Tóth Pál Péter
Előzetes gondolatok egy hosszú távú migrációs-politikai stratégia kialakításához
A nemzetközi vándorlással kapcsolatos döntéseket jelenleg az elfogadott törvények alapján – hosszú távú migrációs-politikai stratégia hiányában egy feltételezett, de nem igazolt társadalmi elvárás és a reálisan meglévő migrációs nyomás mellett – a végrehajtó apparátus az éppen hatalmon lévők szándékait fürkésző képessége, érdekeltsége motiválja. Ennek következtében – a történelmi előzményeket, a térség országai egy részének az Európai Unióhoz várható csatlakozását, valamint az ország népességének gyors ütemű fogyását és elöregedését is figyelembe véve – szükségszerűen vetődik fel a kérdés, hogy milyen bevándorlás-politikai stratégiára van szükségünk ahhoz, hogy a majdan velünk együtt élők nem, iskolai végzettség és foglalkozás szerinti összetétele, az össznépességhez viszonyított számaránya ne újabb feszültséget indukáljanak, hanem az ország és a magyarság érdekeit szolgálják. A jelenlegi, sem a kivándorlást, sem pedig a bevándorlást a fenti összefüggésekben érdemben nem befolyásoló igazgatásrendészeti tevékenység egyértelművé tette, hogy: – a magyar társadalom jelenének, jövőjének alakulása szempontjából nem elhanyagolható, hogy – az ország lakosságának demográfiai, szociológiai jellemzőihez viszonyítva – a hozzánk érkezők milyen folyamatokat erősítenek, gyengítenek vagy semlegesítenek, – a ki- és a bevándorlással összefüggő feladatok meghatározása még abban az esetben sem rendőrségi kérdés, ha annak megoldásában a rendőrségnek és a határőrizeti szerveknek igen fontos szerepük van, –az e területről származó adatok alig alkalmasak arra, hogy azokból a népességfejlődésre vonatkozó következtetéseket lehessen levonni, – meg kell teremteni azoknak a közösségeknek az érdekeltségét, egyetértő támogatását, ahol a migránsok rövidebb vagy hosszabb ideig új otthonra találnak. (Az állampolgársági kérelmek "odaítélésében" is végig kell gondolni, hogy az önkormányzatok milyen konkrét szerepet játszhatnak.) – az e területre érvényes jogszabályok és a hozzájuk tartozó mellékletek – a bekövetkezett 1
gyors változás és az időközben megszerzett tapasztalatok következtében – gyorsan elavulnak (vagy elfogadásukkor sem voltak hibátlanok) s így ezeket nemzeti érdekeinknek figyelembe vételével – az Európai Unió migrációra vonatkozó jogszabályaival összhangban – folyamatosan meg kell újítani.
A nemzetközi vándormozgalom jelentősége 1990–től, a rendszerváltoztatással összefüggésben – a több mint négy évtizedes elzártság után – a hazánkat érintő nemzetközi vándorlás területén új folyamatok váltak meghatározókká. Ettől kezdve a ki– és a bevándorlást, mint állandóan jelen lévő társadalmi problémát és folyamatot nem lehet figyelmen kívül hagyni. Az átállás nem volt zökkenőmentes, hiszen a szabad mozgás feltételeinek megteremtését az az apparátus végezete, amelynek évtizedeken át annak megakadályozása volt feladata. A ki– és a bevándorlással foglalkozó szervezet ma is számos problémával küzd. Az utolsó szervezeti átalakítás, amelyet valószínűleg még újabb fog követni éppen a közelmúltban zajlott le. A lakosság új helyzethez való alkalmazkodása sem volt és jelenleg sem egyszerű. A kezdeti zavarodottság még érthető. Annak ellenére azonban, hogy a megváltozott körülményekhez igazodva azóta a külföldiek beutazását és itt tartózkodását új törvények szabályozzák nemzeti érdekeinket figyelembe vevő migrációs–politikai stratégiával nem rendelkezünk. A nemzetközi vándormozgalommal kapcsolatban figyelembe kell venni, hogy: 1. A hazai népesség jelenleg megállíthatatlannak tűnő fogyása és elöregedése, vagyis a magyar társadalom jelenének, jövőjének alakulása szempontjából nem elhanyagolható jelentőségű, hogy az ország lakosságának demográfiai jellemzőihez viszonyítva a hozzánk érkezők milyen neműek, korúak, mely társadalmi réteghez, foglakozási csoporthoz tartoznak, s milyen kulturális–szociális háttérrel rendelkeznek. A vándorlás mint ismeretes nemcsak volumenében hat, hanem a vándorlók sajátos összetétele következtében: – módosítja a népesség nemi arányát, kor és foglalkozás szerinti összetételét, a családok számát, – fiatalítja korpiramisát, – kedvezően hat az ország lakosságának produktivitására, – növeli a munkaképes korosztályúak arányát és ezzel automatikusan csökkenti az egy főre eső eltartottak számát. A közvetlen hatás mellett a vándorlás távlati – ún. multiplikatív – kihatással is rendelkezik. 2
Éppen ezért a bevándorolt népesség volumenének és önreprodukciójának mértékétől függően a bevándorolt népesség akár számottevően is módosíthatja az ország népességfejlődését. 2. A magyar állampolgárok külföldre távozása ma is folyamatos, illetve aligha élne (élt volna) olyan személy az országban, akinek családi vagy baráti köréből ne élt volna valaki külföldön. 3. A Magyarországra vándorlók döntő többsége a szomszédos országok magyar nemzetiségű állampolgárai közül rekrutálódik. S ez a helyzet felveti azt a kérdést, hogy mmeddig és milyen mértékben lehetünk "kannibálok"? Mielőtt gondolatainkat tovább folytatnánk röviden tekintsük át, hogy az elmúlt 130 évben a nemzetközi vándorlás egyenlege hogyan alakult.
