Történeti és összehasonlító jogi elemzés

Előterjesztés A Pécsi Ítélőtábla Polgári Kollégiumának ülésére a fogyatékossággal született gyermek saját jogú kártérítési igénye tárgyában

A Legfelsőbb Bíróság Pfv.III.22.193/2004. számú határozata szerint: „A fogyatékossággal született gyermek saját jogon igényelhet kártérítést, ha a kórház alkalmazottainak hibás, vagy elmaradt tájékoztatása miatt a szülő nem élhetett a terhesség-megszakítással kapcsolatban a jogszabály által biztosított jogával, és a gyermeknek ennek következményeként sérülnek az élethez, emberi méltósághoz, a legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez fűződő alkotmányos jogai.” (BH 2005/11. 394. szám) A Legfelsőbb Bíróság ezt a határozatát elvi határozatként is közzétette a Legfelsőbb Bíróság Határozatainak Hivatalos Gyűjteménye 2005/1. számában 1206. sorszám alatt. A döntés érdemi indokolása szerint: „Az ügy megítélése szempontjából... döntő jelentősége annak van, hogy az alperes hibájából egy törvény által biztosított joggal való élés lehetősége elmaradt, és ennek következtében a fogyatékos gyermek a születésétől kezdve nem élhet teljes életet.” Figyelemmel arra, hogy a határozatban kifejtett elvi álláspont érinti a polgári jog személyi jogának és felelősségjogának több dogmatikai kérdését is, indokolt, hogy a Kollégium a felmerülő jogi összefüggéseket vitassa meg és azokkal kapcsolatban állásfoglalását alakítsa ki.

„Történeti” és összehasonlító jogi elemzés A határozattal elbírált tényálláshoz hasonló eseteknek az összehasonlításra érdemes fejlett jogi kultúrkörökben széleskörű bírói gyakorlata és – ha csak a színvonalasabb hányadát is nézzük – könyvtárnyi szakirodalma van. A problémát több országban törvényi úton is rendezték.

A források szerint a hazai jogirodalomban elsőként a kollégiumi anyag előterjesztője foglalkozott – a határozattal elbírált esetnél szélesebb tényálláskörben – azzal a közel húsz évvel ezelőtt még viszonylag újfajta „felelősségjogi jelenséggel”, amelyet a terhesség-megszakítások, a sterilizációk, fogamzásgátlások, gondatlanul végzett vagy elmulasztott genetikai tanácsadások vagy szülés előtti téves orvosi vizsgálatok és mulasztások keltettek életre. A felelősségbiztosításról 1989-ben megjelent 1 monográfiájában a szerző az amerikai common law esetjogában előforduló és az ottani terminológiát átvevő nyugat-európai országokban megjelenő néhány jogeset bemutatásával felhívta a figyelmet a felelősségi- és kártérítési jog egy akkor még aránylag új tényálláskörére, amely a judikaturában „wrongful pregnancy action”, „wrongful birth action” és „wrongful life action” elnevezésekkel jelent meg, és így vonult be a jogi szakirodalomba is. A kérdéskör elemzése azonban a könyvben csak fragmentáris volt, figyelemmel arra, hogy a monografikus feldolgozás a felelősségjog akkori legújabb fejlődési tendenciáit legszélesebb körben mutatta be. A jelenségre történő felhívás azonban – a meghivatkozott és a szakirodalomban már akkor elemzett bírósági jogesetekkel együtt – megfelelően differenciált az egyes tényállások között, kimutatva, hogy a „wrongful pregnancy action”-je az egészséges, de nem kívánt gyermek világrajövetele esetére, „wrongful birth action”-je a fogyatékossággal született gyermek utáni szülői kárigény esetére, míg a „wrongful life action”-je magának a fogyatékos gyermeknek a kártérítési igényére vonatkozik. A jelen elemzés csak az utóbbi két tényálláskört – ezen belül is hangsúlyosabban a wrongful life tényállásait - érinti, de a jelenségre történő utaláson túlmenően alapos dogmatikai vizsgálatra, és az azt támogató széleskörű bírói gyakorlat és szakirodalom bemutatására és sokirányú jogösszehasonlításra törekszik.

Az amerikai jog A wrongful life tényálláskörébe eső – a szakirodalomban is elemzett – első, közel negyven évvel ezelőtti kártérítési per 1967-ben a Supreme Court of New Jersey előtt folyt2. Az ügy tényállása szerint a fogyatékos gyermek édesanyja a graviditás ideje alatt rubeolafertőzésen esett át, kezelőorvosa azonban nem informálta az anyát a fertőzésnek a magzatra nézve bekövetkezhető hátrányos következményeiről. Az emiatt fogyatékossággal született felperes keresete szerint megfelelő orvosi tájékoztatás esetén édesanyja nem 1

Lábady Tamás: Fejezetek a felelősségbiztosítás köréből, Pécs 1989. 34-35. old. és 120-126. sz. jegyzetek. Gleitman v. Cosgrove, 227 A. 2d 689.o., l. még: American Jurisprudence, Cumulative Supplement Volume 22. Damages, Rochester, New York, Issued in April 1996. 15. o. 2

hozta volna őt a világra és így nem kellene károsodottan élnie az életét. New Jersey állam Legfelsőbb Bírósága a fogyatékos gyermek keresetét azon az alapon utasította el, hogy: „A bíróság nem mérheti a károsodott élet értékét magához az élet nemlétéhez.”3, vagyis az ítélet kiemelt hangsúllyal utal arra, hogy az adott ügyben lehetetlen a kárt számítani. A kárszámítás ugyanis minden esetben egy összehasonlításon alapszik. A kártérítési jog logikája szerint a károsultat a kártérítéssel olyan helyzetbe kell hozni, mintha a károkozás egyáltalában nem következett volna be. Márpedig a kárszámításnak e legitim módja az adott ügyben azt követelné, hogy a bíróság egy értékbeli összehasonlítást alkalmazzon a károsodott élet és a nemlét között. Ez pedig lehetetlen: filozófiailag is, matematikailag is és jogilag is abszurd. Ez természetesen nem csak a vagyoni, de az immateriális károkra is vonatkozik. A bíróság döntése szerint a fogyatékos gyermek kártérítési követelésének teljesítését a közrend, a „public policy” is kizárja. Az állam közrendjébe ütközne ugyanis az, hogy a bíróság „egy ember életét akár direkt, akár implicit módon negatívan, azaz kárként értékelje.” Az emberi élet a jog számára is a legnagyobb érték, amelyet a jognak minden tekintetben védenie kell4, és ez ugyanúgy vonatkozik a károsodott, mint az egészséges emberi életre. Hasonló álláspontot foglalt el a United States District Court a Smith v. United States ügyben5 annak kimondásával, hogy lehetetlen összehasonlítani a fogyatékos létet a nemléttel, márcsak az oki összefüggés hiányára tekintettel is. Wisconsin állam Legfelsőbb Bírósága a Dumer v. St. Michael’s Hospital ügyben6 további argumentumot hozott fel a fogyatékossággal született gyermek keresetének megalapozatlanságára. Eszerint: nincs a gyermeknek semmiféle törvény által védett joga és érdeke genetikai vagy teratológiai károsodása esetén a kártérítésre, mert fogyatékosságának okozója nem az orvos mulasztása, neki pedig nincs alanyi joga „nem megszületni”. Semmiképpen sem állítható tehát a „ nem-élet” a fogyatékos élet elé. Az ítélet hangsúlyozza azt a már említett szempontot, hogy az államnak alapvető feladata az emberi élet védelme, tekintet nélkül annak „minőségére”. A Becker v. Schwartz, Park v. Chessin ügyekben a New York-i fellebbezési bíróság arra mutatott rá,7 hogy nem tartozik az orvos a gyermekkel szemben ugyanolyan felvilágosítási kötelezettséggel, mint az anyával szemben, mert egyedül az anya önrendelkezési jogát érinti a korrekt orvosi tájékoztatás. A megfelelő felvilágosítás hiánya a gyermeknek semmiféle jogát vagy jogi érdekét nem sérti 3

„This court cannot weigh the value of life with impairments against the nonexistence of life itself.” 692.o. Finch, John: Wrongful Life, New Law Journal 1982, 235. s köv. o. 5 Smith v. United States of America, 392 F.Supp. 654, Ohio 1975. 6 Dumer v. St. Michael’s Hospital, 223 N.W. 2d 372, Wisconsin 1975. 7 Becker v. Schwartz, Park v. Chessin, 386 N.E. 2d 807, 413 N.Y.S. 2d 895, New York 1978. 4

azáltal, hogy károsan született, ahelyett, hogy meg sem született volna. Harmadik lehetőség ugyanis – ti. egészségesnek lenni – az eredendően károsodott magzatnál nincs. Ebben az ügyben tette fel először a bíróság a Shakespeare-i kérdést: „to be or not to be”, „lenni vagy nem lenni”8, amelyet azután sok más ítélet megismételt, és tette továbbá azt a megállapítást, hogy a nemlétezés egy alighanem kifürkészhetetlen titok, amely legfeljebb a filozófia és a teológia tudománykörébe, de semmi esetre se a jog világába tartozik. Jogi értelemben tehát megalapozottan nem állítható, hogy a nemlétezés értékesebb volna az akár károsodott, akár nem károsodott életnél. A Court of Appeal of California a Curlender v. Bio-Science Laboratories9 ügyben a fogyatékossággal született gyermek kártérítési követelését megítélte, hivatkozással arra, hogy a személynek veleszületett joga van egészséges embernek lenni, és a kárt pusztán annak alapján kell figyelembe venni, hogy a gyermek károsodottan született, anélkül, hogy ez szükségessé tenné két életállapot, illetőleg a károsodott lét és a nemlét összehasonlítását. A másodfokú bíróság azonban a fellebbezések elbírálása során rámutatott arra, hogy a fogyatékossággal született gyermek kártérítési igényének az elismerése ahhoz vezethetne, hogy a fogyatékosok saját szüleik ellen indíthatnának keresetet, ha a szülők – megfelelő orvosi felvilágosítás után – nem a terhesség megszakítása mellett döntenek. Ez az ijesztő bírósági figyelmeztetés az állam törvényhozását nyomban beavatkozásra indította, melynek során a Polgári Törvénykönyv – Civil Code of California Section 43, 6 – kiegészítésre került a következők kimondásával: Egy gyermek szülője ellen nem indíthat kártérítési követelést, amely azon az igényen alapszik, hogy a gyermek nem lett volna károsodott, ha nem született volna meg. A szülőnek kizárólagos joga, hogy elfogadja vagy visszautasítsa a gyermek születését, és az nem lehet egy harmadik személy elleni követelés tárgya, mégpedig a gyermek fogyatékossága vagy károsodása esetén sem.10 Összefoglalva, az elemzett jogesetekből - és természetesen még számos más bírói döntésből és azok tudományos megtámogatásából megállapítható, hogy az amerikai common law esetjogában – néhány, elsősorban elsőfokú határozattól eltekintve – a wrongful life igények nem kerülnek elismerésre, mert • néhány államban a törvényhozó kifejezett tilalmakkal 11 akadályokat gördített az ilyen követelések útjába , 8

L.: Berenson, Michael A.: The Wrongful Life Claim – The Legal Dilemma of Existence Versus Nonexistence: „To Be Or Not To Be”, Comment, in: 64 Tulane Law Review 895 (1990) 175. o. 9 Curlender v. Bio-Science Laboratories, 106 Cal.Rptr. 477, California 1980. 10 „(a) No cause of action arises against a parent of a child based upon the claim that the child should not have been conceived or, if conceived, should not have been born alive. (b) The failure or refusal of a parent to prevent the live birth of his or her child shall not be a defense in any action against a third party, nor shall the failure or refusal be considered in awarding damages in any such action.”

• • • • •

a közrendbe – public policy – ütközik, ha valaki igényét saját létének vitatására, azaz arra alapítja, hogy nem kellene fogyatékosként élnie, ha nem született volna meg, jogi értelemben abszurd annak kijelentése, hogy a nemlét jobb lenne a fogyatékos létnél, a fogyatékos életet az egészséges léttel összehasonlítani nem lehet, mert a genetikailag fogyatékos személynek esélye sem volt az egészséges életre, az orvosi hiba e körben nem okozatos, a fogyatékos személy saját káráért ezért más személy nem vonható felelősségre, az élet – akár egészséges, akár fogyatékos – nem egy kompenzálható hátrány: „Life is not a compensable harm.”12

Az angol jog Az angol common law esetjogában a fogyatékos gyermek saját jogú kártérítési igénye tárgyában született egyik legismertebb, a szakirodalomban feldolgozott eset a Court of Appeal 1982. évi ítélete13. A döntés szerint, hogy ha a bíróság a keresetnek helyt adna, azt kellene megállapítania, hogy a károsodott élet nem olyan értékű mint az egészséges, hanem annyira értéktelen, hogy a károsodottnak nem is volt érdemes megszületnie.14 Az 1974-ben született fogyatékos gyermek követelése alaptalanságának körében a bíróság még azzal is érvelt, hogy a gyermeknek nem volt alanyi joga a terhesség megszakítását kérni, mert semmiféle rendelkezési joga nem volt arra nézve, hogy saját életéről döntsön. Ugyanígy egy harmadik személy, az orvos sem dönthet a fötusz életének elvételéről vagy megtarthatóságáról, a döntés joga egyedül és kizárólagosan az anyáé. Azzal, hogy a törvényhozó az eugenikai abortusz-indikációt legálissá tette, egyáltalában nem a fogyatékos magzat értéktelensége vagy csökkent értékessége mellett foglalt állást és mégkevésbé arról rendelkezett, hogy a fogyatékos gyermeket kártérítés illeti meg azért, mert károsodottan megszületett és így kell élnie ahelyett, hogy abortálták volna. Egy ilyen értelmezés egyenesen az állam közrendjébe – „public policy” – ütközik. Legvégül utalt a bíróság arra, hogy időközben az egész problémakört a törvényhozás a bíróság álláspontjával egyezően rendezte. A „Congenital Disabilities (Civil Liability) Act 1976 ugyanis törvényjogként mondja ki, hogy az 1976. július 22-e után (a törvény hatályba lépésének napja) született fogyatékos gyermek eredendő 11

