Orvostörténészi tapasztalat, hogy nincs jobb

ASZKLEPION

SZELLEM

É S KU LT Ú RA

|

GYÓGYÍTÁS-JOG

Variációk a Kreutzer-szonátára – száz éve hunyt el Lev Tolsztoj Kiss László

O

rvostörténészi tapasztalat, hogy nincs jobb módja nevünk fennmaradásának a következô generációk számára, mint az eponimává válás, azaz ha rólunk neveznek el egy betegséget, szindrómát. Az egy-egy újonnan leírt betegségnek, tünetegyüttesnek, de akár vizsgálati módszernek nevet adó jeles orvos, tehát az „eponymos” (görögül: névadó) neve nemcsak az ô emlékét ôrzi, hanem eponimaként utal az orvostudomány fejlôdésének bizonyos korszakára is (például facies hippocratica, Cushing-kór, röntgen). Hasonló elônyhöz juthat a „névadó” a mûvészetekben is. Rudolphe Kreutzer (1766–1831) francia hegedûmûvész és zeneszerzô, a párizsi királyi kápolna kántora, majd az opera karnagya volt. Nevét ma bizonyára csak a vájt fülûek, a zenetörténészek ismernék – ha nem lenne a „Kreutzer-szonáta”. A nagy kortárs, Ludwig van Beethoven annyira el volt ragadtatva e francia virtuóz hegedûjátékától, hogy 1803-ban neki ajánlotta 47. mûvét, a szenvedélyes a-moll hegedûszonátát. Így ma az „Opus 47”-et csak Kreutzer-szonáta néven emlegetik. Beethoven gesztusa önmagában biztosította volna a Kreutzer név ismertségét, ám e név igazán pár évtizeddel késôbb, az emberiség egy másik géniuszának köszönhetôn kapott újabb ragyogást – bár e ragyogásba azért belekeveredett néhány borús árnyalat is. 1887. július 3-án a hegedülni tanuló Szergej úgy kívánt számot adni tudásáról szüleinek, hogy tanítójával együtt elôadta a Kreutzer-szonátát. Az atya, „aki nagyon szerette ezt a Beethoven-mûvet, könnyes szemmel hallgatta ôket, majd a prestónál nem bírta tovább, felállt, az ablakhoz ment, és a csillagos égre tekintve próbálta elfojtani zokogását”. Az orosz gyökerû, 2007-ben elhunyt francia író, Henri Troyat „Tolsztoj élete” címû, magyarul is ismételten – legutóbb az Európa Könyvkiadó által 2007-ben – kiadott grandiózus mûvébôl idéztünk. A könnyekig meghatódó atya az ekkor már hatvanéves Lev Nyikolajevics Tolsztoj, a Háború és béke és az Anna Karenina címû regényei révén Európa-szerte ismert orosz író volt. Még ugyanezen a nyáron, a már akkor szintén híres orosz festô, I. J. Repin (1844–1930), aki Tolsztojék vidéki birtokán, Jasznaja Poljanában vendégeskedve két arcképet is festett az íróról, egy érde548

