TÖRÖK ÁDÁM. Magyar iparfejlõdés középtávon - jövõkép és forgatókönyvek

Közgazdasági Szemle, XLII. évf., 1995. 10. sz. (901-925. o.)

TÖRÖK ÁDÁM Török Ádám az MTA Ipar és Vállalatgazdaságkutató Intézetének igazgatója.

Magyar iparfejlõdés középtávon - jövõkép és forgatókönyvek A kínálatorientált gazdaságpolitika lehetõségeinek vizsgálatához fontos áttekinteni a magyar ipar középtávú fejlõdésének legfontosabb keretfeltételeit. A tanulmány ezeket a vállalati gazdálkodás külgazdasági, általános gazdaságpolitikai, monetáris, növekedési környezetében, valamint a vállalatmûködés általános feltételrendszerében határozza meg. E feltételek optimista, átlagos és pesszimista variánsainak összekapcsolása adja a jövõkép különféle forgatókönyveit.* Kínálatorientált gazdaságpolitika még akkor sem képzelhetõ el szektorális politikák nélkül, ha szakmailag széles körû az egyetértés arról, hogy például az iparban a szektor fejlõdésének közvetlen kormányzati irányításával már nem lehet többé megpróbálkozni. A mikroszféra fejlesztési szándékainak kialakulásában/kialakításában azonban a kormányzat is közremûködhet, amit - új tartalmú régi kifejezéssel - az iparpolitika fogalommal lehet jelölni. A tanulmány így tulajdonképpen a számos szakértõ által várt kínálatorientált gazdaságpolitika egyik szektorális szeletének, az iparpolitikának vagy - szalonképesebb kifejezéssel - az iparra vonatkozó struktúrapolitikának a középtávú feltételeit kívánja áttekinteni. A magyar ipar a nyolcvanas évek eleje óta többrétû válsággal küzd. Ebben - idõben változó erõsséggel és arányban - a strukturális, a növekedési, a szervezeti és az értékesítési válság elemei egyaránt megtalálhatók. Ennek a válságnak a megoldása halaszthatatlan, de közben tudomásul kell venni az ipar hányadának hosszabb távú csökkenését a foglalkoztatás, illetve a GDP elõállításának szektorális struktúrájában. A nemzetgazdaságban lassan mérséklõdõ súlyú ipar számára azonban ennek a relatív súlycsökkenésnek nem kell feltétlenül gyengülõ szerepet is jelentenie. Japán, Svájc, Hollandia vagy Svédország ipara az elmúlt három évtized alatt a GDPn belüli arányát tekintve ugyancsak visszaszorult, ettõl azonban nemzetgazdasági, de fõleg nemzetközi értelemben korántsem került perifériára. Korszerûsödése, versenyképességének alakulása, világpiaci jelenléte - az említett országokat tekintve - egyaránt javuló, erõsödõ irányzatú volt. Stratégiai szerepének alakulását elsõsorban nem foglalkoztatási szerepének csökkenése, hanem a gazdaságnak arra a modernizációs folyamatára gyakorolt befolyása határozta meg, amelynek hordozójává mindinkább az infrastrukturális fejlõdés vált. Az ipar és az ipari szolgáltatások közötti határ ugyanakkor mind jobban elmosódott. Ezért amikor 1995ben vagy a következõ években iparpolitikáról beszélünk, egyre jobban bele kell értenünk az ipariszolgáltatáspolitika fogalmát is.

A jövõkép koncepcionális hátterérõl A magyar ipar elhúzódó válságából a kormányzatnak végre meg kell találnia a kiutat a gazdaságpolitika fõ törekvéseivel összhangban. Az 1995ös stabilizáció magyar gazdaságpolitikája elsõsorban konjunktúrapolitikai eszközökkel (errõl lásd CSABA [1995]) próbálja a makroökonómiai egyensúlyi helyzetet helyreállítani, és a növekedést megalapozott módon tartóssá tenni. Ez nem zárja ki struktúrapolitikai elképzelések, esetleg stratégia érvényesülését, csakhogy ehhez meg kell fogalmazni azt, hogy a stratégiának milyen "végállapot" felé kell mutatnia. Nagyon fontos itt elõre tisztázni, hogy nem elõrejelzésre, a (középtávú) "végállapot" ábrázolására törekszünk.1 Erre nem áll rendelkezésre metodikai apparátus. Igaz, az adott helyzetben, bizonyos statisztikai adatok kétes

értéke és fontos makroökonómiai mutatók több éve tartó ingadozása miatt még annak segítségével sem igen lehetne használható prognózist készíteni. Intõ példa az OECD által idézett 1991es PMelõrejelzés 1993ig (OECD [1991] 50-52. o.), amelynek több trendjét már az elõrejelzés elkészítése után néhány hónappal sem lehetett elfogadni.

Magyarországon a kilencvenes évek elõrejelzési gyakorlatában túlsúlyban vannak a prognózisok (GKI Rt.-Postabank, Budapest Bank, Kopint-Datorg, Pénzügyminisztérium). E prognózisok túlnyomó része kifejezetten rövid távú és konjunkturális jellegû. Módszertanilag ma már igen kiérlelt és megalapozott közelítésmódjuk jelentõs mértékben statikus felfogáson alapul. A gazdaság állapotváltozását ugyanis bizonyos kiválasztott makroszintû paraméterek - állapotjellemzõk - alakulásán keresztül írja le úgy, hogy közben nem mond semmit sok más fontos paraméterrõl. Ez utóbbiak egy része nem is számszerûsíthetõ. Vagy ha igen, akkor nem szintetizálható, mert a mikroszféra szereplõinek differenciálódására, netán kicserélõdésére2 utal. Csakhogy a mikroszféra folyamatai olyan strukturális változásokat hordozhatnak, amelyek miatt a prognózis kezdõ és végállapota csak a szintetikus paraméterek által meghatározott, magas aggregációs fokú elemzési szinten hasonlítható össze. Ismét egy példa: tegyük fel, hogy az agrárszektorra azt prognosztizáljuk, hogy bruttó kibocsátása két éven át átlagosan stagnál, de ez megtörténhet (az A variánsban) mindkét évben 0, illetve - a B variánsban - az elsõ évben -10, a másodikban pedig + 11 százalékos növekedés mellett is. Ekkor valójában olyan szintetikus prognózist fogalmaztunk meg, amelynek variánsai strukturális szempontból nem egyenértékûek. Az A variánsban ugyanis sokkal valószínûbb a változatlan struktúra, a Bben viszont a strukturális változás. Valószínûtlen ugyanis, hogy pontosan a negatív növekedés során kihasználatlanná váló kapacitásokat rekultiválják a fellendülési szakaszban. Különösen valószínûtlen lenne ez éppen a magas rekultivációs költségeirõl ismert mezõgazdaságban.

A gazdasági prognóziskészítés trendek elemzésére és extrapolációjára alapozott módszere mellett van azonban létjogosultsága annak is, amely a gazdaságfejlõdés strukturális, intézményi és magatartási tényezõinek változást generáló hatására helyezi a hangsúlyt. Ez az irányzat ma kevésbé divatos Magyarországon, nem kis részben azért, mert elemzési eszközei többnyire csak verbálisak lehetnek.

Az alapvariánsok meghatározása és fõ irányai Módszertani kiindulópontunk egy, ma már szinte feledésbe merült, ám a maga idejében nagy nemzetközi visszhangot keltett komplex elõrejelzési kísérlet: az OECD Interfutures jelentése (lásd LESOURNE [1979]).3 Terjedelmi okok miatt itt inkább forgatókönyvvázlatokat, mint pontosan körülírt forgatókönyveket fogalmazunk meg. Öt változócsoport alakulásának nyomon követését tartjuk fontosnak a jövõkép kialakításához, viszont végül csak három fõ variánst állítunk szembe egymással. A magyar ipar középtávú fejlõdésének leírásához öt olyan változócsoport alakulásának irányait próbáljuk megbecsülni, amely a gazdaság, illetve az ipar állapotának sokoldalú leírásához valószínûleg elengedhetetlen. A változócsoportok a következõk: 1. a külgazdasági (integrációs) környezet, 2. a gazdaságpolitika iránya s karaktere, 3. a vállalkozások monetáris környezete, 4. a vállalkozások növekedési környezete, 5. az ipari struktúra alakulása és a vállalkozások fejlõdése. Szorosabb analógia igénye és kommentár nélkül érdemes itt felidézni egy hatvanas évek eleji amerikai elemzést az 19291933as Nagy Válság okairól. Itt is a gazdaság öt fontos állapotjelzõjével találkozunk: 1. a súlyosan egyenlõtlen jövedelemelosztás; 2. a vállalkozások rossz pénzügyi és morális állapota, az eladósodott cégek magas aránya és a hitelfelvételi lehetõségek szûkössége; 3. a bankrendszer gyenge pénzügyi állapota és intézményi szétaprózottsága a különbözõ bankok egymástól való szoros pénzügyi függése mellett; 4. a fizetési mérleg rossz állapota (bár ebben éppen a

rossz fizetõképességû külföldi adósokkal szemben rendszeresen elért többlet a ludas); 5. a gazdaság gyenge ismerete, a szakértõk katasztrofális tanácsai (GALBRAITH [1961] 179-186. o.).

A változócsoportokat minden egyes esetben három variánsban (optimista, normál és pesszimista) változatban vizsgáljuk. Ezeket A), B) és C) betûvel jelöljük és mindig az A)t tekintjük a legkedvezõbbnek (persze ott, ahol ilyen minõsítésnek egyáltalán van értelme). Az öt változócsoport alakulásának a következõ trendjeit célszerû értelmezni. Külgazdasági környezet 1. A) variáns: Magyarország közeledése folytatódik az európai integrációhoz, és az EUtagság 2000 és 2005 között megvalósul. 1. B) variáns: az EUhoz való közeledés folyamata lelassul (vagy a magyar kereskedelempolitikai elzárkózás, vagy az EU elzárkózása, vagy egyszerre mindkét ok miatt). Ez nem jelenti a társulási kapcsolat felbomlását, hanem csak azt, hogy a két fél az Európaegyezmény adta kereteken belül próbál érvényesíteni bizonyos piac és/vagy iparvédelmi érdekeket. Hasonló hatása lehet - nyilvánvaló módon csak magyar részrõl - a fizetési mérleg okok miatt tartósan alkalmazott importkorlátozó intézkedéseknek is. Ez a variáns nem zárja ki, hogy Magyarország a 2000 utáni években EUtaggá váljék. Csatlakozási feltételei azonban itt nem lesznek olyan kedvezõek, mint az 1. A) variánsban, és az integrációs folyamat csak a formális tagsági viszony létrejötte után vehet majd lendületet. 1. C) variáns: Magyarország integrálódási folyamata megáll, majd visszafordul. Az európai integrációból való magyar kimaradásnak oka lehet az, hogy az Európai Unióban túlsúlyra kerülnek a Keletre nyitás (fõleg déleurópai) ellenzõi. Ettõl azonban csak akkor kell tartani, ha az Unión belül tartós és súlyos gazdasági gondok alakulnak ki. A C) változat valószínûsége nagyobb lehet akkor, ha az elzárkózást Magyarország kezdeményezi - akár nyíltan teszi ezt egy populista kormányzat, akár rövid távú kényszerekre hivatkozva csak tettekben, de nem szavakban egy inkább technokrata színezetû vezetés. Nem szeretnénk rémeket festeni a falra: ez a variáns 1995 derekán alacsony valószínûségûnek tekinthetõ.

Reálisan látni kell viszont, hogy ez utóbbi változat valószínûségét a magyar kormányzat sokféle lépése közvetve befolyásolhatja. Ilyen lépés például a stabilizáció szempontjából feltétlenül szükséges vámpótlék bevezetése. Tudomásul kell venni hogy a külföldön érzékelt magyar "elzárkózás" miatt ez a valószínûség csak akkor állhat vissza a korábbi értékre, ha a magyar kormány a vámpótlék csökkentésének ígért menetrendjét valóban maradéktalanul betartja majd. Befolyásolja ezt a valószínûséget az is, hogy a Magyarországon befektetõ EUbeli cégek itteni telephelyi feltételei hogyan alakulnak. Az 1. A) variánshoz értelemszerûen hozzá tartozik a kereskedelem fejlesztése a CEFTAországokkal, valamint az általánosan befektetésbarát gazdaságpolitikán belül is egy fokozottan mûködõtõkeimportnövelõ kurzus. Ugyancsak értelemszerûen hiányoznak ezek az elemek részben a második 1. B), és szinte teljesen a harmadik 1. C) variánsból. A külgazdasági környezet A), B) és C) variánsa között nemcsak a magyar kormányzat választhat, mert kialakulásuk világgazdasági tényezõktõl is erõsen függ. A magyar gazdaságot saját törekvéseitõl függetlenül elzárkózási pálya felé terelheti, ha a kereskedelmi háborúk a Csendesóceán térségébõl Európára is átterjednek. További veszélyforrás, ha az Európai Unió belsõ egyensúlyi zavarainak növekedésére a Kelet felé való nyitás felfüggesztésével válaszol. A három variáns közül a B), sõt a C) kialakulásának is kedvezhet, ha a világkereskedelemben nem mutatkoznak ugyan nyílt protekcionista tendenciák, az exportösztönzési verseny viszont egyes szektorokban szubvencióháborúba csap át.4 Ez a pénzügyileg gyenge, illetve labilis költségvetési helyzetû országok számára ugyancsak olyan kényszerhelyzetet teremthet, amelyben az exportbõvítés

pénzügyi korlátai miatt a kormányzat az import korlátozására kényszerül. A magyar iparjövõképe szempontjából mindenképpen az 1. A) variáns a legkedvezõbb, a versenyképesség növelését és az export GDPnövekedésnél gyorsabb bõvülését elõsegítõ változat. Az importliberalizáció szelekciós hatásától a magyar iparban már csak igen kevés területen kell tartani, az EU 1995ös kibõvülésébõl eredõ belsõ piacnövekedés kihasználása viszont nem tûnik illúziónak. Ezt alátámasztja a német és az osztrák piacon 1989 után elért látványos magyar piacirészaránynövekedés. A német piacon például 1989 és 1994 között a magyar részesedés 0,53ról 0,84 százalékra, az osztrák importban 1989 és 1993 között 1,5rõl 1,9 százalékra nõtt (INOTAI-CSÁKI [1995] 117. és 119. o.).

