Eötvös Loránd Tudományegyetem Pedagógiai és Pszichológiai Kar Andragógia Tanszék Politológia és művelődéspolitika 2. Tanár: Pusztai Sándor
Tomoceuszkakatiti – Gyugyu 0–1 Sánta Ferenc: Az ötödik pecsét című könyve, valamint Fábri Zoltán azonos című filmje alapján
Molnár Attila Károly H9QG5B
TARTALOM
BEVEZETÉS ......................................................................................................... 3 KIFEJTÉS .............................................................................................................. 4 Beszélgetés a kocsmában.................................................................................... 5 Hangulatváltás .................................................................................................... 8 Értetlenül............................................................................................................. 9 A meggyőződés ereje........................................................................................ 10 A tanult tehetetlenség ....................................................................................... 12 A háborúk utolsó napjai.................................................................................... 12 Az Ember .......................................................................................................... 13 ÖSSZEGZÉS ....................................................................................................... 14 KÉPEK................................................................................................................. 15 FORRÁSOK ........................................................................................................ 17
2
BEVEZETÉS
Mintha remélnénk, hogy egy bibliai történet leírását fogjuk olvasni, úgy nyitjuk ki a könyvet. Mind ezalatt természetesen tudjuk, hogy nem a Szentírást tartjuk a kezünkben, és csak utalásokat, párhuzamokat remélhetünk a kétezer éves művel kapcsolatban. Itt valami más jön: a közelmúlt fájdalmas valósága, amire vannak még, akik emlékeznek. Tehát érintettek vagyunk. Oly mértékben és oly közvetlenül érintettek, amennyire csak lehetünk. Ezért Sánta Ferenc művét el kell mesélnünk mindenkinek, akinek csak lehet – a már tudattal rendelkező gyerekeknek is –, és hirdetnünk kell a történet vezérfonalának hitelességét, hogy a befogadók ne csak egy „regényt” lássanak ezekben a tartalmas sorokban, s hogy érezzék a súlyt, egyúttal a kort leíró dokumentum jelleget is. A Bibliában, János könyvében olvashatjuk, hogy amikor az Isten jobb kezében levő könyv hét pecsétjét az angyalok fölnyitják, mi történik: „Amikor az ötödik pecsétet fölnyitotta, láttam az oltár alatt azoknak a lelkét, akiket Isten igéjéért és tanúbizonyságukért megöltek.”1 Bizony sokan elpusztultak. És hozzá kell tenni: pusztulásukat emberek okozták. Mi okból? Talán már azok sem tudják – talán sohasem tudták. Egy cím, egy rang, egy egyenruha valamit átformál, meghamisít. Az ember meghasonul, a sajátja ellen fordul, diszkriminál, öl. A halál pedig nem kizárólag fizikai értelmében van jelen; azok is meghaltak, akik életben maradtak – legalábbis meghalt bennük valami: az az érzés, ami szerint természetes biztonságban érezhetnék magukat a minden embernek járó, az emberi méltósághoz való jogok adta védelemben.
1
Ó- és Újszövetségi Szentírás. Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat, 1372. o.
3
KIFEJTÉS
A mű bevezető cselekménye, helyszínét tekintve egy vendéglő (kinézetét tekintve inkább kocsma) szegletében zajlik, később némi kitekintéssel a résztvevők és a következmények életterére. Ám e kitekintés tartalmilag egyre tágabb, s ezt a mű második fő helyszíne, a Nyilaskeresztes Párt egyik objektuma, valamint az ott zajlottak részletezik. 1944 decemberében járunk, pontosabban járnak azok a szerencsétlenek, akik kénytelenek átélni a reggeltől-estig tartó félelem időszakát, azokat az eseményeket, melyeket nem ők produkálnak – de velük produkálják. Az utca úgyszólván néptelen; félelem és kétségbeesés honol a lelkekben, hiszen még tart a második világháború [1. kép]. A házak lakói saját otthonunkban bújnak meg – kivárnak, várják az új Magyarország születését jelentő, de még pontosan nem tudható 1945. április 4-ét.2 A budapesti gettó már áll, a tömegével megbélyegzett, hátrányosan megkülönböztetett és puszta származásuk miatt szégyenbe taszított személyek csillagot viselnek ruházatukon [2. kép]. Esténként csak a legbátrabbak merik kitenni a lábukat az utcára; a hajdan szabad életüket élő emberek bujdokolnak, elsötétítenek. Azt „játsszák”, hogy nincsenek, pedig sok egyéb híján szinte ez az egyetlen, ami még az övék: hogy vannak! S ott van a félelem a nap huszonnégy órájában. Csak néha hallatszik léptek, vagy inkább futás zaja – olykor az azt követő fegyverdörrenéssel és egy test földre zuhanásának összetéveszthetetlen hangjával. Hogy az ember féljen a saját hazájában, és hogy éppen saját honának vezetésétől! Ez nem tarthat sokáig. Így elvész az egész ország, így nem marad erő talpra állni a háború után! Pedig éppen akkor kell majd az összefogás, s akkor kellenek majd a tartalékok – ha még lesznek. Hiszen majd ott lesznek a betakarítatlan kukorica- és cukorrépatáblák, a bevetetlen földek3, annyi mindent újjá kell építeni, mert az élet megy tovább.