A népszámlálások közötti vándorlási különbözetek, 1881-1990
Annak érdekében, hogy egy hosszú távú migrációs-politikai stratégia körvonalait felvázolnánk szükségesnek tartjuk,
hogy szembesüljünk a hazánkat érintő nemzetközi
vándormozgalom egyenlegének elmúlt 130 éves alakulásával. A fenti ábra alapján mindenekelőtt azt fogalmazhatjuk meg, hogy évtizedről-évtizedre a népszámlálások közötti vándorlási egyenleg szerint küülönböző mértékű jelentős veszteségek voltak. Vándorlási nyereséggel a századelőn lejátszódó kivándorlási hullám ellenére csak az 1881–1900 közötti években találkozunk. Emellett nyereségesek még az 1911–1920, illetve az 1931–1940 közötti időszakok. Ezek azonban döntően a háborúkat
3
lezáró békeszerződések eredményei s látszólagosnak nevezhetjük, mivel nem tipikus migrálók, hanem a békedöntések következtében elcsatolt területek magyar nemzetiségű lakosságának egy része áramlott az új magyar határok közé. Ebbe a folyamatba tartozik az 1940-t megelőző évtized is, amikor a visszakapott területek lakosságával növekedett még az ország népessége. 1921–től mindenekelőtt az Amerikai Egyesült Államok korlátozó intézkedéseinek hatására a vándorlási lehetőségek drasztikusan beszűkültek, melynek következtében csak mérsékelt elvándorlásról beszélhetünk. Kiugróan magas volt az elvándorlás a második világháborút, valamint az 1956–os forradalmat követően. Az 1961–1970 közötti nem igazán jelentős nyereséget – a további, döntően illegálisan elvándorlók mellett – 1956 menekültjei egy részének visszavándorlói adták. Abban az esetben azonban, ha az 1961 és 1970 között legálisan és illegálisan elvándorlók adatait is figyelembe vesszük, akkor a nyereség jelentéktelenebb. A rendszerváltoztatás előtti évtized vándorlási vesztesége még jelentős. A múlt század utolsó évtizedében ez a folyamat megállta s minimálisan 70-80 ezres vándorlási nyereséggel számolhatunk.
A migrációs-politikai stratégiának hosszú távú a bel– és a külpolitikai célkitűzéseinket szem előtt tartva egyértelműen és alapvetően a hazai lakosság, az ország érdekeit kell szolgálnia. Ennek megfelelően: - segítse a gazdasági célkitűzések valóra váltását, s ezen keresztül járuljon hozzá a hazai népesség egzisztenciális helyzetének megerősödéséhez, megszilárdulásához; - a külföldi állampolgárok hazai jelenléte ne okozzon feszültséget (kulturális, nyelvi, vallási, gazdasági, foglalkoztatási stb. téren) a befogadó népesség körében; - az évtizedek átlagában a vándorlási egyenleg legyen nyereséges s javítsa a hazai népesség korstruktúráját; - a külföldiek magyarországi tartózkodását szabályozó törvények, rendelkezések – figyelembe véve a hazai sajátosságokat – legyenek összhangban a vándormozgalomra vonatkozó nemzetközi követelményeknek.
Magyarországnak, mint egyetlen más országnak sem lehet közömbös, hogy állampolgárai közül a nemzetközi vándormozgalom keretében kik hagyják el hosszabb ideig vagy véglegesen az országot, illetve hogy kik azok, akik azzal a szándékkal jöttek, jönnek, hogy hosszabb-rövidebb ideig Magyarországon élnek, vagy hogy itt véglegesen letelepedjenek. A kialakításra váró hazai 4
hosszú távú migrációs-politikai stratégiának figyelembe kell vennie, hogy:
- a világháborúkat lezáró békedöntések következtében a szomszédos országokban magyar nemzetiségű román, jugoszláv, ukrán, osztrák, szlovák, horvát állampolgárok élnek,
- a legújabb kori történelmünk sajátos alakulása következtében a magyar állampolgárok százezrei kényszerültek az ország elhagyására a II. világháború végén, 1956-ban, majd az azt követő évtizedekben illetve, hogy az 1870-es évektől kivándorló magyar állampolgárok leszármazottjai élnek a világ különböző országaiban;
- hazánk esetében a nemzetközi tapasztalattal ellentétben szoros kapcsolat áll fenn a bármilyen formában érkezők nem csekély része és a véglegesen Magyarországot választók között;
- kritikus helyzetektől eltekintve a vándormozgalom résztvevőinek számát alapvetően a befogadó ország által biztosított tehetőségek és igények határozzák meg;
- a nemzetközi kötelezettségekből e területen az országra háruló feladatok megoldása, feltételek biztosítása mellett a lakosságának érdekeit kell mindenekelőtt figyelembe venni akkor, amikor az ide érkezők humanitárius és a haszonelvűség szerinti befogadásáról döntést hoznak;
- mely országokból érkeznek, milyen hagyományokkal, törekvésekkel rendelkeznek, milyen értékeket képviselnek, mit hagytak maguk mögött azok, akik úgy döntenek, hogy egy éven túl itt éljenek, vagy akik a korábbi állampolgárságuk helyett a magyart választják;
- milyen demográfiai, szociológiai meghatározottság jellemzi a bevándorlókat és azt is, hogy a hazai népességet jellemző folyamatok közül milyen hatásokat erősítenek meg vagy gyengítenek;
- a szocializmus évtizedei alatt uralkodó migráció-ellenes politika következtében a hazai népesség nemzetközi vándormozgalommal összefüggő tapasztalatai szűkösek és deformáltak;
- a hazai népesség befogadó képességének szintjét, idegenekkel kapcsolatos toleranciájának 5
határait (függetlenül attól, hogy a migráns magyar származású–e vagy sem), mert ha törekvésünk nem találkozik az itt élők többségének egyetértésével, akkor csak újabb feszültségeket generál.
A fentiekben megfogalmazottak egyértelművé teszik, hogy a kidolgozásra váró hazai hosszú távú migrációs-politikai stratégiának pártpolitikai meghatározottságoktól, választási ciklusoktól független, nemzeti érdekeinket figyelembe vevő, a valóságos viszonyokhoz igazodó, a gyakorlatban megvalósítható koncepciónak kell lennie. A kidolgozott koncepció széles körű megvitatását követően és elfogadása
nemzeti konszenzusra kell,
hogy támaszkodjon.
Tapasztalataink szerint az 1990-et követően hatalomra került politikai pártok törekvéseiben négyévenként annak ellenére jelentős változások, elmozdulások következtek be, hogy az országot érintő vándormozgalom szereplőinek döntő többsége folyamatosan a szomszédos országok magyar nemzetiségű állampolgárai közül rekrutálódott. (Jelenleg is ez a meghatározottság domináns.) De nemcsak a környező országokban élő magyar származásukkal kapcsolatban nem alakult ki eddig valamiféle közösen vállalható, parlamenti választásoktól független hosszú távra szóló koncepció, hanem az országból különböző időszakokban eltávozottak vonatkozásában sem.