A magyar gazdaságpolitika iránya (karaktere) Itt ugyancsak három variánst lehet megkülönböztetni, ezek tartalma azonban kevésbé írható le egyértelmûen, mint szerepük az ipar jövõjének alakulásában. A variánsok tényezõi ugyanis sokkal többrétûek, mint a külgazdasági változócsoport esetében. A gazdaságpolitika irányát, illetve karakterét egyáltalán nem csupán az határozza meg az ipari jövõkép szempontjából, hogy a gazdaságpolitika mennyire tekinti prioritásnak a makropénzügyi egyensúlyok rövid távú javítását. Önmagában az sem, hogy milyen szerepet szán a hosszabb távú növekedési és strukturális céloknak a konjunktúrapolitikai megfontolásokkal szemben. Fontos az is, hogy - a privatizáció milyen sebességgel folyik, és milyen belföldi piaci szerkezetet, illetve nemzetközi vállalati kapcsolatrendszereket hoz létre; - a gazdaságpolitika miként tudja kezelni az érdekegyeztetési folyamatot. Szükséges a befektetõi bizalmat rontó érdekegyeztetési konfliktusok lehetõleg teljes elkerülése úgy, hogy a bérnövekedést az inflációs nyomás csökkentése és a nemzeti valutára nehezedõ nyomás enyhítése érdekében egyúttal szoros korlátok között lehessen tartani. Ugyancsak az érdekegyeztetési folyamatban való sikeres kormányzati részvétel tehet sokat a vállalkozói szféra tartós bizalmának elnyeréséért; - a gazdaságpolitika lehetõleg teljesen váljék külön a napi politikától. Ez nem csak a gazdaságpolitika döntési mozgásterének a megõrzéséhez fontos. Ahhoz is, hogy a befektetési klíma ne romoljon napi politikai változások miatt, és a választási ciklus a lehetõ legkisebb mértékben legyen konjunkturális ingadozások okozója. 2. A) variáns: "vállalkozásbarát" gazdaságpolitika. Ez az általános és politikai deklarációkban is gyakran elõforduló fogalom nem rendelkezik pontosan körülírható tartalommal. Általában véve annyit jelent, hogy a vállalkozásokhoz áramló tõke és a vállalkozásokban történõ tõkefelhalmozás támogatása a gazdaságpolitika prioritásai között elõkelõ helyen van. A kilencvenes évek második felében Magyarországon számos változásra van szükség ahhoz, hogy a gazdaságpolitika valóban kiérdemelhesse ezt a minõsítést. A magyar gazdaságpolitika akkor válhatna vállalkozásbaráttá, ha rövid távú céljai középpontjában is a gazdasági növekedés és a strukturális átalakulás felgyorsítása állana. Ez természetesen lehetetlen akkor, amikor a költségvetési deficitnek a GDP 6 százalék alá való csökkentése 1 éven belül, a megközelítõleg egyensúlyi költségvetés elérése pedig legkésõbb 3 éven belül parancsoló szükségszerûség, s a fizetési mérleg hiányát is jelentõsen csökkenteni kell. A 8 százalékos vámpótlék például valószínûleg önmagában is olyan - a makroegyensúlyok szempontjából egyébként aligha vitatható - kereskedelempolitikai és fiskális eszköz, amely megnehezíti egy "vállalkozásbarát" gazdaságpolitika érvényesülését a produktív import megdrágulása miatt. A makroökonómiai kényszerhelyzetbõl az is következik, hogy a 2. A) variáns megvalósulására a magyar gazdaságban 1997 elõtt nincs, és 2000ig is csak alig van esély. Felvázolása mégsem fölösleges, mert érzékelteti azt, hogy a gazdaságpolitikának a makroegyensúlyi kényszerhelyzeteket

minél hamarabb fel kell számolnia a kibontakozás megkezdése érdekében. Stabilizációra tehát szükség van, ennek a költségeit azonban nem szabad a vállalkozásokra hárítani. A tényleges feketegazdasággal szembeni fellépés nem merülhet ki az adóellenõrzések megszaporításában. Ehelyett inkább a feltárt ügyek gyors szankcionálását, az eljárásjogi buktatók kiküszöbölését, a büntetési tételek megemelését kell jelentenie. Szükség van a feketegazdaság egyértelmû definiálására is, mert nem lehet egy kalap alá venni a vállalkozók túl szigorú és néhol értelmetlen fiskális szabályok elleni természetes védekezését az olyan intézményesült gazdasági bûnözéssel, amely lényegében független a fiskális rendszer szigorától és ésszerûségétõl. A "vállalkozásbarát" gazdaságpolitika fõ elemeinek, illetve kritériumainak tekintjük: - a vállalkozások fiskális terheinek (a társadalombiztosítási járulék, illetve a betegszabadságfinanszírozás) jelentõs csökkentését, a társasági adó további mérséklése mellett; - a vállalkozásokkal kapcsolatos adminisztratív terhek jelentõs enyhítését - beleértve azt, hogy az adóigazgatás infrastruktúrájának és ügyfélszolgálati rendszerének nagyban korszerûsödnie kell; - a költségvetés helyzetének javítása eredményeképp a hitelfelvétel reálköltségeinek jelentõs csökkenését; - a magyar vállalkozások számára piacbiztosító gazdaságpolitika érvényesítését. Ez egyrészt konzisztens és széles körû exportösztönzõ rendszer kialakítását jelentené,5 másrészt a belföldi ipar olyan, ám csekély mértékû védelmét, amely a GATT (illetve a WTO) szabályozással és az Európa Egyezménnyel egyaránt összhangban áll. Ezt az iparvédelmet a közbeszerzési szabályozásra, a mûködõtõkeimporthoz kapcsolódó úgynevezett TRIMekre, valamint a dömpingellenes szabályozásra volna célszerû alapozni (részletesen lásd TÖRÖK [1995a]. Ez az iparvédelem természetesen elsõsorban a kompetitív import versenyképességének némi csökkentését célozná, de semmiképpen sem jelenthetne protekcionista, elzárkózó magatartást és az import következetes kiszorítását. 2. B) variáns: a vállalkozásokkal szemben semleges gazdaságpolitika. Ebben a variánsban a vállalkozási klíma lényegesen nem romlik, de nem is javul 1995 után. A gazdaságpolitika elsõsorban az egyensúlyi mutatók javítására koncentrálna, és csak ezután tenne - részben csupán jelzésértékû vállalkozásbarát lépéseket. Az iparpolitika aktivizálódására ebben a variánsban is lehet számítani, de a fiskális és a kereskedelempolitika fõ irányai nem változnak meg. A magas társadalombiztosítási járulék és - részben - az adóterhek nem enyhülnek. Ebben a változatban nem valószínû az sem, hogy a hitelfelvétel reálköltségei jelentõsen csökkenjenek a vállalkozások számára. A 2. B) variánsban a fiskális szigor fennmaradása nem csökkenti a vállalkozásalapítási kedvet, de a feketegazdaság visszaszorulása sem várható. A vállalkozások számára tehát megmarad az 1995ös mozgástér, de jelentõs javulásra középtávon nem számíthatnak. Az aktívabb iparpolitika azonban mégis lassan javuló perspektívákat jelent bizonyos szektorokban és régiókban. 2. C) variáns: a gazdaságpolitikának az egyre szorítóbb makropénzügyi korlátok hatására nincs más választása, mint hogy az elvonások növelésével, az import további fékezésével, az iparpolitika rendelkezésére álló források visszavételével a vállalkozási klíma tönkretétele árán próbálja meg elkerülni a pénzügyi összeomlást. Ez tehát többékevésbé nyíltan vállalkozásellenes gazdaságpolitika volna. Megvalósulása esetén a mûködõ tõke importja is jelentõsen visszaesne, bár arra valószínûleg csak gazdasági katasztrófa esetén kerülne sor, hogy a nagy multinacionális cégek Magyarországon létesített, exportra termelõ üzemeibõl is kivonuljon a külföldi mûködõ tõke. A 2. C) variánst veszélyeinek megismerése érdekében célszerû felvázolni. Ebben a változatban semmiképpen sem lehet majd stabil gazdálkodási klímára számítani, ami - bár nem kedvezõ feltételek mellett - még a 2. B) variánst is jellemezné. Itt ugyanis a kormányzati döntéseket a rövid távú kényszerlépések határozzák meg, és e lépések egymásutánja mögé nem lehet semmilyen stratégiát állítani. Ebben a változatban

elképzelhetõ a minimáladó, a kamatadó visszaállítása vagy a vámpótlék fenntartása éppúgy, mint a társadalombiztosítási járulék, a társasági adó vagy az önkormányzati adók további emelése. A 2. C) variáns megvalósulása lényegében lehetetlenné tenné az ipar, illetve az aktív szektorális politikát. A 2. C) variáns esetleges megvalósulása nem maradhat hatás nélkül az egyéb forgatókönyvelemekre sem. Így például kizárt, hogy a 2. C) variánssal együtt az 1. A) változat (folytatódó közeledés az EUhoz) valósuljon meg. Sõt, a másik három változócsoportban is általában csak a legkevésbé kedvezõ variánsok valósulhatnak meg a 2. C) variáns mellett. A gazdálkodás monetáris környezete Ez a változócsoport szoros kapcsolatban áll a gazdaságpolitika általános irányával (2. változó), illetve a vállalkozások növekedési környezetével (4. változó). Fõ elemeit az infláció, a kamatok (pontosabban a hitelek reálköltségei), valamint a makropénzügyi egyensúlyi helyzetek alakulása jelenti. Itt is három variáns fogalmazható meg. Az elsõ feltételezi, hogy 1997re befejezõdik a gazdasági stabilizáció, a második ennek vontatottságával és elhúzódásával számol, a harmadik pedig a stabilizáció kudarcát jelenti (emiatt tehát "rokona", illetve alapja a 2. C) variánsnak). Mindhárom variánsban a fogyasztói árindexszel mért éves inflációs ráta az alapadat, amelyet sávosan adunk meg a 2000. évre. A jövõképnek ezt az elemét azonban nem önmagában, hanem aszerint célszerû megítélni, hogy az adat a gazdálkodás milyen pénzügyi környezetét, illetve feltételrendszerét jellemzi. 3. A) variáns: a kormány által kezelhetõ, a gazdálkodók által pedig elõrelátható, évi 15 százalék, még szerencsésebb esetben évi 10 százalék alatti inflációs ráta. Ehhez a 15-17 százalék közötti sávot felfelé el nem hagyó jegybanki alapkamat tartozik úgy, hogy a kereskedelmi bankok középlejáratú hiteleinek összes költségei (kamat, kezelési költség, rendelkezésre tartási díj stb.) ezt legföljebb 3 százalékponttal haladják meg. Az infláció csökkenéséhez - lefelé - igazodó kamatszint és az alacsony kereskedelmi banki marzsok kialakulásának azonban legalább három elõfeltétele van: 1. A kereskedelmi bankok számottevõ technikai korszerûsítése és végleges pénzügyi rendbetétele, amihez ezeknek a bankoknak a privatizációja elengedhetetlen; 2. Az államháztartás tõkepiaci finanszírozási igényének tartós csökkenése. Ez a finanszírozási igény például 1994ben elõzetes adatok szerint mintegy 243 milliárd forint volt, azaz a központi költségvetés hiányának 70 százaléka (MNB [1995] 27. o.). Összehasonlításként: ez az érték körülbelül az ötszöröse volt az üzleti szektor nettó bankhiteltartozásállománya 1994ben mért növekményének (uo. 124. o.). 3. A lakossági megtakarítások tartós állománynövekedése. Ennek különösen akkor elõfeltétele a vonzó tõkepiaci befektetési konstrukciók kialakulása, ha a költségvetési hiány csökkenése után az állampapírok szerepe gyengül a befektetési eszközök között. A vonzó tõkepiaci befektetési konstrukciók kialakulásához szükséges volna a bankrendszer iránti bizalom növekedése a lakosság körében. Ennek részben az 1. pontban vázolt bankkorszerûsítés az elõfeltétele, részben pedig az, hogy a megtakarítási kedvet a fiskális politika is minél több negatív és pozitív ösztönzõvel erõsítse.6 3. B) variáns: az 1991 és 1995 közötti trend, illetve állapot folytatódásaként az inflációs ráta ingadozása a 15 és 25 százalék közötti sávban. Ez sok szempontból az 1. B) fõleg pedig a 2. B) variánssal párhuzamos jövõképváltozat. Nem jelenti a befektetési klíma komolyabb romlását, de javulását sem. Mindenképpen azzal jár viszont, hogy az inflációs (és ezzel a leértékelési) várakozások latensek maradnak, azaz akár egykét gyanúsabb jelre is gyorsan fölerõsödhetnek. Ez a gazdaságpolitika számára sokkal óvatosabb manõverezést tesz szükségessé, mint a 2. A) és 3. A) variánsban. A makropénzügyi stabilitás szempontjából a 3. B) variáns röviden úgy jellemezhetõ, hogy a gazdaság pénzügyi egyensúlya nem borul fel, de törékeny marad. Ebben a változatban tehát nincs tartós

