a javából. – Mindketten tudtok a gyógyítás iránti szenvedélyemről – folytatta Henrik. – Van néhány teljesen új medicinám. – Sorban levett néhány üveget, és magyarázni kezdett a barátainak: – Ezek a tapaszok gyógyítják a fekélyt. Ez a kenőcs leviszi a gyulladást, és megszünteti a viszketést. Ez az olaj pedig segít emészteni, és a kiszáradt bőrt is megnyugtatja. – Kacsintva hozzáfűzte: – Még egy olyat is kevertem, amely enyhülést hoz, ha férfiszerszámotok sajogna. Henrik mosolyogva nyújtott át ez utóbbi patikaszerből egy üvegcsével Knivertnek. Aztán kivett egy másik üvegből néhány labdacsot. – Ezeket Rézisz gyógyszerének hívják, arról az arabról van elnevezve, aki feltalálta. Állítólag jó az izzadós nyavalya ellen. Szerintem viszont ez a főzet még jobb. Kiöntött egy kicsit a riasztóan feketés folyadékból egy csészébe. Knivert kissé riadtan szemlélte. – Ez… micsoda? – Körömvirág, máriatövis, sóska, réti perje, lenmagecet, elefántcsontreszelék és egy kis cukor, hogy kellemesebb legyen – részletezte Henrik, és Knivertre nézett: – Vegyél be belőle! Knivert kissé ijedten tétovázott. – Biztos… hogy nem szörnyűséges az íze? – Bízzál bennem! – buzdította a király. Knivert lehunyta a szemét, és lenyelte a csészébe öntött tinktúrát, közben megrázkódott. – Rosszul érezheted magad tőle egy kicsit, az nem baj – mondta Henrik. Knivert kétségbeesetten nézett rá. – Hát rosszul is vagyok – öklendezett. Brandon nevetett, de Henrik komor arccal fordult hozzá. – Nevess csak, de ez a gyógyszer még mindig sokkal jobb, mint az izzadós kór, amit meg lehet vele előzni! Brandon rögtön elkomolyodott. A távoli Compton Wynates nemesi udvarházában Ann Hastings asszonycselédei hangosan sírtak, jajveszékeltek. Ann az ágyon feküdt, nem mozdult, és úszott az izzadságban. Nem lélegzett, és a verejték is hideg volt már. Egy férfi szolga burkolta most be a halotti lepedőbe; legvégére hagyta a kedves, kerek arcot. Két szobalánya részben a bánat okán zokogott, részben rémületében – ruhát tartottak az orruk és a szájuk elé, miközben szegény halott úrnőjüket elvitték, hogy az ő szeretett férje mellé tegyék a földbe. – Felség, súlyos a gabonahiány – közölte Wolsey a királlyal. – Ha nem orvosoljuk a problémát, felséged alattvalói közül a szegényebbek igen nagy számban éhezni fognak. Henrik aggodalmasan hallgatta a beszámolót. – És mit tehetnénk? – Túl sok a léhűtő nagyúr felséged udvarában – jelentette ki Wolsey. – Ezek a nagyurak sokkal fontosabbnak tartják, hogy itt legyenek, mint hogy otthon, a birtokukon felügyeljék az aratást, és gondoskodjanak a birtokukon élőkről. Henrik összevonta a szemöldökét. – Mely nagyurakra gondol eminenciád? Wolsey megmondta. Később, amikor a bíboros átvágott az udvaron, szinte áradt belőle az elégedettség. Meglátta Norfolkot, amint hívei karéjában áll, és feléje vette az irányt. – Kegyelmes uram… – Mit akar? – vetette oda foghegyről Norfolk, és nem is próbálta leplezni, mit érez a bíboros iránt. – Szót váltani kegyelmeddel – mondta Wolsey nyájasan. – Ha lehet, és négyszemközt. 127

Norfolk gyanakodva méregette. – Nos, jó. Wolsey egy csöndes zugba vezette. – Nos? – állt meg összefont karral, terpeszben Norfolk Wolsey előtt. – Kegyelmed utasítást kapott, hogy azonnal térjen vissza kelet-angliai birtokaira – közölte Wolsey. Norfolk döbbenten állt, és dühében vörösödni kezdett az arca. – Utasítást?! – tudakolta vészjóslón. – Kitől? – Igen, utasítást kapott – felelte halkan Wolsey. –Őfelségétől, természetesen. – Elővett bíborosi talárja alól egy levelet, és negédesen hozzátette: – Őfelsége saját kezűleg írta. Norfolk kikapta a kancellár kezéből a levelet. – És mi végre? – Őfelsége azt kívánja, hogy ellenőrizze a gabonatermesztést és az északi-tengeri kereskedelmet. Norfolkból kirobbant a düh: – Micsoda? A kereskedést? Hát mi vagyok én, talán egy hentes fia? Wolsey nem reagált a sértésre. – Ahogy látja, kegyelmed, nem az én parancsom – figyelmeztette Norfolkot. Norfolk tehetetlen dühében némán meredt a bíborosra, aztán elviharzott. Wolsey nézett utána, és alig tudta leplezni a diadalát. A palota körüli hatalmas parkban a szolgák Henriknek és társaságának pikniket készítettek elő. A palota gárdakapitánya egy díszes öltözetű, középkorú franciát vezetett a királyhoz két komornyikjával együtt. – Felség – szólalt meg a kapitány –, hadd mutassam be felségednek Jean de Bellay-t, Bayenne püspökét, az új francia nagykövetet. Henrik intett a franciának, hogy lépjen közelebb. – Legyen üdvözölve nálunk – köszöntötte a férfit franciául. Bellay kezet csókolt a királynak. – Majesté… – Aztán angolra váltott. – Felség, örömmel vagyok itt, és bemutatnám felségednek az ajánlólevelemet. – Egy összetekert és lepecsételt pergamentekercset nyújtott át; Henrik egyik embere elvette tőle. – Én is örülök, hogy újfent urának szövetségese és barátja lehetek, s köszönet a sok értékes ajándékért – vette át a szót Henrik. – A királynak volt nagy öröm – válaszolta Bellay. Henrik karon fogta a franciát, és kissé odébb ment vele. – Mondja meg, méltóságos uram, hogy áll a háború a császár ellen? – Felségednek nincs oka aggodalomra – felelte Bellay. – A francia hadsereg és a velünk szövetséges hajóhad – a genovaiak – sarokba szorították a császár hadait Nápolynál. Előbb-utóbb Károlynak meg kell adnia magát, és ki kell vonulnia Itáliából. Henrik elégedetten mosolygott. – Hát ez remek hír. Elhallgattak, és Henrik úgy nézett körül, mintha keresne valakit. – Aha! – mondta, amint meglátott egy kis csoportot közeledni feléjük. Boleyn Anna volt a fivérével és egy kisebb létszámú kísérettel. Henrik nem nagyon tudta leplezni örömét, hogy láthatja Annát. Elébe sietett – majdnem futott –, és a karját nyújtva a lánynak, a követhez kísérte. – Méltóságos uram, hadd mutassam be… Bellay megelőzte: – Csak nem Lady Anna? Enchanté, mademoiselle? –Franciául mondta a továbbiakat is: – Őeminenciája, Wolsey bíboros mesélt önről. Azt viszont elfelejtette megemlíteni, milyen gyönyörű is a kisasszony! – Tréfásan rázta a fejét. – Ez egy francia szemében szinte bűn! 128

Anna felkacagott, és ő is franciául válaszolt: – A franciák viszont minden nőnek ugyanezt mondják – ez nem bűn?! Henrik és Bellay is nevetett. Anna odaintette magukhoz a bátyját. – Ajándékunk van az ön számára – mondta Anna a követnek. George Boleyn előlépett – egy gyönyörű vadászkopót vezetett pórázon. – Ez az enyém? Nem lehet igaz! – kiáltott fel a francia. – Igen, Monsieur, az öné! Nagyon gyors vadászkutya, hihetetlen, szinte félelmetes, hogy mikre képes! Bellay kedvtelve mustrálgatta az állatot. – És hogy hívják? – érdeklődött. Kis csönd után Anna huncut mosollyal válaszolt: – Wolsey. – Mindenki hahotázni kezdett. Henrik kézen fogta Annát. – Kedvesem, örülni fogsz, ha meghallod a hírt, amelyet a méltóságos követ úr hozott: a császár hamarosan vereséget szenved, és kiűzik Itáliából. Tehát nem állhat útjába a boldogságunknak. – Jó hozzánk az Úr – mondta Anna halkan. – Nagyon jó, valóban – felelte Henrik. Egymásra mosolyogtak, szerelmesen, mikor az erdő felől hirtelen mérges kiáltás harsant: – Menj vissza a feleségedhez! – Az utolsó szó még visszahangzott is egy kicsit. Henrik dühösen intett az őröknek, és velük együtt az erdőbe vetette magát, hogy lekapják a tíz körméről azt a vakmerőt, aki inzultálni merte a királyt. A fák végtelen sora azonban néma gúnnyal zárta el a tekintetüket – reménytelen lett volna itt megtalálni a bűnöst. Henrik zavartan és ingerülten tért vissza Annához, aki szintúgy fel volt indulva, mint a király. – Sajnálom – mondta Henrik a lánynak halkan. Anna pillantása megfejthetetlen volt. Bellay úgy tett, mint aki nem ért semmit: – Mi volt ez? Valaki mintha kiabált volna valamit, de nem hallottam jól. – Még ezzel a tapintatos diplomáciai húzással sem sikerült azonban feloldania a feszültséget. Henrik kedve teljesen elromlott. Dühösen pillantgatott a fák felé, a keze ökölbe szorult. Mire visszatértek a palotába, már teljesen besötétedett. Nem a megszokott esti fények fogadták őket: mindenütt tüzek égtek, és maró füstszag töltötte be a levegőt. A palotában is százával égtek a fáklyák. A király és csapata döbbenten állt meg a tüzek és a fényben idegesen szaladgáló szolgák láttán. Bellay beleszimatolt a levegőbe, és csaknem öklendezni kezdett. – Mi ez a… rémséges szag? Henrik komor arccal válaszolt: – Ecet és fafüst, méltóságos uram. Ecet és füst? –A király sápadtnak látszott. A palota kapitánya sietett hozzájuk. – Mi történt? – kérdezte Henrik, bár már tudta a választ. A kapitány megerősítette a király félelmét: – Kitört a városban az izzadós ragály. Már háromszázan haltak meg – csak ma. Henrik lehunyta a szemét egy hosszú pillanatra. – Hozzátok ide dr. Linacre-t! – adta ki a parancsot. – Gyorsan! – Felség… – A kapitány elsietett. Bellay megrendülten állt. – Ó, istenem, istenem, mi lesz most velünk? A két komornyik franciául kezdett hadarni: – Kitört a járvány! Nem kéne itt lennünk! – Meg fogunk halni! Mindenki meghal! – Ó, a franc nyavalya… 129

Egyre többen futottak a királyhoz aggodalmas arccal, tettre készen. Henrik éppen csak annyit mondhatott Annának, hogy ne féljen, és nemsokára találkoznak, s azzal már kísérték is a palotába. Annának még válaszolni sem volt módja. Nézte, ahogy Henrik eltűnik a palotában. Egyedül állt ott a tüzek fényében, a füstben, és rossz előérzete támadt. Amint a lakosztályába ért, Henrik azonnal a gyógyszeres szekrényéhez lépett. Kihúzta a dugót egy üvegcséből, és az arab labdacsokból jó néhányat a tenyerébe szórt, bekapta, és borral öblítette le a torkán. Aztán töltött magának abból a tinktúrából is, amelytől Knivert úgy szenvedett. Amint lenyelte, neki is hányingere támadt, de uralkodott magán. Az ablakhoz lépett. A világ odakint tűzvörös fényben úszott, a máglyák fölött sűrű füst feketéllett. Mintha a pokol tornácán állt volna. A szolgák hosszú rúdra erősített füstölőedényekkel járták be lassan a palotát. Az ide-oda ingó füstölőkből szálló növényi aromák betöltötték a szobákat, a folyosókat, hogy elpusztítsák a mérgező nedveket, amelyek ráhozták az emberekre a betegséget és a halált. Mindent megtettek volna, csak hogy féken tartsák a ragályt. A király legkiválóbb orvosával tanácskozta meg a helyzetet saját szobájában ülve. A magas, kissé hajlott hátú dr. Linacre barázdált arcán nyájas kifejezés honolt. Henrik gyermekkora óta ismerte, és tökéletesen megbízott benne. – Saját tapasztalatomból mondhatom felségednek – magyarázott a doktor –, hogy nagyon sok esetben nem is a fizikai tünetekkel kezdődik az egész: először furcsa lelkiállapotba kerül a beteg, fél és szomorú. Különös előérzet gyötri, hogy fájdalmak érik, és meg fog halni – ez valamiféle szellemi leépülés. Henrik járkált a szobában, de figyelmesen hallgatta az okfejtést. Időnként odanyúlt a homlokához, hogy lássa, izzad-e vagy sem. – Végül is arra a következtetésre jutottam – folytatta dr. Linacre –, hogy éppen ez a szellemi leépülés, a félelem váltja ki a betegséget. – Dr. Linacre annyira belemerült elmélete fejtegetésébe, hogy meg is feledkezett arról, hogy akinek magyaráz, maga is halálosan retteg. Henriket mindig is lenyűgözte a sötét erő, amely a járványt terjesztette. Márpedig nagyon gyorsan söpört végig a kór mindenhol. Az áldozat először csak egy kis fejfájásra, netán has vagy gyomorfájdalomra panaszkodott, rázta a hideg, néha kiütései is voltak, de a vége mindig elkerülhetetlenül az volt, hogy hirtelen rátört a verejtékezés, s órák alatt kiszenvedett. A legtöbb emberre, aki elkapta a kórt, igaz volt, hogy „még vígan estebédezett, de már nem érte meg az éjszakai lakomát”. Dr. Linacre zavartalanul folytatta kis magánelőadását: – Az emberek átveszik a közhangulatot, és elfogadják, hogy elkerülhetetlen a végzet, még ha bezárkóznak is, és mindent megtesznek is ellene. Minden egyes rossz hírre halálos rémületbe esnek – szerintem egyetlen rémhír ezreknél válthatja ki magát az izzadást. – Az orvos szomorúan ingatta a fejét. –Ezért ezrek esnek bele a kórságba, akiknek nem kéne verejtékezniük, különösen ha nem megfelelően étkeznek. Henrik rápillantott. – Megfelelő étkezés? Ez a legjobb patikaszer kegyelmed szerint? Nem pedig a… különféle gyógyfőzetek? Dr. Linacre mosolygott. – Remélem, felséged elhiszi nekem, amikor azt állítom, hogy a rengeteg patikaszerből, ami létezik az izzadmányos kórra, a legtöbb – ha nem mindegyik – teljesen hatástalan orvosi szempontból. – Még arra se jó, hogy megelőzzük velük a nagyobb bajt? Dr. Linacre komolyan megfontolta a kérdést. – Nos, hallottam egy igen érdekes elméletet. Egy fiatalember arra esküszik, hogy azért nem kapja el a ragályt, mert minden éjjel izzasztó testgyakorlatokat végez. 130

Henrik töprengve simogatta az állát. – Igen, tudom, ki az, és azt is, hogy már túlélt két rohamot. Wolsey bíboros viszont négy rohamon van túl, és nem tett mást, mint hogy párszor elzarándokolt a walsinghami kegyhelyre. Dr. Linacre megcsóválta a fejét, és vállat vont. – Én azt tudom, hogy ha a páciens túléli az első napot és éjszakát, már sokkal nagyobb az esélye a túlélésre, bár akkor még mindig fennállnak a különféle komplikációk veszélyei. A doktor egy fél percig eltöprengett, aztán mentegetőzve hozzátette: – Egy nap majd egészen biztosan megtaláljuk a ragály valódi okát és a terápiát is. Én a magam részéről szeretném továbbra is kutatni a témát – már amennyiben megkímél engem a kórság! – Elvigyorodott saját – Henrik szemszögéből nézve kissé fekete – humorán. Egy sötét kis szobában Brandon és egy ifjú hölgy olyan vadul szeretkezett, hogy az egész masszív ágy mozgott, recsegett-ropogott. A fejvég deszkája ritmikusan verődött a falnak, amelyről pergett le a vakolat. A nő vadul nyögött, lihegett, és vonaglott Brandon alatt, aki viszont úgy döfölte őt, mintha soha sem akarná abbahagyni. A nő már másodszor, majd harmadszor is elérte a gyönyört, mikor Brandon végre felkiáltott, és melléje zuhant. Egy darabig csak feküdtek így, egymás mellett, és ziháltak. Aztán Brandon elhúzta kissé a függönyt, hogy az alkony utolsó fénypászmái még egy kicsit felderítsék a szobát. Brandon vigyorgott: – Na, mit szólsz? Hát nem ez a legjobb módszer arra, hogy jócskán megizzadjunk? A nő mosolygott. – De igen, kegyelmes uram. – Minél többet verejtékezel önmagad akaratából, annál kevésbé fog legyűrni a… – Brandon nem fejezte be a mondatot. Nem kellett. A nő tudta, mire gondolt. Egyesek az imában hisznek, mások különféle kotyvalékokban, és olyan is akad, aki esküszik az orvosaira. Ami Brandont magát illette, abban hitt, hogy a tüzet tűzzel kell oltani – az izzadókórt pedig izzadással. – Hozzátok a halottakat! Hozzátok a halottakat! A sötét londoni utcát és a házakban megbúvókat gyászos kongatás verte fel: egy öreg ló vontatta szekér nyikorgott végig lassan rajta, három sötét ruhás ember ment mellette. A kongatás nem szűnt egy pillanatra sem. – Hozzátok a halottakat! Itt meg ott kinyílt egy-egy ajtó, halvány fénypászmát vetve az utcakövekre. Az életben maradottak sírva hozták ki azt, aki elment közülük, s a lepedőbe csavart rokonukat feltették a kocsira tornyozott hullák tetejére. Voltak nagyon kicsiny halottak is köztük – gyermekek. Nem volt idő semmiféle ceremóniára – a katasztrófa túl gyorsan sújtott le a városra, és túl sok életet követelt igen rövid idő leforgása alatt. A gyászolók csupán keresztet vethettek magukra, és fojtottan zokoghattak egy sötét sarokban. A kocsi ismét nekilódult, s kisvártatva női sikolyok hasítottak bele az éjszakába. Néhányan lefogták az asszonyt, hogy visszatartsák, miközben három apró gyermekét dobták fel a kocsi tetejére. Az egyik kibomló lepedő alól vézna karocska bukkant ki, és mintha integetett volna, ahogy a kocsi rázkódva indult tovább. Az anya félőrülten sikoltozott. A könyörtelen kongatás nem szűnt, ahogy a ló baktatott tovább a kocsival az éjszakában.

131

Tizenötödik fejezet

A királyság lakói nem tudták, mit tehetnek a pestis árnyékában, így hát leginkább az imához folyamodtak. Henrik is csatlakozott Katalinhoz, aki nappali misére ment privát kápolnájukba. Thomas More otthon tartotta a családját – távol London zsúfolt, halálhozó bugyraitól –, és mindennap imára gyűltek össze a nappaliban. Szavai sok ember félelmét és vélekedését fejezték ki, még ha ők nem tudták volna is ilyen ékesszólóan megfogalmazni: – Ezt a ragályt az Úr küldte ránk büntetésképpen. Merthogy bűnösök vagyunk mi mind, és az Úr, reánk letekintve, megelégelte, ami folyik idelenn a földön, és büntetést küldött reánk. Akár élünk, akár halunk, mindnyájan az ő kezében vagyunk. Mást nem tehetünk hát, mint hogy imádkozunk. Henrik Wolseyval tanácskozott éppen, amikor üzenetet kapott Annától. „Szegény szobalányom ma megbetegedett az izzadós kórban, és már meg is halt. Könyörgök, felség, most mit tegyek?” – Henrik Wolseyra nézett. – Látnom kell Annát. Wolsey, aki maga sem volt túl jó bőrben, megrázta a fejét. – Nem tanácsolom felségednek, hogy bárkivel is találkozzon, aki elkapta a nyavalyát, vagy aki olyanokkal érintkezett, akik megbetegedtek. Felséged Anglia királya! Henrik tudta, hogy igaza van, és kétségbeesve nézett a bíborosra. – De ha… ha meghal? – Járkálni kezdett, hogy valamennyire megnyugodjon. – Rendben – jelentette ki kis gondolkozás után. Mondja meg neki eminenciád, hogy azonnal hagyja el a palotát, térjen vissza Heverbe az apjával, és semmi szín alatt ki ne mozduljon onnan! Küldök neki főzeteket, hogy erősítse magát – és levelet is írok. – És mi legyen őfelségével a királynéval? – kérdezte Wolsey. – A királyné menjen Ludlow várába a lányunkhoz. Imádkozzunk, hogy Walesben biztonságban legyenek. – És felségeddel mi lesz? Henrik eltöprengett. – Én pedig ide zárkózom be – döntötte el a kérdést. – És mindent megteszek a ragály kivédésére. – Akkor, ha tanácsolhatom, felség, ne tartson maga körül túl sok embert, csak amennyit muszáj, ezzel is csökkenti a fertőzés kockázatát – jelentette ki Wolsey. Henrik a homlokát ráncolta, és a bíborost nézte, aki korántsem volt a régi, pirospozsgás önmaga. Katalin csüggedten nézte a hölgyeit, aki le-föl futkostak és csomagoltak – készültek az útra, Walesbe. Henrik bejött elköszönni. – Most örül, hogy elküldhet, ugye? – jegyezte meg Katalin keserűen. – Nem akarod látni a lányunkat? – Azért küld el, hogy ővele lehessen? – Nem, ő… – Henrik észbe kapott és visszakérdezett: – Kire gondolsz? Boleyn kisasszonyra? Katalin megvetően fújt egyet erre az átlátszó taktikára. – Hát persze hogy Lady Annára gondolok. Felséged eddig sem nagyon leplezett semmit vele kapcsolatban. – Visszamegy Heverbe. Az egyik szobalánya meghalt. – Felséged félelme az izzadókórtól tehát nagyobb, mint amennyire bele van bolondulva a szeretőjébe. Henrik felsóhajtott, és fékezett indulattal mondta: – Katalin – Anna nem a szeretőm. Én nem… én nem hálok addig vele, amíg mi férj és feleség vagyunk. 132

– Csak nem azt mondja felséged, hogy szereti?! Hogy ígérget neki? És ő is ígérget felségednek? – Katalin józan pillantással méregette a férjét. – Persze nekem nem ígérget, pedig – mint mondja – még férj és feleség vagyunk! Kínos csönd telepedett közéjük. Henrik végül így szólt: – Bárcsak… bárcsak elfogadnád, mert… teljes szívemből szeretném, hogy megértsd: a házasságunk hazugságon alapult. Katalin nem szólt, csak nézett a királyra. – Mindazonáltal szeretlek annyira, hogy meg kívánom menteni az életedet. Ezért küldelek Walesbe. Katalin látta az őszinte aggodalmat Henrik szemében. Kinyújtotta felé a karját. – Amikor így beszélsz, szerelmem… Henrik gyorsan hátralépett egyet, mintha Katalin érintése árthatna neki. – Úgy tesz felséged, mintha én magam lennék a fertő – mondta halkan. – Mintha a szerelem maga volna a fertő. Henrik úgy tett, mint aki nem hallotta. – Írni fogok felségednek – mondta. – Üzenem Máriának, hogy a király, az apja minden jót kíván neki… és szeretettel gondol rá. – Meghajtotta magát, és távozott a királyné lakosztályából. – Hogy érzed magad, édes lányom? – kérdezte Boleyn. A hintájukban haladtak Hever felé. Anna nyúzott volt, és sápadt. – Én… én jól vagyok, papa. – Biztos? – ráncolta a homlokát Boleyn. – Ezzel mit akarsz mondani? Hogy amiért a szobalányom megbetegedett, már én is egészen biztosan elkapom a ragályt? – Ó, dehogyis! – felelte Boleyn nem túl nagy meggyőződéssel. Anna kibámult a kocsi ablakán, és megpróbálta legyűrni a rémületét. Nem érezte jól magát, és nagyon is meg volt róla győződve, hogy már ő is beteg. Minél inkább emésztette magát, annál jobban meg volt győződve erről – és annál rémültebb lett. Hirtelen kapkodni kezdte a levegőt. – Mi az? – kérdezte riadtan az apja. – Nem kapok levegőt! – pihegte Anna. – Kérlek, állj meg! Levegőt! Állíttasd meg a kocsit, kérlek, mert… – Közben vadul rángatta-tépkedte magán a ruhát, mintha az agyonszorítaná. Boleyn egy bottal megkopogtatta a kocsitetőt, és fölkiabált: – Állj! A kocsi lassított, de még meg sem állt, mikor Anna már feltépte az ajtaját, és kiugrott. Boleyn figyelte a lányát, ahogy az nagy levegőt vesz, és megpróbál uralkodni magán. Aztán Anna menni kezdett a földúton. Boleyn idegesen kiszólt a kocsiból: – Jól vagy? – Anna azonban nem válaszolt, csak ment, és egyenesen előrenézett. Boleyn megint megütögette a bottal a kocsitetőt. – Rajta! A hintó lassan elindult, és a sétáló lány mellett haladt lépésben. Annán nem látszott, hogy észrevette volna. Könnyek folytak végig az arcán. Vagy talán a verejték?! A palota napokon belül szinte teljesen kiürült. Henrik szobáról szobára sétált, csupán két fegyveres őr kísérte, azok is tiszteletteljes távolságból. Ez az üresség kísérteties volt, aggasztó. A parázsló füstölőedényekből szivárgó fojtogató füst átkígyózott a néma folyosókon, s megült az árnyas zugokban mindenütt. Henrik a fejvesztett menekülésben hátrahagyott tárgyakkal szembesült itt is, ott is: elárvult könyvek, eldobált ruhadarabok, félig meghagyott ebédek a tányérokon... A léptei kongtak a folyosókon. 133

A saját szobáiba érve egy fiatal szolgát és egy lovászfiút talált ott, akik hátramaradtak, hogy a szolgálatára legyenek. A tehetetlen király csapdában érezte magát. A gond ezzel a betegséggel az, hogy nincs mit tenni ellene! Magányosan megette a vacsoráját, és töprengett a világ ilyetén folyásán. Már bevette a főzeteket és a patikaszereit – nem mintha Linacre szerint azok hatnának… Azt is hallotta korábban, hogy a narancs a megoldás. Henrik annyit evett belőle, amennyit csak tudott. Ezenfelül imádkozott reggel, délben és este saját magáért és a szeretteiért, hogy az Úr kímélje meg őket ettől a szörnyűséges ragálytól. Az országért is imádkozott, hogy megszabadulhasson végre e nyavalya átkától. Idejekorán lefeküdt aludni, de szörnyűséges álmokból ébredt éjszaka, aztán csak feküdt hálószobája félhomályában, és gondolkozott. Mit is mondott Linacre a testedzésről? Hogy jónak tartja, ha valaki természetes izzadással próbál védekezni a kórságos verejték ellen? Az legalább olyasmi, amit csinálni kell. Jobb, mint ez a vég nélküli várakozás. Kimászott hát az ágyból, és vadul tornázni kezdett. Az ágya végében kucorogva alvó szolgagyerek felriadt, és elnyílt szájjal csodálta urát, aki vad elszántsággal gyakorlatoztatta testét, és ontotta bőven a – reményei szerint – egészséget hozó verejtéket. Másnap reggel, a zavaros álmok és az azokat meg-megszakító tornázások után Henrik feltápászkodott, és elment gyónni. A sötét, szűk gyóntatófülkében ezt mondta a pap fülébe: – Atyám, tudjuk, hogy a betegséget az Úr méri ránk, hogy bűnhődjünk bűneinkért. De vajon miért méri ilyen bőven a csapást éppen az én országomra? Válaszra várt, de a pap hallgatott. – Mit tettünk, hogy ennyire kivívtuk a legfőbb Úr haragját? Hogy ennyi alattvalónkat pusztítja el könyörtelenül? – Megint várt, de hiába, nem jött felelet. Henrik kényelmetlenül fészkelődött. Bizonyosságot, megerősítést akart – lehetőleg odaföntről, mert lelki szüksége volt rá –, hogy annak, ami történik, semmi köze sincs őhozzá. Vagy a családjához. Az izzadós kór időről időre felütötte a fejét Angliában azóta, hogy először csapott le 1485 nyarán – ugyanabban az évben, amelyben az első Tudor Henrik megszerezte a koronát a bosworthi csatában, s véget vetett a Rózsák háborújának. Akkor sokan suttogtak arról – persze sohasem nyíltan Henrik előtt, de azért a mendemonda eljutott hozzá is –, hogy a rettegett nyavalyát Isten mérte Angliára azért, mert egy Tudor elbitorolta a trónt. – Átvizsgáltam a lelkiismeretemet. Lehetséges volna, hogy az Úr miattam küldte ezt a csapást Angliára? Atyám, ezt Isten színe előtt kérdem, a lelkiismeretem tiszta! Semmi hang nem jött a rács túloldaláról. Talán a pap azt gondolja, hogy tényleg a Tudorok miatt szenved az ország, csak éppen nem akarja előtte kimondani? Henrik folytatta: – Atyám, bűnbocsánatot kérek, még ha olyan bűneim vannak is, amelyek ismeretlenek előttem. És áldását is kérem – nem mint király, hanem mint gyarló ember. – Kis csönd. – Kérem, atyám… Még mindig nem válaszolt senki. Henrik lassan, óvatosan elhúzta a függönyt a rács elől, és átnézett a fülke másik oldalára. A pap ott ült – és vigyorgó szájjal meredt Henrikre! A halál merevítette vigyorba a vonásait; az arca viaszfehér volt, és rezzenéstelen. Óriásira tágult szemei a semmibe bámultak. Henrik visszahőkölt, és kivágódott a gyóntatófülkéből, mint akit puskából lőttek ki. Keresztet vetett, elmormolt egy gyors imát, és kimenekült a templomból. ORVIETO, ITÁLIA 134