A fenti történelmi okok következtében el kell ismerni és egyértelművé kell tenni, hogy minden magyar anyanyelvű, magát magyarnak tartó személy, éljen bárhol a világon, a magyar nemzet és a magyar kultúrközösség tagja. Ennek elismerése egyben azzal a kötelezettséggel is jár, hogy Magyarországnak anyaországi szerepének – teherbíró képességének alárendelten – meg kell felelnie és a magyar közösségek intézményeinek működéséhez, kiépítéséhez a lehetőségek szerint hozzá kell járulnia. Annak ellenére, hogy a nem Magyarországon élő magyar származásúak a magyar nemzet és a magyar kultúrközösség tagjai a kialakítandó migrációs politikai stratégiának a nagyvilágban és a környező országokban élő magyarok eltérő sajátosságait külön is figyelembe kell venni. A migrációs-politikai stratégia kialakításakor – kül- és belpolitikai vonatkozásban is – nemzeti érdekeinknek alárendelten lehet és kell értelmezni azt a folyamatot, melynek keretében a környező országokban élő magyarok mind jelentősebb számban Magyarországon kívánnak élni. A kialakításra váró magyar migrációs stratégiának és politikának azonban el kell kerülnie minden olyan lépést, amely e kényszerhelyzetből fakadó nyomást bármilyen formában is felerősíthetné, mert az minden egyes esetben a környező országokban élő magyarok még meglévő pozíciójának 6
gyengülését eredményezné. Külön problémát jelent a magyar állampolgárok elvándorlásának kérdése. Jelenleg csak arról a csekély számú népességről tudunk, akik a befogadó ország követelményeinek megfelelően magyar állampolgárságukról lemondanak. Természetesen ennél sokkal szélesebb azoknak a köre, akik munkavállalóként, egyetemi hallgatóként, ösztöndíjasként, családtagként vagy egyéb formában már hosszabb ideje külföldön tartózkodnak. Jelenleg erről a népességről annak ellenére szinte semmit sem tudunk, hogy a kialakítandó migrációs-politikai stratégiának rájuk éppen úgy vonatkozni kell, mint azokra, akik átmenetileg vagy véglegesen hazánkat választották. A magunk mögött hagyott politikai rendszer migráció ellenessége után a 90-es évek elején zavarodottság és bizonytalan intézkedések jellemezték a bevándorlás területén dolgozók tevékenységét. Ezt követően viszont az Európai Unióhoz való várható csatlakozásunkból fakadó feladatok határozták meg a jogalkotók és a vándormozgalom területén tevékenykedő hivatalnokok munkáját. Az Európai Unióhoz történő várható csatlakozásunk pedig az uniós vízumkényszer árnyékában a magyar-magyar kapcsolatok területén jelent újabb problémákat. Az elmúlt évtized bevándorlás politikai gyakorlatát jellemző következetlenségek alapja közös, nevezetesen az, hogy mind ez ideig – a parlamenti pártok konszenzuson alakuló külpolitikai megegyezésén kívül – az ország hosszú távú migrációs-politikai stratégiával nem rendelkezik. Ennek kialakítását hátráltatja, hogy: - a globalizáció és a hazánkat érintő nemzetközi vándormozgalom, a bevándorlás és a beilleszkedés közötti kölcsönhatások rendszeréről igen kevés ismeretekkel rendelkezünk s ennek következtében nem igazán tudunk ok-okozati magyarázatot adni a migrációs és a népesedési folyamatok, illetve a társadalmi-gazdasági környezet közötti kölcsönhatásokra. - nincs feltárva a hazánkat érintő nemzetközi vándormozgalom speciális jellege, - nem ismerjük pontosan a volt szocialista társadalmi-gazdasági formáció migrációt ellenző, illetve a rendszerváltoztatás utáni politika nemzetközi vándorlást támogató magatartását s az abból adódó következményeket, - a lakosság különböző származású bevándorlók iránt tanúsított attitűdjeinek valamint a különböző migrációs politikai intézkedések támogatottságának feltárása és kölcsönhatásuk elemzése még várat magára. A globalizáció és migráció hazai összefüggéseinek feltárása, valamint a nemzetközi tőke vándormozgalmat fékező és serkentő hatásának megismerése lehetőséget biztosít a hazai migrációs 7
potenciál mértékének pontosabb meghatározásához. A külföldre vándorló magyar állampolgárok adatainak összegyűjtése a vándorlási egyenleg elkészítéséhez, illetve a népesség számának, kor-, és nem szerinti összetételének megállapításához nyújt közvetlen segítséget.