Összefoglaló elemzését l.: Stolker, M.: Wrongful Life: The Limits of Liability and Beyond, International and Comparative Law Quartely, Vol. 43., 1994., 524-525. o., továbbá: Dave, Timothy J.: Wrongful Life: Time for a „Day in Court”, Note, in: 51 Ohio State Law Journal 473 (1990) p. 118.o. 12 Anderson v. St.Francis-St. George Hosp., 614 N.E. 2d 841, 845.o. 13 McKay v. Essex Area Health Authority, 1 Q.B. 1166, 2W.L.R. 890.o. 14 „It would mean regarding the life of a handicapped child as not only less valuable than the life of a normal child, but so much less valuable that it was not worth preserving”. 902.o.

fogyatékosságára tekintettel saját jogon nem jogosult kártérítési igényt érvényesíteni. A törvényhozóéval azonos álláspontot fogalmazott meg már 1974-ben a „Law Commission” (az angol jog kodifikációs szempontból történő felülvizsgálatával foglalkozó Bizottság), amelyet 1978-ban a „Royal Commission on Civil Liability and Compensation for Personal Injuries” még nagyobb hangsúllyal megerősített. Összefoglalva: Angliában a „wrongful life” igények elbírálása a lehető legtisztább megoldáson, törvényi szabályozáson alapul, amely kizárja az eredendő fogyatékossággal született gyermek saját jogú kártérítési igényét. Az angol jogfelfogás szerint – egyezően Amerika több államának alkotmányos elveivel – az állam közrendjét sérti a természetnél fogva károsodott személy kártérítési igényének akár a szülőkkel, akár harmadik személyekkel szembeni elismerése azon az alapon, hogy életét fogyatékosan kell élnie, mert életétől – magzati állapotában – terhességmegszakítás útján nem fosztották meg.15

A német jog Németországban a Bundesgerichtshof (BGH) először 1983-ban hozott döntést a fogyatékossággal született gyermek sajátjogú kártérítési igényéről.16 A keresetet a Szövetségi Legfelső Bíróság elsődlegesen azon az alapon utasította el, hogy a felperes fogyatékosságát nem az orvos mulasztása, hanem a gyermek anyjának a terhesség alatti rubeola-fertőzése okozta. A nasciturusnak – szemben az anyával – az életéről való rendelkezési joga nincs, következésképpen vele szemben az orvosnak semmiféle kötelezettségszegése nem állapítható meg, amelyért felelőssé volna tehető. A terhesség-megszakítás melletti döntés egyedül a terhes nő joga, a gyermeknek ilyen jogosultsága nincs.17 Az emberi élet és méltóság a jog számára a legnagyobb érték és abszolut védelmet élvez. A bíróság szerint – különösképpen a nemzeti szocializmus tapasztalataiból merítve – semmilyen bírói ítélet nem nyilatkozhat az emberi élet kisebb, kevesebb vagy alacsonyabb értékéről, mégkevésbé értéktelenségéről. Az embernek úgy kell elfogadnia az életét, ahogy azt a természettől megkapta, és nem lehet igénye sem annak megelőzésére, sem megsemmisítésére egy harmadik személy által. A BGH – hasonlóan a California Supreme Court-hoz – felvetette, hogy a gyermek igényének elismerése a

15

Az egész problémakört az angol jogban részletesen elemzi: Cornis, Gordon: „Public Policy” and „Wrongful Birth” and „Wrongful Life” in England, AIDA Newsletter 1984, 241. s köv. o., amely írásra már hivatkozik 1989-ben Lábady, i.m.: 236.o. 16 BGH Z 86, 240=NJW 1983, 1371.o. 17 „Ein Recht des Kindes auf Unterbrechung der Schwangerschaft bestehe nicht.” 246.o.

szülővel szembeni követelést is megalapozná, ha az anya úgy dönt, hogy fogyatékosan is megtartja magzatát, illetve gyermekét. A BGH által elbírált másik, 1984. évi ügy tényállása szerint a 39 éves édesanya terhességének kihordásával kapcsolatban bizonytalanságban volt, ezért orvosi véleményt kért. Az orvos „amniocentesis” (a magzatburok átszúrása útján történt magzatvízvizsgálat) elvégzését rendelte el, s bár az a magzatnál rendellenesség fennállását valószínűsítette, mégis a magzat kihordását javasolta. A gyermek Down-kórral jött a világra.18 A felsőbíróság – az anya kártérítési igényének elfogadása mellett – a gyermek követelését jogalap hiányában elutasította, itt is hivatkozással arra, hogy a gyermek saját maga kártérítési igényt az alperessel szemben nem érvényesíthet, mert egészségkárosodását nem az alperes okozta. Követelésének elfogadása azzal járna, hogy a jog elismerné annak lehetőségét, hogy egy ember a saját megsemmisítését az orvos részéről jogszerűen kérhetné. Márpedig ez az eugenika morálisan, alkotmányosan és társadalmilag elfogadható határainak a túllépését jelentené. Az alkotmányos elvet és értéktartalmat is érintő problémával 1993ban (ekkor először) foglalkozott a Bundesverfassungsgericht (BVerfG) is. A Szövetségi Alkotmánybíróság kimondta, hogy „egy gyermek létezésének kárként való jogi megállapítása az Alkotmány Art. 1 I GG alapján kizárt”. Az emberi méltóság védelmét a német alkotmányozó az alaptörvény élére állította, mint abszolút és minden vonatkozásban korlátozhatatlan alapjogot, és ez – az élethez való alapjoggal egységben – megengedhetetlenné teszi, hogy az emberi létezést bárki is kárként értékelje, ide értve a fogyatékos létet is. Az alkotmánybíróság felfogásában – szemben a BGH álláspontjával – a fogyatékos élettel kapcsolatos szülői többletköltségeket sem lehet alkotmányosan kárnak minősíteni. A polgári jogi felelősség szabályai szerint az orvos kizárólag akkor tartozik kártérítési felelősséggel a fogyatékos gyermek irányában, ha a fogyatékosság az ő magatartására (pl. félresikerült terhességmegszakításnál okozott sérülés) vezethető vissza. A sérült gyermek értékcsökkenésének vagy értéktelenségének feltételezését egyébként az Art 1 I GG kizárja. Minden emberi élet egyformán értékes, ezért azt megengedhetetlen különböző értékeknek és értékelésnek alávetni.19 Az egész problémakörnek a német judikaturában óriási gyakorlata, a tudományban pedig széleskörű irodalma van.20 Ezek szerint teljesen 18

BGH Z 89, 95=NJW 1984, 658. Az esetet már idézi: Lábady: i.m.: 125. lj., 45.o. „Jedes menschliche Leben... ist als solches gleich wertvoll und kann deshalb keiner irgendwie gearteten, unterschiedlichen Bewertung... unterworfen werden”. BVerfGE 39, 1, 59.o. 20 Tekintve, hogy az egész kérdéskör összehasonlító jogi elemzése az utóbbi időben a hazai szakirodalomban is felmerült, és ezek az írások hangsúlyozottan – összehasonlító részükben - a német joggal foglalkoznak, ehelyütt csak a legfrissebb és legigényesebb szakirodalomra utal az előterjesztés. A hazai irodalomra l.: Dósa Ágnes: Az orvos polgári jogi felelőssége az egészséges, nem kívánt gyermek születéséért Állam és Jogtudomány, 2000. 143-153.o., uő.: Az orvos kártérítési felelőssége Budapest, 2004. 149-150.o., Jobbágyi Gábor: Az ember, mint kár? Jogtudományi Közlöny 2004. 1.sz. 1-9.o., Herpai Annamária: Újabb jelenségek a születéssel kapcsolatos kártérítési igények körében Magyar Jog 2005. 11.sz. 691-701.o. A német irodalomból l.: Andreas Reinhart: Familienplanungsschaden. Wrongful birth, wrongful 19

egységes mind a bírói gyakorlat, mind pedig a tudomány álláspontja abban, hogy a természet által fogyatékosan született gyermeknek saját jogon kártérítési igénye nem lehet, mert annak elismerése nem volna más, mint „Art pränataler Euthanasie”, amely ugyancsak az Alkotmány rendelkezéseibe ütközik (Art. 2 II GG)21 Ezt az egységes álláspontot az elismert szerzők közül egyedülálló „magányos kőszirtként” a tekintélyes Erwin Deutsch professzor nézete töri meg, aki – az ekvivalencia elvére vagyis arra hivatkozással, hogy ha a szülőket megilleti a kártérítés, akkor azzal a gyermek igénye ekvivalens – a fogyatékos gyermek saját jogú kártérítési igénye mellett érvel, hivatkozva az ő személyiségi jogainak a sérülésére és arra, hogy a gyermeknek legalább a „Mehrbedarf”, vagyis a fogyatékossággal kapcsolatos többletszükséglet költségeit meg kellene kapnia.22 Ezt az álláspontot azonban a bírói gyakorlat – ide értve az alkotmánybíróság felfogását is – elutasítja,23 a szakirodalom pedig széles körben tévesnek tartja és cáfolja.24 Eszerint Deutsch érvelése bizonyíthatóan azért téves, mert az eredendően, a természetnél fogva fogyatékosan született gyermek helyzetét az egészséges gyermekhez méri mind a személyhez fűződő jogsértés, mind a kártérítés tekintetében, márpedig az ilyen gyermeknek „esélye sem volt arra, hogy egészséges legyen”, így arra sem, hogy teljes életet éljen, illetőleg, hogy a felmerülő eltartási többletköltségektől mentesüljön. Vagyis nem volt megsérthető személyhez fűződő joga a legteljesebb testi és lelki egészséghez, és kártérítési igénye sem, amelyért valaki – mint okozó – felelőssé volna tehető. A „wrongful life” igények vonatkozásában így teljesen homogén bírói gyakorlat és az azt támogató tudomány azonban már korántsem ilyen egynemű az ú.n. „wrongful birth” követelések tekintetében. A vitát és az eltérő álláspontokat – különböző bírósági ítéleteket – e körben az jelenti, hogy nem vagyoni kártérítési igénye – Schmerzensgeld – lehet-e mindkét szülőnek az ú.n. családtervezéshez fűződő személyiségi jog megsértése miatt, vagy ilyen követeléssel life, wrongful conception, wrongful pregnancy Frankfurt am Main, 1999. 181-224.o., Claudia Junker: Pflichtverletzung, Kindesexistenz und Schadeusersatz Berlin, 2002. 664-673.o., Christian von Bar: Der deliktsrechtliche Lebensschutz in Europa Band II. München, 1999. 115. s köv. o., a német orvosi jog „Törő Károlya”: Adolf Laufs: Schädliche Geburten und kein Ende NJW 1998, 796. s köv. o., Hanns Engelhardt: Kind als Schaden? VersR 1988, 540. s köv. o., az alkotmánybíróság (BVerfG) gyakorlatához: Reinhold Weber: Schadenersatzlechtliche Folgen der Geburt eines unerwünschten Kindes? – Zur Rechtsentwicklung und zur Rechtsprechung des BVerG VersR, 1999. 389. s köv. o., Erwin Deutsch: Berufshaftung und Menschenwürde NJW 1998, 510. s köv. o. L. még a német alkotmány kommentárját: Maunz/Dürig: Grundgesetz Band I. 2000. Art. 1-12, 34., további irodalmi utalások Dósa: i.m.: 143-144.o. és Herpai: i.m.: 699-701.o. 21 A jogirodalomban az az álláspont is egységes – és ez számos bírósági ítéletben is megfogalmazódik -, hogy a „wrongful life” igényeknél a magzati eutanáziáról, vagyis a beteg magzat halálhoz való jogáról van szó. A fogyatékos gyermek ugyanis kártérítési követelése körében csak amellett érvelhet, hogy helyesebb lett volna saját életének kioltása, mert akkor nem kellene károsodottan élnie. V.ö.: Reinhard Merkel: „Wrongful birth-wrongful life”: Die menschliche Existenz als Schaden? Frankfurt, 2000. 172. s köv.o. 22 Erwin Deutsch: Das Kind oder sein Unterhalt als Schaden – Eine methodische Grundfrage des geltenden Rechts, VersR 1995, 609.o. 23 L.: BGH NJW 1997, 1638.o., BVerfG 1997, NJW 1998, 519.o. 24 Eduard Picker: Schandensersatz für das unerwünschte Kind („Wrongful birth”), AcP 195, 1995, 483. s köv. o.

jogszerűen csak az anya élhet, mert az orvosi hiba, mulasztás kizárólag az ő önrendelkezési jogát sérti, továbbá hogy a szülők vagyoni kártérítés iránti követelése csak a fogyatékosság miatti többletköltségekre, vagy a gyermek teljeskörű eltartási és nevelési költségeire terjed-e ki. További vitakérdés, hogy a szülők szerződésszegési, deliktuális vagy személyiségi jogsértési alapon – esetleg ezek kombinációja révén – érvényesíthetnek-e sikerrel követelést. Az uralkodó – bár nem kizárólagos – álláspont szerint a vagyoni kártérítés körében a fogyatékos gyermek tartásával, gondozásával és nevelésével kapcsolatos többletköltségek ítélhetők csak meg a szülőknek, mert jogi értelemben egy élet születése önmagában kárnak nem minősíthető. Kár, hátrány tehát kizárólag a többletköltségek vonatkozásában létezhet, nem vagyoni kártérítés pedig csak az anyának jár, mert a gyermek világrahozatalával egyedül az ő személyiségi jogai sérülnek.25 Összefoglalva: Németországban sem a bírói gyakorlat, sem a jogtudomány – az utóbbi elenyésző kivételtől eltekintve – nem akceptálja az eredendően fogyatékos gyermek sajátjogú kártérítési igényét, mert • ezzel a jog elismerné és támogatná a személynek a saját élete kioltására való jogát, • senkinek, még a magzatnak sem lehet igénye arra, hogy megöljék, így vele szemben az orvos nem követhet el jogsértést a fogyatékosságra való figyelmeztetés elmulasztásával, • a genetikailag–teratológiailag károsodott magzatnak nincs személyiségi joga a nem károsodott, egészséges életre, mert az számára eredendően elérhetetlen, így hiányzó alanyi joga meg sem sérthető, • egy emberi élet születése sem morálisan, sem jogilag nem értékelhető a megszületett káraként, a fogyatékosé sem, ha fogyatékossága „sorsszerű”, • az élethez és az emberi méltósághoz való legalapvetőbb alkotmányos alapjog kizárja, hogy az emberi életet – akár a fogyatékos életet is – a jog kárnak minősítse, • a saját jogú kártérítési igény elismerésével a jog átlépné az eugenika etikailag, morálisan és társadalmilag elfogadható határait.

