Ülnökökről – ülnököknek… Gondolatok egy értekezletről Ülnöki értekezletre voltak hivatalosak november végén a Zalaegerszegi Törvényszék, a Zalaegerszegi Járásbíróság és a Zalaegerszegi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság választott ülnökei. A Zalaegerszegi Törvényszék dísztermében megtartott éves értekezleten ezúttal egy nagykanizsai előadó is megoszthatta gondolatait a laikus bírákkal: hetilapunk külsős munkatársa, dr. Papp Attila is hivatalos volt a rangos rendezvényre…
– Hogy honnan jött az ötlet a kötet megírásához, az ülnöki rendszer történetének pontokba szedéséhez? – kérdez vissza dr. Papp Attila. – Édesapám ebben a most folyó ülnöki ciklusban teljesít szolgálatot a Nagykanizsai Járásbíróságon, és nézve az ő ténykedését, gondoltam úgy, hogy egy tanulmány keretében megpróbálom összefoglalni és bemutatni az ülnököknek, a „népi ülnököknek” a magyar jogtörténetben elfoglalt helyét és szerepét. Ez a jogtörténeti áttekintés képezte előadásom első részét, majd ezután saját gondolataimat osztottam meg arról, hogy számomra mit jelent ma egy „népi” ülnök az igazságszolgáltatásban, illetve néhány megjegyzést is fűztem az ülnöki rendszerben tervezett átalakításokkal kapcsolatban.
A mai értelemben vett népi ülnökök az első világháború után, a Tanácsköztársaság kikiáltásával jelentek meg először az igazságszolgáltatásban, bár laikusok már a középkortól részt vettek a magyar ítélkezésben: a 19. századtól kezdve, többnyire „esküdteknek” hívták őket. Általában a szolgabírói székeken ítélkeztek, de nemesi származású ülnökök vettek részt az igazságszolgáltatásban a vármegyei törvényszékek fenyítő és polgári bíróságain is. Az 1869.
évi
igazságügyi
reform
után
már
„ülnök”
megnevezéssel
szerepeltek
a
törvénycikkekben, és elsősorban a polgári ügyszakban ítélkeztek, mint például a kereskedelmi és váltótörvényszékek kereskedő ülnökei. Ezen ülnökök már szakemberek voltak, profik a saját szakterületükön, a kereskedelemben, a gazdaságban: éppen e szakértelmük miatt választották őket – általában a szakmai kamarák – a bíróságok ítélkező tagjai sorába.
1865-ben, a sajtóvétségekben való eljárásra, királyi leirattal, laikusokból álló esküdtszékek felállítását is elrendelték – fog hozzá az esküdtbíráskodás áttekintéséhez hetilapunk munkatársa. – Ezek megvalósítása két évig késett, végül nem minden törvényhatóságban, hanem csak Pesten és a négy kerületi tábla székhelyén – Kőszeg, Nagyszombat, Eperjes és Debrecen – szerveztek esküdtszéket. Az esküdtképességhez magas vagyoni (évi 200 Ft jövedelem) vagy értelmiségi cenzust (orvosi, ügyvédi oklevél, bölcsészeti doktorátus stb.) kívántak meg. Kizárták az esküdti működésből a katonákat, egyházi személyeket, és a
korszakra jellemző módon a napszámosokat és szolgákat. Az esküdtszékeket a 20. század fordulóján váltották fel az esküdtbíróságok, 1900 és 1914 között ítélkeztek. Ezek szervezetileg nem váltak el a rendes bíróságoktól, azokat minden büntető hatáskörrel rendelkező királyi törvényszék mellett fel kellett állítani. Hatáskörük a legalább 5 évi szabadságvesztéssel, vagy az ennél súlyosabban büntetendő bűncselekmények – felségsértés, lázadás, hűtlenség, gyilkosság, szándékos emberölés, rablás, gyújtogatás, megvesztegetés stb. – esetén, illetőleg sajtóügyekben volt.