Sajátos magyar helyzet Ez egyértelmű összefüggésben van térségünk legújabb kori történelmével, melynek következtében egyrészt a magyar nemzet és Magyarország határai nem esnek egybe, másrészt pedig a magyar állampolgárok százezrei az ország elhagyására kényszerültek. (1953–1989 között körülbelül 400 ezer magyar állampolgár hagyta el az országot, és mintegy 286 ezer személy vándorolt az országba.) Az első és a második világháborút követően, a bosszú szellemében fogant béke a Magyarországtól elvett, magyarok által lakott területeket megfellebbezhetetlenül a volt Csehszlovákia, a volt Jugoszlávia, Románia, illetve a volt Szovjetunió között szétosztotta, mely országok a megkapott területek birtokbavételének pillanatától az ott élő kisebbségek, közülük is mindenekelőtt a magyarok és a németek gazdasági erejének megtörését, erőszakolt beolvasztását, nemzeti identitásuk felszámolását tűzték ki célul. A fentekben felsorolt, az első világháborút követően létrehozott közép–európai országok a 90–es évek elején szétestek, ennek ellenére, mivel a második világháborút követő békerendszert létrehozó nagyhatalmak érdekei nem változtak, az ezeknek az országoknak juttatott magyarlakta területek státusa nem változott. Éppen ezért – amennyiben az egyes országok jelenlegi társadalmi–gazdasági feltételei, a többséget képviselő hatalom kisebbségekhez való viszonya nem változik meg – a bekebelezett területeken élő magyarság kikényszerített és spontán elvándorlása az elkövetkező időszakban is folyamatosnak tekinthető. Mindez egyben azt is jelenti, hogy Magyarország “szívóù hatását döntően nem az ország gazdasági potenciája, hanem egy kényszerhelyzet, a “trianoni szindrómaù hozta létre és tartja fenn. A trianoni döntést követően ugyanis (s ez a második világháború után megismétlődött) a környező államokhoz csatolt területeken élő több mint hárommillió magyar nemzetiségűnek a szülőföld vagy a magyar állampolgárság között kellett választani. Azoknak ugyanis, akik optánsként vagy bármilyen más státusban lévőként a magyar állampolgárságot választották, szülőföldjüket el kellett hagyniuk. Azoknak pedig, akik szülőföldjükön maradtak szlovák, román, szerb, osztrák illetve szovjet állampolgárokká kellett válniuk. Ez viszont azzal a következménnyel jár, hogy minden olyan migrációspolitikai lépés, különösen ha az kedvezményeket tartalmaz ösztönzően hat a szomszédos országokban élő magyar 8
nemzetiségűekre. El kell kerülnünk tehát minden olyan intézkedést, amely e kényszerhelyzetből fakadó nyomást bármilyen formában felerősíthetné, mert az minden egyes esetben a környező országokban élő magyarok még meglévő pozíciójának gyengülését eredményezi. Azaz képletesen szólva ne önmagunk vérével tápláljuk magunkat. Emellett a “trianoni szindrómábólù még az is következik, hogy a bevándorlás területén nem Magyarország reális szükséglete a meghatározó, hanem mindenekelőtt annak a népességnek az általános állapota és tűrőképessége, amely a szomszédos országok valamelyikének állampolgáraként is magyarnak tartja magát. Ezeknek az országok belső stabilitás, gazdasági helyzete és a kisebbségekkel kapcsolatos politikája a meghatározó tehát alapvetően abban, hogy milyen mértékű migrációs nyomással kell számolnia hazánknak. A helyzet bonyolultságát jól jelzi, hogy a jelenség szintjén túl ma még lényegében nem ismeretesek azok a változások és összefüggések, amelyek a Magyarországra történő vándorlás következtében a kisebbségben élő magyarság társadalmának szerkezetében, a többségi népességhez való viszonyában, saját identitásának megőrzésében, stb. jönnek létre. Ezzel párhuzamosan – a felszínem megjelenő összefüggések kivételévek – azok az elmozdulások sem ismeretesek, melyeket a korábban kisebbségi sorban élő magyarok növekvő számarányuk, kapcsolatrendszerük, befolyásuk következtében a magyar társadalom finom szöveteiben idéznek elő. Alapkutatás hiányában arra sem lehet választ adni, hogy a szomszédos országok magyar nemzetiségű állampolgárainak egyrésze meddig “érdekeltù a helyben maradásban azaz, hogy meddig tartják elfogadhatónak életkörülményeiket, s mikor indulnak a jelenleginél lényegesen nagyobb számban útra, s hagyják el átmenetileg vagy véglegesen szülőföldjüket. Természetesen nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a kérdést sem, hogy a környező országokban élő magyar nemzetiségűek Magyarországra vándorlásának milyen hatásai, következményei vannak, lesznek az egyes országok magyarságának jelene és jövője szempontjából? Nem lehet megkerülni azt a kérdést sem, hogy szüksége van–e Magyarországnak ezekre a bevándorlókra, s hogy kell–e ennyi új állampolgár? De úgy is fogalmazhatok, hogy lehet–e nem figyelembe venni annak a magyar nemzetiségű népességnek a törekvését, amely az első világháború végéig a Magyar Királyság lakosaként magyar állampolgár volt és most a környező országok egyikében él? A történelmi előzményeket, a térség országainak vagy egy részének Európai Unióhoz történő esetleges csatlakozását, valamint az ország népességének fogyását és öregedését is figyelembe véve – szükségszerűen vetődik fel a kérdés, hogy milyen bevándorlás–politikai stratégiára van szükségünk ahhoz, hogy a már itt élők, s a majdan 9
velünk együtt élők összetétele, számaránya, foglalkozása az ország és a magyarság érdekeit szolgálják? Nem csupán az jelent gondot azonban, hogy nincs egységes és egyetértésen alapuló álláspontunk az 1990–et megelőzően migrált magyar állampolgárok és a szomszédos országok magyar nemzetiségűek ügyében, hanem hogy a rendszerváltoztatást követően elvándoroltakkal és visszatérésük elősegítésével kapcsolatban sincsenek konkrét, kiforrott elképzeléseinek. Pedig őket azok a demográfiai meghatározottságok éppen úgy jellemzik, mint azokat, akik hozzánk érkeznek. Nem is beszélve arról, hogy fogalmunk sincs arról eltávozásukkal mennyit is veszít a magyar társadalom.