A francia jog Franciaországban az uralkodó tudományos álláspont szerint – és ezt támasztja alá a bírósági ítéletek többsége is – „senkinek sincs joga a saját nem létezésére”, vagyis a fogyatékossággal fogant vagy nem orvosi beavatkozástól fogyatékossá vált gyermeknek harmadik 25

Átfogóan l.: Christian von Bar: Schadenersatz für das unerwünschte Kind ZEuP 1998. 320-340.o., továbbá Dósa: i.m. 135-138.o., Herpai: 695-696.o., Jobbágyi: i.m. 5-8.o.

személlyel szemben önálló kártérítési igénye nincs.26 A francia Semmitőszék, a Cour de cassation – két korábbi, hasonló megoldást alkalmazó ítéletét követően27 - ezt az uralkodó álláspontot alapvetően megingatta, amikor az elhíresült Nicolas Perruche ügyben28 a fogyatékos felperes javára marasztaló ítéletet hozott. Az ügy tényállása szerint az időközben 18. életévét betöltött Nicolas Perruche kártérítési igénnyel lépett fel szülőanyja orvosaival szemben azért, mert megszületett. Kereseti előadása szerint ha az orvosok anyját a terhesség alatt fellépő rubeola fertőzésről még időben tájékoztatták volna, ő nem jött volna a világra súlyos testi és szellemi fogyatékossággal. Az ügy előadóbírája a keresetnek helyt adó ítélettel kapcsolatban azt nyilatkozta, hogy a Cour de cassation ismételten bebizonyította:”hogy van szíve”. Sargos bíró a marasztaló ítéletet az altruisztikus humanitás kifejeződésének fogta fel. Álláspontja szerint a kártérítési igény elismerésével a bíróság nem az életet, hanem a fogyatékosságot értékeli hátrányosan. A fogyatékosságba belenyugvó, rezignált megoldás elégtelennek tűnik, mert az a segítségre szoruló embert magára hagyja.29 A bíróság ítélete mind bírósági, mind tudományos körökben nemzetközi felháborodást váltott ki. A Német Sajtóügynökség vezércikket jelentetett meg a Süddeutsche Zeitung-ban30, amelynek hatására harminc tekintélyes német és francia jogtudós egyedülálló tiltakozó nyilatkozatban adott hangot ellenérzésének,31 a Le Monde32 pedig bírálatában kifejtette, hogy morális-etikai szempontból a bíróság ítélete az emberi életről és méltóságról való gondolkodás „alulmúlhatatlan mélypontja.” A francia és német élvonalbeli jogásztársadalom a Cour de cassation ítéletével szemben ellentámadásba lendült. Sorra jelentek meg a francia és német, valamint az európai szakfolyóiratok hasábjain a döntéssel szembeni bírálatok33, Thomas Winter egy egész könyvet jelentetett meg – természetesen sok figyelemreméltó jogösszehasonlítás mellett – „Bébé prejudice” und „Kind als Schalden” címmel, amelynek fő részében a francia ítéletet elemzi. Winter végkövetkeztetése szerint sem a francia, sem a német felelősségi jog nem biztosít a fogyatékos gyermek számára kártérítési igényt az orvossal szemben. A Court de cassation ezzel 26

V.ö.: Favereau, Eric: Un fonds pour les victimes de la medecine, Liberation 29/30.7. 2000, 13.o., l. továbbá: Viney, Genevieve: Traité de droit civil, Introduction á la responsabilité, 2. 1995. 75.o. 27 az ítéleteket elemzi: Herpai: i.m. 696.o. 28 C.cass.v.17.11. 2000, D. 2001, 332.o. 29 L.: Salas, Denis: L’arrét Perruche, un scandale qui n’ a pas eu lieu, Justices 2001, 14.o., l. továbbá Gautier, PierreYves: „Les distances du juge” – á propos d’un débat éthique sur la responsabilité civile, JCP 2001.I., no 287.o. 30 2000. november 23. 15.o. 31 L.: Thomas Winter: „Bébé préjudice” und „Kind als Schaden” Berlin, 2002. 154-155.o. 32 Labrusse-Riou, Catherine/Mathieu Bertrand: La vie humaine comme préjudice? Le Monde 24.11.2000. 33 Shabas, Francois: Anm. zu C.cass v. 17.11.2000, JCP 2000.II.no 10438,S.2309.o., Gilbert, Michelle: La cour de cassation méritait-elle le pilori (Á propos de l’arrét de l’Assemblée pléniére du 17 novembre 2000), PA 2000, no245, 4.o., Guigue, Jean: Anm. zu C.cass.v.17.11.2000,Gaz.Pal.24.1.2001, 26.o., továbbá Salas: i.m. 14.o.

ellentétes álláspontja emberiességi indokok alapján méltányolható, de a bíróság az ügyben tévedett és ítélete hibás.34 A Semmitőszék ítélete a francia törvényhozást is mozgáskényszerbe hozta.35 A meghozott törvény kimondja, hogy senki sem érvényesíthet kártérítési igényt önmagában azért, mert megszületett. A törvény további rendelkezése szerint nem lehet kártérítési követelése annak, akinek fogyatékosságát vagy betegségét nem közvetlenül a terhesség ideje alatti orvosi beavatkozás okozta, hanem az természetes, sorsszerű okokban rejlik. Természetesen az anyaméhben közvetlenül okozott sérelemért – súlyos gondatlanság esetén – az orvost felelősség terheli. Összefoglalva: A francia jogban – a Nicolas Perruche ítélet óta – az ú.n. „wrongful life” esetekben a fogyatékos gyermek sajátjogú kártérítési követelését – ugyanúgy, mint az angol jogban és az USA néhány államának jogában – a törvényhozás rendezte és ezzel a fogyatékos gyermek sajátjogú kártérítési igényérvényesítését törvényileg kizárta.

További európai jogok Az Európai Unió tagállamaiban a források szerint nem lelhető fel egyetlen olyan felsőbírósági ítélet, amely a „wrongful life” követeléseket, azaz a természetnél fogva fogyatékosan született gyermek kártérítési igényét a szülőkkel vagy harmadik személyekkel szemben a gyermek javára elismerné. E követelések megengedhetetlensége tárgyában a szakirodalom álláspontja is szinte kizárólagosnak mondható36. A szakmai vita inkább akörül forog – és ezt tükrözi a bírósági ítéletek sokféle variációja is -, hogy az ún. „wrongful birth” követelések – tehát a szülők igénye tekintetében, – az adott tényálláskörben – vagyoni kártérítésként csak a fogyatékossággal kapcsolatos többletköltségek ítélhetők-e meg, vagy a fogyatékosan született gyermek teljes eltartási költségei, továbbá, hogy nem vagyoni kártérítés mindkét szülőnek jár-e, vagy csak az anyának. Több tekintélyes civiljogász ugyanakkor határozottan kitart amellett az álláspont mellett, amelyet a német alkotmánybíróság fogalmazott meg, és amely szerint: „sem a gyermek létezését – ideértve a fogyatékos gyermeket is -, sem pedig tartási költségeit 34

„Weder das französische noch das deutsche Haftungsrecht verschaffen dem Kind einen Anspruch gegen den Arzt. Die gegenteilige Entscheidung der Cour de cassation mag aus menschlichen Gründen achtenswert sein, in der Sache ist sie falsch”. i.m. 171.o. 35 Loi no 2002-303 du 4 mars 2002 relative aux droits des maladies et á la qualité du systéme de santé. L.: Winter: i.m. 153.o., l. továbbá: Thomas Winter: Leben als Schaden? – Vom Ende eines französischen Sonderwegs, JZ 2002, 330.o. A francia törvényt idézi Herpai is:i.m. 43.lj. 36 Az Európai Unió tagállamaiban végzett széleskörű jogösszehasonlításra l.: Christian von Bar: i.m. 25.lj. 325-335.o., Christine Hirsch: Arzhaftung bei fehlgeschlagener Familienplanung Wien-Mainz 2002. 7-13.o. Ezekben az írásokban a holland, belga, spanyol, dán és olasz bírói gyakorlat bemutatása is szerepel. L.még: Dósa: i.m. 151-152.o.

nem lehet kárként értékelni, mert ez ellentétes az Alkotmánnyal.” Az európahírű bécsi professzor, Helmuth Koziol szerint a fogyatékos magzatra vonatkozó abortusz-indikáció nem azért legális, hogy kártól védje meg a szülőket, következésképpen a fogyatékosság nem lehet jogszerű kártérítési alap. Másfelől senkinek, még a meg nem született magzatnak sem lehet jogszerű igénye arra, hogy saját életét elvegyék, így vele szemben fogalmilag kizárt valamely kötelezettségszegést megállapítani.37 Összefoglalva: Leszögezhető, hogy az Európai Unió tagállamaiban – ide értve a külön elemzett tagállamokat is – a „wrongful life” igényeket sem a bírói gyakorlat, sem a jogtudomány jogszerűen érvényesíthető követelésként nem ismeri el, helyenként azt a törvényhozás kifejezetten kizárja. A „wrongful birth” követelésekkel kapcsolatosan pedig az uralkodó álláspont, hogy a szülők vagyoni kártérítési igénye csak a fogyatékossággal kapcsolatos többletterhek tekintetében megalapozott, mert hisz a szülők családtervezéssel kapcsolatos joga nem sérült, tekintve, hogy akartak gyermeket, szándékuk azonban nyilvánvalóan nem fogyatékos gyermek születésére irányult. A szülői igények körében tehát már helye van az egészséges és fogyatékos gyermek közötti összehasonlításnak, mert a szülők tervezték, szándékolták az egészséges gyermek születését, helyette azonban a természetnél fogva fogyatékos gyermekük született. A fogyatékos és egészséges gyermek eltartása, gondozása közötti többletköltségek azok, amelyek hátrányként jelentkeznek, így ezek – a felelősség fennállása esetén – az orvossal, vagyis harmadik személyekkel szemben jogszerűen érvényesíthetők. Nem vagyoni kártérítésre azonban kizárólag az anya jogosult, mert az abortusz-indikációra vonatkozó felvilágosítási kötelezettség elmulasztása miatt egyedül az ő önrendelkezési joga sérült, másrészt a nála kialakuló lelki károsodás tekinthető olyan hátránynak, amely a nem vagyoni kártérítés megítélését megalapozza.

A magyar jog Erre vonatkozó kifejezett törvényi szabályozás hiányában a „wrongful life” igények elbírálását hazánkban is a bírói gyakorlat alakítja. Figyelemreméltó, hogy a hazai jogalkalmazásban az összehasonlító jogi elemzések során megismert ítélkezési gyakorlat reciproka érhető tetten. A magyar jogalkalmazásban inkább az alsóbb fokú bíróságok tartják kizártnak és megengedhetetlennek a „wrongful life” követelések megítélését, és a Legfelsőbb Bíróság találja ezeket az igényeket jogszerűnek és megalapozottnak.

37

L.: Helmut Koziol: Austrian Report in: MAGNUS,U.: Unification of Tort Law: Damages. The Hauge 1996. 19-20.o. Id.: Dósa: i.m. 136.o.

A forrásokban fellelhető ítéletek szerint elsőként egy megyei bíróság a következőket mondta ki:38”A végtaghiánnyal született felperes nem hivatkozhat az őt ért hátrányként arra, hogy amennyiben észlelik a terhességet, szülei a terhesség megszakítása mellett döntöttek volna. Ellenkező esetben ez azt eredményezné, hogy a felperes azért részesülne kártérítésben, mert megszületett és él, azaz az elmaradt haláláért kapna kártérítést...A felperesnek a nem vagyoni kártérítés szempontjából sincs kára, hiszen az élet kárnak nem tekinthető.” Az alsóbíróságok más esetekben is elutasító álláspontra helyezkedtek. Egy Down-kórral született gyermek ügyében mind a gyermek, mind a szülei nem vagyoni kártérítés iránti igényét az első fokú bíróság elutasította, azzal az indokolással, hogy a fejlődési rendellenességet nem a kórház, illetve az orvosok okozták, hanem az más biológiai okokból következett be.39 Egy másik ügyben a végtagfejlődési rendellenességgel született gyermek keresetét a bíróság ugyancsak elutasította és egyedül a szülők keresetének adott helyt, azzal az indokolással, hogy a gyermek egészségkárosodása fejlődési rendellenességre vezethető vissza, amelyért az alperest nem terheli felelősség40. A bíróság ebben az ügyben azt is kimondta, hogy az alperes felelőssége csak a gyermek egészségi állapotával összefüggő károkért, vagyis az egészséges gyermekhez képest felmerülő többletkiadásokért állapítható meg. Ezek a többletkiadások pedig a szülőket terhelik, vagyis csak a szülők kártérítési igénye lehet megalapozott. Hasonló elvi álláspontra helyezkedett a Pécsi Ítélőtábla a tárgybani előterjesztéssel kapcsolatos – és a későbbiekben részletesen ismertetésre kerülő – határozata41, amelyben a bíróság elvi éllel mondta ki a fogyatékossággal született gyermek kereseti követelésének alaptalanságát. A Legfelsőbb Bíróság a „wrongful life” igényekkel kapcsolatban azonban már 1995-ben alapvetően más elvi álláspontra helyezkedett. A végtagfejlődési rendellenességgel született gyermek keresetét elutasító ítélettel szemben megállapította, hogy „az alperes kártérítési felelősségének alapja mindhárom felperes (tehát a gyermek és a szülők) esetében azonos, mert egyazon magatartás okozta a felperesek kárát, és csak a következmények szempontjából, a felelősség mértéke és módja tekintetében van eltérés közöttük.”42 A Legfelsőbb Bíróság abban a kérdésben is állást foglalt, hogy nem indokolt a kártérítésnek a felmerült többletkiadásokra való szűkítése, a felperesek további vagyoni és nem vagyoni kártérítésre is igényt formálhatnak.