A két ifjú jogtudós, Gardiner és Foxe, a püspöki palotaként emlegetett épület előtt állt, és felbámult a homlokzatra. A palota romos volt – és rossz szag áradt belőle. A tető félig beomlott, és a hiányos falak mögött itt-ott feltárultak a szobabelsők. Egy fiatal pap vezette be őket egy fogadóterembe. A két angol szörnyülködő pillantásokat váltott, amíg várakozniuk kellett. Az egykori híres „pápai udvartartás” most nem állt másból, mint néhány lerongyolódott hivatalnokból, egy-két szolgából és pár lesoványodott kutyából. Aztán egy nyurga, fiatal pap tűnt fel megviselt papi ornátusban. Olaszul üdvözölte a két angolt, és megkérdezte: – Önök, ugye, az angol követek? Erre tessék. –A másik szobába vezette őket, amely kissé jobb állapotban volt, és néhány bútor is állt benne. VII. Kelemen pápa – eredeti nevén Giulio de Medici – kis termetű, intelligens arcú ember volt – körülötte jó néhány bíboros foglalt helyet, akik elég szánalmas látványt nyújtottak megkopott öltözékükben. A pápa üdvözölte a követeket, aztán néhány könnycseppet elmorzsolva a szemében, körbemutatott. – Látják, milyen körülmények közé kényszerültem? Átérzik a szentatya szenvedését? A spanyolok lényegében már a küszöbömön toporognak! Kutyák kezére kerültem! – Lesújtottan csóválta a fejét. Gardiner és Foxe a homlokát ráncolva töprengett, hogyan is reagáljon. Főként azért volt ez nehéz, mert valójában ellentétes érzelmeket tápláltak a pápával kapcsolatban. Foxe azonnal a tárgyra tért: – Felséged tudja, mi célból vagyunk itt most. Hoztunk egy levelet őfelségétől Henriktől, aki Anglia, Írország, Wales és Franciaország odaadóan katolikus uralkodója. – Kelemen felé nyújtotta a levelet. A pápa úgy meredt az iratra, mintha Foxe eleven kígyót tartana a kezében. Nem mozdult, hogy elvegye. Gardiner lépett közbe: – Őfelsége előre is köszöni szentatyánk segítségét az érvénytelenítési eljárásban. Tudja, hogy ő és országa örök hálával tartozik pápai szentségednek mindazért, amit érte tesz. Azt is jól tudja, hogy szentatyánk nem fogja megtagadni kérésünket. – A két jogász szúrósan nézett a pápára. Mély csönd ereszkedett a szobára. A pápa nagy sokára nyúlt a levélért, és kinyitatlanul, ahogy volt, letette egy kis asztalra. – Teljes szívemből kívánom, hogy kedvére tudjak tenni uruknak – közölte a követekkel. – De meg kell mondanom önöknek a legteljesebb őszinteséggel – hiszen becsületes ember vagyok, és Isten a tanúm –, hogy arról értesültem, a király ezt a lépést kizárólag hiú ábrándjai teljesítése végett szorgalmazza, amely ábrándok egy arra méltatlan asszony, Boleyn Anna személyéhez fűződnek. – A bíborosok buzgón bólogattak. A pápa így folytatta: – Úgy mondták nekem, hogy Anglia királya csak és kizárólag magánéleti megfontolások miatt akar elválni, és az asszony, akit szeret, nemcsak rangban méltatlan hozzá – e pontnál a követek szemébe nézett –, hanem az erkölcseit tekintve is. – Szentatyám kitől hallott efféléket? Kelemen felemelte két tenyerét, és a bíborosai felé pillantott. – Hát, afféle szóbeszéd… – Miféle szóbeszéd? – követelt magyarázatot Foxe. – Nos, azt hallani, hogy Anna kisasszony már terhes, és a király minél előbb biztosítani szeretné számára a trónt. – Kelemen ravaszkásan pillantott a két követre. A követek mosolyogtak, mintha mulattatná őket ennyi sületlenség. – Szentségedet nagyon rosszul tájékoztatták akkor – jelentette ki Foxe. – Lady Anna az erény mintaképe. – Noha nagyon is jó anya lesz – majd ha eljön az ideje – tette hozzá Gardiner. Kelemen udvarias érdeklődéssel vizslatta a két követ arcát. Sötét, éles szeme a legkisebb rezdülést is felfogta. 135

Foxe szólalt meg újra: – Szentatyám, Lady Anna mindenkit, aki ismeri, levesz a lábáról tiszta és erényes életvitelével, szűziességével, állhatatos józanságával, alázatával, szelídségével, bölcsességével… teljes és tökéletes gyermeki és asszonyi erényeivel. – A származása kiváló – tekintélyes nemesi család az övé, valójában királyi vérvonal – fűzte hozzá Gardiner. – Az az igazság, hogy Anglia összes hölgyei közül ő a legméltóbb arra, hogy királyné legyen belőle. Kelemen töprengő arcot vágott. – És mi a helyzet Katalin királynéval? – szólalt meg kis hallgatás után. – Őfelsége ragaszkodik ahhoz, hogy minden jót megkapjon, és testvéri bánásmódban részesüljön – tudatta Foxe. – Feltéve, ha meggyőzhető arról, hogy ne álljon ellen a király akaratának, és elismerje, hogy nem érvényes többé a házasságuk. – Őfelsége reméli – vette át a szót Gardiner –, hogy szentatyánk méltányolja a felhozott jogi argumentumokat, amelyeket felsorakoztattunk, és ír a királynénak, hogy adja beleegyezését minél előbb. –A végére Gardiner hanghordozása jól érzékelhetően követelőzőbbé vált. A bíborosok kényelmetlenül feszengtek. Gardiner keményen nézett rájuk. Hiszen végtére is egy hatalmas és erős uralkodót képvisel, ez a pápa pedig annak ellenére, hogy az egyház feje, Krisztus földi helytartója, nem más, mint egy szánalomra méltó kis ember, akinek még rendes tető sincsen a feje fölött. Kelemen úgy tett, mint aki észre sem veszi a tónusváltást. – Ó, hogyne – mondta könnyedén –, de először áttanulmányoznám az iratokat. Anélkül nem dönthetek, nem igaz? Úgy tűnt, hogy a kihallgatás a végéhez közeledik, ezért Foxe még gyorsan rádobott egy lapáttal. – Őfelsége azt is tudatta velünk, hogy amennyiben nem talál kedvező elbírálásra az ügye szentatyánk által, akkor majd másutt fogja keresni az igazát. – Kicsit várt, hogy mindenki megeméssze a hallottakat, aztán még hozzátette: – Ebben az esetben az is elképzelhető, hogy kilépni kényszerülne az egyházjogi törvények keretei közül és egyben szentatyánk hatásköre alól is. A levegő hirtelen feszültséggel telítődött. Az alázatos kérelmezők maszkja lehullott – Foxe letépte magukról ezt az álcát. A pápát ért fenyegetés tiszta volt, és világos. A szentatyát, akinek minden keresztény hűséggel tartozik, ilyeténképpen legfőbb egyházvezetői minőségében érte támadás. A pillanat döntő volt. Mindenki feszülten várt. Kelemen azonban nemhiába volt született Medici. Generációk csiszolta diplomáciai érzékével, számtalan intrikával a háta mögött, azonnal tudta, hogyan kell reagálnia: mesterkéletlen mosolyt ragyogtatott fel az arcán viszonzásképpen az angolok nyílt fenyegetésére. Odalépett a két követhez, és melegen átölelte, sőt olasz szokás szerint két oldalról arcon is csókolta őket. – Fiaim, meg kell fontolnom a dolgot alaposan, mielőtt döntésre jutok ez ügyben – mondta méltóságteljes egyszerűséggel, amiben ott volt a Mediciek és az előző pápák több évszázados, átörökített tapasztalata. Királyi gesztussal a követek elé tartotta nagy pápai gyűrűvel ékesített kezét, mire a két jogász önkéntelenül térdre borult előtte. Már nem a szánalmas emberkét látták benne, a megnyomorított, sarokba szorított olasz egyházfit. Ő volt a pápa! Teljes áhítattal csókolták meg őszentsége kezét. – Köszönjük, szentatyám – motyogták engedelmesen. Gardiner és Foxe örökkévalóságnak tetsző várakozásra voltak ítélve: a pápa válasza csak nem jött. Mindennap elzarándokoltak saját nyomorúságos szállásukról a rompalotába. Aztán üres kézzel visszatértek. Csak nyúlt és húzódott a döntéshozatal, hamis reményeket ébresztve, aztán másnap kioltva. 136

Egy nap azonban értük küldettek, és megint ott találták magukat a csúnya, üres fogadóteremben, ahol a legelső alkalommal is vártak a bebocsáttatásra. Nagy sokára megjelent őszentsége – arca csupa mosoly –, és csókra nyújtotta a kezét. Mögötte egy idős pap csoszogott bíborosi ornátusban. Gardiner felismerte. – Ez Campeggio bíboros – súgta Foxe-nak. – Ott volt ő is az Aranymezőn, az Aranyvölgyben. Nagyon nagy tekintélyű pap, igazi szent ember. A kölcsönös üdvözlések után helyet foglaltak, és a két követ izgatottan várt a válaszra. – Fiaim – kezdte Kelemen pápa. – Attól félek, hogy csalódást fogok okozni önöknek a válaszommal. Nem tudok döntésre jutni itt és most a király ügyében. Gardiner és Foxe álla leesett csodálkozásában, majd elfogta őket a méreg. Emelkedni kezdtek a székből. Hát ezért vártak ennyi ideig, és ezért kellett ennyi időt eltölteniük ebben a nyomorúságos városban? Kelemen látta rajtuk az indulatot, és békítőn tartotta fel a kezét. – Várjanak! Nem azt mondtam, hogy elutasítottam az ügyet. A követek visszaültek a helyükre, de gyanakvó arccal néztek a pápára. Ha ez megint holmi halogató taktika, hát akkor… A pápa nyájasan folytatta: – El vagyok rá szánva, hogy olyan gyorsan járjak a végére a dolognak, ahogy csak lehetséges. De nem itt! Látják, itt hogy élek! – mutatott körbe. – És túl messze vagyok Angliától ahhoz, hogy kellőképpen megalapozott döntést hozhassak. A követek a homlokukat ráncolták megint. A pápa gyorsan Campeggio felé intett és kijelentette: – Ezért kinevezem Campeggio bíborost személyes megbízottammá. Amint a járvány alábbhagy az önök országában, ő Angliába utazik, és Wolsey bíborossal együtt felállítanak egy egyházi bíróságot, amely meghallgat minden érintettet, s eldönti, hogy mit kell tenni az ügyben. Ravaszkás pillantást vetett a két jogászra, és hozzátette: – Ha a királyuk valóban annyira meg van győződve a jogos igazáról, ahogy önök állítják, akkor ő minden bizonnyal támogatni fogja ezt az eljárást, amely fel fogja gyorsítani vágyai beteljesülését. A két fiatalemberre mosolygott. Azok csalódottan összenéztek, és kényszeredetten meghajtották magukat. A vén róka túljárt az eszükön – kibújt a kutyaszorítóból, és elérte az ügy további halasztását. De hát mit tehetnének ellene? Kedvesem, küldtem neked sokféle patikaszert az izzadókór ellen. Kérlek, igyál ecetet vízzel hígítva. Én… Henrik abbahagyta a levélírást, mert valami zajt hallott. A fiatal szolgagyerek nekiszédült a falnak, és alaposan beleverte a fejét. Aztán lassan a király felé indult, mint egy alvajáró. Az arca fehér volt, és verejtékgyöngyöktől fénylett. – Fiam… – mondta vészjóslón a király, hogy megállítsa. A legényke azonban egyre közelebb jött, a szeme üresen, kifejezéstelenül bámult a semmibe. Kitört rajta is a kór! Henrik hátralökte a székét. Amint a fiú odaért, elzuhant, neki az íróasztalnak. Aztán csak feküdt ott, mozdulatlanul. Henrik elborzadva nézte. Egy órával később a király szélvészként lovagolt ki a palotából; mindössze négy szolga kísérte. Menekült, ahogy csak bírt, a halál látványa, szaga és fenyegetése elől. Sokig űzték a lovaikat mezőkön és erdőkön át, amíg elhagyták az emberi civilizációt a maga halálos lenyomataival együtt. Végül egy magányos, elhagyatott vártorony rajzolódott ki előttük az égre. 137

Henrik arrafelé vette az irányt. Itt fog maradni mindaddig, határozta el, amíg el nem múlik a ragály. Az országvezetés feladatait a kór miatt sem lehetett szüneteltetni, ezért Henrik nem tudta magát teljesen elzárni a világtól. Megtettek azért mindent, amit tudtak, a király védelmére: a leveleket dr. Linacre felügyelete alatt felfüstölték, mielőtt Henrik kezébe kerültek volna. A szolga úgy vitte be őket, hogy egy üres szobában letette az asztalra, és a másik ajtón, amely mögött a király tartózkodott, bekopogtatott. Henrik, amennyire csak lehetett, mindig egyedül volt. Furcsa érzés volt ez neki. Egész életében emberek vették körül – ha aludt, ha felébredt, ha mosakodott, sohasem volt egyedül. Most pedig nem volt perc, amit megoszthatott volna mással, és jobb híján levélben beszélgetett. Wolsey levelei nem csupán füstszagot árasztottak, hanem halványan érződött rajtuk a narancsillat is. Wolsey, amióta csak hírét vette a járványnak, mindig tartott maga mellett, az íróasztalán, egy tál spanyol narancsot, amelyről azt tartották, hogy hatékonyan véd a betegséggel szemben. Szokásává vált, hogy kettévágjon egyet-egyet, és kiszürcsölte a belsejét, miközben a leveleit olvasta. Henrik is rátért erre a szokásra. Wolsey legutóbbi levelében ez állt: Felségednek tudnia kell, hogy őkegyelmessége, Norfolk hercege megkapta az izzadókórt, és kérte, hogy visszatérhessen Londonba, állítólag orvosa meglátogatására. Henrik a homlokát ráncolva olvasott tovább: Ezt az engedélyt Felségedre hivatkozva megtagadtam. Henrik erre helyeslően bólintott. Felséged három patikusa szintén megbetegedett, és három palotaszolga is meghalt. A kőfaragómester, Redman, szintén halott. Nincs semmi jele, hogy a ragály szűnőben lenne. Mostanra már negyvenezren haltak meg csak London városában. Lady Anna szintén beteg – de még életben van. Henrik ereiben meghűlt a vér. A levélre bámult, és újra meg újra elolvasta az Annára vonatkozó sort. Lady Anna szintén beteg – de még életben van. Mintha ütés érte volna a királyt. Talpra ugrott, nehéz karosszéke csaknem feldőlt a hirtelen mozdulattól. – Dr. Linacre! – harsogta. Linacre azonnal besietett hozzá. – Anna beteg! – kiabálta Henrik. – Lady Anna! Menjen azonnal Heverbe, őhozzá! Azonnal! – Megragadta a doktort a vállánál, és kissé megrázta. – Az isten szerelmére, mentse meg! Linacre kétkedőn nézett rá. – Felség, ha már beteg, akkor… – Elhallgatott. A király nem volt olyan állapotban, hogy érvelése meghallgatásra találjon. – Azonnal indulok – jelentette ki a doktor, és kiment. Henrik feldúltan nézett utána. Körülnézett, mintha keresne valakit, akivel megoszthatja lelki terheit. – Hol a pokolban van Wolsey, mikor szükség lenne rá? – csattant fel, mert elfelejtette egy pillanatra, hogy ő küldte Wolseyt haza. Wolsey íróasztalán, a Hampton Courti dolgozószobájában szokatlan rendetlenség honolt. A papírjai nagy összevisszaságban hevertek, a tintatartó felborult, egy könyvkupac leomlott. A földön itt-ott szétgurult narancsok. A narancsok között feküdt maga Wolsey bíboros, és csattogott a foga a hidegrázástól. Az arcáról mégis dőlt a verejték, mintha hájas disznó volna. Hasát markolászta, amelyben úgy járt a fájdalom, mintha késsel hasogatnák. A szeme fönnakadt. Thomas Boleyn és fia, George aggodalmas képpel várakoztak Anna szobájának előterében. Az ajtó halkan nyílt, és dr. Linacre jelent meg komor arccal. A doktor a két férfira nézett, és megcsóválta a fejét. – Az a véleményem, hogy nincs remény. Az életjelek gyengék, és egyre rosszabbodik az állapota. 138

George könnyekre fakadt. – Hívni kéne a papot, ideje feladni rá az utolsó kenetet. Nagyon sajnálom – mondta a doktor, és elment. A London melletti mezőn, amelyet temetkezési helynek jelöltek ki, szünet nélkül égtek a máglyák. Szekér jött szekér után, és megálltak egy hatalmas, emberi kéz lapátolta árok előtt. A meztelen halottakat minden ceremónia nélkül lökték le a kocsikról, bele a gödörbe. Ásóval felszerelkezett emberek álltak ott kétoldalt, és a testekre meszes földet szórtak, hogy azok minél kevesebb bűzt árasszanak. Még így is elviselhetetlen volt a szag. A nyitott gödör mellett mindenhol frissen megforgatott föld sötétlett – a korábban ásott és azóta halottak ezreivel feltöltött és betemetett gödrök áruló jeleként. Maga volt a lidércnyomás. A földi pokol. Thomas More chelseai házában a humanista gondolkodó tizenhét éves lánya társaságában görnyedt a könyvei fölé. Odakintről kongatás hangzott egyre közelebbről. Jött a halottaskocsi, körbejárta a környéket, begyűjtve a nemrégiben elhunytak földi maradványait. More szinte nem is hallotta a gyászos kongatást, csak dolgozott rendületlenül. A lánya lerakta a pennát, és az apjára nézett. – Te nem félsz, papa? More felnézett a könyvből. – A haláltól? Nem. Miért kéne félnem tőle? Én Isten kezébe helyeztem a sorsomat, és biztosan tudom, hogy ha egyszer meghalok, sokkal jobb helyre kerülök, mint ez itt. A kongatás egyre hangosabb lett; a lány megborzongott, és keresztet vetett. – Amit magad körül látsz, szívem – szólalt meg More –, az nem a halálfélelem, hanem az attól való rémület – ami a bűnösöket mindenképpen sújtja –, hogy a pokolba kerülnek. – More becsukta a könyvet, az ablakhoz lépett és kinézett. – Az igazság az – jegyezte meg –, hogy van rosszabb ragály is, mint az izzadós. Az is vészesen terjed, és ezreket fertőz meg. – Miről beszélsz, papa? – Kísértet járja be Európát – a lutheranizmus kísértete. A szegények között terjed, akik az egyházat gazdagnak, korruptnak és romlottnak látják, amely fölött eljárt az idő. – Visszafordult az ablaktól, és a lányára nézett. – Németföldet már lángba borította ez az eszme. Kitört a parasztok háborúja, és vagy százezren meghaltak. A métely elérte már Salzburgot, Burgundiát és Montpellier-t meg Nantes-ot is. Mindennap új hírek jönnek arról, hogyan terjed ez az átkos eretnekség. – Ide nem jön el, ugye? – kérdezte a lány. More a fejét rázta. – Nem jön, mert már itt van. Titkos találkozók zajlanak Londonban, ahol a katolikus papokat és őszentségét, a pápát kigúnyolják, nevetségessé teszik. Az egyházat támadják, és eretnek írásokat terjesztenek. E szörnyűségek hallatán More lánya keresztet vetett. – És mit lehet tenni ellene? – Hadd kérdezzelek én – felelte az apja. – Mit kell tenni azzal a házzal, amelybe befészkelte magát a ragályos kór? A lány elgondolkozott. – Hát meg kell tisztítani tüzekkel. More helyeslően bólintott. – Így van. Ugyanígy a hitünket is tűzzel kell kipurgálni. Én nem vagyok az erőszak híve, ahogy te is jól tudod. Mégis hiszem, hogy Luthert meg a követőit el kell fogni azonnal, és meg kell égetni! A lány riadtan hallgatta az apjától szokatlanul heves kirohanást. Hever kastélya folyosóinak csendjét rohanó lábak dobogása verte fel. – Papa! – kiabálta George Boleyn. – Gyere gyorsan! 139

Thomas Boleyn besietett a fia nyomában Anna hálószobájába. A lány ült az ágyon, hátát nagy párnák támasztották. Soványnak és elgyötörtnek látszott, a szemei óriásinak tűntek, és alattuk sötét karikák húzódtak. Boleyn hitetlenkedve bámult rá. – Te… élsz! A lány reszketegen elmosolyodott. – Igen, papa. – Istennek legyen hála! – Boleyn térdre esett az ágy mellett, és megragadta a lánya kezét. – Tudod, mit tettél, gyermekem? Visszatértél a halálból! Megcsókolta Anna kezét, és örömében nevetni támadt kedve. – Most majd megint láthatod a királyt! – jelentette ki boldogan. – Minden úgy lesz, ahogy régen! Anna döbbenten bámult rá, aztán lesütötte gyorsan a szemét, hogy ne lássa senki a fájdalmát, amelyet e szavak keltettek. Hátrahanyatlott a párnákra, és lehunyta a szemét. Lassanként nyilvánvaló lett, hogy a járvány szűnőben van. Mindenütt a királyságban megszólaltak a harangok – a halottas szekerek gyászos kongatása helyett diadalmasan zengtek a templomi ércek, hogy hirdessék a halál halálát, az élet megújulását. A bánattól sújtott megmaradottak hálát adtak Istennek, meggyászolták elvesztett hozzátartozóikat, és megpróbáltak talpra állni, új életet kezdeni. Henrik, aki úszott a boldogságban Anna csodálatos megmenekülésének hallatán, s megkönnyebbülésében, hogy vége a rettegett járványnak, a vártorony elhagyására készült megmaradt néhány emberével és dr. Linacre-rel. A király ezt írta Annának: Hála legyen a Mindenhatónak, hogy megkímélt téged, én kedvesem… és hogy vége a ragályos kórságnak. A legátus, amely legfőbb óhajunk szerint jár el, vasárnap vagy hétfőn ért Párizsba. Bízom benne, hogy jövő hétfőre Calais-ba ér, és akkor örülhetünk a régen várt hírnek, amely Istennek és nekünk is kedvünkre lesz. Most csak ennyit, drágám, nincs idő többre. Bárcsak a karjaimban tarthatnálak, vagy Te tarthatnál édes karjaidban, hiszen oly rég volt, hogy utoljára csókolhattalak! Henrik felült a lovára, és utoljára felpillantott a kis ablakra a vártorony tetején – a menedéke volt, egyben börtöne. Aztán megsarkantyúzta a lovát, és megkezdte a hosszú vágtát Londonig. Wolsey is csodamód túlélte a járványt. Elgyöngülve lábadozott székében ülve Hampton Courti palotájában, térdén kis szőnyeggel. A szeretője, Joan lépett be a hírrel: – Levele érkezett – Lady Annától, Boleyn Annától. – Olvasd fel – rendelkezett a bíboros elhaló hangon. Az asszony feltépte a levelet, és olvasni kezdte: – „Uram, örömmel hallom, hogy sikerült leküzdenie a betegséget. Hátralévő életemben, jobban, mint bárki mást, a király őfelsége után csak Önt szolgálom majd szívem teljes szeretetével. Kérem, higgye el, soha nem változik majd meg jó véleményem eminenciádról, mindaddig, míg csak lélegezni tudok. Alázatos szolgálólánya, Boleyn Anna.” Csönd lett, ahogy az asszony elhallgatott. Wolsey végül horkantott egy aprót, és így szólt: – Nos, legalább van humorérzéke. Wolsey Joanra nézett. – Intézkedj, hogy elindulhassak Walsinghambe. Köszönetet kell hogy mondjak a Miasszonyunknak. A királyi kápolnában rekviem szólt a halottakért. Thomas Tallis írta, hangszerelte és vezényelte a művet, amelyet barátja, William Compton halálára szerzett. 140

Az újonnan benépesült udvar tagjai áhítattal hallgatták az éteri, emelkedett zenét. Henrik király egyik oldalán Brandonnal és Kniverttel ült a padban, a másikon Katalin királyné foglalt helyet Máriával, akik szintén megtértek Ludlow várából. Wolsey még mindig zarándokútját rótta Walsinghamben, és nem voltjelen Norfolk sem, akinek még mindig nem adtak engedélyt a visszatérésre. A templomban számtalan ülés tátongott üresen, amelyre kis fakúpot helyeztek néhai tulajdonosára emlékezve, és nem egy esetben egy személyes tárgyat is odatettek a jelző mellé: egy kesztyűt, egy keszkenőt, egy apró pár cipellőt, amely a hely tulajdonosának szintén elhalt családtagjaira utalt. A gyönyörű muzsika hangjai betöltötték a kápolnát és a szíveket. Thomas Tallis lecsorgó könnyekkel az arcán vezényelt. Kevés szem maradt szárazon a kápolnában. Henrik barátját, Comptont gyászolta, és saját gyarlóságának, sebezhetőségének emléke is bánattal töltötte el. Katalin lefátyolozott arcát a férje felé fordította, és gyöngéden Henrik kézfejére fektette a tenyerét. A király nem vonta el a kezét. Röviddel azután, hogy a rekviem véget ért, egy hírnök lépett a királyhoz a kápolnából kijövet, és a fülébe súgott valamit. Henrik izgatottan elsietett. Boleyn Anna várt rá odakint. Henrik futni kezdett a lány felé, és odaérve szenvedélyesen ölelte magához. Felkapta, körbeforgott vele, és az örömtől, a megkönnyebbüléstől, a vágytól letaglózottan csak ezt ismételgette: – Anna… drága Annám! Csókokkal borította a száját, a szemét, a nyakát, az arcát. – Anna! – suttogta minden egyes csók után. –Anna… Anna… – Úgy szorította magához, hogy majdnem összeroppantotta, és egyre csak csókolta, ezredszer is, mint aki nem tudja abbahagyni. – Anna…

141

Tizenhatodik fejezet

Wolsey visszatért zarándoklatából, és – immár teljesen visszanyerve egészségét – visszatért a normál kerékvágásba is, azaz a munkához Hampton Courti palotájában. Egy vendég érkezését jelentették neki; felállt hát, hogy üdvözölje. Wolsey pislogva vette szemügyre a látogatót: meglehetősen fura külsejű öregember állt előtte hosszú, gondozatlan szakállal, poros köpenyben. Egy fiatal pap karjára támaszkodva lépdelt fájdalmas lassúsággal. Minden lépésnél összerándult az arca a fájdalomtól. Wolsey titkára, Gardiner szertartásosan mutatta be: – Eminenciás uram, íme Campeggio bíboros. Wolsey meglepődve, egyben szúrósan nézett az öregre. Hogyhogy nem ismerte fel Campeggiót? – Lorenzo, kedves barátom jöjjön, foglaljon helyet! – Bocsássa meg kegyelmed az állapotomat – kezdte Campeggio, midőn leültek egymással szemközt, és egyedül maradtak a szobában. – Isten köszvényt küldött rám, ezt állította elém megpróbáltatásképpen. Próbálom alázattal viselni, és nem panaszkodni. – Minden együttérzésem eminenciádé – felelte Wolsey. – De kegyelmed előtt és énelőttem áll még egy megpróbáltatás. Őfelsége nagyon várja, hogy felállítsuk az egyházi bíróságot, és azonnal lássunk neki a munkának, és döntsünk az érvényteleníttetés ügyében. Ahogy ön is jól tudja, már elég régóta vár, és ezért gyors megoldásra számít. – Hogyne, hogyne – helyeselt Campeggio. – A pápa írásos felhatalmazását bírom, hogy dönthetek helyette. Az én döntésemet pedig nem lehet megfellebbezni. Mégis amondó vagyok… – Wolseyra nézett kutatón, és belekortyolt a neki odakészített boroskehelybe. Wolsey türelmetlenül várta a folytatást. – Régi barátok vagyunk, nemde, kardinális uram? Mindketten megéltünk egyet s mást, s jól ismerjük a világot. Én is házas voltam valaha, a feleségem még azelőtt halt meg, hogy felvettem volna a keresztségét. Még egy fiam is van, aki elkísért most ide. – És? – Wolsey már alig várta, hogy az öreg a tárgyra térjen. – Őszentsége szeretné kivívni őfelsége elégedettségét – bármilyen nagy nehézségek árán is. De nem az e valamennyiünk érdeke, hogy… mi ketten megpróbáljuk rávenni őfelségét a válás elkerülésére? Őfelsége szenvedélye e… lány iránt idővel megfakulhat, mint ahogy az elkerülhetetlenül meg szokott történni, nemde? Őszentsége véleménye szerint a király és a királyné megbékélése lenne a legkívánatosabb megoldása ennek az ügynek. Campeggio ravaszkásan tekintett Wolseyra. – És őszentsége hajlandó bizonyos kezdeményezésekre, ha az segít abban, hogy őfelsége lelkiismerete megnyugodjon. Wolsey arca elsötétedett. – Attól félek, hogy eminenciád felkészületlenül jött ide, mert nem tud bizonyos dolgokat – jelentette ki. – Hadd világítsak meg néhány alapvető kérdést: ha a király nem kap pápai engedélyt a válásra, a pápa fennhatóságának vége Angliában. Nem gondolja, hogy amiként Németföld legnagyobb része már elidegenedett Rómától és a Hittől, ez ugyanúgy megtörténhet itt is, Angliában? A bíboros Campeggio arcába hajolt. – Ha a király vágya nem teljesül, akkor biztosra veheti, mi fog történni nagyon hamar: az egyház befolyása teljesen megszűnik a királyságban, ennélfogva a királyság teljesen széthullik! A király magánkertjében sétálgatott Boleyn Annával, és kitűnő hangulatban volt. – Veszélyeztetheti bármi a házasság érvénytelenítését? – kérdezte Anna. Henrik megrázta a fejét. – Wolsey megnyugtatott, hogy a pápa már kedvezően döntött. Az egyházi tanácskozás csak afféle ceremónia, a látszat fenntartása meg a császár megbékítése végett. – Annára mosolygott. – Akkor elkezdhetünk készülni az esküvőre? – faggatózott tovább a lány. – Igen, hogyne, szerelmem. – Összeölelkeztek, csókolóztak egykét percig, aztán továbbsétáltak. 142