- E T I KA - G A Z DA S Á G - KU LT Ú RA - I R O DA L O M - KO M M U N I K Á

kes történetet mesélt el modelljének. A vonaton utazva, egy teljesen ismeretlen férfi sírva elpanaszolta neki boldogtalan házassága történetét. Tolsztoj fantáziáját megragadta a vallomásnak e szokatlan módja. A következô év tavaszán Moszkvában ismét alkalma volt meghallgatni a Kreutzer-szonátát. A családi szalonban összegyûlt vendégek közt ott volt Repin, és egy ismert moszkvai színész is. Tolsztoj lelkét ismét felkavarta a szenvedélyes szonáta, s ezért felkérte két vendégét, próbálják meg a saját mûvészetük eszközeivel kifejezni a Beethoven muzsikája által bennük ébresztett érzéseket. Lelki szemei elôtt már látta is, hogy a Repin által festett kép elôtt a színész felolvassa majd Tolsztoj legújabb mûvét, amelynek címe Kreutzer-szonáta lesz. A nagyszabású terv végül is nem valósult meg: a színész még az évben elhunyt, a festôt pedig egyéb témák foglalkoztatták. Tolsztojt azonban megfogta a „vad, mély és kemény téma”. Annál is inkább, mivel volt a tarsolyában egy régebben „A feleséggyilkos” címen elkezdett novellája – úgy döntött tehát, hogy ebbe dolgozza bele a Repintôl hallott történetet. 1888 márciusa és májusa közt papírra vetette a mû vázlatát, aztán egy évig nem írt le egy sort sem belôle. A habozás indokolt volt. A tervezett elbeszélés ugyanis az érzékiséget, a nemi életet ostorozta volna és a szexuális kapcsolattól való tartózkodást, beleértve a házasságon belüli önmegtartóztatást is, hirdette. Csakhogy éppen a novellavázlat papírra vetése idején, 1888. március 31-én Tolsztoj felesége megszülte a 13. gyermeküket. Pár nappal korábban Tolsztoj még azt írja barátjának és eszmetársának, Csertkovnak, hogy a házasságon belüli utódnemzés „nem paráznaság, hanem Isten akarata” (Troyat, 585. o.). A pici Ivan (Vanicska) megszületése után történt az ominózus második szonátameghallgatás – s rövidesen megszületik az iszonyatos „megfellebbezhetetlen” mû terve. E tervezgetés során Tolsztoj véleménye a házasságon belüli nemi életrôl száznyolcvan fokos fordulatot vesz. Ennek megértéséhez röviden ismertetnünk kell a Tolsztoj életfelfogásában az 1880-as évek elejétôl zajló változásokat. Tolsztoj, aki már a hetvenes évek elején becsmérelte a pravoszláv egyház dogmáit, még sokáig vakon, „muzsik módra” elfogadta egyháza szertartásait. E kapcsolaton az elsô repedést Troyat 1878-ra teszi, amikor Tolsztojt felháborította az a tény, hogy a vasárnapi misén azért imádkoztak, hogy „gyôzzük le ellenségeinket”. „A kereszténynek az ellenségeiért, nem pedig ellenük kell imádkoznia” – jegyzi be naplójába Tolsztoj. Egy évvel késôbb már nyíltan hadat üzen a pravoszláviának – többé nem járul az Úr asztalához és nem tartja meg a böjtöt sem. Úgy dönt, hogy az evangélium szövegébôl kiindulva meg kell újítani a vallást, elválasztani az igazat a hamistól. S bár görögtudása elégtelen, héberül pedig csak ak-

LAM 2010;20(8):548–552. Kiss: Variációk a Kreutzer-szonátára

Ezt a dokumentumot magáncélra töltötték le az eLitMed.hu webportálról. A dokumentum felhasználása a szerzôi jog szabályozása alá esik.

