2011. augusztus 8. 168 óra Lampé Ágnes írása
Aki felrobbantotta a Nemzeti Színházat
Fedőneve: Sunci A polgári védelem ezredeseként titkos tervek és építkezések vezetője, a Kab-hegyi tévétorony kivitelezésének főmérnöke, az 1970-es szabolcsi árvíz kitelepítéseinek irányítója, Budapest óvóhelyrendszerének kiépítője. Nem mellesleg a régi Nemzeti Színház főrobbantója. Kovács Sándor hadmérnök portréját LAMPÉ ÁGNES rajzolta meg. – Van itt papír, hogy legyen mire jegyzetelnie – készíti elő a terepet Kovács úr. Készült a beszélgetésre. Zalaapátiban született 1932 júliusában. Apja a helyi iskola tanítója volt, de a bécsi döntések után bevonult katonának. – Felvidék, Erdély, Kárpátalja és Délvidék visszacsatolása idején többet volt a hadseregben, mint otthon. Tízéves lehettem, amikor meglátogathattam Csáktornyán. Ott szerettem bele egy életre Zrínyi várába és a katonaéletbe. A fejembe vettem, ha megnövök, hadmérnök leszek. 1942-ben fel is vették a kőszegi Hunyadi Mátyás bentlakásos katonai nevelőintézetbe. Ötkor ébresztő, fél hatkor torna, fél hétkor reggeli, nyolcig készülés a tanórákra, nyolctól oktatás, ebéd után sportfoglalkozás, tanulás.
Riskó Gáspár felvétele A háború fordulatait alig érzékelték, burokban védték a nebulókat. De az ország 1944-es megszállása és Szálasi uralomra jutása után feszültté vált a hangulat. A karácsonyt Sándor otthon tölthette, és már nem is ment vissza a közben Németországba evakuált iskolájába. A középiskolát a háború után, a keszthelyi premontrei gimnáziumban fejezte be, majd Pestre, a Műegyetemre került mérnökhallgatónak, 1956 áprilisában híd- és betonszerkezet-építő mérnökként, azaz statikusként diplomázott. Alig pár nap múlva pedig a Közlekedési és
Postaügyi Minisztérium hídfőosztályán kapott állást. – És itt jön a bukfenc. Szépen lejelentkeztem a személyügyi osztályon, ám mire viszszaértem a kollégiumba, katonai behívó várt: huszonnégy órán belül jelentkezzek a Térképészeti Intézetben. Várpalotára vittek, hogy légi fényképek alapján katonai térképeket készítsek. De hamar kiderült, hogy az öcsém belekeveredett a Széna téri megmozdulásokba, letartóztatták. Velem pedig, bár én csak a rádióból követtem az eseményeket, közölték: leszerelnek. 1957 szeptemberében rövid időre a BKV-hoz került, pályafelújításon, villamosvágányfektetésen dolgozott, majd a Budapesti Postaigazgatóságra helyezték. – Egyik nap behívtak a minisztériumba, és közölték: talán meglepő, de olyan feladatot kapok, amivel még senki nem foglalkozott. A Kab-hegyen épülő kétszáz méter magas televíziós állomás szakági főmérnökének neveznek ki. Szakmai bravúr kellett ahhoz, hogy kétszemélyes felvonót tervezzünk a két méter átmérőjű tévétorony belsejébe. Megoldotta. Munkájáért kitüntették. – A miniszteri dicséret mellé ötezer forint pénzjutalom járt, akkor hatalmas pénz volt. 1963 áprilisában fordult a kocka: „reaktiválták”, visszakerült a Honvédelmi Minisztériumba. – A személyzeti osztályon millió keresztkérdést tettek fel, és felvetették: mi lenne, ha a metróépítésen dolgoznék. A HM részéről a védelmi létesítmények tervezése, műszaki ellenőrzése és üzembe helyezésük felügyelete lenne a feladatom. Emellett sok minden más, amit később megtudok. Így is lett. – Alig pár hónap munka után a szolgálati elöljáróm behívatott, hogy háromnullás helyre megyünk. Ez azt jelenti: annyira titkos, hogy nem is létezik. Mindenféle titoktartási nyilatkozatot kellett aláírnom. Ezután bevittek az F4 fedőszámú katonai objektumba, amely a Pest megyei pártbizottság Árpád utcai épülete alatt, ötven méterrel a föld felszíne alatt volt. Na, és ekkor... – Vakuzik? – szólítja meg váratlanul a fotós