Elizabeth Massie TUDOROK VÉGZETES JÁTSZMA. A Showtime Networks Inc. Tudorok című sorozatának regényváltozata. A sorozat alkotója: MICHAEL HIRST

Elizabeth Massie

TUDOROK VÉGZETES JÁTSZMA A Showtime Networks Inc. Tudorok című sorozatának regényváltozata

A sorozat alkotója: MICHAEL HIRST

Fordította Rupp Anikó

Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2008.

A fordítás alapjául szolgáló mű: Elizabeth Massie: The Tudors 2 The King, Takes Queen

A sorozatban megjelent: Tudorok 1. A király, a királyné és a szerető

Hungarian language copyright © 2008 by Ulpius-ház Könyvkiadó Original English Language edition Copyright © 2008 by Showtime Networks Inc. and Peace Arch Television LTD. „The Tudors” © 2008 TM Productions Limited/PA Tudors Inc. An Ireland/Canada Production. All rights reserved. © 2008 Showtime Networks Inc. All rights reserved. Showtime and related marks are registered trademarks of Showtime Networks Inc., a CBS Company. Published by arrangement with Simon Spotlight Entertainment, A Division of Simon & Schuster.

Hungarian translation © Rupp Anikó, 2008 © Ulpius-ház Könyvkiadó, 2008 ISBN 978 963 254 178 5 konyvfanoknak

Szeretettel édesanyámnak, Patricia Elaine Black Spilmannek.

Köszönetnyilvánítás Elismeréssel tartozom Michael Hirstnek, aki kivételes érzékkel és tehetséggel alkotta meg VIII. Henrik király, Boleyn Anna, Thomas More, Aragóniai Katalin és számos egyéb kortársuk alakját. Hirst kutatómunkájának, képzelőerejének és remekül megírt forgatókönyvének köszönhetően mindezek az alakok a történelemkönyvek távoli, megfoghatatlan világából kilépve, élő és érző, hús-vér emberekként jelennek meg előttünk. Köszönöm továbbá Christopher Golden és Cortney Skinner támogató munkáját, valamint Cara Bedick segítségét a Simon & Schuster Kiadónál.

Első fejezet

Magányos sólyom körözött a Temze fölött, magasan szállva a színtelen égen, majd lejjebb ereszkedett, hogy megnézze a zavaros vízen himbálózó vízimadarakat a lehorgonyzott bárkák és hajók között. Fehér hattyúk hajlítgatták karcsú nyakukat, így tetszelegve a többi, alantasabb madár előtt. Vadkacsák és ludak csapkodtak a szárnyukkal, de hiába, felrepülni nem tudtak. Talán nem is akartak, vagy egyszerűen nem hitték, hogy sikerülhet. Mindenesetre úgy tűnt, a maguk együgyű módján tökéletesen megelégszenek azzal, hogy nap mint nap a koszos vízben kutatnak, s megtöltik a hasukat hallal és rovarokkal. Egyedül a sólyom látta fentről, milyenek valójában a többiek. Fejét gőgösen felvetette, és ismét a magasba szárnyalt. A fejedelmi madár most a folyó menti, hatalmas Whitehall palota fölé repült, majd leszállt a királyi kápolna egyik boltíves ablakához; a kápolnában VIII. Henrik király és szeretője, Boleyn Anna térdelt párnán egy előkelően faragott, aranykelyhekkel és keresztekkel díszített márványoltár előtt, várva, hogy a királyi káplán elkezdje a misét. A sólyom ismét felemelkedett, és a palotát maga mögött hagyva falusi házak, istállók és fogadók fölött szállt, immár a királyi palotánál jóval szegényebb és elhanyagoltabb tájakon. Dísztelen, kőfal szegélyezte templom állt egy sáros dombtetőn, mellette düledező, repedt sírkövekkel teli temető. A sólyom leereszkedett a templom ablakpárkányára. Bent misét hallgatott a gyülekezet, csupa szerényen öltözött, egyszerű ember. A hívektől szentélyráccsal elválasztott faoltár előtt papok és ministránsfiúk végezték a szertartást. A falmélyedésekben szenteket ábrázoló szobrokat és képeket világított meg a vékony viaszgyertyák fénye. A templomban nem volt pad, a gyülekezet tagjai a földön térdepeltek. Azután egyesével, térden csúszva járultak a kántáló papokhoz áldozni. – Suscipe, sancte Pater, omnipotens aeterne Deus… A sólyom ekkor azt látta, hogy az ajtó kivágódik, és egy csapat fiatalember tódul be a templomba, nevetgélve és egymás vállát veregetve. – Deo meo vivo et vero… – folytatták a papok monoton hangon, és ügyet sem vetettek rájuk. A hívek szemrehányón tekintettek a betolakodókra, de aztán figyelmüket ismét az istentisztelet felé fordították. – In spiritu humilitatis, et in animo contrito… Ekkor a banda vezérének látszó fiatalember csípőre tett kézzel előlépett, és azt kiáltotta: – Dögöljön meg a pápa! Hüledező hangok hallatszottak mindenünnen a gyülekezetből, ám az emberek döbbenete és megbotránkozása csak tovább tüzelte a rendbontókat. Végigcsörtettek a templomon, félrelökték az útból a térdelő híveket, elfújták a gyertyákat, és leverték helyükről a festett szobrokat. Egy hamuszürke arcú pap ujját rázta a garázdálkodók felé. – Az isten szerelmére! Jóemberek, könyörgök, hagyják abba! Ez egy szentmise. A suhancok erre még hangosabban nevettek. Vezérük a szentélyrács nyitott kapuján át belépett az oltárhoz, mire a ministránsfiúk ijedten szétfutottak. – Dögölj meg, te dagadt, hájas pap! – kiáltotta a főkolompos, társai pedig éljeneztek. Egyikük felkapott egy kis szobrot, és beledöfött egy hegyes tűvel. – Nézz csak ide! Látod? Nem vérzik! Ez csak egy nyavalyás fadarab! A bandavezér kikapta a pap kezéből a Krisztus testét tartó tálat, és azt mondta: 4

– Hát ez micsoda? – Azzal felfordította az edényt, és a kovásztalan kenyér darabkáit a földre szórta. Az asszonyok meg a gyerekek összebújtak, és igyekeztek minél távolabb maradni az erőszakoskodóktól. A férfiak átölelték asszonyukat, úgy figyelték az eseményeket. – Kérem – mondta a pap –, menjenek el! Hagyjanak minket békén! Erre jó pár dühös férfi felállt, és vállvetve megindultak a betolakodók felé. Azok a lehetséges túlerőtől tartva az ajtó felé hátráltak. Vezérük egy üvöltéssel átlendült a szentélyrácson, és csatlakozott társaihoz. – Szégyelljék magukat! – mondta a pap. – Ez szentségtörés! – Nem! – rikkantotta a bandavezér – Ez a jövő! És a suhancok egy utolsó, messze visszhangzó kiáltással kirohantak a templomból. A sólyom hunyorított, kiterjesztette szárnyait, és felszállt a magasba, ahová a lárma már nem ért el. – Mondja, Mr. Cromwell – szólt a király –, hogy haladnak az újjáépítési munkálatok Hampton Courtban? Thomas Cromwell, VIII. Henrik titkára félreállt, míg a király szemügyre vette magát a nagy állótükörben. Két fekete libériás inas, kiknek mellényére fölül a vörös Tudor-rózsát hímezték, tetőtől talpig behintette a királyt illatos levendulavízzel. A királyi hálószoba széthúzott függönyei beengedték a reggeli nap sugarakat. A vakító fény végigtáncolt a padlón, a tükör üvegén és a király sötét haján, fénykoszorút font a feje köré. – Nos, felség – válaszolta Cromwell –, az új díszterem építése már megkezdődött. – Hát az új St. James-palota? – Már jó néhány királyi lakosztállyal büszkélkedhet, felséged szolgálatára. Ezenfelül a környéken mintegy huszonnégy hektárnyi mocsarat lecsapoltak, ahol egy szarvasokkal betelepített vadaspark létesül majd felséged nagyobb kényelme és szórakozása érdekében. Henrik felemelt kézzel jelezte az inasoknak, hogy hagyják abba a víz permetezését. Szótlanul állt, elmélyülten nézte magát a tükörben. Jóképű férfi volt, ez tagadhatatlan. Jóképű férfi, hihetetlen hatalommal a kezében. Olyasvalaki, akire a szíve mélyén minden angol férfi hasonlítani akart, s akivel korra és társadalmi helyzetre való tekintet nélkül minden nő szívesen ágyba bújt volna. – Amint a hanworthi kastély felújítása befejeződik – mondta Henrik –, mutassák meg Boleyn Anna úrnőnek. Cromwell bólintott. Henrik elbocsátotta az inasokat, és visszafordult a tükörtől. Fejét enyhén félrebiccentve kérdezte: – Ön nős, Mr. Cromwell? – Igen. Egy fiam is van. – Mutassa be nekem a családját valamikor. Cromwell bólintott. Henrik odalépett hozzá, és kezét a vállára tette. Szigorú arckifejezése lassan meglágyult. – Úgy döntöttem, fölveszem a Királyi Államtanácsba – mondta –, jogi tanácsadónak. Cromwellnek elakadt a lélegzete e bejelentésre, de nem engedte, hogy a meglepetés kiüljön az arcára. Olyan ember volt, aki sohasem mutatta ki az érzelmeit. Gyengeségnek tartotta volna. Sir Thomas More, vagyis Morus Tamás, Henrik király kancellárja, fekete talárjában határozott léptekkel vonult végig a királyi palota folyosóin. A hajbókoló udvaroncok kitértek az útjából, ő pedig néha rájuk pillantott, s fogadta tisztelgő köszöntésüket. Egyszer csak felfigyelt egy arcra a tömegből. Eustace Chapuys, az angliai császári nagykövet követte a tekintetével. Chapuys magas ember volt, rövid, göndör hajú és tekintélyes orrú, barna brokátpalástját gyöngyök szegélyezték. More egy pillanatra elbizonytalanodott, amikor a nagykö5

vet meghajolt előtte, de aztán továbbment. Chapuys gyors léptekkel mellé szegődött. – Chapuys nagykövet úr – mondta More anélkül, hogy a férfira tekintett volna. – Azt hittem, már elhagyta országunkat. – Úgy is volt. Legalábbis megpróbáltam. – Chapuys mély lélegzetet vett, és suttogóra fogta a hangját. – De hogyan hagyhattam volna itt nyugodt lelkiismerettel a királyné őfelségét? Aki a világon a legcsodálatosabb és legkegyesebb asszony… és egyben a legszomorúbb is. – Egyetértek önnel. A nagykövet még halkabban folytatta: – A császár őfelsége úgyszintén. Írt egy bátorító levelet önnek, amelyben támogatja a királyné érdekében tett erőfeszítéseit. – Azzal előhúzott egy összehajtogatott papirost. More ijedten pillantott körbe, majd bevonta Chapuys-t egy félreeső fülkébe. – Könyörögve kérem, ne adja át nekem ezt a levelet! – suttogta összeszorított fogakkal. – Habár bőven elégszer bizonyítottam már a király iránti hűségemet, semmi olyat nem szeretnék tenni, ami gyanúba keverhet… különösen ezekben a zavaros időkben. Chapuys gyors mozdulattal visszacsúsztatta kabátjába a levelet. – Szeretném, ha továbbra is megmaradna az a szabadságom – folytatta More –, hogy bizalmas körben bátran beszélhessek minden olyan ügyről, amely érinti az ön urát… és a királynét. – Értem. Kár is erre több szót fecsérelnie – felelte Chapuys. – Ne felejtse el, hogy egyszer már felajánlottam a császárnak szívélyes szolgálataimat. A nagykövet bólintott. Nem felejtette el. More elsietett a királyi lakosztály felé, s közben friss verejtékcseppek gyűltek a hóna alatt és a kalapja pereménél. Amikor belépett a király magánlakosztályába, Thomas Cromwell éppen távozóban volt. Főhajtással köszöntötték egymást. A király keresztbe font karral állt a szoba közepén; More feléje lépett, és mélyen meghajolt előtte. Tartott az elkövetkező beszélgetéstől, mert tudta, hogy az mindkettőjük számára fájdalmas lesz. – Sir Thomas – szólt Henrik kimérten. – Felség – More mereven állt, tekintete találkozott a királyéval. – Tudatnom kell önnel – mondta Henrik –, hogy az alsóház tagjai egy petíciót nyújtottak be hozzám. Ebben panaszt tesznek az egyházfők és a papok kegyetlenkedései és visszaélései ellen, amelyek mind az érintettek, mind javaik biztonságát veszélyeztetik. – A király összeszorította az ajkát. – Sir Thomas, az emberek fel akarnak szabadulni a papság uralma alól. Az alsóház tagjai arra kérnek, vonjam irányításom alá az egyházat. Ily módon az összes alattvalómat, világiakat és egyháziakat egyaránt, örök egységben tudnám kormányozni. – Felséged nagyon jól tudja, hogy mindig elítéltem a papság túlkapásait, amennyiben ilyen esetekre fény derült. Mint felséged kancellárja, minden eszközzel igyekeztem megakadályozni az efféle visszaéléseket, és megtisztítani szent egyházunkat… – Akkor hát…? – Felséged ismeri az álláspontomat – mondta More. – Mindig is tudta, mit gondolok. Tökéletesen tisztában vagyok azzal, milyen esendők vagyunk mi, szegény földi halandók. Épp ezért megbocsáthatatlannak tartom a személyes hitről és egyéni megváltásról szóló új keletű tanokat. – Beszéde felgyorsult, szenvedélyessé vált. – Számomra az egyház mindig is Isten jelenlétének örök, élő jelképe volt – és az is marad. Hiszen nemzedékről nemzedékre öröklődő szokások és hagyományok tartják fenn és táplálják. Ez egy látható, érzékelhető közösség, nem csupán néhány „testvér” titkos gyülekezete. A király nyilvánvalóan érzékelte More hangjában az indulatot. Távolabb lépett tőle, s a kezét ökölbe szorította. Amikor visszafordult, arca komor volt. – Ezek szerint ellenem fog szólni? More megrázta a fejét. 6

– Felséged iránti határtalan hűségem és szeretetem sohasem engedné, hogy szót emeljek ön ellen a nyilvánosság előtt. Isten a tanúm rá. A király nem vonta kétségbe ezt a hódolatnyilvánítást, ám az arckifejezéséből More pontosan látta, hogy Henrik nem feltétlenül bízik benne. Thomas Cromwell házának ebédlőjéből vidám beszélgetés és nevetés hangjai hallatszottak. Bár a terem eleganciában nem versenyezhetett a királyi palota étkezőjével, mégis lenyűgöző volt tölgyfa burkolatú falaival, márványkandallójával és hatalmas kovácsoltvas csillárjával, melyen ezernyi fehér gyertya égett. A kacsasülttel, zöldségekkel és friss kenyérrel megrakott asztalnál Thomas Cromwell ült vendégei, Thomas Boleyn fia, George Boleyn, valamint Thomas Wyatt költő – két igen nagyra törő ifjú – társaságában, és nemes bort iszogattak ónkupából. Egy mellékajtón szolgák jártak ki-be, és még több ételt hoztak ezüsttálcákon: húspástétomot, marhanyelvpecsenyét, roston sült halat. Kinyílt az ebédlő ajtaja, és egy újabb fiatalember lépett be a terembe. Szerény, szürkésfekete öltözéket viselt. – Mr. Cranmer – jelentette be Cromwell felállva az új látogatót, majd az asztalhoz invitálta, és egy ujj-csettintéssel kiküldte a szolgákat. – Elnézését kérem, amiért késtem, Mr. Cromwell – mondta Cranmer, miközben leemelte kalapját, és tiszteletteljesen meghajolt. – Ez megbocsáthatatlan. – Ugyan, semmiség – felelt Cromwell, és kezet rázott a vendéggel. – Még el sem kezdtük a vacsorát. Nagyon örülök, hogy látom. – Mr. Cranmer – szólt Wyatt, poharát az ajkánál tartva. – Ha nem tévedek, ön egyházi ember. – Az vagyok, uram. Ön pedig költő, nemde, Mr. Wyatt? Wyatt szélesen elmosolyodott. – És ez csupán a legkisebb vétkem, Mr. Cranmer. Vacsora után szívesen meggyónom önnek a bűneimet. – Én nem hallgatnám meg – élcelődött Cromwell. – A végére biztos beleőszülne! Mindenki nevetett, Cranmer pedig helyet foglalt Wyatt mellett. Cromwell magasba emelte a boroskancsót, mire Cranmer igenlőn bólintott. A házigazda töltött egy kupával újonnan érkezett vendégének is. Míg Cranmer a bort ízlelgette, Cromwell előrekönyökölt az asztalon, és hüvelykujjával az arcát dörzsölte. – Amikor megérkezett – mondta –, éppen a püspökgyűlésről beszéltünk, mely, mint tudja, most zajlik a Westminsterben, és azt hivatott eldönteni, hogy megtegyék-e a királyt az egyház fejévé. Wyatt és George hátradőlt a székében. Wyatt keresztbe tette a karját. – Norfolk hercegének távollétében – folytatta Cromwell – őfelsége bölcs döntéssel az itt jelen lévő George Boleyn urat kérte fel, hogy tárgyaljon őkegyelmességeivel. George rábólintott. – A legtöbb püspököt engedékenynek találom – mondta. – Természetesen akad egypár makacs kivétel is. Cranmer letette a poharát. – Felteszem, Fisher püspök közéjük tartozik. – Feltétlenül. – Megkérdezhetem, ki még? – Maga Warham érsek, aki évekig tökéletesen hajlítható volt, ám most váratlanul megkötötte magát. 7

– Ez azért van, mert Warham már öreg – magyarázta Wyatt. – Következésképp közelebb van a Teremtőjéhez, akinek hamarosan számot kell adnia tetteiről. Cromwell megkocogtatta az asztallapot. – Igazán nem okozhat gondot számot adnia arról, miként segített megszabadítani egyházát a babonáktól, a vallási téveszméktől és a papok kapzsiságától. Wyatt felemelte a poharát. – Touché! A férfiak egyetértőn mosolyogtak. Cromwell körbekínálta a boroskancsót, hogy mindenki megtölthesse a kupáját. – Erről jut eszembe – szólt George Cromwellhez –, hogy van a mi kedves barátunk, Norfolk hercege? – A király elküldte Yorkba. Szörnyen érzi ott magát. – Cromwell nagyot kortyolt a borból. Hosszú évek óta ez volt a legjobb bora, kellemesen melegítette az ember torkát s gyomrát. – Meghívott magához. Küldött egy meglehetősen kötekedő levelet, melyben azt írja, hogy ha – idézem – nem a felesége után epekednék, akkor könnyen szerezhetne nekem egy „bögyös kis fehérnépet”. A vendégek ezen ismét jót nevettek, Cromwell pedig a szolgákért kiáltott. Feltálalták a többi ételt, s a vacsora hátralévő részében más témákra terelődött a beszélgetés. Hangos kürtszó és dobpergés töltötte be a Westminster palota pompás dísztermét, mire minden jelenlévő izgatottan forgolódni kezdett, és a nyakát nyújtogatta, hogy lássa az uralkodó bevonulását. – Köszöntsék felállva a királyt! – kiáltotta a foka-marás, botját a földhöz ütve. Aki eddig ült, az is mind felállt, és mélyen meghajolt. Henrik király belépett a terembe. Testhez álló kék zekét és ezüsttel átszőtt, hermelinprém szegélyezte hosszú kabátot viselt. Koronás fejét büszkén feltartotta. Jobbján Charles Brandon, Suffolk hercege lépdelt, aki gyermekkori barátja és társa volt. A király balján Thomas Boleyn, Wiltshire újonnan megtett grófja haladt. Jó pár lépéssel Henrik mögött, az alacsonyabb rangú nemesek sorában vonult George Boleyn, a menet végén pedig Thomas More, aki hivatalának megfelelően skarlátszínű talárt viselt, s arcán, leszámítva szeme sarkának enyhe rándulásait, sztoikus nyugalom tükröződött. A király fellépett az emelvényre, elfoglalta trónját, s onnan szemlélte az egybegyűlteket. A tömeg élén Warham érsek, egy hajlott hátú, foltos arcú, korosodó férfi állt. Mellette Fisher püspök, karja feszesen a teste mellett, ajka keskeny csíkban összeszorítva. Henrik ujjaival dobolt a trón karfáján, s lassan végignézett az alattvalóin. – Nemes uraim – kezdte végre – és kegyelmes uraim! Azért gyűltünk ma itt össze, hogy meghallgassuk az önök ellen felhozott panaszokra és vádakra adott válaszukat. Az általános vád önök ellen az, hogy Wolsey bíborost és a római pápát támogatják saját országukkal és felkent királyukkal szemben. Fisher püspök látható undorral az arcán csóválta a fejét erre a kijelentésre. S bár a jelenlévők közül sokan behintették magukat édes kölnivízzel, mielőtt a király elé járultak, Thomas More mégis a feszültség savanykás bűzét érezte a levegőben. A király összekulcsolta a kezét. – Talán akad önök között olyan, aki azt feltételezi, hogy személyes érdekből jöttem ma ide. Ez nem így van. Mint királyuk, kötelességem visszaállítani országunkban a rendet és biztosítani a birodalom és a korona mentelmi jogait és fejedelmi kiváltságait. Erre a szent feladatra esküdtem föl Isten előtt a koronázásom napján. Senki sem szólt. Még csak nem is bólintott senki. Henrik a Fisher püspök mellett álló idős érsek felé fordította a tekintetét. 8

– Milyen döntésre jutottak, Warham érsek? – Felség – felelte Warham érdes hangon –, mielőtt válaszunkat ismertetném, szeretném átadni a szót őkegyelmessége Rochester püspökének. A király szeme összeszűkült, de beleegyezőn bólintott. – Uraim – kezdte Fisher, és előrelépve társai felé fordult. – Arra kértek bennünket, hogy ismerjük el őfelségét az angliai egyház legfőbb vezetőjének. Ám sajnálatos módon amennyiben ezt a kiváltságot megadjuk a királynak, szakítanunk kell a római Szentszékkel. Ha pedig elhagyjuk az egységes keresztény világot, kiugrunk Péter hajójából, akkor könnyen elnyelnek bennünket a viszálykodás és az eretnekség, a szakadár felekezetek és szekták hullámai. Thomas More a nemtetszés halk moraját hallotta a tömegből azok részéről, akik jobbnak látták a király álláspontját támogatni. A zúgolódás erősödött, ahogy Fisher folytatta beszédét. – Azt mondom önöknek, hogy a király egyházunk feletti uralmának elfogadása nem mást jelent, mint Jézus egybeszőtt köpenyének a kettészakítását! Az egyházfők közül sokan bólogattak, és helyeslő hangjuk belevegyült az ellenzők morajlásába. A király előredőlt trónján, szeme villámlott a dühtől. – Kegyelmes uram! – kiáltotta a főkamarás, botját a földhöz verve. – Halljuk a döntést! A püspök elhallgatott. More nagyot sóhajtott, és a továbbiakat Istenre bízta. Minden szem Warham érsekre szegeződött. – Ezennel a püspökgyűlés elé terjesztem a javaslatot – mondta Warham lassan –, miszerint őfelsége, a király új címe jogán az angliai egyház és egyházi testület legfőbb vezetőjévé lesz… A király az idős érsekre meredt, és várta az indítvány további részét. – Azzal a feltétellel kiegészítve, hogy „amennyiben ezzel nem sérül Krisztus törvénye”. Henrik mozdulatlan maradt, de tekintetével végigpásztázta a termet, s egyesével szemügyre vette az összes jelen lévő egyházi személyt. More érezte a rávetődő pillantást, mely perzselt, mint a beégetett bélyeg, aztán továbbsiklott. – Ki támogatja a javaslatot? – kérdezte Warham. A teremben néma csend támadt. Henrik a homlokát ráncolta. Warham megköszörülte a torkát. – Nos – mondta –, qui tacet consentire. Tehát aki hallgat, feltehetően egyetért. Még mindig nem szólalt meg senki. Néhányan Fisherre néztek útmutatásért, de ő csak keresztet vetett, és lehorgasztotta a fejét. A püspökök vonakodva bár, de jóváhagyták a javaslatot. Henrik hátradőlt a trónján. More látta, hogy a király nem örül, noha elért mindent, amit akart. Vagyis majdnem mindent. De minél közelebb került, Annál jobban perzselt – Hisz tudjuk mind, minél közelibb, annál égetőbb a tűz… Boleyn Anna kezét a nyitott könyvön, Chaucer költeményén nyugtatta, és eltűnődött, vajon honnan ismerik ilyen jól a költők az emberi szív rezdüléseit és vágyait. Egy pillanatig azt képzelte, ha férfinak születik, ő is szívesen vetett volna papírra ilyen bölcs gondolatokat. De ha férfinak születek – töprengett tovább –, sosem találtam volna rá a szívem szerelmére, Henrikre! Hátradőlt kényelmes ülőhelyén az ablakmélyedésben, a könyvet térdére támasztotta, és ujjával az egyik hajtincsét tekergetve olvasott tovább. A napsugár melege átjárta a testét. Nem múlt el a napnak órája úgy, Hogy ne mondta volna magában ezerszer is: „Te jóságos, kit készséggel szolgálok napra nap, Most Istenre kérlek, 9

Cressida, könyörülj rajtam, mielőtt meghalok!” Ábrándozásából léptek zaja riasztotta föl. Ahogy kiegyenesedett, Henrik nézett le rá mosolyogva. Anna félretette a könyvet, és föl akart állni. – Ne! Maradj így! – mondta Henrik. Letérdelt, és megcsókolta Anna meztelen vállát. – Olyan gyönyörű vagy! Annyira… kívánatos. – Fölemelte a lány arcát, és szenvedélyesen megcsókolta. – Azt akarom, hogy az enyém légy, teljesen! Anna érezte, ahogy a férfi egész szíve, lelke, vágyakozása ott lángol a tenyerében és az ajkain. Mohón viszonozta Henrik csókját, majd fejét hátravetve halkan fölsóhajtott. Tűz gyúlt a hasa és az ágyéka táján, iszonyatos, gyönyörteljes fájdalom, melyet muszáj volt enyhíteni. Lábát a király dereka köré fonta, a férfi pedig felhajtotta a szoknyáját. Henrik hangosan nyögött, miközben sóváran kutató kezét egyre följebb csúsztatta a lány combján, vágyakozó öle felé. – Nem tudok tovább várni – sziszegte a fogai között. Ám ekkor Anna egyik kezével az arcához húzta a király arcát, a másikkal pedig megállította és eltolta magától tapogató ujjait. Összezárta a lábát, és lesimította a szoknyáját. – Ó, szerelmem! – felelte zihálva. – Csak még egy kicsit várj, aztán… Henrik felhorkant, és az égre szegezte tekintetét, mint aki megadja magát az isteni akaratnak. De aztán kitört belőle a nevetés. Ölbe kapta kedvesét, és arcát a lányéhoz nyomta. Egy hosszú, érzelmes pillanat után megszólalt: – Megválasztottak az egyház fejévé. – Hát sikerült! – kiáltotta Anna. – Mostantól azt tehetsz, amit csak akarsz! Henrik bólintott. Arcon csókolta kedvesét, és felállt, hogy távozzon. – Meghagyom Cromwellnek, hogy hozasson rendbe néhány lakosztályt a Towerben. Minden angol királyné eltölt ott egy éjszakát a koronázása előtt. Anna csókot hintett királyának, aki egy színpadias meghajlással kivonult a szobából. Akkor a lány maga köré fonta a két karját, s elképzelte, hogy Henrik öleli, és örökké így maradnak, egybeforrva. Köhögés hallatszott. Anna hátrafordult, és megpillantotta apját, aki búskomor tekintettel állt a hátsó ajtónál. – Papa, mi a baj? – kérdezte. – Te nem ünnepelsz? Thomas Boleyn összevonta a szemöldökét. – Még túl korai az öröm. Valójában nem győztük le a püspököket. Más lehetőség híján megszavazták, hogy a király legyen az egyház legfőbb vezetője, de csak „amennyiben ezzel nem sérül Krisztus törvénye”. Nem kell túl eszes jogásznak lenni ahhoz, hogy belássuk: „Krisztus törvényére” hivatkozva magát a szavazást is érvényteleníteni lehet. Annának elakadt a lélegzete. – Akkor hát minden hiábavaló volt? – Nem, nem volt minden hiábavaló. Az alapelvet mostanra a legtöbben magukévá tették. Ahogy George mondja, az összes püspök ellenállása és nyakassága valójában egyetlen embertől ered, attól az átkozott Fishertől. Anna kézbe vette a könyvét, rámeredt, de aztán zaklatottan félredobta. Apja odalépett hozzá, és megérintette a haját. – Vagyis – mondta a lánynak – ha őt… valahogy rá tudnánk bírni… hogy helyesen cselekedjen, akkor a viták is hamarosan elcsitulnának. És úgy már valóban lenne okunk az ünneplésre.

10

Második fejezet

F

– elség – szólt Thomas Cromwell meghajolva, és egy fiatalembert vezetett be a király fogadótermébe. – Ő Mr. Thomas Cranmer, akit már sokszor említettem önnek. Henrik, aki a nap végére meglehetősen elfáradt a csip-csup ügyek intézésében, melyek mind jelentéktelennek tűntek az Annával való tisztázatlan kapcsolatához képest, felderült Cranmer láttán. Az egyszerűen öltözött fiatalember szürke ingében, nadrágjában és lötyögős cipőjében zavartan ácsorgott a király előtt. Cromwell folytatta: – Mr. Cranmer mutatott rá először arra a tényre, hogy felséged Nagy Ügye alapvetően nem jogi, hanem teológiai természetű. Henrik arca felragyogott, és trónjáról leszállva lelkesen megölelte Cranmert. Azután megfogta a két karját, és bujkáló mosollyal az ajkán szemlélte a megdöbbent fiatalembert. – Felség – hebegte Cranmer –, én, én… Henrik barátságosan megpaskolta a karját. – Milyen különös! – mondta. – Az ország legkiválóbb elméi, ünnepelt tudósok vesződtek s küszködtek mindhiába ezzel az üggyel, mire megjelenik egy tizedrangú papocska – már megbocsássa a kifejezést –, és mindenkit megszégyenítve előáll egy tökéletesen egyszerű és világos megoldással. Cranmert szemmel láthatóan zavarba ejtették a király szavai. – Felség, én… nem vagyok méltó erre a dicséretre. – Őfelsége saját káplánjává nevezte ki önt – közölte Cromwell. Cranmer a titkárról a királyra nézett, és egy hang sem jött ki a torkán. – Mr. Cranmer, köszönettel tartozik őfelségének – figyelmeztette Cromwell. Cranmer mély levegőt vett, hogy magához térjen, majd egy újabb sóhajtással térdre borult a király előtt. A római Szent Péter-székesegyház, a hívők és zarándokok vallási gyülekezőhelye, lenyűgöző építmény volt, melyben egyedülállóan ötvöződött a hanyatlás és a dicsőséges újjászületés: penész és aranyfesték, málló falak és márvány, patkányok és szentszobrok – mindez egyszerre megfért benne. A hosszú, fáradságos munkával és gyakran úttörő megoldásokkal épült hatalmas katedrális az Isten és az egyház iránti legmélyebb hódolatot volt hivatott kifejezni. Folyosói, kápolnái, fő- és mellékhajói mindig tele voltak hívőkkel, akik abban reménykedtek, hogy megpillanthatják a szentatyát, és áldást kérhetnek tőle. III. Pál pápa belépett a dolgozószobájába. Kézfején még érezte annak a sok-sok embernek az érintését, akik megragadták és könnyes arcukhoz szorították a kezét, amikor megérkezett a székesegyházba. A szobában már várt rá Campeggio bíboros, egy komor tekintetű, hajlott korú férfi, aki csak bottal tudott járni. A bíboros megcsókolta a pápa gyűrűjét. – Szentatyám – üdvözölte. – Foglaljon helyet, Campeggio bíboros. Tudom, hogy köszvény gyötri – mondta a pápa, és egy párnázott székre mutatott az asztal mellett. – Az én lábam is szörnyen fáj. Mikor mindketten leültek, Pál pápa összekulcsolta kezét az asztalon. – Milyen ügyben kívánt beszélni velem? – Két újabb levelet kaptunk az angol király „Nagy Ügyé„-vel kapcsolatban. 1 1

– Ó – szólt a pápa fáradtan –, már megint? Ezúttal mit akarnak? Campeggio kinyitott egy bőrtáskát, és elővette a leveleket. – Az elsőt maga Henrik király írta, és sürgeti benne a Kúriát, hogy Anglia békéje érdekében hozzon végleges – és persze számára kedvező – döntést a házassága érvénytelenítéséről. Mindezt, szentatyám, meglehetősen túlzó szavakkal adja elő; nehezményezi például, hogy „a pápa még egyetlen uralkodóval sem bánt úgy, ahogyan őszentsége vele bánik”. Pál pápa komolyan bólogatott. Elkedvetlenítette, amit hallott, de nem csodálkozott rajta. – Az elődömre gondol, és őszintén szólva, van igazság abban, amit mond. Kelemen sok kérdésben valóban nagyon határozatlan volt. A bíboros rábólintott, és nagyot sóhajtott. – Habár mélyen elítélem azokat, akik halála után kiásták, és nyilvánosan megszurkálták a tetemét, mégis megértem, mit érezhettek. Kelemen sohasem volt népszerű. – A pápa keresztet vetett, és elmormolt egy rövid imát elődje lelki üdvéért. – Hát a második levél? – Azt a császár írta nagynénje, a „boldogtalan Katalin királyné” érdekében. Arra kéri őszentségét, akadályozza meg a házasság felbontását, és átkozza ki a királyt. – Valóban döntésre kell végre jutnunk. Másrészről viszont egyházunk védelmében meg kell próbálnunk elkerülni, hogy a nagyhatalmak egymás ellen szegüljenek. Végtére is nekik puskáik és katonáik vannak, míg mi csupán az igazság és az erény fegyverével harcolhatunk. – A pápa fanyar tréfájára Campeggio nem reagált; vagy nem értette, vagy nem tetszett neki. – És mi van azzal a kis szajhával, a király ágyasával? – Boleyn Annával? – Campeggio lehajolt, óvatosan megtapogatta köszvényes lábát, és felszisszent. – Igen – mondta a pápa. – Valaki igazán eltehetné már láb alól. Campeggio felkapta a fejét. Megdöbbentette ez a felvetés, de belátta, hogy a pápának valószínűleg igaza van. A Whitehall palota belső kertjét lágy zsibongás töltötte meg, ahogy a poszáták és az ökörszemek édesen dalolva repkedtek a bokrok között, s rátelepedtek az ősi tölgyek és füzek ágaira. A halastavakban ezernyi fehéren virágzó vízililiom úszott, leveleiken békák sütkéreztek a reggeli napfényben. A levegőben apró szitakötők lebegtek, mint csillogó ékszerek a hajnal köntösén. Henrik a fákkal és sövénnyel szegélyezett ösvényen sétált barátjával, Charles Brandonnal, és együtt élvezték e korai óra friss leheletét. – Hallom – mondta a király vidáman –, feleségül vetted a gyámleányodat. Hogy is hívják? – Catherine Brook. – Catherine – nyugtázta Henrik. – És miért éppen őt? – Mert szeretem és tisztelem Brook kisasszonyt – felelte egy vállrándítással Brandon. – Ráadásul a kisfiamnak szüksége van anyára. Henrik cinkos mosollyal nézett a barátjára. – Hány éves is a hölgy? – Tizenhét. Henrik felkacagott, és pajkosan oldalba lökte Brandont. – Tökéletes anya! A legnagyobb tó körül folytatták sétájukat, és a vízfelszín alatt cikázó, narancs- és ezüstszínű halakat figyelték. – Előre sajnálom szegény Catherine-t – mondta Henrik. – Te képtelen vagy bárkihez hűséges maradni, Charles. Sosem tudtál. Brandon megállt, és a hangja hirtelen komollyá vált. 12

– Ez most más. – Mennyiben más? – Nem tudom. Csak érzem. Catherine gyönyörű, de ennél többről van szó. Ez… ez két igaz lélek egybekelése. Biztosan érti felséged, mire gondolok. Henrik figyelmesen fürkészte a barátja arcát, és úgy érezte, valami új, mélyebb kötelék alakul ki köztük. Hogyne értette volna, mire gondol. Tökéletesen értette. Thomas Boleyn egy szűk, sötét szobában ült a palota pincéjében. Csupán egyetlen gyertya égett a földön, de az is olyan halotthalványan, hogy a fényénél kivehetetlenek voltak mind Boleyn, mind a másik két férfi vonásai. Ő akarta így. Ezen a hátborzongató titkos találkozón okosabb volt, ha a résztvevők kiléte homályban marad. Az asztal túloldalán egy Roose nevű kopasz ember ült ölbe tett kézzel, és az ujjait tördelte. Roose-t épp az imént vezették oda egy rejtett folyosón keresztül. Mereven nézte a kezét, és várta a további utasításokat. – Mr. Roose? – szólt Boleyn. – Igen, uram. – Ön szakmáját tekintve szakács, nemde? – Igen, uram. – Megértette, mit kell tennie? – Igen, uram, megértettem. Boleyn bólintott, bár tudta, hogy a másik nem láthatja őt. A bólintás inkább önmagának szólt, a saját elhatározását akarta megerősíteni vele. – Ezt a fáradozásaiért kapja – mondta Boleyn, azzal néhány aranypénzt csúsztatott a szakács felé az asztalon. Ám mielőtt Roose elvehette volna az aranyat, Boleyn rácsapott a kezével. – Ha elárul minket – mondta hidegen –, az egész családját elpusztítjuk. Roose hangosan nyelt egyet, aztán felmarkolta és a zsebébe csúsztatta az érméket. Valaki más is megmozdult a sötétben: egy kis bőrerszényt tett az asztalra, és a szakács felé tolta. Roose merőn nézte az erszényt, mintha skorpió lenne, de végül azt is eltette. Amint a szakács felállt, hogy távozzon, a gyertya fellobbanó fényénél egy szemvillanásra meglátta az asztalnál ülő férfit. Hűvös pillantást váltottak, majd Boleyn visszahúzódott a sötétbe. Anna Whitehall palotabeli lakosztályában nyüzsögtek a látogatók. Egymást váltva érkeztek az idős és fiatal, magas és alacsony rangú nemesek, udvari emberek, hogy tiszteletüket tegyék az ifjú hölgy előtt, aki sokak szerint hamarosan Anglia új királynéja lesz. Udvarhölgyei megnyerő könnyedséggel vezették ki és be a vendégeket. Anna szemlátomást élvezte az őt körülvevő nyüzsgést és hódolatot, s közben szerepéhez híven igyekezett egyszerre fennkölt és készséges lenni. Thomas Cromwell, aki jó ideig mellette állt, csendes elismeréssel figyelte a hízelgők parádés felvonulását. Majd egy sokatmondó pillantást vetett Annára, meghajolt és távozott. – Lady Anna – szólt a sorban következő látogató, Oxford grófja, egy ösztövér, kissé horgas orrú emberke. Mélyen előrehajolt, és kezet csókolt. – Azért jöttem, hogy szerény tiszteletemet tegyem ön előtt. – Köszönöm, Lord Oxford, lekötelez. Ha bármiben segítségére lehetek akár önnek, akár a családjának, csak szóljon. Oxford grófja biccentett, és kihátrált a teremből. A következő hódolattevő Thomas Wyatt volt, a költő, aki széles, színpadias mozdulattal kapta le kalapját, s szinte tánclépésben hajolt meg Anna előtt. – Lady Anna, kérem, fogadja elismerésemet, amiért ilyen magasra jutott. – Köszönöm, Thomas – felelte Anna mosolyogva. Azután halkabbra fogta a hangját, és köze1 3

lebb hajolt a férfihoz. – Soha nem fogom elfelejteni, hogy valaha jó barátok voltunk. – Ó – suttogta Wyatt –, bárcsak én feledni tudnám! – Ám úgy látom, ön is feljebb került. – Csupán alkalmi diplomata vagyok Mr. Cromwell jóvoltából. Látja, nekünk, költőknek és festőknek is hasznunkat veszik időnként! – Kezet csókolt Annának, majd felegyenesedett. – Van itt valaki, akit szeretnék bemutatni önnek. Wyatt egy fiatalemberre mutatott, aki mindvégig mögötte állt. Szép termetű, jóképű férfi volt, akinek göndör haja és csillogó tekintete láttán Anna szívverése rögtön szaporább lett. A férfi egy hegedűt tartott a hóna alatt. – Lady Anna – szólt Wyatt –, engedje meg, hogy bemutassam Mark Smeatont, aki zenész, énekes, tánctanár és mindenes géniusz! Anna nevetett, és a fiatalember felé nyújtotta a kezét. – Mr. Smeaton. – Jobban szereti, ha egyszerűen Marknak szólítják – mondta Wyatt. Anna kacéran félrebillentette a fejét. – Hogyan is lehetne egy ilyen embert egyszerűen szólítani? – Hölgyem – szólt Smeaton –, nagy öröm és megtiszteltetés számomra önnel találkozni. – Ön hegedül? – kérdezte Anna, és a hangszerre mutatott. Smeaton bólintott. – Játsszon nekem valamit! Smeaton az álla alá fogta a hangszert, felemelte a vonót, és rámosolygott Annára. Amint a vonót végighúzta a húrokon, éterien tiszta hang csendült fel, majd a férfi ráhajolt a hegedűre, és játszani kezdett. A zene egyszerre volt lágy és erőteljes, s ahogy a hangszerből előcsalt gyönyörű dallam betöltötte a termet, mindenki lenyűgözve hallgatta. Amikor Smeaton befejezte a dalt, Anna megkérdezte tőle: – Megmutatja, hogyan kell? Smeaton átnyújtotta a hegedűt. A lány az állához illesztette, de nem tudta helyesen lefogni a húrokat. Smeaton elnéző mosollyal megfogta Anna kezét, és gyengéden végigvezette ujjait a hangszer nyakán. Az arcuk szinte összeért, és Anna egészen közelről látta a férfi hosszú szempilláit és szenvedélytől izzó tekintetét. Amikor a felszolgálók mind kimentek a konyhából, hogy megterítsék az asztalt Fisher püspök és vacsoravendégei számára, Roose, a püspök szakácsa a tűzhelyen álló nagy rézüsthöz lépett, amelyben a zöldségleves melegedett. Végre egyedül maradt. A szíve hevesen vert, ahogy kinyitotta a korábban kapott bőrerszényt, és a benne lévő porból beleszórt egy keveset a levesbe. „Nem, ez nem lesz elég – gondolta magában. – Nem hibázhatok.” Azzal beleöntötte a levesbe az erszény egész tartalmát, és jól elkavarta. Pár óra múlva a püspök és a meghívott egyházi személyek vacsorához gyülekeztek az étkezőben. Az asztalon báránysült, tojás, több különféle sajt és egy tál dió volt. Hamarosan az egyik felszolgáló behozott a konyhából egy nagy levesestálat, és a tálalóasztalra tette, egy másik pedig tányérokba merte a levest. Fisher bíboros a többiekhez fordult. – Meggyőződésem, hogy az „amennyiben ezzel nem sérül Krisztus törvénye” kitétel valójában az egész javaslatot érvénytelenné teszi. Hiszen hogyan engedhetné Krisztus törvénye, hogy egy világi személy legyen az egyház feje, még ha a királyról van is szó? Thomas More, aki az asztal másik végén ült, helyeslőn bólintott. Amikor a püspök látta, hogy a vacsora tálalva van, összekulcsolta a kezét, és elmondta az asztali áldást. A vendégek kórusban felelték rá: – Ámen. 14

A szolgák kiosztották a levessel teli tányérokat. Fisher nem volt nagyon éhes, így egy kisebb adagot választott. More fejrázással jelezte, hogy nem kér, a többiek viszont szívesen elfogadták és jó étvággyal kanalazták a levest. – Megkérdezhetem, Sir Thomas – szólt a püspök –, hogy továbbra is szándékában áll-e lemondani a hivataláról? More felsóhajtott. – Megvallom, kegyelmes uram, a szavazás után fájdalmasan kísértett ez a gondolat. De aztán úgy döntöttem, inkább maradok, és tovább harcolok a kereszténységért. – Nagyszerű döntés – mondta Fisher, és kanalazott egyet a leveséből. Furcsa íze volt, bár meglehet, hogy csak az érzékei csalják meg így öregkorára. – Ahogy az érsek úr legújabb állásfoglalását is igen helyesnek tartom. Az asztal túlsó végén az egyik pap abbahagyta az evést, gyanakodva szagolgatta a levesét, majd elfintorodott. Fisher nem vette észre. – Hálát adok az Istennek – folytatta –, hogy az érsek végre a lelkiismeretére hallgatva szembeszállt a királlyal, amiért Henrik fel akarja bontani a házasságát, továbbá kijelentette, hogy ellenezni fog minden olyan törvényjavaslatot, amely sérti az egyház érdekeit. Én… – Hirtelen elhallgatott, mert éles fájdalom nyilallt a gyomrába. – Áá! – nyögött fel a gyomrát szorongatva, ahogy a fájdalom továbbterjedt. – Kegyelmes uram! – kiáltotta More. Egy másik vendég is nyögni kezdett, és a hasát fogta. Aztán egy újabb. Egy percen belül mindenki, aki evett a levesből, hörögve, hányva vergődött az asztal mellett vagy a földön. Fisher a fájdalomtól tehetetlenül, rémülten nézte, ahogy a vendégei nyöszörögve vonaglanak, mintha mindjárt végük lenne. More a püspök segítségére sietett. – Fiam – kiáltott oda az egyik szolgának –, hívj gyorsan orvost! Orvost, az isten szerelmére! Henrik király mahagóni székében ült a szobájában, és mellén összefont karral hallgatta kancellárja beszámolóját. – Négyen belehaltak a kínjaikba – mondta More. – Fisher püspök is csak azért élte túl, mert nagyon keveset evett a levesből. A király megcsóválta a fejét. – Rendkívül sajnálatos esemény, Sir Thomas. – Több mint sajnálatos, felség! Fisher szakácsát már letartóztatták. De mindenki azt találgatja, ki állhat a merénylet hátterében. – És vajon ki? – Elsősorban Wiltshire grófjának neve merült föl. Henrik hátrahőkölt a meglepetéstől. – Boleyn? – Igen, és… – More szemmel láthatóan vonakodott kimondani a nevet, de aztán mégis megtette. –...vannak, akik Lady Annát vádolják. A király dühösen felpattant, és More felé bökött a mutatóujjával. – Vannak, akik mindenért őt vádolják! Ha esik az eső, azért, ha nem esik, azért. Őt okolják a királyné meddőségéért és azért is, mert szeretem. Őt hibáztatják a terményeinket elpusztító szelekért és a hajóink vesztét okozó viharokért! Mindenről Lady Anna tehet! Ön szerint, Sir Thomas, vajon Lady Anna akarta megmérgezni a püspököt? A kancellár nem válaszolt. Henrik undorodva elfordult tőle. – Henrik, én… – kezdte More. A király visszapördült. – Engem többé ne szólítson így! Azok az idők elmúltak. 1 5

A két férfi mereven nézett egymásra. Az egykori jó barátok között egyre nőtt, egyre mélyült a szakadék. – Akárki is a felelős – mondta végül More visszafogott hangon –, egy biztos: Roose, a szakács minden kétséget kizáróan megpróbálta megmérgezni felséged egyik legkiválóbb alattvalóját, szent egyházunk püspökét, valamint engem, és majdnem sikerrel is járt. Ha felséged szemet huny e sérelem fölött, akkor az emberek azt fogják hinni, hogy a gyilkossági kísérlet az ön… jóváhagyásával történt. Henrik felhorkant, széttárta a karját, és kiviharzott a szobából. A londoni Tower pincéin keresztül vezető folyosó sötét és nyomasztó volt, penész, ürülék és rettegés szagától bűzlött. Thomas Boleyn egy zárt cella előtt találkozott a fiával. A cella mellett egykedvű őr strázsált. – Elkezdődött már? – kérdezte Boleyn, és illatosított kendővel törölgette az orrát. George bólintott. – Nem hallod a kiáltásokat? Boleyn most már hallotta, s görcsbe rándultak tőle az izmai. – Hibázott – súgta dühösen a fiának. – Minden szenvedést megérdemel. Biccentett az őrnek, mire az kinyitotta az ajtót, és beengedte a két férfit a cellába. Odabent koromsötét volt, csak az ajtó kicsi, rácsos ablakán át szűrődött be némi fény. Egy egész percbe telt, míg Boleyn szeme hozzászokott a sötétséghez, bár közben hallotta a cella közepéről jövő zihálást és azt is, hogy valami megcsörren. Aztán meglátta a férfit. Roose görnyedten állt, testét lehúzta a nyakára, csuklójára és bokájára erősített láncok súlya. Kapkodva vette a levegőt, és mindvégig a túlsó sarokba bámult, mintha valami olyasmit látna ott, amit más nem. Cromwell is bent volt, s nagy léptekkel járkált a fogoly körül. Kurta biccentéssel nyugtázta a két Boleyn érkezését. Azután a szakácshoz fordult, és kedvesen, majdhogynem együtt érzőn szólt hozzá: – Na, még egyszer! Kitől kapta a mérget? Roose Boleynre nézett. Arca felduzzadt az ütésektől, tele volt mély sebekkel és zúzódásokkal. – Mr. Roose – mondta Cromwell –, teljességgel elképzelhetetlennek tartom, hogy hirtelen gondolt egyet, és megmérgezte a gazdáját az összes vendégével együtt. Hiszen olyan odaadón szolgálta az elmúlt négy évben. – Nagy levegőt vett. – Szóval kitől kapta a mérget? Boleyn egész testében megmerevedett. Roose nem fogja elárulni. Nem árulhatja el! A szakács összezúzott szájából nehezen préselődtek ki a szavak. – Uram, nekem három lányom van. – És mi közöm nekem ehhez? – Önnek semmi, uram. – Roose köhögött, és vért köpött a földre. – Nekem viszont ők a mindenem. Az anyjuk meghalt, egyedül neveltem fel őket. Gyönyörű lányok, és olyan szelídek. Szeretném, ha jó férjet találnának maguknak… de ahhoz pénz kell. Cromwell közelebb lépett a leláncolt férfihoz. – És ha azt mondom, hogy fizetünk az együttműködéséért? – Nem, uram. Engem már kifizettek. A számla ki van egyenlítve. Cromwell halkan káromkodott, és a fejét rázta. – Micsoda bolond! – Valóban az vagyok, uram. Mindenki bolond, aki szereti a gyermekeit. „Milyen igaz – gondolta magában mosolyogva Boleyn. – Bölcs válasz, Roose.” Fisher püspök ágyban feküdt, feje alatt feltornyozott párnák, keze a takarón nyugodott. A kan16

dallópárkányon egy fafeszület alatt gyertyák égtek. More egy pillanatra azt hitte, a püspök meghalt, és önkéntelenül keresztet vetett. Ám Fisher megmozdult. A kancellár az ágyhoz lépett, és egészen közel hajolt, hogy a barátja jobban hallja, amit mond. – A király egy igen szigorú új büntetést vezetett be a méregkeverők számára – mondta. – Élve megsütik őket. Fisher szemhéja megrándult, de a szeme csukva maradt. – Bölcsen tette a király, hogy ilyen erélyesen lépett föl ebben az ügyben. De sokan még így is gyanakodnak – elsősorban Lady Annára és az apjára. Fisher szétnyitotta az ajkát, majd összezárta, és újra kinyitotta. – Mindannyian Isten kezében vagyunk – suttogta alig hallhatóan. – De félek, hogy amíg én itt fekszem tehetetlenül, a király folytatja a válási procedúrát, hiszen most már hatalmában áll önállóan dönteni. – Ezt azért kétlem. A helyzet nem ilyen egyszerű. Őfelsége bizonyosan tisztában van vele, mennyire népszerű a királyné, és mennyire népszerűtlen a lady. – More gyengéden megfogta a püspök karját. – Azt hallottam, hogy a legutóbbi tanácskozáson a király haragjában felvetette, mi lenne, ha a pápa engedélye nélkül venné el Lady Annát. – És mit szóltak ehhez a többiek? – Egyedül Boleyn támogatta. Még a barátja, Brandon is ellene volt. Az egyik nemes pedig egyenesen megmondta őfelségének, hogy egy ilyen lépés akkora közfelháborodást okozna, hogy jobban teszi, ha azonnal letesz róla. A püspök megkönnyebbülten felsóhajtott. – Hála Istennek. Sir Thomas, imádkozzunk a királyért s lelki üdvéért! – Örömmel – felelte More. „Örömmel” – gondolta magában, majd letérdelt a püspök ágya mellé, keresztet vetett, és belefogott az imába. – In nomine Patris, et Filii, et Spiritus Sancti… Narancsvörösen izzó fény és iszonyatos hőség áradt Roose felé, ahogy oldalán két őrrel betántorgott a Tower föld alatti börtönébe. A szakács egyszerű vászonruhát viselt, szakálla az elmúlt hetek alatt hosszúra nőtt és összecsomósodott. Lehorgasztott fejjel állt, verejtéktől és vértől mocskos karját a derekához láncolták. Mielőtt felemelte volna a fejét, megpróbált felkészülni mindarra, amit látni fog. Uram, irgalmazz! Felpillantott. Pokoli látvány tárult elé. Körös-körül a magas, nyirkos falakon fáklyák égtek, és megvilágították a kísérteties jelenetet. A terem közepén egy hatalmas, deszkaállvánnyal körülvett üstöt állítottak fel, melyben forró olaj bugyogott. Alatta félmeztelen férfiak szították a tüzet, nehogy a forrás egy pillanatra is alábbhagyjon. Az építmény tetején, az üst mellett a fő kínvallató éppen a fából ácsolt görgős darura erősített hám bőrhevedereit ellenőrizte. A kínvallató arcán förtelmes gyönyör terült el, ahogy rámosolygott Roose-ra. Az állvány jobb oldalán Thomas és George Boleyn, valamint Thomas Cromwell várakozott. Boleyn és fia izgatottan figyelte az előkészületeket. Cromwell ezzel szemben feszültnek és idegesnek tűnt. Krisztus, könyörülj rajtam! Roose megnedvesítette kicserepesedett ajkát, és egyenesen Cromwellre nézett. – Ha ideje engedi, uram, mondja el a lányaimnak, hogy könnyen és fájdalom nélkül mentem a halálba, és hogy csak szép emlékeket őrizzenek szerető apjukról. Cromwellt szemmel láthatóan megrendítették a szakács szavai. Remegett a hangja, amikor megszólalt. – Ígérem, elmondom nekik. Roose lehunyta a szemét, és egy pillanatra imádott gyermekeire gondolt, akik sohasem fogják megtudni az igazságot arról, hogy valójában miért kellett szenvednie. – Most a Mindenható kegyelmére bízom magam – mormolta. – Isten áldja, uram. Az egyik őr hátulról megtaszította, mire Roose szeme felpattant. A bőrhámot leeresztették a 1 7

földre. Két őr gyors, durva mozdulatokkal ráerősítette a szíjakat a testére, egy harmadik pedig meghúzta a kötelei. Roose-t arccal lefelé, fekvő helyzetben húzták fel egyölnyire az üst fölé. A ruhája széle beleakadt a hevederbe, így teljesen leplezetlenül, minden maradék emberi méltóságától megfosztva lógott a kötélen. A kínvallató felnyúlt, és maga felé húzta a hámot, mire szemtől szembe került Roose-zal. Ő azonban nem a kínzójára nézett, hanem lefelé, a bugyborékoló, gőzölgő olajjal teli üstre. A szíve fájdalmasan zakatolt, kapkodva szedte a levegőt. Jézus Krisztus, Megváltó Urunk! A kínvallató kivárt. – Fejjel előre? – kérdezte aztán Roose-tól. – Vagy mindegy? Jelzett a daru kezelőjének, mire a hám kilengett az üst fölé, és a szakács közvetlenül a forró olaj fölött találta magát. Behunyta a szemét, és fejét az ég felé fordította. Erezte, ahogy a hám megremeg, és elindul lefelé. Uram, segíts, Uram, könyörülj rajtam! A hőség egyre erősödött, hólyagos lett tőle a karja, lába. A hámot ekkor megbillentették, hogy először a lábát érje az olaj. Roose minden erejét összeszedve megpróbált felkészülni az elképzelhetetlenre. Bocsáss meg, Istenem, végy karjaidba, és vezess haza! A lábfeje belemerült a tűzforró folyadékba. Roose hátravetette a fejét, és a nyelvét harapdálta iszonyatos fájdalmában. Már imádkozni sem tudott, csak arra összpontosított, hogy ne kiabáljon. Egy hosszú percig bírta is. Aztán üvölteni kezdett.

18

Harmadik fejezet

Katalin királyné belépett Henrik szobájába. Gyöngyökkel és zafírokkal ékesített kék selyemruháját viselte, melyet a királytól kapott ajándékba sok évvel azelőtt. Nyomában három udvarhölgye lépdelt, akik tapintatosan megálltak az ajtónál, hogy ne zavarják úrnőjüket. Henrik nem szólította fel távozásra a királynét, pedig megtehette volna, hiszen Katalin hívatlanul érkezett, és ezzel szemérmetlenül megszegte az udvari illemet. Ehelyett felállt a székéből, és ökölbe szorított kézzel odalépett hozzá. Katalin az utóbbi időben jócskán megöregedett, de a tartása még mindig lenyűgöző volt, ami annál inkább bosszantotta Henriket. – Uram – szólt Katalin mosolyogva, és meghajolt –, hogy érzed magad? Henrik megborzongott. – Tessék? – Azt hallottam, fogfájás gyötör. És hogy enyhe köszvényed van. – Dehogy van köszvényem! Miért hallgatsz az ostoba pletykákra? – Mert érdekel, mi van veled. Henrik felmordult. Miért nem tudja békén hagyni ez az átkozott nőszemély?! – Henrik – szólt Katalin. – Tessék? – Nem akarod végre elküldeni az udvartól azt a szégyentelen némbert, Boleyn Annát? Könyörgök… Henrik fellendítette a kezét, mintha arcul akarná ütni, de aztán meggondolta magát. – Hallgass! Ne is beszélj róla! Megtiltom! Katalin rezzenéstelenül állt, még csak hátra sem lépett. A hangja azonban lágyabb lett. – A lányunk, Mária, betegeskedett mostanában. Nyolc napja egy falat étel sem marad meg benne. Nem gondolod, hogy meg kellene látogatnunk? – Te mehetsz, ha akarsz – felelte Henrik. – Látogasd csak meg a hercegnőt, sőt nyugodtan maradj is ott. Katalin pontosan tudta, mi jár a király fejében. – Henrik – mondta higgadtan. – Én a világon senkiért, még a lányom kedvéért sem hagynálak el téged. Nekem melletted van a helyem, és ezt te is tudod. Henrik dühödt hörgéssel az ajtó felé mutatott. Katalin lassan meghajolt, majd elfordult, és szótlan udvarhölgyei kíséretében kivonult a szobából. Cromwellnek nem volt ínyére a találkozás, de ha már megígérte, elment. Meghajolt a három lány előtt, akik szorosan összebújva, fájdalmas tekintettel néztek rá. Roose lányai voltak, a legidősebb sem lehetett több tizennégy évesnél, a legkisebb talán tíz. Csinos lányok voltak mind, bár egyszerű, köznapi ruhát viseltek. A Roose család szerény nappali szobájában döngölt föld volt a padló, az ablakokat nem takarta függöny. – Az édesapátok… – kezdte Cromwell. A legidősebb, magas, barna hajú lány közelebb húzta magához a húgait. – Tudjuk, hogyan halt meg az édesapánk. Nem szükséges elmondania. A két fiatalabb lány, akik Cromwell érkezése óta csendben ültek, most sírva fakadt. Cromwell botladozó nyelvvel folytatta. – Az édesapátok… nagyon szeretett benneteket. Élete utolsó perceiben is… csak az volt szá1 9

mára fontos, hogy ti mindig… csodálattal gondoljatok rá. A lányokat annyira megrendítette, amit az apjukról hallottak, hogy zokogva a földre roskadtak. Cromwell elviselhetetlennek érezte a helyzetet, így aztán gyorsabban kezdett beszélni. – Apátok elmesélte nekem, milyen szép és jóravaló lányai vannak. Az volt a kívánsága, hogy jó házasságot kössetek. Azt mondta, már félre is tett valamennyi pénzt a hozományotokra. De a jó házassághoz sok pénz kell. A lányok már nem láttak, nem hallottak fájdalmukban. Cromwell a kabátjából előhúzott egy nagy erszényt, és az asztalra tette. Azután elővett egy másodikat és egy harmadikat is. – Isten áldjon benneteket! – suttogta, és kisietett a házból a napfényre. A király válogatott muzsikusai a galérián álltak tollas kalapjukban, és lanton, sípon, dobon játszottak a lent mulatozó társaság szórakoztatására. A Whitehall palota dísztermét körös-körül virágok, gyümölcsök, színes szalagok és gyertyák díszítették. A levegőben finom fűszerek és kövér pecsenyék illata terjengett, s az ünnephez illő piros-fekete ruhás szolgák serényen hordták az ételekkel megrakott tálcákat. Középen táncosok forogtak előírt alakzatokban, állandóan változó, gyönyörű portrékat szőve a táncparketten, miközben a nézők a fal mellett elismerően bólogattak, és serlegekből kortyolták a bort. Lady Anna, aki szemlátomást nagyon élvezte a vigasságot, felváltva táncolt George bátyjával és Mark Smeatonnal, a zenésszel. Henrik az emelvényen ülve nézte a táncosokat. Egyik ujjával a taktust ütötte, bár nem a zene, hanem egy sokkal erősebb belső hang ütemére. Charles Brandon a király mellett ült, és kíváncsian várta, miért hívatta magához őfelsége a táncparkettről, ahol feleségével, Catherine-nel táncolt. Henrik végül megszólalt, de közben nem nézett Brandonra. Továbbra is Annát figyelte, s azt, ahogy Smeaton végigvezeti a táncparketten, a fülébe sugdos, a lány pedig önfeledten kacag. – A feleséged, Catherine, gyönyörű asszony – mondta a király kurtán. – Úgy tűnik, nagyon boldogok vagytok együtt. – Így is van, felség. – A boldog házasság olyan adomány, amire mindenki áhítozik. – Henrik megrázkódott, és az állát dörzsölte. Brandon türelmesen várt. – Erről jut eszembe, szeretnélek megkérni valamire. Intett Brandonnak, hogy hajoljon közelebb, és a fülébe súgta a parancsot. Brandon nem örült a feladatnak. Gyors léptekkel haladt végig a folyosókon a királyné magánlakosztálya felé, s cseppet sem volt biztos benne, milyen fogadtatásban részesül majd. Egy udvarhölgy jelentette Brandon érkezését, majd bevezette a fogadószobába. A palota dísztermében zajló önfeledt vigassággal ellentétben Katalin lakosztályát a régóta tűrt kötelesség és szenvedés komor hangulata járta át. Brandon meghajlással köszöntötte a királynét. – Felség – mondta –, négyszemközt kell beszélnem önnel. Katalin intett az udvarhölgyeknek, hogy távozzanak. Azután Brandonra nézett, olyan tekintettel, mint aki valamilyen súlyos csapásra számít. – A király küldte? Ezen a késői órán? Miért? Brandon mély levegőt vett, és békítőleg felemelte a kezét. – Őfelsége csupán arra kéri, legyen belátó, és vonja vissza a Rómához intézett kérelmét. Bízza az ügyek irányítását őfelségére. Cserébe pedig számíthat a nagylelkűségére. Katalin összehúzta a szemét, de egy szót sem szólt. – Ahogy bizonyára felséged is értesült róla – folytatta Brandon –, a parlament megszavazta, hogy ezentúl a király legyen egy személyben a vallási és világi ügyek legfőbb vezetője. – Ez nem lehetséges. Egyedül a pápa rendelkezik a földön Isten hatalmával, ő az örök igazság megtestesítője. 20

– Igen, de a király… – Méltóságos uram, én mindig is szerettem férjemet, a királyt, ahogy csak egy asszony szeretheti az urát, de egy pillanatig sem maradhattam volna mellette a saját lelkiismeretem ellenére. Én vagyok Henrik igaz hitvese. Menjen Rómába, ha úgy óhajtja, és vitatkozzon erről sok okos férfiúval, ne csak egy szerencsétlen asszonyt vallasson itt! A királyné szavaiból áradó őszinteség és hit meghatotta Brandont, bár igyekezett palástolni az érzéseit. Katalin azonban jól látta, hogy a régi ellenség megrendül. Amint Brandon visszatért a díszterembe, a király sürgősen magához rendelte. – Mit felelt a királyné? – kérdezte izgatottan, szinte meg se várva, hogy Brandon leüljön mellé. – Azt mondta, mindenben készségesen engedelmeskedik felségednek. Mindenben, kivéve, amiben két felsőbb hatalomnak tartozik engedelmességgel. Henrik szája gúnyos mosolyra húzódott. – Melyik két „felsőbb hatalomnak”? A pápának és a császárnak? – Nem. Istennek és a saját lelkiismeretének. A király felpattant a trónjáról, s otthagyta Brandont és a sebtében hajbókoló udvaroncokat meg főurakat. „Pokolba az egésszel!” – gondolta Henrik. Talán egy percig is elhitte, hogy Brandon képes lesz meggyőzni Katalint, hogy vonja vissza a kérelmét? Ha ezt nem is, de azt elvárta, hogy a királyné mint alárendeltje és alattvalója engedelmeskedjen a parancsainak! A vendégek köszöntését figyelemre sem méltatva vonult át a termen. Ám amikor a tömegben megpillantotta a császári követet, odalépett hozzá. – Chapuys! – szólt, s már érezte a fenyegető szavak kesernyés ízét a nyelvén. A nagykövet mélyen meghajolt. – Felség. – Közölje a császárával meg akivel csak kedve tartja, hogy soha nem fogom elfogadni a pápa döntését a házasságom ügyében. Fütyülök rá, ha kiátkozással fenyeget. Rómában azt tesz, amit akar. De a saját országomban én parancsolok! Chapuys arcára egy pillanatra kiült a döbbenet. Henrik pontosan ezt a reagálást várta. – Felség – mondta ismét a követ meghajolva. A király elégedetten vonult a díszterem ajtaja felé, de még mielőtt kilépett volna, visszafordult, és odakiáltott Chapuys-nek: – Egyébként pedig üdvözlöm újra az udvarban! Thomas Cromwell dolgozószobájában pattogva égett a tűz a kandallóban, kellemes meleget és nyugalmat árasztott a két férfi körül, akik a hosszú nap után kényelmesen kinyújtózva ültek a kandalló előtt, és bort iszogattak. Cromwell egy percig kiélvezte a csendet, csak azután szólt vendégéhez: – Milyennek találja a királyt, Mr. Cranmer? Vendége, aki már egészen feloldódott az elfogyasztott bortól, azt felelte: – Esküszöm, Mr. Cromwell, ő a legkedvesebb uralkodó, akivel valaha találkoztam. Cromwell elmosolyodott. – Elárulhatom, hogy őfelsége máris nagyon kedveli és tiszteli önt. Bizonyára szerencsés órában született, mert úgy tűnik, bármit tesz vagy mond, a király mindenben igazat ad önnek. Cranmer letette a poharát, és a tűzbe meredt. – Önteltség lenne részemről azt feltételezni, hogy több vagyok őfelsége számára egy odaadó szolgánál. – Tiszteletre méltó a szerénysége – felelte Cromwell, és hörpintett az italából. – Őfelsége 2 1

azonban egyértelműen úgy gondolja, hogy ön nagyobb dolgokra hivatott. Cranmer felkapta a fejét. Serlegét megemelve nagyot kortyolt a borból, s közben le nem vette a szemét Cromwellről. – Ez az oka annak – folytatta Cromwell –, hogy éppen önt nevezte ki rendkívüli követnek a császár udvarába. Cranmernek elakadt a lélegzete, és a szájában levő bort spriccelve visszaköpte a pohárba. Cromwell jót mulatott magában. – Ezt nem teheti! – siránkozott Cranmer. – Miért pont engem? Hiszen én egy senki vagyok! Cromwell közelebb hajolt. – Őfelsége feltétlenül bízik önben. Tudja, hogy ön mindenki másnál jobban ismeri és hívebben támogatja az ő Nagy Ügyét. Sokak közül tehát ön a legmegfelelőbb személy, aki képviselni tudja a király érdekeit a császári udvarban. Cranmer a szájához kapta a kezét. A tűz fénye táncot járt az arcán. Cromwell újra töltött neki. – Sikerrel fog járni – mondta. – Biztos vagyok benne. Amellett ha már odautazik, alkalma lesz meglátogatni Nürnberg városát is. – Miért olyan különleges hely az? Cromwell hátradőlt a székében. – Nürnberg az első olyan városok egyike, amelyeket teljes egészében lutheránusok és reformátusok vezetnek. Egy igazi szabad város, amely mentes minden pápista babonaságtól és bálványimádástól. Nincs kitéve a pápai hatalomnak, sem az egyház visszaéléseinek – Cromwell mélyen Cranmer szemébe nézett. – Érdeklődve várom a beszámolóját. Brandont időnként ugyanolyan gyönyörrel töltötte el, ha beszippanthatta szerelme illatát, mint amikor ujjaival felfedezte asszonya testének titkait. Lehunyta a szemét, arcát felesége párnájához szorította, és mélyen belélegezte az előző éjszaka óta ott maradt illatokat. Aztán az ágyfüggönyön keresztül figyelte, ahogy Catherine felveszi a hálóruháját, majd széthúzza a függönyt, és bebújik mellé az ágyba. Brandon belefúrta orrát felesége nyakába, és nagyot szippantott. Catherine kuncogott, és eltolta magától a férfit. – Milyen volt a királyné? – kérdezte. – Lenyűgöző – válaszolta Brandon, és gondolatban egyszerre visszatért Katalin lakosztályába. – A bátorsága olyan, mintha valami nem e világi erőből merítené. – Ölbe vette a feleségét, magá hoz húzta, és gyengéden megcsókolta. Aztán még egyszer, immár mohóbban. Catherine a férjére pillantott, és látta, hogy elkomolyodik. Összeszorított ajkakkal kérdezte tőle: – Emlékszem… emlékszem, egyszer azt mondtad, lehet, hogy néha kénytelen leszel megbántani. Még akkor is, ha nem akarod. Tényleg meg fogsz bántani? – Nem foglak – felelte Brandon, és megsimogatta a felesége arcát. – Esküszöm mindenre, ami szent és jó és fontos az életben, hogy hű leszek hozzád, és mindörökké melletted maradok. – Catherine arcán halvány, reménykedő mosoly jelent meg. – Ennek ellenére nem vetném a szemedre, ha nem hinnél nekem. Hiszel nekem? – kérdezte a férfi. Hosszú csend következett, amit csak távoli bagolyhuhogás szakított meg. – Igen – suttogta Catherine. Közelebb húzódott a férjéhez, és kibújt a hálóruhájából. Brandon átadta magát a pillanatnyi gyönyörnek, és a lélek aggodalmait feledve, elmerült a szív és a test örömeiben. Ugyanazon az estén Henrik egyedül járkált fel s alá a lakosztálya előcsarnokában. A magas kovácsoltvas állványokon égő gyertyák fénye hosszú árnyékokat vetett elé, ahogy elhaladt mellettük. Az izgalomtól csak úgy bizsergett a bőre. Nagy horderejű döntés előtt állt, amit minden22

képpen meg akart osztani valakivel – de nem akárkivel. Kizárólag a szerelmével kívánt beszélni. Kinyílt az ajtó, és Anna lépett be mélyen bókolva. Az inas kívülről becsukta az ajtót. A király alig tudott uralkodni magán. – Kedvesem! Anna kérdőn felvonta a szemöldökét, s ajkát résnyire nyitotta, amiből világosan látszott, hogy tudja, Henrik valamilyen fontos bejelentésre készül. Ám női rafinériájához híven ártatlan tekintettel nézett a királyra. – Felség? – szólt halkan. – Hívattál? Henrik megragadta a kezét. – Mit szólnál, ha holnap elmennénk vadászatra? Anna zavartan pislogott. – Ha felséged úgy kívánja… A király alig tudta visszafojtani túláradó örömét. – Arra gondoltam, elutazhatnánk egy időre. Meglátogatnánk néhány ismerőst, és meg is szállnánk náluk egy darabig. Anna a homlokát ráncolta. Tudta, hogy a király csak incselkedik vele, de nem értette, miért. – Felség, mire jó ez az egész…? – És amikor visszatérünk, már kettesben leszünk a palotában! – Kettesben? – Igen. Csak mi ketten. Nem lesz harmadik személy. Anna végre megértette. A szeme tágra nyílt, kezét a szájához kapta. – Komolyan beszélsz? – Épp most adtam parancsba, hogy Katalinnak el kell hagynia az udvart. – Ó, istenem! – Anna felnevetett, majd sírva fakadt, végül Henrik nyakába ugrott, és arcát a férfi vállába temette. – Boldog vagy? – suttogta Henrik. Érezte a hálateljes bólintást, és hálát adott az Istennek, hogy végre minden elrendeződik. Az éjszaka hosszú volt, összesűrűsödött benne a földi halandók összes aggodalma, öröme és félelme. Eső esett, aztán elállt, és a csillagok kikukucskáltak a felhők mögül az alant elterülő angliai tájra. A chelsea-i házban, ahol Thomas More lakott feleségével, Alice-szel, csend honolt. A hold ezüstös fényt vetett a hálószoba padlójára. More hirtelen felült az ágyban, és torkából fojtott kiáltás tört elő. A szíve zakatolt, haja a hideg verítéktől a homlokára tapadt. Alice azonnal felriadt, és megfogta a férje karját. – Uram, mi történt? – Láttam – lihegte More. – Mit? Mit láttál, Thomas? – Már régóta kísért. Mindig is tudtam, hogy Luther és Tyndale a hamis prófétája. Hisz annyi jel van! Alice a szívére szorította a kezét, és a rémülettől tágra nyílt szemmel meredt a férjére. More zihálva kapkodta a levegőt. Nem akart ráijeszteni a feleségére, de mégis el kellett mondania neki, amit látott, mert az nem álom volt, hanem látomás. Isteni kinyilatkoztatás. – Láttam az Antikrisztust! A Fenevadat! Egészen közelről láttam, Alice. Mindjárt itt az Apokalipszis! Katalin a mintás ólomüveg ablaknál állt, egyik keze az üvegtáblán, a másikat mellkasára szorí2 3

totta. Lent az udvaron a férje vadászathoz készülődött, s a kísérő kocsik, inasok és szolgák számából ítélve hosszú ideig szándékozott távol maradni. A reggeli levegő friss volt az éjszakai esőtől, és a táj élénk őszi színekbe – narancssárga és bronz, skarlátvörös és arany árnyalatokba – öltözött. Ám Katalin szívét sötét aggodalom járta át. Kisvártatva megjelent Boleyn Anna az udvarhölgyei társaságában. Anna krémszínű lovaglóruhát viselt, brokátkalapját tüllfátyol és néhány libegő pávatoll díszítette. Könnyedén odaszökellt Henrikhez, ő pedig nyíltan megcsókolta, és felsegítette vörössárga kancájára. A király is felugrott a lovára, és egy vidám „Rajta!” kiáltással nekiiramodott Annával az oldalán, a kocsik és a többi lovas pedig sorban követték őket. Katalin ellépett az ablaktól, behúzta a függönyöket, majd leült az asztalához, és folytatta a kézimunkát. Ezúttal nem Henriknek hímzett inget. Azok az idők már elmúltak. Most harisnyákat stoppolt. A folyosón léptek zaja visszhangzott. Katalin szíve összeszorult. Tudta jól, ki érkezik, s mit fog mondani. Mélyet, keserveset sóhajtott. Egyik udvarhölgye kitárta az ajtót, és bejelentette: – Úrnőm, Cromwell titkár úr van itt. Cromwell belépett a szobába, és meghajolt. – Asszonyom – mondta –, őfelsége elrendelte, hogy egy hónapon belül hagyja el a palotát, és költözzön The More nevű vidéki birtokára. Katalin tovább mozgatta az ujjait, mintha még mindig varrna, de közben képtelen volt a kézimunkára figyelni. A befüggönyözött ablakra meredt. – Még… még csak el sem búcsúzott. – Az udvarhölgyeit és a szolgálóit természetesen magával viheti – fűzte hozzá Cromwell. Katalin a titkárra nézett, s bár tudta, hogy semmiféle együttérzésre nem számíthat tőle, valakivel meg akarta osztani a fájdalmát. – Akárhová megyek – mondta –, akkor is a hitvese maradok, és imádkozni fogok érte. – Még valamit… közölnöm kell. – Katalin várakozón hallgatott. – Őfelsége azt kívánja, hogy adja vissza a mindenkori angol királynét megillető ékszereket. Katalin elhűlve meredt a férfira. – Azt már nem! Nem fogom visszaadni, ami jog szerint engem illet, hogy olyasvalaki díszelegjen benne, aki szégyent hoz az egész keresztény világra! – Azzal felállt, a harisnyát a székre hajította, és hátat fordított Cromwellnek. Így maradt egészen addig, amíg nem hallotta a titkár távozó lépteit. A vidéki udvarház nem volt különösebben fényűző – valamiféle ismeretlen nemes uradalmát vették igénybe, Henrik már arra sem emlékezett, hogy kiét –, de ez nem is számított. Több hétig távol lesznek az udvartól, és amikor visszatérnek, Katalin már nem lesz ott. Akkor végre új életet kezdhet, hisz mindent elnyert, amire vágyott – teljhatalma lesz a világi és az egyházi ügyek fölött, és egy gyönyörű új királyné ül majd az oldalán, akit tiszta szívből szeret. Meghitten vacsoráztak kettesben egy kis szobában, körteszeletekkel és nyúlpecsenye falatokkal kényeztetve egymást. Henrik véletlenül Anna ajkára kent egy csöpp mézet, majd odahajolt, hogy lenyalja. Anna felkacagott, és szájon csókolta kedvesét. Kopogtak. A király türelmetlenül felsóhajtott és kiszólt: – Tessék! Jöjjön be! Egy hírnök érkezett. Szótlanul meghajolt, és közben a szeme sarka úgy rángott, mint az ideges póklábak. – Nos? – kérdezte Henrik. – Felség, a királyné búcsúüzenetét jöttem átadni. Sajnálja, hogy felséged nem óhajtott személyesen elköszönni tőle. Ezenkívül érdeklődik felséged hogyléte felől. Henrik alig hitt a fülének. Katalin még itt is képes zaklatni az átkozott, elviselhetetlen, álságos 24

önzetlenségével. Felpattant, hátralökte a székét, és öklével a hírnök arcába vágott. – Mondd meg a királynénak, hogy nem kérek a búcsúzkodásából! – ordította. Megragadta a hírnököt az ingénél fogva, és újra meg újra megütötte. –Nem vagyok hajlandó vigaszt nyújtani neki! És fütyülök rá, hogy érdeklődik-e az egészségem iránt, vagy sem! Törődjön csak a maga dolgával, és többet ne üzengessen nekem! – Elengedte a férfit, aki a földre zuhant; a szája sarkából vér szivárgott. – Megértetted? A hírnök feltápászkodott, és letörölte arcáról a vért. – Igen, felség. – Azzal meghajolt, és kisietett a szobából. Henrik még percekig lihegve állt. Aztán odament Annához, kezét a vállára tette, és megcsókolta a feje búbját. – Sajnálom. – Nincs miért bocsánatot kérned. A király elgondolkozott Anna szavain. – Igazad van, tényleg nincs – mondta, azzal leült a lány mellé, és figyelmesen nézte. Anna megérintette Henrik arcát. – Talán így kellett történnie. Közben pedig minden olyan csodálatos. – A mosolyából bizalom és kedvesség áradt. – Te is így érzed? – Igen – felelte a király, és lehajtotta fejét a gyöngéden befogadó ölbe; tudta, hogy Annának igaza van. – Minden olyan csodálatos. A Whitehall palota udvarán összegyűlt tömeg nem ünnepelni, hanem gyászolni jött. Úrnőjük, a királyné távozni kényszerül, mert a király messzi vidékre száműzte. Katalin kilépett a szürke reggeli fénybe, és miközben a hintója felé tartott, igyekezett higgadt és méltóságteljes maradni. Az udvarhölgyei, akik közvetlenül utána haladtak, ma szokatlanul búskomorak voltak. Zokogó emberek léptek elő a sokaságból, hogy kezet csókoljanak a királynénak, és elmondják neki jókívánságaikat, míg mások a durva földön térdepelve fejezték ki a hódolatukat. Az összegyűltek között volt Thomas More és Charles Brandon is. Noha More nem fejezte ki látványosan az érzelmeit, Katalin látta a szemében tükröződő szomorúságot. Egy férfi a tömegből felkiáltott: – Isten áldja őfelségét! Katalin megállt, rámosolygott, és azt mondta: – Köszönöm. Mindannyiuknak köszönöm. – Azzal odalépett a kancellárhoz, aki meghajlással és kézcsókkal köszöntötte. Brandon szótlanul, tűnődve állt egy kissé távolabb. – Kegyes úrnőnk – szólt More –, a Szívek Királynéja, még hatalmasabb tömeg fogja itt üdvözölni, amikor visszatér Londonba. Katalin mosolygott, aztán elfordult, és beszállt a hintójába. Ahogy áthajtott a palota kapuján, talán életében utoljára, az addig visszafojtott könnyek patakokban folytak le az arcán. Chapuys nem túlságosan kedvelte a palota pincéit. Odalent minden sötét és nyirkos volt, és sikamlós lények rohangásztak az ember lába alatt. A nagykövet bizalmas találkozót beszélt meg ide a férfival, aki az egyik oszlop árnyékában állt. – Az a terve tehát, hogy meggyilkolja Lady Annát? – kérdezte tőle Chapuys szinte suttogva. Az oszlop mögött rejtőzködő ember közönyös hangon felelt: – Igen, excellenciás uram. – És miért? – faggatta tovább Chapuys. – Mert a király és törvényes felesége közé állt. Bujaságával és boszorkányságaival teljesen elbűvölte a királyt, aki őmiatta elárulni készül a hitvesét, a pápa őszentségét és az anyaszentegyhá zat. Az a nő egy dülledt szemű lotyó, egy boszorka, aki nem érdemel jobb sorsot, mint hogy a pokolra jusson. Chapuys fontolóra vette, amit a férfi mondott. Kétségtelenül kemény szavak voltak. Ekkor a 2 5

pince távoli végéből közeledő léptek zaját hallotta. – Nem maradhat tovább – szólt sietve. – De imádkozni és reménykedni fogunk, hogy sikerrel járjon. Halk nesz hallatszott, aztán néma csend. Chapuys körülnézett az oszlopnál, de a rejtélyes alak már eltűnt.

