GONDOLATOK EGY KÁPOLNA TERVEZÉSE KAPCSÁN

 

’GONDOLATOK EGY KÁPOLNA TERVEZÉSE KAPCSÁN’

Árva József kutatási beszámoló BME Építőművészeti Doktori Iskola 2011/2012 tavaszi félév Mester: Cságoly Ferenc DLA Opponens: Somogyi Krisztina Budapest, 2012. május 31.

ELŐZMÉNYEK – a korábbi félévek kutatásának iránya 1.félév: 2.félév: 3.félév: 4.félév:

Kapcsolatok kelet és nyugat között, a szerzetesi építészet Kapcsolatok kelet és nyugat között, a szerzetesi építészet Szerzetes építészet, Dom. Hans van der Laan A rend szépsége, a szépség rendje

’Kapcsolatok kelet és nyugat között, a szerzetesi építészet’ Első féléves beszámolómban a nagyobb összefüggések feltárására, áttekintésére koncentráltam, kísérletet tettem a különböző világvallásokban megjelenő szerzetesi közösségek és a hozzájuk köthető építészeti alkotások felkutatására. A téma óriási volumene már-már átfoghatatlannak tűnt, szükségét éreztem egy bizonyos fajta szűkítésnek, a téma egy adott pontjára történő fókuszálásnak. Mivel a kereszténységet, illetve a keresztény kultúrkört éreztem mind szellemi, mind fizikai értelemben legközelebbinek, így kutatásom súlypontját a keresztény szerzetesség felé fordítottam. Ilyen módon került a félév végére vizsgálódásaim látóterébe Dom. Hans van der Laan bencés szerzetes-építész.

’Kapcsolatok kelet és nyugat között, a szerzetesi építészet’ A második félév kutatásának célja Van der Laan életművének, elméleti- és gyakorlati munkásságának alaposabb megismerése volt. Pusztán objektív tényekre, nyomtatott és elektronikus forrásokra támaszkodva igyekeztem a puszta épületelemzéseken túlmenően mélyebb összefüggésekre is rátalálni a kutatott témában. A féléves kutatás eredményeként sikerült átfogó képet kapni a szerzetes építész életéről, elméleti munkáiról, sajátos arányrendszeréről – a plasztikus számokról, illetve megismerhettem Van der Laan egyik igen fontos közösségi tevékenységét, az oktatást. A köré szerveződő építészeti „iskola” – a Bossche School bemutatásán keresztül. Egy szakrális épület, egy templom elemzése kapcsán pedig megismerhettem Van der Laan egyik legfontosabb tanítványát, Jan de Jongot. A féléves kutatás kapcsán nyilvánvalóvá vált számomra, hogy amit a félév elején hittem, miszerint Van der Laan tevékenysége egyedi és teljesen elszigetelt, nem igaz. Sőt, a köré csoportosuló építészek alkotta „irányzat” volt, melynek arculatát nagyban meghatározta Hans van der Laan alakja.

’Szerzetes építészet, Dom. Hans van der Laan’ A harmadik félévben a korábbiakban megkezdett irányvonalat folytattam, bár azt az eddigieknél „személyesebbé” téve. Ennek kapcsán 2010. november végén – december elején ellátogattam a hollandiai Vaalsba, hogy az objektív leírások és elemzések mellett kicsit „másképp” is írhassak a Van der Laan tervezte monostorról. A látogatás célja a személyes tapasztalatszerzés és a Van der Laan-i örökség megismerése mellett a kapcsolatépítésről is szólt. A kolostorban eltöltött három nap, illetve az azt követő néhány nap kutatási célú kirándulásai során sikerült néhány a kutatásom szempontjából igen fontos emberrel találkozni és szorosabb ismeretséget kötni. A harmadik féléves beszámolóm magvát ezen látogatás, és a tanulmányút során szerzett élmények, tapasztalatok szolgáltatták. A féléves kutatásom a Van der Laan által tervezett vaalsi kolostor építészeti – pszichológiai – környezetpszichológiai elemzése, értékelése; a Van der Laanféle arányrendszer elméleti és gyakorlati ismertetése nagy vonalakban.

’A rend szépsége, a szépség rendje’ Negyedik féléves kutatási beszámolóm témája az előző félév kutatásának folytatásaként értelmezhető. A félév során arra kerestem választ, hogy a korábbiak során megismert Van der Laan által kidolgozott elvek, építészeti gondolatok, a plasztikus számok hogyan jelentek meg, vagy hogyan alakultak át a szerzetes építész tanítványainak munkáiban. A kutatást egy emberre szűkítve, csupán Jan de Jong munkásságával foglalkoztam. A vizsgálódások során igyekeztem De Jong gyakorlati munkássága mellett elméleti kutatásaival is megismerkedni. Megvalósult épületei közül pedig három templomot és egy lakóépületet választottam ki bővebb elemzés céljából, melyeket a 2010. év végi hollandiai tanulmányi utam során kerestem fel. Elemzéseim során az írott források mellett személyes tapasztalataimra is nagyban támaszkodva próbáltam értékelni a látottakat.

JELEN FÉLÉV KUTATÁSÁNAK CÉLJA elméleti kutatás és gyakorlati tervezés összekapcsolása A Doktori Iskolában 2010-től induló évfolyamok alkotás-kutatás tárgyához hasonlóan, ahol egy központi mottó köré szerveződve szorosan összefonódik az elméleti kutatás és a gyakorlati tervezés, ebben a félévben én is szeretném elméleti vizsgálódásaimat valamilyen formában a szakma eszközeivel tárgyiasítani, a megszerzett elméleti tudást, tapasztalatot szakmai téren kamatoztatni. Ennek elképzelt formája egy kis léptékű szakrális épület tervezése. Ilyen formán nem csupán a fiatalabb évfolyamok metodikáját venném át, hanem a tervezési feladatból kifolyólag a DLA iskola Közösség és Építészet éves mottójához is kapcsolódnék.

A KÁPOLNA TERVEZÉSE

Előzmények Körülbelül 2011 nyarán lehetett, amikor egy a családunkhoz közel álló, szüleim korabeli baráti házaspárral találkoztam. Beszélgetésünk során kiderült, hogy ők a ’fő mozgató rugói’ egy közösségi kezdeményezésnek, mely célja, hogy szeretnének felépíteni egy Eger melletti kis faluban, Andornaktályán egy kápolnát. Magának a liturgikus tér létrehozásának gondolata nem újkeletű. Az elmúlt években ismét egyházi tulajdonba került területen 1860-ban áldották meg az iskolaépületben berendezett kápolnát. Mely a hétköznapokon iskolaként szolgált, vasárnapra pedig liturgikus térré változott. Az épület egyik harántfalában, egy „beépített szekrényben” alakították ki az oltárt, mely ajtajait az istentiszteletek alkalmával kinyitva egyfajta „szárnyasoltárként” funkcionált. A hívek az oltárral szemközt, az iskolapadokban foglaltak helyet. Az egyház tulajdonában lévő épületet az ötvenes években államosították. Innentől kezdve szakrális funkcióját már nem töltötte be; óvoda, iskola, majd öregotthonként funkcionált. Többször átalakították és bővítették az új funkcióknak megfelelően. Csupán néhány éve kapta vissza a katolikus egyház az államtól a telket és a rajta álló épületeket. A házban évtizedeken keresztül működő, néhány osztálytermet magába foglaló kicsi általános iskola megszűnt. A gyerekek számának csökkenésével már nem volt rá szükség. Az épület és földterület egyházi tulajdonba kerülését követően ismerőseink hathatós segítségével gyorsan formálódott azon kicsiny közösség, mely szerette volna, ha Andornaktálya település Andornak részén újra lehetőségük nyílik a hitélet gyakorlására. Így született meg átmeneti állapotként a volt iskola épületébe beköltözve a Szent András Római Katolikus Kápolna. Bizonyos szempontból maradt a háború előtti állapot, a liturgikus szertartást a falfülkébe helyezett oltár előtt végzi a

plébános, a hívek pedig az iskolapadokban foglalnak helyet. Csupán annyi változás történt, hogy az egész ház egyedüli funkciója most már kizárólag a kápolnához kötődő szakrális funkció maradt. A két osztályterem egyikében a kápolna, a másikban egy gyülekezeti terem kapott helyet.

Probléma Az iskola kiköltözése és az épület egyházi kézbe adása között a ház évekig üresen, elhagyatva állt. Karbantartás hiányában állaga nagyon leromlott. A legfőbb gond, hogy a ház mély terülten fekszik, a domboldalról lezúduló csapadékvíz mind ezen a területen folyik keresztül, nagyobb esőzések idején áll a területen a víz. A vízszigetelés, ha annak idején volt is, mára már tönkrement, ennek köszönhetően a falak és a padló is feláznak. A fűtési rendszer elavult és nem működik. A kis közösség lehetőségeihez mérten próbálja karbantartani az államtól megörökölt épületet. Kifestették az általuk használt tereket, a falak egy lambéria burkolatot kaptak, hogy kevésbé legyen zavaró felázásuk, gondozzák a kertet, rendben tartják a házat. A hívek adományaiból elkészült a szembemisézést biztosító új oltárasztal, majd 2006-ban a kápolna iskola padjait „templomi” padokra cserélték. Az épület szerkezeti hibái mellett problémát jelent a ház nagy mérete is. Mivel az épületet annak idején iskolaként használták, így a két osztálytermen kívül megtalálható benne minden, ami a két tantermet kiszolgálta; megfelelő méretű vizesblokk, konyha, raktár, pince és egy tanári lakás. Sem a szakrális funkció, sem a közösség nem igényli ezen terek többségét, melyeket valamikor a ’70-es években újíthattak fel utoljára. Az alább vázolt problémák, az épület rossz állaga, az ebből adódó állandó javítások költségei, a túlságosan nagy méret, és a saját, önálló liturgikus tér megteremtésének óhaja együttesen vezetett el a közösség egybehangzó akaratáig –

új kápolnát építenek. Pro és kontra + + + +

A közösség a liturgiához méltó új szakrális teret kap a kápolna megépítésével. Pénzüket, az összegyűjtött adományokat, nem egy romlásnak indult épület hibáinak állandó javítására fordítják. A település gazdagabb lesz egy új szakrális térrel, illetve ahhoz kapcsolódóan a közösségi élet egy új központja is kialakulhat. Andornaktálya település Andornak részének önálló identitását erősítené az újonnan kialakuló központ, a kápolnával, a gyülekezeti- és zarándokházzal, illetve a az új köztérrel.