állapotjavulás sem a fizetési mérleg, sem a költségvetés hiányát illetõen. Az elõbbi az éves áruexport 15-25 százaléka között, az utóbbi a GDP 5-7 százaléka között ingadozhat. Esetleg a kisebb korrekciók (adóemelés, leértékelés) is már elkerülhetetlenül nagy társadalmi költségekkel járnak, de adott esetben a kormányzat nem tekinthet el tõlük, ha a törékeny egyensúly megbomlása fenyeget. Éppen a kisebb korrekciók gyakori szükségessége teszi hosszabb távra kiszámíthatatlanná a befektetésivállalkozási klímát a 3. B) variánsban. A várakozások bizonytalansága és ezzel összefüggésben a mérsékelt megtakarítási kedv is az aránylag magas inflációs ráta egyik tényezõjének, egyúttal következményének tekinthetõ. 3. C) variáns: a tartósan 25 százalék fölötti éves inflációs ráta már olyan forgatókönyv része, amelyben a gazdasági összeomlás veszélyével bizonyos mértékig minden döntés során számolni kell. Még ez sem katasztrófavariáns, azaz itt sincs közvetlen összeomlási veszély a gazdaságban. A hosszabb távú elkötelezettséget jelentõ gazdasági döntésektõl azonban a vállalkozók, illetve a befektetõk ilyen környezetben érthetõen tartózkodnak - talán egyes, különlegesen nagy megtérülést, illetve kockázati prémiumot ígérõ esetek kivételével. A 3. C) variáns fõbb makropénzügyi paramétereit inkább csak alsó korlátok megjelölésével lehet felvázolni, mert a felsõ korlátok akkor alakulnak ki, ha a mutatók romlása olyan mértéket ér el, hogy a kormánynak drasztikus eszközökkel be kell avatkoznia a gazdaság visszafordíthatatlan destabilizálódásának megelõzése érdekében. Az alsó korlátokat viszont a 3. B) és a 3. C) variáns közötti határértékeknek lehet tekinteni. Az inflációs rátánál ez körülbelül 25 százalék7 a központi költségvetés hiányánál a GDP 7-8 százaléka, a folyó fizetési mérleg hiányánál pedig az éves áruexport 25-30 százaléka. Ezek az értékek fölfelé nem térnek el jelentõsen a 3. B) variánsra megadott sávoktól. Éppen ez mutatja, hogy a 3. C) variánst azért is el kell kerülni, mert itt már a makropénzügyi mutatók további romlására csak kis tér marad. Tehát a kormányzatnak tulajdonképpen "nem érné meg" a beavatkozás halogatása akkor, ha a gazdaság már a 3. B) variáns kedvezõtlen sávjában volna, mert rövid idõ alatt már a 3. C) variáns adódna, még sokkal rosszabb makropénzügyi paraméterekkel. A gazdaság 3. A) változatból való "lefelé" mozgását a 3. B), majd különösen a 3. C) felé bizonyos mértékig spontán automatizmusok irányítanák a külsõ és a belsõ államadósság öngerjesztõvé váló növekedése miatt. A központi költségvetés elsõdleges hiánya esetleg a 3. C) variánsban sem haladná meg a GDP 1-2 százalékát, de az adósságszolgálat növekedése miatti deficitemelkedés - különösen az ebben a változatban várható magas kamatlábak mellett - könnyen meghaladhatja a további 6-7 százalékpontot. A 3. C) variánsban a kormányzatnak elõbb-utóbb ki kellene iktatnia az iparpolitika eszközrendszerébõl minden olyan eszközt, amelynek alkalmazása bármilyen mértékben megterheli az állami (központi) költségvetést. Ezekre 1994ben a központi költségvetés kiadási fõösszegének kevesebb mint 2 százaléka jutott (az elkülönített alapokkal együtt), miközben például az agrárvertikum termelése és exportja együttvéve 56,6 milliárd forintot kapott (a kiadási fõösszeg 3,7 százaléka). A gazdálkodás növekedési környezete Itt a kulcsváltozó a GDPvolumen éves növekedési üteme. Ez a változócsoport az elsõ az öt közül, ahol a forgatókönyvek megalapozása szükségessé teszi erõs korlátozó feltételek bevezetését, különben ugyanis a három variánst is többfelé kellene bontani. Abból érdemes kiindulni, hogy a viszonylag magas növekedés csak akkor értelmezhetõ eleme a jövõképnek, ha ez több éven át is tartható a makropénzügyi egyensúly romlása és az infláció "felpörgése" nélkül. Ehhez természetesen rövid idõ alatt is jelentõs strukturális változásokra van

szükség. A lassú vagy negatív növekedés ugyanakkor nem jelenti automatikusan azt, hogy a makropénzügyi helyzet tartósan konszolidált. A forgatókönyvkészítéskor nem tekintjük adottságnak a következõ, a magyar gazdaság elmúlt másfél évtizedes fejlõdésére sajnálatos módon jellemzõ s már szinte dogmává vált összefüggést: a viszonylag magas növekedés eleve túlfûtött gazdaságot jelent, és a makropénzügyi egyensúly karbantartása csakis alacsony, netán negatív növekedés mellett képzelhetõ el. Éppen ellenkezõleg: a gazdasági, illetve ipari jövõkép felvázolásának csak akkor van értelme, ha olyan strukturális változásokat tud bemutatni, amelyek nyomán a felgyorsuló növekedés - az áruexportot jobban bõvíti, mint az importot; - már nem egy átlagosan veszteséges vállalati körben valósul meg, azaz a GDP volumenbõvülése és a költségvetés társaságiadó, szja és áfabevételeinek alakulása között pozitív korreláció jön létre; - olyan GDPvolumennövekményt eredményez, amelynek költségtartalma csökkenõ irányzatú,8 azaz jövedelemtartalma a növekedés üteménél gyorsabban nõ. Ehhez természetesen a kedvezõ struktúra mellett legalább a GDPnövekedés nominális üteménél kisebb ütemû átlagos bérnövekedésre (de inkább reálbércsökkenésre) is szükség van. Mindezek miatt a 4. A), 4. B) és 4. C) variánst elsõ közelítésben a növekedési ütemek, részletesebben azonban ezek strukturális tartalma különbözteti meg egymástól. 4. A) variáns: a GDP éves volumennövekedési üteme legalább 3 százalék. Ahhoz hogy ezt a magyar gazdaság 2000re elérje, és középtávon tartani is tudja, a gazdaság makrostruktúrájában és az ipar termelésiértékesítési szerkezetében jelentõs változásoknak kell végbemenniük. E változások alapeleme, hogy az ipari termelés a GDP bõvülésétõl lassan elmaradó ütemben nõ, de a GDP növekedését a stabil külföldi valutában mért késztermékexport emelkedése meghaladja, az ugyanígy mért anyagimport viszont mindkettõnél lassabban bõvül. Ez tehát annyit is jelent, hogy a kereskedelmi mérleg évi átlagban 500 millió dolláros javulásával 2000re megközelítõ mérlegegyensúly alakul ki, az export és az import (1995. áprilisi árfolyamokon) 12-13 milliárd dolláros éves értéke mellett. Ugyanakkor az ipar GDPn belüli részaránya az 1993as 26,2 és az 1994es 27 százalékhoz képest (PENYIGEY [1995] 1. o.) csökkenni fog, 2000ben 25-26 százalék közé. Az ipar GDP-részarányának az elmúlt években tapasztalt növekedése 1992 vége óta valóban az ipari termelés egyre látványosabb bõvülésébõl táplálkozott. Ez az - ipari országok gazdaságszerkezeti fejlõdésével homlokegyenest ellenkezõ irányú - trend azért alakulhatott ki, mert a mezõgazdaság szinte összeomlott, az infrastruktúra viszont még akkor is képtelen volt e "strukturális vákuum" kitöltésére, ha egyes ágazataiban (mindenekelõtt a távközlésben) valóban szemléletes növekedést produkált. Az ipar GDPrészarányának ez az emelkedése viszont hosszabb távon - a hetvenes évekhez hasonlóan - tarthatatlan, mert az infrastruktúra növekvõ lemaradása alááshatja az iparfejlõdés dinamikáját.9

E variáns megvalósulásának kulcsváltozója a mûködõtõke-import, amely 1996tól már csak elenyészõ mértékben kapcsolódik a privatizációhoz. A mûködõtõkeimport éves volumenének elõirányozható, illetve elõirányozandó értékeit két oldalról érdemes megbecsülni. Az egyik a fizetési mérleg, a második a beruházási volumen szempontjából szükséges mûködõtõkeimport, miközben egy harmadik szempont, a gazdaság abszorpciós képessége Magyarországon még a 2000 utáni években is bizonyosan csak elvi jelentõségû marad. A fizetési mérleg szempontjai alapján legalább évi 1,5 milliárd dollár beáramlása kívánható meg az 1996-2000 évek átlagában, az adat azonban pontosabb értelmezésre szorul. A kereskedelmi mérleg fentebb vázolt alakulása esetén a külsõ adósságállomány kezelése szempontjából hasznosabb, ha az idõszak elején a beáramlás relatíve nagyobb, mint a késõbbi években, mert ezzel a magyar gazdaság kamatterheket takaríthat meg. Ugyanakkor a dollárban megadott számok tényleges értéke függ a vezetõ valuták árfolyamtrendjeitõl, amelyek e keretek között nem jelezhetõk elõre. Mindenképpen szükséges azonban, hogy 1994 havi átlagában a mintegy 100 millió dolláros nettó mûködõtõkebeáramlás a jelzett idõszakban havi átlagban 120-125 millió dollárra emelkedjék.

Az összberuházási volumen szempontjai szerint a helyzet a következõ. Az 1994es elõzetes adatok szerint a múlt évben a vállalkozói szektor (jogi és nem jogi személyiségû gazdasági szervezetek összesen) mintegy 320 milliárd forint értékû beruházást realizált. A mûködõtõkebeáramlást nem lehet csak ennek részeként értelmezni, mert a mûködõ tõke részben - privatizációval vagy anélkül - már létezõ kapacitásokat vásárolt fel. Az 1994es év igen szerény - az elsõ 11 hónapban összesen mintegy 25 milliárd forint értékû (MNB [1995] 10. o.) - készpénzes privatizációs bevételei láttán azonban az becsülhetõ, hogy a vállalkozói szektor éves beruházási volumenének (a valutaárfolyamoktól függõen) mintegy egyharmadaegynegyede származott a mûködõtõkeimportból. Nemzetközi (fõleg spanyol, portugál és latinamerikai) tapasztalatok szerint - még egyes országoknak a külföldi mûködõ tõkével kapcsolatos kedvezõtlen tapasztalataira is gondolva - a külföldi tulajdon 30 százalék alatti aránya a gazdaságban még nem jelent meghatározó mértékû külföldi befolyást. A fõ gondot például a spanyol esetben a vegyes vállalatok növekvõ nettó importja jelenti (CANABATE-CABRE [1993] 29-30. o.).

1994 végén Magyarországon a külföldi tõke aránya Benedek Tamás számításai szerint 16 százalékos volt (BENEDEK-KIEFER [1995] 58. o.). A külföldi tulajdon 30 százaléknak megfelelõ "kritikus tömege" így körülbelül 14-15 milliárd dollárra becsülhetõ. Ezt az értéket, illetve a 30 százalékos arányt évi 1,5 milliárdos mûködõtõkebeáramlás mellett - a vetítési alap, a teljes magyarországi tõkeállomány növekedését is figyelembe véve - a magyar gazdaság körülbelül 2002re érné el. Akkor viszont már - legalábbis az l. A) variáns szerint - Magyarország az EUtagja lenne, vagy éppen a tagság küszöbén állna. A 2000 utáni Európai Unióban azonban a gazdaságok egymás közötti összefonódása - legalábbis egyes szakértõk szerint - olyan mértékû lesz, hogy a tõke nemzeti jellege, illetve származása s az ehhez esetleg fûzõdõ államérdek elõbbutóbb elmosódik vagy eltûnik (KLODT [1992] 272. o.). Jó példa erre az Európai Unión belül széles körû beruházási tevékenységet folytató két német székhelyû, ám eredetileg amerikai cég, a GM és a Ford, a holland Philips, a német Siemens, a brit Glaxo, nem beszélve az olyan, "nemzeti" eredet nélküli, EUszintû multinacionális vállalatokról, mint például az Airbus Industrie.

