Transilvanikum... Semmi sem erősebb, mint a vízió, amely beérett – A. Einstein –
A marhahajtó út gondolatával, hagyományaival, annak feltámasztási lehetőségével csak néhány hónapja találkoztam. A szürkemarha visszahonosítási gondolata a Székelyföldre, vissza-visszatérő kísértésként meglátogatta álmatlan éjszakáimat, a vidéki életminőség javítására összpontosító reflexióimat. Hajszálgyökereim letapogatják azokat a múltbeli energiaáramlásokat, melyek eleinknek, egész életterüknek meghatározó erőforrásai voltak. A szürkemarha látványa, testalkata, tekintete, munkabírása, önvédelemre kifejlesztett nyájösztöne, szerény igényei, egyszerűsége… magában hordja azokat a karakterisztikus jegyeket, amelyek nemesítőjére, a székely – magyar eleinkre éppúgy jellemzőek voltak. Ha emberi tulajdonságokkal akarnánk felruházni (vagy lehúzni hozzánk), akkor igazából tanulnunk kellene tőle. Ő megőrizte mindazt a jót, amelyet kihozhatott belőle a táj, természet, ember, feladat korrelációja. Mi engedtünk az önzés befolyásának és elfajzottunk. Nem példaképpé akarom állítani számunkra a szürkemarhát, hanem egy olyan fogódzót látok abba, hogy a vele kapcsolatos hagyományokat újraéleszteni kíséreljük meg, amelyek reményt adhatnak mindazon pozitív életminőség felélesztésére, amely valaha sajátja volt eleinknek és boldogulásukat szolgálta. Miről is van szó? … „Közép-európai, Kárpát-medencei magyar identitásunk, gondolkodásmódunk és kultúránk egyaránt agráriumi vétetésű. Egy természethasználó és természeti környezetalakító, állattartó kultúra része itt minden a kármentőtől az oltárterítőig… Környezetközpontú identitásunk fel- és elismerése (valamint elismertetése) olyan feladatunk, melynek függőben hagyása tovább mélyíti a nemzet testét szabdaló szomorú repedéseket.(…) Verecke híres útját nem a Strabag és nem a Vegyépszer építette. Nemcsak élni akarás, hanem egy (nagy)állattartó életforma tört itt utat (tájalakító tényező!!!) a maga térölelő (legelőközpontú) gondolkodásával. Nagyon gyakorlati hozadéka ennek az életformának egy elemi erejű harcmodor („de sagittis Hungarorum libera nos, Domine!”) Györffy György szerint a honfoglaló magyarok a Kárpát-medencébe hat-nyolcmillió háziállattal érkeztek. (1982) Nem arról van szó tehát, hogy a füvek és fák, valamint a domborzati formák kéjesen vonaglottak a magyarok bejövetelének hírére, sőt ezúttal még csak arról sem, hogy volt-e letelepedett magyar ajkú vagy magyarokhoz szító lakossága a Kápát-medencének bejövetelükkor, azt azonban fel kell érnie lassan ésszel a világnak,
hogy a magyarokat a Kárpát-medencébe való megtelepedésük alkalmával senki és semmi nem akadályozta. A nagyállattartó életforma, melynek közvetlen hozadéka Európa hadászati piacain elsöprő erejű harcmodorként jelentkezett, tovább élt és hatott az állammá szerveződött, kristályosodott magyarság fizikai és spirituális tartományaiban. Maradjunk azonban egyelőre a fenti életforma fizikai tartományokat befolyásoló, például tájalakító jelentőségénél.(…) A délibábos róna szókapcsolatunkat illetően, mely a giccses falvédőtől kezdve meghatározó irodalmi művekig mindenütt gyakran előfordul, annyit tanácsos tudni, hogy a róna eredetileg azokat a létező vagy rágás (legelés) és taposás által létesülő legelőket összekötő feltáró utakat jelentette, melyeket a rideg marha tört a különböző vízi és szárazföldi növénytársulások közé. A marha esetünkben, bármilyen rideg vagy szilaj legyen, hajtott marhát jelent. Az se téved tehát, aki kijelenti, hogy a Kárpát-medence teljes feltárása, valamint Európához való csatlakoztatása a magyarok marhahajtó útjai révén történt. A marhahajtó utak nem találomra jelöltettek ki, akár keletre, Kijevbe, akár délre, Itáliába, Milánóba, akár nyugatra, Nürnberg felé tartottak ezek a felhajtó utak, mind a