kor kezd tanulni, beleveti magát az eredeti evangéliumi szövegek tanulmányozásába. Mint Troyat írja: „Szeretné, ha a szent szövegekbôl pontosan az jönne ki, amit ô akar.” A négy evangélista, Szent Máté, Szent Márk, Szent Lukács és Szent János írásai szerinti evangéliumot a „Szent Lev” értelmezése szerinti „evangéliummal” kívánja helyettesíteni. A „Mi az én hitem” címû írásában, 1883-ban, így foglalja össze a tolsztoji hit hat parancsolatát: „Ne dühösködj, ne kövess el házasságtörést, ne esküdjél, ne rosszal állj ellen a rossznak, ne légy senkinek ellensége, szeresd Istent és felebarátodat, mint tenmagadat!” Amikor tehát öt évvel késôbb Tolsztoj azon töpreng, Istennek tetszô dolog-e a házasságon belüli nemi élet, ismét az evangéliumban keres útmutatást. Meg is találja Máté evangéliumában, amely Jézus tanítását idézi: „Mondának néki tanítványai: Ha így van a férfi dolga az asszonnyal, nem jó megházasodni. Ô pedig monda nékik: Nem mindenki érti meg ezt a beszédet, csak az, akinek megadatott. Mert vannak heréltek, akik anyjuk méhébôl születtek így: és vannak heréltek, akiket az emberek heréltek ki, és vannak heréltek, kik maguk herélték ki magukat a mennyeknek országáért. Aki meg tudja érteni, értse meg.” (Máté ev., XIX., 10-12.) Nos, Tolsztoj ezt úgy értette meg, hogy szerinte az ember csak akkor él Istennek tetszô életet, ha teljes önmegtartóztatást folytat. Ha már házasok, akkor a férj és feleség aludjon külön szobában, azaz úgy éljenek, mint fivér a húgával. Csertkov ellenvetésére, hogy akkor kihal az emberi faj, Tolsztoj ironikusan ezt válaszolta: „Mondhatom, nagy szerencsétlenség! Az özönvíz elôtti állatok eltûntek a föld felszínérôl, az emberi állatok is el fognak tûnni... Ezeket a kétlábú állatokat éppoly kevéssé sajnálom, mint az ichtyosaurusokat.” Az idézett evangéliumi szöveg mellett – amelyet majd a Kreutzer-szonáta mottójaként is feltüntet – 1889 márciusában egy másfajta, „isteni” megerôsítést is kapott Tolsztoj. Kezébe jutott a shaker szekta brosúrája. Ez a szekta a nemi érintkezés megszüntetését, a teljes szüzességet hirdette. Tolsztoj amolyan deus ex machinának, isteni beavatkozásnak tekintette az Amerikából érkezett brosúrát, és meggyôzôdésében megerôsödve „dühödt szenvedéllyel” még 1889 nyarán befejezte a Kreutzer-szonáta kéziratát. A címadó Kreutzer-szonáta fontos szerepet játszik az elbeszélésben. A szonátát a fôhôs, a boldogtalan házasságát a vonatban a vele utazó „írónak” elmesélô Pozdnisev „nyugtalanítóan szép” felesége játssza zongorán. A csábító, a Moszkvából érkezett mûvész, Truhacsevszkij hegedûn kíséri ôt. Pozdnisev/Tolsztoj így meséli el a szonáta hatását: „Beethoven Kreutzer-szonátáját játszották. Ismeri az elsô prestót? Ismeri?! – kiáltott fel. – Huh!... Szörnyû dolog az a szonáta. Épp az a rész. Általában szörnyû dolog a muzsika. Mi is ez? Nem értem. Mi a zene? Mit csinál? Mért csinálja, amit csinál? Azt mondják, a

zene lelket emelôen hat – szamárság, nem igaz. Hat, hat, rettenetesen hat, magamról mondhatom, de egyáltalán nem emelôen. Nem hat sem a lelket emelôen, sem a lelket lealacsonyítóan, hanem a lelket fölzaklatón. Hogy is mondjam? A zene arra ösztönöz, hogy elfeledkezzem magamról, a valódi állapotomról, valami más állapotba visz át, nem a magaméba... A zene egy csapásra, közvetlenül visz át abba a lelkiállapotba, amelyben az volt, aki a zenét írta... az ô számára ennek az állapotnak megvolt az értelme, az én számomra azonban egyáltalán nincs. E tervezgetés során A zene épp ezért csak fölizgat, de nem Tolsztoj véleménye végez semmit... az energiának, a semmia házasságon belüli ben meg nem nyilatkozó érzéseknek ez a helyhez és idôhöz nem illô fölidézése nemi életrôl lehetetlen, hogy rombolóan ne hasson. száznyolcvan fokos Énrám legalábbis ez a darab borzasztó fordulatot vesz. hatást tett... Ugyanazok az alakok, köztük a feleségem és Truhacsevszkij is, egészen más fényben álltak elôttem.” (Tolsztoj: Kreutzerszonáta. Ford. Németh László. In: Tolsztoj: Ivan Iljics halála. Elbeszélések. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1992, 330–332. o., a továbbiakban: Kreutzer-szonáta.) Hogy mi volt ez a „romboló hatás”? A koncert után a hegedûmûvész úgy búcsúzik, mint aki Moszkvába készül visszatérni. Ám amikor a férj hivatalos útra elutazik, Truhacsevszkij már másnap meglátogatja az asszonykát, aki ezt meg is írja férjének. A levél hatására „a féltékenység veszett vadállatja felbôgött óljában”. Pozdnisev visszaemlékezett a zongoránál ülô felesége és csábítója arcára, amely most azt tükrözte számára, hogy „azon az estén minden beteljesedett köztük”, hazautazott és megölte feleségét. A hatásos színészi felolvasás kedvéért az egyes szám elsô személyben megírt történetben látszatra nincs semmi hasonlóság Tolsztoj és Pozdnisev között, ám a novellát elolvasva, egyetérthetünk Tolsztoj francia életrajzírójával: „a gyilkosságot leszámítva önéletrajzi jellegûnek kell tekintenünk az egész elbeszélést”. Tolsztoj már két évvel korábban, ezüstlakodalmuk alkalmával ezt jegyezte be házasságukról a naplójába: „Jobb is lehetett volna!” E nem hízelgô vélemény ismétlôdik lépten-nyomon a „Kreutzer-szonáta” hasábjain. Pozdnisev szájába adva, így vélekedik saját házasságáról: „Két egymást gyûlölô, kalodába zárt emberek voltunk, akiket ugyanaz a lánc kötött meg, akik megmérgeztük egymás életét, s igyekeztünk ezt nem látni. Akkor még nem tudtam, hogy a házastársak kilencvenkilenc század része ugyanolyan pokolban él, mint én éltem, s hogy ez nem is lehet másképp. Akkor még nem tudtam ezt sem másokról, sem magamról.” Amíg azonban a naplóbeli vélemény házon belül maradt, Pozdnisev/Tolsztoj szavai hamarosan közszájon forogtak országszerte. Troyat szavaival: Tolsztoj „szélesre tárta a hálószobája ajtaját”. A leginkább érintettet, Szonya asszonyt, feleségét még azzal is megalázta, hogy – mint korábban is – most is vele másoltatta le a kézira-