26

Negyedik fejezet

Az elsötétített szobában csupán egyetlen gyertya égett, ez világította meg az asztalon elhelyezett tárgyakat: a gyümölcsöstálat, a díszes pisztolyt, a fafaragó kést, a rózsafüzért és a szál vörös rózsát. Látszott, hogy a tárgyakat szándékosan tették oda, mintha egy művész rendezte volna el őket. A tál mellett egy ív pergamen feküdt. A sötétségből kiemelkedett a művész tintába mártott lúdtollat tartó keze. A kéz a pennával megállt a papír fölött, majd gyors mozdulatokkal felvázolt három alakot: egy férfit a bal oldalon, tőle jobbra pedig két nőt. A férfi feje fölé a művész egy H betűt rajzolt, a jobb szélen elhelyezkedő női figura fölé egy K betűt, a kép közepén, a két másik alak között álló nő fölé pedig egy A-t. A művész hátradőlt, ismét eltűnt a sötétben, és a következő tollvonást fontolgatva onnan szemlélte a vázlatot. A Whitehall pazar díszbe öltözött karácsony napjára: a palota folyosóit, boltíves fülkéit és hatalmas termeit örökzöldfüzérek, ezüst zászlócskák és aranyszalaggal átszőtt magyalkoszorúk ékesítették. Ám a jeles nap ellenére meglehetősen mélabús hangulat uralkodott az udvarban, ami szokatlan is volt az elmúlt évek nagy ünnepi vigasságai után. Az udvaroncok kis csoportokban álldogáltak, és halkan beszélgettek. A palotába lépve Mark Smeatonnak azonnal feltűnt a komor légkör. Ismerős arcot keresett a társaságban, s ahogy megpillantotta Thomas Wyattet, odasietett hozzá. – Mi a csuda folyik itt? – kérdezte a barátjától, és körbemutatott. – Hisz karácsony van! A szeretet ünnepe. Akkor miért ilyen bánatos mindenki? Wyatt megcsóválta a fejét. – Azért, mert idén minden másként van. Ha nem vette volna észre, a királyné és az udvarhölgyei nincsenek itt. – És miért kellene emiatt bánkódnunk? Wyatt szélesen elmosolyodott. – Tudja, mit mondanak erre a franciák: egy királyi udvar szép hölgyek nélkül olyan, mint a kert virágok nélkül. Az ünnepi díszben pompázó királyi fogadóterem szinte teljesen üres volt. A kisded Jézus születésének örömteli évfordulóján csak Henrik, Lady Anna, a fő-kamarás, valamint a király néhány inasa és udvaronca vett részt az ajándékozási ceremónián. Ám Henrik nem hagyta, hogy bármi elrontsa az első karácsonyt, amelyet a kedvesével tölthet. Anna sötétzöld ruhájában és rubinköves fejdíszében ült Henrik mellett, azon a trónszéken, mely valaha Kataliné volt. A főkamarás hangja harsant: – Lady Anna, fogadja őfelsége karácsonyi ajándékát! Henrik látta Anna szemében a várakozást, s ez külön örömmel töltötte el. Két inas lépett elő, s több vég gazdagon hímzett aranyszínű és karmazsinvörös atlaszselymet hoztak az emelvény elé. Anna összecsapta a kezét. – Köszönöm, felség, ezt a gyönyörű ajándékot! – Egy remek ágyat is csináltatok neked – szólt Henrik, és kedvesére kacsintott. – Már kis híján kész van. Anna biccentett a főkamarásnak, aki most azt mondta: – Felség, fogadja Lady Anna ajándékát! 2 7

Két újabb inas jelent meg hosszú, díszes dárdákat cipelve. Henrik izgatottan ugrott le az emelvényről. – Vaddisznóölő dárdák! – kiáltotta elragadtatva. Kézbe vett egyet, és a tenyerén egyensúlyozva vizsgálta a súlyát. – Vizcayai stílusban készültek – mondta Anna. A király hirtelen megpördült, és dárdájával célba vette az egyik inast. Az inas behunyta a szemét és összeszorította a fogát. Henrik nevetett, és visszaült a trónjára. – Köszönöm, drágám! A selymet és a dárdákat a tálalóasztalra helyezték a királyi pár egyéb ajándékaival együtt. Ekkor Henrik megpillantott egy egyszerűen öltözött férfit az ajtónál. Kérdőn nézett a főkamarásra. Válaszul a főkamarás bejelentette: – Ez a küldönc szintén ajándékot hozott felséged számára. A küldönc előrelépett. Henrik meglátta az ajándékot: egy drágakövekkel ékesített pompás ezüstserleget. – Lépj közelebb! – mondta Henrik. – Hadd lássam azt a serleget! – A küldönc megállt az emelvény lábánál. – Nagyon szép. Ki küldte? – Őfelsége Katalin királyné, felség. Henrik érezte, ahogy a forróság elönti a tarkóját. – Nem fogadom el! – tört ki. – Vidd innen! Egy inas kikísérte a teremből a megrökönyödött küldöncöt. A király a csukott ajtót bámulta. Anna megfogta a kezét, és odasúgta neki: – Ne engedd, hogy az a nő mindent tönkretegyen. Henrik lassan megnyugodott. Tudta, hogy Annának igaza van. Gyengéden megszorította kedvese kezét. Ismét nyílt az ajtó, s a főkamarás bejelentette: – Felség, Sir Thomas More kancellár! More hosszú léptekkel vonult be a terembe, nyomában a szolgája, aki egy vászonba göngyölt apró tárgyat hozott. More a trónszéken ülő párra s összefonódó kezükre pillantott. Anna megpróbálta kiszabadítani a kezét, de Henrik szorosan tartotta. – Sir Thomas – szólt a király. – Felség – köszönt More meghajolva. – Egy alkalomhoz illő ajándékot hoztam önnek. Megengedi? Henrik bólintott. A kancellár széthajtogatta a vásznat, s előtűnt belőle egy kicsi, gyönyörűen megmunkált ezüstfeszület. Henrik még az emelvényről is jól látta a keresztre feszített, megkínzott Krisztus vonásait. Nyilvánvaló volt, mit akar ezzel More közölni. – Köszönöm, Sir Thomas – mondta Henrik szenvtelen arckifejezéssel. – Becsben fogom tartani az ajándékát. És most hadd adjak én is valamit önnek. A király biccentett az egyik inasának, aki egy óriási aranytálat nyújtott át More-nak. – Egy aranytál – mondta a kancellár. – Kiváló tárolója lehet a bizalomnak és a barátságnak. Felséged, szokásához híven, igencsak nagylelkű. Rezzenéstelen tekintettel néztek egymásra. Henrik megsimogatta Anna kezét. – Mielőbb találkoznunk kell, Sir Thomas. Az ország kormányzása rengeteg tennivalót ró ránk. Még mindig nagy a zúgolódás az egyház kiváltságai és visszaélései miatt, ami feltétlenül újabb intézkedéseket tesz szükségessé. More lassan, határozottan felelt: – Örömmel veszem, ha felséged tanácskozni kíván velem. Majd meghajolt, és távozni készült. 28

– Thomas – szólt utána a király. More visszafordult. – Boldog karácsonyt! Anna visszavonult a lakosztályába, hogy kipihenje a délelőtti ünneplés fáradalmait. Henrik szívesen elengedte, mert rengeteg dolga volt, és csak úgy buzgott benne a tettvágy. Jobbra-balra tekingetve járta végig a királyi fogadóterem előtti folyosót, s közben figyelemre sem méltatta az útjában hajbókoló udvaroncokat. Végül rátalált a főkamarásra, és félrevonta. – Mondja, a királyné küldönce elhagyta már a palotát? – kérdezte. A főkamarás meghajolt. – Tudomásom szerint még nem, felség. – Jó. Akkor kérje el tőle a királyné ajándékát, és tegye a többi mellé. Nem akarom, hogy még egyszer megpróbálja nyilvánosan átadni nekem. Megértette? A főkamarás bólintott, majd meghajolt, és sietve odébbállt. Henrik megkönnyebbülten fújt egyet. Tekintetével végigpásztázta a folyosót, és észrevette Charles Brandont, aki egy alacsonyabb rangú nemessel beszélgetett. Rámosolygott, és magához intette. – Felség – szólt Brandon meghajolva. A király maga mellé vonta a barátját, és együtt sétáltak tovább. – Mit szólnál egy teniszpartihoz? – Jó ötlet – mondta Brandon. Henrik szélesen elmosolyodott, és hátba veregette Brandont. „Tökéletes ez a pillanat” – gondolta, és olyan könnyűnek érezte magát, mint régen, amikor még nem gyűlt meg a baja Katalinnal és az egyházzal. Újra életerős fiatalember volt, aki éppen egypár kellemes órát készül eltölteni a sportpályán a legjobb barátjával. Séta közben Brandon lehalkította a hangját. – Lehetek őszinte hozzád? – El is várom! – válaszolta Henrik vidáman. – Komolyan el akarod venni Boleyn úrnőt? Nem törődsz a következményekkel? Nem törődsz a múltjával? A szentségit! Már egy perc nyugta sem lehet az embernek ?! Henrik félrevonta Brandont, hogy avatatlan fülek ne hallják, amit mond. – Ez csakis rám tartozik – jelentette ki. Brandon némán meredt a királyra. – Egyébként miért kérdezed? Tudsz valamit? Mit értesz azon, hogy nem törődöm a múltjával? Látva, mennyire feldühítette a királyt, Brandon képtelen volt megszólalni. – Kérdeztem valamit! – sürgette Henrik. – Nos… megbízható forrásból tudom, hogy Lady Anna Thomas Wyatt szeretője volt. Úgy hírlik, többször is szemérmetlenül meglátogatta őt éjszakánként, és számos alkalommal bujálkodott vele. Henrik ingerülten fújt egyet. – Már hallottam ezt a szóbeszédet. Lady Anna tagadja, hogy ilyesmi történt volna. – Hát hogyne tagadná! A király galléron ragadta Brandont. – Ha tagadja, akkor nem igaz! – ordította, és a hangjától visszhangzott az egész folyosó. Brandon a földet bámulta. Henrik egy pillanatra végigmérte a barátját, majd durván félrelökte a könyökével. – Eredj – mondta – Játssz egyedül! Warham érsek szerette a templomi zenét. A királyi kápolna első padsorában ült, és görcsös, sajgó kezét összekulcsolva átszellemülten hallgatta a karzaton éneklő fiúkórust, miközben üteme2 9

sen bólogatott a lágy harmóniákra. A muzsika a boltíves mennyezet felé röpítette a lelkét, sőt még annál is feljebb, pillanatnyi békességet nyújtva e zűrzavarral terhes időszakban. Valaki mellé csúszott a padon. Warham kinyitotta a szemét. Thomas Cromwell volt az. Az érsek nem örült, mert szeretett volna még egy nyugodt percet eltölteni kettesben az Úrral. – Excellenciás uram – szólt Cromwell –, beszélhetnénk? Warham bólintott. – Azért jöttem, hogy tájékoztassam excellenciádat mint Canterbury érsekét, hogy a király egy törvényjavaslatot szándékozik a parlament elé terjeszteni az új ülésszakban. – És miről szól ez a törvényjavaslat, Mr. Cromwell? – Elsősorban azt mondja ki, hogy meg kell vonni Rómától az angliai egyház által befizetett jövedelmek nagy részét. Továbbá vádpontokat fogalmaz meg az egyházi vezetők privilégiumai ellen. Warham felsóhajtott, és kezét elgémberedett térdére helyezte. – Mr. Cromwell, mi teszi indokolttá ezt az anyaszentegyházunk elleni újabb támadást? – Excellenciád bizonyára jól tudja, hogy az alsóházban és egyéb körökben egyre növekvő ellenérzéssel fogadják az egyház túlkapásait. Az emberek maguktól is látják, hogy a különböző szerzetesrendek hatalmas vagyonokat halmoznak fel, miközben a pénzt sokkal hasznosabb célokra is lehetne fordítani. Az egész ország, az összes dolgos, egyszerű ember részesülhetne belőle. – Az én szememben ez akkor sem a túlkapásokkal szembeni szükséges intézkedés – válaszolta Warham –, hanem inkább nyílt támadás a hitünk és őseink hite ellen. Cromwell felemelkedett a padról, és hűvös mosollyal az arcán fejet hajtott. – Lehet, hogy excellenciád így gondolja, ám én nem osztom ezt a véleményt. És a király sem. Warham a távozó Cromwell után nézett, aki egy pillanatra még megállt, és élvezettel hallgatta az időközben fenséges crescendóvá kiteljesedő dallamot. Az érsek lehajtotta a fejét, és imádkozni kezdett. A Whitehall palota kertje télen új pompában tündökölt dérlepte sövényeivel és befagyott halastavaival. Anna hosszú, fehér szőrmepelerinben, karonfogva sétált Henrikkel, és szorosan hozzábújt. A király élvezte, hogy végre kettesben lehet a kedvesével, s hogy a csípős hideggel dacolva kijöttek a szabadba, miközben a többiek mind bent maradtak – két inas kivételével, akik húszlépésnyi távolságból követték őket. Anna Henrik karjára hajtotta a fejét, s jó darabig szótlanul kanyarogtak a bukszusok útvesztőjében és az alvó virágszigetek között. Kisvártatva Henrik törte meg a csöndet. – Gondoltam, talán érdekel, hogy meghívtam az udvarunkba a francia nagykövetet. Szeretnék újra szövetségre lépni Franciaországgal, hogy ellensúlyozzam a császári birodalom fenyegetését. – Örülök – mondta Anna. – Tudod, mennyire rokonszenvezem a franciákkal. De bocsáss meg a kérdésemért: mennyiben érint ez engem? – Van még egy okom, amiért meghívtam a nagykövetet. Az a tervem, hogy ellátogatok Franciaországba, és téged is magammal viszlek az útra. – Henrik mosolygott. – Szeretnélek hivatalosan is bemutatni Ferenc királynak mint leendő hitvesemet és Anglia jövőbeli királynéját. Anna elámult. – Ó, istenem! Azzal kacagva a király nyaka köré fonta a karját. Henrik beszippantotta a hideg téli levegőt, mely Anna szerelmével együtt tisztító balzsamként járta át a lelkét. A legnagyobb halastó körül sétáltak tovább. Anna egy pillanatra megállt, fogott egy követ, a tóba hajította, és nézte, ahogy a jégpáncél megrepedezik. – Suffolk hercege régi barátságunk jogán úgy érezte – szólalt meg ismét Henrik –, hogy figyelmeztetnie kell a rólad és Mr. Wyattről szóló pletykákra. Anna bosszúsan sóhajtott. 30

– És te bármit is elhiszel az egészből? – Ha úgy lenne, vajon most itt sétálgatnék veled? Anna duzzogva nézett rá, de aztán megölelte. Visszapillantott a tó összetört jegére. – Gondolom, kiutasítottad a herceget az udvarból. A király nem válaszolt, csak rámosolygott Annára. Ez volt minden, amit pillanatnyilag tehetett, és remélte, hogy ennyi elég lesz. – Nan! Anna a karját dörzsölgetve, vacogva lépett be a lakosztályába, és a szolgálólányért kiáltott. Bár a cipője aljára erősített fatalp a lábát megvédte a pocsolyáktól, a ruhája átnedvesedett, és lehűtötte a testét. Nan Saville, egy keskeny arcú, göndör, fakószőke hajú lány az egyik távolabbi szobából sietett be. – Igen, asszonyom – pukedlizett, és lesegítette úrnőjéről a köpenyt. – Készíts nekem egy fürdőt! Teljesen átfagytam a sétától. Nan ismét pukedlizett, majd felakasztotta a köpenyt a kandalló mellé, és megpiszkálta a tüzet egy gőzölgő vízzel teli edény alatt. – Nagyon izgalmas híreim vannak, Nan – mondta Anna, miközben hátrafésülte a haját, és az íróasztalához lépett. – Párizsba utazunk. Henrik be akar mutatni a francia királynak! – Ekkor lepillantott az asztalára, és összehúzta a szemét. Az asztalon lévő holmija – a tintatartója, könyvei és iratai – között jól látható helyen egy vázlatosan megrajzolt kép feküdt. A kép három alakot ábrázolt. Az első egy férfi volt, fölötte egy H betű; a másik egy nő K betűvel jelölve; a harmadik, kettőjük között, szintén egy női figura volt, s fölötte egy A betű. Az A betűvel jelölt nőnek hiányzott a feje. Annának a döbbenettől tátva maradt a szája, szótlanul meredt a képre. Aztán végre visszanyerte a hangját. – Nan! A szolgálólány odasietett úrnőjéhez, arca rózsás volt a tűz melegétől. – Kijárt ma ebben a szobában, Nan? A lány az ajkát harapdálta. – Senki, asszonyom. Legalábbis tudtommal senki. – Egész idő alatt itt voltál? Nan a padlót bámulta. – Nem, asszonyom. Aludtam egy keveset. – Aztán úrnőjére pillantott. – Miért? Anna a csücskénél fogva fölemelte a rajzot az asztalról, ügyelve, nehogy az ujjai túlságosan közel kerüljenek a képhez. – Íme egy prófécia – mondta lassan. – Ez a király, ez a királyné, ez pedig itt középen én vagyok, levágott fejjel. Nan zavartan meredt a padlóra. Remegett a hangja, amikor megszólalt. – Ha ez a jóslat igaz, tőlem akár maga a császár is lehetne, akkor sem mennék hozzá feleségül, hogy ilyen csúf véget érjek! Nan bugyuta nyafogása hallatán Annában valami újfajta elszántság ébredt. Büszkén hátravetette a fejét. – No de mi ez? Csupán egy ócska fecni! – Azzal megrázta a rajzot, mintegy bizonyságul, hogy az nem több puszta papírlapnál. – Szent elhatározásom, hogy feleségül megyek a királyhoz. Akkor aztán bármi történjen is velem, az utódomban királyi vér fog folyni. Miután úrnője így helyre tette, Nan csendben a kandallóhoz ment, hogy előkészítse a fürdővizet. Ahogy elfordult, Anna megborzongott, majd összetekerte a papirost, és elsüllyesztette egy fi3 1

ók mélyére, hogy többé látnia se kelljen. Nürnberg még a téli hónapokban is nyüzsgő kereskedőváros volt. A piacokon és a vásárokon csak úgy sürgött-forgott a sok, csomagokkal megrakott vásárló és a baromfit, kecskét, tojást, szőnyeget vagy kelmét kínáló árus. A hegyoldalakon álló templomok csúcsos tornyai mintha a mennyboltot szurkálták volna. A templomokat fagerendás, fehérre meszelt házak vették körül, mint csibék a tyúkanyót. A város legmagasabb pontján helyezkedett el a Kaiserburg, az uralkodó hatalmas, fallal övezett vára. Thomas Cranmer a macskaköves utcáról belépett egy nagy házba. Az előszobából egy köpcös szolga vezette végig a folyosón a ház túlsó végében lévő napfényes szobához. Cranmer egy pillanatra megállt a nyitott ajtó előtt, hogy megcsodálja a faborítású falakat díszítő képeket: voltak ott különféle állatokat és növényeket ábrázoló réz- és fametszetek, témájukat Krisztus életéből merítő festmények, tájakat és városokat megjelenítő nyomatok. A mennyezeten fagerendák futottak keresztbe, s az egyikről zsinórra fűzött, élettelen erdei madarak és nyulak lógtak le. A szoba közepén egy nagy asztal körül két férfi és egy fiatal nő állt. Éppen egy nyúl boncolását figyelték elmélyülten, mely szétvetett lábakkal feküdt előttük egy fatálcán. – … Sie lugen, inneres, Adern – magyarázott az idősebb férfi, aki borostás arcával, hosszú hajával és piszkos ingével meglehetősen zilált benyomást keltett. –Und Sie sehen die Leber…( Belenézünk a nyúl belsejébe… És íme, az erek.) A fiatalabb férfi és a nő elragadtatva bólogatott. Cranmer megköszörülte a torkát, mire a fiatalabb férfi felnézett. Korban ugyan közel állt a másik férfihoz, de a külseje kissé rendezettebb volt. – Mr. Cranmer! – mondta. – Bocsásson meg nekünk. Teljesen belefeledkeztünk Dürer úr órájába. Cranmer előrelépett, és kezet rázott vele. – Nem csodálom. – Az én nevem Andreas Osiander – mutatkozott be a férfi. – Ő pedig Nürnberg város géniusza, Albrecht Dürer úr… Cranmer bólintott. – A hölgy az unokahúgom, Katharina Prue. A vendég meghajolt. – Uram. Asszonyom. Katharina apró termetű, nagy barna szemű nő volt. Zöld ruhát, kötényt és fehér főkötőt viselt. Olyan leplezetlenül nézett Cranmerre, hogy tekintetétől a férfi zavarba jött, s inkább az asztalon kiterített nyulat kezdte tanulmányozni. – Tudja, Mr. Cranmer, mi itt, Nürnbergben egy szabad keresztény várost igyekszünk megteremteni. Sok újdonságot fog tapasztalni. Nálunk például már nincsenek magánmisék, csak nyilvános istentiszteleteket tartunk német nyelven. Felszabadultunk a római egyház több évezredes rabsága alól. Többé nem kell istenképeket és hamis bálványokat imádnunk. Dürer úr munkája híven kifejezi a hitünket. Cranmer kérdőn félrebiccentette a fejét. Dürer a tálcán fekvő állatra mutatott. – Értse úgy, hogy ez itt egy nyúl! Nem jelképez semmi többet önmagánál. Semminek nem a szimbóluma, csupán saját magának. A tüdeje, a veséje, a szeme, a bundája – mindene valóságos. És mindez együtt a nyúl, a maga valóságában. Cranmer közelebb lépett az asztalhoz, amit Dürer biztatásnak vett, így hát folytatta: – Ám a nyúl, e szerény kis állat, ugyanakkor Isten teremtménye, ahogy mindannyian azok vagyunk. Következésképpen minél többet és minél alaposabban tanulmányozzuk, annál közelebb kerülünk a nagy isteni tervhez. Az igazat megvallva, sokkal többre értékelek egy nyulat bármilyen festett szentszobornál. Egy nyúl mindennél jobban hirdeti Isten dicsőségét. – Valóban – szólt Andreas. – Csak ne enné meg a kertem összes salátáját! 32

Ezen mindannyian nevettek. – Micsoda pezsgő szellemi központot hoztak itt létre! – mondta Cranmer. Katharina bólintott. – Ráadásul nem csak a szellemmel foglalkozunk. Mint egyházi embert, bizonyára érdekelni fogja, Mr. Cranmer, hogy Nürnbergben a papok számára is engedélyezett a házasság. Úgy gondoljuk, a házasság kötelékében egy pap is méltóbb és teljesebb életet élhet. – Kérdőn felvonta a szemöldökét. – Ön miként vélekedik erről? Cranmernek hirtelen egy árva gondolat sem jutott az eszébe. Katharina átható tekintete teljesen megbabonázta. – Ezennel kijelentem – kezdte beszédét Fisher püspök a zsúfolt, zajongó parlamenti ülésteremben –, hogy továbbra is elutasítjuk az egyházi ügyekbe való világi beavatkozást, és ragaszkodunk az egyház sérthetetlenségéhez; mégpedig azért ragaszkodunk hozzá, mert ezt a sérthetetlenséget Isten rendelte el. A hatalmas karzaton temérdek kíváncsi néző közé beszorítva ült Thomas és George Boleyn. George keresztbe font karral, apja összeszorított fogakkal figyelt. Fisher folytatta. – És ezt a világi beavatkozással szembeni sérthetetlenséget egyházunk felszentelt papjaira és szolgáira is ki kell terjeszteni, hiszen nem tűrhetjük, hogy gyilkosság, mérgezés vagy egyéb bántalmazás réme fenyegesse őket, amikor minden bűnük csupán annyi, hogy tiszteletben tartják Isten törvényét és az egyház szentségét! A püspökök közül sokan tapsoltak, és helyeslő szavakat kiáltoztak, hiszen mindannyian átélték a hittestvéreket fenyegető veszély komolyságát. Cromwell fennkölt nyugalommal állt köztük. Boleyn közelebb vonta a fiát. – A király ezt nem engedheti meg – suttogta. – A mostani szavazás életbe vágón fontos. – George bólintott. – Nem számít, milyen eszközzel – mondta Boleyn –, de egyszer s mindenkorra meg kell törnie az egyház hatalmát. Sir George Throckmorton képviselő úr a parlamenti szobájában találta Sir Thomas More-t, amint éppen halkan beszélgetett William Petóval, egy jól megtermett, kopaszodó ferences rendi baráttal. Az apró szoba falait körös-körül könyvespolcok borították, rajtuk a kancellár vaskos kötetei, feszületek és vallásos szobrok. A szobába egyetlen ablakon keresztül vetődött fény More íróasztalára, amelyen további könyvek és irathalmok hevertek. Mikor Peto észrevette az új látogatót, kezet rázott More-ral, Throckmorton felé biccentett, majd távozott. – Nagyon örülök, hogy látom, Sir George – szólt More. – Tudom, hogy ön igaz katolikus ember, aki sosem félt kiállni a hite mellett. Throckmorton fejet hajtott. – Ez a legkevesebb, amit megtehetünk, kegyelmes uram. A kancellár elmosolyodott, bár a mosolya mögött keserűség bujkált. – Manapság mégis úgy tűnik – mondta –, hogy sokakat lehet hallgatásra, vagy ami még roszszabb, a hitük elleni cselekedetekre kényszeríteni. – Háta mögött összekulcsolta a kezét, és elkezdett fel-alá járkálni a szobában. – Az elkövetkező pár nap minden kétséget kizáróan eldönti vallásunk jövőjét. Bárhogyan csűri-csavarja is a mondandóját Mr. Cromwell, akármilyen mézesmázosan fogalmaz, a lényeg ugyanaz: azt követeli, hogy az egyház teljes mértékben vesse alá magát a király akaratának és a világi hatalomnak. Throckmortont kissé elbátortalanította a More szavaiból áradó szenvedélyesség. – Isten ments, hogy elérje a célját! – folytatta a kancellár egyre hangosabban. – Mert ha sikerül neki, akkor ebben az országban nem lesz többé sem egyház, sem vallás, sem lelki élet! Ezzel az erővel Mr. Cromwell akár Szűz Máriát is megbecsteleníthetné. 3 3

Throckmorton gyorsan keresztet vetett. – De kegyelmes uram! – mondta megbotránkozva. More megállt a szoba közepén, és két kezét az álla alatt összetéve lehajtotta a fejét, mintha imádkozna. Azután felpillantott Throckmortonra. – Ezért kérem öntől és az önhöz hasonlóktól, hogy legyenek erősek, és maradjanak hűek a hitükhöz. Ha most helyesen cselekszik, Isten busásan megjutalmazza, és nagy dicsőségben részesíti majd. És idővel, higgye el, maga a király is hálás lesz érte. Throckmorton bólintott, s úgy érezte, mintha odaszögezte volna More állhatatos tekintete. Cromwell az íróasztalán fekvő iratok fölé hajolt, és közben a kandallóban ropogó tűzre vetődött a pillantása. Köhögött, majd megtörölte a száját. A dolgozószobában enyhe füstszag terjengett; már rég ki kellett volna tisztíttatni a kürtőt. Cromwell újra az irataihoz fordult, és bemártotta tollát a kalamárisba. Nyílt az ajtó, és egy szolga jelentette: – Őfőméltósága Suffolk hercege. „Essünk túl rajta!” – gondolta Cromwell, és félretette a tollát. Brandon belépett a szobába, meghajolt, és várta, hogy Cromwell szóljon. – Méltóságos uram – kezdte a titkár –, kezemben van őfelsége parancsa, miszerint önnek haladéktalanul el kell hagynia az udvart. Úgy tűnik, magára haragította valamivel. Brandon a döbbenettől szóhoz sem jutott, ahogy az várható is volt. Amikor magához tért, gunyorosan így szólt: – Kicsoda is ön, Mr. Cromwell? Az az érzésem, tudnom kellene, de valahogy mégsem jut eszembe. – Pontosan az vagyok, akinek lát, méltóságos uram. Egy hű alattvaló, aki igyekszik királyát a legjobb képességei szerint szolgálni. Brandon arca elsötétült. – Úgy hallottam, valamikor zsoldos katonaként szolgált. – Egy-két csatát megjártam fiatalabb koromban. Amint, gondolom, főméltóságod is. – Csakhogy én sosem voltam szerencselovag. –Brandon előrelépett, és rátámaszkodott az íróasztalra, amit egyértelmű fenyegetésnek szánt. – Ha magamra haragítottam a királyt, csakis az érdekében tettem. – Bizonyára. Habár akadnak, akik másként vélekednek erről. – Például ön? – Én sosem venném a bátorságot, hogy vitába szálljak főméltóságoddal. Brandon kurta, cinikus kacajjal válaszolt. – Legalábbis szemtől szemben nem. Cromwell előhúzott egy iratot a jobb keze felőli halomból, és felmutatta Brandonnak. A lap alján ott volt Henrik erőteljes aláírása. – Íme a parancs – mondta a titkár. – Azonnal távoznia kell az udvarból. Brandon kikapta kezéből az írást, és kiviharzott a szobából. – Hálát adunk az Úrnak, amiért őkegyelmessége, a király uralkodik országunk felett – szólította meg Peto barát a vasárnapi gyülekezetet a Whitehall palota királyi kápolnájának márványpulpitusáról. – És kérjük, hogy Isten áldása kísérje őt és egész népét. Az első padsorban Henrik és Lady Anna ült egymás mellett fejedelmi öltözékben. Kezüket az alázat és az áhítat jeleként mozdulatlanul összekulcsolva tartották. A pár mellett Thomas More foglalt helyet, aki lehajtott fővel hallgatta a barát szavait. A kápolna csak úgy ragyogott belülről: a mozaikpadlót frissen tisztították, a szentélyrácsot és a pulpitust fényesre csiszolták, az oltárt pedig csillogó arany- és ezüst-kelyhekkel meg feszületekkel díszítették. 34

Peto barát egy röpke pillantást vetett More-ra, ám a kancellár ezt nem viszonozta. Nem is volt rá szükség. A barát tudta, hogy More egyet fog érteni azzal, amit mondani készül, és ami még ennél is fontosabb, Isten is helyeselni fogja. – Ám ezen a szent napon – folytatta Peto, miközben előrehajolt, és megmarkolta a szószék mellvédjét – kötelességünk elmondani, hogy felséged prédikátorai között számos olyan akad, aki, mint Áháb idején, a hamisság és az ámítás szellemét terjeszti. Ők a hazugság evangéliumának hirdetői, akik nem félnek olyan jogokkal és kiváltságokkal felruházni a világi uralkodókat, amelyekre egy keresztény király még csak gondolni sem mer. A gyülekezetben nyugtalan suttogás támadt; a halk moraj leginkább egy készülő földrengésre emlékeztetett. Henrik összevonta a szemöldökét. Anna csitítón rátette kezét a királyéra. Peto hangja az igazság és a dicsőség szárnyaló szavaival együtt emelkedett. – Könyörgök felségednek, legyen megfontolt, és őrizkedjen attól az úttól, amelyen elindult, különben Áháb sorsára jut, aki feleségül vette Jezabelt, a szajhát, és szörnyű véget ér. Ha nem vigyáz, a vérét kutyák nyalják majd fel, akárcsak Áhábét! Isten óvja ettől felségedet! Az udvari emberek és a papok közül sokan dühösen felugráltak, és megpróbálták túlkiabálni a barátot. Henrik hirtelen More felé fordult, mintha gyanítaná, hogy neki is része van a dologban. Ám kancellárja közönyös arccal nézett vissza rá, és egy szót sem szólt. Kisvártatva egy csapat udvaronc rohant oda Petóhoz, és a karjánál fogva kirángatták a kápolnából. A folyosóra cipelték, ahol Cromwell várt rá a fogát vicsorgatva. – Te szégyentelen! – ordította a titkár. – Zsákba varratlak, és bedobatlak a Temzébe, ha azonnal be nem fogod a szád! Peto összeszedte magát, és bátran Cromwell elé állt. – Ezeket a fenyegetéseket tartsa meg a többi udvaronc számára – felelte. – Mi, papok ugyanis nem ijedünk meg az ilyesmitől, hisz pontosan tudjuk, hogy a mennyországba legalább olyan jól el lehet jutni vízi úton, mint szárazföldön. Azzal kihívó mosollyal félrelökte Cromwellt az útjából, és gyors léptekkel elvonult. Henrik a trónján ült a fogadóteremben, két oldalról Cromwell és Thomas Boleyn vette közre. A király kezében egy papírtekercset szorongatva előredőlt, és bár temérdek szó tolult az ajkára, melyeket legszívesebben rögtön kikiabált volna, egyelőre csöndben maradt, és hagyta, hogy a titkára megnyissa a gyűlést. A teremben püspökök és egyéb egyházi méltóságok várakoztak kisebb-nagyobb csoportokba tömörülve, mint a bogarak, akikre épp egy ragadozó madár készül lecsapni. Vörös selyempalástban díszelgő, merész, kihívó bogarak voltak, de azért mégiscsak rovarok. – Kegyelmes uraim – szólt Cromwell, kissé felemelve a kezét –, folyamodványukban arra kérik a királyt, vegye védelmébe „az egyház ősi jogait”, ahogy önök ezeket előszeretettel nevezik. Attól tartok, őfelsége válasza nem lesz a kedvükre való. Ez ugyanis a következő: a király által nyújtott védelem és kiváltságok fejében az egyház köteles lemondani törvényhozói hatalmáról, és átruházni azt a királyra. A bogarak pusmogni kezdtek egymás között, csak úgy csattogott a nyelvük. Cromwell felemelte a hangját. – Őfelsége óhaja továbbá az is, hogy a püspököknek ezentúl ne legyen joga az eretnekséggel vádolt személyeket letartóztatni. A bogarak zajongani kezdtek. Henriknek elege lett belőlük. Rácsapott a trónszék karfájára, majd csendet parancsolón felemelkedett. – Kezemben tartom – mondta, és magasba emelte a papírlapot – annak az eskünek a szövegét, amelyet felszentelése napján minden egyházi személy letesz a pápa előtt! Ez az eskü pedig szöges ellentétben áll a nekem tett fogadalommal! Én úgy hittem, hogy az egyház tagjai teljes egészében az én alattvalóim is. De most már látom, hogy csak félig azok… ha egyáltalán alattvalónak lehet nevezni őket! 3 5

Felállt, és lelépett az emelvényről. Az arca tűzvörös volt, a keze remegett. – Uraim – harsogta –, tudni akarom végre, kit szolgálnak. Engem vagy a pápát? A bogarak mind a királyra meredtek. De nem válaszoltak. Elizabeth Darrell, Katalin királyné udvarhölgye ajtót nyitott, majd félreállt, hogy beengedje Thomas Wyattet. A királyné új lakhelye, a The More, egy rideg, barátságtalan vidéki úriház volt Londontól többnapi járásra. A birtok valaha az egykori Wolsey bíborosé volt, ám a régen közkedvelt és szépen gondozott uradalom ma elhagyatva, pusztulásra ítélve állt. A fogadószobát Katalin hajdani életének néhány emléke díszítette: egypár faragott szék, egy tölgyfa utazóláda, egy polc tele könyvekkel, a falon pedig a királynéról készült nagyméretű portré. – Mr. Wyatt – köszönt Elizabeth, és sebtében meghajolt. Szemmel láthatóan kényelmetlenül érezte magát kettesben a férfival. – Lady Darrell – szólt Wyatt –, a király küldöttjeként jöttem. Hol találom Lady Katalint? – Őfelsége éppen napi imádságát végzi. Nem szereti, ha ilyenkor zavarják. Wyatt bólintott, majd előhúzott egy levelet az övére akasztott bőrtáskából. A küldeményen ott díszlett a királyi pecsét. – Ezt kell átnyújtanom neki. – Mi ez? – A király parancsa, melyben utasítja Lady Katalint, hogy szolgáltassa vissza a királynői ékszereket. Elizabeth ránézett a levélre, de nem vette el. Wyatt tekintetét végig az udvarhölgyön tartotta, miközben ellépett mellette, és a levelet letette egy kis asztalra. – Lady Elizabeth… – kezdte. A hölgy még mindig nem pillantott rá. – Mit akar? – Nagyon jól tudja, mit akarok – incselkedett Wyatt. Elizabeth megérintette a nyakában függő feszületet, s közben érezte, hogy elpirul. Közelebb lépett a költőhöz, és azt suttogta: – Mr. Wyatt, nem szándékozom az ön szeretője lenni, sőt senki másé. Szűzen fogok férjhez menni, ha férjhez megyek egyáltalán. De sokkal szívesebben lennék Krisztus menyasszonya! Wyatt kétkedve félrebiccentette a fejét. – Kegyed mint apáca? Nehezen tudom elképzelni! – Meghajolt. – Nézze meg a zsebét – tette hozzá, azzal sarkon fordult, és kisétált a házból. Elizabeth benyúlt a szoknyája zsebébe. Egy apró, összehajtogatott papírlapot talált benne, amit Wyatt észrevétlenül csúsztatott oda. Ahogy szétnyitotta, rögtön szemébe ötlött a találóan megfogalmazott cím: „Egy hölgy zsebébe rejtett vers”. Gyorsan visszatette a papírt, majd kis szobájába sietett, és a matracon ülve, a hold fényénél elolvasta a verset. Ó, Istenem, ha tudná, mily vágyak űznek, Tán remélhetném, hogy bár nem érdemlem, Kegyének pár cseppje enyhíti perzselő tüzem… A parlament ülésterme zsúfolásig megtelt képviselőkkel és egyházi emberekkel, akik a felharsanó trombitaszóra egymást taszigálva álltak fel, majd mélyen meghajoltak a bevonuló uralkodó előtt. Henrik a legpompásabb öltözékében jelent meg: bíborvörös és ezüstszínű brokát térdnadrágot, drágakövekkel kirakott cipőt és olyan gazdagon díszített palástot viselt, hogy a sok gyémánt, rubin és igazgyöngy alatt a szövet szinte alig látszott. Fején csillogott a korona. Cromwell és három tanácsos lépdelt az oldalán. 36

Henrik elfoglalta trónszékét, és végignézett az összegyűlt tömegen. Tekintete megakadt Sir Thomas More-on, aki skarlátszínű talárjában a püspök mellett állt. A kancellár helye rögtön elárulta, kit támogat. Thomas Boleyn More-tól és Fishertől távolabb állt keresztbe font karral; a nyaka megfeszült, s nyirkos volt a keze, ahogy a gyűlés kimenetelét várta. – Kegyelmes uraim – kezdte a király –, mi tehát a döntésük? Továbbra is szembeszállnak velem, vagy hajlandók elfogadni a király főhatalmát? Válasz ugyan nem érkezett, de a tömeg lassan kettévált, hogy utat engedjen egy törékeny kis alaknak: Warham érsek ingatag léptekkel közeledett az emelvény felé, kezében egy bársonypárnát tartva, melyen egy papírtekercs feküdt. – Felség – szólt Warham, miközben bizonytalanul letérdelt az emelvény előtt, és előrenyújtotta a párnát. – íme, az egyház királyi hatalomnak való önkéntes alávetéséről szóló nyilatkozat. – Lehajtotta fejét, és a párnát a lépcsőre helyezte. „Na végre! – gondolta magában Boleyn. – Az egyház megtört. Megadta magát.” Tisztán látta a diadalmas mosolyt a király arcán. A sokaság nyugtalanul mozgolódni kezdett. Boleyn közelebb lépett a zord tekintettel ácsorgó Fisherhez és More-hoz. – Sosem gondoltam volna, hogy megélem Anglia történelmének ezt a napját – mondta a kancellárnak. More rápillantott, de Fisher püspökhöz intézte a szavait. – Mostantól parlamenti törvény engedi meg, hogy az eretnekek szabadon és büntetlenül kószálhassanak London utcáin. Fisher lehorgasztotta a fejét. – Ha sírni tudnék, Sir Thomas, most vércseppek hullanának a szememből.

3 7

Ötödik fejezet

Henrik egyedül állt a szobájában, és kezét a háta mögött összekulcsolva várt. Végre nyílt az ajtó, s Cromwell bejelentette: – Felség, Sir Thomas More. A kancellár ismét fekete talárjában volt, s kezében egy fehér bőrerszényt tartott. Szótlanul letérdelt a király előtt. – Sir Thomas. – Felség. Henrik a karjánál fogva felsegítette. Ahogy régi barátjára nézett, szíven ütötte a szemében tükröződő mérhetetlen fájdalom. – Felség – szólt More –, azért jöttem, hogy átnyújtsam a kancellári hivatalomról való lemondásomat. Kérem felségedet, engedje meg, hogy visszavonuljak a közügyektől, és hátralévő életemet lelkem építésének és Isten szolgálatának szentelhessem. –Előrenyújtotta a bőrtasakot. – Ebben az erszényben van hivatalom nagypecsétje, amelyet én már túl nehéznek érzek. Henrik intett Cromwellnek, hogy vegye át az erszényt. More szemmel láthatóan megkönnyebbült, ahogy átadta terhét. – Ha úgy óhajtja, szívesen felmentem a hivatala alól – mondta a király, amint elnézte az előtte álló alázatos embert. – Sok jó szolgálatot tett nekem, Sir Thomas, és mindig a lehető legjobban és legkegyesebben cselekedett, akár magán-, akár közügyekről volt szó. More meghajolt. – Felség, én… – Igen? Sir Thomas nagy levegőt vett, aztán belekezdett. – Becsületemre mondom, sohasem fogok a nyilvánosság előtt szólni felséged Nagy Ügyéről. De négyszemközt, olyan emberként, aki valaha a bizalmát és barátságát élvezte, meg kell vallanom önnek, hogy meggyőződésem szerint amennyiben felséged hajlandó lenne kibékülni Katalin királynéval, az országot sújtó összes gond és viszály egy csapásra megszűnne. A király Sir Thomasra meredt, s a szavai hallatán az iránta érzett pillanatnyi gyöngédség azonnal elillant. – Nos, elmondtam, amit akartam. És mostantól örökre lakat lesz a számon. – More meghajolt, és távozni készült. – Thomas! – kiáltott utána Henrik, mire More visszanézett. – Amit ígért, tartsa is be! Zene, tánc és vidám kacagás töltötte be a palota dísztermét, ahol a királyi pár nagyszabású estélyt adott. Henrik aznap különösen boldog volt, hiszen a francia nagykövet nemrég értesítette, hogy megszervezték franciaországi útját, s Lady Annát illő tisztelettel fogadja majd az előkelő francia társaság – és maga a királyné is. Anna abbahagyta a táncot, és odament Henrikhez, aki trónjáról figyelte a mulatságot. Annát az a fiatal zenész kísérte, akit a király már többször látott az udvarban. – Kedvesem! – szólt játékosan Henrik, és biccentett. – Felség – válaszolta Anna hasonló könnyedséggel, és pukedlizett. – íme, az az úriember, akiről beszéltem neked: Mark Smeaton. Henrik végigmérte a jól öltözött fiatalembert. – Üdvözlöm az udvarban, Mr. Smeaton! Lady Anna már sokat mesélt magáról. Úgy hallom, 38

kiválóan zenél. Játsszon nekünk valamit! Smeaton bólintott. Egy szolga átnyújtotta neki a hegedűjét, a király pedig intett a többi muzsikusnak, hogy függesszék fel a játékukat. Smeaton az álla alá szorította a hegedűt, és gyakorlott ujjaival egy csodás dallamot varázsolt elő belőle. Az egész udvar ámulattal hallgatta. Míg a zene szólt, Henrik megfogta Anna kezét, és közelebb vonta magához kedvesét. – Tudom, hogy Suffolk hercege nagyon helytelenül tette, hogy álhíreket terjesztett rólad – suttogta. – De nem bocsáthatnánk meg neki mégis? Anna összehúzta a szemöldökét. – Ha ilyen hamar megbocsátasz neki, az emberek azt hihetik, talán volt némi igazság abban, amit mondott. A király alaposan megválogatta a szavait. – Meglehet. De hogy minden gyanút eloszlassak, és mindenkinek megmutassam, mennyire bízom benned, fontos lépést tervezek. – Anna kétkedőn nézett rá. – Meghívom Mr. Wyattet is, hogy tartson velünk Franciaországba. Akkor már senki sem vádolhat meg azzal, hogy féltékeny vagy gyanakvó lennék. Anna ajka mosolyra nyílt. Megcsókolta Henriket. – Ó, drága szerelmem! Igazán nincs okod a féltékenységre. És soha nem is lesz. – Még egy lényeges dolgot el kell intéznünk – mondta a király –, mielőtt elhajózunk Franciaországba. – Mi az? Elárulod? De Henrik csak a fejét rázta, és újra megcsókolta Annát. Cromwell és Thomas Boleyn udvariasan tapsolt, amikor Smeaton befejezte az első dallamot, és belekezdett egy újabba. Aztán folytatták a beszélgetésüket. – Érdekelni fogja, amit mondok – szólt Cromwell. – Levelet kaptam Cranmertől, aki még mindig Nürnbergben van. Boleyn közelebb hajolt, és türelmetlenül kérdezte: – És mit ír? – Először is azt, hogy az itteni vélekedéssel szemben a vallás forradalmi megújítása a legkevésbé sem befolyásolta az ország rendjét és jólétét. – Efelől nincs kétségem – válaszolta Boleyn. – Mi több, biztos vagyok benne, hogy a vallási szabadság csak növeli az emberek jólétét. Egy pillanatra megszakították a társalgást, mert két udvaronc haladt el mellettük nevetgélve. Ahogy hallótávolságon kívül kerültek, Cromwell folytatta: – Ám Mr. Cranmer lelkesedésének legékesebb bizonyítékát a végére tartogatta. Azt írja, Nürnbergben az egyházi személyeknek is engedélyezett a házasság. Mr. Cranmer pedig messzemenően kihasználta ezt a lehetőséget. Boleyn szája tátva maradt a csodálkozástól. – Csaknem megházasodott? – De igen, a múlt héten. Katharina Pruét vette el, Andreas Osiandernek, az ország egyik vezető teológusának az unokahúgát. Boleyn rosszallón csóválta a fejét. – A pályájának nem fog jót tenni ez a törvénytelen állapot. – Igaza van, ma még törvénytelen az egyházi személyek házassága – felelte Cromwell. A gróf felkapta a fejét, és már nem mosolygott. – Mit akar ezzel mondani? Talán azt szeretné, hogy a papok is szabadon házasodhassanak? A titkár egy félreeső falfülkéhez vezette Boleynt. – Lehet, hogy eddig nem fejeztem ki magam érthetően – mondta, továbbra is szorosan tartva a 3 9

főúr karját. – De amikor ön és mások előtt támadtam a katolikus egyház rendjét, igazából sohasem az érdekelt, hogyan lehet megreformálni az egyházat. Épp ellenkezőleg. A valódi és kizárólagos célom mindig is az volt, hogy teljes egészében leromboljam. Boleyn Cromwellre pillantott: a titkár arca eltökéltséget sugárzott, tekintetében egy szikrányi kétely vagy megbánás sem volt. A gróf eddig sosem tapasztalt rokonszenvet érzett iránta. – Ne szabadkozzon, titkár úr – mondta. – Azt hiszem, tökéletesen megértjük egymást. – Utat! – kiáltotta a Térdszalagrend címerkirálya, Anglia legfőbb kikiáltója az alkalomhoz illő aranyszínű és vörös öltözékében, koronával díszített jogarát a magasba tartva. – Adjanak utat Lady Annának! Utat! Csodás reggel volt a szertartáshoz. A királyi fogadóterem boltíves ablakai mögött már szárnyra keltek az első tavaszi madarak, és boldogan röpködve kerestek fészekrakó helyet a palota ereszdeszkái között. A nap gyengéden sütött, s arany ujjaival ragyogó szőnyeget szőtt a bevonuló díszes menet elé. Lady Anna méltóságteljesen lépdelt, előtte két apród, akik olyan komolyan vették a feladatukat, hogy arcuk egészen eltorzult a nagy erőlködéstől. Maga Anna elbűvölő volt karmazsinvörös ruhájában, melyet puha prém szegélyezett, és teljes hosszában drágakövek ékesítettek. Fekete haját gyöngysor fogta össze a vállán. A nyomában előkelő hölgyek haladtak, akik egy bíborvörös bársonypalástot és egy kis aranykoronát vittek. Henrik a trónjáról lélegzetvisszafojtva figyelte, amint szíve választottja fejedelmi pompával közeledik felé. A király jobb oldalán, az emelvény mellett az udvarban ismét szívesen látott Charles Brandon, Suffolk hercege állt, valamint Oxford és Arundel grófja, végül Thomas és George Boleyn. A termet ezenkívül udvari emberek, nemesek és hímzett, öves zubbonyt viselő katonatisztek töltötték meg. A meghívottak között volt a francia nagykövet is, aki láthatólag nagyon élvezte a királyi ceremóniát. Anna szemlesütve térdelt a király elé. Cromwell széthajtotta a kiváltságlevelet, és határozott, tiszta hangon felolvasta: – Mindazon előkelőségek, nemesek és közemberek figyelmébe, akikre a jelen döntvény vonatkozik! A király örömmel adja hírül, hogy e kiváltságlevél értelmében Lady Annára, valamint utódjára ruházza a Pembroke márkinéja nemesi címet. Szintén e kiváltságlevél értelmében évi százezer fontot érő földet juttat neki, hogy rangjához méltón tarthassa fenn magát. Anna ragyogó arccal pillantott fel. Henrik lelépett az emelvényről, és felsegítette. Először a palástért nyúlt, és ráterítette Anna vállára. Azután következett a korona, amelyet finoman a fejére helyezett. – Íme – mondta, és átvette Cromwelltől a papírtekercset –, a nemesi címedet igazoló kiváltságlevél. – Köszönöm, felség – mondta Anna, és leeresztett szempillái mögül pillantott királyára. Henrik szívét elöntötte a forróság. Micsoda szépség, alázat és odaadás! Ha Isten valaha átélte ezt a boldogságot, amit ő a szíve hölgyével, akkor nagyon jókedvű Teremtő lehetett! Kézen fogta Annát, és odavezette a francia nagykövethez. – Felség – szólt hajbókolva a követ. Aztán Anna előtt is meghajolt: – Madame la Marquise. Anna a legszívélyesebb hangján válaszolt: – Köszönöm, nagykövet úr. Tudja, mennyire kedvelem Franciaországot és a francia népet. Majd belekarolt Henrikbe, és a felharsanó kürtszó kíséretében kivonultak a teremből. – Darrell kisasszony! – kiáltott fel Thomas Wyatt a The More birtok határán emelkedő csipkés hegyoldalra. Elizabeth Darrell a füves lejtőn szaladt lefelé, kezét óvatosan előretartva, hogy el ne essen. A szellő elkapta s ide-oda táncoltatta a ruhája szélét, léptei nyomán lehajlottak a vadvirágok. Lebilincselő látvány volt, ahogy a gömbölyded női idomok játékosan ugrándoztak. 40

Mikor Elizabeth odaért a fához, ahol Wyatt várt rá, megállt, és egy papírlapot vett elő a zsebéből. – Azért jöttem, hogy visszaadjam a versét. Wyatt közelebb lépett, és érezte, hogy a lány reszket. Ez csak még kívánatosabbá tette. – Sajnálom, hogy boldogtalan – folytatta Elizabeth –, és tűz emészti, ahogy írja. Biztos vagyok benne, hogy én semmit sem tettem, ami okot adna erre. – Semmit?! – felelte Wyatt. – De hölgyem, hisz ön tele van okokkal! A haja, a szeme, az ajka: mind-mind az én vágyam tüzelője. – Mutatóujjával megérintette az udvarhölgy arcát, majd az ajkát. Elizabeth lélegzetvisszafojtva várt, tekintetében vágyakozás és rettegés keveredett. Wyatt a vállánál fogva magához vonta, és ajkát az ajkához préselte. A hegyen túl megszólalt egy templom harangja, és hosszan, kitartón kongott. Elizabeth egy pillanatra elgyengült, de aztán kiszabadította magát. – Kérem, ne! Misére kell mennem. Wyatt megsimogatta a nyakát. – Igen, tudom, hogy mennie kell. Csak még egy percet várjon. – Ismét átölelte, és gyengéden megcsókolta. Majd kezét a vállára csúsztatta, kioldozta a szalagokat, és lefejtette karjáról a ruhát. A csupasz fehér bőr megborzongott a hűvös levegőben. Elizabeth csak pihegett, ahogy Wyatt lehúzta róla a másik ruhaujjat is. – Mit csinál? – Alkalmat adok rá, gyönyörű, ájtatos hölgyem, hogy bűnbánatot gyakorolhasson. Elizabeth a harangszó irányába nézett. – Kérem, ne…! Wyatt kioldotta a fűzőt is, mire előbukkant a lány feszes, szűzies melle. A költő vadul csókolni kezdte, s közben a fa rücskös törzséhez préselte a gyenge testet. Elizabeth erősen behunyta a szemét, és imatöredékeket kezdett mormolni latinul. Félelemtől remegő hangja belevegyült Wyatt egyre hangosabb, ütemes nyögésébe. A harang tovább zúgott. Warham érsek teste ezernyi égő gyertyával körülvéve feküdt a ravatalon, ezüstfeszületet tartó keze áhítatosan összekulcsolva a mellén. Sokan eljöttek, hogy leróják tiszteletüket – öregek és fiatalok, nemesek és közemberek egyaránt. Fisher püspök és Sir Thomas More a terem egyik sarkából figyelte a tisztelgők hosszú sorát. – Örülhet, hogy már a mennyországban van – mondta More. – így nem kell végignéznie, ahogy lerombolják az egyházat, melyet oly odaadóan szeretett és szolgált. Fisher a homlokát ráncolta. – Ön pedig visszavonul? Magunkra hagy bennünket a pusztulásban? – Nem tudom, mi mást tehetnék. Harcoltunk és elbuktunk. Most már csak arra vágyom, hogy békén hagyjanak, s az írásnak és az imádságnak szentelhessem hátralévő napjaimat. Van azonban még egy feladatunk, amit feltétlenül el kell végeznünk a kereszténységért – bármibe kerüljön is! – A jó ügyért nem félek nagy árat fizetni, eminenciás uram – felelte More. – Azonban úgy döntöttem, végleg elvonulok a nyilvánosságtól. Többé nem érdekelnek a közügyek. Csendben a ravatalhoz lépett, és lepillantott az érsek viaszszínű arcára. – Ahogy őexcellenciáját sem. – Nos, mit szólsz? – kérdezte Anna, és körbeforgott vadonatúj öltözékében: egy ezüstszínű tunikával kombinált, gyémántokkal kirakott, aranyszínű ruhakölteményben. Mellette a hosszú asztalon még egy sor új ruha feküdt vörös bársonyból, brokátból, különféle selymekből, prémszegéllyel vagy a nélkül. Henrik csípőre tett kézzel, kedvtelve szemlélte hölgyét, ahogy boldogan készülődik a francia4 1

országi útra. – Ezt a damasztot még tőled kaptam – mondta Anna, azzal kiemelt egy zöld ruhát a többi közül, és maga elé tartotta. – Tetszik? Annyira szeretném, hogy büszke légy rám! Henrik végigsimított egy fekete szatén estélyi ruhán. – Ó, már hogyne lennék büszke rád! – Azzal intett az ajtó mellett álló inasnak. Az inas erre beengedett egy szolgát, aki egy gyöngyház berakásos ékszerdobozt tartott a kezében. – Én ezzel szeretnék hozzájárulni a sikeredhez. A szolga meghajolt, és átadta a dobozt a királynak. Henrik felnyitotta a fedelét, hogy megmutassa Annának, mi van benne. – A mindenkori angol királyné ékszerei. A te méretedre igazíttatom majd mindet. Anna hol a királyra, hol az ékszerekre pillantott, és zavarában szóhoz sem jutott. Aztán felemelte az egyik karkötőt, az ablak felé tartotta, és rezzenéstelen tekintettel nézte a tökéletesen csiszolt, vakítóan csillogó drágaköveket. – Én… nem is tudom, mit mondjak. – Dehogynem tudod. Anna visszatette a karkötőt. – Szeretlek – mondta. – Teljes szívemből szeretlek. Minden porcikámmal szeretlek, és a tiéd vagyok. Henrik magához vonta és megcsókolta kedvesét – először az ajkát, majd egyre mohóbban az arcát, az állát, karcsú nyakát. – Várj! – mondta Anna. – Oly nagy örömet szereztél nekem. Most én is szeretnék örömet szerezni neked. A király Annára nézett, hogy lássa, mire gondol. De nem kellett látnia, csak éreznie. Éreznie, ahogy Anna ujjai végigsimítják a mellkasát, majd lejjebb haladva ügyes mozdulatokkal kioldják a nadrágját; aztán ahogy a puha női kéz becsúszik az alsóneműjébe, és kiszabadítja ágaskodó szerszámát a vászon szorításából. Anna újra megcsókolta, és érzékien simogatni kezdte, Henrik pedig a gyönyörtől hangosan nyögött, s teste ívbe feszült a lány erős markában. – Ó, szerelmem – suttogta Anna lágyan a fülébe. –Szerelmem… Chapuys nagykövet úgy érezte, nyomasztóan nehezedik rá a palota pincéjének sötétje. Meggyorsította hát a lépteit, hogy minél hamarabb elérje a csigalépcsőt, amelyen feljuthat az egyik hátsó folyosóra. Fejében még visszhangzott az imént folytatott titkos megbeszélés. A férfi, akivel találkozott, a király kíséretében utazik Franciaországba. Megígérte, hogy amennyiben megfelelő alkalom nyílik rá, teljesíteni fogja a megbízatását. – Hallgasson rám! – mondta neki Chapuys fojtott hangon. – Ha sikerül megölnie a király szajháját, Isten a kegyelmébe fogadja, és mindenki más hálás lesz önnek érte: a pápa, a császár és az összes hívő ember Angliában. – És ha a küldetés során meghalok? – kérdezte a férfi az oszlop árnyékában rejtőzve. – Akkor itt a földön a császár gondoskodik majd a családjáról. Önt pedig fönn a mennyben angyalok kara fogadja. Chapuys meg volt győződve erről. Szentül hitte, hogy az Úr áldása kíséri e dicső célt, ahogy azt a hívő lelket is, aki mindent kockára tesz, hogy megmentse az egyházat. És hitte, hogy Isten azt is megáldja, aki az egész küldetést kitervelte. Habár e pillanatban az a különös érzése támadt, hogy egy démon bujkál a sötétben, s szinte már a bokáját harapdálja, ahogy szalad felfelé a lépcsőn. Az angol fennhatóság alatt álló észak-franciaországi város, Calais gyönyörű, buja környezetben terült el, s az államkincstár tulajdonában álló kastély éppen ideális lakóhely volt Henrik és Anna számára ott-tartózkodásuk idejére. Úgy tervezték, itt látják majd vendégül Ferenc francia 42

királyt, akinek egyben a vendégszeretetét élvezték. Henrik és Ferenc jó néhány évvel korábban már találkozott Calais-ban, hogy megpecsételjék Spanyolország elleni szövetségüket, ám az a szövetség széthullott. Most azonban az angolok nagy reményeket fűztek ahhoz, hogy a sérelmek megszűnésével a két ország uralkodói között ismét helyreáll az összhang. Az angol király fényűző lakomát rendezett a díszteremben; az asztalok roskadásig voltak ínyencfalatokkal: delfinpecsenyével, ponttyal, szarvashúsos pitével. Henrik bíborszínű bársonyzekét és felöltőt viselt. Vendége, Ferenc király ékkövekkel díszített vörös selyempalástban jelent meg. Az ifjú francia királynak elég szembeötlő volt az arca: éles álla, hosszú orra, vastag szemöldöke és sűrű, de gondosan nyírt szakálla. A szemét rendszerint félig lehunyva tartotta, mintha ki akarná élvezni, hogy a legtöbb ember és dolog rangban alatta áll. Ahogy egymás mellett ültek az asztalnál a pazar ételeket kóstolgatva, a két uralkodó úgy festett, mintha a legjobb barátok, sőt fivérek lennének. Fejük fölött a karzaton zenészek játszottak hárfán, lanton és nádsípon, hol lágyan csengő szerelmes énekeket, hol vidám dallamokat. Köztük volt Mark Smeaton is, aki saját szerzeményeit adta elő hegedűn. Thomas Boleyn a királyi pártól nem messze ült egy asztalnál, és pitéjét majszolva figyelmesen nézte és hallgatta, mi történik. Henrik kísérőjeként érkezett Franciaországba, ahogy fia, George is, valamint Charles Brandon és Thomas Wyatt. – Micsoda pompás lakoma! – kiáltotta Ferenc, miközben hosszú kanalát belemélyesztette egy velős csontba. – De hol van a csodálatos hölgy? Hol marad Lady Anna? Henrik titokzatosan mosolygott. – Rövidesen itt lesz. Ferenc lenyalta a kanálról a velőt, és az üres csontot egy tálba hajította. – Sajnálom, hogy a feleségem és a húgom meggondolta magát, és mégsem tudnak ma találkozni Lady Annával. De mit várhat az ember? Souvent femme varié. Et bien fol qui s'y fie! Henrik felnevetett. – A nők gyakran szeszélyesek. És csupán a bolondok hisznek nekik! Ferenc megsimogatta a szakállát. – Egyfolytában az jár a fejemben, drága fivérem, hogy mi ketten belevághatnánk egy közös keresztes hadjáratba. Olyan hadjáratra gondolok, amilyet az ősapáink folytattak önmaguk és a mindenható Isten dicsőségére. Mit szólsz hozzá? – Mint Oroszlánszívű Richard! Ferenc a bortól és a lelkesedéstől fűtve szélesen elmosolyodott. – Absolument! Mint Isten katonái! – Odahajolt Henrikhez. – És őszentsége lesz a legboldogabb, ha megtudja, hogy vissza akarjuk hódítani a Szentföldet. Egy szolga friss bort hozott két öblös, csurig töltött kancsóban. Henrik megragadta az egyiket, mielőtt a szolga letehette volna az asztalra, és nagyot kortyolt belőle. Az arca kissé elkomorult, és egyenesen Ferenc szemébe nézett. – De közösen vezetnénk a hadjáratot, igaz? Ferenc derűsen vállat vont. – Természetesen, egyenrangú felekként. Miért is ne? Boleyn most figyelmét a két királyról Charles Brandon felé fordította, aki feleségével, Catherine-nel jelent meg a vacsorán. Brandon szemlátomást nagyon élvezte a fiatalasszony társaságát, és úgy szorongatta a kezét, mintha ifjú házasok lennének. A gróf megtörölte a száját, felállt, és odament az asztalukhoz. Ahogy Brandon látta közeledni, előrehajolt, mintha mérges kígyótól próbálná megvédeni a feleségét. – Méltóságos uram – szólt Boleyn erőltetett mosollyal. – Örömmel látom, hogy őfelsége viszszafogadta a kegyeibe. Míg Calais-ban vagyunk, szeretném tisztelettel meghívni önt és a hercegnét vacsorára. – Én pedig szeretném legalább akkora tisztelettel visszautasítani a meghívását, uram. Boleyn suttogóra fogta a hangját. 4 3

– Az a szóbeszéd járja, hogy főméltóságod titokban Katalin királynét támogatja, és ellenzi a király Nagy Ügyét. Pedig oly sokáig büszkélkedett azzal, hogy teljesen hidegen hagyják a politikai csatározások és intrikák. Catherine hol Brandonra, hol Boleynre nézett, és remegett a szája széle. – Szóval mi történt önnel? – kérdezte a gróf. Brandon keserűen elnevette magát. – Felnőttem! Boleyn felvonta a szemöldökét, bólintott, majd visszatért az asztalához. Csöppet sem lepte meg Brandon válasza. A vacsora jócskán belenyúlt az estébe. A vidám társalgás és zeneszó összemosódó hangjai végighullámzottak az asztalok között, és felszálltak a boltozatos mennyezet felé. Aztán egyszeriben elhallgatott a zene. A hirtelen támadt csöndre mindenki felkapta a fejét. Egy dobos egyenletes, hipnotikus ritmusba kezdett. A díszterem hátsó végében kinyílt egy ajtó, és hat hölgy lépett be rajta. Egyforma bő ruhában voltak, derekukon széles, karmazsinvörös selyemöv. Az arcukat csillogó álarc takarta. A nézők hangos tetszésnyilvánítással és tapssal köszöntötték a maszkos táncosnőket, akik a dobszó ütemére bevonultak a terem közepére. Mindegyik hölgy választott magának a tánchoz egy francia urat. Az utolsó táncosnő Ferenc királyt kérte föl, aki csodálkozó, de örömteli pillantást vetett Henrikre. Talán sejtette, vagy csak remélte, hogy a rejtélyes hölgy Lady Anna lehet. Elkezdődött a tánc: a nők kecsesen hajlongtak együtt, mint a virágok a szélben, a férfiak pedig követték őket, és időnként a fejüket félrebillentve megpróbáltak az álarcok mögé lesni. Mark Smeaton otthagyta a többi zenészt, és lement a vacsorázók közé. Ehhez az előadáshoz nem kellett hegedű, ő pedig farkaséhes volt. Elvett egy kövér kacsacombot meg egy kupa bort, és letelepedett egy ifjú hölgy mögé, akit már régen nem látott. – Lady Mary – szólította meg. Mary Boleyn hátrapördült a székén, és elmosolyodott. – Bizonyára nagyon boldog, hogy hosszú idő után visszatérhetett Franciaországba – mondta a zenész –, ahol annak idején annyi izgalmas kalandban lehetett része. Lady Mary még mindig gyönyörű nő volt, haját úgy hordta a tarkóján, mint egy szalagokkal díszített műalkotást. – Csitt, Mark! – mondta. – Ne felejtse el, hogy még most is szerencsétlen férjemet gyászolom. – Nos, én nem mondanám, hogy szerencsétlen volt – válaszolta Smeaton. – Legfeljebb ostoba. Mary felkacagott. – És impotens. – Valóban? – Egyetlenegyszer láttam merevnek – mondta az özvegy, és lemondóan sóhajtott –, amikor a koporsóban feküdt. – A terem közepén táncoló férfiakat nézte. – Már alig várom, hogy meglovagoljak egy fiatal francia csődört. Smeaton elvigyorodott. – Magunk közt szólva, én is! Az álarcos táncosnők lépésről lépésre vezették kíváncsi partnerüket. Ferenc már nagyon szerette volna tudni, ki is a hölgy, akivel táncol. Ő pedig alig bírta megállni a maszk mögött, hogy el ne nevesse magát. – Ismerem önt? – kérdezte a király suttogva. A hölgy megfordult, térdet hajtott, és némán körbejárta Ferencet. Ekkor elhallgatott a zene. A táncosnők megmerevedtek. Ferenc felhúzott szemöldökkel várt, arcán halvány mosoly bujkált. Henrik odament hozzájuk a táncparkettre, és a hölgy mögé állt. Lassan kikötötte és felemelte arcáról a maszkot. 44

– Á! – mondta Ferenc – La Belle Lady Anna! – kezet csókolt neki, majd Henrikre pillantott. – Megengeded? Henrik mosolyogva bólintott. Anna meghajolt a francia uralkodó előtt; örült, hogy sikeresen lezajlott az álarcosbál. Ferenc kézen fogta és egy félreeső ablakfülkéhez vezette. – Jól emlékszem önre – mondta, és még mindig nem engedte el Anna kezét. – Még abból az időből, amikor a nővérével együtt a feleségem udvarhölgyeiként szolgáltak itt. – Vous etes aimable* – felelte Anna. – Van azonban néhány dolog, amit felséged tud rólam, s ami jobb lenne, ha titokban maradna, és soha nem jutna a király fülébe. Ferenc elmosolyodott. – Madame la Marquise, én francia úriember vagyok. Sosem árulnám el egy szépséges hölgy titkait, aki pedig óhatatlanul számos titkot őriz. Anna figyelmesen nézte a király arcát. – Ön valóban támogatja a Henrikkel való házasságomat? Ferenc finoman megszorította Anna ujjait. – Bien sur** Egyrészt gyűlölöm a császárt, ezért minden, ami neki bosszúságot okoz, mint például a nagynénje válása, engem mérhetetlen örömmel tölt el. Azt is tudom, hogy ön kedveli Franciaországot, úgyhogy bizonyára jól megértjük majd egymást. – Elhúzta a kezét, és tekintete egy pillanatra az ablakon át a kopár kertre révedt. Anna látta, hogy elborul a kedve. – Van még valami más is? – kérdezte, s a szíve hevesen vert. – Oui- felelte Ferenc, és ismét ránézett. – Nem az én tisztem figyelmeztetni önt, hölgyem, de a régi ismeretség okán talán megtehetem. A helyzet az, hogy a szerep, amit elvállalni készül, nem könnyű feladatok elé állítja majd, különösen mivel nem született bele. Nem atyáskodásból mondom mindezt. Ahhoz ön túl intelligens. Csupán elővigyázatosságra szeretném inteni. Sokkal nehezebb, ha az embernek mindene megvan, mint hogyha semmije sincs. Ha nem szülétek királynak, soha nem választottam volna magamnak ezt a sorsot. Anna lassan bólintott. – Értem. – Remélem, hogy valóban érti. Ezzel befejeződött a beszélgetésük, mindketten felálltak, és Anna arcon csókolta Ferencet. Aztán visszament a többiek közé, hogy megkeresse a nővérét. Maryvel – akárcsak évekkel azelőtt, fiatal lányként – egymás kezét fogva ültek az asztalnál, és elnézték a csillogó teremben ünneplő fényűző társaságot. – Mikor utoljára itt jártunk – szólalt meg végül Anna –, el tudtad volna képzelni, hogy valaha így térünk vissza? – Semmiképpen – válaszolta Mary. – De én persze nem vagyok olyan okos, mint te. – Meglátod – mondta Anna, és a nővéréhez hajolva suttogóra fogta a hangját –, hogy amire már oly régóta vágyom, itt és most teljesülni fog. De erről csak te tudhatsz. Mary tekintete elárulta, hogy pontosan tudja, miről van szó. A tenger felől vihar kelt, tomboló szél és eső árasztotta el Calais-t. Az orkán erejétől remegve meghajlottak az erdő fái, némelyiknek letörtek az ágai, mások a földre lapultak a szélrohamok elől. A sebzett táj fájdalmasan nyögött, és belejajgatott az éjszaka csöndjébe. Az estély befejeződött, a zene véget ért, s a vendégek mind hazamentek. A hatalmas ház elcsendesült, csak a szél remegtette a kőfalakat, és verdeste az ablakokat. A sötétségben egy alak észrevétlenül osont szobáról szobára, fegyvert szorítva az oldalához. Kitartóan végigjárta az összes folyosót, míg végül rátalált arra az egy szobára, amelyikben gyertya égett. Hangtalanul levegőt vett, majd az ajtó felé lépett, és elrejtőzött az árnyékban. Boleyn Anna egyedül ült az asztalnál, és írt. A gyertyák fénye jól megvilágította az íróasztalt, 4 5

a tollat és az áldozat arcát. A férfi felemelte a kovás pisztolyt, és célzott.

* Igazán kedves. ** Természetesen

Ekkor kinyílt a hátsó ajtó, és Henrik lépett be rajta. Odament Annához, és megcsókolta a haját. A merénylő tétovázott. Mindkettőjüket megölje? Nem. Nem ez Isten akarata. Leengedte a pisztolyt, és eltűnt a sötétben. Villámok cikáztak az ablak előtt, amitől még élesebb megvilágításban látszottak a freskók Henrik hálószobájának a falán. A király vászon alsóneműjét leszámítva csupaszon feküdt, és a falfestményeket szemlélte. A színes, bronzfényű képek Ovidius római költő Átváltozások című könyvének jeleneteit örökítették meg. A lenyűgöző, életnagyságú ábrákon különféle növények változtak át állatokká, állatok emberekké, emberek istenekké. Ám ezek nem holmi kifinomult, idilli ábrázolások voltak. A férfiaknak jókora, felálló falloszuk volt, a nőknek pedig telt, gömbölyű mellük. Az alakok merészen nyúltak egymás felé, öszszeölelkeztek, és szemérmetlenül élvezték az érzéki gyönyöröket. Henrik kinyitotta a két szoba közti ajtót, és belépett Annához. Egy pillanatig semmit sem látott, mert kedvese elfújta a gyertyákat. Az egyetlen fény a kandallóban izzó parázsé volt. Azután egy újabb villám bevilágította a szobát, és Henrik megpillantotta Annát: az ágy közepén feküdt meztelenül, odaadón, várakozón. Henrik odalépett hozzá, a halántékában és az ágyékában lüktetett a vér. Anna a király nyaka köré fonta a karját, és magához húzta. – Itt az idő, szerelmem – mondta. – Tégy magadévá! És szülök neked egy fiút!

46

Hatodik fejezet

Sir William Pennington, Charles Brandon egyik legfőbb csatlósa, sietős léptekkel haladt egy szűk londoni utcán a Whitehall palota felé rövid lábú szolgája kíséretében, s közben óvatosan kerülgette a sarat és a ganéjt. Penningtonon vastag, sűrű szövésű köpeny volt, mely a karját és a há tát jól megvédte a hidegtől. Ahogy a nemes és szolgája épp egy zajos kocsma előtt ment el, négy részeg férfi támolygott ki az ajtón. Egyikőjük a földre köpött, és elkiáltotta magát: – Pennington! Sir William visszanézett, és keserűen állapította meg, hogy a négy iszákos alak a Boleyn család színeit és címerét viseli. A Southwell fivérek voltak, forrófejű, indulatos, nagyszájú testvérek. – Lám, a Southwellek – mondta Pennington, és megcsóválta a fejét. – Hát a gazdátok, Boleyn, hogy van? Richard Southwell, a legidősebb fivér, kidüllesztette a mellét. – Neked legfeljebb Lord Rochford, Pennington? –rikácsolta. – Neked pedig Sir William Pennington, Southwell. A részeg fivérek utálkozva felhördültek. Amint Pennington indulni készült, kettő közülük előrerohant, hogy elállják az útját. A legidősebb Southwell egészen közel hajolt Penningtonhoz, aki viszont lábát szétvetve, szilárdan állt. – Hát a te gazdád, az a kurafi Brandon hogy van? Továbbra is mindenféle ocsmányságot terjeszt a gazdám lányáról, Lady Annáról, aki nemsokára Anglia királynéja lesz? – Erre csak a herceg tud válaszolni. – De én téged kérdeztelek! Penningtonnak felállt a szőr a tarkóján, s a karján megfeszültek az izmok. – Őfőméltósága nem kíván részt venni a király szajhájának felmagasztalásában. – Hogy mondtad? – kérdezte Southwell, és színlelt megdöbbenéssel fordult a fivéreihez. – Kinek a szajhája? – Azzal mind a négyen előrántották a kardjukat. – Engedjetek utamra! – mondta Pennington. – Nem, amíg meg nem fizettél ezért! A Southwell banda támadásba lendült. Pennington s a szolgája kardot rántott, és sikeresen hárították a részeg fivérek csapásait, bár nem volt könnyű dolguk, hisz ketten voltak négy ellen. Pennington, gyakorlott kardvívó lévén, előretört, és egy mozdulattal kiütötte Richard Southwell kezéből a pengét. Southwell hörögve félreugrott, felkapta a kardját, és egy dühös suhintással kettévágta Pennington köpenyét, de olyan erővel, hogy a csapás kis híján ellenfele bordáit érte. Pennington tekintetével a szolgáját kereste, aki kissé távolabb két másik Southwell-lel küzdött, leginkább azért, hogy el ne vágják a torkát. – Menj, és hívd ide a herceget! – kiáltotta neki Pennington. – Igyekezz! A szolga hangosan zihálva és fogát vicsorgatva jobbra-balra csapkodott a kardjával, míg végül sikerült kitörnie, és botladozva elsietett. Pennington egy pillanatig attól félt, talán az egyik fivér üldözőbe veszi, ám ehelyett mind a négyen ellene fordultak. Nem volt más választása, mint futásnak eredni. Még néhány csapást kivédett, majd megpördült, és teljes erejéből rohanni kezdett az utca végén álló templom felé. Csizmájával alig tudott fogást találni a csúszós macskakövön. A templom lépcsőjéhez érve kettesével szedte a fokokat, és szinte beesett az ajtón. 4 7

A templom üres volt, csak a fából faragott szentek néztek le rá falifülkéjükből. Pennington végigsietett az oldalhajón, majd térdre borult az oltár előtt. Bal kézzel keresztet vetett, a szíve hevesen kalapált. Jobb kezével a kardját markolta. Kivágódott az ajtó, és a négy Southwell fivér csörtetett be hangosan káromkodva. Pennington talpra ugrott, és nekik szegezte a kardját. A dühös hangokra hátulról fújtatva, pufogva előjött egy pocakos pap. – Atyám – szólt Pennington, miközben egy pillanatra sem vette le a szemét ellenségeiről. – Menedékért jöttem erre a szent helyre. A pap összekulcsolta két kövérkés kezét. – Jól tetted, gyermekem. – Azzal a Southwellekhez fordult. – Uraim, tegyék le a kardjukat. Ez itt Isten háza. Richard Southwell fogvicsorgatva kardot rántott. Fivérei követték, és mind a négyen megindultak Pennington felé. – Védd magad! – mordult rá a legidősebb Southwell. A pap magasba tartotta a kezét, mintha a természetfeletti erejével meg tudná akadályozni a támadást, ám amikor látta, hogy a fivérek már csak pár lépésnyire vannak Penningtontól, keresztet vetett és visszahúzódott. Richard Southwell kitört, s pengéje csúcsával végigkarcolta Pennington arcát. A barázdált vonal mentén vér fakadt. Pennington védekezőn maga elé tartotta a kardját. – Szégyent hozol magadra és a gazdádra – mondta. – Isten ellen vétkezel, ha erőszakot követsz el ezen a helyen. – Nagy levegőt vett. – Sajnálom, hogy illetlenül beszéltem. – De nem sajnálod eléggé! – kiáltotta Southwell, azzal ismét előretört, de Pennington hárította a döfést. Egy másik fivér is felé ugrott kivont karddal. A nemes lihegve hadakozott, és végül félreütötte a pengéjét. A harmadik is támadásba lendült. Pennington ezt a csapást is kivédte. A kardcsapások egyre sűrűbben suhogtak a levegőben. Egyik fivér a másik után jött, csattogtak a vasak, egymásnak feszültek a pengék. Pennington jobbra és balra, le és föl csapott, miközben felfelé hátrált az oltárhoz vezető lépcsőn. A karja sajgott, érezte, hogy már nem bírja sokáig. Imádkozott Istenhez, hogy ne ilyen véget szánjon neki. – Hagyják abba! – kiáltotta a pap. A hangja visszhangozva zengett a falakon, a mennyezeten és az oltáron álló Szűz Mária-szobor körül. – Az isten szerelmére, elég legyen már! Úgy tűnt, a pap erélyes közbelépése észhez térítette a Southwell fivéreket. Hárman közülük megálltak támadás közben, majd némi tétovázás után leengedték a kardjukat. Egymásra néztek, s közben hangosan zihálva vették a levegőt. Richard Southwell is leeresztette a kardját, de nem nézett a fivéreire. A szeme vérben úszott, s tekintetéből mintha minden értelem eltűnt volna. Egyszer csak előrelendült, felrohant a lépcsőn, és a kardját mélyen Pennington szívébe mártotta. Sir William kiejtette kezéből a kardot, és hörögve összerogyott. – Richard, te őrült! – üvöltötte az egyik fivér. –Megölted! – Richard Southwell a halott férfira meredt, és félrehajította vérfoltos kardját. Ekkor kivágódott a templom ajtaja. Charles Brandon sietett be rajta, nyomában Pennington aggódó szolgájával. Brandon elhűlve nézte a rettenetes látványt. – Gyilkosok! – kiáltotta, és kardot ragadva előrerohant az oltár felé. A három Southwell fivér ellépett az útjából, csak Richard állt mozdulatlanul a helyén, és elhajított kardját bámulta. Miközben Brandon végigcsörtetett a templomon, pengéjével vészjóslón suhogtatott a levegőben. A pap magánkívül volt a kétségbeeséstől. – Uram – szólt könyörögve –, a mindenható Isten nevében kérem, egy gyilkosság már történt ma itt! 48

Brandon felment a lépcsőn, és kardját Richard Southwell mellkasának szegezte. – Te alávaló gazember! – mondta. Az egyik fivér megszólalt: – Méltóságos úr, mi csak… – Hallgass! – rivallt rá Brandon, és szemét le nem vette Richardról. – Különben mindketten halál fiai vagytok! – Könyörgök – szólt a pap könnybe lábadt szemmel. – Aki a templomban öl, az szentségtörést követ el. Az ilyeneket Isten elátkozza, és a purgatóriumban kell szenvedniük az örökkévalóságig. – A Southwell fivérekre mutatott. – Rájuk ez a sors vár. De az isten szerelmére, ön jó keresztény ember, ne kövesse a példájukat! Brandon ujjai megfeszültek a kardja markolatán, és villámló tekintetét rászegezte a férfira, aki megölte az egyik leghűségesebb emberét. Richard gúnyos pillantással, némán nézett vissza rá. Brandon leengedte a kardját, visszacsúsztatta a hüvelyébe, és a padsorok között elindult a kijárat felé. Hirtelen a templom egyik eldugott szegletében Thomas Boleynre lett figyelmes. Valamikor a küzdelem alatt észrevétlenül beosonhatott, és rejtekhelyéről figyelte az eseményeket. A két férfi egymásra meredt. – Boleyn – mondta Brandon mélységes utálattal. Azután kilépett a szürke londoni utcára. Anna Whitehall palotabeli lakosztálya már nem úgy festett, mint egy egyszerű úrhölgyé, hanem mint a leendő királyné lakhelye. Nap mint nap udvaroncok tucatjai küzdöttek azért, hogy meghallgatást nyerjenek nála, és képesek voltak órákon át várakozni az előcsarnokban és a folyosókon, remélve, hogy Anna egyszer észreveszi és megszólítja őket, netán még emlékszik is majd rájuk. Udvarhölgyei jól megtanulták, hogyan védelmezzék az úrnőjüket, Henrik pedig külön őröket rendelt a lakosztályhoz, hogy intézkedjenek, ha bármi rendbontás támadna. – Egyszeriben mindenki utat akar törni magának Lady Annához – mondta Mark Smeaton, amint az előcsarnokot ellepő tömegben megpillantotta Thomas Wyattet. A költő egy kis asztalkánál állt az egyik ablak mellett, s kezében lúdtollat tartott, míg papírját az asztalra, tintatartóját pedig az ablakpárkányra helyezte. – Ön szerint miért lehet ez, Mr. Wyatt? – Mert az emberek általában jobban szeretik a felkelő, mint a lemenő napot, Mr. Smeaton. A zenész elgondolkozott, majd a papír felé biccentett. – Mit ír? – Egy szatírát. Smeaton mosolygott. – Mulatságosnak tartja mindazt, ami az udvarban zajlik? Wyatt megrántotta a vállát. – Ennek is megvan a mulatságos oldala, mint minden komoly dolognak. Mondok egy példát… – A tollszár puha végével eltűnődve ütögette az arcát. – Ezen nevetni fog, Mark. Cromwell épp most adta a tudtomra, hogy felvettek a Királyi Államtanácsba. Fogalmam sincs, miért. Mire jó, ha a költőkből és a szerencsejátékosokból törvényhozókat akarnak faragni? Nevetséges ötlet. – Az életben minden nevetséges – felelte Smeaton, és vállon veregette Wyattet. – Főként a megérkezésünk és a távozásunk. Nem gondolja? Mindenki, aki másképp vélekedik, csupán az emberi hiúság áldozata. Wyatt épp valami szellemes válaszon törte a fejét, amikor kinyílt a lakosztály ajtaja, és Anna jelent meg fejedelmi öltözékben, magas, ékköves diadémmal a fején. Az előcsarnokot betöltő zsongás rögvest egy helyre terelődött, ahogy az udvaroncok egymást megelőzve igyekeztek az úrnő elé járulni. A kísérők kört formáltak Anna körül, hogy legyen ideje felkészülni a bemutatkozásokra. Ő azonban a látogatók gyűrűjén áttörve egyenesen Wyatthez tartott. Az udvarhölgyei alig győzték követni. – Mr. Wyatt! – mondta, és megragadta a férfi karját. Az arca égett, a hangja remegett az izga4 9

lomtól. – Lady Anna – köszöntötte Wyatt mélyen meghajolva. Magán érezte Smeaton kíváncsi tekintetét. – Tudja, mi történt? – Nem – válaszolta a költő. Nem tudta, mire gondoljon, s hogy gondoljon-e egyáltalán valamire. Valaha nagyon kellemesen érezte magát Boleyn Anna társaságában, olyannyira, hogy megosztotta vele az álmait, és Anna is elmesélte neki az övéit. Ám azóta sok minden megváltozott. – Borzasztóan kívánom az almát – mondta Anna kuncogva. – Olyan erősen, mint még soha. Három napja kezdődött. – Az almát? Anna összevonta a szemöldökét, és talán egy kicsit túl hangosan súgta: – Igen, az almát! Wyatt széttárta a karját jelezve, hogy még mindig nem érti. – A király szerint ez azt jelenti, hogy várandós vagyok! Én azonban – tette hozzá Anna, és megrázta a fejét – nem hiszem, hogy ilyesmiről lenne szó. – Megint elnevette magát, majd sarkon fordult. Udvarhölgyei szabaddá tették az utat előtte, ő pedig egyenesen visszament a lakosztályába. Wyatt a távozó Anna után nézett, ahogy sokan mások is, akik hallották a beszélgetést. Smeaton odalépett Wyatthez, és szavakba foglalta, amit a költő gondolt: – Ez meg mi a csuda volt? – Mi hír Franciaországból? – Sajnos semmi olyan, aminek felséged örülne. Henrik a fejét csóválta, és nyugtalanul járkált fel-alá a lakosztályában. A külvilág viszont mintha teljesen közömbösen fogadta volna a király ideges várakozását. Odakint, a boltíves ablakok szegleteiben apró, smaragdzöld borostyánlevelek remegtek. Az ablak előtt zajos fecskék raja szállt el, egy holló elől menekültek. Cromwell folytatta: – Jóllehet Ferenc király megígérte, hogy eljár a pápánál felséged érdekében, még mindig nem tette meg. Csak… Henrik legyintett. – Nem érdekes. Mi másra számíthattam volna Franciaország királyától? Így viszont már nyomós okom van rá, hogy ne várjak tovább a pápa döntésére. A házasságom érvénytelenítését késedelem nélkül be kell jelenteni. – Nos – mondta Cromwell –, mivel most már felséged az egyház feje, akár saját maga is… Henrik kizökkent monoton sétájából, titkárához lépett, és mutatóujját felemelve mondta: – Nem! Az érvénytelenítést magának az egyháznak, pontosabban a canterburyi érseknek kell bejelentenie. – Amint azzal felséged is tisztában van, a poszt éppen betöltésre vár. Henrik eltöprengett ezen, mély lélegzetet vett, benn tartotta, majd lassan kieresztette a levegőt. – Azt hiszem, tudom, ki lesz a legmegfelelőbb ember. Mit sem törődve a homlokáról lecsurgó verejtékkel, Thomas Cranmer súlyos kalapácsütéseket mért a hatalmas faláda oldalához szorított emelőkarra, majd teljes erővel nyomta lefelé, hogy meglazítsa az ólomzárat. Az ölnyi széles és ugyanolyan magas ládát több mint egy órája, még fényes nappal szállította londoni lakására egy lovas kocsi. „Személyes holmi Németországból” – így nevezte rakományát a kocsis. Alighogy eljött az alkonyat, Cranmer titokban munkához látott. „Személyes holmi, azt meghiszem! – gondolta izgatottan, ahogy az emelőt áthelyezte az ólomzár egy másik pontjára, ismét rávert a kalapáccsal, majd lenyomta. – Könyörgök, ne legyen sem50

mi bajod, te drága holmi!” Amint a láda falapja végre szabaddá vált, Cranmer egy mozdulattal levette és félrelökte. Befelé bámult a sötétségbe, egyik kezét a szívére szorította, a másikkal pedig lassan tapogatózott előre. Kisvártatva meleg ujjak érintették meg ujjait, és fonódtak köréjük. Cranmer megkönnyebbülten felnevetett. Óvatosan kiemelte a ládából feleségét, Katharinát, aki ziláltan és kimerülten kuporgott egy takaróba bugyolálva. Gyengéden magához vonta, és hálát adott az Istennek, hogy az asszony épen és egészségesen megérkezett. Azután vízzel kínálta egy agyagbögréből. Katharina mohón, hangosan kortyolt. Amikor végzett, visszaadta férjének a bögrét. – Katharina – szólt Cranmer –, most már vége. Megérkeztél. Isten hozott Angliában! – Igazán örülök, hogy itt vagyok, Thomas – mondta Katharina reszelős hangon. – Nagyon megkönnyebbültem. Azt hittem, meg fogok halni. – Halványan rámosolygott urára. – Nem ez a legkényelmesebb módja az utazásnak, még ha törvénytelen feleségről van is szó! – Borzasztóan sajnálom. – Cranmer gyöngéden átölelte az asszonyt. Katharina megérintette a férfi ajkát, majd magához húzta az arcát, és szenvedélyesen szájon csókolta. Azután hátradőlt, körbenézett a szűk, sötét szobában, és enyhe csalódottsággal a hangjában kérdezte: – Ez lenne hát Anglia? A gyönyörű Chelsea birtok Londontól délnyugatra, a Temze partján feküdt, közepén egy tágas, lakályos kőépülettel, melyet kertek és gyümölcsösök, erdők és mezők vettek körül. Ezt a helyet mintha valóban arra találták volna ki, hogy az ember elvonulhasson a politika és az intrikák világától. Miután lemondott hivataláról, Sir Thomas More a Whitehall palotából visszatért chelsea-i otthonába, hogy végre békére leljen, több időt tölthessen a családjával, és nyugodtan fohászkodhasson Istenhez a szobája magányában. E vágyak közül azonban egyik sem teljesült. More Chapuys követtel és Fisher püspökkel ült a könyvtárszobában egy asztal körül. Az alkonyat árnyai már belopóztak a szoba sarkaiba. A házigazda felesége, Alice, a férfiaktól távolabb állt és várt, hátha szükségük van valamire, közben pedig akarva-akaratlan is hallotta a beszélgetésüket. – Cranmert akarják kinevezni Canterbury érsekének! – közölte Fisher. Chapuys rábólintott. – Kíváncsi vagyok, vajon a pápa tisztában van-e azzal, hogy Cranmer teljes szívvel és lélekkel elkötelezte magát a lutheránus mozgalom mellett. – Ráadásul Lady Annát szolgálja – tette hozzá Fisher. – Valaha a Boleyn család káplánja volt. Külön esküvel kellene fogadnia, hogy nem avatkozik bele a válási procedúrába. More megdörzsölte lüktető homlokát. – Már hogyne avatkozna bele! Hiszen ez a legfőbb céljuk! Nem foglalkoznak ők már az anyaszentegyházzal. A saját népükkel sem törődnek! – A király elvakultságában senkitől sem fél, legfeljebb Istentől – toldotta meg Chapuys. – Én a királynéért aggódom – mondta More, azzal ingerülten felállt az asztaltól, és az ólomüveg ablakon át kibámult az éjszakába. – Vele mi lesz? Úgy hírlik, Boleyn Anna nyíltan gyűlöli őt is meg a lányát is. Már többször megfenyegette a gyermeket! Az ajtónál álló Alice-re pillantott, és látta, hogy az asszony arca elkomorul. Bátorítónak szánt mosollyal odament hozzá, de Alice nem kért az engesztelésből. – Ezek nagyon veszélyes szavak – suttogta a férjének. – A saját gyermekeid életére is gondolj! III. Pál pápa az íróasztala fölé görnyedt, s a jobb karján feltűrt ruhaujjat fekete szalaggal átkötve szorgosan mártogatta tollát a kalamárisba, hogy aláírja a lelkiismeretes Campeggio bíboros által elé tett levelek és pápai bullák végtelen sorát. Campeggio az asztal előtt állt botjára támasz5 1

kodva, és azon igyekezett, hogy ne nyögjön fel minden egyes sajgó mozdulatra. A pápa minden iratot sietve, kissé szórakozottan átfutott, mielőtt aláírta volna. Egy írás azonban felkeltette a figyelmét, és kérdőn a bíborosra nézett. – Ez micsoda? – kérdezte. – Anglia királya kéri őszentsége beleegyezését, hogy kinevezhesse Canterbury új érsekét az elhunyt Warham érsek helyére. A pápa elmosolyodott. – Ó, és még azt mondják róla, hogy nem törődik az egyházzal! Mi a jelölt neve? – Thomas Cranmer. A pápa gondolkozott egy darabig, de nem rémlett neki a név. – És mit tudunk erről a… Cranmerről? Campeggio felvonta a szemöldökét. – Lényegében semmit. Valami ismeretlen papocska. Egy névtelen senki. – Aztán megköszörülte a torkát. – Viszont úgy hírlik, titokban lutheránus eszméket vall. – Akkor hát nem szabad jóváhagynunk a kinevezését! – Véleményem szerint nem, szentatyám. A pápa azonban még tétovázott. Göcsörtös, reumás mutatóujjával kopogtatva hosszan nézte a kérelmet. Campeggio némán, türelmesen várt. – Ugyanakkor – mondta a pápa – szeretnénk megadni az esélyt az angliai egyház számára, hogy visszatérhessen igaz hitünkhöz, amelynek egykor hűséget fogadott. Szeretnénk a király kedvében járni – hogy aztán a lekötelezettünk legyen. És mivel tudnánk jobban a kedvére tenni, mint azzal, hogy jóváhagyjuk egy névtelen senki kinevezését? Elvégre mi kárt okozhat egy névtelen senki az anyaszentegyháznak? A Whitehall palota nyirkos, sötét pincéjében egybefolytak a nappalok és az éjszakák. Ha nagy ritkán ellátogatott ide a fény, az emberi kéz műve volt, nem pedig Istené. Ezen a januári napon kisebb társaság gyűlt össze egy sör- és gabonatároló hordók raktározására szolgáló, alacsony mennyezetű teremben. Gyertyák és lámpások világítottak a hordók tetején és az állványokon, erőltetett meghittségét kölcsönözve a sivár helyszínnek. Minden ajtónál őrök álltak, hogy távol tartsák az esetleges hívatlan vendégeket. Egy Rowland Lee nevezetű alacsonyabb rangú pap feszengve s szorongva állt Henrik király és Lady Anna előtt, kezében a Bibliát tartotta. Henrik fikarcnyit sem törődött azzal, hogy mit érez a pap; parancsot kapott, és engedelmeskedni fog. Anna, akit szemlátomást nem zavart a szegényes környezet, tündöklően szép volt ezüstszínű ruhájában, mely nem rejtette el enyhén domborodó hasát. A király türelmetlenül nézett a tanúkra, majd az egyik inasához, William Breretonhoz fordult. – Hol van már? Hol marad Suffolk? Brereton csak pislogott, egy szót sem szólt. Az ifjú inas akkor még csak sejtette, hogy Henrik sosem fogja megtudni, mert a legkevésbé sem érdekli, hogy mitől olyan elkeseredett ő és Lee meg a hozzájuk hasonló sok-sok ember. Hiszen mi egy szolga gondja-baja egy királyéhoz képest? Sietős léptek hallatszottak a szűk folyosón, s kisvártatva az őrök beengedték Charles Brandont. Henrik azonnal látta rajta, hogy nem szívesen jött el. Csupán a parancsnak engedelmeskedett. Henrik visszafordult Lee atyához, és intett neki, hogy folytassa. A pap kinyitotta a Bibliát, s a királyhoz, Annához és a tanúkhoz intézte szavait. – Azért gyűltünk ma itt össze a mindenható Isten színe előtt, hogy szent frigyben egyesítsük ezt a férfit és ezt a nőt. Kérem, mindketten tegyenek fogadalmat, és mondják utánam: „Elkövetkező napjaimat a házasság szent kötelékében törvényesen élem le, józan belátással és ítélettel, a könyörületesség és az igazság nevében, Isten engem úgy segéljen.” 52