korábbi katonai expedíciók útvonalát követték. A zsoldosokkal, kézművesekkel, térítő papokkal és építészekkel szemben százezrekre menő vágómarhagulyák nem évekig, nem évtizedekig, de évszázadokon át folytak-áradtak például nyugat felé. A nagyállattartó életforma, tájalakító tevékenységén túl (itt kezdődött a közép-európai táj antropogén hatásra történő kultúrtájjá válása) pásztorai és hajtói (hajdúk) révén történelemalakító szerepét is megtartani látszik. (…) Bocskai katonái hajdúk voltak, marhahajcsárok, akik az akkori magyar gazdaság fő vagyonképzőjének és legfontosabb exportcikkének, a marhának a nyugati piacokra való felhajtásáról gondoskodtak. A pásztor, a háziasított állattal foglalkozó ember kiemelkedő szerepet játszik az emberiség történetében. Személyében a rájuk bízott élőlények iránti felelősség testesül meg. Vezető társadalmi tisztségre válnak így „jópásztorságuk” arányában alkalmasnak. A Jitró nyáját terelő Mózest ezért tette meg Isten Izráel népének szószólójává, és a Góliát ellen kiálló Dávid elmondja Saulnak, Izráel királyának, hogy ő a védtelen bárányt még az oroszlán vagy medve(!) szájából is kiragadta. A Biblia szerint ezért volt méltó Izráel királyságára. (…) A szilaj vagy rideg marhatartás nemcsak az illető korok legjobb „biomasszaértékesítési módja” (legelőkihasználtság), leghatékonyabb tájfeltáró és tájalakító tényezője, de a szarvasmarha itt nyerte el mostani formáját, máig is „beszámítható”, mai tenyésztőt is érdeklő tulajdonságait, mint táplálkozási igénytelenség, finom fejalkat, csekély ellési súly, részarányos tőgyalakulás, valamint a herélt hímivarú állatok (ökrök) hihetetlen erőtermelési képessége. Itt és most azonban nem az állatok háziasításának gigászi művét, annak jelentőségét, esetleg a menet közben fellépő torzulásokat, netán a tenyésztésbe fogott állományok genetikai veszteségeit szeretnénk méltatni, pusztán arra figyelmeztetnénk, hogy a rideg gulya a karámozáson túl megőrzi sajátos szociális struktúráját (például hierarchia) és vadállatközeli viselkedésformáit (például
ivadékainak gulyán kívüli elfektetése). A veszélyeztetőnek és zavarónak érzett jelenségekre individuális és kollektív reakciókkal válaszol. Érthető tehát, hogy a mindenkori marhapásztor és -hajtó munkájának végzése közben a lehető legkomplexebb kiképzésen esik át.(…) A Kárpátok juhászainak Európában medvéhez, farkashoz való egyedülálló viszonyulása szűnik meg a Ceauşescu-érában. Száz juha lévén, a juhász csak kilencvenet tart a magáénak. Tízet a medve, a farkas és a zord idő számlájára ró. Ily módon a medvének nemcsak élőhelyéhez való joga szentesül, de a ragadozó életforma létjogosultsága is hitelt érdemlően megerősíttetik. Ragadozóval szembeni tolerancia?! Itt úgy látszik, erre is telik. A havasi legelők házigazdája a medve. A pásztor és nyája vendég itt, jó esetben szomszéd. Emlékezzünk hát az olajmécsesektől megvilágított tordai templombelsőre, az 1568-ban ott kimondottakra! (Váradi B. László: Ökopatriotizmus - Haza a magasban…?) Igen, tényleg felvillantanak Váradi B. László sorai valamit abból, amit valaha a ridegmarhatartás jelent(het)ett. Nem is marhatartásról van itt szó, hanem kölcsönösségről a közös túlélés és fejlődés érdekében. Ezért mindig az alázat és tisztelet érzése türemkedik elő belőlem, amikor olyan természet közeli emberrel, paraszttal, pásztorral, állattartóval találkozok, aki a nagyon szűkös megélhetése ellenére is kitart amellett, amit ma mi teljesen más indíttatásból életképessé, piacképessé, brand-dé akarunk fényezni. Akkor lesz ebből életképes vállalkozás, jövőbe mutató „projekt”, ha megőrizzük a járulékok mögött azt a lényeget, amit a fenti sorok megsejtetnek. A Caritas mottója: „A szükség közelről látszik”. Igyekszünk megismerni azt a népet, akinek mi is sarjai