A nagyvilágban és a környező országokban élő magyarokhoz való viszonyunk Magyarországról a világ bármely országába vándorolt magyar állampolgár esetében egyértelművé kell tenni, hogy ha az törekvéseikkel nem ellentétes, akkor visszatelepülésük az ország jövője szempontjából egyértelműen kívánatos. Tudniuk kell, hogy szellemi, kulturális és gazdasági életünk reorganizálásában az ország számít emigrációban megszerzett tudásukra, ismereteikre, tapasztalataikra. Természetesen nem arról van szó, hogy valamiféle garanciát kellene vállalnunk a nyugatról visszatértek ellátására, hanem így szeretnénk “elégtételtù nyújtani a különböző okok következtében eltávozottaknak. Emellett végig kell gondolni, hogy a hazai gazdasági, kulturális és tudományos életnek mely területei azok, ahol különösen nagy szükség volna a Magyarországról eltávozottak hosszabb–rövidebb ideig tartó visszatérésére. Az olasz példa alapján azt is mérlegelni kellene, hogy a hazai intézményrendszer keretében hol vannak meg azok a feltételek, ahol a szakmájukban kiemelkedő eredményeket elért személyiségek itthon is valóban eredményes munkát tudnának végezni. A fentiekben megfogalmazottakat nem lehet automatikusan a szomszédos országokban élő magyar származásúakkal kapcsolatban alkalmazni, hiszen nem ők vándoroltak el, hanem a haza hagyta el őket. Velük kapcsolatban jelenleg két végletes, egymással homlokegyenest szemben álló nézet nyer megfogalmazást: a) azok a magyar származású személyek, akik szülőföldjüket elhagyják és átmenetileg vagy véglegesen valamely más országba költöznek – akár Magyarországra is – a magyar nemzet árulói. b) a szomszédos országokban élő magyarság csak úgy menthető meg a magyar nemzet számára, ha Magyarországra költözésüket központi forrásokat felhasználva elősegítik. Ezzel a 10
kisebbségben élő magyarokat nemcsak a beolvadástól vélik megmenthetőnek, hanem hazai letelepítésükkel az ország népesség számának fogyását megállíthatónak vélik. A környező országokban élő magyar származásúakkal kapcsolatban tehát felmerül az a kérdés, hogy elő kell–e segíteni, vagy éppen ellenkezőleg meg kell–e nehezíteni a magyar nemzetiségű cseh, horvát, osztrák, román, szerb, szlovák, szlovén és ukrán állampolgárok magyarországi bevándorlását? Megítélésem szerint a jelenlegi viszonyok között sem bátorítani, ösztönözni nem szabad a szomszédos országokban élő magyar nemzetiségűek migrációját, Magyarországra történő áttelepülését. Tehát akkor járnánk el helyesen, ha a kisebbségben élő magyarok lakóhelyükön történő boldogulásukhoz, helyben maradásukhoz, gazdasági tevékenységük, magyarságuk megerősödéséhez sokoldalú gazdasági, kulturális, tudományos kapcsolatokon keresztül járulnánk hozzá. Ez nem mond ellent annak, hogy azoknak a magyar nemzetiségűeknek, akik úgy döntenek, hogy Magyarországon szeretnének élni elhatározásukat támogassuk. Ezt alapvetően nem az a szándék mondatja, hogy a két rossz közül még mindig az a kisebb, ha az esetleges beolvadás helyett az adott személy megmarad magyarnak, hanem az hogy nekünk, a trianoni határokon belül maradottaknak vagy azok leszármazottjainak nem igen van erkölcsi alapunk visszautasítani a környező országokban élő magyar nemzetiségűek kérését, hiszen csak a történelmi véletlen játékának köszönhetjük, hogy nem mi vagyunk ukrán, szerb, szlovák stb. állampolgárok. Országon belül és kívül komoly dilemmát jelent, hogy a nemzeti sorsközösség jövőjének meghatározásában hogyan lehet a környező országokban élő magyar származásúaknak aktív részvételét biztosítani. Ennek fontos eleme lenne, ha jogorvosolni lehetne azt a méltánytalanságot, melyet magyar állampolgárságuk megszüntetésével a környező országokban élő magyaroknak a nagyhatalmak döntéseikkel okoztak. Feltételezhető ugyanis, hogy ha a magyar nemzet sorsát érintő legfontosabb kérdésekben szavazati joggal rendelkeznének, azaz, ha magyar állampolgárságukat a meglévő mellett visszakaphatnák akkor az egyrészt visszatartó erőként hathatna vándorlási szándékukra, másrészt pedig megerősítené őket emberi méltóságukban. Kérdés azonban az, hogy hogyan lehet számukra úgy biztosítani a magyar állampolgárságot, hogy ennek következtében újabb, az eddigieknél is drasztikusabb megkülönböztetésben ne legyen részük. ––– · –––
A nemzetközi vándormozgalom második világháború végéhez közvetlenül tapadó része, még 11
akkor is, ha bizonyos elemei az ezt követő időszakban is fennmaradtak 1951–ben, a Genfi Egyezmény elfogadásával lényegében lezárult. A szovjet birodalmi szférához tartozó országok állampolgárai azonban kibontakozó új típusú és tartalmú nemzetközi vándormozgalomba csak a közép– és kelet–európai rendszerváltoztatást követően kapcsolódhattak be. A bolsevik típusú hatalmi–politikai berendezkedés ugyanis a nem ellenőrizhető folyamatokat, melyhez a spontán elemeket magába foglaló ki– és bevándorlás is tartozik, nemcsak hogy nem támogatta, hanem rendszerellenesnek is tartotta. Ahhoz, hogy a szovjet szatellit országok állampolgárai is bekapcsolódhassanak a nemzetközi vándorlás spontán, természetes folyamataiba, a negyvenes évek végére kialakult és rögzült helyzet megváltozásának, az úgynevezett szocialista világrendszer felbomlásának kellett bekövetkeznie. S ez egyben azt is jelenti, hogy a nyolcvanas évek legvégén térségünkben kibontakozó, Magyarországot is érintő nemzetközi migrációs folyamat nem a korábbi állapot szerves fejlődésének, hanem a hatalmi eszközökkel fenntartott kényszerhelyzet megszűnésének az eredménye. A nemzetközi vándormozgalom legújabb, jelenlegi szakaszának meghatározottságát, valódi tartalmát ma még homály fedi. Ennek kezdetére az előző időszak diszfunkcionális következményei éppen úgy rányomják a bélyegüket, mint az, hogy az Európai Unió létrejöttével, az Unióhoz tartozó országok egymás közötti népességmozgása tekintetében nemzetközi vándorlásról már nem is beszélhetünk, hiszen az új egység keretei között a korábbi külső vándorlás belső vándorlássá transzformálódott. A jelenlegi kereteket a maastrichti szerződés és a schengeni előírások és az ezeket követő kiegészítésék együtt, egyszerre határozzák meg. Ezek ismeretében, illetve az elégséges gyakorlati tapasztalatok hiányában azonban jelenleg nem lehet eldönteni, hogy a nemzetközi vándormozgalom legújabb szakasza hogyan s mennyiben bővíti vagy szűkíti a vándormozgalom résztvevőinek eddigi lehetőségeit.