+

+

_

_ _ _

Az andornaki gyülekezet gazdagabb lenne az oly rég óta áhított szakrális térrel. A kápolna megépülése talán meggyőzné a bizonytalanokat és kétkedőket is az összefogás és a hit erejéről. A kápolna megépülése valószínűleg tovább erősítené ezt a kis közösséget, matériába öntve bizonyítaná a közösség erejét. Negatívumként felmerülhet bennünk a kérdés, hogy vajon egy ilyen „mikroközösség” számára, és az egyre inkább deszakralizálódó világunkban szükség van-e egy új kápolnára? Szükség van-e egy új kápolnára akkor, amikor a településen már van egy barokk kori katolikus templom? Ha megépül a kápolna és a gyülekezeti- és zarándokház, képes lesz-e a közösség fenntartani azt? Nem vezet-e a településen belül valamiféle szakadáshoz, ha az andornaki hívek önálló kápolnát emeltetnek?

Az esetlegesen felmerülő negatívumokat azonban megcáfolhatom, hiszen úgy érzem, bár a kápolna egy viszonylag kis közösség számára készül, de saját identitásuk, vallásos elhivatottságuk és a hitben gyökerező erejük és meggyőződésük olyannyira megingathatatlan, hogy bármely a kápolna megépülését ellenző felvetés szinte azonnal értelmét veszti. A fenntartásra vonatkozó aggodalmakat pedig pontosan az cáfolhatja meg, hogy az adományokon kívül a zarándokházból befolyó bevételeket is a fenntartásra tudnák fordítani. Ezáltal a kápolna és a gyülekezeti- és zarándokház fenntartása teljesen rentábilis lehet.

A TERVEZÉS KAPCSÁN RENDSZEREZÉSE (a kápolnára koncentrálva)

FELMERÜLT

GONDOLATOK

A kápolna tervezése kapcsán megannyi kérdés merült fel bennem, mely kérdések megválaszolása talán segít abban az útkeresésben, mely végül elvezethet a konkrét épület megfogalmazásához. Mik azok az ismérvek, jellegzetességek, amik időtállóvá teszik a szakrális épületet? Hogy van az, hogy egy román kori templom sokkal nagyobb hatással van az emberre, mint sok kortárs szakrális épület? A liturgia változását leszámítva mi az, amiben többet kell nyújtania egy szakrális térnek ma, mint száz vagy ötszáz éve? Kell-e, hogy többet nyújtson? Hogyan változtak az emberek? Hogyan változott az emberek valláshoz fűződő viszonya? Ez hogyan jelenik meg a szakrális terekben?

Mik azok az eszközök és hogyan működnek, amelyek segítik az építészt, hogy a megfelelő ’hatást’ elérje a szakrális térben? Hogyan építhető fel egy szakrális tér pszichológiailag? Szakrális tér dramaturgiája, környezetpszichológiai elemzése. Hogyan válik az építész által megálmodott épület a ’közösség álmává’? Participatív tervezés, egyéni habitus, vagy valami más? A továbbiakban megpróbálom néhány csoportosítva összefoglalni gondolataim:

kulcsszó

köré

Hely

Maga a földrajzi hely, annak adottságai, az épület elhelyezése a területen, a helykijelölés jelentősége, a hely szelleme és annak szerepe, a tájolás fontossága - keletelés …

Tér-térkapcsolat

Szakrális tér – szent hely, az út jelentősége, axis mundi – a világtengely, a liturgia által megkövetelt tér(ek) és ezek kapcsolatai …

Anyag

Az anyag jelentősége, szerepe; miből építünk?, a különböző anyagok és az általuk közvetített „üzenet” …

Fény A keresztény teológia a fény teológiája; fényszimbolika, a terek és anyagok érzékeltetése, természetes és mesterséges megvilágítás …

Tárgy Szakrális terek – tárgyak, a liturgia kellékei, a szakrális művészet jelentősége, művészet és szakralitás ma, a kápolna, mint művészeti alkotás …

Hely

Andornaktálya Az Egri-Bükkalján, az Eger-patak völgyében, a Bükk legdélebbi nyúlványán, Egertől délre található mintegy 4,5 km hosszan elnyúló dombvidéki sorfalu, mely napjainkra gyakorlatilag összeépült a megyeszékhellyel. Andornak és Kistálya magját a települések keleti oldalán húzódó riolittufa dombvonulatba vágott barlanglakások és pincék alkothatták. Kistályát először 1382-ben említik a források. A település egészen a 20. századig az egri prépost birtoka volt. Eger 1552-es ostromakor a település lakói a riolittufába vájt barlanglakásokban rejtőztek el. A török korban hosszabb-rövidebb időre elnéptelenedik mindkét település. Andornak 1564-ben, Kistálya 1690 körül népesül be újra. A Rákóczi szabadságharc alatt a település barlanglakásai ismét menedékül szolgálnak az itt élőknek. A tufába vájt otthonokat egészen a 20. század második feléig lakják. Andornaktálya 1938-ban jött létre Andornak és Kistálya települések egyesülésével. A településen két jelentősebb történelmi emlék található. A kistályai kisdombon áll a késő barokk Sarlós Boldogasszony templom, az andornaki településrészen pedig a klasszicista stílusú Mocsáry-kastély. A múlt századok során ez a két épület jelentette a települések központját. A kistályai templom és a körülötte lévő préposti épületek az egyházi hatalom, míg az andornaki kastély épületei a világi hatalom központjai voltak. A késő barokk Sarlós Boldogasszony templom 1767 és 1779 között épült valószínűleg Fellner Jakab, más vélemények szerint Riendl Antal tervei alapján. A bejárati ajtón és a sekrestye ajtaján található kovácsoltvas elemek Fazola Frigyes műhelyéből származnak. A templom berendezései 18. századi rokokó stílusúak. Az egyhajós, hosszházas keletelt templomba a nyugati oldalon álló egyetlen torony alatt jutunk be. A templom a környező épületektől magasabban, egy dombtetőn épült. A szakrális tér hossztengelyére szerkesztett lépcsősoron keresztül érhetjük el a ház előterében kialakított parkot, míg a templom mögött, a domboldalra hosszan felkúszik a régi temetőkert. A templom kisdombra való helyezése, az előtte lévő tér és az út kialakítása, csakúgy, mint a sírkert domboldalra helyezése nem véletlen, hanem pontos tervezés eredménye. A hívek nem léphetnek és nem láthatnak be közvetlenül a templom megszentelt, szakrális világába. Hogy elérjék a várt spirituális kapcsolatot egy utat kell bejárniuk, melynek csupán első állomása az, hogy megteszik a dombra felvezető utat, vagy éppen az otthonuk és a templom közötti távolságot. A szent hely eléréséért végigjárt út egyfajta zarándoklatként, zarándokútként tekinthető. A tényleges és szimbolikus út megtétele egyaránt hat a testre és a lélekre is. Csak ezt az utat végigjárva léphetik át a templom küszöbét, mely egyfajta

választóvonal a profán és szakrális világ között, csak ezt átlépve juthatnak a templomtérbe, a szent helyre, melynek fókuszpontjában az oltár, a „világ középpontja” áll. A domboldalon álló, nyugatra néző klasszicista stílusú Mocsárykastélyt a Mocsáry család építtette 1836 és 1838 között Andornak település Maklár felé eső részén. Az épület homlokzatát Marco Casagrande velencei szobrász domborművei díszítik. Az épületet évtizedek óta szociális intézményként hasznosítják. A 19. században a kastélyhoz egy nagyobb park is tartozott, egy az Eger-patak felduzzasztásával létrehozott tóval és egy klasszicista stílusú kerti gloriettel. Mára a patak mentén lévő hajdani tavat feltöltötték, a kert fáit kivágták, már csupán a gloriett emlékeztet a hajdan volt park fényére.

A szent hely A szakrális helyek méretük alapján lehetnek mikro- vagy makrokörnyezeti elemek, állhatnak természeti- vagy ember alkotta környezetben, kapcsolódhatnak egy-egy személyhez vagy történés helyszínéhez. A szent helyeken ténylegesen átélhető szakrális élmény ezen terek fizikai és a helyhez kötődő spirituális jellemzők, élmények közös „egyvelege”. A szent hely mindig valamely közösség, csoport világának középpontjában áll: „… az „igazi világ” mindig a „középen”, a „centrumban” található, mert csak ott következik be a síkok áttörése, és ezáltal ott jön létre kapcsolat a három kozmikus zóna között. Mindig teljes kozmoszról van szó: bármilyen nagy, vagy kicsi legyen is a kozmosz – egy egész ország (például Palesztína), egy város (Jeruzsálem), egy szent hely (a jeruzsálemi templom)-, egyformán a világ tükörképe, imago mundi.” (Mircea Eliade – A szent és a profán. Bp., Európa, 1957/2009) A fenti Eliade idézetből kitűnik, hogy a vallásos ember számára mekkora jentőséggel bírtak a szent helyek, méretüktől függetlenül, mikro- vagy makrokörnyezeti elemkhez tartoztak fontos volt, hogy mindig a közelükben legyenek. „A vallásos ember a lehető legközelebb akart élni a világ középpontjához”, mivel az számára az ismert világ középpontját, a túlvilági, transzcendens erőkkel történő kapcsolat fenntartását és biztonságot jelentett.

A kápolna telke Az iskolakápolna Andornaktálya Andornak településrészének azon a részén fekszik, ahol a patak és a domboldal közé szorult település egyszer csak kinyílik, és a házak elkezdenek felkúszni a keleti domboldalra, az egyutcás falu többutcássá válik. A település ezen részének ugrásszerű fejlődése és a házak számának növekedése az 1960-as évek végén, 1970-es években indult nagy számú lakóház építésével. Magán a Rákóczi út és Szabadság utca sarkán álló telken már 1860-tól működött az iskola, mely egyfajta intézményi központot hozott

létre a település ezen részén egészen a bezárásáig. Azonban amíg, a nagyközség kistályai részén, a templom környezetében egy valós településközpont alakult ki az ehhez szükséges térrel és középületekkel, addig az andornaki részen ez a központ nem tudott kialakulni. A 19. században Andornak közigazgatási központját a Mocsáry-kastély jelentette, a két település egyesülése után azonban a közigazgatási központ is áttevődött a kistályai részre. A kastély szociális intézménnyé tételével pedig a lehetőség is elveszett arra, hogy valamiféle új központja lehessen a település ezen részének. Az iskolakápolna újbóli használatával megindult egy folyamat, mely során a közösség ismét használni kezdte a helyet. Az iskolakápolna telke, a rajta építendő kápolnával és gyülekezeti- és zarándokházzal alkalmas lehet egy új közösségi központ létrehozására a település déli részén. A tervezés megkezdésekor nem csupán az járt a fejemben, hogy a legszűkebb programot, azaz a szakrális teret a lehető legjobb módon elhelyezzem a telken, hanem, hogy megkeressem azon lehetőségeket, hogyan válhat a rendelkezésre álló terület minél inkább közösségi térré, hogyan tudja leginkább az itt lakók igényeit szolgálni. Már a kezdetektől azt az álláspontot képviseltem, hogy a területet nem szabad szétdarabolni önálló telkekre, hanem amennyire lehetséges egyben kell tartani és hasznosítását a terület egészére nézve kell megoldani, annak ellenére is, hogy a konkrét tervezési program nem igényli a teljes terület használatát. Ezen megfontolásból egy olyan beépítést terveztem, ahol a telekhatár északi és déli oldalán épül fel a két épület; az északi oldalon a telekhatárra kihúzva kerül elhelyezésre a gyülekezetiés zarándokház, míg a telek déli oldalán a Rákóczi út forgalmától visszahúzva, egy kis teresedést képezve maga előtt, alakul ki a kápolna szakrális tere. A kápolna tájolásában alapvető fontosságú volt számomra a szakrális tér hagyományok szerinti keletelése, vagyis keletnyugati tájolása. A két épületet egy épített kerítés köti össze egymással, mely alapvetően két térrészre bontja a telket. A Rákóczi út felé eső rész egy nyitott térrész, rendezvénytér, a kápolna előtere, a találkozás, a megérkezés helye, ahol elsősorban a közösségi élet zajlik, profán tér. A település főútjától távolabb eső térrész egy falakkal körülhatárolt kert. Ez is a közösség számára épül, de ez sokkal zártabb, a test és a lélek épülését, az elmélyülést szolgálja, a középkori kolostorkertek egyfajta modern átirata.