Henrik kis szünet után felvetette: – És ami a látszatot illeti… nekem is van teendőm. Anna csodálkozva nézett rá. Henrik nem szokott ilyen tétova lenni. – Egy időre meg kell osztanom Katalinnal az asztalt – folytatta Henrik –, és néha… az ágyat is. Anna megtorpant, és döbbenten nézett Henrikre. – Az ágyát?! Henrik mosolygott, és megnyugtató tónusban felelte: – Semmiség! A jogászaim tanácsolták, mondván, ha nem teszem, könnyen a nyakamba kaphatok egy ellenkeresetet. Mert úgy tűnne, mintha nem teljesíteném házastársi kötelességeimet. Anna hitetlenkedő arccal bámult a királyra. – Tényleg úgy véled, hogy semmiség, ha megint a feleségeddel hálsz? Henrik arca elborult. – Igen, semmiség! – Védekezőn tette hozzá: – Mégis, mit gondolsz, mi szokott történni? Anna mérgesen, durcásan rántotta föl a vállát. – Hát, ami általában történik ilyenkor! Továbbment volna, de Henrik, szintén sértetten és indulatosan, elkapta a karját. – Hát ilyen kevéssé bízol meg bennem? Anna nagyot nyelt, aztán halkan így szólt: – Bocsánatot kérek. Tudod, hogy bízom benned. Szeretlek! – Mosolyogni próbált, és meg akarta csókolni Henriket, de ő hidegen nézett rá, és elindult előre, egyedül. Wolsey és Campeggio bíborosokat bevezették a király fogadószobájába. Henrik bizakodón fogadta a két főpapot. Campeggio rejtélyesen komor arccal foglalt helyet, míg Wolsey mosoly mögé rejtette aggodalmát. – Katalint nem érheti semmiféle vád és elmarasztalás ez ügyben – mondta Henrik Campeggiónak. –És engem sem. Mégis az az igazság, eminenciás uram, hogy megszegtük az isteni törvényt, és erre nincs semmiféle diszpenzáció. – Lefegyverző nyíltsággal nézett az öreg pap szemébe. – Ön bizonyára megérti, mennyire megterheli ez az ügy a lelkiismeretemet – és hogy már nagyon várom a feloldást. – Hogyne – felelte Campeggio. – Együtt érzek önnel, akárcsak őszentsége. Ez természetes… ám a pápa őszentsége mutatna felségednek egy másik… járható utat. Wolsey dühösen pillantott a másik bíborosra. – Én már közöltem eminenciáddal, hogy őfelsége… Campeggio mosolyogva intett, hogy hadd folytassa. – Nem, nem, kérem. Ez nem ugyanaz, barátom. Ez egy olyan megoldás lenne, amely nagyon is fog tetszeni őfelségének. Henrik és Wolsey összenézett. – Miről volna szó? – kérdezte Henrik. – A pápa ismeri Katalin királyné kegyes természetét – kezdett bele Campeggio. – Ő maga beszélt nem múló szeretetéről a Szűzanya iránt… a szentek iránt és így tovább. Ezért őszentsége arra kíváncsi, hogy vajon őfelsége, a királyné meggyőzhető volna-e, hogymint Jeanne de Valois, XII. Lajos egykori felesége – lemondjon a feleségi és királynéi rangjáról, s bevonuljon egy kolostorba. Hosszú, döbbent csönd után Henrik feltette a kérdést: – És hajlandó volna ezt felvetni Katalin előtt? Campeggio széttárta két tenyerét. – Hát hogyne… Henrik Wolseyra nézett. – Mit szól ehhez eminenciád? Wolsey megfontolta a javaslatot minden oldalról. 143

– Ez mindenképpen meggyorsítaná a dolgot. És megóvna minket egy tárgyalás kínjaitól. És mivel önkéntes lépés lenne, nem sértenénk vele unokaöccsét, a császárt sem. A tetejébe őfelségének, a királynénak lehetőséget adna arra, hogy méltósággal vonuljon vissza az udvarból. Henrik mosolygott. – Kitűnő! Azonnal beszéljen a királynéval! – fordult az öreg paphoz. – Legalább megfontolná ezt a javaslatot felséged? –kérdezte Campeggio halkan. Katalin nyájasan mosolygott rá. – Megadom időben a választ, miután beszéltem férjemmel, a királlyal. – A királyné ekkor észrevette, hogy Wolsey közeleg. Nem akart beszélni vele, még kevésbé Campeggio jelenlétében, ezért gyorsan csókra nyújtotta a kezét az öreg papnak, és így szólt: – Atyám, meggyóntatna később? – Igen, gyermekem – felelte Campeggio, és aggodalmas tekintetet vetett a királynéra. Katalin a szeme sarkából figyelte Wolseyt, s elindult kifelé a teremből. Ám Wolsey eltökélten masírozott hozzá, és elébe állt. Katalin barátságtalanul nézett vele farkasszemet. – Eminenciás uram? Legnagyobb döbbenetére Wolsey hirtelen térdre esett előtte. – Könyörgök, felség, hajoljon meg a király akarata előtt! – És mi volna a király akarata? – kérdezte a királyné. – Ahogy azt őeminenciájától hallhatta az imént… Hogy kolostorba vonul, abba, amelyiket választja, és örökös szüzességi fogadalmat tesz. Katalinban fellángolt az indulat. – Még ön beszél nekem szüzességről?! Nem önnek van szeretője és két gyermeke, eminenciás uram? – Felséged életének harmadik szakaszába léphetne – magyarázta Wolsey makacsul. – Az első kettőt azzal töltötte, hogy jó példát mutatott a világnak. Ezzel a kolostorba vonulással pedig megkoronázná egész eddigi életét és összes jó cselekedetét. – A bíboros alázatosan várta a királyné válaszát. Katalin mélyet lélegzett, és legyűrte dühét. Jeges hangon szólalt meg: – Kérem, álljon fel, eminenciás uram! Nem illendő, hogy egy ilyen tekintélyes egyházfi mások szeme láttára könyörögjön, bármi legyen is az indoka. – Azzal elsuhogott hosszú uszályos ruhájában, faképnél hagyva Wolseyt, aki ügyetlenül tápászkodott fel. – Szóval beszéltél Campeggióval? – fordult Henrik Katalinhoz az ebédlőasztalnál. Ahogy Annának mondta, visszaállította a közös ebédek korábbi szertartását, és gondoskodott róla, hogy elég sokan szemtanúi is legyenek. – Igen – felelte Aragóniai Katalin. – Azaz ő beszélt velem. – Lassan a szájába vett egy falatot, és amikor lenyelte, hozzátette: – Azt mondtam neki, hogy nem adhatok felséged engedélye nélkül választ. Egy szolga térdepelt ekkor melléjük, és egy tálon pontyot kínált. Katalin vett egy keveset. Henrik türelmetlenül nézte, a keze idegesen járt. – És mit fogsz neki mondani? – kérdezte Henrik, amint a szolga elment. – Az igazat. Henrik elvörösödött, és evett egy kis halat zavarában. Mintha hamu lett volna a szájában. – Katalin – mondta halk, mély hangon. – Az egész világ úgy gondolja már, hogy a házasságod velem igazságtalan és törvénytelen. Még neked is el kell ezt ismerned! – Aztán előrehajolt, és ezt sziszegte Katalin fülébe: – Ha nem veszed fel önként a fátyolt, akkor kényszeríteni foglak rá! Katalin méltóságteljes csöndbe burkolózott, csak a könnyeit nyelte. Hosszú-hosszú hallgatás után, mintha el sem hangzott volna közöttük a fenyegetés, hogy a férje egy életre zárdába kényszerítheti, Katalin halkan ezt mondta: – Szóval engedélyt ad, hogy beszéljek Campeggio előtt? 144

Henrik felhajtott egy kis bort. Haragudott Katalinra, amiért ilyen kínos helyzetbe hozta. – Nem beszélek vele, ha felséged nem akarja – tette hozzá Katalin ártatlan arccal. Henrik úgy nézett rá, mint aki felfogta, hogy csapdába esett. Megint felemelte a kupáját. Thomas Cromwellt, a király titkárát Boleyn Anna magánlakosztályába kísérték. Anna egymagában ült az ablakmélyedésben, és varrogatott. – Lady Anna… – szólt halkan Cromwell. Anna arca felragyogott a titkár láttán, és félretette a kézimunkát. – Mr. Cromwell… – kezdte lelkesen, ugyanakkor kissé félve is – hozott üzenetet a királytól? A titkár a fejét rázta. – Sajnálom, úrnőm, más az ok, hogy itt vagyok. Egy közös barátunk, Mr. Simon Fysh, aki száműzetésben él Hollandiában, ajándékot küldött. – A ruhája alól elővett egy könyvet. Anna azonnal tudta, hogy lutheránus irodalmat hozott neki Cromwell. Veszélyes irodalmat. Thomas More az efféléket elégetteti. – Mi ez, Cromwell uram? – kérdezte elfúló lélegzettel. – A Keresztény engedelmesség William Tyndaletől – mondta a titkár. – Sok jó bírálat van benne a pápai intézményeket meg a papok arroganciáját és túlkapásait illetően. Nagyon tanulságosnak fogja találni, úrnőm. Anna átvette a könyvet, és Cromwell így folytatta: – Ugyanakkor mindig legyen óvatos és körültekintő abban, hogy kinek mutatja meg. Tudja, ugye, hogy már az is eretnekségnek számít, ha valaki ilyen könyvet birtokol? Márpedig Wolsey még mindig nagy kedvvel üldözi az eretnekeket – ahogy minket hívnak –, akik az igazi, valódi vallást akarjuk magunkénak tudni. – Így lesz, esküszöm, Mr. Cromwell. Cromwell menni készült, de Annának még eszébe jutott valami: – Várjon! – mondta, és beletúrt a kézimunkái halmába. Kiemelt onnan egy gyönyörű kis hímzést. Átnyújtotta Cromwellnek: – Kérem, adja ezt át a királynak azzal, hogy… szeretem. Cromwell kis habozás után eltette a hímzést. * – Mit szeretne meggyónni felséged? – kérdezte Campeggio Aragóniai Katalintól. – Atyám, első házasságomról szeretnék beszélni, amelyet Artúr herceggel, őfelsége bátyjával kötöttem. – Tudok róla, folytassa. – Ő sohasem ismert engem… úgy – mondta Katalin. – Esküszöm mindenre, ami szent, hogy Artúr nem érintett meg. Szűzként mentem a Henrikkel kötött házasságba, ahogy anyám hasából kijöttem. – Ezt most egészen pontosan meg kell kérdeznem – felelte Campeggio. – Azt állítja felséged, hogy szűzen, férfikéztől még meg nem érintve, teljes ártatlanságban ment hozzá őfelségéhez? – Igen, atyám. – Kis hallgatás után Katalin így folytatta: – Atyám, teljes alázattal mondom, hogy nem hajolhatok meg a kérése előtt. Igaz és törvényes felesége vagyok a férjemnek, a királynak, ezért az ön kérése elfogadhatatlan a számomra. Jöjjön, aminek jönnie kell, úgy fogok élni és halni, ahogy az elrendeltetett – Isten szabta rám ezt a házasságot, ez az én sorsom. Campeggio felsóhajtott. – Értem. – Amúgy pedig feloldom a gyónási titok alól – fűzte hozzá Katalin –, hogy a világ elé tárhassa, amit most hallott! Campeggio elgyötörten bólintott. Megvárta, hogy a királyné távozzék, aztán a két kezébe temette az arcát. A megoldás, amelyet kitalált, hamvába holt. Se a király, se a királyné nem enged. Így pedig mindenki veszíteni fog. * 145

– Látnom kell Campeggio bíborost – közölte Wolsey az öreg főpap fiával. Már indult is Campeggio hálószobája felé, de a fiatal pap elállta az útját. – Bocsásson meg, atyám ma kissé indiszponált – mondta a fiatalember. – Egyébként pedig egyelőre nincs mit tenni, ami előrevihetné az ügyet. Küldött Rómába jelentést, és most meg kell várnunk őszentsége válaszát. Wolsey arca elvörösödött haragjában. – Szegény atyámnak addig is pihenésre van szüksége, hogy visszanyerje az erejét. – A kispap hidegen viszonozta Wolsey indulatos pillantását, és látszott, hogy fölösleges volna ellentmondani neki. Wolsey dühösen, egyszersmind elkeseredetten az ügy állása miatt, ökölbe szorított kezét a levegőbe emelte, mintha meg akarná ütni a fiatalembert. Aztán nagy nehezen legyűrte az indulatait, sarkon fordult és elviharzott. Henrik népes és előkelő vendégsereget hívott össze udvarába. A palota körül temérdek fáklya égett, s odabent ragyogó ruházatú hölgyek és urak táncoltak, lakomáztak, beszélgettek, pletykáltak, intrikáltak. Thomas More és Campeggio bíboros jó helyen ültek az asztalnál, ráláttak mindenre s mindenkire. More oda-odamutatott egy-egy nevezetes emberre. – Az Margaret hercegnő, a király húga – mormolta az öreg bíboros fülébe. – Nemrégiben tért vissza az udvarba. Mellette áll Norfolk hercege. – És ki az a feltűnő és érdekes hölgy? – érdeklődött Campeggio, és a fiatal teremtés felé mutatott, aki éppen akkor lépett be egy hölgykoszorú élén. Az ifjú szépség azonnal Boleynhoz, azaz Lord Rochfordhoz lépett, aki Norfolk mellett állt. Az udvaroncok elkezdtek feléjük áramlani. – Ez, ugye, Boleyn kisasszony? – somolygott Campeggio. – Eltalálta eminenciád – felelte More. – Ez ő. A lány, akiért a király feláldozni készül a házasságát a kegyes és szerető szívű királynéval. Campeggio sóhajtott. – Megpróbáltam őt eltéríteni e szándékától, de úgy látom, hogy erre még az Úr angyala sem lenne képes. A két férfiú nézte, ahogy Boleyn Anna mosolyogva fogadja a bókokat s köszöntéseket. Campeggio közelebb hajolt More-hoz. – Gondolja eminenciád, hogy már a végsőkig elmentek a kapcsolatukban? More kissé visszahőkölt e kérdésre, és visszatetszése jelezte, hogy méltóságán alulinak tartja ezt a témát. Ekkor Henrik és Wolsey jelent meg a király kíséretével. Henrik pompásan festett hiúzszőrmével bélelt, aranybrokát palástjában. Wolsey azonban – szokásától eltérően – mintha nem élvezte volna a méltóságteljes bevonulást a király oldalán: a tekintete aggodalomról árulkodott, kissé görnyedt volt a tartása, és megszokott fennhéjázó modora sem volt sehol. Campeggio megint odaszólt More-nak: – Wolsey azzal fenyegetőzik, hogy ha a király nem kapja meg, amit akar, akkor Anglia nem lesz baráti viszonyban Rómával. More bólintott. – Ez az én legnagyobb félelmem is. Campeggio Annát figyelte, aki megpróbálta elkapni a király pillantását a tömeg fölött, méghozzá egészen kétségbeesetten. Campeggio figyelő tekintetét nem kerülte el Margaret hercegnő megvető tekintete, amellyel Annát illette. Hát ezek nem mennének tűzbe egymásért, szűrte le magában a következtetést. – Kaptam egy petíciót Suffolk és Norfolk hercegétől, valamint Lord Boleyntől – közölte Campeggio More-ral. – Azt állítják, hogy a válást Anglia népe elsöprő többséggel támogatja. More felhorkant, és indulatosan suttogta: 146

– Eminenciád is jól látná, ha kimenne az emberek közé, és hallaná őket, hogy ez hazugság! Éppen ellenkezőleg: a nép imádja a királynéját, és jó okkal. –Hosszan, kutatón nézett Campeggióra, aztán meghajtotta magát, és elment. Henrik lassan haladt előre a tömegben, közben Wolseyval cserélt eszmét, de Anna felé haladt. – Őfelsége, a királyné visszautasította az ajánlatot – jelentette Wolsey. – És ez meglepi eminenciádat? – Campeggio azt mondja, hogy a pápa törvényesként ismeri el felséged gyermekeit – akárhány szülessék is –, akiket Boleyn Anna hoz a világra. Még akkor is, ha nem házasodnak össze. Henrik indulatosan fordult a bíboros felé. – Megőrült?! – Összevonta a szemöldökét. – Nem ezt várom, Wolsey! – Brandon, Norfolk és Boleyn triója felé lépett, akik melegen üdvözölték a királyt. Wolsey bosszúsan nézte a jelenetet. Campeggio, aki éberen figyelt, megrángatta Mendoza, a császári követ ingujját. – Bocsásson meg, követ úr, de újonnan érkeztem ide. Kik azok, akik a királlyal beszélgetnek? – Ő Lord Rochford, Boleyn Anna apja, mellette Norfolk, aki a nagybátyja. Ők Suffolkkal együtt Wolsey esküdt ellenségei – és ezt itt mindenki tudja. Nem riadnának vissza semmitől, csak hogy ártsanak a kardinálisnak. – A király mégis kedveli Wolseyt? – Talán már nem annyira, mint korábban – felelte Mendoza tétován. – Ám nem szabad lebecsülnünk a kancellár urat. Figyelő szemük előtt Henrik elvált a három úrtól, és Boleyn Anna felé közeledett. A tekintetük összekapcsolódott, egymáson kívül már nem láttak mást. – Megtudhatnám, mi a kegyelmed véleménye a király ügyéről? – érdeklődött Campeggio halkan Mendozától, miközben a jelenetet nézte. – Meg vagyok lepve – felelte Mendoza. – Úgy látom, a király alaposan belebolondult ebbe a teremtésbe – pedig, mint látjuk, ennél a hölgynél azért vannak szebbek is a világon. Ekkor Henrik húga, Margaret lépett a király elé, mintegy elzárva fivére útját Anna felé. Margaret bókolt, aztán mondott valamit a továbbinduló Henriknek, mire az dühösen visszafordult. Campeggio árgus szemekkel figyelte a rövid, de heves szóváltást, és nagyon bánta, hogy nem hallja, miről van szó. Azt látta, hogy Margaret nem nagyon örvend a király rajongásának Boleyn Anna iránt. Campeggio megint Mendozához fordult. – És a császár mit gondol? Mendoza megvonta a vállát. – Nem titok, hogy a császár fel van háborodva, hogy a király így bánik a királynéval, azaz a nagynénjével. És mondhatom bizalmasan eminenciádnak, hogy a császár írt őszentségének. Azt szeretné, hogy az ügyet Rómában és ne itt rendezzék el. Campeggio bólintott. – És nem fontolgatja, hogy… más módon beavatkozzék? – Nem mondott semmi effélét – válaszolta Mendoza óvatosan. Campeggio ravaszkásan tekintett a követre. – És kérdezte valaki erről? – Nem, még nem – jött a felelet. Campeggio megint a királyra tekintett, aki éppen odaért Boleyn Anna elé, aki illendően bókolt. − Ők ketten úgy tekintettek egymásra, hogy még az öreg főpap is jól láthatta a terem túlsó feléből, hogy micsoda tűz van abban a két szempárban… Henrik és Anna táncolni kezdtek, kezük össze-összeért, a szemüket le nem vették egymásról. A szerelem és a csábítás ősi mozdulataival járták az udvari táncot körbe-körbe. Közelebb léptek egymáshoz, majd hátra, összeértek, majd eltávolodtak megint a muzsika ritmusára. Anna megnedvesítette az ajkát, és Henrik úgy nézett rá, mintha el akarná őt nyelni, ha tehetné. Henrik minden lélegzetvétele Annának szólt, Anna minden sóhaja pedig a királynak. Így 147

kerülgették egymást bűvöletben, csábítva és csábítón, s mintha elsüllyedt volna körülöttük a világ – nem figyeltek sem a figyelő szemekre, sem a suttogva elejtett megjegyzésekre, sem a találgatásokra, a spekulációkra. Campeggio szétnézett a teremben, és a királyi párt vizslató arcokat nézegette. Hirtelen nagyon öregnek érezte magát, és felsóhajtott. Katalin kitekintett a kertbe a szürkés reggeli fényben. Semmi más nem árulkodott a benne dúló feszültségről, csak az ingerült csapkodás: fél kézben tartott pár kesztyűjével ütögette a másik tenyerét. Arra az emberre várt, aki majd őt fogja képviselni az egyházi bíróság előtt. Első számú udvarhölgye bekísért két, papi talárba öltözött prelátust. – Asszonyom, Warham canterburyi érsek és Tunstall püspök van itt. Katalin ismerte mindkettőjüket. Azt is tudta, hogy mire utasították őket. Mindazonáltal meleg mosollyal fogadta őket. – Uraim, értesültem róla, hogy önök az én oldalamat képviselik majd a tárgyaláson. Üdvözlöm önöket mint tekintélyes embereket, akik elvitathatatlanul csak Istennek és saját lelkiismeretüknek tartoznak elszámolással. A király küldte önöket? Warham egyik lábáról a másikra állt. – Igen, felség. – Meg kell beszélnünk az irányvonalat – folytatta Katalin gyorsan. – Nem hozok fel semmit őfelsége ellen, csak a tanácsadóit kárhoztatom, és egy bizonyos nőszemélyt, aki – túl sokat akarván – akár még a királyságot is romba döntheti. – Asszonyom, nem az a tisztünk, hogy bármiféle képviselendő irányvonalat tisztázzunk – szólalt meg Warham. – De hát… – Azért jöttünk, hogy jelentsük: tudomásunkra jutott a hír, hogy idegen földön merényleteket terveltek ki őfelsége ellen és egyúttal Campeggio bíboros ellen is. Ha e törekvések bármelyike bekövetkezne, akkor sajnos meg kellene felségedet és a lányát gyanúsítanunk azzal, hogy részt vettek a merénylet kitervelésében. Elég ügyetlen és átlátszó fenyegetés volt ez – Katalin hitetlenkedve nézett egyik férfiúról a másikra. – Nem hiszem, hogy a király hitelt adna efféle szóbeszédnek, hiszen ő tudja – ahogy kegyelmetek is tudják –, hogy én többre becsülöm a király életét még a magaménál is. Warham lesütötte a szemét. Tunstall püspököt azonban keményebb fából faragták. – Asszonyom, van még egy vád felséged ellen: hogy hiúságból túl sokat mutatkozik az emberek előtt. Fürdik a tiszteletadásukban, mosolyog, integet szüntelenül. Ebből arra következtetünk, hogy ön gyűlöli a királyt, és dacol vele. – És miből következtetnek erre? – kérdezte Katalin kimérten. – Mert felséged nem fogadja el, hogy mind ez idáig bűnben élt őfelsége oldalán. Még most is, hogy az igazság napvilágra került, felséged megtagadja a király kegyes ajánlatát, hogy vonuljon kolostorba. Katalin türelmetlenül legyintett. – Ó, már megint ezzel jönnek! Erre a vádra már válaszoltam. Isten sohasem szólított engem még ily módon magához. Jelenleg őfelsége hűséges, törvényes felesége vagyok. – De az Isten szerelmére… – kezdte Warham. – Igen, jól mondja: az Isten szerelmére! – vágott közbe harciasan Katalin királyné. – Amelyre egyszer kegyelmed is, érsek úr, felesküdött! Elmondta másoknak – tudom –, hogy igazat ad nekem. Miért fordult ekkorát? Wolsey miatt? – A királyné megvetően pillantott az érsekre, és hozzátette: – Mondja meg, többre tartja a helyét ebben az árnyékvilágban, mint a mennyek országában? – Még nem válaszolt a vádakra. 148

– Uram, micsoda helyzet, hogy a saját ügyvédeim, képviselőim vádolnak! Miféle igazságszolgáltatás ez? – Megvetően végigmérte mindkét papot. – Nem beszélek önökkel többet. Nem fognak engem képviselni! Fisher püspök fog kegyelmetek helyébe lépni, akinek nem eladó a hite. – Ezzel fejét felszegve, királynői tartással bevonult a hálószobájába. A hölgyei bezárták mögötte az ajtót. Brandon és felesége vidéki otthonukban a királlyal való legutóbbi nézeteltérést tárgyalták. – Őfelsége csak azt akarja, hogy térj vissza az udvarba. Végtére is a húga vagy – mondta Brandon kissé akadozva, mert sokat ivott. Margaret felszegte a fejét. – Hogy térhetnék vissza, amikor nevetségessé teszi magát azzal a szajhával? Úgy tűnne, mintha én is helyeselném ezt a komikus liaisont. – Megvárta, hogy a férje töltsön magának a borból, aztán a saját poharát is odalökte elé. – Margaret – szólalt meg komoly hangon Brandon. – Te meg én vagy a király kedvében járunk – vagy semmik sem vagyunk! Hadd vegye el azt, akit csak akar. – Mindig is ez volt a filozófiád, nem igaz, Charles? Olyan cinikus vagy! – Margaret belekortyolt a borába. – Ezért vagy annyit azzal a pokolra való Boleynnel? – Akkor még szeretted, amikor visszasegített minket az udvarba – jegyezte meg a férje, és összehúzott szemmel nézett Margaretre. – Vagy csak cinikus voltál? Margaret a fejét rázta. – Akkor még nem láttam át a játszmáit, de most már átlátok rajta. És megvetem. – Én is – felelte Brandon. – Wolseyt viszont még jobban utálom, ezért érdekszövetségre lépek bárkivel ellene. – Ahogy velem is annak idején? – nevetett fel keserűen Margaret. – Nem, azt szerelemből tettem – felelte Brandon halkan. Közelebb húzódott a feleségéhez, és meg akarta cirógatni az arcát, de az asszony elhúzódott előle. – Te azt sem tudod, hogy mi a szerelem! – nézett Margaret csüggedten Brandonra. – Talán egy évig, egy hónapig, egy napig vagy egy óráig tudsz szeretni. És amikor egy órán át szeretsz, az talán olyan mély is, mint akárki más szerelme. Margaret szomorúan nézte a férjét, és hozzátette: – Ha letelik az óra, akkor már vége, nem szeretsz többé. Kell egy másik… aztán egy még újabb… – A szeme megtelt könnyel. – A szerelmed nagyon odaadó… olyankor, amikor halálra sérthetsz vele mást. Brandon a könnyek láttán megint tétován közeledett, s meg akarta ölelni a feleségét. Margaret azonban eltartotta magától. – Ne! Ne tettesd magad bolondnak, Charles! Nem áll jól neked. – Ajkát beharapva kiszaladt a szobából. Brandon körbelögybölte a bort a poharában, és merengve belebámult. Aztán egy hajtásra kiitta, és az üvegért nyúlt, hogy újra töltsön. Katalint a hölgyei készítették fel éppen az éjszakára, amikor a király lakosztályába vezető folyosó titkos ajtaja felpattant, és Henrik lépett be hálóingben. Az udvarhölgyek meglepődtek – már régóta nem látták így és itt a királyt –, és csak pár pillanat múlva kaptak észbe, s bókoltak őfelségének nagy sietve. Katalin összes udvarhölgye szép volt és fiatal, ám Henrik ügyet sem vetett rájuk, csak bemászott Katalin mellé az ágyba. A királyné intésére a hölgykoszorú kivonult. Henrik és Katalin csak ült egymás mellett az ágyban. Egyikük sem szólalt meg egy jó darabig. Henrik kezdte: – Katalin, miért tagadod meg tőlem az igazság érvényesülését? Miért? 149

Katalin hallgatott. – Olyan szívtelen vagy! – folytatta a király. – Tele vagy gyűlölettel. Már nem tudom elhinni, hogy tényleg szeretsz. Azt kell gondolnom, hogy megvetsz. – Nem! Szeretlek, és mindig is szerettelek – felelte Katalin. – Tudod jól. – Nem tudom – mondta Henrik. – Biztosra veszem, hogy utálsz. Talán távol kellene tartanom téged a lányunktól, mert még az ő szívét is ellenem fordítod! – Hogy mondhatsz ilyeneket nekem? – szólalt meg Katalin keserűen. – Ennyi év után. Azok után, hogy mit jelentettünk egymásnak. – Én csak azt kérem, hogy viselkedjél ésszerűen. – Én ésszerűen viselkedem. Te nem viselkedsz úgy! Aztán csak ültek ott némán; nem is néztek egymásra. Másnap Henrik meglátogatta Annát, aki játékos kedvében volt. Dévajul mosolygott, és nem engedte magát megcsókolni. – Új jelmondatom van – közölte Henrikkel. – Én találtam ki. Henrik érdeklődve nézett rá. – És mi volna az? Anna rejtélyesen mosolygott. – Neked kell megtalálnod! Henrik még jobban felcsigázva dörmögte: – Hol van? Anna oldalvást nézett fel rá, évődő kacajjal. – Egy kis szalagon… valahol elrejtve. – Végigpillantott önmagán. Henrik megérintette selyemkendőjét a vállán. – Itt van? – Neem… – húzta el kacéran a szót Anna. Henrik derékon kapta, és a fűzőjébe kukucskált. – Itt benn? – Megpróbálta bedugni a kezét, mint medve a vadméhek odújába, de Anna nem hagyta, így birkóztak egy darabig. Aztán Henrik felemelte a lány szoknyáját, és alá dugta a fejét. – Hol lehet? – jött a hangja fojtottan a szoknya alól. Anna kis sikkantásokkal kísérte az odalent folyó kutakodást, amely egyre hevesebbé vált, de közben sikerült az elméjét leginkább foglalkoztató dologra összpontosítania. – Hajói látom, megint késlekedés van az ügyben! Senki nem látta Campeggiót mostanában. – Van néhány dolog, amit el kell intéznie. – Biztos vagy benne? Henrik feje előbukkant a szoknya alól; pillanatra megfeledkezett a jelmondatról. – Hogy érted ezt? – És ha valaki szántszándékkal állít fel akadályokat? És mindenféle kibúvókat talál? Henrik tétovázott. – Campeggio? – kérdezte végül. – Nem, valaki más. Aki sokkal közelebb áll hozzád – mondta Anna. Henrik a homlokát ráncolta. Anna megfogta a kezét, és kacéran végighúzta a lába szárán, a combja felé. Henrik keze megállt. – Aha, itt van, megvan! – Mosolyogva előhúzott egy szalagot, amelyre néhány szó volt ráhímezve. Hangosan olvasta: – „Meglesz, és bánja, aki nem akarja.” – Mosolyogva nézett Annára. A király előrehajolt, hogy megcsókolja Annát, és folytassák a játszadozást, de a lány hátralépett, és komoly arccal ismételte, amit korábban mondott: – Valaki, aki sokkal közelebb áll hozzád… * Nem sokkal ezután Henrik kis sétára invitálta Wolseyt a privát kertjébe. 150

– Őszinte véleményt szeretnék kérni Campeggióval kapcsolatban – kezdett bele Henrik. – Megbízik benne? Vagy gondolja, hogy bármely irányban elfogult? Ki tudja – még az is lehet, hogy kegydíjat húz a császártól, nemde? Wolsey a fejét rázta. – Amennyire én ismerem őt, Lorenzo a legelfogulatlanabb ember, akit ismerek. És személyesen megtapasztalta a császári pribékek kezét. Amikor betörtek Rómába, kirabolták a házát. Nem hinném, hogy szemernyi szeretetet érezne a császár iránt. – Akkor miért lassítja a tárgyalás menetét? – Van egynémely technikai nehézség, amelyet át kell hidalni, erről van csak szó. Felségednek nem kell aggódnia. Henrik villámgyorsan feléje fordult. – A pokolba is… Nem Campeggióról van szó! Hanem eminenciádról! Minden módon lassítja kegyelmed az ügyet! – Szigorúan meredt Wolseyra. – Már nem támogat engem a válásban. Talán soha nem is hitt abban, hogy ezt meg lehet tenni. Hazudott nekem mindvégig! Úgy tett, mint aki mellettem áll! Wolsey holtsápadt lett. Térdre esett Henrik előtt. – Felséged és Isten szent színe előtt esküszöm a becsületemre, hogy én felséged leghívebb szolgája vagyok, és nincs semmi a világon, amit annyira a szívemen viselnék, mint felséged válása! Ezen dolgozom szüntelenül, és az a leghőbb vágyam is, hogy nyélbe üssük végre. Ezért életem és vérem is hajlandó vagyok feláldozni, Isten engem úgy segéljen. Kis csönd lett. Henrik lebámult Wolseyra. Az arca hirtelen felderült. Mosolyogva talpra segítette a bíborost. – Kegyelmednek nem kell annyira felindulnia, türelmetlen vagyok, és kész. De tudom, hogy nem kegyelmeden múlik. Ismerem már jó ideje, és megbízom eminenciádban. Karon fogta Wolseyt. – Menjünk, és beszéljünk egyéb dolgokról. Az egyik emeleti ablakban állva Norfolk és More figyelte a jelenetet. – Isten az atyám, More mester… – szólalt meg Norfolk. – Indignatio princips mor est. More tűnődve ismételte a latin mondást: – A herceg haragja halált hoz.