Kiss: Variációk a Kreutzer-szonátára LAM 2010;20(8):548–552.

549


ASZKLEPION

U N I K Á C I Ó - T Ö R T É N E L E M - K É P Z Õ M Û V É S Z E T- T Á R S A D A L O M - F I L O Z Ó F I A - Z E N E - S Z O C I O L Ó G I A - P S Z I C H O L Ó G I A . . .

É S KU LT Ú RA | G Y Ó G Y Í T Á S - J O G - E T I KA - G A Z DA S Á G - KU LT Ú RA - I R O DA L O M - KO M M U N I K Á C I Ó -T Ö RT É N E L E M - K

ASZKLEPION

SZELLEM

Ilja Jefimovics Repin: Tolsztoj mezítláb, 1901. Orosz Állami Múzeum, Szentpétervár

550

tot. A letisztázott kéziratot 1889 októberében küldték fel Moszkvába, ahol egy hét alatt nyolcszáz példányban másolták le azt a Tolsztoj-rajongók. Egy példánya a cári udvarba is eljutott, III. Sándor „kitûnônek”, a cárné „felháborítónak” találta az elbeszélést. Elolvasta természetesen a cenzúra fônöke is és fôleg a pravoszláv egyház nyomására, megtiltotta a mû bárminemû kiadását. Tolsztojt nem a tiltás bosszantotta, hanem a számtalan olvasói levél, amelyekben megismétlôdött a csertkovi aggodalom: csakugyan az emberi faj kipusztulását óhajtja szeretett mesterük? Ezért úgy döntött, hogy „utószót” ír a regényhez. Erre ösztönözte ôt Csertkov is, abban bízva, hogy Tolsztoj a regény keltette bizonytalanságot eloszlatja majd „néhány keresztény eszmére támaszkodva”. Tévedett! Tolsztoj nemcsak a sokak által „az élet költôi, magasztos kincsének” tekintett szerelmi kapcsolatot ítéli el újfent, „az ember számára megalázó, állati helyzetnek” nevezve azt, hanem magát a házasságot s egyáltalán a kereszténységet is: „Keresztény házasság nem lehetséges és sohasem volt, mint ahogyan nem volt és nem lehetséges keresztény istentisztelet (Máté ev. VI. 5-12, János ev. IV. 21), sem keresztény tanítómesterek és atyák (Máté ev. XXIII. 8-10), sem keresztény tulajdon, sem keresztény had, sem bíróság, sem állam… A keresztény eszménye a szeretet Isten és felebarátja iránt, az önmegtagadás Isten és a felebarát szolgálása végett, a testi szerelem, a házasság pedig önmagunk szolgálása és ezért mindenképpen akadályozza Isten és az emberek szolgálását, s ezért keresztény szempontból: elbukás, bûn.” (Kreutzer-szonáta, Utószó, 365. o., Gellért György fordítása). Tolsztoj tehát ismét kedvenc evangélistáira hivatkozva emeli magasra Krisztus tanítását. E tanítás, írja az Utószóban (Kreutzer-szonáta, 363. o.) olyan, mint a hosszabb vagy rövidebb rúdon magunk elôtt vitt lámpás: a fény mindig elôttünk van és követésre ösztönöz. Tolsztoj saját „lámpásának” rúdja azonban túl hosszú lehetett, mert idônként „elveszett” szeme elôl a fény. Ez fôleg éjszakánként fordult elô, amikor az önmegtartóztatást „prédikáló” Tolsztoj a még mindig kívánatos – férjétôl 16 évvel fiatalabb –, és a különalvásra nem hajlandó Szonya mellé bújhatott. Az aktus mindkettejük számára kínos önmarcangolással végzôdött: „És ha megint gyerek születik? – aggodalmaskodik a férj. – Rettenetesen szégyellném magam, fôleg a gyermekeim elôtt! – majd összehasonlítják a fogamzás dátumát a Kreutzer-szonáta megírásáéval.” Szonya is hasonlótól rettegve jegyzi be naplójába: „Nagyon félek, hogy újra teherbe estem. Mindenki meg fogja tudni ezt a szégyent, s majd rosszmájúan ismételgetik a moszkvai társaságban elterjedt tréfát: Ez az igazi utószó a Kreutzerszonátához.” Mindkettejük szerencséjére nem jött össze egy újabb terhesség, így Szonyának lehetôsége nyílt arra, hogy sajátos módon mossa tisztára a Kreutzer-szonáta által besározott házasságukat. Elhatározta, hogy szembeszáll a



