TUDJUK-E, HOGY MIRE JÓ? (Néhány tapasztalat a Gábor Dénes Főiskola multimédia szakirányáról)
Gerő Péter,
[email protected] Gábor Dénes Főiskola, Informatikai Alkalmazások Intézete (SZÁMALK OKK)
A multimédia-jellegű képzésekhez, nyilvánvalóan, számos olyan szakmai ismeret is hozzátartozik, mint a multimédia elemek, a szerzői rendszerek, hang- és képszerkesztő eszközök ismerete, animáció-készítés és a többi. Nyilvánvalóan nem szabad abba a hibába esnünk, hogy ismeretanyag nélkül akarjunk gondolkodásmódot, szemléletet tanítani. “Ténytudás nélkül nem létezik gondolkodni tudás”.i Hadd tegyek fel azonban néhány fura kérdést: Vajon a hallgatóink tudják-e a képzés végére érve, hogy mindezek az eszközök minek az eszközei voltaképpen? Tudják-e, hogy mi a multimédia célja és jelentősége, mire használható, milyen hatásokat érhetünk el vele? Nem tűnik-e az ő számukra a multimédia egyszerű technikai játéknak, különféle hatáskeltő eszközök öncélú gyűjteményének? S vajon mi magunk, akik ezeket a képzéseket, szakokat, szakirányokat, tantárgyakat tervezzük, akik a tananyagokat készítjük és a foglalkozásokat tartjuk, nem esünk-e néha ugyanebbe a hibába? A megvalósítás módjára, a “hogyan”-ra koncentrálás mellett jut-e idő, energia, érdeklődés arra is, hogy a “mit” kérdésére válaszoljunk? A Gábor Dénes Főiskola multimédia szakirányának egyik záró tantárgya a “Multimédiával segített képzés és kereskedelem”, amelynek tantárgy-felelőse vagyok. A tárgy célja az, hogy (a korábban tanult szakmai ismeretekre építve) elsősorban felhasználási szempontból tekintse át a multimédia világát. Célja: bemutatni, hogy a várható cél-populáció, a felhasználási igények, lehetőségek, elvárások ismeretében hogyan választhatunk a korábbi tárgyakban megismert eszközök, módszerek között. A tantárgy keretében számos valódi, működő megvalósítás bemutatása is lezajlik. A tantárgy a 2001-2002. tanév tavaszi félévében került első alkalommal a hallgatóság elé. A következő percekben ennek néhány alapgondolatát tervezem Önökkel megosztani.
A “Multimédiával segített képzés és kereskedelem” című tantárgy tehát (a multimédia szakirány egyik záró tantárgyaként) már nem a megvalósítások technikai kérdéseivel foglalkozott, hanem a multimédiával segített képzés és kereskedelem általánosabb, a feladatleíráshoz kapcsolódó kérdéseivel. A tantárgy mottója ez volt: Akik azt tudják, hogy “hogyan”, mindig ki vannak szolgáltatva azoknak, akik azt tudják, hogy “mit”.
A tantárgy jellegét leginkább talán a következő gondolatmenet szemlélteti:
Multimédia az oktatásban 2002
Dunaújváros, 2002. október 21-22.
A multimédia jelentőségének méltatását nagyon sokan azzal az adatsorral kezdik, hogy az olvasott információ 10%-át jegyezzük meg hosszabb időre, a hallott információ 20, a látott információ 30%-át, a látott és ugyanakkor hallott információ 50%-át, és ahol cselekszünk is közben, ott 90%-ot. Ebben a hozzáállásban sokféle gondolkodási felületesség van; rögtön a “hallott-látott információ” kapcsán is. Információt ugyanis sem látni, sem hallani, sem tapintani, ízlelni, szagolni nem lehet! Érdemes ismétlésként felidézni egy egyszerű megkülönböztetést, amely minden hallgató számára nyilvánvaló volt, de amelyet nem mindig tartunk észben. Ez pedig az adat és az információ közti különbség. Ha például azt mondom: háromnegyed négy: ez adat. Semmit nem jelent. Mint az egyszeri viccben: “Mennyi?” “Harminc.” “Mi harminc?” “Miért, mi mennyi?” Háromnegyed négy – ez senkinek nem jelent semmit. Ha valaki arra kíváncsi, hogy hány órakor írtam le annakidején ezeket a mondatokat az előadásra való felkészülés közben, és erre felelem, hogy háromnegyed négy: ez már információ. Ha azt akarja tudni valaki, hogy mit jelent az az angolnyelvű kifejezés, hogy “a quarter to four”, és erre mondom azt, hogy háromnegyed négy – ez is információ (függetlenül attól, hogy ez az információ éppen nem igaz). Az információ attól információ, hogy bizonytalanságot oszlat el: éppen ezért, hogyha olyasvalakinek mondom, hogy “háromnegyed négy”, aki nem tud magyarul, akkor ez nem információ akkor sem, ha az illető valóban kíváncsi valamire, amire ez lenne a válasz. Amit ugyanis közlök, az csak az adat; információvá végülis akkor válik, ha valaki felfogja, dekódolja és ezzel az ő bizonytalansága eloszlik, vagy legalábbis csökken. Érdekes, hogy a negyedéves hallgatóságot