A kert „Az Úristen kertet épített Édenben, keleten, és oda helyezte az embert, akit teremtett. És az Úristen a földből mindenféle fát sarjasztott, ami tekintetre szép és táplálkozásra alkalmas; azután kisarjasztotta az élet fáját a kert közepén, meg a jó és a rossz tudásának a fáját. Egy Édenben eredő folyó öntözte a kertet, s ott négy ágra szakadt.

… Az Úristen vette az embert és éden kertjébe helyezte, hogy művelje és őrizze. Az Úristen parancsot adott az embernek: „A kert minden fájáról ehetsz. De a jó és rossz tudás fájáról ne egyél, mert amely napon eszel róla, meghalsz.” (Ter 2,8-17)

„A vallásos ember számára a természet sohasem pusztán csak „természetes”: mindig vallásos jelentőséggel telített. Ezt könnyű megérteni, hiszen a kozmosz isteni alkotás: a világ isten kezéből keletkezett, és ezért egyszer s mindenkorra meg van szentelve. Nem csupán az istenektől közvetlenül kölcsönzött szentségről van itt szó, mint például valamely hely vagy tárgy esetében, amelyet az isteni jelenlét szentelt meg. Az istenek ennél többet tettek: a szentség különböző modalitásait már a világ és a kozmikus jelenségek szerkezetében kinyilvánították.” (Mircea Eliade – A szent és a profán. Bp., Európa, 1957/2009) A kert formai kialakításának alapgondolata, hogy a kert az emberiség története során összekötő kapocs a makrokozmosz és mikrokozmosz között. Szimbóluma a paradicsomi állapotnak az isteni, teremtett és az ember által megművelt, létrehozott földi térnek. „Nem csak a zen buddhista kolostorok meditációs kertjei, de a leggyakorlatiasabb célú konyhakert, a legkisebb ablakládányi „kertecske” is magán hordoz egy mély spirituális elemet; mindegyik abból a törekvésből születik, hogy egy kis darab természetet megszelídítve létrehozzuk saját, szimbolikus, élteltőgyönyörködtető „paradicsomi” kertünk.” (Jay, Roni – Sacred gardens, Creating a space for contemplation and meditation. London, Thorsons, 1998.) A történelmi korok során kialakult összes kertnél megfigyelhető ember és természet kapcsolatának alakulása, a természet erőivel való együttéléstől a „megzabolázásukra” tett kísérletekig. A kert mindig a nyugalom, a biztonság, a teremtett rend és a harmónia helye, ahol a külvilág zűrzavarától kicsit elvonulhat az ember, békére lelhet a lélek, lecsendesedhet az elme. Ahol a kerti munka okozta fizikai fáradtságot ezerszeresen kárpótolja a lélek feltöltődése. Lehet falakkal védett menedék, vagy fokozatos átmenet az emberi és természeti környezet között, terméseivel, formáival, illataival a szó szoros és átvitt értelmében is táplál, gyógyít. A kertekkel kapcsolatban fontos megemlíteni a víz szimbolikáját. A víz nem csupán a növények életben maradása szempontjából nélkülözhetetlen, a taoista kertek tavai a meditációt segítik, a zen kertek apró kaviccsal kitöltött felületeinek gereblyézett hullámvonalai a mozdulatlanná merevedett „víz”, az örökkévalóság és állandóság jelképei, míg a középkori kertek menedékében az életben maradást jelentette. A különböző történelmi korok kertjeiben megjelenő növények nem csupán az éghajlati tényezők meghatározta választás eredményei, hanem a kor és szellemi irányzat szimbolikájának kifejezői is.

A kereszténység és a kertművészet kapcsolata az Éden kertjének bibliai megjelenése ellenére nehezen alakult az ókeresztény időkben. A világvége várás és a rómaiaktól való elkülönülés miatt kezdetben tiltották a virágkultuszt, ami így csak a 4. század második felétől kezdett elterjedni elsősorban a Máriához kapcsolódó kultusz miatt. „A kert, mint keresztény jelkép egyre erősebb lett, és a Mennyország remélt képe az Éden kertjének bibliai leírását idézte.” (Fatsar Kristóf – A keresztény szerzetesközösségek kertművészete) Az Éden kertjének földi megfogalmazása csak a szerzetesi kertművészetben jelent meg. Az egyiptomi sivatag remetéi voltak az első keresztény szerzetesek, akik aszketikus életük, a világi kényelemről való lemondás, az Isten felé fordulás, az állandó ima és elmélkedés mellett az első szerzetesi kerteket is létrehozták. A szerzetesek kert iránti igénye az Édenkert iránti vágyódásból is eredhetett. Szent Benedek regulájában már megjelennek a kert létesítésére vonatkozó elvárások. A korai kertekben főként haszonnövényeket termesztettek önellátás céljából, a gyógynövények termesztésére sem Szent Benedek sem más korai regulák nem utaltak. A zarándokok és betegek gyógyítása miatt azonban elengedhetetlen volt. Az orvoslás fejlődésének köszönhetően gyógynövénykerteket létesítettek az apátságok területén. A zárt kert igénye a szerzetesi közösségeken kívül a mindennapi használatban is megjelent. A középkorban ezeket az elzárt kerteket nevezték hortus conclusus-nak, mely a magánhasználatú kertet különítette el az egyéb termőterületektől. A kápolna telkén ezekhez a középkori zárt kertekhez hasonló,

hortus conclusus jönne létre. Melyhez kapcsolódik mind a

zarándokház, mind a kápolna. A kertbe való bejutás elsősorban a zarándokház felől valósulna meg, ugyanakkor a kápolnából való kijutás is biztosítva lenne. Maga a szakrális tér északi hosszoldalával fordul a kert felé, amelyen egy nagyobb méretű nyílás nyitná meg a teret az „Éden földi megvalósulása” felé. A kertet a közösség tagjai gondoznák és használnák elsősorban, illetve azok a zarándokok, akik a zarándokházban megszállnak. Egyfajta közösségépítés és közös tanulás lenne mind a kert kialakítása, mind gondozása. Mára az emberek zöme elszakadt a természetes kert eszményétől, egyáltalán a természettől. A ma embere úgy érzi legyőzte a természetet, az már nem egy felette álló, hanem csupán kényelmét szolgáló elem. Nem értjük már igazán a kert tanítását, a születés és elmúlás örök folyamatát. „A kertnek egyfajta fontos jellé kell válnia az ember számára. Emlékeztető a természet létére, végességére, sérülékenységére, szépségeire és gondolkodásunktól való függésére. Vissza kell találni a kertek világába, újra meg kell értenünk a természetet, a kert változásait, jelzéseit!” (Balogh P. I. – Mohácsi S. – Monostori kertek üzenete)

Tér – térkapcsolat

„ A vallásos ember számára a tér nem homogén. Törések és szakadások találhatóak benne; olyan részeket tartalmaz, amelyek minőségileg különböznek a többitől. „Ne jöjj ide közel – mondja az Isten Mózesnak -, vedd le a te sarudat lábaidról, mert a föld melyen állasz, szent föld.” (2 Mózes, 3, 5) Létezik tehát egyfajta szent, vagyis „erővel feltöltött”, jelentőségteli tér, és léteznek más, nem szent terek, következésképpen nincs struktúra és szilárdság nélküli, egyszóval „formátlan” tértartomány. A térnek ezt az inhomogenitását a vallásos ember úgy éli meg, mint a szent, vagyis az egyedül valóságos, valóságosan létező tér és minden egyéb közötti ellentétet, ami azt, mint formátlan tágasság veszi körül… Szakrális tér – szent hely, az út jelentősége, axis mundi – a világtengely, a liturgia által megkövetelt tér(ek) és ezek kapcsolatai … (Mircea Eliade – A szent és a profán. Bp., Európa, 1957/2009)

Térigények alakulása a katolikus liturgiában Nem kívánom áttekinteni a katolikus liturgia alakulását a kezdetektől napjainkig, inkább csak a kortárs és közelmúlt templomépítészetét meghatározó II. Vatikáni zsinat és annak közvetlen előzményeit ismertetném nagy vonalakban.

Térigények alakulása Trident szellemében „A reformált egyházak liturgikus térigénye nem maradt hatástalan a katolikus szakrális terek kialakítására sem. Részben átvették ezek tapasztalatait, mint a jól áttekinthető terek és a szószék hangsúlyos elhelyezése, részben ezek térideológiájának ellensúlyozására törekedtek. Ennek szellemében fogalmazódott meg a barokk Isten háza, a templom, melyben a fő hangsúly az oltáron, az Isten trónusán van. A permanens szentségi jelenlét megkívánta a szentségház, a tabernákulum központi, trónusszerű elhelyezését a főoltáron, a szentek közösségét kifejező hangsúlyos retabulum oltárt. Ezen többnyire a szentek sokasága tűnik föl szobrok vagy képek formájában (theatrum sacrum), a híveknek az elhangzó tanításhoz, ünnepléshez vizuális hátteret adva. Az oltártérnek komolyabb mozgásokat nem kellett kiszolgálnia, a pap a falhoz támaszkodó oltár előtti néhány négyzetméteren végezte valamennyi liturgikus cselekményét.” (Guzsik Tamás – Keresztény liturgiák építészete) A tridenti zsinatot követően a 20. századig a katolikus liturgiában változás alig történt. Maga Trident szellemisége eleve a meglévő állapot konzerválását, a protestáns egyházakban fölvetett és megvalósított reformok elutasítását sugallta.