cenzúrával. Így okoskodott: ha majd a világ látja, hogy én, a feleség szorgalmazom a Kreutzer-szonáta kinyomtatását, elhiszi, hogy házaséletemnek semmi köze az abban leírt szörnyû történethez. Kihallgatást kért a cártól és az 1891. április 13-i audencián kiharcolta a kegyes engedélyt: a cár atyuska beleegyezett a mû kiadásába, de csak az összes mûvek sorozatában. A Kreutzer-szonáta tehát 1891-ben végre elindulhatott világhódító útjára, tovább növelve a nagy orosz író hírnevét. Ugyanakkor – többek közt – a Kreutzerszonáta is közrejátszott abban, hogy Tolsztoj ne léphessen fel a világhírnév csúcsára, amelyet 1901-tôl úgy neveznek, hogy irodalmi Nobel-díj. A Nobel-díj-bizottság már jóval az elsô díjátadás elôtt szorgalmasan gyûjtögette a díjra alkalmas költôk, írók adatait. Tolsztojnak is fülébe jutott, hogy szerepel a jelöltek közt, és hogy a díj összege elérheti a százezer rubelt is. Az évtizedek óta aszkézist, a gazdagságról való lemondást hirdetô Tolsztoj hû marad önmagához. Levelet ír a Stockholm Tagblatt címû svéd lapnak és azt javasolja, hogy a díjjal járó pénzt inkább adják a „duhoboroknak”, azaz „a lélek harcosai” szekta tagjainak, akik megtagadták a fegyverviselést s ezzel – állítja az erôszakmentesség orosz apostola – többet tettek a béke ügyéért, mint jómaga. Tolsztoj e nemes gesztusa azonban aligha játszott szerepet a Nobel-díj-bizottság döntésében. A Nobeldíj centenáriuma ürügyén jelent meg Kjell Espmark svéd költô, regényíró és irodalomtudós – 1981 óta a Nobel-díj-bizottság elnöke – által írt könyv. Magyarul 2004-ben, az Európa Könyvkiadó adta ki „Az irodalmi Nobel-díj – Száz év története” címmel. Espmark szerint a stockholmi bizottság a következôkkel indokolta az elsô számú jelölt, Tolsztoj elutasítását: A bizottsági szakvélemények leszögezik, hogy Tolsztoj „magas helyet” foglal el a világirodalomban. A Háború és béke írója „mestere az epikus ábrázolásnak”, még akkor is, ha „fatalista szemléletrôl” árulkodik, amikor túlértékeli a véletlen szerepét, illetve alábecsüli „a személyes kezdeményezés jelentôségét”. „Magasabb mûvészi értéket” tulajdonítanak az Anna Kareninának, amelyet „mély etikai érzékenység” hat át. „Az ilyen halhatatlan alkotások” alapján „viszonylag könnyû lenne a nagy orosz írónak ítélni a fôdíjat”. Ám e remekmûvek és az író „erkölcsi felháborodásának” hangot adó Feltámadás mellett messze elmarad A sötétség hatalma „visszataszítóan naturalisztikus ábrázolásmódjával” és a Kreutzer-szonáta a „negatív aszkézisével”. De mindenekelôtt felróható Tolsztoj „kultúraellenessége”, „egyoldalúsága” és az, hogy kiállt „a magasabb kultúrával semmilyen kapcsolatot nem mutató természeti lét” mellett. Hozzájárulhatott Tolsztoj elutasításához az a tény is, hogy éppen a kritikus idôszakban, 1901 elején került nyilvánosságra az író és a pravoszláv egyház évek óta húzódó konfliktusa. A pravoszláv egyház legfôbb szerve, a Szent Szinódus határozatot hozott és a határozat Kiss: Variációk a Kreutzer-szonátára LAM 2010;20(8):548–552.