Anna megszorította Henrik kezét. A király lenyelte csalódottságát, amit Brandon viselkedése okozott, és igyekezett minden figyelmét a szertartásra összpontosítani, amely immár örökre öszszeköti őt szerelmével. – Méltóságos uram – szólt Katalin királyné, amint Charles Brandon belépett szerényen bútorozott szobájába. Katalin nem tudott felállni a székből; ismét betegség gyötörte, s úgy legyengítette a testét, hogy alig volt ereje fogadni látogatóját. Régebben vonakodott volna vendégül látni Suffolk hercegét, sőt talán el is utasította volna. De most már tudta, hogy Brandon hűsége őszinte és megkérdőjelezhetetlen. Ahogy a herceg előrelépett és meghajolt, Katalin feléje nyújtotta a kezét. – Asszonyom – köszöntötte Brandon, és finoman megcsókolta a kinyújtott kezet. „Asszonyom? – gondolta szomorúan Katalin. – Szóval már nem felség.” Brandon mereven állt, nyilvánvalóan lehangolta az üzenet, amelyet át kellett adnia. Akadozva vágott bele. – Őfelsége a király megbízásából… el kell mondanom önnek… Őfelsége óva inti attól, hogy valaha megpróbáljon visszatérni hozzá, mert a felesége mostantól… Lady Anna. Katalin szeme összeszűkült. – A jövőben – folytatta Brandon – tartózkodnia kell a királynéi cím használatától. Új rangja szerint ön… az özvegy walesi hercegné. Katalin vadul megrázta a fejét. Brandon tovább beszélt, s bár korábban kigondolta, mit mondjon, most kész kínszenvedés volt a saját szavait hallania. – Ezenfelül csökkentenie kell a személyes kiadásait. A király volt olyan… nagylelkű… és felajánlotta, hogy megtarthatja a birtokát, viszont a szolgák bérét… és a háztartási költségeit nem fizeti tovább. Katalin elakadó lélegzettel kérdezte: – És a lányom, Mária? Vele mi lesz? Láthatom őt? Brandon Katalinra nézett és meghajolt. Az ifjú Máriával kapcsolatban nem kapott parancsot. – Bocsásson meg, asszonyom. Katalin behunyta a szemét, és egy röpke fohászt intézett Istenhez, hogy adjon erőt neki. Mikor ismét Brandonra pillantott, a tekintetét könnyek homályosították el, s a hangja lágyan csengett. – Tudja, Mr. Brandon, ha választanom kellene a mérhetetlen boldogság és a mérhetetlen szomorúság között, inkább a szomorúságot választanám. – Brandon zavartan nézett rá. – Mert amikor az ember boldog, gyakran megfeledkezik a lelki életről. Megfeledkezik Istenről. De szomorúságunkban az Úr mindig velünk van. Brandon hangja reszelőssé vált a túlcsorduló érzelmektől. – Isten áldja meg és segítse útján, asszonyom. – Azzal meghajolt és távozott. Amint Brandon elment, Elizabeth Darrell lépett a szobába. Először Katalinra nézett, majd az ablak felé, melyen keresztül egy pillanatra még látni lehetett Brandont, ahogy a bánat súlyától görnyedt háttal elüget pej lován. – Hallottad? – kérdezte Katalin. – Igen, asszonyom – válaszolta Elizabeth. Katalin olyan egyenesen ült, amennyire csak bírt a testét gyötrő fájdalom és kimerültség ellenére. – Amíg élek, Anglia királynéjának tartom magam. És ha már nem lesz mit ennünk, kiállok az utcára, és koldulok, mert nagy az Isten kegyelme. Elizabeth kezébe temette az arcát, és keservesen sírt. Henrik szélesen elmosolyodott, ahogy meglátta a lakosztályába belépő Thomas Cranmert. Az ifjú érsek akkor viselte először előkelő, nehéz papi talárját, és mulatságosan önteltnek tűnt új öl5 3

tözékében – noha Henrik tudta, hogy rövidesen annyi lesz a teendője, hogy egy perce sem jut majd önmagára. A király a mellette álló Cromwellre pillantott, a titkár pedig visszamosolygott rá. Cranmer csendben haladt át a helyiségen, s feltartott fejjel, szeme sarkából leste a falakat betöltő királyi arcképek hosszú sorát, a hatalmas, színes gobelineket, a fal melletti asztalokon és tálalókon elhelyezett márvány- és ezüstszobrokat, a gazdagon faragott, súlyos íróasztalt. Látszott, hogy mélységesen meg van illetődve, amiért életében először ilyen közelről láthatja a király életének legszemélyesebb színterét. Amikor Henrik trónszékéhez ért, térdre borult, mintha súlyos talárja húzta volna le. – Kegyelmes uram – szólt Henrik. – Kérem, álljon fel! Nagy örömünkre szolgál, hogy szentesítették az ön érseki kinevezését. Cranmer felemelkedett, és halkan válaszolt. – Felség, be kell vallanom, némi fenntartással foglaltam el új hivatalomat, mivel annak jóváhagyása a pápa hatáskörébe esik. Úgy éreztem, nem fogadhatom el a beleegyezését, hiszen nem ő, hanem felséged az angol egyház egyedüli és legfelsőbb irányítója. – Nincs elkötelezve Rómának – nyugtatta meg Henrik. – Csak Istennek és nekem. Most pedig megkérem, hogy mint királyságunk legfelsőbb vallási vezetője és bírája, hozzon végleges döntést az én Nagy Ügyemben. Állapítsa meg egyszer s mindenkorra, hogy érvényes-e az első házasságom. – Azzal mélyen Cranmer szemébe nézett, hogy lássa, az érsek pontosan tisztában van-e vele, mit kell tennie. – Felség, kiemelt sürgősséggel fogom kezelni ezt a kérdést – felelte Cranmer –, és hamarosan tudatom önnel a döntésemet. – Henrik rábólintott, majd elbocsátotta. Erre Cromwell is megfordult, és elindult az érsek után. – Mr. Cromwell! – szólt utána Henrik. A titkár megállt és visszafordult. – Felség? – Amióta Sir Thomas More lemondott a hivataláról, Angliának nincsen kancellárja. Cromwell várt. – Ezennel önre bízom ezt a posztot. Cromwell amúgy maszkszerű arckifejezése ezúttal utat engedett az érzelmeknek, és beletelt egy időbe, mire ismét szóhoz jutott. Akkor mélyen meghajolt. – Felség! Késő este volt, de Thomas Wyatt még mindig az íróasztala fölött görnyedt, s bár a nyaka és a válla már teljesen elmerevedett a több órája tartó üléstől, elmélyülten dolgozott legújabb versén. Azt sem hallotta meg, hogy a szolgája benyitott. Amikor a szolga megszólította: – Uram! – Wyatt keze megcsúszott a papíron, és egy csúf tintapaca került a következő szó helyére. Ám abban a pillanatban a költő meglátta késői látogatóját – Elizabeth Darrell volt az. Wyatt sietve összecsukta az asztalán fekvő kicsiny ezüstmedált, majd felállt, és odament a lányhoz. Válla görcsös feszülése helyett sürgető bizsergést kezdett érezni az ágyékában. A szolga visszavonult, Wyatt pedig közelebb hajolt gyönyörű kedveséhez, hogy megcsókolja. Elizabeth azonban elfordította a fejét. – Ne! Nem ezért jöttem. A költőt bosszantotta a lány válasza. – Akkor miért? Elizabeth először a földet bámulta, azután felpillantott Wyattre. – Az úrnőm érdekében, bár az engedélye nélkül keresem fel most önt. Thomas, az úrnőmnek teste-lelke fáj, mert úgy érzi, csúnyán elhagyták és becsapták. A király kegyetlenül bánik vele, és minden lehető módon megalázza. Ráadásul már el is vette azt a cafkát… – Micsoda?! – Hát nem tudott róla? Suffolk hercege hozta a hírt úrnőmnek, hogy a király feleségül vette… 54

– Képtelen volt kiejteni száján a nevet. – Boleyn Annát? Elizabeth bólintott. Wyatt megérintette az arcát. – De mit tehetnék én ebben az ügyben? – Ön a Királyi Államtanács tagja – mondta Elizabeth. – És Mr. Cromwell jó ismerőse. Azt reméltem, talán tud néhány szót szólni úrnőm érdekében. Wyatt megrázta a fejét. Átérezte Elizabeth fájdalmát, de lehetetlen volt teljesíteni, amit kért. – Tudnia kell, hogy Mr. Cromwell a legutolsó, aki bármilyen együttérzést tanúsítana az úrnője iránt. – És ön? Ha bármit érez még irántam, igazán tehetne valamit úrnőm érdekében. – Én… – Wyatt nem tudott mit mondani. Semmit sem tehetett Katalinért, mert ha segít neki, azzal saját magát és az állását sodorja veszélybe. – Sajnálom. Elizabeth megrökönyödve nézett rá, majd sarkon fordult, és kisietett a szobából. Wyatt egy darabig még nézett utána, aztán lassan visszament az íróasztalához. Tekintetét a költeményre szegezte, melyen oly sokat dolgozott és gyötrődött. A papír megtelt áthúzásokkal, ahogy próbálta megalkotni a tökéletes verssorokat. Leült, felpattintotta az ezüstmedál fedelét, és ábrándozva nézte Boleyn Anna apró arcképét. Aztán újra kézbe vette a tollat. Pál pápa ünnepélyesen felállt, mialatt a nagykövetek és pápai tisztviselők kivonultak Szent Péter-székesegyházbeli szobájából. Lelkét bánat és harag ülte meg. Az angol király elvetette a kockát, és hamarosan számolnia kell a következményekkel. Mint az európai uralkodók lelki atyja, Pál minden eszközzel igyekezett megkönnyíteni Henrik számára az egyházhoz visszavezető utat. Henrik azonban a saját útját, a rombolás útját járta, és ha hamarjában nem fordul vissza, el fog bukni. A megbeszélés rövid és lényegre törő volt. A pápa bejelentette a nagyköveteknek és tisztviselőknek, hogy elítéli Henrik és Boleyn Anna házasságát, következésképpen érvénytelennek és meg nem történtnek nyilvánítja. Továbbá azt is megállapította, hogy Henrik és Katalin házasságának érvényességéről még nem született végleges döntés, s a király szeptemberig kap haladékot, hogy – egyházi kiközösítés terhe mellett – visszafogadja Katalint törvényes feleségeként. Pál pápa visszahanyatlott párnázott karosszékébe. A feje fölött egy nagy falfestményen Krisztus volt látható, amint kiűzi a kufárokat a templomból. A pápa hangosan felsóhajtott, majd elmormolt egy imát. – Szentatyám? A pápa felpillantott. Campeggio bíboros lépett be a szobába botjára támaszkodva. Mellette egy átlagos megjelenésű, nagy orrú fiatalember állt. – Ő az az angol fiatalember, akiről már beszéltem önnek: William Brereton, Henrik király inasa. – Fiam. – Pál intett, hogy lépjenek közelebb. Brereton előrelépett, térdre borult, és megcsókolta a pápa gyűrűjét. A szentatya gyengéden felsegítette, majd ő maga is felállt, és két oldalról arcon csókolta a fiatalembert. – Hálásak vagyunk neked, amiért hírt hoztál e szörnyű eseményekről, és főként a jó szolgálatodért, amivel megpróbáltad mindezt megakadályozni. Brereton torkát elszorította a bánat, s fiatal arcát gondok barázdálták, amitől a koránál jóval idősebbnek tűnt. – Megpróbáltam, szentatyám, de kudarcot vallottam. A pápa azonban kedvesen rámosolygott. – Ki tudja, fiam? Isten útjai kifürkészhetetlenek. Campeggio bíboros azt mondja, nem akarsz visszatérni Angliába, hanem Rómában szeretnél maradni. 5 5

Brereton bólintott. – Így van, szentatyám. Szívesebben élnék az igazhitűek nyájában, mint a farkasok között, akik napról napra felfalnak minket. Pál pápa megint elmosolyodott, és intett a két férfinak, hogy üljenek le a mellette lévő kisebb székekre. Amikor elhelyezkedtek, így szólt: – Nemrégen, Brereton testvér, alapítottam egy új és nagyon különleges szerzetesrendet: ennek tagjai a Militantis Ecclesiae avagy Jézus katonái. A jezsuiták, ahogy e katonákat nevezik, a legveszélyesebb helyekre mennek el, ahová mindenki más félne betenni a lábát, s ott hirdetik a katolikus hitet és Isten igéjét a pogányoknak és az eretnekeknek. Brereton arckifejezése egy csapásra megváltozott. Ahogy a kétségbeesés átadta helyét a kíváncsiságnak, a homloka is rögtön kisimult, és arca visszanyerte fiatalos üdeséget. – Látom, máris lelkesedsz az ügyért – mondta a pápa. – Kérlek, lépj be a jezsuita rendbe, csatlakozz az eretnekség elleni keresztes hadjárathoz, és térj vissza Angliába. – Pál hallotta, ahogy a fiatalember, ha mégoly halkan is, felsóhajt, s ebben a sóhajban határtalan öröm és elszántság volt. – Megtennéd ezt értem? Bár tudom, hogy nagy kérés, úgy szólok hozzád, mint atya a fiához. Brereton levetette magát a székről, és térdre borult a pápa előtt. A szeme könnyben úszott, homlokát a pápa lábához szorította, és elárasztotta hálás csókjaival. – Benedictio Bei omnipotentis – mondta a pápa, és szemét lehunyva megáldotta ifjú katonáját. – Patris et Filii et Spiritus sancti descendat super vos et maneat semper. Amen. – Ámen – felelte rá Brereton, olyan halkan, hogy csak ő, a pápa és Isten hallotta. – Madame la Marquise? Anna lábujjhegyen hátrapördült, s a ruha, melyet maga elé tartott, vörös és bíborszínű örvényként hullámzott utána. Egyedül volt Whitehall palotabeli magánlakosztályában, s éppen a ládáit meg a komódjait kutatta át, hogy kiválassza a legmegfelelőbb öltözéket a koronázáshoz. Az ágyfüggönyöket olyan szorosan hátrakötötték, amennyire csak lehetett, és a matrac tele volt pakolva a szivárvány minden színében játszó kelmékkel és prémekkel. – Nem – válaszolta Anna. – Neked egyszerűen csak: nővérkém. A testvérek megölelték egymást, és Mary finoman megtapogatta Anna hasát. – Hogy vagytok? – Mindketten nagyon jól. – Anna lehalkította a hangját, nehogy az udvarhölgyei a szomszéd szobában meghallják. – Képzeld csak! A királlyal elmentünk egy híres csillagjóshoz. Ő is megerősítette, amit az orvosok már mondtak, én pedig a szívem mélyén érzek: hogy fiú lesz. – Ó, Anna! – Mary megölelte a nővérét, ajka remegett az örömtől. – Drága Anna! – A király magánkívül van a boldogságtól – folytatta Anna, s hangja reszketőssé vált a feltoluló érzelmektől. Mary észrevette, és gyengéden megfogta a nővére karját. – Máris el akarja hírelni mindenkinek, de én megkértem, hogy ne tegye. Egyelőre még ne. Anna hátravetette a fejét, és kihúzta magát. Majd kézen fogta nővérét, és a fal mellett álló nagy asztalhoz vezette. Az asztalon kiterítve és a falnak támasztva temérdek rajz és vázlat volt, melyeken mindenféle ruhák, színpadok, boltíves átjárók, zászlók és függönyök sorakoztak – s mindegyiken ott díszlett a királyi címer a sólyommal és a koronával. – Hans Holbein, a németalföldi festő készítette ezeket a terveket a koronázási ünnepséghez – szólt Anna, de a torkát megint elszorították a feltörő érzések, s úgy érezte, mindjárt megfullad. – Nagyon szépek – mondta Mary a rajzokat tanulmányozva, aztán felpillantott nővére arcára, és elhallgatott. – Félsz? – kérdezte. Anna nem válaszolt, csak elfordult, és egész testében remegett. – Drága nővérkém, mi a baj? Anna nem tudta tovább türtőztetni magát, lehanyatlott a földre; szoknyája ernyőként terült szét körülötte, mintha meg akarná tartani. Mary a karjába vette, és erősen ölelte, míg Anna vigasztalhatatlanul zokogott. 56

Amikor Fisher püspök a mise végeztével kilépett a királyi kápolnából, Thomas More várta a folyosón. – Kegyelmes uram, híreim vannak a számára – szólt Sir Thomas. A két férfi keresett egy csöndes helyet az egyik kis ablaknál. More előhúzott egy írást a talárja belső zsebéből. Fisher feszült arckifejezése elárulta, hogy nem jó hírekre számít. – Megtudtam, hogy Mr. Cromwell egy újabb törvényjavaslatot szándékozik a parlament elé terjeszteni – mondta More –, az úgynevezett „Fellebbezések korlátozásáról szóló törvény” tervezetét. Ám az ártalmatlannak tűnő cím mögött a lehető legfelforgatóbb tartalom rejlik. – Hogy szól a szöveg? – „Az angol birodalom egyetlen és legfőbb vezetője a király – olvasta More –, s az angol nép rajta kívül csak Istennek tartozik engedelmességgel.” Fisher felszisszent. – A jövőben a vallási kérdéseket illető végső fellebbezéseket nem Rómában, hanem Angliában fogják elbírálni – magyarázta Sir Thomas, majd folytatta a felolvasást. – „A birodalomban a király mostantól abszolút és mindenre kiterjedő hatalommal rendelkezik, teljes fennhatósággal, felségjoggal és mindenki felett álló törvénykezési joggal bír.” – Ami azt jelenti, hogy e törvény értelmében a pápa nem hozhat ítéletet a király önhatalmúlag felbontott házasságának ügyében! – Fisher csak úgy fröcsögött az indulattól. – És ugyanígy a királyné sem fellebbezhet a Szentszékhez semmilyen Angliában hozott döntés ellen. More rábólintott. – Egyetlen angol uralkodónak sem volt még ilyen hatalma. – Szegény Katalin! – A helyzet még ennél is rosszabb. – More alig tudta kimondani a keserű igazságot. – Az a hír járja, hogy a király titokban feleségül vette azt a nőt, aki máris gyermeket vár tőle. – Lehetetlen! – Mindenki meg van döbbenve. Még azok is, akik eddig támogatták a királyt. Azt mondják, az egyik szemük sír, a másik meg nevet. A dunstable-i rendház egyik kis szobájában gyűltek össze Henrik egyházi törvényszékének a tagjai. Az egyházi vezetők egy széles asztal körül ültek, és kezüket ájtatosan összekulcsolva, türelmesen várták a nyilatkozatot. Thomas Cranmer, a király által kinevezett új érsek az asztalfőn állt hivatalához méltó talárban és kerek kalapban. Ünnepélyesen bólintott társai felé, majd nekifogott az ítéletet kihirdetésének. A döntés értelmében, olvasta, VIII. Henrik király és Aragóniái Katalin frigye érvénytelen, és meg nem történtnek tekintendő; ezzel szemben a király és Boleyn Anna házassága érvényes és törvényes Isten színe előtt. Cranmer letette az ítéletet az asztalra, és rányomta a királyi pecsétet.

5 7

Hetedik fejezet

Cromwell dolgozószobája a Whitehallban kényelmes, gazdagon berendezett helyiség volt: a sötét faburkolatos falakat bibliai jeleneteket ábrázoló festmények és arcképek díszítették, ablakai pedig a palotától északra fekvő, virágzó gyümölcsöskertre néztek. Cromwell mindig megnyugvást talált ebben a szobában, ahol kedvére gondolkodhatott, tervezhetett, és kiélvezhette hosszú évek során elért pozícióját. Kivágódott az ajtó, és Henrik viharzott be rajta vöröslő arccal. Cromwell, aki épp az íróasztalánál ült, azonnal letette a tollát. – Felség? – Hogy állnak a koronázási szertartás előkészületei? – Jól, felség. A király közelebb lépett, és rátámaszkodott az íróasztalra. Ujjaival idegesen dobolt a falapon. – Azt akarom, hogy minden eddiginél fényűzőbb ünnepség legyen! – Bátran kijelenthetem felségednek, hogy az lesz. Henrik ellökte magát az asztaltól, és az ablakhoz lépett. Nyilvánvaló volt, hogy mondani akar valamit, csak nagyon nehezére esik. Cromwell türelmesen várt. Végül a király megszólalt: – Azt akarom, hogy a nép ugyanúgy szeresse az új királynét, ahogy én. Márpedig ha én szeretem, miért ne szerethetné mindenki? Cromwell tiszte az volt, hogy eloszlassa a király aggodalmait, bármi legyen is az igazság. – Biztosíthatom felségedet – mondta –, hogy a nép szeretni fogja a királynét, és erre minden okuk meglesz. Henrik a válla fölött Cromwellre nézett. Szeretett volna hinni neki, de közben kétségek gyötörték. – Gyűlölöm az összes Boleynt! Catherine Brandon felpillantott a kézimunkájából. Férje zord, elkeseredett arccal ült a kandalló mellett Whitehall palotabeli lakrészükben, s a tekintetében tehetetlen düh villogott. Catherine-nek elfacsarodott a szíve, hogy ilyen kínok közt látja. – De hiába, holnap kénytelen leszek a király meg a szajhája szolgálatába állni – folytatta Brandon. –Hogy is hívta Wolsey azt a nőt? Fekete varjú! Catherine letette a hímzést. – Nem tudnál valamilyen rosszullétre hivatkozva távol maradni? – Éppenséggel tudnék, csak hát a király aznapra főkonstáblerré nevezett ki. – Fújt egyet. – Úgyhogy ha távol maradnék, őfelsége valószínűleg a fejemet vétetné, és akkor lennék csak istenigazából rosszul! Catherine felállt, térdre ereszkedett Brandon széke mellett, és gyengéden megsimogatta ura arcát. – Akkor inkább tartsd meg a fejedet. Szép fejecske ez, kár lenne érte. Én sem szívesen mondanék le róla. – Azzal megcsókolta a férje arcát, homlokát. –Viszont azt tanácsolom, raktározd el a tudásodat és a haragodat. Ne cselekedj indulatból, annak mindig rossz vége van. De egy napon majd vedd elő, és másokkal összefogva használd föl mindkettőt. Akkor, ha tehetitek, sújtsatok le arra a nőre, és pusztítsátok el! Brandon elkerekedett szemmel hallgatta feleségét, és valami újfajta csodálatot érzett iránta. – Hány éves is vagy te? 58

Catherine csak mosolygott. Május első napjaiban a koronázási ünnepség előkészületei már javában folytak a palotában, a Westminster apátságban és London egész belvárosában. A királyi díszmenet kereken egy mérföld hosszú, a Towertől a Westminsterig vezető útvonalát friss kaviccsal szórták fel, hogy könnyebb legyen rajta a járás. Holbein részletes tervei alapján a munkások emelvényeket és színpadokat építettek végig az út mentén, melyeket kimondottan erre az alkalomra szőtt elegáns, színpompás kárpitokkal díszítettek. A dolgos kezek sietve eltüntettek minden olyan jelet, amely Katalin királynéi korszakára utalt. A H&K kezdőbetűket leszedték a királyi bárka oldaláról, és lekaparták az összes utcai dísztábláról, s helyükbe az egymásba fonódó H&A kezdőbetűket festették. A koronázási útvonal mellett dolgozó egyik munkás éppen az új királyi iniciálékat festette föl egy dísztáblára. Amikor végzett, hátralépett, és széles vigyorral az arcán hangosan összeolvasta a betűket: – Ha! Két társa, aki pedig épp egy virágmintás kárpitot erősített föl egy újonnan épített pódium hátsó vázára, abbahagyta a munkát, és odanézett. – Ha! Ha! – mondta egyikőjük. Mind a hárman hahotázni kezdtek, és a kezdőbetűkre mutogattak: – Ha-ha-ha, ha-ha-ha! Csütörtök este, három nappal a június elsejére kitűzött koronázási szertartás előtt, Lady Anna a hálószobája ablakában állt a londoni Towerben, és figyelte, ahogy a tűzijáték ezüst és arany csóvái belehasítanak az ég fekete szövetébe, mintha valami hatalmas, földöntúli madár csillogó karmai lennének. Anna olyan erősen szorította a nővére kezét, hogy Marynek már fájt, ám nem szólt egy szót sem. – Oda nézz, Mary! – kiáltott fel Anna, miközben ügyetlenül lábujjhegyre emelkedett, ami már nem ment könnyen, tekintve előrehaladott állapotát, a ruhája alatt jócskán gömbölyödő pocakját. – És ez mind értem van! Nevetésben tört ki, de olyan vad és harsány nevetésben, hogy Mary attól félt, mindjárt hisztérikus rohamot kap. Öröm volt ez vajon? Vagy talán félelem? A kis londoni templom üres volt szombat reggel, csak néhány pap gyűlt össze a bejáratnál, hogy megnézzék a közeledő díszmenetet. William Brereton az alkalmat kihasználva észrevétlenül belopózott a templom hátsó kapuján, majd súlyos, összegöngyölt csomagjával felmászott az utcára és a folyóra néző, szürke kőből épült harangtoronyba. Odafönt lekuporodott egy nyitott boltív árnyékában, és onnan nézett lefelé. A koronázási menet lassan haladt a kora nyári hőségben a templom felé. A látványos felvonulást teljes fegyverzetbe öltözött, felszalagozott lovagok vezették bólogató lovukat táncoltatva. Ezután nemesurak és -hölgyek, lordok és földbirtokosok, valamint a brit főrend tagjai következtek a legpompázatosabb ruhákban és palástokban, jelenlétükkel mintegy előkészítve a parádé csúcspontját: a leendő királyné érkezését. Anna a római diadalszekerekre emlékeztető, ezüstszínű kárpittal bevont hintón ült, melyet két egyforma, tollas bóbitás ló húzott; vörös bársonyruhát, hozzá balti prémmel szegélyezett bíborszínű palástot, a fejdísze alatt pedig szatén fejkötőt viselt. Csillogó fekete haja szétterült a vállán. A hintót négy lovag követte, akik baldachint tartottak az úrnő feje fölé. A hintó mellett szolgák egész sora haladt. Charles Brandon, Thomas Cromwell, valamint George és Thomas Boleyn Anna bal oldalán menetelt, Henrik király pedig teljes díszben lovagolt a jobb oldalán. Brereton rögtön észrevette, hogy a királyi díszmenet pompájával éles ellentétben az út mentén szánalmasan gyér tömeg ácsorog, s az is feltűnően hallgatag. Míg Anna kedvesen mosolygott és integetett, az emberek leginkább csak szájtátva bámultak rá. Nagy sokára megszólalt egy bá5 9

gyadt, magányos hang: – Isten áldja a királynét! Brereton kioldozta csomagján a kötelet, és félredobta. Ekkor a szomszédos templomtornyokban egymást visszhangozva zúgni kezdtek a harangok. Brereton hálát adott az égnek, hogy a búvóhelyéül szolgáló templom papjai nem érezték szükségét, hogy harangozzanak. Kigöngyölte a csomagot, és elővett belőle egy kovás puskát, egy zacskó puskaport, golyót és fojtást. Ezután a fegyver fölé hajolt, és előkészítette a tüzeléshez. Az utcáról rámeredő hideg tekintetek Anna lelkéig hatoltak. A szíve hevesen kalapált a fűző alatt, és mintha születendő gyermeke is átvette volna a nyugtalanságát, úgy forgott és dobálta magát a hasában. Anna azonban rendületlenül mosolygott és integetett tovább, mert úgy érezte, az a legokosabb, ha ebben a helyzetben királynőként viselkedik. Henrik is érzékelte a leendő királyné iránti közönyt és tiszteletlenséget, s ingerülten kiáltott rá az út mentén állókra: – Bizonyára olyan rusnya fejetek van, hogy szégyellitek fedetlenül hagyni! – Azzal kihajolt a nyeregből, és az egyik férfi fejéről leütötte a sapkát. Erre az összes többi, aki hallotta, lekapta a fejfedőjét, és lesütött szemmel hajbókolt. A király odaügetett Anna hintójához, és bátorítón rámosolygott kedvesére. Anna viszonozta, és úgy tett, mintha tökéletesen boldog és elégedett lenne. Tisztában volt vele, hogy a színlelés a nők egyik legfontosabb fegyvere lehet. Brereton lövésre kész puskáját a vállához emelte, és a boltíves nyíláson át célzott vele. Egy légy zümmögött a fülénél, de nem vett róla tudomást. Csak néhány másodpercig, néhány döntő, életbe vágó másodpercig kellett rezzenéstelenül összpontosítania. A harangtorony alatt az utcán széles színpad állt, tele hosszú köpenyes kóristákkal és zenészekkel. Amint az első lovagok elhaladtak az emelvény előtt, a trombitások felemelték hangszerüket, az énekesek pedig együttesen nagy levegőt vettek. Mikor aztán feltűntek az első nemesek, a trombiták rázendítettek egy győzedelmes indulóra, s az énekesek örömteli dalra fakadtak. Abban a pillanatban Brereton célba vette Lady Anna hintóját, és tüzelt. A hintó mellett haladó egyik szolga elakadó lélegzettel a torkához kapott, és lehanyatlott a poros kavicsútra. A közelében lévő társai kiáltozni kezdtek, mire a menet megtorpant, a lovak patái hangosan csikorogtak a kavicson. Őrök siettek a földön fekvő férfihoz, és körbevették, hogy a tömeg ne láthassa. Boleyn, George és Brandon a lovukkal megpróbáltak áttörni az őrök szoros gyűrűjén, ami végül sikerült is. – Mi a fene történt itt? – kérdezte Brandon. Boleyn a szolga élettelen teste felé bökött, akinek ujjai közül ragacsos vér szivárgott elő. Az őrparancsnok halkan megszólalt: – Meghalt. Úgy tűnik, lelőtték. George Boleyn erősen megmarkolta a gyeplőt, felállt a nyeregben, s idegesen nézett végig a tömegen és az út menti házakon. – Úristen, ez lehetett volna akár… Apja azonban egy szúrós pillantással elhallgattatta. A menet élén megállt Henrik és Anna, s izgatottan tekingettek visszafelé. Habár nem látták, mi történt, nyilvánvalóan bosszantotta őket a kis közjáték. Az énekesek és a zenészek közül jó néhányan annyira összezavarodtak a menet megtorpanása miatt, hogy abbahagyták az éneklést, míg mások folytatták, ám a hangjuk meglehetősen erőtlenül csengett. – Méltóságos uram – szólt Thomas Boleyn Brandonhoz –, nem kellene túl nagy hűhót csapni az eset körül. Brandon rábólintott, majd a magasba lendítette a karját. 60

– Haladjon tovább a menet! Gyerünk tovább! Indulás! Gyerünk! Gyerünk! A parancsot továbbították a menet élére, mire mindenki újra nekiindult. Az eddig tétovázó muzsikusok most csatlakoztak a társaikhoz, és ismét teljes hangerővel felzendült a királyt és a királynét dicsőítő dal. Boleyn megsarkantyúzta a lovát, és odaügetett Anna hintójához, közben pedig mosolyogva integetett a tömegnek, mintha mi sem történt volna. – Mi volt ez? – kérdezte Henrik. Boleyn a fejét csóválta, és hanyagul felelte: – Semmiség. Csak egy baleset. – Aztán kivételesen meleg atyai mosollyal nézett lányára. – Az égvilágon semmi sem ronthatja el ezt a napot! – Megvárta, míg Anna visszamosolygott rá, majd megkönnyebbülten kifújta a levegőt. Brereton csendben átkozta magát, máris újabb golyót, fojtást és puskaport vett elő, és megpróbálta újratölteni a fegyverét. De mire elkészült, túl késő volt. A királyné már továbbment az úton, és eltűnt a szeme elől. A Westminster apátság tornyában abbamaradt a harangzúgás, bár a hangja még sokáig visszhangzott a templom kőfalain és boltíves mennyezetén. Az apátság tele volt csúcsos süvegű püspökökkel, arany köpenyes szerzetesekkel és apátokkal s a legpazarabb ruhákban, zekékben, palástokban, ékszerekben pompázó királyi meghívottakkal. A levegőben viaszgyertyák és tömjén fanyar, fűszeres illata terjengett, a falakról pedig számtalan, márványból formázott szent, valamint Szűz Mária és a keresztre feszített Krisztus figyelte élettelen tekintettel a szertartást. Anna Szent Eduárd trónján ült egy elegáns, arany drapériával bevont emelvényen. Vele szemben egy másik trónszéken férje, a király foglalt helyet, s boldogan mosolygott rá a koronája alól. Cranmer érsek, aki szemlátomást kényelmetlenül érezte magát e felelősségteljes szerepben, ügyetlen mozdulattal keresztet rajzolt Anna homlokára, s felkente őt olajjal és balzsammal. Azután elkezdett latin nyelven kántálni: – Veni, Creator Spiritus, mentes tuorum visita… Cranmer mellett egy püspök állt, s kezében egy párnát tartott, melyen a királyi ékkövekkel kirakott korona feküdt – a korona, amely Lady Annát hamarosan Anna királynévá teszi. – Tu, septiformis munere… Anna Henrikre pillantott. A király olyan metsző tekintettel figyelte az érseket, akár egy sólyom az egeret. – … infirma nostri corporis virtute firmans perpeti. A püspök odanyújtotta Cranmernek a párnát. Az érsek leemelte róla a koronát, s közben majdnem elejtette. A lélegzete is elállt ijedtében. Ekkor Henrik felemelkedett a trónjáról. – Várjon! Odasietett Cranmerhez, aki egy pillanatra azt hitte, a király nyomban arcul üti. A nézők döbbenten figyelték a szertartás előírásainak példátlan megszegését. – Adja ide! – szólt Henrik, és a koronáért nyúlt. Cranmer átadta neki. A király két kezébe fogta az ékköves fejdíszt, majd odalépett Annához, rámosolygott, és a feje fölé tartotta. – E koronával, melyet Szent Eduárd hagyományozott ránk, ezennel ünnepélyesen Anglia királynéjává koronázlak – mondta, azzal a koronát Anna fejére helyezte. Anna elsőként arra gondolt: „Sokkal nehezebb, mint képzeltem.” Rögtön utána pedig: „Végre az enyém!” Miután Henrik ismét elfoglalta a helyét, Cranmer, aki időközben visszanyerte a lélekjelenlétét, folytatta a szertartást: megáldotta Anna királynét, majd átnyújtotta neki a ranggal járó jogart. A fiúkórus rázendített a Veni Creatorra, s daluk egyszerre volt fennkölt és örömteli. Bevégeztetett. Boleyn Annából immár „Henrik & Anna” lett. Anna már alig várta, hogy találkozzon Henrikkel. Ez volt élete leghosszabb és legfárasztóbb 6 1

napja; az előkészületek sora, a koronázási menet a Towertől a Westminsterig, maga a szertartás és az azt követő számtalan kötelező gratuláció jócskán kimerítette. Kérésére udvarhölgyei új ruhába öltöztették az esti ünnepségre, megfésülték, és tetőtől talpig telehintették édes rózsavízzel. Miután elkészült, átsietett Henrik lakosztályába. Hasában a gyermek mozdulatlanul pihent, amiért Anna nagyon hálás volt. Henrik csókkal köszöntötte az újdonsült királynét, és gyengéden megfogta a hasát. – Hogy tetszett a mai nap, drágám? Minden remekül sikerült, nem igaz? Anna bólintott. – Igen, minden csodálatos volt! – Aztán habozva megjegyezte. – Csak olyan kevesen voltak az utcán. És senki sem vette le a kalapját. Senki sem ujjongott. – Henrik arca elkomorult, de Anna folytatta. – Inkább olyan volt az egész, mint egy temetés, nem pedig egy díszmenet. A király erősen megszorította Anna karját. A mozdulata inkább haragot, mintsem biztatást sugallt. A hangja azonban higgadtan csengett. – Mindjárt meg kell jelenned az estélyen – mondta. –Azt akarom, hogy mindenki boldognak lásson. Azt akarom, hogy mosolyogj. Mától fogva a királyném vagy. – Tudom, de… A szorítás még erőteljesebbé vált, s Anna felszisszent. – Azt mondtam, a királyném vagy. Mindenki rád vár. Henrik egy márványoszlopnak dőlve nézte királynéját a díszterem fölötti galériáról. Szívet gyönyörködtető látvány volt, ahogy Anna a királyi trónszéken ül az emelvényen, s körülrajongja őt a sok nemes, udvaronc, szolga és családtag. A vendégek szórakoztatására Smeaton hegedűn, a többi muzsikus pedig virginálon és hárfán játszott külön erre az alkalomra komponált vidám dallamokat. Egyszer csak nagy tapsvihar közepette hatalmas, H&A kezdőbetűkkel díszített viaszhajókat hoztak be, s ahogy elhelyezték őket a terem közepén, a vendégeknek olyan érzése támadt, mintha az óceánon lennének. Charles Brandon az ünnepség kapitányaként körbelovagolt az asztalok között, és ellenőrizte, hogy mindenki megfelelően viselkedik-e. Két ember feltűnően hiányzott a résztvevők közül: Fisher püspök és Sir Thomas More. Mindketten hivatalosak voltak az estélyre, de nem jöttek el. A király összevont szemöldökkel dobolt ujjaival a márványoszlopon. Fisher és More nem tett eleget a meghívásának. Thomas és George Boleyn az emelvény mellől figyelte, ahogy Brandon – szemmel láthatóan feszengve a felvigyázó szerepében – leszáll a lováról, átadja a kantárt egy szolgának, majd elmegy, hogy igyon végre egy kupa bort, amire már igen nagy szüksége lehetett. – Méltóságos uram – szólt Boleyn, és Brandon mellé lépett. – Fel kell hívnom a figyelmét, hogy mivel őfelsége a mai napra önt nevezte ki főkonstáblerré – mondta halkan –, mindazért, ami a koronázási menetben történt, önt terheli a felelősség. Brandon ellenséges tekintetet vetett rá. – Tudnunk kell, ki adta le azt a lövést – tette hozzá George. – Én is azon vagyok, hogy megtaláljam a tettest… – felelte Brandon, majd fanyarul hozzátette: – Uram. – Örömmel hallom – mondta Boleyn, elhúzva a szavakat, hogy minél mélyebbre hatoljon mérgezett tőre. – Őszintén remélem, hogy meg is találja, méltóságos uram. Brandon közelebb hajolt hozzá, és azt suttogta: – Nem felejtettem el, ami Penningtonnal történt. Mert azért viszont ön a felelős. – Azzal továbbállt. Boleynt jóleső bizsergessél töltötte el a hatalom érzete s az elfogyasztott bor. Felemelte italát, és fennhangon így szólt: – Igyunk a Boleynekre! 62

George koccintott az apjával, majd elégedetten meghúzták a kupájukat. London ébenfekete egét átszőtték a házak és a boltok kéményéből felszálló füstcsíkok. A Whitehall palota főkapuját vasüstökbe helyezett égő fahasábok világították meg. Az őrök mögött a kapuban szolgák álltak hosszú sorban: mindazok, akik a nap folyamán a királyi pár vagy valamelyik nemes szolgálatában voltak. Halkan beszélgettek egymás között a díszmenetről, az előadásokról, de leginkább szerencsétlenül járt társukról, akit vélhetően egy golyó terítettje. A király egyik inasa is a sorban állt, és várta, hogy végre visszatérhessen a szállására. Ám egyszer csak rémülten vette észre, hogy az őrök mindenkinek megvizsgálják a kezét. Fáklyát tartanak fölé, és megnézik, nem látnak-e rajta… Hogy mit? Brereton pontosan tudta. Puskapor nyomait keresik a szolgák kezén. Úristen! A kezére pillantott, és meglátta rajta a sötét foltokat. Feltűnés nélkül megpróbálta a zubbonyába dörzsölni a kezét, de a puskapor megmaradt a bőrredőkben. Az előtte álló szolgát átvizsgálták és továbbengedték. Brereton következett. Ekkor hátulról valaki felkiáltott: – Utat kérünk! Mindenki félreállt, és utat engedett két dölyfös udvaroncnak, akik kilovagoltak a kapun. Brereton a hirtelen támadt zűrzavarban besurrant, és eltűnt a sötétben. Mária hercegnő, Henrik király és Katalin úrnő, özvegy walesi hercegné lánya szép, fekete hajú, tizenéves hölggyé cseperedett. Az édesanyjához hasonlóan mélyen vallásos volt, és az Istenhez való imádkozásban és az áhítatosságban talált igazi megnyugvást. Ludlow várában élt, egy szélfútta hegyoldalon épített komor erőd falai közt, a walesi határvidéken. Thomas Boleyn nem szívesen utazott oda. Kíméletlen körülmények között, zötyögős utakon, viharos időben vitt az útja, ráadásul az egyik teherhordó lova lesántult. De hiába, a király parancsát teljesítenie kellett. Katalin lánya bizonyos szempontból idősebbnek tűnt a koránál, más tekintetben viszont jóval fiatalabb volt, és szinte gyermekként viselkedett. A díszterem közepén állt, és lehajtott fejjel, kezében rózsafüzért szorongatva hallgatta a király Boleyn által közvetített határozatait. Minden egyes bejelentésnél megforgatta ujjai között a gyöngyöket, mintha imával próbálná semmissé tenni, amit hall. Apja és anyja házassága érvénytelen, és meg nem történtnek tekintendő. Anyja többé nem Anglia királynéja. Csakis Henrik és Anna házassága törvényes és érvényes. Amikor Boleyn végzett, Mária felpillantott, és azt mondta: – Számomra csupán egyetlen angol királyné létezik: az anyám. Rajta kívül nem ismerek el semmilyen más királynét. Boleyn összeszorította a fogát. Ez nem hiányzott neki. – Ebben az esetben közölnöm kell önnel – szólt hűvösen –, hogy a mai naptól kezdve tilos bármilyen formában érintkeznie az édesanyjával. Máriának elhomályosult a szeme, de keményen tartotta magát. – Nem is írhatok neki? – Nem. Még egy búcsúlevelet sem, tekintve, hogy ilyen makacsul viselkedik. Boleyn kivárt, hátha a hercegnő válaszol, de ő csak némán nézett rá. Ahogy a főúr meghajolt és kiment, érezte a hátában Mária sötét, szomorú tekintetét. – Milyen volt a koronázási ünnepség? – kérdezte Thomas More Chapuys nagykövettől chelsea-i dolgozószobájában. Igazából nem érdekelte a koronázás, de úgy érezte, feltétlenül tudnia kell róla. – Meglehetősen silány és nyomasztó – válaszolta Chapuys az állát dörzsölgetve, majd kipillantott az ablakon, és meglátta More legkisebb gyermekeit, amint a szikrázó nyári napon a rózsakertben játszanak. –A távolléte nem maradt észrevétlen, Sir Thomas. 6 3

More felsóhajtott. – És hogy viseli mindezt a királyné őfelsége? – Egy ideje megtiltották, hogy találkozzam vele, és a levelezésünket is megnehezítették. De azt hallottam, hogy a személyzetét és a kiadásait jelentősen csökkentenie kellett. A napjait most már szinte kizárólag ájtatossággal tölti. A szobája ablaka a kápolnára nyílik, s éjjel-nappal ott imádkozik. Az udvarhölgyei gyakran tapasztalják, hogy a könnyeitől nedves az ablakpárkány. Szegény asszony nemcsak a férjét, hanem egyszerre a lányát is elveszítette. More szíve összeszorult. – Megpróbálok elmenni hozzá. – Az kockázatos lehet. – Nem számít. – Sir Thomas tekintete a kandallópárkányon álló feszületre tévedt. – Sokszor gondolok mostanában a régi időkre, amikor még azt hittem, Henrik a keresztény világ legfelvilágosultabb és legígéretesebb királya. Biztosra vettem, hogy uralkodása alatt Anglia aranykorát fogja élni. Tele voltam nagy reményekkel. – Chapuys-re pillantott. – Fisher püspököt házi őrizetbe vették. Legyen óvatos, Eustace! Anna királynéi lakosztálya a Whitehall palotában még nagyobb és fényűzőbb volt annál, mint amelyikben Lady Annaként lakott. Az udvartartása a kétszeresére nőtt: új udvarhölgyeket, valamint csinos, fiatal szolgákat hozattak neki a birodalom különböző pontjairól. A királyné az egész személyzetét összehívta a fogadóteremben, és boldogan nézett végig a kék és bíborszínű libériába bújtatott inasokon, akik csak a parancsaira vártak. Ő maga a trónszéken ült az emelvényen, s a kezében egy imádságoskönyvet tartott. – Mindannyiótokhoz szeretnék ma szólni. Mint udvartartásom tagjait, emlékeztetni szeretnélek benneteket a kötelességeitekre. – A nővérére pillantott, aki a közelében állt. Mary halványan viszszamosolygott rá. Aztán Anna ismét a szolgálóihoz fordult, és különösképpen az egyik legcsinosabb fiatal lányhoz intézte szavait: – Legyetek becsületesek, igazságosak, tapintatosak, és éljetek takarékosan. Jó példát kell mutatnotok másoknak. Naponta járjatok el misére, és mindig erényesen viselkedjetek. Azonnali elbocsátás és büntetés terhe mellett tilos veszekedni, káromkodni és bármilyen erkölcstelenséget tenni vagy akár mondani. Megértettétek? Az udvarhölgyek kórusban felelték: – Igen, felség. – És pukedliztek. Anna a férfiakra nézett. – Ti pedig nem járhattok bordélyházba! A férfiak meghajoltak, s egypáran mintha titokban mosolyogtak volna ezen az ötleten. Anna egy nagy asztalra mutatott az emelvény lábánál, melyen vastag, bőrkötéses könyv feküdt. – Mostantól itt tartom a Tyndale-féle angol Bibliát. Mindannyian szabadon olvashatjátok, és lelki táplálékot meríthettek belőle – hiszen a régi idők elmúltak. – Kivárt, hátha érkezik valamilyen válasz, de mivel senki nem szólt, folytatta: – Ma már minden másként van. Őfelségének köszönhetően felszabadultunk a pápa uralma alól, s többé nem kell ősi babonákban és bálványokban hinnünk. Új korszak veszi kezdetét – számomra, számotokra, egész Anglia számára. – Kedvesem! – szólt Henrik alvó királynéjához, miközben felé fordult az ágyban, és megsimogatta Anna gömbölyödő hasát. A gyenge asszonyi hús érintésétől forró vágy öntötte el, melyet azonnal csillapítania kellett. Keze a has domborulatáról átvándorolt a keblek lágy halmára. Hüvelykujjával megdörzsölte Anna mellbimbóját, és érezte, hogy ösztönösen megkeményedik. A következő pillanatban azonban Anna finoman megfogta a kezét, és álomittasan azt mormolta: – Ne… most nem lehet. Amíg a baba… – A hangja elmosódott, s ő újra álomba merült. Henrik elnézte a párnán szétterülő csodás fekete hajzuhatagot, majd nagyot sóhajtott, és a há64

tára fordult. More-nak elszorult a szíve, hogy ezt a nagyszerű asszonyt ilyen siralmas állapotban találja. Katalin ágyban fekve fogadta, mert túl gyengének érezte magát ahhoz, hogy felkeljen. A rideg, gyéren világított szobát áthatotta a betegség és bánat szaga. – Úgy tűnik – mondta Katalin, miközben sápadt kezét a takarón nyugtatta –, többé nem nevezhetem magam királynénak, jóllehet azzá koronáztak. Azt mondják, hogy ha ellenszegülök, a király megvonja atyai szeretetét a lányomtól. More látta az asszony arcán legördülő könnycseppeket, de képtelen volt bármi vigasztalót mondani. – De nem adom fel – folytatta Katalin –, sem a lányom, sem senki más kedvéért. Ha belehalok is, akkor sem fogom engedni, hogy kárhozatra jusson a lelkem vagy férjem, a király lelke. – Asszonyom, én… – És ez még nem minden – fűzte tovább a szót Katalin, visszafojtva a könnyeit. – Boleyn Anna azt követeli tőlem levélben, hogy adjam át neki a keresztelőruhácskát, amelyet Spanyolországból hoztam. Még hogy hozzájáruljak egy ilyen szörnyűséghez! Isten őrizz! – Hangosan felzokogott, More pedig felé nyúlt, hogy megfogja a kezét. Ám a következő pillanatban már visszakozott is, mert attól tartott, ez talán túl tolakodó lenne egy ilyen nemes hölggyel szemben. – Valóban Isten őrizze ettől – értett egyet. Katalin megtörölte az arcát, és lecsillapodva folytatta. – Bocsásson meg. Mostanában nem vagyok hozzászokva a látogatókhoz, hiszen jószerivel mindenkit eltiltottak tőlem. Ön hogyan kapott engedélyt? – Személyesen írtam Mr. Cromwellnek. – Bátor ember. – Nem tehetek úgy, mintha csupán semleges szemlélője lennék a jelenlegi eseményeknek. Igyekszem bátorítani felséged híveit a parlamentben és másutt is, hogy álljanak ki a véleményük mellett, és szólaljanak fel az ön érdekében. Katalin köhögött, majd – mint aki zavarba jött saját modortalanságától – eltakarta a száját, és úgy suttogta: – Köszönöm, Sir Thomas. Nagyon köszönöm. A díszteremben új táncot mutattak be, melyet kimondottan erre az estélyre állítottak össze a királyi pár szórakoztatására. Lenyűgöző, bonyolult alakzatok követték egymást, melyekben a táncosok hol finoman összefonódtak, hol szétváltak, tökéletesen betartva a lépéseket és az ütemet. Anna és Henrik a trónszéken ülve szerelmes szavakat suttogtak egymásnak, miközben a hölgyek és az urak a zene dallamára végiglejtettek a táncparketten, meghajoltak és pukedliztek a párjuk előtt, összeérintették a kezüket, a vállukat, eltávolodtak, majd ismét egymásra találtak. A táncot kísérő kvartett, melyben csupa húros hangszer – lant, hárfa, líra és hegedű – szerepelt, a terem egyik sarkában foglalt helyet. A zenészeket Mark Smeaton vezette, aki rendkívül elegánsan festett sötétzöld zekéjében és lapos bársonysapkájában. A táncosok között volt Mary Boleyn, valamint Anna jó néhány udvarhölgye is. Mary nem szívesen vett részt a táncban, de nővére unszolására végül beállt. Erőltetetten mosolygott, és igyekezett úgy tenni, mintha élvezné a mulatságot, de közben megalázva érezte magát, valahányszor a mellé lépő férfiak némelyike, a kínálkozó alkalmat kihasználva, durván illetlen ajánlatot súgott a fülébe, majd meghajolt, és továbbperdült a következő partneréhez. Az egyiknek még ahhoz is volt mersze, hogy lecsúsztassa a kezét Mary válláról a keblére, és amikor a lány hüledezve levegőért kapkodott, kajánul kinevette. Mary a trónszéken ülő testvérére pillantott, Annának azonban nyilvánvalóan fogalma sem volt róla, mi folyik a táncparketten. „Mindenki csak a világ szajhájaként ismer – gondolta magában Mary, miközben soron következő partneréhez lépett, és sértettségét újabb mosoly mögé rejtette. – Most már örökre ez lenne a 6 5

sorsom?” Brandon fürge léptekkel Henrik trónja mellett termett, és tapintatosan az egyik szőke udvarhölgy felé biccentett a táncparketten, akit Henrik is már egy ideje szemmel tartott. – Elragadó teremtés, igaz? – suttogta. A király először Annára pillantott, aki épp vidáman csevegett az apjával, majd Brandonhoz fordult. Nem volt nehéz kitalálni, milyen kérdés jár a fejében. – A hölgy Lady Eleanor Luke – közölte Brandon. – A családjának Oxfordshire-ben van birtoka. Beszéljek vele… felséged nevében? Henrik ismét Annára nézett, majd az elbűvölő Lady Eleanorra, végül Brandonra. Egy szót sem szólt, nem is bólintott, de a szemében ott volt a válasz: Igen. George Boleyn kellemes kötelességének érezte, hogy tánc közben az összes hölgyet körüludvarolja. Mindenfélét sugdosott a fülükbe, és élvezte, ahogy mosolyognak, kuncognak rajta, vagy éppenséggel aléltan hallgatják. Mégis amint a tánc véget ért, sietve otthagyta őket a bohóságaikkal együtt. Valójában egész este egyvalakit figyelt; valakit, aki mindenki másnál elegánsabb, méltóságteljesebb és vonzóbb volt – és aki mindvégig őt figyelte. Hosszú léptekkel odament a zenészekhez, akik épp szünetet tartottak, s hangszerüket letámasztva dörzsölgették zsibbadt karjukat és nyakukat. George mosolyogva biccentett Smeatonnak. – Hogy érzi magát az udvarban? Smeaton udvariasan meghajolt. – Igen szerencsésnek mondhatom magam, uram. Hálás vagyok a király és a királyné szívélyes fogadtatásáért és kedvességéért s nemkülönben azért, hogy családja a pártfogásába vett. George félrevonta a zenészt, és a drapériával leterített hosszú asztalhoz vezette, melyen a legfinomabb pecsenyék, pudingok és kenyérfélék sorakoztak. – Tudja – mondta –, mi szívesen pártfogoljuk a művészeket és a tehetségeket. Holbein, a festő is élvezte a vendégszeretetünket, s a nővérem számos zenészt és kórust támogat. Séta közben megálltak, és a terem másik végében ülő Annára néztek. – A királyné maga is kiváló zenész – szólt Smeaton –, nem beszélve arról, hogy milyen elbűvölő ifjú hölgy. Habár… George-nak egy pillanatra megállt a szívverése. – Habár? Smeaton rápillantott, és szinte suttogva mondta: – Habár messze nem olyan elbűvölő, mint a fivére. Henrik megüzente Lady Eleanornak, hogy a mulatság után látogassa meg a hálószobájában. Majd éjjel az ifjú hölgy valósággal halálra vált, amikor a király közölte, hogy sakkozni kíván vele az ágya lábánál. Ám ahogy hűséges alattvalóhoz illik, engedelmeskedett. Anna másnap reggel a tükör előtt állva növekvő pocakját szemlélte, és azon tűnődött, vajon éjszaka miért nem jött át hozzá Henrik. Mert bár együtt hálni mostanában nem mert vele, más módon szívesen szerzett neki örömet. – A terhesség teljesen tönkreteszi az alakomat – szólt az apjához, aki mellette állt. Boleyn a karjánál fogva maga felé fordította a lányát, és a szemébe nézett. – Hálát kellene adnod a Jóistennek, hogy áldott állapotban vagy! Mi a bajod? Anna újra a tükörbe nézett, s közben érezte, hogy a baba lassan átfordul a hasában. Esős és szürke kora szeptemberi nap volt, szél rázta az ablaktáblákat, s az öregek nyöszörögve fájlalták beteg ízületeiket. Henrik az íróasztalánál ült, és a szokásos reggeli rend szerint aláírta a 66

Cromwell által elébe tett iratokat, és elolvasta a kérelmeket. Időnként kinézett az esős tájra, és lassan valami megfoghatatlan szomorúság vett rajta erőt. Egy kis kikapcsolódásra volt szüksége. Elhatározta, hogy amint végzett a feladataival, fütyül a rossz időre, és elmegy vadászni. Cromwell egy igen tekintélyesnek látszó dokumentumot helyezett az asztalára. Henrik a homlokát ráncolva feltartotta az iratot. – Ez micsoda? – A római Kúria végső határozata. Henrik nagyot sóhajtott, és lassan, figyelmesen olvasni kezdte az írást. Egyik kezével megmarkolta a papír sarkát, és ahogy haladt előre a szövegben, egyre erősebben gyűrte. Végül összeszorított fogakkal Cromwellre pillantott. – Katalin javára döntöttek – közölte. – Kijelentik, hogy az új házasságom érvénytelen, és a belőle származó utódok törvénytelenek. – Értem, felség. Henrik szinte köpködte a szavakat. – A pápa kiközösítéssel fenyeget, hacsak nem térek vissza Katalinhoz. Cromwell bólintott. A király a fejét csóválta, és halkan, eltökélten mondta: – Ezzel már elkésett. – Azzal fogta a pápai bullát, és kettétépte. Végre elérkezett a várva várt nap. Anna vajúdni kezdett. Henrik fürge léptekkel, jókedvűen vágott át a palotán, nyomában Boleyn és fia, George igyekezett. – Szervezzetek lovagi tornákat, díszebédeket és zenésjátékokat – mondta nekik a király –, hogy méltón megünnepeljük a fiam születését! – Felkacagott, és öklét az ég felé rázta. – Nem tudom eldönteni, hogy Henrik legyen-e vagy Edward. Boleyn és George bólintottak, és szedték a lábukat. – Már felkértem a francia nagykövetet, hogy ő tartsa a fiamat a keresztelőmedence mellett. Ha elejti, kitör a háború! Mindhárman jót nevettek. Aztán a király váratlanul megtorpant, Boleynre és George-ra meredt, s az arca hirtelen megkomolyodott. – Mindenkinek kikértük a véleményét – mondta. – Beszéltünk orvosokkal, csillagjósokkal, látnokokkal. Valamennyien ugyanazt mondták. Hamarosan herceg születik! A két Boleyn helyeslőn bólintott. Hát persze hogy fiú lesz. Anna teljes erővel szorította Mary kezét, s a szűnni nem akaró, lélegzetelállító fájások görcsös szorításában semmi másra nem tudott gondolni, csak arra, hogy nyomnia kell, és megint csak nyomnia, ahogy a nővére utasította. A szoba párás és meleg volt, a levegőben szinte szikrázott a feszültség. A királyné udvarhölgyei az ágy körül álltak, és sötét, hunyorgó tekintettel figyeltek, akár az izgatott seregélyek. A bábaasszony Anna lába között térdelt, és úgy nyomta a hasát. Anna verejtéktől csapzott haja a homlokára tapadt, sarkát belemélyesztette a matracba. Ahányszor levegőt vett, hangos hörgés tört elő a torkából. Mindjárt vége, biztos mindjárt vége! Már nem bírom sokáig! – Nyomjál, Anna! – buzdította Mary. – Nyomjon, felség! – mondta a bába is. Anna egy fuldokló sikoly közben újra nyomott, aztán megint és megint, míg végül azt érezte, hogy valami elszabadul tőle, és kicsúszik a testéből. Vége lenne? Édes jó Istenem, vége? Mary a nővére fölé hajolt, és megcsókolta nedves arcát. Hangja izgatottan csengett. – Megvan! Anna egy cuppanást hallott, majd halk sírást. Az udvarhölgyek mind az ágy végéhez gyűltek. 6 7

Aztán néma csend támadt. – Mi történt? – kérdezte Anna kicserepesedett szájjal. Továbbra sem szólt senki. – Mi a baj? – kérdezte újra. Mary nővéréről a bábaasszonyra pillantott, aztán vissza Annára. – Semmi – mondta. – Felséged egészséges… lánygyermeknek adott életet. Cromwell vitte meg a hírt a királynak. Henrik jó ideig csak ült egyedül, alig bírta rávenni magát, hogy átmenjen a feleségéhez. És a gyermekéhez. Egymaga ment át Annához a két lakosztályt összekötő titkos folyosón, kimért, lassú léptekkel. Amikor belépett a királyné szobájába, az udvarhölgyek bókoltak, és utat engedtek neki. Feleségét Maryvel találta, aki lehajtott fejjel állt az ágy mellett. Anna a hosszú vajúdástól elgyötört arccal feküdt, kezében tartotta a lágy, fehér pólyába bugyolált újszülöttet. A csecsemőnek pihés, vöröses haj koronázta a fejét, s rózsaszínű volt a fülcimpája. Henrik képtelen volt megszólalni. Hogyan történhetett ez? Egyszerűen nem lehet igaz. – Nagyon sajnálom – suttogta Anna reszelős hangon. A király megrázta a fejét, majd az önuralmát visszanyerve így szólt: – Mindketten fiatalok vagyunk még. Ha Isten is úgy akarja, ezután fiaink születnek majd. Anna megpróbált mosolyogni, de csak a szája szeglete rándult meg. Henrik sarkon fordult és kiment.

68

Nyolcadik fejezet

A keresztelőt a Whitehall palota királyi kápolnájában tartották néhány nappal a gyermek megszületése után. A hunyorgó szemű, rugdalózó, meztelen csecsemőt keresztapja, Cranmer érsek helyezte az ezüst keresztelőmedencébe. Isten nevében megáldotta a gyermeket, keresztet rajzolva a vergődő kis testre. Henrik rezzenéstelen arccal nézte végig a ceremóniát. Charles Brandon észrevétlenül Cromwell mellé osont a gyülekezetben, épp amikor Cranmer kiemelte a keresztelőmedencéből a csöpögő kisdedet, és átnyújtotta egy papnak. A pap megszárította a gyermeket, majd ráfektette egy asztalra, és egy pici, bíborszínű köpenyt adott rá. – Nagy nap ez a mai, excellenciás uram – mondta Brandon. Cromwell felvonta a szemöldökét. – Hogyhogy „excellenciás”, méltóságos uram? Brandon elmosolyodott. – Úgy hallom, őfelsége kancellárrá nevezte ki. – Mégis jobban szeretném, ha továbbra is titkár úrnak szólítanának. Egyébként valóban nagy nap ez, melyen királyunk első törvényes gyermekét köszönthetjük. A pap magasba tartotta az immár ünneplőruhába öltöztetett csecsemőt, a Térdszalagrend címerkirálya pedig hangosan kihirdette nevét: – Mindenható Isten, a Te végtelen kegyelmedből adj gazdag életet Anglia nagy és hatalmas hercegnőjének, Erzsébetnek! A trombitások hangszerüket felemelve harsogó fanfárt fújtak, a nézők pedig tapsoltak. Mary Boleyn, aki mindvégig a közelben várakozott, most átvette a paptól a csecsemőt, és kivitte a kápolnából. Anna a halvány gyertyafénnyel megvilágított hálószobában várakozással telve fülelt a közeledő léptek zajára, s izgalmában szorosan összekulcsolta a kezét. Aztán halkan, tisztelettudóan kinyílt az ajtó, és a királyné mosolygó nővére karjában megpillantotta kisgyermekét, Anglia immár hivatalosan megkeresztelt hercegnőjét, Erzsébetet. Mary nyomában fáklyát tartó nemesek és főurak vonultak be a szobába, hogy néma áhítattal végignézzék, amint a hercegnőt a hagyományos protokoll szerint bemutatják a királynénak. Anna a pillanat magasztosságán felindulva magához intette a tisztelgő gyülekezetet. Elsőként Mary lépett oda hozzá, és óvatosan átadta neki a csecsemőt. Anna homlokon csókolta a gyermekét, a körülötte állók pedig mind fejet hajtottak. Való igaz, hogy lány. De akkor is az ő gyermeke, az ő lánya. Anna még sosem élt át ehhez fogható teljes és feltétlen szeretetet. Abban a pillanatban, hónapok óta először, tökéletesen boldognak érezte magát. – Most, hogy a királynénak és nekem megszületett az első közös gyermekünk, akit több is követ majd – mondta Henrik fel-alá járkálva a dolgozószobájában –, tisztáznunk kell az utódlás rendjét. Ehhez pedig minden kétséget kizáróan biztosítanunk kell a lányom törvényességét. Cromwell némán bólintott, és szokásához híven mindenfajta érzelemnyilvánítástól tartózkodva vette tudomásul a feladatát. – Készítsen erről egy törvényjavaslatot, melyet sürgősen a parlament elé terjesztünk. Az álljon benne, hogy a trónutódlás joga ezentúl a mi gyermekeinket illeti meg, és senki másét. – Igenis, felség. Henrik egy pillanatra megállt, és gondterhelten dörzsölgette az állát, miközben megpróbálta 6 9

számba venni az összes lehetséges következményt, mely a lánya születésével járhat. – Attól tartok – mondta mutatóujját felemelve –, hogy még mindig van néhány csökönyös egyén, aki továbbra sem hajlandó elismerni a királynéval kötött házasságom érvényességét. Ennek fényében helyénvalónak tartanám, hogy bizonyos… megtorló intézkedéseket vezessünk be ellenük. Ugyanakkor természetesen mindenkinek lehetőséget kell adni arra, hogy bebizonyíthassa a hűségét. Cromwell bólintott, és Henrik tudta, hogy bölcsen döntött, amikor őt választotta új kancellárjává. – Sir Thomas. More hunyorogva nézett fel az íróasztaláról. Jóllehet szép, napos idő volt, s a szobát meleg fény árasztotta el, nehezére esett fáradt szemével összpontosítani. – Tunstall püspök van itt – jelentette be a szolga, és félreállt, hogy utat engedjen a belépő látogatónak. More a szemét dörzsölve felállt, és a vendég felé nyújtotta a kezét. Nem mintha különösebben örült volna a látogatásnak; valaha a király Tunstallt bízta meg azzal, hogy fenyegesse meg Katalint, ha nem hajlandó lemondani a koronáról. – Uram. – Sir Thomas – köszöntötte Tunstall. – Kérem, foglaljon helyet. Az idősödő, nagy hasú és méretben hasához illő tokájú pap lehuppant az íróasztal mellett álló egyik székbe. – Minek köszönhetem a megtiszteltetést? – kérdezte More. Tunstall az ingujjába gyűrt kendővel megtörölte a homlokát. – Hosszú ideje ismerjük egymást, Sir Thomas. De amióta visszavonult a nyilvánosságtól, nem is találkoztunk. Már kezdtem aggódni ön miatt. – Nem kell aggódnia értem. Jól vagyok. – More visszaült a helyére. – Engem viszont inkább Fisher püspök helyzete aggaszt. Úgy hallom, még mindig házi őrizetben tartják, és megfosztották püspöki méltóságától. Tunstall bólintott. – Igen, a hajthatatlanságának szomorú következményei lettek. – Bizony – válaszolta More. Majd feltette azt a kérdést, amelyre már sejtette is a választ. – A király küldte önt hozzám? Tunstall elmosolyodott, de mosolya cseppet sem volt biztató. – Őfelsége nem értette, miért nem jelent meg a királyné koronázási ünnepségén, holott hivatalos volt rá. More kivárt. Ujjait az asztal tetején összefonva egy pillanatra elnézett Tunstall válla fölött, majd ismét odafordult hozzá. – Hadd meséljek el önnek egy történetet – mondta. – Tiberius császárról szól. A császár törvényben rendelte el, hogy egy bizonyos bűnért halálbüntetés jár, kivéve, hogyha az elkövető szűz. Amikor végül egy szűz lányt állítottak elé a szóban forgó bűn vádjával, nem tudta, miként járjon el. Mi hát a megoldás? Először meg kell fosztani a lányt a szüzességétől, hogy aztán el lehessen ítélni. Kuncogva elhallgatott. Nem volt benne biztos, hogy Tunstall ismeri a történetet, és érti a lényegét. Vendége zavartan nevetgélt, és nyilvánvalóan fogalma sem volt, hogy tartozik ide ez a régi történet. – Méltóságod a többi egyházi személlyel együtt a házasság kérdésében eddig megőrizte ártatlanságát – folytatta More. – De vigyázniuk kell, hogy a tisztaságukat meg is tartsák. Mert bizonyos személyek, akiket most nem nevezek meg, először csak arra kérik fel önöket, hogy jelenje70

nek meg a koronázáson; később arra, hogy prédikáljanak is a szertartáson; végül pedig már dicsőítő könyveket kell írniuk róla! Tunstall összerezzent. – Így aztán elveszik a szüzességüket, és hamarosan el is pusztítják valamennyiüket. Engem azonban sosem fognak megfosztani az ártatlanságomtól. A vendég arcvonásai megkeményedtek, és a hangja már távolról sem volt barátságos. – Ön tehát tagadja a király házasságának érvényességét? More nem felelt. Tunstall távozása után More összehívta kiterjedt családjának minden tagját – immár tizenhatan voltak, akik békés otthonra leltek Chelsea-ben –, hogy gyülekezzenek az ebédlőben. Ám mielőtt csatlakozott volna hozzájuk, legidősebb fia, John félrevonta, és négyszemközt megkérdezte tőle, mi volt a püspök látogatásának a célja. – Kétségbe vonják a királyhoz való hűségünket – válaszolta More. – Isten mentsen attól, hogy valaha eskü alatt kelljen vallanunk ezekben az ügyekben. John és az apja beléptek az ebédlőbe. Sir Thomas az asztalfőre állt, és elmagyarázta az egybegyűlt családnak, hogy kegyvesztetté vált a királynál, és emiatt a jövedelme is jelentősen megcsappant. Arra kért mindenkit, hogy aki teheti, költözzön vissza a saját házába, és ezentúl gondoskodjon saját magáról. Többen rémülten összenéztek, de More csitítón feltartotta a kezét, mielőtt még bárki panaszkodhatott volna. – Miért gondoljátok, hogy a dolgok sosem változhatnak meg? – kérdezte, és a hangjában fájdalom bujkált. – Ne higgyétek, hogy örökké én foglak eltartani titeket. Az élet nem ilyen. A való élet sokkal keményebb és kíméletlenebb. Épp ideje, hogy szembenézzetek vele. – Egy pillanatra elhallgatott, majd halkan hozzáfűzte: – És ennél még rosszabb is lehet. A tizennégy éves Mária hercegnő, Katalin özvegy walesi hercegné lánya, Chapuys nagykövettel sétálgatott Ludlow várának burjánzó kertjében. Kezében egy levelet tartott, melyet a császár küldött neki. – A császár azt írja, hogy a gyermek Erzsébetet minden katolikus országban fattyúnak fogják tartani – mondta Mária, jólesőn ízlelgetve a közönséges szót. Hiszen ő Henrik egyedüli törvényes lánya, nem pedig az a kis vörös hajú kurtizán fattya. Chapuys bólintott. – Úgy hallottam, Lady Anna meglehetősen csalódott, amiért fiú helyett lánya született. Ez is csak azt bizonyítja, hogy Isten elfordult tőle. Mária egy darabig szótlanul lépkedett. Kezét végighúzta egy ágas-bogas sövényen, lerázva a levelekről a harmatcseppeket. Végül megkérdezte: – Anyám hogy van? – Nem engedik, hogy meglátogassam, sem azt, hogy írjak neki. Az udvarhölgyei szerint még erős, tartja magát, és egyfolytában próbálja elérni a királynál, hogy láthassa kegyedet. Mária megérintette a rózsafüzérét. – Biztos vagyok benne, hogy egy napon őfelsége megenyhül majd, mert tudom… érzem… hogy még mindig szeret, és nem hagy magamra. Chapuys elmosolyodott, bár Mária elég szomorúnak és kényszeredettnek látta a mosolyát. – Ezt én is biztosra veszem. Anna arcához emelte a gyermekét, és egy nagy puszit adott neki, majd megcsiklandozta az állát, amitől a baba édesen elmosolyodott. Erzsébet rugdalózott, és halkan gőgicsélt. A hálószobában levő valamennyi udvarhölgy elragadtatva csapta össze a kezét. A csecsemő – ez az aranyos, ártatlan, elbűvölő kis teremtés – mindenki kedvence lett. 7 1

Henrik – észrevétlen szemlélőként – az ajtóból nézte végig anya és gyermeke önfeledt játékát. Szívét melegség járta át ennyi szeretet láttán. Egyszer csak Anna elkezdte kifűzni a hálóruhája elejét. – Mit csinálsz? – kiáltotta Henrik, és hosszú léptekkel besietett a szobába. Az udvarhölgyek megpördültek, és bókoltak a királynak. Hirtelen mindenki elnémult. Anna a csodálkozástól tágra nyílt szemmel kérdezte: – Nem szoptathatom meg a saját gyermekemet? – Egy királyné nem tesz ilyet. Add vissza a dajkának! Anna vonakodva nyújtotta át a babát egy testes matrónának, a király pedig megcsókolta a gyermek fejét. – A kis hercegnő hamarosan elfoglalhatja saját lakosztályát a hatfieldi kastélyban – mondta Henrik. – Ahol többek között Mária hercegnő fogja gondját viselni és kiszolgálni. Anna csodálkozva pislogott. – Katalin lánya? – Igen. Nem árt, ha minél hamarabb megtanulja, hol a helye. Cromwell már megtette a kellő intézkedéseket. Henrik mosolygott, lehajolt feleségéhez, és gyengéden szájon csókolta. Amikor felállni készült, Anna visszahúzta, és a fülébe suttogta: – Szülök neked egy fiút is. Siess vissza, drágám, vár rád a forró ágyam! Henrik bólintott, aztán felemelkedett. Anna figyelmét azonban nem kerülte el, hogy kifelé menet a király hosszú pillantást vet az egyik udvarhölgyére, Eleanor Luke-ra. Charles Brandon kacagva figyelte, ahogy ötéves kisfia, Edward ügyetlen mozdulatokkal megpróbálja összeilleszteni az íjat meg a nyilat, majd célba veszi az egyik távoli fán elhelyezett céltáblát, és lő. A nyílvessző persze messzire elkerülte a célpontot, és valahol a bokrok közt ért földet. „Nem baj – gondolta Brandon, és megborzolta a fiú haját. – Nemsokára remek íjász válik belőle!” Egy lovas vágtatott feléjük a réten át. Brandon a napfény és a sok szúnyog miatt hunyorogva követte a tekintetével. Megvárta, míg a lovas leszáll a nyeregből, és meghajol. – Titkár uram – üdvözölte akkor. – Méltóságos uram – viszonozta a köszöntést Cromwell. – Ez az ön fia? – Igen – válaszolta Brandon. A fiú meghajolt, majd tovább próbálkozott az íjjal meg a nyilakkal. – Szeretném megtanítani vadászni, mielőtt még túl öreg lennék hozzá. Ön szokott íjjal lőni, Mr. Cromwell? – Néhanapján. Brandon elvette fiától az íjat, és átnyújtotta a kancellárnak. Cromwell kihúzott egy nyílvesszőt a földön fekvő tegezből, felajzotta az íjat, és egyetlen határozott mozdulattal lőtt. A nyílvessző a céltábla kellős közepébe talált. Brandon és a fia elismerőn bólogatott. – Sétáljunk egyet? – kérdezte a herceg. Hátrahagyták a fiút gyakorolni, és elsétáltak a magas fűben. Ahogy mentek, fészkükről felriasztott búbos pacsirták reppentek fel előttük. – Mit akar a király? – Szeretetteljes üdvözletét küldi. Szeretné, ha a családjával együtt visszatérne az udvarhoz. – És még? Cromwell habozott. – Őfelsége tisztában van vele, hogy főméltóságod a birodalom ügyét támogatja. Hiszen ezt nyíltan hangoztatta is az udvarban. Ezenkívül úgy véli, talán túlságosan is együtt érez az özvegy 72

walesi hercegnével. Brandon felháborodott. – Miért, ön talán nem? Ha belegondol, mi mindenen kellett keresztülmennie? – De igen, én is együtt érzek vele. Akármit tartanak is rólam, nem vagyok szívtelen. Épp ellenkezőleg. – Elhallgatott. – Viszont az a kötelességem, hogy a királyt szolgáljam. Átkeltek egy dombon, és elindultak Brandon hegyoldalban álló háza felé. – Őfelsége az Anna királynétól született gyermekeire akarja átruházni a trónutódlás jogát. Erről hamarosan egy törvényjavaslatot is benyújtunk a parlamentben. A király biztosan akarja tudni, hogy ön támogatja-e. Brandon nem válaszolt. Szótlanul vágott át a réten. Lady Eleanor szerény hálószobájában türelmesen várta, hogy Henrik kibontsa kontyba fogott haját és szétterítse a vállán. A király végigfuttatta ujjait a leomló tincseken, majd magához ölelte és megcsókolta a lányt. Nyelve kéjesen kutatott finom szájában. Kint, a falakon túl, hideg novemberi éjszaka volt. A szobát azonban átfűtötte a két egymáshoz tapadó test forró vágyakozása. Aznap este a Whitehall egy másik szerény hálószobájában Mark Smeaton ült az ágyán, és egy új darabot próbálgatott a hegedűjén. A lágy, borongós dallam nyugalommal töltötte el a lelkét, és megremegtette a szívét. Bár a palota falain túl csípős volt a levegő, a szobát olyan kellemes meleg töltötte be, hogy Smeaton félmeztelenre vetkőzött. – Ez csodálatos volt. A zenész felpillantott. Az ajtóban George Boleyn állt összefont karral. – Akarsz játszani? – kérdezte Smeaton, és odébb húzódva az ágyon, vendége felé nyújtotta a hegedűt. George átvágott a szobán, és megállt a fiatalember mellett. Elvette tőle a hegedűt, és lefektette az ágyra. Azután Smeaton széles, meztelen vállára tette a kezét, és rámosolygott. – Imádok játszani – mondta. A Hatfield nevű birtok egy hatalmas, gyönyörű földterületen feküdt London közvetlen közelében. Maga a kastély Henrik király kedvencei közé tartozott, ezért is döntött úgy, hogy kislányá nak, Erzsébetnek ajándékozza, és itt rendezik be a hercegnő saját udvartartását. Erzsébet hercegnő érkezésének napján óriási volt a sürgésforgás Hatfieldben; a szolgálólányok és a cselédek, a dajkák és a nevelőnők összes utazóládájukkal és kosarukkal mind ekkor költöztek be a házba. Az izgatott szolganép között azonban akadt egy boldogtalan lélek, akit rögtön megérkezése után bevezettek a szalonba, a tekintélyes Lady Margaret Bryan színe elé. – Mária hercegnő – köszöntötte Lady Bryan, és egy hűvös pillantással tetőtől talpig végigmérte Katalin lányát. – Üdvözlöm új otthonában, Hatfieldben. Én Lady Margaret Bryan vagyok, őfelsége nevelőnője. Ezek a hölgyek pedig – fejével a szoba másik végében némán álldogáló udvarhölgyek felé biccentett – szintén azért vannak itt, hogy kiszolgálják a hercegnőt. Akárcsak ön. Mária egy szót sem szólt. Lady Bryan intett az egyik dajkának, mire az közelebb lépett, és elébük tartott egy aranyszínű ruhába bugyolált pici babát. – Hercegnő – mondta Lady Bryan –, bemutatom önnek Erzsébet hercegnő őfelségét. Mária némán, merev arccal állt. – Most felkísérik a szobájába – mondta a nevelőnő. –A munkát holnap reggel kezdi, a közös imádság után. Mária végre megszólalt. – Én egyedül szoktam imádkozni. Lady Bryan érezte válaszában az ellenszegülést, de nem tette szóvá. Ezután egy szolgálólány elvezette a hercegnőt a szobájához – habár a hosszú folyosó végén levő szűk, barátságtalan helyi7 3

séget csak nagy jóindulattal lehetett szobának nevezni. Egyetlen apró ablaka volt, fekvőhelyül pedig egy tömött szalmazsák szolgált. Mária csöndben kivárta, míg a szolgálólány elmegy. Akkor a fal felé fordult, kezét imára kulcsolta, és keserves zokogásban tört ki. Megint elérkezett a karácsony, és az udvarban ezúttal ismét vidám ünnepi hangulat uralkodott. A táncmulatságot a Whitehall dísztermében rendezték meg, amely megtelt az idényhez illő, zöld és aranyszínű ruhába öltözött táncosokkal. A párok lassú pavane-t járva kecsesen forogtak a parketten, s közben állandóan változó, kaleidoszkópszerű alakzatokat formáltak. Henrik és Anna, akik szintén részt vettek a táncban, önfeledten kacagva suhantak körbe-körbe a többiekkel. Thomas Wyatt a díszterembe lépve először szemügyre vette a pazar dekorációt, majd odament George Boleynhez, aki magában álldogálva nézte a táncolókat. – Karácsony – szólt a költő. – Hogy lehet az, hogy bár minden évvel öregebbek leszünk, a karácsony mindig karácsony? Önnek persze, uram, mindig karácsony van, nemde? Hiszen most már báró lett a sajátjogán, s ki tudja, hány új címe van még! Segítsen ki, kérem! George önelégülten mosolygott. – Fővadász. Az Öt Kikötő Főfelügyelője. – Hmm. – mondta Wyatt. – Tudtommal van még egy, nem igaz? Talán az elmeháborodottak Bedlam Ispotályának igazgatója? George arcáról lehervadt a mosoly. – Igen. – És nem kellene ellátogatnia oda valamikor? – kérdezte Wyatt szemrehányón. – Természetesen nem betegként gondolom. George megragadta a férfi karját. A hangja hűvös volt. – Olvastam az egyik szatíráját, amit az udvari életről írt – mondta. – A helyében én óvatosabb lennék, és nem űznék gúnyt azokból, akik a hatalmuknál fogva könnyen árthatnak önnek. – Aztán széttárta a kezét. – Ez csak egy baráti jó tanács. Közben a terem túlsó végében Henrik és Anna a sok táncolástól pihegve elhagyta a parkettet. Anna nevetve kézen fogta a királyt, és így szólt: – Van egy ajándékom a számodra! Majd az udvariasan félreálló udvaroncok között egy asztalhoz vezette, melyen egy páratlan szépségű, arannyal, rubinnal, gyémánttal és igazgyöngyökkel díszített szökőkút állt. A kút lábánál három, márványból faragott női figura volt, akiknek a melléből víz csobogott. Anna repesett az örömtől, mikor látta Henrik arcán az elragadtatást. – Holbein mester munkája! – Az az ember valóságos géniusz! – mondta Henrik, majd szembefordult feleségével. – De te is az vagy, gyönyörűséges királyném. – Azzal átölelte Annát, és az egész vendégsereg szeme láttára szenvedélyesen megcsókolta. Brereton utálkozva nézte a cifra szökőkutat és az alattvalók előtt enyelgő királyi párt. Odahajolt a mellette álló Chapuys nagykövethez. – Nézze csak azt a közönséges szajhát! – horkant fel. – Még mindig megtehetném! Találnék rá módot, hogy megmérgezzem! – Nem! – súgta Chapuys szigorúan. – Azzal az én uramat vádolnák, ami most nagyon rosszul jönne. Hadban áll a törökökkel, épp elég az neki. Az inas dühösen bámulta tovább Annát, aki a haját hátravetve nevetett valamin. – De honnan tudnák meg, ki tette? – Ne legyen ostoba. Egykettőre megtalálnák, kínpadra vonnák, maga pedig mindent szépen elárulna nekik. – Nem, azt sohasem tenném. Inkább mártírhalált halnék. 74

– Még nem látta, milyen az, amikor valakit megkínoznak. Úgyhogy ne tegyen semmit az én megkérdezésem nélkül! Megértette? Henrik a sokaságban észrevette Brandont, és nyomban odasietett hozzá. – Charles! Annyira örülök, hogy visszatértél az udvarba. Boldog karácsonyt! A herceg meghajolt. – Felségednek úgyszintén. Szeretnék átadni egy ajándékot. A király körbenézett. Szemmel láthatóan élvezte a talányos helyzetet, de az ajándékára is kíváncsi volt. – Hol van? – Várnia kell vele a parlament következő üléséig – felelte Brandon. – Mert a szavazatom az. – Ó! – Henrik szélesen mosolygott, és a herceg vállára tette a kezét. – Nem is tudom, egyáltalán hogyan kételkedhettem benned! Miután a király továbbment, Brandon odapillantott egy csoport hölgyre, akik között ott állt a felesége, Catherine is. Összetalálkozott a tekintetük, és Catherine rámosolygott. Brandon tudta, hogy helyesen döntött. Anna és Henrik otthagyta a szökőkutat, és csatlakoztak a táncolókhoz. Éppen párcsere következett, s Anna egyszerre a fivére, George karjaiban találta magát, míg Henrik a királyné bájos udvarhölgyét, Eleanor Luke-ot vezette körbe a parketten. Anna George füléhez hajolva suttogta: – Látod ott azt a lányt? És látod, hogy néz rá a király? George bólintott. – A szeretője? – kérdezte. – Igen. Eszelj ki valamit, hogyan lehetne megszabadulni tőle. A párok szétváltak, a táncosok egyes sorokba rendeződtek, majd a zene ritmusára mindenki új partneréhez lejtett. Ahogy Anna elhaladt a nővére mellett, odaszólt neki: – Találnunk kell neked egy új férjet! – Mary mosolygott, majd egy pukedli és egy forgás közben továbblibbent. Anna és Henrik ismét összekerültek a táncban. Anna megérintette a király karját. – Van még egy ajándékom a számodra – mondta. – Ismét gyermeket várok. Henrik megölelte a feleségét. – Akkor a boldogságom immár határtalan! Henrik dolgozószobájába rendelte a Királyi Államtanács legbelsőbb körébe tartozó embereit. A bizalmas tanácsadók feltűnés és késedelem nélkül megjelentek, ahogy azt a király el is várta. Henrik nem ismerte pontosan minden tanácsadójának a véleményét, de azok, akiket most összehívott – a két Boleyn, Thomas Cranmer, Thomas Wyatt és Charles Brandon – néhány igen fontos kérdésben már bizonyították a hűségüket. Cromwell előkészített egy asztalt a megbeszéléshez, s papírt, tollat, tintát tett ki a résztvevők számára. Mikor mindenki elfoglalta a helyét, felállt, és kezében egy iratot tartva így szólt az egybegyűltekhez: – Felség, tanácsadó urak! Íme a trónöröklés rendjét szabályozó új törvényjavaslat, melyet tisztem szerint hamarosan a parlament elé terjesztek. A törvény elsődlegesen a Henrik király és Anna királyné házasságából származó gyermekeket nevezi meg jogos utódként. Ezzel elejét vehetjük azoknak a súlyos viszályoknak, melyek nemzetünket megosztották a múltban, amikor többen többféle jogcímmel jelentkeztek a trónra. Henrik örömmel látta, hogy a tanácsadók egyetértőn bólogatnak. – Az elmúlt időkben továbbá – folytatta Cromwell – Róma püspöke önnön hatáskörének tekin7 5

tette, hogy semmibe véve a királyok és uralkodók Isten által adományozott szent és sérthetetlen törvénykezési jogát, bárkit kedve szerint hatalommal ruházzon föl a mások országában. Ezt a viselkedést visszataszítónak és gyűlöletesnek tartjuk. – Úgy van! Úgy van! – helyeseltek néhányan. A kancellár folytatta. – A törvény továbbá arra is figyelmeztet, hogy aki szóban vagy írásban megsérti vagy rágalmazni meri a király és szeretett felesége, Anna királyné törvényes házasságát vagy közös utódaikat, az felségárulás bűntettét követi el, következésképpen halálra ítéltetik, és minden vagyona a koronára száll… – „Továbbá kijelentjük, hogy az új törvény a király minden alattvalóját arra kötelezi…” Sir Thomas More habozva megállt olvasás közben, és felpillantott chelsea-i dolgozószobájában összegyűlt családjára. Sikerült megszereznie a bizalmas tanácsadók körében bemutatott új törvényjavaslat egy példányát, és úgy tartotta helyénvalónak, ha felesége és gyermekei is tisztában vannak az őket érintő esetleges következményekkel. – Kérlek, apa, olvasd tovább! – szólt John fia, s az arcát aggodalom árnyékolta be. More fájdalmasan felsóhajtott. A szoba hirtelen fenyegetően szűknek tűnt; úgy érezte, hogy a falak, mint egy nagy, hideg kéz ujjai, egyre szorosabban rázáródnak és összeroppantják. Folytatta az olvasást: – „…arra kötelezi, hogy felszólításra esküvel fogadja: a törvény minden pontját maradéktalanul, becsülettel, csalás és fondorlat nélkül, bármily körülmények között betartja, tiszteli és védelmezi.” Cromwell tovább olvasta a törvény szövegét a tanácsadóknak. – Az eskütevő egyben elismeri a király világi és vallási ügyekre egyaránt kiterjedő főhatalmát. Aki megtagadja az eskütételt, az árulónak minősül, és börtönbüntetés vár rá. Henrik egyesével végignézett a tanácsadókon. Mindannyian beleegyezőn bólintottak, még Charles Brandon is. Henrik elégedetten hátradőlt a székében. – Szép munkát végzett, titkár úr. Igazán örülök. Cromwell meghajolt. – Köszönöm, felség. Thomas More letette az írást, és a családjára meredt. A szemükben saját kétségbeesését látta tükröződni. – Tehát – mondta – eskü alatt kell vallanunk a hűségünkről. Isten segítsen minket! Henrik lovának patái egy ritmusban dobogtak a szívével. A szélben homok és bogáncspihe szállt, s az utat szegélyező fák árnyéka úgy vagdalta be a földet, mintha erdei szellemek vetették volna ki sötét lándzsáikat. Fenn a domboldalon már látszott Hatfield kastélya. Alig néhány perc, és megláthatja a lányát! Henrik erősen megvetette lábát a kengyelben, és előrehajolva vágtázott tovább. A király nyomában Mark Smeaton és két testőr lovagolt. Egyenletes iramban, bár jócskán lemaradva követték urukat, egyrészt mert tisztelettudón meg akarták hagyni őfelségének a vezető pozíciót, másrészt szerették volna megkímélni őt a lovaik által felvert portól. A három lovas az erdőből kiérve felfelé kapaszkodott a dombon, az épület irányába. Lustán legelésző tehenek és birkák meredtek rájuk, ahogy elhaladtak mellettük. A macskaköves udvaron Henrik megállította a lovát, és leugrott a nyeregből. Egy kétségbeesett apródnak jutott a feladat, hogy a jobbra-balra táncoló lovat kantárszáron ragadja. Henrik nem várta meg a többieket, nagy léptekkel besietett. Az előcsarnokban Lady Bryan és számos szolgálólány köszöntötte bókolva. 76

