Tóth I. János: Kutatók és oktatók Az oktatók hátrányáról Az elırelépéshez minden tudományos dolgozónak meghatározott tudományos fokozatot (PhD, DSc) kell szereznie. A rendszer – látszólag korrektül – egyáltalán nem veszi figyelembe, hogy a jelölt oktató vagy kutató. De éppen ebben állt a rendszer igazságtalansága, hiszen a felsıoktatásban dolgozó oktató a munkaidejének csak egy részében (maximum 50%-ában) tud kutató munkát végezni, szemben az akadémiai intézetben dolgozó kutatóval, aki ugyanezt teljes munkaidejében megteheti. Más szavakkal az akadémia egy olyan minısítési rendszert mőködtet, amely az akadémiai intézetekben dolgozóknak kedvez a szőkösen rendelkezésre álló forrásokért (magasabb státuszok, ösztöndíjak, pályázati pénzek) folytatott versenyben.
A tudomány intézményrendszere bonyolult, amelyet több aspektusból lehet elemezni. Az egyik lehetséges nézıpont az, amikor a tudományt a benne dolgozó tudományos munkatársak nézıpontjából egy olyan versenynek tekintjük, ahol minden játékos arra törekszik, hogy a szőkösen rendelkezésre álló forrásokból (státuszokból és a hozzátartozó bérekbıl, pályázatokból és ösztöndíjakból stb.) minél többet szerezzen meg. Írásomban amellett érvelek, hogy ez a rendszer egyoldalúan elınyös a kutatóknak, miközben hátrányos a felsıoktatásban dolgozó oktatóknak.1 Magyarországon a tudományos pályán dolgozóknak (a „tudósoknak”) két alapvetı csoportja létezik a kutató és az (egyetemi/fıiskolai) oktató. Kutatónak tekinthetı az, aki teljes munkaidejének legalább 90%-át kutatási területének tudományos mővelésére fordítja, s csak 10%-ot oktatásra (2005. évi törvény szerint). A 10%-os oktatási kötelezettség 40 órás 1
„A felsıoktatási intézményben létesíthetı kutatói munkakörökben a kinevezési feltételek a tudományos segédmunkatárs, a tudományos munkatárs, a tudományos fımunkatárs esetében az egyetemi tanársegéd, az adjunktus, a docens, a tudományos tanácsadó és a kutató professzor esetében az egyetemi tanári követelményekkel azonosak.” ([
14.o.) E szöveg azt mondja ki, hogy az egymásnak megfeleltethetı oktatói és kutatói beosztásokban a kinevezési feltételek azonosak. Hozzászólásom és egyben kritikám nemcsak erre a passzusra vonatkozik, hanem az elmúlt 50 év gyakorlatára is.
1
munkahéttel számolva heti 4 órát jelent. Megjegyzem pont ez az oktatási teher az, amely akár elınyös is lehet a kutatás szempontjából, hiszen ekkor a kutatónak lehetısége van arra, hogy a kutatási témáját adja elı. Ennél magasabb óraszámok esetében a tudományos munkásnak olyan témákat is oktatnia kell, amit nem kutat. A Magyar Tudományos Akadémia 38 intézetet felölelı kutatóintézeti hálózatot mőködtet: az MTA Politikatudományi Intézettıl az MTA Szegedi Biológiai Központig, s ezek mindhárom
nagy
tudományterületet
lefedik,
így
a
természet-,
az
élet-
és
a
társadalomtudományok területét. Tudjuk, hogy e nagy intézményi háttér ellenére a Magyarországon a kutatóknak csak a 10%-a dolgozik MTA intézetekben. Emellett sok kutató dolgozik a felsıoktatásban illetve az iparban és általában a gazdaságban. Hozzászólásom szempontjából csak a tudományos fokozatokra törekvı kutatók a relevánsak. Itt érdemes megjegyezni, hogy az 1825-ben nyugati mintára alapított MTA kezdetben nem volt több mint „tudósok társasága”, azonban a kommunista fordulat után egy bürokratikus hatalmi struktúrává vált, amely a kezébe vette a magyar tudományos élet irányítását. Az akadémia hatalma a hazai tudományos élet felett a mai napig vitákat gerjeszt. A „tudományos munkások” másik csoportját a felsıoktatásban dolgozó oktatók jelentik. Itt azonban mindjárt érdemes rámutatni arra, hogy az ’oktató’ fogalom félrevezetı, ugyanis az (egyetemi/fıiskolai) oktatónak, ellentétben az általános és középiskolai tanárral, nemcsak oktatási, hanem jelentıs kutatási feladata is van. Az oktatónak 40 órás munkahétbıl éves átlagban minimum 10 órát elıadás és szeminárium (ún. tantermi órák) megtartására kell fordítania, ami a munkaidejének 25%-át jelenti, de legalább ugyanilyen munkaterhet jelent az órákra való felkészülés, az oktatási anyagok elkészítése is. A vizsgaidıszakban pedig a nagy