vagyunk. Osztjuk azt a Johann Millendorfer által megfogalmazott axiómát, hogy „A Kereszténység a legmodernebb társadalmi koncepció. A jövő vagy keresztény lesz vagy nem lesz semmilyen”. Ezzel hitet tettünk a szolidaritás kultúrájának a terjesztése mellett. A szolgálat szelleme, az evangéliumi lelkület, ami sarkall, hajt arra, hogy hozzásegítsük – főleg a hátrányos helyzetű rétegeket ahhoz, hogy önálló és teljes életet élhessenek. Szervezetünk elsősorban szociális szolgáltató, de manapság sokkal nagyobb kihívásokat támaszt a világ. Nehéz helytállni a versenyben, megmaradni méltóságteljesen és becsületes életet élni. A konzum és a verseny nem körültekintő. Utaltam ennek egyik következményére az önzés említéskor. A klasszikus szociális szolgáltatások mellett Caritas Vidékfejlesztési ágazata aktív szerepet kíván vállalni az elszigetelt, vidéki környezetben élő emberek életminőségének javításában, érdekeinek képviseletében. Támogatni próbálja őket hagyományaik, értékeik tudásuk megőrzésében, ugyanakkor időszerűvé, használhatóvá akarja ezt a tudást tenni, sőt fejleszteni. Ennek érdekében felnőttképzést, szociális vállalkozásokat, vidékfejlesztési szolgáltatásokat, tanácsadást és más támogatásokat nyújt számukra. Igyekszünk hidat
építeni a vidék és a város, nagyvilág között úgy, hogy oda-vissza járható legyen az út, és mindenki profitálhasson belőle. Agroturizmus, hagyományos állattartás, szakképzések az agrárium terén, helyi termékek értékesítése, kultúra, hagyományápolás stb. azok a célkitűzések, amelyekkel csatlakozni akarunk ehhez a nagyszerű kezdeményezéshez. A marhahajtó utak origója kelet Erdély, ahonnan összegyűjtötték az örmény és székely kereskedők a marhákat, és lendületet adtak annak az évszázadokon és országhatárokon átívelő komplex feladatsornak, amely ma is sokakat lelkesít, és talán hozzájárulhat az út mentén élő emberek fejlődéséhez. Olyan színfolt tudunk lenni ebben a folyamatban, amely az egész program autenticitását adja. Havasi legelőinken szürkemarhát tenyészthetünk. Az agráriumhoz közel álló, ősi tudást birtokló vidéki családjainknak megélhetést adhatunk az értékesíthető marhatartás révén. Az agroturizmus terén olyan exotikus kínálatot tudunk megvalósítani, ami valóban élővé, megtapasztalhatóvá teheti a tradíció lényegét. Természetes ez kiegészíthető zarándokturizmussal (Csíksomlyó, Moldvai kolostorok), hegyi többnapos lovas túrákkal, gyógyturizmus (sóút, borvízút), sí, vadászat és csak az emberi fantázia szabhat határt a lehetőségek tárházának. Bányász József - Gyergyóújfalu
AZ ÁLLATTENYÉSZTÉS HAGYOMÁNYA GYERGYÓBAN (SZÉKELYFÖLDÖN) Az állattenyésztés, mint megélhetési alapfoglalkozás, szervesen kötődik az őshonos lakosság múltjához, vagyis elmosódik a történelmi múlt idő ködében. A nagyobb – meghatározó – gazdasági jelentőséggel bíró ágazatok a ló-, szarvasmarha- és juhtenyésztés volt. A vidék adottságai, a természeti környezet kedvező feltételeket biztosított, ezen gazdasági ágazatok fejlődéséhez - de a társadalmi (önellátási) igény is prioritásként tartotta számon őket. Kedvező feltételként említsük a nagykiterjedésű, és viszonylag jó hozamú legelőket, amelyek az erdő-legelő váltógazdálkodási rendszerben (ún. 100 éves forgó), természet közeli (ma úgy mondanánk: forráskímélő), de biztonságos megélhetést nyújtottak. Az erdőkitermelés, a földművelés, a katonáskodás, az alkalmi fuvarozások igásállatigénye, és a vágóállat iránti állandó kereslet biztosította a lakosság számára azokat a forrásokat, amelyek az amúgy szegényes vidéken is elviselhetővé tette az életet. Vagyis pénzt hozott, lehetővé tette azon termékek (élelmiszerek és kézműves vagy ipari cikkek) beszerzését, amelyeket nem tudtak megtermelni, vagy a (nagyon sokszínű és a hétköznapokban nagyon hatékony) háziiparban előállítani.