A 19-20. század katolikus templomépítészetében élesen elkülönült egy hagyományos, „barokkos” vonal, s vele párhuzamosan egy útkereső, a liturgikus teret megújítani akaró irányzat. Utóbbinál úgy tűnik, hogy a teret a liturgia szolgálatába állító építészek, tervezők megelőzték a „hivatalos” reformokat: tereiket már a leendő új liturgia befogadására is alkalmas módon alakították.

A II. Vatikáni zsinat reformjainak építészeti vetülete A szentély A templom legfontosabb, központi tere, középpontjában az oltárral. A templomhajótól elkülönül, bensőségesebb, zártabb, kiemelt térszakasz. Az oltár A hagyományos középkori és barokk retabulum-oltárok eredeti funkciója megszűnt. A néppel szemben végzett mise, valamint az oltárt körülállni tudó koncelebrálás megkövetelte a hívekhez közelebb elhelyezett, körüljárható asztal-oltár (mensa) kialakítását. A latin rítusban az oltár jellemzően elnyújtott téglatest alaprajzú. „Az oltár a templom legszentebb tárgya: az áldozat bemutatásának, az átváltoztatásnak a helye, az a középpont, amely a Golgotát idézi föl, és amelyen az ég és a föld összeér, egyben a pap, vagyis az Egyház képviselője itt áldozik, vagyis egyesül Krisztussal.” (Földváry Miklós István – A latin rítusú templomtér kialakításának mai lehetőségei) Az oltár alapvető kelléke a feszület középen, és kétoldalt egyegy gyertya. A tabernaculum A szentségház korábban mindenképpen a főoltáron, a templom tengelyében, kiemelt helyen volt, s feltételezte a centrális tiszteletadást. Átalakított liturgikus tereknél részben megmaradt, amikor a meglévő, korábbi főoltár szentségházát továbbra is használják. Új liturgikus tereknél „nagyon ajánlatos, hogy az oltári szentséget külön kápolnában őrizzék, amely alkalmas szentségimádásra és a magánáhitatra”. A szentségőrző hely a szentélyben is lehet, nem föltétlen centrális helyen. A meglévő oltárok tabernaculum feletti, díszesen kiképzett szentségi trónusát továbbra is lehet használni litánián, szentségimádáskor, de ugyanez megoldható úgy is, hogy a monstranciát (úrmutató) a mensa-oltárra helyezik. Az oltári szentségnek a miséző oltáron való őrzése teológiailag is problematikus: az eukharisztia szerzés (mise) és permanens jelenléte (őrzés) ellentmondást rejt. A templomban csak egyetlen szentségőrző hely lehet, s ezt örökmécses jelzi. A credentia Az áldozati adományok előkészítésére szolgál a készületi asztal.

A sedes Az ókeresztény jelleghez tér vissza a papi ülőhely. „A papi szék legalkalmasabb helye a néppel szemben a presbitérium tengelyében van”. Nem szerencsés az ülőhely oldalsó elhelyezése, mert az igeliturgia során a hívekkel való közvetlen kapcsolatot zavarja, s a papot is „féloldalas” mozgásra kényszeríti. A szószék A hagyományos liturgia, a hajóban oldalt elhelyezett, magas szószéke az új liturgia szellemében elvesztette a jelentőségét. Az ambó Az igehirdetés az oltár mellett elhelyezett felolvasópultról, az ambóról történik. Az ambót „úgy kell megfelelően elhelyezni, hogy a hívek jól láthassák és hallhassák azokat, akik az ige liturgiában szolgálatot teljesítenek”. A szentélyrács vagy szentélyrekesztő A szentélyrekesztő a szentélyt választotta el a szakrális tér többi részétől, az idők folyamán elvesztette jelentőségét. Az ún. áldoztatórács, vagy szentélyrács funkciója megszűnt. A hívek az oltárhoz vonulva állva áldoznak. A keresztelőkút Új elem a liturgikus térben a keresztelőkút. Korábban a kút a bejárat közelében, alárendelt helyen volt, most kiemelt helyre, a szentélybe vagy külön kápolnába kerül. Ez a keresztelési szertartásnak az eukharisztiával való jelképi-tartalmi hasonlóságát fejezi ki. Az orgona és az énekkar, kórus Az orgona és az énekkar elhelyezése fontos feladata a liturgikus térnek. Nem fontos viszont ennek a nyugati karzaton helyet kapni. „Az énekkart úgy kell elhelyezni, hogy világosan kitűnjék: igazi része a hívek egybegyűlt közösségének, és benne különleges feladatot tölt be. Elhelyezése könnyítse meg liturgikus szolgálatát, tagjainak pedig tegye lehetővé a szentmisén való teljes részvételt, amelyhez a szentáldozás is hozzátartozik”. A kórus a szentélyhez közvetlenül csatlakozik, annak mintegy előterét képezi. A gyóntatószék A hagyományos gyóntatószék továbbra is megtartható, de új templomoknál törekedni kell egy külön gyóntatóhelyiség kialakítására. A sekrestye A sekrestye (készületi és raktározási helyiség) funkciója lényegében nem változott. Új tervezésű templomoknál gyakori, hogy a sekrestyét a bejárathoz közeli részen alakítják ki. Ezzel biztosítható, hogy a liturgiára a pap és a segédkezők a templomon keresztül, ünnepélyesen vonulnak be.

A kápolna „Az épített templomtér „kötelék ég és föld között”, axis mundi.” (Dúll Andrea – „Vannak vidékek legbelül” – Térpoétika, Helikon folyóirat) A kápolna a hagyományok szerint keletelve került elhelyezésre a telek déli határán. Maga a szakrális tér a Rákóczi úttól beljebb lett húzva, egyfajta előtér alakul ki ezáltal, melyből kiemelkedik a kápolna tömege. A kiemelésre a kedvezőtlen talajvíz viszonyok mellett a szakrális tér erősítése miatt is szükség volt. A kápolna előtt kialakuló „parkból” egy lépcsősoron jutunk fel a szakrális tér előterébe, a harangtorony, a kápolna és az épített kerítés által meghatározott udvarba. A kápolnához vezető út, a vonulás, a haladás élménye segíti a szakrális élmény fokozását és végső kiteljesedését. Az út minden állomása valamiképpen fontos, sokszor szimbolikus szerepet tölt be. A haladás során az egymást követő tereket bejárva jutunk el utunk végcéljához, „a világ középpontjához”, az axis mundihoz és „belsőnk elcsendesedéséhez”. Az út A profán világból először a szakrális tér előterének, előkertjének nevezhető „parkba” lépünk, majd innen a kápolna előtti lépcsősort megmászva jutunk a szakrális tér „udvarába”, mely átmeneti tér szent és profán, isteni és emberi világ között. A szent és profán világ határát jelentő küszöböt átlépve tárul fel előttünk a kápolna belső terének látványa, gyújtópontjában az oltárral, a „világ középpontjával”. „A templombelsőbe vezető ajtó arra utal, hogy itt megtörik a térbeli folyamatosság. A két tér között emelkedő küszöb a két létezési mód, a profán és a vallásos közötti szakadékot is jelzi. Egyszerre az a korlát, választóvonal, határ, amely a két világot elválasztja, és az a paradox hely is, amelyen e két világ találkozik, és amelyen létrejöhet az átmenet a profánból a szakrális világba.” (Mircea Eliade – A szent és a profán. Bp., Európa, 1957/2009) A kápolna tervezésénél alapvető fontosságúnak éreztem, hogy a kialakuló tömeg egyetlen markáns elemként jelenjen meg a kompozícióban és a katolikus liturgia hosszanti térsora valamilyen módon próbáljon meg szorosabb kapcsolatot kialakítani a kápolna előterével. Így alakult ki a campanileként elkülönülő harangtorony, az előlépcső és a zárt kert falával lehatárolt négyzetes tér, az udvar. Ez a térrész egyfajta kortárs átirataként értelmezhető a szíriai ókeresztény háztemplom átriumának, vagy az ókeresztény bazilikák udvarának. Egy köztes tér a profán és szent világ között. Ebből a külső előtérből lépünk a kápolna terébe, egy belső „előcsarnokba”, vagy „endonarthexbe”, mely tulajdonképpen a karzat alatt lévő alacsonyabb belmagasságú térrész. A karzat alól kilépve a tér kitágul és feltárul előttünk a hosszanti hajó. A szakrális tér keleti végében kerül kialakításra a szentély, melynek középpontjában, a kápolna fókuszában helyezkedik

el az oltárasztal. A tabernaculum a kápolna keleti falában, a szentélyben kerül elhelyezésre, a szakrális tér tengelyétől kissé elhúzva. Ugyancsak a szentélyben kerül elhelyezésre a keresztelőkút is. Az alapvetően szimmetrikus tömeget kissé aszimmetrikus belső térelrendezés jellemzi. A kápolna bejárata nem középre, a szimmetriatengelybe esik, hanem az északi falhoz közelebb került kialakításra. Ez meghatározza a belső tér rendjét is, ahol így a fő közlekedés, vonulás útja az északi fal mellé tevődik. Tudatos döntés volt a kápolna padjainak elrendezése is. A hagyományos két oszlopba elrendezett padsorok helyett azt választottam, hogy egyetlen oszlopba sorolom az ülőalkalmatosságokat, ezáltal a közösség egységét erősítve. A harangtorony a kápolna déli falának meghosszabbításában kerül kialakításra, a szakrális tér fő tömegétől elkülönülten. Ég felé törő jelként hirdeti a szent hely jelenlétét, míg a benne új otthonra lelő harang újra misére hívja majd a település katolikus híveit. „Amikor a templomot fölszenteli a püspök, háromszor körbe kell járnia, és meg kellene hintenie falait szenteltvízzel. A püspök háromszori körbejárásával kijelölt terület lenne a templom tulajdonképpeni határa, így maga a szentelés is jelzi, hogy a szent tér nem hirtelenül és nem a falakkal végződik. Úgy illik tehát, hogy a templom körül legyen hely, hogy egyáltalán fölszentelhessék. A templom körüli hely azután észrevétlenül megy át a hétköznapok tereibe, szenteli meg a várost, a falut: benne az otthont és körülötte a világot.” (Földváry Miklós István – A latin rítusú templomtér kialakításának mai lehetőségei) „… A keresztény templom nem Isten lakhelye, hanem az Isten imádásában összegyűlő hívő közösségé: egyszerre jellemzi valami fönség és otthonosság.” (Jelenits István – A szakralitás időszerűsége – A szentre való nyitottság)