szövegét valamennyi orosz templom ajtajára kifüggesztették. E szerint a Szent Szinódus úgy döntött az Istennel, Krisztussal és az ô szent hagyatékával „orcátlanul és vakmerôen” szembefordult „új hamis tanítóról”, Lev Tolsztojról, hogy „az egyház többé nem ismeri el ôt tagjának, és a jövôben sem ismerheti el, amíg bûnbánatot nem tanúsít s vissza nem tér hozzá”. A kiátkozás országos felháborodást keltett, különösen az egyetemisták közt. A leginkább érintett azonban mélységes elégtétellel vette tudomásul az egyházi átkot – végre mártír lehetett, minden különösebb szenvedés nélkül. Csupán az érdekesség kedvéért jegyezzük meg, hogy milyen súlya is volt egy ilyen kiátkozásnak. Száz év múltán, 2001ben, az író dédunokája arra kérte az orosz ortodox egyház fejét, II. Alekszij pátriarkát, hogy a megbocsátás és a nemzeti megbékélés jegyében oldja fel Tolsztojt az átok alól. A pátriárka elutasította a kérést, arra hivatkozva, hogy „nem az ortodox egyház közösítette ki ôt, hanem ô maga tette ezt olyan mûvek írásával, amelyek nyilvánvalóan keresztényellenesek”. Talán mondanunk sem kellene, hogy e „keresztényellenes” mûvek közt vezetô helyen szerepel a Kreutzer-szonáta. Svédországban tehát, ahol Oroszországhoz hasonlóan államvallás létezett – a svéd egyház majd csak 2000ben válik el az államtól –, a Nobel-díj-bizottságnak bizonyára figyelembe kellett vennie Tolsztoj kiátkozásának tényét is. E véleményünket megerôsítve látjuk Tolsztoj háziorvosa, a felvidéki gyökerû Dušan Makovický naplójában, aki leírta, hogy az 1908-ban élettani Nobel-díjat kapott orosz biológus, Ilja Iljics Mecsnyikov 1909-ben meglátogatta Tolsztojt. Természetesen szóba került Tolsztoj meg nem ítélt Nobel-díja is. Mecsnyikov szerint az elutasításnak az volt a fô oka, hogy „a bizottság titkára pietista, és elfogadhatatlannak tartja Lev Nyikolajevics vallási vonatkozású tanítását” (Makovický, Dušan: Tolsztojnál Jasznaja Poljanában. Európa Kiadó, Budapest, 1999, 358. o.). A bizottság Tolsztojt megbélyegzô, díjazását elutasító döntése nem aratott osz„Két egymást tatlan sikert. Amikor e döntés nyilvágyûlölô, kalodába nosságra került, negyvenkét híres svéd zárt emberek író, mûvész és kritikus hódoló levelet írt voltunk, akiket „napjaink irodalmának nagyra becsült ugyanaz a lánc pátriárkájá”-nak, állást foglalva a mellett, kötött meg, akik hogy Tolsztojnak kellett volna elnyernie az elsô irodalmi Nobel-díjat. (A díjat megmérgeztük egyébként a Tolsztoj által is elismert Aregymás életét, s mand Sully-Prudhomme francia költô igyekeztünk ezt nyerte el.) Tolsztoj francia nyelvû levélnem látni.” ben köszönte meg a „negyvenkettôk” gesztusát. Ebbôl idézünk: „Nagyon örültem, hogy nem én kaptam meg a Nobel-díjat. Elôször is, megszabadultam egy nagy gondtól: hogy mit is csinálnék a pénzzel, amely, mint meggyôzôdésem szerint a pénz általában, csak bajokat okozhat, másodszor pedig nagy megtiszteltetésemre és örömömre szolgált, hogy ebbôl az alkalomból oly sok nagyra becsült, bár 551