Az esküdtek csak a tények megállapítása, a bűnösség és a minősítés kérdésében döntöttek – ez ellen nem volt helye fellebbezésnek –, a büntetést viszont a szakbírák szabták ki. Egy háromfős bírói tanács mellett tizenkét esküdt működött. Esküdt az a 26. életévét betöltött, magyarul tudó férfi lehetett, aki legalább évi 20 forint egyenesadót fizetett és tudott írniolvasni vagy pedig az, aki középiskolát, illetve felsőbb szakiskolát végzett. Ki voltak azonban zárva az esküdti tisztség ellátásából a miniszterek, főispánok, a hivatásos bírók, az ügyészek és a fegyveres erők tagjai, valamint a bizonyos bűncselekmények miatt elítéltek, a testileg vagy szellemileg fogyatékosak, továbbá a napszámosok és a szolgák is. Az első világháború kitörésének évében a 3 szakbíró mellé 2 esküdtet is bevontak a büntetést kiszabó tanácsba, azonban a háború alatt szinte teljesen megszűnt az esküdtbíróságok ítélkezése. Majd a
Horthy-korszak kezdetén a 6898/1919. M E. sz. rendelettel a felfüggesztést elvileg is általánossá tették. Az esküdtbíróságokat többé nem is állították vissza. Ugyan a népbíróságokat létrehozó 81/1945. M. E. sz. rendelet preambuluma úgy fogalmaz, hogy az ideiglenes nemzeti kormány attól a szükségtől vezettetve, hogy mindazok, akik a magyar népet ért történelmi katasztrófa okozói, illetve részesei voltak, mielőbb elnyerjék büntetésüket, „az esküdtbíróságnak törvényhozás útján való visszaállításáig a népbíráskodás megvalósítása tárgyában a következőket rendeli”, de erre aztán mégsem került sor.
Majd a 2000-es évek közepén próbálkozott néhány személy az esküdtszékek visszaállításával, méghozzá népszavazás útján. Az esküdtszék felállítására vonatkozó, országos népszavazás kezdeményezésére benyújtott aláírásgyűjtő ív mintapéldányának hitelesítését az Országos Választási Bizottság azonban megtagadta. A jogorvoslat tárgyában eljárt Alkotmánybíróság – nagyobb részt osztva a választási bizottság álláspontját – az OVB döntését a 30/2007. (V.24.) AB határozatával helybenhagyta. Nos, visszatérve a népi ülnökök történetére: 1919 tavaszán a Tanácsköztársaság kikiáltása alaposan felforgatta a magyar bírói fórumok egész valóságát – kezd bele a népi ülnökök évszázados históriájának ismertetésébe a jogász szakember. – A kommunista Forradalmi
Kormányzótanács az egész addigi igazságszolgáltató rendszert valamiféle burzsoá hagyatéknak tekintette, amit el kellett söpörni a proletárok uralmának kiteljesedéséhez. A kommunista hatalomátvételkor kiadott, „Mindenkihez” című kiáltvány egyértelműen leszögezte a népi bíráskodás elvét, majd pedig a proletáralkotmány az államhatalom egységessége mellett foglalt állást: „A munkás- katona- és földmíves tanácsokban a dolgozó nép hozza a törvényeket, hozza azokat végre, és bíráskodik azok megszegői felett.” Az addigi bíróságok és ügyészségek működését már 1919. március 22. napján felfüggesztette az 1. sz. igazságügyi népbiztosi rendelet, a bírák és ügyészek pedig rendelkezési állományba kerültek.