sikerült teljesen zavarbahoznom a következő kérdéssel: vajon információ-e, ha arra a kérdésre, hogy milyen hosszú a Lánchíd, azt felelem, hogy “nem tudom”? A helyes válasz természetesen az, hogy: attól függ! Ha a kérdező arra kíváncsi, hogy milyen hosszú a Lánchíd, akkor ez nem információ. Ha a kérdés arra vonatkozik, mondjuk egy idegenvezetői vizsgán, hogy vajon én tudom-e, hogy milyen hosszú a Lánchíd, akkor tökéletes információt adtam, amely a kérdező bizonytalanságát teljes egészében eloszlatja. Ha pedig arra kíváncsi, hogy vajon honnan lehet megtudni, hogy milyen hosszú a Lánchíd, akkor ez a válasz megintcsak információ, mert ha el nem is oszlattam a kérdező bizonytalanságát, de legalább csökkentettem: a szóbajöhető lehetőségek közül egyet kizárhat: tőlem most biztosan nem fogja a Lánchíd hosszát megtudni. (Ennek a gondolatmenetnek érdekes következtetése, hogy amikor arról beszélünk, hogy egy-egy adat hány bit információt hordoz, akkor is pontatlanok vagyunk: ugyanaz az adat eltérő mennyiségű információt hordozhat attól függően, – hogy mekkora az a bizonytalanság, amelyet eloszlat, illetve adott bizonytalanságot mekkorára csökkent! Gondolkodási játékként ajánlottam a hallgatóságnak: találjanak ki olyan választ, amelyet, ha eltérő kérdésekre felelünk, akkor ugyanaz a válasz a kérdéstől függően nulla, egy vagy több bittel csökkenti a bizonytalanságot, azaz semmivel nem csökkenti, felére csökkenti vagy legalább negyedére csökkenti a még fennmaradó lehetőségek számát.) A médium az adatot hordozza, továbbítja; információ akkor jön létre a segítségével, ha felfogjuk. Információfeldolgozás a Földön egyetlen berendezéssel folyhat: emberi aggyal. Amit a gépek végeznek: az adatfeldolgozás. A fentiekkel azonban nem kerültünk lényegesen közelebb a multimédia meghatározásához.
Multimédia az oktatásban 2002
Dunaújváros, 2002. október 21-22.
A “multimédia” szóból a “multi” azt jelenti, hogy sok, a “média” pedig a “médium”, azaz a “hordozó” többesszáma. Médium egy papírlap, egy mágnesszalag, filmszalag, CD-lemez, médium a rádióhullám és a kábel, médiumnak nevezzük néha az újságot, a TV-csatornát, szóval azt hívjuk médiumnak, ami valamilyen tartalmat hordoz, közvetít: eljuttat valakihez. Talán érződik, hogy ez az értelmezés is sokféle tartalmat, sokféle felosztást jelenthet, és a “multimédia” meghatározása erősen függ attól, hogy melyik szerint gondolkodunk. A multimédiát gyakran úgy határozzuk meg, hogy olyan hatás, amely több érzékszervre hat egyszerre. Ez sem igazán kifogástalan definíció. Ilyen alapon egy fokhagymás pirítóskenyér igazi szuper-multimédia, mert látható, van íze, illata, tapintása, és amikor eszszük, még ropog is. Ez a példa csak azt fejezi ki, mennyire megfoghatatlanok a multimédia szokásos meghatározásai. Még ha ismerjük is azt az adatsort, hogy az ember 10%-nyit jegyez meg a hallott tudnivalókból, 30%-ot a látott tudnivalókból és így tovább, akkor sem az a multimédia lényege, hogy többféle közvetítő csatornát használ. Hát akkor mi igen? Valójában ez az a kérdés, amelyet a tantárgy során fel akartam vetni, de úgy, hogy a hallgatóság érezze, hogy a válasz egyáltalán nem magától értetődő! Ahhoz, hogy a válaszhoz közelebb jussunk, (régi kollégám és barátom, dr. Telcs András egykori példáját követve) pár szóban felidéztem egy filmrészletet, amelyet valószínűleg minden hallgató ismert a Sivatagi show című remek filmből: amikor a két öreg tanítja a törzs fiataljait. Amit ebben a filmrészletben láttunk, igazi multimédia képzési esemény. Igazi multimédia, mert valóban többféle érzékszerven át, többféle hatás együttesével adja át a mondanivalóját és minden egyéb jellemzővel is rendelkezik, amelyet a multimédia bármelyik eszközfüggetlen definíciója is tartalmaz. És igazi képzés is, sőt, a képzés csúcsa, mert a legtöbbet éri el, amit képzés egyáltalán elérhet: a saját élmény erejével tanít. A tanuló, aki nem élt át, nem tapasztalt meg valamit, most a képzés során, a képzés révén úgy sajátítja el a "tananyagot", mintha a saját élménye, a saját tapasztalata volna! A megfelelő pillanatokban fel fogja tudni idézni, mégpedig azzal az érzelmi háttérrel együtt, amely az adott emlékhez kötődik. Ennek kapcsán érdemes megjegyezni és a hallgatóságban is tudatosítani, hogy a multimédia egyáltalán nem követeli meg a magasszintű technikát, ahogyan az a köztudatban él.