ASZKLEPION

E L E M - K É P Z Õ M Û V É S Z E T- T Á R S A D A L O M - F I L O Z Ó F I A - Z E N E - S Z O C I O L Ó G I A - P S Z I C H O L Ó G I A - E G É S Z S É G - P O L I T I K A . . .

ASZKLEPION

SZELLEM

É S KU LT Ú RA | G Y Ó G Y Í T Á S - J O G - E T I KA - G A Z DA S Á G - KU LT Ú RA - I R O DA L O M - KO M M U N I K Á C I Ó . . .

személyesen nem ismert ember juttatta kifejezésre irántam érzett rokonszenvét.” Tolsztoj ezzel a véleményével csak újabb ütôkártyát adott a kitüntetését a késôbbi években is ellenzô bizottsági tagok kezébe. Egy 1905-bôl származó szakvélemény ugyanis a most említett levelére és megint a Kreutzer-szonátára hivatkozva tartja alkalmatlannak Tolsztojt a Nobel-díjra: „Bár Tolsztoj számtalan alkotását a legnagyobb csodálattal lehet olvasni, kérdés, mennyire ép az olyan író értékítélete, aki az egyébként nagyszabású Háború és béke lapjain, a nagy világtörténelmi események közepette meghatározó jelentôséget tulajdonít a véletlennek, aki a Kreutzer-szonátában elítéli a testi érintkezést házastársak között, és aki rengeteg mûvében nemcsak az egyházat tagadja meg, hanem az államot is, sôt a tulajdonjogot, amelyet pedig ô is élvez, és végül még a nép és az egyén önvédelemre való jogát is megvonja.” Orvostörténészként mindenképpen említést kell tennünk a Nobel-díj-bizottság által is kifogásolt „kultúraellenességrôl” s ezen belül fôleg Tolsztoj „orvosellenességérôl”. Ez az orvostudomány s különösen annak az ifjúságot züllesztô „áldozó papjai” (Kreutzer-szonáta, 272. o.), a „gaz doktorok” (Kreutzer-szonáta, 298. o.) iránti ellenszenve a Kreutzer-szonátában különösen szembetûnô. Az elbeszélés fôhôse, Pozdnisev útitársának azt is elpanaszolja, hogyan kezdôdött a késôbb tragédiát okozó féltékenysége. Feleségének, az elsô gyermeke megszülése után, valami betegsége támadt. „A doktorok, akik cinikusan levetkôztették s mindenütt végigtapogatták, amiért még hálát is kellett adnom és pénzt fizetnem nekik – ezek a kedves doktorok azt sütötték ki, hogy nem szabad szoptatnia, s így meg lett fosztva az egyetlen eszköztôl, amely megmenthette ôt a kacérságtól... Láttam – folytatja vádaskodását Pozdnisev – milyen könnyen dobta félre az anya erkölcsi kötelességét (értsd a szoptatást) s ebbôl joggal, bár öntudatlanul azt a következtetést vontam le, hogy éppolyan könnyû lesz a hitvestársit is félredobnia... (Kretuzerszonáta, 299-300. o.). A téma iránt érzékeny olvasó még több, ehhez hasonló orvosellenes kirohanást találhat a Kreutzer-szonátában. Ezek számbavételétôl eltekintünk, ehelyett inkább egy kétszeresen megalapozott korabeli szakvéleményt idézünk. 1890-ben – tehát még a cenzúra általi tiltás idején – egy orvosdoktor ezt írta egyik barátjának a Kreutzer-szonátáról: „Valóban, az elbeszélésnek vannak bosszantó hibái, s azokon kívül, melyeket ön felsorolt, van még egy, amit nem szívesen bocsát meg az ember a szerzônek, mégpedig az a bátorság, amellyel Tolsztoj azokat a dolgokat tárgyalja, amelyeket nem ismer, s amelyeket makacsságból nem is akar megtanulni. Így a szifiliszrôl, a nevelôotthonokról, a nôknek a közösülés iránti undoráról való elmélkedései nemcsak vitathatók, de leleple-