12
Józan Péter A halálozási viszonyok alakulása a 20. században Magyarországon
A halálozási viszonyok a 20. század első kétharmadában javultak, utolsó harmadában ellentmondásosan alakultak; a századvég haladósága ezt az ellentmondásos demográfiai – epidemiológiai közelmúltat tükrözi. 2000-ben a férfiak várható élettartama valamelyest még mindig alacsonyabb volt, mint 1966-ban, midőn 67,5 évvel tetőzött, annak ellenére, hogy az utóbbi hét évben 2,6 évvel javult; a nőké 1966 óta 3,4 évvel nőtt. A csecsemőhalandóság tíz ezrelék alá süllyedt, a 35 évnél fiatalabb népességben az életesélyek soha nem voltak olyan jók, mint manapság. A férfiak továbbélési valószínűsége 35 és 65 év között azonban három évtizedig nagymértékben rosszabbodott és ennek következtében 1993-ban mindössze négy százalékkal volt jobb az 1900 évi értéknél. Az utóbbi években bekövetkezett jelentős javulás ellenére ebben a korcsoportban az életesélyek még 2000-ben is rosszabbak voltak, mint hetven évvel ezelőtt, az 1929-1932 évi gazdasági világválság idején. Hazánk 14,0 ezrelékes halandóságával – a fejlett egészségi kultúrájú, ipari országok családjában – a magas mortalitású országok közé tartozik, ez a századvégen évente 142 ezer ember halálozását jelenti. Három és fél, négy évtizeddel ezelőtt alig több mint 100 000 ember halt meg egy évben, 1000-ből mindössze 10. A halálozások számának mintegy 42 ezres növekedéséből hozzávetőleg 32 ezer többlethalálozás a populáció öregedésével magyarázható, de kb. 10 ezer ember halálozását az életesélyek bizonyos korcsoportokban bekövetkezett rosszabbodása okozta. Magyarországon a születéskor várható élettartam 2000-ben 71,3 év volt. Ez a legmagasabb érték a várható élettartamok százéves idősorában, nemzetközi összehasonlításban azonban alacsony. A várható élettartam Nyugat-Európában 75–79 év között van és a volt szocialista országok közül egyedül Romániában, illetve a felbomlott Szovjetunió utódállamaiban alacsonyabb, mint hazánkban. Az alacsony várható élettartam – az életesélyeket tekintve – nemcsak a nemzetek rangsorában sorolja Magyarországot a sereghajtók közé, de az ezredfordulón a halandóságnak olyan szintjét fejezi ki, amely nagyobb elmaradottságot tükröz az epidemiológiai fejlődésben, mint az egy főre jutó hazai termék (GDP) a gazdasági fejlettségben. A 21. század kezdetén felvázolhatjuk a 20. század mortalitásának szekuláris trendjét. Száz év alatt a születéskor várható élettartam csaknem megduplázódott: 1900/01-ben mindössze 37,3 év volt, 2000-ben – ahogy már említettük – 71,3 év. De a várható élettartam 34 éves növekedéséből 32,6 év jutott az 1900 és 13
1966 közötti időszakra és az 1966-tól az ezredfordulóig terjedő periódusra mindössze 1,4 év (1966 és 1993 között a várható élettartam valamelyest még csökkent is). A nők tovább élnek, mint a férfiak. A két nem közötti életesély-különbség eredendően biológiailag meghatározott. Valójában azonban ez, a társadalmi környezettől elvonatkoztatott legfeljebb két éves életesély-különbség soha és sehol nem érvényesült. Ha a várható élettartam a harminc évet is alig éri el, általában a férfiak a hosszabb életűek. A sajátos epidemiológiai fejlődésnek az eredménye, hogy a nők várható élettartama a századvég fejlett közegészségügyi viszonyai között az ipari országok többségében hat-hét évvel haladja meg a férfiakét; Magyarországon a különbség nyolc és fél év. A nemhez kötött várható élettartamoknak a múltban ismeretlen, rendkívül nagy differenciáját főleg a férfiak és nők életmódjában meglevő különbség: sok minden egyéb mellett a dohányzásnak és alkoholizmusnak a férfi népességben lényegesen nagyobb prevalenciája okozza. Magyarországon – mint minden fejlett egészségi kultúrájú ipari országban – az emberek többsége öregkorban hal meg. Ez nem magától értetődő jelenség. A világ fejletlen régióiban és a régmúltban hazánkban is a halálozások három-négyötöde 65 év alatt következett be. 2000-ben azonban a Magyarországon számba vett halálozások 69 százaléka 65 éves és idősebb korban fordult elő, 28 százaléka az érett felnőtt korban (35-64 év között), míg gyermek-, serdülő- és fiatal felnőtt korban (0-34 év között) három százaléka. A 65 év alatt megtörtént halálozásokat nevezik – nemzetközi megegyezés szerint – idő előtti, vagy korai halálozásoknak is. Ezek részaránya a fenti meghatározás szerint 31 százalék.
A csecsemőhalandóság még néhány évtizeddel ezelőtt is az epidemiológiai viszonyok (egyik) legérzékenyebb mutatójának számított. 2000-ben 97 597 csecsemőből 900 halt meg, a csecsemőhalandóság 9,2 ezrelék volt. A 10 ezrelék alatti csecsemőhalálozási arány még néhány évtizeddel ezelőtt is elérhetetlennek látszott. Igaz, hogy a nyugat európai országokban a csecsemőhalandóság 3-6 ezrelék között van, és Csehországban is csak 4,1 ezrelék, a lényeg azonban az, hogy Magyarországon a csecsemők életesélyei, késéssel ugyan de hasonlóképpen javulnak, mint a legfejlettebb nyugati országokban. Napjainkban főleg a kis súllyal született koraszülötteket veszítjük el: a meghalt csecsemők 67 százaléka 2500 grammon aluli súllyal jött a világra. A csecsemőhalandóság múltbeli viszonylagos nagy súlyát mutatja, hogy a századforduló körül a halálozások 30 százaléka csecsemőhalálozás volt. 14
A gyermekhalandóság csökkenése még a csecsemőhalandóságénál is nagyobb arányú volt. A 20. század kezdetén az 1-14 éves gyermekek mortalitása megközelítette a 200 ezreléket, egy évszázaddal később alig 0,3 ezrelék volt. A 15 és 34 év közötti korcsoportban 2000-ben a korspecifikus mortalitás alig 0,8 ezrelék volt. Úgy is fogalmazhatunk, hogy 10 000 15 és 34 év közötti emberből alig 8 halt meg. A korcsoportban bekövetkezett halálozások az összhalálozásnak mindössze 1,7 százalékát adják és a 20. század végére a halálozási valószínűségek megközelítették a lehetséges minimumot. A 35 év alatti népesség halálozási viszonyainak javulása az egész évszázad folyamán töretlen volt. A 35 és 64 év közötti populáció halandóságának alapirányzatában két korszakváltó töréspont határozható meg: az egyik az 1960-as évek, a másik az 1990-es évek közepén található. A középkorú férfi népesség mortalitása 1900 és 1966 között csökkent, 1967 és 1993 között nőtt és az utóbbi hét évben újra csökken. A 19. és a 20. század fordulóján száz 35 éves férfiből 46 meghalt mielőtt betöltötte volna 65. életévét. Az esélyek az életbenmaradásra, illetve a meghalásra csaknem egyenlőek voltak. Az 1960-as évek közepére azonban annyira javultak az életkilátások, hogy 100 35 éves férfiből legfeljebb 25 halálával kellett számolni 65. születésnapjának betöltése előtt. Az ezután következő közel három évtizedben Magyarországot is elérte az a paradox epidemiológiai jelenség, hogy a növekvő jólét körülményei között egyre több élete delén lévő férfi halt meg. A halálozási valószínűség az 1990-es évek elején mindössze 4 százalékkal volt alacsonyabb az 1900-as évek elejének értékénél. Ez egyedülálló anakronizmus a magyar társadalom történetében. A 65-74 éves (más néven időskorú) férfiak halálozási viszonyai hasonlóan alakultak mint a középkorú férfiaké, az időskorú nők halálozási valószínűsége a század folyamán mindvégig csökkent: a 19. és 20. század fordulóján még 53,9 százalék volt, 2000-ben azonban már csak 23,5 százalék. Ez másképpen fogalmazva azt jelenti, hogy a századvégen a 65 éves nők 76,5 százaléka remélheti, hogy életben lesz 75. születésnapján. A 75-84 éves (más néven öregkorú) népesség halandósága az egész évszázad folyamán csökkent, a férfiaké 14, a nőké 26 százalékkal. 