A Tanácsköztársaság első heteiben számos forradalmi törvényszék alakult, járási székhelyeken, sőt, kisebb községekben is. Később már csak a megyeszékhelyeken és más, nagyobb városokban működtek. Itt jelent meg először a népi laikus elem a bíráskodásban. A forradalmi törvényszékek elnökből és két tagból, azaz a népi ülnökökből álltak, míg az ügyész helyett pedig a vádbiztos járt el. Ezek a tisztségek a proletárdiktatúrában nem voltak képesítéshez, sem pedig cenzushoz kötve, vagyis akár a bírósági tanács elnöke is lehetett laikus, fellebbviteli fórum pedig nem létezett. Az alapelv egyszerű volt: döntési jogosultsággal kell felruházni a „való életből”, a proletárok, az egyszerű nép soraiból érkezett, csak az addigi élettapasztalatával és a „józan paraszti ésszel” felvértezett polgárokat,
munkásokat, akik majd felügyelik a burzsoá, elnyomó osztályt addig kiszolgáló jogászbírákat. A szovjet jog elmélete a népi ülnökökben látta a megoldást, annyira, hogy szinte feleslegesnek minősítette még a védő közreműködését is. Ahogy Cselcov magyarul is megjelent tankönyvében olvasható: „A szovjet igazságszolgáltatás dolgozójának nem lehet a törekvése az, hogy ártatlant ítéljen el vagy felesleges kényszerintézkedéseket tegyen, vagy pedig túlságosan szigorú büntetést szabjon ki, szóval olyat tegyen, ami a burzsoá bíró és vizsgálóbíró kezében a faji, a nemzeti és az osztálymegkülönböztetés eszköze.” A népi ülnököket először a Forradalmi Kormányzótanács, majd 1919 májusától pedig a megyei munkástanácsok választották. Vagyis, a kommunista ülnökök beválogatásával az igazságszolgáltatás egyértelműen a politika kezébe kerülhetett, és elsősorban a büntető igazságszolgáltatás, hisz a hatalom birtoklásában ez mindig egy különösen fontos kérdés volt.
Talán a Tanácsköztársaság időszakának polgári perekben eljáró bírósági tanácsai formázták igazán először a ma is ítélkező bírói tanácsok képét: ugyan az elnököt az igazságügyi népbiztos jelölte ki, de a régi, jogász végzettséggel rendelkező bírák közül kellett ezt megtennie, míg a két ülnököt pedig mindig a helyi, „munkás-, katona és földmíves tanács” választotta. Miért kellett legalább a polgári perekben jogász szakember? Mert aki vétett a proletárok uralma ellen, annak mennie kellett, ez tiszta sor. Na de mi van akkor, ha
két kommunista kerül egymással mondjuk telekvitába? Vagy el akart válni egy proletár házaspár? Akkor bizony mégiscsak szükség volt egy emberre, aki igazságos ítéletet hozott, az addig egyébként jól működő, polgári vitákat rendező törvénycikkek alapján. Ezek a tanácsok elsősorban a sürgős természetű peres ügyekben, úgymint „atyaság” megállapítása, házasság felbontása, nő- és gyermektartás, holtnak nyilvánítás és az ehhez hasonló peres ügyekben ítélkeztek. További érdekes – egyértelműen haladónak tekinthető – momentum volt, hogy a családjogi perekben az ülnökök egyikének nőnek kellett lennie.
Néhány mondatot szólnék itt a munkaügyi bíráskodás ülnökeiről. Már az 1918 őszén kikiáltott I. Magyar Köztársaság felállította az egységes munkaügyi bíráskodás kereteit, megszüntetve ezzel azt a dualista kori helyzetet, hogy a cselédek, napszámosok, béresek, gazdasági munkások munkaügyi jogvitáiban a közigazgatási és rendőri hatóságok döntöttek – hívta fel a figyelmet dr. Papp Attila. – A munkaügyi jogvitákat az I. Magyar Köztársaság néhány hónapja alatt a járásbíróságon szervezett, egy járásbíróból és két ülnökből álló tanácsok rendezték. Az egyik ülnök munkavállaló, a másik pedig munkaadó kellett legyen. A Tanácsköztársaság eztán olyat tett, amelynek szerintem ma is örülnének a munkavállalók: az ülnökök esetében a munkaadó részvételét mellőzte. Elnökét a hivatásos bírák közül, két ülnökét pedig a munkások (munkavállalók) közül jelölték ki. Az eljárásokat meggyorsították,
a munkaügyi pereket a lehető leggyorsabban, de legkésőbb 15 napon belül le kellett tárgyalni. A bíróság döntése ellen fellebbvitelnek nem volt helye. Így indult hát, egy évszázaddal ezelőtt a népi ülnökök története. Néhány gondolatot mondanék a két világháború közti, Horthy-korszakról. A két világháború között jórészt visszatértek a dualista kori bírósági szervezethez: járásbíróságok, törvényszékek, ítélőtáblák és a Kúria. Azonban Horthyéknak eszük ágában sem volt egy tanácsköztársaságbeli, népi ülnökök közreműködésével zajló igazságszolgáltatás megszervezése. Ülnökök mégis vettek részt az ítélkezésben, jól példázza ezt az uzsorabíróság, mint különbírói fórum működése. Ezek a bíróságok az árdrágító visszaéléseket, a valutával kapcsolatos és az egyéb gazdasági bűncselekményeket bírálták el.