– Bryan asszony! – szólt Henrik. – Jó reggelt! – Felség – köszönt Lady Bryan lesütött szemmel. – Körúton vagyok – mondta a király, és lelkesen összedörzsölte a kezét. – A lányomat jöttem meglátogatni. Hogy van? – Felséged csak büszke lehet rá. – Lady Bryan intett egy dajkának, mire az előhozta a csecsemőt, és Henrik ölébe tette. Erzsébet úgy festett bársonyruhácskájában és ezüst hajpántjával, mint egy miniatűr felnőtt. – Az én kicsi Erzsébetem! – örvendezett Henrik, és orrát odadörgölte a gyermek arcához. – Ki tudja, Lady Bryan, talán egy szép napon ez a kislány egy hatalmas birodalom uralkodónője lesz. Az asszony együtt nevetett a királlyal. Henrik átadta neki a csecsemőt. – Bocsásson meg, de nem maradhatok tovább. Csak köszönetet szeretnék mondani, amiért gondját viselik a mi szeretett hercegnőnknek. Lady Bryan mélyen meghajolt. – Felség. Henrik kiviharzott az előcsarnokból. Az udvaron már várt rá Smeaton és a két testőr, akik le sem szálltak a nyeregből. A király kikapta az apród kezéből a kantárszárat. Ám abban a pillanatban megérzett valamit a háta mögött, és visszafordult. Az egyik magas kőoromzat tetején apró, magányos alak térdepelt kopott, szürke ruhában, imára kulcsolt kezét a melléhez szorítva. Mária volt az, a lánya. Elhagyott és mégis oly hűséges gyermeke láttán Henriknek elszorult a szíve. Fejet hajtott, és megérintette a kalapját. A többi férfi követte a példáját. Henrik tűnődve meredt maga elé, végül felugrott a lovára, és elvágtatott. Lady Eleanor Luke épp a szobája felé tartott, amikor George Boleyn megragadta karját, és visszafordította. – Azt hitted, senki sem jön rá a titkodra? – kérdezte fenyegetőn. Lady Luke halálra rémülve, zavartan bámult rá. A száját válaszra nyitotta, de egy hang sem jött ki a torkán. – Ma átkutatták a szobádat – folytatta George –, és megtalálták az összes ékszert. Talán jobban el kellett volna rejtened. Lady Luke végre meg tudott szólalni. – Milyen ékszereket? Én nem… – Őfelsége, a királyné ékszereit. Amiket elloptál. – Ez nem igaz! – Énszerintem pedig igaz. És a királyné szerint is. Ha a bűnödet ítélőszék elé vinnénk, mit gondolsz, ki hinne neked? Végtére is, senki sem vádolhat téged ártatlansággal... Így van? Lady Eleanor a szája elé kapta a kezét. Egyszerre átlátta, milyen reménytelen helyzetbe került. – Most mit tegyek? – Hagyd el az udvart! Menj haza a családodhoz, ha egyáltalán visszafogadnak – mondta George, és mint aki jól végezte dolgát, elégedetten elvonult. * A következő hetekben a királyi biztosok széltében-hosszában bejárták az országot, nem hagytak ki egyetlen várost, falvat és egyházközséget sem. Táskájukban a királyi esküt vitték sok-sok példányban, azonkívül tollakat, tintaporral teli zacskókat és a Tyndale-féle Bibliát. Egy kis plébániatemplom asztalánál ülve a fekete ruhás – leginkább hatalmas hollókra emlékeztető – biztosok az eskütételt és az aláírásokat felügyelték. Az ajtón kívül angol közemberek álltak sorban, hogy bizonyságot tegyenek a király iránti hűségükről. Egy napszámos lépett idegesen az asztalhoz, kezében a kalapját szorongatta. – Neve? – kérdezte a biztos. 7 7

– Seth Martins, méltóságos uram. A királyi biztos fölegyenesedett, kikereste Martins nevét a listán, és bólintott. – Kész tehát letenni az esküt, melyben elismeri a király főhatalmát vallási ügyekben, valamint Anna királynéval kötött házasságát? – Igen, méltóságos uram. – Akkor helyezze a kezét a Bibliára. – Martins úgy tett. A biztos elmondta az eskü szövegét, Martins pedig elismételte, majd odatette kézjegyét a lap aljára. Anna ledőlt egy kicsit pihenni, mert kimerítette az egész délelőtt zajló hivatalos meghallgatások sora és a sok kézimunka. Az ágyban fekve gyermekére gondolt, aki most oly távol volt tőle. Ám a merengéséből viháncolás zaja riasztotta föl, mely a szomszéd szobából szűrődött át. Felállt, és az ajtóhoz ment. Két udvarhölgyét találta ott, amint egy kis könyvet nézegetnek, és pukkadozva nevetnek rajta. Az egyikőjük az unokatestvére, Madge Sheldon volt, egy csinos fiatal lány, akinek az arcán két mély gödröcske jelezte vidámságát. – Lady Madge! – szólt rá Anna. A lány elhallgatott, leengedte a könyvet, és elpirult. – Mit olvasol? Madge megpróbálta maga mögé rejteni a könyvet, de persze az igyekezete teljesen hiábavaló volt. Végül vonakodva előhúzta. – Csak néhány… vers. Sir Thomas Wyatttől. – Add ide! Anna elvette a könyvet, és megvetően pillantott le rá. – Nem kellene ilyen ócskaságokra fecsérelned az idődet. Ha mindenképpen olvasni akarsz, miközben engem kellene kiszolgálnod, akkor inkább ezt a könyvet olvasd! – Azzal a Bibliára mutatott, amely a lakosztályba költözése óta ott feküdt az asztalon. – Ebből jóval többet tanulhatsz, talán még némi bölcsességet is. – Igen, asszonyom – mondta Madge, és lesütötte a szemét. A másik lány úgyszintén. – Most menjetek a dolgotokra! A lányok pukedliztek, és kiszaladtak a szobából. Mellettük egy szolga lépett be az ajtón, és jelentette: – Wiltshire grófja, felség. Anna elmosolyodott, és nyomban jobb kedvre derült. Azóta nem látta az apját, hogy elutazott Franciaországba. – Papa! – köszöntötte, ahogy a férfi belépett. Boleyn meghajolt, és kezet csókolt. – Felség. A szolga kiment, apa és lánya kettesben maradtak. – Jól nézel ki – mondta Boleyn, karon fogva Annát. – Mintha már látszana rajtad a várandósság. Anna megérintette a hasát. – Talán egy kicsit. Hogy sikerült a párizsi utad? Boleyn felsóhajtott. – Ferenc királlyal nem könnyű zöld ágra vergődni. Küldött neked nászajándékot, de közben úgy tesz, mintha hivatalosan nem ismerhetne el királynénak. – Egy pillanatra elhallgatott. – Legalábbis amíg Katalin él. Anna az apjára nézett. Vajon mire akar ezzel célozni? Boleyn hangja felélénkült, és másra terelte a szót. – Hát a király hogy van? Örül, hogy ismét áldott állapotban vagy? – Örül, de… Apja összevonta a szemöldökét. 78

– De? – Minden rendben van. Csak amikor legutóbb várandós voltam, őfelsége szeretőt tartott. Most attól félek, újra ez fog történni, hiszen a baba érdekében óvatosnak kell lennem, és nem engedhetem, hogy a házastársi jogait gyakorolja. Boleyn az ablak mellett álló székekhez vezette Annát. Miután leültek, megfogta a kezét, és azt mondta: – Lányom, egy férfi számára egészen természetes, hogy amíg a felesége várandós, átmenetileg másnál keressen vigaszt. Mi több, a királyoktól ezt el is várják. Annát szíven ütötték apja szavai, és elfordította a fejét. De Boleyn a tenyerébe fogta az arcát, és mélyen a szemébe nézett. – Figyelj rám, angyalom! A veszély számodra és számunkra nem az, hogy a király szeretőt tart, hanem hogy nem megfelelő szeretőt tart. Tegyük fel, hogy olyan nőt választ, akinek a családja ellenzi a törekvéseinket, és aki a fülébe susogva ráveheti, hogy álljon el a szándékától, vagy olyasvalakit karoljon föl, aki szintén reformációellenes. Olyasvalakit, akit mi nem tartunk a kezünkben, s aki viszont könnyen befolyása alá vonhatja a királyt. Ezért ha úgy gondolod, hogy Henrik szeretőt fog tartani, mindenképpen ügyelj arra, hogy azt te válaszd ki a számára. Boleyn egy pillanatra elhallgatott, majd homlokon csókolta a lányát. – Mennem kell. A király várja a beszámolómat. Te pedig gondolkodj el azon, amit mondtam. Miután apja távozott, Anna töprengve ült még egy darabig. Azután odament az ajtóhoz, amit Boleyn nyitva felejtett, és a folyosón meglátta Madge Sheldont, amint épp tiszta ágyneműt vitt a hálószobájába. Csinos lány, nem vitás. Nagyon csinos. A Tower pincéinek nyirkos, hideg levegője igencsak megkínozta Fisher ízületeit, de ő nem panaszkodott. Isten a megmondhatója, hogy vannak ennél rosszabb cellák, és vannak nagyobb fájdalmak is. Megzördült az ajtó zárja, és Thomas Cromwell lépett be a cellába. Szinte együtt érzőn nézte az apró ablakot és a mocskos falakat, mintha sajnálná, hogy ilyen helyen kell viszontlátnia a volt püspököt. Fisher minden erejét összeszedve felállt és meghajolt. – Titkár úr. – Fisher tiszteletes úr – viszonozta az üdvözlést Cromwell. – Csak szerettem volna megbizonyosodni róla, hogy jól bánnak itt önnel. Fisher megvonta a vállát. – Az én öreg gyomrom már nehezen birkózik meg a romlott étellel, de ez nem is számít. Mindez a testem gondja, nem pedig a lelkemé. Cromwell halványan elmosolyodott. – Ön nem tette le az esküt. – Nem. – Továbbra sem ismeri el, hogy a király házassága szabályszerű és törvényes? – Őfelsége legalábbis így gondolja. – Ön nem? – Én úgy gondolom, ahogy mindig is gondoltam. Egyedül a király Katalin királynéval kötött házassága érvényes, és azt ember fel nem bonthatja. Még Cranmer érsek sem. – Tagadja tehát, hogy a király az angliai egyház legfőbb vezetője? – A leghatározottabban. A király a mi legfelsőbb uralkodónk, de nem az angliai egyház legfőbb vezetője. Cromwell halkan sóhajtva bólintott. – Mondja, kérem – szólt Fisher –, hogy van Sir Thomas More? Cromwell elgondolkodott a kérdésen, de aztán válasz nélkül hagyta. Távozóban még annyit 7 9

mondott: – Utánanézek, hogy tudnának-e jobb minőségű ételt hozni önnek. – Köszönöm. Cromwell kopogott, mire az őr kinyitotta neki az ajtót, és kiengedte. Azután a vasajtó nagy döndüléssel ismét bezárult. Egy pillanatig néma csönd volt, majd egy suttogó hang szólalt meg Fisher rácsos ablaka mögül: – Kegyelmes uram! Kegyelmes uram! Fisher lassan odament az ablakhoz, és kinézett a rácson keresztül. Egy fiatal, szerényen öltözött pár állt az ablak alatti kavicsos ösvényen, kezüket napellenzőként az arcuk elé tartották. – Kegyelmes uram – szólt a fiatalember –, megáldana minket? Fisher mosolygott, és megáldotta őket a kereszt jelével. – Isten áldása kísérjen benneteket, gyermekeim – mondta, és egy pillanatra megint érezte azt a tiszteletet és szeretetet, ami egész korábbi életében körülvette, mielőtt megfosztották volna mindenétől, hogy mostanra már csak egymaga maradt Istennel és a falban élősködő fekete bogarakkal. – Menjetek békével! – Miért küldted el Lady Eleanort? Anna az ablaknál ült, és bonyolult mintát hímzett egy babaruhára. A király kérdésére felnézett, és félénken lebiggyesztette az ajkát. Henrik évek óta ismerte a feleségét, de sokszor még így is talány volt a számára. – Meglopott. Henrik rögtön átlátta Anna szándékát, de azért tovább faggatta. – Biztos vagy benne, hogy ő volt? – Igen. Bizonyítékom volt rá. Nem tehettem mást. – Letette a ruhát maga mellé az asztal sarkára. – Remélem, nem okoztam felségednek túl nagy csalódást? A király megpróbált haragosan nézni, de felesége huncut tekintetétől rögtön kiengesztelődött. – Egyébként pedig – mondta Anna – van egy meglepetésem a számodra. Henrik félrebiccentette a fejét, és várt. Anna átkiáltott a szomszéd szobába, mire egy bájos, gödröcskés arcú fiatal lány lépett be, és megállt a király előtt. Pukedlizett, majd átnyújtott neki egy kis ezüstmedaliont. Henrik kinyitotta: a kislánya miniatűr arcképe volt benne. – Erzsébet – mondta boldogan. Azután ránézett Anna unokatestvérére, Lady Madge-re, és rögtön feltűnt neki, milyen elbűvölően csinos ifjú hölgy.

80

Kilencedik fejezet

Imádság közben III. Pál pápa úgy birkózott Istennel, mint Jákob az angyallal. A szentatya hangosan nyögve előre-hátra dülöngélt, és közben olyan erősen szorította össze a kezét, hogy fényesre feszült rajta a bőr. A szavakat, melyeket ilyenkor mormogott, csakis ő és a Teremtő értette. Campeggio bíboros türelmesen várt a pápa dolgozószobájában, míg a főpap befejezte az imát, és keresztet vetett. Aztán a pápa elgémberedett térdét dörzsölgetve lassan felállt, és rögtön egy kérdéssel fogadta a bíborost. – A király továbbra is ellenszegül? – Igen, szentatyám – felelte Campeggio. – Nem hallgat semmilyen jó tanácsra. Minden igazhitű angolt arra kényszerít, hogy hamis esküvel elárulják halhatatlan lelküket. – Hogyan? – Esküvel kell elismerniük, hogy a király az angliai egyház feje. Akik megtagadják az eskütételt, börtönbe kerülnek. – Akár szegény Fisher püspök. – Igen, szentatyám. A pápa odalépett az íróasztalához, melyen összes irata, pecsétje, valamint egy vörös bíborosi süveg feküdt. – Ez tűrhetetlen – mondta. – A pásztor nem nézheti tétlenül, ahogy a farkas beoson a nyájba, és felfalja a juhait. – Kezébe vette a vörös süveget. – Elhatároztam, hogy bíborossá emelem Fisher püspököt. Küldje el ezt a kalapot Angliába! Meglátjuk, hogy a királynak van-e mersze tovább üldözni és kínozni egyházunk fejedelmét! Ritka és örömteli pillanat volt a királyné számára, amikor végre ellátogatott Hatfield kastélyába, és a díszterem padlóján ülve együtt játszott és nevetett a kislányával. Erzsébet hercegnő szolgái a közelben álldogáltak, akárcsak Lady Bryan, aki árgus szemekkel leste a királyné minden mozdulatát, ügyelve, hogy a találkozás tökéletesen sikerüljön. – Hogy van a kicsi? – kérdezte Anna. – Jól eszik? – Minden tekintetben kifogástalanul viselkedik, felség. Alig sír, mintha máris tudná, mi illik egy hercegnőhöz. Anna megpuszilta a baba lábacskáit. – Szeretlek, Erzsébet. Tiszta szívemből szeretlek. Kérlek, ezt sose felejtsd el! – Azután Lady Bryanhez fordult. – Mielőtt elmegyek, szeretnék beszélni Mária hercegnővel. Lady Bryan bólintott, majd egy fejbiccentéssel elküldte az egyik szolgálólányt Máriáért. Anna még egyszer, utoljára megcsókolta a gyermekét, majd felállt, és átadta a kislányt a szoptatós dajkának. Egy perc múlva belépett a szobába Katalin lánya, és szemlesütve megállt a királyné előtt. Anna meglepetten nézte, milyen szép nagylánnyá serdült; már olyan magas, mint ő, és egészen nőies az alakja. – Mária hercegnő… A lány nem válaszolt. – Jó szándékkal jöttem – folytatta Anna. – Szívesen látnálak az udvarban, és apáddal is kibékítenélek… ha elfogadnál engem királynénak. Ennél többet nem kérek. Mária felpillantott. A tekintetéből sugárzó ádáz düh megrémítette Annát. 8 1

– Csakis anyámat ismerem el királynénak, senki mást. De ha a király szeretője közbenjárna apámnál az érdekemben, azért hálás lennék. Anna úgy érezte, mintha arcul ütötték volna. Szólásra nyitotta a száját, de egy hang sem jött ki a torkán, csak döbbenten bámult. Mária fölvetette a fejét, és dacosan nézett rá. Lady Bryan elborzadva figyelt, és várta az utasításait. Anna azonban ahelyett, hogy veréssel büntette volna meg a hercegnőt, egyetlen kézmozdulattal kiküldte a szobából. Mária bókolt és távozott. Cromwell dolgozószobájában mindig rend és tisztaság, kötelességtudat és hatékonyság érződött. Tágas szoba volt, tele könyvespolcokkal, szekrényekkel és szekreterekkel, amelyekben szigorú rend szerint sorakoztak a politikai, vallási, földrajzi és nyelvi témájú könyvek. Az ablakok a palota egyik legszebb kertjére néztek, de általában be volt húzva rajtuk a függöny, mintha Cromwellnek sem ideje, sem kedve nem lett volna a feladatain kívül bármi mással foglalkozni. Ahogy Sir Thomas More belépett a helyiségbe, Cromwell felállt az íróasztalától, és kényszeredett vidámsággal köszöntötte. – Sir Thomas, kérem, foglaljon helyet! Ez csak amolyan baráti beszélgetés lesz. A kancellár egy kényelmes karosszékre mutatott az asztal mellett. More leült, összekulcsolta a kezét, és felkészült a legrosszabbra. – Sört parancsol? – kérdezte Cromwell. – Nem, köszönöm. Cromwell bólintott, mély levegőt vett, és belekezdett a mondandójába. – Azt hiszem, mindketten tisztában vagyunk e találkozás okával. Egyre több helyről hallani azt a hírt, miszerint ön meg akarja tagadni a királyi eskü letételét. – More nem válaszolt. – Őszinte leszek magához. Semmiképpen sem szeretném, ha egy ilyen nagyszerű embernek, mint ön, aki évekig szolgálta őfelségét, és élvezte a kegyeit, bármi bántódása esne. Inkább veszíteném el a saját fiamat, mint hogy önt veszélyben lássam. More bólintott, mintegy annak jeléül, hogy méltányolja az elismerő szavakat. – Megkérdezhetném, mi a véleménye a király új házasságáról? – Nincs véleményem. Nem vitatom, és nem zúgolódom ellene. Eddig sem tettem, és ezután sem fogom. – És mi a véleménye arról, hogy a király igényt tart az angliai egyház fölötti főhatalomra? More érezte, hogy ezúttal óvatosabbnak kell lennie. – Nemigen tudtam, mit gondoljak erről – mondta –, amíg újra el nem olvastam őfelsége egyik értekezését, melyet saját maga adatott ki Assertio Septem Sacramentorum címmel. Van is nálam egy példány belőle. – Azzal elővett a kabátjából egy iratot, melyet a királlyal együtt szerkesztettek hosszú évekkel azelőtt. – Ebben az értekezésben őfelsége egyértelműen kinyilvánítja a pápaság intézményének isteni eredetét. Az érvei ugyanolyan erőteljesek és meggyőzőek ma, mint amikor először papírra vetette őket. Cromwell rápillantott az iratra, de nem vette kézbe. Alattomos lépésnek tartotta More részéről, hogy előhozza a király múltbeli nézetét, amikor még szenvedélyesen védelmezte a katolikus egyházat. Egyenesen rákérdezett hát: – Leteszi az esküt? Sir Thomas hallgatott. – Gondolom, nem szükséges emlékeztetnem arra, hogy milyen következményekkel jár, ha visszautasítja az eskütételt. More felvonta a szemöldökét. – Én a király hűséges alattvalójának tartom magam. Senkinek nem ártok, sem szóban, sem gondolatban. Mindenkinek jót akarok. És ha mindez nem elég ahhoz, hogy meghagyják az életemet, akkor nem kívánok tovább élni. A két férfi némán méregette egymást egy hosszú, erőpróbáló pillanatig. Végül More felállt. 82

– Tudnia kell – szólt Cromwell –, hogy őfelségének nincs szándékában bármire is kényszeríteni önt. More meghajolt. – Mr. Cromwell, kérem, tudassa a királlyal, hogy mindörökre hű és igaz szolgája maradok. Azzal távozott. A babaruhára hímzett minta már csaknem teljesen elkészült. Anna a kandalló mellett ülve éppen a befejező öltéseket fűzte bele vörös fonállal, és elképzelte, milyen csinos lesz kislánya az új ruhában. Lady Madge Sheldon egy nyaláb tűzifával a kezében belépett a szobába. Pukedlizett, majd ment a dolgára. Anna letette a kézimunkáját. – Lady Sheldon… – szólt. – Madge cousine. Unokahúga a kandallónál guggolva hátranézett. – Igen, úrnőm? – Gyere, ülj ide mellém! – Azzal megütögette a mellette levő szék párnáját. Madge ellépett a tűztől, és engedelmesen helyet foglalt. – Nagyon szép lány vagy – mondta Anna. Udvarhölgye elpirult. – Gondolom, sok hódolód van? Madge rápillantott. – Igen, de én mindig észben tartom felséged intelmét, hogy ne legyünk léhák, és nézzük meg jól, kivel állunk szóba. Anna elmosolyodott. – Nagyon helyes. Ellenben… meglepne, ha azt mondanám, hogy az egyik „hódolód” maga a király? Madge szeme tágra nyílt az ijedségtől. – Az nem lehet! – De bizony. És ha mindennek tetejébe azt mondanám, áldásomat adom rá, hogy a szeretője légy? –Madge értetlenül bámult. – Amíg gyermeket várok, őfelségének szüksége van egy másik nőre, akivel összefeküdhet. Henrik igen szenvedélyes férfi. – Anna megfogta az unokatestvére kezét. – De olyan nőre van szükség, akiben megbízom. Akinek ismerem a családját, mint a tiédet. Elvégre mi egy család vagyunk. És mindannyian a reformációt pártoljuk. – Igen, felség. Mind szívesen letettük az esküt. – És szívesen fogadnád a királyt az ágyadba? Madge a királynéra nézett, száját szóra nyitotta, de nem tudott mit mondani. Aznap éjjel Anna egyedül feküdt remekmívű, H&A kezdőbetűkkel díszített ágyában, és az állványon égő gyertya fényébe meredt. Aztán egyszer csak sírva fakadt. – Ez mi? – kérdezte a király, és az íróasztalán fekvő iratra mutatott, melyet Cromwell készített oda aláírásra. – Felség, van néhány kisebb rendház, amelyeket indokoltnak tartottam megvizsgálni. Az ott élő szerzetesek nem hajlandók letenni az esküt. Inkább a pápát szolgálják, mint önt. Ez itt egy rendelet a feloszlatásukra. E szerint a szóban forgó szerzetesi intézmények egész vagyona a királyi kincstárra száll. Henrik rábólintott, és aláírta a rendeletet. Majd várta a következő dokumentumot, Cromwell azonban tétovázott. – Nos? – Felség – szólt a kancellár, és már előre kényelmetlenül érezte magát amiatt, amit mondania 8 3

kellett. – Úgy értesültem, hogy a pápa bíborossá akarja avatni Fisher tiszteletes urat. Már el is küldte a bíborosi süveget. Henrik tajtékozva az asztalra csapott. – Akkor Fisher majd a vállán viseli azt a süveget! Mert mire az ideér, neki már nem lesz feje, amire rátegye! – Visszarogyott a székébe. – Hát More-ral mi a helyzet? Hajlandó letenni az esküt? Leteszi? Sir Thomas More a Whitehall palota egyik termében összegyűlt bizottság előtt állt. Fejét magasra tartotta, kezét összekulcsolta maga előtt. Tudta, mi vár rá. Talán ma még nem vas hüvelykszorítókkal fogják kínozni, de az elméjét és a lelkét mindenképpen meggyötrik majd ezek a jeles férfiak, akik azt állítják magukról, hogy Isten szeretete vezérli őket – Cranmer érsek, Tunstall püspök, London püspöke és Thomas Cromwell. Azt is tudta, hogy olyasmire akarják majd kényszeríteni, amit nem tehet meg. – Egy listát tartok a kezemben – szólt Cromwell a jegyzeteit tanulmányozva – az összes kitüntetésről és kiváltságról, melyeket az elmúlt évek során a király adományozott önnek. More bólintott. – Úgy gondolom, nincs ember a földön, aki nálam odaadóbban szolgálná a királyt. – Kivéve a jelen ügyben. Hosszú csönd következett. Végül Tunstall szólalt meg: – Mondja, mit gondol a király és Boleyn Anna házasságáról? – Mindent, amit erről gondolok, őszintén elmondtam a királynak, és őfelsége méltányolta is a véleményemet. – Ez hamis állítás, és ezt ön is jól tudja! – jelentette ki Tunstall. – Sir Thomas – mondta Cranmer –, arra a következtetésre jutottunk, hogy ön távolról sem nevezhető őfelsége hű és igaz szolgájának. Sőt valójában nem más, mint egy aljas áruló! More Cromwellre pillantott, de a kancellár arckifejezése semmilyen érzelmet nem árult el. Tunstall mutatóujjával Sir Thomas felé bökött. – Ha megtagadja az eskü letételét, tömlöcbe kerül, és minden képzeletet fölülmúló szörnyűségeket kell majd elszenvednie! – Uraim – szólt More szelíden –, ezekkel a fenyegetésekkel legföljebb egy gyermeket tudnának megijeszteni, engem nem. Az egyházatyák dörgő hangon támadtak neki. Cranmer felkapta az Assertio egyik példányát, és meglobogtatta More előtt. – Tagadja, hogy erőszakkal rávette a királyt, hogy saját meggyőződése ellenére írja meg ezt a Luther ellen szóló értekezést? – Természetesen tagadom. Soha senkit nem kényszerítenek arra, hogy a saját meggyőződése ellen cselekedjen. Én úgy emlékszem, inkább a király akart engem meggyőzni a pápaság kiemelkedő jelentőségéről. Erre mindenki iszonyodva felhördült, csak Cromwell ajkán futott át egy röpke mosoly. A király nagyobbik lánya, Mária hercegnő megbetegedett. Henrik a palota fogadótermében ült, s összevont szemöldökkel, állát simogatva hallgatta, amint Chapuys nagykövet felolvassa neki Katalin levelét, melyben engedélyt kér, hogy meglátogathassa a lányát. – „Ha egy kevéske vigaszt és örömöt nyújthatnék neki, az számára már egy fél gyógyulással felérne – olvasta Chapuys. – Saját kezemmel ápolnám, az ágyamba fektetném, és ha kell, éjjelnappal virrasztanék mellette…” Henrik leszállt a trónról, és járkálni kezdett. – A saját orvosomat fogom odaküldeni, hogy vizsgálja meg Máriát, és segítsen rajta. – A követre pillantott. – Azt azonban nem engedhetem meg, hogy Mária és az anyja találkozzanak. 84

– De felség – szólt Chapuys tisztelettel. – Ezt akármilyen anya megtenné a lányáért, akárki legyen is az. Henrik odalépett mellé, és összehúzott szemmel nézett rá. – De ő nem akármilyen anya, és a lánya sem akárki! Arra nem gondol, hogy rögtön szövetkeznének, és összeesküvést szerveznének ellenem? Chapuys-nek egy pillanatra elakadt a lélegzete. – Ilyet nem feltételeznék róluk. – Pedig így lenne! Pontosan tudja, hogy ez történne! Katalin rendkívül büszke és önfejű aszszony, ráadásul nagyon bátor is. Könnyen csatasorba állítana és elvezényelne bármilyen hadsereget! Ádázabb háborút indítana ellenem, mint Izabella Spanyolországban! Chapuys csak hallgatott, nem felelt. A chelsea-i ház zöld lombok övezte, árnyas kapujában Sir Thomas More elbúcsúzott a családjától. A bizottság felszólítására a Lambeth palotába kellett mennie, hogy letegye az esküt. Felesége, Alice, John fia, Margaret lánya és kisebb gyermekei sorban megcsókolták, majd zokogva hátraléptek, és egymás vállára borulva nézték, ahogy a családfő eltávolodik a folyó felé. More viszszafordult, és még egy pillantást vetett az otthonára és családjára, akikről a szíve mélyén tudta, hogy most látja őket utoljára. A Lambeth palotában egy sötét, rideg, nyomasztó hangulatú szobát választottak a találkozó helyszínéül, és More sejtette, hogy ez nem véletlen. London püspöke, Thomas Cromwell és Cranmer érsek egy asztal körül ültek, és vádló tekintettel figyelték, amint Thomas More átolvassa az eskü szövegét, melyet alá kell írnia. More mindvégig állt, nem kínálták hellyel. Miután alaposan áttanulmányozta az iratot, visszaadta Cranmernek. – Nem tisztem bírálni az eskü szövegét és még kevésbé azokat, akik megfogalmazták, vagy akik eskü alatt vallják, hogy egyetértenek vele. Senkit sem ítélek el személyes meggyőződéséért. A magam részéről a lelkiismeretemre hallgatva csupán annyit mondhatok, hogy a trónutódlás új rendjére készséggel leteszem az esküt, a többi pontot azonban nem tudom elfogadni, mert azzal örök kárhozatra juttatnám a lelkem. A püspök bosszúsan csóválta a fejét. – Sajnáljuk, hogy ez a véleménye. Ön talán az első, aki megtagadja az eskütételt, amivel bizonyosan kihívja majd a király haragját és gyanakvását. – A püspök More elé tartott egy hosszú lis tát annak a több száz embernek az aláírásával, akik letették az esküt. – Én magam nem tehetem le az esküt, de senkit nem hibáztatok, aki letette – mondta More tömören. Cranmer összeszorított fogakkal kérdezte: – És egész pontosan melyik rész zavarja önt az eskü szövegében? – Azt mondják, megsértettem a királyt. Ha nyíltan feltárnám a döntésem okait, azzal csak még inkább megsérteném. És ezt semmiképpen sem szeretném. Inkább elfogadom a rám váró veszélyeket és megpróbáltatásokat, mint hogy őfelségének még több bosszúságot okozzak. – Nem felelt a kérdésemre! – üvöltötte az érsek. – Nem, uram – felelte More. – De a törvény szerint senki sem köteles önmagára nézve terhelő vallomást tenni. Cranmer arca vöröslött a dühtől, s kerek süvege csak úgy remegett a fején. – Utoljára kérdezem, mielőtt a szörnyű büntetést kirónánk önre: miért nem hajlandó esküdni? De More nem válaszolt. Henrik sötétbarna telivérjén ült, és az új nyergét próbálgatta. A nyerget az összefonódó H&A kezdőbetűkkel díszítették, s ugyanezek a betűk voltak láthatók a másik nyergen is, melyet éppen akkor szíjaztak föl Anna királyné almásderes kancájára. Finom, puha bőrből varrott nyergek vol8 5

tak, ajándékba kapták az egyik nemestől, akinek a nevére Henrik már nem emlékezett. A király a palotától az istállóudvarra vezető utat kémlelte. Vajon hol marad Anna? Már rég itt kellene lennie, hogy együtt lovagoljanak ki. Egyszer csak megpillantott egy sötétzöld lovaglóruhába öltözött, csinos fiatal hölgyet, aki az istállóudvar felé közeledett. Lady Madge Sheldon volt az. – Lady Sheldon – szólította meg Henrik. – A királyné hol van? Az udvarhölgy pukedlizett. – Felség, a királyné kissé gyengélkedik ma reggel, és elnézését kéri, amiért nem tud kilovagolni önnel. – Értem – mondta Henrik. – A királyné… – folytatta Madge – .. .arra gondolt, talán felségednek örömet szerezne, ha… ha én kísérném el helyette. Henrik mosolyogva Anna kancájára mutatott. – Ha a királyné engedélyt adott rá, akkor miért ne? Lady Sheldon, csak ön után! Egy darabig csendben lovagoltak. A palotát maguk mögött hagyva a London környéki erdőkbe vitt az útjuk. A király vadasparkja hatalmas és gyönyörű volt, tele szarvasokkal, madarakkal, nyulakkal és rókákkal. A lovasokat jó néhány őr követte tisztes távolból. Henrik Annára gondolt, aki a palotában maradt, majd a csodálatos hölgyre, akit maga helyett küldött, hogy társa legyen a nap folyamán. Elmosolyodott. Talán nem is csak a nap folyamán…? – Mi a keresztneve, Lady Sheldon? – kérdezte. – Margaret, felség. De a legtöbben csak Madge-nek szólítanak. – Akkor ezentúl én is így szólítom, ha megengedi. Lady Sheldon a királyra nézett, aki rögtön észrevette bájos gödröcskéit. „Milyen simogatni való kis gödröcskék!” – gondolta. – Természetesen, felség – mondta Madge. Később a király egyszerű vadászlakában letelepedtek egy kis asztal mellé, és kettesben élvezték a finom ételeket meg a bort, amit magukkal hoztak. Madge a harmadik pohár bort is felhörpintette, és visszatette a poharat az asztalra. Csuklott egyet, és kuncogni kezdett. – Madge! – szólt Henrik széles mosollyal az arcán. – Tessék? – Nem is tudom, csak olyan… furcsa ez az egész. A lány összeráncolta a homlokát, de tovább nevetgélt. – Tetszenek azok a gödröcskék az arcodon, amikor nevetsz – mondta Henrik, és a lány felé nyújtotta a kezét. Az udvarhölgy lesütötte a szemét, és elhallgatott. – Madge. – Felség? A király magához húzta a lányt, és csókolgatni kezdte a gödröcskéit, a nyakát, az ajkát. A londoni Tower főkonstáblere megcsörgette kulcsát a zárban, és kinyitotta a cella ajtaját. A szűk, dohos helyiségben mindössze egy szék volt, egy szalmazsák, egy kis kályha és egy íróasztal a tetején egy szál gyertyával. A férfi bevezette More-t a cellájába. More nem panaszkodott, de annak azért örült, hogy a családja nem látja új otthonát. – Sir Thomas… – szólalt meg a konstábler fájdalmas hangon, mint aki még folytatná, de nem tudja, hogyan. – Köszönöm – mondta More. A konstábler meghajolt, és elindult kifelé. Majd hirtelen visszafordult. – Ó, kegyelmes uram, talán érdekli, hogy Fisher tiszteletes úr az ön cellája alatti helyiségben tartózkodik. Minden jót kívánok önnek. 86

Azzal távozott, és az ajtó bezárult mögötte. More odalépett az ablakhoz, és kinézett a keskeny nyíláson. Látta az égen úszó felhőket és a felhők közül a földre hulló napsugár csíkjait. A látványról Jákob lajtorjája jutott eszébe a Teremtés könyvéből, s az angyalok, akik le és fölmásznak rajta a mennyországba. Elnézte a London környéki domboldalakon álló templomok magasba törő tornyait, és kezét imára kulcsolta. Bár nehéz volt a cellában írni, Sir Thomas More-t mégis megnyugvással töltötte el, ha papírra vethette a gondolatait. Így legalább nem érezte teljesen hiábavalónak a börtönben töltött időt. Azon a párás estén éppen a passióról, Krisztus kínszenvedéséről írt egy esszét. Az íráshoz papírt és tintát engedélyeztek neki, és egy kis feszületet is tarthatott magánál, amelyből erőt merített. Halk suttogás hallatszott az ajtón túlról. – Sir Thomas! More félrebillentette a fejét, s úgy figyelt. – Sir Thomas! Gyertyával a kezében felállt, és az ajtóhoz ment. Letérdelt a hideg, érdes kőre, és az ajtó alatti réshez hajolt. – Itt vagyok – suttogta. – Hát te ki vagy? – John vagyok, Fisher püspök szolgája. A püspök úr az egy szinttel lentebbi cellában van, és minden jót kíván önnek. – Hogy van a püspök? – Öreg már, uram, és nincs valami jól. A gyomra nem bírja az itteni kosztot. A szelleme azonban ép és töretlen. More, hálát adva az Istennek, behunyta a szemét. – Ennek örülök. – Az uram szeretné tudni, hogy ön… ön gondolt-e arra, hogy leteszi az esküt, és ha igen, milyen feltételek mellett. More habozott. – Mondd meg neki… hogy én nem tehetem le az esküt, mert akkor örök kárhozatra juttatnám a lelkemet. Azt pedig nem tudnám vállalni. Megkönnyebbült sóhaj hallatszott a másik oldalról. – Köszönöm, uram. Tudom, hogy ez a hír új erőt ad majd a püspök úrnak. Most mennem kell. – Isten áldjon – mondta More, de válasz nem érkezett. John már messze járt. Anna királyné vigyázva összecsattintotta az ezüstollót, és levágta az utolsó kilógó cérnaszálat is a kicsi kék takaróról. Feltartotta a levegőbe, és kedvtelve nézegette saját munkáját, majd óvatosan beletette a széke mellett álló mahagóni-bölcsőbe. Már csak néhány hónap, és megszületik Henrik fia. Micsoda örömteli nap lesz! Ahogy felegyenesedett, megpillantotta Lady Sheldont, aki a párnákat igazgatta az ágyon, és széthúzta a függönyöket. Amikor udvarhölgye észrevette, hogy Anna nézi, pukedlizett, és kifelé igyekezett a szobából. – Madge – szólt Anna. – Mondd csak, sikerült… megvigasztalnod a királyt? Lady Sheldon elpirult, de bólintott. Anna felállt. – Nem haragszom rád, mondtam már. Nincs semmi baj. A lány képtelen volt úrnője szemébe nézni. – Mondj hát valamit! Madge többször is nagy levegőt vett. – Én… – kezdett bele végre, de nem tudta folytatni. Anna bosszúsan intett neki, hogy távozhat. Egy darabig mozdulatlanul ült magában, majd kezét a bölcsőre téve felsóhajtott. 8 7

Cranmer érsek örömmel jelentette, hogy szerte az országban nagy sikerrel zajlott a király iránti hűségről tanúskodó eskü letétele, melyben mindenki elismerte Henriket az angliai egyház fejének, és elfogadta Annával kötött házasságát. – Kivéve? – kérdezte Henrik, kését a levegőben tartva, miközben a főtt ürücomb a tányérban várt rá. Cranmer az ebédlőteremben állt ura előtt, arcára kiült az aggodalom, s vonakodott előadni a királynak a jelentés többi részét. – Kivéve… – folytatta aztán óvatosan – két személyt: Fisher és More nem hajlandó letenni az esküt, akárhogy is próbáltuk meggyőzni őket. – Cromwellre pillantott, aki az asztal végénél állt, majd ismét Henrikre. – Mindazonáltal az esküben foglaltak egy részét elfogadják, felség, és arra talán felesküdnének. Sir Thomas kifejtette nekünk, hogy az új trónutódlási törvénnyel kapcsolatban nincs ellenvetése, és… – Nem! – kiáltotta Henrik, és kését belevágta az asztalba. A szolgák Cranmerrel együtt összerándultak ijedtükben, csak Cromwell állt rezzenéstelenül. –Nem alkuszom! Ha nekik, éppen nekik megengedjük, hogy csak arra esküdjenek, amire kedvük van, akkor ez precedenst teremt, és mások is követni akarják majd a példájukat. Ebben az ügyben, kegyelmes uram, a mindent vagy semmit elve érvényesül. Még meggyőzőbbnek kell lenniük. Cranmer meghajolt, majd a királyhoz lépett, és átnyújtott egy levelet. – Felség, Alice asszony, Sir Thomas More felesége írt önnek. Emlékeztetni kívánja felségedet a hosszú szolgálatra, melyet a férje hűséggel teljesített ön mellett, és hangsúlyozza, hogy ura nem rosszindulatból, csupán meggyőződése parancsszavára hallgatva cselekszik. Henrik kihúzta kését az asztalból, és hosszan kifújta a levegőt. Szelídebb hangon folytatta: – Jól ismerem More meggyőződését. A hosszú évek alatt sohasem csinált titkot belőle. – Cromwellre nézett. – Amikor lemondott kancellári hivataláról, azt ígérte, visszavonul a világtól, és csendes magányában a lelke gyarapításával foglalkozik majd. Ez azonban nem így történt. Továbbra is különféle értekezéseket írt és publikált az én Nagy Ügyemről és meggyőződésemről. Azonkívül meglátogatta Katalint, és sokakat rábeszélt, hogy támogassák. Cromwell és Cranmer hallgatott. Várták a király utolsó szavát. Várniuk kellett, míg Henrik megnyalta a kését, és beledöfte a bárányhúsba. Csak aztán szólalt meg: – More megszegte az ígéretét. Vállalnia kell a következményeket. Miután a király két bizalmasa elhagyta az ebédlőt, Cromwell félrevonta Cranmert, hogy négyszemközt beszéljen vele. – Más megoldást kell találnunk. Semmi esetre sem szabad mártírt csinálnunk két olyan emberből, akikről egyébként már csaknem elfelejtkezett a világ. Meglátogatom More feleségét és családját. Ha akad, aki meg tudja győzni, az csak közülük valaki lehet. Elvégre hogyha More-t felségárulással vádolják, a családja mindent elveszíthet. A The More komor, magányos falai között Katalin özvegy hercegné egyre csak várt, miközben a több hónapja tartó betegség teljesen kiszívta az erejét. A napok eseménytelenül folytak egymásba, az őszből tél, a télből tavasz lett, s ebben a szürke egyhangúságban csak az imádság jelentett számára állandóságot és vigaszt. Chapuys elkeseredve nézte a megtört asszonyt, aki hamuszínű arccal, egy takaróba burkolózva feküdt a heverőn. Katalin egy gyönge mosollyal és biccentéssel köszöntötte a nagykövetet. – Ilyen megdöbbentő az állapotom? – kérdezte. –Eljött hozzám Wiltshire grófja, aztán mások is, és rá akartak venni, hogy tegyem le az esküt. Amikor ezt visszautasítottam, megfenyegettek. Boleyn szerint a vérpadon volna a helyem. Mire megkérdeztem tőle, ki lenne a hóhérom. Örömmel megyek a halálba, mondtam neki, ha a kivégzésemet mindenki végignézheti. Chapuys lassan ingatta a fejét. 88

– Szavamra, ez a Boleyn a sátán küldöttje. Katalin megigazította magán a takarót. – Mondja, mi hír szegény Fisher püspökről? A követ egy összehajtogatott papírlapot húzott elő bőrtáskájából. – Ezt a levelet kaptam tőle. A szolgája csempészte ki a börtönből. – Nagy levegőt vett, és olvasni kezdte. – „Drága barátaim! Bocsássanak meg nekem, hogyha saját nyomorult állapotomról írok, de a cellám oly hideg és nyirkos, hogy még napközben is reszketek. Attól félek, megbetegszem, és a testem sorvadásnak indul. Úgy érzem, már nem tudok önmagamról gondoskodni. Nincsen lepedőm, nincs egy ingem vagy bármilyen ruhadarabom, amit fel tudnék venni. Ami ruhám van, az mind szégyenletesen szakadt és rongyos. Ám boldogan hordanám őket akár szégyenkezve is, ha legalább melegen tartanának.” Katalin keresztet vetett. Hangja a felindultságtól reszelőssé vált. – Látja, mennyit kell szenvednie annak, aki, mint mi, kiáll a hite és az igazság mellett? Szegény Fisher! Oroszlánként védelmezett engem. Most pedig megalázva, egyedül kell meghalnia egy tömlöcben. – Ennél még… rosszabb is lehet. Katalin a szívéhez emelte remegő kezét. – A parlament megszavazott egy felségárulásról szóló új törvényt. E szerint a király egyházi főhatalmának „rosszhiszemű” megtagadása halálbüntetést von maga után. – Ezt nem tehetik meg! Chapuys némán lehajtotta a fejét. – Sir Thomas, látogatói érkeztek. More hunyorogva nézett fel az írásból. Már hosszú órák óta ült előregörnyedve, a nyaka görcsölt és sajgott. Nyikorogva kinyílt a cella ajtaja, és felesége, Alice lépett be rajta Margaret lányával. More feltápászkodott, megölelte őket, és egy röpke, de csodás pillanatra csak a közelségük és a szeretetük számított, minden mást elfelejtett. Aztán Alice hátralépett, hogy szemügyre vegye a férje börtönét. – Nos, Thomas More – mondta csendesen, és megpróbálta leplezni a döbbenetét. – Csodálkozom, hogy te, aki olyan bölcs ember hírében álltál, most a bolondot játszod ebben a koszos tömlöcben, és el akarod hitetni, hogy jól érzed magad egerek és patkányok közé zárva. Ahogy a felesége és lánya szemébe nézett, Morénak elszorult a szíve. – Ne nézzetek így rám! – mondta. – Állítom, hogy ez a Tower egyik legjobb szobája. A konstábler vendége vagyok, aki idevezetett benneteket. Mondtam is neki, ha bármi jelét látja annak, hogy nem vagyok elég hálás a nagylelkűségéért, azonnal tegye ki a szűrömet! – Nevetett, ám Alice és a lánya még csak el sem mosolyodott. Az asszony a kezébe fogta férje kezét, és gyengéden megszorította. – Gondolom, tudod, miért jöttünk. – Azt hittem azért, mert látni akartatok. – Igen. De azonfelül szeretnénk megkérni, hogy tedd le az esküt, és akkor végre hazaengednének. Az otthonunk sokkal szebb és kényelmesebb, mint ez a hely! – Úgy van, de egy dolgot mondj meg nekem, Alice. – Igen? – Ez a ház vajon nem ugyanolyan közel van-e a mennyországhoz, mint a sajátom? Az asszony elengedte a férje kezét. – Te jó Isten, hát csak ennyit tudsz mondani? More nagy levegőt vett. 8 9

– Mindig nyílt és őszinte voltál. Csodállak is érte. – Nos hát akkor, uram – mondta Alice –, hadd mondjam el neked nyíltan és őszintén, hogy jómagam és Margaret családunk összes többi tagjával együtt letettük az esküt, és egy cseppet sem érezzük magunkat rosszabbul tőle! – Mindig hangsúlyoztam, hogy nem ítélek el egyetlen nőt vagy férfit sem azért, amiért letette az esküt. Csak annyit mondok, hogy én a magam részéről ezt nem tehetem. Felesége hangja könyörgővé vált. – Nyugodtan esküdhetnél, hisz te is tudod, hogy Isten a szívet nézi, és nem a nyelvet. Így aztán az eskü azt fogja jelenteni számodra, amit gondolsz, nem pedig azt, amit mondasz. Drága Alice, mindig ügyesen érveltél. – Lehet, hogy így van. Ám én ezt színlelésnek tartom, és nem hiszem, hogy valaha is el tudnám fogadni. Az asszony elvörösödött. – Csak magadra gondolsz! – Hogy érted ezt? – Ha vád alá helyeznek, az összes vagyonodat elkobozzák, és minden a koronára száll. Mi pedig koldusbotra jutunk. More-nak elfacsarodott a szíve felesége szavai hallatán. – Oly sok álmatlan éjszakán át gyötrődtem ezen, s ennél nehezebb döntés elé még nem kerültem életemben – felelte halkan. – És mégsem vagy hajlandó letenni az esküt? – Alice… Az asszony elfordult. More észrevette, hogy Margaret csendben sír. Átölelte a lányát. – Szeretném, ha megértenétek – mondta olyan gyengéden, ahogy csak tudta. – Nem önként vállalom a mártíromságot. A mi hitünk szerint az nagy bűn lenne. Ezért mindenképpen igyekezni fogok kibékíteni a királyt és eleget tenni kívánságainak. Egyszer azt ígérte nekem, hogy sosem fog olyasmire kényszeríteni, ami a meggyőződésem ellen való, emlékeztek? És azt is mondta, hogy először Istent nézzem, és csak azután őt. Biztos vagyok benne, hogy előbb vagy utóbb megegyezésre jutunk. – Elővett egy vászondarabot az íróasztal fiókjából, és odanyújtotta Margaretnek. – Úgy, most pedig töröld le szépen a könnyeidet! Te pedig, Alice, mondd, hogy nem haragszol rám. Mert ha más hitben hagysz itt, még sokkal magányosabb leszek, mint azelőtt. Az asszony odalépett hozzá, és megérintette az arcát. – Nem haragszom rád. Csak félek. Borzasztóan félek. És More rendíthetetlen felesége, aki azelőtt mindig minden helyzetben nyugodt, erős és bátor volt, most egész testében remegni kezdett. Férje erősen magához ölelte, és megpróbálta enyhíteni az aggodalmát, bár tudta, hogy lehetetlen. Anna számos udvarhölgye – köztük Madge Sheldon – társaságában sétát tett a palotában. Fejét magasan föltartva lépdelt, s bár az udvaroncok hajbókoltak neki, tisztában volt vele, hogy messze nem fogadják olyan szívélyesen, mint Katalint. „Sebaj – gondolta. –Én vagyok a királyné! Hamarosan világra hozom Anglia trónjának örökösét. Hadd fanyalogjanak csak. Kit érdekel, mit gondolnak?” Madge kinyitotta előtte az ajtót, ő pedig belépett a magánlakosztályába. Hirtelen éles, égető fájdalom nyilallt a hasába. – Ááá…! – nyögte elfúló hangon. – Úrnőm? – szólt ijedten Lady Sheldon. Anna a hasát szorította, és iszonyodva érezte, hogy újra elönti a fájdalom. A szoknyája alá nyúlt, közben Madge tartotta a karjánál fogva. Amikor visszahúzta a kezét, csupa vér volt. 90

– Ó, Istenem! – jajgatott. – Ó, Istenem! Aznap este Henrik meglátogatta feleségét a hálószobájában. Anna rettegett a király látogatásától, ám egyszersmind mindennél jobban vágyott rá, hogy vigaszt leljen a karjaiban. A szobában sötét volt, csupán néhány gyertya égett a fal melletti asztalon. A király némán állt felesége ágyánál. A sötétben Anna nem láthatta az arcát. – Elvesztettem a gyermeket – mondta. – Tudom – felelte a férfi. – Már értesítettek. Anna várt, remélte, hogy Henrik közelebb lép hozzá. – Nem fogjuk nyilvánosan bejelenteni a hírt. Csak ennyit tud mondani? Semmi mást? Anna erőt vett magán. – Értem – mondta. – Köszönöm, felség. Henrik kiment, és becsukta maga mögött az ajtót. Anna keserves zokogásban tört ki. Ha nem tudta volna, kinek a cellájába megy a Towerben, Thomas Cromwell nem ismerte volna fel a foglyot. Fisher szinte csont és bőr volt, úgy lefogyott, és bűzlött a mocsoktól. Az öregember egy szál vékony nadrágban ült a matracán, és folyamatosan reszketett. – Két hírem van az ön számára – mondta a kancellár, és ridegen nézett a fogolyra. – Először is, a pápa bíborossá avatta… Fisher tágra nyitotta a szemét, és boldogan keresztet vetett sovány, kérges kezével. – Másodszor pedig, a parlament elfogadott egy új törvényt, miszerint a király teljes körű főhatalmának rosszhiszemű megtagadása mostantól felségárulásnak minősül, és halálbüntetés jár érte. Így aztán újra megkérdezem öntől: leteszi az esküt? Fisher felsóhajtott. – Úgyis tudja a válaszomat. – Tudom – felelte Cromwell, azzal előhúzott egy levelet az övére erősített bőrtáskából. – Ezt az embereim fogták el. A császárnak van címezve. A levél írója arra kéri a császárt, hogy rohanja le Angliát, és állítsa vissza jogaiba, ahogy ő mondja, „a törvényes királynét s az igaz hitet”. Ön írta ezt a levelet? Fisher nem válaszolt. Nem volt mit mondani. Az aláírása ott állt a lap alján. – Nemsokára vádat emelnek ön ellen árulásért, és őfelsége úgy fog eljárni az ügyében, ahogy kedve tartja. Fisher sípoló hangon levegőt vett, aztán még egyet. – Hálásan köszönöm, Mr. Cromwell, hogy beszámolt az új vörös süvegemről. Legalább jó hírt is kaptam ma. – Azzal halványan elmosolyodott. Anna az ágyból apjára meredt, és döbbenten hallgatta vádló szavait. A keze remegett, teste a fájdalmas vetélés után elgyötörten feküdt. – Nem én öltem meg a gyereket! – védekezett kétségbeesetten. – Fogalmam sincs, mi történhetett! Apám, hidd el, nagyon elővigyázatos voltam! Boleyn keresztbe tette a karját, s ahogy összevont szemöldöke alól lányára nézett, a tekintete olyan jeges volt, mint a Temze februárban. – Mégsem eléggé. Nekünk mind elővigyázatosnak kell lennünk. Neked azonban különösen vigyáznod kell, hogy el ne veszítsd a király szerelmét. Különben minden elvész. Legalábbis számunkra minden! – Azzal dühösen kiviharzott a szobából. Erős délutáni szél fújt nyugatról. III. Pál pápa dolgozószobájának ablaktáblái zörögve rázkódtak, mintha haragos szellemek akarnának bebocsátást nyerni. A pápa kisimított maga előtt egy papírlapot. 9 1

– Angol barátunk azt írja, hogy „Lady Annának végül is nem lesz gyermeke”. – Az íróasztal fölött átnézett Campeggióra, aki immár titkári minőségben ült őszentségénél, köszvényes lábát egy párnára polcolva. – Arról is beszámol, hogy a király már többször volt hűtlen az úrnőhöz, és hogy a szerelme „napról napra erősödik” egy másik, „igen bájos és élelmes ifjú hölgy” iránt. – A pápa végigsimított az állán. – Ezek az ő szavai: bájos és élelmes ifjú hölgy. Nem tudom, ön hogy volt vele, de fiatalabb koromban én is behatóan ismertem az efféle ifjú hölgyeket. Campeggio eltűnődve bólogatott. – Igen, szentatyám. A pápa szemügyre vette titkárát. – Tudom, hogy van egy fia. A magam részéről pedig nem szégyellem bevallani, hogy négy törvénytelen gyermekem született, mielőtt Isten elfordított volna a… bájos és élelmes ifjú hölgyektől. Campeggio keresztet vetett. – Ugyanakkor – folytatta a pápa, visszatérve a levélre – barátunk azt is írja, hogy mindez talán semmit sem jelent, hiszen „mindannyian ismerjük Henrik szeszélyes természetét, ahogy Lady Anna fortélyait is, melyekkel oly ügyesen irányítja a királyt”. Ön és én, Campeggio, szerencsésen megmenekültünk a női fortélyoktól. Nagy könnyebbség ám cölibátusban élni! – Igen, szentatyám. Barátunkat azonban továbbra is aggasztja Katalin királyné és a lánya sorsa. Egyikőjük élete sincs biztonságban, amíg a király ágyasa van hatalmon. – El fogom rendelni, hogy mondjanak imát értük. És Fisher bíborosért úgyszintén. Isten adjon neki erőt, hogy kiállja a megpróbáltatásokat! Campeggio az ablaküvegen lecsurgó esőt bámulta. – Igen, szentatyám – mondta. – Az is igaz viszont, hogy egyházunk megalapításának idején különleges kiváltságnak számított mártírhalált halni. Gondoljon csak Szent Péterre és az apostolokra. Egyházunk a mártírok vérére épült. Így aztán lehet, hogy inkább sajnálnunk kellene, Campeggio, hogy Fisher bíborossal ellentétben mi már nem halhatunk meg Krisztusért. Titkára visszafordult az ablaktól, és őszentségére meredt. Cromwell megtapogatta Thomas More hosszú, csimbókos szakállát, és a cella fanyar bűzétől fintorogva ráncolta az orrát. Aztán intett a rabnak, hogy foglaljon helyet, ő azonban inkább állva maradt. – Miben lehetek szolgálatára, Mr. Cromwell? –kérdezte More, a régóta tartó bezártságtól rekedtes hangon. – Nagy szolgálatot tenne nekem, ha elárulná, miért nem hajlandó letenni az esküt. More felsóhajtott; meglepte Cromwell állhatatossága. – Mr. Cromwell, én a lelki békém érdekében már megtisztítottam az elmémet minden effajta kérdéstől, és többé nem foglalkoztatnak sem a király, sem a pápa jogai. – A király konoksággal vádolja, amiért nem hajlandó megindokolni a döntését. Csak van valami véleménye a rendeletről? – Az a véleményem, hogy a parlament által elfogadott törvény olyan, mint egy kétélű kard. Ha az ember így válaszol, akkor a lelkét pusztítja el, ha pedig úgy, akkor a testét. – De ha sehogy sem válaszol, az súlyos büntetést von maga után. Őfelsége felkért, hogy készítsek elő egy rendeletet, amely szerint életfogytig tartó börtön és a javainak teljes elkobzása vár önre. – Szegény Alice! – mondta More, és egy pillanatra behunyta a szemét. – Sir Thomas, emberek ezrei tették le az esküt. És biztos vagyok benne, hogy sokan közülük osztoznak az ön hitében és meggyőződésében. Ám az aggályaival valószínűleg nem értenek egyet. 92

– Ezzel kapcsolatban azt gondolom, hogy sokan szívességből, sokan pedig félelemből teszik le az esküt. Vannak olyanok, akik úgy képzelik, hogy később majd bűnbánatot gyakorolnak, feloldozást nyernek, és Isten megbocsát nekik. Megint mások úgy gondolják, hogy ha egyvalamit mondanak, de közben mást gondolnak, akkor az esküjük arra vonatkozik, amit gondolnak, és nem arra, amit kimondanak. – Néhány pillanatra elhallgatott. – Én azonban képtelen vagyok efféle eszközökhöz folyamodni egy ilyen nagyjelentőségű kérdésben. Cromwell megcsóválta a fejét. – Ez esetben viszont, Sir Thomas, őszintén megmondom, megtörténhet, hogy a lehető legnagyobb árat kell fizetnie a meggyőződéséért. – Csupán annyit? – kérdezte More együtt érzőn. –Akkor igazán nincs nagy különbség kettőnk között, legfeljebb az, hogy én ma halok meg, ön pedig holnap.

9 3

Tizedik fejezet

Madge Sheldon benyitott Anna királyné lakosztályába, és meghajolva így szólt: – Úrnőm, a nővére van itt. Anna örömében összecsapta a kezét, és apjára mosolygott, aki éppen látogatóban volt nála. Hónapok óta nem látta a nővérét. Ám ahogy Mary belépett, a királyné arcáról lefagyott a mosoly. Nővére több hónapos terhes volt. Mary esetlenül bókolt nővére előtt, aki talpra ugorva csodálkozással vegyes örömmel bámult rá. Boleyn ülve maradt, és szúrós tekintettel figyelte a jelenetet. – Hogyan történt ez? – kérdezte Anna, és megfogta Mary hasát. – Hiszen mi semmiről sem tudtunk! – Férjhez mentem. – Micsoda?! Mary a nővéréről az apjára pillantott, s zavarában megfeszült az arca. – És ki a férjed? – kérdezte Anna. – William Staffordnak hívják. – Az udvarhoz tartozik? Még sosem hallottam a nevét. – Ó… William nem éppen magas rangú ember, és vagyona sincsen. Jelenleg Calais-ban szolgál katonaként. – Akkor miért mentél hozzá? – Nos… szerelemből. Ezt már Boleyn sem állhatta szó nélkül. Tombolva felugrott, és mutatóujjával böködni kezdte a levegőt Mary arca előtt. – És egy ilyen embert méltónak találsz arra, hogy elvegye az angol királyné nővérét? – Igen, apám. Hiszen szeretem, és… – Ebben nagyon tévedsz! Titokban mentél hozzá, az engedélyünk nélkül! Ilyen senkiházinak sosem adtam volna oda a kezed! Mary mosolyogni próbált. – Találkoznod kellene vele, hogy megismerd. Olyan derék, jóindulatú és becsületes ember. Én… Boleyn megragadta a lánya karját, és durván megrázta. – Mivel arcátlanul, a megkérdezésem nélkül cselekedtél, megszüntetem a járadékodat. Tőlem aztán éhen veszhetsz a derék, becsületes férjeddel együtt! Mary felsikoltott, és kihúzta karját apja szorításából. Nővérére nézett, és remegő szájjal így szólt: – Anna, mit gondolsz, talán olyan könnyű volt rendes férjet találnom, amikor mindenki csak a világ szajhájaként emleget? Szerencsésnek érzem magam, hogy összetalálkoztam Williammel, aki elfogad és szeret. Anna szíve elfacsarodott nővére gyötrődése láttán. Szerette volna átölelni és megvigasztalni, de az apjuk dühe megkötötte a nyelvét. – Nem kértél tőlem engedélyt – mondta. – Engedélyt kell kérnem tőled ahhoz, hogy szerelmes legyek? – Úgy van! – üvöltötte Boleyn. – Mi már a királyi család tagjai vagyunk. És ez mindent megváltoztat. 94

– Anna…? – szólt Mary elvékonyodott, remegő hangon. – Kérlek, nővérkém, ha tudnád, milyen sokat jelent számomra ez a házasság! Anna ismét az apjára pillantott. – Nem – mondta hűvösen. – Te és a férjed ki vagytok tiltva az udvarból. Mary a kezébe temette az arcát, majd meghajolt, és sírva kiment a szobából. A királyi vadaspark fáinak számtalan összehajló ága és sűrű, zöld lombozata árnyat adó baldachinként borult Henrik király és kísérője, Charles Brandon fölé, akik a vérpezsdítő reggeli vadászat után éppen sétára fogták lovukat. Henrik hátradőlt a nyeregben, és a kengyelből kivéve szabadon lóbálta a lábát. – Charles, hamarosan újra el kellene jönnünk vadászni – mondta könnyedén. – Van egypár új vaddisznóölő dárdám. Ajándékba kaptam, csak elfelejtkeztem róluk. Brandon bólintott, és ő is kihúzta lábát a kengyelből. Erezte, hogy a király még valami mást is akar mondani, úgyhogy kivárt. – Feltehetnék neked egy személyes kérdést? – szólalt meg Henrik. – Természetesen. – Volt olyan nő a szeretőid között, aki hazudott a szüzességéről? Brandon nem állhatta meg, hogy el ne mosolyodjon. – A szüzességéről? Inkább fordítva fogalmaznék. Volt-e olyan, amelyik nem hazudott róla? De miért kérdi? Brandon rögtön látta, hogy a király nem elégedett a válaszával. – Bocsásson meg, felség – mondta. De Henrik csak megrázta a fejét. – Nem számít. Az igazságot akartam tudni, te pedig megmondtad. – Azért egy kissé túloztam. – Nem – mondta a király, és visszacsúsztatta lábát a kengyelbe. – Nem hiszem. Szótlanul lovagoltak tovább, s számos szolgálatkész őr követte őket tisztes távolból. Kisvártatva Brandon megpillantott az erdőben két lovast, egy nőt és egy férfit, amint feléjük közeledtek. Ahogy közelebb értek, Henrik azt dünnyögte: – Ezek meg kicsodák? Egyszerű közemberek voltak, egy durva öltözékű, faragatlan külsejű férfi és egy fiatal, szemmel láthatóan csinos nő, akinek a fél arcát sál fedte. Henrik leszállt a lováról, és odament a párhoz. Amikor azok észrevették, ki közeleg feléjük, mélyen hajbókoltak. – Jó reggelt – köszönt a király. – Felség – szólt idegesen a férfi. – Biztosíthatom róla, hogy engedéllyel lovagolok keresztül az erdején. Becsületszavamra mondom, és könnyen be is tudom bizonyítani. – Mi a neved? – Will… William Webbe, felség. – Hát a kedvesedé? – Bess, felség. Henrik csettintett az ujjával. – Gyere ide, Bess! Felnyúlt a lányért, és leemelte a nyeregből. Bess Williamre pillantott, de nem szólt semmit. Henrik leoldozta róla a sálat, és felfedte a remegő szépség arcát. – Üdvözöllek, Bess. A lány lesütötte a szemét. – Felség. 9 5

Brandon örömmel látta, hogy Henrik odahajol a lányhoz, és mohón, szenvedélyesen megcsókolja. Webbe döbbenten elfordult, képtelen volt odanézni. Majd a király azt mondta Bessnek: – Gyere velem! – És miközben Webbe feszengve izgett-mozgott a nyeregben, Henrik odavezette Besst a saját lovához, és felültette rá. Brandon szélesen mosolygott, ahogy Henrik megsarkantyúzta a lovát, és elvágtatott a vadászlak felé. „Hadd szerezze meg Henrik a lányt! – gondolta magában. – Hadd fedezze fel a szépséget egy másik virágban is! Annál jobb, minél inkább elhidegül Boleyn Annától!” Anna szíve hevesen vert, s a lábát képtelen volt megállásra bírni. Fel-alá járkált a szobában, rendületlenül rótta a hosszakat az asztaltól az ablakig, a gyertyafényből vissza-visszatérve az árnyak közé. A haja gubancokban lógott, a ruhája pedig gyűrött volt, de egyikkel sem törődött. Mindenhonnan démonok lestek rá, és kíméletlenül gúnyolódtak vele. – Nővérem? Anna hunyorogva felnézett. George állt a szoba közepén, és őt bámulta. – Csak… csak nem tudtam aludni – mondta Anna nagy nehezen. Újra járkálni kezdett, az ablakig és vissza, két kezét előretartva, hogy el ne veszítse az egyensúlyát. Igen, ivott. Valamit tennie kellett, hogy megszabaduljon a démonoktól. – Miért nem tudtál aludni? – Mert egyfolytában ő jár a fejemben! – csattant fel Anna. – Kicsoda? – Hát Mária hercegnő! Ki más? Meg… az anyja. – Katalin? Anna megtorpant, és George-ra szegezte a tekintetét. – Igen! Katalin! Fivére a homlokát ráncolta. – Nem értem. Mivel tudnának ártani neked? – Mindennel! – Anna az asztalon álló boroskancsóért nyúlt, és töltött még egy pohárral. Hoszszan, hangosan kortyolta az italt. George is töltött magának, majd a poharát tartva figyelte nővérét. Anna úgy rázta a poharát George felé, hogy a bor kilötyögött belőle a földre. – Gyűlölöm Katalint azért a büszke spanyol véréért! De Mária még rosszabb. Amíg Mária él, könnyen ő lehet a királynő! – Nem lehet. A trónutódlási törvény nem engedi meg. A te lányod, Erzsébet a trónörökös. Anna újra járkálni kezdett. – A király bármikor meggondolhatja magát! Hiszen teljhatalma van! Amit adott, azt el is veheti, és amit elvett, azt vissza is adhatja. Még mindig dönthet úgy, hogy Mária legyen a királynő az én lányom helyett. – De miért tenne ilyet? – Nem tudom. Csak félek tőle. És a félelmeim nem hagynak aludni. Mindössze annyit tudok Máriáról, hogy ő az én végzetem, én pedig az övé! – Mondja, Mr. Cromwell – szólt Henrik a lakosztálya ablakában állva, miközben elnézte, hogy lent a kertben milyen odaadóan végzik munkájukat a talicskákkal, ásókkal és sarlókkal felszerelt kertészek. – Sir Thomas More továbbra is makacskodik? – Igen, felség. – Akkor látogassa meg újra. Ha kell, kényszerrel vegye rá, hogy indokolja meg, miért nem hajlandó letenni az esküt. Ellenkező esetben a hallgatását rosszhiszeműségnek fogom értékelni. 96

Henrik ellökte magát az ablaktól. – Rengeteget gondolkoztam azokon a reformokon, amelyekkel a vallási gyakorlatot igyekszünk megújítani országunkban – mondta, és kezét a háta mögé téve átvágott a szobán. – A szándékunk mindig is az volt, hogy megtisztítsuk az egyházat az erkölcstelen üzelmektől. A hitet nem lerombolni akarjuk, hanem megnemesíteni. Önt bízom meg, Mr. Cromwell, hogy jelöljön ki biztosokat szerte az országban, hogy járják végig és ellenőrizzék az összes kolostort és rendházat, és vizsgáljanak ki minden lehetséges visszaélést. Ugyanakkor mérjék fel, mennyi vagyona, birtoka, ingósága van a vizsgált rendeknek. Cromwell rábólintott. – Kinevezem önt királyi megbízottnak, és fővikáriusi címet kap. Igen, tudom, hogy ez vallási hivatal, ön pedig világi ember, de ebben a kérdésben nem bízom meg egyetlen egyházi személyben sem az elfogultságuk miatt. Késedelem nélkül kezdje meg a vizsgálatot! Cromwell meghajolt és kiment. Henrik visszalépett az ablakhoz, és elővett egy kis ezüstmedált az övére erősített erszényből. Kinyitotta, és szemügyre vette benne a felesége arcképét, amelyet még akkor régen kapott Annától, amikor a legszenvedélyesebben vágyakozott utána. Chapuys nagykövet a vendégek között állva nézte a díszteremben zajló ünnepi táncot, miközben ő maga a legkevésbé sem volt ünnepi hangulatban. A király és a királyné az előírt lépéseket követve szintén ott táncolt Madge Sheldon, George Boleyn, Mark Smeaton és sok más nemeshölgy és -úr társaságában. Henrik és Anna tökéletesen boldognak tűnt, meghitten mosolyogtak egymásra, valahányszor összekerültek a táncban. Chapuys egyszer csak észrevett a közelében egy ifjú hölgyet, aki komor tekintettel figyelte a táncolókat. Odalépett hozzá. – Bocsásson meg, ön nem Margaret More, Sir Thomas More lánya? Az ifjú hölgy rápillantott. – De igen, uram. – Én pedig Eustace Chapuys vagyok, a császári nagykövet – mondta a férfi halkan. – Nagy öröm számomra olyasvalakivel találkozni, aki kapcsolatban áll Sir Thomas More-ral. Az édesapja egészen rendkívüli ember. Margaret bókolt. – Köszönöm, excellenciás uram. – Megkérdezhetem, mi járatban van az udvarban? Margaret felmutatott egy iratot. – Egy kérelmet szeretnék benyújtani Mr. Cromwellnek. Az utóbbi időben csaknem minden földünket elvették. A családom a nyomor küszöbére került. Könyörögnöm kell Mr. Cromwellnek, hogy szánjon meg minket, és segítsen rajtunk. Anyám egyre rosszabb állapotban van. Nem tudok máshoz fordulni. – Nagyon sajnálom, ami a családjával történt. Sok mindent sajnálok, ami manapság ebben az országban történik. Úgy tűnik, a jók szenvednek, míg a rosszak vidáman élik az életüket. Margaret bólintott. Ő a saját bőrén tapasztalta mindezt. Anna tudta, hogy az apja figyelemmel kíséri minden lépését, de nem hagyta, hogy ez elrontsa a kedvét. Aggódjon csak, ha úgy akarja. Ő elhatározta, hogy boldog lesz, és ebben senki sem fogja megakadályozni! Lépett és pördült egyet, mire Mark Smeaton mellé került. Rámosolygott, ahogy a zenész megfogta a kezét. – Mark? – szólt, és felvonta a szemöldökét. – Felség? – Ön egy szabad szellem. És ez tetszik nekem. Mindenki más… korlátozni próbál. Senki sem 9 7

ért meg. – A zene ütemére egyet jobbra lépett, majd egyet balra. – Soha ne hagyjon el! Mark szélesen mosolygott. – Inkább meghalnék – felelte, azzal továbbpördült. Távol a palota csillogó termeitől, az ízletes ételektől és finom ruháktól, Thomas More a tömlöce közepén állt, és szorosan átölelte a lányát. Margaret közelsége egyszerre hozott enyhülést a lelkére, és gyötörte még jobban a szívét. A lány testének melege gyógyító balzsam volt a Tower könyörtelenül hideg levegője ellen; szeretetének melege pedig fájdalmas és drága ajándék a fogoly számára. – Milyennek találtad az udvart? – kérdezte More gyengéden. Margaret hátralépett, és megrázta a fejét. Mélységes undorral a hangjában válaszolt: – Úgy tetszik, a vadászaton és a táncon kívül semmi más nem érdekli őket! Ami pedig Boleyn Annát illeti, nem hiszem, hogy képes lenne ennél többre. Sir Thomas megfogta a lánya karját. – Szánalommal tölt el, ha belegondolok, milyen nyomorúság vár hamarosan arra a nőre. Miközben végigtáncolja a napjait, levágott fejek gurulnak a léptei nyomán. De eljön az idő, amikor ő járja majd így a haláltáncát. Margaret figyelmesen nézte az apját: csontos testét, elnyűtt ruháit, pergamenszínű bőrét, beesett szemét. – Mi történt itt? Az az érzésem, mintha rosszabbul bánnának veled, mint azelőtt. – Elvitték a kályhát és néhány ruhámat. A fejadagomat is csökkentették. A lány gondterhelten ráncolta a homlokát, de More csak a fejét rázta. – Az isten szerelmére, ne aggódj értem! Sokszor és komolyan gondolok Krisztus szenvedéseire. Nem félek a haláltól. – Habozva elhallgatott néhány pillanatra. – Csak a kínzástól félek. Attól, hogy erőszakkal próbálnak majd rávenni az esküre. Nem tudom, azt mennyire bátran viselném. A testem visszariad a fájdalomtól. – De nem kell szenvedned! Csak tedd le az esküt, ahogyan én. Ahogy mindenki más. Csak mondd el az eskü szövegét, és a tested megmenekül a kínzástól! – A testem viszont csak a lelkem elvesztése árán menekülhet meg. – Nem! – De igen! – Nem! Ezt egyikünk sem gondolja. Apám, az isten szerelmére kérlek! Tudom, hogy szíveden viseled a sorsunkat, ne tedd hát ezt velünk! More belenézett lánya arcába, melyen félelem, szeretet s kétségbeesés tükröződött egyszerre, és zokogni kezdett. Az oly régóta visszatartott és imába fojtott könnyek feltartóztathatatlanul törtek elő belőle, s ömlöttek végig az arcán. Margaret átölelte apját, és a karjaiban tartotta görcsösen rázkódó testét. Lady Mary Boleyn belépett Cromwell szobájába, és összekulcsolt kezét gömbölyödő hasán nyugtatva igyekezett minél higgadtabbnak tűnni. – Lady Mary – szólt a kancellár barátságos arccal, és letette a tollát. – Mit tehetek önért? – Azért jöttem, mert szeretnék kibékülni a királynéval. Elismerem, hogy bizonyos döntéseimben a szerelem felülkerekedett a józan észen. Ezért nővérem bocsánatáért esedezem. – Elhallgatott, mert a baba erőteljesen rugdosott a pocakjában. – Elvégre ő tudhatja legjobban, mit jelent szerelemből hozzámenni valakihez. – Már megbocsásson, de nem lenne szabad ennyire bíznia a királyné jóindulatában. És azt se feltételezze, hogy egykettőre elnyeri a bocsánatát. – Nem feltételezem. Csak… 98

Cromwell feltartotta a kezét. – Nem tudom biztosan – mondta –, de könnyen lehet, hogy a királynét nem is érdekli ez az ügy. – Akkor is kérdezze meg! A kancellár nem szólt egy szót sem, de Mary a tekintetéből kiolvasta, hogy az igyekezete teljességgel hiábavaló. Ettől először megrémült, de aztán csodálkozva érezte, hogy valami újfajta erő ébred benne, és szinte fellélegzett, hogy végre tudja az igazságot. Megkönnyebbülten sóhajtott, és így szólt: – Ez esetben, Mr. Cromwell, mondja meg a királyné őfelségének, hogy talán választhattam volna magasabb rangú férjet, de olyat soha, aki ennél jobban szeret. És… Cromwell félig lehunyt szemmel kérdezte: – Igen? – És azt is közölje vele, hogy inkább szűkölködöm az urammal, mint hogy a világ leghatalmasabb királynéja legyek. Azzal születendő gyermekével a hasában Mary sarkon fordult, és bizakodón elindult közös jövőjük felé. Katalin köhögött, és egy zsebkendővel megtörölte az ajkát. Minden egyes lélegzetvétellel éles fájdalom nyilallt a mellkasába, ám a látogatója előtt nem akarta mutatni gyengeségét. Egy királyné minden helyzetben őrizze meg a méltóságát, még a betegágyban is. Az ágya melletti állványon gyertyák, rézikonok és apró szentszobrocskák sorakoztak, melyek vigaszt nyújtottak neki, és a szenvedések közepette Isten rendíthetetlen szeretetére emlékeztették. Chapuys nagykövet meghajolt, majd szinte suttogva szólt, mintha a hangos beszéd ártana a betegnek. – Felség. – Elnézését kérem, amiért így fogadom – mondta Katalin. – Sajnos még mindig nem vagyok jól. – Megértem – felelte a nagykövet. – De talán jobb kedvre deríti, ha elmondom, hogy Mária hercegnő állapota rohamosan javul, amióta a király elküldte hozzá saját orvosát. Katalin erejéhez mérten mosolyogni próbált. – Hála Istennek. Chapuys elfordult, mint akinek súlyos belső tusájába kerül kimondani a következő szavakat. – Mi az? – kérdezte Katalin, holott ő sem volt biztos benne, hogy csakugyan hallani akarja a hírt. Chapuys visszafordult, és elgyötörve nézett az asszonyra. – Fisher püspököt elítélték felségárulásért. Pár nap múlva kivégzik. Elizabeth Darrell, Katalin egyetlen megmaradt udvarhölgye képtelen volt lecsendesíteni az elméjét. Gondolatai vadul cikáztak a fejében, ahogy a felmosórongyot oda-vissza húzgálta a fogadóterem csempézett padlóján. Katalinért aggódott jobban; nem, inkább önmagáért aggódott. Meg kellene próbálnia felvidítani a királynét; nem, jobban teszi, ha őszinte marad, és elismeri a helyzetük reménytelenségét. Elizabeth feje belefájdult a sok töprengésbe, és közben egyre hevesebben súrolta a padlót. Halk neszezést hallott a szobában, és felpillantott. Thomas Wyatt állt az ajtónál, és őt nézte. Elizabeth felemelkedett a földről, és a kötényébe törölte a kezét. – Miért jött? – kérdezte. – Hogy a saját szemével lássa a nyomorunkat? A költő szomorúan megrázta a fejét. – Nem. Ezt igazán nem szívesen látom. Miért marad itt? Miért nem jön vissza az udvarhoz? 9 9

– Mert szeretem a királynét. Semmi áron el nem hagynám, hiszen én vagyok az utolsó és egyetlen szolgája. Inkább meghalnék, mint hogy magára hagyjam. Wyatt feléje lépett, de Elizabeth feltartotta a kezét, és megállította. – Katolikus vagyok. Mélyen hiszek a katolikus tanokban. Önök, költők, talán nem hisznek semmiben? Wyatt eltűnődött, majd azt mondta: – Talán a szerelemben. – A szerelem semmit sem jelent. – A szerelem mindent jelent. Hosszú ideig néztek egymás szemébe. Végül Elizabeth így szólt: – Megcsókolhat. De aztán menjen el. Örökre. Nincs szükségem a sajnálatára, Thomas. Wyatt szaván fogta: átölelte és megcsókolta. Elizabeth azon kapta magát, hogy viszonozza a csókját, s a rég eltemetett érzések kezdenek a felszínre törni. Ám abban a pillanatban eltolta magától a férfit, és a fal felé fordult. – Elizabeth? – Wyatt hangjában őszinte fájdalom csengett. Az udvarhölgy nem szólt egy szót sem. Egy perc múlva hallotta, amint a költő kilép az ajtón. Henrik szorosan összekulcsolt kézzel térdepelt a keresztre feszített Krisztus előtt. Egyedül volt a királyi kápolnában – ő maga rendelte így –, és buzgón imádkozott. – Valamit meg kell kérdeznem Tőled – szólt, Krisztushoz intézve a szavait. – Valamit, ami nem hagy nyugodni. Nyomja a lelkiismeretemet. Nehéz a szívem, és sajog a lelkem. Az Úr mintha felé fordította volna márványarcát, és mélyen a lelkébe nézett volna. De vajon együttérzés volt a tekintetében? Henrik nem tudta megmondani, és ez bántotta. – Isten a tanúm, szeretem azt az embert – mondta, miközben a torka összeszorult, és verejtékben úszott az arca. – Senkinek sem mondtam még. Csak Neked vallom be. Szeretem. És gyűlölöm is. Ugyanannyira gyűlölöm, mint amennyire szeretem, hiszen ő a lázadó szellem. Csak Te vagy a megmondhatója, hogy az én lelkemen szárad-e a sorsa vagy sem! Henrik szíve fájdalmasan kalapált. – Miért? – kérdezte az Urat. – Miért nem tud ő is olyan lenni, mint bárki más? Miért kell szembeszállnia velem? Miért nagyobb a hiúsága még egy királyénál is? Minden hiúság, mondja a prédikátor. Hiúságok hiúsága van az embernek minden fáradságában, mellyel fárad a nap alatt! Ekkor már állt, és könnyek között kiáltotta Krisztus felé: – Minden hiúság! Sir Thomas More a szalmazsákja mellett térdelve imádkozott; csupasz térdét sebek borították, s kezén kirepedezett a bőr. Nem sok ideje maradt már hátra ezen a földön, s az Úr érintése a szívén határtalan és édes nyugalommal töltötte el. – Sir Thomas! – A hang az ajtó alatti résen át érkezett. More fogta a gyertyáját, és nehézkesen leült az ajtó mellé a földre. – John, te vagy az? – Igen, uram. A gazdámat holnap kivégzik. Reméli, hogy hamarosan találkoznak a mennyországban. – Mondd meg neki, hogy úgy lesz, mert a kapuból, ahol mindketten állunk, egyenes út vezet oda. – Egy pillanatra elhallgatott. – Azt is üzenem neki, hogy a mennyország minden kegyelmét megérdemli, és meg is fogja kapni. John távolodó lépteit hallva More nekidőlt az ajtónak, és kezébe temette az arcát. Úgy érezte, mindjárt meghasad a szíve.