létszámú hallgatók vizsgáztatása – történjen az szóban vagy írásban – jelent szinte hasonló mértékő leterhelést. Tehát egy oktató munkaidejének az 50%-át az oktató munka foglalja el, s csak a fennmaradó 50%-ában tud kutatómunkát végezni. A „tudományos munkások” – legalábbis a korábbi gyakorlat szerint – egy négyfokozatú ranglétrán haladhatnak a magasabb státusok felé. Ez pedig az oktatók és a kutatók esetében is a következı: 1.) tanársegéd – tudományos segédmunkatárs, 2.) adjunktus – tudományos munkatárs, 3. docens – tudományos fımunkatárs, 4.) egyetemi tanár – tudományos tanácsadó. Minden tudományos munkásnak (legyen az oktató vagy kutató) meghatározott idın belül el
2
kell érnie legalább a docensi illetve a tudományos fımunkatársi beosztást, különben elbocsátják.2 Ugyanakkor az oktatói és a kutatói pályán történı elıremenetelt a gyakorlatban szinte csak a tudományos (kutatói) munka határozza meg. Azaz az oktatók és a kutatók szigorúan ugyanazon tudományos minısítı eljáráson esnek át, csak éppen a kutatók erre a „vizsgára” a teljes munkaidejükben, míg az oktatók csak a munkaidejük törtrészében készülhetnek. A belsı intézményi, kari szabályzatok ezt még módosíthatják; számos felsıoktatási intézményben – köztük kutatóegyetemeken is – egy tanársegédnek heti 14-16 órában kell oktatnia, egy adjunktusnak pedig 12-14 órában. (Viszonyítási alapként megjegyzem, hogy a gimnáziumi tanároknak heti 22 óra az óraterhelése.) Érdemes egy pillanatra visszatekintetni a múltra, mert akkor a rendszer igazságtalansága sokkal egyszerőbben belátható volt. Régen három tudományos fokozat létezett: egyetemi doktori (köznyelven kisdoktori), kandidátusi és az akadémiai doktori (DSc, köznyelven nagydoktori). A kisdoktori fokozat megszerzése volt a feltétele az adjunktusi vagy tudományos munkatársi kinevezésnek, a kandidátusi fokozat megszerzése volt a feltétele a docensi vagy tudományos fımunkatársi kinevezésnek és a nagydoktori fokozat megszerzése volt a feltétele az egyetemi tanári vagy tudományos tanácsadói fokozat megszerzésének. S a rendszer – látszólag korrektül – egyáltalán nem vette figyelembe, hogy a jelölt oktató vagy kutató. De éppen ebben állt a rendszer igazságtalansága, hiszen az oktató-kutató munkát végzı oktató a munkaidejének csak tört részében tudott kutató munkát végezni, szemben a kutatóval, aki ugyanezt teljes munkaidejében megtehette. Az igazságosság azt jelenti, mondja Arisztotelész, hogy az egyenlı dolgokat egyenlı, míg a nem egyenlı dolgokat nem egyenlı módon kezeljük. Ez a rendszer azért volt igazságtalan, mert a különbözı helyzető szereplıket egyenlı mércével mérte. Ma a helyzet egy kicsit bonyolultabb. Hiszen az elsı tudományos fokozat PhD megszerzése doktori iskolákban történik, s ezért a doktorandusz hallgatók esetében általában még nincs értelme az oktató és kutató megkülönböztetésnek. Bár megjegyzem, hogy az egyetemeken levı doktori iskolák elvégzése, legalábbis az állami ösztöndíjas hallgatók esetében jelentıs oktató munkával jár együtt, míg a kutató intézetekben található doktori iskolák esetében nyilvánvalóan nem kell a doktorandusz hallgatóknak oktatniuk. A
2
Például a már idézett vitaanyag szerint: „Ha egy tanársegéd kétszer négy év alatt nem szerzi meg az adjunktusi kinevezéshez szükséges doktori fokozatot, nem alkalmas oktatónak, és nem maradhat a felsıoktatási intézményben.” (15.o)
3
legmagasabb tudományos fokozatot továbbra is az akadémiai doktora (DSc) fokozat, amelynek megszerzése mind az egyetemi tanári, mind a tudományos tanácsadói kinevezés esetében szükséges vagy legalábbis erısen ajánlott. Az akadémia doktora megszerzéséhez minden tudományszakra pontosan meghatározott elıírások léteznek, s ez továbbra is teljes mértékben figyelmen kívül hagyja, hogy valaki teljes munkaidıben végez kutatómunkát, vagy munkaidejének csak törtrészében. Sıt az oktatónak nemcsak azt kell teljesítenie, amit egy kutatónak, hanem az ı minısítésében megjelenek az oktatással kapcsolatos, amúgy egyre keményebb, elvárások is.3 Tehát a jelenleg érvényben lévı rendszer nem biztosítja a kutatók és az oktatók elırehaladásának
az
esélyegyenlıségét.