151

Tizenhetedik fejezet

S

– zóval, mégiscsak megtértünk az udvarba, Wyatt úr? – mondta Thomas Tallis. Wyatt, a költő, az udvari kerengő egy csöndes beszögellésében írogatott. – Nehéz távol maradni – sóhajtott fel Wyatt. – De még nehezebb itt maradni. – Két gyönyörű ifjú hölgy sétált el mellettük lassan, s hosszan néztek Wyatt szemébe. Wyatt szavalni kezdett: "And now again I fear the same / The windy words, the eyes' quaint game / Of sudden change make me aghast / For dread to fall I stand not fast." A poéta bánatosan pillantott a zenészre. – Miért van, hogy amikor távol vagyok az udvartól, teljesen normálisan viselkedem? Amikor meg itt vagyok, akkor megkergülök, és minden nőt, akit meglátok, birtokolni akarok? Tallis mosolygott. – Igaza volt a szép, „titkos” hölggyel kapcsolatban – tényleg összedőlt miatta a fél világ. – Meglepve hallom viszont, hogy a király még mindig titkolja, ha beszél róla! – jegyezte meg Wyatt, mire mindketten felnevettek. – Hallottam a minap – mondta Tallis –, hogy valaki úgy vélekedett, a király, jóllehet tapasztalt a világ dolgaiban, hagyja, hogy elragadja a szenvedély, és a bolondját járassa vele az a lány, a szolgájává tegye. Wyatt vadul rázta a fejét. – Nem! Az az ember a bolond, aki ezt mondta, és nem a király. Miért ne lenne a szerelem bolondja? Hát mi másért élünk itt a földön? Miért lélegzünk egyáltalán? Hogy mindent megfontoljunk, ésszel éljünk, aztán meghaljunk? Ha annyira vágyunk valaki után, hogy testünkben-lelkünkben a végsőkig fel vagyunk dúlva, ha egyetlen csókért, egy érintésért odaadnánk az életünket, vagy hogy a leheletét megérezzük az arcunkon – akkor és csak akkor élünk igazán! Minden más talmi és fölösleges. – Csak a versírás nem! Wyatt bólintott. – Vagy a kegyelmed esetében, ha fújja a saját dallamát! Hirtelen a király tűnt fel a kerengőben. Nagy léptekkel csörtetett, mint egy dühös oroszlán. Megállt mellettük, s lenézett rájuk. Tallis és Wyatt gyorsan talpra ugrott és meghajolt. A király egy hosszú pillanatig Wyattre meredt, az állkapcsa megfeszült, aztán ment tovább. A folyosó kanyarulatában felharsant a kiáltása: – Mr. Cromwell! Mr. Cromwell! A titkár futva érkezett. – Rómába megy! – rendelkezett Henrik. – Kényszeríti azt az átkozott pápát, hogy adja be a derekát. Szükség esetén megfenyegeti, hogy ha nem kapom meg azt az átkozott engedélyt, akkor Anglia megváltoztatja alárendeltségi viszonyát, és véget ér az átkozott szövetségünk. Értesse meg vele, hogy ez nem holmi üres fenyegetés! Így lesz! Megteszem, amennyiben nem teljesíti a kívánságomat. – Felség… – hajolt meg Cromwell, és már ment is. Henrik utána kiabált: – Küldje hozzám Suffolkot! Látni akarom! A lakosztályában addig járkált ingerülten, amíg Brandon meg nem érkezett. – Azt akarom, hogy menj Párizsba, és beszélj Ferenc királlyal – közölte Henrik. – Kérdezd ki alaposan, hogy mit tud Campeggióról. Miféle ügyeket bonyolított vele? Milyen ember? Becsületes-e? Akar-e pápa lenni? Vannak-e titkos kapcsolatai a császárhoz? Bármi érdekel, amit csak tud. Brandon bólintott. – Azonnal indulok – mondta, és az ajtó felé mozdult. – És Charles… Wolseyról is kérdezd ki! Mit tud Wolseyról? Érted? Kinek az oldalán áll a bíboros? Katalin meglepődött, amikor Thomas More jelent meg nála Fisher püspökkel együtt. 152

– Sir Thomas? – üdvözölte a tudóst óvatos gesztussal. Soha nem volt biztos benne, hogy kinek a pártján áll More. Olyan híre volt, hogy becsületes, az elvek embere, ugyanakkor ő volt Henrik nevelője is, és mindig nagy szeretettel viszonyult a királyhoz. More térdre ereszkedett a királyné előtt. – Legkegyelmesebb uralkodónőm, elhoztam felségedhez Fisher püspököt, aki hitem szerint igaz és erkölcsös tanácsot adhat felségednek. – Köszönöm, Sir Thomas. More meghajolt és távozott. Katalin kézcsókra nyújtotta a kezét Fishernek. – Kedves püspök uram… – A királyné a párnázott székek felé intett, hogy Fisher foglaljon helyet, aztán így folytatta: – Biztos benne, hogy a segítségemre kíván lenni? Tudnia kell ennek a veszélyeiről. – Az öreg papra tekintve lágyan hozzátette: – Megértem, ha inkább a nyugalmat és a békét választja. Habár öreg volt valóban, Fisher eszét s testét is a szívós keménység jellemezte. – Legkegyesebb úrnőm, milyen békére és nyugalomra lelhetnék ott, ahol nincs se áldás, se igazság? –Nagyon gondosan megvizsgáltam a felséged ellen felhozott vádakat – folytatta kis szünet után. – Nem kétséges, hogy azt a tényt próbálják kihasználni, hogy a pápai diszpenzáció a házasság engedélyezésére formailag hibás. De hát bárki beláthatja, hogy ilyen esetben nem az a megoldás, hogy egy rosszul intézett ügyet megsemmisítünk, hanem hogy újra nekivágunk, és helyesbítjük a hibát! Tehát nem a házasság megsemmisítése, hanem friss és megfelelő diszpenzáció kibocsátása a megoldás – nézett derűs szemmel a királynéra. – Önmagában az, hogy ennyi idő eltelt, már jogszerűvé teszi a házasságot, és a supplet ecclesia elve önmagában jóváteszi, bármi hiba volt is a pápai diszpenzációban. Katalin megilletődve nézett az öregre. Nem gondolta volna, hogy egy idős egyházfi olyan éles eszű tud lenni, mint egy nagy tudású jogász. – Azt gondolja, hogy felülkerekedhetünk ebben az ügyben? Fisher hosszú szünet után válaszolt: – Igen, felülkerekedhetünk jogilag, de azt nem állíthatom, hogy akkor könnyebb lesz a helyzetünk. Katalin riadt szemét látva még gyorsan hozzáfűzte: – Mindenképpen meg kell próbálni. Ne búslakodjon, úrnőm, mert mi az angyalok oldalán állunk. Brandon megérkezett a francia király udvarába. I. Ferenccel és feleségével, Claudia királynéval ült a vacsoraasztalnál. – A pápai legátust kísértük útján, és gondoskodtunk a szórakoztatásáról, amíg francia földön haladt – közölte Ferenc. – Személyesen is beszéltem Campeggióval. Nagyon óvatos volt, bármit kérdeztem is. Ám ha keveset beszélt is, az az érzésem támadt, hogy leplez valamit. Mások is ezt mondták róla. – Milyen értelemben leplezett? – tette fel a kérdést Brandon. – Mint aki mást gondol, mint amit cselekszik. Mintha ez a küldetése számára megalázó volna, de ezt persze titkolnia kell. Ferenc intett, hogy töltsék meg Brandon poharát, aztán közelebb hajolt Henrik barátjához. – Az én kedves fivéremnek, az angol királynak azt tanácsolom, hogy legyen óvatos, és ne bízzon senkiben, különben könnyen becsaphatják. – Hátradőlt, mosolygott, és belekortyolt a borába. – És ugyanezt mondaná Wolsey bíborosról is? –folytatta Brandon. Ferenc arckifejezése kissé megváltozott. Összenézett Claudiával, aztán óvatosan megjegyezte: – Őeminenciája ellen nincs semmi kifogásom. – Hát persze hogy nincs – helyeselt Brandon. – De mit gondol felséged, a bíboros miképpen vélekedik a válásról? Ferenc vállat vont. 153

– Amennyire én tudom, a kardinális mindig is szorgalmazta a válást. Nem szereti a királynét. Ugyanakkor... – Elgondolkodott. – Ugyanakkor? – sürgette Brandon a választ. Ferenc összefonta az ujjait, mintha a szokásosnál alaposabb megfontolást igényelne a válasz. – Az a benyomásom, hogy remekül megértik egymást a pápával, és kiváló a kapcsolatuk. És Rómában ugyanez a helyzet Campeggióval. – Megint elhallgatott. Brandon homlokráncolva próbálta kitalálni, hogy akkor most ebből milyen következtetést vonjon le. Ferenc tovább magyarázott: – Ha pedig ilyen kiválóan megértik egymást, márpedig a pápa és a környezete nem szorgalmazza a válást, akkor őszintén szólva a királynak magának kéne kezébe vennie a saját ügyét, és nem másokra, az ez ügyben alakoskodókra bízni. Lerakta boroskelyhét. – Ezt tanácsolom neki. – Futólag megérintette felesége kezét, aztán felállt, és kivonult a teremből. Brandon pedig töprengve ült tovább a helyén, és nézett utána. Aztán a királynéra nézett, aki üres tekintettel meredt maga elé. – Hová megy őfelsége? – kérdezte Brandon. A királyné megvonta a vállát. – Biztosra veszem, hogy a legújabb szeretője kívánságait siet kielégíteni. – Miért kell ezt tennie, mikor ilyen gyönyörűséges felesége van? – jegyezte meg lágyan Brandon. – Talán tőle kellene megkérdeznie. Brandon látta a visszatartott könnyeket Claudia szemében. – Soha nem akart még bosszút állni ezért? – Dehogyisnem – felelte Claudia. – Én is csak asszony vagyok. – Akkor álljon bosszút… velem – ajánlotta Brandon minden köntörfalazás nélkül. Claudia hosszú ideig nem válaszolt, csak a poharába bámult. Aztán Brandonra nézett. – Talán, ha nagyon akarja… de először mondjon meg valamit: hogy van a gyönyörű felesége? – Hát ő… – Ő éppen olyan, mint én, ugye? – vágott közbe Claudia. – Kegyelmed ezt meg azt látogatja, ő meg szemet huny, igaz? Brandon hallgatott. Claudia szomorkás mosollyal mondta: – Fájdalomból vagy bosszúból szerelmeskedni – mire jó az? Nem esik jól a léleknek. A lélek csak összezsugorodik tőle. Érti, uram? Egyre kisebb lesz… Talán meg is hal. Brandon lesütötte a szemét. Henrik és Anna a lány lakosztályában kártyázott. Henrik lehangolt volt, és nem csak azért, mert folyton Anna nyert. – Mi a baj? – kérdezte a lány halkan. A király csak egy perc hallgatás után válaszolt: – Híreket kaptam Cromwelltől. Bejutott a pápához, de elkeseredett levelet írt utána. Anna lerakott egy lapot. – Hogyhogy? – Cromwell nem hisz benne, hogy a pápa bármit is tesz értem. Azt mondja… a pápáról ezt írta: „Lehet, hogy az imáiba foglalja az ügyet, de a hittételeiből kihagyja.” Anna felnézett. – És ez mit jelent? – Azt, hogy a pápa formálisan nem ellenzi, amit akarok, mondván, oldjam meg magam a gondjaimat, de személyesen semmit nem fog tenni, hogy megsegítsen – magyarázta Henrik ingerülten. – Mutasd a lapjaidat! Anna nem fordította fel, hanem be akarta dobni a lapjait, de Henrik elkapta a kezét, hogy megnézze, mi van nála. Egy ász volt, és a szív király. 154

Henrik elengedte Anna kezét, és sértett mozdulattal Anna elé tolta az asztalon minden megmaradt pénzét. Megbántottság és fájdalom ült mindkettejük szemében, ahogy egymásra néztek. Amikor Brandon megtért párizsi küldetéséből, először cselszövő társait, Norfolkot és Boleynt meg azok néhány beavatottját kereste fel. Norfolk palotabeli magánlakosztályában találkoztak. – Jó uraim – kezdte Brandon a beszámolóját –, világos, hogy Wolsey titokban a király ellen dolgozik. Némileg elvesztette már a király korábban feltétlen bizalmát is. Őfelsége gyanakszik rá, és nekünk nincs más dolgunk, mint hogy szítsuk ezt a gyanakvást. – Épp ideje lerántani őt a magasból – jegyezte meg Norfolk. Boleyn egy nagyméretű iratot helyezett az asztalra. – Itt ez az írás, amelyben kifiguráztatik Wolsey uralma mint amit a hiúság, a pazarlás, az elnyomás és a hatástalan politizálás jellemez. Le lehet másoltatni és szétosztani. – Kiterveltem mindent – fordult Brandonhoz Norfolk. – Azt fogom követelni, hogy azonnal fogják el Wolseyt és a kémeit. Foglalják le az iratait, és árgus szemekkel böngésszék át a számokat. A korrupció fehéren-feketén kiviláglik majd – a felségárulás vádja tagadhatatlan lesz. Brandon bólintott. – Én pedig biztosítom majd, hogy legyen emberünk a kikötőkben, ha őeminenciája – kiterjedt kapcsolatait mozgósítva – netán szökni próbálna. Komoran és elégedetten mosolyogtak egymásra – régen várták már ezt az ígéretes pillanatot! Norfolk Boleynhez fordult. – A lányodnak pedig az a dolga, hogy megerősítse a királyt abban, hogy az összes gyanúja megalapozott. – Akkor pedig – csapott le Brandon elégedetten – a bíboros úr mezítelenül fog állni ellenségeivel szemben! Wolsey el volt keseredve. Vesztét érezte közelegni. Egy nap volt szerencséje Campeggio nyomába eredni észrevétlenül a folyosón, ahogy az öreg pap a fia nélkül, egyetlen szolga kíséretében, keserves lassúsággal vonszolta magát előre. Wolsey kihasználta az alkalmat. Karon ragadta az öregembert, belökte egy oldalszobába, és az asztalnak nyomta. – Nyakunkon a tárgyalás – mondta vészjóslón. – Valóban… eminenciás uram – nyögte ki Campeggio. – Megint figyelmeztetem kegyelmedet – szorította meg az öreg pap karját még jobban Wolsey –, hogy ha megtagadják az engedélyt a váláshoz, azzal nagy haragot korbácsolnak fel a pápa, a pápai bíróságok és a pápai fennhatóság egésze ellen! Campeggio örökösen könnyező, öreg szemével tétován tekintett rá, de nem ijedt meg. – Azzal bízott meg engem a szentatya, hogy az igazságot és a törvényt keressem ebben az ügyben. És én ezt is teszem, amire Isten a tanúm, kegyelmes uram. Wolsey még dühödtebben markolta a vén főpap karját. – Még mindig nem érti, úgy látom! Ismét elmondom: ha nem a királynak kedvező döntés születik, akkor nem pusztán elidegenítik a királyt és országát Rómától, hanem… engem is örökre és teljesen tönkretesznek! Farkasszemet néztek egy darabig. – Tökéletesen értem – szólalt meg aztán Campeggio. –A hit legyen kegyelmeddel, Wolsey bíboros. Wolsey hitetlenkedve nézett rá. A pápa és Campeggio képes rá, hogy a farkasok elé vesse őt? Ilyen elszánt makacssággal szemben ő tehetetlen. Elengedte hát Campeggio karját, és csüggedten nézte, ahogy az öregember egy székbe roskad. – Akkor Isten óvjon meg engem – mormolta Wolsey, és elfordult. * 155

Eljött az egyházi bírósági tárgyalás napja. A londoni Domonkosrendi monostor székesegyházának nagykapuja előtt szokatlanul nagy volt a nyüzsgés – még sohasem történt meg, hogy Anglia királyát és királynéját egyszerre idézzék bíróság elé. A nép izgatottan lökdösődött, hogy minél jobban lássa, ki érkezik szépen sorban a nagy eseményre: Warham, a canterburyi érsek; Tunstall püspök nagy sereg pap élén; aztán ott voltak ez előkelőségek is – Norfolk hercege, Brandon, Suffolk grófja, Oxford és Arundel grófjai. A hetvenéves Fisher püspök a királyné képviseletében egyedül baktatott fel a lépcsőn. Magányos figurája mindazonáltal tekintélyt parancsolt. Aztán felzúgott a tömeg: megérkezett a király! Cromwell és Boleyn kísérte a pompásan öltözött Henriket. Az emberek nyugtalanul tekergették a nyakukat – vajon a királyné is eljön? Ezt beszéltékvitatták széltében-hosszában. Végül megjelent maga Katalin Griffith ap Rhys kíséretében, aki a királyné hű embere volt Katalin Angliába érkezése óta. Ahogy Aragóniai Katalin a templomajtó felé lépkedett, a tömeg megéljenezte. A királyné mosolygott, és kedvesen bólingatott jobbra is, balra is, hogy megköszönje a szeretetteljes fogadtatást népének. Egy férfi felkiáltott a tömegben: – Jó Katalin királynénk! Hogy állja a sarat! Nem hagyja magát legyűrni! – Az éljenzés még hangosabb lett. Katalin belépett a székesegyház nagy fogadótermébe, amely ez alkalomból ünnepélyes tárgyalótermi jelleget öltött: szőnyegeket terítettek le, kárpitokat helyeztek a falakra. Henrik és Katalin aranyszálas baldachin alatt foglalt helyet külön-külön, a terem két oldalán (a király baldachinja árnyalatnyival magasabb volt, mint Kataliné). Köztük álltak a nézők padsorai. Velük szemben, a terem végében ültek a papi bírák, Campeggio és Wolsey bíbortalárjaikban. Campeggiót a székbe kellett segíteni, lassan és fájdalmasan mozgott. Campeggio megáldotta a bíróságot. Keresztet vetett, és így szólt: – In nomine Patris, etFilii, et Spiritus Sancti. A pápai bíróságot, amelyet őszentsége, Kelemen pápa hívott össze, ezennel megnyitom. Minden, ami e bíróság előtt hangzik el, eskü alatt és Isten szent színe előtt mondatik ki. Elhallgatott, és a királyra nézett. – Szólítom őfelségét, hogy elsőként beszéljen. Minden szem a király felé fordult. – Eminenciás uraim – kezdte Henrik. –Jól tudják, miért vagyok itt. Van néhány dolog, ami a házasságommal kapcsolatban megterhelte a lelkiismeretemet. Kezdetben nem volt így – egészen addig, amíg Tarbes püspöke fel nem tette a kérdést arról, hogy vajon a lányom, Mária, törvényes gyermekemnek nevezhető-e. Ezután belemélyedtem a kérdésbe, megvitattam többekkel, és olvastam is a Léviták könyvében, hogy Isten törvénye ellen való bűn, ha valaki a fivére feleségét veszi el. – Eminenciás uraim – folytatta a király kis hallgatás után. – Nem vagyok egyedül e véleményemben a házasságom érvényességét illetően. Minden püspököm osztja aggodalmaimat, és alá is írt egy dokumentumot, amelyben… Fisher püspök hirtelen talpra ugrott. – Uraim, meg kell mondanom, hogy én semmiféle dokumentumot nem írtam alá, és ha mégis úgy tűnne, akkor Warham érsek adta a nevemet a hozzájárulásom nélkül! Mozgolódás támadt a padsorokban Henrik bosszúsan legyintett. – Nos, jó, nem kívánok vitatkozni, ön csak egyetlen ember a sok közül. Ami a lényeget illeti: ha azt kérdezik, hogy miért vártam ilyen soká, akkor szívemből mondhatom, hogy a királyné iránt érzett nagy szeretetem gátolt meg ebben. Wolsey bíboros sem emelt kifogást soha. Én vagyok, aki felelősséget vállalok mindenért, és a saját lelkiismeretem az, amely a kétely útjára vitt, és háborgat nyugalmamban. Ezért én csak egyetlen dolgot kérek a bíróságtól: igazságot! A király Campeggióra nézett, de az öreg arca kifürkészhetetlen volt. Wolsey vette át a szót. – Most pedig felkérem őfelségét, a királynét, hogy válaszoljon őfelsége, a király felvetésére. A bíboros körbepillantott és hozzátette: 156

– Először azonban közölnöm kell a bírósággal, hogy őfelsége, Katalin királyné képviselői útján megkérdőjelezte e bíróság kompetenciáját az ügyben. Mi több, kifejezte véleményét, hogy elfogultnak tartja a bírákat. Végül értésünkre adta, hogy az ügy már magasabb helyen – nevezetesen a pápa kezében – van, és ezért nem tárgyalható másutt, csak Rómában. Végigpillantott a bírói testületen. – Ami az első kifogást illeti, mi Campeggio bíborossal, mint a pápa kinevezett legátusai bizton állíthatjuk, hogy megvan a szükséges felhatalmazásunk őszentségétől, hogy eljárjunk a nevében itt és most. Elhallgatott, aztán a királyné felé fordult. – Akkor felkérem őfelségét, Katalin királynét, hogy szóljon a bíráihoz. Katalin felemelkedett, és keresztülvágta magát a nézők között a másik oldalra. Henrik elé állt, és hirtelen térdre hullt. Az egybegyűltek döbbenten hőköltek hátra a látványtól. Henrik zavarba jött, és gyöngéden, de gyorsan talpra húzta a királynét. Katalin azonban újból letérdepelt. – Uram – szólalt meg a királyné. – Könyörögve kérem a nagy szeretet nevében, amely mindig megvolt köztünk, ne tagadja meg tőlem az igazságot és a törvényt! Legyen velem könyörületes és kegyes szívű, hiszen én csupán egy szegény asszony vagyok, egy idegen, aki felséged birodalmának határain kívül született. Nincs itt barátom, és kevés a támogatóm is. Úgy menekülök felségedhez, mint e birodalomnak és annak jogrendjének a fejéhez. Katalin felpillantott a királyra. – Istent és az egész világot hívom tanúmul, hogy mindig igaz, alázatos és engedelmes felesége voltam, aki mindig felséged jóllétét és akaratát tartottam szem előtt. Szerettem mindenkit, akit felséged szeretett, felséged kedvéért, akár volt rá okom, akár nem, akár a barátaim voltak, akár az ellenségeim. Katalin elhallgatott. A teremben mélységes csönd honolt, mindenki megigézve figyelt. Henrik csak bámult a felesége szemébe, mintha őt is megbabonázta volna a varázsosan sugárzó szempár. Katalin folytatta: – Sok gyermeke született felségednek tőlem, bár Isten úgy látta jónak, hogy egy kivételével magához szólítsa őket ebből a világból. Amikor azonban felséged először látott, esküszöm az élő Istenre, hogy leány voltam és ártatlan, férfikéz nem érintett még. És felséged lelkiismeretére bízom, hogy ezt igaznak fogadja el, vagy sem. A döbbent csöndben Katalin felemelkedett, és mélyen meghajolt a király előtt. Aztán Griffith ap Rhys karjára támaszkodva méltóságteljesen elindult a templom kapuja felé. Henrik kissé későn ocsúdott, de mikor magához tért, gyorsan intett a ceremóniamesternek, aki a királyné után futott, és ezt kiabálta: – Katalin, Anglia királynéja jöjjön vissza a bíróság elé! Katalin mintha meg sem hallotta volna – magasra szegett állal ment tovább lassan, méltósággal, kecsesen. A hopmester még hangosabban szólt utána: – Katalin, Anglia királynéja! Jöjjön vissza a bíróság elé! Az egybegyűltek izgatott csodálkozással pusmogtak. A ceremóniamester harmadszor már teljes torokból harsogta: – Katalin, Anglia királynéja jöjjön vissza a bíróság elé! Katalin kísérője, Griffith ap Rhys tétován nézett a királynéra. – Talán felségednek mégiscsak vissza kéne mennie. Újra szólítják. – Nem, nem, menjünk csak – mondta neki Katalin. – Nem számít úgysem, ennek a bíróságnak nincsen semmi értelme. Ezért nem maradok. Gyerünk! – Hosszú uszályos ruhájában átlépte a küszöböt, és kilépett az odakint várakozó tömeg elé. A megjelenését hangos ováció és taps köszöntötte; Katalin mosolygott ennyi szeretet láttán. Odabent Henrik jól hallotta, hogyan fogadja a nép a feleségét. A zsivaj betöltötte a termet. Felállt, dühös és vádló tekintetet lövellt Wolsey felé, aztán kiviharzott egy oldalajtón át. Wolsey, aki felemelkedett, hogy meghajolhasson a király előtt, megdermedt, amint meglátta a király arckifejezését. 157

Tizennyolcadik fejezet

A királyné hangsúlyos kivonulása dacára a tárgyalás folytatódott. Forró nap volt, és a teremben lassan elfogyott a levegő. A nézők azzal legyezték magukat, amivel csak tudták. Campeggio láthatólag nagyon rosszul érezte magát. Henrik, oldalán Norfolkkal, Cromwelllel és Boleynnel, éberen figyelt. Wolsey emelkedett szólásra. – Uraim, a királyné távollétében, akit a bíróság engedetlennek minősít, mivel nem jelent meg hívásra, megpróbálunk dönteni abban a kérdésben, hogy Aragóniai Katalin első házassága Artúr herceggel elhaltnak tekinthetőe, avagy sem. Szólítok egy tanút – Sir Anthony Willoughby! Willoughby, aki nagyjából a királlyal volt egykorú, odaállt a legátusok elé. – Jól tudom, hogy ön annak a kíséretnek a része volt, amely Artúr herceggel a nászi ágyhoz ment? –tette fel a kérdést Campeggio. – Igen, uram – felelte Willoughby. – Az apám akkoriban a királyi udvartartásban szolgált, ezért én is jelen voltam, amikor a herceget az ágyhoz kísérték, s úgyszintén másnap reggel, amikor a herceg felébredt. – És a herceg mondott valamit, amikor reggel meglátta kegyelmedet? – Igen, uram. Azt mondta: „Willoughby, szomjas vagyok! Hozz nekem egy kupa sört! Éjszaka mélyen behatoltam Spanyolországba.” Egy pillanatnyi csönd után egy férfi csuklott egyet, ahogy el akarta fojtani feltörő nevetését. Aztán, mintha ragály volna, a nevetés végigsöpört a termen. A ceremóniamester a földhöz ütögette díszes botját. – Csönd! Csöndet a teremben! – A nevetés elcsitult. – Egyéb más is elhangzott? – kérdezte Campeggio. Willoughby bólintott. – Igen, uram. Később, a nap folyamán ezt mondta a herceg: „Emberek, nem rossz időtöltés, ha az embernek felesége van.” Megint felkacagtak jó néhányan. Wolsey szólalt meg: – Tudomásom szerint a vérrel áztatott lepedő is rendelkezésre áll, amely alátámasztja az úr szavát. Campeggio homályos szemmel nézett Wolseyra. – Az nagyon hasznos volna, eminenciás uram. Nagyon hasznos. Aznap este a templomban Katalin imáját ketten figyelték: Wolsey és Cromwell. Wolsey türelmetlenül dobolt az ujjaival, míg végre a királyné befejezte, és elindult az oltártól, végig a templomhajón, a kijárat felé. A hölgyei követték. Wolsey és Cromwell kilépett a padsorok közé, és elébe állt. Katalin kérdőn felvonta a szemöldökét. – Uraim? – Őfelsége azt kérdezteti, felséged miért nincs jelen a tárgyaláson – mondta Wolsey. – Erre már adtam választ. Wolsey a hölgykoszorúra pillantott, amelynek tagjai éberen figyeltek minden szóra. – Beszélhetnénk valahol nyugodtan? – Mi szükség rá? – felelte Katalin megvetőn. –Nincs semmi rejtegetnivalóm. Hadd hallják az udvarhölgyeim és az egész világ, mit akar még az arcomba vágni. Wolsey udvarias próbált maradni, bár nehezére esett. Úgy érezte, ez a makacs asszony a sírba viszi. A szemöldökére kövér verejtékcseppek ültek ki. – Őfelsége azt parancsolja, hogy adja az ügyet az ő kezébe, különben a bíróság elítéli felségedet. Katalin döbbent tekintettel nézett rá. – Meg vagyok lepve, hogy ilyen kérést hallok egy ilyen nemes és bölcs embertől, mint eminenciád! Én csak egy szegény asszony vagyok, akinek se esze, se tudása. Hogy válaszolhatnék most rögtön egy ilyen kérdésre? 158