100

Hatalmas tömeg gyűlt össze a Tower udvarán, hogy végignézze Fisher bíboros lefejezését. A nap melegen és erősen sütött, mintha ezzel akarná megajándékozni az idős papot földi élete utolsó napján. Fisher teljesen legyengült, a teste összezsugorodott, a bőre szinte ráaszalódott a koponyájára. Egyszerű fekete ruhában és fekete sapkában volt, amit újonnan kapott végső, csekély juttatásként. A vesztőhelyre két őr kísérte. Utolsó erejét megfeszítve lépdelt föl az emelvényre, testét nehéz súlyként húzta vissza a kor, a betegség és a félelem. Amint fölért, bólintott a hóhérnak, majd a tömeg felé fordult. – Jó emberek! – mondta. – Látjátok, a legszebb ruhámat viselem, mert ma van az esküvőm napja! A tömegből együtt érző morajlás hallatszott. Brandon, Wyatt és Boleyn az első sorban álltak, és némán figyeltek. Fisher nagy levegőt vett, rápillantott a vérpadra, majd ismét a felé fordított arcokra nézett. – Jó emberek! Arra kérlek benneteket, hogy szeressétek a királyt, mert a természeténél fogva ő is jó, annak dacára, hogy vallási kérdésekben nincs igaza. A saját cselekedeteimről nem mondhatok sokat, legfeljebb annyit, hogy mindvégig igyekeztem megóvni Isten és a Szentszék becsületét, ezért ítéltek el. Erre még több helyeslő és együtt érző hang hallatszott a tömegből. – Most pedig arra kérlek benneteket, imádkozzatok értem! Én is csak húsvér ember vagyok, és ugyanúgy félek a haláltól, mint bárki más. Igaz, már jó ideje eldöntöttem, hogy az életemet áldozom Krisztusért és az Ő egyházáért, de most, amikor eljött ez a perc, a testem rettegve hátrál. Szükségem van a segítségetekre. A tömegből többen kiabálni kezdtek: – Isten áldja, Fisher bíboros! – Isten legyen önnel! A sokaság hangjai egyetlen nagy kiáltássá forrtak össze, s Fisher szívébe új erő költözött. Alázatosan letérdelt, és a magasba emelte karját. Majd bocsánatáról biztosította a hóhért, és fejét remegés nélkül lehajtotta a tönkre. A Szent Péter-székesegyházban III. Pál pápa kíváncsian előrehajolt, hátha legalább egy futó pillantást vethet a magas, drapériával letakart állványzat mögött zajló munkálatokra. Ám abban a pillanatban meghallotta Campeggio botjának ismerős kipp-koppját a márványpadlón, és gyorsan felegyenesedett. – Szentatyám! – szólt a titkár. A függöny mögött valaki felkiáltott: – Nem jó, seggfejek! Mózes úgy néz ki, mint egy rakás szar! Egy öregember bújt elő a függöny mögül, tetőtől talpig por és töméntelen festékfolt borította. Leplezetlen undorral nézett a pápára, majd elviharzott. – Tudja, ki volt ez? – kérdezte izgatottan a pápa Campeggiótól. – Michelangelo di Lodovico di Lionardo di Buonarroti Simoni! Campeggiónak a csodálkozástól elkerekedett a szeme. – Michelangelo? Tényleg ő volt? – Ő bizony. Mindent megbocsátunk neki, mert azt mondják, igazi géniusz. De mit is akart közölni? – Szentatyám, hírt kaptunk Angliából Fisher bíboros kivégzéséről. A pápa bólintott, majd újra megpróbált bekukucskálni a függöny mögé. – Már értesültem róla. Felháborító! Hiába avattam Fishert szentegyházunk fejedelmévé, Henrik király ezzel mit sem törődött. Úgy tűnik, olyan mélyre süllyedt már a kéj és a bűn mocsará ban, hogy teljesen elvesztette a józan eszét. 1 0 1

Belefáradva a leskelődésbe, Pál pápa megfogta a függöny egyik sarkát, és néhány ujjnyit félrehúzta. Az elébe táruló festett víziók láttán elismerően mosolygott – tetszettek neki az élénk színek, a gazdag árnyalatok, a meztelen testek lágy tónusai. Anna az ágyában feküdt, és a gyertyafénybe bámult. Már egy ideje próbált elaludni, de a teste ellenszegült, mint egy engedetlen szolga. Kimerülten, elgyötörten nézte a lángokat, és hagyta, hogy a remegő fény képeket rajzoljon elé – ezek egy darabig táncoltak előtte, majd tovatűntek. Kinyílt a hálószoba hátsó ajtaja, és Henrik lépett be rajta. Meztelen felsőteste verítékben úszott, arcát fény és árnyék barázdálta. Anna elfordult a lángoktól, és férjére pillantott. Henrik szemében vad szenvedély izzott, s Anna szíve összeszorult a reménykedéstől. – Úrnőm – szólt a király, azzal befeküdt mellé az ágyba, és magához vonta. Anna először szóhoz sem jutott. Aztán azt suttogta: – Még mindig… kívánsz engem? – Kívánlak, édesem. – A mellére vonta asszonyát, és szorosan átölelte. Anna lelkében az érzelmek árja egyre duzzadt, végül heves zokogásban tört elő. – Ugyan-ugyan – nyugtatta, csitította Henrik, miközben még jobban magához szorította, és a karjában ringatta. – Ne sírj! Nincs semmi baj. Minden rendben lesz. A börtönben született összes írását, minden gyötrelmek közt papírra vetett gondolatát elveszik tőle. Sir Thomas More végignézte, ahogy Sir Richard Rich, a királyi ügyész, összegyűjti a halomba rakott kéziratokat, majd a könyveket, tollakat, tintaporos zacskókat és kalamárisokat, s mindent bepakol egy nagy ládába. Cromwell utasítására ismét leszűkítették az életterét. Miközben Rich lecsupaszította az íróasztalát, eltávolítva onnan az emberhez méltó élet utolsó tartozékait is, More elfordult, és kifelé bámult a cella ablakán. Úgy érezte, jobb, ha nem néz oda. – Feltehetek önnek egy kérdést? – kérdezte Rich. More nem fordult felé. – Csak ha hipotetikus, Sir Richard. Az mindkettőnknek jobb. Rich egyetértőn kuncogott. – Tegyük fel, hogy a parlament hoz egy törvényt, miszerint én, Richard Rich vagyok a király, és bárki, aki ezt cáfolja, felségárulást követ el. Elfogadna engem királyának? More megfordult, és szomorúan mosolygott. – Igen. De hadd állítsak föl ezzel szemben egy másik hipotetikus esetet. Tegyük fel, hogy a parlament megszavaz egy törvényt, miszerint az Isten nem Isten, és bárki, aki ezt tagadja, árulást követ el. Ön erre mit mondana? Elfogadná, hogy Isten nem Isten? Rich a kezében tartva méregette More egyik különösen vaskos kéziratát, és elismerően bólogatott. Azután betette az írást a többi mellé a ládába. – Nem – felelte. – Mivel a parlament nem hozhat ilyen törvényt. – Amiként a parlament nem teheti meg a királyt az egyház legfőbb vezetőjévé! – mondta More. – Nos, Thomas – szólt az ügyész, azzal lezárta a láda tetejét. – Azt hiszem, én végeztem. Fisher kivégzése óta egy hét telt el; a püspök fejét a Whitehall palota rácsos kerítésének egyik vasdárdájára tűzték. A királypártiak idejártak átkozódni, a katolikus egyház hívei pedig imádkozni. Henrik többé nem használta a felnyársalt fejhez legközelebb eső kaput. Nem különösebben volt ínyére a látvány. A király munkájába mélyedve ült az íróasztalánál, amikor meghallotta, hogy belép Cromwell. Nem nézett föl. Cseppet sem hiányzott neki a kancellár látogatása. – Felség – szólt Cromwell rövid várakozás után. – Most, hogy Fisher halott, mit tegyünk More-ral? 102

Henrik folytatta az olvasást, bár korántsem a szövegre figyelt. – Tovább kell szorongatnunk, Mr. Cromwell. Tovább kell szorongatnunk. Kisvártatva a kancellár meghajolt és távozott. A Westminster tanácstermének hosszú ablakain át beszűrődő napfényben porszemcsék táncoltak, egy szemfüles légy pedig, amelyiknek sikerült bejutnia a terembe, vidáman repkedett és mászott végig a függönyökön, a székeken és a padlón. A teremben egyébként csak a légy és a sok szállongó porszemcse keltette az önfeledtség érzetét. A terítővel letakart hosszú asztalnál helyet foglaló öt királyi vizsgálóbiztos komor tekintettel meredt az előttük álló, szánalmasan lesoványodott, ápolatlan, bozontos szakállú Sir Thomas More-ra. A falakon rég elhunyt biztosok portréi sorakoztak, akik, bár beszélni nem tudtak, ugyanolyan kritikus arckifejezéssel figyeltek, mint jelen lévő utódaik. Nagy sokára az egyik – a többiekhez hasonlóan fekete ruhát és sapkát viselő – vizsgálóbiztos megtörte a csendet. – Sir Thomas More, ön felségárulás vádjával áll előttünk. Mi a válasza erre a vádra? More a fájdalmait leküzdve megpróbált egyenletesen lélegezni. Körülötte és mögötte kíváncsi nézők ültek, köztük Thomas Cromwell és Thomas Boleyn. Szinte érezte a tarkóján felajzott, beteges tekintetüket. Semmi jelentősége nem lesz annak, amit mond. Mégis mindenképpen szólnia kell. – Először is tagadom, hogy bármikor rosszhiszeműen elleneztem volna a király és Boleyn Anna házasságát. Soha egyetlen rossz szót nem szóltam ellene, ám kétségtelen, hogy időnként hangot adtam véleményemnek és meggyőződésemnek, amiért végül szenvednem kellett. A második vizsgálóbiztos áthajolt az asztalon. – A királyi főhatalomról szóló törvényt viszont igenis rosszhiszeműen támadta! – Nem igaz. Hallgattam róla. És nincs az a törvény sem Angliában, sem másutt a világon, amelyik jogosan elmarasztalhatna a hallgatásomért, hacsak nem tudnak valamilyen kézzelfogható vádat felhozni ellenem. – Kitartó hallgatását könnyen lehet ilyen vád alapjául szolgáló tettként értelmezni. – Ám még ebben az esetben sem érvényes a vád ellenem, amennyiben feltételezzük, hogy a hallgatás beleegyezést jelent. A bizottság tagjai összesúgtak, fojtott hangjuk olyan volt, mint az erdei állatok távoli morgása. A harmadik vizsgálóbiztos More felé bökött. – És mit szól ahhoz a vádhoz, miszerint ön a börtönben összeesküvést szőtt Fisher püspökkel, az elítélt árulóval? More megrázta a fejét. – Egyszer sem találkoztam vele a börtönben, csupán a szolgájával társalogtam egy keveset néhány közös dolgunkról, amit a püspökkel való hosszú ismeretségem indokolt. A bizottsági tagok ismét összedugták a fejüket. Végül megszólalt az első: – Térjünk vissza a királyi főhatalomról szóló törvénnyel kapcsolatos állítólagos hallgatására. Mi ugyanis úgy tudjuk, hogy igenis beszélt róla. Tanúnk is van rá. Szólítom Sir Richard Rich királyi ügyész urat. More megfordult, és látta, amint Rich, nyilvánvalóan kerülve a tekintetét, belép a terembe, majd megáll a biztosok előtt. – Sir Richard – szólt a vizsgálóbiztos. – Eskü alatt vall. Ismertetné nyíltan a bizottsággal mindazt, amit a vádlott ezzel az üggyel kapcsolatban mondott önnek? – Igen, uraim. More visszagondolt a cellájában folytatott beszélgetésükre, és felidézte magában hipotetikus állításaikat. A szíve hevesen kalapálni kezdett. Uramisten, az nem lehet… 1 0 3

– Egyetértettünk abban, hogy a parlament nem hozhat olyan törvényt, miszerint Isten nem Isten, mire Sir Thomas azt válaszolta: „Amiként a parlament nem teheti meg a királyt az egyház legfőbb vezetőjévé!” – E szavakkal tehát rosszhiszeműen megtagadta a király főhatalmát? – kérdezte a második vizsgálóbiztos. – Igen, uraim. A hallgatóság hangosan felzúdult, sokan a tetszésüknek, mások a megdöbbenésüknek adtak hangot. More összekulcsolt keze megfeszült. Az első vizsgálóbiztos felemelte az ujját. – Ezennel felkérem a bizottságot, hogy hozzon felelős döntést abban a kérdésben, hogy Sir Thomas More valóban az elhangzott módon beszélgetett-e Sir Richard Rich-csel. A bizottsági tagok mind rábólintottak, s ezzel egyhangú döntést hoztak. – Ezek szerint mindannyian bűnösnek találják? Ebben az esetben az eljárást a fogoly elleni ítélethozatallal folytatom. – Uram – szólalt meg More. – Amikor én jogászként dolgoztam, az volt a szokás, hogy a fogoly az ítélethozatal előtt elmondhatta mindazt, ami a védelmére szolgál. A bizottság tagjai ingerülten csóválták a fejüket. Az első vizsgálóbiztos végül azt mondta: – Nos tehát, mit tud felhozni mentségére? – Mivel egyértelmű számomra, hogy – Isten tudja, miért – önök mindenáron el akarnak ítélni, végre könnyítek a lelkiismeretemen, és őszintén elmondom a véleményemet. – A háta mögül izgatott suttogást hallott. – Az ellenem felhozott vád egy olyan parlamenti törvényen alapul, amely nyíltan szembeszegül Isten és az anyaszentegyház törvényeivel, ugyanis az egyház legfőbb vezetését egyetlen világi uralkodó sem ruházhatja át önnön személyére semmiféle törvénnyel. Ez a jog a római Szentszéket, Szent Pétert és az ő utódait illeti meg, ahogy a Megváltó maga mondta, amikor még itt élt e világon. – Meggyőződéses véleményét, hosszú idő után végre kimondott szavait hallva More új erőre kapott, s a hangja szenvedélyesen szárnyalt. – Királyságunk a hatalmas anyaszentegyháznak csupán egy kicsiny része, így nem hozhat semmi olyan egyedi törvényt, amely Krisztus egyetemes katolikus egyházának általános törvényeivel ellenkezik. Anglia ugyanúgy nem tagadhatja meg az engedelmességet Rómának, ahogy egy gyermek sem tagadhatja meg az engedelmességet szülőapjának. Hatalmas zűrzavar támadt a teremben. Többen ordibálva More-ra támadtak, és árulónak nevezték. A bizottság tagjai kalapácsukkal ütötték az asztalt. – Most már világosan látjuk, hogy rosszhiszeműség vezérli! – kiabálta a második vizsgálóbiztos. – Nem – felelte More. – Nincs bennem rosszhiszeműség. Sőt, remélem, hamarosan mindanynyian boldog egyetértésben találkozunk a mennyországban. Szívemből kívánom, hogy a mindenható Isten vegye oltalmába a király őfelségét, és segítse jó tanácsokkal. A bizottság tagjai addig ütötték az asztalt, míg végre csönd nem lett a teremben. Akkor az első vizsgálóbiztos összehúzott szemmel előrehajolt és kihirdette: – Sir Thomas More, a bűneiért ketrecben fogják végighurcolni Londontól Tyburnig, ahol felakasztják, majd félholtan levágják, és élve kell végignéznie, ahogy a beleit kimetszik a testéből, és elégetik, aztán levágják a nemi szervét, levágják a fejét, a testét pedig felnégyelik… More a legyet figyelte, amint éppen az ablaküvegen mászik, és arra gondolt, milyen könnyű lehet neki, Isten egyik legegyszerűbb teremtményének, hogy senki sem veszi észre, és senki sem törődik vele. Alabárddal és karddal felfegyverkezett őrök kísérték vissza a Towerbe, hogy ott várja ki szörnyű büntetését. Óriási tömeg gyűlt az utcára, hogy lássa a híres foglyot; egyesek azért jöttek, hogy szitkot szórjanak rá, mások azért, hogy megkönnyezzék. More szorongással vegyes örömmel pillantotta meg családját a sokaságban. John és Margaret, kiknek meggyötört arcán félelem és áhítat tükröződött, az út szélén térdepelve kérték apjuk áldását. 104

More amennyire bírta, fölemelte leláncolt kezét. – Megáldalak benneteket, drága gyermekeim! Bizakodjatok, mert imádkozni fogok értetek és Alice asszonyért, hogy találkozzunk a mennyországban, és boldogan éljünk együtt örökkön-örökké. Egy őr morogva előrelökte. Margaret azonban az érzelmeitől hajtva átverekedte magát a férfiakon és a kardokon, majd az apja nyaka köré fonta a karját, és elhalmozta őt szerető csókjaival. Üzleti ügyekről beszéltek éppen – új földek, új paloták, új lovak vásárlásáról –, amikor Henrik váratlanul hátralökte a székét, felpattant az íróasztalától, és odament a dolgozószoba ablakához. Cromwell értetlenül bámult utána. Hosszú szünet után a király megszólalt: – Mikor lesz a kivégzés? – Holnap, felség. – Az pontosan hányadika? – Július hatodika. – Hány órakor? – Reggel tízkor. Henrik felsóhajtott. Lent a kertben megpillantotta Annát, amint vidáman csevegve sétálgat a fivérével és apjával. A királyné levendula és zsálya-ágacskákat szedett, a csokrot az orrához tartotta, és mélyen beszívta az illatát. – Úgy döntöttem, hogy az ítéletet lefejezésre változtatom. Értesítse a tisztviselőket! – Igenis, felség. A kancellár meghajolt és távozott. Henrik tovább nézte az odalent a rózsa és levendulabokrok között nevetgélő boldog családot. Thomas More családja nem lehetett jelen a kivégzésen. Több százan viszont eljöttek, és sűrű sorokban gyűltek a vesztőhely köré a Tower udvarán. More, akit London főkapitánya, Humphrey Monmouth kísért a vesztőhelyre, biztos léptekkel ment föl az emelvény lépcsőjén. Sikerült leküzdenie a fájdalomtól való félelmét, ami oly sokáig gyötörte, és immár emelkedett lélekkel, fohászkodva lépdelt egyre közelebb Megváltójához. „Imádkozom, hogy az utolsó pillanatok is megmaradjanak az emlékezetemben. Hogy saját szememmel láthassam a halálomat, ami bármikor bekövetkezhet. Hogy a halál többé ne legyen idegen a számomra…” Megbotlott, mire Monmouth elkapta a karját, hogy megtámassza. More elmosolyodott. – Köszönöm, Sir Humphrey. Lefelé már nem lesz velem gond. Föllépett az emelvényre, és odament a kivégzőtönk mellett álló csuklyás hóhérhoz. A tömeg felé fordult, és nyugodt hangon így szólt: – Arra kérlek benneteket, tanúsítsátok, hogy a szentegyházunkba vetett hittel s a katolikus hitért megyek a halálba. Kérlek, imádkozzatok a királyért, és mondjátok meg neki, hogy halálom pillanatáig hű szolgája voltam, de Isten szolgálata számomra mindennél előbbre való. Ekkor a hóhér a bárdját félrerakva letérdelt More elé, és összekulcsolta a kezét. – A bocsánatát és az áldását kérem – suttogta. More megcsókolta a férfit, és így szólt: – Nagyobb szívességet teszel ma nekem, mint amilyet földi halandó valaha is tett. Légy hát erős, és nyugodtan végezd a feladatodat! A hóhér felállt, More pedig letérdelt a tönk elé. A tömegtől elfordulva arcát az ég felé emelte, és földi halandóként utoljára e szavakat intézte mennyei Atyjához: – Könyörülj rajtam, ó, Istenem, végtelen kegyelmed és jóságod szerint! Azzal szelíden a tönkre hajtotta a fejét. Bevégeztetett. 1 0 5

Henrik a kandallópárkányon álló óra mutatóját figyelte, amint lassan a tízes szám felé közeledett. Egyedül volt a szobájában. Testének minden izma fájdalmas görcsbe rándult, s csak arra tudott gondolni, amit meg kellett tennie, bármennyire tiltakozott is ellene a szíve. A mutató egyre közelebb ért a kivégzés időpontjához. Henrik az óráról a falra fordította tekintetét, és a saját árnyékát nézte. Az árnyalak, amit látott, nem ő maga volt. Nem látta az arcát, a szemét. Vajon mi lehetett a szemében abban a pillanatban? Ismét az órára nézett. A kismutató elérte a tízest. A király ökölbe szorította a kezét, és felüvöltött.

106

Tizenegyedik fejezet

A

Szent Péter téren összegyűlt tömeg hangos üdvrivalgásban tört ki, amint III. Pál pápa a bársonyfüggönyt félrehúzva kilépett a kis teraszra aranyszínű palástjában, s egy pillanatig még hunyorogva ez erős napsütésben, kitárta karját a hívek sokasága felé. A pápa mellett Campeggio és számos más püspök állt, mind skarlátszínű palástban, kezüket ájtatosan összekulcsolva. Róma püspöke a kereszt jelét rajzolta a levegőbe, és megáldotta az örvendező embertömeget. – Sancti Apostoli Petrus et Paulus, de quorum potestate et auctoritate confidimus ipsi intercedant pro nobis ad Dominum. Mire a tömeg kórusban felelte: – Amen. – Precibus et emitis Mariae semper Virginis… et omnium Sanctorum misereatur vestri omnipotens Deus et dimissis omnibus peccatis vestris, perducat vos Iesus Christus ad vitam ceternam. – Amen. Azután a pápa így folytatta: – Szeretett testvéreim az Úrban, teljes szívemből kívánom nektek Isten áldását. Ám bocsássatok meg nekem, ha a mai napon angolul folytatom a beszédemet. A gyülekezet némán állt lent a téren, s mindenki a pápára szegezte a tekintetét. – Anglia hívő embereihez szólok most – mondta Pál pápa. – Szentatyátok együtt érző kezét nyújtja felétek, osztozva a Sir Thomas More és Fisher bíboros mártírhalála felett érzett bánatotokban és haragotokban. E két nagyszerű ember kivégzése megrendítette az egész keresztény világot. Gyilkosaik megbocsáthatatlan bűnt követtek el Isten és az anyaszentegyház ellen, melyért e két nemes férfiú az életét áldozta. Imádkozzunk a lelkükért, de abban a biztos tudatban, hogy immár bebocsátást nyertek a mennyországba, ahol az örök üdvösség vár rájuk. Ám azokért is imádkozzunk, akik kénytelenek tovább tűrni a zsarnokságot, nap mint nap rettegve az életükért és a lelki üdvükért. Imádkozzunk, hogy a király ne hallgasson többé a gonosz tanácsra, hanem térjen vissza az engedelmesség és az igaz hit útjára, mielőtt túl késő lenne. Imádkozzunk Máriához, Isten anyjához, hogy váltsa meg Angliát az eretnekségtől és a gonosz téveszméktől, és szabadítsa meg az országot az eretnek hatalmaskodóktól, akik pusztulásba és örök kárhozatba viszik a népüket! A tömeg egy emberként felelt: – Amen. Campeggio lehajtotta a fejét, és csendesen fohászkodva könyörgött az isteni segítségért. A bordélyház sötét és hívogató volt, fojtó levegőjét áthatotta az egzotikus parfümök és az érzékiség émelyítő illata. Az egymás mellett sorakozó kis szobákban kéjesen nyújtózkodó, bájaikat domborító fiatal nők csábítottak a gyönyörre. Henrik szótlanul lépdelt a félhomályos folyosón kísérője, egy púpos kis emberke után, aki a szobákba be-bekukucskálva segített neki megkeresni azt a nőt, aki talán kigyógyíthatja a bánatából, ha nem is egy életre, de legalább egy óra hosszára. Megtalálta: a lány karcsú, meztelen teste egy halom párnán feküdt, arcát fátyol fedte. Keskeny csípője volt, a mellbimbói hetykén álltak, hosszú, fénylő haja a vállára omlott. Mosolygott, és intett Henriknek, hogy jöjjön be. A király odalépett hozzá, és ahogy átölelte, könnybe lábadt a szeme. Egyszerre egy másik nő is ott termett mellette, pucér, nyirkos testével hozzásimult, és a fülébe lihegett. Henrik simogatni kezdte a nők mellét, de nem csókolta meg őket. 1 0 7

Kis idő múlva a lefátyolozott nő halkan azt suttogta: – Miért? – Felejteni jöttem ide – mondta Henrik. – Hogy megszabaduljak egy gyötrő emléktől. Erősen magához szorította a két nőt, és ujjaival kétségbeesetten tapogatta végig a testüket. Aztán mindketten elhalványultak előtte… A kocsma tömve volt italozó és részeg férfiakkal, akik az élet megpróbáltatásai közepette a borban, a dalban és a jó társaságban kerestek pillanatnyi vigaszt. Chapuys nagykövet és William Brereton a kíváncsi szemektől és fülektől távol, egy eldugott sarokban ültek le, és rendeltek egyegy sört. – Ma este – mondta Chapuys – azoknak az emlékére ürítjük poharunkat, akik már nincsenek velünk. More-ra és Fisherre, mártírhalált halt társainkra! Mindketten felemelték a kupájukat. – Isten áldja őket! – felelte rá Brereton szomorú főhajtással. Hosszan kortyoltak az italból, kiélvezve az ízét és az erejét. Azután a követ letette a kupát, és odahajolt Breretonhoz. – Azt hallottam – suttogta –, hogy sokan, akik kezdetben támogatták a király reformjait, ma már másként vélekednek. A kegyetlen kivégzések, melyeknek becsületes hívő emberek esnek áldozatul, felnyitották a szemüket. – Nem hibáztatom a királyt – mondta Brereton. –Álnok és gonosz tanácsadókkal van körülvéve. – Akkor nem kellene hallgatnia rájuk. Az inas a kézfejével megtörölte a szája szélét. – Önmagától nem is tenné, de boszorkányos erő kerítette hatalmába, s az vezérli. Ezt mindig sejtettem, de most már bizonyítékom is van rá. Chapuys nyugtalanul körülnézett, majd ismét társához fordult. – Bizonyítéka? Brereton bólintott. – Barátságba kerültem Anna egyik szobalányával, aki elárulta, hogy a szajhának van egy szörnyű titka. A bal keze torz, nőtt rajta egy hatodik köröm, amit csak nagy nehézségek árán tud elrejteni. A követ az ujjaival dobolva sürgette, hogy folytassa. – Ezenkívül tele van a teste szemölcsökkel, amiket sokszor az ördög csecsének is szoktak nevezni. A lány megesküdött, hogy a saját szemével látta a szemölcsöket az úrnője meztelen testén, jóllehet Anna egyfolytában próbálja takargatni magát. Chapuys keresztet vetett. – Istenem, ez igaz lenne? – Igaz bizony – válaszolta Brereton, és a szeme csillogott az italtól meg az izgalomtól. – Éppen ezért kell meghalnia. Henrik a dolgozószobája ablakában állt, onnan nézett Cromwellre, aki az íróasztalnál várakozott, kezében a király által aláírt dokumentumokkal. – George Boleyn, Lord Rochford, hamarosan nőül veszi Lord Morley lányát. – Tudok róla, felség. A király az állát simogatva próbálta gondolatait visszaterelni az aktuális ügyekre, miközben elméjét nem hagyták nyugodni a közelmúlt sötét eseményei. – Lord Morley hozzám fordult – szólt –, mert nem tudja megadni a háromszáz font hozományt, amit Boleyn kér tőle. Megígértem neki, hogy kipótolom a hiányt, továbbá Lord Rochford108

nak adományozom a norfolki Grimston kastélyt nászajándék gyanánt. – Felséged igen nagylelkű. Henrik ismét az ablak felé fordult, háttal Cromwellnek, és szétnyitotta a kezét. Az a kis ezüstfeszület feküdt benne, amelyet még egyszer régen Sir Thomas More ajándékozott neki karácsonyra. Újra összeszorította az öklét, s a kereszt szinte égette a tenyerét. – Hogy halad a rendházak átvizsgálásával? – kérdezte kancellárját. – Az ellenőrzések során a biztosok egyre több szörnyűséget fedeznek fel. – Miféle szörnyűségeket? – Csupa olyasmit, amire álmukban sem gondoltak. A szerzetesek sok helyütt annyira züllöttek, szabadosak és erkölcstelenek, hogy talán már nincs is esélyük a javulásra. Ezenfelül számos csalásra is fény derült. Henrik ellépett az ablaktól, és összeszorított kezét az asztalon álló bronz földgömbre tette. Szórakozottan megpörgette a glóbuszt, és azt kérdezte: – Csalásra? – Igen. Vegyük például a híres hailes-i megszentelt vér esetét. A csodatévő vérért, mely állítólag egy szenttől származik, zarándokok ezrei vándorolnak oda a gyógyulás reményében. Kiderült azonban, hogy a vér valójában közönséges kacsavér, amit a szerzetesek időnként felfrissítenek. – Kacsavér! – „Micsoda aljasság!” – gondolta magában Henrik, majd észrevette, hogy Cromwell elhallgatott. – Más is van még? – Engedelmével, uram, úgy gondolom, hasznos lenne felséged Új Királyságát valamilyen formában népszerűsíteni. Ez felkeltette Henrik érdeklődését. – Mire gondol? – Elsősorban színdarabokra. – És miért éppen színdarabokra? – Mert egy színielőadásban közérthető és szórakoztató módon lehet bemutatni a római pápa összes gonosz és gyűlöletes tettét. Vagy mindazt, amit a biztosaink tapasztaltak: a szerzetesek, apácák és barátok mélységes romlottságát. Ugyanakkor egy színdarab arra is ideális eszköz, hogy az embereket engedelmességre tanítsa; hogy mint alattvalók, Isten és ember törvényét követve hűen szolgálják felségedet. A király egyetértőn bólintott. – Rendben van. Akkor önt bízom meg, Mr. Cromwell, hogy szervezzen meg és finanszírozzon néhány ilyen színdarabot. A kancellár arcán egy pillanatnyi bizonytalanság futott át, de aztán meghajolt és távozott. Ahogy egyedül maradt, Henrik az asztalhoz ment, és leült kedvenc karosszékébe. Hátradőlt, lenézett az öklére, majd lassan szétnyitotta az ujjait. A tenyerén ott vöröslött a feszület lenyoma ta, mint egy belesütött szégyenbélyeg. A szűk átjáróban egy fáklya jelent meg, s narancsszínű fényével bevilágította a nedves földet és a kőfalakat – a fáklyát a londoni Tower kapitánya tartotta, aki George Boleynt a tekervényes pincerendszeren keresztül elvezette Cromwellhez és Cranmer érsekhez, akik egy falfülkénél vártak rá. Bár George-nak szemmel láthatóan nem volt ínyére ez a föld alatti látogatás, Cromwell tudta, hogy hamarosan minden baját elfelejti. – Uram – köszöntötte a kancellár. George hangosan fújt egyet. – Mr. Cromwell. – Majd Cranmerhez fordult. – Kegyelmes uram. Cromwell intett nekik, hogy kövessék. Végigvezette őket a folyosón, majd le egy keskeny lépcsősoron, a Tower egyik mélyebben fekvő pincéjébe. – Mivel méltóságod nem titkolja a reformok iránti lelkes elkötelezettségét – mondta a kancellár George-nak, miközben továbbra is a lába elé nézett –, már alig vártuk, hogy hírt adhassunk önnek az előrelépéseinkről. Őkegyelmessége épp az imént számolt be nekem a canterburyi szé1 0 9

kesegyházat érintő jelentős kinevezésről. – Dr. Simon Heyes lett a főesperesünk – vette át a szót Cranmer. – Dr. Heyes, aki különösképpen irtózik a szentképek kultuszától, elhatározta, hogy az összes, szentet ábrázoló tárgyat kiviteti a templomból, és egyben bevezeti az új tanokat. Vaspántokkal és lakatokkal lezárt cellák mellett vitt az útjuk, aztán jobbra, majd balra fordulva bekanyarodtak egy még szűkebb és hidegebb folyosóra. – Életbe vágóan fontos, hogy reformpárti személyeket helyezzünk a felelős egyházi tisztségekbe. Hiszen valószínűleg nem fog válasz nélkül maradni Fisher és More öncélú mártírhalála. – Végtére is – tette hozzá Cranmer – a katolikus egyház évszázadok óta a hívők tudatlanságára és hiszékenységére építi a hatalmát. A legkevésbé sem hiányzik nekik egy tanult evangélikus gyülekezet. George fújt egyet. – Ez még nem fogja visszatartani a tudatlan tömeget attól, hogy folyamatosan támadja a királynét és az evangélikus mozgalmat! Cromwell megállt, és egyenesen George szemébe nézett. – Éppen ezért kihirdettetem az egész királyságban, hogy ha bárki meghallja, hogy a szomszédja vagy egy ismerőse bírálni merészeli a királyt, a házasságát vagy a reformjait, kötelessége azonnal jelenteni. – Ugyanakkor – szólt Cranmer – a mi feladatunk a jó hírek terjesztése. Az Új Királyság elsődleges erénye a szabadság! Megszabadultunk az ősi babonáktól, félelmektől és bűntudattól. A sötétségből végre kilépünk a fényre! Elértek a hosszú folyosó végére, ahol egy alacsony, nyitott ajtón keresztül fényesen kivilágított terembe lehetett belátni. Fejüket lehajtva átbújtak az ajtókeret alatt, és beléptek a terembe. – Egyetértek főméltóságoddal – mondta Cromwell. – Szerencsére most már kezünkben van az új fegyver, amelynek segítségével terjeszthetjük a nézeteinket. George elfordult a társaitól, és a teremben zajló munkálatoknak szentelte figyelmét. A falakon többtucatnyi fáklya égett, középen pedig egy csapat egyszerű munkásruhába öltözött ember sürgölődött egy hatalmas, fából épített gépezet körül; hol a fogaskerekeket ellenőrizték, hol a csavarokat húzták meg. George ámulva nézte a különös szerkezetet. – Ez meg micsoda, az isten szerelmére? Cromwell büszkén kidüllesztette a mellét. – Egy nyomdagép, uram. Ami meg fogja változtatni a világot. Anna figyelte, ahogy Henrik bekap egy falat kenyeret, a maradékot pedig visszateszi a tányérra. Ő maga csak piszkálta a tányérján lévő vadhúst, és az alkalmas pillanatot várta, hogy megszólalhasson. Kettesben vacsoráztak, leszámítva a tisztes távolságban álló udvarhölgyeket és azt a nemesifjút, aki aznap este a királyi párt kiszolgálta. De Henrik gondolatban másutt járt, valahol nagyon messze Annától. Végül a királyné nem tudta tovább türtőztetni magát. – Mondhatok valamit? Henrik bólintott, anélkül hogy ránézett volna. – Még mindig sokan akadnak külföldön és talán itthon is, akik megkérdőjelezik a lányunk trónöröklési jogát. Henrik felpillantott, a szeme villámokat szórt. Sikerült hát felkelteni a figyelmét, bár láthatóan nem túlzottan örült ennek. – Te is tudod, hogy így van – erősködött Anna. Henrik nagy levegőt vett. Folytasd csak! – jelezte az arckifejezése. – Ha Erzsébetet eljegyeznénk Ferenc király legkisebb fiával, Angouléme hercegével, akkor 110

többé senki sem vonhatná kétségbe a rangját és a jogait. Végre Henrik is megszólalt: – Már magam is gondoltam erre. Beszélni fogok a francia nagykövettel. – Köszönöm – mondta Anna. – És neked mi jár a fejedben? – Semmi. – Ma este… meglátogatsz az ágyamban? Henrik felszúrt a késére egy darab vadhúst, aztán megrázta a fejét. Annának elszorult a szíve. A hálószobában sötét volt, a gyertyák már majdnem csonkig égtek ezüsttartóikban. Henriknek nem jött álom a szemére. Minden idegszála megfeszült, s akárhogy próbálta, nem tudta megfékezni örvénylő gondolatait és lecsendesíteni meggyötört elméjét. Az oldalára fordult, és szétnyitotta a kezét: ott lapult benne a More-tól kapott ezüstfeszület. Úgy feküdt volna le, hogy végig a markában tartotta? Vagy netán önszántából ment hozzá a kereszt, hogy egész éjjel zaklassa? Ekkor egy árnyék suhant át a szemközti falon. Henriknek elállt a lélegzete, és feszülten figyelt. Egy férfi árnyképe rajzolódott ki előtte, egy férfié, aki bő köpenyt és lapos sapkát viselt – More köpenyét és sapkáját. – Ki van ott? – kérdezte a király. Válasz nem érkezett. Henrik remegő térdekkel kimászott az ágyból, és az árnyalak felé botorkált. Reszketve levegőt vett, és elsuttogta a nevet: – Thomas? Megérintette a falat. Senki sem volt ott. A királyi kápolna fehér és piros ünneplőruhába öltözött kóristái átszellemülten figyelték a karvezetőjüket, és egy szárnyaló dallammal üdvözölték a hamarosan frigyre lépő párt: Jane Parkert, Lord Morley lányát és George Boleynt, Lord Rochfordot, a királyné őfelsége fivérét. Anna az apjával és Cranmer érsekkel az oltár mellett várakozott. George és Mark Smeaton egy csapat fiatalember társaságában az oltár bal oldalán állt, és mosolyogva összesúgtak, amint Jane Parker az apjába karolva végigvonult a vendégekkel teli padsorok között:. Jane áttetsző fátyla alól merőn nézte George-ot, reménykedve, hátha küld felé egy mosolyt, de mindhiába; George továbbra is csak a barátaival évődött és nevetgélt, ügyet sem vetett rá. Jane úgy érezte, képtelen még egy lépést tenni. Megállt, és kétségbeesetten az apjához fordult. – Mi az? – kérdezte Lord Morley suttogva. – Meggondoltam magam – szólt Jane halk, de határozott hangon. – Nem akarok hozzámenni. – Ugyan, kedvesem! Minden nőnél eljön ez a pillanat, amikor inába száll a bátorsága. Ez természetes. – Azzal biztatón megszorította a lánya karját. De Jane felkiáltott: – Nem! Az egész esküvői gyülekezet az ifjú menyasszonyra meredt. George csak a fejét csóválta és vigyorgott. Jane tudta, hogy szégyenbe hozta az apját, de nem tehetett mást. Nem tudott beletörődni, hogy olyasvalakihez kell feleségül mennie, aki semmit sem érez iránta. Lord Morley azonban ellentmondást nem tűrő hangon sziszegte: – Egy igen befolyásos családba házasodsz be. Hozzámész a Boleyn fiúhoz, akár tetszik, akár nem! Jane nagy levegőt vett, aztán még egyet, végül előreszegezett tekintettel megindult az oltár felé. Letérdelt a szentélyrács előtt, és lehajtotta a fejét. George Boleyn a menyasszonya mellé térdelt, de nem hajtott fejet. 1 1 1

Cranmer érsek elkezdte a szertartást. – Et benedictio Dei omnipotentis, Patris et Filii et Spiritus Sancti. Jane rápillantott George-ra, aki még mindig dölyfösen feltartotta a fejét, mintha neki még Isten előtt sem kellene meghajolnia. Ám ekkor Thomas Boleyn odalépett a fiához, és lenyomta a fejét a rácsra. – Folytassa! – szólt türelmetlenül az érseknek. Az esküvői ünnepséget a palota dísztermében tartották. Szolgák hada sürgött-forgott megrakott tálcákkal, boros és söröskancsókkal. Henrik udvari muzsikusai vidám zenét játszottak, hogy táncra és mulatságra ösztönözzék a vendégeket. De a bőséges étel-ital, a zene és a csillogás ellenére az estély kínos és feszült hangulatban zajlott. George Mark Smeatonnal és barátaival az asztal egyik végén ült, míg ifjú arája, Jane a szüleivel a másik végén. Úgy tűnt, George tökéletesen elégedett ezzel a helyzettel, mert képtelen lett volna álszent módon kedveskedni a lánynak. – Nos – szólt Smeaton George-hoz hajolva, és Jane felé biccentett a fejével. – Ki ez a lány? George megtántorodott, kissé már a fejébe szállt az ital. – Jane Parker. Lord Morley lánya. Morley a király egyik távoli unokatestvére… – Ó – bólogatott a zenész fontoskodva. – Már értem. George egy vállrándítással elintézte a választ. – Dehogy érted, te kurafi! Az öreg még Petrarcát is fordított. Smeaton felkacagott, George pedig zavartan összehúzta a szemét. – Mi ebben olyan mulatságos? Barátja megvonta a vállát. – Nem is tudom. Mindketten nevettek, majd Jane Parkerre néztek az asztal túlsó végén, aki – mintha sejtené, hogy újdonsült ura rajta gúnyolódik – lehorgasztotta a fejét. – Felség, Sir Henry Norris. Henrik a trónszékén ült a fogadóteremben, távol az esküvői mulatság zajától, és kedvtelve méregette a jóvágású férfit, akit a főkamarás az imént jelentett be. Norris a királynál egypár évvel idősebb, világos hajú, széles vállú férfiú volt, és régebben gyakran vívott Henrikkel a lovagi tornákon. – Sir Henry – üdvözölte a király barátságosan. Norris meghajolt. – Felség. Henrik már jó ideje nem találkozott Norrisszal, és nem is hallott felőle. – Mit tehetek önért? – kérdezte kíváncsian. – Ahogy felséged talán értesült róla – válaszolta Norris –, nemrég megözvegyültem. Henrik együtt érzőn bólintott. – De szeretnék újra megházasodni. A választásom pedig a királyné őfelsége egyik udvarhölgyére esett. Henrik elgondolkodott, vajon melyik virágszál nyerhette el a barátja tetszését. – Ki lenne az? – Lady Margaret Sheldon. Henriknek először semmit sem mondott ez a név, de aztán felkiáltott. – Vagy úgy, Madge-re gondol! – Igen. A közelebbi ismerősei valóban így hívják. Henrik megpróbálta elfojtani a mosolyát. – Tudatta már a szándékát Lady Sheldonnal? – Még nem. Eddig csak a távolból csodáltam. Most azonban szeretnék előrelépni az ügyben. Amennyiben felséged nem látja ennek akadályát… 112

Henrik mélyen a barátja szemébe nézett és eltűnődött: Vajon tudja? Aztán sietve válaszolt: – Nem, semmi akadályát nem látom. Fogadja beleegyezésemet. Hosszú ideje ismerem önt, és az a véleményem, hogy Lady Margaret keresve sem találhatott volna tiszteletre méltóbb és becsületesebb férfiút. Norris, akit szemlátomást meghatottak a király szavai, kezét a szívére téve meghajolt. – Hálás köszönetem, felség. A főkamarás kivezette Norrist a teremből. Henrik elmélázva nézte a csukott ajtót, majd hátradőlt, és lehunyta a szemét. A gondolatai elkalandoztak, s képzeletben újra a háremben találta magát, a csábító nők között, akik kéjesen nyújtózva hívogatták. Lassan elindult az egyik, neki háttal fekvő, meztelen alak felé. A lány megfordította a fejét. Henrik nem ismerte föl, de a fátyol, amelyet viselt, nagyon hasonlított egy másik nő fátylához… – A francia nagykövet őexcellenciája – jelentette be a főkamarás. Henrik kinyitotta a szemét. A nagykövet, egy bodorított hajú, ápolt szakállú, finomkodó alak, meghajolt előtte. – Felséged látni óhajtott? – Igen. Szerettem volna érdeklődni fivérem, Ferenc király hogyléte felől. – Őfelsége remekül van, leszámítva a császár iránti gyűlöletét, mely úgy emészti, mint a legrosszabb kórság. – Ezek szerint számot tart még a barátságomra? A nagykövetnek leesett az álla, és jó néhány másodpercbe telt, mire újból meg tudott szólalni. – Mon Dieu! – selypegte. – De hisz nincs a világon olyan uralkodó, akit a király jobban szeretne felségednél! Jól van. – Akkor közölje őfelségével az ajánlatomat – mondta Henrik –, miszerint Károly fia, Angouléme hercege eljegyezheti szeretett lányunkat, Erzsébetet. A nagykövet, akinek szemmel láthatóan tetszett az ajánlat, mosolyogva meghajolt. Jane Parker maradék bátorságát összeszedve felállt az asztaltól, lesimította hosszú, fehér ruháját, és odament újdonsült férjéhez. Bókolt neki. – Á, kedvesem! – üdvözölte George. Jane Smeatonra pillantott, mire a zenész felállt, és átadta neki a helyét. A lány leült, egészen közel hajolt urához, és halkan megkérdezte tőle: – Szeretsz… engem, ugye…? George letette a boroskupáját, és felkacagott. – Hát persze hogy szeretlek! Hiszen feleségül vettelek, nem igaz? – Azzal megragadta Jane karját, és magához húzta, miközben csak úgy áradt belőle a kéjvágy, a verejték és az ital bűze. – Alig várom, hogy eljöjjön az éjszaka! Jane ránézett, és megijedt attól, amit a szemében látott. Miután Anna kimentette magát apjánál, sietve elhagyta a díszteremben zajló mulatságot, és felszaladt az emeletre. Nyugtalanul lépdelt végig a hosszú folyosókon, mert az ösztöne azt súgta, hogy valami nincs rendben. Henrik sem az esküvőn, sem az ünnepségen nem jelent meg. Arra hivatkozott, hogy túlzottan lefoglalják az ország ügyei. És bár Anna tudta, hogy ez igaz lehet, úgy érezte, valami másról is szó van. Hirtelen megállt az egyik magas ablaknál, és kinézett az udvarra; abban a pillanatban meglátta Henriket, amint éppen felugrik a lovára, majd elvágtat két inas kíséretében. Hová mész, Henrik'? Hová? 1 1 3

Addig nézett utána, míg a király el nem tűnt a szeme elől. Amikor visszafordult, Madge és Nan állt előtte, s az arcukon őszinte zavar tükröződött. Jane a rózsavízzel behintett nászágyon fekve a lélegzetvételeit számolta, miközben a beszűrődő hangok világossá tették, hogy George a fogadószobában folytatja a tivornyázást barátaival. Jane hófehér hálóruhát viselt, amelyet úgy ráncolt és rendezett el, ahogy az alkalomhoz illőnek képzelte; kifésült haja szétterült a magasra halmozott pehelypárnákon. Végre George is bejött a szobába, s hangosan becsapta maga mögött az ajtót. Először a csizmáját rúgta le, majd lerángatta magáról a nadrágot és az inget is. Jane hallotta a zihálását. Rémülten figyelt, és egyre gyorsabban kapkodta a levegőt. George beesett az ágyba, és azon nyomban simogatni kezdte Jane mellét a hálóruhán keresztül. – Ó, édes egyetlenem! – mormolta, s megcsókolta a lány száját és nyakát. Jane, akinek még sosem volt dolga férfival, megpróbálta viszonozni a csókját, de a kísérletei elég ügyetlenek voltak. Ettől a részeg George begorombult. Hangosan káromkodott, letépte Jane-ről a hálóruhát, és szétfeszítette a lábát. Jane kétségbeesetten zihált, majd sírni kezdett. – Ne, kérlek, ne! Könyörgök, ne! George beerőszakolta magát a lány szétterpesztett lábai közé, és olyan erővel hatolt belé, hogy a lökéstől Jane egészen az ágytámláig csúszott. Jajgatott fájdalmában, őrülten forgott vele a világ, s a szíve majd kiugrott, miközben George vad örömét lelte benne. Nem bírom tovább elviselni! Nem bírom! Ám Jane keserű könnyeiről George tudomást sem vett. Tőle aztán bármilyen nő fekhetett alatta, akár egy szajha is, csak az volt a fontos, hogy a vágyait kielégíthesse. Megvolt végre. Legördült Jane-ről, és egy perc múlva már mélyen aludt. A lány remegő lábát felhúzva az ágy sarkába kuporodott, és arcát a kezébe temette. A III. Pál pápát alakító színésznek kerek arca és görbe orra volt, Campeggio bíboros megszemélyesítője pedig fehér parókát viselt, és olyan mélyen ráhajolt a botjára, hogy szinte kétrét görnyedt. A palota udvarában megrendezett színdarab nézőközönsége ujjongva fogadta a karikírozott figurákat, s mindenki harsogva nevetett, amikor végigbicegtek a színpadon, és szellemes rímekben válaszolgattak egymásnak. – Mármost – szólt a pápa –, ha János király így bánik a szentegyházzal, hadd átkozzam el őt kereszttel, haranggal, gyertyával. – Azzal nagyot szellentett, mire a bíboros hátratántorodott a szagtól. Aztán a pápa keresztet vetett. – Kérni fogom Istent, hogy vonja meg tőle az örökfényességet. Eltávolítom őt Krisztustól, és amint a harangszó elcsendesül… – Megállt, várakozón körbenézett, és bosszúsan ráncolta a homlokát. – A harangszót, ti senkiháziak! Megkondult egy harang a színpadon kívül, mire a közönség ismét hahotázni kezdett. – És amint a harangszó elcsendesül. A harang tovább kongott, a pápa pedig drámaian integetett a kezével. – Mondom, amint a harangszó elcsendesül…! A harang végre elhallgatott. – Átadom őt a pokol ördögének, testestül-lelkestül! A pápa vigyorgott, és újra szellentett egy jókorát. Campeggio hátrazuhant, és fájdalmasan bömbölve hessegette el magától a bűzt. Charles Brandon a közönség soraiból közönyösen nézte az előadást. Felesége, Catherine kedvesen mosolygott mellette, de ő sem élvezte túlságosan. A díszvendégek között volt még a király 114

és a királyné, a Boleyn család, Thomas Wyatt költő, a Királyi Államtanács tagja, Thomas Cromwell, Chapuys nagykövet és sok más befolyásos személyiség a felesége társaságában. Már jó ideje tartott az előadás, amikor Chapuys feltűnés nélkül odahúzódott Brandon mellé. A herceg lopva körültekintett és megkérdezte: – Hogy van Katalin királyné? – Siralmasan. Kezd megtörni a szenvedés súlya alatt. És nem csupán a nyomorúságos körülményei miatt, hanem, ami ennél sokkal rosszabb, mert négy esztendeje nem láthatta a lányát. Catherine, aki mindent hallott, felháborodottan suttogta: – De hisz ez szörnyű kegyetlenség! A követ bólintott. – Viszont bámulatosan erős a hite. – És mi van Mária hercegnővel? – kérdezte Brandon. – Mindaddig, amíg a király ágyasa van hatalmon, Mária élete állandó veszélyben forog – felelte Chapuys, azzal továbbállt. – Addig is egy sor olyan badarságot találok, ami szép summát hoz majd a házhoz – harsogta a színpadi pápa, és rögtön számolgatni kezdte az ujjain: – Gyóntatás, bűnbocsánat, szentek imádása, szentképek bámulása, és még sorolhatnám! Érted a csíziót? Campeggio mindent értett. Vigyorogva dörzsölgette össze kövér kezét, ahogy elképzelte a sok pénzt. A nézők kórusban hahotáztak. Thomas Boleyn, aki George és ifjú felesége, Jane társaságában ült, most felállt, és odament Thomas Cromwellhez. A kancellár szemmel láthatóan el volt ragadtatva az előadástól. – Nagyszerű darab, Mr. Cromwell – mondta Boleyn. – És rendkívül tanulságos. Kíváncsi vagyok, ki írta. – Mr. Bale-nek hívják – felelte Cromwell, de közben le nem vette a szemét a színészekről. – Valaha a régi vallás papja volt, de miután maga is felismerte a visszásságait, a reformáció legelkötelezettebb híve lett. Boleyn bólintott, és közelebb hajolt. – Azt hiszem, családunk egyik legbölcsebb cselekedete volt, hogy támogattuk az ön felemelkedését, Mr. Cromwell. Bízom benne, hogy ezt sosem felejti el. – Azzal rámosolygott a kancellárra, és odébbállt. Az előadás folytatódott. Anna, aki a színpad közelében ült, nyugtalanul forgolódva figyelte, ahogy Henrik a nézők között sétál. Valahányszor ura leállt egy idegen nővel beszélgetni, a királynénak elszorult a szíve. Érezte, hogy lassan elveszíti Henriket, de nem tudta, miként akadályozza meg. Közben a színpadon a János királyt alakító színész odafordult egy papnak öltözött figurához, akinek Árulás volt a neve. – Halljuk hát, mit tud felhozni a régi vallás mellett? – kérdezte János király. Árulás a fejét vakarta. – Nos, a régi vallásban van egy csomó aranyozott szentkép, amikhez a bajban folyamodni lehet. Ezenkívül lehet a földön csúszni-mászni, kezet csókolni, fényeket gyújtani, perselybe pénzt dobni, valamint imádkozni, hogy elmúljon a fogfájásunk, a himlőnk vagy bubópestisünk. A közönség hangosan kacagott. Anna látta, hogy Henrik is velük nevet. János király egyértelműen őt jelképezte. – És mi a szerepe Krisztusnak a ti vallásotokban? –kérdezte János. – Nos, valójában semmi. Csak az apostoli levelekben és az evangéliumokban esik róla szó, de azokat úgysem érti senki, mert latinul vannak. Még nagyobb derültség. János király arca elkomorult. 1 1 5

– Önök pontosan tisztában vannak mindezzel, és mégsem keresték soha a megújulást? Hisz a reformáció az életet jelenti, és nem a pusztulást! Ha eltűnnek végre templomainkból az ősi szertartások és babonák, Isten véletek, püspökök, barátok, szerzetesek, papok és mind e díszes társaság! A közönség dörgő tapsviharral ünnepelte az előadást. Anna is csatlakozott hozzájuk, hogy kifejezze elismerését. Henrik újra mellette volt, és mosolyogva megfogta a karját. – Beszéltem a francia nagykövettel – mondta. – Ferenc a tengernagyát küldi át hozzánk, hogy előkészítse az esküvőt. Anna lelke megkönnyebbült. – Köszönöm – szólt hálásan. A király intett Brandonnak, hogy jöjjön oda hozzájuk. Anna ettől ismét feszült lett. – Méltóságos uram – üdvözölte Henrik a herceget. – Felség és felséges királyné – köszönt Brandon, és meghajolt. – Franciaország admirálisa hivatalos látogatásra érkezik hozzánk. Szeretném, ha vendégül látnád és szórakoztatnád a nevemben. Anna nem tudta elfojtani a gyanakvását. – Miért éppen ő? Szerintem apám sokkal jobb választás lenne. Henrik arcvonásai egyszeriben megkeményedtek, mire Anna visszarettent. A király Brandonhoz fordult: – Biztos vagyok benne, hogy főméltóságod tökéletesen el fogja látni ezt a feladatot. – A herceg meghajolt és távozott. Henrik ridegen nézett Annára, aztán kurtán ennyit szólt: – Nem lett volna szabad beleszólnod. – De hiszen gyűlöl engem! – Engem viszont szeret! – vágta oda Henrik, azzal otthagyta asszonyát a nézőtéren. Anna idegesen harapdálta a száját. A színpadon a darab a vége felé közeledett. Most az Angliát játszó, piros, fehér és kék színekbe öltözött színész lépett a színpad közepére, kezében egy pálcát tartva. A közönség felé fordult, és magasba emelte a karját. – Imádkozzunk az Úrhoz, hogy királyunk minél tovább uralkodjon fölöttünk, és vigyázza lelkünk nyugalmát! S hogy a trónon utóda kövesse, aki legyőzi majd a római Antikrisztust, és békét hoz a népünkre! A közönség lelkesen tapsolt, többen hangosan éljeneztek. Anna is tapsolt, bár a gondolatai egészen máshol jártak. Mária úrnő, Henrik király és Katalin lánya kénytelen volt félbeszakítani esti imáját, mert az ajtón túlról lányos vihorászás szűrődött be a szobába. Térden állva hátrafordult, és összevont szemöldökkel figyelte, vajon miféle komiszság van készülőben. A nevetgélést követően távolodó léptek zaját hallotta a folyosón. Mária keresztet vetett, majd felállt. Halkan az ajtóhoz lopózott és kikukucskált. Felismerte azoknak a lányoknak a hangját, akiknek a kis Erzsébetre kellett vigyázniuk éjszakánként. Kiszöktek tehát, megszegve a kötelességüket. És magára hagyták a csecsemőt. A hercegnő óvatosan kilépett a folyosóra, és behúzta maga mögött az ajtót. Végigosont a folyosón egészen a gyerekszobáig, és benyitott. A csecsemő egy aranyozott, selyembaldachinnal fedett kiságyban aludt. Pici arcának vonásai jól látszottak az ablakon beszűrődő holdfényben. Erzsébet hercegnő. 116

Mária becsukta a gyerekszoba ajtaját, a kiságyhoz lépett, és lenézett a gyermekre, aki mindenétől megfosztotta. Felemelte, és az arcába bámult. Aztán magához szorította. Erősen. Egyre erősebben. Ekkor kivágódott az ajtó, és Lady Bryan rontott be rémülettől eltorzult arccal. Megtorpant, ahogy meglátta Máriát, aki a csecsemőt magához ölelve fel-alá járkált a szobában, és halkan dúdolt neki. Mária a nevelőnőre nézett, és egyszerűen ennyit mondott: – Felriadt, én pedig megnyugtattam. Most már ismét alszik. Azzal gyengéden visszafektette a gyermeket a kiságyba, Lady Bryan pedig sietve ellenőrizte, hogy minden rendben van-e vele. Erzsébet békésen aludt, ajkán kicsinyke mosoly játszott. Mária bókolt, és miközben kiment a gyerekszobából, végig érezte a hátában Lady Bryan szúrós tekintetét. – Nagyra becsülöm önt az eszéért, excellenciás uram. – Henrik Chapuys nagykövettel sétált a királyi vadasparkban. Kellemes tavaszi nap volt, a levegőt betöltötte a fehér orgonák illata, és turbékoltak a galambok. Két őr diszkrét távolságból követte a királyt. – De nem mindig tetszik, ahogy a császár vélekedik rólam. Mintha azt feltételezné, hogy ami a kapcsolatomat illeti Katalinnal, minden lépésemet a kicsinyes gyűlölet vezérli. Ez pedig nem így van. A követ egy szót sem szólt. – Úgy tűnik – folytatta Henrik, és a hangja egyre szenvedélyesebbé vált –, bele kell nyugodnom, hogy a világ nem mindig érti meg, mennyi sérelmet kell elszenvednem. Chapuys továbbra is hallgatott. A király megállt és ránézett. – Tudom, hogy ön nem ért egyet az általam indítványozott változásokkal. Cromwell elfogta néhány levelét. A nagykövet összeszorította a száját, és a királyra pillantott. – Humanizmusnak neveztük törekvéseinket – folytatta Henrik. – Wolsey, More és én. Mindannyian humanisták voltunk. Az emberek azt hiszik, megváltoztam, pedig ez nem igaz. Meglátja, Chapuys, olyan gyökeresen átalakítom ezt az országot, hogy a keresztény világ örökké emlékezni fog rám. Chapuys erre már bólintott, és csaknem mosolyogva felelte: – Afelől semmi kétségem, hogy felségedre mindig emlékezni fognak. Anna a virginálnál ült, és ujjait le-föl futtatva az elefántcsont billentyűkön, egy melankolikus dallamot játszott, amely éppen illett a hangulatához. Nan bejelentette George-ot, majd csendben kivonult a szobából. George egy pillanatig némán figyelte a nővérét, aztán odalépett hozzá, és kezét a kezére tette. Anna abbahagyta a játékot, megfogta a fivére kezét, és megcsókolta. – Mi baj? – kérdezte George. – Újabb szeretői vannak. – Biztos vagy benne? – Egészen biztos. Egyre gyakrabban eltűnik, és senki sem árulja el nekem, hogy hol van. Néha hosszú órákra elhagyja a palotát. – Anna keserűen felnevetett. – Mintha háremet tartana valahol. – Anna… – George megpróbálta átölelni, de nővére lerázta magáról a karját. Lelkét egyre erősödő aggodalom töltötte el, amit képtelen volt visszafojtani. – Érzem, hogy valami történni fog velem. Van egy ősi prófécia, mindenki ismeri, biztosan te is. E szerint Anglia királynéját máglyán fogják elégetni? –Anna zokogni kezdett, és ezúttal hagyta, hogy fivére vigasztalón átölelje. – Ne mondj ilyeneket! – csitította George. – Semmi bajod nem lesz. Anna megborzongott, és a szemét törölgette. 1 1 7

– Nem tudok fiút szülni a királynak, aki az apja élő hasonmása lehetne. George a karjába zárta, és gyengéden csókolgatni kezdte. – Minden rendben lesz, ne félj. Szeretlek. Ígérem, vigyázok rád. Csak kérlek, ne sírj! A szomszéd szobába nyíló ajtón át Lady Madge Sheldon lopva figyelte, amint George Boleyn átöleli és megcsókolja a nővérét. Az udvarhölgy értetlenül ráncolta a homlokát, és nem tudta eldönteni, vajon a testvéri szeretet milyen megnyilvánulását látja maga előtt. Thomas Cromwell a király titkáraként új feladatkört kapott: gyűjtsön be, olvasson el és rendszerezzen minden iratot az angol állampolgárok törvénybe ütköző beszélgetéseiről és kijelentéseiről. Ezek a király akaratával ellenkező megnyilvánulások ugyanis árulásnak minősültek. A felszólítás óta az emberek százával küldték a jelentéseket, s a vélt bűnösök névsora egyre nőtt. Cromwell íróasztalán vaskos halmokban álltak a jelentések, és ő nap mint nap hosszú órákon át tanulmányozta és osztályozta az eseteket aszerint, hogy a szóban forgó kijelentés valóban „rosszhiszemű” volt, vagy inkább „ártatlan”. Fárasztó munka volt ez, ugyanakkor lelkesítő is, hiszen őfelsége Új Királyságának a létrejöttét szolgálta. – Titkár úr. Cromwell felpillantott. Meg sem hallotta, amikor Thomas Wyatt belépett a dolgozószobájába. – Sir Thomas. A költő odament az íróasztalhoz, és szemügyre vette a több száz nevet tartalmazó nagy rakás iratot. – Ezek micsodák? – Feljelentések. Wyatt a homlokát ráncolta. Cromwell az ujjával megütögette az egyik lapot. – Ebben a jelentésben például az áll, hogy a tewksburyi kanonok, tévedésből vagy szándékosan, Anna helyett Katalin királynénak ajánlotta az imáit. – Mit tesz vele? Cromwell legyintett. – Semmit. Csaknem nyolcvanéves az öreg. Egy véletlen nyelvbotlás ilyen idős ember esetében megbocsátható bűn. Vannak azonban ennél jóval súlyosabb esetek is. – Azzal egy másik papírhalom felé biccentett. Wyatt összevont szemöldöke elárulta, hogy meglehetősen fagyosan fogadja ezt a hírt. Cromwell felállt, és a szobán átvágva egy nagy asztalhoz lépett. Intett Wyattnek, hogy kövesse. – Ide nézzen! – mondta. Az asztalon halomba rakott iratok feküdtek – ám ezek nem kézzel írott, hanem géppel nyomtatott dokumentumok voltak. A betűk egyenletesen, sötét színben sorakoztak. Wyatt a magasba tartott egy lapot, és elámult a nyomtatás minőségén. – Ezek itt őfelségét dicsőítő röpiratok – mondta Cromwell –, melyek az Új Királyságot és a reformációt hirdetik. Elmagyarázzuk benne az embereknek, miért fontosak az újítások, s hogy ezáltal milyen jogok és lehetőségek nyílnak meg még a király legszegényebb alattvalói előtt is. A költő bólintott. – Lenyűgöző teljesítmény. Csak gratulálni lehet a határtalan szorgalmához, titkár úr. De… arra gondolt-e már, hogy a király mindezzel teljhatalmat biztosít magának, és bármikor, bármilyen megkötés nélkül újraírhatja a törvényt? Cromwell higgadtan válaszolt. – Hát nem azt nevezzük-e törvénynek, ami a király kedvére való? Wyatt sarokba szorult. – Én csupán észrevételeztem… 118

– Wyatt – szólt Cromwell. – Én kedvelem önt. Ám az udvarban elég rossz hírnevet szerzett magának azzal, hogy kártyázik, és bordélyházakba jár. Veszélyes vizekre tévedt. Isten ments, hogy egyszer a sziklákra sodródjon. – Hová mész? Henrik már a lován ült, és a kengyelt igazgatta, amikor Anna az udvaron át feléje sietett. A király két inasa kíséretében épp távozni készült a palotából. A legrosszabbkor jött számára a királyné megjelenése. – Kilovagolok – felelte kurtán, azzal megfogta és ujjai közé fűzte a kantárszárat. Anna feldúlt arccal állt meg a ló mellett. – De mégis hová? Henrik szúrós tekintettel nézett le rá. – Menj vissza a palotába! Anna összeszorította a száját. – Tudni akarom, hová mész. – Semmi közöd hozzá. – Henrikben forrni kezdett a düh amiatt, hogy az inasai szeme láttára ilyen kínos helyzetbe került. – Megparancsolom, hogy menj vissza. Most azonnal! Haragosan meredtek egymásra. Egy darabig farkasszemet néztek, végül Anna megszégyenülten elfordult. Még egy röpke bókra tellett tőle, aztán sarkon fordult, és visszament a palotába. Henrik kihúzta magát, biccentett az inasainak, és elvágtattak. Elérkezett Brereton ideje. Anna egyedül volt, magányosan vonult át a dísztermen. Brereton látta az arcán, hogy el van keseredve, de ez csak növelte az elszántságát. Jobbra-balra pillantva a királynő elé lépett. Anna rémülten pislogott, és szóra nyitotta a száját. De megszólalni már nem tudott, mert Brereton abban a pillanatban felemelte a kését, és a mellkasába döfte. Aztán újra meg újra meg újra szúrt. Anna térdre rogyott, majd elterült a földön. A sebeiből bíborvörös vér patakzott. – Jezabel! – ordította Brereton. – Te szajha! A királyné egy darabig még vonaglott a mozaikpadlón, aztán nem mozdult többé. Brereton szája elégedett vigyorra húzódott. Büszke volt a művére. Aztán elnézte, ahogy Anna az udvarhölgyei társaságában átvonul a dísztermen, és megy a dolgára, ha egyáltalán van bármi dolga a király ágyasának. Bár Brereton csak elképzelte a gyilkosságot, szíve hevesen vert a révült izgalomtól. Charles Brandon és Catherine vidéki otthona kivételes díszben várta Franciaország admirálisának a látogatását. A házigazdák a legelegánsabb ruhájukat öltötték magukra a magas rangú vendég fogadására, s a szolgák is ünnepi öltözékben, a cselédek tiszta fehér főkötőben jelentek meg. Hatalmas virágcsokrok és egzotikus gyümölcsökkel megrakott kosarak sorakoztak az asztalokon és a tálalókon, a falak mentén pedig réz gyertyatartókban és állványokon ezernyi gyertya égett. Nyílt az ajtó, és egy szolga bejelentette: – Őfőméltósága Philippe Chabot de Brion, Franciaország admirálisa. Belépett a tengernagy, egy középkorú, szakállas férfi, rendkívül előkelő, állógalléros, nyakfodros, drágakő gombokkal ékesített és arannyal hímzett egyenruhában. Nyomában egy idősödő úr és egy bájos ifjú hölgy lépdelt. A tengernagy főhajtással köszöntötte Brandont. – Méltóságos uram. A herceg szintén meghajolt. – Chabot admirális. Kitüntetve érzem magam, és őszinte örömömre szolgál, hogy vendégül láthatom önt és kíséretét a házamban és Angliában. Kérem, hadd mutassam be feleségemet, a her1 1 9

cegnét. Chabot mosolygott, és kezet csókolt Catherine-nek. – Enchanté, madame. – Majd a kísérőire mutatott. –Engedje meg, hogy bemutassam a titkáromat, Monsieur Alfonse Gontier-t… – Hölgyem. Méltóságos uram – köszönt a titkár, miközben mélyen meghajolva széles kört írt le a karjával. – …és az unokahúgomat, Mademoiselle Germaine-t. Catherine szemügyre vette az ifjú hölgyet. – Kegyed rendkívül csinos – mondta neki. Germaine elpirult és rámosolygott. Aztán Brandonra pillantva kihívóan félrebiccentette a fejét, és megrebegtette hosszú szempilláit. A herceg szándékosan figyelmen kívül hagyta a kacérkodást. – Mondja, méltóságos uram – szólt a tengernagy, és körbenézett a szobában, mintha azt próbálná eldönteni, vajon megfelelő lesz-e a számára –, mire számíthatunk ittlétünk alatt? – Méltóságos uram – válaszolta Brandon –, néhány napig én fogom szórakoztatni önt és kedves kísérőit. Azt követően pedig a király látja vendégül vacsorára az udvarban. Az admirális bólintott. – Remek. – Van… még valami. Úgy hallottam, Anna királyné estélyt tervez az ön tiszteletére. Valamint egy teniszjátszmát is. A tengernagy némán nézett Brandonra, az arckifejezése semmit sem árult el. A herceg sietve folytatta. – Úgy hiszem, már találkozott a királyné őfelségével, amikor úrnőnk a királlyal együtt látogatást tett Calais-ban. Ez még a koronázása előtt történt. Chabot tengernagy finoman megvonta a vállát. – Lehetséges, bár én ilyen találkozásra nem emlékszem. Ráadásul, sajnos, nem tudok teniszezni. – Elmosolyodott, ám a mosolya meglehetősen rideg volt. Másnap reggel Brandon úgy érezte, muszáj egy időre megszabadulnia a pöffeszkedő tengernagytól, ezért átmenetileg inkább lovászinasnak állt. Ingujját felgyűrve boldogan csutakolta egy ronggyal kedvenc lovát, szépen kifésülte a farkát meg a sörényét, és kockacukorral kedveskedett neki. Egyszer csak megérezte, hogy rajta kívül valaki más is van az istállóban. Hátrafordult, és megpillantotta a szépséges Germaine-t. A lány orcája rózsaszín volt, s az ajkával csábosán csücsörített. A haja kibontva omlott alá, mint egy selyemfüggöny, betakarva karját és dús kebleit. Brandon a palánkra hajította a rongyot, és odalépett a francia kisasszonyhoz. Egy darabig tétovázott, de aztán felé nyúlt, és megérintette az arcát. A lány halk sóhajjal válaszolt. A herceg végigfuttatta ujjait a lágy hajfürtökön, majd a lány válla mögé simította őket, hogy láthatóvá váljon hófehér, bársonyos bőre a mély dekoltázs fölött. Germaine Brandonhoz simult, a férfi pedig átölelte, és szenvedélyesen megcsókolták egymást. – És én még az ő tiszteletére akartam estélyt adni? –dohogott Anna fel-alá járkálva a szobájában. E szavakat félig-meddig Mark Smeatonhoz intézte, aki kezében a hegedűjével egy mahagóni fotelban ült, és szórakozottan húzogatta végig ujját a bélhúrokon. – Kinek a tiszteletére? – Franciaország admirálisának a tiszteletére. Már két hete itt van, Suffolk herceg látja vendégül, és ez idő alatt még csak egy üdvözlő üzenetet sem küldött nekem! Pedig ezt eddig minden francia követ megtette. Smeaton félrerakta a hegedűjét. Nyilvánvalóan fogalma sem volt, mit mondjon erre, ami még jobban bosszantotta Annát. Forró könnycseppek gyűltek a szeme sarkában. 120

– Audienciára sem jelentkezett be nálam – mondta. – Nálam, Anglia királynéjánál! Amikor az én lányom jövőjéről van szó! Ráadásul azt hallottam, hogy ismeretséget kötött Chapuys-vel, a császári nagykövettel. Mi célja lehet ezzel? Smeaton ismét csendben maradt. Anna abbahagyta a járkálást, és csípőre tett kézzel szembefordult a zenésszel. – Miért nem szólsz semmit, Mark? – Felség, bocsásson meg nekem, de nem tudom, mit mondjak. Én nem értek ezekhez az ügyekhez. Csupán egy egyszerű tánctanár vagyok. Anna megrázta a fejét, és újra járkálni kezdett. – És ez még mind nem elég. Valaki, biztosan egy kis cafka, aki utál engem, elárulta, hogy a király szándékosan meghívott az udvarba egy csomó gyönyörű nőt a tengernagy látogatása idejére. El tudod ezt képzelni? Azzal végső kétségbeesésében sírva fakadt. Chabot admirális végre megjelent a palotában, hogy részt vegyen a király és a királyné által rendezett díszvacsorán és az azt követő estélyen. A tengernagyot és kíséretét Brandon vezette be a díszterembe. A hosszú asztalokat frissen szőtt, nagy H&A kezdőbetűkkel díszített selyemterítők borították, melyeket Anna kimondottan erre az alkalomra rendelt. Az asztalokon csillogó arany és ezüsttálak, kancsók, kupák és gyertyatartók álltak, szintén a királyi pár kezdőbetűivel, melyek a legjobb kovácsok keze munkáját dicsérték. A teremben több kvartett játszott felváltva hol angol, hol francia dallamokat. – Felség – szólt Brandon, és meghajolt a király előtt. – Engedje meg, hogy bemutassam őfőméltósága Philippe Chabot de Briont, Franciaország admirálisát. Chabot előrelépett, és egy széles kézmozdulat kíséretében meghajolt. – Felség. Henrik bólintott. – Örömömre szolgál, hogy vendégül láthatom udvaromban. Hadd mutassam be a feleségemet, Anna királynét. Annát fájdalmasan érintette Chabot üdvözlő szavainak és kézcsókjának merev szertartásossága. Urára pillantott, hogy vajon ő is észrevette-e, de Henrik már a királyi asztal felé tessékelte vendégét. – Jöjjön, foglaljon helyet, méltóságos uram – mondta. Azzal fellépett az emelvényre, ahol Annával együtt elfoglalta székét a királyi asztalnál. A tengernagy Anna mellé került, míg Thomas és George Boleyn az asztal két végén kapott helyet. A király egy biccentéssel jelezte, hogy a vacsora elkezdődhet. Szolgák tucatjai siettek ki és be, a legkülönlegesebb hal, szárnyas és vadételekkel megrakott tálcákat cipelve, s minden fogás egyegy virágokkal, tollakkal és gyöngyökkel díszített műalkotás volt. Henrik figyelmesen nézte a vendége arcát. Anna tudta, hogy a király megpróbálja elkápráztatni a francia tengernagyot, de úgy tűnt, nem jár sikerrel. Chabot egy kézlegyintéssel visszautasított majdnem minden ételt, és még az angol bort is csak vonakodva kóstolta meg. Henrik unszolására gyanakodva beleszagolt az italba, egy apró kortyot ivott belőle, majd fintorogva letette a kupát. Harsányan nevetve kijelentette: – Nagyon gyümölcsös ez a bor. És erős. Mint a gladiátorok verejtéke! – A király vele együtt kacagott, bár Anna érezte, hogy a jókedve erőltetett. Anna lassan kortyolta a borát, és közben Chabot-ról a teremben ülőkre fordította a tekintetét. Azon töprengett, vajon mivel tudná felkelteni az admirális figyelmét. Úgy látszott ugyanis, hogy a francia vendég szándékosan nem vesz róla tudomást. Henrik megszorította a kezét, jelezve, hogy tisztában van kényelmetlen helyzetével. Aztán egy férfira mutatott a vendégseregben. 1 2 1

– Méltóságos uram, ki az az úr ott lent? – A titkárom, Monsieur Gontier – felelte Chabot. Henrik felállt. – Akkor mindenképpen be kell mutatnom a királynénak. – Annára mosolygott, majd lelépett az emelvényről. Kisvártatva a tengernagy Anna felé fordult. – Bocsásson meg nekem, felség, amiért nem tudtam részt venni az estélyen, melyet a tiszteletemre rendezett. Igazán nagyon sajnálom, de őfőméltósága Suffolk hercege és elbűvölő hitvese valósággal fogva tartottak a kastélyukban. Hogy is mondjam? A vendégszeretetük foglya voltam. Anna bólintott, s bár tudta, hogy Chabot nem mond igazat, úgy tett, mintha hinne neki. Aztán lenézett a tömegre, és hangos nevetésben tört ki. Henrik a titkárt ugyan nem találta meg, helyette viszont rábukkant arra a bájos francia hölgyre, aki Chabot kíséretében érkezett Angliába. A király éppen elmélyült beszélgetést folytatott a törékeny szépségű mademoiselle-lel. Az admirális sértetten hápogott. – Hogyhogy, hölgyem? Ön az én káromra mulat? Anna csak a fejét rázta, és megpróbálta elfojtani a lelkéből feltörő fájdalmas nevetést. De semmit sem tehetett a ránehezedő magánnyal és reménytelenséggel szemben. – Bocsásson meg – szólt a szemét törölgetve –, de muszáj volt nevetnem a király ajánlatán, hogy bemutatja nekem az ön titkárát. Mert amíg őt kereste, találkozott egy csinos hölggyel, és emiatt eredeti célját rögtön elfelejtette! A tengernagy fagyosan nézett a királynéra, akinek az őszintesége szemlátomást nem hatotta meg. Anna viszont képtelen volt elrejteni az érzelmeit. Csak ült, és tehetetlenül figyelte, ahogy a francia hölgy büszkén felszegi a fejét, és először Henrikre, majd Charles Brandonra kacsingat. „Ó, micsoda öröm királynénak lenni!” – gondolta keserűen. Hisz mit ér az előkelő rang, ha a nemesek mind kicsúsznak a keze közül, s ahogy őket, úgy a királyt is könnyen elveszítheti. Henrik számára véget ért a mulatság, bár a díszteremben még folytatódott a zene, a tánc és az evésivás. Ez így volt rendjén, hadd tömjék csak a bendőjüket az udvaroncok, hadd igyák magukat az asztal alá. Ő maga viszont most egy nagyjelentőségű és szigorúan bizalmas ügy lebonyolítására készült. Csupán egyetlen cél lebegett a szeme előtt, amikor meghívta Chabot admirálist és Cromwellt a magánlakosztályába. – Milyen utasításokat kapott a királyától Erzsébet lányom és Angouléme hercegének az eljegyzését illetően? – kérdezte a francia vendéget. Chabot tengernagy Cromwellről a királyra pillantott. – Őfelsége sajnálattal közli, hogy ez az ajánlat számára elfogadhatatlan. Henrik döbbenten meredt rá. – Hogyhogy elfogadhatatlan? – Bármennyire kedveli is a királyom felségedet, nem jegyezheti el szeretett fiát egy… egy olyan menyasszonnyal, akinek a törvényességét nem ismeri el sem a pápa őszentsége, sem a katolikus egyház, de még a császár sem. Henrik kézfeje elvörösödött a dühtől és a megaláztatástól. Egy hajszálon múlt, hogy nem utasította ki szobájából a tengernagyot. – Mindazonáltal – folytatta Chabot – szeretete jeléül őfelsége egy másik házasságot javasol, amelyet szívesen támogatna: a trónörökös és Mária hercegnő frigyét. Henrik szíve vadul kalapálni kezdett, s kapkodva szedte a levegőt, ami egyszerre átforrósodott körülötte. – Amennyiben ön nem egyezik bele a házasságba, királyom a császár lányával jegyzi el a fiát, és ezáltal Anglia elszigetelődik Európa többi részétől. – Az admirális majdhogynem gúnyosan oldalra billentette a fejét, és így várta Henrik válaszát. Egy hosszú percig feszült csend telepedett a szobára. Végül Cromwell szólalt meg: 122

– Méltóságos uram, a meghallgatása őfelsége részéről véget ért. Chabot látszólag közönyösen meghajolt és kiment. Henrik dühödten, hitetlenkedve nézett Cromwellre, de közben érezte, hogy a lelke mélyén valami fontos változás megy végbe. – Nincs mentségem, Catherine. Azt hittem, azok az idők már elmúltak. Catherine a díszterem egyik kis falfülkéjében ült, onnan nézett a boldogan mulatozó párokra. Az este folyamán látta, milyen pillantásokat vet Mademoiselle Germaine a férjére, és azt is, hogy a herceg hogyan bámulja a lányt. Hamar rájött, hogy Brandon hűtlen volt hozzá. – Talán az emberi természet sosem változik meg. A férfi megfogta a felesége karját. – Esküszöm, hogy soha többé nem fog ilyesmi előfordulni. Nagyon szeretlek. Catherine lesütötte a szemét, és felsóhajtott. – Nincs jogom elvárni, hogy higgy nekem, de igazat mondok. Az asszony ismét felpillantott, és lassan a férfi keze felé nyúlt, de végül nem fogta meg. – Látod – mondta –, mégiscsak megbántottál. Anna úgy érezte, muszáj megkérdeznie Henriket. Az estély már több órája véget ért, ő pedig azóta arra várt, hogy egy percre kettesben maradhasson a férjével. Képtelen volt elaludni, jóllehet már hajnali három óra felé járt az idő; tudni akarta a választ, még akkor is, ha az igazság nem lesz számára örömteli. Átsietett a király lakosztályába, és fejét fölvetve végre nekiszegezte a kérdést: – Ki volt az a nő? Henrik ránézett. A karosszékében ült, ujjait a mellén összefonva, egyik lábát lazán átvetette a karfán, és szemlátomást élvezte a kellemes tétlenséget. – Milyen nő? – kérdezte szárazon. – Amelyikkel olyan jól elbeszélgettél, miközben Monsieur Gontier-t kellett volna megtalálnod. – Nem tudom, kiről beszélsz. Anna közelebb lépett, és egyik kezével rátámaszkodott a király íróasztalára. – Ő is a szeretőd? Henrik szeme vészjósló villámokat szórt, de Anna nem tágított. – Hány szeretőd van? Mi a nevük? Hol tartod őket? Valakitől azt hallottam, hogy az előkelő barátaid, mint Brandon, segítenek a kis afférjaidban. A király felállt, a keze ökölbe szorult. – Most már elég legyen! – Nem! Hiszen te mondtad mindig, hogy sose hazudjunk egymásnak. Hogy az őszinteség a szerelem alapja. – Akkor most őszintén megmondom neked, mihez tartsd magad – vágott vissza Henrik, fenyegetőn közelítve; vérvörös arcán megfeszültek az izmok. –Hunyj szemet az ügyeim felett, és némán tűrj, ahogy nálad különb elődeid tették! Annának elakadt a lélegzete. – Hogy mondhatsz ilyet? Mintha nem tudnád, hogy ezerszer jobban szeretlek, mint Katalin valaha is szeretett! – Te meg mintha azt nem tudnád, hogy ugyanolyan gyorsan a porba ránthatlak, ahogy fölemeltelek! Hálát kellene adnod Istennek, hogy megvan az ágyad, mert esküszöm, ha újra dönthetnek, nem adnám neked! Annából kitört a zokogás. Henrik elment mellette, és a hálószobája felé indult. Egy pillanatra még megállt és odavetette: – Ferenc király nem egyezik bele az eljegyzésbe. A királynénak elkerekedett a szeme. 1 2 3

– Miért nem? – Mégis mit gondolsz? – Henrik a fogát vicsorgatva hajolt felé. Anna önkéntelenül hátralépett. – Mert a pápával meg a császárral együtt ő is azt gondolja, hogy a lányunk egy fattyú! És hogy te nem vagy a feleségem! – Azzal sarkon fordult, bement a hálószobába, és bevágta maga mögött az ajtót. A falon lógó arcképek beleremegtek a csapódásba. A királyi palota kertjét betöltötte a kora nyári zsongás – ezernyi tarka lepke röpdösött a frissen nyíló bimbókra, a madarak fűszálakat gyűjtögettek a fészekrakáshoz, s a tó vizén vidáman futkostak a molnárkák. A királyi pár reggeli sétát tett a szabadban; elöl Henrik lépkedett Brandonnal, őket kissé lemaradva Anna követte az udvarhölgyei, valamint legújabb kedvence, egy kis fehér kutyus társaságában. – Mondd csak – fordult Henrik a herceghez –, hogy van a te bájos Catherine-ed? Brandon letört egy vékony ágat. – Jól van, felség. Képzelje, gyermeket vár. – Irigyellek, Charles, amiért ilyen boldog házasságban élsz. – A király egy apró tárgyat szorongatott a kezében. Továbbsétált, majd megkérdezte: – Te hiszel abban, hogy a bolygók irányítják az életünket? Brandon eltöprengett egy darabig, majd azt válaszolta: – Nem tudom. – More-ral sokszor beszélgettünk ilyen témákról. Éjszakánként kiálltunk a tetőre, és onnan néztük az égboltot. Sir Thomas rengeteget tudott a csillagokról és arról, hogy miként befolyásolják a hangulatunkat. – Henrik szétnyitotta a tenyerét, és belenézett: a More-tól kapott ezüstfeszület feküdt benne. Ellágyult a hangja, ahogy folytatta: – Most már bánom, ami More-ral történt. Bár vissza tudnám forgatni az idő kerekét! De nem csak az én hibám volt. Valahányszor elbizonytalanodtam, és hajlani kezdtem afelé, hogy megkíméljem az életét, mindig közbelépett egy bizonyos személy, és a halálát sürgette. Brandon megtorpant, és összevont szemöldökkel kérdezte: – Ki az? A király hátranézett az ösvényen, és a tekintetét Annára szegezte, aki éppen mélyen lehajolva a kiskutyája fülét vakargatta. – Te is tudod, ki az, Charles. Henrik hirtelen mozdulattal meglendítette a karját, és behajította More keresztjét a tóba. A feszület egy röpke pillanatig még a víz felszínén maradt, aztán megpördült, és lesüllyedt a mélybe.