Az uzsorabíróságok a Horthy-korszakban a királyi törvényszékek vagy a nagyobb járásbíróságok keretén belül, azonban azoktól különálló, háromfős uzsorabírói tanácsokban működtek, melyek elnöke és egyik tagja mindig hivatásos bíró (szakbíró), másik tagja pedig, mint laikus ülnök, az őstermelés, az ipar és a kereskedelem egyik képviselője (szakférfiúja) volt. Tehát a laikus elem nem zavarhatott vizet úgymond, hiszen nem volt szótöbbségben, rá csak egy, egyébként nagyon fontos dologban számítottak: a szakmájából kifolyólag segítette a tanács munkáját. Nézzünk egy példát az uzsorabírósági tanács ítélkezésére az árdrágító
visszaélések területéről. Az 1920-as évek elején hatóságilag szabott árak voltak a vendéglátásban, ezek betartását pedig árvizsgáló bizottságok ellenőrizték, amelyek olyasfajta, két-három
fős,
helyszínre
kiszálló
csoportok
voltak,
mint
ma
az
adó-,
vagy
minőségellenőröké. A rafináltabb vendéglősök úgy játszották ki őket, hogy készült egy étlap a véletlenül betévedő árvizsgálóknak, volt egy drágább étlap az átlagpolgároknak, és volt egy még drágább a külföldi vendégeknek. Ez tipikus árdrágító bűncselekmény volt. Az ezen ügyeket elbíráló uzsorabírósági tanács laikus szakemberére abban számítottak elsősorban szakbíró társai, hogy mondja el nekik, egy-egy étterem árdrágítása hogyan hatott a környék többi vendéglátóhelyére, a vendégek bizalmára, mennyit is kereshetett vele illegálisan az adott étterem tulajdonosa, illetve abban is, hogy a kiszabható büntetések közül melyiket tartaná a legmegfelelőbbnek azért, hogy valódi visszatartó ereje legyen. És egy vendéglátós, nagy tekintélyű szakember pontosan tudta ezen dolgokat. A büntetések ezért jó részt nem a szabadságvesztések terén érték el visszatartó hatásukat, hanem az olyan mellékintézkedések terén, hogy például le kellett közöltetni saját költségen az esti újságokban a bíróság ítéletét, azt ki kellet függeszteni a vendéglőben is feltűnő helyre, és pénzbüntetés gyanánt legalább a dupláját kötelezték visszafizetni annak a haszonnak, amit elérhetett az étterem. Komoly tétje volt tehát egy-egy ítéletnek, és ezért komoly, nagy súlyú volt a szava a laikus ülnöknek is.