Azt is célszerû szem elõtt tartani, hogy az európai integráció és a mûködõtõkebeáramlás magyar szempontból egymást erõsítõ folyamat, mert "pozitív nyomást gyakorolhatnak (...) az EUra azok az integráción belüli vállalkozói érdekcsoportok, amelyek beruháztak, vagy ezután szeretnének beruházni a belépés után áhítozó keleti szomszédoknál" (BALÁZS [1994] 104. o.). Az említett megfontolások alapján tehát sem igényként, sem becslésként nem tûnik túlzottnak az évi átlagban 1,5 milliárd dolláros mûködõtõkeimport 1996 és 2000 között. Körülbelül ennek megfelelõ elõrejelzést ad - igaz, sajátos "negatív" megfogalmazásban - a GKI Rt. is, amely az évi 2,5 milliárd dollár körüli mûködõtõke-importot középtávon nem tekinti elérhetõnek (PAPANEK [l995) 11. o.). A 4. A) variáns "strukturális tartalmát" ehelyütt csak utalásszerûen lehet felvázolni. Valószínûsíthetõ, hogy a magyar iparfejlõdés új húzóágazatai 2000re nagyrészt kialakulnak. E divatos kifejezést azonban kétféle iparágra is alkalmazni lehet. Az egyik az a "stratégiai húzóágazat" lesz, amely jelentõs mértékû, az adott iparág vezetõ multinacionális nagyvállalataitól eredõ mûködõtõkeimportra alapozva komoly exportkapacitásokat épít ki. Adott esetben akár új hazai iparágat is teremt, és a magyar ipar fejlõdésére a vertikális kapcsolatok tekintetében és regionális értelemben egyaránt számottevõ "elõremutató" és "hátranyúló" hatásokat10 generál. Ezek a húzóágazatok jelentõs részben nem magyar kezdeményezésre, hanem multinacionális nagyvállalatoknak Magyarország telephelyi elõnyeivel számoló, és nem kevés esetben a "stratégiai szövetségeik" által is erõsen motivált szuverén döntései nyomán alakulnak ki.11 Már 1995ben is látható módon ilyen iparág a személyautó és alkatrészgyártás várhatóan a gyógyszeripar, és kisebb méretben hasonló szerephez juthat a konzumelektronikai, valamint a háztartásigépipar. Tágabb értelemben ebbe a körbe tartozik a fényforrásgyártás, a kevésbé technológiaintenzív területeken pedig a mûanyagfeldolgozó ipar és a nyomdaipar.

Célszerû definiálni ugyanakkor a "taktikai" (vagy inkább "lokális") húzóiparágak fogalmát is. Ezek közé azokat a néhány millió dolláros éves exportot lebonyolító, általában csak legfeljebb egy tucat kis vagy középvállalatból álló iparágakat vagy azok egyes szegmenseit soroljuk, amelyek magyar K + Fbázisra építve a világpiac legigényesebb szeleteiben is megállják a helyüket. Ezeket a "húzóiparágakat" tehát kevésbé az iparpolitika által is megragadható iparágak, mint inkább egymáshoz strukturális értelemben közel (például ugyanabban a szakágazatban) elhelyezkedõ sikeres vállalatok alkotják. Ilyenek mûködnek az orvosimûszergyártásban (Rolitron, több Medicorutódvállalat, Gamma), ahol magyar eredetû csúcstechnológia jött létre például a scannerek vagy egyes lézertechnikai berendezések gyártásában, az olaj és gázipari gépgyártásban (DKGEAST Rt., Rotary Kft.), ismét a mûanyagfeldolgozó iparban (a Magyar Suzuki Rt. több kisvállalati beszállítója vagy a jóval nagyobb méretû Pannonplast Rt.), az orvosimûszergyártás perifériáján a gyógyászati segédeszközök, a gyógyszeripar "mellékvágányaként" pedig egyes roboráló, vitamin vagy gyógyhatású készítmények elõállításában (Pharmavit Rt.) és a bútoriparban a minõségi bútorok kézmûipari jellegû gyártásában.

Míg a stratégiai jellegû húzóiparágak jelenléte, illetve bõvülése már középtávon - tehát 2000ig érezhetõ strukturális változást hoz a magyar ipari termelésben és exportban, addig a taktikai jellegû húzóiparágak felfutása, illetve a magyar iparstruktúra "teherbíró elemévé" válása csak hosszabb távon képzelhetõ el. Az iparpolitika aktivizálódása a stratégiainak nevezett húzóiparágak kibontakozását ma már kevésbé szolgálhatná, mint a "taktikai" húzóiparágakét. Az utóbbi iparágakban ugyanis sok a K + F szempontjából ütõképes, de tõkével és piaci kapcsolatokkal még gyengébben ellátott vállalat. Az õ felkarolásuk módszereire számos példával szolgál a hetvenes évekbõl a japán, a nyolcvanas évtizedbõl pedig a délkoreai elektronikai iparban játszott állami szerep.12 Az úgynevezett "lemaradó" iparágak sorsát a 4. A) variánsban nem tekintjük kulcstényezõnek. Ez nem jelenti azt, hogy jövõjüket komolyabb társadalmi, illetve regionális feszültségek nélkül "elintézettnek" tekintjük. A 4. A) variánsban azonban az ipar növekedési dinamizmusát növekvõ mértékben a felsorolt "húzóágazatok" adják, és térhódításuk az iparstruktúrán belül éppen abban a négyöt éves idõszakban gyorsul fel, amikor a két fõ válságiparág, a vas és acélipar, illetve az alumíniumkohászat állami válságkezelõ programja a tervek szerint lezajlik. A két program végén mindkét válságiparág kapacitásai olyan szintre süllyednek, amelyen versenyképes mûködésük már további jelentõsebb állami támogatás nélkül is elképzelhetõ. A 4. A) variánsban az iparpolitika vagy egyáltalán nem, vagy csak néhány fontos exportõr nagyvállalat helyzetének végleges rendezése érdekében alkalmazza a központi válságkezelés eszközeit. A kormányzat vállalativálságkezelõ szerepe szempontjából ez a variáns az egyik lehetséges szélsõséget testesíti meg, azaz e szerep számottevõ csökkenését. Ebben a variánsban csak azt tartjuk elképzelhetõnek, hogy a kormány - évenkénti parlamenti felhatalmazás alapján - évente legföljebb kéthárom nagyvállalat13 válságának végleges rendezésére vállaljon kötelezettséget. 4. B) variáns: a GDP éves átlagban növekszik ugyan, de ez 0 és 3 százalék között ingadozik. Emögött részben egy "stopgo" típusú gazdaságpolitika áll azért, mert a szükséges strukturális változások csak vontatottan haladnak. Ez annyit jelent, hogy a mûködõtõkebeáramlás éves átlagban 1 milliárd dollár körül fenntartható, és úgy az erre épülõ, mint a hazai K + F generálta húzóiparágak kialakulása megfigyelhetõ lesz. A gazdaság azonban nem kerül ki abból a kényszerhelyzetbõl, amelyben a makropénzügyi egyensúly "karbantartása" rendszeres gazdaságpolitikai korrekciókat tesz szükségessé. A vállalkozások gazdasági környezete tehát nem válik valóban kiszámíthatóvá és ebben tulajdonképpen csak az exportnövelés érdekeltsége marad aránylag biztos pont. A 4. B) variánsban azonban a költségvetés ingatag helyzete miatt sem konzisztens exportösztönzõ gazdaságpolitika, sem a 4. A) variánshoz hasonló, a strukturális változások gyorsítása iránt elkötelezett iparpolitika nem valósul meg. E variáns "átmeneti" jellegével összhangban itt a gazdaságpolitika bizonyos fokig kapkod, azaz a hosszabb távú struktúraátalakítási és növekedésösztönzõ orientáció többször is

gyengül, ha a makropénzügyi egyensúlyokat rövid távon korrigálni kell. A 4. B) variánsban a magyar gazdaság lemaradása NyugatEurópához képest tovább nõ ugyan, a felzárkózás lehetõsége azonban még nem vész el. Csupán az idõveszteség nõ. A 4. A) variánst némi túlzással úgy lehet jellemezni, hogy ott a magyar gazdaság többékevésbé a portugállal együtt mozogva Spanyolország és Írország nyomába ered, KeletEurópában pedig Csehországgal és Szlovéniával együtt az átalakulás éllovasa lesz. A 4. B) variánsban a magyar gazdaság az EUtagok közül inkább Görögországhoz, KeletEurópában pedig a dinamikus növekedése ellenére továbbra is komoly szerkezeti és egyensúlyi gondokkal küzdõ Lengyelországhoz hasonló pályán mozog. "Felzárkózási teljesítménye" tehát ellentmondásos és egyenetlen lesz. Ugyanakkor a 4. C) variáns egyértelmûen a leszakadásé, itt - persze 2000 után - mindinkább Törökországgal, illetve Romániával és Bulgáriával lesz jogos az összehasonlítás.

A 4. B) variáns tulajdonképpen a magyar gazdaság 1989 utáni fejlõdését prolongálja. Áttörést nem jelent, de gyorsuló leszakadást sem - ilyen értelemben az 1. B), 2. B) és 3. B) variánssal összhangban olyan pályát testesít meg, amelyen Magyarország még legalább egy évtizedig "átalakuló gazdaság" marad. A 4. C) variáns megvalósulása esetén viszont a magyar gazdaság döntéshozóinak és kutatóinak már az iparosodott latinamerikai, illetve közelkeleti fejlõdõ országok bizonyos problémáival is szembe kell majd nézniük. 4. C) variánsban a negatív gazdasági növekedés az alapelem,1996 és 2000 között éves átlagban 0 és 5 százalék között. A visszaesés középtávon tartós lesz azért, mert a strukturális változások elmaradnak, és a gazdaságpolitikának a makropénzügyi egyensúly "karbantartására", pontosabban a további romlás megakadályozására, illetve az összeomlást megelõzõ gyors korrekciókra kell összpontosítania a figyelmét. A kérdés csak az, hogy a restrikció melyik idõszakban milyen erõs lesz, azaz, hogy a vállalkozásibefektetési klíma romlása mikor áll meg legalább átmenetileg. Az erõs exportkényszer lényegében lehetetlenné teszi azt, hogy a gazdaság, illetve az ipar szerkezetének a kisebb energia, illetve anyagigényesség irányában való átalakulása folytatódjék. A strukturális változásokat segítõ exportösztönzõ politika helyett olyan exporttámogatási politikára kényszerül a kormányzat, amely a mezõgazdasági és élelmiszeripari termékek, illetve az alacsony feldolgozottsági fokú iparcikkek (kohászati termékek, nehézvegyipari termékek) exportjának erõltetésével, ezzel párhuzamosan pedig az importot fékezõ protekcionista intézkedésekkel14 elsõsorban a kereskedelmi mérleg rövid távú alakulását tartja szem elõtt. Mindezek miatt arra kell számítani, hogy a 4. C) variánsban a magyar export struktúráját az energiahordozók és az anyagjellegû termékek 1994ben mintegy kétötödnyi részarányának 2000ig akár 50 százalékra való emelkedése jellemzi.

A 4. C) variánsra jellemzõ rossz és bizonytalan vállalkozásibefektetési klíma miatt a mûködõtõkebeáramlás is komolyan lelassul, évi átlagban csak mintegy 500 millió dollárt ér el. Ez is az ország nyugati régiójára és Budapestre koncentrálódik, és fõleg az országban már kedvezõ tapasztalatokat szerzett, a magyar gazdaság hosszabb távú kibontakozásában még mindig bízó néhány multinacionális nagyvállalatnak lesz köszönhetõ. A növekedés forrásai között a belföldi K + F szerepe továbbra sem lesz jelentõs, mert a kutatófejlesztõ intézmények és a vállalkozói szféra közötti kapcsolat megjavítására a kormányzatnak sem forrása, sem energiája nem marad. A 4. C) variánst egyébként is a strukturális változások ösztönzésére képtelen, passzív iparpolitika jellemzi, amelyben nem, vagy csak alig kapnak helyet aktív iparpolitikai eszközök. A makropénzügyi szükségszerûségek miatt a gazdaságpolitika idõtávja a 4. C) variánsban nagyon rövid lesz. Az igen szûk gazdaságpolitikai mozgástér sem az iparpolitikában, sem másutt nem teszi lehetõvé komolyan vehetõ stratégiai elképzelések megfogalmazását. A 4. C) variáns kulcsváltozója, a gazdaság negatív növekedési üteme az iparban valószínûleg ennél kisebb visszaesést, egyes években talán minimális növekedést is eredményez. A gazdaság egészére jellemzõ, egyre súlyosbodó tõkehiány körülményei között ugyanis a 4. A) variánsban ábrázolt, a tercier szektor nemzetgazdasági átlag feletti növekedésére épülõ fejlõdési pálya illúzió. Az adott kapacitásokból és készletekbõl - az 1991-1992es exportboomhoz hasonló módon, és jelentõs