85 éves és idősebb életkorban (más néven aggastyánkorban) a halálozási viszonyok – a dolog természetéből eredően – egy évszázad viszonylatában is csak nagyon kis mértékben javultak. Az epidemiológiai fejlődés kiemelkedően fontos jelensége az öregek és aggastyánok mortalitásának csökkenése és következésképp életesélyeik javulása főleg a 20. század utolsó harmadában. 15
A születéskor várható élettartam rendkívüli mértékű meghosszabbodása, a nemek közötti nagyobb halandósági különbség, a korspecifikus mortalitás csökkenése, illetve az évszázad utolsó harmadában a középkorú népességben annak növekedése azért következtek be, mert alapvetően megváltozott a haláloki struktúra. A fertőző- és gyermekbetegségek korszaka átfejlődött a nemfertőző, krónikus degeneratív betegségek korszakába. A 20. század első éveiben a hét éven aluli kisgyermekek körében a øveleszületett gyengeségù, a øgyermekaszályù, általában az újszülöttkorra jellemző betegségek és a gyermekbetegségek által okozott halálozások az össznépességben előforduló összes halálesetnek a felét adták. Egy évszázaddal később az összhalálozásnak mindössze 0,8 százaléka származott a hét éven aluli népességből . A 20. század kezdetének haláloki struktúrája lényegében olyan volt, mint egy szegény, ázsiai országé az 1990-es évtizedben, azzal a különbséggel, hogy egy évszázaddal ezelőtt több volt a tüneti diagnózis, ami megnövelte az egyéb halálokok részarányát. Az ezredforduló Magyarországa ezzel szemben az epidemiológiai fejlődésben a haláloki struktúrát (és nem a halálokok gyakoriságát) tekintve az európai mintát követi. Magyarország 2000. évi haláloki struktúrája egy évszázadon át prevalens epidemiológiai változások eredménye. Ezek közül a legfontosabbak a fertőző (és gyermek) betegségek, kiváltképpen a gümőkór halandóságának csökkenése és a kardiovaszkuláris, illetve a daganatos mortalitás növekedése. A májzsugorodásból származó és az erőszakos eredetű halálozások gyakoriságának az utóbbi évtizedekben tapasztalható emelkedése volumenében messze elmarad a fentebb említett nozológiai entitások változásának mértékétől, sajátos jelentőségük miatt azonban ezekről is szólni kell. A gyermekbetegségek a védőoltások következtében vagy egyáltalán nem fordulnak elő, vagy enyhe lefolyásúakká váltak. A keringési rendszer betegségeiből származó halálozások gyakoriságának növekedése részben a népesség öregedésével, részben a szívkoszorúér-betegség és kisebb mértékben az agyérbetegség halandóság tényleges emelkedésével magyarázható. Jelentősége van annak is, hogy a diagnosztika lehetővé teszi az esetek túlnyomó részének felderítését. A szívkoszorúér-betegség halálozási aránya 2000-ben közel 300 százezrelék volt. Ez rendkívül magas érték, csak néhány szovjet utódállamban magasabb a 100 000 főre jutó halálozások száma. Az agyérbetegség és magasvérnyomás-betegségből származó halálozások gyakorisága 16
2000-ben hozzávetőleg 240 százezrelék volt. Az Egészségügyi Világszervezet Európai Régiójához tartozó országok rangsorában a cerebrovaszkuláris mortalitásban hazánkat csak Szovjetunió
néhány
utódállama
és
Bulgária
előzi
meg.
Az
a felbomlott
agyérbetegségek
és
magasvérnyomás-betegség halandósága azonban az utóbbi évtizedben határozottan csökkent. Az egész világon Magyarországon a legmagasabb a rosszindulatú daganatok halandósága; 2000-ben a halálozási arány 336 százezrelék volt. Erre a rendkívül magas értékre nincs elfogadható magyarázat, csak magyarázatok vannak. Igaz, hogy a rák elsősorban az öregkor betegsége, de az is igaz, hogy számos európai országban öregebb a népesség, mint hazánkban, és a rákhalandóság mégis alacsonyabb. A dohányzás és az alkohol az a két kockázati tényező, amelynek hatása a rákhalandóságra (is) kvantifikálható. 1999-ben a dohányzás a 34 ezer daganatos halálozásból közel 10 ezer, az alkohol hozzávetőleg 6 ezer halálozást okozott. A két rizikó faktornak tulajdonítható tehát a rákhalálozások mintegy 47 százaléka. A tüdőrák halandóság hozzávetőleg 85 százaléka, a dohányzásnak tulajdonítható, az ajak- szájüreg- és garatrák mortalitásban pedig a dohányzás és alkohol együtt a halálozások több mint 90 százalékát okozza. Mindkét daganatos lokalizáció halandósága hazánkban a legmagasabb az egész világon. A májzsugorodás halandóság az utóbbi három és fél évtizedben mintegy a hétszeresére nőtt, ennek legalább négyötöde alkoholos eredetű. Az erőszakos eredetű halálesetek számát nagyobbrészt a motoros járműbalesetek és az öngyilkosságok száma határozza meg. Három és fél évtized alatt az előbbiek gyakorisága hozzávetőleg 50 százalékkal nőtt, az utóbbiaké 1984-ig emelkedett, azóta jelentősen csökkent, de az öngyilkosság 33 százezrelékes halálozási aránya még így is egyike a világon legmagasabbaknak. A halandóság százéves alapirányzatának elemzésében az igazi szakmai kihívást az 1960-as évek közepétől az 1990-es évek közepéig tartó időszak mortalitásának interpretációja jelenti.1966-ban a születéskor várható élettartam 69,9 év volt, 1995-ben pedig 69,8 év. Három évtized alatt a népesség várható élettartama változatlan maradt. Valójában az történt, hogy az életesélyek növekedése a 35 évnél fiatalabb népességben és azok rosszabbodása a 35 évnél idősebb populációban lényegében azonos mértékű volt, és a két ellentétes irányú folyamat annullálta egymást. A kritikus három évtizedben a 35-64 éves férfi korcsoport halálozási valószínűségének emelkedése meghatározó jelentőségű volt a várható élettartam alakulásában. A 35-64 éves férfi népesség rosszabbodó halálozási viszonyainak megértését segíti, ha a jelen epidemiológiai rezsimjére jellemző járványokat vázlatosan összehasonlítjuk a premodern 17
epidemiológiai
rezsimek
járványaival.