Az egyszerű, a nép soraiból érkező ülnökökkel a második világháború után találkozhatunk ismét,
elsősorban
az
uzsorabíróságok
különtanácsaiban,
és
a
népbíróságok
büntetőtanácsaiban. A népbírósági büntetőtanácsok 1945 és 1950 között ítélkeztek, és a háborús és népellenes bűncselekményt elkövetők felett mondtak ítéletet. Háborús bűncselekményt követett el, aki katonai egység tagjaként kegyetlenkedett, hadijogot megszegve, önkényesen gyilkolt, illetve aki ilyen cselekményhez, akár civilként is segítséget nyújtott katonai egységeknek, kollaborált a németekkel, háborús uszítást végzett, mondjuk újságíróként, nyilas volt, stb. Népellenes bűncselekményt pedig az követett el, aki a zsidók, cigányok elleni cselekményekben valamilyen módon részt vállalt. A népbíróságok kezdetben ötös tanácsokban ítélkeztek: az öt fő népbírót az akkori koalíciós pártok delegálták (mindegyik egyet-egyet). Volt mellettük egy tanácsvezető jogász-bíró is, aki tehát nem volt népbíró. Csak a tárgyalás vezetése, a jogszabályok betartatása, a népbírák jogi felvilágosítása és kioktatása volt a feladata. Mind a bűnösségről, mind pedig a büntetésről és annak mértékéről kizárólag a népbírák dönthettek.
A népbírók tényleg a nép soraiból jöttek. A Soproni Népbíróság tagjainak névsora jellemzően mutatja meg egy korabeli, átlagosnak tekinthető népbírósági tanács összetételét. Sopronban, 1945-ben tanácsvezető jogász-bíró volt: dr. Pitner Árpád törvényszéki
tanácselnök, tanácsvezető-helyettes pedig dr. Hofhauser Béla járásbíró. Rendes tagok (népbírák) voltak Tóth István munkás, dr. Márai Lajos tisztviselő, Józsa István asztalos, Juhász Jenő asztalosmester és Lesenyi Ferenc műegyetemi tanár. Póttagok voltak Bodnár Alajos tisztviselő, Balogh János munkás, Heuwald Károly földműves, Rujavecz Ferenc lakatosmester, Radó Ferenc tanító, Becska Ferenc építési vállalkozó és Kovács András cipészmester. Tehát valóban laikusok voltak, mondhatjuk úgy is, az utca emberei. Hasonló jogokkal felruházott laikus ülnökei az 1947-ben felállított uzsorabírósági különtanácsoknak voltak, amit a közbeszédben „munkásbíróságnak” neveztek, hiszen az ülnököket a nagyüzemek üzemi bizottságának javaslatára a szakszervezeti tanács által összeállított névjegyzékből sorshúzás alapján választották. A munkásbíróság hatáskörébe tartozott a forintrontás, az árdrágítás, és egyéb gazdasági természetű bűncselekmények.
A fordulat évétől (1948), vagyis a kommunista hatalomátvétel után, a Rákosi-diktatúrában az 1949. évi 11. törvény a népi ülnökök működését a büntetőbíráskodás egész vonalán bevezette. Büntetőügyekben megszűnt az egyesbíráskodás. A járásbíróságon a tárgyalást vezető szakbíró elnök mellett két népi ülnök, a törvényszék öttagú tanácsában az elnökön kívül még egy szakbíró és 3 népi ülnök, az ítélőtábla és a Kúria fellebbezési tanácsaiban pedig 3 szakbíró mellett 2 népi ülnök foglalt helyet. Az ülnököket a nagyüzemi munkásság
megfelelő szervei választották, és egy vagy két hónapi szolgálatra hívták be őket a bírósághoz. A népi ülnökké választás feltétele a magyar állampolgárság, a büntetlen előélet, a választójog és a betöltött 23. életév volt. Itt említendő meg a „Büntető Bírói és Államügyészi Akadémia”. Az Akadémián 1, illetve 2 év alatt képeztek, elsősorban kádereket a bíróságok és az ügyészségek élére. A hallgatók egy része pedig a népi ülnökök köréből, elsősorban bányászokból került ki, akik az Akadémia „elvégzése” után – idézőjel itt fontos –, néha hihetetlen gyors karriert tudtak befutni. Ezek az emberek szakmunkástanulók, egyszerű 4-6 elemivel rendelkező munkások, bányászok voltak. 1950-ben már lement egy évfolyam, amelyben 100 fő tanult, Budán, a Vár egyik épületében. Mondok néhány példát: Ledényi Ferenc, akiből ezredes, és a katonai főtörvényszék vezetője lesz; Kovács Béla, aki 1950-ben végez, hadbíró ezredes, majd a katonai főtörvényszékről politikusi pályára lépve igazságügyminiszter lesz, majd gyorsan leváltják; Nagy Sándor, petőfibányai bányász Heves megyéből, aki szó szerint írástudatlan volt; Kispál Pál, hadbíró ezredes, katonai főügyész.