552

zik az író tudatlanságát, aki hosszú élete folyamán még azt a fáradtságot sem vette, hogy elolvasson két-három, szakemberek által megírt könyvet.” (Magyar Imre: A kérdés. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1984, 353.). E szigorú kritika azért kétszeresen megalapozott, mert papírra vetôje nemcsak orvosdoktor, hanem egy Tolsztojhoz mérhetô regény- s drámaíró volt. Úgy hívták, hogy Anton Pavlovics Csehov. Sajnos, neki nem adatott meg a levelében Tolsztojjal kapcsolatban említett „hosszú élet”: 44 éves korában, 1904-ben, a tüdôvész áldozata lett. S ha már szóba került Tolsztoj hosszú élete, utolsó variációként, tekintsük át, változott-e írónk véleménye öreg napjaira a számára annyi kellemes és kellemetlen élményt hozó Beethoven-szonátáról. A már említett doktor Makovický nemcsak orvosa volt Tolsztojnak 1904-tôl haláláig, hanem Eckermannhoz hasonlóan – aki Goethe gondolatait jegyezte le az utókor számára – eleinte titokban, késôbb Tolsztoj tudtával, papírra vetette híres betege mondatait is. 1907. április 26-án házi koncert volt Tolsztojéknál. A neves zongoramûvész Goldenvejzer és barátja, Szibor hegedûmûvész elôbb egy Mozart-szonátát, utána Schubertet, végül a Kreutzer-szonátát adták elô. „Lev Nyikolájevics boldogan mosolygott, s kétszer is tapsolt – írja Makovický. – A legnagyobb tetszéssel a Mozart-variációkat és a Kreutzer-szonátát hallgatta. Errôl azt mondta: »Ilyen jó elôadásban még sohase hallottam, igazán mondom.« Majd magáról a Kreutzer-szonátáról mondta el véleményét: »Az elsô tétele a legjobb beethoveni hang, magasztos, tragikus és szenvedélyes! A második tételben Mozart módszerét követi: dallamos, gyönyörû, egyszerû. A harmadik tétel gyenge, rossz.« Úgy érezzük, hogy a Kreutzer-szonáta tételeinek jellemzésére használt jelzôk alkalmasak az éppen száz éve, 1910. november 7-én, az otthonától, feleségétôl való „menekülése” közben, az asztapovói állomásfônök házában elhunyt Lev Tolsztoj életmûvének jellemzésére is. S mint ahogy a Kreutzer-szonátának is számtalan zenei variációja létezhet – az elôadó tehetségétôl, felkészültségétôl, hangulatától függôen –, ugyanúgy Tolsztoj huszonegyedik századbeli olvasója is számtalan „variációt” alakíthat ki magában a Kretuzer-szonáta olvasása közben. Írásunkban az orvostörténészként és Tolsztoj patográfiájának kutatójaként – lásd „Doleo – ergo sum” címû könyvünket (Lilium Aurum, Dunaszerdahely, 2001, 103"141. o.) – kialakított Kreutzer-variációinkat adtuk közzé.

A szerzô orvostörténész. E-mail: [email protected]



Orvostörténészi tapasztalat, hogy nincs jobb

Recommend Documents