124

Tizenkettedik fejezet

Az erdő ezüstös fényben úszott, s a levegőt betöltötte a fákon gubbasztó baglyok ismerős, mégis lidérces huhogása. Anna a göröngyös úton lovagolt Nan és Madge előtt, és bár nem tudta pontosan, merre tart, megnyugtatta az udvarhölgyei jelenléte. Elértek egy tisztáshoz, ahol leszállt a lováról, és örömmel látta, hogy jó néhány olyan ember vár rá, akiket szeret – az apja, fivére, Mark Smeaton és Thomas Wyatt. Mark egy almát nyújtott felé, ám ő könnyed kacajjal visszautasította. Egyszer csak hajlott hátú öregasszony lépett ki a fák közül. A bőre hamuszínű volt és ráncos, a szeme pedig olyan fekete, mint a kút mélye. Anna visszatartotta a lélegzetét. Az apja azonban belekarolt, és odavezette az öregasszonyhoz. Anna engedelmeskedett, és bár megpróbált nem nézni az asszonyra, minduntalan rávetődött a tekintete. Három álarcos alak lépett az öregasszony mellé. Megfogták Annát, levették róla a köpenyét, és helyette egy hosszú, vörös ingruhát húztak rá. Anna kétségbeesetten nézett körbe, hátha megpillantja az apját, a fivérét, a barátait, de azok mind eltűntek. Anna egyre jobban rettegett. Az álarcos alakok megkötözték a kezét, és egy folyóhoz vezették, melynek a partján óriási, félelmetes szalmabábu állt. Anna megpróbált kiáltani, de nem jött ki hang a torkán. Ekkor kinyílt a hatalmas lény hasában egy faajtó, őt betuszkolták, az ajtót pedig bereteszelték mögötte. Az öregasszony és az álarcosok leengedték a szalmabábut a folyóba. A vízben különös, fehér szemű nők és férfiak álltak sorban, akik a szalmabábut egymásnak adogatva úsztatták lefelé a folyón. Anna rémülten csapkodva küszködött, ahogy a víz beáramlott a réseken. Pár perc elteltével mások, akik a folyóparton álltak, kihúzták a bábut a vízből. És akkor Anna meglátta, mi közeleg felé – egy égő fáklya! Egyszeriben visszatért a hangja, és sikoltozni kezdett. Megragadta és teljes erejéből rázta az ajtó rácsait, de azok nem engedtek. A fáklya egyre közelebb ért. A narancsvörös fény megvilágított egy arcot, és Anna felismerte, ki tartja a fáklyát: Mária volt az, Katalin lánya. Mária révült tekintettel a szalmabábuhoz nyomta a fáklyát, és lángra gyújtotta. Ó, Istenem, ne! Nem akarok meghalni! Nem érdemlem meg a halált! A lángok körbenyaldosták, megperzselték a bőrét, a húsát, aztán belekaptak a hajába… Anna hirtelen felült az ágyban, kezét a szívére szorította, arca verejtékben úszott. Bár nem sikított föl, egészen össze kellett kuporodnia, hogy ne törjön ki belőle a kétségbeesett kiáltás. Erre az egy pillanatra legalább ura volt önmagának. Elizabeth nem akarta felébreszteni álmából az úrnőjét. Katalin már olyan súlyos állapotban volt, hogy az érzékei teljesen kiszámíthatatlanul működtek: hol egészen eltompult, hol váratlanul felélénkült. A szobában az elmúlás és a közelgő halál szaga terjengett. Elizabeth pedig semmit sem tehetett azért, hogy úrnőjét kigyógyítsa a betegségéből, és megtisztítsa a szobát a pusztulás szellemétől. – Mária? – motyogta Katalin csukott szemmel. Elizabeth az ágyhoz lépett, és megfogta úrnője kezét. – Nem, asszonyom, Elizabeth vagyok. Katalin kinyitotta a szemét. Felsóhajtott, és elfordította az arcát. – Több mint négy éve nem láttam a lányomat. Hát nem kegyetlenség tőlük, hogy így szétválasztanak minket? – De az, drága asszonyom. 1 2 5

– Megszakad a szívem. Elizabeth semmivel sem tudta enyhíteni az anya fájdalmát. – Olvasd fel nekem újra a Kúria döntését! – szólt Katalin. – Kérlek. Elizabeth benyúlt az ágy melletti asztalka fiókjába, és elővett egy pápai pecséttel ellátott, megsárgult pergament. Olvasni kezdte: – „Kijelentjük, hogy VIII. Henrik király és Aragóniái Katalin frigye a katolikus egyház előtt hiteles és megbonthatatlan, és közös utódjukat továbbra is jogosnak és törvényesnek tekintjük.” Katalin ajkán hosszú idő óta először halvány mosoly suhant át. Az iratért nyúlt, elvette, és megcsókolta rajta a pecsétet. – Látod? – mondta. – Ez az örök igazság, amit ember soha meg nem másíthat. Henrik kíváncsian nyitotta ki a vaskos, bőrkötésű könyvet. A Valor Ecclesiasticus volt az, mely a királyi biztosok vizsgálatai alapján elkészített kimutatásokat tartalmazta az Angliában működő szerzetesi intézmények vagyonáról és tevékenységéről. Cranmer hozta a kötetet a király magánlakosztályába Cromwell és Boleyn kíséretében. Miközben Henrik átlapozta a könyvet, véletlenszerűen kiválasztva egy-egy oldalt, Cromwell magyarázott: – Ebben a kötetben tételesen fel van sorolva az összes angliai kolostor, szerzetesrend és egyéb vallási intézmény vagyona, beleértve a földbirtokaikat és minden ingóságukat. – Továbbá szerepel benne az a rengeteg erkölcstelenség, csalás és visszaélés – tette hozzá Cranmer –, ami ugyanezen intézményekben gyakran több száz éve akadálytalanul burjánzik. A király tovább forgatta a lajstromokkal és számításokkal sűrűn teleírt oldalakat. – Ugyanakkor – mondta Boleyn, közelebb húzódva a királyhoz – felséged kincstára jelentősen leapadt. Hát nem elgondolkodtató, hogy miközben az alattvalók mérhetetlen vagyonra tesznek szert, az angol korona egyre inkább eladósodik és elszegényedik? Henrik lassan becsukta a könyvet, és az járt a fejében, hogy egy királynak sosem volna szabad efféle szavakat hallania, és hogy ha valóban ez a helyzet, sürgősen orvosolni kell. – Valóban elgondolkodtató, amit mond, uram. A tükörből üde arcú, selymes hajú nő nézett vissza rá, aki nem sokkal volt idősebb, mint amikor megismerkedett a királlyal. De vajon mit láthat Henrik, amikor ránéz? Egy idősödő nőt, akinek az arcát gond és bánat barázdálja? Anna tűnődve, csüggedten tapogatta végig az arcát. Az előcsarnokból egy férfi hangja hallatszott. Anna sietve előjött a hálószobájából, és kikiáltott: – Te vagy az, George? Ám a látogatója Sir Henry Norris volt, a király barátja. Anna igyekezett leplezni a csalódottságát. – Sir Henry – szólt, ahogy a férfi meghajolt előtte. – Felség – köszöntötte Norris. – Ismét azért jöttem, hogy a király beleegyezésével tiszteletemet tegyem Lady Sheldonnál. – Tessék – felelte Anna, és Madge-re pillantott, aki mosolyogva lesütötte a szemét. – Ugyanakkor… szeretném megragadni az alkalmat, hogy kifejezzem felséged iránti mély odaadásomat és tiszteletemet – folytatta Norris. Anna ránézett. – Magam is a reformáció híve vagyok – tette hozzá Sir Henry –, ezért nagyra tartom újító szándékú munkáját, amiért bár sosem vár dicséretet, mégis minden elismerést megérdemel. – Valóban nem az elismerésért teszem – mondta Anna, akit meghatottak Norris szívből jövő szavai. –Amikor meglátogatom a különböző rendházakat, arra próbálom ösztökélni az ott lakókat, 126

hogy tisztítsák meg életüket az erkölcsi romlástól és az ósdi tanoktól, különben menthetetlenül elpusztulnak. Norris bólintott. – Nekünk, evangélikusoknak jutott az a feladat – mondta –, hogy életet leheljünk a halott csontokba, és megértessük a tudatlan néppel a hit és az isteni ige fontosságát. A királyné elmosolyodott, és helyeslőn bólintott. – Látom, megértjük egymást, Sir Henry. – Majd Madge felé intett. – Lady Sheldon, Sir Henry Norris kívánja tiszteletét tenni. Az udvarhölgy szégyenlősen előrelépett. Feleolyan idős sem volt, mint az udvarlója, mégis úgy tűnt, szívesen fogadja a férfi széptevését. – Uram – szólt és pukedlizett. Ahogy Norris és Madge kimentek, George lépett a szobába. A távozó pár után nézett, majd a nővéréhez fordult. – Beszélni akartál velem? Anna érezte, hogy a teste elernyed, lefagy arcáról a mosoly, és ismét ránehezedik a gond, mint egy súlyos, vastag bunda. Behívta George-ot a hálószobájába, és becsukta az ajtót. Kézen fogta fivérét, és a szemközti falnál álló nagy tölgyfa ágyhoz vezette. Leültek egymás mellé a lepedővel letakart pehelymatracra. A kis fehér kutya, amelyik a párnákon aludt, alig hallhatóan morgott egyet, és átfordult a másik oldalára. Anna megragadta George mindkét kezét, olyan nagy szüksége volt az érintésére. – Megint azt álmodtam – súgta izgatottan. – Anna! – George a fejét csóválta. – Mondtam már neked korábban: Mária az én végzetem, én pedig az övé. Amíg az a két nő él, nem vagyok biztonságban. Miért nem hal meg végre Katalin? Azt mondják, nagyon súlyos beteg. Akkor miért nem tud már meghalni? – Ne mondj ilyet! Anna kihúzta magát. – Van egy tervem. Amikor Henrik legközelebb külországba utazik, én leszek a régenskirályné. Akkor pedig elrendelhetem a halálukat. George elhűlve hallgatta, majd megragadta nővére mindkét vállát. – Te megőrültél! Hagyd ezt abba! Hallgass, és figyelj rám! Soha – érted? –, soha senki nem hallhatja vagy láthatja, még az udvarhölgyeid sem, hogy ilyeneket beszélsz vagy teszel. Te Anglia királynéja vagy! Akkor az isten szerelmére, viselkedj is ehhez méltón! – George visszafojtotta a lélegzetét, és suttogva folytatta: – Végtére is, Katalin királyné udvarhölgye voltál. Láttad és hallottad, miként viseli a rangját. Nekem úgy tűnt, ő sohasem mutatta ki a legbensőbb érzéseit. Nem tudnál te is egy kicsit olyan lenni, mint ő? Anna a fivérére meredt. Alig tudta kipréselni magából a szavakat. – Olyan… mint Katalin? – Igen! Jól hallottad! Legalább próbálj boldognak látszani. Hitesd el mindenkivel, hogy elégedett vagy a sorsoddal. És ne mászkálj úgy, mint egy rakás szerencsétlenség! – George elengedte nővérét, és kiviharzott a hálószobából, félig nyitva hagyva az ajtót. Siettében kis híján fellökte Nant, aki seprűvel a kezében állt az ajtó előtt, de nem takarított. A Syon apátság rendháza tekintélyes, repkénnyel futtatott kőerőd volt a Temze partján; mintegy száz évvel korábban London mocsaras területeiről költöztették át és építették fel a várostól délnyugatra fekvő szilárdabb talajra. Az Isten dicsőségére emelt kolostorban olyan szerzetesek laktak és dolgoztak, akik életüket teljességgel a katolikus egyháznak szentelték, és az imádság mellett kertészkedéssel és méhészkedéssel töltötték napjaikat. Az apát éppen néma fohászba merült a kert egyik csendes zugában álló Szűz Mária-szobor 1 2 7

előtt, amikor egy izgatott szerzetes érkezett a futástól lihegve. – Tisztelendő atyám! – hadarta a szerzetes, és egy levelet lobogtatott. Az apát keresztet vetett, felállt, és hunyorogva nézte a levelet a szerzetes kezében. – Jól látom? A király pecsétje van rajta? A szerzetes arca hamuszürkévé vált. – Igen, atyám. Felszámolják a rendházat! Mr. Cromwell parancsára feloszlatják a rendünket. Az apát gondterhelten keresztet vetett. – Mutasd, kérlek! – A szerzetes átadta a levelet, az apát pedig figyelmesen végigolvasta. A tekintete egyre jobban elkomorult. – Mi a bűnünk, atyám? – Nem tudom – felelte az apát. Szétnyitotta az ujjait, és a levél lehullott a földre; összekulcsolt kézzel, a fejét csóválva visszaindult az épület felé. A konyhakertben dolgozó egyik szerzetes hallotta a felbolydulást, ezért mikor az apát elhaladt mellette, megkérdezte: – Mi lesz velünk, atyám? Az apát nem tudta, mit feleljen. William Brereton volt a királyi előkóstoló az aznap esti vacsoránál. Miután a szolga letette a tálalóra az almával díszített halat, Brereton odalépett, a késére szúrt egy kis falatot, majd megszagolta és bekapta. Egy pillanat múlva bólintott; a király és a királyné nyugodtan fogyaszthatja a halat. A vacsoránál felszolgáló nemes átvitte a tálat a király asztalához, majd meghajolt és visszavonult. Henrik rámosolygott Annára, aki szintén igyekezett mosolyt erőltetni az arcára, majd halkan így szólt: – Megkérdezed még egyszer a francia nagykövetet, van-e remény arra, hogy Ferenc megenyhül, és mégis beleegyezik Erzsébet és a fia házasságába? A király felemelt egy falatnyi halat. – Talán. – Újra elmosolyodott, bár egyértelmű volt, hogy nem akar többet beszélni erről. Ám Anna nem tágított. – Te is fontosnak tartod a lányunk jövőjét, nem igaz? – Dehogynem – felelte Henrik, és letette a kését. – Te viszont biztosan megérted, azzal, hogy Ferenc visszautasította a házassági ajánlatunkat, súlyosan megsértett. Ezek után azt akarod, hogy könyörögjek neki? – Nem! Semmi esetre sem. – Anna a szájához emelt egy kis darab halat, de mielőtt bekapta volna, tétován szagolgatni kezdte. – Kedvesem – szólt a király –, már megkóstolták. Nincs megmérgezve. Anna bekapta a falatot, és bár nem volt jó íze, nagy nehezen lenyelte. – Valójában – mondta Henrik – talán előnyösebb lenne számunkra, ha a császárral kötnénk szövetséget. Anna bosszúsan nézett rá. – Az Katalinnak kedvezne. – Ennek semmi köze Katalinhoz. Engem csak Anglia érdekel, kizárólag az ország érdekeit tartom szem előtt. Végtére is ez a dolgom, vagy nem? Anna az asztal végénél ácsorgó nemesre pillantott, akit valószínűleg jól elszórakoztatott a szócsata. – Sajnálom – felelte Henriknek. – Bocsáss meg. – Nincs miért bocsánatot kérned. Szíveden viseled a lányunk sorsát, és ez így is van rendjén. De – tette hozzá a király, ellentmondást nem tűrő hangon – a nagyobb horderejű ügyeket hagyd 128

rám. Megértetted? Anna bólintott, és alázatosan lesütötte a szemét. Ugyanazon az estén Thomas Cromwell Cranmer érseket és feleségét, Katharinát látta vendégül vacsorára. Az étkezőben kellemes hangulatot árasztott a gyertyák fénye s a finomabbnál finomabb ételek illata. – Azt hallottam – szólt az asszony Cromwellhez, miközben kibontott haját a válla mögé simítva rákönyökölt az asztalra –, hogy fel akar oszlatni néhány rendet. – Így van. Már bele is vágtunk. – Mi egyebet tervez még? – El akarom töröltetni az összes olyan ünnepnapot, amelyik a törvénykezési időszakra vagy az aratás idejére esik. Ezek az erőltetett szabadnapok megakasztják a munkát, és károsan befolyásolják az ország gazdaságát. Ráadásul fontos kereseti lehetőségtől fosztják meg a munkásokat. Katharina bólintott, és evett egy falat sültet. – És mi a helyzet a papokkal? Most már Cranmer is csatlakozott a beszélgetéshez. – Ami a papságot illeti – szólt előredőlve –, szeretnénk kiadni néhány rendelkezést, amelyben kötelezzük őket, hogy prédikációikban emeljék ki a királyi főhatalom jelentőségét. Egy másik határozat pedig előírná a szülőknek és a gazdáknak, hogy ne latinul, hanem angol nyelven tanítsák meg gyermekeiknek és szolgáiknak a miatyánkot, a hiszekegyet és a tízparancsolatot. Cromwell ehhez még hozzátette, hogy mostantól minden egyházi személy köteles lesz beszédeiben támadni a szentképek kultuszát és a zarándoklatokat, s a korábban kegytárgyakra költött pénzt ezentúl a szegények között kell szétosztaniuk. Katharina mosolygott. – Ez mind nagyszerű, uraim, de az az érzésem, hogy ennél jóval gyorsabban és hatékonyabban is cselekedhetnének. Cromwell az érsekre pillantott. – A felesége valódi radikális, Thomas. Cranmer bólintott. – Úgy bizony. Ő aztán nem tolja senki szekerét, hanem fogja és felborítja! A férfiak nevettek. Katharina összehúzott szemmel figyelte őket. – Bizonyára nem nevetnének ennyire, ha állandóan egy ládába préselve kellene utazniuk. Cranmer a felesége kezéért nyúlt. – Igazán sajnálom, drágám. Az asszony elhúzódott. – Nem vagyok a „drágád”. Senki „drágája” sem vagyok. Mint önálló nő elvárom, hogy egyenrangú félként kezeljenek, és tartsák tiszteletben a véleményemet! Önöknek talán furcsán hangzik mindez, de német földön már más szelek fújnak. Az én szememben a katolikus egyház maga a megtestesült gonosz. Elavult tanaival tudatlanságban tartja a népet, olyannyira, hogy az emberek bűnösnek érzik magukat a saját testükért és gondolataikért. És mondják csak, micsoda elképzelés az, hogy a gazdagok vásárolhatnak a lelküknek egy parcellát a mennyországban?! Cromwell lehajtotta a fejét. – Teljesen igaza van. A katolikus egyház velejéig romlott és menthetetlen. – Akkor pedig – mondta Katharina – kíméletlenül le kell rombolniuk, hogy írmagja se maradjon! Ez a tanácsom önöknek, Mr. Cromwell. – Azzal megtörölte a száját, és szélesen, magabiztosan elmosolyodott. – Most már visszatehetnek a ládámba! A vacsora barátságos hangulatban folyt tovább. Amikor a vendégség véget ért, Cranmer beszállt a hintójába, Katharinát gondosan elrejtette a nagy faládában, és így indultak haza.

1 2 9

William Brereton a palota egyik emeleti ablakában állt, és a fogát csikorgatva, kezét ökölbe szorítva nézett le a kertbe. Odalent Anna királyné játszott totyogó kislányával, Erzsébettel. A kicsi gyönyörű gyermek volt, lángoló vörös haját apró, gyöngyökkel díszített selyem főkötő fogta össze. Lady Bryan, a kislány nevelőnője, közvetlenül mellettük állva figyelte, ahogy Anna ölébe veszi a gyermeket, és összevissza csókolgatja. – Édes kicsi lányom! Angyalkám! – Mama – gügyögte Erzsébet. A királyné elküldte Lady Bryant, és tovább dédelgette a gyermekét. – Hiányoztam neked? A kislány bólintott. – Igen, mama. – Te is nagyon hiányoztál nekem, csillagom! Sok-sok szép új ruhát csináltatok neked, jó? Szeretnél gyönyörű új ruhákban járni? Erzsébet bólintott, mire Anna ismét erősen magához ölelte. Brereton elfordult az ablaktól; a szíve hevesen vert, és forgott vele a világ. Aztán az inas újra lenézett a kertbe. Nem volt ott sem a királyné, sem a kis hercegnő. Csupán elképzelte a jövőt. Ám azt is tudta, nem engedheti, hogy ez a jövő valóra váljon. A Syon rendház apátja meghökkenve látta, hogy egy idegen jön-megy az írószobában, ahol a szerzetesek nagy odafigyeléssel, némán másolták a vallásos szövegeket. Az idegen olyan fesztelenül járkált köztük és tanulmányozta a munkájukat, mintha ő maga lenne az apát. – Uram? Az ismeretlen férfi felnézett a szövegből, amelyet éppen szemügyre vett. Arcán a legkisebb zavar sem tükröződött. – Ó, tudom, értesítenem kellett volna a látogatásomról – szólt mesterkélt mosoly kíséretében. – Kicsoda maga? – John Leland a nevem. Őfelsége könyvtárosa vagyok. Feltételezem, a kolostornak van saját könyvtára. Az apát összevonta a szemöldökét. – Természetesen van. Rengeteg régi, értékes kéziratot és szöveget őrzünk benne. Nagyon büszkék vagyunk rá. Leland összepréselte az ajkát. – A király parancsára alaposan át kell néznem az összes felszámolásra váró rendház könyvtárának az anyagát. Őfelsége mindent meg kíván tenni azért, hogy az irodalmi kincsek fennmaradjanak. – Úgy érti, elviszik innen a gyűjteményünket? – Természetesen. Az egész a királyi könyvtárba kerül. Az apát nem jutott szóhoz. Leland kedvtelve nézte a pap elkeseredését. – Őfelsége azzal is megbízott, hogy kutassak fel minden olyan szöveget, amely a királyi főhatalom és az Új Királyság értékeit hangsúlyozza. Az apát végre megszólalt. – Nem hinném, Mr. Leland, hogy nálunk sok ilyen témájú kéziratot találna! Thomas Boleyn arcát súlyos gondok barázdálták, ahogy a fiához fordult. – Beszéltél mostanában Annával? – Igen – felelte George. Boleyn jobbra-balra tekingetett a folyosón, ügyelve, nehogy bárki kihallgassa a beszélgetésü130

ket. – Aggódom miatta. Mindenki láthatja, hogy a király már nem szereti annyira, mint régen. Vajon mi lehet vele a gond? – Nem tudom. Talán fél valamitől. Boleyn komorsága egyszeriben vad dühvé alakult, amit alig bírt féken tartani. – Szegény George! Te teljesen meggárgyultál? – Nem, apám! – Remélem is! Térj észhez, mert nagy a tét! A gyávák elbuknak, és életük végéig bánkódhatnak a szerencsétlenségükön. Ma csak az lehet sikeres, aki bátor, és a félelmet csak másokban ismeri fel. – Durván megragadta fia karját. – Eredj, és beszélj újra a nővéreddel! – parancsolta, azzal elviharzott. A királyné magánlakosztálya vidám zenétől és élénk társalgástól volt hangos. A seregnyi szolga és udvaronc között, akiknek java részét George nem is ismerte, alig lehetett lépni a teremben. Mark Smeaton egy szék támláján ülve hegedült. A szoba közepén Nan és Madge forgott körbekörbe, miközben Wyatt és más férfiak lelkesen tapsoltak. Brereton, a király inasa, szótlanul figyelte a mulatozókat. Amint Anna megpillantotta a fivérét, gyorsan odafurakodott hozzá a tömegen át. A szeme természetellenesen csillogott, mintha ivott volna. – Így már jobb, igaz, George? – búgta a kelleténél kicsit hangosabban, és átkarolta öccse nyakát. – Sokkal jobb. – Táncolsz velem? – Nem. Most nem. Anna lebiggyesztette az ajkát, majd csatlakozott az udvarhölgyeihez a táncparkett közepén. Másoknak is intett, hogy jöjjenek táncolni. Több férfi boldogan engedelmeskedett; Brereton is közéjük állt, bár egy pillanatra sem mosolyodott el. George odalépett Wyatthez, aki le nem vette a szemét a királynéról. – Hosszú évek teltek el – mondta George –, és ön még mindig szerelmes belé. A költő kényszeredetten mosolygott. – Téved, uram. A szerelmem rég fellobbant, és ki is hunyt. – Hmm – morogta George, és a táncosok felé fordult. Féktelen mulatság folyt, de az egész valahogy mesterkéltnek és megrendezettnek tűnt; mintha a királyné ezzel az előadással akarná palástolni a félelmeit. Anna látszólag kicsapongó jókedve valójában elkeseredés volt, a mosolya pedig álarc. A királyné sűrűn váltogatta a táncpartnereit, s közben minden arcot alaposan megvizsgált, ügyelve, hogy mindenki jól érezze magát. Azt akarta, hogy boldognak és felszabadultnak lássák, és senkinek se legyen oka azon tanakodni, vajon mi baja lehet. Brereton tekintete azonban feltűnően fagyos volt. Anna közelebb táncolt hozzá. – Miért néz így rám? – kérdezte tőle, de az inas szó nélkül továbblépett. Az ajtószárnyak kicsapódtak, és egy szolga bejelentette: – Őfelsége, a király! A hegedűszó hirtelen elhallgatott, a táncosok megmerevedtek. Aztán mindenki hajbókolni és pukedlizni kezdett. A meghajló udvaroncok fölött a királyné tisztán látta férjét; Henrik szemlátomást bosszús volt, mint aki rajtakap egy csapat vásott kölyköt. Anna fölemelte a fejét, és ajkát csábítón szétnyitva odalépett Henrikhez. Ahogy asszonyára nézett, a király tekintetében a harag azonnal vad gerjedelemmé változott. Kézen fogta Annát, és így szólt: 1 3 1

– Mark, játssz nekünk egy voltát! Smeaton bólintott, és hangszere fölé hajolva belekezdett egy fergeteges ütemű talján dallamba. A táncosok hátrahúzódtak, és Henrik a parkett közepére vezette Annát. Erősen átölelte, testük egyszerre mozgott a zene ritmusára. Összeérintették a tenyerüket, oldalt léptek, forogtak egymás körül; aztán a király egy kéjes mozdulattal lecsúsztatta a kezét Anna csípőjére, felemelte, és a magasba dobta, majd elkapta, és óvatosan letette a földre elbűvölt partnerét. Szinte lebegve suhantak körbe a táncparketten, egymáshoz simultak, repültek, zuhantak. Anna szíve hevesen vert, ajka nedves lett a vágytól. Megszámlálhatatlan szempár vette körül, s ő boldogan fürdőzött a rászegeződő tekintetekben. Mert ezek a szemek az igazságot látták. Azt, hogy a király és a királyné még mindig szenvedélyesen szeretik egymást, s olthatatlan lánggal égnek. Kifulladásig táncoltak, azután visszavonultak Anna hálószobájába. Talán még soha olyan hevesen nem szeretkeztek, mint aznap éjjel. Anna Henrik bőrébe mélyesztette a körmét, vadul harapdálta, és a lábát szorosan a dereka köré fonta. Mindenestül magáévá akarta tenni, bekebelezni, elemészteni, s közben egyeden vágy hajtotta: vissza akarta szerezni a férjét. A király viszonozta asszonya szenvedélyességét, és olyan erővel hágta meg, hogy Anna egyszerre érzett mérhetetlen fájdalmat s gyönyört. Végül mindketten ernyedten zuhantak a matracra. Anna tovább csókolgatta Henriket, és azt mondta: – Szeretnék újra foganni. Szeretnék egy fiút szülni neked, aki a hasonmásod lehetne. De nem tudok. – Hogyhogy nem? – Képtelen vagyok teherbe esni, amíg az a két nő él. – Kikről beszélsz? – Katalinról és a lányáról. Henrik elhúzódott a csókjaitól. – Azt akarod, hogy ölessem meg őket? Asszonya nem válaszolt, de a király a hallgatásából is értett. Anna szelíden Henrik mellkasára hajtotta a fejét, és felsóhajtott. A fiú úgy tizennégy éves lehetett; prémszegélyes zekét és széles karimájú kalapot viselt. Pál pápa, aki Campeggio és számos más bíboros társaságában ült a szobájában, félbeszakította a megbeszélést, és behívta a várakozót. – Alessandro! A fiú belépett, majd letérdelt, és megcsókolta a pápa kezét. Pál felemelte a fiú fejét, és szeretetteljesen arcon csókolta. – Hadd nézzelek meg! – mondta neki. – Szép nagyra nőttél. Már szinte kész férfi vagy. Alessandro bólintott. – Őszinte vagy és becsületes? – Si, nagyapa. – Imádkozol Istenhez? És imádság közben valóban alázatos vagy? A legény derűsen megvonta a vállát. – Persze. – Rendes fiú vagy – mondta a pápa, és újra megcsókolta. – Most elmehetsz. Amint Alessandro kilépett a szobából, a bíborosok mosolyogtak és tapsoltak. – Remek bíboros válik még belőle – szólt a pápa, és két kezét elégedetten összekulcsolva hátradőlt a karosszékében. – Nem gondolják? A bíborosok egyetértőn bólogattak. Azután Pál nagy levegőt vett, és megpróbálta visszaterelni gondolatait a megtárgyalandó ügyekre. – Kegyelmes uraim, vár ránk néhány megvitatásra váró kérdés. Először is, felkértem Michelangelo mestert, hogy fesse meg az utolsó ítéletet a Sixtus-kápolna falára. 132

Egy csillogó képű, bozontos szemöldökű bíboros az ajkához emelte a mutatóujját, úgy mondta: – De szentatyám, sokan még a székesegyház mennyezetére festett freskóját is kifogásolják. – Én magam is így voltam ezzel – felelte a pápa. –Ámde most már annál inkább tetszik. – Nem fog túl sokba kerülni a kép? – kérdezte Campeggio. – Nem – válaszolta a pápa. – Nem fizetünk érte sokat. Elvégre Michelangelo is csak egy művész. Ezen mindenki jót nevetett. Azután a titkár megkérdezte: – Hogy áll az angol király Nagy Ügye? A nevetés elhalt. A pápa így szólt: – Elmesélek önöknek egy történetet. Egyszer régen, kisfiúkoromban bementem úszni a tengerbe. Az ár nagyon távol sodort a parttól, messze ki a mély vízbe. Hangosan imádkoztam Istenhez, mire egy barátságos hullám a hátára kapott, és kivitt a partra. A bíborosok feszülten figyeltek. – Anglia királya hasonló helyzetben van. A hullámok messze elsodorták a parttól, csakhogy ő ezt nem tudja. Ezért nem is kéri Isten segítségét. Se a miénket. Azt gondolja, egyedül is tud úszni. De hamarosan ráeszmél majd, hogy valójában nem úszik, hanem fuldoklik. Feszületek repültek a levegőben, s zuhantak bele a szekerekbe, ahol már egymás hegyére-hátára dobálva feküdt számtalan szentszobor, Szűz Mária-kép, valamint a Syon rendházban található összes vallásos festmény és kegytárgy. Munkások egész hada dolgozott azon, hogy megtisztítsa az épületet a katolikus egyház minden jelképétől. A fosztogatók nem csupán a műtárgyakat gyűjtötték egybe, hanem még az ablakokat és a tetőcserepeket is leszedték. Mindent, amit csak találtak, a földre hajigáltak, utána pedig halomba hánytak a szekereken. Az apát a kertben állt szerzeteseivel, és elképedve nézte a pusztítást. A szerzetesek közül sokan sírtak. – Atyám – kérdezte egyikük remegő hangon –, kik ezek az emberek? – Bretonok. Franciaországból jöttek – felelte az apát. – Hugenották. – Vagyis protestánsok? Az apát rábólintott, miközben az ő szeme is kezdett elhomályosulni, és fájdalmasan összeszorult a szíve. – De miért éppen ők? Az apát végignézte, ahogy egy csapat breton megragadja és a földre dobja az egyik hatalmas, Szűz Máriát ábrázoló szentképet, majd egy fejszével apró darabokra vágják. Mások lángra gyújtottak egy oltárterítőt, és diadalmasan pörgették a levegőben. – Mr. Cromwell valószínűleg nem merte angol honfitársaira bízni – felelte az apát –, hogy elpusztítsák az örökségüket, és meggyalázzák a saját hitüket. A rombolás késő délutánig tartott. Akkor befogták a lovakat, és a szekerek zörögve elindultak, roskadásig pakolva összezúzott, megégett, szemétre való tárgyakkal, melyek valaha felbecsülhetetlen értékű kincsek voltak. Az apát fogta a zarándokbotját, fölemelte kis batyuját, melyben néhány személyes holmija volt, vetett még egy utolsó pillantást a megszentségtelenített rendházra, és könnyes szemmel elballagott. Anna sietős léptekkel ment végig a folyosón Henrik magánlakosztálya felé, ügyet sem vetve a fal mellett hajbókoló udvaroncokra. Nan és Madge alig győzte tartani vele a lépést. A királyi lakosztály ajtajában, mint mindig, két, skarlátvörös egyenruhába öltözött testőr állt, egyik kezükben alabárd, a másikban lándzsa. Megjelent a főkamarás, és meghajlással köszöntötte a királynét. – Felség. Anna kihúzta magát. 1 3 3

– A királyhoz jöttem. A főkamarás tétovázott, majd egy kissé zavartan mondta: – Asszonyom, őfelsége ma reggel vadászni ment Suffolk hercegével… és más nemesurakkal. Megint elment! Anna megpróbálta palástolni a meglepetését és csalódottságát. – Suffolk hercegével? A főkamarás bólintott. – Igen, felség. – Ó, most már emlékszem – szólt Anna, és kényszeredetten mosolygott. – Hiszen a király mondta is. – A zárt ajtókra meredt. Vajon tényleg elment? Vagy valaki mással van odabent? Sarkon fordult, és ismét átvágott a palotán, nyomában az udvarhölgyeivel. Az udvaroncok kitértek az útjából, akárcsak korábban, és meghajoltak előtte. Ám ez alkalommal Anna úgy érezte, a tekintetük vizslató, a hajbókolásukkal pedig csak gúnyt űznek belőle. A rőt szarvasbika vastag nyakával és hatalmas, tizenkét pontos agancsával egészen különleges példánynak számított. Henrik egy íjpuskával terítette le a vadat, s most a nedves fűben térdelve készült megadni neki a kegyelemdöfést. Brandon tartotta a lovakat, míg a király beleszúrta kését az állat nyakába. – Szép zsákmány – mondta a herceg. Henrik bólintott, és késéről a vért beletörölte a fűbe. – Visszamenjünk a palotába? A király fölegyenesedett, és intett a szolgáinak, hogy szedjék össze a kivérzett állatot. – Még ne – felelte. – Van itt a közelben valamilyen hely, ahol megszállhatunk? Brandon egy pillanatra elgondolkodott. – Igen. Wulfhall. Henrik átvette a kantárt, és felült a lovára. – Wulfhall. Ki is lakik ott? – Sir John Seymour és a családja. A király az állát simogatta. – Emlékszem Sir Johnra. Ő is velünk harcolt Franciaországban. – A szeme pajkosan felcsillant. – Gyerünk! Lepjük meg! Wulfhall jó néhány mérföldre nyugatra, a Savernake-erdő szélén feküdt, így már beesteledett, mire a vadászok elérték a birtokot. Maga az épület egy ősi kastély volt, melynek csúcsos tetői és kőkeményei már több száz nyarat megéltek. Henrik jelzésére Brandon előreügetett, átlovagolt a kapun, és megállt az ajtó előtt. Gyorsan kikötötte a lovát egy közeli vasoszlophoz, majd kopogás nélkül belépett az előcsarnokba, és nagyot kiáltott: – Sir John! Sir John! A középkorú, kopaszodó John Seymour előjött az egyik szobából. – Ki kiabál itt? – kérdezte ingerülten. – Sir John – szólt Brandon –, váratlan vendége érkezett. Seymournak elkerekedett a szeme, majd meghajolt. – Ha ön az, Lord Suffolk, legyen üdvözölve szerény otthonomban! A herceg szélesen elmosolyodott. – Nem, uram, nem én vagyok az. Hanem az angol király. Seymour szeme még tágabbra nyílt. – Mi… micsoda? Anglia királya? Itt? – Igen, uram – felelte Brandon. – Már az ajtónál van. Abban a pillanatban Henrik megjelent az ajtóban, és csípőre tett kézzel, kacagva nézett a ház döbbent urára.

134

John Seymour mindent megtett azért, hogy felkészületlensége ellenére a lehető leggazdagabb vendéglátásban részesítse a királyt. A szakácsainak meghagyta, hogy a konyhán található legfinomabb húsokból készítsenek pecsenyét, mellé friss kenyeret tálaljanak, és ügyeljenek, hogy a kancsókból sose fogyjon ki a bor. Néhány zenében járatos szolga lantmuzsikával és dudaszóval szórakoztatta a vendégeket az étkező egyik sarkában. Sir John átadta Henriknek a helyét az asztalfőn, s ő maga a király jobbján helyezkedett el. Brandon a király bal oldalára ült. Amikor a házigazda észrevette, hogy a tálakon fogytán van az étel, intett szolgáinak, hogy hozzanak be még többet. – Remélem, felséged megbocsát nekem ezért a szegényes vacsoráért – szólt Seymour. Henrik letörölt egy morzsát a szája széléről. – Igazán remek vendéglátásban van részünk, Sir John. – Brandon felé biccentett a fejével. – A herceggel éppen felemlegettük közös franciaországi hadjáratunkat. Seymour elmosolyodott. – Ó, igen. – Kár, hogy csak egy csatát vívtunk ellenük. – Azám – mondta Seymour –, de micsoda ütközet volt az az egy! Emlékszem, ahogy lerohantuk őket, s hogy a herceg – folytatta Brandonra nézve – milyen hihetetlen bátorsággal állt a csatasor élére. Még ma is előttem van a szétvert francia sereg, ahogy fejvesztetten menekül a csatatérről. Brandon nevetve csapott az asztalra. – Úgy megfutamodtak, hogy csak a sarkantyújukat láttuk! Ezen mindannyian jót derültek. – Rögtön azután pedig – szólt most Henrik előrehajolva – elesett Thérouanne városa! A herceg bólintott, és a kése hegyével Seymour felé bökött. – De ön is jeleskedett ám a harcban, Sir John. – Boldog idők! – mondta Henrik, azzal felemelte a kupáját, és a barátai egészségére ivott. – A győzelem után pedig – vette át a szót Seymour – következett a lovagi torna, amit Kasztíli ai Károly és Savoyai Margit előtt mutattak be. Felséged igen sok menetet vívott őfőméltósága és a francia bajnok ellen, és jó pár lándzsát kettétört! – Sir John mosolyogva csóválta a fejét. – Meg kell mondanom felségednek, hogy a milánói nagykövet teljesen lenyűgözve nézte önt. Azt mondta nekem: „A király minden küzdelem után egyre frissebbnek tűnik. Nem értem, hogy bírja erővel.” Újra nevettek, de Henrik hamar elcsendesült. Brandon úgy látta, a király egészen révedező hangulatba került, sőt, majdhogynem szomorú. – Régen volt már – szólt végül Henrik. – Hja, azóta mindannyian megöregedtünk! A vacsora után még sokáig ültek az asztalnál, felidézték a közös emlékeket, és kölcsönösen magasztalták egymás erényeit és bátor tetteit. Brandon már évek óta nem látta a királyt ennyire derűsnek és felszabadultnak. Az idő gyorsan múlt, s a leégett gyertyák helyére a szolgák mindig újakat tettek. Egyszer csak Brandon észrevette, hogy Henrik figyelme megakadt valamin a terem túlsó végében. Odafordult, és az ajtóban egy ifjú hölgyet pillantott meg. Magas lány volt, a bőre áttetsző, sűrű, vörösesszőke haja lágyan omlott a vállára. Zöld ruhája szépen kiemelte a szeme kékjét s a haja színét, de mégsem tűnt hivalkodónak. Henrik úgy érezte, mintha egy földre szállt istennő állna előtte a maga titokzatos, törékeny szépségében. Ahogy nézte, egy pillanatra még a szívverése is elállt. Seymour szintén odafordult. Majd mosolyogva felállt, és az asztalhoz invitálta az ifjú hölgyet. – Felség – mondta –, engedje meg, hogy bemutassam a lányomat, Lady Jane-t. Henrik és Brandon felállt. Jane odalépett a királyhoz, majd letérdelt előtte, és megcsókolta a kezét. 1 3 5

Henrik gyengéden megfogta a lány karját, és felsegítette. – Jane – mondta szinte suttogva. A sötétben valami nesz hallatszott. Katalin kinyitotta a szemét, és a vékony ágyfüggönyön keresztül megpillantott egy alakot a szoba közepén. A gyertyafényben homályosan kivehetők voltak a vonásai, s Katalin remegő kézzel húzta szét a függönyt, hogy jobban lássa. A szíve hevesen dobogott. – Mária? A lánya volt az! Az asszony minden erejét összeszedve megpróbált felülni az ágyban. – Mária! Ó, Mária! A hercegnő mosolyogva odalépett, majd sírva leroskadt anyja mellé az ágyra. Katalin érezte, ahogy az életerő visszatér belé; erősen a karjába zárta gyermekét, miközben szeméből patakzottak az örömkönnyek. – Ó, édes szívem! Drága kislányom! Tényleg te vagy az? Ne sírj, drágám, ne sírj! A lány óvatosan befészkelte magát anyja ölébe, finom bőre üde tavaszillatot és napmeleget árasztott. Katalin mélyen beszívta az illatát, és hálát adott Istennek ezért a csodáért. – Hadd nézzelek meg! – szólt, és gyengéden maga felé fordította a lánya arcát. Egy jámbor tekintetű, gyönyörű ifjú hölgy nézett vissza rá, akinek tiszta vonásait még nem torzította el a gond s a betegség. – Itt vagy hát! Olyan régóta nem láttalak. Öt év, maga az örökkévalóság! De most végre itt vagy! Ó, Mária, édes kislányom, angyalom, mindenem… – Katalin visszahanyatlott a párnára, és a szeme lecsukódott. Elizabeth a kandalló előtt térdelve hallotta, ahogy úrnője becéző szavakat mormol a semmibe. Majd fogta a meleg vízzel teli vödröt s a tiszta kendőket, és fölegyenesedett. Katalin hunyorgott, sípolva vette a levegőt. – Elizabeth, itt volt, eljött hozzám a lányom. – Igen, asszonyom, tudom. Fáj valamije? A beteg erőlködve bólintott. – Hadd hívjak doktort! – Ne – mondta Katalin. Udvarhölgye még távolról is érezte a betegség savanykás szagát a leheletén. – Nem kell. Teljesen átadom magam Istennek, tegyen velem azt, amit akar. Elizabeth bólintott, majd az egyik nedves kendővel megtörölte úrnője homlokát, és lehűtötte a karját. Naponta többször megtette ezt, noha pontosan tudta, hogy az asszonyon nem sokat segít vele, legfeljebb néhány pillanatra elvonja a figyelmét egyre növekvő kínjairól. Mark Smeaton a királyné hálószobájában ült, és egy lágy, szívbe markoló dallamot játszott a hegedűjén, miközben Anna a kandalló mellett állva nézte a pattogó szikrák táncát. A parázsló széndarabok olyan vidáman és fényesen izzottak, hogy az ember legszívesebben megérintette, megfogta volna őket, akár egy gyermek a csillogó tárgyakat. De Anna már egyszer megégette a kezét. Tudta, hogy a csodásnak tűnő dolgok mennyi fájdalmat okozhatnak. A dal véget ért. A királyné hátranézett Smeatonra. – Ó, Mark, én annyira szomorú vagyok! – Miért? Anna lehajtott fejjel odalépett a zenészhez. – Ha szülnék a királynak egy fiút, az az egész életemet bearanyozná. Smeaton ránézett, és Anna egy pillanatra elmerült a férfi gyönyörű, szenvedéllyel teli tekintetében. Aztán a könnyein keresztül elmosolyodott, és arcon csókolta a muzsikust. Nan egy köteg fahasábot tartva állt a félig nyitott ajtónál, és látta, ahogy az úrnője lehajol, és 136

mosolyogva megérinti, majd megcsókolja vendége arcát. Egyre aggasztóbb jelentések érkeztek, és Anna úgy érezte, mindenképpen el kell mondania a véleményét, így hát hívatta Cromwellt, aki készségesen meg is jelent a lakosztályában. – Asszonyom – köszönt és meghajolt. – Látni óhajtott? A királyné félretette a kézimunkáját, és hosszan méregette Cromwellt. – Apám szerint önnek feltett szándéka, hogy bezáratja az összes angliai rendházat. Igaz ez? – Igen, felség – felelte a kancellár a maga bőszítőn tárgyilagos hangján. – Amint bizonyára hallott róla, a királyi biztosok mindenütt súlyos visszaélésekre, azonkívül rengeteg csalásra és erkölcstelenségre bukkantak. Anna felemelte a fejét. – De vannak olyan rendházak is, amelyek kedvező elbírálást kaptak. Nem igaz? Cromwell nem válaszolt, s az arckifejezése is teljesen közönyös maradt. Anna felállt, és közelebb lépett hozzá. – Azt is hallottam, hogy a feloszlatott szerzetesrendek összes birtoka és vagyontárgya a királyi kincstárra száll. – Valóban így van. Azt szeretném, hogy őfelsége a leggazdagabb király legyen, aki valaha uralkodott Angliában. Anna dühe egyre nőtt. – És nem gondolja, hogy annak a temérdek vagyonnak egy részét nemesebb célokra is fel lehetne használni? – Nemesebb célokra, felség? – Igen! Iskolák támogatására vagy a szegények megsegítésére fordítani – hisz ezt még Wolsey is megtette! A kancellár szemében most egy pillanatra felvillant a harag. Anna látta, ahogy mérges kígyónyelvként végigcikázik az arcán. – Felség – mondta végül Cromwell –, csodálom, hogy ön nyíltan megkérdőjelezi a király céljait, melyeket mind az édesapja, mind a fivére őszinte lelkesedéssel támogat. – Azért kérdőjelezem meg, kedves titkár úr, mert nem vagyok meggyőződve arról, hogy ezek valóban a király céljai! Cromwell összeszorította a fogát. – Felség, biztosíthatom róla… – Kezd kissé önkényessé válni, Mr. Cromwell! – vágott közbe Anna, és dacosan állta a férfi kihívó tekintetét. Aztán fojtottabb hangon, de ugyanolyan hévvel folytatta: – Vigyázzon, mit tesz, mert a fejével játszik! Azzal egy kézlegyintéssel menesztette a kancellárt, aki meghajolt és kiment, borzongató űrt hagyva maga után. Elizabeth az ágy melletti kis asztalkánál ült, és Katalin utolsó szavait jegyezte föl, miközben egy komor tekintetű, fekete reverendás pap elővette megszentelt olajjal teli üvegcséjét, és megáldotta a kereszt jelével a haldokló asszonyt. – Tudom, meg kell halnom – diktálta Katalin olyan gyönge hangon, hogy Elizabethnek egészen közel kellett hajolnia, csak úgy hallotta. – Kérem, hogy az adósságaimat egyenlítsék ki, és az udvarhölgyemnek fizessék meg a nekem tett jó szolgálatait. –Néhány pillanatra elhallgatott, majd erősen zihálva folytatta: – Utolsó akaratom szerint testemet a ferences szerzetesek kolostorában helyezzék végső nyugalomra. Kérem továbbá, hogy ötszáz misét mondjanak a lelkem üdvéért, és hogy valaki zarándokoljon el a walsinghami Miasszonyunk-szentélyhez, és ott fohászkodjon értem. 1 3 7

Ismét pihent egy darabig. – Lányomra, Máriára hagyom a Spanyolországból hozott arany nyakékemet, valamint a szőrmebundáimat. .. Fulladozva köhögni kezdett, és beesett mellkasára szorította a kezét. – Asszonyom – szólt Elizabeth, és a tollát letéve felállt az asztaltól. – Hadd segítsek! – Karját becsúsztatta Katalin háta mögé, hogy úrnője könnyebben fel tudjon ülni. – Köszönöm, gyermekem – szólt hálásan a beteg. – Nagy megnyugvás nekem, hogy a karjaidban halhatok meg, és nem teljesen magamra hagyva, mint egy állat. Elizabeth visszafojtotta a könnyeit, és óvatosan átölelte úrnőjét, vigyázva, nehogy fájdalmat okozzon neki. Azután Katalin azt mondta: – Írnom kell a királynak. Udvarhölgye gyengéden lefektette az asszonyt, és visszaült az asztalhoz. Belemártotta tollát a tintatartóba, és hegyét a papírra helyezte. – Drága uram és hites férjem, fogadd szívélyes üdvözletemet – suttogta Katalin a levél szövegét. – Halálom órája sebesen közeleg, ezért még egyszer, utoljára, az irántad való mélységes szeretetem jogán hadd emlékeztesselek, mennyire fontos, hogy a lelkedet épen és egészségesen megőrizd. Hiszen a tiszta lélek előbbre való minden testi vágynál és világi érdeknél, melyeknek behódolva oly sok szenvedést okoztál nekem, magadnak pedig oly sok gondot. Én a magam részéről megbocsátok neked. Szívemből kívánom, és imádkozom érte, hogy Isten is bocsásson meg neked. Végül kérlek, vedd oltalmadba a lányunkat, Máriát, s légy jó apja, ahogy mindig is szerettem volna. Utolsó perceimben is csak téged látlak, s szentül fogadom, hogy örökké hű hitvesed maradok. Vékony ujjaival a tollért nyúlt. Elizabeth odavitte neki a papírral együtt, és segített úrnőjének aláírni a nevét: Katalin királyné. Majd az asszony kimerülten hanyatlott hátra a párnákra, oly sápadtan és erőtlenül, hogy az arca szinte eltűnt a fehér vászonban. Elizabeth zokogni kezdett, a pap pedig Katalin fölé hajolt, ujja hegyét belemártotta a megszentelt olajba, és finoman bekente vele a haldokló szemhéját. – Domine, in manus tuas, commendo spiritum meum – mormolta Katalin alig hallhatóan, majd ajkán üdvözült mosollyal, méltóságteljesen átadta lelkét az Úrnak. Henrik magányosan ült a szobájában, és Katalin levelét olvasta. Amikor a végére ért, elengedte a papirost, hagyta, hogy a földre hulljon. Azután két kezébe temette az arcát, és keserű, forró könnyeket hullatott. Brereton kicsi, szerény szobájában ült a palotában, és egy kés hegyét tartotta a tenyeréhez. A pengén torzán tükröződött az asztalon álló gyertya fénye és az inas mosolya. Brereton sziszegve beszívta a levegőt, majd egy keresztet vágott a tenyerébe. Megigézve bámulta, ahogy a vér rácsöpög az asztalon fekvő Bibliára és a feszületre. Nan izgatottan szaladt be a szobába, ahol a királyné éppen egyedül varrogatott. Anna felpillantott, és csodálkozva nézett a szolgálólány feszült arcába. – Mi az, gyermekem? Nan meghajolt és közölte: – Katalin meghalt. Anna bólintott, és kiküldte Nant. Amikor ismét egyedül maradt, diadalittasan elmosolyodott. – Most már valóban én vagyok a királyné!

138

Az eltelt hosszú évek alatt a The More birtok megdöbbentően nyomorúságos állapotba sülylyedt. Thomas Wyatt kikötötte lovát az udvar közepén nőtt girbegurba fa egyik ágához, és a nyitott ajtón át bement az épületbe. A nyomában falevelek repdestek, és patkányok futkostak a lába alatt. – Elizabeth? Remélte, hogy megtalálja a lányt, és végre kiszabadíthatja abból a szent kötelékből, melynek az életét áldozta, és ami szinte felőrölte fiatal erejét. Átvágott a fogadótermen, és egy keskeny folyosóra jutott. Betaszította az egyik ajtót, és benézett. Egy repedezett, penészes falú hálószobát látott, melynek közepén egy rongyos vásznakkal borított ágy állt: Katalin halálos ágya. A levegőben még mindig érezni lehetett a betegség és a hosszú szenvedés szagát. – Elizabeth? A költő továbbment a sötét folyosón, bepillantott az összes szobába, de semmit sem talált, csak rothadást és patkányokat mindenütt. Aztán hirtelen megtorpant. Éles, nyikorgó hangot hallott a folyosó végéről. – Elizabeth? Odafutott az utolsó szobához, és benyitott. – Elizabeth! Ó, Istenem! Wyatt térdre rogyott a felborult szék mellett, és arcát a kezébe temette, hogy eltakarja szeme elől a szörnyű látványt. Elizabeth teste lassan himbálózott a keresztgerendára erősített kötélen, merev ujjai közt egy rózsafüzért tartva. Mária hercegnő szalmazsák ágyán ült a szobájában, és lassan bontogatta a dobozt, amelyet Lady Bryan az imént adott át neki néhány barátságtalan szó kíséretében: – Az anyja meghalt. Ezt küldte önnek. Anyám… A dobozban Mária rózsafüzéreket talált, és három, drágakövekkel kirakott fésűt. Ezenkívül volt benne egy arany nyakék és két szépen összehajtogatott szőrmebunda. A doboz legalján pedig észrevett egy megsárgult, repedezett szélű iratot. Széthajtogatta és elolvasta. Anyja és apja házassági okirata volt. Az ajkához emelte és megcsókolta a rózsafüzéreket, majd megcsókolta az iratot is. Anyám… A vásári komédiások ugrándozva táncoltak a Whitehall palota parkját benépesítő udvari emberek és előkelőségek között, s ahogy verték a dobokat, és fújták a dudát, a csengettyűk vidáman csilingeltek a nadrágjukon. Kellemes, hűvös nap volt, éppen megfelelő egy kerti ünnepséghez. Fiatal lányok járkáltak körbe gyümölccsel és süteménnyel teli kosarakkal, az egyik falon pedig kintornás ült, és vidám dallamokat csalt elő a verklijéből. A Cromwell házaspár csatlakozott George Boleynhez és feleségéhez, hogy együtt nézzék végig két zömök, csaholó kutya viadalát. A férfiak lelkesen fogadtak, és szurkoltak a veremben harcoló állatoknak, míg az asszonyok kissé unottan bámészkodtak. Egyszerre hangos taps hallatszott, s a tömeg kettévált, hogy meghajolva üdvözölje az ünnepségre érkező királyt és királynét. Henrik komor szürke öltözéket viselt, míg Anna élénksárga ruhában jelent meg, melyet egész hosszában aranyszínű hímzett minták díszítettek. A pár mögött, nevelőnője és számos udvarhölgy kíséretében, a kis Erzsébet hercegnő totyogott. A kislány útközben talált egy virágot, s azt szorongatta a kezében. Valahányszor egy udvaronc meghajolt előtte, bájosan kuncogott. Bár George távolról, a kutyaviadal helyszínétől nézte a bevonuló párt, nyomban feltűnt neki a király és a királyné között feszülő ellentét. Anna egész megjelenésével mintha Katalin halálát ünnepelné, míg Henriken látszott, hogy csöppet sincs jókedve. Micsoda meggondolatlan viselkedés 1 3 9

ez a nővérétől, ha valóban az ünneplés a célja! George a sokaságban észrevette Mark Smeatont, aki egy almát rágcsálva figyelte a királyi menetet. Odalépett a zenészhez. – Ma délelőtt nem játszol, Mark? Smeaton elmosolyodott. – Délelőtt nem, uram. De talán… ma este? George ijedten pillantott körül, hátha valaki meghallotta. – Nem hiszem. A zenész George válla fölött Lady Jane-re nézett, aki épp Lady Catherine-nel csevegett. – Beszéltél már neki rólam? Rólunk? – Nem. – Miért nem? – Smeaton a könyökével finoman oldalba bökte George-ot. – Pedig neked nincs mitől félned, te kurafi. Hiszen valóságos isten vagy itt! George felsóhajtott. – Ha olvasnál görögül, Smeaton mester, akkor tudnád, hogy még az isteneknek is meggyűlik a bajuk a feleségükkel. Amint Anna félreállt beszélgetni néhány előkelőséggel, Henrik izgatottan keresni kezdte a tömegben azt az embert, akinek a megjelenésére a leginkább számított. Sir John Seymourt egy fa alatt pillantotta meg Charles Brandonnal, amint éppen lovakról társalogtak. – Sir John! – sietett feléjük a király széles mosollyal az arcán. Seymour mélyen meghajolt. – Felség. Henrik csípőre tett kézzel megállt. – Szeretnénk köszönetet mondani önnek a nagyvonalú fogadtatásért. Annál is inkább, mert a látogatásunk teljesen váratlanul érte. – Felséges uram – hajtotta meg a fejét tisztelettudón Seymour –, hatalmas öröm és kitüntetés volt számomra vendégül látni önt a házamban. A szobát, melyben felséged aludt, azóta a „király hálószobájá”-nak hívjuk. Henrik felkacagott. Brandonra pillantott, majd ismét Seymourra. – A lányát, Jane-t szívesen látnánk az udvarban mint a királyné őfelsége udvarhölgyét. Sir John szemmel láthatóan el volt ragadtatva. – Köszönöm, felség. Nagy dicsőség ez a családunk számára. Henrik bólintott és elfordult. Szívét örömteljes várakozás járta át. Egy pillanat múlva meglátta kislányát a közeli gyepen, amint épp önfeledten tépkedi le a virágok fejét. – Drágaságom – kiáltott neki –, gyere ide! Erzsébet eldobta a virágokat, és odafutott az apjához. Henrik a magasba emelte, és két oldalról megcsókolta a kislány rózsaszín arcocskáját. – Édes, kicsi Erzsébet! – Papa! Boldogan egymásra nevettek. Anna meghallotta, hogy valaki szólítja, így hát elfordult attól a fiatal nemestől, aki épp szellemes találós kérdésekkel szórakoztatta, miközben fejük fölött a falon a kintornás egyre újabb dalokat játszott. Az apja hívta, és Annának úgy tűnt, meglehetősen zord hangulatban van. – Tessék, papa – mondta neki kedvesen, hátha sikerül jobb kedvre derítenie. Boleyn intett a lányának, hogy tartson vele. Anna kelletlenül bár, de engedelmeskedett. Ahogy 140

eltávolodtak a nyüzsgő vendégseregtől, a gróf rögtön a tárgyra tért. – Aggasztó híreket hallottam rólad. Anna összeszorította a száját. – Milyen híreket? – Úgy tűnik, vitába keveredtél Mr. Cromwell-lel. – Nem értettünk egyet egy jelentős közérdekű ügyben. Boleyn szúrós tekintettel meredt a lányára. – Nem arra neveltelek, hogy véleményed legyen, vagy hogy kifejezésre juttasd a gondolataidat, vagy hogy ellenkezz olyanokkal, akik a legközelebb állnak az uralkodóhoz. Annának villámokat szórt a szeme. – Én állok legközelebb az uralkodóhoz! Hiszen én vagyok a felesége! – Akkor arra is emlékezz, hogyan kerültél oda. Megjelentek a komédiások, és ahogy csengettyűiket csörgetve, hangosan dobolva elvonultak mellettük, mélyen meghajoltak. Anna az apjára meredt. – Tudom, hogyan kerültem oda. És ne hidd, hogy csak rajtad múlt. Sem te, sem Norfolk, sem George, sem bármilyen más férfi nem tehetett volna semmit, ha én nem vagyok. A király belém lett szerelmes. Engem tisztelt, és az én véleményemre hallgatott. Azzal megrázta a fejét, és váratlanul kitört belőle a nevetés. Boleyn rémülten kérdezte: – Most meg mi lelt? Anna elsimított az arca elől egy kósza hajszálat, és kihívón nézett az apjára. – Nincs miért aggódnod. Csupa jó hírem van. Katalin halott, én pedig… – Egy pillanatra elhallgatott. Boleyn várakozón figyelte a lányát. – Én pedig újra állapotos vagyok. Érted? A király fiát hordom a méhemben! – Fölszegte a fejét, és kezével végigsimított csillogó sárga ruháján. – Arany idők várnak ránk!

1 4 1

Tizenharmadik fejezet

A királyi udvar olyan, mint egy csodálatos tündérkert – mindenütt csillogó arany és drágakövek, míves gyertyatartók és falikárpitok, rózsák és koronák díszítik. Így aztán nem keltett nagy feltűnést, amikor a Whitehall palotába belépett egy szépséges ifjú pár, és végigment a kanyargós folyosókon a királyné magánlakosztályához. Az ifjak testvérek voltak: a fiú magas és finom vonású, a lány sudár és elegáns, a haja, mint a vöröslő napfelkelte. Az őrök ellenőrizték kísérőleveleiket, beengedték őket, azután pedig már senki sem vett róluk tudomást. Magabiztos tartása ellenére az ifjú hölgy meglehetősen izgatott volt. Ahogy a királyné lakosztályának ajtaja elé értek, megfogta a fivére kezét, és finoman megszorította. – Köszönöm, Edward – mondta. – Húgom – mosolygott vissza bátorítón Edward Seymour. Jane kiolvasta a fiú szeméből, amit mondani akart: Ügyes légy! Itt a nagy lehetőség. A testőr kinyitotta az ajtót, és beengedte a fogadószobába Anna királyné legújabb udvarhölgyét. Az asztalnál, melyen a Tyndale-Biblia feküdt, egy szigorú tekintetű káplán állt hosszú papi ruhában, feje tetején kis fekete sapkával. A szobában őfelségére várva öt udvarhölgy ült és varrogatott. A legtöbben ülve maradtak, amikor Jane belépett, s csak egy hűvös pillantással mérték végig az új lányt. Egyikőjük viszont felállt, és odament hozzá. – Nan vagyok – mutatkozott be. – Te pedig Lady Jane, igaz? – Igen. Nan kemény, kioktató hangon folytatta: – Őfelsége mindjárt megérkezik. Ne mondj semmit, amíg meg nem szólít! – Értem – felelte halkan Jane. Kinyílt a hálószoba ajtaja, és megjelent a királyné. Sötétzöld tunikát viselt, alatta pedig ezüsttel hímzett ruhát. Jane rögtön észrevette, hogy őfelsége a várandósság első hónapjaiban van. Az udvarhölgyek mély meghajlással üdvözölték. Anna intett a káplánnak, aki felemelte a Bibliát, és Jane-hez fordult. – Seymour kisasszony – szólt mély, monoton hangján, mely csaknem ijesztő volt –, kérem, tegye a kezét a szent Bibliára. Jane engedelmeskedett. – Ígéri és fogadja, hogy Anna királyné őfelségét hűséggel, becsülettel és odaadással szolgálja? Ígéri és fogadja továbbá, hogy mindig józanul, szerényen és erkölcsösen viselkedik, jó példát mutatva másoknak? Jane a királynéra pillantott, akinek az arckifejezése semmit sem árult el. – Ígérem és fogadom – válaszolta aztán. A káplán visszavonult, Anna pedig előrelépett. Jane érezte, hogy a bőre bizseregni kezd, mintha a királyné tekintete ezernyi apró nyilat lövellne felé. – Lady Jane – szólt Anna. – Felség – mondta Jane, és lesütötte a szemét. A királyné megfordult, és visszatért a hálószobájába. Az udvarhölgyek ismét pukedliztek. Jane mélyen előrehajolva maradt egészen addig, míg nem hallotta az ajtócsukódást. Chapuys nagykövet döbbenten vette észre, mennyire megváltozott William Brereton arca, amióta utoljára találkoztak. A király inasa nagyon lefogyott, amitől az arccsontja betegesen kiug142

rott, vastag szemöldöke pedig állandó árnyékot vetett beesett szeme elé. A követ a Whitehall palota főfolyosóján tolongó udvaroncok és alattvalók között pillantotta meg Breretont. Hogy nyugodtan beszélhessenek, félrevonta az egyik falfülkébe, két zsörtölődő kérelmező mellé, akik – érett szagukból ítélve – már vagy egy éve nem mosdottak. Chapuys fojtott hangon beszélt. – Nagy nehézségek árán sikerült megszereznem Katalin királyné titkos boncolási jegyzőkönyvének másolatát. Brereton árnyékolt tekintetében kíváncsiság ébredt. – És mit állapítottak meg? – A legtöbb belső szerve ép volt, kivéve a szívét, amin egy csúnya, fekete kinövést találtak. – Vajon mi okozhatta? – A királyné orvosa, egy bizonyos Mr. De la Saa, akiben tökéletesen megbízom, azt állítja, hogy a szív effajta elváltozása mérgezésre utal. Azt is elmondta, hogy a királyné állapota rohamosan hanyatlott, miután egyszer megivott egy pohár walesi sört. Brereton dühösen fújt egyet. – Biztosra veszem, hogy a sörbe mérget tettek – mondta Chapuys. – És meggyőződésem, hogy ha a holttestet alaposabban megvizsgálják, rátaláltak volna ennek nyomaira. – Akkor hát – sziszegte Brereton – nem üres fenyegetésekkel dobálózott az a szajha. Végül csak sikerült neki! – A királyné lakosztálya felé pillantott. –Az az átkozott boszorka! Szegény Katalin! – Azzal diszkréten keresztet vetett. – Katalinért nem kell imádkoznunk. Az ő lelke már örök nyugalomban van. – De szegény Mária még veszélyben forog – mondta Brereton. A követ bólintott, majd óvatosan körülnézett. – Később beszélünk. – Elköszönt az inastól, és ismét elvegyült a nyüzsgő tömegben. Hirtelen valaki észrevétlenül megragadta a kabátujját, és hátrarántotta. Chapuys megpördült, és már éppen rá akart rivallni a tréfacsinálóra, amikor ráébredt, hogy a király az. Henrik felkacagott. – Excellenciás uram! Chapuys kényszeredetten mosolygott és meghajolt. – Felség. Henrik egy biccentéssel jelezte a nagykövetnek, hogy tartson vele. – Úgy hallom – mondta –, a császára komoly elismerést érdemel, hiszen elfoglalta a törököktől Tuniszt. – Felséged igen jól tájékozott – felelte Chapuys. –A császár győzelmével valóban megszűnt a török megszállás veszélye. Mostantól béke lesz. A király nagyot sóhajtott. – Bár mindenhol az lenne! – Adná Isten. Talán egy nap nem lesz szükség többé háborúra és fenyegetésre – felelte Chapuys, magában pedig azt gondolta: „Az a nap sohasem fog eljönni.” – Addig is – mondta Henrik, és szembefordult a nagykövettel – kérem, adja át üdvözletemet és elismerésemet a császár őfelségének. Mondja meg neki… – Egy pillanatra elgondolkozott. – … hogy nincs a világon olyan uralkodó, akit nála jobban csodálnék. Henrikben csak úgy buzgott az életerő, valósággal pezsgett benne az izgatott várakozás. A felesége várandós volt, s ő biztosra vette, hogy hamarosan fia születik, ráadásul a szépséges Jane Seymour is eljött az udvarba. A király behívatta Cromwellt a dolgozószobájába, hogy megbeszéljen vele néhány halasztást nem tűrő ügyet. – Most, hogy a császár leszámolt a törökökkel – mondta Henrik, miközben egyik lábát átvetet1 4 3

te a széke karfáján, és a nyakában lógó aranyláncot babrálta –, a hadseregei felszabadultak, és könnyen ellenünk fordíthatná őket… ahogy nemrég valószínűleg meg is tette volna. – Elengedte a nyakláncot. – De ma már más a helyzet. Katalin halálával nincs többé okunk az ellenségeskedésre. Feltett szándékom, hogy újjáélesztem a kettőnk közti barátságot. – Levette a lábát a karfáról. – Beszéljen Chapuys-vel! Derítse ki, mibe kerül nekünk ez a barátság. Cromwell rábólintott. – Igen, felség. Henrik felállt, és járkálni kezdett. – Hogy állnak a reformjaink? – A főbb szerzetesrendek feloszlatásáról szóló törvényjavaslatot a következő ülésszakban fogjuk a parlament elé terjeszteni. Henrik bólintott, majd egy kézmozdulattal jelezte titkárának, hogy távozhat. Ám hirtelen eszébe jutott valami. – Várjon csak! Tudom, hogy nős, és van egy fia is. Hogy hívják a fiát? – Gregorynak, felség. Volt két lányom is, de ők meghaltak. – Hozza el a családját az udvarba. Szeretném megismerni őket. – Igen, felség – felelte Cromwell mély meghajlással. Azután kiment, és magára hagyta a királyt örömteli gondolataival és terveivel. Nagycsütörtök napján az utolsó vacsorára emlékezett a keresztény világ, arra a napra, amikor Krisztus megmosta a tanítványai lábát, és még egyszer, utoljára asztalhoz ült velük. A hagyomány szerint ezen az ünnepen a királyné, uralkodói rangját feladva, megmosta a London utcáiról összegyűjtött szegények lábát, és alamizsnát adott nekik. A nincsteleneket a királyi kápolnába terelték be, ahol le kellett venniük a cipőjüket, majd szorgos szolgák megsikálták a lábukat. Azután sorba álltak, és miközben a királynéra vártak, szájtátva bámulták a körülöttük levő pompát és csillogást. Anna a férje kíséretében érkezett a kápolnába. A karzaton a kórus rázendített a Te Deumra, s a hang tisztán, éterien szállt fölfelé. Anna tudta a feladatát, és a lelke megnyugvást talált a szertartásban. Szerette, ahogy az emberek rámosolyognak, amikor odanyújtja nekik az alamizsnát. Szerette, ahogy alázattal, hálásan tűrik, hogy megmossa és megtörölje a lábukat. Természetesen előzőleg már az összes lábat alaposan ledörzsölték, csak azután kerültek a szegények a királyné elé. Nem lett volna méltó, hogy egy királyné igazán mocskos lábakat tisztogasson. A padsorok mentén álló udvaroncok és udvarhölgyek mélyen meghajoltak, amint a királyi pár elvonult előttük. És akkor Anna felfigyelt valamire: a pillantásra, amelyet Henrik Jane Seymourra vetett, és amit Jane viszonzott. Egy pillanatra megmerevedett. Cranmer érsek meghajlással köszöntötte a párt az oltárnál. Cranmer már nem feszengett úgy a díszes főpapi öltözetben, mint korábban; idővel beleszokott a szerepébe, és terebélyesedő termetével egyre jobban kitöltötte a ruháját. – Felséges király és királyné – köszöntötte őket, majd Anna felé fordult. – Felség, kérem, jöjjön velem! Henrik rámosolygott asszonyára, de Anna úgy tett, mintha észre sem venné. Követte az érseket a szegények sorához. – Jó emberek – szólította meg őket Cranmer –, őfelsége, a királyné eljött hozzátok nagycsütörtök napján, hogy alamizsnát adjon nektek, és megmossa a lábatokat, ahogy Jézus Krisztus urunk megmosta a tanítványai lábát, és meghagyta nekik, hogy szeressék egymást. Az egyik szolga nagy, fehér kötényt kötött a királyné ruhája elé, majd átnyújtott neki egy törülközőt a szárításhoz, és egy kis virágcsokrot a szagok és a fertőzések ellen. Anna letérdelt az el144

ső szegény elé, aki egy vékony lábú, göcsörtös lábujjú öregember volt. A szolgák egy lavór tiszta vizet tettek mellé a földre. Anna beemelte az öregember lábát a lavórba, gyengéden megmosta, majd kiemelte és megtörölte. Végül a virágcsokrot az orra elé tartva megcsókolta a ráncos bőrt. – Áldjon meg az Isten – mondta csendesen. – Áldjon meg az Isten, és tartson meg kegyelmében. Ámen. Amikor a soron következő emberhez lépett, Nan és Madge előhozott egy-egy kosarat, amelyekben friss kenyér, bor, hal és egy rend ruha volt, s átadták az öregembernek az adományt. Azután Nan átnyújtott neki egy piros-fehér színű, pénzzel teli erszényt. Az öreg keresztet vetett, és megáldotta őket a nagylelkűségükért. Miközben Anna továbbhaladt a soron, két öregasszony, akiknek már megmosta a lábát, kíváncsian lesett bele az erszénybe. – Ide nézz! – mutatta fel a pénzét az egyik. – Ez kétszer annyi, mint amennyit az előző királyné adott! A másik öregasszony Annára nézett, aki tőlük távolabb, térden állva folytatta a szertartást. – Lehet, hogy meg akarja vásárolni a szeretetünket. George Boleyn mindaddig nem vette észre a feleségét, Jane-t, aki a szoba egyik homályos sarkában állt, amíg az asszony halkan nem köhintett egyet. Lady Rochford vádló tekintettel figyelte, ahogy a férje belép, és meglehetősen bizonytalan léptekkel átvág a szobán. – Szívem – szólt George, kissé tántorogva a jó néhány pohár elfogyasztott bor után. – Mi a baj? – Hol voltál? – Megbeszélésen, a Királyi Államtanácsban. – Ilyen sokáig? – A király ügyei nem várhatnak reggelig. Lady Rochford kilépett a félhomályból. George már az asztalnál ült, és éppen az egyik csizmáját próbálta lerángatni a lábáról. – Hát a te ügyeid? Férje most a másik csizmájával bajlódott. – Milyen ügyeim? – Nemrég még valaki másnak az ágyában voltál. Ne is tagadd! George rátámaszkodott az asztalra. Látta az asszony szemében, hogy nincs helye a mellébeszélésnek. – Jó – mondta. – Nem tagadom. Lady Rochford közelebb lépett, a szeme villámokat szórt. – És még rosszabb, hogy nem egy másik nőért hagytad el a hitvesi ágyunkat, amit még megértenék, hiszen én vagyok az udvar rút kiskacsája… hanem egy férfiért. George szótlanul nézett rá. – Tehát igaz! – sikította Lady Rochford. – Ó, Istenem! A férfi felállt, és kinyújtotta felé a karját, de Jane undorodva elhúzódott tőle. – De hisz ez förtelmes! Isten és a természet ellen való vétek! És azokat, akik ilyet tesznek, az evangélium örök tisztítótűzre ítéli! George nyakán megfeszültek az izmok, és ráförmedt feleségére: – Néha az az érzésem, drágám, hogy már melletted is az örök tisztítótűzre vagyok ítélve! – Azzal kiviharzott, és becsapta maga mögött az ajtót. Az éjszaka nem hozott megnyugvást Thomas Boleyn számára. Álmatlanul forgolódott az ágyában, és nem tudott szabadulni attól a gyötrő gondolattól, hogy a bájos Jane Seymour megje1 4 5

lenése az udvarban komoly veszélyt jelenthet a királyné számára. Másnap reggel elhívta a lányát egy kerti sétára. – Azt hallottam, hogy Jane Seymour kisasszony lett az új udvarhölgyed – mondta, miután kellően eltávolodtak a mögöttük sétáló udvarhölgyektől. Anna, aki kezében egy vörös rózsabimbóval lépdelt apja mellett, bólintott. – Igen. A király rendelte így. Boleyn hallotta a lánya hangjában, hogy kényelmetlenül érinti a téma. És ennek örült. A királynénak nagyon kényelmetlenül kellett éreznie magát ebben a helyzetben ahhoz, hogy tegyen is valamit ellene. – A Seymouroké igen régi és érdekes család – mondta. – Sir John a király oldalán harcolt a franciák ellen. Van két fia is, Edward és Thomas. Úgy hallottam, Edward kimért és céltudatos, míg Thomas hirtelenebb természetű. De mindkettő igen nagyratörő és pénzsóvár. Letették ugyan az esküt, de gyanítható, hogy nem teljesen és nem őszintén mondtak le régi vallásukról. Erről mihamarabb meg kell győződnünk. Anna megállt, és az orra elé tartotta a rózsabimbót. – És ha meggyőződtünk róla? – Akkor a nagyratörő terveiket más mederbe terelhetjük, ahol idővel majd szépen elapadnak. És akkor soha többé nem hallunk felőlük. Előttük az egyik sövénybe vágott kapun át Erzsébet hercegnő és a nevelőnője lépett be a kertbe. Mindketten meghajoltak a királyné előtt. – Madame – köszönt a gyermek. Anna nevetve félredobta a rózsát, és kitárta a két karját. – Viens va, ma belle!* Erzsébet cseppnyi szoknyáját fölcsippentve odaszaladt az anyjához. A királyné felkapta, és Boleyn felé perdítette a kislányt. – Milyen gyönyörű vagy az új ruhádban! Nagyon csinos, igaz, papa? Boleyn bólintott, de rögtön utána Anna gömbölyödő hasára nézett. – Valóban nagyon csinos kislány. De akit ott hordozol, az lesz a mi megmentőnk! Cromwell és Chapuys kényelmesen ült a magas támlájú, vastagon párnázott mahagóni székekben, és a kancellár legfinomabb borát kortyolgatták, miközben a kandallóban ropogó tűz és a gyertyák meleg fénye elűzte a szobából az éjszaka sötétjét. Cromwell félretette a kupáját, és a kezét összekulcsolva így szólt: – Amint már említettem önnek, őfelsége nagyon szeretne szövetségre lépni a császárral. Jómagam is úgy vélem, hogy egy ilyen szövetség rendkívül előnyös lenne országunk számára. A nagykövet megtörölte a szája szélét, és bólintott. – Már beszéltem erről a császárral. Neki is szándékában áll egy új és erős szövetségest találni. Jóindulata jeléül hajlandó rávenni a pápa őszentségét, hogy ne hirdesse ki a Henrik király kiközösítéséről szóló ítéletet, amely megfosztaná őt a trónjától. – Biztos vagyok benne, hogy őfelsége ezért a legmélyebb háláját fejezné ki az ön urának. Chapuys bólintott. Most következett a leglényegesebb kérdés. – És cserébe mit kér? A nagykövet letette a kupáját. – A jelen körülmények között, miután szeretett nagynénje meghalt, a császár hajlandó támogatni a király és Boleyn Anna frigyét. Azonban… Cromwell kivárt. 146

– Azonban csak egy feltétellel: hogyha a király törvényes utódjává nyilvánítja Mária hercegnőt. Hosszú csend következett. A kancellár töltött magának még egy kupa bort. Azután megszólalt: – Elismerem, hogy sok szempontból ez rendkívül nagyvonalú ajánlat a császár részéről.

* Gyere ide, gyönyörűségem!

– A császár Henrik király megértését kéri, de ennél több engedményt nem tehet. – Mindenképpen őfelsége elé terjesztem a javaslatot. Chapuys bizonytalanul nézett Cromwellre. – Az ön egyetértése mellett? A kancellár halkan felsóhajtott. – Excellenciás uram, még az én egyetértésem mellett sem lesz könnyű meggyőzni őfelségét. Estére a palota elcsendesült, már csak az őrök járkáltak fel-alá, és néhány udvaronc meg udvarhölgy ment sietős léptekkel a dolgára. Az egyik félreeső ablakfülkében Mark Smeaton és Thomas Wyatt állt. – Valóban nagyon csinos – mondta Smeaton. – Kicsoda? – A költő felpillantott a papírjából, amelyre éppen valamit jegyzetelt. – Lady Jane Seymour, a királyné új udvarhölgye. –A zenész egy hölgyre mutatott, aki szerényen, lesütött szemmel haladt el mellettük. Smeaton rákacsintott Wyattre. Társa figyelemre sem méltatta, csak a kezébe nyomta az irományát. Smeaton a legközelebbi gyertya fényéhez tartotta a lapot, és egy vers kezdősorait olvasta rajta. Ha hatalmas leszel is, hátrálj A dühödt rosszakarattól, S rázd le magadról Az érzéki vonzás hamis jármát. – „Az érzéki vonzás hamis jármát” – ismételte nevetve Smeaton. – Ez tetszik! Wyatt bosszúsan kikapta a muzsikus kezéből az írást. – Akkor fogalmad sincs, mit jelent, sem arról, hogy milyen dühödt lehet az akarat, amely irányítja. Mindaddig, amíg nem látod az érzéki vonzás gyümölcsét egy kötélen himbálózni. Egy inas lépett oda az új udvarhölgyhöz a folyosón, és tudtára adta, hogy egy jó barát szeretne bizalmasan beszélni vele. Lady Jane Seymournak emlékezete szerint egyetlen barátja sem volt az udvarnál, de azért engedelmesen követte az inast, aki az egyik mellékfolyosón át egy üres szobába vezette. „Ki az a…?” – kérdezte volna Jane, ám az inas szó nélkül kiment, és becsukta maga mögött az ajtót. A lány egyedül maradt, és lélegzetvisszafojtva várt. Egyszerre kinyílt egy ajtó a szoba túlsó végében, és Henrik lépett be rajta. Lady Jane sietve meghajolt, és úgy is maradt. A király odament hozzá, és gyengéden szólította: – Jane. Seymour kisasszony felpillantott. – Felség. A király kinyújtotta felé a kezét, és fölsegítette. Olyan mélyen nézett a lány szemébe, hogy az megborzongott. Végül Henrik így szólt: – Csak egyet kérek kegyedtől: engedje, hogy szolgáljam és imádjam, ahogy Lancelot szolgálta és imádta Guinevere-t. Megengedi ezt nekem, drága szép hölgyem? 1 4 7

Jane szaporán vette a levegőt, és alig hallhatóan válaszolt: – Igen. – Megcsókolhatom a kezét? A lány a király elé tartotta a kezét, Henrik pedig csukott szemmel, hosszan, vágyakozva csókolta. – Hölgyem – suttogta, majd meghajolt, és kiment a szobából. Jane hosszú percekig állt magában, s a bőre még sokáig bizsergett a király csókjától. – Pfű – fújt nagyot Anna, és az asztalra dobta a lapjait. George nyerte ezt a kört is, és vidáman markolta fel a nyereményét, a düledező halom aranypénzt. Kettesben voltak a királyné fogadószobájában, miközben a szomszéd helyiségben egy csapat udvarhölgy várakozott úrnőjére. Anna megkocogtatta az egyik lapot, majd megszólalt: – Te ismered őket? – Kiket? – kérdezte fivére. – A Seymour családot. George megrántotta a vállát, aztán összeszedte és megkeverte a lapokat. – Azt hiszem, Edwarddal, az idősebb fiúval már találkoztam. Elég rideg alak. A többit nem ismerem. Miért? Tartasz tőlük? – Apánk úgy gondolja, talán titokban Máriát támogatják. – Ó, Mária… – George letette a lapjait. – Nagy kár, hogy nem akar az anyja után menni. – Azt hallottam, megint beteg. És a gyógyulása érdekében a király engedélyt adott neki, hogy elhagyja Erzsébet udvartartását. George legyintett. – Ez csupán egy nagyvonalú gesztus. Semmi több. – Nem egészen. A király továbbra is szereti Máriát. Mindig is fontos volt a számára, és a mai napig az. Csak énelőttem játssza az ellenkezőjét. George a nővérére nézett. – Mégis mennyire beteg? – Úgy hallottam, nagyon. Magas láza van, és egyfolytában hány. George újra felvette a kártyalapokat, és osztott. – Akkor, Isten segedelmével, nem is kell foglalkoznunk vele. – A király szolgálni kíván téged? – Igen, apám. John Seymour körbenézett a szobában, majd széles mosollyal fordult vissza a gyerekeihez, Edwardhoz és Jane-hez. – Nem csodálom. Ez viszont azt jelenti, hogy nem tör könnyű babérokra! Edward a kandalló előtt állt, és elgondolkozva bólintott. – Úgy tűnik, gyengéd érzelmeket táplál Jane iránt. A legfontosabb az, hogy ezeket szép lassan, apránként kell viszonozni. Mindenképpen azt tanácsolom neked, Jane, hogy ne hódolj be a királynak, és ne add oda neki a szüzességedet, akármennyire könyörög is. Seymour feltartotta a kezét. – Jane-t nem kell kioktatni az erkölcsösség és a szerénység fontosságáról, fiam, hiszen mindez a természetében van. – Mégis – folytatta Edward –, képzeld csak el, mit jelentene a családunk számára, ha a király valóban beleszeretne Jane-be! Seymour bólintott, és a lányához fordult. 148

– Biztosan tudom, hogy az udvarnál jó páran vannak, akik szívesen búcsút mondanának a királynénak. Jane-nek elakadt a lélegzete. – Tessék?! Csak nem azt akarod mondani, hogy én léphetnék a helyébe? Edward közelebb lépett a húgához, és a vállára tette a kezét. – Miért? Nem szeretnél királyné lenni? Jane-nek megszólalnia sem kellett, a szemében ott csillogott a válasz. Henrik csípőre tett kézzel állt a lakosztálya közepén, és derűsen méregette Sir Henry Norrist. A király új, bíborszínű, divatosan hasított ujjú zekét viselt selyem nyakfodorral. Arany nyakláncát fürjtojás nagyságú smaragdok ékesítették, finom borjúbőr csizmája pedig frissen került ki az udvari varga műhelyéből. Látszott, hogy remekül érzi magát vadonatúj ruhájában, hisz ezzel is megújult életörömét fejezte ki. – Mondja, Sir Henry – szólalt meg, s ajkán halvány mosoly bujkált –, eljegyezte már Lady Margaretet? Az idősebb férfi, akin kék és piros hímzéssel tarkított világosszürke bársonykabát volt, megrázta a fejét. – Nem, felség. Eddig még… nem kértem meg a kezét. Henrik felnevetett. – Miért nem, az isten szerelmére? Hiszen olyan fiatal a hölgy. Még annyi gyermeket tudna önnek szülni. – Tudom – felelte Norris. Nyilvánvalóan kényelmetlenül érintette ez a téma. – Csakhogy én már éltem házasságban. És bevallom, nehezen adom fel a nőtlenség szabadságát. – Nos, igen! – mondta Henrik, és hátba veregette Norrist. – Ezt tökéletesen megértem! – Nagy léptekkel az ablakhoz ment, és egy sólymot kezdett figyelni, amelyik kitartóan körözött a kert fölött. – Tudja, mi a furcsa? Ön egy ifjú hölgynek udvarol, én pedig… – Elhallgatott, és visszafor dult az ablaktól. – Föl kellene újítanunk a régi lovagi tornáinkat, Sir Henry. Emlékszem, ön mindig jeleskedett a küzdőtéren. Sokat vívtunk egymás ellen, és jó pár lándzsát eltörtünk. Norris mosolyogva bólogatott. – Vívjunk meg újra! – mondta Henrik. – Szervezze meg, de minél hamarabb! Norris meghajolt. – Igen, felség. A pápa fogadótermét színpompás kavalkád töltötte meg: vörös palástos bíborosok, indigókékbe öltözött püspökök és csillogó egyenruhás svájci gárdisták nyüzsögtek a fehér mozaikpadlón. Egyszerre felharsantak a trombiták, és lengeni kezdtek a zászlók, jelezve, hogy megérkezett a francia király. III. Pál pápa az emelvényen ülve figyelte az uralkodó bevonulását, és megkönynyebbülten sóhajtott fel, amikor megpillantotta az egyszerű öltözékben, fedetlen fővel belépő szakállas férfit. Ferenc volt az, Franciaország királya. Pál lelépett az emelvényről, és megölelte a királyt. – Felség! Te, aki mint zarándok és vezeklő jöttél el hozzánk, mindenképpen megérdemled az Úr kegyelmét. ) Ferenc térdre borult a pápa előtt, és megcsókolta a lábát. – Szentatyám. – A tömegből először csak helyeslő hangok moraja hallatszott, majd lelkes tapsvihar tört ki. A pápa leültette maga mellé a királyt az emelvényen. Gyűrűvel ékesített kezét a magasba tartotta, és így szólt: – Üdvözlünk téged Rómában mint a katolikus anyaszentegyház engedelmes gyermekét. Míg 1 4 9

mások eltérültek, te mindvégig hű maradtál hozzánk és Krisztus igazságához. Ferenc kihúzta magát ültében, hogy mindenki jól hallja, amit mond. – Az itt jelenlévők előtt megvallom, hogy boldogan a kezébe adom az életemet, szentatyám, és mint gyermek az apját, szolgálom minden szent ügyében. Pál elégedetten mosolyogva fogadta a hódolatnyilvánítást. Majd azt mondta: – Elhatároztam, hogy érvényre emelem a Henrik angol király kiközösítéséről szóló pápai bullát. Egy apa köteles megbocsátani a fiának, ha bármilyen mentséget talál a számára, ám Henrik olyan súlyosan vétkezett ellenünk és a katolikus egyház ellen, hogy nem bocsáthatok meg neki. Ráadásul semmiféle megbánást nem tanúsít. – Az angol király mindig is nehezen viselhető barát volt – mondta Ferenc. – Igen szeszélyes a természete. Úgy is mondhatnám, szentatyám, hogy Henrik a legfurcsább ember a világon. A pápa bólintott, közelebb hajolt vendégéhez, és egy visszautasíthatatlan kérést suttogott a fülébe: – Ebben az esetben bizonyára számíthatok arra, gyermekem, hogy a nevemben végrehajtod a bullában foglaltakat. Ferenc összevonta a szemöldökét. – De szentatyám… ? – Bizonyára megérted, fiam – folytatta Pál továbbra is mosolyogva. – Ha kiközösítek egy uralkodót, azzal nem csupán Istentől és az egyháztól szakítom el, hanem a hithű katolikusok egész gyülekezetétől, A hatalma törvénytelenné válik. Következésképpen létfontosságú vallási üggyé lesz a trónfosztása. A francia király kissé megingott a székében, de igyekezett továbbra is megőrizni a nyugalmát és fegyelmezetten végighallgatni a pápát. – Te vagy az egyik legerősebb katolikus uralkodó. Hatalmas flottád és hadsereged van. Alázattal azt kérdezem tehát tőled mint szentatyád: kész vagy-e megszállni Angliát? Kész vagy-e megdönteni és elpusztítani a hitehagyott királyt és visszatéríteni azt a szerencsétlen országot közös hitünkhöz? Ferenc nem válaszolt, de a pápát ez csöppet sem zavarta. Meglesz, amit akart. Magához vonta a királyt, és megölelte. A szent emberek gyülekezete ismét lelkesen tapsolt. A földnek verődő paták s a szélben repdeső zászlók hangja izgalommal töltötte el a lovagi torna összes nézőjét, akár a bajvívó tér melletti, pompásan feldíszített sátrakban ültek, akár a védőrácsoknál álltak. Az előkelő urak és hölgyek legszebb tavaszi ruhájukban parádézva, tágra nyílt szemmel figyelték, ahogy a felcicomázott lovakon ülő lovagok lándzsájukat előretartva egymásnak rontanak, s nehéz páncéljukon megcsillan a napsugár. A lovagok egy-egy jól irányzott csapás után sorra lehulltak a porba. A torna győztese a kengyelben felállva fogadta a közönség üdvrivalgását. A központi emelvényen, a H&A kezdőbetűkkel díszített pajzs alatt foglaltak helyet a királyhoz és a királynéhoz legközelebb álló személyek: Thomas és George Boleyn; Brandon felesége, Catherine, Suffolk hercegnéje; George felesége, Lady Rochford és számos egyéb előkelőség. A királyi pár trónszéke azonban üresen állt. Catherine megfogta arany nyakláncát, és Lady Rochfordhoz hajolt. – A királyné őfelsége nem jelenik meg a mai tornán? – kérdezte. Lady Rochford a küzdőtér bejáratát figyelve várta a következő versenyzők érkezését. – Nem – válaszolta. – Állítólag attól tart, hogy a bajvívás izgalmai megárthatnak születendő fiának. –Futó pillantást vetett Catherine-re. – Ő legalábbis fiúnak hiszi a gyermeket. Remélem, nem ugyanannál a csillagjósnál járt, akinél előző alkalommal. Catherine, akit kíváncsivá tett Lady Rochford csípős megjegyzése, válaszra nyitotta a száját. Ám végül jobbnak látta, ha csöndben marad. 150

Henriknek nagyon fog tetszeni az ing. A legfinomabb brokátból készült, ezüsthímzéssel és fekete prémszegéllyel. Anna az ablaknál ült – a távolból odahallatszott a lovagi torna zsivaja –, és kibe öltögette a tűt az anyagban. Azután hirtelen abbahagyta, a falra meredt, és felsóhajtott. Mark Smeaton, aki éppen egy lágy melódiát játszott neki a hegedűjén, szintén elcsendesedett. Félretette a hangszert, és odalépett Annához. – Miért vesz részt a király a tornán? – kérdezte szelíden. – Miért vállalja a veszélyt? Anna fogta a tűt, és hozzányomta a hüvelykujjához, bár nem olyan erősen, hogy megsebezze. – Gondolom, a férfiasságát akarja bizonyítani. Smeaton mosolygott, és a királyné gömbölyödő pocakjára nézett. – Hát nem bizonyította már? Henrik lova prüszkölve és ágaskodva jelezte, hogy készen áll a küzdelemre. A király egyik inasa két kézzel tartotta a pofaszíjat, úgy próbálta megzabolázni a felajzott állatot. Henrik nagy léptekkel közeledett a lova felé; feles páncélzatban volt, a sisakrostélya feltolva, s nyomában egy másik inas hozta a lándzsáját és a pajzsát. Udvaroncok egész sora figyelte a király előkészületeit, s mind mélyen meghajoltak, ahogy Henrik elvonult előttük. A kíváncsi sokaság soraiban ült Jane Seymour is. – Lady Jane – üdvözölte Henrik, és odalépett hozzá. A lány meghajolva maradt, és lesütötte a szemét. – Felség. – Harcolni megyek. Megengedi, hogy magammal vigyem a jókívánságait? Jane felegyenesedett, és a király szemébe nézett. Henrik érezte, hogy felgyorsul a szívverése. Milyen finom, földöntúli szépség! És milyen bájos pír színezi az orcáit! Jane szó nélkül leoldozott egy zöld szalagot a, ruhaujjáról, átnyújtotta a királynak, majd újra meghajolt. Henrik megcsókolta a szalagot és a csuklójára kötözte. Odalépett a lovához, felugrott a nyeregbe, és magához vette a pajzsát meg a lándzsáját. Azután elügetett a küzdőtér felé. Élesen felharsantak a trombiták, az új verseny kezdetét jelezték. A kikiáltó közhírré tette: – Most őfelsége, a király lép a küzdőtérre, és Sir Henry Norrisszal fog á la plaisance megküzdeni. A küzdőtér mellett álló tömeg s az emelvényen ülő nézőközönség hangos üdvrivalgással köszöntötte a két oldalról belovagoló bajvívókat. Henrik és Sir Norris megsarkantyúzta a lovát, és őrült vágtában közeledtek egymás felé. A lándzsájukat szilárdan előretartották, ám az utolsó pillanatban mindketten elvétették a célpontot, és továbbvágtattak a küzdőtér ellenkező végéig. Ott megfordították a lovakat, és ismét támadásra készültek. Az emelvényen Boleyn hunyorogva ráncolta a homlokát, és a fiához hajolt. – Nézd csak a király pajzsát! – mondta. – Igencsak szokatlan. Egy lángoló szív van rajta. És milyen szöveg áll fölötte? George előrehajolt, hogy jobban lássa. – Declareje nos. Boleyn haragra gerjedt. – „Nem vallok.” Egy égő szív fölé írva! Vagyis a király – szerelmes! „Csak ettől mentsen meg az Isten! – gondolta rémülten, és meghűlt benne a vér. – Ez a családom bukását jelentheti!” Henrik egy diadalüvöltéssel felemelte a lándzsáját, és a lova véknyába vágta a sarkantyúját. Sir Norris úgyszintén. A lovak szélsebesen indultak támadásba. A tömeg ujjongott; a szél tépte zászlók hangosan csattogtak. A lovak tajtékozva vágtattak egyre közelebb egymáshoz, míg végül Norris lándzsája mellbe 1 5 1

találta Henriket. A lándzsa megremegett, és kettétörve repült föl a levegőbe. A király megingott a nyeregben, mire a lova is elvesztette az egyensúlyát, s mindketten a földre zuhantak. A ló átgurult Henrik testén, aztán nagy nehezen lábra állt. A nézők felkiáltottak, majd hirtelen elhallgattak, amint meglátták, hogy Henrik mozdulatlanul fekszik a földön, és ömlik a vére. Szolgák és seborvosok rohantak oda hozzá. Brandon és George Boleyn átvágtak a megzavarodott tömegen, és berontottak a küzdőtérre. – Meghalt? – kiáltotta hisztérikusan George. –Meghalt? – Próbált közelebb férkőzni a királyhoz, de Brandon visszatartotta. – Hagyja, hadd segítsenek rajta! – intette a herceg. – Ön úgysem tud. A király mellett térdeplő egyik orvos odaszólt a közelben álló férfiaknak. – Fogják meg, és vigyék óvatosan abba a sátorba, hogy jobban el tudjam látni a sebét. George idegesen ökölbe szorította a kezét. – És imádkozzanak érte! – tette hozzá az orvos.