38

Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Bíróság Pf.20.800/1992.szám Id.: Dósa: i.m. 137-138.o., továbbá Herpai: i.m. 201.o. 62.lj. Az ítélet az előterjesztéshez mellékelve. 39 Az esetet ismerteti Köles Tibor: Orvosi műhiba perek Bpest, 1999. 203-208.o. 40 L.: Köles: i.m. 239-242.o., Dósa: i.m. 137.o. és Herpai: i.m. 699.o. Az ítélet az előterjesztéshez mellékelve. 41 Pécsi Ítélőtábla Pf.I.20.187/2004/5.szám. Az ítélet az előterjesztéshez mellékelve. 42 Legfelsőbb Bíróság Pfv.III.22.670/1995.szám, id.: Köles: 239-241.o., Dósa: i.m. 137.o., Herpai: i.m. 699.o.

Ezt az álláspontját azután a legmagasabb magyar bírósági fórum Pf.III. tanácsa megismételte 1997-ben43, majd 2004-ben,44 továbbá a jelen előterjesztés alapját képező EBH határozatában45. A hazai szakirodalomban a problémával összefüggésben egyedül Jobbágyi foglal határozottan állást, aki a gyermeknek kárként való minősítését – ide értve a fogyatékos gyermeket is – egyenesen abszurdnak nevezi.46 Dósa47 és Herpai48 az ellentétes bírósági döntéseket illetően explicit módon nem foglalnak állást, bár mindketten – főként Dósa – hiányérzetüknek adnak hangot azzal kapcsolatban, hogy a Legfelsőbb Bíróság döntéseiben adós maradt annak megválaszolásával, hogy milyen szempontok alapján helyezhető a fogyatékos gyermek és a szülők keresete azonos jogalapra. Ameddig ugyanis – írja Dósa - „a szülők esetében jól megfogalmazható, mely személyhez fűződő joguk sérült (a családtervezéshez való jog), a gyermek esetében ez a személyhez fűződő jog biztosan nem sérült, de más sem, hiszen a gyermek számára „választási lehetőségként” csak a magzati halál és a fogyatékosan való megszületés áll fenn”49. Lábady – szándéka szerint is – korai tudósításában csak a jelenségre, mint egy újfajta „felelősségjogi fenoménra” hívja fel a figyelmet, Köles pedig csupán a bírósági ítéleteket közvetíti az olvasó felé.

Az EBH határozattal elbírált ügy tényállása. A Down-szindróma Az előterjesztést motiváló per tényállása szerint a II. rendű felperes – a I. rendű felperes anyja és a III. rendű felperes házastársa – 40 éves korában vállalkozott ötödik terhességének kihordására. A graviditás első trimeszterében elvégzett AFP vizsgálat kórosan alacsony értéket mutatott, az alperes orvosa ennek ellenére a vizsgálatot nem ismételtette meg, nem rendelt el ún. CVS vizsgálatot és magzatvízminta-vételt (amniocentesis) sem, márpedig az orvosszakértői vélemény szerint ezekkel a vizsgálatokkal nagy valószínűséggel véleményezhető lett volna a magzat genetikai károsodása. A I. rendű felperes Down-kórral jött a világra. A Down-szindróma (korábbi elnevezése szerint mongoloid idiotizmus) velefogant rendellenesség, amelyet a 21-es kromoszómapárhoz kapcsolódó számfeletti kromoszóma okoz. A betegnek így 46 helyett 47 kromoszómája van. A 21-es triszomia oka ismeretlen. A kromoszóma-rendellenesség a 35. év feletti anyák újszülötteinél számottevően gyakoribb. A Down-kór általában mérsékelt fokú (néha 43

Legfelsőbb Bíróság Pf.III.21.899/1997.szám, id: Köles: i.m. 217-224.o. BH 2004/3/112.szám. 45 EBH 2005/1. 1206.szám. 46 Jobbágyi: i.m. 7.o. 47 Dósa: i.m. 137-138.o. 48 Herpai: i.m. 697-699.o. 49 Dósa: i.m. 137.o. 44

azonban súlyos fokú) szellemi visszamaradottsággal és fizikai jelekkel együtt járó károsodás. A betegek nagy része megtanítható arra, hogy felnőtt korban hasznos munkát végezzen védett helyen vagy szociális otthonban. A felperesek vagyoni és nem vagyoni kártérítésre irányuló keresetüket arra alapították, hogy amennyiben az alperes orvosa a II.rendű felperest a szükséges vizsgálatok elvégzéséről megfelelően tájékoztatja és azok magzatának fejlődési rendellenességét igazolják, terhességének megszakítását kérte volna, mert erre a magzati élet védelméről szóló 1992. évi LXXIX. törvény (a továbbiakban Mvtv.) 6. § (1) bekezdés b) pontja alapján alanyi joga volt.

Az ítélőtábla álláspontja Az ítélőtábla az I.rendű felperes keresetét jogalap hiányában találta megalapozatlannak50. Rámutatott arra, hogy a Ptk. 9. §-a szerint a jogképesség az embert – ha élve születik – fogamzásának időpontjától kezdve megilleti. Bár a magyar jog a magzatot nem ismeri el személynek, azaz jogalanynak, a gyermeknek már születése előtt, tehát magzati állapotában is vannak jogai, amelyek az élve születés feltételétől függően illetik meg. Nincs azonban feltételes alanyi joga sem arra, hogy magzati életétől az Mvtv. rendelkezései alapján megfosszák. A feltételes, vagyis az élveszületéstől függő jogképesség a magzat alanyi jogai tekintetében egy függő jogi helyzetet jelent, amelyben az alanyi jog csak eshetőlegesen, egy jövőbeni tény bekövetkezésétől függően keletkezik a fogantatás időpontjára visszamenőleges hatállyal. A magyar jog tehát nem ismeri el a magzat alanyi jogát sem a megszületésre, sem arra, hogy művi beavatkozással az életét elvegyék. Ez utóbbi elismerése egyébként az aktív eutanáziához való jog legalizálását jelentené. Alanyi jog hiányában pedig az alperes részéről hiányzik a cselekmény jogellenessége, amely az I.rendű felperes tekintetében a Ptk. 339. § (1) bekezdésének értelmében a kártérítési felelősség megállapítását kizárja. Az alperesnek az a mulasztása, hogy az I.rendű felperes vonatkozásában nem végeztette el azokat a vizsgálatokat, amelyek alapján genetikai – kromoszóma – károsodásának megállapítása nagy valószínűséggel bizonyossá vált volna, és ezzel megvalósultak volna az indikációs terhességmegszakítás tényálláselemei, alanyi jog hiányában nem minősülnek alanyi jogsértésnek, jogellenes magatartásnak, így az I.rendű 50

Bár az előterjesztés ezt a kérdést nem kívánja a Kollégium számára vitára bocsátani, a teljesség kedvéért indokolt előadni, hogy az ítélőtábla a II. és III.rendű felperesek keresetét is alaptalannak találta. Álláspontja szerint e felperesek követelése elévült, mert a felperesek kártérítés fizetésére irányuló felszólítása az alpereshez az I.rendű felperes születésétől számított öt éven belül megérkezett ugyan, de ez a felszólítás a Mvtv. által még lehetővé tett terhességmegszakítás legutolsó időpontjához – a terhesség 24. hetéig (Mvtv. 6.§-ának (3) bekezdése) - képest öt éven túl lett előterjesztve. Az ítélet szerint attól az időponttól kezdve, amikortól a terhesség művi megszakítására már törvényes lehetőség nem volt, a felperesek károsodása befejezetté és visszafordíthatatlanná vált, vagyis a károsodás végérvényesen bekövetkezett, így az elévülés ezzel az időponttal kezdetét vette.

felperes ezen az alapon kártérítésre sem tarthat jogszerűen igényt. Végül utalt az ítélőtábla arra, hogy az I.rendű felperesnél diagnosztizált Down-kór kialakulása nem vitásan az alperestől függetlenül megindult okfolyamat eredménye. Az alperes felelősségének alapja erre figyelemmel kizárólag az lehet, hogy a szakmai szabályokat sértő eljárása következtében a II. és III.rendű felpereseket elzárta a károsodásukhoz vezető folyamat jogszabály adta megszakításának – a terhesség-megszakításnak a lehetőségétől.

A felülvizsgálati határozat érvei Az I.rendű felperes igényét – a „wrongful life” követelést – illetően a Legfelsőbb Bíróság főbb érvei a következők: Az alperes kórház nem a fogyatékosság kialakulásáért felelős, hanem az időben elvégezhető terhesség-megszakítás esélyének elvesztéséért. A szülői döntés meghiúsulásának ugyanis az a következménye, hogy az I.rendű felperesnek az életét károsodottan, Alkotmányban biztosított személyhez fűződő jogainak sérelmével kell leélnie, amely körülmények miatt alanyi joga van a kártérítés követelésére az alperessel szemben. Az orvosilag ellenőrzött súlyos fogyatékosság esetére biztosított terhesség-megszakítás indikációjával „a magzatot is védi a törvény, beleértve az élve születést is”. A terhességmegszakítást ugyan a szülők kérhetik, vagyis az alanyi jog őket illeti meg, de ettől eltér az arra vonatkozó alanyi jog, hogy a jogellenesen kárt okozó alperessel szemben a fogyatékossággal született károsult annak alapján érvényesíthet kárigényt, hogy az említett személyiségi jogainak sérelme folytán egészségkárosodottan, hátrányos helyzetben kényszerül élni. A Legfelsőbb Bíróság további indokai szerint: „A fogyatékossággal született gyermeknek sérül az Alkotmányban biztosított joga, amely szerint minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz (54. § (1) bekezdés), illetőleg a legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez (70/D. § (1) bekezdés).” Ugyanakkor nem találta értelmezhetőnek a felülvizsgálati fórum az ítélőtáblának azt a fejtegetését, amely szerint a magzatnak feltételes alanyi joga sincs arra, hogy a magzati életétől megfosszák, illetőleg, hogy a magyar jog nem ismeri el a magzat alanyi jogát a megszületésre vagy arra, hogy művi beavatkozással az életét elvegyék. Azt pedig egyenesen téves megállapításnak ítélte, hogy ez utóbbi elismerése az aktív eutanáziához való jog legalizálását jelentené.51 51

A Legfelsőbb Bíróság - az ítélkezési gyakorlatban meglehetősen szokatlan módon - a publikált – tehát szerkesztett, sőt elvi határozatként is közzétett – döntésében idézi a felülvizsgálati kérelemnek egy – nyilvánvalóan hangulatkeltésből előterjesztett – gondolatát, amelynek ráadásul semmiféle igazságtartalma nincs. Az elvi határozatba is belefoglalt gondolat így szól: „Az Alkotmánybíróság 48/1998. (XI. 23.) AB határozata szerint a magzat jogilag nem ember, a

Végül az elvi határozatában utal a Legfelsőbb Bíróság arra, hogy az ügy megítélése szempontjából „nem annak a körülménynek van jelentősége, hogy amennyiben az alperes alkalmazottai nem mulasztanak, az I.rendű felperest magzati életétől megfosztják, hanem döntő jelentősége annak van, hogy az alperes hibájából egy törvény által biztosított joggal való élés lehetősége elmaradt, és ennek következtében a fogyatékos gyermek születésétől kezdve nem élhet teljes életet.”