A multimédia hatás lényege nem a sokféle eszköz, nem a sokféle adatcsatorna és nem is a sokféle érzékszervre gyakorolt hatás, hanem az érzések, amelyeket kivált. A helyzet ugyanis az, hogy mi, híres-neves homo sapiensek, gondolkodó emberek valójában nem logikai döntések, nem problémamegoldó gondolkodás, hanem érzések, érzelmek, benyomások alapján működünk. Ismert például az a felmérés, amelyben előadásokat tartottak népes hallgatóságnak. Pár nap múlva felsoroltatták velük, mire emlékeznek. A felsorolásnak alig 10 százaléka vonatkozott arra, hogy mit hallottak az előadáson; a többit elfelejtették. A felsorolások 30 százaléka vonatkozott arra, hogy az előadó hogyan beszélt: vontatottan vagy hadarva, szépen hangsúlyozva vagy monoton hanghordozással, mosolyogva vagy komor arccal, ülve, állva, járkálva, – szóval, háromszor annyit jegyeztek meg abból, hogy az előadó hogyan beszélt, mint hogy mit.
Multimédia az oktatásban 2002
Dunaújváros, 2002. október 21-22.
És ennél is kétszeresen többet jegyeztek meg abból – hogy ők maguk hogyan érezték magukat az előadás alatt: jól szórakoztak vagy únták, érdekelte őket vagy érdektelennek érezték, gyorsan ment az idő vagy cammogott.
Mindehhez járul a már említett nehézség, amellyel az adat és az információ megkülönböztetése kapcsán találkoztunk: hogy tudniillik az adat még nem információ, hanem csak dekódolás, értelmezés után válik információvá, mégpedig csakis akkor, ha bizonytalanságot oszlat el! Ha valakiben nincs az adott témakörrel kapcsolatban bizonytalanság, akkor nem kaphat róla információt. Például: nem lehet velem információt közölni arról, amit már tudok: hiába mondja meg nekem valaki, hogy engem hogy hívnak, ez számomra nem információ. Eddig világos; de nem lehet velem információt közölni abban sem, ami egy szikrányit sem érdekel! Ha nincs bizonytalanság, nincs információ sem; nemlétező kérdésre nem lehet válaszolni. Valamennyi mai tanár nagy pedagógus-elődje, Comenius kifejezetten ezt a tanácsot adja a tanároknak arra, hogy hogyan tanítsák tanítványaikat: "Ébressz bennük kérdéseket, és engedd, hogy rátaláljanak a válaszra!" Ennek a nagyon tanulságos mondatnak most annyi a lényege, hogy ahhoz, hogy valakit informálni tudjunk, kérdésnek kell ébrednie benne.