részben az 1993-1994es készletfeltöltésnek köszönhetõen - csak az ipar tud átmenetileg némi többletteljesítményt kisajtolni a 4. C) variánsban. Könnyen elképzelhetõ viszont, hogy ehhez olyan költségvetési kötelezettségvállalással járó exporterõltetõ, illetve vállalativálságkezelõ politikára lenne szükség, amely néhány év alatt ismét nagyban aláássa a költségvetés jelentõs áldozatokkal megteremtett egyensúlyát. A 4. C) variánsnak tehát következménye lehet 1998 körül egy, az 1995. márciusinál még sokkal drasztikusabb restrikció, amely a gazdasági növekedést már akár az évi átlagban -10 százalékos csökkenési ütem pályájára szoríthatja le. Ezt a teljesítményromlást azonban már szinte katasztrófavariánsként kellene értelmezni. Ez viszont túlmutatna jövõképünk szemléleti keretein, és legföljebb a 4. C) variánsból eredõ veszélyek érzékeltetésére lehet alkalmas. Vállalati szerkezet és iparstruktúra Erre a változócsoportra korábban már többször utaltunk, de az ipari jövõképnek ezt a meghatározó fontosságú elemét külön is tárgyalni kell. Az eddigiekben áttekintett variánsoknak tulajdonképpen az 5. A), 5. B) és 5. C) változat a következménye ipari jövõképünk szempontjából, vagy - modellekben gondolkodva - a függõ változója. A három variánst elsõsorban az ipar vállalati és termelési szerkezetének a változási sebessége különbözteti meg egymástól, és az iparpolitika aktivitásának foka ezzel a sebességgel egyenes arányban áll. 5. A) variáns: az ipar strukturális átalakulása mind ágazati, mind mikroszinten jelentõsen felgyorsul. Ezt a folyamatot általában a magasabb hozzáadottértéktartalmú, kevésbé anyag és energiaigényes, ugyanakkor a nyugateurópai országok mûszaki fejlõdéséhez egyre több ponton kapcsolódó termékek térhódítása jellemzi. A stratégiai, illetve taktikai jellegû húzóiparágak kibontakozása ebben a változatban markáns trend, ennek megfelelõen a termelés és értékesítés növekedése a gépiparban és a finomvegyiparban lesz tartósan az ipar átlaga fölött. Az ipari termelés és értékesítés növekedési üteme 1996-1997re felülrõl hozzásimul a GDP évi 3-4 százalékos növekedési pályájához, majd a további években - az infrastrukturális fejlõdés gazdasági növekedést meghatározó szerepének kibontakozásával párhuzamosan - tartósan 1-2 százalékponttal a GDP trendvonala alá kerül. A gépipar és a finomvegyipar növekedési üteme ugyanakkor meghaladja az ipari termelés és a GDP növekedési ütemét. Az 5. A) változatnak a foglalkoztatási feszültségek, illetve a gazdaság regionális különbségeinek erõsödése lehet a két fõ bizonytalansági pontja. A foglalkoztatási feszültségek esetleges kiélezõdésére a magyar autóipar, illetve híradástechnikai ipar elmúlt néhány évi fejlõdése a példa. Ebben a két iparágban a világszínvonalú kapacitások külföldi befektetõk által végrehajtott kiépítése több ezer munkahelyet szüntetett meg, és a leépülõ kapacitások belföldi beszállítóinak a helyét elsõsorban az import, kisebb arányban újonnan létesült belföldi beszállítói hálózat vette át. A regionális politikának azért kell komoly feszültségekkel szembenéznie az 5. A) variáns megvalósulása esetén, mert a leépülõ északmagyarországi ipar helyett elsõsorban NyugatMagyarországon jönnek létre a dinamikus iparágak új kapacitásai. Különösen igaz ez a mûködõtõkeimport által megalapozott iparfejlõdésre, mert ezt infrastrukturális okok, illetve a fõ külföldi beszállítóktól és piacoktól való távolság szempontjai egyaránt az ország nyugati régiói felé terelik.15 A regionális politika mellett éppen az 5. A) variánsban kulcsszerepet játszó infrastrukturális fejlesztés megfelelõ arányainak kialakítása segíthet abban, hogy a dinamikus iparágak fejlõdése regionális metszetben kiegyenlítettebbé váljék. Az 5. A) variánsban az ipar vállalati struktúrája is gyorsuló ütemben alakul át. A vállalati

méretstruktúrát a magyar iparban hagyományosan torz arányok jellemzik. A még mindig jelentõs számú nagyvállalat és a gombamód szaporodó kisvállalkozások között az aránylag nagy növekedés ellenére továbbra is viszonylag kicsi a középvállalatok száma. 1989 decembere és 1994 novembere között a 300 fõnél többet foglalkoztató gazdasági szervezetek száma 2617rõl 1341re csökkent. Az 51 és 300 fõ közötti középvállalati kategória létszáma 3459rõl 6105re, a kisvállalatok száma pedig 5492rõl 90081re nõtt (FUTÓ-KÁLLAY [1995] 228. o.).

A "középen behorpadt" magyar vállalati méretstruktúra ugyan fennmaradt, sõt a kisvállalkozások száma látványosan meg is nõtt, ezek a hivatalos statisztikákban rögzített változások azonban nem jelentettek igazi elmozdulást egészségesebb vállalati méretstruktúra felé. Ennek okait a FUTÓKÁLLAY [1985] elemzés részletesen bemutatja.16 Rávilágít arra is, hogy a ténylegesen mûködõ kisvállalkozások jelentõs része nem növekedésorientált, és számukra a folyamatos mûködés finanszírozása is komoly gondokat okoz. A szerzõpáros elemzésében a vállalati struktúra fejlõdését illetõen az a legdrámaibb következtetés, hogy "A vállalkozások nagy részét alultõkésítettség jellemzi és legjobb esetben csak a saját mûködési feltételeit tudja újrateremteni. Céget alapítani viszonylag könnyû, kicsibõl közepessé válni azonban majdnem lehetetlen" (FUTÓ-KÁLLAY [1995] 190-191. o.). Nincs tehát szervesnek tekinthetõ vállalati fejlõdési, növekedési pálya a kicsitõl a közepes vállalatméret felé. Ahhoz, hogy ez a növekedési pálya szélesebb vállalati körre létrejöjjön, a vállalkozások finanszírozásában és a vállalkozásibefektetési klímában olyan változásoknak kell bekövetkezniük, amelyeket a 2. A), 3. A) és 4. A) variánsban írtunk le.

Az aktív kisvállalkozástámogatási politika célja kettõs lehet: vagy a vállalkozásalapítás erõsebb ösztönzése vagy a kisvállalkozások középvállalattá való fejlõdésének, azaz alapítás utáni növekedésének támogatása. A magyar vállalati méretstruktúra "behorpadtsága", illetve a piaci folyamatok oldaláról aligha valóban megalapozott vállalkozásalapítási hullám túlzott méretei miatt egyaránt a második célt érdemes ipar, illetve vállalkozáspolitikai prioritássá emelni. Az 5. A) variánsban a középvállalatok méretkategóriájában valósul meg látványos növekedés, miközben a kisvállalatalapítási hullám "lecseng". A középvállalatok felfutása részben a "taktikai" húzóiparágak kibontakozásából táplálkozik, részben pedig abból, hogy a privatizáció lezárulásával a külföldi mûködõ tõke már nem a létezõ cégekbe áramlik, hanem újakat alapít. A Magyarországon megtelepedett multinacionális nagyvállalatok nagyrészt középvállalatokat létesítettek (elsõ lépcsõben még az Opel és a Suzuki is, valamint az Audi és a Ford). Amelyek pedig kisvállalatokat hoznak létre, azok ezt általában nem termelõkapacitás (hanem például kereskedelmi képviselet vagy márkaszerviz) kialakításának céljával teszik.

A vállalati méretstruktúra átalakulása az 5. A) variánsban valószínûleg magával hozza a középvállalatok arányának növekedését, és a mûködésképtelen kisvállalkozások nagy részének eltûnését. E folyamatnak azonban igen komoly, és az ipari jövõkép kidolgozásakor egyáltalán nem elhanyagolható bizonytalansági tényezõje van. Mégpedig az, hogy a nagyvállalatok felbomlásának folyamata a vállalkozásoknak általában kedvezõ gazdálkodási klímában és gazdaságpolitikai környezetben is folytatódhat. Ebben az esetben pedig a középvállalatok szférája "felülrõl" is jelentõs utánpótlást kapna. Az 5. A) variáns a magyar gazdaság, illetve a gazdaságpolitika 1995. áprilisi helyzetében inkább kívánalom, mint reális lehetõség. "Strukturális tartalmát" még megközelítõ pontossággal sem lehet elõrejelezni azért, mert ez a variáns éppen a vállalkozói energiák széles körû felszabadulásán, az iparpolitika orientációs jellegének erõsödésén alapulna. Az 5. A) variáns megvalósulásához azonban a restrikciós szakasz gyors befejezõdésére, ezzel párhuzamosan pedig a növekedés és vállalkozásösztönzõ gazdaságpolitika minél hamarabbi kibontakozására van szükség, aminek esélyei egyelõre nem látszanak világosan. 5. B) variáns: ez a változat az ipar- és a vállalatstruktúra olyan ellentmondásos átalakulási folyamatainak a továbbélésén alapul, amelyek révén

1. a vállalkozások száma sokszorosára nõtt ugyan, ez a látványos növekedés azonban részben nélkülözte a valódi tartalmat, 2. a gazdaságpolitika "piactisztítási" és kapacitásvédelmi elképzelései rendre ellentétbe kerültek egymással. Az utóbbi ellentétre példa, hogy a drasztikus csõdtörvényt ugyanaz a kormányzat készítette elõ és vitte a parlament elé, amely késõbb a több hullámban végrehajtott vállalativálságkezelõ programokat kezdeményezte. Az 5. B) variánsban az ipar strukturális változásai a korszerûbb iparszerkezet irányában haladnak, de változó sebességgel és nagy cikcakkokkal. A restrikciós és exporterõltetõ, valamint hirtelen importfékezõ gazdaságpolitikai lépések idején ugyanis átmenetileg megnõ a termelésben és az exportban az alacsony feldolgozottsági fokú cikkeket gyártó iparágak aránya, miközben lefékezõdik a beruházások növekedése a dinamikus területeken. A gazdaság makropénzügyi mutatókkal mért teljesítményének javulása azután a restrikció enyhítését és a korábbi, ígéretes szerkezetátalakulási folyamatok ismételt felerõsödését hozza magával. A húzóiparágak kibontakozása nem marad el ebben a variánsban sem, de lassabb, mint az 5. A) variáns esetén. Itt a külföldi mûködõ tõke iparszerkezetátalakító tevékenysége van elõtérben. A "taktikai" húzóágazatok kialakulása sokkal lassabb, mint az 5. A) variánsban, mert a magyar vállalkozók számára a befektetési légkör kevésbé jó, az iparpolitika nem annyira aktív és a K + F diffúziós rendszer is csak vontatottan korszerûsödik. Az 5. B) variáns még akkor is a külföldi tõke nagyobb arányú térhódítását eredményezheti a magyar gazdaságban, ha a tõkebeáramlás lassabb az 5. A) variánshoz képest. Az 5. B) variánsban ugyanis elsõsorban csak a külföldi tulajdonban lévõ vállalkozások dinamizálódnak. Ha tehát itt van fellendülés - és a 4. B) variánsban 0 és 3 százalék közötti éves GDPvolumennövekedés a kulcsváltozó -, akkor ez strukturális szempontból "féloldalas". Tehát csak ott mutatkozik meg, ahol a külföldi mûködõ tõke komolyabb mértékben jelen van. Ez viszont a "stratégiai" húzóágazatok mellett olyan iparágakat jelent, amelyek NyugatEurópában is messze vannak a nemzetközi mûszaki fejlõdés élvonalától. A külföldi tõke részaránya 80 százalék feletti volt 1994 végén a kõ, homok és agyagbányászatban, a növényolajiparban, a dohányiparban, az iparigázgyártásban, a fényforrásgyártásban, a papír és csomagolóanyagiparban, valamint a gépjármû és üzemanyagkiskereskedelemben. 70 és 80 százalék közötti külföldi részarány mutatkozott a cement és mészgyártásban, a mélyépítõiparban, a jármûalkatrészgyártásban, valamint a biztosítási szektorban. A söriparban, a mûanyagtermékek gyártásában, a külkereskedelemben és a szállodaiparban pedig a külföldi tõke részaránya körülbelül kétharmados volt (BENEDEK-KIEFER [1995] 38. o.).

A húzóágazatok kialakulásának ebben a variánsban is vannak olyan tényezõi, amelyek közvetve ugyan, de szintén összefüggésbe hozhatók a külföldi mûködõ tõke magyarországi megjelenésével. Figyelmet érdemel ebben a tekintetben a GKI Rt. 1994ben végzett elemzése a magyar feldolgozóipar komparatív elõnyeirõl (GKI, [1994]). A GKIelemzés szerint akár stratégiai húzóiparág is válhat olyan szektorból, amelyben - esetleg különösebb hazai adottságok nincsenek ugyan, az elhalasztott fejlesztések okozta belföldi kínálati vákuumra azonban felfigyel egy vagy több tõkeerõs külföldi befektetõ. Az 5. B) variánsban jelentõsebb belföldi felhalmozás és a termelésbe átkerülõ K + Feredmények híján ez a tényezõ17 is biztosíthatja az ipar strukturális átalakulásának minimálisan szükséges ütemét úgy, hogy a húzóiparágak az elõbb felsorolt szektorok lesznek. Az autóiparban az Opel és az Audi már megvalósulási fázisban levõ gyárbõvítési tervei, valamint a United Technologies magyarországi megjelenése jelzi, hogy az iparág szakmai befektetõi lényegében Magyarország nemzetközi gazdasági megítélésétõl, illetve a befektetési klímától függetlenül is regionális értelemben kiemelt telephelyként kezelik az országot. Kisebb mértékben hasonló helyzet van kialakulóban a híradástechnikai iparban és a hozzá közel álló számítástechnikai perifériagyártásban.