Wolsey elvörösödött mérgében a gúnyos mondat hallatán. – Tudja jól felséged, hogy mit akar a király – és annak meg kell lennie. Katalin farkasszemet nézett a bíborossal. Cromwell faarccal nézte a jelenetet. – Én csak azt tudom, eminenciás uram – mondta Katalin –, hogy kegyelmed a maga javára szította ezt a tüzet. Sok éve figyelem ámulattal a kegyelmed fennhéjázását és hiú nagyravágyását. Élvhajhász életvitele mindig is elborzasztott, ezért nem tisztelem áldatlan hatalmát, amelyet rákényszerít a környezetére. A királyné megvetéssel biggyesztette le az ajkát. – Ismerem jól, milyen rosszindulattal viseltetik unokaöcsém, a császár iránt. Jobban gyűlöli őt, mint egy mérges kígyót. És miért? Mert nem szolgálta kegyelmed ambícióit, és nem csinált eminenciádból pápát – erőszakkal! Katalin Wolseyra mosolygott, aki szinte padlizsánszínű lett dühében, s csak nagy nehezen türtőztette magát. – Asszonyom, nagyon téved, ha… Katalin nem hagyta, hogy befejezze: – Csak annak örülök, hogy ha ellentmondok kegyelmednek, azzal is gyorsítom, hogy kiessen a király kegyeiből. A bukását szeretném látni, ez leghőbb vágyam! – Ezzel elsuhogott a két férfi mellett, s a hölgyei siettek utána. Wolsey nyíltan dühöngött, és már majdnem a királyné után indult, de Cromwell megfogta a karját. – Várjon, eminenciás uram. Így nem éri el, hogy belemenjen a válásba! Wolsey rámeredt. – Nincs más mód! – Lerázta magáról Cromwell kezét, és elviharzott. Az udvar aznap este még zsúfoltabb volt, lévén hogy mindenki, aki számított, Londonba jött a tárgyalásra. Henrik nagy pompával jelent meg – hiúzszőrmével bélelt, aranyos palástban –, oldalán Boleyn Annával, aki gyönyörű volt, temérdek ékszertől csillogó. Áthaladtak az udvaron, miközben mindenki alázatosan bókolt nekik. Anna látta a gúnyt és a hideg megvetést a hamis udvaronci mosolyok mögött, de nem vett róla tudomást. Dacosan felvetett fejjel, büszkén vonult a király mellett. A király magánlakosztályának ajtajában – amely kitüntetett helynek számított – állt Anna apja, nagybátyja, Norfolk hercege és ifjonc fivére, George. Henrik megállt, és nyájasan rájuk mosolygott. Anna melegen, csókkal üdvözölte őket. Ahogy Anna és Henrik belépett az ajtón, Norfolk odasúgta Boleynnek: – A forrásaim szerint a császár Wolseyt vádolja, hogy a válás gondolatát szítja, és hite szerint az angol nép felkel majd, és előbb-utóbb bitófára juttatja a bíborost. – Közeleg őeminenciája bukása – helyeselt Boleyn. – Minekutána kegyelmed lesz az első a tanácsosok sorában – ahogy ez meg is illeti kegyelmedet. Norfolk kihúzta magát, és megjegyezte: – Ebben az esetben, Boleyn, nem fogok megfeledkezni a családod érdekeiről. Igaz, magasra jutottál – mosolygott. – De még magasabbra is kerülhetsz! Henrik és Anna vacsorához ültek a király lakosztályában – Anna Katalin székében foglalt helyet. Komornyikok és kisinasok hada rajzott körülöttük – hozták a tálakat, töltögették a poharakat. Henrik intett, mire a zenészek belekezdtek egy balladába, amelyet a király maga szerzett Boleyn Annának. Henrik le sem tudta venni a szemét Annáról. – Láttad? Hogy néztek mindnyájan téged? Örülök neki, bámuljanak csak! Azt akarom, hogy irigykedjenek rám miattad. Azt akarom, hogy lássák, mennyire szeretlek. – Akkor mondhatom, ami a családi mottónk: „Én vagyok a legboldogabb.” – Anna mosolyogva fektette felékszerezett kezét Henrik kézfejére. – Hogy ment a tárgyalás ma? Henrik állkapcsa megfeszült. 159

– Elég jól. – Katalin még mindig nem hajlandó ott lenni? – Nem számít – felelte Henrik kurtán. – Wolsey megígérte, hogy nyár végére meglesz a válás. Anna maga elé nézett. – Ígérni könnyű. Henrik vészjóslón nézett a lányra, de Anna meg sem rezzent. – Mi történik, ha Wolsey hamisan ígér? – kérdezte a királytól. Egy kikötői kocsmában a londoni rakodódokkok mellett az inasok, a tengerészek és a rosszlányok, akikkel zsúfolásig telt meg a hely, mind a királyi válópert tárgyalták sok röhögéssel fűszerezve. Egy férfi a bárpultra vágott a tenyerével, és nagy hangon szólt a csaposhoz: – Barátom, még egy italt! Szomjas vagyok! Ha te annyit jártál volna Spanyolországban, ahányszor én voltam ott ma éjjel, akkor te is pokolian szomjas lennél! Csak járkáltam ki és be, ki és be, ki és be… A körülötte állók harsogva nevettek a tréfán. Aztán egy keménykötésű tengerész emelte fel az ivókupáját. – Akkor igyunk a királyné egészségére! Katalinra, Anglia királynéjára, aki állja a sarat, és nem száll az inába a bátorsága! Isten áldja meg! Egy emberként ugrott talpra mindenki, és megismételték: – Anglia királynéjára! Isten áldásával! – Aztán felhajtották söreiket. Brandon felriadt az éjszaka közepén. Margaret hálóingben állt az ablaknál, fázósan átfogta magát, és kinézett a vidéki tájra. – Margaret, mi a baj? – kérdezte Brandon. – Nem tudok aludni. – Hideg van. Gyere vissza a takaró alá. Margaret a fejét rázta. – Még nem. Brandon figyelte őt egy darabig, aztán így szólt: – Holnap elmegyek az udvarba. Velem jössz? A bátyád megint szólt, hogy elvár téged is a palotába. Margaret ismét a fejét csóválta. – Megmondtam. Nem megyek oda addig, amíg nyilvánosan mutatkozik azzal a Boleyn lánnyal. Nagyon nem illendő, ráadásul ostoba fajankót csinál saját magából. Rajta kívül mindenki más látja, milyen fennhéjázok és törtetők a Boleynek. Ó miért nem veszi észre? – És mi lesz, ha a király rád parancsol? – Nem fog. De te csak menj oda, ha akarsz. Tudom, hogy hiányzik neked. – És ha akkor a feleségem fog hiányozni? Margaret lassan az ágyhoz lépdelt, és édesen lemosolygott fekvő férjére. Aztán kinyújtotta a kezét, és megcirógatta Brandon arcát. Brandon értetlenül ráncolta a homlokát. – Mi van? – Csak ami a feleség és férj között – felelte Margaret lágyan, és lehajolva megcsókolta Brandont. – Aludj most, édesem. Kedves Charlesom. Kérlek, aludj. – Ujjhegyével lesimította Brandon szemhéját, aki tényleg lehunyta a szemét, és elaludt. Margaret kiment a hálószobából, és egy gyertyát magasra emelve a kezében, elindult lefelé a lépcsőn. Félúton megállt, görcsösen köhögni kezdett. Egy keszkenőt emelt az ajkához. Mikor vége lett a rohamnak, és elvette a kendőt a szája elől, a gyertyafény vérfoltot világított meg a hófehér textílián. 160

Az egyházi bírósági tárgyalás folytatódott a Domonkosrendiek székesegyházában. – Mivel a királyné nincs jelen – közölte az egybegyűltekkel Campeggio –, képviselője, Fisher püspök fog szólni a nevében. Fisher lassan felemelkedett a helyéről. Nagyon aggnak látszott, de a hangja – amely ugyan nem volt átütő erejű – mégis szilárdnak és erősnek hatott a gyönge test ellentéteként. – Tisztelt uraim – kezdte –, azt a megbízatást kapták, hogy a királyi házasság érvényessége felől döntsenek. Uraim, meggyőződésem, hogy a király és a királyné házasságát semmilyen erő – sem isteni, sem emberi – nem bonthatja fel. Hatásszünetet tartott, mire a jelenlévők izgatottan fészkelődtek, mert érezték, még csak most jön a java. A király körül ülők összenéztek. – Hadd világítsam meg a helyzetet egy bibliai párhuzammal – folytatta az öreg főpap. – Bizonyára emlékeznek még Heródes Antipas történetére, amelyben a tirannus megszabadult a feleségétől, hogy elvehesse a fivére házastársát. Aztán ugyanő kivégeztette Keresztelő Szent Jánost, aki bírálni merészelte őt ezért. Hitetlenkedve szisszentek fel néhányan a merészségen, amellyel Fisher a királyt egy hírhedt zsarnokhoz hasonlította. – De ahogy Keresztelő Szent János is – folytatta a fejtegetést Fisher –, úgy én is a legteljesebb alázat mellett mondom kegyelmeteknek ma, hogy egész életemet felteszem arra, hogy megvédjem a házasság szentségét a házasságtöréssel szemben! Erre elszabadult a pokol – nagy hangzavar támadt a teremben, és Fishert erőszakkal, sebtében leültették a helyére. A király ki volt kelve magából. A királyt támogató Tunstall püspök felpattant, és megpróbálta túlkiabálni a zsivajt: – Kegyelmes uraim, Fisher püspök arrogáns, vakmerő és felségáruló! Követelem, hogy tekintsék semmisnek a felszólalását! Ami elhangzott, az már elhangzott, nem lehetett meg nem történtté tenni. Henrik dühödten robogott ki a tárgyalóteremből; kísérete a nyomában iszkolt. Csak Cromwell maradt bent – tudatosan, célratörőn. Wolsey csak állt dermedten, és sápadt döbbenettel nézte a zűrzavart. Este bekísérték Sir Thomas More-t Wolsey szobájába. A bíboros felpillantott íróasztala mellől, amely – mint máskor is – roskadozott a hivatali jelentések és egyéb iratok alatt. – Á, Thomas, jöjjön! Iszik valamit? More a fejét csóválta. – Én nem, köszönöm. Wolsey töltött magának egy italt, a keze kissé reszketett. – Volna egy megbízatásom az ön számára. – Felhajtotta az italát. – A franciák és a császári erők befejezték az előrenyomulást. Cambriában, francia földön tárgyalnak megbízottaik útján, ahol a pápa követei is jelen lesznek. Wolsey még egy kortyot ivott. – Megpróbáltam elérni őfelségénél, hogy ott lehessek én is, de ő ragaszkodik a jelenlétemhez a tárgyalás során. More bólintott egyet, mint aki ezt megérti. Wolsey homlokán izzadság gyöngyözött, holott az este nem volt különösebben meleg. – Az a lényeg, Thomas, hogy nem születhet megállapodás. Privát forrásaim megerősítették, hogy a francia király – aki végül is a szövetségesünk – semmilyen körülmények között nem fog békét kötni a császárral. Ugyanakkor nem szabad, hogy ez megtörténjék a császár és őszentsége között sem. Érti, ugye, hogy akkor lehetetlen lenne a pápának a válást engedélyeznie? – Értem – felelte More. – Kegyelmednek elvei vannak, ezt én is értem, de a király iránt érzett közös szeretetünk nevében kérem, hogy legyen nagyon szigorú és határozott: ne engedje Ferencet visszatáncolni nekünk tett ígéretétől, és a pápának is idézze emlékezetébe, hogy Károly hadai dúlták fel Rómát! Wolsey elhallgatott, és újra ivott. Még mindig reszketett a keze. 161

– És még van valami. Finoman próbálja kitudakolni a császár embereitől, hogy Károly hajlandó volna-e hadba szállni a nagynénje érdekében! More összevonta a szemöldökét. – Arra gondol, hogy megtámadná-e Angliát azért, hogy megvédje a királynét? Wolsey legyintett. – Én nem gondolok semmit. De mindent el tudok képzelni. Campeggio annyira legyöngült, hogy hordszéken kellett őt a tárgyalás helyszínéül szolgáló templom nagytermébe hozniuk a szolgáknak. A templom előtt letették, s az öreg talpra kászálódott. Esett az eső, s a pap kiszolgáltatottságát látván egy fiatalember sietett Campeggio segítségére – tető alá kísérte, hogy ne ázzon. – Köszönöm, tisztelt uram – mondta neki az olasz kardinális. A fiatalember észrevétlenül egy levelet csúsztatott a pap köpenye zsebébe, és ezt suttogta: – A pápa őszentségétől. Amint Campeggio egyedül találta magát egy csöndes zugban, átfutotta gyorsan a levelet, s visszadugta az ornátusa alá. Aztán becsoszogott a tárgyalóterembe. A király és Knivert is ekkor lépett be egy másik ajtón. Nézték, ahogy Campeggiót egy székbe segítik a kandalló mellett. – Nézd, mindig támaszkodnia kell valakire – kommentálta Henrik a látványt. – Talán ideje volna, hogy valaki őrá is támaszkodjon – mondta Knivert. – Hát igen – hagyta helyben Henrik, és odalépett az öreghez, aki a király előtt nagy nehezen felállt, és fejet hajtott. – Felség… Henrik szúrósan nézett Campeggióra. – Bízom benne, hogy hamarosan megszületik az ítélet. – Megértem – válaszolta Campeggio minden elkötelezettség nélkül. – Le vagyunk sújtva, hogy mik történnek Németföldön – folytatta Henrik kimérten. – Hogy lerombolják a templomokat. Campeggio a fejét ingatta. – Szomorú események, felség. – És vajon miért történik mindez? – tette fel a kérdést nyomatékosan Henrik, mint aki már tudja is a választ. – Felség? – Megmondom. A lutheránusok azt támadják, amit gonoszságnak gondolnak Róma részéről. Azt mondják, a korruptak és romlottak megjutalmaztatnak, de a hűségesek elhagyatnak, és kivettetnek az egyház kebeléből. – Kis szünetet tartott a hatás kedvéért. – Én hívő keresztény vagyok, eminenciás uram. Isten mentsen attól, hogy a szentatya hátat fordítson nekem! – Ezzel Henrik sarkon fordult és elvonult. Henrik megint Katalinnal vacsorázott, hogy mutassa, nem váltak el ágytól-asztaltól. A szolgák sürögtek körülöttük, a zene szólt. A király evett, és nemigen szólaltak meg. Katalin nem bírta tovább: – Nem tud nekem semmi kedveset sem mondani? – Kedveset? – mormogta Henrik. – Igen, nekem, a feleségének. Gyermeke anyjának. Annyira kurtán-furcsán bánik velem. A nyilvánosság előtt pedig teljesen elhanyagol. Henrik fékezte az indulatait. – Katalin, el kell fogadnod végre az elkerülhetetlent. A tudós egyházfik véleménye ellenünk szól. Soha nem voltunk törvényesen férj és feleség. A bíróság az én igazságomat fogja felmutatni! – Henrik megtörölte a száját az asztalkendővel. – Ha pedig nem így lesz, akkor eretneknek fogom nyilvánítani a pápát, és azt veszek el, akit akarok. 162

– Ez nem jogi argumentum – vetette ellene Katalin. – Csak erőszakos követelés. – Hát persze hogy jogi alapja van! – vágott vissza Henrik. – Minden egyházjogi könyvet elolvastam, ami csak fellelhető. – Az egész érvelése az én szüzességem kérdésén alapszik. Én pedig esküszöm, hogy szűzen mentem férjhez felségedhez. Henrik kissé zavartan pillantott a tányérjára, és nem szólt semmit. – Drágám – mondta Katalin lágyan –, az égre és minden angyalára esküszöm, hogy érintetlenül mentem a nászi ágyunkba! Ez már túl sok volt Henriknek, nem bírta tovább fékezni magát. Felpattant. – Rendben! Akkor egy átkozott szűz voltál! Nem számít! – Ezzel kivonult, és otthagyta Katalint egymagában az asztalnál. A király egyenesen Boleyn Anna lakosztályába ment, hogy vigaszt találjon. Beszámolt a vitájáról Katalinnal, de most az egyszer Annától sem sok együttérzést kapott. – Nem megmondtam, hogy ha a királynéval vitába szállsz, akkor fölébed kerekedik? – Igen, de… – Henrik bánatában megpróbálta megölelni Annát, de a lány nem engedte. Elhúzódott a királytól, és lehangoltságot tükrözött az arca. – Már látom, hogy egy szép napon beadod a derekadat, elfogadod az érveit, és megszabadulsz tőlem. – Micsoda?! Hogy mondhatsz ilyet! Soha nem fogok ilyet tenni! – Henrik megint megpróbálta átölelni a lányt. – Szeretlek, Anna! – Hadd el! – mondta Anna dühösen, mint egy fúria. – Engedj! – Könnyezni kezdett, lerázta magáról Henrik kezét, és kissé élesebb hangon folytatta: – Hát nem látod? Nem érted? Már olyan régóta várok! És mi haszna? – Hisztérikus mozdulattal tárta ki két karját. – Már régen köthettem volna egy előnyös házasságot, és fiakat szülhettem volna – ami végül is egy asszony legnagyobb vigasza az életben. Most már látom, hogy csak vesztegetem az időmet és a fiatalságomat! A semmiért cserébe. A semmiért! Henriknek fogalma sem volt, hogyan csillapítsa le a hisztérikus lányt. – Anna, kérlek. Kérlek! Nekem fogsz fiakat szülni! Anna lerázta magáról Henrik kezét. – Nem! Túl késő. A feleséged nem enged. Rá kellett volna jönnöm rég. Henrik zavarodottan, feldúltan állt, és nézte, hogy Anna körbeszalad a szobában, és fölkapja innen is, onnan is a holmiját. – Hová mégy? – kérdezte, mikor a lány az ajtó felé indult. – Haza! – Ne, maradj! Könyörgök! Szeretlek, és én… Anna kiment az ajtón. – .. .vagyok Anglia királya! – fejezte be a mondatot Henrik, de Anna már nem volt sehol. Eljött az ítélethozatal napja. Henrik – oldalán Norfolkkal, Brandonnal és Boleynnel – feszülten várakozott. A tárgyalóterem zsúfolásig megtelt, s az emberek csöndes izgalommal ültek a helyükön. Minden szem a két vörös taláros bíborosra szegeződött. A percek múltak, Campeggio azonban nem mozdult. – Ezt már nem lehet elviselni – mormolta Brandon. Henrik meghallotta. – Csitt! – szólt rá. A király kíséretének vezetője, egy jogtudós odalépett a két főpap elé. – Eminenciás uraim, e képviseleti egyházi bíróság törvényei és szabályai értelmében és őfelsége kívánsága szerint hivatalból felkérem eminenciátokat az ítélethirdetésre. Megint meghajolt és visszavonult. Mindenki feszülten várt. Végre Campeggio nagy nehezen talpra kecmergett, és a botjára támaszkodva állt. Jó darabig hallgatott még. 163

– Felség… uraim… – szólalt meg végre. – Hosszú tanácskozás után úgy látjuk, hogy ez a kérdés túlmegy a mi kompetenciánkon, és nem dönthetünk a római kúria nélkül. Megnyalta kiszáradt ajkait, mert érezte az ellenséges hangulatot maga körül. – Sajnos, a kúria nyáron nem ülésezik. Nincs más választásunk, mint hogy elhalasszuk a tárgyalást és a döntést október elsejéig. Ez a döntésünk. Pár másodpercbe beletelt, míg mindenki felfogta, hogy ez mit jelent. Aztán az emberek zajongatni kezdtek. Wolsey összetörten átkot szórt Campeggióra. Henrik döbbenten állt, és nem hitt a fülének. Becsapták! Vesztett! Elsötétült arccal felállt és kivonult. Norfolk ment utána. Wolsey is indult volna, de akkor Brandon karon ragadta. – Esküszöm mindenre, ami szent – mondta jó hangosan –, Angliának sohasem ment jól a sora, amikor bíborosok tanyáztak a sorainkban! Wolsey sötét haraggal fordult szembe vele: – Olyan ostoba, hogy azt hiszi, ez az én művem? –Megvetően nézett Brandonra, és hozzátette: – Kegyelmednek kellene a legkevésbé panaszkodnia a bíborosokra! Ha én, mezei egyházszolga, nem vagyok, akkor kegyelmednek most nem volna feje! – Wolsey dühösen félretaszította Brandont, és elhagyta a templomot. Hangos zsivajt hagyott maga mögött a tárgyalóteremben.

164

Tizenkilencedik fejezet

Katalin királyné mosolyogva fogadta a spanyol követet, Senor Mendozát, aki kezet csókolt neki. – Szép napot, felség – mondta a férfi spanyolul, mert ugyan csak néhány udvarhölgy volt jelen, de Mendoza biztosra vette, hogy legalább az egyikük Wolsey kémje. – Valóban szép napunk van, Senor Mendoza. Meg vagyok lepve – és boldog is vagyok –, hogy ilyen döntés született. A követ suttogva folytatta: – Campeggio titkos üzenetet kapott a pápa őszentségétől, aki visszautalta az ügyet Róma hatáskörébe. Katalin mosolygott. – Lám, nem lettem magamra hagyva. – A császár szünet nélkül dolgozott ezért – szögezte le a követ. Katalin angolra fordította a szót: – Igaz, hogy kegyelmed távozik körünkből? – Igen, felség. Chapuys nagykövet fog felváltani engem. – Ismerem az urat. – Rendkívül megbízható személy, és biztos lehet benne felséged, hogy felséged védelmének ügyét teljes szívéből és erejéből fogja szolgálni. – Ahogy ön is tette, Senor Mendoza. Vegye ezt tőlem emlékbe. – Egy nagy ékkövet vett le a fűzőjéről, és átadta a férfinak. Mendoza meghatottan mélyen meghajolt megint, és kezet csókolt Katalinnak. – Felség… A kényes helyzet dacára Wolsey folytatta a munkát íróasztala mellett, mintha minden rendben volna. Szinte darálta a hatalmas mennyiségű iratot, amely előtte tornyosult. Az utóbbi időkben történt események azonban nyomot hagytak rajta: elgyötörtnek látszott, lesoványodott, és a szeme alatt sötét karikák húzódtak. Már egy ideje nem aludt jól. Aláírt egy dokumentumot, éppen lezárta a kancellári hivatal nagypecsétjével, amikor nyílt az ajtó, és a szolga Wolsey legutóbbi pártfogoltjának, Thomas Cromwell királyi titkárnak az érkezését jelentette be. Wolsey reménykedő pillantással fogadta Cromwellt. – Thomas, hogy van a király? – Őfelsége úgy döntött, hogy országló körútra megy, a nép közé. Most azonnal indulni akar. – Cromwell leült és hozzátette: – Mégpedig Lady Anna társaságában megy. Wolsey arca megnyúlt a rossz hír hallatán. Boleyn Anna – ezt a bíboros jól tudta – még tovább fogja mérgezni a király szívét őellene. Szélsebesen kutatott az agyában, hogy ugyan mivel nyerhetné vissza Henrik jóindulatát. – Mondja meg őfelségének, hogy azonnal átadom neki a durhami jövedelmet – ez a legnagyobb az országban. Cromwell fejet hajtott. – És azt is mondja meg, hogy nem szűnök meg dolgozni őfelsége nagy horderejű ügyén – jelentette ki. – Továbbá azt is mondja meg, hogy őeminenciája, Campeggio bíboros és jómagam is boldogan teljesítjük minden törvényes vágyát. – Meg fogom mondani neki. – És Thomas… – Wolsey kissé zihálva szünetet tartott, s letörölte izzadó homlokát. – Thomas, mondja meg nekem, bízhatok-e abban, hogy közbenjár az érdekemben őfelségénél. – Aggodalmasan pillantott Cromwellre.

165

– Bízhat benne, eminenciás uram – felelte Cromwell. – Eminenciád nélkül még mindig egy szegény hivatalnok lennék, az előrelépés minden reménye nélkül. Az életemmel tartozom kegyelmednek. Wolsey e szavak hallatán kipréselt magából egy halvány kis mosolyt. Henrik szokásba vette, hogy időnként körbelátogat a birodalmában. Több haszna is volt ennek az országjárásnak: mint király, kapcsolatban maradt az alattvalóival; az udvartartásnak, azaz a rengeteg udvaronc etetésének és szórakoztatásának a költségei megoszlottak; érdekesebb, változatosabb volt az élet, s ezenfelül lehetővé vált, hogy továbbálljanak, ha helyben nagyon felszaporodott a mocsok – illetve az egyes helyeken terjedő bajok, kórságok elől is elmenekülhettek. Most, hogy Anna volt az útitársa, Henriknek újfajta izgalmat jelentett az országjárás. Ő meg Anna – a kíséretet hátrahagyva – messze előrelovagoltak, élvezték a gyors száguldást, a szabadságot. Ahogy felkaptattak egy hegyoldalon, s felértek a gerincre, sötétlő ég tárult elébük, a szél megerősödött. Henrik hangulata hirtelen megváltozott. Visszafogta a lovát, és keserűen jegyezte meg: – Rómába idéztettek, meg kell jelennem a pápa előtt, hogy számot adjak a szándékaimról. – Tehetetlen dühvel vágott a levegőbe. – Fel tudod fogni? Engem! Anglia királyát! Aki nem ismer el maga fölött senkit, csak az Úristent! – S az úgy is van rendjén – szólalt meg halkan Anna. – Nincs más feljebbvalód, csak az Isten! – Wolseynak már dűlőre kellett volna vinnie ezt az ügyet hónapokkal ezelőtt. – Talán Wolsey feljebbvalónak gondolja a pápát a királynál! Henrik Annára bámult, és megkeményedett az arca. – Akkor pokolra vele! Legyen átkozott! – Körbelovagolta Annát és a lovát, közben le nem vette a szemét a lányról. Aztán melléje állt, odahajolt, s fél kézzel Anna fejét tartva, szenvedélyesen szájon csókolta a lányt. Percekkel később hagyták csak abba a csókolózást. A kíséret még messze mögöttük volt, nem is látszódott. – Beszélhetek nyíltan? – kérdezte Anna. – Hát hogyne, szerelmem. Mondj bármit! A te ajkaidról minden édes nekem. – Vannak néhányan, akik – jó okkal – nem gondolnak holmi pápákkal s a pápasággal. – A lány gyors oldalpillantást vetett a király felé, aztán folytatta. –Ezek az írók, gondolkodók úgy mondják, hogy a király uralkodója, egyben legfőbb papja is saját királyságának. Henrik élesen nézett a lányra. Ez veszélyes terület – ez már eretnekség, s ezt mindketten tudták. Henrik azonban eljutott türelme legvégső határáig, már ami a pápát illeti. Ha valóban van bármi más mód a válásra, amelyhez nincs szükség a pápára, hát meg fogja fontolni. A király egy percig nem szólt semmit, aztán óvatosan megkérdezte: – Milyen… írókról beszélsz? – Van a poggyászomban egy könyv, megmutathatom majd – engedelmeddel. Henrik eltöprengett egy kicsit, aztán bólintott. – Pompás, látni akarom. Éppen kitört a vihar, mire elérték Grafton House-t. Nevetve szaladtak be a zivatar elől, örülve a szerencsés érkezésnek, míg a szolgák elkezdték kicsomagolni a holmijukat. Aznap délután Anna megjelent az ígért könyvvel Henriknél. Apró, vékonyka kötet volt – az a könyv, amelyet Cromwell hozott a lánynak: radikális lutheránus hitvallás. Henrik óvatosan fogta kézbe, és nem is nyitotta ki azonnal. Kinyitni egy köztudomásúan eretnek könyvet önmagában is merész lépés. Nem olyan régen történt, hogy éppen ő írt megsemmisítő dörgedelmet Luther és tanai ellen. Még gondolnia sem szabadna efféle könyvek olvasására. 166

A pápa – és Wolsey – juttatták őt idáig. Ha viszont kinyitja ezt a könyvet, ha fontolóra veszi azt a gondolatot, hogy a pápa talán nem is áll őfölötte… akkor bármi lehetségessé válik. A világ mindörökre megfordul! Lerakta a könyvet, és nyugtalanul járkálni kezdett a szobában. A vihar még egyre tombolt, szinte rázta a házat. Olyan sötét lett, hogy gyertyák égtek mindenütt, pedig még nem volt este. Henrik töprengve keringett az asztal körül, aztán megtorpant. A szoba tele volt sötét árnyakkal, ám az asztalon aranyló gyertyafényben hevert a könyv. Rábámult, aztán érte nyúlt és kinyitotta. Brandon vidéki udvarházában Margaret egy emeleti szoba ablakában állt egy szál hálóingben. Tüdőbajtól lesoványodott testén szinte lógott a ruhadarab. Szomorúan nézte a férjétől jött levelet, aztán fájdalmas lassúsággal az asztalhoz vonszolta magát. Nehezen, zihálva vette a levegőt. Elővett egy darab papírt, bemártotta a pennát a tintába, és írni kezdett: Nem, Charles, nem megyek vissza az udvarba. Addig nem, amíg a bátyám azzal a nőszeméllyel járkál mindenki szeme láttára – ahogy te is bizonyára összeadod magad mindenféle csinos kis bestiákkal, akik olyan könnyen elcsábítanak téged. Felkapott egy kézitükröt, és a képmására meredt. Valaha úgy beszéltek róla, mint igazi szépségről – most már csinosnak sem mondható. Csontos lett, és hamuszürke az arca. Besüppedt, karikás szemei félelmetesen nagyok… Éppúgy fest, mint egy vén boszorkány – vagy annak a kísértete. Keserűen felnevetett, amitől köhögni kezdett. Vért köhögött már amúgy is jócskán összevérezett keszkenőjébe. Már nem telik sok időbe, hogy maga is kísértetté váljék. Azt azonban nem engedheti meg, hogy Charles ilyennek lássa. Úgy kell emlékeznie a feleségére, mint aki fiatal, gyönyörű és szenvedélyes volt. Lehunyta a szemét, mintha fájdalmai volnának, aztán kényszerítette magát, hogy tovább írja a levelet: Nem baj, kedvesem, szórakozz csak a hölgyekkel, nekem nincs most rád szükségem – fontos dolgokkal vagyok éppen elfoglalva. Ólomsúlyúnak érzett szemhéját felemelve kitekintett az ablakon a temető irányába. Meghintette némi homokkal a friss tintát a levélen, aztán összehajtotta a papírt, és vörös viasszal pecsételte le. Az olvadt viasz vércseppként hullott a fehér papírra. Megint felnevetett – a karcos hang aztán sírássá halkult, majd görcsös köhögésbe fulladt. Amint elmúlt a roham, Margaret felvette a levelet az asztalról, és gyöngéden az arcához szorította. – Isten veled, én drága szerelmem – suttogta, és megcsókolta az alvadt vérhez hasonlatos pecsétet. –Ne gyászolj engem… Csengetett a szolgának. – Küldesd el ezt azonnal a férjemnek! – utasította a fickót, és átadta neki a levelet. Az ember elment. Margaret az ablakból nézte, ahogy egy lovas futár elüget a messzeségbe. Egészen addig nézte, amíg el nem tűnt egy domb mögött, aztán letörölgette a könnyeit. Elindult lassan a lépcső felé. A teste hirtelen kétrét görnyedt, és a szeme nagyra nyílt, ahogy a szája megtelt vérrel. Döbbenten nézte a saját szájából előszökő vérfolyamot, mintha valaki másé volna. Lefolyt a hálóingére, a kőpadlóra. Bepirosította sápadt bőrét mezítelen lábfején, lecsurgott az ujjai között. A teste hirtelen elernyedt, megrogyott a térde, és Margaret előrebukott. – Úrnőm! – kiáltotta egy riadt komorna, és feléje futott, amint meglátta, hogy az asszonya elesik. Aztán meglátta a vért is, és sikítani kezdett. – Thomas! Nem küldött hírnököt, hogy jelezze érkezését Itáliából! – kiáltott fel Wolsey. – Jöjjön, jöjjön gyorsan! Mondja, hogy mit végzett! Időben odaért, ugye, Cambriába, a tárgyalásokra? More arca elfintorodott. – Nem egészen. Egy héttel lekéstük. 167