kollégát Kovács úr felesége. De a férj annyira benne van a sztoriban, hogy nem figyel az intermezzóra. – És hát izgultam nagyon... – folytatná. – Nem kérsz valamit inni? – szól immár direkt neki a feleség. – Egy kis vizet, köszönöm. – Melyik is a te poharad? – Nos, metrós munkaruhába öltöztünk, hogy elvegyülhessünk a munkások között. Bokáig érő sár volt a szerkezetkész objektumban, azaz egy óriási csőben, amely négy irányba ágazott el. Átsétáltunk a Szabadság tér alatt félszáz méterrel, aztán a Bazilika alatt is. Az objektumot az ötvenes években, a pártközpont védett létesítményeként kezdték építeni, 1966-ra lett teljesen üzemkész, és... Nyilvános objektum – Elviszem, jó?! – jelez most már egyértelműen az asszony, és egy gyümölcsleves dobozra mutat. – Titkos adatok? – fordulunk felé. – Olyan sok mindent hallani. Mondtam is Sándornak, hogy csak röviden – válaszol az asszony. – Már nyilvános az objektum – tudjuk meg Sándortól. – Csak egy a bökkenő. Rákosi
atombunkereként emlegetik, miközben ő akkoriban már évek óta emigrációban élt. Az F4 1967-től a metró kezelésébe került, és óvóhelyként szolgált. Többet tényleg nem mondhatok. S hogy mi ebben a titok még ma is? – Nézze, dupla- és háromnullás nyilatkozatokat írtam alá. A szolgálati titok alól senki nem oldott fel, időkorlát pedig nincs. Ezen mi nem tudunk segíteni. Azt viszont megtudjuk, hogy a régi Nemzeti Színház eltüntetését is ő irányította. – 1965 elején behívattak egy értekezletre Czinege Lajos honvédelmi miniszterhez. Századosként én voltam a legkisebb rendfokozatú. Szokás szerint aláírtam a jelenléti ívet, meg a papírt, hogy itt se jártam. Czinege elvtárs arról beszélt, hogy a hadsereg műszaki alakulatai segítséget nyújtanak a metró építésénél, és a legnagyobb meglepetésemre közölte: én vagyok a felelős a robbantásért, amihez szabad kezet kapok.
Hat hét alatt kész volt a terv, amelyet a vezérkari főnök azon nyomban jóváhagyott. Sándor harminchárom éves volt ekkor. – Három méter magas palánkkal vettük körül az épületet, a bejáratnál katonai őrség, az elöljáróság is csak akkor jöhetett be, ha kimentem érte a kapuba. Egyszer rohan lélekszakadva az egyik segítőm, hogy egy művésznő van a kapuban. Gobbi Hilda jelent meg teljes életnagyságban. Üdvözöltem. Kérdezte: ismer maga engem? Mondom neki, hogy a művésznőt még egyetemista koromban láttam a Csongor és Tündében, Mirigy szerepében. Engedélyt hozott, hogy körülnézhet a régi szobájában, és elvihet pár személyes tárgyat az öltözőjéből, sőt néhány téglát is magához vehet emlékbe. Csakhogy ekkorra már a katonák kipakolták a robbanóanyagot. Nem engedhettem be, de gondoskodtam róla, hogy kimentsük a művésznőnek kedves holmikat. Pár nap múlva személyesen jött el megköszönni. Sándor húsz kisebb robbantással gyalulta le az épületet, és titkosítás ide, zártság oda, három nemzetközi konferencián tartott róla előadást. Nem mellesleg megkapta a Haza Szolgálatáért érdemérem arany fokozatát és az építőipar kiváló dolgozója címet. Plusz a nyakába jó pár irigyet. – Az országos parancsnokságon egyszeriben kitalálták, hogy kinőttem onnan magam. Megint a szokásos játék következett: behívott a személyügyi főcsoportfőnök, hogy Gál ezredes budapesti parancsnoknak műszaki-vegyvédelmi helyettes kell. Ki is nevezték. – A polgári védelem számára kellett óvóhelyeket építenem a hadiipari termelés szempontjából legfontosabb üzemekbe. Emellett az önállóan működő tudományos kutató osztály