Okozatossági, logikai és dogmatikai szempontok Bármennyire is tiszteletre méltó a felülvizsgálati határozatban megjelenő emberi és szociális szempont, a döntés bármennyire is az altruisztikus humanitás eszméjét emeli be az ítélkezési gyakorlatba – miként a Nicolas Perruche ügyében hozott francia ítélet -, a bíróság ítélete nem tudja megkerülni azt az implicit tartalmat, hogy „a nemlét jobb, értékesebb a fogyatékos létnél”, ezért az utóbbit kártérítéssel kompenzálni kell. A felülvizsgálati határozat utolsóként idézett gondolata – minden jószándéka ellenére – logikailag circulus viciosus, idem per idem. Annak kimondása, hogy nem a magzati élettől való megfosztásnak, hanem döntő jelentősége annak van, hogy egy joggal való élés lehetősége elmaradt (ti. a magzati élettől való megfosztás), tartalmilag ugyanaz. A gyermek számára tehát az egyetlen lehetséges alternatíva a magzati halál vagy a fogyatékos élet, vagyis keresete kizárólag azon a szemponton nyugodhat, hogy „jobb lett volna nem megszületnie”. Ennek a szempontnak az elfogadása pedig alighanem ugyanúgy érinti a magyar állam közrendjét, mint ahogy arra – a jogösszehasonlításban kifejtettek szerint – jónéhány nyugati állam bírósági ítélete közrendi kifogásként utal. Az Alkotmánybíróság első ún. abortusz-határozata szerint: „Az emberi méltóság az emberi élettel eleve együttjáró minőség, amely oszthatatlan és korlátozhatatlan és ezért minden emberre nézve egyenlő. Az egyenlő méltósághoz való jog az élethez való joggal egységben azt biztosítja, hogy ne lehessen emberi életek értéke között jogilag különbséget tenni. Nincs az életre méltóbb és méltatlanabb. Az egyenlő méltóság miatt egyaránt érinthetetlen a terhesség-megszakításról a szülők dönthetnek, ha annak törvényi feltételei fennállnak. A másodfokú ítéletben azonban a bíróság ezzel ellentétes álláspontot képvisel, a tanács elnöke alkotmánybírói különvéleményének megfelelően, az ítélet azonban csak a hatályos jogszabályokon alapulhat.” Először is: az AB határozat nem mondja ki, hogy a magzat jogilag nem ember. Másodszor: olvasható a tanács elnökének a vonatkozó határozathoz fűzött alkotmánybírói különvéleménye (megjelent a Magyar Közlönyben), és olvasható az ítélőtábla döntése, amelyben a tanács elnöke – a bírói tanács tagjaival együtt – esküjükhöz híven – a hatályos törvényi rendelkezéseket alkalmazva - a következőket mondta ki: „Az alperes felelősségének alapja az, hogy a szakmai szabályokat sértő eljárása következtében a II-III.rendű felpereseket elzárta a károsodásukhoz vezető folyamat jogszabály adta megszakításának lehetőségétől”, vagyis ahogy ezt a Legfelsőbb Bíróság más szavakkal kifejezte, az alperes az időben elvégezhető terhesség-megszakítás esélyének elvesztéséért igenis felelős. Az elutasítás egészen más elvi alapon – az elévülés jogalapján – történt.

nyomorék és az erkölcsi szörnyeteg bűnöző élete és méltósága is. Emberi méltósága és élete mindenkinek csorbíthatatlan, aki ember, függetlenül fizikai és szellemi fejlettségétől, illetve 52 állapotától...” Az Alkotmány 54. § (1) bekezdésének alkotmánybírósági értelmezése alapján tehát megállapítható, hogy a fogyatékos élet nem lehet értéktelenebb a „nemlétnél”, vagyis a magyar Alkotmány – mint az állam közrendjét megtestesítő norma – nem engedi meg a természetnél fogva károsodott személy saját élete értéktelenségére vonatkozó értelmezést, vagyis azt, hogy jobb lett volna nem megszületnie, mint fogyatékosan élnie. A Ptk. 4. §-ának (1) bekezdése értelmében a polgári jogi jogviszonyokban a jóhiszeműség és tisztesség követelményeinek megfelelően kell eljárni. A „Treu und Glauben” elve, amely a polgári jog megingathatatlan alappillérét képezi, a polgári jogi jogviszonyok etikai megalapozottságát jelenti. A tisztesség követelménye napjainkban már univerzális, nemzetek feletti, általánosan elismert elvnek tekinthető.53 A polgári jog alapelvét, a tisztesség etikai követelményét sérti a természetnél fogva fogyatékos személy kártérítési keresete orvosaival szemben, „azért, mert megszületett”. A Legfelsőbb Bíróság elvi határozatának további érvei az okozatossági elméleteken „futnak zátonyra”. Az adott tényállás mellett ugyanis az alperes mulasztásának következménye nem maga az I.rendű felperes fogyatékossága, hanem az időben elvégezhető terhességmegszakítás esélyének elvesztése. Határozottabban fogalmazva: ha az alperes nem követett volna el mulasztást, akkor a terhesség megszakítására, az I.rendű felperes magzati életének kioltására került volna sor. Vagyis újra visszaköszön a kiindulási probléma, jelesül az, hogy az I.rendű felperes szempontjából egyetlen szemrehányás tehető az alperesnek, mégpedig az, hogy az életét nem akadályozta meg. Vitathatatlan, hogy az I.rendű felperes kártérítési igényének emiatt történő elfogadásával a bíróság elismeri a személynek a saját élete kioltásához való jogát. Éppen ezért az adott tényálláskörben rendkívül gyakoriak a nyugat-európai – főként német – bírósági ítéletekben a prenatális eutanáziára való hivatkozások, és erre az álláspontra helyezkedik az élvonalbeli jogtudomány is.54 A jogi és alkotmányossági szakirodalom a prenatális eutanázia problémájához gyakran hozzákapcsolja az eugenika, vagyis az egészséges születéssel kapcsolatos nézetek etikailag, morálisan és társadalmilag még elfogadható határait. Ez az összefüggés az állásfoglalás kialakításánál azért nem elhanyagolható, mert az 52

64/1991. (XII. 17.) AB ABH 1991. 309.o. Werner Lorenz: „Rechtsvergleichung als Methode zur Konkretisierung der allgemeinen Grundsätze des Rechts” JZ. 1962. 264-275.o. L.továbbá: a Polgári Törvénykönyv Magyarázata Bpest, 2002. 33-34.o. 54 L.: Laufs: i.m. 798.o., Winter: i.m. (31.lj.) 164.o., Merkel: i.m. 172.o. 53

I.rendű felperes keresete folytán azt a kérdést veti fel, hogy az alperes köteles lett volna-e a beteg magzati életet kioltani, azaz ennek elmulasztása miatt követett-e el magával az I.rendű felperessel szemben jogsértést. Az elvi határozat szerint az I.rendű felperesnek alanyi joga van az alperessel szemben a kártérítés követelésére, mert életét károsodottan, az Alkotmányban biztosított személyhez fűződő jogainak sérelmével kell leélnie. Jogdogmatikailag az alanyi jog mindig valakinek a joga, absztrakt, vagy alanytalan alanyi jog nincs. Márpedig az I.rendű felperesnek ismeretlen eredetű kromoszóma-triszomiája miatt biológiailag, fiziológiailag esélye sem volt a teljes életre, a legmagasabb szintű testi és lelki egészségre (Alkotmány 70/D. § (1) bekezdés), vagyis erre nézve személy szerint alanyi joggal nem rendelkezett. Minthogy pedig a kifejtettek szerint alanyi rendelkezési joga a saját életéről sem volt, az alperes mulasztása az I.rendű felperes irányában semmilyen értelemben nem valósított meg alanyi jogsértést. Életét – bármennyire is méltányolhatók az elvi határozat emberiességi tiszteletreméltó szempontjai – úgy kell elfogadnia, ahogyan azt a természettől kapta, saját fogyatékossága hátrányaiért az alperes nem vonható felelősségre.

A szülők „wrongful birth” követelése A II. és III. rendű felperesek keresetének nyilvánvalóan van jogalapja.55 A kármeghatározást és a kárszámítást illetően a fejlett jogrendszerekben a többségi – és uralkodó – bírói és szakirodalmi álláspont szerint nem vagyoni kártérítésre csak az anya jogosult, mert hisz egyedül az ő önrendelkezési jogát sérti a terhességmegszakítás esélyének az elvesztése. Felvethető ugyan, hogy miután az Mvtv. preambuluma a családtervezés jogát a szülőknek biztosítja, ez a személyhez fűződő joga az apának is sérült. A törvény egészéből azonban az következik, hogy a terhesség-megszakítás joga – az egyéb feltételek fennállása esetén – egyedül az anyát illeti, még akkor is, ha a kérelem aláírására, illetve a megfelelő tájékoztatásra az Mvtv. 9. § (1) bekezdése és (3) bekezdése az apának is lehetőséget biztosít. A terhesség-megszakítás 55

Miként arra utalás történt, az előterjesztés a II. és III.rendű felperesek követelésének elévülésével nem kíván foglalkozni. Szükségesnek látja azonban megjegyezni, hogy ha – az elvi határozatban kifejtettek szerint – az alperes az időben elvégezhető terhesség-megszakítás esélyének elvesztéséért felelős, akkor károkozása ennek az esélynek az elmulasztásával végérvényesen bekövetkezett, és bekövetkezett a felperesek károsodása is, mert hisz az I.rendű felperes károsodott élete ettől az időponttól kezdődően megváltoztathatatlan volt. Maga az elvi határozat mondja, hogy „az emberi élet a fogantatástól kezdődően folyamatos” tehát a kár nem megszületésekor, hanem magzati állapotában akkor következett be, amikortól a terhesség-megszakítás a törvénynél fogva már kizárttá vált. Mivel az Mvtv. 6. §-ának (3) bekezdése szerint genetikai, teratológiai ártalom valószínűsége esetén a terhesség legvégső esetben a terhesség 24. hetéig szakítható meg, ezzel az időponttal a felperesek kára – az I.rendű felperes fogyatékossága miatti hátrányok – megváltoztathatatlanul bekövetkeztek. Ezzel az időponttal tehát az elévülés kezdetét vette. Más kérdés, hogy az elévülés az I.rendű felperes fogyatékosságának észleléséig, azaz megszületéséig nyugodott, ennek azonban az igény érvényesítésére kihatása nincs.

lehetőségére vonatkozó megfelelő szakmai tájékoztatás elmulasztása tehát kizárólag az anya személyiségi, önrendelkezési jogát sérti56, így személyhez fűződő jogainak megsértése miatt nem vagyoni kártérítésre egyedül az anya jogosult. Az összehasonlító jogi elemzéssel vizsgált ítéletek – és a mellékelt hazai ítéletek is -, valamint a tudományos álláspontok a szülők kártérítési igénye tekintetében a kártérítést a fogyatékos gyermek nevelésével együttjáró többletterhek megtérítésére szorítják, legalábbis ez az álláspont látszik a bíróságok gyakorlatában és az azt támogató szakirodalomban általánosan elfogadottnak.57 Ebben az összefüggésben utalni kell a Legfelsőbb Bíróság 941.számú elvi határozatára, amely szerint egy egészséges gyermek megszületése jogi értelemben kárnak nem minősíthető. Márpedig az ún. „wrongful birth” igényeknél abból kell kiindulni, hogy a szülők akartak gyermeket, családtervezési szándékuk azonban nyilvánvalóan egészséges gyermek születésére irányult. Vagyis e körben helye van az egészséges és fogyatékos élet közötti összehasonlításnak, szemben az I.rendű felperes követelésével, akinek esélye sem volt arra, hogy egészséges legyen. A szülők családtervezési szándéka viszont arra irányult, hogy egy egészséges gyermeknek adjanak életet, akinek az eltartását, nevelését, gondozását családtervezési döntésük meghozatala során vállalták. Káruk tehát e vállalásukhoz képest bekövetkezett hátrányokhoz igazodik, vagyis az alperes felelősségi körébe azok a többletterhek, gondozási, nevelési és tartási többletköltségek tartoznak, amelyek a tervezett és akart egészséges, de a természetnél fogva fogyatékosan született gyermek tartásának különbözeteként jelentkeznek. Ha ugyanis a bíróság a kártérítést nem szűkíti a felmerült többletkiadásokra, a kártérítésben olyan tételeket is figyelembe vesz, amelyek egyébként az egészséges gyermek eltartásával kapcsolatosak, azzal összefüggésben merülnek fel, márpedig ez ellentétben áll a 941. számú elvi határozatban és abban az általános jogelvben foglaltakkal, hogy az egészséges gyermek semmilyen körülmények között nem tekinthető kárnak.

56

Az abortusz és az anya önrendelkezési jogának összefüggésével az idézett AB határozat kimerítően foglalkozik. ABH 1991. 301-302.o. 57 Bár a BVerfG – ahogy erre az előterjesztés korábban hivatkozott (19.lj.) – leszögezte, hogy sem a gyermek létezését, sem pedig tartási költségeit nem lehet a német alaptörvény szerint kárként értékelni a fogyatékos létezés esetében sem, a bírói gyakorlat a fogyatékossággal járó többletterheket – a felelősség fennállása esetén – következetesen az orvosi felelősség szférájába utalja.

Javaslat A fentiekben elvégzett összehasonlító jogi elemzésre, törvényi szabályozásokra, ellentétes bírósági döntésekre és a Legfelsőbb Bíróság elvi határozatban közzétett álláspontjára figyelemmel az előterjesztés javasolja, hogy az Ítélőtábla Kollégiuma alakítsa ki az alábbi kollégiumi véleményt: I. A természetnél fogva fogyatékossággal született gyermek saját jogon nem igényelhet kártérítést, ha a terhesgondozás során elmaradt, vagy hibás orvosi tájékoztatás miatt anyja nem élhetett a terhesség-megszakítással kapcsolatban a jogszabály által biztosított jogával. II. Ha a felelősség és a kártérítés feltételei egyébként fennállnak, az anya személyiségi jogainak sérelme folytán nem vagyoni, a szülők pedig vagyoni kártérítésre jogosultak. III. A vagyoni kártérítés mértékét a fogyatékos és az egészséges gyermek eltartása, gondozása és nevelése közötti különbségek többletterheiben kell megállapítani. Amennyiben a Kollégium az előterjesztésben foglaltakkal egyetért és véleményét a fentieknek megfelelő tartalommal alakítja ki, akkor a Bsz. 33. §-ának (2) bekezdése alapján javasolja a Pécsi Ítélőtábla Polgári Kollégiumvezetőjének jogegységi eljárás kezdeményezését. Pécs, 2006. május 9.