– Egy héttel? – hüledezett a bíboros. – Akkor hogyan tudott érdemben beleszólni a dolgok menetébe? More megvonta a vállát. – Nem szólhattunk bele. Nem voltunk hivatalosak a főtárgyalásra. Ehelyett a kapcsolódó melléktárgyalásokon lehettünk jelen, ahol a főtárgyalók is képviseltették magukat. Wolsey rábámult More-ra. Melléktárgyalások… A kancellár előhúzott egy megviselt keszkenőt, és megtörölte az arcát, pedig ezúttal sem volt meleg. – Miféle tárgyalások voltak ezek? – Örömmel mondhatom, hogy újra kölcsönösen előnyös kereskedelmi kapcsolatokat biztosítottunk a magunk számára a németalföldi vidékekkel. Arra is garanciát kaptunk, hogy a császár huzamos ideig fizeti még vissza a kapott kölcsönt őfelségének. – Térjünk a főtárgyalásokra, Thomas! Mi történt ott? A francia király nem volt hajlandó békét kötni? – Éppen ellenkezőleg. Minden ellentétét rendezte a császárral, s aztán mindketten rendezték ügyeiket őszentségével, Kelemen pápával – sorolta More, látható elégedettséggel. Wolsey nagyot nyelt. Ha a császár, a pápa és a francia király mindhárman szövetségben állnak, akkor nincs semmi lehetőség arra, hogy Henrik elválhasson. Márpedig Wolsey tudta, hogy kit fog ezért vádolni a király. – Akkor mondhatjuk, hogy szándékosan lesöpörtek minket az asztalról. More vállat vont, mint akit ez a felvetés nem túlságosan ráz meg. – Hát, ha így gondolja, így is mondhatjuk. – Akkor semmi esély rá, hogy a pápa beleegyezzen a válásba. More lenézett a lába elé, és diplomatikusan hallgatott. Ez a tartózkodás felingerelte Wolseyt. – Mondja meg, Thomas: mit gondol, mit ért el Cambriában? Mitől ilyen elégedett? – Először is, nem volt tisztem bármit is elérni – és mégis, valóban jónak tartom azt a diplomáciai eredményt, amire jutottak. Wolsey hitetlenkedve nézett More-ra. More így folytatta: – Megint béke van Európában, és ez elégedettséggel kell hogy eltöltsön minden humanistát. Anglia nem áll hadban a császári birodalommal, de a legfontosabb, hogy helyreállt a pápa tekintélye. Nekem ez a legfontosabb. Wolsey idegesen felállt a helyéről, mert egyre mélyebbnek látta maga előtt a szakadékot. – Ferenc király elárult engem. More megrázta a fejét. – Nem, csak felfogta, milyen értelmetlen a háború, és azt is, hogy szükség van a tradíciókra. – Thomas – szólalt meg Wolsey. – Engem tönkretett kegyelmed! More rezzenéstelen arccal nézett vissza rá. – Nem állt szándékomban – mondta megfontoltan. – A céljaink különbözőek. Az udvar áttette székhelyét Henrik udvarházába, a northamptonshirei Graftonba, amely nem volt fényes palota, de Henrik kedvencének számított a környékbeli jó vadászterületek miatt. Henrik éppen tanácsosaival ülésezett, amikor Brandon ziláltan és feldúltan berontott. – Kegyelmes uram? – szólt rá a király jeges rosszallással. – Felség… bocsásson meg nekem. – Brandon elhallgatott, és körülpillantott a jelenlévőkön. Látszott rajta, hogy nem találja a megfelelő szavakat. Végül szembefordult a királlyal, és kibökte: – Margaret meghalt. Döbbent csönd fogadta a bejelentést. – Hogyan? – kérdezte a király egy idő után. – Ő… – Brandon lenézett a földre, aztán elkínzott arcát Henrikre emelte – .. .beteg volt. Henrik farkasszemet nézett vele. Hosszú hallgatás után a király szigorúan kérdezte: 168

– És te még csak nem is említetted nekem, hogy beteg? Brandon lecsüggesztette a fejét, és nem tudott mit mondani. Hogyan magyarázhatná el bárkinek is, hogy ő maga sem tudta, annyira régen nem látta a feleségét? Henrik nem szólt többet, csak maga elé meredt némán, aztán felállt és kiment. Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, és senki sem láthatta, Henrik nekidőlt a falnak, és elfacsarodott minden vonása. – Én kicsi húgocskám – motyogta megtörten, és a két kezébe temette az arcát. Az eső ömlött azon a hideg napon, amikor Margaretet temették. Az ünnepélyes menet lassan haladt át a búzamezők és a csipkebozótos közötti földúton, az ősöreg jávorfa mellett, át a temető cikornyás vaskapuján, mígnem elért a templomkert sírköveihez és faragott kőkeresztjeihez. Norfolk hercege mint a király képviselője vezette a menetet gyászruhában, bár az éjfekete, finom öltözet is árulkodott viselője gazdagságáról. Utána következett Brandon komor, de kifejezéstelen arccal. Utánuk még sokan jöttek sorban – leginkább régi nemesi családok képviselői, köztük Knivert, Boleyn, Derby és More. A falusiak és a Brandon-ház személyzete állt sorfalat két oldalról; a férfiak fedetlen fővel álltak az esőben. Az asszonyok közül nem egy zokogott. Egy kisfiú is állt a sorfalban az apja mellett. – Ha a király húga volt, akkor a király miért nincs itt? – kérdezte a gyerek. – A király nem mehet temetésekre – felelte az apja halkan. – Miért nem? – Mert senki sem gondolhat egyszerre a királyra és a halálra – magyarázta az apa suttogva. – Még az is felségárulásnak számít, ha valaki elképzeli a király halálát, úgyhogy maradj csöndben, egy szót se többet! A menet a díszes koporsóval megállt a Brandon család sírboltja előtt. Brandon arca merev volt, mint aki semmit sem érez, míg nézte, ahogy a koporsót beviszik a kriptába. A canterburyi érsek misézett a halott felett, és fiatal fiúkból álló kórus énekelte a latin zsoltárokat. A koporsót egy nagy márványtömbre helyezték. A tetejét levették. Margaret egyszerű fehér ruhában feküdt a koporsóban. Arca is viaszfehér volt, hosszú, vékony ujjait összefonták a mellén, mintha imádkozna. Elhangzott az utolsó ima is, amely az elhunyt lelkét Isten színe elé röpíti, aztán sorban mindenki elhagyta a sírboltot, Brandon kivételével. A férj egyedül maradt felesége holttestével. A lábak csoszogása elhalt, és a suttogó hangok sem hallatszottak már, csak az eső dobolt a kripta tetején egyenletesen. Brandon lebámult felesége holttestére – itt fekszik Margaret, akit ő annyira elhanyagolt, és akit annyira szeretett, olyan szenvedélyesen, hogy még a fejét is kockáztatta érte. S akit… valahogy mégiscsak elveszített. Nem is érti, miért… Hogyan történhetett? A veszteség tudata és a fájdalom hirtelen tört rá. A torka elszorult, mintha fojtogatnák a korábban ki nem mondott szavak, és végre zokogni kezdett görcsösen, szaggatottan. Most szakadtak fel belőle a szavak – a szerelem, a búcsú, a megbánás és a tehetetlen düh szavai, amelyeket nem mondott ki akkor, amikor Margaret még élt. Aztán csókolni kezdte felesége jéghideg ajkát és szemhéját, és megbocsátásért esedezett hozzá. Campeggiót és Wolseyt a királyhoz hívatták Graftonba. Együtt érkeztek meg – Campeggio egy homokfutón, Wolsey pedig lóháton. Az udvaron csak a király lovászai és szolgái vártak rájuk – ami igen nagy sértésnek számított. Wolsey körülnézett, de egyetlen előkelőséget sem látott kirendelve az üdvözlésükre. Ahogy Campeggio kikászálódott a kocsiból, az egyik komornyik odalépett hozzá, meghajolt előtte, és ezt mondta: – Erre szíveskedjék, excellenciás uram. – Bekísérte az öreg papot a házba. 169

Wolseyval senki sem törődött, még csak rá sem néztek. Ment hát egymagában Campeggio után, és ügyelt az arcvonásaira, nehogy elárulja az udvariatlan fogadtatás fölött érzett nyugtalanságát. A komornyik egy szobába vezette Campeggiót. – Ez kegyelmed szobája – mondta. Ahogy Campeggio bement, a komornyik már fordult is, hogy elmegy. – Várj! – szólt rá Wolsey. – Melyik az én szobám? – Eminenciás úrnak nincs előkészítve szoba – felelte a férfi közönyösen. – De hát le kell vennem a lovaglóruhámat – méltatlankodott Wolsey. A férfi vállat volt. – Akkor talán kérdezzen meg mást. – Merev, kissé sunyi arccal elosont. Wolsey, kábán a döbbenettől, hogy egy szolga így bánhat vele, s vajon ez mit jelenthet, előrebotorkált a homályos folyosón, s kereste a helyet, ahol átöltözhet, és kissé összeszedheti magát. – Eminenciás uram – hallott meg ekkor egy halk, tiszteletteljes hangot maga mögött. Wolsey megfordult, s a gyér fényben meglátott egy öreg komornyikot, akire még régről emlékezett, bár nem találkoztak jó ideje. – Mr. Norris? Norris bólintott. – Igen, eminenciás uram, én vagyok. Tessék, használja az én szobámat, ezt itt. Nem túl nagy, de talán… – Bocsánatkérőn nézett a bíborosra, s bevezette egy apró, zsúfolt kis szobába. Hamisítatlan cselédszoba volt, nem előkelő vendégnek szánt lakosztály. – Felküldetem az utazóládáját, eminenciás uram. Ha átöltözött, akkor a Jelenléti Teremben várják. Wolsey foga között szűrve a szót, nagy nehezen kipréselte magából: – Hálás vagyok, Norris. Az öreg kedves arca ellágyult. – Uram, itt sok ember lehet hálás eminenciás uramnak. Szomorú, hogy nem mutatják ki. Nem sokkal később Norris a Jelenléti Terem elé kísérte Wolseyt. A helyiség arról kapta a nevét, hogy itt jelen volt a király, amikor éppen kellett. Wolseyt és Campeggiót megvárakoztatták, még leülniük sem volt mire. Az öreg, betegeskedő olasz főpapnak sem hoztak még egy széket sem. Hosszas várakozás után nyertek bebocsáttatást a nem túl tágas helyiségbe, amely viszont ez alkalommal zsúfolásig volt előkelőségekkel – többnyire azok a nemesek voltak itt, akik gyűlölték Wolseyt. A kancellár azonnal átlátta a helyzetet: ellenségei vérszagra gyűltek, látni akarják bukását. Tanúi akarnak lenni a megaláztatásának. A királyra nézett, aki aranykelmés baldachin alatt foglalt helyet. Henrik felállt, és Wolsey felé jött, az arca nagyon komor volt. Mind Campeggio, mind Wolsey térdre hullott a király előtt. Henrik homlokráncolva nézett le rájuk, aztán kissé felderült az arca. Lehajolt, és talpra segítette Wolseyt. Karonfogva egy ablakhoz vezette. Wolsey óvatosan pillantott a körülöttük lévők arcára, mert nem tudta, hogy most mi fog következni, de amikor látta a meglepetést és az aggodalmat Boleyn, a lánya és Brandon arcán, kissé felbátorodott. Brandon vádlón nézett Boleynra, amint a király nyilvánvaló nyájassággal fogta át a bíboros vállát. – Mi a csudát csinál? – suttogta Brandon. – Hogyan bocsáthat meg neki ezek után? Boleyn értetlenül rázta a fejét. – Én ugyanolyan tanácstalan vagyok, mint kegyelmed. Sose gondoltam volna, hogy… Wolsey látta a döbbenetüket és a nemtetszést, és kéjesen fürdőzött a király figyelmének napsugarában, amely – tudta – csak időleges, de legalább adatott neki még egy esély. 170

– Azt mondják nekem, hogy nem volt jól kegyelmed – jegyezte meg Henrik egyáltalán nem közönyösen. – Igaz ez? – Felség, mikor voltam én annyira rosszul, hogy ne tudtam volna felségedet szolgálni? Henrik hevesen bólogatott. – Így gondoltam én is! Az emberek mindig annyi hazugságot hordanak össze. Kiben bízhat meg az ember manapság? – Henrik felnevetett, és meglapogatta Wolsey hátát. – Mi már annyi mindenen átmentünk együtt, nem igaz, Wolsey? Azt hiszi, valaha is elfeledhetem? Wolsey őszintén meg volt hatva, és azt sem bánta, hogy ezt látják rajta a többiek. Elfúló hangon szólalt meg: – És még mennyi munka áll előttünk… Henrik mosolygott, de ekkor meglátta az öreg olasz papot, és elterelődött a figyelme. – Tudom, tudom. De nézzük most ezt a Campeggiót! Íme egy ember, aki tényleg beteg! A köszvény ragályos? Talán meg sem éri a hazautazás végét! Beszélnem kell vele. – Ingerülten vonta össze a szemöldökét, aztán halkan még hátraszólt Wolseynak: – Ne féljen, holnap majd beszélünk másutt. Wolsey bólintott, a szíve megtelt hálás szeretettel a király iránt. Amint a király odébb lépett, Wolsey meglátta Boleyn rosszindulatú pillantását. Farkasszemet néztek egy darabig, aztán Boleyn a lánya fülébe sugdosott. Anna Wolseyra emelte a tekintetét, és lassan bólintott. Wolseynak elillant az öröme, és még a vér is megfagyott az ereiben. Aznap este Henrik Annával vacsorázott. A király nagy élvezettel lakomázott, jó hangulatban volt. – Hogy tudsz ilyen barátságosan viselkedni Wolseyval? – vetette fel Anna. – Azok után, hogy elárult. Henrik elgondolkozva rágott egy falatot. – Nem teljesen rajta múlott. – Ő az első embered. Minden az ő kezében összpontosul, ezt jól tudod. De Wolsey egyben annak az egyháznak is a kardinálisa, amely sohasem fog téged felszabadítani. Úgy tart gonosz bűvkörében, ahogy a kígyó bűvöli az áldozatát. – Wolsey fáradhatatlanul dolgozik értem – felelte Henrik. – Jobban ismerem őt, mint te. Anna felsóhajtott. – Akkor elvakít az iránta érzett szereteted. Ha tényleg meg akart volna téged szabadítani Katalintól, akkor szerinted nem tudta volna megtenni? – A lány Henrik kezére fektette a tenyerét. – Te is tudod – mélyen, a szívedben –, hogy kinek a hibájából nem tudsz elválni. Henrik homlokráncolva nézett Annára. Aznap éjjel Henrik a szobájában járkálva gondolkozott azon, amit Anna mondott neki. Wolsey tényleg mindent kézben tart. És noha mindig jól szolgálta a király érdekeit, most a pápa felé hajlott ez ügyben. Henrik ebben biztos volt. Hiszen soha semmi más nem volt, amit Wolsey ne tudott volna megoldani az ő kérése szerint. Az ablakhoz lépett, és valami mozgást látott az udvaron. Jobban megnézve azt látta, hogy Wolsey áll ott, és körbeveszik néhányan. Halkan beszélgettek néhány fáklya fénye mellett. Henrik lebámult egykori barátjára és kancellárjára, és elborult az arca. Egykor Wolsey olyan volt neki, mintha az apja lett volna. Az az idő azonban elmúlt. Reggel továbbindulnak, az országjárás következő állomására. Az udvart megülte a reggeli köd. Anna, Henrik és a kíséretük már felöltözve kaptak fel a lovakra, amikor Wolsey és Campeggio előjött a szobájából. A falusiak egy nagy csoportja is ott tömörült a királyi társaság körül, hogy megéljenezhessék az útnak indulókat. Wolsey megpróbált átvágni a bámészkodókon, de Norfolk intésére egy őr elkezdte visszafelé taszigálni, és nem engedte a királyhoz, mintha ő is csak egy közember volna. 171

Henrik észre sem vette. Wolsey integetve próbálta magára vonni a figyelmet, de a király, oldalán Norfolkkal és Boleynnel, egészen másfelé nézett. Boleyn Anna kissé kárörvendőn mosolygott feléje, és akkor Wolsey ráébredt, hogy Henrik készakarva fordul el tőle, hogy még véletlenül se pillanthasson feléje. Wolseynál senki sem értette jobban a tényleges és a szimbolikus jelentését annak, ha valakit nem engednek a király látóterébe. Pedig életbe vágón fontos, hogy megújuljon a köztük lévő, szakadozó kötelék, hogy emlékeztethesse a királyt arra, hogy ő régi barátja és hű szolgája. Megpróbált erőszakkal átnyomakodni az őrök sorfalán, de azok állták a sarat. – Felség! Királyom! – kiáltotta. Az őrök hátralökték, de Wolseyban közben feléledt a remény, mert látta, hogy a király meghallotta kétségbeesett kiáltását. Azt is látta, hogy Henrik habozva hátrafordul, és vívódás ül ki az arcára. A bíborosnak megdobbant a szíve. Ám a király arckifejezése ekkor megkeményedett, hátat fordított Wolseynak, és Annával az oldalán ellovagolt. A palota körül lézengők szokásos hada kissé riadtan húzódott hátra, amint Brandon és Norfolk hercege vadul belovagolt a Whitehall palota kapuján. Olyan sötét arccal szálltak le a lóról, mintha gyilkosságra készülnének. Együtt mentek be a palota középső udvarára, és vészjóslón masíroztak át rajta. Wolsey lakosztálya felé vették az irányt. A bíboros éppen akkor ment be. Alig csukta be maga mögött az ajtót, amikor Norfolk kivágta megint, s úgy vonultak be Brandonnal, hogy be sem csukták maguk mögött. Lassan tömeg gyűlt az ajtó elé, és mindenki kíváncsian nyújtogatta a nyakát, hátha lát valamit. Wolsey megfordult, és farkasszemet nézett ellenségeivel. – Wolsey bíboros – szólalt meg Norfolk –, önt törvénytelen bíráskodással vádoljuk, azzal, hogy pápai legátusként lépett fel a királyságban, így csorbította a király törvényes hatalmát. – Önt megfosztjuk valamennyi tisztségétől, és minden java átszáll a királyra – tette hozzá Brandon. Feszült csönd támadt. – Kegyelmeteknél van a király írásos felhatalmazása és pecsétje, hogy ezt tegyék? – kérdezte Wolsey, bár tudta, hogy felhatalmazás nélkül ezek ketten semmi effélét nem cselekednének ilyen nyíltan. Norfolk komor elégedettséggel előhúzta a parancsot, és Wolsey elé tartotta úgy, hogy a kintről befelé bámészkodók is jól láthassák rajta a királyi pecsétet. – Utasítjuk, hogy adja át a kancellária nagy láncát – mondta Norfolk. Wolsey lassan lekapcsolta nyakából a nehéz aranyláncot, és tétovázva a kezében tartotta – sehogy se akarózott neki átadnia. Brandon előrelépett, és kitépte a kezéből. Wolsey nyelt egy nagyot. – Hová kell mennem? – A király jerikói házába – felelte Norfolk. – Hogy ott várja meg a bíróság ítéletét. – Intett Wolseynak, hogy induljon. Wolsey mély lélegzetet vett. Akkor hát bevégeztetett. Amennyire tudott, méltóságteljesen kivonult a szobából, és felszegett fejjel vonult a nézősereg sorfala között, akik azért jöttek, hogy lássák a megaláztatását. Egy férfi gúnyosan felkiáltott: – Félre, emberek, itt jön a nagyúr! Adjanak helyet a nagyúrnak! – A tömeg hálásan vihogott. Wolsey vállal tört utat az ellenséges, gúnyolódó embergyűrűben. Valaki egy narancsot vágott hozzá, de ő úgy tett, mintha észre sem vette volna. Bénult kábulatban tette meg az utat Jerikóig. Odaérvén belökték őt egy sötét szobácskába, mire lehullt a bénultsága, és örökmozgó agya azonnal működésbe lépett. 172

– Írószerszámot és gyertyát! – harsogta csaknem a régi hangján, és – láss csodát! – meg is kapta, amit kért. Wolsey leült, és egy levelet kezdett írni. Hőn szeretett Cromwellem, aki szeret engem, és megtenne bármit értem, könyörgök, jöjjön el hozzám még ma, ahogy befejezte a munkát. Ne késlekedjen, minden mást halasszon későbbre… Cromwell felnézett Wolsey szomorú levelének olvasásából, mert fáklyafényt látott odakint. A király megtért a palotába. Cromwell folytatta az olvasást. … mert nem csupán a saját megkönnyebbülésem és jobblétem érdekében keresem a társaságát, hanem szükségem volna a hasznos, megfontolt, titkos jó tanácsaira is. Rohanvást írja ezt szombaton, reszkető kézzel, bánatos szívvel barátja és egykori pártfogója, Wolsey, aki szeretettel gondol kegyelmedre. Cromwell hosszasan nézte az írást, aztán lassan és eltökélten darabokra tépte. Wolsey tárgyalásának vége volt, Henrik pedig magánkertjében sétált More-ral. Gyönyörűen sütött a nap, a király jó hangulatban volt. – Tudja kegyelmed, hogy Wolsey bűnösnek vallotta magát az ellene felhozott vádakban? – kérdezte Henrik More-tól. – Hallottam hírét. És börtönre ítéltetett. Némán bandukoltak egy darabig. – Megváltoztattam a büntetését – közölte Henrik. –Még azt is megengedem, hogy megtartsa a yorki püspökséget, és háromezer angyal járandóságot kapjon. More meglepetten nézett a királyra. Egy arany „angyal” tíz shillinget ért – ez nagyon bőkezű juttatás volt. Henrik nevetett, és megveregette More vállát. – Látja, mekkora szörnyeteg vagyok én? More mosolygott, de nem kommentálta a dolgot. Csöndben sétáltak tovább, majd Henrik komoly arccal folytatta: – Új kancellárra van szükségem, Thomas. Olyasvalakire, akiben valóban megbízhatok. – Jelentőségteljesen nézett More-ra. More még mindig nem szólt semmit. – Kegyelmed jártas a jogban is és a királyi udvarban is. Idegen földön is ismerik és elismerik. Erasmus barátja, Anglia legnagyobb humanista gondolkodója. Az esze éles, és jól forog. More keményen viszonozta Henrik pillantását. – Nem. Henrik megtorpant. – Mit… nem? – Nem, felség – mondta More. – Nem akarok kancellár lenni. Henrik arca bíborba váltott haragjában. – Azt teszed, amit parancsolok! Némán farkasszemet néztek, és egyik sem sütötte le a szemét. Aztán Henrik hirtelen felnevetett, és átfogta More vállát. Magával húzta, s megint elindultak a kerti ösvényen. – Figyeljen rám – mondta. – Tudom, hogy fenntartásai vannak az én nagy ügyemmel kapcsolatban. Esküszöm, hogy ezzel csak azok foglalkoznak majd, akiknek nem bántja a lelkiismeretét. A király gyors pillantást vetett More-ra. Thomas arca némi fájdalmas vonakodásról árulkodott. Továbbsétáltak. – Megígérem – folytatta a király –, hogy ez az ügy nem fogja megterhelni a kegyelmed lelkét. – Kutatón nézett More-ra. – Tom, komolyan mondom, hogy azt akarom – nem, parancsolom! –, 173

hogy ha dönteni kell, mindenkor az Isten legyen az első, és csak utána következzem én. – Várta a választ. More hosszú hallgatás után felelt. Tudta, hogy nemigen van választása. – Akkor legyen, felség. Elfogadom.

174

Huszadik fejezet

T

– isztelt tanácsnok uraim, sok munka áll előttünk – szólította meg a tanácsülés résztvevőit a király. – A múltban megesett, hogy azok, akiknek a kezében volt a kormányzati gyeplő – Wolsey üres széke felé intett –, cserbenhagytak és becsaptak. Sok minden történt az én tudomásom és beleegyezésem nélkül. Ennek most vége. – Körülnézett az egybegyűlteken: ott volt az új kancellár, Sir Thomas More, Norfolk hercege, Brandon, Derby és Anglia más nemesurai. A király pillantása megállapodott Norfolkon. – Kegyelmedet jelölöm a tanácsülés elnökévé… – jelentette ki Henrik. Norfolk főhajtással és elégedett mosollyal fogadta előléptetését, mígnem Henrik hozzátette: – .. .Suffolk hercegével együtt. – Norfolk nem tudta elfojtani nemtetszését – megrándult az arca. Brandon vigyorgott. – Nemsokára összeülünk megint, hogy megvitassuk a szívünkhöz leginkább közel álló ügyeket – zárta le az ülést Henrik, felállt és kiment. A tanácsnokok elindultak vissza a palota központi kerengője felé, miközben halkan vitatták a történteket. Norfolk, Brandon karjára téve a kezét, megállította Henrik cimboráját, és megvárta, hogy a többiek mind kimenjenek a teremből. – Bár nagy megelégedésemre szolgál – szólalt meg, mikor magukra maradtak –, hogy Wolsey nincs többé közöttünk, nem vagyok teljesen nyugodt még a távollétében sem. Brandon szája mosolyra húzódott. – Hogyhogy? – Ne mosolyogjon! Soha nem ítélték el árulásért. Még mindig életben van. És amíg lélegzik, addig veszélyt jelent mindkettőnkre – és a birodalomra is. Brandon összevonta a szemöldökét. – De hát… olyan messze van ott Yorkban. Kegyvesztett lett. Szerintem kegyelmed eltúlozza a veszélyt. – Kegyelmed pedig nem érti! – Norfolk körbepillantott, mintha attól félne, hogy a falnak is füle van, és így folytatta: – A király bármikor meggondolhatja magát. Ha pedig így lenne, és Wolsey valaha is visszatérne az udvarba… akkor mindkettőnk joggal retteghetne a bosszújától! Henrik föl-alá járkált, s izgatottan olvasott fel a kis könyvből, amelyet Annától kapott. – „Ez a hit… hogy a pápa és az egyház külön hatalom és törvény, az Isten igéje ellen való. A királyok Isten földi helytartói, és az ő törvényük Isten törvénye. Az uralkodók csak Istennek tartoznak elszámolni tetteikkel, és az alattvalók engedelmessége is Istennek tetsző.” Henrik abbahagyta az olvasást, és vigyorogva nézett Annára. Egyre nagyobb meggyőződéssel és átéléssel olvasott: – „Mert az, hogy az egyház és a pápa uralkodik Európa koronás fői felett, nem csupán a szégyenek szégyene, hanem az isteni rend megcsúfolása is. Egy király és egy isteni törvény – ez kell minden országnak.” – Henrik elégedetten csapta le a vékonyka kötetet. – Ez a könyv éppen nekem való, ahogy minden királynak is! Anna mosolygott, és örült, hogy a király elégedett, és jó irányba váltott az esze. – Vannak még ilyen könyvek számosan – mondta Henriknek. – Azok részletesen lefestik az egyházi uralom igazságtalanságait, túlkapásait és a papok mohóságát felséged országában is. Olyan könyvek, amelyeknek a létét Wolsey szándékosan eltitkolta. – Igen, eretnekségnek, istentagadásnak nevezte az effélét – jegyezte meg Henrik. – Az igazság mióta számít istentagadásnak? – vetette fel Anna. Henrik elgondolkozva nézett a lányra, aztán bólintott. – Szeretném elolvasni azokat is – mondta, aztán hozzátette: – Persze nem akarom, hogy a közemberek kezébe jusson. Ők talán nem értenék meg. Némán töprengett egy darabig, Anna pedig nem szólt, csak várt. Pár percnyi járkálás után Henrik folytatta: – Wolsey káoszt hagyott maga után az országomban. Nem volt róla tudomásom. Most viszont saját kezembe vettem az irányítást, és ha kell, éjjelnappal dolgozni fogok, hogy rendbe tegyem a 175