Az 5. B) variáns fontos eleme azonban, hogy itt a struktúraváltás fõ mozgatói a külföldi befektetõk, a pénzhiánnyal küzdõ, intézményrendszeri szempontból alig támogatott és a gazdasági kormányzaton belül csak mellékszereplõ iparpolitika a szerkezetátalakulás orientálásánál háttérben marad. Mivel pedig ebben a variánsban az éves mûködõtõkeimport volumene átlagosan 1 milliárd dollár, azaz elmarad az 5. A) variáns átlagosan 1,5 milliárd dollárjától, az 5. B) variánsban valószínûleg már nemigen jelennek meg teljesen új nagybefektetõk Magyarországon. A jellemzõ trend inkább a már kiépített kapacitások bõvítése, németországi, déleurópai vagy japán beszállító vállalatok kisebb "kísérõ" beruházásokkal való megjelenése lesz. Emiatt pedig az 5. B) variánsban aligha bõvül a stratégiai húzóágazatok köre, miközben - mint már szó volt róla - a taktikai húzóiparágak kialakulása jelentõsen késik. 5. C) variáns: ez a változat nemcsak a strukturális változások lelassulását, hanem éppenséggel visszafordulását hozza magával az iparban. A rossz és bizonytalan vállalkozási klíma elveszi a legtöbb potenciális külföldi befektetõ bátorságát, a gazdaságpolitika igen rövid távú válság, sõt katasztrófaelhárító ultrafiskális beállítottsága pedig lehetetlenné tesz bármiféle érdemleges iparpolitikát. Ha ez bekövetkezik, már csak az a "policy mix" marad, amelyet egy kissé leegyszerûsítõ szemléletû osztrák tanulmány (HOLZMANN-WINCKLER [1992]) ajánl általában a "tranzitországok" számára:1. külkereskedelmi lépések (a régi piacok "újrafeltárása", importvámpótlék bevezetése, exporttámogatás); 2. rendszerátalakító lépések (a tulajdonjogok egyértelmû megfogalmazása, a pénzügyi, illetve a költségvetési szektor átszervezése); és 3. a "szavahihetõséget elõsegítõ" lépések (az expanzív fiskális és monetáris politikával való szakítás). Mint látjuk, ebben a receptben sem általában a kínálati oldali, sem a szektorális politikáknak nem jut hely. A nemzetközi szakirodalom azonban nincs híjával az olyan elemzéseknek sem, amelyek az 1987. októberi nagy amerikai tõzsdekrach sokkal súlyosabb formában való megismétlõdését csakis a sokszorosára bõvült tõkepiaci spekuláció hatásait ellensúlyozni tudó aktív állami gazdaságpolitikával, a "kis kormány" illúziójának feladásával látják elkerülhetõnek (MINSKY [1989] 402. o.). Ez a gondolati iskola egyértelmûen keynesiánus gyökerû, ami azonban a megnövekedett kormányzati pénzügyi egyensúlyhiányok idején aligha találhat sok követõre.

Az 5. C) variánsban már olyan helyzet jön létre a magyar gazdaságban és az iparban, hogy a szerkezeti változások "visszarendezõdését" csak jelentõs külföldi pénzügyi segítséggel lehet elkerülni. Megfordul például a vállalati méretstruktúrának az az átalakulása, amelyben 1982, de különösen 1988 után - a kisvállalkozások gombamód megszaporodtak, s noha erõs középvállalati szektor nem jött létre, a nagyvállalatok nemzetgazdasági súlyának csökkenése több éven át egyenletesen tartott. Ehelyett az exportkényszer a kormányzatot arra ösztökéli, hogy a nagy exportõr és közöttük az "iparcikket nyersanyagért" barterkereskedelembe bekapcsolható cégeket szinte mindenáron életben tartsa. A fiskális szigor már teljes erõvel kiterjed a vállalkozásokra is, a lakossági megszorítások nem kapják még jelképesen sem a "vállalkozásbarát gazdaságpolitika" nevet. A lehetetlen helyzetbe került kisvállalatokon felszámolási hullám söpör végig, és a nem mûködõ kisvállalatok mellett a legtöbb családi, illetve máról holnapra élõ egykét termékes vállalatocskát is utoléri a végzet. A középvállalatok nyereségtermelõ képessége ugyancsak nagyban gyengül. Az 5. C) variánsban a hitelszûke, az exporterõltetés és az importkorlátozás miatt valószínû lehetõség, hogy az 1992 vége és 1995 eleje között készleteiket hitelre megvett importból feltöltött cégek (fõleg közép, illetve nagyobb kisvállalatok) készleteik olcsó piacra dobására kényszerülnek még jelentõs tõkevesztés árán is. Ekkor a statisztikai látszat - de tulajdonképpen a primér tényanyag is - azt mutathatja, hogy a restrikció elérte célját, az export az importigény csökkenése mellett is felfuttatható. Ebben az esetben azonban a kényszerexport valójában tõkét szív ki a jövedelemszerzésre képtelenné

váló vállalatokból, azaz a tõkeszegény magyar vállalatok éppen tõkeexportra kényszerülnek. Az 5. C) variánsnak ez az "alváltozata" plasztikusan mutatja, hogy az 5. C) variánsban éppen a magyar komparatív elõnyöknek ellentmondó struktúrában valósul meg az exporterõltetés. Az anyag és energiaigényes iparágak exportjának ebben a változatban valószínûsíthetõ felfutása látszólag utólag igazolja a hatvanashetvenes évek tõkeigényes fejlesztéseit. A vállalatok tõkeállományát megcsapoló, hozzáadott érték nélküli kényszerexport pedig akár azt a látszatot keltheti, hogy ezek a vállalatok komoly tõketartalékokkal rendelkeznek, tehát versenyképességük hosszabb távon is megalapozott. A széles sávon megvalósuló kényszerexport olyan feltevés az 5. C) változat továbbgondolásával, amelynek még ennek a válsághelyzetek egymásutánjából felépülõ variánsnak a megvalósulásából sem kell feltétlenül következnie. Szükséges volna ugyanis hozzá a tartósan alulértékelt valutaárfolyam, illetve erõsen reálleértékelõ árfolyam politika, ezenkívül pedig az 1992es csõdhullám olyan megismétlõdése, amely újból szétzilálná az idõközben részben - és keservesen - ismét felépített belföldi beszállítói kapcsolatokat. E feltételek együttes teljesülése viszont kényszerhelyzetbe hozna számos iparvállalatot. Például egy gépipari részegységgyártó számára belföldi megrendelõinek elvesztése súlyos gondot okoz ugyan, a leértékelõdött forint azonban adott esetben még a korábban olcsón importált alkatrészek reexportját is jövedelmezõbbé teheti, mint a bizonytalan értékesítési kilátások melletti feldolgozást. Hozzátartozik ehhez a képhez, hogy a reexportra kerülõ alkatrész valószínûleg világszerte elfogadott német vagy japán termék, a végül nem legyártott készáru viszont talán csak kevésbé ismert magyar márkanevet viselne.

Az 5. C) variáns számos részletének "kidolgozása" még világosabbá tehetné, hogy ebben a változatban a strukturális átalakulás lelassulása, majd megfordulása a makro, de a mikroszinten is olyan károkat okozhat, amelyeket rövid távon még elfed a javuló exportteljesítmény, a pénzügyi összeomlás elkerülése, néhány számottevõ kivitelt lebonyolító nagyvállalat látszólagos feltámadása. Közép vagy hosszú távon azonban ezzel a variánssal az Európához való gazdasági illeszkedés utolsó esélyét is eljátszaná az ország. Ebbõl még mindig nem következnék a teljes leszakadás Európától, hiszen a portugál vagy a görög példa, a politikailag motivált EUtagfelvétel elvben talán megismétlõdhet. Erre az igen szûk kiskapura azonban semmiképpen sem lehet gazdasági vagy politikai stratégiát építeni.

A forgatókönyvek összehasonlítása, várható "keveredési arányaik" A forgatókönyvek kombinációs lehetõségei Az öt változócsoport mintegy "horizontális" sémában állítható egymás fölé. Az egyes szinteken háromhárom variáns szemlélteti nemcsak a választási lehetõségeket, hanem bizonyos lehetõségek elszalasztásának a valószínû következményeit is. A "horizontális" és "vertikális" elemekbõl felépülõ jövõképmodell tehát leegyszerûsített sémában a következõ:

A táblázat három függõleges oszlopa adja meg jövõképünk három fõ, optimista (A), normál (B) és pesszimista (C) forgatókönyvét. Ez a három forgatókönyv tiszta formájában, azaz az azonos betûjelû

variánsok együttes teljesülése esetén világos jövõképet ad: - az A) forgatókönyv a gazdaság régóta várt kibontakozását írja le, - a B) forgatókönyv lényegében a "botladozva haladás" vagy "helyben járás" folytatódását, bár kissé másképp,18 mint eddig, - a C) forgatókönyv pedig azt a pályát, amelyen a gazdaságpolitika kizárólag a rövid távú kihívásokra tud választ adni, az összeomlás elkerülése azonban felemészti összes energiáját. A három forgatókönyv valószínûsége cikkünk megírásakor nem tekinthetõ egyformának. Ha csak tiszta formában való megvalósulásukat lehetne elképzelni, akkor a B) forgatókönyvnek mintegy 50, a C)nek 30, az A)nak pedig 20 százalékos esélyt adhatunk. Ezek az általános gazdaságpolitikai, strukturális és egyensúlyi megfontolások alapján feltételezett értékek azonban azért igen kétesek, mert valójában a három forgatókönyv egyikérõl sem képzelhetõ el, hogy tiszta formában megvalósul. Gyakorlati létjogosultságuk csak a "kevert" szcenárióknak lehet, ezekkel viszont az a módszertani gond, hogy konzisztenciaproblémák keletkezhetnek az õket felépítõ egyes variánsok között. Ezek miatt a konzisztenciaproblémák miatt aligha képzelhetõ el az, hogy a végül megvalósuló "kevert" forgatókönyvben A) és C) jelû variánsok létezzenek egymás mellett. A makroökonómiai összefüggések19 mellett ezt egyszerû gazdaságlélektani megfontolások alapján is el lehet vetni. A C) forgatókönyv minden egyes eleme ugyanis olyan rossz vállalkozási és befektetési klímát tükröz, amellyel az A) forgatókönyv egyetlen eleme sem férne össze. Így olyan "kevert" forgatókönyv megvalósulása a leginkább valószínû, amelyben B) variánsok mindenképpen megtalálhatóak. Az viszont már a gazdaságpolitika stabilizációs "teljesítményétõl", stratégiai elgondolásainak kidolgozottságától, a szerkezetátalakulás és a növekedés érdekében felhasználható eszköztára sokrétûségétõl és kiérleltségétõl, valamint társadalmi támogatásától és nemzetközi környezetétõl függ, hogy ezekhez egyes területeken A) variánsok is kapcsolódnak, vagy pedig olyan "lassú lecsúszási" forgatókönyv valósul meg végül, amelyben C) variánsok is helyet kapnak. A reális sikerforgatókönyv Az elsõ lépés egy olyan lehetséges alapforgatókönyv összeállítása, amelyben bizonyos valószínû "hordozó elemeket" [csakis B) variánsokat] adottnak tekintünk. Ez csupán munkahipotézis, amelyet két szélsõ változat áttekintésével egészítünk ki. Az egyikben a hiányzó elemek mind A), a másikban pedig mind C) variánsok lesznek. Így alakul ki az alapforgatókönyvre építve két olyan szcenárió, amely egy reálisan kedvezõ és egy viszonylag könnyen elképzelhetõ kedvezõtlen jövõképet testesít meg. E két jövõkép között az iparpolitika alkalmazhatóságát illetõen igen markáns különbség mutatkozik. Az alapul vett B) variánsok kiválasztásánál részben a magyar gazdaság elmúlt másfél évtizedének tapasztalataiból indultunk ki, részben pedig abból, hogy mely változócsoportok tekinthetõk valóban "exogénnek", azaz olyannak, amely a magyar kormányzat szándékaitól nagyban függetlenül alakul. Ilyen, viszonylag exogén tényezõ a külgazdasági, illetve integrációs környezet, ahol - a folyamatosan érkezõ és egymásnak rendszeresen ellentmondó jóslatokat, becsléseket "átlagolva" - a legnagyobb valószínûségûnek az 1. B) variáns tûnik. Magyarország kapcsolódása az európai integrációhoz tehát nem gyorsul fel ugyan, de számottevõ lassulás sem lesz. Elképzelhetõ tehát, hogy a formális EUcsatlakozásra 2001-2002ben sor kerül, a tényleges integrálódási folyamat pedig csak ezután vesz lendületet. A magyar iparfejlõdés monetáris környezetében középtávon az 1992-1994 idõszaknak megfelelõ infláció a leginkább valószínû. Ezt alátámasztja, hogy az exportkényszer fennmarad, és semmi ok sincs azt feltételezni, hogy a reálleértékelõ árfolyampolitika kéthárom éven belül megváltozik. A társadalmi stabilitás fenntartása - különösen a szociális ellátás fokozatos leépítése miatt - is azt teszi

szükségessé, hogy a kormányzat a bérnövekedési igényekkel szemben valamelyest engedékeny legyen. További jelentõs áfa vagy szjaemeléseket már a nemzetközi pénzügyi szervezetek sem szorgalmaznak. Mindezek miatt a 3. B) variánst (15-25 százalék közötti éves fogyasztóiáremelkedés, a gazdaság pénzügyi egyensúlya nem borul fel, de törékeny marad) tekintjük az alapforgatókönyv második "hordozó elemének".