Dr. Lábady Tamás a Pécsi Ítélőtábla Polgári Kollégiumának tagja

Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Bíróság 4/A. Pf.20.800/1992/8. szám A Magyar Köztársaság nevében! A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Bíróság, mint másodfokú bíróság, dr. B.A. ügyvéd által képviselt kk. B.A. felperesnek - dr. G.É. jogtanácsos által képviselt ... kórház alperes ellen nem vagyoni kártérítés iránt indított perében - amely perben a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Főügyészség fellépett - a Szolnoki Városi Bíróság 9.P.20.989/0991/18. számú ítélete ellen a felperes által 19. sorszám alatt beadott fellebbezés folytán meghozta a következő í t é l e t e t: A megyei bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyja. A le nem rótt másodfokú illetéket és az állam által előlegezett költséget az állam viseli. Az ítélet ellen fellebbezésnek nincs helye. I n d o k o l á s: Az elsőfokú bíróság ítéletében a felperesnek 2.000.000,-Ft. nem vagyoni kártérítés iránti keresetét elutasította. Az elsőfokú bíróság ítéletének indokolásában megállapította a beszerzett szakvélemények és ... tanú vallomása alapján, hogy a terhesség első harmadában elvégzett ultrahangos vizsgálat során - figyelemmel az ultrahang vizsgálat céljára - a felperes végtaghiányos rendellenessége nem volt kiszűrhető, és az nem összeegyeztethetetlen az élettel, aminek következtében annak felismerése esetén sem volt indokolt a vetélés, illetve koraszülés megindítása. Mivel az alperest - megállapítása szerint - mulasztás nem terhelte, mellőzte annak vizsgálatát, hogy megvalósult-e a felperesnél a nem vagyoni kár törvényi tényállása. A felperes fellebbezésében az elsőfokú bíróság ítéletének a megváltoztatását, és kereseti kérelmének megfelelően az alperest 2.000.000,-Ft. nem vagyoni kártérítés megfizetésére kérte kötelezni. Álláspontja szerint az elsőfokú eljárás során bevont szakértők véleményei megnyugtatóan nem zárták ki azt, hogy az alperest mulasztás terheli abban, hogy az ultrahangos vizsgálatok alkalmával nem észlelték a fejlődési rendellenességet a bal alkar és kéz hiányát, azt, hogy mely terhességi héttől kezdődően állapítható meg ultrahangos vizsgálattal a magzat végtagfejlődési rendellenessége. Nem állapítható meg, hogy mikor kötelező az un. célzott vizsgálat elvégzése, s az, hogy ha valami módon mégis észlelte volna az alperes dolgozója a végtag fejlődési rendellenességét, akkor mi lett volna a teendője. Mit és milyen alapon tekintenek élettel összeegyeztethetetlen fejlődési rendellenességnek. Kérte a szakértői vélemények felülvéleményezésének elrendelését az Egészségügyi Tudományos Tanács Igazságügyi Bizottsága által.

Az alperes fellebbezési ellenkérelme az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyására irányult. Perköltségigénye a felperessel szemben nem volt. A felperes fellebbezése nem alapos. A megyei bíróság elfogadta ítélkezése alapjául az elsőfokú bíróság által megállapított tényállást. Az elsőfokú bíróságnak a felperes keresetét elutasító jogi döntése helyes, azonban a megyei bíróság az elsőfokú bíróság által kifejtett indokokkal részben ért egyet. ----A megyei bíróság az elsőfokú bíróság álláspontját eltérően nem abból indult ki a felperes nem vagyoni kárigényének elbírálásánál, hogy a felperes a megszületése tényére hivatkozik, arra, hogy a megszületésben az alperest terheli-e mulasztás, vagy sem, s indokolt lett volna-e a vetélés, illetve a koraszülés megindítása. A felperes ugyanis nem hivatkozhat - az őt ért hátrányként - arra, hogy amennyiben észlelik a terhesség tartama alatt a rendellenességet, a szülei terhesség megszakítása mellett döntöttek volna. Ellenkező esetben ez azt eredményezné, hogy a felperes azért részesülne kártérítésben, mert megszületett és él, azaz az elmaradt halálért kapna kártérítést. Ennek a nem vagyoni kártérítés körében való értékelése az élet védelmével összeegyeztethetetlen. A felperesnek nincs a nem vagyoni kártérítés szempontjából kára - hisz az élet ennek nem tekinthető. A kártérítés egyik fogalmi eleme hiányzik, ezért a felperesnek megszületése tényére alapított kártérítési igénye nem lehetett eredményes. A megyei bíróság a felperes kérelmére ugyan az ügy megnyugtató érdemi eldöntése érdekében az elsőfokú bíróság által beszerzett szakvélemények felülvizsgálatát rendelte el, és ennek érdekében a másodfokú eljárás során szakvéleményt szerzett be az Egészségügyi Tudományos Tanács Igazságügyi Bizottsága részéről. A megyei bíróság azonban a korábban kifejtettek és a később kifejtendők miatt a szakvéleményt a vonatkozásban, hogy a terhesség-megszakításra vonatkozó jogszabályok értelmezése körében mit kell érteni az élettel összeegyeztethetetlen rendellenességnek, ami miatt bármikor megindítható a vetélés, illetve koraszülés, érdemben nem vizsgálta és nem is tette ítélkezése alapjává. A felperes kifejezetten nem hivatkozott ugyan arra, hogy a kártérítési igényét arra alapozza, hogy a fejlődési rendellenességgel - bal alkar és kéz kifejlődésének elmaradásával - született és ez a rendellenesség az alperes tevékenységére vezethető vissza, mert ezáltal kára és az alperes jogellenes magatartása között ok-okozati összefüggés áll fenn, azonban a felperes keresetének teljes körű elbírálása érdekében vizsgálta ezt a kérdést. Ennek során megállapította, hogy sem az elsőfokú bíróság által, sem a másodfokú eljárás során beszerzett szakértők részéről nem merült fel az, hogy a felperes fejlődési rendellenessége és az alperesi magatartás között, okozati összefüggés megállapítható

lenne. Egyik szakértő sem utalt arra, hogy az alperes ezzel kapcsolatban nem úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható. Ez egyéb adatokból sem állapítható meg. Ezért azt kellett megállapítani, hogy a felperes fejlődési rendellenessége független az alperesi magatartástól, a felperes károsodásának bekövetkezésében az alperes magatartása ténylegesen nem játszott szerepet. Az alperes kártérítési felelőssége ezért ezzel kapcsolatban nem állapítható meg. ................. Szolnok 1993. június 24.

Fővárosi Bíróság mint másodfokú bíróság 11.Pf.23484/1995/3 A Magyar Köztársaság nevében! A Fővárosi Bíróság, mint másodfokú bíróság a dr. Á. Gy. ügyvéd által képviselt I.r., II.r., és III.r. felpereseknek, akiknek pernyertessége érdekében beavatkozott dr. L.J. alkalmazott által képviselt Kft. a dr. K.T.Z. ügyvéd által képviselt ... kórház alperes ellen kártérítés iránt a Budai Központi Kerületi Bíróság előtt folyamatba tett perében az 1995. április hó 19. napján 7.P.21.145/1994/25 szám alatt hozott ítélet ellen az alperes részéről 26,27 sorszám alatt benyújtott fellebbezés folytán meghozta a következő: í t é l e t e t: A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság közbenső ítéletét részben megváltoztatva, az I.r. és a III.r. felpereseknek a II.r. felperes fejlődési rendellenességével okozati összefüggésben felmerült többletkiadásaiért az alperes kártérítési felelősségét megállapítja. A II. r. felperes keresetét elutasítja. Kötelezi az alperest, hogy az I.r. és a III.r. felpereseknek - az őket képviselő ügyvéd részére - 15 nap alatt 3.000.- Ft. fellebbezési eljárási részköltséget fizessen meg. A fellebbezési illetéket az állam viseli. Az ítélet ellen fellebbezésnek nincs helye.

INDOKOLÁS l992. május 12-én született meg az alperesi kórházban a II.r. felperes, az I. és IlI.r. felperesek gyermeke. A gyermeknél 4 cm átmérőjű, ép bőrrel fedett agyhártya sérv állt fenn, kissé - asszimmetriás agykamrákkal és a vizsgálatok az agy komplex fejlődési rendellenességét igazolták. A gyermek testi és szellemi fejlődésben visszamaradt, egyik szemére nem lát, beszélni, állni, járni nem tud és epilepsziás rohamai vannak. A rendszeres

kezelések,

foglalkozások

-

gyógytorna,

gyógypedagógus,

konduktor,

rehabilitáció stb. - az állapotában ezideig lényeges javulást nem eredményeztek. A felperesek a gyermek egészségkárosodásával kapcsolatos vagyoni és nem vagyoni

káraikat érvényesítették a jelen perben. A kártérítési követelésük jogalapját Ptk.339.§./1./ bek.-re alapították, utalva a Ptk.348.§-ra és az Egészségügyi Törvény 43. §-ra. Arra hivatkoztak, hogy a II.r. felperesnél a fejlődési rendellenességet megfelelő vizsgálattal a terhesség olyan szakaszában ki lehetett volna mutatni, amikor az még megszakítható volt. A magas AFP értékre, az UH leletre és kissé több magzatvízre figyelemmel, ugyanis a súlyos magzati rendellenesség már a terhesség 18-20-ik hetében észlelhető volt, ezzel szemben csak a 34-ik hetében észlelték. Az alperes jogalap hiányában a felperesek keresetének elutasítását kérte. Az elsőfokú bíróság - a Ptk. 339. §. (1) bek. és 348. § (1) bek.-e alapján - közbenső ítélettel megállapította az alperes felelősségét „a II. r. felperes egészségkárosodása vonatkozásában.”

Megállapította,

hogy”

alperes

kártérítési

felelősséggel

tartozik

felpereseknek a fel nem ismert magzati fejlődési rendellenesség gyanúja miatti további célzott vizsgálatok elmulasztása következtében keletkezett károkért.” A közbenső ítélet ellen az alperes nyújtott be fellebbezést, amelyben annak megváltoztatását és a kereset elutasítását kérte. Álláspontja szerint az elsőfokú ítélet megalapozatlan és törvénysértő, mert a célzott vizsgálatokat elvégezték, erre jogosultak és képesek voltak és a kórház részéről mulasztás nem történt. A felperesek ellenkérelme az elsőfokú közbenső ítélet helybenhagyására irányult. A fellebbezés érdemben nem alapos. ................ ............. Kiemeli a másodfokú bíróság, hogy a II. r. felperes egészségkárosodása fejlődési rendellenességre vezethető vissza, azért az alperes nem felelős. A felelősség kizárólag azért terheli, mert a fejlődési rendellenességet időben nem ismerte fel, amikor a terhesség még megszakítható lett volna és így a II. r. felperes megszületett. Kártérítési kötelezettség tehát csak a II. r. felperes egészségi állapotával összefüggő károkért, az abból eredő, az egészséges gyermekhez képest felmerülő többletkiadásokért terheli. Ezek a károk, többletkiadások pedig a szülőknél, I. r. és III. r. felperesnél merülnek fel. A fentebb kifejtettek … Budapest, 1995. június 13.

A Pécsi Ítélőtábla Pf.I.20.187/2004/5.szám

A Magyar Köztársaság nevében!

A Pécsi Ítélőtábla a dr. S. T. ügyvéd által képviselt kk.V. L. I. rendű, V. K. II. rendű és V. K. III. rendű felpereseknek - a dr. K. I. ügyvéd által képviselt kórház alperes ellen kártérítés megfizetése iránt a Baranya Megyei Bíróságon indított perében a 2004. február 5. napján kelt I.P.21.719/2002/22. sorszámú közbenső ítélet ellen az alperes részéről 23. sorszám, a felperesek részéről 24. sorszám alatt benyújtott fellebbezés folytán meghozta a következő

í t é l e t e t:

A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság közbenső ítéletét megváltoztatja, és a keresetet elutasítja. Kötelezi a felpereseket, hogy 15 napon belül egyetemlegesen fizessenek meg az alperesnek 1.000.000 (egymillió) forint együttes első- és másodfokú perköltséget. Az ítélet ellen fellebbezésnek helye nincs.

Indokolás

A II. rendű felperes 1996-ban, negyven éves korában vállalkozott ötödik terhességének kihordására. 1996. február 20-án jelentkezett első alkalommal az alperes nőgyógyászati szakrendelésén, ahol a szakorvos 8 hetes terhességet állapított meg. Az 1996. március 4-ei ismételt megjelenése során kiállított terhesgondozási könyvben 1996. március 8-ai dátummal 12 hetes terhességet rögzítettek.

Az AFP laboratórium nyilvántartásába 1996. április 4-én bevezetett feljegyzés szerint a felperes vérének alfa-fötoprotein (AFP) értéke 0,5 MOM, amely kórosan alacsony. Az AFP vizsgálat eredményét sem a terhesgondozási könyvben, sem a nőgyógyászati szakrendelésen vezetett betegkartonban nem tüntették fel.

A felperes terhessége zavartalanul zajlott, az ultrahang vizsgálatok során a szakorvos magzati fejlődési rendellenességet nem észlelt. 1996. szeptember 17-én császármetszéssel született meg az I. rendű felperes, akinél nyomban a szülést követően küllem és kromoszóma vizsgálat alapján Down-kór fennállását diagnosztizálták. 1996-ban a Down-kór felismerésére a terhesség 10-11. hetében chorionboboholymintavétel (CVS) útján, illetve a terhesség 16-18. hetében magzatvízminta-vétel (amniocentesis) segítségével volt mód. Amennyiben e vizsgálatok eredménye alapján a magzat fejlődési rendellenessége vetődött volna fel, a II. rendű felperes a terhességének megszakítását kérte volna. Az elsőfokú bíróság közbenső ítéletével megállapította, hogy az alperest a felperesekkel szemben kártérítési felelősség terheli azzal összefüggésben, hogy az I. rendű felperesnél fennálló Down-kór diagnosztizálása a terhesség 20. hetéig nem történt meg. Álláspontja szerint az alperes alkalmazottai a II. rendű felperes terhessége során nem alkalmazták a legcélravezetőbb vizsgálati módszereket, nem tettek meg mindent a terhességi rendellenesség feltárása érdekében, nem voltak figyelemmel a II. rendű felperes veszélyeztetett terhességére, és ennek lehetséges kockázati tényezőiről felvilágosítást nem adtak. Az elsőfokú bíróság közbenső ítélete ellen mindkét fél fellebbezéssel élt. A felperesek – az ítélet helyes indokai alapján történő helybenhagyása mellett – a rendelkező rész megváltoztatását kérték annyiban, hogy az alperes kártérítési felelőssége a felperesekkel szemben az I. rendű felperes fejlődési rendellenességének fel nem ismerésével kapcsolatban keletkezett károkért áll fenn. Az alperes a közbenső ítélet megváltoztatását és a kereset elutasítását kérte. A fellebbezésben kifejtett indokok szerint az elsőfokú eljárás során megfelelően bizonyították, hogy a II. rendű felperest kóros leletének ismeretében ismételt vizsgálatra utalta be, amelyen a II. rendű felperes saját elhatározásából nem jelent meg. Sem a magzati fejlődési rendellenesség diagnosztizálása, sem pedig a tájékoztatási kötelezettség teljesítése tekintetében a kártérítési felelősséget megalapozó mulasztás terhükre nem állapítható meg. A felperesek fellebbezése nem alapos, az alperes fellebbezése alapos.