Talán túlzásnak tűnik, hogy ilyen sok szó esik az információ fogalmáról, de az a tapasztalatom, hogy a legalapvetőbb alapfogalmak tisztázásának fontosságát nem lehet túlhangsúlyozni. A lényeg azonban egyáltalán nem az információ-átadás. A közlés befogadójának a közlésre vonatkozó emlékei közül csak tizedrésznyi vonatkozik a közlés tartalmára; háromszorannyi a közlés módjára; és még kétszerannyi a saját érzéseire. Ehhez járul, hogy saját előzetes beállítódása, bizonytalansága, érdeklődése döntően befolyásolja, hogy mi az, amiben egyáltalán lehetséges, hogy információhoz jusson. Ha tehát arra törekszünk, hogy valakihez információt juttassunk el, akkor – kicsit túlozva talán még így is fogalmazhatunk – szinte másodrangú kérdés, hogy a mondanivalónkat hogyan fogalmazzuk meg és milyen hordozón közvetítjük; a lényeg az, hogy az, akinek szánjuk, mennyire érdeklődik iránta és mennyire kapcsolja össze a saját érzelmeivel. Remélem, hogy a jelenlévők közül sokan egyetértenek velem, amikor azt mondom, hogy szerintem ez a multimédia lényege. A multimédia igazi hatása nem az, hogy valamit egyszerre látok és hallok, hanem hogy olyan érzelmi hatást idéz elő, amely elősegíti az odafigyelést, a dekódolást, az érzelmekkel való összekapcsolást, miközben lehetőség szerint csökkenti az ezen folyamat ellen ható többi hatásokat. Elmondok egy példát, amelyet a tantárgy hallgatóságának is elmondtam. Ez nem igazán tisztességes példa, de mindannyian találkozunk vele. Az Önök véleménye szerint miért szól zene a bevásárlóközpontokban? a) Mert a bevásárlóközpont, az emberiség érdekében, kulturális missziót is teljesít. b) Mert az ott dolgozóknak tetszik. c) Mert olyan érzelmeket kelt, amelyek elősegítik, hogy a vevő több időt töltsön a bevásárlóközpontban, ami pedig összefügg azzal, hogy többet vásárol. Mit gondolnak, mi a helyes megfejtés? Rendszeres, hogy a zenét megszakítva olvasnak be például akciókról szóló híreket. Vajon miért? a) Olyan fontos az az akció, hogy a hírrel nem lehet kivárni a zeneszám végét. b) Aki felolvassa, nem tudta, hogy
Multimédia az oktatásban 2002
Dunaújváros, 2002. október 21-22.
szól a zene. c) A zenét megszakító szöveg megzavarja, kizökkenti a gondolkodást, tehát elősegíti, hogy a vevő az érzései, a pillanatnyi benyomásai alapján döntsön. Mit gondolnak, mi a helyes megfejtés? Lehet, hogy nagyon pesszimistán látom a dolgokat; de ha Önök közül látott már valaki olyan TV-reklámot például, amelyik ész-érvekkel és nem az érzékszervek lerohanásával és az érzelmek befolyásolásával igyekszik hatni, kérem, szóljon. Az az érzésem, hogy aki nem ismeri a multimédia igazi lehetőségeit, az áldozatává válhat a multimédia-hatások inkorrekt felhasználásának – és nagyon könnyen kerülhet olyan helyzetekbe, amikor, talán akaratlanul is, ilyen hatások előidézői között találja magát. A Rábeszélőgép című közismert könyvii tanácsát követve tehát egyszerre kell megtanulnunk, hogy hogyan éljünk a multimédia csodálatos lehetőségeivel, és hogy hogyan kerülhetjük el, hogy tisztességtelen célok szolgálatába állítsuk illetve hogy ilyen felhasználások áldozataivá váljunk. Ez a tantárgy a fentiek érdekében arról szólt, hogy a képzés és a kereskedelem milyen érzelmekre épül és hogy ezek hogyan kapcsolódnak a multimédiához – ismét megemlítve, hogy a multimédiának lehetséges, de egyáltalán nem szükségszerű hordozója a high tech. Befejezésül talán érdemes ismét felidézni a tantárgy mottóját: Akik azt tudják, hogy “hogyan”, mindig ki vannak szolgáltatva azoknak, akik azt tudják, hogy “mit”. Ez a tantárgy a szemléletében meglehetősen egyedi. Sok olyan hallgató volt, aki feleslegesnek érezte. A tantárgy során megjelenő pszichológiai, pedagógiai tudnivalók például sokak számára tűntek túlságosan “szoft”-nak. A gyakorlati jegyhez szükséges záródolgozatban, amelyben egy képzeletbeli képzési vagy kereskedelmi rendszert kellett felvázolni a tantárgy fő szempontjainak megfelelően, nagyon sok séma-szerű, elnagyolt megoldás született. Ezek a meggondolások, amelyekre a tantárgy épült, nem mindenkinek valók, csak azoknak, akik valóban képesek a “mit” kérdésével foglalkozni. Őket azonban nem én választottam ki a hallgatóságból, hanem alkalmat adtam nekik arra, hogy kiválasszák önmagukat – ezzel egyben példát mutatva arra, hogy hogyan érdemes kérdéseket ébresztve és a válasz önálló megtalálását segítve tanítani. Egy kísérleti tanév telt csak el, de remélem, hogy amit elmondtam róla, az Önök számára is érdekes lehetett. Köszönöm a figyelmet!
i
Dr. Orosz Sándor: Mérések a pedagógiában (Veszprémi Egyetem, Pedagógia-Pszichológia Tanszék, Veszprém, 1995. 102.o.) ii A. R. Pratkanis – E. Aronson: A rábeszélőgép (élni és visszaélni a meggyőzés mindennapos mesterségével) (AB OVO, Budapest, 1992)