Az erdélyi változatos tájegységek klímája, természeti adottságai, és a jellegzetes – talán egyedi – társadalmi-gazdasági berendezkedés kialakította (kitenyésztette) a vidék specifikus fajta „típus”-okat, amelyek úgy küllemükben, mint alkati, termelési, viselkedési adottságaikban sajátos jegyeket – az „Alföldi”- (pusztai) típustól eltérő jelleget mutatnak. Gondoljunk csak arra a természetes különbözőségre, amely a gyakorta aszály égette puszta, és a csapadékhiánytól szinte sohasem szenvedő mezőségi gyepek fűhozama között nagyon is nyilvánvaló. (Erdélyi források nem említenek aszálykárként jegyzett állatelhullásokat, legalábbis számottevő mennyiségben nem.) Az agrár-társadalmi berendezkedés – szintén Erdély-specifikus – és azt jelenti, hogy zömében a kisbirtok (szabad paraszti gazdaságok) jelentette az uralkodó tulajdonformát. Ez a berendezkedés, az állattenyésztés szempontjából azt a kedvező helyzetet jelentette, hogy a gazda jobban figyelt az állomány állapotára, tenyésztési szempontból pedig közvetlenebb rálátása volt a minőségre és a tenyészkiválogatásra Az állattenyésztés mindhárom alapágazatában vidék specifikus, hagyományos fajtákat említenek a történelmi források és a – még élő – hagyomány. A „Székely” ló, kistermetű szívós igavonó jószág, a „Gyimesi racka” juh, durvaszálú gyapjas, csigaszarvú, többes hasznú (tej, hús, gyapjú, irha, prém), rusztikus szolga, és talán a legnagyobb gazdasági jelentőséggel bíró „Szürke” marha, amelynek hármas hasznából kettőt – igavonó és hústermelő – kiemelten fontosnak kell értékelnünk. A mai értelemben vett tejtermelésről, vagy tejirányú hasznosításról, nem lehet beszélni, mert egyrészt nem létezett a tejpiac, másrészt a rusztikus tartás, az igázás alacsony szinten tartotta a hozamokat, de az állományok létszámbeli nagysága (a tejfogyasztó népesség viszonylatában), azt jelentette, hogy csak nagyon kevés tehenet fejtek, és csupán „házi” fogyasztásra értékesítették. A fajtát rendkívül nagy ellenálló képessége, szívóssága, alkalmassá tette igázásra. Az ökröket az erdőkitermelésben, és a nehezebb – hosszabb távú – fuvarozásban, míg a teheneket a földművelés, és a rövidtávú szállításban állították fogatba (párban, de akár négyes, vagy hatos alakzatban). Hosszú évszázadokon át a hústermelés volt az ágazat alapterméke. Feljegyzések alapján, és a még élő emlékezet felidézéséből – hiszen a múlt század 40-50-es éveiben még fellelhetők voltak a „Szürkék” fajtiszta példányai, (az 1920-as években kezdődött a tömeges feljavító keresztezés alkalmazása a Siemmenthal fajtával) – a helyi (erdélyi) szürke állomány két jól elkülöníthető típusát ismerhetjük fel: - A „Mezőségi” – zömökebb, nagyobb testű, hosszabb villás szarvú, kifejezetten igavonó típust, és - a „Hegyi” – kisebb testű, rövidebb szarvú, zömökebb (Brachiceros) típust. Egyes szakmai forrásmunkák említést tesznek még egy Nyárád-, Küküllő menti típusról, mely a forrásmunkák szerint nagyon jó tejtermelő adottságokkal rendelkezett. (Dr. Szentkirályi Ákos: Az Erdélyi szarvasmarha tenyésztés dolga – 1925)
A vidék, Gyergyó, Székelyföld, számára messzemenően figyelemre méltó gazdasági jelentőséggel bírt a hústermelés, illetve a húsirányú hasznosítás. A vágómarha – a tutajoztatott kárpáti fenyő mellett – hosszú évszázadokon át kapcsolta be ezt a vidéket Európa gazdasági-kereskedelmi forgatagába, tette az európai piac jelentős szereplőjévé. Már a XVII. századot megelőző időkből is, szervezett, irányított, jelentős vágóállat forgalomról beszélnek, megbízható források, azonban az örmények 1670-es és 1710-es évekbeli megtelepedése ezen a vidéken, hozzájárult az élőállat kereskedelem felélénkítéséhez. A