A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság által megállapított tényállást kiegészíti azzal, hogy a felperesek a keresetlevél 2002. december 23. napján történt benyújtását megelőzően, 2001. augusztus 30-án írásban jelentették be kártérítési igényüket az alperesnél. Az így kiegészített tényállásból az elsőfokú bíróság tévesen következtetett az alperes kártérítési felelősségének fennállására. A felperesek keresetüket arra alapították, hogy az alperes alkalmazottai a II. rendű felperes terhességének gondozása során az akkor hatályos, egészségügyről szóló 1972. évi II. törvény 43. §-a (2) bekezdésének előírásait megsértve az I. rendű felperes súlyos fejlődési rendellenességét nem

diagnosztizálták, ezáltal a II. rendű felperest megfosztották attól a lehetőségtől, hogy nem kívánt terhességét megszakíttassa. Az alperes szakmai szabályoknak megfelelő, az elvárható legnagyobb gondosság szerinti eljárása esetén az I. rendű felperesnél kialakult Down-kór felismerhetővé vált volna, és ennek ismeretében a II. rendű felperes a peres eljárásban tett nyilatkozata szerint a magzati élet védelméről szóló 1992. évi LXXIX. törvény 5.§-ának (1) bekezdésében és 6.§-ának (3) bekezdésében biztosított jogával élve terhességének megszakítását kérte volna. Amennyiben tehát az alperes alkalmazottai nem mulasztanak, az I. rendű felperest magzati életétől megfosztják. A Ptk.9.§-a szerint a jogképesség az embert, ha élve születik, fogamzásának időpontjától kezdve megilleti. Bár a jog a magzatot nem ismeri el személynek, azaz jogalanynak, a gyermeknek már születése előtt, tehát magzati állapotában is vannak jogai, amelyek az élve születés feltételétől függően illetik meg. Nincs azonban feltételes alanyi joga sem arra, hogy magzati életétől az 1992. évi LXXIX. törvény rendelkezései alapján megfosszák. A feltételes, vagyis az élveszületéstől függő jogképesség a magzat alanyi jogai tekintetében egy függő jogi helyzetet jelent, amelyben az alanyi jog csak eshetőlegesen, egy jövőbeni tény bekövetkezésétől függően keletkezik a fogantatás időpontjára visszamenőleges hatállyal. A magyar jog tehát nem ismeri el a magzat alanyi jogát sem a megszületésre, sem arra, hogy művi beavatkozással az életét elvegyék. Ez utóbbi elismerése egyébként az aktív eutanáziához való jog legalizálását jelentené. Alanyi jog hiányában pedig az alperes részéről hiányzik a cselekmény jogellenessége, amely az I. rendű felperes tekintetében a Ptk.339.§-a (1) bekezdésének értelmében a kártérítési felelősség megállapítását kizárja. Vagyis az alperesnek az a mulasztása, hogy az I. rendű felperes vonatkozásában nem végeztette el azokat a vizsgálatokat, amelyek alapján genetikai – kromoszóma – károsodása nagy valószínűséggel bizonyossá vált volna, és ezzel megvalósultak volna az indukciós terhesség-megszakítás tényálláselemei, alanyi jog hiányában nem minősülnek alanyi jogsértésnek, jogellenes magatartásnak, így az I. rendű felperes ezen az alapon kártérítésre sem tarthat jogszerűen igényt. A II.-III. rendű felperesek vonatkozásában viszont a másodfokú bíróság alaposnak találta az alperes elévülési kifogását. A Ptk.326.§-ának (1) bekezdése szerint az elévülés akkor kezdődik, amikor a követelés esedékessé vált. A Ptk.360.§-ának (1) bekezdése értelmében a kártérítés a károsodás bekövetkeztekor nyomban esedékes. Az I. rendű felperesnél diagnosztizált Down-kór kialakulása nem vitásan az alperestől függetlenül megindult okfolyamat eredménye. Az alperes felelősségének alapja erre figyelemmel kizárólag az lehet, hogy a szakmai szabályokat sértő eljárása következtében a II-III. rendű felpereseket elzárta a károsodásukhoz vezető folyamat jogszabály adta megszakításának lehetőségétől. A magzati élet védelméről szóló 1992. évi LXXIX. törvény 5. §-ának (1) bekezdése szerint a terhesség veszélyeztetettség, illetőleg az állapotos nő súlyos válsághelyzete esetén a törvényben meghatározott feltételekkel megszakítható. A törvény 6.§-ának (3) bekezdése szerint a terhesség a 20. hetéig – a

diagnosztikus eljárás elhúzódása esetén 24. hetéig – szakítható meg, ha a magzat genetikai, teratológiai ártalmának valószínűsége az 50 %-ot eléri. A II. rendű felperes terhesgondozási könyvében 1996. március 8-án rögzített terhességi kort figyelembe véve a fenti jogszabályi rendelkezések alapján 1996. május 2. napjáig, legkésőbb 1996. május 31. napjáig lett volna lehetőség a terhesség megszakítására indukált vetélés útján. A Down-kór orvosi szempontból – a leghatározottabb orvos-szakmai standardok szerint - a szülés utáni élettel összeegyeztethetetlen rendellenességnek nem minősül, ezért 1996. május 31. napját követően törvényes lehetőség a károsodás elhárítására, vagyis a terhesség művi megszakítására már nem volt, a II-III. rendű felperesek károsodása tehát ebben az időpontban befejezetté és visszafordíthatatlanná vált. A II.-III. rendű felperesek azonban követelésüket mindaddig menthető okból nem tudták érvényesíteni, amíg a károsodásról nem szereztek tudomást. Eddig az időpontig tehát az elévülés a Ptk.326.§-ának (2) bekezdése értelmében nyugodott. Az I. rendű felperes betegségét küllem és kromoszóma vizsgálat alapján nyomban a szülést követően megállapították, így a jogérvényesítés akadálya 1997. szeptember 17. napjával elhárult. Az akadály megszűnésének időpontjában azonban a Ptk.324.§-a (1) bekezdése szerinti elévülési idő még nem telt el, illetve abból egy évnél több volt hátra, ezért az elévülés nyugvásának jogi relevanciája nem volt. A II-III. rendű felperesek követelésüket az esedékesség időpontjától, vagyis 1996. május 31. napjától számított öt évig, legkésőbb 2001. május 31. napjáig érvényesíthették volna. A 2001. augusztus 30. napján kelt írásbeli felszólítás időpontjáig az elévülési idő már eltelt, így a felszólítás a Ptk. 327.§-ának (1) bekezdése szerinti joghatás kiváltására, az elévülés megszakítására nem volt alkalmas. A keresetlevél benyújtásának időpontjában a II-III. rendű felperesek követelése elévült, így a Ptk.325.§ának (1) bekezdése értelmében bírósági úton eredményesen nem volt érvényesíthető. A kifejtettekre figyelemmel a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság közbenső-ítéletét a Pp.253. §ának (2) bekezdése alapján megváltoztatta, és a felperesek keresetét elutasította. A másodfokú bíróság döntésével az alperes pernyertes lett, ezért a felperesek a Pp. 78.§-ának (1) bekezdése alapján kötelesek részére ügyvédi munkadíjból álló együttes első- és másodfokú perköltséget fizetni. A felperesek személyes költségmentességben részesültek, erre tekintettel az illetéket a költségmentesség alkalmazásáról szóló 6/1986.(VI.26.) IM rendelet 13.§-ának (1) bekezdése és 14.§-a alapján az állam viseli. P é c s, 2004. június 16.

A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG LEGFELSŐBB BIRÓSÁGA mint felülvizsgálati bíróság

..

..

Pfv. III.22.193/2004/5.szám

A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága a dr. S. T. ügyvéd által képviselt kk. V. L. I.r., V. K. II.r. és V. K. III.r. felpereseknek a dr. K. I. ügyvéd által képviselt ... kórház alperes ellen kártérítés megfizetése iránt a Baranya Megyei Bíróság előtt 1.P.21.719/2002. szám alatt megindított ás a Pécsi Ítélőtábla Pf.I.20.l87/2004/5. számú ítéletével befejezett perében a jogerős ítélet ellen a felperesek által 27. sorszám alatt benyújtott felülvizsgálati kérelem folytán a 2005. év április hó 6. napján megtartott tárgyaláson meghozta a következő ítéletet: A Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet hatályon kívül helyezi és a Baranya Megyei Bíróság

1.P.2.719/2002/22.

számú

közbenső

ítéletét

az

alábbi

szövegezésbeli

változtatással hagyja helyben; az alperest kártérítési felelősség terheli a felperesekkel szemben az 1996. szeptember 17-én született I.r. felperes fejlődési rendellenességének fel nem ismerésével a felpereseknek okozott károkért. Az iratokat az elsőfokú bíróságnak küldi meg. Kötelezi az alperest, hogy 15 nap alatt fizessen meg a felpereseknek 500.000 (Ötszázezer) forint együttes másodfokú és felülvizsgálati eljárási költséget. Az illetékeket az állam viseli.

-2Pfv. 111.22.193/2004/5. szám

Indokolás A II. és a III.r. felperesek gyermeke, az I.r. felperes a 40 éves II.r. felperes ötödik terhességéből 1996. szeptember 17. napján született. A II.r. felperes terhesgondozását az alperesnél végezték. Az I.r. felperesnél a szülést követően Down-kór fennállását diagnosztizálták. A felperesek a vagyoni és nem vagyoni kártérítés iránti keresetüket arra alapították, hogy az

alperes

alkalmazottai

a

II.r.

felperes

terhességének

gondozása

egészségügyről szóló, akkor hatályos 1972. évi II. törvény (Eü. tv.) 43.§-a (2)

során

az

bekezdését

megsértve nem diagnosztizálták a Down-kór fennállását, és ezáltal nem tették lehetővé a nem kívánt terhesség megszakítását. Az alperes a kereset elutasítását kérte. Azzal érvelt, hogy a szükséges vizsgálatok elvégzését elrendelte, és megadta a tájékoztatást a kockázati tényezőkről. Az elsőfokú bíróság a közbenső ítéletében megállapította, hogy az alperest a felperesekkel szemben kártérítési felelősség terheli azzal összefüggésben, hogy az I.r. felperesnél fennálló Down-kór diagnosztizálása a terhesség 20. hetéig nem történt meg. Miután a II.r. felperes terhessége alatti ambuláns kezelésre vonatkozó dokumentáció nem volt fellelhető, az elsőfokú bíróság részletes tanúbizonyítást folytatott le és ennek alapján nem tartotta megállapíthatónak, hogy a kezelőorvos az átlagosnál nagyobb kockázati tényezőkről, a II.r. felperes vérében kimutatott AFP érték kóros voltáról, illetőleg annak következményeiről tájékoztatást adott volna. Nem tartotta az elsőfokú bíróság bizonyítottnak azt sem, hogy az AFP vizsgálat megismétlése azért maradt el, mert arra a beutalóval rendelkező II.r. felperes nem jelentkezett. Az elsőfokú közbenső ítélet szerint nem állapítható meg, hogy a kezelőorvos a II.r. felperest kromoszóma vizsgálatra utalta volna. A beszerzett igazságügyi orvosszakértői vélemény szerint a Down-kórnak, mint súlyos fejlődési rendellenességnek a

-3Pfv.III.22.193/2004/5.szám kimutatása a terhesség 10. és 11., illetőleg a 16-18. hetében különböző vizsgálatokkal lehetséges, az AFP szint kimutatott kóros csökkenése pedig a további vizsgálatokat indokolta volna. Az elsőfokú közbenső ítélet indokolásában a bíróság az Eü.tv. 43. §-ának (2) bekezdésében előírtak mellett utalt a terhesgondozásról szóló 33/1992. (XII. 23.) NM rendelet (R.) 1. §-ára és 8. §-ának (1) bekezdésére is. Megállapította, hogy az alperes az előírt kötelezettségeinek nem tett eleget, megfelelő tájékoztatást nem adott, így a magzati élet védelméről szóló 1992. évi LXXIX. törvény (Tv.) 6. §-ának (2) bekezdése alapján nem kérhette a II.r. felperes a terhessége megszakítását. Az alperes jogellenes magatartásával okozati összefüggésben keletkezett a felpereseknek az a kára, hogy az I.r. felperesnek az egész életét az emberi méltóságot sértő körülmények között kell leélnie, a II-III.r. felpereseknek pedig az addigi életkörülményeik több okból is hátrányosan változtak. A felek fellebbezése folytán meghozott másodfokú ítéletben a bíróság a közbenső ítéletet megváltoztatta, a keresetet elutasította. A másodfokú bíróság a tényállást azzal egészítette ki, hogy a felperesek a keresetlevél 2002. december 23. napján történt benyújtását megelőzően, 2001. augusztus 30-án jelentették be írásban kártérítési igényüket az alperesnél. A másodfokú ítélet indokolása szerint a Ptk. 9. §-án alapuló feltételes az élve születéstől függő - jogképességből nem következik, hogy a magyar jog elismerné a magzat alanyi jogát a születésre, vagy arra, hogy életét művi beavatkozással elvegyék. Alanyi jog hiányában pedig az I.r. felperes tekintetében hiányzik az alperes magatartásának jogellenessége, ezért a Ptk. 339. §-ának (1) bekezdése alapján nem kötelezhető kártérítésre. A II-III.r. felperesek tekintetében az alperes elévülési kifogását a másodfokú bíróság alaposnak tartotta. A másodfokú ítélet indokolása szerint az alperes kártérítő felelősségét az adja, hogy elzárta a II-III.r. felpereseket a „károsodásukhoz vezető folyamat jogszabály adta megszakításának lehetőségétől”. Ez az utolsó időpont a terhesség 20. hetének letelte, azaz az esedékesség időpontja 1996. május 31. napja. A követelésük ezért 2001. május 31. napjáig volt érvényesíthető. Miután a II-III.r. felperesek az igényüket 2001. augusztus 30. napján jelentették be, ezért követelésük elévült. A másodfokú bíróság