A gyülekezeti- és zarándokház „Minden érkező vendéget úgy fogadjanak, mint magát Krisztust, mert ő maga mondja majd egykor: „Idegen voltam, és befogadtatok engem” (Mt 25,5). Mindenkinek adják meg a megfelelő tiszteletet, de elsősorban a hitben testvéreinknek és a zarándokoknak. Mihelyt tehát vendéget jelentenek, szolgálatkész szeretettel siessenek elébe az előljáró és a testvérek. Először együtt imádkozzanak, és csak azután váltsanak békecsókot. Ezt a békecsókot tehát csak az előzetes imádság után adják, az ördög cseltevései miatt. Minden érkező, vagy távozó vendéget teljes alázatossággal köszöntsenek: meghajtott fővel vagy egészen arcra borulva imádják benne Krisztust, akit csakugyan be is fogadtak.” „Kiváló nagy gondot fordítsanak a szegények és zarándokok befogadására, mert bennük még inkább fogadjuk Krisztust;

míg a gazdagokkal szemben érzett félelem maga is tiszteletet vált ki.” (Szent Benedek Regulája, fordította: Dr. Söveges Dávid osb, Pannonhalmi főapátság) A telek északi részén került elhelyezésre a kápolnához csatlakozó gyülekezeti- és zarándokház. A két teret, a liturgia terét és a közösségi teret szándékosan választottam el egymástól és helyeztem el két különálló épületben. Szükség volt egy olyan térre, melyben a gyülekezet az istentiszteleteken kívül is találkozni tud, mely alkalmas kisebb rendezvények befogadására, vagy hátteréül szolgál azoknak. Az épület másik funkciója a zarándokház, szállást kínál az átutazó zarándokoknak. Mint azt már a korábbiakban említettem a település mindössze néhány kilométerre van Egertől, mely a Mária-út állomása. A Mária-út egy közép-európai zarándokút, mely a Szűz Mária búcsújáró helyeket fűzi fel egy kelet-nyugati irányú útvonalra. A zarándokút Mariazelltől Csíksomlyóig tart, mintegy 1400 km hosszan. Az épület formálását tekintve a kiinduló koncepció a településen mára már eltűnőfélben lévő régi tornácos parasztházak. Manapság sajnos már csak a beépítés tükrözi a település hajdan volt karakterét az oldalhatáron álló tornácos házakkal. Ezt a hagyományos formát átértelmezve hoztam létre a gyülekezeti- és zarándokház hosszanti tömbjét. Az épület földszintjén az utca felől az iroda, a konyha és kiszolgáló funkciók kaptak helyet, a kert felé haladva pedig egy nagyobb alapterületű közösségi tér. Az emeleten találhatók a szálláshelyek és a hozzájuk tartozó vizesblokkok. Az épület egyfajta összekötő kapocsként működik a kápolna és gyülekezeti ház előtti közösségi tér és a zárt kert között.

Anyag

„A ház építéséhez szükséges anyagokat csak a természetből nyerhetjük: a fallal lehatárolt tér elsődleges megjelenése a föld korlátlan tömege a fölötte lévő határtalan térrel; tehát a falak lehatárolt tömegét is elő kell állítani a földből, hogy azzal a természet terének egy meghatározott részét lehatárolhassuk. Azonban az egyértelmű, hogy a falat, amely lehatárolja a teret nem lehet egy darabban kinyerni a földből. A földből kinyert anyag kompakt, szabálytalan formája – legyen az egy kőtömb, egy darab fa vagy egy darab agyag – közvetlenül nem hozhatja létre a belső tér zárt formáját; ezért legalább az anyag néhány darabját össze kell illesztenünk.” (Dom Hans van der Laan – Architectonic space) A Hans van der Laan és a Bossche School épületeinél gyakran használt anyagok jól illeszkednek a józan meggondoláshoz; a beton, a tégla és a fa a leggyakrabban előforduló építőanyagok. Ebben a tekintetben, mármint az anyagok felhasználását illetően, az iskola felfogása igen korszerűnek mondható, jellemzően olyan anyagokat használtak, amelyek kis költséggel, helyben előállíthatóak, vagy beszerezhetőek voltak, ezen a téren jó kapcsolódási pontot jelenthetnek korunk fenntartható építészetről alkotott elképzeléseivel. Alapvetően fontosnak és meghatározónak tartom a van der Laan-i elképzeléseket saját tervezésemnél is. A felhasználandó anyagok felkutatásánál arra törekedtem, hogy zömében természetes anyagokat válasszak, melyek a környéken, vagy viszonylag kis távolságról beszerezhetőek. Ennek nem csupán esztétikai okai vannak, hanem gazdasági és természeti kihatásai is, hiszen minél távolabbról kell az építőanyagot beszerezni, annál drágább lesz a szállítás és annál nagyobb lesz a szállítás által kiváltott környezeti terhelés. A falak anyagaként két anyagot vettem számításba, az egyik a tégla, a másik pedig a riolittufa. Téglát a közeli egri téglagyárban állítanak elő, míg riolittufát a telektől mintegy 7 km távolságban lévő bányában vágnak. Mindkettő hagyományos építőanyag a településen. A riolittufa alkotja a települést keletről határoló domb alapkőzetét. Évszázadok óta használják a falu lakó- és középületeinek építéséhez. A kápolna fedélszerkezete fa deszkázattal lenne burkolva, illetve a belső térben elhelyezendő padok is fából készülnének. A padló egyszerű csiszolt beton padló. Meglévő anyagok A telken lévő volt iskolaépület teljes egészében elbontásra kerül, a célom az, hogy a bontás amennyire lehet kézi erővel történjen. Így bár lassabban halad a munka, de lehetőség kínálkozik a még használható anyagok kinyerésére. Az így visszanyert anyagok egy részét, mint például a téglát a kápolna és a gyülekezeti ház között kialakítandó falba lehetne beépíteni, az új épületeknél fel nem használt, de még

hasznosítható anyagokat pedig a közösség tagjai kapnák meg, vagy eladnák egy jelképes összegért, így egyfajta téglapénzként működne a dolog. Ezáltal az anyag életének folytonossága nem szakadna meg, hiszen valamilyen formában tovább élne az új házban.

Fény

A keresztény teológia a fény teológiája. A fényszimbolikának már a korai szakrális építészetben is kiemelkedő jelentősége volt. Erre vezethető vissza a templomok „keletelése”, vagyis a templom szentélyének keleti irányba történő tájolása. „A felkelő Nap, mely világosságával legyőzi a sötétséget, fényével beragyogja a teret, a kereszténységben Krisztus szimbóluma. A katolikus egyház liturgikus imájában minden reggel elhangzik a Benedictus szövege, amely erről a Felkelő Napról szól, és amelyet a templomban álló hívők a szentély felé fordulva mondanak. Mindez azt bizonyítja, hogy a templomtérnek nem állandó és teljes világosságra van szüksége. A fény által a templomtérben bejárt út, a megfelelő időpillanatban a megfelelő helyen felragyogó fény, a változó fényintenzitások, a különbözőféleképpen megvilágított térrészek, részletek mind a térélményünket gazdagítják. A fény építi, gazdagítja, újabb jelentésrétegekkel ruházza fel a teret, figyelmünket az örökkévalóra, és az árnyak változásával, mozgásával az időbeliségre, elmúlásra, az örök változásra irányítja. „A föld puszta volt és üres, sötétség borította a mélységeket, és Isten lelke lebegett a vizek fölött. Isten szólt: „Legyen világosság”, és világos lett. Isten látta, hogy a világosság jó.” (Ter 1, 2-3) „Isten szólt: „Legyenek világító testek az égbolton, s világítsák meg a földet.” Úgy is lett. Isten megteremtette a két nagy világítót. A nagyobbik világítót, hogy uralkodjék a nappalon és a kisebbik világítót, hogy uralkodjék az éjszakán, s hozzá még a csillagokat is. Isten az égboltra helyezte őket, hogy világítsanak a földnek, uralkodjanak a nappal és az éjszaka fölött, s válasszák el a világosságot meg a sötétséget. Isten látta, hogy ez jó.” (Ter 1, 14-19)

A szakrális terekben a természetes és mesterséges fény alapvető hatással van az épületek atmoszférájára, meghatározzák a téri minőséget, a megfelelő helyen alkalmazva kihangsúlyozhatnak egy-egy irányt, vagy térrészt, kiemelhetik a rituálét, megteremthetik az egyéni elmélyüléshez szükséges atmoszférát, elősegíthetik a vallásos áhítat kialakulását, a közösségi összetartozást az imánál, vagy emelhetik az alkalom ünnepélyességét.

A természetes fény A napfény mindig is meghatározó fontosságú szempont volt a szakrális terek tervezése kapcsán. A természetes fény, a fényárnyék hatások, a Nap szerepe nem csupán a keresztény kultúrkör számára meghatározó. A felkelő Nap az újjászületés, az isten eljövetelének jelképe volt már az ókori civilizációknál is. A fény szakralitásban betöltött szerepének növelésében fontos szerepet vállalt az építészet. Az egyiptomi templomokban a körmeneti út a hipostyl csarnokon át vezetett az egyre sötétebb belső terekbe, mielőtt megpillanthatták volna a kultusztárgyat, amit csak az év egy bizonyos napján világított meg a felkelő nap, kiemelve azt környezete sötétjéből. Vagy a maja-tolték Chichén Itzában Kukulkán tollas kígyóisten tiszteletére emelt piramistemplomnál, ahol a tavaszi napforduló idején „előkúszik” a templomból az istent jelképező fény-árnyék kígyó. A keresztény kultúrkörben is meghatározó szerepe van a fénynek. A román templomok vastag falait csak néhány szűk ablaknyílás törte át, az ezeken keresztül beérkező néhány fénycsóva, mint misztikus entitás ragadta meg a figyelmet, azt hitték az Úrtól származik. A 12. és 13. században úgy hitték, hogy minden szép forrása és tényleges esszenciája a fény. A gótikus katedrálisok falait úgy építették, hogy befogadhassák azokat a színes üvegablakokat, melyek egyfajta egyesülései voltak az anyag nélkülinek – fény – és az anyagnak, az isteninek és az emberinek. A barokkban tökélyre fejlesztették a fény irányítását. Az átlátszó üvegfelületek lehetővé tették a terek teljes megvilágítását, illetve a falakra és boltozatokra festett freskók, az oltár és a különböző szobrok is élettel teltek meg. A napfényt használhatjuk erős, irányított fényként, mely éles árnyékot vet, vagy diffúz, lágy fényként árnyékok nélkül. A fény meghatározza, hogy a szakrális tér és a liturgikus tevékenységek különböző pontjai hogyan érzékelhetőek. Mennyiségét és irányát fel lehet használni arra, hogy kijelöljünk egy irányt az istentiszteletek alatt, vagy helyet teremtsünk az elmélyült imának. A tér bizonyos részleteinek fénnyel történő hangsúlyozása mellett megjelenő árnyékok tovább gazdagíthatják a teret. A több megnyitásból származó fények között komplex interakciók alakulhatnak ki, melyek a teret többlet jelentésárnyalattal gazdagíthatják, míg a lágy, diffúz fények bizonyos térelemek, vagy a tér egy részének súlytalanság érzetét kelthetik. A napfény útja végigkövethető a belső térben, ahogy a nap minden órájában változik