vezetőjeként más országok nagyvárosainak kitelepítési tervét tanulmányoztuk. Csak annyit mondunk: kétnullás hely. Piros telefon Annyit azért kicsalogatunk Sándorból, hogy Budapest metrójában száznyolcvanezer ember rejthető el, a város többi óvóhelyén csaknem százezer. Ha jönne az atom. 1970-ben jött az újabb húzós feladat. – Egyik reggel hajnal háromkor csörgött a telefon. Megjegyzem, úgy éltem tizenöt évet, hogy a lakásomban a városi készülék mellett ott állt a hírhedt piros telefon a K-vonallal, amely a főharcálláspontra futott be. Azon egyenesen a miniszter vagy a vezérkari főnök hívhatott. Na szóval, beleszólok, hogy, jó reggelt. Kiderült, ömlik az árvíz Szabolcsban. A románok átvágták a gátakat, és nem a Tiszán jön az ár, hanem a Túr felől. Az ügyeletes közölte: Reményi elvtárs altábornagy, a vezérkari főnök általános helyettesének utasítása, hogy este nyolcig jelentkezzem Nyíregyházán. A megyékből vigyem a tizenöt legrátermettebb főtisztet, a fővárosból pedig tíz-tizenöt szervezőtisztet. Mondom, az ilyen feladatokra nem én vagyok kijelölve. Mire azt válaszolja: az utasítás szerint annak a Kovácsnak kell szólnia, akit Sunci fedőnéven ismernek. Na, az valóban én voltam. Sunci hat hétig dekkolt Nyíregyházán. – Harminchat községből negyvenezer embert telepítettünk ki, az ár levonulása után négyszáz lakóházat kellett nyolc hónap alatt felépíteni. A polgári védelemnek rendelkezésére állt három ezred, a hadseregtől műszaki felderítő osztagok, kétéltű járművek. Csak hogy összehasonlítsuk a mostani iszapkatasztrófával: Makó, azaz harmincötezer fő kitelepítése egyetlen éjszaka alatt megtörtént. Katonai szállítóeszközök, tíz vasúti szerelvény és ötven autóbusz vitte ki az embereket, ötven ember járt házról házra, és készítette fel két óra alatt a lakókat az evakuálásra. Ez az akció is kitüntetést ért. 1986-ban nagy dolog történt vele: az NSZK-ba hívták előadni a Víz az életünk című konferenciára. – A legnagyobb meglepetésemre az elöljáróim kiengedtek az ellenséges imperialista országba. A miniszter azt mondta, ha odakint kérdezik, a hadsereghez természetesen semmi közöm, a Vízügyi Tudományos Társaság tagja vagyok. Kérem tisztelettel, eleget tettem a megbízásnak, megtartottam a korreferátumot. Ezredesek Néhány hónap múlva egy másik delegáció „legendás” tagjaként már Svájcba utazott. – A Fővárosi Vízművek és a Vízellátó Szolgálat részére kellett beszereznem egy olyan víztisztító berendezést, amely embargólistán volt. Oda szintén rangrejtve, egy külkervállalat ügyintézőjeként utaztam. Mindent megmutattak, a berendezést is elintéztem. A búcsúvacsorán mellém keveredik egy fickó, akiről rég gyanítottam, hogy a cég biztonsági főnöke. Mérnökként mutatták be, de egyetlen témának sem volt a felelőse, nem szólt hozzá semmihez. Azt mondja: olyan boldog, hogy végre egymás mellett ül a két ezredes. Kérdeztem: miről tetszik beszélni? Mire ő: kérem, tételezze fel, tudom, ki ön. Házigazdánk pedig a svájci polgári védelem vezetője, szintén ezredesi rangban. Szintén bizony. Sándor ekkoriban ugyanis már ezredesi váll-lapot viselt, legalábbis idehaza. 1988 februárjában átszervezés miatt a hátországvédelmi parancsnokságot összevonták a polgári védelemmel. Sándort bizottság elé hívták, és felajánlották: legyen az új szervezet parancsnokának szakmai főtanácsadója.
Nem fogadta el az ajánlatot. 1989-ben vonult nyugdíjba, statikusként dolgozott a civilek között, besegített a Zrínyi Akadémián, ötvenöt ország magas rangú képviselőinek részvételével környezetvédelmi és katasztrófavédelmi konferenciát szervezett. – Az volt az utolsó nagy elrugaszkodásom. Fúj egyet az élettörténet végén, neje lecsap a pillanatnyi csöndre: – Sándor, hallom a hangodon, hogy túl sokat beszéltél. Értettük. http://www.168ora.hu/itthon/hadmernok-nemzeti-szinhaz-tevetorony-ovohely-arviz-ezredesgobbi-80368.html