-4Pfv. III.22.193/2004/5. szám az ítéletének indokolásában kitért arra is, hogy a szülés időpontjáig az elévülés a Ptk. 326. §-ának (2) bekezdése alapján nyugodott. Az akadály megszűnésének időpontjában azonban a Ptk. 324. §-ának (1) bekezdése szerinti elévülési idő még nem telt el, illetve abból egy évnél több volt hátra, ezért az elévülés nyugvásának jogi relevanciája nem volt. A jogerős ítélet ellen a felperesek éltek felülvizsgálati kérelemmel, amely az alperes kártérítő

felelősségét

megállapító

közbenső

ítélet

meghozatalára

irányult

olyan

tartalommal, hogy a bíróság az 1996. szeptember 17-én született I.r. felperes fejlődési rendellenességének fel nem ismerésével kapcsolatban keletkezett károkért állapítsa meg az alperes felelősségét. A felperesek szerint a jogellenesség és a felróhatóság vizsgálata nem választható szét az I.r., illetőleg a II-III.r. felperesek tekintetében. Mind a három felperes esetében az a kártérítő felelősség alapja, hogy a fejlődési rendellenességet az alperes kellő időben nem ismerte fel, és csak a felelősség mértéke, módja között lehet különbség. A másodfokú bíróság ezért jogszabálysértő módon állapította meg azt, hogy az I.r. felperessel szemben az alperes magatartása nem jogellenes. Az Alkotmánybíróság 48/1998. (XI. 23.) AB határozata szerint a magzat jogilag nem ember, a terhességmegszakításról a szülők dönthetnek, ha annak törvényi feltételei fennállnak. A másodfokú ítéletben azonban a bíróság

ezzel

ellentétes

álláspontot

képvisel,

a

tanács

elnöke

alkotmánybírói

különvéleményének megfelelően, az ítélet azonban csak a hatályos jogszabályokon alapulhat. A felperesek utaltak a Legfelsőbb Bíróság 941. számú elvi határozatára is, amely arról rendelkezik, hogy az egészséges gyermek megszületése nem tekinthető kárnak. Ebben az esetben azonban nem egészséges gyermek született, így más elvi kérdés merült fel. A felperesek szerint az elévülési idő kezdete nem helyezhető korábbra, mint a károsodás bekövetkezése. Ha a károsodás bekövetkeztének az a feltétele, hogy az befejezetté és visszafordíthatatlanná váljék, akkor ez az időpont a megszületési időpont, amelyhez képest a követelés nem évült el. A terhességmegszakítási időpontnak annyiban van jelentősége, hogy meddig terheli az alperest a legnagyobb gondosság annak érdekében, hogy a genetikai károsodás felismerhetővé váljék. A Ptk. 326. §-ának (2) bekezdése

-5Pfv. III.22.193/2004/5. szám értelmében az elévülés nyugvása is csak a károsodás bekövetkezte után kezdődhet el. Ennek folytán jogszabálysértő a másodfokú ítéletnek az az okfejtése, miszerint a károsodás bekövetkezte a Down -kóros magzati állapot volt és az elévülés a gyermek születéséig nyugodott. E körben a felperesek a Pp. 139. §-a alapján arra is utaltak, hogy a bíróság jogszabálysértő módon vette figyelembe az elévülést, mint ellenkérelmet, mert az alperes bizonyítékok és tények nélkül terjesztette elő kifogását, amelyet a bíróság töltött meg tartalommal. A kereset ezért az elévülés miatt nem volt elutasítható. A Pp. 235. §-ának (1) bekezdésére tekintettel az ítélet azzal, hogy a fellebbezés részeként kezeli az elévülési kifogást, jogszabálysértő módon határozta meg a fellebbezés tartalmát, figyelemmel arra, hogy az írásbeli fellebbezésben az elévülési kifogás nem szerepelt. Az elévülés, mint új tény sem fogadható el a másodfokú eljárásban. Ennél fogva a másodfokú bíróság megsértette a Pp. 253. §-ának (3) bekezdését is. A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelem előzetes megvizsgálása alapján a felülvizsgálati eljárás lefolytatását elrendelte. Az alperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős ítélet hatályban tartására irányult. Érvelése szerint az alperes „kifogásolt” magatartása akkor valósult meg, amikor még magzatról van szó, így nem lehet a Ptk. 339. §-ában megfogalmazott “más”-nak, mint jogalanynak tekinteni. Sem az Alkotmány, sem a Ptk. nem teremthet alapot kártérítésre azon az alapon, hogy a kár a károsultat azért érte, mert nem vették el az életét. Ilyen pert sem

egészséges,

sem

beteg

gyermek

nem

indíthat.

Az

egészségkárosodás

kialakulásában pedig az alperes vétlen. Az alperes szerint a kártérítés esedékességi időpontja az, amikor a károsodás visszafordíthatatlanul bekövetkezett, miként azt a másodfokú ítélet helyesen megállapította. Utalt az alperes arra is, hogy az elévülésre a másodfokú bíróság a tanácskozásra történő visszavonulásáig korlátlanul hivatkozhat. A felülvizsgálati kérelem az alábbiak szerint alapos.

-6Pfv.III.22.l93/2004/5.Szám A bíróságnak a jogvita elbírálása érdekében mindenekelőtt abban a kérdésben kellett állást foglalni a: a hatályos jogszabályok egybevetett értelmezéséből levezethető-e, hogy a fogyatékossággal született gyermeknek saját jogán lehet kártérítési igénye azon az alapon, hogy a hibás, illetőleg elmaradt tájékoztatás folytán a terhességmegszakítás jogával felruházott szülő e jogát nem gyakorolhatta, és ezért a fogyatékos gyermek egészségkárosodott állapotban kényszerül leélni az életét. A Legfelsőbb Bíróság több eseti döntésében kifejtette, hogy a kártérítés követelésének joga megilleti a fogyatékos gyermeket. A jogerős ítéletben a bíróság ezzel ellentétesen foglalt állást, okfejtése azonban téves. A jogerős ítélet azt helyesen állapította meg, hogy az alperes kórháznak, a szakmai szabályoknak megfelelő, az elvárható gondosság szerinti eljárása esetén az I.r. felperesnél kialakult Down-kór felismerhetővé vált volna. A jogerős ítélet megállapítja a kórház kártérítő felelősségének alapját, illetőleg azt is, hogy az arra jogosult, a jogszabályban feljogosított terhes

anya

magzata

károsodott

állapotának

ismeretében

élt

volna

a

terhességmegszakítás jogával. Az ügy megítélése szempontjából azonban nem annak a jogerős ítéletben kiemelt körülménynek van jelentősége, hogy amennyiben az alperes alkalmazottai nem mulasztanak, az I.r. felperest magzati életétől megfosztják, hanem döntő jelentősége annak van, hogy az alperes hibájából egy törvény által biztosított joggal való élés lehetősége elmaradt, és ennek következtében a fogyatékos gyermek a születésétől kezdve nem élhet teljes életet. A Legfelsőbb Bíróság egyetért a jogerős ítéletnek azzal a fejtegetésével, hogy a Ptk. 9. §-a szerinti jogképesség az embert, ha élve születik, fogamzásának időpontjától kezdve megilleti. Az is helytálló, hogy a magzat nem ember, vagyis nem jogalany, de magzati léte alatt is vannak jogai, amelyek a születés feltételétől illetik meg. Az emberi élet védelme nem szorítkozhat a jogalanyisággal felruházott, megszületett ember életére, ugyanis az emberi élet a fogantatástól kezdődően folyamatos. Ebből következik magának a magzati élet védelméről szóló törvénynek a léte, és azok a rendelkezések is, amelyek a terhesség megszakítását meghatározott feltételekhez kötik. A

-7Pfv. 111.22.193/2004/5. szám törvény értelemszerűen nem a magzatot, hanem a szülőket (az állapotos nőt) ruházza fel döntési jogosultsággal, hogy a jogszabályban előírt feltételek megvalósulása esetén a terhesség megszakításáról dönthessenek. A Tv. 5. §-a szerint a terhesség csak veszélyeztetettség esetén, a törvényben meghatározott feltételekkel szakítható meg. A Tv. 6. §-a (1) bekezdésének b) pontja szerint a terhesség a 12. hetéig megszakítható, ha a magzat orvosilag valószínűsíthetően súlyos fogyatékosságban vagy egyéb károsodásban szenved. A terhességmegszakításnak ez indikációja lehet; az orvosilag ellenőrzött súlyos fogyatékosság a megszakítás oka pedig éppen azért lehet, mert - a szülőkön kívül - a magzatot is védi a törvény, beleértve az élve születést is. Mindezeket figyelembe véve a fogyatékossággal született gyermeknek sérül az az Alkotmányban biztosított joga, amely szerint minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz (54. § (1) bek.), illetőleg a legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez (70/13. § (1) bek.). A fejlődési rendellenesség esetén a terhességmegszakítást a törvényes képviselő szülők kérhetik. E tekintetben az alanyi jog őket illeti meg, de ettől eltér az arra vonatkozó alanyi jog, hogy a jogellenesen kárt okozó alperessel szemben a fogyatékossággal született (jogképes jogalany) károsult annak alapján érvényesít kárigényt, mert az említett személyiségi jogainak sérelme folytán, egészség-károsodottan, hátrányos helyzetben kényszerül élni. E körben nem értelmezhető a jogerős ítéletnek az a fejtegetése, amely szerint a magzatnak feltételes alanyi joga nincs arra, hogy a magzati életétől megfosszák, illetőleg, hogy a magyar jog nem ismeri el a magzat alanyi jogát a megszületésre vagy arra, hogy művi beavatkozással az életét elvegyék. Az pedig téves megállapítás, hogy az utóbbi elismerése egyébként az aktív eutanáziához való jog legalizálását jelentetné. Az adott esetben a Tv. 6. §-a (1) bekezdésének b) pontja volt alkalmazható, mert a terhesség 12. hetéig lehetett volna alkalmas vizsgálat a Down-kór felismerésére. A jogerős ítélet azonban ennek azért nem tulajdonított jelentőséget, mert eleve kizárta a gyermek kártérítési követelése iránti jogát. A törvény és a végrehajtásáról szóló rendelet részletesen szabályozza, hogy a terhességmegszakítást ki, és milyen feltételek mellett kérheti. Előírja azt is, hogy a terhességmegszakítás kapcsán meghozott döntésekkel kapcsolatos

-8Pfv. 111.22.193/2004/5. szám véleményeltérés esetén milyen felülvizsgálatra van lehetőség. Az R. szabályozza azt is, hogy az állapotos nő a terhesség megszakítására tett szakmai javaslat ellenére is megszülheti gyermekét. A törvény 6. §-ában felsorolt esetekben is érvényesül az állapotos nő önrendelkezési joga. Mindezeknek a jogoknak a megsértése a kártérítő felelősség alapja. Az alperes kórház nem a fogyatékosság kialakulásáért felelős, hanem az időben elvégezhető

terhességmegszakítás

esélyének

elvesztéséért.

A

szülői

döntés

meghiúsulásának ugyanis az a következménye, hogy az I.r. felperesnek az életét károsodottan, alkotmányban biztosított személyhez fűződő jogainak sérelmével kell leélnie, amely körülmények miatt az elmondottak szerint alanyi joga van a kártérítés követelésére az alperessel szemben. Téves a másodfokú bíróság álláspontja az elévülés tekintetében is. Amennyiben ugyanis valamennyi felperes esetében azonos magatartás (mulasztás) idézte elő a károsodásukat, úgy nincs jogi alapja annak, hogy a felpereseknél időben szétválasztva állapítsa meg a bíróság a károsodást. A Ptk. 326. §-a (1) bekezdésének és a 360.§-a (1) bekezdésének egybevetése alapján egyértelmű, hogy a kártérítés a károsodás bekövetkeztekor válik esedékessé. A károsodás valamennyi felperesnél akkor következett be, amikor a fogyatékos gyermek megszületett. A károsodás a gyermek megszületésekor felismerhető volt, így az elévülés nyugvásáról nem lehet szó. Mindezek folytán a kártérítési igény írásbeli előterjesztésekor (2001. augusztus 30.) a követelés még nem évült el, erre hivatkozással a másodfokú bíróság a II-III.r. felperesekkel szemben előterjesztett keresetet tévesen utasította el. Ebből pedig az is következik, hogy a felülvizsgálati kérelemben az elévülés elbírálásával kapcsolatban kifejtett eljárásjogi kifogásoknak nincs jelentőségük. Mindezekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság azt állapította meg, hogy a felülvizsgálni kért jogerős határozat az ügy érdemi elbírálására kihatóan jogszabálysértő, ezért a másodfokú ítéletet a Pp. 275. §-ának (4) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte és az elsőfokú közbenső ítéletet szövegezésbeli pontosítással helybenhagyta. Miután a követelés összegére nézve a tárgyalást folytatni kell, a Legfelsőbb Bíróság az iratokat az elsőfokú bíróságnak küldi meg. A Pp. 275/B. §-a folytán alkalmazott Pp. 78. §-ának (1) bekezdése

-9 Pfv. 111.22.193/2004/5. szám alapján kötelezte a Legfelsőbb Bíróság a másodfokú és a felülvizsgálati eljárásban pervesztes alperest a másodfokú és felülvizsgálati eljárási költség megfizetésére, míg a le nem rótt illetékeket a 6/1986. (VI. 26.) IM rendelet 14. §-a alapján az állam viseli. Budapest, 2005. április 6.