Ez
utóbbiak
epidemiái,
nem
ritkán
pandémiái
monokauzálisak voltak: a pestist a pestis bacilus, a kolerát a kolera vibrio okozta. A kórokozó ágenssel való érintkezés után néhány nappal, sőt néhány órával manifesztálódott a betegség, amelynek gyors volt a lefolyása és rendkívül magas a letalitása. A modern polikauzális epidemiát tartósan ható kockázati tényezők okozzák, és általában jellemző rájuk, hogy évek, gyakran évtizedek telnek el a kockázati tényezővel való első érintkezés és a betegség első tünetei között. Annál, aki tizenéves korában kezd dohányozni, lehetséges, hogy csak ötven éves korában diagnosztizálják a tüdőrákot. A középkorú férfi népesség halálozási viszonyainak rosszabbodásában viszonylag kisszámú halálok gyakoribbá válásának van meghatározó jelentősége. Az a tíz nozológiai entitás, amelynek bonyolult patogenezisében kimutatható az egészségkárosító szokások relevanciája a 35-64 éves férfiak korcsoportjában az összhalálozás közel kilenctizedét adta a századvégen. Ezek a rosszindulatú daganatok, az szívkoszorúér-betegség, az agyérbetegség, az érelmeszesedés, a tüdő és a máj idült betegségei, a cukorbetegség és az alkoholos mentális zavarok. A balesetek és az öngyilkosságok incidenciájának növekedése is emelte a mortalitás nívóját. Az Elbától keletre fekvő országokban a polikauzális epidémia kellemetlen meglepetésként érte a szakmapolitikai vezetést. Végül is a halálozási viszonyok minden életkorban jelentősen javultak a II. világháborút követő két évtizedben. Hatékony, nem költséges, gyakran adminisztratív jellegű, megelőző közegészségügyi intézkedések meghátrálásra kényszerítették a gyermekbetegségeket, a gümőkór halandóság következetesen és nagy mértékben csökkent. Az antibiotikumok és kemoterapeutikumok a kórokozók elleni kauzális terápia eredményes eszközeinek bizonyultak. Az emberek – néhány ínséges esztendőtől eltekintve – jobban, de legalábbis bőségesebben táplálkoztak, mint a II. világháború előtt. Magyarországon mindenképpen ez volt a helyzet midőn az első jelzések arra figyelmeztettek, hogy a középkorú népességben, főleg, de nem kizárólag a férfi populációban a halálozási viszonyok rosszabbodnak. A jelenség a felnőtt népesség egyre nagyobb részében megfigyelhető volt és a halálozási arány emelkedése nagyobbrészt a szív vagy az agy érrendszerében bekövetkezett katasztrófa, illetve rosszindulatú daganat következménye volt. Egyre többen haltak meg májzsugorodásban, motoros járműbalesetben, nőtt az öngyilkos halálesetek száma. Az országot elérte a polikauzális epidemia. Táplálkozási vizsgálatok szerint a férfiak szív- és koleszterin-bevitele közel a kétszerese, a nőké hozzávetőleg a másfélszerese a javasoltnak. A túlsózás következménye, hogy a nátrium-bevitel 18
a férfiak esetében a négyszerese, a nőknél háromszorosa az elfogadhatónak. Elégtelen a zöldség- és gyümölcsfogyasztás; kevés tejet iszunk, és kevés tejtermék, illetve kevés teljes kiőrlésű gabonát tartalmazó élelmiszer kerül az asztalunkra. Magyarországon az alkoholizmus mindig létező probléma volt, de az a fajta iszákosság, amely jelenleg is kisért az 1950-es, 1960-as évtizedekben alakult ki: részben szovjetorosz øimportù-ból, részben a szocialista iparosítással, illetve a szovjet típusú szocialista társadalom magyar változatának természetével inherensen összefüggő körülményekből. A mindennapi mértéktelen alkoholfogyasztás az 1950-es évek nagy építkezésein lett társadalmi norma főleg a mezőgazdaságból verbuvált, alacsony iskolai végzettségű, betanított és segédmunkások között. Az utóbbi három évtizedben alkohol okozta az összhalálozás 10 százalékát. A 35 és 64 év közötti férfi korcsoportban az alkoholnak tulajdonítható halálozások gyakorisága harminc év alatt a 3,2-szeresére nőtt. A dohányzás nagy elterjedtsége sem nem helyi, sem nem társadalomfüggő sajátosság annyi azonban megjegyzendő, hogy jelenleg ez a legtöbb halálozást okozó kockázati tényező: 1970 óta minden ötödik ember dohányzás miatt hal meg. A 20 százalékos részarány 4 százalékponttal magasabb a fejlett országokra számított átlagos értéknél. A két szenvedélybetegség epidemiológiai és társadalmi jelentőségére utal, hogy a 35 és 64 év közötti férfi népességben a halálozási aránynak az utóbbi három évtizedben bekövetkezett 57 százalékos növekedéséből 29 százalékpont az alkohol, 24 százalékpont pedig a dohányzás okozta mortalitás emelkedésének következménye; másképpen fogalmazva a halálozási viszonyok 1970 és 1999 között bekövetkezett rosszabbodása csaknem teljes egészében a két addikció terhére írható. 1999-ben a középkorú férfi népesség halálozásainak 24-28 százalékát az iszákosság, 30-35 százalékát a dohányzás okozta; az ezredfordulón a meghalt 35-64 év közötti férfiak hozzávetőleg hatvan százaléka a két szenvedélybetegség áldozata volt.
19