Az ipar növekedési környezetét illetõen azért látszik aránylag nagy valószínûségûnek a 4. B) variáns (0 és 3 százalék közötti éves GDPvolumenbõvülés), mert ez valójában a magyar gazdaság számára igen széles sávot jelent. A stagnálás éppúgy belefér, mint az a 3 százalékos növekedés is, amely a makropénzügyi egyensúly elõirányzott mértékû javulása esetén már szinte csak kívánalomnak tûnik a magyar gazdaság 1995ös állapotában. A GDP újabb csökkenése a legtöbb más változócsoportban a C) variáns megvalósulási esélyeit növelné. Tartósan 3 százalék feletti növekedés a makropénzügyi egyensúly jelentõsebb javulása esetén pedig olyan "sikerszcenárió" lenne, amely lélektani hatásaival együtt a gazdaság váratlanul gyors kibontakozását vetítené elõre. A 4. B) variánst tehát ugyancsak "hordozó elemnek" tekintjük. Az alapforgatókönyvet [1. B) + 3. B) + 4. B)] most 2-2 pozitív, illetve negatív elemmel egészítjük ki. A reális sikerforgatókönyv az említett "hordozó elemek" mellett vállalkozásbarát gazdaságpolitikára, aktív iparpolitikára és az ipar aránylag gyors szerkezetátalakulására épül [2. A) + 5. A) variáns]. A 2. A) variáns megvalósulására 1997 elõtt semmi szín alatt, és 2000ig is csak mérsékelten lehet számítani. Ezt a korlátozó feltevést fenntartjuk, de felhívjuk a figyelmet e variáns érvényesülésének igen fontos gazdaságpszichológiai tényezõire. A gazdaságpolitika vállalkozásbarát jellege objektíven nem ítélhetõ meg. Bizonyos jól idõzített és "célzott" vállalkozásbarát lépések azonban még akkor is ilyen gazdaságpolitika látszatát kelthetik, ha a gazdaságpolitika legtöbb más eleme nem kedvez a befektetéseknek és a vállalkozásoknak. A vállalkozásbarát iparpolitika különösen akkor nem képzelhetõ el aktív iparpolitika nélkül, ha a vállalkozások külgazdasági, monetáris és növekedési környezete nem kedvezõ, hanem - az 1. B), 3. B) és 4. B) variáns szerint - legfeljebb csak "átlagos". Az aktív iparpolitika egyébként feltétele annak is, hogy megvalósuljon ez a reális sikerforgatókönyv, amely egyik fõ kedvezõ elemeként az iparstruktúra viszonylag gyors átalakulását is tartalmazza. Minthogy ebben a forgatókönyvben a kormányzat pénzügyi mozgástere nem javul, azok az iparpolitikai eszközök kapnak hangsúlyt, amelyek csak minimális pénz vagy tõkemozgással járnak a költségvetési szféra és a vállalkozói szektor között. Különösen nagy szerep jut tehát ebben a forgatókönyvben az infrastrukturális, illetve intézményrendszeri eszközöknek. Így a többi között a K + F infrastruktúra és diffúziós rendszer gyors kiépítésének, pontosabban - az utóbbinál - inkább rendbetételének. Ez a jelentõs párhuzamosságok megszüntetését, a nem vagy nem rendeltetésszerûen mûködõ intézmények kiiktatását, ugyanakkor a rendszer kiegyenlített regionális struktúrájának a megteremtését jelenti. Ebben a "gazdaságos" forgatókönyvben különösen természetes, hogy a K + F és a regionális iparfejlesztési politikát a kormányzat jól összehangolja. A tudományos vagy az ipari parkok létesítését például mindkét részpolitikának támogatnia kell, de a kettõt az iparpolitika hozhatja közös nevezõre. A forgatókönyv nem javuló külgazdasági feltételrendszert tartalmaz, ezért itt az aktív iparpolitika exportösztönzõ komponensére is komoly szerep hárul. Hasznos lenne, ha az exportösztönzõ, illetve támogató politika középpontjában már nem az alapintézmények struktúrájának és általános mûködési feltételeinek a kérdései állnának, hanem a kereskedelmi bankok exportfinanszírozó funkciójának a megteremtése is napirendre kerülne. Ehhez természetesen elõfeltétel a pénzintézeti rendszer új, a jelenlegi bénító terhektõl mentes struktúrájának kialakítása.20

A forgatókönyv viszonylag kedvezõtlen, legalábbis azonban az átlagosnál nem jobb monetáris környezeti elemei miatt itt nem lehet számítani sem a nominális, sem a reálkamatok jelentõsebb csökkenésére 1995 áprilisához képest. A tõkeközvetítõ rendszer megjavítása csak kisebb részben iparpolitikai feladat - fõleg annyiban, amennyiben a beruházásifejlesztési jellegû pénzügyi közvetítõ intézmények kiépítésérõl van szó. Az iparpolitikának azonban figyelemmel kell lennie arra, hogy a pénzügyi irányítást elsõsorban az egyensúly fenntartása, ezenkívül pedig a bankrendszer egészséges mûködõképességének a megteremtése köti le. Azt nem lehet várni a pénzügyi irányítástól, hogy az ipari szerkezetátalakítást segítõ specializált pénzintézetek létrehozását kezdeményezze, azt pedig végképp nem, hogy ehhez tõkével is hozzájáruljon. Az aktív iparpolitika kialakításában külön területté kellene válnia annak, amely az iparfejlõdést segítõ kisbankok, egyes dél európai országokban vagy Írországban elterjedt ún. fejlesztési intézetek kialakítását készíti elõ. Ennek pénzügyi fedezetéhez például az EBRD, a magyar termelékenységi központ létesítésében már sikerrel közremûködõ japán (esetleg a délkoreai) kormány, illetve egyes német tartományi kormányok járulhatnának hozzá. Szjakedvezményekkel azonban lakossági kisbefektetõk érdeklõdését is fel lehet kelteni ilyen projektumok iránt. A vállalkozások közepesnek, de inkább igen bizonytalannak mondható növekedési környezete miatt ebben a forgatókönyvben nem lehet a vállalati beruházások megélénkülésére számítani akkor, ha az iparpolitika nem alkalmaz beruházásösztönzõ eszközöket. Itt megint az iparpolitika aktivitásának kellene kompenzálnia azt, hogy a gazdaság valójában még nem tud elrugaszkodni arról a stagnálásialacsony növekedési pályáról, ahol a növekedés megélénkülése rövid idõn belül egyensúlyvédelmi reflexeket generál a gazdaságirányításban. Az 1993-1994es beruházási felfutásban a közületi beruházásoknak még jelentõs szerepük volt. Ez önmagában egyáltalán nem baj, de a beruházási fellendülést törékennyé teszi, mert ez a fellendülés a központi költségvetés kiadási lehetõségeinek a függvénye. E mérsékelten, illetve reálisan kedvezõ forgatókönyv kialakulása megítélésünk szerint jelentõs mértékben az iparpolitika szemléletváltásának, illetve gyors aktivizálódásának a függvénye. Ehhez nincs szükség új iparpolitikai koncepcióra, mert a két év elõtti koncepció (IKM [1993]) szemléletmódját, eszközrendszeri filozófiáját és strukturális elképzeléseit tekintve 1995ben is nagyrészt vállalható. A reálisan kedvezõ forgatókönyv kialakulási lehetõségeit átgondolva mindenképpen az a következtetés, hogy a gazdasági fellendülés makropénzügyi korlátai a minden elemében optimista forgatókönyv megvalósulását valószínûleg lehetetlenné teszik. Az ezt követõ második legjobb variánsok közül azonban annak van a legnagyobb esélye, amelyben a gazdaság kínálati oldalának korszerûsödését sokrétû, a pénzügyi, a K + Fintézményrendszer és a regionális politika egyes területeire egyaránt kiterjedõ - tehát többé nem önkorlátozó - iparpolitika is segíti. Reális kudarcforgatókönyv Ezt a forgatókönyvet most már kevésbé célszerû részletezni. Ha ugyanis elfogadható, hogy az elõzõ "reális" forgatókönyvet elsõsorban az iparpolitika aktivitása emeli ki a "normál" (csupa B variánsból álló) forgatókönyv szürkeségébõl, akkor itt ahhoz a forgatókönyvhöz képest a döntõ különbséget éppen az iparpolitika teljes passzivitása jelenti. Részben ebbõl is ered, hogy a gazdaságpolitika vállalkozásellenesnek mutatkozik. A monetáris és fiskális megszorítások fennmaradása, illetve újjáéledésük állandó veszélye eleve bizonytalanná teszi a vállalkozási klímát. A gazdaságpolitikának ez a területe lényegében csak a makroszintû kereslet szabályozásával foglalkozik. Ha a kínálatorientáció nem kap támogatást a gazdaságirányítás más szektorából (ami értelemszerûen csak az ipari kormányzat lehet, mert az agrárpolitika feltétlenül kínálatorientációs beállítottsága csak alig jár a szektoron túlmutató strukturális hatásokkal), szükségszerûen csakis elvi álláspont, néhány kutató által hangoztatott gazdaságpolitikai kívánalom marad. Ez pedig nem lehet elegendõ ahhoz, hogy a vállalkozói szféra számára a gazdaságpolitika - még kemény megszorítások idején is

elõszeretettel hangoztatott - "vállalkozásbarát" jellege valóban hihetõvé váljék. A reálisan kedvezõtlen forgatókönyv valójában kudarcváltozat. Tönkreteszi ugyanis a befektetési kedvet, esetleg az országból való tõkemenekítést is megindíthat, és az 1. B), 3. B) és 4. B) variánsokat rövid idõ alatt a C) jelûek felé mozdíthatja el. A két reális forgatókönyv felvázolásának talán itt van a legfontosabb tanulsága. Mégpedig, hogy ez a két forgatókönyv a látszat ellenére nem tekinthetõ egymás tükörképének. A kettõ közül kedvezõbb változatban a gazdaság tulajdonképpen "ugrásra kész" egy makropénzügyi egyensúlyhiány nélküli tartós növekedési pálya felé, ez az átmeneti helyzet több éven át is fenntartható, és romlása a variánsok adott kombinációjában nem túlságosan nagy veszély. A rosszabb változatban viszont a gazdaság szereplõi nem bíznak a kibontakozásban, újabb és újabb megszorításoktól félnek, és attól is tartanak, hogy látható befektetéseik vagy tartalékaik valamilyen módon a makropénzügyi "rendcsinálás" áldozataivá válnak. A két változat között lényegében nincs különbség a gazdaság makroszintû állapotjelzõit illetõen. A fõ eltérés a várakozásokban, a gazdaság szereplõinek jövõképében van. Az iparpolitika aktivizálódásának az egyik legnagyobb haszna éppen ez, a várakozások kedvezõ irányban való befolyásolása lenne.