napkeltétől napnyugtáig. Az épület határolófalain kialakított minden megnyitás hatással van a belsőben kialakuló térélményre, minden megnyitás egy határozott döntés a tér karakterét illetően. Ebből a szempontból egyáltalán nem mindegy, hogy egy nyílás a fal közepére, a tér sarkába, vagy a mennyezetre kerül. A napfény másik nagy előnye, hogy minden nap elérhető, minőségét és mennyiségét pedig csak az évszakok, az adott napszak és az időjárási viszonyok határozzák meg. Azon szakrális terekben, ahol a bevilágítást két oldalról biztosítják, ott a tér középpontja, legtöbb esetben a liturgikus tér fókusza jól lesz megvilágítva és a hívek arcai jól felismerhetőek. A kortárs templomokban az ablakokat ritkán helyezik el hagyományos módon a két oldalfalon, inkább szokatlan formákkal és elhelyezkedéssel, hogy különleges bevilágítási helyzeteket és hatásokat eredményezzenek. A szakrális terek hagyományos, keletelt, tájolása nagy előnyt jelent a bevilágítás tekintetében. Amikor a Nap alacsonyan jár az égen, a nyugatra és keletre néző homlokzatok nagyobb közvetlen napsugárzásnak vannak kitéve, így több energiát nyelnek el, mint a délre néző homlokzatok. A déli oldalon a magasan járó Nap sugárzását megfelelő módon lehet árnyékolni különböző szerkezetekkel. Míg a keleti és nyugati homlokzat esetén ez sokkal nehezebb, mivel a napsugarak beesési szöge közel van a vízszinteshez. Az ezeken a felületeken elhelyezett nagy üvegezett megnyitások jelentős hőnyereséget eredményezhetnek. A szakrális terek keleti szentélykialakítását a keresztény szimbolika Krisztus második eljövetelével, a keleten felkelő Nappal hozza összefüggésbe.

Dom Hans van der Laan – Abdij Sint Benedictusberg A van der Laan által tervezett vaalsi kolostor temploma északdéli tájolású. Nem tudni biztosan, hogy milyen okból tért el van der Laan a Böhm-féle eredeti tervben szereplő keletre tájolt templomhajótól, valószínűsíthető, hogy kompozíciós oka is lehetett, hiszen a templom tömegének elfordításával biztosíthatta a kolostor külvilágtól való teljes elzárását. A belső egy olyan templom alaprajzát követi, ahol a főhajót három oldalról kollonád határolja, maga a főhajó magasabb, mint az őt határoló tömegek, így független épületnek tűnik, amit körülvesz az alacsonyabb, de nagyobb templom tömege. A templom belső megvilágítását a főhajó templomtömegből kiemelkedő oldalfalain kialakított, a sarkok felé elkeskenyedő négyzetes ablakain beáramló fény biztosítja. A főhajóban kialakított felső, bevilágító ablakok elhelyezése nem függ össze az alattuk kialakított nyílásosztással. A nyílások rendjét a plasztikus számok alapján határozta meg az építészszerzetes. Azokat a tereket, melyek különösen mélyek sokkal egyenletesebben lehet megvilágítani a felülről érkező fénnyel, mint az oldalról jövővel, hiszen a felülvilágítóknál az egész

égbolt fényforrásként szolgál, míg az ablakok és üvegezett falak esetén csak az égbolt egy szelete. A felülvilágítók nem képesek a környezet megjelenítésére, csak az időjárás és a napszakok váltakozását képesek érzékeltetni. Felülvilágítót elsősorban a tér bizonyos pontjainak kiemelésére használunk, mint például az oltárra felülről érkező fény transzcendens hatást kölcsönözhet a térnek, vagy hasonlóan alkalmazva szimbolikusan kijelölheti a keresztelőkút és a tabernákulum helyét.

James Turrell – Live Oak Meeting House for the Society of Friends Az 1970-es években kezdte Turrell a „Skyspaces” sorozatát, mely lényege, hogy zárt tereket nyit meg az égbolt felé a mennyezeten elhelyezett nyílással. A Skyspace egy zárt helyiség, mely körülbelül 15 fő befogadására alkalmas. A belsőben a szemlélők a falak mentén kialakított padokon ülve szemlélhetik a tetőn kialakított nyíláson át az eget. Turrell ezen kísérleteivel a fény és a tér találkozásából születő illúziókat vizsgálja. A Live Oak egy quaker közösség gyülekezeti háza. A liturgikus tér a késő római háztemplomok elrendezésére emlékeztet. A tengelyesen szimmetrikus előcsarnokból jutunk a négyzetes átriumba, melyet egy kosárívű donga fed. A térlefedés közepén, pontosan az átrium centrumában, egy négyzetes nyílást alakított ki. Az érdekesség, hogy mindezt úgy oldotta meg, hogy nem érzékeljük a boltozat vágott peremének szerkezeti vastagságát. Az égbolt olyan, mintha csupán egy folyamatosan változó kép lenne a hajlított boltozaton.

A mesterséges fény A mesterséges világítás finoman integrálható a szakrális térbe. Ahogyan a természetes, úgy a mesterséges fény is használható egy, vagy több sajátos téri impresszió létrehozására. A mindennapok során átélt fényáradat ellenére még mindig reagálunk a fény és sötétség szimbolikájára. A katolikus miséknél például a mai napig meghatározó a napszaknak megfelelő megvilágítás, melyek meghatározzák a kiegészítő mesterséges világítás szükségességét is. (Ilyenek például az adventi roráte-misék, vagy a karácsonyi éjféli mise.) A középkorban az istentisztelet során meggyújtott gyertyák száma határozta meg a mise státuszát, napjainkban a mesterséges megvilágítás növelésével vagy csökkentésével érhető el hasonló hatás. A mesterséges fény szabályzásával elérhető, hogy a megfelelő mennyiségű fény, a megfelelő időben, a megfelelő helyen legyen. Mennyiségét és irányultságát nem csupán a végzett liturgia határozza meg, hanem a napszak és az időjárási viszonyok is. Az esti miséknél nem szükséges az egész templomteret a nappali megvilágításnak megfelelően bevilágítani, inkább az istentisztelet sajátosságát kell hangsúlyozni egy alacsonyabb megvilágítással, ahol a padokat és falakat a halvány fény

végigmossa, a templomtér határai pedig éppen, hogy érzékelhetőek és csupán a liturgia központi eleme, az oltár és környezete van kiemelve. A természetes fény és a mesterséges fény minősége igen eltérő. A színek, a színhűsége, az intenzitása és dinamikája is sokkal magasabb a természetes fénynek, mint a mesterségesnek. Sem a napfény intenzitása, sem színei, sem különböző változásai nem érhetőek el mesterségesen. Mindemellett a mesterséges világításra szükségünk van. A mesterséges világítást biztosító, térben megjelenő lámpatestek tervezésekor szükséges, hogy a szakrális tér természetének megfelelő darabok kerüljenek kiválasztásra. A forma, a felfüggesztés és a fényforrások elhelyezése adhat egyfajta ritmust vagy határozott megjelenést a térnek. Lényeg, hogy a tér és annak világítása összhangban legyenek.

Rudolf Schwarz – St. Fronleichnam Kirche A korai modern egyik kiemelkedő szakrális tere. Az épület egy nagyon határozott tömb, melyen kívül és belül egyaránt érződik egyfajta végletekig fokozott egyszerűség, purizmus. A nagy belmagasságú főhajóhoz egy jóval alacsonyabb mellékhajó csatlakozik, a harangtorony campanileként teljesen elválik a főhajó tömegétől. A templomtér nappali megvilágítását a mennyezet közelében kialakított ablaknyílásokon át beáramló napfény biztosítja. A belső tér színhasználatára erőteljes kontrasztosság jellemző, a falak és a mennyezet vakító fehérségét jól ellensúlyozza az oltár és a padló fekete márvány borítása. Az oltár és az eukarisztia helye a hívektől néhány lépcsőfoknyira kiemelve a templomhajó végében található. A belső „fényjátékban” nem elhanyagolható a fehérre meszelt falakon reflektálódó fény szerepe sem. A mesterséges megvilágítást a templom mennyezetéről két sorban szabályos közönként felfüggesztett „fényfüzérekbe” gyűjtött lámpatestek biztosítják. A fény megragadj az ember tekintetét és figyelmét. A mesterséges fény iránya követheti a napfény irányát, ahogyan az ablakokon és felülvilágítókon át bevilágítja a teret, vagy tudatosan más területeket világíthat meg, hogy ezáltal egy másfajta téri hatást hozzon létre. A fénnyel együtt jár az árnyék, az embernek szüksége van árnyékokra a terek érzékeléséhez. A különböző típusú fények különböző árnyékokat hoznak létre. Az erős, direkt fény éles árnyékot és kontrasztosabb érzékelést tesz lehetővé, míg az indirekt fény általában kevés árnyékot ad. Használhatjuk a határok, élek eltűntetésére, de ronthatja is a térérzékelésünket, monotonná és élettelenné téve a tereket.

Liturgikus megfontolások Mint a szakrális tér legfőbb fókuszának, az oltárnak kell a tér legvilágosabb pontjának lennie. Az oltárnak és az ambónak jól láthatónak kell lennie, hogy a hívek minél könnyebben követni tudják a liturgikus cselekményt. A klérust és a celebránsokat nem vakíthatja el a szentélyt megvilágító erős fény, viszont hasznos, ha a celebráló pap arca, gesztusai látszanak. Amennyiben a hajót és az oltárt ugyanolyan fénnyel világítjuk meg a klérus és a hívek közösségi ünnepe egy újabb vizuális réteggel gazdagodik. Szürkületkor, vagy este a templom belsejéből kiszűrődő fény mintegy hívogatja az embereket az imádságon való részvételre. A hajóban mindenféleképpen kell annyi fényt biztosítani, hogy tájékozódni lehessen a térben, illetve a hívek képesek legyenek az énekeskönyv olvasására. Irányított fények alkalmazásával a fények jól strukturálhatóak a térben, ráirányíthatjuk a figyelmet az oltárra, vagy valamely liturgikus kellékre.