dolgokat. –Hirtelen Annához fordult. – A házasságom érvénytelenítésének ügyét is. Wolsey nem volt elég erős, hogy elérje. Rómát ugyan megfenyegette, de sohasem akarta volna be váltani is ezt a fenyegetést. Mostantól, esküszöm, minden másképp lesz! A szemét várakozón Annára függesztette, aki közönyös vállrándítással nyugtázta a kijelentést, mint aki már feladta a reményt. Henrik gyűlölte ezt az arckifejezést. – Megcsókolnál? Anna habozott, aztán Henrik felé hajolva egy gyors csókot nyomott a király orcájára. Nem egy szerelmes csókja volt, hanem egy alattvalóé. Henrik elkeseredése egyre nőtt. Ha nem veheti el Annát nagyon hamar, el fogja őt veszíteni! Wolsey régi lakosztályában Thomas More éppen rányomta a kancellári nagypecsétet egy iratra. Thomas Cromwell némán figyelte More ténykedését. A szoba egyáltalán nem hasonlított az egykori pompázatos, gazdagon berendezett helyiségre: most nemigen volt benne más, mint ami egy szerzetesi cellában is megvan. Thomas Cromwell körülnézett, és így szólt: – Látom, hogy ön nem engedi magát megkísérteni az előkelő hivatalával járó csábításoktól, Sir Thomas. More megvonta a vállát. – Én biztosan nem fogom felvenni azt a nagy aranyláncot sohasem, csak hivatalos alkalmakkor, amikor elkerülhetetlen. Nem vagyok olyan hiú, hogy fitogtassam a hatalmat, Mr. Cromwell. Használni azonban fogom. – Megkérdezhetem, hogy mi célból? – érdeklődött Cromwell mintegy mellékesen, pedig nem pusztán udvariassági csevegést folytatott. Mint a lutheránus szövegek olvasója, sőt terjesztője, Cromwellnek ez a kérdés fontos volt. Sir Thomas More nézeteit az eretnekekről és az eretnekségről mindenki jól ismerte. Korábban igencsak hevesen végezte a könyvégetéseket, most pedig még nagyobb pozícióba jutott. Talán nem csak könyveket fog égetni… More felvett egy iratot az asztaláról. – Itt egy jelentés, hogy nemrégiben milyen prédikációt tartott Cambridge-ben egy bizonyos Hugh Latimer – az egyetem egy régi oktatója. – A papírról olvasta fel: – „Mr. Latimer szerint a Szentírást minden angol keresztény előtt az anyanyelvén kellene felolvasni a templomban, legyenek azok egyházi vagy laikus emberek!” – More haragosan csóválta a fejét. –És ez a Latimer kikelt az aranyozott szentképek, a zarándoklatok és a „babonás vallási révület” ellen is! Azt terjeszti, hogy minden emberben ott a pap – ezért nincs szükség a földön se papokra, se pápára! More utálkozva ejtette vissza a papírt az asztalra. – A világ megváltozott, Mr. Cromwell. Egykor kétségtelenül jó dolognak számított tolerálni a vallási szélsőségeket, elismerni az egyház hibáit, és bátorítani azokat, akik teológiailag képzetlenek és naivak. Most már világosan látom a kockázatot, amelyet az eltévelyedőkkel, az új, veszélyes szektákkal szembeni tolerancia ránk hozott. Wolsey túlságosan is kesztyűs kézzel bánt velük. Én nem leszek ilyen kíméletes. – Mindenkit, aki meg akarja reformálni az egyházat, eretneknek fog nyilvánítani? – kérdezte Cromwell. – Megvédek mindenkit, aki nem szándékosan tér le a hit útjáról… hanem csak megrontják őket a náluknál okosabb, ravaszabb, tanultabb emberek. – És mi lesz az „okosokkal”? – tette fel a kérdést Cromwell. – Meg fogja égetni őket? A kérdés ott maradt a levegőben; More nem válaszolt, a következő iratért nyúlt. A fagyos yorkshire-i eső megállíthatatlanul szemerkélt. A paplakban, amelyet Wolsey számára jelöltek ki mint menedéket a száműzetésben, a víz átszivárgott a régi tetőn, belehullott a számos edény valamelyikébe, amelyet a Wolseyval élő asszony, Joan helyezett el a ház stratégiailag 176

legfontosabb pontjain, és leszivárgott a falakon is. A vad szél meg-megrázta az öreg épületet, és bedudált az ajtók alatt és a repedéseken, hasadékokon. Wolsey korábbi otthonaihoz képest ez a ház nyomortanya volt – nyirkos, hideg és csúnya. Wolseyn sem volt már pompás bíborosi talár – egyszerű öltözetben ücsörgött a tűz melletti asztalnál, és egy levelet körmölt szorgalmasan. – Ez tűrhetetlen – jegyezte meg Joan, mikor egy újabb szivárgó nyílás alá helyezte a sokadik edényt. –Meg kell csináltatnunk a tetőt. – Mégis mivel? – kérdezte Wolsey. – És ki csinálja meg? Nincs pénzünk, és szinte az összes szolgánk világgá ment. Joan elkeseredetten pillantott Wolseyra. – A király nem akarhatta, hogy ilyen nyomorultul végezd! Végül is, még mindig a yorki püspök vagy! – Talán nem a király tehet róla – pillantott föl Wolsey a levélből. – Jó okom van arra, hogy felidézzek egy régi mondást: amikor a tehén hágja a bikát, akkor a papok nézzenek jól a hátuk mögé… – A tehénen Boleyn Annát érted? Wolsey mosolygott. – Valóban… éppen ezért írok neki levelet. – Micsoda? – hökkent meg Joan. – De hát ő az oka ennek az egész nagy nyomorúságunknak! – Tudom. De éppen mivel ő az ok, ő lehet a megoldás kulcsa is. Csak meg kell győznöm arról, hogy nem vagyok az ellensége, hanem éppenséggel a barátja. – Megveregette bőrkötéses mappáját, amely mellette hevert az asztalon. – Még mindig megvan az a levél, amelyben megígérte nekem, hogy amint megkoronázzák, megjutalmaz minden csepp érte hullajtott verejtékemért. – Emlékszem jól – jegyezte meg Joan szárazon –, hogy akkoriban meglehetősen mulatságosnak találtad az ígéretét. – Meglehet – felelte Wolsey –, de azóta valahogy elvesztettem a humorérzékemet. – Fogta a pennát, és folytatta a levélírást. – A király! – jelentette be a palotamester nagy hangon. Henrik vonult be az udvarra, nyomában Cromwell, aki egy halom iratot cipelt. Udvaroncok és udvarhölgyek hajlongtak-bókoltak, ahol elhaladtak. Magánlakosztálya felé haladtában a király észrevette Chapuys-t, a császári követet, amint Derby és Arundel grófjaival érkezett valahonnan. Szinte összeesküvőknek látszottak. Henrik magához intette a követet. – Chapuys követ úr, a kinevezése óta alig beszéltünk. Sajnálatos! Azt hallom, hogy ön nagyon hatékony és okos diplomata. Chapuys főhajtással fogadta a dicséretet. – Ahogy én is tudom – folytatta Henrik –, bizonyára ön is tudatában van az újfajta vallási ellentéteknek. Chapuys óvatosan felelt: – Tudok egynémely eretnekségről, amely itt meg ott felütötte a fejét, bizony. Henrik provokáló hangnemben szólalt meg ismét: – Bárcsak a pápa és a bíborosai félretennék a hiábavaló pompát és a fölösleges ceremóniákat, és elkezdenének maguk is a Szentírásban foglalt és a próféták által szorgalmazott módon élni! Akkor ez a nagy skandalum, széthúzás és eretnekség elkerülhető lett volna. Nem gondolja kegyelmed? Chapuys megpróbált diplomatikus maradni: – Tudomásom van róla, hogy felséged éppen vitában áll őszentségével. – Ó, nem magamról beszélek – felelte Henrik könnyed fejcsóválással, és fürkésző tekintetet vetett Chapuys-ra. – Tudja, excellenciád, amikor Luther azzal vádolta az egyházat, hogy korrupt 177

és bűnös, akkor igaza volt. És ha ott megállt volna, és nem vált volna szentségtörővé, akkor örömmel védeném őt meg pennámmal is, ahelyett hogy támadnám. Chapuys kissé habozni látszott. – Én… – Igen, van jó néhány eretnekség is Luther műveiben. – Valóban – értett egyet Chapuys ezzel a véleménnyel. – Másrészt pedig – fűzte tovább gondolatainak fonalát a király – ennek nem szabadna elhomályosítania azt a sok igazságot, amelyet napvilágra hozott a műveiben. Az, hogy az egyházat meg kell reformálni, egyértelmű. A császárnak szorgalmaznia kéne! És én is ezt fogom tenni a saját birodalmamban. Chapuys kissé bizonytalanul bámult a királyra, mint aki nem biztos benne, hogyan kellene reagálnia. Henrik mosolygott, mert tökéletesen értette a követ dilemmáját. – Örülök, hogy módunk volt egy kis eszmecserére – mondta zárszóként. A követ meghajolt, és Henrik ment tovább a lakosztálya felé. Pár pillanat múlva Boleyn Anna lépett a palota udvarába egy gyönyörűséges borvörös ruhában. Az udvaroncok egy emberként szisszentek fel, aztán izgatott sutyorgásba kezdtek. – Mi történt? – érdeklődött Chapuys egy mellette állótól. – Mit tett a hölgy? – Bíborba öltözött. Ez a szín a királyok színe, csak uralkodók és a rokonaik viselhetik! Az udvarban minden szem Annára tapadt, ahogy királynői tartásban végiglejtett a kerengővel övezett térségen, most éppen Katalin lakosztálya felé haladva, amely előtt két spanyol udvarhölgy állt. Az emberek előrenyomultak, hadd lássák a konfrontációt a hölgyek között. Nem kellett csalódniuk. A hölgyek spanyolra váltva feltűnő élénkséggel társalkodtak maguk között, és rá sem pillantottak Annára. Anna megállt előttük, és megvetően végigmérte őket. Aztán hangosan így szólt a kíséretéhez tartozókhoz: – Tudjátok, néha azt kívánom, hogy bárcsak az összes spanyol belefulladna a tengerbe! Katalin előkelő származású udvarhölgyeinek döbbenetükben leesett az álluk. Micsoda hallatlan durvaság és modortalanság! – Boleyn kisasszony – szólalt meg egyikük –, nem szabadna a királyné méltósága ellen támadnia ilyen modortalanul! Anna hetykén felvonta a szemöldökét. – Fikarcnyit sem törődöm Katalinnal. Inkább látnám felakasztva, semhogy elismerjem őt úrnőmnek magam felett! Az udvari népek megint felszisszentek. Anna áthágott egy íratlan szabályt, egy láthatatlan határvonalat. A királyné mégiscsak egy királyné, akárhogy is. Lehet, hogy Anna lesz az utódja, de Katalin egyelőre még tiszteletet érdemel. Anna továbbindult magasra tartott fejjel, de a szíve hevesen vert. Eltökélte, hogy véget vet a kilátástalan kötélhúzásnak. Hát most bedobta a követ az állóvízbe, Katalin elé hajította a kesztyűt. Chapuys el volt keseredve a királyné miatt, és azonnal kihallgatást kért tőle. Remélte, hogy Katalin nem hallotta Boleyn Anna szavait, és abban is bízott, hogy a hölgyei is diszkrétek lesznek úrnőjükre tekintettel, és nem akarnak neki még több fájdalmat okozni. Mikor a követ a királyné színe elé jutott, meglepődve látta a nagy változást Katalin külsején. Öregebbnek látszott, sápadt volt, és beteges – a bőre szinte hamuszínű. Sötét karikás szeme alatt megereszkedett a bőr. Chapuys lehajolva kezet csókolt neki. – Édes úrnőm, hogy van felséged? Katalin elgyötört kis mosolyt varázsolt az arcára. 178

– Bocsásson meg, hogy nem kerestem gyakrabban a társaságát. Beteg voltam, nagyon rossz állapotban. Láz gyötört, és az orvosok folyton köpölyöztek meg purgáltak. Chapuys gyöngéd részvéttel nézte a királynét. – Mondja meg, könyörgök, felség, ugye nem veszítette el a reményt? Katalin csak hosszú hallgatás után szólalt meg: – De igen… Én mindig azt hittem, hogy a király egy darabig kitart a mániája mellett, de aztán fordul egyet, és mégiscsak hallgat a lelkiismeretére. – Bánatosan pillantott Chapuys-ra. – Már annyiszor történt így korábban. Ő nem… nem egy kőszikla természet... nem túl állhatatos, ha a kedvteléseiről van szó. Én teljes szívemből hittem, hogy majd kijózanodik. De most már… – Elcsuklott a hangja, és elfordította a fejét, hogy rejtse elkeseredését. – Asszonyom, könyörgök, ne adja fel! Katalin mély lélegzetet vett. – Nem, excellenciás uram – mondta határozottan. – Én sohasem adom fel! Nem engedem meg, hogy szeretett lányomból fattyú legyen! – Acélos tekintetet vetett a követre. Arisztokratikusan vékony orrán megremegtek a cimpák, ahogy szikrázó indulattal hozzátette: – És soha nem állok félre azért, hogy az a nő a helyemre léphessen! Henrik nyögve dőlt hátra a székében. Késő éjszaka volt, és csaknem egész nap az államügyeken dolgozott. Mióta Wolsey kegyvesztett lett, a munka mintha megkétszereződött, vagyis inkább megháromszorozódott volna. A király megdörzsölgette fáradt szemét, felsóhajtott, és felvette a következő iratot az asztalról. Kedvetlenül átolvasta, aztán aláírta. Titkára, Cromwell, felkapta az aláírt dokumentumot, és kissé tétován állt egyik lábáról a másikra, a száját kinyitotta, aztán becsukta, mintha mondana valamit, de nem merné. Henriknek feltűnt a dolog. – Mire gondol, Mr. Cromwell? Cromwell feszengett. – Felség, én csak… – Ki vele, Mr. Cromwell! – Történetesen a walthami apátságban jártam a minap, hogy beszéljek egy tanult barátommal, Thomas Cranmerrel – mondta Cromwell. – Beszéltünk… ama bizonyos nagy ügyről, felséged ügyéről. – Cromwell gyors pillantást vetett Henrikre, mintha tartana attól, mit szól ehhez a király. Henrik azonban érdeklődéssel nézett rá, és kissé előre is hajolt ültében. – És arra… arra a következtetésre jutottunk – folytatta Cromwell –, hogy felséged tanácsadói talán nem a legkényelmesebb és legjárhatóbb úton közelítették meg ezt a kérdést. Henrik szeme felcsillant, és ezt kérdezte: – Úgy érti, hogy nem a bíróság útján kellett volna a megoldást keresni? – Igen. Mindnyájan tudjuk, hogy működik a törvénykezés – fárasztó és végtelen procedúrák sorozata... Örökös késlekedés! A végén pedig nem garantált az eredmény. Henrik bólintott. – Ez így van. De ha nem törvényi úton rendeznénk az ügyet, akkor hogyan? – Mert mi az, hogy törvény? – érvelt tovább Cromwell. – Ahogy felséged is tudja, a királyok a törvény felett állnak. Csak Istennek tartoznak elszámolni, aki felkente őket hivatalukra. Cromwell megint Henrikre tekintett, s felbátorodva folytatta: – Ezért úgy gondoljuk, hogy ez a kérdés sohasem volt jogi természetű. Sokkal inkább teológiai. Henrik kissé meglepődött ezen a következtetésen. – Akkor viszont kinek kell döntést hoznia? Cromwell széttárta a két karját. – Úgy gondoljuk, hogy felséged jól tenné, ha kikérné a nagy európai egyetemek teológusainak a véleményét. Ezt az összegyűjtött vélekedést ki lehetne bocsátani, és rövid úton érvényt is szerezni neki. Emez egyszerű megoldás révén hitem szerint felséged feldúlt lelkiismerete is megnyugodhatna. 179

– Írjon nekem egy tanulmányt, amelyben felsorakozatja ezen érveit! Cromwell meghajolt. – Ha felséged megtisztel a bizalmával. – Nem! Parancsolom, hogy tegye meg – mondta Henrik energikusan. A riadalmának immár nyoma sem volt. – És aztán utasítom, hogy mint királyi megbízott, menjen európai körútra. Látogassa végig az egyetemeket. És hozza el a teológiai fakultások véleményét olyan gyorsan, ahogy csak lehet! * Henrik újra reménykedni kezdett, s az efeletti örömében bőkezű lakomát rendezett zenével, tánccal, amelyen a királyné nem vett részt. A Norfolk család, Brandon, More, Chapuys és a többiek a nagyteremben állva figyelték, ahogy Henrik Annát az emelvényen álló főasztalhoz kíséri, és leülteti a királyné helyére. Anna – gazdagon ékszerezve – pompásan festett, sugárzott az arca. A zenészek játszani kezdték azt a muzsikát, amelyet Henrik szerzett Anna tiszteletére. Thomas Boleyn a király másik oldalán foglalhatott helyet. Az ülésrend sokakat bosszantott: Boleynt és a lányát egyaránt messze a többiek fölé emelte ezzel a király – Norfolk fölé például, aki nagyherceg lévén, a klán feje volt, s Norfolk felesége fölé, valamint a király sógora és cimborája, Brandon fölé is. Henrik kezet csókolt Annának. Boleynhez pedig így szólt: – Mondanivalóm van a kegyelmed számára. Úgy döntöttem, hogy kegyelmednek adományozom a wiltshire-i és az ormonde-i grófságot, egyben kinevezem királyi pecsétőrré is. George lesz mostantól Lord Rochford, és a tanácsnokaim közé emelem. Boleyn döbbent arcot vágott. – Felség… Nem találok szavakat, felséged bőkezűsége végtelen. Henrik mosolygott, és halkan hozzátette: – Nagy reményeket fűzünk Mr. Cromwell ténykedéséhez a közeljövőben. – Boldog vagyok – felelte Boleyn. – Ő családunk barátja. – Akkor bizonyára ismeri az álláspontját – mondta Henrik. – Azt akarom, hogy kegyelmed menjen el a császárhoz és a pápához Bolognába, és vezesse nekik elő új téziseinket. Boleyn engedelmesen fejet hajtott. Henrik most már vérmes reményekkel nézett Annára, és megfeledkezett mindenki másról, ahogy egymás szemébe mélyedtek. – No lám, látom, hogy igazak a pletykák – jegyezte meg Norfolk hercegnő, aki nemrégiben csatlakozott férjéhez az udvarban. – Ő a király kurvája, és a kis szuka apja most mindenki más fölé emelkedik! – Hadd hízzanak, hadd gyarapodjanak – súgta vissza neki Norfolk kesernyésen. – Egyszer majd eljön az igazság pillanata, s akkor mi aratjuk le a bő termést. – Norfolk megvetően és indulatosan szemlélte, ahogy a Boleyn família a király körül sürgölődik, nem lévén immár az ő gyámkodásra szoruló, szegény rokonai. Brandon mosolyogva vonta félre Norfolkot egy megfelelő pillanatban. – Minden úgy zajlik, ahogy kegyelmed akarta – mormolta némi iróniával. Norfolk hidegen méregette. – Rossz hírem van. Értesültem róla, hogy a király elküldte Wolseynak a drágakőbe vésetett portréját. Brandon csak nézett egy darabig, aztán vállat vont. – Vagyis? Norfolk sóhajtva nézett az ég felé ilyen nehézfejűség láttán. – Ez a jóindulat kifejezése – magyarázta. – Ebből lehet akár még kibékülés is. Brandon legyintett.

180

– Egy kis ajándék, amely könnyít a király lelkiismeretén, még nem jelenti azt, hogy a yorki püspök visszakapja korábbi hatalmát. Gondolja csak meg kegyelmed: miután a Sátán kiűzetett a mennyekből, visszahívták egyszer is? – A Sátánt nem ismerem, de kegyelmedet igen – vágott vissza Norfolk. – Kegyelmedet visszahívták! Brandon élesen nézett Norfolkra, aztán kissé kényszeredetten felnevetett, és otthagyta a herceget. Chapuys és More, akik egymás mellett üldögéltek, a királyt és Annát nézték, akik úgyszólván közszemlére tették szerelmüket, úgy nyalták-falták egymást. – Most már minden Lady Annáról szól – állapította meg a követ. – Sir Thomas, nincs olyan érzése, hogy ez egy esküvői mulatság? Már nem hiányzik más, csak a pap, hogy átadja a gyűrűket, és megáldja a párt. – Isten óvjon minket ettől – mondta More. – De ez nem az én gondom. Az én munkám kancellárként az, hogy gyökerestül gyomláljam ki az új szektákat, amelyek hamis hiteket terjesztenek. Mindent megteszek, ami erőmből telik, hogy megvédjem a kereszténységet. Chapuys Henrik felé pillantott, aztán Boleynékat vette szemügyre, majd More-ra nézett. – Őfelsége talán jobban hajlik az új hit, a reformerek felé, mint kegyelmed gondolná. – Nem hinném. Jobban ismerem őt, mint kegyelmed, excellenciás uram – felelte Thomas More magabízón. – A király lelkében-szívében ragaszkodik a hagyományokhoz, és van benne hűség. Lehet, hogy azzal fenyegetőzött, szakít Rómával, de nem hiszem, hogy valaha is megtenné. Chapuys kétkedve ráncolta a homlokát. – Remélem is. Szívből remélem… – mormolta. –Máskülönben beláthatatlanok lennének a következmények. Az emelvényen a király apró húsfalatokat dugott gyöngéden Anna szájába. – Köszönöm, amit az apámért és az egész családomért tett, felség – mondta Anna Henriknek. – Ez még nem minden, szerelmem. Átépíttetem neked Wolsey régi palotáját. – Henrik örömmel látta a lány meglepetését, és mosolyogva folytatta: – Nos, mondtad egyszer, mennyire tetszik neked, úgyhogy neked adom, mától fogva a tiéd. Anna arca felragyogott, aztán, mint akinek túl sok az örömből, hirtelen lesütötte a szemét. Henrik megfogta a kezét. – Mi a baj, szerelmem? Boldogtalanná tettelek? Anna a királyra emelte az arcát, és szenvedélyes, szerető tekintetet vetett rá. – Dehogy, csak akkor lennék boldogtalan, ha már nem szeretne. – Ahhoz előbb Londonnak be kéne csúsznia a Temzébe – felelte Henrik, és mindenki szeme láttára előrehajolt, és szájon csókolta Annát. Tallis egy távoli asztaltól figyelte az eseményeket barátja, a költő Thomas Wyatt társaságában. – Hallom, hogy elfogadta Mr. Cromwellt patrónusának, Mr. Wyatt. – Milyen kicsi a világ! – mosolygott Wyatt kényszeredetten. – Véleménye szerint rosszul tettem, Mr. Tallis? – Ó, hát… igen – felelte Tallis komolyan. – Szerintem mindenki legyen a maga ura. – Ne legyen ostoba, Tallis! – horkant fel Wyatt. –Ebben a veszélyes világban nem lehet túl sokáig megmaradni, ha az embert nem támogatja egy tekintélyes pártfogó. Tallis felvonta a szemöldökét. – És ön szerint Cromwell tekintélyes ember? Wyatt kacsintott, és bizalmasan közelebb hajolt. – Úgy látom, emelkedőben a csillaga! Figyelmezzen a szavaimra! – Amikor én először idejöttem az udvarba – húzta el a száját Tallis –, kaptam egy nagyon bölcs tanácsot. – Valóban? És mi volna ez a fénylő gondolat? 181

– Azt mondták nekem, hogy a kisember keresse a nagyok fényét, ahogy a molylepke is a lámpa körül kering. – Igen, éppen ezért mondom én is, hogy… – Még nem fejeztem be, Mr. Wyatt – hurrogta le Tallis. – Még azt is hozzátette ez az ember, hogy vigyázzak, mert a lepke is könnyen megégeti a szárnyát, ha túl közel merészkedik. – Nem vagyok molylepke – vonta meg a vállát Wyatt. Megint a király és a szeretője felé néztek, akik mindenki szeme előtt cirógatták egymást. A költő megint közelebb hajolt a zenészhez, és belesuttogta a fülébe: – És elmondhatom, hogy én háltam is vele! Tallis rosszallón nézett barátjára. – Kegyelmed helyében én ezt a világ minden kincséért sem árulnám el senkinek! Sir Thomas More teljes energiával vetette bele magát a kancellári feladatokba – harcot indított az általa olyannyira gyűlölt eretnekséggel szemben, amely szerinte a társadalom alapjait veszélyeztette már. Az embereket „ártatlan együgyűekre” és „okos ravaszdikra” osztotta. Éppen egy sovány, középkorú, egyszerű külsejű embert faggatott. Simon Fysh egykor jogtudós volt, s most pórias faasztal mellett ült, előtte különféle újhitű könyvek, radikális traktátusok. – Ön száműzetésben volt, Mr. Fysh? – Igen, uram. Wolsey bíboros úr jóvoltából Hollandiába mehettem, mert a kardinális félt, hogy beszélni fogok, és elkezdem hirdetni az igazságot. More csodálkozva nézett rá. – Miért akart hát visszatérni? – Azt gondoltam uram, hogy most, a kardinális úr bukásával és eltávolításával megváltozik az ország – mégpedig a jó irányba. – Kutatón nézett More szemébe. – Én azt hittem, hogy Angliában az emberek toleránsabbak lesznek. Én olvastam kegyelmed könyvét, az Utópiát. More nem válaszolt erre a megjegyzésre. – Vannak barátai ebben az országban, Mr. Fysh? Fysh nem értette a kérdést. – Hát hogyne, uram, én is angol vagyok. – És az udvarnál? – Erre Fysh nem válaszolt. More megismételte a kérdést: – Vannak barátai az udvarnál? Fysh félrenézett, és nem szólt semmit. More kis hallgatás után felkapott egy pamfletet az asztalról. – Tagadja, hogy ön a szerzője ennek a Könyörgés a koldusokért című irománynak? – Nem uram, nem tagadom. Ebben az írásban arra kérem őfelségét, hogy orvosolja az egyház számtalan szörnyűséges és botrányos túlkapását. More kinyitotta a könyvecskét. – Ön tolvajnak festi le az egyház főpapjait! Ön szerint ők „falánk, kielégíthetetlenül mohó és kegyetlen” vérszopók – csak azért, mert beszedik a papi tizedet, ami jár nekik! – Várakozón nézett Fyshre, de az nem szólalt meg. More folytatta hát: – Ön azt írja, hogy az egyház valódi célja, hogy magához ragadjon minden hatalmat, hogy a papokból főurak legyenek, hogy a királytól elragadják a tekintélyét és az alattvalóit, akiknek őket kell szolgálniuk, nekik kell engedelmeskedniük, s nem a királynak. Tovább megyek: ön szerint az egyház engedetlenséget és lázadást szít a király ellen! – Közelebb hajolt, és Fysh arcába mondta: – Nem így van, Mr. Fysh? Fysh még mindig nem szólalt meg. More lassan megkerülte az asztalt, és elgondolkodva olvasott tovább. – És itt, Mr. Fysh, azt írja, ha idézhetem: „az emberektől elvett adót nem egy jóindulatú, e világi főrend kapja, hanem egy vérszomjas, Krisztus és a mártírok vérétől megittasult vérszívó”. More elengedte a könyvet, amely az asztalra hullott. 182

– Szégyen és gyalázat, Mr. Fysh! Kik ezek az ördögi vérszipolyok? Nem mások, mint anyaszentegyházunk felkent papjai, akik a mennyekbe vezető utat mutatják nekünk! Fysh továbbra is hallgatott. More közelebb lépett hozzá. – Mindezt, ugye, ön sem hiszi, Mr. Fysh? – Megint Fysh arcába hajolt, és feltette a kérdést: – Kicsoda ön, Mr. Fysh? Fysh végre felemelte az arcát. – A felelet a kérdésre ez: én egy keresztény vagyok, a végtelen öröm gyermeke, akit Krisztus keserves szenvedése megváltott. Ez örömteli válaszom. Kis szünet után More ezt mondta hidegen: – Ez éppúgy eretnekség. Thomas More úgy döntött, hogy Simon Fysh kivégzéséből nem csinál látványosságot a tömegek számára. A múltban túl sokszor fordult elő, hogy durva csőcselék gyűlt össze ilyen alkalmakkor, mintha az eretnekégetés ünnepélyes rítusa holmi népszórakoztatás volna. Ezúttal – lévén a kivégzés ünnepélyes és hivatalos aktus – More ráállt, hogy szokásos egyszerű öltözékét elhagyva a hivatalával járó pompában jelenjen meg. Fisher püspök és a többi pap, akik körbeállták a máglyát, szintén díszes egyházi öltözetükben vonultak fel. A kivégzést végző szolgák odakötözték Simon Fysht a máglya tetejéből kiálló rúdhoz. A prédikátor sápadtan, de szilárdan állt, miközben aprófát raktak a lábai köré gyújtósnak. Egy égő fáklyát tartottak a kezük ügyében. More együtt érzőn nézett Fyshre, akin csak egy redőzött, bő ujjú ing volt, semmi más. – Még van rá idő, hogy megtagadja az eretnekséget, Mr. Fysh. Ha beismeri, hogy véleménye hamis volt, rosszakaratú, és Isten törvénye ellen való… akkor megkíméljük a nagy fájdalmaktól, amelyeket egyébként elkerülhetetlenül el kell szenvednie. Fysh More felé fordította a fejét, ránézett a kancellárra, de nem szólt semmit. Az egyik kivégző ekkor felemelte a fáklyát, és a megkötözött ember lábához tartotta, ahol az aprófa hevert. – Könyörgök önnek, Mr. Fysh – folytatta More –, ismerje be bűneit, és Isten visszafogadja önt a nyájába! Tagadja meg tételeit, még van egy perc… More várt, de hiába. Fysh rábámult, aztán a 23. zsoltárt kezdte kántálni, csak azért is a tiltott, anyanyelvi fordításban: – ,Az Úr az én pásztorom; nem szűkölködöm. / Füves legelőkön nyugtat engem, és csendes vizekhez terelget engem. / Lelkemet megvidámítja, az igazság ösvényein vezet engem az ő nevéért.” Fisher püspök megpróbálta túlharsogni Fysh eretnek szónoklatát a latin imával, More pedig intett, mire a szolga lefordította s Fysh lába mellé nyomta a lángoló fáklyát. A tűz lassan feléledt Fysh körül, aki még hangosabban énekelt: – „Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, / nem félek a gonosztól, mert te velem vagy;” Ahogy a lángok hirtelen feljebb szöktek, More elfordult, mert már nem bírta tovább. Bárcsak elolthatná ezt a borzalmas, harsogva égő máglyát, s elnémíthatná a lángoló, eretnek imát világgá kürtölő embert. – „…a te vessződ és botod, azok vigasztalnak engem. / Asztalt terítesz nékem az én ellenségeim előtt;” – az utolsó szavak rettentő sikolyba torzultak: – „elárasztod fejem olajjal; csordultig van a poharam.” Fysh erei pukkanva robbantak szét. A tűz egyre csak harsogott, ahogy emésztett fát s embert. More végül kényszerítette magát, hogy visszaforduljon. Ami egykor Fysh volt, most már csak egy tépett körvonalú alak volt, egy megfeketedett báb, amely táncolt és hajladozott a lángokban.