A bírósági szervezetről szóló 1954. évi 2. törvény változást hozott, minden bíróságnál egységesen háromtagú tanácsban való ítélkezést valósítottak meg. A járásbíróságon és a megyei bíróságon a tanács egy szakbíróból, mint elnökből és 2 népi ülnökből, a megyei
bíróság fellebbezési tanácsán és a Legfelsőbb Bíróságon pedig 3 szakbíróból alakult, büntető és polgári perekben egyaránt. Egyesbíráskodás továbbra sem volt. Az 1956 utáni elszámoltatásokra még egyszer „visszatértek” a laikus népbírák. A megyei bíróságokon, az elsőfokon eljáró népbírósági büntetőtanácsok egy hivatásos bíróból, mint tanácsvezetőből, és két laikus népbíróból, míg a főszabály szerint másodfokon eljáró Legfelsőbb Bíróság népbírósági tanácsai pedig a hivatásos tanácsvezető mellett négy népbíróból álltak. A népbírákat a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa választotta határozatlan időre a 30. életévüket betöltött, büntetlen előéletű, laikus magyar állampolgárok közül, akiknek ítélkezési jogaik és kötelességeik a tanácsvezetőével voltak azonosak. Egyértelműen politikai okai voltak ennek: rendre kommunistákat delegált a Népköztársaság Elnöki Tanácsa népbíráknak, akiket nem kellett befolyásolni, hisz megfelelő módon elfogultak voltak az ítéletek meghozatalakor. Például a Nagy Imre-féle büntetőügyben a női népbíró egy 1956 októberének végén brutálisan agyonvert államvédelmis katonának az özvegye volt…
Miért járt halál? Fegyverrejtegetés, röplapozás, uszítás 56’ novemberétől, illetve a forradalomban való tevékeny részvételért is kötelet ítélhettek, amely tényállást sok mindenre rá lehetett fogni. Súlyos éveket szabtak ki egy-egy beszéd elmondásáért, egy-egy vers
elszavalásáért is. Itt megállnék egy gondolat erejéig – mondja határozottan dr. Papp Attila. – Meg kell említeni, hogy 1946-tól a rendszerváltásig 57 ezer embert ítéltek el politikai okokból, és közülük 800 embert végeztek ki, körülbelül 200 ezer embert pedig internáltak. A forradalom vérbe fojtása után, 1956 telétől az 1963. évi amnesztiáig pedig körülbelül 26 ezer embert ítéltek el. Olyan emberek is rajtavesztettek, mint például Szűcs Sándor, UTE focistája. Válogatott játékos, rendőrszázados volt, és az 1950. évi 26. – ki nem hirdetett – törvényerejű rendelet alapján ítélték halálra. Ez a tvr. a fegyveresen külföldre szőkést megkísérlőkről rendelkezett, és még a családtagokra is feljelentési kötelezettséget írt elő. Szűcsöt a nyomozati anyagok szerint külföldre szökés közben érték tetten és egy pisztolyt találtak nála: felakasztották…