A kápolna A kápolna természetes fénnyel történő megvilágítása igen összetett. A szakrális tér fókuszának, az oltárnak a megvilágítását a szentély oltár feletti részén, a tetőn kialakított felülvilágító biztosítja. A kápolna ezen része kapja a legnagyobb megvilágítást, hiszen itt zajlik a liturgikus cselekmény legjelentősebb része. A kápolnatér belső megvilágításában a házat határoló négy fal más és másféleképp vesz részt. A keleti, vagy szentélyfal, zárt, nyílások nélküli fal, a liturgia hátteréül szolgál, tömörségével a hitben rejtező erőt szimbolizálja. A déli fal a román kori templomokhoz hasonlóan csupán néhány viszonylag kisméretű nyílással nyit a külvilág felé. Az ezeken beáramló fénypászmák sajátos hangulatot kölcsönöznek a térnek. A nyugati fal egy hatalmas megnyitás, üvegezett fal, amely előtt fa lamellák szűrik meg a belsőbe jutó fényt. A nagy megnyitás a gótikus templomokról ismert rózsaablakok egyfajta átértelmezése, felnagyítása a teljes homlokzatra. Ahogyan a rózsaablakon át beáramló fény megtörik az üvegezésen, úgy törik meg a kápolna nyugati homlokzatán beáramló fény a lamellákon. Az északi fal, ezen a falszakaszon egyetlen nagyobb megnyitás található, mely a zárt kert felé nyitja meg a kápolna terét. Egyfajta kapcsot képez a természet és szakralitás között. Tájolása miatt a nagy megnyitás ellenére innen csak szórt fény érkezik a térbe. A természetes megvilágítás ilyetén „formálása” lehetővé teszi, hogy a különböző napszakokban a kápolna más és más arcát mutassa. Alapvetően a liturgikus tér igényeihez, illetve a közösség igényeihez alakítva formálódik a világítási koncepció. A tér mesterséges megvilágítását a mennyezetről lelógó, két sorban, szabályos ritmusban kiosztott lámpatestek biztosítják. Alapvetően egy teljesen egyszerű, visszafogott világítási koncepció kialakítása a cél.

Tárgy

Az egyházi művészet több mint ezer éven át meghatározó szerepet töltött be Európa kulturális életében. A valláshoz, a hithez való viszony, a szent elérésének vágya, vagy csupán a transzcendens pillanatnyi megtapasztalása elegendő ihletet adott a művészek számára, hogy érzéseiket, gondolataikat formába öntsék. Az egyházhoz kapcsolódó szakrális művészet nem pusztán a képzőművészetben jelent meg, a zene, az irodalom és az építészet is létrehozta műalkotásait. Sokáig úgy tűnt, hogy művészet és vallás, illetve az egyház kapcsolata mindig képes lesz a megújulásra. Az egyház állandó megrendelője, mecénása, támogatója volt a művészeknek, a művészek pedig egyedi látásmódjukkal kifejezték legmélyebb gondolatikat a szentről. Az egyháznak szüksége volt a művészetre, hogy Isten világát fölfoghatóvá, „vonzóvá” tegye a hívek számára. De valamikor egy hasadás következett be ebben a termékeny kapcsolatban, valamikor a felvilágosodás idején az addig az európai kultúrát meghatározó egyházi művészet már nem lesz oly meghatározó, mint hajdan volt. Tillmann József szerint egyfajta szubkulturalizálódása indult el az egyházi művészetnek, ami a mai napig tart. A művészet más forrásokból is elkezdett táplálkozni, kinyílt a világ a művészek előtt, más népeket, más kultúrákat, vallásokat, tanításokat ismertek meg, ugyanakkor az iparosodott társadalom kialakulásával elindult a társadalom szekularizációja is. Megkopott az egyház ereje, az egyházi művészetbe egyre több idegen elem került, meggyengült az ikonográfiai kánon, a különböző vallási jelképek, szimbólumok teljesen zavarossá váltak, egyre több kevésbé színvonalas alkotás (giccs) jelent meg a szakrális terekben. A művészet és az egyház ilyen szintű eltávolodását az egyházi vezetők is jól érzékelték és már a II. Vatikáni Zsinaton is foglalkoztak a kérdéssel. Próbálták az alkotói szabadságot növelni és a szakrális terekben a kvalitásos művészeti alkotások megjelenését támogatni. Fontossá vált továbbá, hogy a templomtérben ne helyezzenek el túl nagy számban műalkotásokat, hiszen azok elvonnák a hívek figyelmét a szent cselekményről. Az egyház és a művészet eltávolodásának problémája jól érzékelhető II. János Pál pápa művészekhez címzett leveléből: „Isten látott mindent, amit alkotott: nagyon jók voltak” (Ter 1,31) „A művész a Teremtő Isten képmása 1. Senki nem képes jobban megérezni valamit abból a pátoszból, mellyel Isten a teremtés kezdetén nézte kezének alkotásait, mint ti, Művészek, akik a Szépség alkotó mesterei vagytok. Ennek az érzésnek az utórezgése csillant föl számtalanszor a tekintetben, mellyel ti, bármely kor Művészei

lebilincselve a hangok és szavak, színek és formák titokzatos hatalmától megcsodáljátok tehetségtek alkotását, s ugyanakkor észlelitek benne a Teremtés titkát, melyben Isten, mindenek egyedüli Teremtője bizonyos módon részesít benneteket. Ezért nem találok a Teremtés könyvéből idézetteknél megfelelőbb szavakat Hozzátok intézett levelem elejére, de erre indítanak régi tapasztalataim is, melyek nagyon meghatározóak voltak egész életemre nézve. Levelemmel szeretném folytatni az Egyház és a Művészek közötti termékeny párbeszéd útját, mely az Egyház kétezer éves története alatt soha nem szakadt meg és a harmadik évezred küszöbén még nagy jövő előtt áll. Mi a különbség a Teremtő és művész között? Aki teremt, a létet ajándékozza, semmiből hoz elő valamit, ex nihilo sui et subiecti mondja a latin, s ez olyan tevékenység, amire egyedül a Mindenható képes. Ezzel szemben a művész már valami létezőt használ föl, aminek formát és jelentést ad.” „Termékeny kapcsolat az Evangélium és a művészet között 6. Minden művészi intuíció abból indul ki, amit az érzékek észlelnek, és arra törekszik, hogy átlátva a valóságot értelmezze a benne rejlő misztériumot. Az intuíció az emberi lélek mélyéből fakad, onnan, ahol a törekvés, hogy értelmet adjon a létének, találkozik a szépségnek és a dolgok egységének észlelésével. Minden művész közös tapasztalata az áthidalhatatlan különbség a mégannyira sikerült mű és a szépség mindent fölülmúló tökéletessége között, amit az alkotó tevékenység csúcspontján megpillantottak: mindaz, amit festményben, szoborban vagy bármi alkotásban kifejezhettek, csak árnyéka annak a ragyogásnak, ami lelki szemeik előtt néhány pillanatra fölvillant. A hívő nem csodálkozik ezen: tudja, hogy néhány pillanatra beletekinthetett a fényesség azon mélységébe, melynek ősforrása Isten. Kell-e csodálkozunk rajta, ha a szellem oly elfogódott lesz, hogy csak dadogva tudja kifejezni magát? Leginkább a művész kész arra, hogy beismerje korlátait és magáévá tegye Pál apostol szavait, aki szerint: „Isten nem kézzel épített templomokban lakik... Ezért nem szabad azt gondolnunk, hogy az istenség aranyhoz, ezüsthöz, kőhöz vagy a művészet, az emberi elme valamilyen alkotásához hasonló.” (ApCsel 17,24. 29)” „Úton egy új párbeszéd felé 10. Természetesen tagadhatatlan, hogy a modern korban e keresztény humanizmus mellett, mely változatlanul megnyilvánul a műveltségben és a művészetben, egyre erősebben mutatkozik a humanizmusnak az a formája is, melyet az Istentől való távolság, sőt a vele való szembehelyezkedés jellemez. E légkör olykor legalábbis abban az értelemben, hogy sok művész kevésbé érdeklődik vallásos témák iránt bizonyos távolságot alakított ki a művészet és a hit világa között. Ti azonban tudjátok, hogy az Egyház változatlanul nagyra becsüli a művészet értékeit. A művészet ugyanis, ha igazi, a sajátosan vallásos kifejezési formákon túl is belsőleg közel van a hit világához, annyira, hogy olyan időszakokban, amikor a műveltség kifejezetten elfordul az Egyháztól, a művészet hidat

képez a vallásos élményekhez. A szép keresése, ami a képességeket meghaladó tehetség gyümölcse, természete szerint utalás a misztériumra. Még ha a lélek legsötétebb mélységeiben vagy a rossz legszörnyűbb rétegeiben jár is, a művész a megváltás egyetemes vágyának ad hangot.” „A világnak, melyben élünk, szüksége van a szépségre, hogy kétségbeesésbe ne sodródjék. A szépség, éppúgy mint az igazság, örömet olt az emberi szívbe, és drága gyümölcs, mely ellenáll a mulandóságnak, nemzedékeket köt össze és kapcsolatot teremt a csodálatban.” „Az Egyháznak szüksége van a művészetre 12. A Krisztustól rábízott üzenet továbbadásához a Egyháznak szüksége van a művészetre. Az Egyháznak ugyanis a szellemi, a láthatatlan valóságot, Isten világát kell fölfoghatóvá, sőt, amennyire csak lehet, vonzóvá tennie. Tehát az önmagában kimondhatatlant kell érthető formába öntenie. A művészetnek megvan a képessége, hogy az üzenet egyik vagy másik szempontját kiragadja, és olyan színekbe, formákba, hangokba öltöztesse, amelyek megfelelnek a szemlélő vagy hallgató intuíciójának. S ez úgy történik, hogy nem sérül az üzenet transzcendens tartalma, sem misztérium jellege nem vész el.” „Az Egyháznak szüksége van építészekre, mert szüksége van olyan terekre, ahol a keresztény nép összegyűlhet és megünnepelheti az üdvösség misztériumait. A világháború pusztításai és a nagyvárosok terjeszkedése után egy új építésznemzedék megkísérelt megfelelni a keresztény istentisztelet követelményeinek és bizonyította annak az indításnak erejét, amellyel a vallásosság korunk építészeti adottságaival szemben is rendelkezik. Nem ritkák ugyanis az olyan templomok, melyek az imádság helyei, ugyanakkor valóban művészeti alkotások.” „ … művészetetek legyen hozzájárulás az igazi szépség ábrázolásához, ami Isten Lelkének tükröződéseként változtassa át az anyagot és nyissa meg az emberek bensőjét az Örökkévaló érzékelésére.” (Levél a művészeknek, II. János Pál pápa levele, 1999. április 4.) A pápa levele megpróbálja az összes művészt megszólítva a művészet és egyház viszonyát (régi-)új alapokra helyezni. A művészeket a társadalom olyan kiemelkedő képességű alakjainak tekinti, akik sajátos látásmódjukkal képesek az „egyszeri” embereket is megnyerni az egyház számára. „Az egyház igyekszik II. János Pál elveinek, a kortárs közönség, illetve a mai missziós gondolatoknak megfelelni, és így a magasabb művészetet egyesíteni az egyházművészeti nyelvezettel, ez nem mindig sikerül. Pedig a klasszikus korszakok – például a 15. század, amikor fantasztikus összhangja volt a magas művészetnek és a vallásos áhítatnak – azt mutatják, hogy ez megvalósulhat. Ma a vallás és a művészet szerepe is