152

Tizennegyedik fejezet

Kivágódott az ajtó, és Madge rontott be a királyné szobájába halálra rémült arccal. Anna felpattant, kiejtette kezéből a hímzést. – Mi az? Mi történt? Az udvarhölgy remegő lábbal pukedlizett. – A király leesett a lóról, és súlyosan megsebesült. Azt… azt mondják, talán meg is hal. Anna érezte, hogy kicsúszik a lába alól a talaj. Felnyögött, a hasára szorította a kezét, és megtántorodott. – Ó, Mark… Smeaton odarohant hozzá, és elkapta. – Mondd, hogy nem igaz! – nyöszörögte Anna. –Mondd, hogy nem igaz! Madge csak állt, és nézte, ahogy a zenész átöleli és gyengéden vigasztalja a feldúlt királynét. Henrik egy tábori ágyon feküdt a bajvívó tér mellett felállított egyik sátorban. Az ajtónál őrök igyekeztek visszatartani a zavarodott udvaroncok hadát. Bent kétségbeesett nemesek, inasok és szolgák járkáltak az ágy körül tehetetlenül, és aggódva figyelték az orvost. Brandon, George és Boleyn húzódott a legközelebb, de azért elég helyet hagytak az orvosnak, hogy nyugodtan végezhesse a dolgát. Az ágy fejénél Lee állt, a királyi káplán, aki folyamatosan imádkozott, és kereszteket vetett Henrik fölé. Az orvos, akinek Henrik vérétől vöröslött a keze, egy csomag repülősót tartott a király orra alá. Henrik falfehéren, kihűlve feküdt tovább, és meg se moccant. – Eret vág rajta? – kérdezte Brandon. Az orvos megrázta a fejét. – Nem. Nem hiszem, hogy az segítene. Őfelsége most már Isten kezében van. Boleyn türelmetlenül intett a fiának, hogy jöjjön vele. Kiléptek a sátorból, és a lovaik felé indultak. – Hová megyünk? – kérdezte George. – Vissza a Whitehallba – felelte az apja, azzal fogta a kantárt, és felugrott a nyeregbe. – Hát nem érted? Egy ilyen válságos helyzetben minden széthullhat. Az a fontos, hogy a középpont szilárd maradjon. És nekünk kell szilárdan tartani. Különben elvesztünk! Cromwell dolgozószobájának az ajtaja nyitva állt; egymást érték nála a hírnökök, akik a király állapotáról tudósították. A kancellár gondterhelten, állát dörzsölgetve járkált fel-alá a szobában, és azt latolgatta, milyen következményei lehetnek az uralkodó halálának az országra nézve. Új hírnök érkezett lihegve, és sebtében meghajolt. – Mi hír van? – kérdezte Cromwell. – Semmi új. A király még mindig eszméletlenül fekszik. – Mennyi idő telt el a baleset óta? – Majdnem egy óra, méltóságos uram. A kancellár bólintott, és az órára nézett: tizenegy óra negyven percet mutatott. Cromwell érezte a palotában eluralkodó nyugtalanságot, és szinte hallotta a királyért mormolt imákat. Ha az Úr úgy látja jónak, hogy a király ne éljen tovább, akkor őrá igen sok feladat hárul. A távozó hírnököt szinte fellökte a szobába beviharzó George és Thomas Boleyn. A gróf dü1 5 3

hösen rásziszegett a küldöncre, majd Cromwell felé fordult, aki már az ablaknál állt. – Titkár uram, mit tegyünk? – kérdezte. – Épp most intézkedem arról – felelte Cromwell –, hogy a király halála esetén megkoronázhassuk Erzsébet hercegnőt, természetesen méltóságod beleegyezésével. Ugyan a hercegnő még kiskorú, de az édesanyja, valamint az ön régensi védnöksége alatt uralkodhat. – És gondoskodott Mária hercegnő őrizetéről? Bezáratta a kapukat? Cromwell bólintott. – Megtettem a kellő lépéseket, uram. A parlament rendkívüli összehívását is előkészítettem. Boleyn megrázta a fejét. – Ah! A régi időkben a királynak nem volt szüksége a parlamentre! – De most már új időket élünk, uram – mondta Cromwell. A király fekhelye mellett a csupasz földön Sir Henry Norris térdelt csöndben, összekulcsolt kézzel, és fájdalomtól meggyötört arcát az ég felé fordította. Szemét elhomályosították a bánat és a szánalom forró könnyei. Istenhez fohászkodott, hogy mentse meg a királyt, hozza vissza az életbe szeretett barátját s urát. Sir Norris mellett más nemesek is imádkoztak, köztük Brandon és John Seymour. Norris érezte a kétségbeesésüket, a félelmüket, a türelmetlenségüket. Remélte, hogy Isten meghallgatja a könyörgésüket. Mindenható Atyánk, add vissza nékünk a királyunkat… Már csaknem két óra telt el a király balesete óta. George apjával együtt a főfolyosóról nyíló egyik vendégszobában várta a híreket. Boleyn összekulcsolt kézzel ült, de nem imádkozott. George lehajtotta a fejét, de nem imára. Kisvártatva felnézett, és suttogva így szólt: – Tudod, apám, nem is vagyok biztos benne, hogy jó lenne-e vagy rossz, ha a király meghal. Hiszen te régensként gyakorlatilag Anglia királya lehetnél. Boleyn a fiára nézett, és bár továbbra is zaklatottan összeszorította a száját, a szemében új remény csillant. Noha a dolgozószobában hűvös volt, Thomas Cromwell mégis beleizzadt a temérdek rendelet és határozat aláírásába, melyek a király halála esetén lépnek érvénybe. Sok szempontot kellett figyelembe vennie, és sok mindent egyeztetnie. Minden döntés, amit meghozott, újabb kérdéseket vetett föl. Tanoncok és szolgák egész hada futkározott kibe, új iratokat hozva és újabb rendeletekkel távozva. Mindennek rendben kellett lennie. Arra az esetre, ha bekövetkezik a legrosszabb. Cromwell egyszer csak lecsapta a tollát, és félrelökte az előtte tornyosuló iratokat. Felpattant, és összeszorított fogakkal kirohant a szobából, a szolgák döbbent tekintetétől követve. A királyi kápolnában mély csend honolt, amit csak egyetlen ruha suhogása, egyetlen szenvedő szaggatott lélegzése tört meg. Amint a kancellár végigment a padsorok között, meglátta a királynét, aki az oltárnál térdelt, és remegő kezét összekulcsolva imádkozott. Anna a közeledő léptek hallatán hátrapillantott, majd újra imádságba merült. Cromwellt hosszú évek óta először legyűrték az érzelmei; térdre borult, és fohászkodni kezdett a királya életéért. Halk nyöszörgés hallatszott. – Felség? – szólt az orvos. – Felség! Brandon kinyitotta a szemét, és abbahagyta az imádkozást. Az orvos letérdelt a beteg mellé, és várakozón figyelte. Henrik nem mozdult az ágyon, de a szeme meg-megrebbent, majd kinyílt. 154

Lehetséges volna…? A nemesek Brandon körül csöndben fölálltak, és áhítattal várták a következő csodát. Henrik megnyalta cserepes ajkát, és azt suttogta: – Charles. A herceg talpra ugrott. – Ó, hála Istennek! – tört ki. – Hála Istennek! Henrik erőtlenül megmarkolta a ráterített lepedő szélét, mintha egy láthatatlan ellenséggel küzdene. Ujjaival kitapogatta a csuklójára kötözött szalagot, szorosan a tenyerébe zárta és felsóhajtott. * Annát teljesen kimerítette a többórás imádkozás és az aggodalom, mely imára késztette. A fogadószobájában ült, összekulcsolt kezét a hasán nyugtatva, és reménykedve várta, hogy a jó hír visszaadja a lelki békéjét, ám ehelyett csak újabb gondok jöttek. Apja keresztbe font karral állt mellette. , – Örülnünk kell, hiszen őfelsége túlélte a balesetet. – Igen, Istennek hála. – De a mostani helyzetben – folytatta Boleyn összeszorított szájjal – létfontosságúvá vált, hogy egészséges fiúgyermeknek adj életet. Ezért hát kérlek, legyél nagyon elővigyázatos. Ne erőltesd meg magad, és kerüld az izgalmakat. Vonulj vissza a világtól, amennyire lehetséges. Anna az apjáról egy kis pókra fordította a tekintetét, mely a mennyezetről lógott lefelé egy vékonyka szálon. – Legszívesebben elbocsátanám Seymour kisasszonyt, de nem merem. Félek, hogy magamra haragítanám a királyt. Boleyn széttárta a karját. – Látod, pont erről beszélek! Ne rágódj mindenféle kis semmiségen, mert megmérgezed vele a gyereket is! Anna az apjára nézett. – Számomra ez nem semmiség. – Pillanatnyilag az. Miután megadod a királynak, amire oly nagyon vágyik, az udvarhölgyed sorsáról is kedvedre dönthetsz majd. Anna felsóhajtott, és a földet bámulta. Apja odalépett hozzá, és gyengéden a tenyerébe fogta az arcát. – Képzeld azt, hogy én vagyok az angyal, aki hírül hoztam neked, hogy a gyermek Krisztust hordod a méhedben. Anna szúrós tekintettel nézett az apjára. A király egész teste égett és sajgott, de életben volt. Már a saját hálószobájában feküdt, a seborvos kezei között, aki alaposan megvizsgálta a sérüléseit. Henrik halkan felszisszent, amikor a doktor óvatosan behajlította az egyik lábát, majd a fejét csóválva felegyenesedett. – Mi az? – kérdezte a király felkönyökölve. – Az esés miatt felnyílt ez a régi seb a lábán, és fekély keletkezett. Henrik a homlokát ráncolva nézte a sötét vágást. – Meg tudja gyógyítani? Az orvos bólintott. – Természetesen, felség. Ám ahhoz be kell kötöznöm a sebét, önnek pedig nagyon kíméletesen kell bánnia a lábával. Elvette a kötözőszert az ágy melletti asztalkáról, majd visszafordult a királyhoz. – Felség, megenged egy tanácsot? Henrik bólintott. – Bár felséged még fiatal ember, már nem annyira fiatal, mint volt. Régebben akár egész napo1 5 5

kat végigküzdött egy-egy lovagi tornán, anélkül hogy megérezte volna. Most azonban… A király szeme összeszűkült. – Azt tanácsolja, hogy fejezzem be a bajvívást? A seborvos tétován pislogott. – Még egyszer kérdezem, ez a tanácsa? – faggatta Henrik. – Ez a szakmai tanácsom – válaszolta az orvos rövid hallgatás után. – S mivel a szívemen viselem felséged egészségét, ez egyben a személyes tanácsom is. A király nem szólt, csak egy fejbiccentéssel jelezte az orvosnak, hogy mehet a dolgára. Amint a doktor hátat fordított, Henrik szétnyitotta az ujjait, hogy megnézze a Jane Seymourtól kapott színes szalagot. A Seymour család számára óriási öröm volt viszontlátni Jane lányukat Wulfhallban, Henrik viszont alig bírta elviselni a lány távollétét. Megbízta hát Brandont, hogy vigyen el egy üzenetet a messzi kastélyba. Dacolva a hideggel és a zuhogó esővel, a herceg késedelem nélkül lóra kapott. Amikor fáradtan és bőrig ázva megérkezett Wulfhallba, Sir John Seymour és fia, Edward, szívélyesen fogadta a nagyteremben. – Méltóságos uram – köszöntötte Seymour. – Szívből örülök, hogy újra látom. – Üzenetet hoztam a királytól a lánya számára. Sir Johnt szemlátomást felvillanyozta ez a hír, és nyomban el is küldte a fiát Jane-ért. A terem falait köröskörül a legkülönfélébb harci eszközök díszítették: csatabárdok, fémhegyű lándzsák, kardok és pajzsok. Brandon mosolyogva nézte a fegyvereket. – Jó volt visszaemlékezni azokra a dicső napokra, amikor együtt harcoltunk a királlyal a francia seregek ellen. Seymour összekulcsolta a kezét a háta mögött, és bólintott. – Valóban. Azon férfiak között, akik valaha együtt harcoltak, olyan különleges, megbonthatatlan kötelék alakul ki, amely gyakran egész életükben elkíséri őket. Mindig tisztában lesznek vele, hogy kik a barátaik. – Sir John arcáról eltűnt a mosoly. – És hogy kik az ellenségeik. – Hosszan nézett a herceg szemébe, majd ismét elmosolyodott. Ekkor belépett a terembe Edward és rögtön utána Jane. A lány sötétzöld tunikát és világoszöld ruhát viselt, befont haját bársony főkötő ékesítette. Meghajolt Brandon előtt, az apja és a fivére pedig magukra hagyta őket. – Méltóságos uram – szólt Jane halkan. – Lady Jane – viszonozta a köszöntést Brandon, azzal a kabátzsebéből előhúzott egy összehajtogatott papírlapot, és átnyújtotta. – Őfelsége tisztelettel küldi önnek ezt a levelet. Jane szó nélkül nyújtotta a kezét. – Valamint ezt az erszényt – tette hozzá a herceg, és leoldozta a derekára erősített bőrtasakot. – Arra kéri önt, hogy fogadja ezeket az ajándékokat ugyanolyan szeretettel, mint amilyen jó szívvel küldi őket. Jane lassan elvette az erszényt, és belekukucskált – tele volt aranypénzzel. Brandon a lány arckifejezéséből nem tudta megfejteni, mire gondol. Így hát várta, hogy megszólaljon. Jane megcsókolta a levelet, majd visszanyújtotta a hercegnek. Térdre borult, egyik kezét a szívére szorította, a másikban még mindig az erszényt fogta. – Kegyelmes uram, kérem, mondja meg a királynak a nevemben, hogy én egy tisztességes család makulátlan erkölcsű sarja vagyok, és nincs a világon drágább kincsem a becsületemnél, amit semmi áron fel nem adnék. Brandon tiltakozni akart, de aztán inkább hallgatott. – Ezért az erszényt is vissza kell adnom – folytatta Jane. – Ha a király pénzt kíván adni nekem, kérem, legfeljebb akkor tegye, ha már tisztes házasságot kötöttem. 156

Brandon az erszényt nézte a lány kinyújtott kezében, majd rövid habozás után elvette. – Szó szerint átadom őfelségének, amit mondott – szólt, azzal meghajolt, sarkon fordult és távozott. Néhány nap múlva a királyi pár nem a magánlakosztályában, hanem udvaroncai körében vacsorázott a díszteremben. Henrik könnyedén lépkedett, hogy mindenki lássa, tökéletesen felépült, Anna pedig sugárzott az örömtől. A vacsoránál felszolgáló nemesek és a nézőként részt vevő udvari emberek megkönnyebbülten nyugtázták, hogy a palotában ismét helyreállt a rend. Mark Smeaton hegedűjével körbejárt a teremben, és vidám dallamokat játszott, melyek állítása szerint nemcsak jókedvre derítették a hallgatóságot, hanem az emésztésre is kedvezően hatottak. A királyi asztal terítve volt malac és báránysülttel, kacsa és libapecsenyével. Anna megfogta a király kezét, és azt suttogta: – Annyira örülök, hogy meggyógyultál. Nagyon meg voltam rémülve. – Én is – felelte Henrik –, főleg amikor rájöttem, hogy a meggondolatlanságom miatt elveszítheted a gyermeket. Anna összehúzta a szemöldökét. – A te meggondolatlanságod miatt? – Ostobaság volt részemről azt gondolni, hogy még mindig ugyanannyit bírok, mint ifjúkoromban. Azok a gondtalan napok már elmúltak. Anna fellélegzett. – Amikor Erzsébet ellátogatott az udvarba, mindenki a csodájára járt – mondta. – Szerintem gyönyörű lány lesz belőle. – Az biztos! Elég az anyjára nézni. Anna mosolygott, és belekarolt férjébe. – Nem akarod megkérni Ferenc királyt, hogy gondolja át újra az ajánlatunkat? Henrik arcáról lefagyott a mosoly. Elhúzódott asszonyától, fogta a kését, és levágott magának egy ropogós kacsaszárnyat. Nem akart többé hallani erről. Anna azonban nem tágított. – Minél tovább halogatjuk, hogy megfelelő férjet találjunk a lányunknak, az emberek annál gyanakvóbbak lesznek. Henrik fojtott, hűvös hangon válaszolt: – Miért beszélsz állandóan Erzsébetről, amikor még Mária sincs eljegyezve? Annának elkerekedett a szeme. – Csak fontosabb számodra a törvényes gyermeked, vagy nem? Henrik szótlanul meredt rá. Aztán a szeme sarkából megpillantotta a terem túlsó végében Brandont, aki éppen akkor lépett be. A király az asztalba döfte a kését, és felállt. A fájdalom újra belenyilallt a lábába, így aztán kénytelen volt sántikálva végigmenni a termen a barátjához. – Mit mondott Lady Jane? – kérdezte türelmetlenül, amikor odaért. Brandon meghajolt, és így szólt: – Bontatlanul visszaküldte a levelet, az erszényt úgyszintén. Azt üzeni, nincs drágább kincse a becsületénél, és ha felséged pénzt kíván adni neki, kéri, hogy legfeljebb akkor tegye, ha már tisztességben férjhez ment. Henrik az állát dörzsölgetve körbenézett a teremben. Annára csak egy futó pillantást vetett. Aztán elmosolyodott, és kezét Brandon vállára tette. – Ezek szerint – szólt vidáman – nagyon szerényen fogadta az ajándékomat. Thomas Wyatt a seregnyi udvari emberrel együtt nézőként szintén részt vett a királyi pár vacsoráján. Kissé távolabb állt a többiektől, úgyhogy bár hallotta a beszélgetésüket és a megjegyzé seiket, elég volt egy-egy biccentéssel válaszolnia. 1 5 7

Annát figyelte, és elszorult a szíve. Noha a királyné büszkén feltartotta a fejét, és egyfolytában mosolygott, mégis nyugtalannak, sebezhetőnek tűnt. Ó, bárcsak odamehetne hozzá, bárcsak átölelhetné és megvigasztalhatná! De ezt persze nem tehette. Anna a király hitvese volt, s így a sorsa és a szíve Wyatt számára immár elérhetetlenné vált. Az este hosszúra nyúlt, és egyre hidegebb lett. Cromwell íróasztalán a gyertyák csonkig égtek, s a kandallóban már alig pislákolt a tűz. A kancellár összekulcsolt kézzel ülve nézett Chapuys nagykövetre, és várta az elkerülhetetlen kérdést. – Megtudhatom, hogy ismertette-e már a királlyal a császár ajánlatát? – Nos… nem egészen – felelte Cromwell. – Még nem. De bizalmasan megismétlem önnek, hogy országunk biztonsága érdekében én mindenképpen támogatom a császárral való szövetséget. A franciákban ugyanis nem lehet megbízni. – Örülök, hogy ezt mondja, mert a császár hamarosan ismét hadat üzen nekik, hogy visszafoglalja Milánót. Cromwell átgondolta, amit hallott, majd bólintott. – Tiszta szívemből kívánom, hogy minél hamarabb egyezségre jussunk. Ám meg kell mondanom önnek, hogy Mária hercegnő törvényesítésének a kérdésében komoly akadályba ütközünk. – A királynéra céloz? – mosolygott a követ hűvösen. – Tudom, hogy gyűlöli a császárt, mivel őfelsége Katalin unokaöccse. Azt beszélik, hogy amikor értesült a császár törökök felett aratott győzelméről, olyan képet vágott, mint egy ablakon kihajított kutya. Cromwell szája megrándult, majdhogynem mosolygott. – De hát – tette hozzá Chapuys – mit tehetünk? A kancellár felállt, elvette a tűzpiszkálót a kandalló mellől, és megpróbálta feléleszteni a tüzet. – Ha valamilyen akadályba ütközünk, excellenciás uram – mondta –, akkor meg kell találnunk a kerülő utat. * A király hallotta, hogy nyílik az ajtó, és élvezettel képzelte el a látványt, amely majd elébe tá rul, ha felnéz az íróasztalán heverő iratokból. Az ajtó becsukódott, és Henrik már hallotta is a lány halk lélegzését. A szíve zakatolt, ahogy felpillantott. – Lady Jane. Jane Seymour csábító szaténruhát és korall nyakláncot viselt. Kibontott haja selymesen omlott törékeny vállára. Henrik megpróbált felállni, de éles fájdalom nyilallt a lábába. – Kérem, jöjjön közelebb! – intett a lánynak. Jane szó nélkül beljebb lépett. – Még közelebb. Erre az udvarhölgy megkerülte az asztalt, és megállt a király mellett. – Jöjjön, üljön a térdemre! Ne féljen! Jane a kérés hallatán halkan felsóhajtott, mire Henrik szíve ismét hevesebben kezdett dobogni. Micsoda bájos, makulátlan hölgy! Jane engedelmesen, bár kissé remegve ült le a király ölébe. Henrik gyengéden szólt hozzá, s közben megfogta a karját. – Higgye el, nem akarok foltot ejteni a becsületén. A jövőben csakis a családtagjai jelenlétében találkozom önnel. De most mindenképpen látnom kellett. Jane először az asztalon fekvő iratokra nézett, majd egyenesen Henrikre. – Értem, felség. – Az ajándéka megmentette az életemet. – Az nem lehet… – De igen. Amikor eszméletlenül feküdtem, megláttam magam előtt az arcát, és ez a remény158

sugár életre keltett. Jane megint félrepillantott, hosszú szempillái beárnyékolták a szemét. – Mit mondhatnék erre? – Megengedi, hogy megcsókoljam, Jane? A lány nem nézett föl, csak bólintott. Henrik két kezébe vette az arcát, és finoman, tisztelettudón megcsókolta az ajkát. A lány illata, testének melege, törékeny ártatlansága fölhevítette a vérét, újra megcsókolta hát, ezúttal már szenvedélyesebben. Jane viszonozta a király közeledését, és ajkát mohón Henrik ajkára tapasztotta. Ekkor kinyílt az ajtó. – Ó, Istenem! A királyné állt a küszöbön. Arca eltorzult a fájdalomtól és a csalódottságtól. Jane sietve felállt Henrik öléből. – Mi ez? – kiabálta Anna. – Miközben én a gyermekedet hordom a szívem alatt, te itt enyelegsz Seymour kisasszonnyal?! Henrik feltápászkodott. – Csillapodj, kedvesem! – Nem, nem és nem! Miért teszed ezt velem? Mondd, miért? Henrik intett Jane-nek, aki a királynét megkerülve gyorsan kisurrant a szobából. Anna végig a királyra szegezte a tekintetét. Majd eltakarta az arcát, és keserves zokogásban tört ki. Henrik odabicegett hozzá. – Szívem… Anna a hasára csúsztatta a kezét, és zihálva kapkodott levegő után. – Nyugodj meg, kedvesem! – csitította Henrik. –Minden rendben lesz. Csak nyugodj meg! – Azzal átölelte a feleségét. Anna megtörten hajolt hozzá, és arcát a férfi vállába temetve vigasztalhatatlanul zokogott tovább. Nan és Madge kártyajátékokkal szórakoztatták magukat Anna királyné fogadószobájában. A királyné aznap este korán lefeküdt. Nan már igen rég látta ennyire kimerültnek. Amint Nan fölemelte a kártyapaklit, hogy megkeverje, egyszerre velőtrázó sikoly hallatszott a királyné hálószobájából. Az udvarhölgyek talpra ugrottak, és az asztalt feldöntve berontottak a két helyiséget elválasztó ajtón. Madge ijedten a szája elé kapta a kezét, Nan pedig együtt sikított úrnőjével. Anna egy hatalmas vértócsa közepén ült, mely vörösre festette a hálóruháját és a lepedőt. Ahogy a királyné a hasát szorongatva, nyöszörögve vonaglott, picinyke, kékes színű magzata élettelenül elhagyta a méhét. Az udvar csöndes volt, csaknem kihalt, mintha a palota lakói megérezték volna, hogy most legjobb visszavonulni, és hagyni, hogy a tragikus esemény lezajlódjon a maga útján. A király két inasa kíséretében Anna lakosztályához sietett. Ahogy belépett, Nan és Madge meghajolt előtte, arcuk feszült volt az aggodalomtól. Henrik már a fogadószobából hallotta, hogy Anna bent sír. A fogát összeszorítva betaszította a hálószoba ajtaját, és nagy léptekkel bevonult. Nem ment oda a feleségéhez, hanem megállt a szoba közepén, és onnan meredt rá. Anna megpróbálta abbahagyni a sírást, de a teste továbbra is remegett. – Elvesztetted a fiamat. Nem tudok mit mondani, ahhoz túl nagy a veszteség – szólt a király hűvösen. –De most már látom, hogy Isten nem akar fiúgyermekkel megáldani engem. Ha jobban leszel, beszélünk. Azzal elfordult, hogy távozzon, de Anna utána kiáltott: – Nem csak az én hibám! 1 5 9

Henrik visszanézett rá. – Csak magadat okolhatod, senki mást – folytatta a királyné elfúló lélegzettel, de a szavai élesen hasítottak a levegőbe. – Teljesen le voltam sújtva, amikor rajtakaptalak azzal a szégyentelen Jane Seymourral. Mivel oly nagy az irántad érzett szerelmem, a szívem szakadt belé, amikor láttam, hogy mást szeretsz. Henrik ökölbe szorította a kezét, és a fogai közt sziszegte: – Azt mondtam, majd akkor beszélünk, ha felkeltél. – Azzal kivonult a szobából, és magára hagyta Annát, aki az ágyon kuporogva újra keserű könnyekre fakadt. Megsértette és elárulta a férjét. Márpedig egy királyt elárulni veszélyes dolog. A királyi lakosztály előtt Cromwell és Chapuys várt Henrikre. A kancellár gyors pillantást vetett a király arcára, majd a nagykövettel együtt mélyen meghajolt, mikor Henrik elment mellettük, és belépett a fogadószobájába. – Itt az alkalom – suttogta Chapuys. – A király elveszítette a megmentőjét! Cromwell nem szólt semmit, csak követte urát a szobába. A király az ablaknál állt, és homlokát az üveghez nyomva kifelé bámult. A kancellár némán várta, hogy megszólaljon. Nagy sokára Henrik beszélni kezdett, bár úgy tűnt, inkább magához szól, mint a titkárához. – Igaz, amit az emberek suttogtak. Nem akartam meghallani, de most már tudom, hogy igazat mondtak. Valóban egy boszorkányos erő bűvöletébe estem, amikor ezt a házasságot megkötöttem. Ennek a legékesebb bizonyítéka pedig az, hogy Isten nem hajlandó fiúgyermekkel megáldani minket. Ezért jelenlegi frigyemet érvénytelennek és semmisnek nyilvánítom. – Nagy levegőt vett, és az ablaküvegre fújt. Jókora párafolt keletkezett, majd oszlani kezdett. – Most már tiszta szívemből úgy érzem, talán a legjobb lenne új feleséget keresnem. Cromwell bólintott, bár a király ezt nem láthatta. Továbbra is kifelé nézett, tekintete végigsiklott a kerten, majd a túlnan elterülő városon, és megállapodott Anglia halványkék égboltján.

160

Tizenötödik fejezet

Az udvari orvos visszahelyezte a halott magzatot a nagy edénybe, s a kicsiny test szép csendben úszkált tovább a vízben. Henrik nem nézett oda, csak egy bólintással jelezte a doktornak, hogy hallani akarja a végső eredményt. Az izgalomtól dübörgött a vér a halántékában s az ereiben, de megpróbált uralkodni magán. – A vizsgálataim szerint egy körülbelül négy hónapos, férfinemű magzatról van szó – mondta az orvos, majd rövid habozás után folytatta: – A test azonban bizonyos elváltozások és torzulások jeleit mutatja. Végső soron tehát lehet, hogy a királyné vetélése inkább áldás volt, mintsem veszteség. Henrik nem szólt semmit, csak bólintott, majd egy kézmozdulattal elbocsátotta az orvost. – Felség – mondta a doktor meghajolva, azzal fogta az edényét, és távozott. A király magára maradt kavargó gondolataival. – Á, Mr. Seymour! Amikor Edward Seymour belépett Cromwell dolgozószobájába, az arcán bizonytalanság és remény tükröződött egyszerre. Mélyen meghajolt. – Titkár úr. Cromwell az állát dörzsölgette. – Még nem ismerjük egymást közelről, de bízom benne, hogy ez hamarosan másként lesz. Edward bólintott, és kérdőn felvonta a szemöldökét. – Őfelsége örömmel adja a tudtára – folytatta a kancellár –, hogy felvette önt a személyes szolgálatára rendelt nemesek körébe. A címnek megfelelően napi szolgálatot teljesít majd őfelsége mellett, s hogy épp milyen minőségben, azt ő határozza meg. Gondolom, tisztában van vele, hogy ez egy igen különleges, bizalmi állás. – Tisztában vagyok vele – válaszolta Edward leplezetlen örömmel –, és mélyen lekötelezve érzem magam, Mr. Cromwell. – Közölnöm kell még valamit – mondta a kancellár, és hátradőlt a székében. – Őfelsége kifejezte nekem abbéli szándékát, hogy időről időre szeretné tiszteletét tenni az ön húgánál, természetesen anélkül, hogy a hölgy becsületét bármilyen módon veszélyeztetné, vagy őt rossz hírbe keverné. Ezért a találkozókat kizárólag a családjuk egy vagy több tagjának a jelenlétében képzeli el. Az ilyen alkalmakra szívesen felajánlom önnek és a családjának saját lakosztályomat a palotában, minthogy ez éppen a királyi lakosztály mellett van, és a nagyobb diszkréció érdekében egy rejtett folyosó is összeköti őket. Edward egy darabig nem válaszolt, mint aki alaposan értelmezi és átgondolja, amit hallott. Azután mosolyogva fejet hajtott. – Ön igazán nagylelkű, Mr. Cromwell. Biztosra veszem, hogy apám mihamarabb viszonozni kívánja majd a kedvességét. A kancellár nem szólt semmit, csak mosolygott. * A Whitehall palotára leszállt az este. A díszterem üresen állt, az udvaroncok elvonultak a szobájukba, s utánuk már csak visszhangok, pislákoló fáklyák és csendben járkáló őrök maradtak. Anna a csigalépcsőről figyelte, ahogy a francia nagykövet átvág a termen, és a folyosó felé tart. Lesietett a lépcsőn, és fojtott, sürgető hangon szólította meg. – Monsieur Ambassadeur! A nagykövet odafordult, s amint meglátta, hogy a királyné szólítja, mélyen meghajolt. 1 6 1

– Madame. Ahogy Anna odalépett hozzá, remegett a keze. Alig tudta türtőztetni magát, hogy kétségbeesésében meg ne ragadja a férfi ruháját. – Monsieur Ambassadeur, könyörögve kérem, segítsen meggyőzni Ferenc királyt, mert ha nem egyezik bele a herceg és Erzsébet lányom házasságába, én elvesztem. A nagykövet megőrizte a nyugalmát, bár Anna tisztában volt vele, hogy elkeseredett, türelmetlen segélykérése valószínűleg nagyon meglepi. De nem törődött ezzel. Most már csak az számított, hogy megtartsa a trónját, a lányának pedig biztosítsa, ami törvényesen megilleti. – Úgy érzem, közel a bukásom – folytatta. – Még soha nem zuhant rám annyi gond és bánat, mint most! Egyszerre léptek és szavak visszhangzottak a folyosón, majd közeledő alakokat lehetett kivenni a fáklyafényben. – Most nem beszélhetek többet – mondta Anna –, és papírra sem merem vetni az aggodalmaimat. De az isten szerelmére kérem, ha csak egy kicsit is tisztel, tegyen meg mindent az érdekemben! Azzal sarkon fordult, és eltűnt a sötétben. Henrik iratokkal megrakott íróasztala mellett állt a dolgozószobájában, és titkárára szegezte a tekintetét. Cromwell érezte, hogy a király meglehetősen feszült, és mivel nem akarta tovább rontani a hangulatát, inkább csöndben várt. – Átadta a Seymour családnak a lakosztályát? – Igen, felség – bólintott Cromwell. Henrik öklével az asztalra támaszkodott, és az egyik iratköteget nézegette. – Épp most adtam királyi jóváhagyást ahhoz a határozathoz, mely szerint a norwichi püspökség köteles lemondani Lynn városáról. Az új kedvezményezett Thomas Boleyn, Wiltshire grófja lesz. Ezenkívül a felszámolt apátságok közül is kettőt neki szándékozom adni. – Merőn nézett a titkárára. – Kérem, tudassa vele a jó hírt! – Igen, felség. A király ellökte magát az asztaltól, nagy léptekkel a székéhez ment, majd vissza. – Már kis híján meghoztam a döntést, hogy szövetségre lépek a császárral. – Elhallgatott, és a mennyezetet bámulta, majd újra Cromwellre nézett. –Rengeteg minden van, amiben hamarosan döntenem kell. Igen, felség. Jane szépen kifésült, hosszú hajában csodásan mutattak a belefűzött gyöngyök és csipkeszalagok. A lány csöndben, szófogadón állt, és nézte magát a tükörben, miközben anyja föltette a befejező éket: egy apró fésűkagylókkal díszített arany hajpántot. – Gyere, hadd nézzelek meg! Jane elfordult a tükörtől, és szembenézett apjával. Seymour keresztbe font karral állt Edward mellett, és elismerőn bólogatott. A család már birtokba vette a Thomas Cromwelltől kapott új lakosztályt a palotában. Komor, dísztelen szobák voltak, mindegyikben fekete-fehér mozaikpadló, csupasz falak, sötét kárpitok és görög eredetű márványszobrok. Jane odalépett az apjához, és pukedlizett. – Gyönyörű vagy – mondta Seymour. – Emlékszel, mit beszéltünk arról a pletykáról? –kérdezte Edward. – Igen. Sir John a lánya felé nyújtotta a kezét. – Akkor hát átmenjünk? – Jane belekarolt az apjába, s a hátsó ajtón keresztül kiléptek a királyi lakosztályhoz vezető titkos folyosóra. Edward közvetlenül mögöttük haladt. A király ajtaja előtt 162

Seymour visszafordult, és Jane-t a fivére kísérte tovább. A lány szíve hevesen dobogott, amikor Edwarddal belépett a király hálószobájába. A szoba ezernyi gyertya fényében úszott, köröskörül a falakat színpompás szőnyegek borították. Középen egy hatalmas baldachinos ágy állt, finoman faragott, magas tartóoszlopokkal; a széthúzott ágyfüggönyök mögött hófehér paplanok és párnák látszottak. Henrik elfordult inasától, Breretontól, és szembenézett a lánnyal. A szeme csak úgy sugárzott a reményteljes örömtől. – Jane – köszöntötte gyengéden mosolyogva. Seymour kisasszony bókolt. – Felség. A király finoman közelebb húzta magához, és vágyakozva nézett rá. Jane érezte, ahogy a király figyelme, szeretete a szívébe hatol. – Van egy ajándékom a számára – mondta Henrik. Intett Breretonnak, aki egy nyakláncon függő ezüstmedaliont hozott elő egy bársonypárnán. – Vegye el, kérem! Jane felemelte a medált, és kinyitotta. A király miniatűr arcképe volt benne. A lánynak egy pillanatra elállt a lélegzete, annyira meglepte a szeretetnek ez az őszinte gesztusa. – Köszönöm, felség. Egész életemben nagy becsben fogom tartani. És ha valaha kinyitnák a síromat, ott lesz velem, a szívemre szorítva. Azzal a szívéhez emelte a medaliont. Ám rögtön azután lesütötte a szemét, és összevonta a szemöldökét. – Mi a baj? – kérdezte a király. – Hallottam valamit őfőméltósága Suffolk hercegétől – felelte lassan Jane –, s azután apámtól is, ami nagyon felzaklatott. Henrik hangja megkeményedett. – Felzaklatta? A lány ránézett és bólintott. – Biztosan nem lenne szabad elismételnem felségednek, de azt mondták, hogy van némi bizonytalanság felséged házasságának a törvényességét illetően. Ezt én képtelen vagyok elhinni, annál is inkább, mivel a királyné gyönyörű leánygyermekkel ajándékozta meg. Henrik mélyen a szemébe nézett. – Mindketten ezt mondták? Edward sietve közbevágott: – Felség, bocsásson meg, de nem csak ők vélekednek így. Egyre többen beszélik ezt egészen nyíltan, nem törődve Mr. Cromwell cenzúrájával, sem a súlyosabb következményekkel. Jane egész testében remegett, miközben a király elfelhősödő tekintettel pillantott hol rá, hol a fivérére. – Ó, isten ments, hogy akár szeretett apámnak, akár őfőméltóságának bármi bántódása essék az én butaságom miatt! – fohászkodott, és kezét a szája elé kapta. Henrik lassan megcsóválta a fejét. – Ne féljen! – mondta bátorítón. – Nem esik bántódásuk. Cromwell lakosztályának az ajtaja kinyílt, és egy szolga bevezette Chapuys nagykövetet. John Seymour hátratett kézzel állt a szobában, arcán váltakozva játszott a kandallótűz fénye s az esti homály. – Excellenciás uram – köszöntötte vendégét Seymour egy főhajtással. – Sir John – üdvözölte Chapuys. – Kérem, foglaljon helyet! – szólt Sir John, és egy székre mutatott. – Rengeteg megbeszélnivalónk van. 1 6 3

Megérkeztek az új ruhák, melyeket Anna rendelt. A szebbnél szebb tunikákat, pelerineket, köpenyeket és szőrmebundákat a szolgálólányok nagy izgalommal mutatták be a királynénak, majd óvatosan betették mindet az erre a célra készített ládákba. A királyné lakosztályában a cselédek serényen végezték napi munkájukat: ágyneműt váltottak, port törölgettek, kicserélték a gyertyákat, és lecsípték róluk a kanócot. Ezalatt az udvarhölgyek varrogattak, csevegtek, és várták, hogy úrnőjük szólítsa őket. Anna kezébe vett egy könyvet, és leült olvasni. Bár a fogadószobában tovább folyt a sürgésforgás, mindenki igyekezett csöndben tenni a dolgát. A szolgálólányok suttogva szóltak egymáshoz, és lábujjhegyen lépkedtek, hogy ne zavarják úrnőjüket. Az egyik sarokban Sir Henry Norris beszélgetett halkan Madge Sheldonnal. Anna észrevette, hogy Sir Norris időnként feléje pillant, de ezt csak a férfi általános zaklatottságának tudta be. Kisvártatva Sir Norris felállt, meghajolt Madge előtt, majd a királynéhoz fordult, és még mélyebben meghajolt. Amikor felnézett, arcán őszinte, szinte fájdalmas rajongás tükröződött. Anna odahajolt Nanhez, aki mellette ült, és épp egy vászontunikát hímzett vörös fonállal. – Kíváncsi vagyok, ennyi idő után miért nem veszi már el Madge-et – suttogta. – Az az érzésem, Norris inkább felséged miatt járogat ide, mintsem Madge kedvéért – válaszolta Nan. Anna összehúzta a szemét. – Énmiattam? Nan halkan kuncogott és bólintott. Anna már éppen visszafordult volna a könyvéhez, amikor a hálószoba nyitott ajtaján át megpillantotta Jane Seymourt. A lány egy ládán ülve a királyné egyik új ruhájának a szegélyvarrását igazította ki, de közben minduntalan egy kis ezüstmedaliont szorongatott a nyakában. Nan észrevette, hogy a királyné Jane-t figyeli, és azt mondta: – A Seymour család átvette Cromwell lakosztályát itt a palotában. – Cromwell lakosztályát?! – kérdezte döbbenten Anna. Vajon miért költözött be ez a kis szajha a családjával Cromwell lakosztályába ? Hiszen onnan egy titkos folyosó vezet a király magánlakosztályába. Anna látta, hogy Jane ismét abbahagyja a varrást, megfogja a medált, majd kinyitja és belenéz. Ez már túl sok volt! Letette a könyvét, és sietős léptekkel átment a hálószobába. Megállt udvarhölgye előtt, és a medálra mutatott. – Ez micsoda? Jane elsápadt. – Egy medalion, felség. – Hadd lássam! Azzal elvette a medált, és felpattintotta a tetejét. Ahogy megpillantotta benne Henrik arcképét, dühösen felszisszent, és letépte a láncot Jane nyakából. A lány az erős rántástól összerezzent és feljajdult, majd a nyakát szorongatva kirohant a szobából. Anna mereven nézte a láncot és a mély vágást, amit az ujjába metszett. Forró, vörös vér csurgott a sebből, és bemocskolta lába alatt a mozaikpadlót. – Titkár uram! – kiáltott fel Cromwell írnoka, és a tollát félredobva talpra ugrott. Cromwell felpillantott az íróasztaláról; az ajtóban Anna királyné állt, és fenyegetőn nézett rá. – Mr. Cromwell – köszönt ridegen. A kancellár mosolyogva felállt és meghajolt. – Felség. A királyné nem szólt többet, de a tekintetéből Cromwell úgy érezte, jobb, ha gyorsan kiküldi az írnokot. 164

A férfi idegesen meghajolt, majd a királynét megkerülve kisietett a szobából. Anna továbbra is Cromwellre szegezte a szemét. Ő azonban nem hagyta magát zavarba hozni. Csak még szélesebben mosolygott. – Jó híreim vannak felséged számára – mondta. –Épp most fogadta el a parlament a nagyobb kolostorok felszámolásáról szóló törvényjavaslatot. A reformáció az eddiginél is gyorsabb ütemben halad. A királyné mozdulatlanul állt. Még csak nem is pislogott. Majd így szólt: – Titkár úr, bizalmas forrásból tudom, hogy a király eladta a yorkshire-i Sawley apátságot az egyik kegyeltjének, és tette ezt az ön javaslatára, mégpedig jóval azelőtt, hogy a határozat bekerült volna a törvénykönyvbe. – Fölvetette a fejét. – Az újításaink célja sohasem az egyéni gyarapodás volt. A rendházakat nem kiárusítani kell, hanem nemesebb célokra használni. Cromwellnek kissé megkeményedtek a vonásai, de rendületlenül mosolygott tovább. – Asszonyom, az elkobzott vagyont a mindenható Isten tetszése szerint országunk gazdagítására fogjuk fordítani, mely ma még törpe birodalom, de egy napon hatalmasabb lesz, mint maga a Spanyol Királyság! , Anna enyhén, de észrevehetően remegni kezdett. Bár igyekezett türtőztetni magát, a hangja izzott a dühtől. – Igaz, hogy a Seymour család rendelkezésére bocsátotta a lakosztályát? A kérdés váratlanul érte Cromwellt. Lázasan dolgozni kezdett az agya, hogy a legjobb választ adja. Anna közelebb lépett. – Mint Anglia királynéja, felszólítom, hogy válaszoljon. Igaz ez? – Igen, felség. Igaz. A királyné hosszan nézett rá. – Mr. Cromwell, ön messze túllépte a hatáskörét. És ezzel, higgye el, komoly veszélybe sodorta magát. – Elhallgatott egy pillanatra. – Hisz nekem? Vagy azt képzeli, hogy már nincs hatalmam tönkretenni önt? Cromwell nem válaszolt. Anna vetett rá még egy utolsó pillantást, majd sarkon fordult, és kisietett a szobából. A férfi már csak az üres levegőnek tudott meghajolni. Cromwell otthonában befejeződött a vacsora, a szolgák csöndben szedték le az asztalt. A kandallóban barátságos tűz lobogott, s a táncoló lángok előtt egy remegő bajszú macska feküdt öszszekuporodva. Amint Cromwell a tálalóhoz lépett, hogy töltsön magának még egy kupa bort, egyik szolgája jelent meg az ajtóban. – Őexcellenciája, a császári nagykövet. Chapuys belépett, és köpenyéről lesöpörte az esőcseppeket. – Á, Eustace! – köszöntötte a kancellár – Milyen kedves öntől, hogy megtette ezt a hosszú utat, és eljött hozzám Shoreditchbe. – Töltött egy pohár bort a vendégének is. – Higgye el, titkár uram – mondta Chapuys, és elvette az italt –, sokkal hosszabb útra is vállalkoznék, csak hogy önnel beszélgethessek. – Fölemelte a kupáját, Cromwell úgyszintén. Mindketten kortyoltak a borból. Aztán a követ így folytatta: – Hadd kérdezzem meg nyíltan: igaz a hír, miszerint összekülönbözött Anna királynéval? – Igaz. Azt hiszem, mélységesen gyűlöl, és ki akar végeztetni. Chapuys a homlokát ráncolta. – És tart tőle? Cromwell legyintett. – Nem. Mivel tökéletesen megbízom a királyban, úgy gondolom, Anna nem árthat nekem. – Mindenesetre a magam részéről egy kegyesebb úrnőt kívánnék önnek – mondta Chapuys. – 1 6 5

Olyat, aki többre tartja mindazt a felbecsülhetetlen szolgálatot, amit őfelségéért tett. Cromwell az ablak felé fordult, és a nedves, sötét üvegen tükröződő képmását szemlélte. – Csupán feltevésként kérdem – szólalt meg. – Mit szólna, ha a király valóban fontolóra venné, hogy újraházasodjon? Chapuys hosszú szünet után válaszolt: – Ebben az esetben én mindenképpen őfelsége pártjára állnék. Hiszen gondoljon csak bele: itt van egy király, akinek a legnagyobb bánatára a mai napig nem született fiú utódja, s aki ráadásul azzal is tisztában van, hogy a jelenlegi házasságát soha nem fogják törvényesnek nyilvánítani. A kancellár visszafordult az ablaktól, és vendégére pillantott. – Őfelsége fogadni kívánja önt az udvarban. Biztos vagyok benne, hogy a császárral kötendő új szövetséget szeretné megerősíteni. Hogy mi egyebet akarhat mondani, azt nem tudom. Chapuys felemelte a poharát, és mosolygott. – Magam is kíváncsian várom, Mr. Cromwell. Thomas Boleyn kénytelen volt valamilyen új utat-módot kieszelni, hogy megmaradhasson a király kegyeiben. Anna ügyetlenül elveszítette fiúgyermekét, a Seymour család pedig egyre nagyobb veszélyt jelentett rájuk nézve. Meglátogatta tehát a királynét a lakosztályában, és amikor kettesben maradtak, elmagyarázta neki, hogy le kell mondaniuk a francia szövetségről. Henrik ugyanis nyilvánvalóan hallani sem akar róla, és sokkal inkább ösztönzi a szövetséget a császárral. – Úgy tűnik, az ország nagyobb része is jobban örülne a császárral kötött szövetségnek – érvelt Boleyn. – Nincs hát értelme az árral szemben úsznunk. Anna bosszantóan közömbösnek látszott, mindvégig kifelé bámult az ablakon, míg az apja beszélt. – Valóban nincs – felelte. Boleyn megfogta a kezét. – A király hamarosan fogadja az udvarban a császári nagykövetet. Nagy felhajtást kell csapnod körülötte. Először is hívasd be magadhoz, és kegyesen engedd meg neki, hogy arcon csókoljon. Azután a királlyal vendégül látjátok vacsorára. Tégy néhány goromba megjegyzést a franciákra a többi nagykövet jelenlétében. Mondd, hogy milyen galádul becsaptak, és visszaéltek a bizalmaddal, hogy milyen álszent, hűtlen barátok, vagy bármit, ami eszedbe jut. Anna bólintott, de továbbra sem nézett az apjára. Boleyn csak ekkor vette észre a heget a kezén; közelebb hajolva látta, hogy egy frissen begyógyult hosszú vágás az. Talán kézimunkázás közben eshetett? Vagy egy üvegszilánk okozta? A királyné megpróbálta visszahúzni a kezét, de Boleyn erősen tartotta. – Anna, nem adhatjuk fel, ha már ilyen messzire jutottunk! – erősködött. – Senki sem tiporhat el minket. Senki! Érted? A lánya végre ránézett, bár az arca inkább megtörtnek tűnt, mintsem eltökéltnek. Boleyn mindenesetre megpróbálta felrázni, és rádöbbenteni, hogy ingatag helyzetükön csak a saját erejükből tudnak változtatni. – Igen, apám – mondta végül Anna. A királyi udvar készen állt Chapuys nagykövet fogadására. A tekintélyes vendéget díszes lakoma, zeneszó és seregnyi udvaronc várta. Mark Smeaton az előkelőségek között állt a boltíves főkapunál, amikor a főkamarás bejelentette: – Őexcellenciája, a császári nagykövet. George Boleyn elsőként lépett előre, hogy köszöntse Chapuys-t. – Excellenciás uram, örömmel üdvözöljük az udvarban! A követ tiszteletteljes, de hűvös meghajlással válaszolt. – Uram. – Őfelsége már alig várja, hogy beszélhessen önnel, és hogy fejedelmi módon vendégül láthas166

sa a palotában – mondta George. Cromwell is utat tört magának a tömegben, és meghajolt a nagykövet előtt. – Excellenciás uram. – Titkár uram. Smeaton megint csak rácsodálkozott, hogy a befolyásos emberek milyen szenvtelenül képesek udvariaskodni és hajbókolni egymás előtt, miközben a viselkedésük oly gyorsan változik, ahogy a szél fordul. A kancellár összekulcsolta a kezét, és fejét fölszegve így szólt: – A királyné szeretné meghívni önt a magánlakosztályába, ahol megcsókolhatja őfelsége arcát. Chapuys hosszan nézett Cromwell szemébe, de az arckifejezése mit sem változott. – Nagyra becsülöm és hálásan köszönöm őfelsége meghívását – felelte végül –, de mivel a császár nem hagyta jóvá ezt a gesztust, sajnálattal vissza kell utasítanom. Cromwell meghajlással vette tudomásul a választ. George nem keseredett el az elutasítás hallatán. – Annyi baj legyen – mondta vidáman. – A király viszont arra kéri, csatlakozzon hozzá a mai misén. Lenne szíves itt várni, excellenciás uram? – Azzal egy kényelmes, világos ablakfülkére mutatott a folyosón. Chapuys bólintott és odalépett. Thomas Wyatt átfurakodott a tömegen, és megállt Smeaton mellett. A zenésznek rögtön feltűnt nyúzott arca és sötét karikás szeme. – Mi történt? – kérdezte. A költő megrántotta a vállát. A szája széle enyhén remegett. – Vesztettem ma némi pénzt. Egy kisebb vagyont. Smeaton a fejét csóválta. – Nem kellene kártyáznod. – Nem, igazad van. Egyszer már feltettem egy lapra a szívemet, és azt hittem, szerencsém lesz. De vesztettem. Smeaton figyelmesen nézte a barátja arcát. – Tehát még mindig szereted. Még mindig szerelmes vagy… – Őfelsége, a király és a királyné – jelentette be a főkamarás botját a földhöz ütve, mire mindenki azonnal elhallgatott. A királyi pár ünnepélyes fennköltséggel vonult be a hajlongó udvaroncok sorfala között. Amint elhaladtak Chapuys mellett, Anna egy pillanatra megállt, és a követ szemébe nézett. A férfi rideg, szertartásos meghajlással válaszolt. Boleyn közvetlenül a királyi pár mögött lépdelt. Mosolygott, és mélyen meghajolt a nagykövet előtt. Smeaton és Wyatt azonban észrevette, hogy Chapuys sem a mosolyt, sem a köszöntést nem viszonozta. Amikor már végigmentek a palotán, és elértek a kápolna bejáratához, Anna Henrik fülébe súgta: – Biztos, hogy Mr. Chapuys velünk vacsorázik a mise után? A király egy szóval sem válaszolt. Anna hátrapillantott, hogy megnézze, csatlakozott-e Chapuys a menethez. Ám sehol sem látta. Megrökönyödött. – De hiszen elment! – Biztosan jó oka volt rá – felelte Henrik, és egy pillantásra sem méltatta asszonyát, miközben beléptek a kápolnába, s prémszegélyes palástjuk finoman végigsúrolta az ajtófélfát. Smeaton és Wyatt értetlenül néztek egymásra. Tanúi voltak a fagyos fogadtatásnak s annak is, ahogy a nagykövet egyetlen szó nélkül kimegy a helyiségből, kongó ürességet hagyva maga után. – Valami különös történik itt, Mark – mondta a költő –, csak azt nem tudom, hogy mi. Chapuys kettesben vacsorázott Thomas Boleynnel a király fogadótermében. A gróf igyekezett 1 6 7

megnyerően viselkedni, bár az arcizmai már szinte fájtak az erőlködéstől. Amikor végeztek a raguval és a süteményekkel, megfontolt nyugalommal szólt a nagykövethez: – Eminenciás uram, tisztában vagyok vele, hogy a múltban történtek félreértések a családom és ön között. Néhány sértő szó is elhangzott. Sok mindent, amit hirtelen felindultságában mond az ember, később megbán. Így vagyok ezzel én is. De hát mindketten a való világban élünk. Tudjuk, hogy a barátainkat úgy kell elfogadni, ahogy vannak. – Megvárta, amíg az egyik szolga letesz az asztalra egy gyönyörűen összeállított gyümölcsöstálat. – Tudom, hogy a császár szeretné megerősíteni jól jövedelmező kereskedelmi kapcsolatait Angliával. Az én családom pedig, pozícióját tekintve, ebben könnyen a segítségére lehet, és bizton számíthat is a támogatásunkra. Egy másik szolga ezüstkancsót hozott, és testes vörösbort töltött mindkettőjük kupájába. – Akkor hát – szólt Boleyn, és magasba tartotta a poharát – igyunk az újrakezdésre, az új barátságokra és a kölcsönösen gyümölcsöző jövőre! Chapuys lassan ugyan, de fölemelte a poharát. – Egészségünkre! – mondta Boleyn. – Egészségünkre! – ismételte a nagykövet. Henrik és Anna a királyné fogadótermében rendezett vacsorát a vendégek számára. Az asztalt színes terítők és ezüst gyertyatartók díszítették, s rajta a legízletesebb ételek sorakoztak: vaddisznóhús, nyúlpecsenye, szarvasborda és főtt marhanyelv. Az aznap este felszolgáló nemesek csöndben járkáltak a vendégek között, újratöltötték borral az ezüstserlegeket, és sorra hordták be az egyre újabb fogásokat. A meghívottak mind a birodalom nagykövetei voltak, akik közül egyedül Chapuys nem jelent meg a vacsorán. Az asztalfőn Henrik foglalt helyet jobbján a királynéval. Anna, aki észben tartotta az apjával folytatott beszélgetést, igyekezett méltóságteljes, ugyanakkor rendkívül elbűvölő lenni. – Egészségére, excellenciás uram – fordult poharát fölemelve a jobb oldalán ülő vendéghez, egy csüngő szemhéjú öregúrhoz, akinek egyfolytában görcsösen rángatózott az arca. – Ön honnan való? Az öregúr megköszörülte a torkát. – Én Milánó nagykövete vagyok, tisztelettel, felség. – Á, Milánó! – mondta Anna. – Ha jól tudom, a franciák elfoglalták az önök városát. A nagykövet bólintott. – Bizony, és sajnos a seregeik még mindig megszállás alatt tartják. – Akkor bizonyára egyetért velem abban, hogy a franciák gyalázatosan viselkednek mindenkivel. – A nagykövet reumás szemével hunyorogva nézett Annára. A királyné most a többiek felé fordult. – Egyáltalán akad itt valaki – szólt a hangját felemelve –, aki cáfolni tudja, hogy a franciáknál nincs hazugabb és álszentebb nép a kontinensen? Mondtak valaha igazat? Soha! Vajon hányszor szegték meg az ígéretüket, és hány egyezményt rúgtak fel? A nagykövetek döbbenten néztek rá, majd Henrikre, aki mélyen hallgatott. Edward Seymour átverekedte magát a királyi fogadóterem előtt tolongó tömegen. A levegőben érezhető volt a feszültség; aggódó tekintetű udvaroncok lestek befelé a nyitott ajtón; hírnökök futkostak fel-alá, és izgatottan pusmogtak gazdáikkal. Edward kissé távolabb várakozott, míg Richard Rich, a királyi ügyész halkan szót váltott Cromwell-lel, majd távozott. Akkor Edward odalépett a titkárhoz. – Mi történik itt? – kérdezte. Cromwell suttogva válaszolt: – Őfelsége hamarosan audiencián fogadja a nagykövetet. Erre várunk. Edward nem szólt semmit, csak bólintott és félreállt. A király egy mellékajtón át érkezett a fogadóterembe. Határozott léptekkel odament az asztal168

hoz, amelynél Chapuys és Boleyn ült, akik vacsorájukat befejezve várták a meghallgatást. Mindketten felálltak és meghajoltak. – Excellenciás uram. – A király bólintott a nagykövetnek. Azután egy kézmozdulattal elbocsátotta Boleynt, aki vonakodva bár, de elhagyta a termet. Akkor Henrik egy ablakmélyedéshez vezette Chapuys-t, hogy nyugodtan beszélhessenek. – Nos tehát – kezdte –, a császár szövetségre kíván lépni? – Igen, felség. – Milyen feltételekkel? – Azon feltételekkel, melyeket Mr. Cromwell már felvázolt önnek. Először is Angliának újra fel kell vennie a kapcsolatot Rómával, másodszor, Mária hercegnőt be kell iktatni a törvényes örökösök sorába, végül pedig Angliának támogatnia kell a császárt a franciák ellen Milánóért indított hadjáratban. Egyszer csak halk neszezésre lettek figyelmesek. Ahogy kinéztek, látták, hogy Cromwell csöndben belépett a terembe. Chapuys visszafordult a királyhoz, és suttogva folytatta: – Ami Mária hercegnőt illeti, könnyen meglehet, hogy Isten azért nem áldotta meg felségedet fiú utóddal, mert úgy látja jónak, hogy Angliának női trónörököse legyen. Henrik felkiáltott, de olyan hangosan, hogy nemcsak Cromwell, hanem mindenki más is meghallotta, aki az immár csukott ajtón keresztül fülelt. – Mire céloz, excellenciás uram? Talán nem vagyok ugyanolyan férfi, mint bárki más? Ezt gondolja? Igen? Azért ne higgye, hogy az összes titkomat ismeri! Chapuys tágra meredt szemmel bámult, majd gyorsan hátralépett, és eltávolodott a királytól. Abban a pillanatban Cromwell átvágott a helyiségen, odament Henrikhez, és fojtott hangon, de hevesen vitatkozni kezdtek. Boleyn és Edward Seymour is belépett a szobába, és Chapuys-vel együtt figyelték a király és titkára között folyó, egyre szenvedélyesebb szóváltást. Egy perc múlva Cromwell kurtán meghajolt, és feszült arccal elfordult a királytól. Az ajtó felé tartott, s ahogy elsietett Boleyn, Chapuys és Edward mellett, így szólt: – Elnézést, uraim, innom kell egy kis vizet. Henrik csípőre tett kézzel nézett utána, majd odalépett a három férfihoz, akik szótlanul meghajoltak előtte. A király megvárta, míg Chapuys felpillant. Akkor azt mondta: – Mindent írásban kérek. A császár ajánlatát. Mindent. A nagykövet felháborodottan dadogott. – De hisz az… az lehetetlen, felség. Henrik arca eltorzult a haragtól, s keserű gúnnyal a hangjában mondta: – Azt gondolja, úgy bánhatnak velem, mint egy gyerekkel, akit először megvesszőznek, utána pedig babusgatnak? Ha a császár bármit akar tőlem, először is bocsánatot kell kérnie az összes múltbeli sértésért. És el kell fogadnia Anna királynét. Ezenkívül nincs több mondandóm a számára. Azzal faképnél hagyta a nagykövetet, és kisietett a teremből. A sarkon befordulva megpillantotta Cromwellt, aki az egyik márványpadon ült, és egy pohár vizet kortyolt. Henrik megállt, de egyetlen szót sem szólt a titkárához. Néhány röpke pillanatig farkasszemet néztek. Majd a király elfordult, és a sebtében bókoló, alázatos udvaroncok között elviharzott a folyosón. Cromwell visszatért a fogadóterembe, bár még meglehetősen zaklatott volt a királlyal való találkozás után. Bólintással üdvözölte Boleynt, Edwardot és Chapuys-t. – Az uralkodók nem olyanok, mint mi – jelentette ki –, ezért nem könnyű megértenünk őket. Úgy döntöttem, egy időre elhagyom az udvart. Uraim. 1 6 9

Újra bólintott feléjük, ezúttal még komorabban, majd távozott. Edward a homlokát ráncolva, csüggedten nézett utána. Boleyn ezzel szemben diadalittasan kidüllesztette a mellét. Henrik hosszú léptekkel vonult a lakosztálya felé, tekintetét mereven előreszegezte, és azt kívánta, bárcsak valaki az útjába kerülne, hogy felöklelhesse. Egyszerre Brandon bukkant fel mellette, sietősen meghajolt, majd lépteit szaporázva melléje szegődött. – Méltóságos uram – üdvözölte Henrik, és egy futó pillantást vetett rá. – Felség – viszonozta a köszöntést Brandon. –Mint régi barátja és leghűségesebb alattvalója, kötelességemnek tartom, hogy közöljem az igazságot, bármilyen fájdalmas is. A király megtorpant, és fojtott hangon morogta: – „Az igazságot? – szólt Pilátus kötekedve. – Mi az igazság?” – Az a szóbeszéd járja, hogy a királyné férfiakat fogad a szobájában, és bensőséges viszonyt folytat velük. Henrik ránézett, de nem szólt semmit. * Nyomában az udvarhölgyeivel a királyné átvonult a fogadótermen, mely tele volt várakozó udvaroncokkal, akik az ügyes-bajos dolgaikat szerették volna elébe tárni. Anna rögtön észrevette köztük a reménytelenül sóvárgó Sir Henry Norrist, valamint Mark Smeatont, aki különösen levertnek tűnt. – Mark – szólította meg, ahogy megállt mellette. –Miért ilyen búskomor? A férfi megvonta a vállát. – Nem számít – mondta. Anna büszkesége nem tűrhette, hogy az udvarhölgyei jelenlétében a zenész ilyen félvállról szóljon hozzá. – Mr. Smeaton – rivallt rá –, közemberként nem várhatja el, hogy úgy beszéljek önnel, mint egy nemessel. Smeaton hangja és arckifejezése mit sem változott. – Nem várom el – felelte. – Nekem egy pillantása is elég. Tudja jól. – Asszonyom? – szólt ekkor Nan, és mélyen bókolt a királyné előtt. – Lady Rochford kíván beszélni felségeddel. Anna intett George feleségének, Jane-nek, hogy lépjen elő. – Lady Rochford, mit tehetek önért? Sógornője tiszteletteljesen meghajolt, az arcán mély bánat tükröződött. – Megkérhetné a fivérét, hogy bánjon velem kedvesebben. Fölöttébb kegyetlen hozzám. Anna elképedt. – Nehezemre esik elhinni. Lady Rochford ádáz pillantást vetett Mark Smeatonra. – Vannak, akiket nálam vonzóbbnak talál. A királyné megremegett a dühtől. – Hallgasson! – Ezt ön nem értheti – folytatta engedetlenül Lady Rochford. – Egyszerűen nem úgy bánik velem, mint egy rendes férj a feleségével. Mint a király önnel. Ebben a pillanatban Anna meglátta Jane Seymourt, aki az egyik közeli ablakfülkében varrogatott egy alsószoknyát. Olyan hangosan szólt, hogy Jane is meghallja. – Elárulok önnek valamit, Lady Rochford. A király képtelen kielégíteni egy nőt. Sem az ügyessége, sem a férfiassága nem elegendő hozzá. Jane felpillantott. Az arcára kiülő döbbenetnél már csak Lady Rochford ámulata volt nagyobb. Anna elégedetten fölkacagott és továbbment. 170

A királyi fogadóteremben zajló találkozó merev és komor hangulatú volt. Henrik maga elé hívatta Brandont, Thomas Boleynt, Sir Henry Norrist, Cromwellt, valamint a királyi ügyészt, Richard Richet. – Sir Henry – szólította meg Norrist a trónjáról. –Remélem, megtette a kellő előkészületeket a május elsejei vadászathoz. Norris meghajolt. – Igen, uram. Lord Rochford lesz a falkamester. – Elhatároztam továbbá – mondta Henrik –, hogy teszek még egy látogatást Calais-ban a királynéval. Charles, rád bízom az utazás megszervezését. ; – Igenis, felség – felelte Brandon. A király megsimogatta rövidre nyírt szakállát, és végignézett a jelenlévőkön. – Tudomásomra jutott, hogy felségárulás és több egyéb kihágás történt a közeli Middlesexben és Kentben. Mr. Rich, önt mint királyi ügyészt, valamint Mr. Cromwellt bízom meg egy tárgyalási és döntőbizottság felállításával, amely a szóban forgó törvénysértéseket hivatott kivizsgálni. Cromwell és Rich bólintott, míg a többiek némán, közönyösen néztek, és fogalmuk sem volt, mi van készülőben. Henrik élvezte a tudatlanságukat. Sötét örömmel tekintett a jövőbe.

1 7 1

Tizenhatodik fejezet

Nan eddig csak kívülről látta a Towert, bent még sosem járt. Most pedig ott állt a rideg, nyo masztó fogdában Cromwell, Richard Rich és a zord tekintetű írnok előtt, aki egy összekaristolt faasztalnál ült. Egész testében reszketett a hidegtől s a félelemtől. Megesküdött, hogy az igazat mondja, és hogy senkinek nem szól arról, ami a kihallgatáson elhangzik. Akkor odaállt elé Rich, s rezzenéstelen tekintetével szinte átdöfte a szívét. – Figyelmeztetem, hölgyem – mondta –, hogy ha valaki elhallgatja az igazságot a király által kijelölt bizottság előtt, az maga is árulást követ el, és nagy valószínűséggel akasztófára kerül. Nan megállíthatatlanul remegett, ahogy beszélni kezdett. Másnap reggel Cromwell berendelte Lady Rochfordot Whitehall palotabeli dolgozószobájába. Az asszony nem volt biztos benne, miért hívatják, de hamarosan megtudta. Az egyik faragott szék szélén ülve hallgatta a kancellárt, aki áthajolt az íróasztala fölött, és így szólt: – Remélem, nem bánja, ha felteszek néhány kérdést a férjével, Lord Rochforddal… valamint a királynéval kapcsolatban. Lady Rochford nem felelt. Cromwell még közelebb hajolt, és összekulcsolta a kezét; jól ápolt körmein megcsillant az ablakon át beszűrődő fény. – Mondja – kezdte –, mi a véleménye a férjéről? A következő kihallgatásra Anna másik udvarhölgyét, Madge Sheldont hívták be a Towerbe. Madge amennyire tudta, kihúzta magát a bizottság előtt, bár úgy érezte, a lába mindjárt összecsuklik alatta. A kihallgatást Cromwell vezette, míg Rich csöndben figyelt, az írnok pedig az asztalnál körmölt. – Lady Sheldon – szólt Cromwell. – Eskü alatt vall, és figyelmeztetem, hogy soha senkinek nem szabad beszélnie arról, ami itt történik. Madge bólintott. – Ön a királyné őfelsége közvetlen szolgálatában áll. Ezért megkérdezem: tanúja volt-e valaha, hogy a királyné férfiakat fogadott a szobájában, és az ön megítélése szerint illetlen módon szórakozott velük? Madge kinézett az íróasztal fölötti szűk ablakon. A távolban egy sólymot látott körözni a kék égen. Megrázta a fejét. Cromwell mély lélegzetet vett, és miközben lassan körbesétált az udvarhölgy körül, arra kérte, próbáljon visszaemlékezni. Gondolja át újra, nem látott-e mégis valamit, amit helytelennek ítélt. Madge úgy érezte, csapdába került, foglyul ejtette ennek az embernek a szívóssága, őrjítően higgadt modora és rémes feltételezéseinek köre. Végül kibökte: – Az igaz, hogy volt néhány férfi, aki illetlen időpontban látogatta meg a királynét. A kancellár megállt előtte, és bátorítón mosolygott. – Néha kacérkodott is velük, de… – Kik voltak? A neveket kérem. Madge megnyalta a száját, de az továbbra is száraz maradt. Olyan nagy levegőt vett, hogy már szinte fájt, aztán még egyet. A szíve a torkában dobogott. – Lord Rochford, természetesen. Aztán Sir Henry Norris és… 172

– És? – A király inasa, Brereton meg Mark Smeaton, a zenész. És… – És? – kérdezte Rich is, közelebb lépve. – Nos – mondta Madge –, egyszer láttam, hogy a fivére átöleli és megcsókolja őfelségét, de nem gondoltam semmi rosszra. Cromwell és Rich egyszerre nézett az írnokra. Biztosan akarták tudni, hogy mindent pontosan lejegyzett. Meleg volt az este, s Henrik reményteli lázban égett, hiszen bármelyik pillanatban megérkezhetett a szíve hölgye. Egész lelkével arra vágyott, hogy végre újra láthassa az arcát, és beszippanthassa az illatát. Kinyílt a titkos folyosó ajtaja, és John Seymour bekísérte lányát a hálószobába. Henriknek elállt a lélegzete – Jane csodálatosabb volt, mint valaha. Vajon isteni jelnek vegye ezt, hogy íme, itt az igazi királyné, akit egész életében keresett? – Jane – szólt gyengéden. A lány pukedlizett. – Felség. – Megcsókolta a király kezét, és a szemébe nézett. – Bizonyos okokból szeretném, ha egy időre elhagyná az udvart – mondta Henrik –, és visszatérne apja házába. Seymour kisasszony kissé összehúzta a szemöldökét. Látszott rajta, hogy nem szívesen marad távol a királytól. Mégis habozás nélkül, engedelmesen válaszolt: – Mindent úgy teszek, ahogy felséged parancsolja. Henrik nem állhatta meg, hogy ki ne nyújtsa felé a kezét, és ujjai hegyével meg ne érintse az arcát. – Szeretném, ha tudná, hogy ebben az ingatag világban ön képviseli számomra a tisztaságot s mindent, ami jó, becses és romlatlan. Jane lesütötte a szemét. Henrik elmosolyodott. – Nem hosszú időről van szó, higgye el – folytatta. – És amikor visszatér… minden vágyunk teljesülni fog. A gyönyörű ifjú hölgy felpillantott, és rávetette a királyra szerelemtől csillogó tekintetét. Mark Smeatont hívatták Cromwell stepney-i házába, és ő késedelem nélkül indult. Útközben azon töprengett, vajon mit akarhat tőle a titkár. Talán a király számára szeretne egy új dalt komponáltatni vele? Mást nemigen tudott elképzelni, mivel ő csupán egy egyszerű zenész, egy közember, ahogy Anna királyné is hangsúlyozta. Cromwell az előcsarnok egyik homályos szegletéből figyelte, ahogy a szolga beengedi Smeatont, majd sietve visszahúzódik egy másik helyiségbe. Hirtelen mozgolódás támadt, és két tagbaszakadt férfi jelent meg Cromwell mellett; az arcuk visszataszító volt, a tekintetük kíméletlen, vaskos kezüket repedezett bőr borította. Smeaton szíve zakatolni kezdett. Visszafordult az ajtó felé, de mielőtt elmenekülhetett volna, a két hústorony megragadta, és lenyomta egy székbe. Erősen fogták, úgyhogy hiába védekezett. – Mr. Cromwell! Mr. Cromwell? Mi folyik itt? – jajgatott a zenész, de a ház ura nem válaszolt. Az egyik férfi eléje lépett, és teljes súlyával ránehezedett a csuklójára, hogy ne tudjon mozogni. Eközben a másik mögé került, és egy durva, csomós kötelet kötözött a szemére. A kötelet hátul egy bothoz erősítette, ami így csavarófaként szolgált. Smeaton, aki most már semmit sem látott, még kétségbeesettebben kiabált: – Cromwell, kérem, mi ez az egész? Ekkor a hátul álló férfi fordított egyet a fán, mire a kötél megszorult a zenész feje körül, és a csomók belenyomódtak a szemébe. Smeaton felszisszent a fájdalomtól. Cromwell kimérten, szenvtelenül beszélt. 1 7 3

– Tudni akarom, mikor hált a királynéval. És hányszor. – Sohasem háltam a királynéval, Mr. Cromwell. Ki állít ilyet? Nem értem. Rövid szünet után a csavarófa ismét szorított egyet a kötélen. A fájdalom most még élesebben hasított Smeaton szemébe, aki hangosan felnyögött. – Mondja meg az igazat! – folytatta Cromwell. –Különben, Isten a tanúm, csúnyán fogja végezni. On csupán egy szegény zenész, mostanában mégis rengeteget költött lovakra, és új libériát vásárolt a szolgáinak. Honnan volt erre pénze? Bizonyára a szolgálataiért kapta cserébe. Smeaton szíve majd kiugrott a helyéből; páni félelem lett rajta úrrá. Levegőért kapkodott, és megpróbálta lenyelni összecsomósodott nyálát. – Méltóságos uram, a mindenható Istenre esküszöm, hogy soha, egyetlenegyszer sem háltam a királyné őfelségével, de még csak nem is gondoltam rá! Kérem, ne bántsanak! Újabb szünet után ismét megfeszült a kötél, egyre jobban, egyre erősebben, míg végül egy iszonyatos, fehéren izzó robbanással kidurrant a jobb szem. Smeaton tébolyultan üvöltött és kapálózott, ahogy a vér végigfolyt az arcán. Noha a királyné fogadószobájában felhőtlen hangulat volt, Anna a közelgő vihar szelét érezte. Amint a fivére belépett a szobába, rögtön le is fagyott arcáról a kényszeredett mosoly. George sápadt volt, és ideges. Míg a zenészek egy vidám dallamot játszottak dobon és lanton, s az udvarhölgyek önfeledten nevetgéltek tovább, Anna belekarolt testvérébe, és a szoba közepére húzta. George odahajolt hozzá, és azt suttogta: – Letartóztatták Mark Smeatont. Anna hátrahőkölt. – Markot? Miért? – Még nem tudjuk – válaszolta fivére. – És még valami. A királlyal tervezett franciaországi utadat egy héttel elhalasztották. Anna merőn nézett rá, majd lassan bólintott. Körbepillantott a szobában, és észrevette, hogy minden szem rászegeződik. A baglyok huhogásából és a tücsökciripelésből Smeaton tudta, hogy éjszaka van. Egyébként alig látott, hiszen az egyik szemét elveszítette, a másik pedig csúnyán összezúzódott. Tagbaszakadt kínzói a Towerbe vitték, ahol megkötözött csuklóval feküdt a hideg földön, mígnem újabb őrök jelentek meg, és lecipelték a förtelmes pincerendszerbe. Kanyargós lépcsőkőn és szűk folyosókon rángatták végig, míg végül elértek egy helyiséghez, melynek az ajtaja nyitva állt. Az ajtón keresztül Mark homályosan bár, de látta, mi vár rá: a kínpad. Szent Isten! Rémületében megpróbált elszabadulni, de az őrök erősen tartották, s odavonszolták a vasból és fából készült félelmetes szerkezethez. Aznap este a szokásosnál kevesebb látogató gyűlt össze a királyné fogadószobájában, ám Anna még róluk sem akart tudomást venni. Nyugtalanul járkált fel-alá, és úgy érezte, képtelen lenne bárkivel holmi bárgyú csevegésbe bocsátkozni. Észrevette, hogy Sir Henry Norris egyfolytában őt bámulja, miközben Madge Sheldonnal beszélget a kandallónál. A férfi fájdalmas, epekedő tekintete rémesen felbosszantotta, hát dühösen odarontott hozzá. – Hát már megint itt van, Sir Henry? – förmedt rá. – És még sincs bátorsága megkérni Lady Madge kezét?! Norris meghajolt, és higgadtan felelt. – Felség, a házasságot nem szabad elsietni. 174

– Nem bizony! Azt én is tudom! – felelte Anna. –Ön azonban, úgy tűnik, mások halálára vár. Norris zavartan ráncolta a homlokát. – Nem értem, felség. – Talán azt reméli, hogy ha a királynak valami baja esik, megkaphat engem. A szavai Norris elevenébe találtak. – Asszonyom – mondta –, ha valaha ilyet gondoltam volna, bátran vállalom, hogy a fejemet vegyék. Anna szeme összeszűkült, és gúnyosan odavetette: – Ó, azt könnyen elintézhetem. Norris hátat fordított Madge-nek, és sietve távozott. Anna megpördült, és másik udvarhölgyét kereste a tekintetével. – Nan! – kiáltott. Az udvarhölgy a szoba túlsó végéből odasietett hozzá. Anna lehalkította a hangját. – Intézd el, hogy holnap elhozzák nekem Erzsébetet! Látni akarom a lányomat. Nan bólintott. – Igen, asszonyom. – És ha bármi történne velem – folytatta Anna olyan halkan, hogy Nan kénytelen volt egészen közel hajolni hozzá –, megígéred, hogy a gondját viseled? Nan rövid tétovázás után lassan, némán ismét bólintott. Mark Smeatont levetkőztették, és egy szál alsóruhában fektették a kínpadra. A bokáját megkötözték, s a kötelet hozzáerősítették egy hengerhez a pad végében; kinyújtott karját a csuklójánál fogva egy másik hengerhez kötözték. Az idő megszűnt, már csak a fájdalom és a félelem létezett a zenész számára. Addig faggatták, míg a csuklója és a bokája teljesen feldagadt, kiserkent belőle a vér, s testében az izmok és az inak majdnem elszakadtak. Az arca verejtékben úszott, és úgy érezte, mintha az ördög kése nyúzná le hasáról a pattanásig feszült bőrt. Cromwell fintorogva közelebb lépett. Lenézett, és megcsóválta a fejét. – Előbb vagy utóbb – mondta nyugodtan – el fogja mondani az igazságot, Mr. Smeaton. A fogoly szóra nyitotta a száját, de csak artikulálatlan hörgés tört elő a torkából. Cromwell jelzett a kínvallatóknak, akik a pad mindkét végénél húztak egyet a forgókarokon. A hengerek elfordultak, s a kötelek tovább feszültek. Smeaton eszelősen ordított, ahogy a végtagjai egyre jobban megnyúltak, míg végül a kar- és lábcsontjai hátborzongató reccsenéssel kiszakadtak a helyükből. A május elsejei vadászat résztvevői megálltak egy tágas mezőn, hogy pihentessék kicsit a lovakat. A vadászok leszálltak a nyeregből, és a szúnyogokat hessegetve beszélgettek, miközben kutyáik a földet szaglászták. Henrik a társaságtól messzebb állt, s köpenyét hátravetve sötét, vészjósló tekintettel nézte a többieket. Thomas Boleyn idegesen magához intette a fiát. – A király rendkívüli gyűlésre hívta össze az Államtanácsot – mondta. George az apjáról a távolban álldogáló Henrikre tekintett. – Hogyhogy nekem nem szóltak erről? Boleyn felhorkant. – Úgy, hogy nekem sem szóltak! Az isten szerelmére kérlek, egyetlen pillanatra se veszítsd szem elől a királyt! A mező szélén feltűnt egy alak. Cromwell volt az, aki azért jött, hogy csatlakozzon a vadásztársasághoz. A két Boleyn feszülten nézett egymásra. Henrik hosszú léptekkel odasietett Cromwellhez. Titkára leszállt a lováról, és meghajolt. – Smeaton vallott – mondta halkan. A király hosszan állta Cromwell tekintetét, majd hirtelen elfordult, és a lovához lépett. 1 7 5

– Sir Henry, jöjjön velem! – kiáltotta. A vadászok értetlenül nézték, ahogy a király és Norris felugrik a nyeregbe, majd Henrik a lovát megsarkantyúzva vad vágtában elszáguld az erdő felé. Sir Henry és a testőrök alig győzték követni. Néhány perc múlva Henrik sétára fogta a lovát, és intett Norrisnak, hogy zárkózzon föl mellé. Norris úgy irányította hátasát, hogy lépést tartson a királyéval. Henrik élvezte is a helyzetet, tartott is tőle. Norrishoz fordult, és igyekezett higgadtan szólni. – Tudta, hogy a királyné ismét várandós? Norrisnak elkerekedett a szeme. – Nem, felség! Honnan is tudhattam volna? – Tán onnan, hogy épp ön a gyerek apja! Hiszen oly odaadóan szereti a királynét, amint azt többen is tanúsították. Norris elsápadt e rágalom hallatán, s döbbenten meredt a királyra. – Felség, de hisz ez nevetséges! – tört ki. Henrik megállította a lovát. – Ezek szerint nevetség tárgyának tekint engem? –És még mielőtt Norris védekezhetett volna, felkiáltott: – Őrök! – Az őrök odaügettek. – Ez az ember le van tartóztatva. Vigyék a Towerbe! Azzal a király ellovagolt, többé még csak egy pillantást sem vetett Norrisra. A vadászatot követő héten egyre-másra tartóztatták le az embereket az udvarnál. Breretonra imádkozás közben csaptak le az őrök a kápolnában, és már vitték is a Towerbe. Thomas Boleyn éppen a királyi lakosztály felé tartott, amikor lefogták és elcipelték. George Boleyn a királyhoz készült, hogy beszéljen vele, és jobb belátásra bírja, amikor egy mellékfolyosón Thomas Wyattbe ütközött. – Hová tart, uram? – kérdezte a költő kíméletlen gúnnyal a hangjában. – Beszélnem kell a királlyal! Wyatt csak a fejét rázta. – Túl késő, George. Túl késő. Abban a pillanatban négy őr zárta el a folyosót kardokkal és dárdákkal. Egyikőjük odalépett hozzájuk, és így szólt: – Uram. Mr. Wyatt. Mindkettőjüket letartóztatom felségárulásért és a királyné őfelségével való bujálkodásért. – Felség. Amint Henrik hátrafordult, Annát pillantotta meg a rózsák között, karján a kis Erzsébettel. A király egyedül akart lenni, s azért jött le a kertbe, hogy nyugodtan gondolkodhasson. A legkevésbé sem örült a felesége zaklatásának. – Henrik – szólt ismét Anna. Ura fenyegetőn nézett rá, még akkor is, amikor elé tartotta a kislányt. – A gyermekünk életére kérlek, Erzsébetére, akit úgy szeretsz: légy könyörületes! De Henrik megrázta a fejét. – Hazudtál nekem. Mindig is hazudtál. – Ez nem igaz! – Nem voltál szűz, amikor feleségül jöttél hozzám. Nem voltál az, akinek mutattad magad. Mindent az apád meg a fivéred rendezett el. – Szerettelek. Most is szeretlek. Ettől a király még bőszebb haragra gerjedt. Sarkon fordult, és otthagyta Annát, aki hiába kiáltott utána: 176

– Könyörgök, adj még egy lehetőséget! Mindazért, amit egymásnak jelentettünk. Kérlek, uram, könyörögve kérlek, felség! George nem bírt nyugton ülni. Arca vörös és puffadt volt a sok sírástól, a keze remegett félelmében. – Jól tudja, miért tartóztattuk le – szólt Cromwell, az írnok pedig asztala fölé hajolva körmölni kezdett. – Egyrészt a mindenható Isten parancsolatával dacolva ocsmány vérfertőző viszonyt folytatott nővérével, a királynéval, nyelvét a szájába dugva elcsábította, és magáévá tette. De ez még nem minden. Királygyilkosságra készült, hogy Henrik halála után Anna hozzámehessen valamelyik szeretőjéhez, és régenskirálynéként uralkodhasson a fattya helyett. – Nem igaz, uram! – dadogta George. – Ez teljes képtelenség. Az ellenségeim még a levegőt is megfertőzték a rémes hazugságaikkal! Akármit tett is a nővérem, higgye el, azt nem velem tette. Ártatlan vagyok, Mr. Cromwell. Krisztus vérére esküszöm, ártatlan vagyok! Azzal újra magába roskadt, és zokogásban tört ki. – Mondja, Mr. Brereton – szólt Cromwell az inashoz a Tower fogdájában –, létesített ön valaha testi kapcsolatot a királyné őfelségével? Brereton már épp szóra nyitotta a száját, hogy megmondja az igazat, amikor eszébe jutott, mi vár rá, ha tagadja a vádat. Így aztán inkább a gyorsabb következményekkel járó hazugságot választotta. – Igen – felelte csöndesen. Thomas Boleyn a fogda közepén állt. Közönyös arccal, rezzenéstelen tekintettel nézett vallatóira. – Tiszta szívemből elítélem őket – mondta az előre kigondolt szöveget, amit a kihallgatásra várva fogalmazott meg. – Az összes férfit, rangra és címre való tekintet nélkül, akik a királyt elárulva a törvényes feleségével háltak. Az ilyen aljas házasságtörésért csakis egyfajta büntetés járhat. Mennyi letartóztatás! És mennyi szörnyű rágalom, amit eskü alatt vallottak a királyné ellen! Anna a vacsoraasztalnál ült, és a feltálalt ételeket nézte, de egy falatot sem tudott lenyelni. Az udvarhölgyei úgy tettek, mintha minden a legnagyobb rendben volna, ám nyilvánvaló volt, hogy ugyanúgy félnek, mint az úrnőjük. A királyné fölemelt egy darab kenyeret, majd letette. Még a tészta érintése is undorral töltötte el. Kivágódott az ajtó. Anna ijedten felpillantott, de nem lepődött meg. Brandon és Rich királyi ügyész lépett be komor arccal, s mindketten meghajoltak. – Uraim – szólt Anna, és igyekezett megőrizni a nyugalmát –, minek köszönhetem a látogatásukat? Brandon egy papírtekercset tartott elébe. – Ez egy letartóztatási parancs felséged ellen. Az udvarhölgyek levegő után kapkodtak, és döbbenten néztek egymásra. – Azzal vádolják – folytatta a herceg –, hogy házasságtörést követett el Mark Smeatonnal, Sir Henry Norrisszal és William Breretonnal. Smeaton és Brereton már bevallották a bűnüket. – A király parancsára elvezetjük önt a Towerbe – vette át a szót Rich –, s ott marad őfelsége további utasításáig. Anna maradék erejét és büszkeségét összeszedve felállt az asztaltól. – Ha ez őfelsége óhaja, készséggel engedelmeskedem. – Azzal Madge felé fordult, de Brandon feltartotta a kezét. 1 7 7

– Nincs idő arra, hogy átöltözzön, sem hogy összeszedje a holmiját. A szükségletei fedezésére kap majd pénzt a Towerben. A Tower pincéje pont olyan iszonyatos volt, mint ahogy Anna elképzelte: nyomasztóan szűk, sötét folyosók, nyirkos falak, rémisztő hangok, zord tekintetű őrök. Brandon és Rich keskeny kőlépcsőkön és átjárókon keresztül terelte a királynét, míg végül elérkeztek Sir William Kingstonhoz, a Tower kapitányához. A hatalmas termetű férfi lobogó lángú fáklyát tartott a kezében. Amint Anna megpillantotta a fáklyafényben, térdre borult előtte. Udvarhölgyei hátrébb húzódtak, és lélegzetvisszafojtva figyeltek. – Imádkozni fogok, és remélem, Isten megsegít – mondta a királyné –, mert nem követtem el azokat a bűnöket, amelyekkel megvádoltak. – Visszanézett Brandonra és Richre. – Mielőtt elmennek, uraim, kérem önöket, esedezzenek a királynál, hogy legyen kegyes hozzám. A két férfi egy szót sem szólt, csak hátat fordítottak, és eltűntek a sötétben. Kingston felsegítette a királynét. Anna hallotta a Tower mélyéből feltörő távoli, reménytelen segélykiáltásokat. A feje fölött pókok lógtak, árnyékuk hosszan elnyúlt a nedves falakon, s úgy tűnt, mind őt figyelik hideg, kíváncsi tekintetükkel. – Mr. Kingston, a várbörtönbe kerülök? – kérdezte Anna remegő hangon. – Nem, asszonyom. Már előkészítettük a szobáját. – Meg sem érdemlem. Ó, Jézus, irgalmazz nekem! –Visszafojtott könnyei most patakokban csurogtak le az arcán. – Mindig is hű hites társa voltam a királynak! Isten a tanúm, hogy igaztala nak a vádak, és ártatlan vagyok. Sosem kerestem más férfi társaságát, sosem vétkeztem! – Erre parancsoljon, asszonyom – szólt Kingston, és az egyik mellékfolyosó irányába biccentett. Anna bólintott, egész testében fékezhetetlenül remegve követte a férfit. – Behozatná, kérem, a szobámba a szent Bibliát, hogy imádkozhassam az Úr kegyelméért? Kingston nem válaszolt. Cranmer érsek berontott Cromwell dolgozószobájába. A kancellár pontosan tudta, miért jött, de azért megkérdezte: – Mi történt, kegyelmes uram? Cranmer összekulcsolt kézzel, feszült arccal állt Cromwell íróasztala előtt. – Most értesültem a királyné letartóztatásáról. Teljesen meg vagyok döbbenve. Nem tudom elhinni, hogy ilyen förtelmes bűnöket követett el. Cromwell letette a tollát, és szótlanul várt. Az érsek elbizonytalanodott. – Ugyanakkor nem hiszem, hogy a király idáig vitte volna az ügyet, ha a királyné valóban ártatlan lenne. – Őfelségével együtt mi is igen nagy fájdalommal vettük tudomásul a királyné hűtlenségét – mondta Cromwell, kezét az asztalra helyezve. – Érthetetlen, hogyan volt képes ilyen mélyre sülylyedni! Cranmer a fejét csóválta. – Az az igazság, hogy nagyon kedveltem őt, amiért olyan őszinte szeretettel fordult Isten és az evangéliumok felé. Anna királyné volt az, aki őfelsége és ön mellett a legközelebb állt hozzám. – Most majd meg kell tanulnia nélküle élni. – De a királyné nélkül nem kerül veszélybe a reformáció? Hisz ő volt a legfőbb támogatónk és szószólónk. Cromwell az állát simogatta. – És valószínűleg ő lett volna számunkra a legnagyobb teher is. Néha a gonosz legyőzéséhez az ördöggel kell cimborálni, kegyelmes uram. A király azt kéri öntől, hogy derítse ki, milyen alapon lehetne érvénytelennek és semmisnek nyilvánítani a Boleyn Annával kötött házasságát. Őfel178

sége mihamarabb várja a válaszát. – A többiekkel hogy állunk? – kérdezte Henrik a szobájában ülve. Körülötte a hosszú éjszaka alatt csonkig égett gyertyák lángja pislákolt. Az arca könnyben ázott, de nem törölte meg. Brandon tudta, mi zajlik benne. Mindig megértette a barátját. – Smeaton, Brereton, Norris és George Boleyn már elismerte a bűnösségét – felelte a király előtt állva. – Holnap végzik ki őket. Henrik felállt, és közelebb lépett a herceghez. – Tudod, mit mondott Cromwell? Annak a ribancnak több mint száz férfival volt dolga! Száznál is több mocskos férfival hált, Charles! Brandon komor arccal bólintott. – És te még csak nem is voltál köztük! – tette hozzá Henrik. Karját barátja nyaka köré fonta, és hangosan zokogni kezdett. – Tudod, mit gondolok? Mária lányom hálát adhat az Istennek, amiért megmenekült ennek a szajhának az ármánykodásaitól. Úgy igaz, ahogy mondom! Megmérgezte Katalint, és végezni akart a lányunkkal is. Bizonyítékom van rá. A magzata pedig egy torzszülött volt! Tudtad? Az semmiképpen sem lehetett az én gyerekem. Talán Erzsébet sem az enyém! Az az átkozott ringyó! Porig alázott! Gyűlölöm, Charles, gyűlölöm! Wyatt a tükörképét nézte a tál vízben, amit behoztak a cellájába. Az arca hamuszürke volt és borostás, a szája kicserepesedett, a szeme alatt vörös karikák húzódtak. Milyen gyorsan hanyatlásnak indul az ember, ha kiszolgáltatott helyzetbe kerül! – Tegnap a királynét ítélőszék elé állították a Westminsterben – mondta Cromwell. Az ajtónak támaszkodott, fejét enyhén félrebillentette. – Ártatlannak vallotta magát az összes vádpontban, de olyan sok volt ellene a terhelő bizonyíték, hogy halálra ítélték. A büntetése máglyahalál vagy fővesztés, ez már a király döntésétől függ. Wyatt odébb tolta a tálat. – És a többi vádlott, Mr. Cromwell? Velünk mi lesz? A kancellár keresztbe tette a karját. – Smeatont, Breretont, Norrist és George Boleynt bűnösnek találták. Feszült csend következett. – És engem? – kérdezte végül Wyatt, de szinte nem is akarta hallani a választ. – Engem is ítélőszék elé állítanak? Cromwell hosszasan nézte a költőt, majd a Temzére nyíló keskeny ablak felé fordult. – Nem – válaszolta aztán. – Nem találtunk ön ellen bizonyítékot. Úgyhogy előbb vagy utóbb szabadon engedjük. Wyatt ismét belenézett a vízbe, és töredezett tükörképét bámulta. – A sors fintora – mondta halkan –, hogy az összes szerencsétlen közül egyedül én vagyok bűnös. Hűs szél fújt a Temze felől a Tower Hillen, s apró homokszemcséket kavart a levegőben. A Tower melletti dombon álló vesztőhelyet évekkel azelőtt építették, hogy ott végezzék ki a főúri csalókat és bűnözőket, s most csupán meg kellett erősíteni és friss szalmával beszórni az alját. A vérpad körül nagy tömeg gyűlt össze, rengeteg öreg és fiatal, kíváncsi és lelkes ember. Elsőként George Boleyn lépett föl az emelvényre, hogy fejét a hóhér bárdja alá tartsa. Az őrök, akik odáig kísérték, most a tömeg felé fordították, hogy még egyszer utoljára szólhasson az emberekhez. George arca nyugodt volt, mint aki beletörődött a sorsába. – Azt tanácsolom nektek, bízzatok Istenben – szavalta tisztán csengő hangon, amit az elmúlt napokban a börtönben kigondolt –, és ne higgyetek a világ hívságainak! Most már tudom, ha én is így tettem volna, talán tovább élhetnék, akárcsak ti. 1 7 9

Azután habozás nélkül letérdelt a tönk elé, és ráhajtotta a fejét. A hóhér fogta a bárdját, gyakorlott mozdulattal a magasba lendítette, és lesújtott vele. George feje egyetlen csapásra lerepült. A tömeg néma csendben, szájtátva figyelte, amint a fejet és a testet a vesztőhely mellett várakozó kocsiba hajítják. Anna, akit az őrei kényszerítettek, hogy a Tower ablakából végignézze a kivégzést, ekkor a szívére szorította a kezét, és zokogni kezdett. A fivérét, legdrágább öccsét halálra ítélték és megölték! Sir Henry Norris következett. Ránézésre jócskán megöregedett, mint akit meggyötört ugyan, de nem tört meg a fogság s nevének bemocskolása. Fejét kissé fölemelve szólt az emberekhez, mintha egyszersmind Istenhez is intézné a szavait. – Nem gondoltam volna, hogy így végzem. A lelkem mélyén tudom, hogy a királyné ártatlan, és sosem követett el olyasmit, amivel megvádolták. Én magam pedig inkább meghalok, mint hogy egy ártatlan ember életét tönkretegyem. „Ó, szegény Sir Henry!” – gondolta magában Anna. Norris letérdelt, csöndben elmondott egy fohászt, majd a vérfoltos bárd lesújtott rá. Brereton vallásos eufóriában ment föl a vesztőhely lépcsőjén, arcán torz mosoly ragyogott, mintha már át is lépett volna az örökkévalóságba. Fölnézett az égre, és hangosan imádkozott. – Irgalmazz nékem, ó, magasságos Isten, és fogadj kegyelmedbe végtelen jóságod szerint! Térdre borult a tönk előtt. A bárd iszonyatos erővel sújtott le, s a kettévágott testből forró vér bugyogott elő. Az inas fejét és testét szintén a kocsira dobták. Utoljára Mark Smeaton került sorra. A szerencsétlen zenész kínpadra feszítése óta járni se bírt. Miközben őrei felvonszolták a lépcsőn, a lába és a karja úgy lötyögött, mint egy újszülött csikóé, s a feje előre-hátra csuklott. Anna egy pillanatra meglátta összeroncsolódott arcát, és eszébe jutott az az elbűvölő, huncutul csillogó tekintet, amely őt is megbabonázta, amikor először találkoztak. Nem tudta tovább nézni. Kitépte magát az őrök szorításából, elrohant az ablaktól, és az ágyra vetette magát. Mark Smeaton már csak a megváltó halált várta. Teste egy merő gyötrelem volt, és teljesen irányíthatatlanná vált; a fájdalom egyfolytában és könyörtelenül kínozta, s ő semmit sem tehetett ellene. Amint felcibálták a véráztatta emelvényre, megpróbált leborulni a hóhér előtt, hogy könyörögjön neki: Öljön meg, kérem, tegye a dolgát minél gyorsabban, az isten szerelmére! Ám az őrök két oldalról megfogták, és a tömeg felé fordították, hogy mondjon nekik valamit az utolsó szó jogán. Smeaton minden erejét összeszedve kinyitotta a száját, és azt suttogta: – Jó emberek… könyörgök nektek… imádkozzatok értem… mert… megérdemlem a halált. Ennyi elég is volt. Az őrök elengedték, és ő arccal a deszkapadlóra esett. Megpróbálta széttárni a két karját, hogy helyet csináljon a hóhérnak a csapáshoz, de egyetlen tagját sem tudta megmozdítani. Az őrök segítettek neki. A bárd végül könyörületesen lesújtott. Véget ért a nap. A vér látványával jóllakott tömeg hazatért, mindenki a saját otthonába, ágyá ba, tűzhelye mellé. Az ég eleresztette a napot, s az aranygömb csendben legördült a nyugati látóhatáron, vörös ragyogással vonva be a földet. Wyatt a cellája magányában, ahol csupán egyetlen szál gyertya és két patkány volt a társa, belemártotta tollát a tintába, és írni kezdett. E véres napok megtörték szívemet, 180

S mámoros fiatalságom is vele ment, S a telhetetlen nagyok elvakult vágyai. Ki a magasba tört, most visszatérne, S a trónra vad vihar küldi villámait.