Hivatkozások BALÁZS PÉTER [1994]: Az Európai Unió érettsége és hajlandósága új tagok felvételére. Ipargazdasági Szemle, 1-2. sz. BENEDEK TAMÁS-KIEFER MÁRTA [1995]: A mûködõtõke-import és az iparpolitika feladatai. Megjelent: Áttekintés a magyar gazdaság strukturális folyamatairól. Résztanulmányok. MTA Ipar és Vállalatgazdaságkutató Intézet. Budapest, 57-99. o. BERTALANFFY, L. VON [1971]: Következtetések az általános rendszerelméleti vita alapján. Megjelent: Rendszerelmélet. Válogatott tanulmányok. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest. CANABATE, A.-CABRE, J. [1993]: A spanyol gazdaság nemzetközi nyitása. Ipargazdasági Szemle, Vol. 24., 2. sz. CSABA LÁSZLÓ [1994]: Az összeomlás forgatókönyvei. A rendszerátalakítás alkalmazott közgazdaságtana. Figyelõ Rt. Budapest, 287 o. CSABA LÁSZLÓ [1995]: Gazdaságstratégia helyett konjunktúrapolitika? Külgazdaság, 3. szám. ERDÕS TIBOR [1986]: Növekedési ütem, növekedési pálya. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest. FUTÓ PÉTER-KÁLLAY LÁSZLÓ [1995]: A kisvállalkozásfejlesztési politika és eszközei. Megjelent: Áttekintés a magyar gazdaság strukturális folyamatairól. Résztanulmányok. MTA Ipar és Vállalatgazdaságkutató Intézet. Budapest, február,187-228. o. GALBRAITH, J. K. [1961]: The Great Crash 1929. Time Incorporated, New York. GKI RT. [1994]: A magyar feldolgozóipar versenyképessége, komparatív elõnyei. Kutatási zárójelentés. Gazdasagkutató Rt., Budapest. HOLZMANN, R.-WINCKLER, G. [1992]: What PolicyMix May Overcome the Current Output Decline in Central and Eastern Europe? Megjelent: Hochreiter, E. (szerk.): Alternative Strategies for

Overcoming the Current Output Decline of Economies in Transition. Oesterreichische Nationalbank Arbeitspapier Nr. 9. Bécs. IKM [1993]: A kormány középtávú iparpolitikája. Ipari Szemle,1. sz. INOTAI ANDRÁS-CSÁKI GYÖRGY (szerk.) [1995]: Magyarország helye a nemzetközi munkamegosztásban. A versenyképesseg növelesének útjai, különös tekintettel az EUtagság követelményeire. MTA Világgazdasági Kutatóintézet, Budapest, február. INOUE R.-KOHAMA, R.-URATA, S. [1993]: Industrial Policy in East Asia. Jetro, Tokió. KLAUBER MÁTYÁS [1995]: Exportösztönzés. Megjelent: Török Adám (szerk.): Áttekintés a magyar gazdaság strukturális folyamatairól. Résztanulmányok. MTA Ipar és Vállalatgazdaságkutató Intézet. Budapest, 178-186. o. KLODT, H .[1992]: Europaische Industriepolitik nach Maastricht. Die Weltwirtschaft, Heft 3. LESOURNE, J. (Szerk.) [1979]: Interfutures. Facing the Future. Mastering the probable and managing the unpredictable. OECD, Párizs. MARCY, G. [1976]: Économie internationale. PUF, Párizs. MINSKY, H. [1989]: Financial Crises and the Evolution of Capitalism: The Crash of `87 - What Does it Mean? Megjelent: Gottdiener M.-Komninos, N. (szerk.): Capitalist Development and Crisis Theory: Accumulation, Regulation and Spatial Restructuring. St. Martin's Press, New York, 391-403. o. MNB [1995]: Havi jelentés, február. NICOLAIDES, P. [1992]: Industrial Policy in an Interdependent World. Promoting National Markets or Global Firms? Intereconomics. Vol. 27., november-december, 269-273. o. OECD [1991]: Gazdasági Tanulmányok. Magyarország 1991. OECD-OMIKK, Párizs-Budapest. PAPANEK GÁBOR [1995]: A magyar gazdaság - kiemelten az ipar - strukturális feladatai. Perspektívák. Megjelent: Áttekintes a magyar gazdaság strukturális folyamatairól. Résztanulmányok. 7-35. o. MTA Ipar és Vállalatgazdaságkutató Intézet, Budapest. PENYIGEY KRISZTINA [1995]: A magyar gazdaság - kiemelten az ipar - strukturális folyamatai. Megjelent: Áttekintés a magyar gazdaság strukturális folyamatairól. Résztanulmányok. 1-6. o. MTA Ipar és Vállalatgazdaságkutató Intézet, Budapest. SIMON, H. A. [1982]: Korlátozott racionalitás. Válogatott tanulmányok. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest. TÖRÖK ÁDÁM [1980]: Nemzetgazdasági prognóziskészítés világgazdasági háttér. Külgazdaság, 10. sz. TÖRÖK ÁDÁM [1994]: Következtetések. A magyar gazdaságnak a külföldi tõkét vonzó, illetve visszatarto tulajdonságai. Megjelent: A külföldi mûködõtõkebeáramlás szerepe a magyar gazdaság átalakításában. GKI Gazdaságkutató Rt., Budapest, VI. fejezet. 165-178. o. TÖRÖK ÁDÁM [1995a]: Az ipar és piacvédelem nem vám jellegú eszközei I-II. Külgazdaság, 4. és 5. sz.

TÖRÖK ÁDÁM [1995b]: Áttekintés a magyar gazdaság strukturális folyamatairól. Kutatási összefoglaló. 42. o. MTA Ipar és Vállalatgazdaságkutató Intézet, Budapest. A tanulmány az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium felkérésére készített, és az MTA ipargazdasági bizottságának 1995. júniusi ülésén megvitatott munkaanyag (A magyar iparfejlõdes jövõképe és a kedvezõ fejlõdési variánsok elérésenek iparpolitikai eszközei) 1. es 3. fejezetének átdolgozott változata. A szerzõ köszönetet mond a szakmai opponens, Papanek Gábor, az IKM részérõl Gulácsi Gábor és Bagó Eszter, valamint Berkó Lilli, Karsai Judit, Kozma Ferenc, Penyigey Krisztina, Román Zoltán és Ványai Judit hasznos észrevételeiért és tanácsaiért. *

Ezt a szemléletet igen pontosan fogalmazza meg Ludwig von Bertalanffy: "A rendszerelmélet gerince az a dinamikus felfogás, amely a folyamatok közötti kölcsönhatások terminusaiban próbál magyarázatot adni a rend jelenségeire, szemben a karteziánus gépelmélettel, amely az elõre megállapított struktúrában keresi a magyarázatot" (BERTALANFFY [1971] 72. o.). Ugyanez még tömörebben a közgazdaságtudományra vonatkozóan: "Egy tudomány számára (...) nem csupán a newtoni mechanika szolgálhat kovetendõ mintaként; sõt, úgy tûnik, hogy esetünkben nem is lenne célszerû ezt a mintát követni" (SIMON [1982] 54. o.). 1

Természetesen itt nem rendszerelméleti fejtegetés a cél. A rendszerelméleti analógia azonban hasznos lehet ahhoz, hogy jól láthatóvá váljék a különbség a szektorális jövõkép kialakítása és a magyar gazdaságra is rendelkezésre álló makroökonómiai prognózisok között. Az utóbbiak módszertani háttere miatt a BertalanfTyféle összehasonlításban õket kétségtelenül inkább karteziánus jellegûnek lehet tekinteni. Gondoljunk a magyar autóiparra: a szereplõk egy része nemcsak kicserélõdött, hanem az iparág trendjeit ma már mindinkább az új szereplõk alakítják. 2

Ezt a "sem prognózis, sem projekció" jellegû elõrejelzési mûvet 1979ben egy nemzetközi kutatócsoport készitette az OECD megrendelésére. A jelentés a világkereskedelem, a fõ régiók növekedése, a közöttük fennálló kapcsolatok konfliktusos vagy kooperációs jellege stb. alapján a világgazdasági fejlõdés különbözó "forgatókönyveit" fogalmazta meg. A jelentésrõl 1980 tavaszan a Magyar Kereskedelmi Kamarában vitát rendeztek. Ezen a vitán Jacques Lesourne, a jelentés koordinátora is részt vett, és ismertette a munka számos, a jelentés szövegébõl nem is látható szakmaimódszertani tanulságát. 3

Egyes iparágakban ennek már több éve vannak elõjelei. Ilyen például a repülõgépgyártás, ahol az Egyesült Államok kormánya és az EK Bizottsága már 1992ben megegyezett a "szubven ciós leszerelésrõl" (NICOLAIDES [1992] 270. o.). A megegyezés azonban nem bizonyult hosszú életûnek. 4

5

Errõl tömören megfogalmazott, gyakorlatias javaslatot közöl KLAUBER [1995].

6

Részletes elemzés nélkül ennek két eszköze lehet:

1. a lakossági megtakarításokhoz - a hosszabb távra lekötött bankbetétekhez is - kapcsolódó, a kamatprémiummal analóg hatású, de csekély mértékû szjakedvezmény (például az évi átlagos megtakarítás 15 százalékának, tehát a szokásos befektetési kedvezmény felének megfelelõ adóhitel), amelynek a megtakarításösztönzõ hatása elsõsorban a megtakarítás iránti állami érdekeltség - mint egyfajta közvetett garancia - megmutatkozásán alapulhat; 2. a kétségtelenül komoly szakmai ellenérvek figyelembevételével is a nagyértékû ingatlanokra kivetett éves adó. Az utóbbi eszközzel kapcsolatban a legkomolyabb gondot a technikai megvalósítás jelenti. Az adott összefüggésben nem annyira a feketegazdaság elleni küzdelem adna értelmet ennek az adófajtának, mint az (inkább persze a jövõbeli, mint a jelenlegi) lakossági megtakarítások kiterelése

az ingatlanpiacról. Ez az érték a körülmények szerencsés összejátszása esetén magasabb is lehet. Érdemes ehhez felidézni azt, hogy a fogyasztói árindexszel mért magyar inflációs rátát az 1991es 35 százalékról a következõ évben sikerült 23 százalékra csökkenteni. Természetesen ez önmagában nem garancia arra, hogy a 25 százalék fölé szökõ infláció megzabolázása - az 1992esnél sokkal nagyobb államadósság, költségvetési és fizetésimérleghiány mellett - ismét sikerülhet egy év alatt. 7

Az úgynevezett Verdoorntörvénynek megfelelõen, amely a növekedés kapacitáskihasználtságot javító hatására hivatkozva azt mondja ki, hogy - bizonyos feltételek mellett - a növekedés makroszinten a növekedési rátánál nagyobb termelékenységnövekedést generál (MARCY [1976] 540. o.). 8

9

Errõl egy évtized múltán is aktuális fejtegetést közöl ERDÕS ([1986] 140-142. o.).

10

Albert O. Hirschman eredeti kifejezésével "backward" és "forward linkages".

A "stratégiai szövetségek" magyar mûködõtõke-importra gyakorolt hatásáról lásd: TÖRÖK [1994] 174-176. o. 11

12

Ennek részletes áttekintését lásd: INOUE-KOHAMA-URATA [1993].

Értelemszerûen fõként azok, amelyek a központi válságkezelésre kiválasztott 14 nagyvállalat közül még mindig nem képesek jövedelmezõ mûködesre, felszámolásuk viszont az export és/vagy a foglalkoztatás szempontjai miatt nem jöhet szóba. 13

Ezek közül a 4. C) variáns jellemzõ eleme lenne az 1995 márciusában bevezetett import vámpótlék fennmaradása 1997 után is.

14

Néhány példa a befektetõk említett szempontjaira: az Opel szentgotthárdi gyára közelebb van az olasz és a német határhoz, mint Nyíregyházához. Az Audi gyõri telephelye a cég ingolstadti központjától körülbelül olyan távolságra van, mint az ukrán határtól. A Philips szekesfehérvári üzeme a konszern bécsi regionális kozpontjától nincs messzebb, mint Miskolctól. Ebben a három esetben egy - természetesen csak az összehasonlítás kedvéért feltételezett - másik magyarországi befektetés a külföldi cég számára nemcsak az importált anyagok és a kiszállított késztermékek szállítási távolságát kétszerezte volna meg, hanem azt a szállítási szakaszt is jóval megnövelte volna, amelyen a cégnek a kevésbé fejlett és túlterhelt magyar infrstruktúrát kellett volna igénybe vennie. 15

1. A regisztrált társas vállalkozások jelentõs része nem mûködik; 2. számos vállalkozás alkalmazottai papíron egyéni vállalkozók az így megszerezhetõ adózási kedvezmények miatt; 3. az egyéni vállalkozók közel 60 százaléka ezt a tevekenységét csak mellékfoglalkozásban ûzi (FUTÓKÁLLAY [1995] 187. o.). 16

A Gerschenkronféle gondolatot talán kissé sajátosan értelmezve: tulajdonképpen itt "a késõn jövõk elõnyének" egyik speciális esetével állunk szemben. 17

Az 1989 és 1995 közötti idõszakban a magyar gazdaság által elért fejlõdés azokon a területeken például a gazdasági jogalkotásban vagy a piacon végrehajtott privatizációban - már nem folytatható, mert a feladatok nagy része teljesült (CSABA [1994] 195-198. o.). A B) forgatókönyv tehát inkább csak úgyjelentheti az 1989-1995 közötti fejlõdés folytatódását, hogy az intézményi és tulajdoni átalakitás nagy részének elvégzése után a gazdaság teljesítménye is valamelyest, de nem látványos mértékben megjavul. 18

Például, hogy az 1. C) és a 4. A) (az európai integrációból való kimaradás és GDPvolumenének 3 százalék feletti éves növekedése több év átlagában) variáns, vagy a 2. C) és az 5. A) (vállalkozásellenes gazdaságpolitika és kedvezõ irányú strukturális fejlõdés), illetve az 1. A) és a 3. C) (folytatódó európai integrálódás és több év atlagában 25 százalék feletti inflációs ráta) valósuljon meg együtt. 19

Ezzel korántsem egy újabb bankkonszolidáció szükségessége mellett érvelünk. Azt azonban látni kell, hogy a magyar pénzügyi rendszerben még nem is egy olyan nagybank van, amelynek hosszabb távú mûködõkepessége nincs megnyugtatóan biztositva a bankkonszolidáció után sem (Figyelõ, 1995. április 6. 37. o.). Ezek jövõjének a megoldása nélkül aligha lehet újabb feladatokkal terhelni a magyar bankrendszert. 20