átértékelődött, nem együtt, hanem külön-külön működnek, és az emberek nem tudják együtt értelmezni őket.” „A hazai keresztény művészet „gyermekbetegségeinek” megoldását ifj. Gyergyádesz László az oktatásban látja. „Nagyon fontos lenne, hogy megvalósuljon a különböző oktatási szinteken a művészettörténet tanítása. Ma még, például az irodalomhoz képest, nagyon alacsony szinten tanítják a művészettörténetet. Fontos lenne az is, hogy a képző- és iparművészeti főiskolán keresztény ikonográfiát oktassanak, hiszen az évszázadokig meghatározó volt a művészetben. Harmadrészt pedig jó lenne, ha a témával foglalkozó művészettörténészek helyet kapnának az egyházi oktatásban, hiszen a későbbi plébánosok, illetve püspökök lesznek a megrendelők, s ők közvetlenül tudnának hatni e téren is a hívőkre. Például jó lenne, ha fel tudnák ismerni a giccset, ami ma az egyik legnagyobb veszély az egyházművészetben.” – ifj. Gyergyádesz László, művészettörténész (Szalontai Anikó – Kapocs ég és föld között, 2007) A korábbiakban ismertetett problémákat elkerülendő mindenképp fontosnak tartom, hogy a kápolna építészeti téralakításával összhangban legyen a szakrális tér berendezése és liturgikus tárgyai is. Ennek érdekében már a tervezés korai szakaszában igyekszem ezeket a szempontokat is szem előtt tartva mérlegelni a döntéseket.

A liturgia kellékei Dom Hans van der Laan munkájának nagyszerűségét nem csupán letisztult építészeti terei, kifinomult anyaghasználata vagy sajátos elméleti munkássága fejezi ki, hanem az a mód, ahogyan az általa tervezett berendezési- és szakrális tárgyak összhangba kerülnek a térrel, melyben nap, mint nap használják őket. Csakúgy, mint építészete az általa tervezett tárgyak is teljesen letisztult darabok voltak, ahol a végletekig letisztult, egyszerű forma érvényesült a felesleges díszítések helyett. Jan Noyons az egyik legfontosabb arany és ezüstművese volt a háború utáni Hollandiának. 1955-ben részt vett a Rotterdam-i E55 kiállításon és másik két kiállításon Hilversum-ban és Maastricht-ban. Noyons jelentékeny időt fordított a Hans van der Laan által Den Bosch-ban tartott Egyházi Építészet szombati kurzusainak látogatására és megismerkedett a plasztikus számok teóriájával is. Csakúgy, mint a Bossche School építészei, akik épületeikre alkalmazták a teóriát, Jan Noyons a harmónia elveit hasonló módon fordította le a nemes fémek megmunkálásának teljesen letisztult művészetévé. Közte és Hans van der Laan között barátság született, mely eredményeként Noyons rengeteg megbízást kapott a szerzetes építésztől. Dom. Hans van der Laan nagy hatással volt Noyons munkáira. Nagyon gyakran ez abban nyilvánult meg, hogy Noyons szinte nem volt más, mint Van der Laan ötleteinek megvalósítója, bár

mindig együtt vitatták meg a designt és néhány esetben már a tervezett tárgy formájának finomságairól is előre megegyeztek. Olyan szoros kapcsolat alakult ki köztük, hogy Noyons rendszeresen beszélgetett Van der Laan-al saját terveiről is.

Szakrális tér, mint műalkotás - „A sorok közt olvasva” 2011. szeptemberében adták át a belgiumi Borgloon-ban a Gijs Van Vaerenbergh építészpáros által tervezett „Reading between the Lines” című alkotást. Pieterjan Gijs és Arnout Van Vaerenbergh alkotása egy projektsorozat részeként valósult meg, mely célja a művészet és környezete közötti párbeszéd kialakítása, nemcsak a helyszín tekintetében, hanem tartalmilag is. Alkotásuk a hívek csökkenő száma miatt kiüresedő templomok problémájára kíván reagálni. Az építészek egy körülbelül 30 tonna acélból és 2000 oszlopból álló „templomot” hoztak létre. A vízszintesen elhelyezett acéllemezek használatával a tradicionális szakrális tér átlátszó műtárggyá alakul. Az alkotás egyfajta reflexióként értelmezhető a különböző építészeti fogalmakra, mint az alaprajz, metszet, anyag, ugyanakkor több, mint egyszerű építészeti jel. Az alkotásnak nincs a klasszikus értelemben vett funkciója, a szakrális feladatát nem teljesíti, csupán a vizuális élményre összpontosít. Egyfajta reflexió vallási örökségünkre, a helybéli templomok kiüresedésére. A tájban elhelyezett „templom” felépítéséhez egy egymástól azonos távolságra lévő acéllemezek vízszintes sorolásával kialakított különleges szerkezetet találtak ki az alkotók, mely lehetővé tette, hogy a „templom” tere is érzékelhető legyen és a körülötte lévő tájat se takarja ki.

Munka és hit Utalhatna ez az alcím a bencések „Ora et labora!” jelmondatára is, bár jelen esetben egy másik vallási jellegű csoporthoz kapcsolnám a fenti címet. Ez pedig nem más, mint a shakerekek protestáns vallási szektája. Valószínűleg a shakereknél ugyanazon okokból teremtődött meg a munka és a hit eme szoros köteléke, mint hajdanán a bencéseknél, vagyis az önfenntartás szükségessége miatt. A folyamatos munka megakadályozza a semmittevést - vallották. Azzal, hogy napkeltétől napnyugtáig munkával töltik idejüket hasznosan teltek mindennapjaik. Úgy hitték, hogy a munka pozitív hatással van egyéniségükre, mivel elveszi a figyelmüket fizikai szükségleteikről. Egyszerű formavilágú, praktikus, jól használható, kézi szerszámokkal előállított használati tárgyakkal rendelkeztek, mindent a végletekig tökéletesítettek. Sajátos „regulájuk” és vallásos hitük átszőtte egész életüket és nagyban kihatással volt tárgyi kultúrájukra és építészetükre is.

EGYES KUTATÁSI RÉSZTERÜLETEK PUBLIKÁLÁSA

A korábbi félévek kutatásai során elég nagy utat tettem meg a világvallásoktól Hans van der Laan-on át egészen a saját gondolataim fizikai formába öntéséig. Visszatekintve az útra, melyet az elmúlt évek kutatásai alatt bejártam úgy érzem, hogy annak minden lépésére szükség volt, hogy elérjek ide, ahol a mai nap tartok. Ezért szeretném, ha a bejárt utam néhány állomása valamilyen szinten mások számára is láthatóvá váljon. Ennek talán a legjobb módja a publikáció, mely a Hans van der Laan-al és a Bossche School-al foglalkozó kutatásaimat, a témában megfogalmazott saját gondolataimat összegezné.  

Dom Hans van der Laan Sinct Benedictusberg kolostor A Bossche School és Jan de Jong

ÖSSZEGZÉS A DLA Iskolában eltöltött lassan három év alatt, ha nem is mindig teljesen tudatosan, de úgy érzem mára kialakult a kutatásomnak egy jól meghatározható íve, mely a nagyobb összefüggésektől indulva a kicsire, a közelire fókuszál. Míg végül a legbelső, a saját alkotásban és a hozzá kapcsolódó kutatásban teljesedik ki. Jelen félév beszámolója egy konkrét szakrális tér tervezése kapcsán igyekszik betekintést nyújtani a tervezési folyamat kapcsán bennem felmerült kérdésekre. Azonban sem maga az írás, sem a terv nem tekinthető még egy kerek egésznek, inkább egy munkaközi fázis, gondolattöredékek az építészeti útkeresésről.

„… Az újszövetségben a Próféták sokszor figyelmeztették a választott népet arra, hogy Isten elsősorban nem a kultuszban leli örömét, hanem a tiszta szívben. Jézus, amikor tanítványai a jeruzsálemi templom szépségét, nagyságát csodálták, csak arról beszélt, hogy ez a templom hamarosan romba dől. A Mennyei Jeruzsálemnek nem lesz temploma. Ugyanakkor a földi városnak mégis szüksége van templomra. „A templomépítők feladata, hogy emeljenek olyan szent épületeket, amelyek a profán élet közegében hitelesen felmutatják a szentet.” (Jelenits István – A szakralitás időszerűsége – A szentre való nyitottság)

A TERVEZÉSSEL KAPCSOLATOS OLVASMÁNYOK

nyomtatott irodalom Dom Hans van der Laan – Architectonic space E.J.Brill, Leiden, 1983 ISBN 90-04-06943-7 Dúll Andrea – „Vannak vidékek legbelül” Környezetpszichológiai szakralitás a helyhasználatban Térpoétika, Helikon folyóirat különszáma Mircea Eliade – A szent és a profán Európa kiadó, Budapest, 1957/2009 ISBN 978-963-07-8786-4 Rudolf Stegers – Sacred Buildings, A design manual Birkhäuser, 2010 ISBN 978-3-7643-8819-5 Frédéric Debuyst - A hely szelleme a keresztény építészetben Bencés Kiadó, Pannonhalma, 2005 ISBN 963-9226-46-7 Dér Andrea (szerk.) – A fény Magyar Építész Kamara, Budapest, 2008 ISBN 978-963-88386-0-5 Julie Nicoletta – The architecture of the Shakers A Norfleet Press Book, New York, 1995 ISBN 0-88150-310-x Van egy kert – Útikalauz monostori kertekhez Pannonhalmi Főapátság, 2012 Fatsar Kristóf – A keresztény szerzetesközösségek kertművészete Balogh Péter István – Mohácsi Sándor – Monostori kertek üzenete, Tegnap – ma - holnap

elektronikus irodalom Andrási Gábor – Szakralitás és mai művészet c. írása http://artportal.hu/content/andrasi_gabor_szakralitas_es_mai_ muveszet Levél a művészeknek – II. János Pál pápa levele http://uj.katolikus.hu/konyvtar.php?h=68 Guzsik Tamás – Keresztény liturgiák építészete http://www.eptort.bme.hu/doc/szakral/szakral3.html Szent Benedek Regulája – fordította: Dr. Söveges Dávid OSB http://ftp.osb.hu/lelki/regula/h_regula/

 

Gijs Van Vaerenbergh – Reading between the Lines http://gijsvanvaerenbergh.com/z-out/

  Szalontai Anikó - Kapocs ég és föld között c. írása http://ujember.katolikus.hu/Archivum/2007.01.28/1202.html 

  Földváry Miklós István – A latin rítusú templomtér kialakításának mai lehetőségei http://www.foldvary.eoldal.hu/cikkek/nyitooldal/a-latin-ritusutemplomter.html