gyergyói, besztercei, és szamosújvári örmény közösségek fennmaradt levéltári dokumentumai alapján, arra következtethetünk, hogy létezett egy észak-erdélyi hajtó útvonal, amely nem a Maros völgyén vezetett, hanem Bethlen, Szamosújvár, Nagyvárad, Debrecen vonalat követte. Vannak ellenben olyan dokumentumok s, amelyek arról adnak hírt, hogy gyergyói örmény kereskedők, pusztát birtokoltak Arad környékén, ami arra enged következtetni, hogy a dél-erdélyi részeken is űzték kereskedelmi tevékenységüket. (Garda Dezső: Gyergyói tömények könyve) Dr. Gál József – Kilyénfalva
Gondolatok az Oxenweg turisztikai vonatkozásáról Ez lehet egy olyan lehetőség, ahol a gazda, a vendéglátó, a vállalkozó, a népi hagyományokat, mesterségeket művelő emberek térségünkbe lehetőséget nyernek együtt dolgozni. A Gyergyói-medence rendelkezik azzal a múlttal, ami az élő állatvásár és szállítást illeti. Nagyon sok családnév kötődik ehhez a mesterséghez. A vidék híres volt mindig a vásárokról, a gyergyótőlgyesi, parajdi, gyergyói nagyvásárokról, ahol az örmény kereskedők a helyi gazdáktól felvásárolták a marhát, illetve más állatokat, termékeket. Turisztika A gyergyói medence népi hagyományai, a Szent György napi állat kihajtás és vásár, a Szent Mihályi őszi vásár, a bálok, mind bevonhatók ebbe a programba és felerősíthetők. A gyergyói Szent Miklós napi búcsún most is ökrök viszik a Miklós szobrot, ennek nagyobb identitást is lehetne adni. Az örmény kereskedők több irányba hajtották a felvásárolt marhát. 1. Gyergyó-só útja (a só is fontos kereskedelmi termék volt abba az időben) – BalavásárSzeben, a Küküllő mentén 2. Gyergyó – Szászrégen – Mezőség – Kolozsvár. 3. Gyergyó – Barcaság – Fogaras
Ezek a pontok, és még ide sorolható Beszterce, ami a gyergyói kereskedőknek nem volt fontos, mert plusz utat jelentett, de amúgy is Kolozsvár találkozóhely volt, a kisebb kereskedőknek végállomást jelentett, mert innen csoportosan szerveződtek az utak tovább Debrecen, Szeged irányába, ahonnan Ausztria, Bécs volt a cél, nem a végállomás, de a legtöbb állat itt gazdát cserélt. A medence erősségei. Só útja, Gyergyó, ahol Alfalu, Borzont térségében nagyon sok turisztikai egység épült az elmúlt évekbe. Az őszi Alfalvi Gazdanapok, ami újból hagyományossá vált szintén az út mentén található. A térségbe volna lehetőség visszatelepíteni a szürke ökröket, de egyéb húsfajtát is, ami a vidéki gazdának új megélhetési lehetőségeket biztosít. Az út mentén újból identitást nyerhetnének a keresztek, régi fogadok (Basa fogadó) az itató vájjuk, a pásztorházak, esztenák, nyári gazda szálláshelyek, a kézművesek (Korond). A Gyilkos-tó és környéke, a Nagy Hagymás gerincvonulata teret biztosít azok számára, akik betekintést szeretnének nyerni a hegyi gazdálkodási formába, itt gondolok a Háromku-i csángókra, akik szürkemarha tenyésztéssel is foglalkozhatnának. A napjainkban divatos egészség megőrző programok is teret kaphatnának, mert erre a lehetőségek adottak. Öko-termékként eladható a nyári pásztori életforma, ahol az érdeklődök több napot is eltölthetnek, vagy a Kovács Péteri lovarda, ahol rideg körülmények közt tartják a lovakat és az ő vezetésükkel akár heteket lehet lovagolni a környék hegyein. A vidék a Keleti-Kárpátok zordsága és turisztikai adottságai talán kalandosabbá tehetik ennek az útnak az értelmét, a helyi lakosság pedig még űzi az őseinktől ránk maradt pásztorkodási formát, a kézműves foglalkozásokat, ami már más vidékeken csak nosztalgia. A turisták nem csak egy időutazáson vehetnek részt, hanem meg is élhetik, ki is próbálhatják itt a végállomáson, amit az út folyamán képi dokumentumokban láthattak. Kastal László