Ezt
az
igazságtalanságot
–
Arisztotelész
meghatározására utalva – elvileg kétféleképp lehet felszámolni: a különbözıket egyenlısítjük, vagy a különbözıket különbözıképp mérjük. Az elıbbi azt jelenti, hogy a kutatók – az oktatókkal megegyezı – jelentıs oktatási kötelezettséget kapnak. Fontos érvek megfogalmazhatók azonban a jelenlegi duális rendszer mellett is. Egyrészt számos – ha nem is az összes – a kutató intézetekben olyan magas szintő tudás jött létre, amelyet a jelenlegi magyar feltételek mellett a felsıoktatás keretén belül nem lehetett volna létrehozni és fenntartani. Másrészt számos – ha nem is az összes – MTA kutató intézet mőködésének jelentıs részét külföldi forrásokból fedezi. Világos, hogy ezeknek a külföldi forrásoknak a bevonása egyrészt rendkívül hasznos általában a magyar tudományos élet szempontjából, másrészt pedig olyan plusz munkát jelent kutatók számára, amely párhuzamba állítható az oktatókra nehezedı oktatási teherrel. Mindezek
alapján
úgy
gondolom,
hogy
az
esélyegyenlıtlenségbıl
fakadó
igazságtalanság még ebben a duális rendszerben is feloldható. Követhetnénk az angolszász modellt, ahol csak egy tudományos fokozat létezik a PhD. A doktorandusz hallgatók esetében viszonylag egyszerően megteremthetı az esélyegyenlıség, majd ezután eltérnének az elvárások az oktató és a kutató pályán elinduló fiatalokkal szemben. Ha azonban ez túl 3
– Egy MTA akadémiai intézetben a kutatási feltételek (szakirodalom, kutatási berendezések, technikai személyzet stb.) általában sokkal jobbak, mint egy felsıoktatási intézményben. maradjunk csak a kutatásra fordítható munkaidı kérdésénél. – Az oktatóktól elvárják, hogy az MTA doktori fokozat megszerzése elıtt habilitáljanak. – Egy oktató esetében a DSc fokozat megszerzése nem elég, hanem egyéb az oktatással összefüggı tényezıket is megkövetelnek az egyetemi tanári kinevezéshez [lásd: Magyar Akkreditációs Bizottság 2007/10/11-es számú határozata az egyetemi tanári kinevezések 250 pontos kritériumrendszerérıl <www.mab.hu)]. – Ezzel szemben a kutatók esetében a DSc fokozatot szinte automatikusan követi a tudományos tanácsadói kinevezés.
4
radikális változtatás lenne a jelenlegi rendszerhez képest, akkor alkalmazzuk a német megoldást, ahol az oktatók számára a legmagasabb státusz vagyis az egyetemi tanár kinevezésének az elıfeltétele lenne a habilitáció, ahogy azt a vitairat is progresszíven megfogalmazza (41.o. 6. számú melléklet).4 A jelenlegi rendszer, amely a felsıoktatásban dolgozó oktatókkal szemben egy háromfokozatú (PhD, habilitáció, MSc) minısítı rendszert ír elı olyan negatív hungarikum, amelyet gyorsan meg kellene szüntetni. Ráadásul teljesen felesleges az oktatók amúgy is korlátozott kutatóidejét három értekezés – jobb esetben könyv – elkészítésére pocsékolni. Ugyanis a többnyire 5 példányban elkészült értekezések publicitása nagyon korlátozott, másrészt ma már a tudományos élet középpontjában nem a könyv, hanem a tanulmány áll. Tehát ez a háromfokozatú rendszer a valódi tudományos munka szempontjából is abszurd. Írásommal csak arra kívántam felhívni a figyelmet, hogy az 1950-es évektıl kezdve létezik egy alapvetı esélyegyenlıtlenség a tudományos dolgozók két csoportjának az oktatóknak és a kutatóknak a tudományos elırelépési lehetıségében, és ezt az igazságtalanságot a jelenlegi és folyamatosan növekvı oktatási terhek mellett már nem lehet figyelmen kívül hagyni. Jó lenne, ha erre a problémára az új felsıoktatási törvény valamilyen – a gyakorlatban is érvényesülı – választ találna.
4
Jelenleg ezt az irányelvet a belsı egyetemi szabályzat felülírhatja és szigoríthatja, ezt azonban megakadályozná ennek a megoldásnak a felsıoktatási törvényben való rögzítése. Persze ebben az esetben a különbözı doktori iskolákban mőködı habilitációs követelményeket kellene egy színvonalra hozni. Ezzel párhuzamosan a kutatók esetében a legmagasabb státusz elérésének továbbra is az MTA doktori fokozat megszerzése lenne a szükséges elıfeltétele. 5