1 8 1

Tizenhetedik fejezet

Már pirkadt, s a keletről felkelő sápadt hajnali fény áthatolt a London Road menti sűrű erdők és gyümölcsöskertek lombjain. A magányos lovas sietve hagyta maga mögött a tengervíztől párás Dovert, és a királyi főváros felé igyekezett. Nagy termetű, szelíd tekintetű ember volt, sötét köpenyt és nadrágot viselt, és egy bársonylepelbe burkolt, különleges kézifegyvert vitt a vállán átvetve. A fegyver acélból készült, de nagyobb és nehezebb volt egy kardnál; a pengéjét metszően élesre fenték, díszítésül pedig finom, csigavonalas mintát véstek rá. A pallost egyetlen, kivételes alkalomra kovácsolták: Anna királyné kivégzésére. A lovas egyenletes, gyors tempóban vágtatott tovább, s útjában szétoszlott a reggeli köd. Anna udvarhölgyei némán álltak a sötétben, míg úrnőjük towerbeli szobájának kemény kőpadlóján térdelt, és összekulcsolt kézzel, áhítatosan imádkozott az asztalon álló feszület előtt. – Dicsőítelek Téged, ó, Uram, mert megmentettél a méltánytalanságtól, a rágalmaktól s egy igazságtalan királytól. Lelkem a halálom napjáig dicsőíteni fog Téged, mert Te, Uram, megmented mindazokat, akik várnak Rád, és megszabadítod őket az emberek ítéletétől. Mialatt a királyné imádkozott, a reggeli napsugár rátalált a cellája ablakára, és némán beköszönt hozzá. Henrik király éberen feküdt a sötétben, letakart szeme előtt rémképek villóztak. Egész éjszaka nem aludt, csak vergődött az ágyában, testét-lelkét feszítette a harag és a félelem. Végül ledobta magáról a takarót, sebtében felöltözött szótlan inasai segítségével, és egyenesen a királyi kápolnába ment. A leánykórus éppen egy szívbe markoló dalt énekelt éteri hangon a szeretetről és a lemondásról, az állhatatosságról és a megpróbáltatásokról. Henrik saját padjában térdelve hallgatta őket, és igyekezett megnyugtatni háborgó gondolatait, de a zene csak még mélyebben és még fájdalmasabban elültette lelkében a szorongást. Végül felállt, és rákiáltott a kórusra: – Elég! – Azzal kisietett a kápolnából. Az ének elhallgatott, s a kóristák némán meredtek a király után. Ahogy a nap egyre magasabbra emelkedett az ébredező Anglia fölött, William Kingston, a Tower kapitánya belépett Anna szobájába, és fogadta az udvarhölgyek komor meghajlását. A királyné az asztalnál ült, s kezét összekulcsolva bólintott. – Mr. Kingston. – Asszonyom – köszöntötte a férfi, és meghajolt. Majd egy fejmozdulattal félrehívta Annát az ablakhoz. – Asszonyom – suttogta –, most már elmondhatom önnek, hogy a király meghozta a döntését: nem máglyahalál, hanem a gyorsabb és kíméletesebb lefejezés vár önre. A király kegyesen ahhoz is hozzájárult, hogy a calais-i hóhérmester hajtsa végre az ítéletet, aki már útban van Doverből. – Mikor lesz a kivégzésem? – Kilenc órakor. Anna fölemelte a fejét. – Örülök. Elküldené hozzám, kérem, Cranmer érseket, hogy még utoljára meggyónhassam 182

neki a vétkeimet, és áldozhassak az Úr asztalánál? Kingston meghajolt. – Igenis, asszonyom. – Azzal kiment a szobából, az őrök pedig újra elreteszelték az ajtót. – Utat! Adjanak utat Erzsébet hercegnőnek! – rendelkezett a főkamarás. – Adjanak utat őfelségének! A kétéves hercegnő merev, előírásos öltözékben, az illemtan szerinti módon vonult végig a folyosón; előtte a főkamarás és egy őr, mögötte pedig a káplánja, több udvarhölgye és a nevelőnője lépdelt. Az asztalnál felsegítették egy magas székre, majd apró falatokra vágott kalácsot és húspástétomot tettek elé. A reggeli napsugár pajkosan megcsillant az asztal lapján. Erzsébet sokáig nézte, de nem nyúlt felé, ahogy más gyermek tette volna. Egy pillanat múlva a fény odébb táncolt. Henrik az egyik sima tükrű tónál állt a palota kertjében, és lenyűgözve figyelt két fehér hatytyút, amint nyakukat hajlítgatva tovasiklanak a vízen. Olyan tisztának tűntek, olyan érintetlennek minden emberi gyarlóságtól és ármánytól. A hattyúk egy pillanatra megnézték őt fekete szemükkel, majd megrázták tollas fejüket, és méltóságteljesen továbbúsztak. – Hogy van a királyné? – kérdezte Cranmer Kingstontól, miközben Anna szobája felé haladtak a Tower folyosóin. A kapitány halkan cöcögött. – Őszintén szólva, a fogsága első napjaiban elég különös dolgokat mondott. Például hogy addig nem fog esni az eső, amíg őt ki nem eresztik. Most azonban a főalamizsnása szerint inkább a halálra való felkészülés foglalja le a gondolatait, és úgy tűnik, megbékélt a sorsával. – Ennek örülök – mondta az érsek. – Azt viszont sajnálom, hogy még több fájdalmat kell okoznom neki. Elérkeztek Anna szobájához, és az őr kinyitotta az ajtót. Cranmer vonakodva lépett be. A királyné felpillantott a könyvéből, és rámosolygott. – Asszonyom – köszöntötte az érsek, és meghajolt. Aztán bizonytalanul elhallgatott. Anna arcáról lefagyott a mosoly, a szeme összeszűkült. Cranmernek valósággal ki kellett préselnie magából a szavakat. – Kötelességem tudatni önnel, hogy a királlyal való házasságát érvénytelennek és semmisnek nyilvánították. – Milyen alapon? – Azon az alapon, hogy ön közeli és tiltott rokonságban áll egy bizonyos hölggyel, aki szintén testileg érintkezett a királlyal. Ha Anna meglepődött, nem mutatta. – A húgomról van szó? Az érsek bólintott. – Ezek szerint Erzsébet…? – Úgy van. A lányát törvénytelennek ítélték. Ez már szíven ütötte Annát. Az ajka remegni kezdett. – Asszonyom – szólt Cranmer vigasztalón –, esküszöm, hogy amennyire tőlem telik, óvni és támogatni fogom a lányát, és mindent megteszek, hogy megmaradjon a király kegyében. Anna arca megkeményedett, visszanyerte az önuralmát. – Köszönöm – felelte. – Most pedig, mivel az időm hamarosan lejár, kérem önt, kegyelmes uram, gyóntasson meg. Valamint szeretném, hogy a kapitány úr is jelen legyen, amikor magamhoz veszem a szentséget. 1 8 3

Kingstont beengedték a szobába. Anna letette a könyvét, és letérdelt az asztal előtt. Cranmer megáldotta őt a kereszt jelével. – Gyermekem, gyónni kívánsz? Anna bólintott. – Szeretném megvallani Isten előtt az ártatlanságomat. A lelkem üdvére esküszöm, hogy sohasem voltam hűtlen az uramhoz, és sohasem vétkeztem ellene a testemmel. – Nagy levegőt vett. – Elismerem, hogy nem mindig viseltettem iránta kellő alázattal, és nem méltányoltam kellőképpen az irántam tanúsított jóságát, megbecsülését és tiszteletét. Azt is bevallom, hogy gyakran voltam rá féltékeny. De Isten látja a lelkemet, semmilyen más bűnt nem követtem el ellene. Ne gondolja, hogy mindezt annak reményében mondom, hogy meghosszabbíthatom az életemet. Isten megtanított rá, miként haljak meg, és amíg élek, erősíteni fogja a hitemet. Ami a fivéremet és ártatlanul elítélt társait illeti, inkább ezerszer meghaltam volna, csak hogy őket megmenthessem. De mivel ez a király óhaja, készséggel követem őket a halálba. És szentül hiszem, hogy békében élünk majd együtt az örökkévalóságban. – Azzal lehajtotta a fejét. – Mr. Kingston – mondta Cranmer –, kérem, vigye hírül mindenkinek a királyné végső és igaz vallomását. A kapitány meghajolt és kiment. Miközben az érsek elrendezte a szentséget a fehér vászonterítőn, Anna térden állva odacsúszott mellé, és azt suttogta: – Mr. Cranmer, nem remélhetem, hogy az általunk kinevezett evangélikus püspökök ebben az utolsó órában netán közbenjárnak az érdekemben? Az érsek hátrahőkölt, és hirtelen szóhoz sem jutott. – Ó… felség… kérem, ne mondjon ilyet! Anna a fejét csóválva visszahúzódott a helyére, s szemét elöntötték a könnyek. – Nem, nem – mondta. – Értem én. Hogyan is segíthetnének? Bocsásson meg. Cranmer homloka a Tower nyirkos levegője ellenére verejtékezni kezdett a süvege pereménél; szótlanul elfordult, és előkészítette áldozáshoz a szentostyát. Henrik nem tudott nyugton maradni, fel-alá járkált a szobájában, miközben Cromwell az íróasztalnál ülve írta a levelet, amit a király diktált. – A császárnak – kezdte Henrik. – Kedves unokaöcsém, úgy hiszem, a mai nap hírei nagy megelégedéssel fognak eltölteni. Tegyük félre a korábbi nézeteltéréseinket, és… – A földgömbre tette a kezét, és megpörgette. A glóbusz halkan zörögve forgott a tengelye körül. – …és gondoljunk ki egy mindkettőnk számára gyümölcsöző együttműködést. – Henrik megállította a földgömböt, s ujjával Franciaországra bökött. – Így egyesítsük erőinket a francia király ellen, és tiporjuk el az átkozott fattyút! Henrik elégedetten az ablakhoz lépett, és kinézett a kertre s a tó vizén úszkáló hattyúkra. – Mindennél jobban lázba hoz a változás – mondta. Brandon kaján örömöt érzett azt látva, milyen nyomorúságos állapotban van Thomas Boleyn. A gróf rideg cellája közepén állt a Towerben, s a szeme alatt vörös karikák húzódtak a félelemtől. Brandon örömét azonban jelentősen mérsékelte az a tény, hogy Boleynre nem ugyanaz a sors várt, ami a fiára. – Ítélőszék elé kerülök? – kérdezte a rab színtelen hangon, miközben amennyire lehetett, igyekezett megőrizni a méltóságát. – Nem – válaszolta Brandon. – Szabadon engedik. Boleyn föllélegzett, s összepréselt ajkai halvány, hűvös mosolyra húzódtak. A herceget egy csapdából éppen kiszabaduló borzra emlékeztette. – Ámde mivel már nem élvezi őfelsége kegyét és bizalmát – mondta Brandon –, a király ezennel megfosztja minden hivatalos címétől és rangjától. Többé nem tagja a Királyi Államtanácsnak, 184

és le kell mondania lordpecsétőri stallumáról s a velejáró kiváltságokról. Boleyn rezzenéstelen tekintettel, állhatatosan mosolyogva nézett rá. – Őfelsége parancsára továbbá távoznia kell az udvartól – folytatta a herceg –, s ha kedves az élete, soha többé nem keresi a király társaságát. – Ezek szerint a grófságomat megtarthatom? Brandon undorodva nézett Boleynre, és bólintott. Majd az ablakhoz lépett, és lepillantott a Tower kertjébe, ahol már felépítették az Annának szánt vesztőhelyet. Az emelvényt fekete vászonnal borították be, és friss szalmát szórtak rá. – Végignézte a fia kivégzését? – kérdezte. – Hát a lánya szenvedését végig fogja-e nézni? Végignézi, ahogy meghal? Boleyn nem válaszolt. A herceg szembefordult vele. – Mondja meg őszintén, Boleyn, megérte ez az egész? A reggel kivételesen hosszúnak és nyomasztónak tűnt, s Henrik fáradt elméje megnyugtatására szépséges hölgyéről álmodozott. Ágyban maradt, és lassan simogatni kezdte az ágyékát, miközben arra gondolt, hogy Jane puha, kíváncsi ujjai tapogatják végig. Elképzelte, ahogy a lány kioldozza és leveszi az ágyékvédőjét, majd pillekönnyű mozdulatokkal megoldja az alsónadrágját, és szűzi ajkait odatapasztja kéjvágytól sajgó, kemény húsára. Nem bírta tovább. Kipattant az ágyból, és az ajtónálló inashoz sietett. – Készítsétek elő a lovakat! – suttogta. – De senkinek se áruljátok el, hová megyünk! Az inas bólintott, és halkan kiosont. * Anna felkészült a halálra. Udvarhölgyei bíborvörös ruhába öltöztették, s fekete prémmel szegélyezett sötétszürke damasztköpenyt adtak rá. Csillogó fekete haját, amelyet egykor a király simogatott és csókolgatott, most felfésülték a nyakáról, és egy fehér vászon főkötővel összefogták a feje tetején. Főalamizsnása, egy kövérkés ujjú, ártatlan tekintetű fiatal pap a Bibliából olvasott fel részleteket, amíg az udvarhölgyek az utolsó simításokat is elvégezték úrnőjük öltözékén. Anna merőn nézte a papot, mégsem tudta kivenni az arcát; mintha nem is lennének vonásai, mintha ő is csupán egy ködös álom része lenne. Még a szavai is valószerűtlenül távolról csengtek. – Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak. Ideje van a születésnek és ideje a meghalásnak; ideje az ültetésnek és ideje annak kiszaggatásának, ami ültettetett… Anna lassan végigsimított a ruháján, az utolsón, amelyet életében felvett. Különös zsibbadtság telepedett az elméjére, a lelkére, s ebben megnyugvást talált. – Ideje van a keresésnek és ideje a vesztésnek; ideje a megőrzésnek és ideje az eldobásnak. Ideje van a szaggatásnak és ideje a megvarrásnak; ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak. Láttam annak felette a nap alatt, hogy az ítéletnek helyén hamisság és az igazságnak helyén latorság van. És mondék magamban: az igazat és a hamisat megítéli az Isten; mert minden ember akaratjának ideje van, és minden dolognak Őnála. Wulfhalli hálószobájában Jane Seymourt szintén előkészítették az udvarhölgyei a sorsával való találkozásra. Szépen megfésülték, és selyemszalagokat fűztek a hajába; kék ruháját orgonavízzel hintették tele, a fülébe díszes függőket, a nyakába rubinnal ékesített gyöngysort tettek. Jane megszemlélte magát a tükörben, és mosolyogva fordult hátra az udvarhölgyeihez. Akármi várt is rá, készen állt. A towerbeli szoba ajtaja hangos kattanással és nyikorgással kinyílt. Anna riadtan nézte, ahogy belép Kingston, és meghajol előtte. Még nem jött el az idő, vagy mégis? – Máris mennem kell? – kérdezte. – Azt hittem… – Asszonyom, bocsásson meg – mondta Kingston. – Az ítéletvégrehajtót valami feltartóztatta 1 8 5

a Doverből idefelé vezető úton, ezért a kivégzését elhalasztották déli tizenkét órára. Időben akartam szólni, hátha. .. – Itt elakadt, és fogalma sem volt, hogyan folytassa. Anna az udvarhölgyeire pillantott, aztán a ruhájára, és érezte, hogy a lelkét és elméjét megszálló nyugalom egyszerre szertefoszlik, mint a hajnali pára az erős napsütésben. – Mr. Kingston – szólalt meg –, ha jól értem, tizenkét óra előtt nem fogok meghalni, amit szívből sajnálok, mert azt hittem, addigra már minden szenvedésen túl leszek. – Asszonyom – mondta a férfi csendesen –, nem fog szenvedni. A csapás pontos és kíméletes lesz. – Igen – felelte Anna –, én is hallottam, hogy nagyon ügyes a hóhér. Egyébként pedig olyan vékonyka nyakam van. – Azzal két kezével átfogta a nyakát, s ahogy megérezte ujjai alatt a lágy húst, egyszerre hangos nevetésben tört ki. Mária hercegnő félbeszakította az imádságot, és izgatottan felállt, amint észrevette, hogy Chapuys nagykövet belépett a kápolna ajtaján. Keresztet vetett, és mosolyogva nézte, ahogy a nagykövet végigsétál a padsorok között, majd meghajol, és kezet csókol neki. – Vége? – kérdezte Mária, és alig tudta fékezni az örömét. – Meghalt a szajha? – Nem tudom – válaszolta Chapuys szelíden. – De hamarosan meghal, az biztos. Mária ismét keresztet vetett. – Az Úr kegyes. – Belekarolt a nagykövetbe, és a kijárat felé indultak. – Mondja – szólt a hercegnő suttogva –, tulajdonképpen miért ítélték halálra? – Azt állítják, hogy a lánya, Erzsébet, nem is a királytól fogant, hanem a megszámlálhatatlan szeretője egyikétől. Mária megtorpant. – Miért? Hány szeretője volt? – Mr. Cromwell szerint száznál is több, köztük a saját fivére, Rochford. Mária szemlátomást megbotránkozott ezen a híren, amely azonban csak megerősítette abban a szent meggyőződésében, hogy Annának vesznie kell. – Ugyanakkor – folytatta a nagykövet – azt is hallottam, hogy nagyrészt engem okol mindazért, ami vele történt, s úgy érzi, nekem köszönheti a rossz sorsát. Én pedig ezt természetesen a legnagyobb bóknak veszem, mert annyira gyűlölt, hogy ha teheti, szíves örömest odavetett volna a kutyáknak. Áldjuk az Urat az ő szent és igazságos ítéletéért! Mária továbbra is a nagykövetbe karolva lépkedett. – Meséljen nekem arról a másik hölgyről, Jane Seymourról. – Bizalmas forrásból tudom, hogy Lady Jane a mi hitünket vallja, s hogy a király szerelmes belé, és feleségül akarja venni. Azt is hallottam róla, hogy szeretné felségedet ismét törvényes utódnak nyilváníttatni. – Ami azt jelenti, hogy mostantól Erzsébet lesz a fattyú, ahogy eddig én voltam? Chapuys mosolyogva bólintott. – Úgy van, hercegnő. A kis poronty ezentúl hivatalosan is fattyú lesz. Csörömpölés hallatszott, és hasadó szövet hangja. Brandon fölpillantott a könyvéből, és látta, hogy a kisfia egy fakarddal a kezében áll, és megszeppenve néz rá. A harc során, amit játszott, véletlenül levert egy kisméretű szobrot, és kettévágta az egyik faliszőnyeget. – Edward! A fiú először gondterhelten ráncolta a homlokát, de rögtön utána szélesen elmosolyodott, és egy „Hurrá!” kiáltással az apja felé rontott a fakardjával. Jó néhányszor mellbe döfte Brandont, nagyjából olyan erővel, mint egy szúnyogcsípés. A herceg megborzolta a fiú haját, és felnevetett. 186

– Edward – mondta neki –, ez nem játék. Edward letette a kardot, és komolyan nézett az apjára. – Igenis, uram – válaszolta. Majd félrehajtotta a fejét, csípőre tette a kezét, és azt kérdezte: – Apa, te öltél már embert? Brandon megdörzsölte az állát. – Igen. Csatában. – És mit éreztél? – Az ellenségem volt, nem érdekelt különösebben. Edward bólintott, mint aki pontosan tudja, miről van szó. – Szeretnék látni valakit meghalni – mondta. A tenyerén egyensúlyozta a kardot, majd újra az apjára nézett. – Elmehetek veled a kivégzésre? Cromwell felnézett az irataiból, és a mellette levő asztalnál ülő írnokhoz fordult. – Mennyit kértek a vesztőhely felállításáért? Az írnok átlapozta a papírjait. – Huszonhárom fontot, hat shillinget és nyolc pennyt, titkár úr. Cromwell elfintorodott, majd beírta az összeget a listájába. – Valóságos rablás – mondta rosszallón. – És mennyi a hóhér díja, ha egyáltalán ideér? – Tizenöt font. – Tizenöt font? Egyetlen csapásért? – Cromwell hangosan felsóhajtott, és elkönyvelte ezt az összeget is. – A mindenségit – morogta –, egy vagyont kereshet. A nap már jócskán fenn járt az égen, és forrón tűzött a kanyargós London Roadra. Rombaud, a hóhérmester leszállt a nyeregből, hogy megvizsgálja a lova első lábát. A pata alján lévő puha nyíren egy éles kő okozta mély seb tátongott, amitől az állat lesántult, és nem bírta el a lovasát. A hóhér körülnézett, de a hosszú úton se közel, se távol nem látott senkit, akitől segítséget kérhetne. Így hát megigazította hátán a becsomagolt pallost, fogta a kantárszárat, és nekiindult. A következő város mérföldekre volt. – Nos, bevégeztetett? – kérdezte Henrik a dolgozószobájába belépő Cromwelltől. Az óra csigalassúsággal haladt előre, és a király gyötrődve nézte végig a mutatók vánszorgását a számlapon a tizenkettes felé. De most már biztosan meghalt, Istennek hála! Cromwell megköszörülte a torkát. – Nem, felség. Sajnálatos módon ismét el kell halasztanunk a kivégzést. Henrik fogvicsorgatva kérdezte: – Micsoda?! – Az ítéletvégrehajtó késik. Lesántult a lova. Henrik hangosan zihálva vette a levegőt, olyan hanggal, mint a kovács fújtatója. Egészen közel hajolt Cromwellhez, és ráförmedt: – Akkor szerezzen valaki mást! Hallja? Kerítse elő azt a hóhért, aki a többieket is kivégezte! Rendes munkát végzett, nem igaz? Egy fejet se vétett el! – Felség, ön ígéretet tett… A király megragadta a titkára torkát. – Az isten verje meg, Cromwell! Érdekel is engem, mit ígértem annak a ringyónak! Cromwell arca rezzenéstelen maradt. Megvárta, míg a király elereszti, majd így szólt: – Felséged ígérete a nyilvánosság elé került. Csak ezért bátorkodtam figyelmeztetni. Henrik remegve ütésre lendítette a kezét, de aztán leengedte. – Akkor sem érdekel! Megparancsolom, hogy azonnal szerezzen valaki mást! Holtan akarom látni Annát. Megértette? Azt akarom, hogy vége legyen! Vége! Úgyhogy menjen és tegye a dol1 8 7

gát, különben maga is úgy végzi, ahogy ő! A titkár meghajolt, és sietve távozott. Amint becsukódott az ajtó, Henrik az órára pillantott, majd az ablakra, és érezte, hogy nagy hibát követett el. A szentségit! Az ajtóhoz rohant, feltépte, és kikiáltott a folyosóra, hogy az egész udvar meghallja. – Azt mondtam, halasszák el! Cromwell a folyosó végén visszafordult és meghajolt. – Igen, felség. A király intett a szobában várakozó inasnak. – Induljunk! – mondta. Annának kiszáradt a torka, és nyirkos volt a keze. A szoba közepén állt, s gondolatai Isten és Jézus Krisztus, az égi kegyelem és a mennyország körül forogtak. Sötét damasztruhájára az udvarhölgyek egy csuklyás hermelinprém pelerint terítettek, hogy ne fázzon. Bár a szeme nyitva volt, semmilyen földi dolog nem kötötte le a figyelmét. Az ajtó zörögve kinyílt, és Kingston lépett be. Anna hunyorogva nézett rá. – Készen állok, Mr. Kingston. A kapitány fojtott, bizonytalan hangon válaszolt: – Asszonyom, ismét a bocsánatát kell kérnem, de az ítéletvégrehajtó még mindig nem érkezett meg. Anna gondolatai az égi magasságokból visszaszálltak a földre. Látta maga előtt az egyenruhás férfit, s hirtelen megérezte a falakból áradó hideget és nyirkosságot. – Mit mondott? – Asszonyom, a kivégzését holnap reggel kilenc órára halasztották. – Nem! – Anna Kingstonról az udvarhölgyeire tekintett, akik nem tehettek mást, mint tükrözték úrnőjük kétségbeesett arckifejezését. – Az lehetetlen! Nem mintha… vágynék a halálra, de lélekben már felkészültem rá. Most pedig… attól félek, hogy ez az újabb halasztás… megingathatja az elszántságomat. Nem lehet, hogy…? Kingston megrázta a fejét. – Nem, asszonyom. Ez a király határozott parancsa. – Meghajolt, majd elindult kifelé. – Várjon! – Anna mellé lépett, és megfogta a karját. –Várjon! – Figyelmesen tanulmányozni kezdte a férfi arcát, mint egy gyermek, aki valami szép, kedves formát keres a felhőkben. – Talán mégsem kell meghalnom. Ezek a halasztások valamit jelentenek. Őfelsége bizonyára ezzel akar próbára tenni… hogy azután zárdába küldjön! Kingston arcán azonban látta, hogy nem hisz ebben. Ez a lehetőség tehát valós. Elengedte a férfi karját, és üres tekintettel a földre meredt, miközben az őrök kiengedték Kingstont. Pintyek és pipiskék rebbentek föl a magas fűből, amint a király, valamint inasokból, szolgákból és zenészekből álló népes kísérete átvágtatott a mezőn Wulfhall felé. Henrik előrehajolt a nyeregben, s tekintetét a látóhatárra szegezte, hogy elsőként pillantsa meg Jane Seymour házát. Minél messzebb került az udvartól, annál jobb kedvre derült. Megszabadult az óra dermesztő rémképétől és Anna kivégzésének kísértő gondolatától. Ahová tartott, ott pedig csupa báj és élet, melegség és szenvedély várt rá. A lova szinte még meg sem állt, Henrik máris lepattant róla. A kantárszárat ledobta a porba, tudva, hogy majd valamelyik szolga gondját viseli az állatnak. – Uraim! Hölgyeim! – kiáltotta vidáman, amint besietett a házba, méghozzá olyan lendülettel, hogy a kísérete alig tudott lépést tartani vele. John Seymour és Edward, valamint John felesége és Edward menyasszonya fogadta a szalonban. Mélyen meghajoltak, Henrik pedig nevetve köszöntötte őket: – Szép jó napot mindenkinek! 188

– Felségednek úgyszintén – üdvözölte Seymour. Túláradó örömében a király erősen magához ölelte Sir Johnt. – Drága bajtársam! Seymour, akinek nyilvánvalóan jólesett ez a meleg üdvözlés, ismét meghajolt. Akkor Henrik Edwardhoz fordult, és az arca elkomorult. – Edward! – szólította. Az ifjabb Seymour összerándult. – Felség? – Mondandóm van a számodra. Térdelj le! Edward térdre ereszkedett, és lehajtotta a fejét. A király újra elmosolyodott, és intett a zenészeknek, akik egy fejedelmi indulót kezdtek játszani dobon és lantokon. – Az íjat! – szólt Henrik. Az egyik szolga odavitt neki egy vadászíjat, amelyet a király előbb Edward egyik, majd másik vállához érintett. Azután széles mosollyal a Seymour család felé fordult. – Állj fel, Sir Edward Seymour! Edward fölegyenesedett, arcán meglepett boldogság tükröződött. Henrik átölelte, és megveregette a vállát. Majd azt kérdezte: – Hol van Lady Jane? Seymour háta mögül megszólalt egy hang: – Itt vagyok, felség. – A családtagok félreálltak, és utat engedtek neki. Jane meghajolt a király előtt, s Henriknek egy pillanatra a lélegzete is elakadt, olyan gyönyörűnek találta. – Lépjen közelebb, Lady Jane! – mondta végül. –Van egy ajándékom a számára. – Előlépett az egyik inas, és egy bársonyba göngyölt kis csomagot nyújtott át a lánynak. – Megnézhetem? – Hát persze – válaszolta a király. Jane kibontotta a csomagot, és halkan felsikkantott, amikor meglátta, mi van benne. Egy gyémántgyűrű volt, a közepén hatalmas, makk nagyságú drágakővel, amelyet apró smaragdok vettek körül. – Ez gyönyörű – suttogta. – Akkor épp kegyednek való. Vegye föl! Jane az ujjára csúsztatta a gyűrűt. – Hadd lássam! – mondta Henrik. Jane közelebb lépett, és a kezét elébe tartotta. A király gyengéden megfogta és megcsókolta. – Hölgyem. A lány szemében tükröződő szelíd vágyakozás és odaadás olyan mélyen megérintette, hogy még egy jó darabig nem tudta elengedni a törékeny kezecskét. Amikor végül eleresztette, így szólt: – Valami mást is hoztam. Jane fölnevetett. – Mit hozott? Henrik a zenészek felé biccentett, akikhez időközben két énekes is csatlakozott. – Boldogságot – felelte a király, mire a muzsikusok rázendítettek egy vidám dalra. A délutáni lakoma pazar volt. A sürgő-forgó szolgák hatalmas tálcákon hordták be a legkülönlegesebb és legízletesebb pecsenyéket, pörkölteket és kenyérféléket. A zenészek szívderítő dallamokat játszottak, a Seymour család és a királyi vendég pedig jóízűen falatozott, s közben vidáman idézték fel a rég múlt időket. Jane éppen Henrikkel szemben ült az asztalnál, és amikor rámosolygott, a király szíve csaknem kiugrott a helyéből. – Sir John – szólt Henrik –, gondolom, már hallott róla, hogy a házasságomat érvénytelennek 1 8 9

nyilvánították. Seymour bólintott. – Igen, felség, értesültem e sajnálatos eseményekről. És mint mindenki, jómagam is igen megdöbbentem azon, amit hallottam. Mi több, még haragudtam is felséged nevében. – Igazán lekötelez – folytatta Henrik. – Nehéz napok vannak mögöttünk. De elárulom önnek, hogy mindezen sérelmek dacára a Királyi Államtanács mégis arra buzdít, hogy házasodjam meg újra, hátha az új frigyből törvényes trónörökös születik. Sir John fölemelte a borospoharát. – Miért is ne? Hiszen felséged még fiatal és életerős. Fölöttem sajnos már eljártak az évek, de ön még a legszebb férfikorban van, s tudjuk, hogy az érett férfiak mi mindenre képesek. – Gondolom, tisztában van vele, hogy a választásom az ön lányára esett – mondta Henrik, és meghatottan látta, hogy Jane elpirul, és lesüti a szemét. – Igen, felség – válaszolta Seymour –, és végtelen büszkeséggel tölt el, hogy szeretett lányomat Anglia királyának adhatom. Henrik odahajolt Jane apjához, és a keblére ölelte. Majd körbenézett a családtagokon. – Holnap mindannyian felülnek a királyi bárkára, amely elviszi önöket Hampton Courtba, ahol kihirdetjük az eljegyzést. Addig, kérem, ne mutatkozzanak a nyilvánosság előtt! – Szélesen elmosolyodott. –Legalább lesz elég idejük kiválasztani az esküvői öltözéküket. Az asztaltársaság nevetett. Az egyik csinos, fiatal felszolgálólány kezében egy kancsóval odalépett Henrikhez, és csöndesen teletöltötte borral a kupáját. Amikor végzett, elfordult, de a király visszahívta. – Várj! Hogy hívnak? – kérdezte. – Szeretném meghálálni a szolgálatodat. A lány megütközve, zavartan nézett. – Rajta, ne félj! Mondd meg a neved! A lány Seymourra pillantott, majd lesütötte a szemét. – Anna… felség – hebegte halkan. Egy pillanatra dermedt csönd lett a teremben. Még a zenészek is elvétették a dallamot. Henrik arcáról lefagyott a mosoly. De aztán újra vidámságot erőltetett magára, és miután elbocsátotta a lányt, így szólt: – Esküszöm önnek, Sir John, holnaptól minden másként lesz. Ismét boldogok és gondtalanok leszünk, ahogy régen! – Nem, nem, nem! Nem akarok menni! Nem akarok! Erzsébet toporzékolva igyekezett kiszabadítani magát a két udvarhölgy kezéből, akik az utazóruháját próbálták ráadni. A kislányt késedelem nélkül el kellett költöztetni Hatfieldből, így aztán az egész ház a feje tetején állt, az udvar pedig megtelt az elszállításra váró bútorokkal, utazóládákkal és kosarakkal. – Hercegnő! – kiáltott rá Lady Bryan, ahogy belépett a hálószobába. – Hallgasson el, és tegye, amit mondanak! Különben kap egy pofont! Erzsébet szája tátva maradt a csodálkozástól, hiszen azelőtt még sosem szidták meg. Lassan abbahagyta a kapálózást, és engedte, hogy az utolsó gombokat is begombolják rajta. Az egyik udvarhölgy, aki éppen ruhákat hajtogatott egy ládába, döbbenten nézett Lady Bryanre, amiért ilyen durván szólt a kislányra. Ám Lady Bryant mindez nem érdekelte. – Ne nézzen így! Azt az utasítást kaptuk, hogy mihamarabb vigyük el innen a gyermeket, hogy ne legyen a király szeme előtt. Az udvarhölgy a szája elé kapta a kezét. – Szegény Erzsébet hercegnő! Lady Bryan megrázta a fejét. 190

– Már nem hercegnő. Csak egy fattyú. Mr. Cromwell meghagyta, hogy rendezzük a számláit, s egyúttal számítsuk fel az anyja towerbeli kiadásait is. – Úgy érti, hogy a gyermeknek kell megfizetnie az anyja bebörtönzésének a költségeit? – kérdezte az udvarhölgy. – Pontosan. Abból a pénzből, amit a király kiutalt az ellátására. – Lady Bryan összeszorította a száját. –Az élet kiszámíthatatlan, gyermekem. Ha elfogad tőlem egy jó tanácsot, menjen hozzá egy gazdag és ostoba férfihoz, aki semmit sem konyít a politikához. Akkor – hacsak nem hal meg gyermekágyban, ami igen valószínű, vagy pestisben, ami szinte elkerülhetetlen – talán van némi esélye arra, hogy boldog legyen. Azzal Lady Bryan szó nélkül intett a szolgáknak, és Anglia egykori hercegnőjét kivezették a szobából, majd a kastélyból. A kislány udvarhölgyei megtört szívvel néztek utána. A nap már alacsonyan járt a fák lombjai között, s aranyló fénnyel borította be a Wulfhallon túli mezőket. Henrik és Jane kettesben sétáltak, közel egymáshoz, de nem érintkezve, Seymour és Edward pedig tisztes távolságból követték őket. – Miről szeretne beszélgetni, kedvesem? – kérdezte a király. Jane nyugat felé fordult, és a naplementét nézte. Ahogy arcát elárasztotta a fény, úgy festett, mint egy szent vagy egy angyal. – Felséged engedelmével – mondta – a lányáról, Máriáról szeretnék szólni. Ha királyné leszek, remélem, visszakaphatja trónörökösi rangját. Henriket váratlanul érintette ez a téma, és egyáltalán nem volt ínyére. Megtorpant, és Jane-re szegezte a tekintetét. – Bolondság ilyet kívánnia. Kegyednek a mi a leendő gyermekeink útját kell egyengetnie, nem pedig a másokét. Jane szemmel láthatóan zavarba jött a rendreutasítástól. – Felség – szólt a fejét lehorgasztva –, nem akartam szerénytelen lenni, hiszen amit kértem, az egyszerre szolgálná felséged jövendő gyermekeink és az egész ország javát és nyugalmát. Henrik nagy levegőt vett, és a dühe máris elpárolgott. – Bocsásson meg nekem. Jane azonban megbántottan eltakarta az arcát. A király gyengéden belekarolt, és azt mondta: – Én csak arra vágyom, hogy ez a kapcsolat valóban új kezdet legyen. Mint egy újjászületés. Ezért nehéz néha a korábbi életemmel szembesülnöm. Érti? Kegyed olyan tiszta. Nem szeretném, ha beszennyezné a múltam. A lány leengedte a kezét, és Henrik mélyen a szemébe nézett. – Megcsókolhatom? Jane szája enyhén megremegett, mintha nevetni készülne. – Hát nem felséged az angol király? – kérdezte pajkosan. Henrik a kedvese ajkára szorította az ajkát, majd egyre mélyebbre hatolt, egyre mohóbban szívta magába az édes nedűt, a vad szenvedély ígéretét, amit immár a közvetlen közelében érzett, és tudta, hogy hamarosan az övé lesz teljesen. Drága Jane! Seymour és Edward a sövény mögül látta, hogy a király megcsókolja Jane-t. – Az élete mindenestül meg fog változni – suttogta Sir John. – Ez a csók megpecsételte a sorsát. Edward rábólintott. – És a miénket is. A Tower kapuján kilépve Thomas Boleyn mély lélegzetet vett, de rögtön utána el is fedte az 1 9 1

orrát egy kendővel. A késő délutáni levegőben rothadó hús fanyar-édes bűze terjengett. Boleyn egy pillanatra megdermedt, hátha a Tower Hillen előző nap kivégzettek vérének az émelyítő szagát érzi. Brereton. Smeaton. Norris. És a fia, George. Netán az ő poshadt vérük kiált bosszúért? De aztán észrevette a folyóparton bűzölgő döglött halakat és szemétkupacokat. Nem szellemek voltak tehát, csupán a Temze hordaléka. Kingston kíséretében átvágott a Tower kertjén. Elhaladtak egy magas faépítmény mellett, s Boleyn megállt, hogy szemügyre vegye. Egy vérpad volt, amit azért építettek a Tower falain belülre, mert a királyi család tagjainak a kivégzésén a nép nem vehetett részt. Boleyn hátrafordult, és felnézett az ablakokra. Az egyikben megpillantott egy apró, törékeny alakot: a lánya volt az, Anna, aki a szobájából figyelte. Boleyn bűntudatosan elkapta a fejét, és többé nem nézett vissza. Egy kőárkád alatt elhaladva egy kisebb udvarra jutottak. Az egyik árnyékos padon Cranmer érseket pillantották meg, aki két kezét összekulcsolva sírt. Boleyn, aki szemlátomást megbotránkozott ezen á nyílt érzelgősségen, megállt az érsek előtt. – Miért sír? – kérdezte. Az érsek rámeredt. – Pontosan tudja, hogy miért! Mert aki tegnap még Anglia királynéja volt, holnap már a menynyek királynője lesz. Boleyn bosszúsan elfordult, és továbbment a kapu felé, ahol a szabadság várt rá. Anna az udvarhölgyei körében ült a szobájában. A nap már csaknem leáldozott, s közeledett az este, rémálmaival és szorongató lidérceivel. De Anna gondolatban elhagyta a szűk szobát s a Towert, és egészen máshol járt. – Tudjátok – szólt csöndes vágyódással a hangjában –, fiatal lány koromban Margit osztrák királyné udvarában szolgáltam. Életem egyik legcsodálatosabb időszaka volt. Mennyi pompás mulatságon és táncon vettem részt! Az egyiken amazonkirálynőként jelentem meg, a fejemen vörös fejdísszel és tollkoronával, kezemben egy csupasz kardot tartva. – Mosolygott, s közben senki mást nem látott, csak az emlékezetében élő alakokat. – Margit nagyon bölcs asszony volt. Azt mondta nekünk: „Ha bíztok azokban, drága gyermekeim, akik szívességet tesznek nektek, előbb vagy utóbb a lóvá tettek sorában fogjátok találni magatokat.” Az udvarhölgyek nem válaszoltak. Nem tudtak mit mondani. Az egyikőjük meggyújtott egy gyertyát, míg a másik elővette a Bibliát, és a királyné biccentésére hangosan olvasni kezdett belőle. A kék eget ónszürkére színezte az alkonyi fény. Henrik és kísérete már a wulfhalli birtok határán járt – London felé tartottak. Útközben egy mesterséges tó mellett lovagoltak el, melynek közepén márványból faragott nőalak állt. A víz felszínét szélfútta levelek és virágszirmok borították. – Látjátok? – kérdezte Henrik, és megállította a lovát. – Tudjátok, mi ez? A szolgák, inasok és zenészek felsorakoztak a király mögött, és vártak. – Ez a fiatalság forrása! – jelentette ki Henrik. –És a sors akarata, hogy most rátaláltam! – Azzal leszállt a nyeregből, és begázolt a tóba. A szobor előtt megállt, és úgy nézett rá, mintha azt várná, hogy a márványalak mondjon neki valamit. Majd egy csobbanással elmerült a tóban, s a lélegzetét visszatartva hagyta, hogy a víz körbeölelje, megtisztítsa, újjáélessze. Egy perc múlva kiemelkedett a vízből, és karját a magasba lendítve felkiáltott: – Nézzétek! Újjászülettem! – Erre tessék, monsieur – mondta Kingston. – Nagyon sajnálom, hogy ilyen hosszú és kényelmetlen útja volt. A kapitány bevezette Rombaud-t a Tower fő fegyvertárába. A hóhér kimerült volt, de örült, hogy végre célba ért, bármilyen későre járt már az idő. 192

– Megnézhetem? – kérdezte Kingston. Rombaud a terem közepén álló asztalra helyezte a bársonygöngyöleget, és óvatosan kibontotta. – Gyönyörű, non? Kingston hosszan tanulmányozta a pallost, s szemlátomást lenyűgözte a mérete, a formája, a díszítése. – De igen – felelte halkan. Rombaud visszacsomagolta. – A kivégzés reggel kilenc órakor lesz – mondta a kapitány. – Két órával korábban felkeltik, hogy legyen ideje megreggelizni. Nos, ha nincs kívánsága… A hóhér fölemelte a kezét, és kimódolt angolsággal szólalt meg: – Várjon, szeretnék mondani valamit. A kivégzésnél nagyon fontos, hogy a hölgy ne feszítse meg a nyakát. Ne csináljon például így. – Azzal átnézett a válla fölött. – Fél a pengétől, tehát hátrafordul. Ezt nem szabad. Ezért a pallost el fogom dugni előle, hogy ne is lássa. Eddig jó, de még így is megpróbál majd hátranézni, amikor lesújtok. Ez teljesen természetes. Ezerszer tapasztaltam már. Az ember tudni akarja, honnan jön a halál, non? Kingston bólintott. – Amikor befejezte az imádságot, és készen áll, odaszólok majd az előtte álló fiúhoz: „Hozd ide a pallost!” Erre ő természetesen a fiúra néz. És ez lesz a tökéletes alkalom. Amikor előrenéz a fiúra, én lesújtok. Érti? – Azt hiszem, igen. – Nagyon gyors lesz. Semmi fájdalmat nem fog érezni. – A hóhér kinyújtotta a tenyerét. – Le money. Kingston leszámolta a pénzt az asztalra, Rombaud pedig felmarkolta az egészet. – Merci, monsieur – mondta. – Nem fog csalódni. – Biztos vagyok benne – válaszolta a kapitány. Az udvarhölgyek képtelenek voltak egész éjszaka együtt virrasztani az úrnőjükkel, így hát elaludtak a szoba egyik sarkában. Csak Anna maradt ébren, s a feszület előtt térdelve egyedül imádkozott. – Ó, teremtő Atyám, Te vagy az Út, az Élet, az Igazság. Te, ki mindennek tudója vagy, tudod, hogy megérdemlem-e a halált. Legyen meg hát, Istenem, a Te akaratod. S én dicsőíteni fogom a nevedet, mert Te vagy az én segítőm és védelmezőm. Megóvtál, és megvédted testemet a pusztulástól, megmentettél a sors kelepcéitől… Az imádság elhalt az ajkán, és átadta helyét egy látomásnak, amely lassan bontakozott ki a szeme előtt. A helyszín a Hever kastély kertje volt, tele virágzó rózsával, búzavirággal, krizantémmal és violával. Két gyermek, egy fiú és egy lány szaladgált és bújócskázott nevetve a kertben. – George! – kiáltott a kislány. A fiú ugrándozva eltűnt a sövény mögött. A lány utána futott, de mire odaért, már sehol sem látta. Helyette az apja bukkant fel vidáman mosolyogva. A kislány odaszaladt hozzá, az apja pedig felkapta, és erősen magához ölelte. – Anna – mondta gyöngéden. – Anna. A kislány apja ölébe fészkelődött. A puszta földön térdepelve Anna maga köré fonta a két karját, behunyta a szemét, s testét átjárta a melegség és a nyugalom. Ismét eljött a hajnal. Eljött május tizenkilencedik napja, s megérkezett a hóhér is Calais-ból. Henrik fölkelt, az ablakhoz lépett, és széthúzta a függönyöket. A távolban egy sólyom keringett, meg-megállt a levegőben, majd továbbrepült. De a király nem az eget nézte, hanem a kerti tavat s 1 9 3

a vízen sikló fehér hattyúkat. A két madár a maga tökéletes szépségében mintha a reggeli párából bontakozott volna ki. Henrik hosszú ideig szemlélte őket, és elképzelte, milyen erős lehet a szárnyuk, mily meleg és puha a tollazatúk, s hogy milyen méltóságteljes mozdulattal hajtják nyakukat a víz alá, hogy élelmet keressenek. A királyi kápolna üres volt e kora hajnali órán. Thomas Cromwell csöndben belépett, majd elhaladt egy cselédlány mellett, aki térden állva súrolta a kőlapokat. Az oltárhoz érve a kancellár letérdelt a bársonypárnára. Szorosan összekulcsolta a kezét, oly mohón vágyott rá, hogy az isteni béke átjárja a szívét. Megpróbált imádkozni, de nem jutottak eszébe a szavak. Még a legegyszerűbb gyermeki imára sem emlékezett, amit az anyja tanított neki sok-sok évvel azelőtt. Szemét elöntötték a fájdalom könnyei, s hiába próbálta elapasztani őket. Istenem, hallgass meg! Ne fordulj el tőlem! Ám a Mindenható nem könyörült meg rajta. Nem tette a szívére gyógyító kezét. Cromwell abban a pillanatban megértette, hogy Isten végleg elhagyta. Kinyílt Anna szobájának az ajtaja, és Kingston lépett be rajta. – Asszonyom, közeleg az idő, kérem, készüljön el. Anna felállt a székből, és bólintott. Újra a kivégzésre szánt ruhájában volt, s az udvarhölgyei ismét köréje gyűltek, hogy elvégezzék rajta az utolsó igazításokat. – Nem kell várnia – mondta. – Már rég elkészültem. Kingston bólintott, aztán közelebb lépett, és egy bőrerszényt nyújtott oda Annának. – A király arra kéri, vigye magával ezt az erszényt. Húsz font van benne, amiből ki tudja fizetni a hóhért, és még alamizsnára is jut a szegényeknek. Anna elvette az erszényt. – Köszönöm. – Akkor hát, kérem, jöjjön utánam az udvarhölgyeivel együtt! Anna fogta az erszényt meg az imakönyvét, és elindult a kapitány után. Végigmentek a folyosón, majd le a lépcsőn egy nehéz vasajtóig. Ahogy az ajtó kinyílt, olyan éles napfény csapott Anna arcába, hogy hunyorogva el kellett takarnia a szemét. Ám amint kilépett a Tower kertjébe, leengedte a kezét. A nap melegen, gyöngéden sütött, s ő még egyszer, utoljára ki akarta élvezni ezt az égi adományt. A vesztőhely hatalmas volt, ám a kivégzésre viszonylag kevesen gyűltek össze. Anna néhány embert felismert közülük: Thomas Cromwellt, Cranmer érseket, Charles Brandont és a fiát. Aztán már csak a vérpadra figyelt, és arra, hogy kimért, méltóságteljes léptekkel haladjon felé. Királynői tartással vonult fel az emelvényre, ahol Kingston és az udvarhölgyei vártak rá. Anna egy pillantással végigmérte a hóhérmestert, a segédjét és a papot, azután a kapitányhoz fordult. – Kérem, Mr. Kingston, mielőtt megadná a jelet a hóhérnak, engedje meg, hogy szóljak néhány szót az emberekhez. Kingston beleegyezőn bólintott. Anna mosolyogva fordult az egybegyűltekhez. – Jó keresztény emberek, meghalni jöttem ma ide, mert így határozott a törvény és uram, a király, akinek akarata előtt készséggel fejet hajtok. Ha életemben valaha vétkeztem őfelsége ellen, halálommal bizonyosan vezekelni fogok a bűneimért. Hallotta az udvarhölgyei szipogását, és látta, hogy a lent állók közül is többen a könnyeikkel küzdenek. Nagy levegőt vett és folytatta: – Könyörgök nektek, jó emberek, imádkozzatok a királyért, legfőbb urunkért, mert nála jobb uralkodó kevés van e földön. Hozzám mindig jó és igazságos volt, ezért boldogan megyek a halálba, és alázattal kérem a világ bocsánatát. Ha a jövőben bárki felidézi az ügyemet, kérem, jóin194

dulatúan ítéljenek. Együtt érző hangok halk moraja hallatszott a tömegből. Anna intett az udvarhölgyeinek, hogy lépjenek közelebb. Az egyik elvette tőle az imakönyvet, a másik leoldozta a köpenyét. A harmadik türelmesen várt, míg Anna kiakasztotta a fülbevalóit, és lecsatolta a nyakláncát, majd egy szomorú bók kíséretében átvette mindet, és hátralépett. A királyné nyaka csupasz volt, immár semmi sem állt a pallos útjába. A hóhér letérdelt elébe, és azt mondta: – Asszonyom, bocsásson meg azért, amit most tennem kell. – Boldogan – felelte Anna. – Fogja ezt az erszényt. – A hóhér fölegyenesedett, Anna pedig még egyszer, utoljára a nézőkhöz fordult. – Búcsút veszek hát ettől a világtól és tőletek, jó emberek. Szívből kérlek benneteket, imádkozzatok a lelkemért! Azzal határozottan letérdelt a tönk elé, de nem hajtotta rá a fejét, ahogy a többi halálraítélt tette. Fejét fölszegve, egyenes tartással várta, hogy lesújtson rá a pallos. Imádkozni kezdett. – Ó, Uram, Jézus Krisztus, fogadd be a lelkem! Ó, magasságos Isten, irgalmazz nekem! A többiek között újból meglátta Brandont és a fiát. A kisfiú rángatózva próbált elfordulni a vérpadtól, az apja azonban erőnek erejével kényszerítette, hogy nézzen oda. Hátrapillantott a hóhérra, hogy vajon készen áll-e már a csapásra. – Uram, a te kegyelmedbe ajánlom a lelkem… Ismét hátranézett, de a hóhér csak állt mozdulatlanul, karját az oldalához szorítva. – Ó, Jézus Krisztus, fogadd be a lelkem, ó, magasságos Isten, irgalmazz nekem! – Nem tudta megállni, hogy ne pillantson újból hátra. Akkor a hóhér egy fiúra mutatott, aki a lépcső tetején állt, és odakiáltott neki: – Fiam! Hozd a pallost! Anna rögtön előrefordította a fejét, hogy lássa, amint a fiú előhozza a szörnyű pallost. Ám abban a pillanatban, ahogy a tekintete találkozott a fiú ártatlan tekintetével, süvítő hangot hallott maga mögül, mely szélsebesen közeledett felé. Aztán a világ kettéhasadt.

1 9 5

Tizennyolcadik fejezet

E

– ngedjenek utat, a király reggelije érkezik! – kiáltotta a főkamarás. – Engedjenek utat őfelsége reggelijének! Henrik talpig fehérbe öltözve ült a királyi asztalnál, és mosolyogva bólogatott alattvalói felé. Szolgák és nemesek jelentek meg nagy ezüsttálcákkal és egy hatalmas aranyozott tállal. A tálat elhelyezték a király előtt, és mindenki mélyen meghajolt. Az asztal végénél álló pap keresztet rajzolt a levegőbe, és így szólt: – Aki ételt-italt adott, annak neve legyen áldott! Fölemelték a tál fedelét, mire először mindenki elhűlten bámult, majd a jelenlévők egyszerre tapsolni kezdtek. Az óriási aranytálon két hattyú ült – megsütve. A madarakat azonban úgy díszítették föl – tollas szárnyukat a hátukra helyezve, nyakukat kecses ívben meghajlítva a testük mellett –, mintha most is a tavon úszkálnának. Henrik őszinte elragadtatással fogadta e konyhaművészeti remeket; körbenézett a teremben, és még lelkesebb tapsolásra buzdította alattvalóit. A hangos ünneplés közepette fölemelte a kését, és belevágott a hattyú húsába. Megkezdődött a lakoma.

196

Ha tetszett ez a könyv, tetszeni fog Alison Weir Erzsébet úrhölgy című kötete is

Alison Weir Erzsébet úrhölgy – részlet – 1. 1536 Egy forró, csöndes júliusi reggelen Mária hercegnő, VIII. Henrik leánya, megérkezett Hatfieldbe, a hatalmas vidéki palotába. Fehér lován ügetett be az udvarba, négy herceg, két udvarhölgy és egy nőnemű udvari bohóc kíséretében. Amint leszállt a lóról, lehajolt, hogy megcsókolja az üdvözlésére várakozó kislányt, akit dajkája épp figyelmeztetett, illenék egy kezdetleges bókot rögtönöznie hónapok óta nem látott nővérének. A gyermek arckifejezése ünnepélyes volt, bőre világos színű és szeplős, hosszú és fényes, vörös hajfürtjei kikandikáltak az álla alatt megkötött hímzett fehér főkötőből. – Hogy megnőttél, édesem! – kiáltott fel Mária jellegzetes rekedt hangján, végigsimítva Erzsébet haján és megigazgatva ezüstmedálját. – Már majdnem hároméves vagy, nem igaz? – Erzsébet hátrapillantott, némi bizalmatlanságot árulva el az előkelően öltözött, szomorú arcú és vézna testű lady iránt. Mária nem volt olyan szép, mint Erzsébet édesanyja: pisze orra volt, lefelé biggyedő szája, és noha a haja éppúgy vöröslött, mint Erzsébeté és közös atyjuké, vékony szálú volt, és göndör. És persze Mária jóval idősebb volt nála, húszéves, mint erről előzetesen felvilágosították. – Hoztam neked ajándékot, húgocskám – mosolyodott el Mária, biccentve egy udvarhölgyének, aki fadobozt nyomott a kezébe. A dobozban, bársonyba csomagolva, borostyángyöngyből fűzött rózsafüzér és drágakövekkel kirakott feszület rejlett. – A kápolnád számára – fűzte hozzá Mária, az utóbbira mutatva. – Nagyon szép – válaszolta Erzsébet, ujjával finoman megérintve a gyöngyöket. – Hogyan viseli magát a húgom, Lady Bryan? – Mária odalépett a nevelőnőhöz, és csókkal üdvözölte. – És kegyed? Örülök, hogy viszontláthatom, bár jobb lenne vidámabb körülmények között. – Én is így vélem, Mária hercegnő. Mindketten elég jól vagyunk, köszönöm – válaszolta a nevelőnő. Erzsébet, miközben nézte őket, kissé zavarba jött a szavaiktól, s kíváncsian figyelte a Mária arcán végigsuhanó őszinte, fájdalmas kifejezést. – Most rögtön szeretnék vele beszélni – mondta a nővére. Lady Bryan bólintott. – Nagyon hálás vagyok kegyelmednek. Azonban kérem, előbb egyék, hisz már tizenegy óra, és az ebéd majdnem elkészült. – Erzsébet ezután nem figyelt rájuk, érdeklődését immár új gyöngysora kötötte le. – Magammal hoztam az udvari bohócomat, hogy később szórakozhassunk egy kicsit, ha úgy tartja kedvünk – mondta Mária, amire Erzsébet ismét felfigyelt. Nagyon szerette az udvari bohócokat, mókásnak tartotta őket. Míg Máriához méltó ceremóniával felszolgálták a nagycsarnokban a libasültet és a meleg salátát, Erzsébetnek a dajkájához kellett mennie ebédelni. – Remélem, megbocsát kegyelmed – szólt a dajka Mária hercegnőhöz –, de Erzsébet hercegnő őkegyelme túl fiatal ahhoz, hogy a felnőttek társaságában étkezzen. – Miután rávette a gyermeket, hogy újra bókoljon nővére előtt, kézen fogta és elvezette. 1 9 7

Amint a kislány elment, Mária letette a kését, és szomorúan rázta meg a fejét. – Nem igazán tudom, hogyan mondjam meg neki, Margaret – mondta bánatosan, segélykérő pillantást vetve hajdani nevelőnőjére. Lady Bryan vigasztalásképpen megsimogatta kezét. – Ha kegyelmed helyében lennék, nem fogalmaznék túlságosan szókimondóan. – Jaj, nem is erre gondoltam – helyeselt Mária gyorsan. – Gyakran beszél az anyjáról? Vajon, nagyon kényelmetlenül fogja érezni magát? Végül is nem találkoztak sokszor… – Attól tartok, téved. A hercegnő őkegyelme – a gyermek édesanyjára gondolok – többet tartotta magánál a gyermeket, mint az egy királynéhoz illő. Talán emlékszik rá, hogy még a szoptatós dajkát is visszautasította – válaszolt Lady Bryan, némi helytelenítéssel a hangjában. Mária növekvő aggodalommal pillantott rá. Rettegett a közelgő szembesítéstől. – Gondolja, hogy a húgom érteni fogja? – Nagyon sok mindent megért – felelte Lady Bryan. –Kis hercegnőm több mint koravén. Nagyon éles az esze, és tudja, mikor kell használnia. – De mindennek ellenére csak gyermek – mondta Mária –, így olyan tapintatosan igyekszem eljárni, amennyire csak lehet. A Szűzanya és az összes szent segítsen ebben! Lady Bryan, látván Mária aggodalmát, igyekezett másra terelni a beszélgetést, de mialatt ő Sir Johnnal a háztartási ügyekről és az időjárásról kezdett fecsegni, s valódi étvágy híján mindannyian csak pepecseltek az étellel, Mária, akinek szívét majd szétvetette a kis húga iránti szeretet és együttérzés, csakis az előtte álló fájdalmas kötelességre tudott gondolni. De miért is kellene így éreznie? – tette fel magának a kérdést. Miért egyezett bele, hogy idejöjjön, és eleget tegyen ennek a borzasztó küldetésnek? Elvégre Erzsébet léte okozta kimondhatatlan fájdalmát és szenvedését, és Erzsébet anyja, az a szajha Boleyn Anna tehetett arról, hogy Mária elvesztette mindazt, ami kedves volt számára: tulajdon édesanyját, a néhai áldott Aragóniái Katalint, rangját, trónnal és házassággal kapcsolatos reményeit, valamint atyja, a király jóindulatát. Persze egy ártatlan gyermekre nem volt miért neheztelnie, így valójában minden szeretetét erre a megnyerő kis teremtésre áldozta, s most, hogy a sors, a maga életveszélyes hajtűkanyarjaival, Erzsébet körülményeit is hirtelen rosszra fordította, csakis mérhetetlen szánalmat tudott érezni a kisleány iránt. Amint az étkezés véget ért, Erzsébetet visszakísérték nővéréhez, hogy aztán, elhagyva a palotát, kettesben sétáljanak a verőfényes parkban. Kísérőik kis távolságot tartva követték őket. A nap irgalmatlanul tűzött, a levegő meg sem mozdult. Mindketten nehezen viselték a forróságot hosszú ujjú selyemruhájukban; Erzsébet még boldog lehetett széles karimájú szalmakalapjával, mely legalább az arcát védte a nap hevétől és vakító fényétől, Mária viszont, áll alatt megkötött elegáns francia főkötőjével, mérhetetlenül szenvedett. Összeszorította száját. Milyen boldogtalannak tűnik, gondolta Erzsébet. – Oly sokat gondoltam rád, húgom – szólalt meg Mária. – El kellett jönnöm, hogy lássalak, és meggyőződhessem arról, minden rendben van veled, és… – Elcsuklott a hangja. – Nagyon köszönöm, nővérem – felelt Erzsébet. Mária ismét megcirógatta a szalmakalap alól kikandikáló hosszú, vörös fürtjeit, és ismét kimondhatatlan fájdalom suhant át az arcán. A gyermek, zsenge kora ellenére, megérezte gyötrődését. – Mi a baj? – kérdezte. – Miért vagy boldogtalan? – Ó, húgom… – Mária elsírta magát. Letérdelt a gyermek elé a fűre, és szorosan átölelte. Erzsébet azonban kiszabadította magát. Nem szerette, ha ilyen módon szorongatják; tartózkodó kisgyermek volt. Mária ezt észre sem vette, nem tudta abbahagyni a zokogást. Erzsébetnek feltűnt, hogy Lady Bryan erősen bámulja kettejüket a távolból, Mária udvarhölgyeivel és a dajkákkal álldogálva, s nem értette, nevelőnője miért nem siet a segítségére. – Gyere, húgom! – mondta Mária szipogva s szemét fehér kendőjével törölgetve. – Üljünk le itt. – Egy tölgyfa árnyékában elhelyezett kőpadhoz vezette, amely a megpihenőknek pompás kilá198

tást nyújtott a szabályszerű parkon túl elterülő vörös téglás palotára. Felkapta a gyermeket, és ráültette a padra. – Atyánk arra kötelezett, hogy közöljek veled valamit, ami nagyon el fog szomorítani – fogott bele. – Nagyon bátornak kell lenned… ahogy nekem is nagyon bátornak kellett lennem, amikor rajtam volt a sor. – Bátor vagyok – biztosította nővérét Erzsébet nem túlságosan magabiztosan. Aggodalmas szívvel azon tűnődött, vajon miről szólhat ez az egész. Látszólag semmi sem változott az elmúlt néhány hétben – napi rutinja ugyanolyan volt, a körülötte lévők továbbra is hajbókoltak előtte, és tisztelettel viszonyultak hozzá. Ha nem hallott volna valamit a háznagytól, nem is tudatosította volna, hogy megváltozott valami. De éles eszű gyermek volt, és címének megváltozása nem kerülte el a figyelmét. – Háznagy uram! – fordult Sir John Sheltonhoz tisztán csengő hangján. – Miért szólítottál tegnap még hercegnőnek, ma pedig már csak Erzsébet úrhölgynek? Sir John Shelton, miután így rajtakapták, nem tudta, mitévő legyen – jobb híján pompázatos gesztenyeszínű szakállát húzogatta, és ráncolta a szemöldökét. Erzsébet előtte állt, és acélos tekintettel, ellentmondást nem tűrően követelte a választ. A férfi nem először ütközött meg a kislány uralkodói természetén, amelyről úgy vélte, nem illik a női nemhez, ezzel szemben csodálatra méltó lenne, ha egy herceg rendelkezne vele – egy herceg, akire már oly nagy szüksége lenne Angliának. – Atyád, a király, így rendelkezett – adta meg végül az óvatos választ. – De miért? – kérdezte a gyermek, miközben sötét szeme összeszűkült. – A király parancsait mindig tiszteletben kell tartani. Az apró arc elborult, a kis száj lebiggyedt, a szemöldök ráncolódott. Sir John kitérő választ adott, de Erzsébet eltökélte, nem adja magát ilyen könnyen. Ebben a pillanatban, a férfi szerencséjére, Lady Bryan lépett a szobába. Mindig makulátlan bársonyruhában, mindig tökéletes frizurájával és öltözetével, méltóságteljes nyugalmával ő vezényelt a dajkákból, szolgálókból és intézőkből álló kis hadseregnek, mióta a királyi gyermeket – három hónapos korában – a felügyeletére bízták. Lady Bryan egy halom frissen mosott, illatosított ágyneművel jelent meg, az Erzsébet ágyának lábánál álló faragott faláda felé igyekezve. Sir Johnt megpillantva, aki az udvartartás általános felügyeletével volt megbízva, a megalázkodás legkisebb jele nélkül illedelmesen meghajolt, majd lehajolt, hogy a feladatát végezze. De Erzsébet megrángatta szoknyáját, gondolván, mindentudó nevelőnője bizonyára meg tudja válaszolni a kérdését. – Úrnőm – esedezett –, megkérdeztem Sir Johnt, miért szólított tegnap még hercegnőnek, ma pedig már csak Erzsébet úrhölgynek. Mi ennek az oka? Erzsébet igencsak megdöbbent, amikor meglátta nevelőnője szemében a könnyeket. Lady Bryan, aki mindig oly nyugodt, oly higgadt, oly fegyelmezett volt – most tényleg elsírja magát? A nevelőnő, aki mindig arra okította Erzsébetet, hogy egy lady soha ne árulja el az érzéseit, soha ne nevessen túl hangosan, soha ne fakadjon sírva? Hihetetlen volt, s ettől még megdöbbentőbb. De talán csak képzelődött, gondolta, amikor ismét Lady Bryanre nézett, aki immár tökéletesen visszanyerte önuralmát. – Új címed van, Erzsébet úrhölgy – mondta megnyugtatónak szánt hangon. – A király őfelsége így határozott. – De miért? – erősködött. Úgy érezte, bizonyos dolgokat eltitkolnak előle… – Meggyőződésem, hogy a királynak jó oka van erre – válaszolta Lady Bryan, hangszínével jelezve, hogy nem kíván erről tovább beszélgetni. – Nos, hol is vannak azok a babáid, amelyekkel korábban játszottál? – Betettem őket az ágyamba – mondta Erzsébet közömbösen. – Reggel? Kitűnő ötlet! – kiáltott fel a nevelőnője. –Nézd, milyen szép selymek és holland vászondarabkák vannak a kosaramban. Menj, hozd a kedvenc babádat, és segítek sapkát készíteni a 1 9 9

számára. Erzsébet kelletlenül odatipegett az ágya melletti miniatűr bölcsőhöz. Világossá vált, hogy a kérdéseire nem fogja egyhamar megkapni a választ. Erzsébet gyakran üldögélt a nevelőnője mellett, tanulva tőle mindazt, amit minden jó házból való kislánynak tudnia kell. Egyszer a király által beszerzett, gyönyörűen illusztrált könyvek színes képeit nézegették, másszor a hímzőfonalakat rendezgették – Lady Bryan megengedte a gyermeknek, hogy ő válogassa ki a színeket. Aztán megtanította a különböző öltésekre is. Erzsébet, mint minden mást, ezt is gyorsan megtanulta. Az ábécét már ismerte, és százig a számokat is. A kápolnában mindig azzal próbálkozott, hogy megértse a misekönyv piros betűs latin szavait. – Miről beszél Máté atya? – szokta kérdezni, mire Lady Bryan lepisszegi, majd türelmesen, halkan duruzsolva magyarázni kezdi. Azután a káplánt zaklatja, megtaníttatva magának azokat az érdekes szavakat és kifejezéseket. – Ki kell jelentenem, hogy a hercegnő született nyelvtehetség – mondta Sir John Sheltonnak és Lady Bryannek, és láthatólag igaza volt, hisz Erzsébet minden újonnan hallott szót azonnal megjegyzett. Mikor a hímzés unalmassá vált – végtére is Erzsébet még csak a harmadik életévében járt, és gyors, rugalmas elméje már valami új felé röppent –, Lady Bryan gondoskodott arról, hogy napja csupa szórakozással teljen: séta a széles hatfieldi parkban, tarka pónijának meglátogatása az istállóban vagy egy kis konyhai időtöltés, elnézegetve, hogyan készíti a szakács a marcipánt, melybe szabad lesz belekóstolnia, miután kihűlt – a gyermek mértéktelenül édesszájú volt. Aztán egy mese – semmi komor, hanem például Chaucer mester régi története Chanticleer kakasról, mely Erzsébetet mindig hangos nevetésre fakasztotta. Végül egy könnyű lencseleves kenyérrel, aztán ima és lefekvés. Amikor Erzsébet már kényelmes ágyában feküdt – toll ágybetét, nehéz, ropogós ágynemű, pompás bársony ágytakaró és függönyök, a baldachinra hímzett Anglia-címer –, Lady Bryan ujjával keresztet rajzolt a homlokára, majd jó éjszakát kívánt: jómaga pedig, egy könyv társaságában, elvackolódott a kályha mellett álló magas támlájú székében, pislákoló gyertyafénynél. A szoba ilyenkor gyorsan fölmelegedett, s hamarosan ő is elszenderedett, könyvével az ölében. Erzsébet viszont sokáig feküdt még ébren, élénk elméjét röptetve életének rejtélyein és csodáin át… Legkorábbi emlékei az apjáról szóltak. Nagyszerű, fenséges apjáról, VIII. Henrikről, a világ legcsodálatosabb teremtményéről. Erzsébet legnagyobb bánatára, csak igen ritkán láthatta. Azon kivételes alkalmak, mikor apja meglátogatta Hatfieldben, az elképzelhető legizgalmasabb eseményt jelentették számára. Pompás bársonyba és prémbe öltözve, drágaköveivel és láncaival Istenhez hasonlított. Mindig megpaskolta állát, fölemelte a levegőbe, és megpörgette, ő pedig gyönyörűségében rikoltozott, pántlikás főkötője majd leesett a fejéről, hosszú vörös fürtjei lobogtak. – Hogy van az én kicsi Bessym? – kérdezte ilyenkor. –Csak a könyveiddel és imádságaiddal foglalkozhatsz, vagy megengedik, hogy játszhass kint a szabadban? – És összekacsintott vele, amiből Erzsébet tudta, hogy igennel kell felelnie, igen, valóban sok időt tölt játszással, és imádja azt a babát vagy játékot, amit atyja legutóbb küldött neki. – De a betűvetést és a katekizmust is tanulom, Sir – tette hozzá. – Nagyon helyes, nagyon helyes – felelte, majd ölébe vette, és izmos combjára ültette. A kislány kedvtelve nézegetette apja ragyogó ruhájának hepehupás felületét, mely drágakövekkel és művészien megmunkált arannyal volt kirakva. Belélegezte apja egészséges illatát, amely különféle füvek, pézsma és a szabad levegő illatának egyvelege volt, és hozzásimult. A szúrós vörös szakáll kellemesen csiklandozta a homlokát. – Elmondok neked valamit, Bessy – szólt egyszer. – Amikor ifjú király voltam, nem volt kedvem imádkozni vagy az államügyekkel foglalkozni – az életet akartam élvezni. Tudod, mit tet200

tem? Egy hátsó lépcsőn kislisszoltam a palotából, elmentem vadászni, és a tanácsnokaim soha nem tudták, hova tűntem. – Nem kerültél bajba? – kérdezte tágra nyílt szemmel Erzsébet. – Hah! – kiáltott fel az apja. – Én vagyok a király. Soha nem mertek volna szembeszállni velem. – Ha király vagy, azt teszel, amit akarsz? – kérdezte, s gondolatban a szabadság elképzelhetetlen távlatai nyíltak meg előtte. – Persze – felelte. – Mindenki aláveti magát az akaratomnak. – Erzsébet, amilyen kicsi volt, nem figyelt föl a mondat különös hangsúlyára. – Akkor én is királynő akarok lenni, amikor nagy leszek. Ekkor még nem értette, apját ez miért bosszantja. Szerető apából egyik pillanatról a másikra acélkemény, jéghideg tekintetű, érthetetlenül mogorva férfivá vált. Szó nélkül felemelte az öléből, nem éppen finom mozdulatokkal letette a földre, majd egész toronymagasságával kiegyenesedett. Óriási ember, mindenható és félelmetes. – Soha nem lehetsz király – szólt hozzá egyszerre higgadt és fenyegető hangon. – Míg csak nem lesz fiútestvéred, te vagy a trónörökös, de Isten és a természet törvényei ellen való, hogy egy nőből uralkodó legyen. Úgyhogy elég ebből az ostobaságból, mert lesz fiú örökösöm! – Ezzel távozott, óriási alakja eltűnt a gyermekszoba tölgyfa ajtaja mögött. De azért azóta is meglátogatta, olyan jó hangulatban és kitörő örömmel, mintha mi sem történt volna. Ebből lánya megértette, hogy apja dühkitörései csak múló viharok. Apja látogatása minden alkalommal szétrobbantotta a gyermek békés, rendezett életét – mely ilyenkor hirtelen színes lett, vidám és zajos. A királyt mindig ragyogó ruhákban pompázó nemesurak és hölgyek vették körül – akik nagyon kedvelték Erzsébetet –, miniszterekből, hivatalnokokból és szolgálókból álló népes sereg kísérte, némelyikük, mint felvilágosították, igencsak fontos ember. Figyelte őket, amint egytől egyig hízelegtek és doromboltak az apjának, és lenyűgözte, milyen pontosan teljesítik minden parancsát. Csodálatos dolog egy ilyen király lányának lenni! Ő egy nemes lady, mint ahogy apja gyakran emlegette. Mindenkinek hajlongania kell előtte, és senki nem takarékoskodhat az őt megillető tiszteletadással, mert ő is fontos ember. Ezért él távol az udvartól, saját udvartartásban, saját szolgálóival. Ő Anglia hercegnője, és – mint Lady Bryan feltárta előtte – egy napon, ha Isten nem úgy látja jónak, hogy megajándékozza egy kis öccsel, ő lesz Anglia királynője. Függetlenül attól, apja mit mondott erről korábban. Valami, amit úgy hívnak, Parlament, így döntött, és ezt senki nem vitathatja el. Ezek persze újabb emlékek voltak. A legelső emlékképe, hogy apja vitte a karjában végig a királyi udvaron, ebben a csillogó világban, és dicsekedve mutogatta őt az összes úrnak és hölgynek. Mindketten sárga színű ruhát viseltek, és tudta, hogy ez egy különleges alkalom, bár homályos volt előtte, hogy pontosan miért. Apja végig arról beszélt, milyen boldog attól, hogy az a vén banya meghalt, de Erzsébetnek fogalma sem volt, kiről beszél, és csak egészen ködös elképzelése arról, mit jelenthet a szó: „meghalt”. Az anyja, hasonlóképp sárgában, szintén jelen volt ezen az estén – erre is emlékezett. Az ő gyönyörűséges, karcsú édesanyja, hollófekete hajával, vibráló, igéző szemével és pajkos mosolyával. Anyja azonban másokkal beszélgetett, mialatt a király végigparádézott a termen Erzsébettel, elvárva udvaroncaitól a csodálatot. Furcsa módon Erzsébet nagyon kevés olyan emlékképet őrzött, melyben apja és anyja együtt szerepeltek volna. Általában külön-külön látogatták meg Hatfieldben, és tudomásul vette, hogy apja csak igen ritkán tud elszabadulni uralkodói teendői mellől. Anyja, Anna királyné, jóval gyakrabban jött el hozzá, magával hozva imádott kutyáit és az Erzsébetnek szánt ajándékokat, legtöbbször pazar ruhákat – narancsszínű szaténruhát, vörös bársonytunikát, karmazsinvörös tafotainget, gyöngyhímzett főkötőt vagy éppen hasított bőr kantárszárakat. Az anyja nem hancúrozott vele olyan lelkesen, mint az apja, de sokat üldögéltek együtt a belső kertben, egyszer a színes képeket nézegetve a királyné különleges imakönyvében, másszor lantot pengetve – Erzsébet már igen korán tanúságot tett zenei tehetségéről, melyet mindkét szülőjétől örökölt. Anna jóval türelmesebb volt vele, mint Henrik, és soha nem látszott 2 0 1

unatkozni lánya társaságában. Erzsébet számára anyja volt az ideális királyné: gyönyörű, kiegyensúlyozott és nyájas. Iránta érzett szeretete tisztelettel és félelemmel vegyült. Ahogy feküdt az ágyában, és elnézte a lámpás pislákoló fényét a falon, Erzsébetnek az jutott eszébe, hogy anyja utolsó hatfieldi látogatása óta már igen sok idő telt el. Utoljára akkor találkoztak, amikor, hetekkel ezelőtt, az egész udvar Greenwichben tartózkodott, de ez az alkalom Erzsébetet zavarodottsággal és félelemmel töltötte el. Eddigi rövid életében először érezte meg a boldogtalanság és a veszély ízét, amikor látta, hogy anyja és apja nagyon dühösek egymásra, nagyon dühösek, és aztán az anyja sírni kezd, és háborogni, ami őt nagyon megrémisztette. Fel nem foghatta, miért vannak rosszban a szülei, mint ahogy azt sem, anyja később miért kapta a karjába sietősen, és miért rohant még egyszer az apja színe elé. A király egy nyitott ablak mögött állt, az udvart bámulta, amikor a királyné felé közeledett. Apja haragja szinte tapintható volt. A kislány a lehető legkisebbre próbált zsugorodni anyja karjában. Kemény szavak röpködtek, olyan szavak, melyekre Erzsébet nem szívesen emlékezett. Irtózott attól, hogy hallania kell, amint apja – más gyalázatos címek mellett – boszorkánynak nevezi az anyját. A boszorkányok csúnya dolgokkal foglalkoznak, olyasmikkel, amiket soha nem tudna elképzelni anyjáról. Továbbá, tűnődött, mit jelenthet az, hogy szajha? És anyja miért jött ki annyira a sodrából, amikor meglátta, hogy a király nak egy Seymour nevű fiatal lány üldögélt a térdén? Ebben semmi rossz nem lehetett, vagy mégis? De hát ő maga is sokat üldögélt apja térdén… Nem tudta felidézni, mi lett a vége az egésznek. A találkozásról őrzött utolsó emléke az volt, hogy anyja fölemeli, hogy átadja apja karjaiba: – Ő a valódi lányod! – mondta sírva. – Az örökösödnek nevezted ki, és a Parlament tudomásul vette. A tiéd: csak rá kell nézned! – Apja sötéten, felbőszült tekintettel pillantott rájuk. Nem akarta a karjába venni. Erzsébet nyugtalanul fészkelődött, és arcát anyja selymes vállába rejtette. Nagyon félt. Aztán a királyné szinte szaladt vele, sorban hagyva maga mögött a cifrán díszített termeket, míg el nem jutott egy apró, faburkolatú, világoskék kárpitozású szobácskáig. A szobában egy fiatal férfi tartózkodott, ruhája alapján ítélve pap, s mikor Erzsébetet anyja letette a padlóra, s térdre hanyatlott a kis oltár előtti imazsámolyon, a férfi, megnyugtató szándékkal, vállára tette a kezét: – Mondd, lányom! – Azt hiszem, nincs sok időm – suttogott az anyja titokzatosan és nyugtalanítón. – Parker atya, szeretném, ha megígérne nekem valamit. Tegyen esküt, hogy így lesz. – Bármit megteszek, ami hatalmamban áll, Madam – felelte. Valami mérhetetlen jóindulat áradt szét nyers vonásain. Ekkor Anna királyné felállt, és valamit a fülébe mormolt, egy lélegzetvételnyi szünet nélkül. Annyira halkan beszélt, hogy Erzsébet egyetlen szót sem hallott az egészből. Parker atya arca elkomorult. – Ha valami netán történne velem – zárta le a királyné, immár hangosan –, szegény kisgyermekem jólétét az ön kezébe kell helyeznem. Ígérje meg, gondoskodni fog róla. A jóindulatú férfiú nem késlekedett az ígérettel, Erzsébet pedig abban reménykedett, hogy ez tán azt jelenti, beszél majd a királlyal, és megkéri arra, többé ne komiszkodjon a királynéval. Borzalmas volt látnia, hogy istenített édesapja ilyen nyersen viselkedik imádott anyjával, és döbbenten figyelte Anna szenvedését. Mindez jócskán meghaladta gyermeki felfogását, és minden vágya arra irányult, visszatérhessen végre abba a biztonságos kis világba, amelyben mindeddig élt, s amelyben nyugodt lehetett afelől, hogy szülei teljes egyetértésben élnek, és szeretik egymást. Erzsébetet nem sokkal ezután visszaküldték Hatfieldbe, gyűjteménye egyszersmind új babával gyarapodott – búcsúajándék édesanyjától. Amikor, Lady Bryan kezét szorongatva, apja elé járult elbúcsúzni, a király ismét szokásos derűs énjét vette elő, megsimogatta leánya fejét, és cuppanós puszit nyomott az arcára. Leánya újra az ő kis Bessyje volt. Ez nagymértékben megnyugtatta a kislány érzelmeit, aki szép lassan, ahogy gyermeki életének napi rutinja visszatért a régi kerékvágásba, megfeledkezett Greenwichben átélt rossz élményeiről. Hinni kezdett abban, hogy saját kis 202

világában minden újra tökéletesen rendben van. Egészen addig, míg Sir John Shelton korábbi hercegnői címe helyett Erzsébet úrhölgynek nem szólította. Aprócska féltestvérére tekintve, aki túlságosan kicsi volt mondandójának teljes megértéséhez, Mária eltelt az ellentétes érzelmek klasszikus konfliktusával. Imádta ezt a tökéletesen ártatlan gyermeket, tudván tudva, hogy nem lenne tisztességes olyasmiért felelőssé tenni, amit az anyja követett el, vagy éppen tulajdon édesanyja, Katalin királyné. Ugyanakkor nem tudott megfeledkezni arról, hogy Erzsébet mégiscsak Boleyn Anna lánya, márpedig Boleyn Annát jobban gyűlölte, mint bárki mást a világon. Meg kellene bocsátania, gondolta. A hite ezt követelte. De ez nehéz volt, sőt lehetetlen, túlságosan mély sebei miatt. Ha Boleyn Anna nem lett volna, akkor az apja nem szakított volna ilyen gonosz módon a római pápával, az anyjának nem kellett volna teljes elhagyatottságban és magányban meghalnia, őt magát pedig nem nyilvánították volna törvénytelen gyermeknek – őt, akire azelőtt mint a király valódi örökösére és a trón várományosára tekintettek! –, s nem kellett volna a csecsemő Erzsébet mellett szolgálólányként dolgoznia. De az apja – és íme, újra itt volt az érzelmek, valamint a különböző irányú lojalitások konfliktusa, hiszen az apját is szereti, bármenynyire is retteg tőle – szerelembe esett, megigézve ennek a boszorkány Boleyn Annának a fekete szemétől és alattomos vonzerejétől. Henrik és Katalin húsz házas-évének hűsége és szerelme immár mit sem számít. Mária élete romokban hevert.

2 0 3

KEDVES OLVASÓNK! Az Ulpius-ház Könyvkiadó kínálata megtekinthető a www.-ulpiushaz.hu című honlapon. Újdonságainkról, bemutatóinkról, akcióinkról hírlevélben tájékoztatjuk olvasóinkat, amelyre szintén a honlapon regisztrálhatnak. Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest

Felelős kiadó Kepets András Felelős szerkesztő Polyák Béla Tördelte Jeges Erzsi Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. 281203 Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató

204