Néhány ’56-os bíró halálos ítéleteit is említeném: dr. Mátyás Miklós részt vett a forradalomban, majd Kádárék oldalára állt és 13 halálos ítéletet hozott. Elkötelezettségéért 1960 és 1984 között a Budapesti Katonai Bíróság elnökévé nevezték ki. Dr. Sömjén György 14 halálos ítélet; dr. Halász Pál 19 halálos ítélet; dr. Vida Ferenc 20 halálos ítélet – ő ítélkezett Nagy Imréék felett is; dr. Szimler Ferenc 23 halálos ítélet; dr. Ledényi Ferenc 28 halálos ítélet; dr. Tutsek Gusztáv 46 halálos ítélet – ő már az 1945 és 1950 között működő népbíróságok időszakában is tanácsvezető volt a Budapesti Népbíróságon, dr. Bobély János,
„a mosolygó halál” 65 halálos ítélet, aki mindig szívélyesen és mosolyogva beszélgetett, viccelődött a vádlottakkal, amíg el nem jött az ítélethirdetés ideje… Megemlíteném még dr. Sárközy Endre hadbírót, aki 1956 decemberében, lelkiismereti okokra hivatkozva lemondott bírói státuszáról. Segédmunkás lett egy építőipari vállalatnál, majd később jogtanácsos. Ő részletesen beszélt az akkortájt – az 1950-es években – szokásos politikai befolyásolásról is. Példaként említette Péter Gábor volt államvédelmis altábornagy ügyét. A büntetőügy másodfokú bírája volt: ő jelölték ki az előadó bíró szerepére. Elmesélte, hogy bejött az ítélethozatal előtti tanácskozásra Nógrády Sándor, a Honvédelmi Minisztérium politikai főcsoportfőnöke, az egyik laikus katonai ülnök, aki a tanácskozás alatt megjegyezte, hogy fontosnak tartja elmondani, hogy tulajdonképpen itt bármilyen másodfokú ítélet meghozható, de halálos ítéletet mégsem lenne célszerű meghozni, azonkívül bármit. Mikor a HM politikai főcsoportfőnöke, mint ülnök tett egy ilyen megjegyzést, akkor persze, hogy ebből aztán mindenki – a jogász szakbíró is – értett.
Mindig referálni kellett a bíróságok vezetőivel. Ők ráutaló szavakkal, magatartással kommunikáltak, de néha nyersen is fogalmaztak: „Bíró elvtárs, ez az ember a magyar népköztársaság, a kommunizmus ellensége. Gondolom, nem kell hangsúlyoznom, hogy mit várnak el tőlünk.” Így mentek a dolgok akkortájt…
A büntetőeljárásról szóló 1962. évi 8. törvényerejű rendelet továbbra is a társasbíráskodás elvét és az ülnökök részvételét hangsúlyozta. Az elsőfokon eljáró tanács egy hivatásos bíróból, mint elnökből és két népi ülnökből, míg a másodfokú tanács három hivatásos jogászbíróból állt. Az ülnöki rendszerről összefoglalóan az 1972. évi bírósági reform rendelkezett újra, népi ülnöknek az a büntetlen előéletű, feddhetetlen magyar állampolgár volt megválasztható, akinek választójoga volt és a 24. életévét betöltötte. Érdekesség, hogy némely esetben a Legfelsőbb Bíróság járt el elsőfokú bíróságként, ilyenkor a tanács ott is egy szakbíróból és két ülnökből alakult. A rendszerváltás után pedig az életkori alsó korhatár 30. életévre való emelése, és a politikamentesség voltak a legfontosabb változások.