183

Huszonegyedik fejezet

Henrik

ádáz hangulatban volt. Tanácsosai feszengve ülték körül, és várták, hogy megszólaljon. – Uraim, nap nap után kénytelen vagyok újabb és újabb jelentéseket olvasni arról, hogy mindenütt az országban elégedetlenség, káosz és fejetlenség uralkodik. Hallom azt is, hogy a kincstáram üres, és húsbavágó kamatra veszünk fel kölcsönöket! Brandonra és Norfolkra meredt dühösen. – Kegyelmetek e tanács elnökei. Márpedig én semmit nem hallok kegyelmetektől ez ügyben – és semmilyen más ügyben sem hallok semmit! Brandon megköszörülte a torkát. – Felség, meg kell bocsátania nekem, de én… Henrik közbevágott: – Tudom, nekem mindig meg kell bocsátanom kegyelmednek! – Gúny csendült a hangjából. – Ebből már elég! Mindent megadtam kegyelmednek, még azt a jogot is, hogy hercegnek hívattassa magát! – Szúrósan nézett Brandonra. – És mit kapok mindezért cserébe? Brandon lesunyta a pillantását. – Azt hittem, hogy Wolsey hiú, kapzsi és önző – ahogy kegyelmetek egybehangzóan állították? –mennydörgött tovább Henrik. – Most már látom, hogy milyen terhet cipelt a vállán, de nem volt egy panaszos szava! Brandon és Norfolk összenézett. Norfolk gyorsan megszólalt: – Ne feledje, felség, hogy lopott is felségedtől – és a francia érdekeket szolgálta, még Anglia érdekeinek rovására is! Henrik More-ra nézett. – Mit gondol, Thomas? More óvatosan válogatta meg a szavait: – Igaz, hogy a bíboros úr mindenekfeletti hiúsággal volt megverve, ami nagyon nagy kár. Ártott neki, mert sok mindenben rosszul használta mindazt a nagy tehetséget, amelyet Istentől kapott. A többiek bólogattak. Henrik sokáig nem szólalt meg. Aztán hirtelen ököllel az asztalra csapott, és ezt kiabálta: – Mégis jobban irányította ezt a királyságot, mint kegyelmetek közül bárki is tudná! – ezzel kiviharzott a tanácsteremből. A tanácsnokok aggodalmas képpel pillogtak egymásra. A király hangulata mostanában kiszámíthatatlan volt, és igen gyakran viharos. A hosszas asszonynélküliség tesz ilyet egy férfival, de hát ennél nyilván többről van szó – a helyzet igen súlyos! Kis csoportokba verődve szállingóztak ki a helyiségből, és gondterhelt eszmecserébe süppedtek. Norfolk Brandonhoz lépett. – Ugye, én figyelmeztettem! Beszélni fogok a királlyal. – Igen, igen, az fontos volna! – helyeselt Brandon, de Norfolk már faképnél is hagyta. A király egykori cimboráját megrázta a személye elleni támadás. Wolsey szemére nem jött álom. Forgolódott az ágyban egy darabig, aztán felült. Joan, az asszonya is felneszelt mellette a félálomból. Az asszony feléje fordult: – Mi a baj, Thomas? A levél nyugtalanít, amit kaptál? Wolsey sóhajtott egyet. – Igen, kaptam választ. – Boleyn kisasszonytól? És mit írt? – Nem ígéri, hogy szólni fog a királynak az érdekemben. Az asszony kis hallgatás után szólalt meg: 184

– Akkor oda minden reményünk. – Vigasztalón és vigaszt keresőn odabújt Wolseyhoz. A férfi lenézett rá, és ellágyult az arca. – Nem, még nincs veszve minden – mondta töprengve. – Nem feltétlenül kell így lennie. Van még egy előkelő hölgy, akinek írhatok, aki még sokkal magasabban áll minden szempontból annál a kis viháncoló ribancnál – és még sokkal kedvesebb lesz hozzám… – Van egy levelem felséged számára – jelentette Chapuys követ, és elővett a köpenyéből egy lepecsételt írást. Katalin megint privát lakosztályában fogadta Chapuys-t, minden vizslató szemtől távol. Katalin szeme felragyogott. – A császártól? A követ bocsánatkérőn mondta: – Nem, Wolsey kardinálistól. – Wolsey kardinálistól? – ismételte Katalin ámulattal. Kinyitotta a pecsétet, és gyorsan átfutotta a sorokat. – Hát ez… nagyon különös – jelentette ki aztán. – Tudja, mi áll benne? Chapuys fejet hajtott. – A bíboros úr békülést ajánl felségednek, és közvetítene önök és a császár, valamint Róma között. A cél az volna, hogy a király kézhez kapjon egy pápai diktátumot arra nézvést, hogy hagyja el Boleyn Annát, és térjen vissza házassága szent kötelékébe. A császár pénzügyi és erkölcsi támogatást adna, és cserébe azt követelné, hogy Wolsey kerüljön vissza a hivatalába mint kancellár. Kis gondolkodás után Katalin megkérdezte: – Kegyelmed szerint ez járható út? – A kardinális úrról bízvást mondhatjuk, hogy zseniális stratéga – jelentette ki érzelemmentesen Chapuys. – És elterjedt a híre, hogy a király visszaemelné a kegyeibe őt. – Ó, hogy ver a szívem – mondta Katalin spanyolra váltva. – Imádkozhatnánk együtt, excellenciás uram? Letérdeltek együtt Katalin házi oltára elé, és imával áldoztak a Szent Szűznek. – Új parlamentet akarok, hívja össze! – utasította Henrik Sir Thomas More-t, akivel saját kertjében sétálgatott. – Sok fontos ügyben kell dönteni. Például üres a kincstár, hogy csak egyet mondjak. More bólintott. – Megteszem, ahogy parancsolja, felség. Meg kell azonban mondanom, hogy az új parlament talán nem lesz olyan engedelmes, mint az előző volt. – Az hogy lehet? – ráncolta a homlokát Henrik. – Noha én is azok között voltam, akik korábban a nagyobb tolerancia és a szólás nagyobb szabadsága mellett álltak ki, most attól tartok, hogy a felséged nyájassága által garantált szabadságot egyesek nyíltan rosszra használják. Sok a lázadó hang szerte az országban – különösen vallási ügyekben. – More oldalvást a királyra sandított. – Sokan szorgalmazzák a reformációt. Henrik bólintott, aztán hirtelen megtorpant. – Hány embert égetett meg, Thomas? – Hatot – felelte More, aztán még hozzátette: – Törvényes volt, szükségszerű, és jól hajtottuk végre. – Jól? – nézett rá Henrik keményen. More állta a pillantását. – Igen, felség – jól. Boleyn Anna éppen a folyosón haladt át, mikor meglátta, hogy a király egyik személyes szolgája a királyné lakosztálya felé halad, karján kupacnyi magasra tornyozott, hófehér lenvászonnal. 185

– Várj csak egy kicsit! – szólt a szolga után, és odament. Ujjaival megtapintotta a textíliát. – a legfinomabb szövés volt. – Hová viszed? – kérdezte a szolgát. – A királyné őfelségéhez, Lady Anna. – És miért? – A királynénak… hogy őfelségének inget varrjon belőle, úrnőm – felelte a férfi, majd hozzátette: – Mindig ő varrta a király ingeit, úrnőm. Annának elállt a szava, csak bámult a férfira. – Úrnőm? – nézett rá kérdőn a szolga. Anna türelmetlenül intett, hogy mehet, mire a szolga bebocsáttatást kért és kapott a királyné lakosztályába. Anna sarkon fordult, és ment egyenesen Henrikhez. – Még mindig ő varrja az ingeidet? – kérdezte harciasan. Henrik pislogott kettőt. – Igen… Igen, még mindig varrja az ingeimet. –Láthatóan nem értette Anna nyilvánvaló haragját. – Nem hiszek a fülemnek! Henrik kutatón nézett Anna arcába. – Mit nem hiszel? Anna dühösen meredt a királyra. – Azt mondtad… azt mondtad, hogy nincs már köztetek semmi bizalmas kapcsolat! Henrik közeledni próbált Annához. – De édesem, hát csak ingekről van szó. Anna mérgesen ellökte Henrik kezét. – Nem, nem csak ingekről van szó! Rólad és rólam van szó! Meg rólad és őróla! – De hát… – Még senki sem mondta neked, hogy én is nagyon jól tudok varrni? – A lány beharapta az alsó ajkát, hogy elő ne törjenek a szeméből a düh könnyei. Egy hosszú percig némán bámultak egymásra. Henrik zavart mentegetőzéssel emelte fel a kezét. – Sajnálom, nem gondoltam volna… Anna erre felzokogott. – Nem, nem, nem, nem… Én sajnálom… Úgy sajnálom… – Édesem. – Henrik magához vonta Annát, és felemelte könnyáztatta arcát. – Szeretlek – mondta s megcsókolta. – Felséged örülni fog, ha megtudja, hogy a legtekintélyesebb intézmény, a párizsi egyetem felségedet támogatja. – Cromwell és Boleyn megtért nagy európai egyetemlátogató kőrútjából, ahol végigkérdezték a neves teológus tudósok véleményét Henrik válásának kérdéséről – filozófiai-teológiai szempontból. Henrik a palotában fogadta a két férfit, de magánlakosztályában hallgatta meg a jelentésüket. – És Itália? – firtatta a király. – Bevallom, ott megosztottak az egyetemek e kérdésben – jelentette ki Cromwell. – De Padova, Firenze és Velence mind felséged mellett áll. – Spanyolország? – A spanyolok nem – közölte Cromwell. Henrik savanyúan mosolygott. – Minő meglepetés! – Aztán Boleynhez fordult: – És ön, lordom, találkozott a császárral és a pápával? Hogy boldogult velük? Boleyn, aki eddig nemigen szólalt meg, egyik lábáról a másikra állt. Nyelt egyet, és kibökte: – Felség, a császár nem fogadott engem. Henrik összevonta a szemöldökét. – És őszentsége? Boleyn nyelt megint. – A pápa csak ideadta nekem ezt az írást, hogy hozzam el felségednek. – Egy pergamentekercset nyújtott át a pápai pecséttel, és kis habozás után átnyújtotta Cromwellnek. 186

– Mi van benne? – tudakolta nyersen Henrik. Cromwell feltörte a pecsétet, és kihengergette a tekercset. Átfutotta a tartalmát, aztán felpillantott a királyra, majd Boleynre nézett, és megint a királyra. Nyilvánvaló volt, hogy rossz hír áll a pergamenben. – Mondja már! – förmedt rá Henrik. – Ez a bulla arra kötelezi felségedet, hogy Boleyn Annát utasítsa ki az udvarból – magyarázta Cromwell. – És… és megtiltja felséged újabb házasságát, amíg a pápai kúria nem dönt felséged ügyében. Nagy csönd lett a szobában. Henrik arca elsötétült haragjában. Felindultan, egyetlen szó nélkül felpattant, és nagy léptekkel kivonult. Boleyn és Cromwell is kilépett a folyosóra, és nézték, ahogy a király a palota kijárata felé megy. Összenéztek. – Megyek, és elmondom Annának – szólalt meg Boleyn halkan, és elindult a lánya lakosztálya felé. A fordulóban majdnem beleütközött Chapuys követbe, aki meghajolt előtte, és nyilvánvalóan közölni akart valamit. – Excellenciás uram – fogta vissza türelmetlenségét Boleyn –, mit tehetek kegyelmedért? – Uram, nagyon nagy szívességet kérek – vetett a követ aggodalmas tekintetet Boleynre. – Nehéz időket élünk. Úgy látom, hogy bizonyos helyeken ebben az országban nyíltan és durván ellenségesek anyaszentegyházunkkal szemben. Ahogy Németföldön is, itt is… Boleyn közbevágott: – És mit óhajt tőlem? – Kegyelmed tekintélyes ember itt Angliában. Nagy a befolyása – fűzte tovább a szót Chapuys. – Könyörgök önnek, hogy használja ezt a tekintélyt itt az udvarban arra, hogy megmentse Angliát attól, hogy szakadék szélére sodródjon, s katasztrófa történjék. Az Isten és az apostolok szent nevére kérem! Boleyn halvány megvetéssel biggyesztette le az ajkát e nyilvánvaló naivitás láttán. – Miféle apostolok? – vágott vissza nyersen. – Nem hiszem, hogy Krisztusnak egyáltalán voltak apostolai – még Szent Péternek sem voltak! Azok az emberek mind sarlatán hazudozók voltak, akik Krisztus követőinek adták ki magukat, és az ő szent nevében beszéltek. És a hazugságaikra egy egész egyházat alapoztak! Ezzel otthagyta a hüledező követet, aki elborzadva hányta magára a keresztet mindeme szörnyűség hallatán. Nem csak Boleynt állították meg a királytól kijövet: Cromwell alig tett ötven lépést, amikor Thomas Wyatt, a költő lépett elé a folyosón, és meghajolt. Cromwell türelmetlenül próbálta elhárítani: – Ne most, Mr. Wyatt, nincs idő, sietek. – Van itt valaki, akivel szerintem kegyelmednek szót kéne váltania – mondta halkan, mintha összeesküvésről volna szó. – Mondtam, hogy nem, Mr. Wyatt! – indult tovább Cromwell. – A bíboros úrral kapcsolatban – szólt a titkár után Wyatt. Cromwell megtorpant és hátrafordult. – Nos, jó. – Erre, kérem – mondta Wyatt, és a palota egy távoli zugába vezette a titkárt. A költő nyomában Cromwell belépett egy szobába, ahol egy kopasz, középkorú férfi várakozott idegesen. A férfi talpra ugrott, és kétszer is meghajolt. – Tisztelt uram, annyira hálás vagyok, annyira hálás… Nem volt különösebben bizalomgerjesztő jelenség. Cromwell kérdőn nézett Wyattre. 187

– Uram – szólalt meg a költő –, ez itt Augustine de Agostini, akit az idő óta ismerek, amikor még a Boleyn család orvosa volt. – Aztán behízelgőn hozzátette: – Utóbbi időben dr. Agostini Thomas Wolseynak, a yorki püspöknek a magánorvosa. Cromwell immár csupa fül volt. Agostinire nézett várakozón. – Mit tud Wolseyról? – kérdezte. – Uuram – dadogta Agostini –, tutudom, hogy Wwolsey a császár sesegítségét kérte, meg a pápá… – A pápáét? – sürgette Cromwell. Agostini buzgón bólogatott. – Igen, kegyelmes uram, őőszeőszentségéét, a pápápáét. Őőfelsége ellen… Cromwell az orvos felé hajolva kérdezte nyomatékkal: – Üzenetet váltottak? – Iigen. – És még kivel beszélt Wolsey? – Wowolsey a kikirálynéval kokonspirált, uram… Mert azt mondta a bíbíboros úr, hogy ez az egyegyetlen… – Az egyetlen módja, hogy visszakerüljön a hivatalába – fejezte be helyette Cromwell türelmetlenül. Agostini megint bólogatott. – Úgy mumuzsikál, ahogy elvárják tőle… – Akkor ezt el kell mondanunk a királynak – szögezte le Cromwell. Amint Cromwell elment, Agostini aggodalmasan nézett Wyattre, de az biztatón bólintott feléje. A királyi gárda tagjai betörték a yorki paplak kapuját. Wolsey két fiatal szolgája felvisított. – Állj! Ne mozduljon senki! A király nevében, állj! – kiáltozta az egyik gárdista. Talpig fegyverben voltak, és ellenállásra számítottak. Wolsey a szoba közepén várt, csak asszonya volt vele. Ahogy a gárdisták fegyverrel a kézben benyomultak, Joan riadtan a bíboroshoz futott, és óvón átfogta mindkét karjával. A gárdisták alig ismertek Wolseyra. Öregembernek látszott immár – sovány volt; borotválatlan arca szürke és megviselt; a ruhái kopottak, foszladozók. Gyérülő haja fésületlen-borzasan meredezett a fején. Az egykori életélvező, nagy hatalmú főpap már csak önmaga árnyéka volt. Csak okos, fényes tekintete árulkodott a régi Wolseyról. Brandon lépett be a gárdisták nyomában. Jókora elégedettséggel szemlélte Wolseyt. – Thomas Wolsey, önt a király parancsára letartóztatjuk, és felségárulással vádoljuk! Most Londonba visszük, ahol bíróság elé kell állnia. Joan elsírta magát, és kétségbeesetten kapaszkodott Wolseyba. – Ugyan, ugyan, Joan – nyugtatgatta gyengéden Wolsey. – Ne sírj miattam, könyörgök. – Mosolyogva eltolta magától az asszonyt. Két kezébe fogta Joan arcát, és így szólt: – Bocsáss meg, hogy nem sokat hagytam magam után, ami emlékeztetne rám. – Nem igaz – mondta az asszony könnyek között. – Egy egész élet van mögöttünk, amire visszaemlékezhetek. – A gárdistákkal mit sem törődve megcsókolta a férfit. Wolsey ekkor méltóságteljesen félretolta Joant, és Brandon felé indult. – Ha Istent szolgáltam volna olyan odaadással, ahogy a királyt szolgáltam, ő biztosan nem hagyott volna cserben vénségemre – jegyezte meg Wolsey. – Vigyétek ki! – förmedt az őrökre Brandon durván. Odakint egy sáros, piszkos szekér várt Wolseyra – olyan, amilyennel a gazdák az élő állatokat szokták a vásárba szállítani. Brandon félmosollyal az arcán szemlélte, ahogy az őrök feltaszigálják Wolseyt a szekérre. Szándékosan nem takaríttatták ki a kocsit – így még megalázóbb volt az egész a bíboros számára. 188

Wolsey úgy tett, mint aki nem is veszi észre. Joan sírva állt a lépcsőn, és nézte, ahogy Brandon meg a fegyveresek felkapnak a lovukra, és a szekér is lassan nekilendül. Ahogy Wolsey visszanézett – tudván, hogy ez az utolsó istenbozzád – ,Joan hirtelen összeesett. – Joan, Joan! – kiáltott fel a volt bíboros, de hiába, a szekér könyörtelenül gördült tovább. Még látta, hogy egy szolga odarohan az asszonyhoz, de Wolsey már nem tudott semmit sem tenni érte. A Wolseyt Londonba kísérő csapat estére Leicesterbe ért, és egy monostorban szállt meg éjszakára. Egy szerzetes Wolsey és Brandon előtt haladt, kezében gyertyával. Egy cella előtt álltak meg. – Itt marad éjszakára – mondta Wolseynak Brandon. – Egy őr fog egész éjjel az ajtó előtt állni. – A szoba közepén álló asztalra mutatott. – Ott az étele. Nyilván jobbhoz van szokva, nem kétlem, de ez legalább hús és kenyér. Legyen hálás ezért is. Wolsey az ételre pillantott, és lassan bólintott. A szerzetes lerakta a gyertyát az asztalra, és minden további nélkül elment, Brandonnal a nyomában. Az ajtó becsukódott Wolsey mögött, és kívülről hangosan csattant a zár. Wolsey körülnézett apró birodalmában. A durva faasztalon és a széken kívül volt még egy vaságy a szobában, meg egy nagy fakereszt egy kőállványon. Wolsey letérdelt elé, és felnézett a megfeszített Krisztus szenvedő arcába. – Nem beszéltünk annyiszor, Uram, ahányszor kellett volna – mondta Wolsey halkan. – Sokszor mással voltam elfoglalva. Ha megbocsátásért könyörögnék, akkor azt mondanám… De mindazért, amit tettem, és amit még meg fogok tenni, nincs bocsánat. – Megrázkódott, aztán megpróbálta visszanyerni az önuralmát. – És mégis, úgy érzem, nem vagyok gonosz ember. A gonoszok hangosabban imádkoznak, jobban ostorozzák magukat, mint én valaha tettem, és közelebb gondolják magukat a mennyországhoz, mint ahol én állok. Én nem fogom meglátni a mennyeknek országát, és nem fogom hallani, Uram, édes szavaidat a megváltásról és az égi örömökről. Esküszöm, hogy én láttam már az örökkévalóságot, de csak álmaimban, és reggelre mindig minden elveszett. – Elhallgatott, aztán folytatta: – Tudom, hogy olyan vagyok, amilyen vagyok. Nyomorult lelkemet könyörületedre bízom – mindazonáltal jól tudom, hogy nem érdemlek egy fikarcnyit sem áldó kezeidből, Uram. Keresztet vetett, aztán lassan feltápászkodott a térdeplésből. Az asztalhoz lépett, és lenézett a kis tányérra, amelyen egy darab főtt hús hevert. Mellette egy száraz kenyér fele meg egy pohár bor. Wolsey azonban nem ezeket nézte. Csak egyetlen dologra volt szeme, amit már akkor észrevett, amikor a cellába lépett: a tányér mellé egy jó formájú kis kést készítettek, hogy fel tudja vágni a húst. Az ártatlan, nem e világi szerzetesek sose gondolnák, hogy másra is lehet használni egy kést. Arra főként nem gondolnának, hogy egy pap ilyen szentségtörő tettet követhet el. Wolsey felkapta az asztalról a kést, a torkába döfte, és utolsó erejével oldalra rántotta. Az a szerzetes fedezte fel a holttestet másnap reggel, aki egy tálka zabpelyhet vitt volna a rabnak. A monostor hamarosan döbbent és méltatlankodó hangokkal telt meg. Brandon átnyomakodott az ajtó előtt gyülekező szerzetesek és őrök kis csapatán. Lenézett a feszület előtt, saját alvadt vérében heverő testre. Dühödten és megvetéssel rugdalni kezdte a fekvő alakot, aki ilyen szégyenteljesen megfosztotta őt a diadaltól. – Légy átkozott! Tűnj a pokolra, és onnan is jöjj vissza, Wolsey! * A hírt Henrik íjászat közben tudta meg a palota lőterén. Kniverttel céloztak felváltva a lőtáblára, amikor Cromwell megjelent. – Mr. Cromwell, mi az? – tudakolta Henrik türelmetlenül. Cromwell meghajtotta magát. – Wolsey bíboros halott. 189

– Sajnálattal hallom – mondta a király kis hallgatás után. – Kár, hogy meghalt. – A céltábla felé pillantott. – Hogyan halt meg? Cromwell kissé zavartan nézett rá, aztán közelebb hajolva a király fülébe sugdosott. Henrik döbbenten meredt titkárára. – Ezt senki nem tudhatja meg! – parancsolta halkan, de erőteljesen. – Érti? Senki! Soha! – Az öngyilkosság halálos bűn, tudta jól mindenki, és az öngyilkost még csak megszentelt földbe sem lehet temetni. Cromwell bólintott, aztán Henrik így szólt: – Befejezem a játékot, aztán beszélünk. Cromwell meghajolt, és odébb ment. Knivert felajzotta íját, és célozni készült, de Henrik hirtelen rászólt: – Menj odébb! Hagyj engem most! Knivert meghajolt, és féloldalt lépett, helyet adva a királynak. Henrik némi kínnal összeszedte az arcvonásait, és elindult a lőtér végébe, a céltábla felé, mígnem már nem látta sem az őröket, sem az udvaroncokat. Akkor csöndben elsiratta Wolseyt. A szeretet és a megbánás igazi, keserű könnyeit hullatta. És a veszteség könnyeit. Mert Henrik nem csupán Wolseyt siratta, hanem saját magát, saját jövőjét is… * – Hallotta? – rontott Fisher püspök izgatottan Sir Thomas More szobájába. A félhomályban More-t az ablaknál állva találta. – Most hallottam a saját fülemmel! –jelentette Fisher. – Őfelsége parancsára tizenöt rangidős egyházfit fogtak el azért, mert hűségüket nyilvánították Wolsey iránt! More továbbra is töprengve bámult ki az ablakon. – Tudom – mondta aztán, és megfordult. Az arcán harag és fájdalom tükröződött. – És van egy törvényjavaslat a parlament előtt, amely szerint minden hatalom – legyen az földi vagy égi – a királyé, aki minden törvény felett áll, és csakis Istennek tartozik elszámolással! Fisher püspök álla leesett csodálkozásában. Fel sem tudta fogni ezt a hallatlan szörnyűséget. More öklével a fal faburkolatába csapott. – Mit tehetünk? – kiáltott fel Fisher. Hosszú csönd telepedett a szobára. More próbált megnyugodni, de hiába. A fejét rázta. – Emlékszem, egyszer Wolsey bíboros azt mondta nekem, mindig azt mondjam a királynak, hogy mit kell tennie, s nem pedig azt, hogy mi mindent tehet meg. Azt is mondta, hogy ha az oroszlán egyszer ráébred az erejére, nem lesz, aki megfékezze. – More Fisherre bámult egy röpke pillanatra, aztán a Szűzanya képére meredt komor arccal. – Félek, hogy Wolsey próféciája igaznak bizonyul – mondta halkan. –Úgy érzem, szakadék szélén állunk… Isten tudja, mivé leszünk! * A palotában a reformáció hívei nagy számban vonultak fel a nagyteremben, hogy tanúi legyenek egy különleges előadásnak. Norfolk, Brandon, Thomas és George Boleyn, Cromwell, Cranmer, Gardiner, Foxe és mások nézték nevetve, kupáikat emelgetve, ahogy fölöttük, a karzaton egy kövérre tömött, nevetséges figura alakította Wolsey bíborost: csókokat hintett egy feszületre, közben a zsebeit tömködte pénzzel, és félig pucér nőket vizslatott mohón. Még hevesebb lett a tetszésnyilvánítás, amikor a szárnyas Halál ugrott fel a színpadra, és teátrális mozdulattal elvágta a kövér figura nyakát. Piros szalagok imitálták a kiömlő vért, s a „bíboros” nagy szenvedések közepette kimúlt. Ekkor két, szarvakkal felszerelt ördögalak ragadta meg „Wolseyt”, és a lépcső felé vonszolta. A bíborost játszó alak küzdött velük, de mindhiába. Az elégedett közönség kiabált, éljenzett, tapsolt, ahogy felgördült hátul egy függöny, és feltárult a kénköves pokol tüzes-füstös világa. Meztelen testek hajlongtak az örök szenvedés kínjai közt; ördögök sanyargatták az elátkozottakat mindenféle gonosz módon – tűzzel, kampókkal és késekkel. A „bíboros” rémülten hőkölt hátra, és kétségbeesetten kapálózott elkerülhetetlen végzete láttán. A közönség élvezte az előadást, pfujolt „Wolseyra”, és ordítva bátorította az ördögöket. Mikor „Wolsey” imádkozni kezdett – mindhiába –, hogy elkerülje sorsát, Norfolk, Brandon, Cromwell, 190

a két Boleyn és a többiek harsogva nevettek, és nyerítéssel, tapssal jutalmazták, mikor a figura „lángra kapott” a pokol tüzes bugyraiban. Az udvari nézősereg soraiból csak ketten hiányoztak: Henrik és Anna kilovagolt a balzsamos nyári estében. Lassan léptettek a lovakkal a fák között. Henrik nem tudta levenni a szemét Annáról; olyan tűz égett benne, hogy majd elhamvasztotta. Anna viszonozta a pillantását, és tudta, hogy eljutottak a végső határig, tovább már nem feszíthető a húr… Henrik nem szólt, csak hirtelen megállította a lovát, és leugrott róla. Feszült volt, mint egy végsőkig felhúzott rugó, és szinte félőrült a vágytól – úgy járta körbe Annát s a lovát, mint a zsákmányt leső ragadozó; közben egy pillanatra sem vette le a szemét a lányról. Elérkezett az idő, Anna tudta. Erezte ő is az elsöprő vágyat. Lecsusszant a nyeregből, és lassan elindult a király felé. – Akarlak – mondta Henrik neki. – És most nem fogsz visszautasítani. – Semmit nem fogok elutasítani, szerelmem – mondta Anna, mire Henrik vadul a lány ajkaira tapasztotta a száját. A szenvedély, amely oly sokáig parázslott bennük, most szabadon lángra lobbant. Henrik kapkodva tépni-húzni kezdte Annáról a ruhadarabokat – csipke szakadt, selyem csusszant, ahogy minél gyorsabban hozzá akart férkőzni a lányhoz. Az ő Annájához. Anna hasonló szenvedéllyel rángatta Henrikről a mentét, az inget, az ágyékkötőt, s magáról a csipkéket, szalagokat, hogy feltárja meztelen bőrét kedvesének. Ahogy először érintették, látták, szagolták egymás húsát, már nem bírták tovább, egymásra hulltak az avaron. Félig pucéron hengergőztek a lágy, puha humuszon, és végre szabadon érinthették, csókolhatták egymást ott, ahol akarták. Száj a szájhoz, bőr a bőrhöz préselődött, ahogy kezük cirógatón járta a szerelmesek örök felfedező táncát egymás testén. Az eső szemerkélni kezdett, s a levelek nedvesen tapadtak izzadságtól fénylő bőrükre, de Henrik és Anna egyre csak vívta vonagló-csókos ütközetét gurulva, rángva, ívbe feszülve. Mit sem éreztek az esőből, eggyé váltak az erdővel, a lombokkal, a földdel, mint az üzekedő vadak. Mindent elsöprő, gyarló, emberi szenvedélyük mégis éterien szárnyalt fel, mint az angyalok. A hús és a vér szava imává vált, ahogy együtt, összekapaszkodva közeledtek a végső megsemmisülés felé, amely végképp eggyé forrasztotta kettőjüket. A beteljesülés pillanatában a szerelem isteneihez kiáltottak. És a világ, az ő világuk mindörökre, visszavonhatatlanul megváltozott.

191

A szerzőről Anne Gracie díjnyertes történelmi regény szerző. Ausztráliában, Skóciában, Görögországban és Malajziában nevelkedett a családjának köszönhetően. Olyan házban nőtt fel, amelyben nem volt tévé, de volt sok könyv és háziállat. Már gyermekkorában vonzódott a történelemhez; sok ilyen tárgyú művet olvasott Henry Treece, Rosemary Sutcliff és Georgette Heyer tollából. A Melbourne Universityn tanult angol nyelvet és irodalmat, történeti földrajzot és lingvisztikát. Sokat utazott, és nagy élményei között tartja számon, amikor Skóciában buszozva hullani kezdett a hó, és a zöld mezőkön hamarosan kirajzolódtak az ősi birtokhatárok a hótakarón. Anne évekig tanított belvárosi középiskolákban, és szakképzőkben, mígnem egy egyéves világ körüli hátizsákos túra ráébresztette, hogy igazi szenvedélye a regényírás. Anne most már könyvírásból él, méheket tart, és utazik, amikor csak teheti. Website-ja elérhető a www.annegracie.com internetes címen.

192

KEDVES OLVASÓNK! Az Ulpius-ház Könyvkiadó kínálata megtekinthető a www.-ulpiushaz.hu című honlapon. Újdonságainkról, bemutatóinkról, akcióinkról hírlevélben tájékoztatjuk olvasóinkat, amelyre szintén a honlapon regisztrálhatnak. Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest

Felelős kiadó Kepets András Szerkesztette Sepeghy Boldizsár Felelős szerkesztő Polyák Béla Tördelte Jeges Erzsi Nyomdai kivitelezés: Europrinting Kft. Felelős vezető: Endzsel Ernő

193