Végül: mit is jelent nekem ma az ülnök, és elválaszthatatlan-e az összefonódásuk az igazságszolgáltatással? – teszi fel a kérdést egy kicsit magának is hetilapunk jogász végzettségű munkatársa. – Elsősorban a büntetőügyek ülnökeire koncentrálnék most. Néztem apámat az első tárgyalásáról hazaérkezvén, 2015 őszén, 3-4 kézzel teleírt papírlapot szorongatott a kezében. Rögtön elmesélte, hogy egy nagy értékű, tulajdon elleni bűnügyben ítélkeztek, ahol világosan látszott, hogy a fiatal, elsőrendű vádlottat a büntetőügyben orgazdaként szereplő idősebb személy bujthatta fel a cselekményre, bár ezt bizonyítani nem
lehetett. Az orgazda pedig egy jól kitalált történettel állt elő, hogy ő aztán teljesen ártatlan még az orgazdaság esetében is. Na, mondja nekem apu, én meg is mondtam a bíró úrnak, hogy 30 évig kereskedő voltam, hát nekem ezt a mesét nem adja be, amit kitalált védekezésnek. Elmagyaráztam a bíró úrnak – mesélte apám –, hogy ilyen nincs, amit a vádlott kitalált, és azt is elmondtam, hogy igazságtalannak tartanám, ha a fiatal, félig-meddig becsapott, felbujtott és egyébként mindent beismerő elsőrendű vádlott vinné el a balhét az egészért, ráadásul úgy, hogy az orgazda össze-vissza hazudozik, és nem is tanúsított megbánást. Nem akartam apu lendületét megtörni, hogy apu, lehetséges ám, hogy a bíró úr erre maga is rájött, mert ebben az első ügyében minden benne van, amit egy ülnök szerintem jelent ma, amit egy ülnöknek jelentenie kell az ítélkezésben. Persze, a jogi minősítésről, a bizonyítékok elégséges vagy elégtelen voltáról, a büntetés formájáról, a tól-ig határ nagyjábóli meghatározásáról amúgy is a szakbíró dönt, bár a két ülnök elvileg le is szavazhatná a bírót, de nem ezt teszik, hanem mit csinálnak?
Egyrészt: az ülnök az élettapasztalata, a szakmai tudása alapján megerősíti a bíró gondolatait, hogy az adott védekezés életszerűtlen, vagy éppen kétkedést ébreszt benne, hogy hoppá, lehet, hogy mégsem annyira életszerűtlen ez a dolog? Hiszen az ülnököm már egyszer látott, tapasztalt ilyet. Járjuk csak körül jobban ezt a témát. Másrészt: az ítélet kiszabásánál
elmondja azt, hogy szerinte – és ez a „szerinte” itt lényeges – mi lenne igazságos. Vagyis, a bíró rögtön információt kap arról, hogy egy laikus, azaz az utca embere mit is gondol, mit érez az adott ügyről. Tehát a laikus véleménye a nagyon fontos mérlegelésben nyújt elsősorban segítséget a bírónak az ítélet minél igazságosabb megalkotásában. Ennyi, nem több, de ez szerintem elképesztően lényeges, ez az ülnök igazi feladata! És ezért én nem értek egyet azokkal a megnyilatkozásokkal, akik azt mondják, hogy az ülnöki rendszer nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Az ülnök azzal, hogy jegyzetel, hogy készül a tárgyalásra, hogy ott van a tárgyaláson, hogy véleményt mond, hogy idézőjelbe téve: józan paraszti eszével felügyeli a bírót, az eljárást, elvégzi azt a feladatot, ami valójában is a dolga. A jelen ülnöki rendszert én annyiban reformálnám meg, hogy az életkor alsó határát 40 évre emelném pont az élettapasztalat és a bölcsebb vélemények miatt, mert ezek között a falak között nincs szükség fiatalos vehemenciára. Itt bölcsességre és tapasztalatokra van szükség. Illetve az ügyek számához igazítanám az ülnöklétszámot, és az ülnökök választásánál vétójogot adnék az adott törvényszék elnökének. A választásba továbbra sem szólhatna bele, de azt mondhatná, hogy őt, vagy őt inkább ne. És honnan tudná ezt a törvényszéki elnök eldönteni? Az ülnökök választásakor egy önéletrajz és egy motivációs levél benyújtását kérném a jelöltektől. Ez alapján ugyanis a bírósági vezetők képet kaphatnának a jelentkezők élettapasztalatáról, illetve motiváltságáról. Ugyanis, az ülnöki tevékenység is egy kicsit hivatás, van olyan ülnök, aki két-három cikluson (kurzusonként 4 év) át is ítélkezik. Szereti csinálni, kicsit hivatásává is válik. És ezeknek az embereknek a feltalálására van szükség. Csakúgy, ahogy az ülnöki rendszerre is szükség van egy demokráciában. Tehát a válaszom: igen, elválaszthatatlanul összefonódva!
Kanizsa Hetilap