2 3
Gazsi József et al. (1975): Magyarország felszabadítása. Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest Karsai Elek–M. Somlyai Magda (1970): A felszabadulás krónikája. Kossuth Könyvkiadó, Bp.
4
Beszélgetés a kocsmában
Vannak, akik nem adják fel hétköznapi rutinjukat, s ezekben a nehéz napokban is követik szokásaikat. Csupán egymás szavát érteni kívánó, hétköznapi emberekből álló asztaltársaság gyűlik össze az ivóban, az idő eltöltése céljából. Alapjában véve nincs különösebb vezérfonala a beszélgetésnek, nincs irány, nincs politika. Mégis, mint mindig, előjön valami, amire le lehet csapni, ami megmozgatja a társaság minden tagjának a fantáziáját, s ami olykor – a beszélgetők szerencsétlenségére – tüzet szít és vészt hoz a fejekre. Ilyen téma az emberi helytállás krízishelyzetben. Mindnyájunknak vannak meggyőződéseink, inkább elképzeléseink arról, hogyan viselkednénk egy absztrakt helyzetben. Viszont ki ne csalódott volna már legalább egyszer az elméletében, amikor azt a gyakorlatban kellett kipróbálnia? Mennyire félreismeri önmagát az ember, ha olyan helyzetbe kell vizualizálnia saját magatartását, amilyenben még soha nem vett részt életében! A mű cselekményének idejében a hangulatot uralja a még tartó második világháború, minden gyötrelmével az emberek agysejtjeiben. A hétköznapi magyar állampolgár nem is tudja, mi szükség van erre az egészre, mármint a nemzetközi vérontásra. De gondolkodik, és a gondolatcserére a kocsmaasztal igen jó hely. Születnek a kérdések a fejekben, s a válaszok nem mindig egybehangzóak. Vitázik a szenvedő alany. Nézetek, elképzelések csattannak össze, a résztvevők igyekeznek meggyőzni egymást, saját igazukról. Persze vannak csendben ülő, éppen csak figyelő lelkek, akik nem azért nem szólnak, mert nem értik a dolgot, hanem egyszerűen azért, mert ők mások, s joguk van hozzá, hogy mások legyenek. A háború külsőségei tehát a legbelső érinthető pontokig nyomulnak az emberekben. Összejönnek, beszélgetnek erről-arról, de bármiről is induljon az eszmecsere, a vége mindig a háború. De hát most ebben élnek! Reggel háború, délben háború, este háború. Nem csoda, ha a kényszerűség dolgozik, és az ember észre sem veszi, hogy csak erről az egy dologról beszél. Legbelül és legesleginkább az foglalkoztat mindenkit, mikor lesz vége, de ugyanakkor az
5
okot is keresik, a háborúk létrejöttének okát. Hiszen azt is csak emberek csinálják! Az asztaltársaság egy tagja, egy, a frontot megjárt és hadisérülést szerzett férfi fel is teszi kérdőre, mit tenne társa – történetesen a vendéglátóhely jól megtermett, bár madárlelkű tulajdonosa –, ha valaki olyan mértékben szembeszegülne nézeteivel, hogy az őt szokatlanul felbosszantaná. Sőt, a kérdező tovább megy, s megkeresi azt a pontot, ahol a provokált személy egy fiktív helyzetben elvesztené önuralmát, s keményen visszavágna. „– Na, látja! – mondta az ügynök. – Így lesznek a háborúk is! Elkezd maga is verekedni egy ilyen semmiségért, méghozzá annyira verekedni, hogy esetleg meg is halhat, vagy maga öl meg valakit…”4 A kocsma vendégei ilyen viták közepette várják a háború végét, ami ólomléptekkel bár, de ténylegesen közeledik. Ahogy az embertől telik, igyekszik követni az ajtón kívüli eseményeket. Csak ki ne nyíljon az ajtó! Csak be ne lépjen rajta a hatalom, ami hirtelen jötténél fogva még szinte ismeretlen, s csak annyit érzünk vele kapcsolatban: félelmetes. Horthy távozása után Szálasi a hatalmon – a holnap kiszámíthatatlan. [3. kép] És az ajtó kinyílik. És belép rajta a hatalom – és most még félelmetesebb, mint mielőtt belépett volna, mert most az vár az emberre, hogy szembe kerüljön vele. A „testvéreknek” alig kell megszólalniuk, igazából elég megjelenniük, s a levegő megfagy. Ki tudja, mi a hordozója e fenyegető expressziónak, miféle aura övez egy fegyveres nyilast? Mindenesetre az előbb még természetes módon viselkedő ember feledi addigi hangulatát; mereven nézi a jövevényeket, s bizonyára imádkozik magában. A Nyilaskeresztes Párt katonái puszta megjelenésükkel képesek halálfélelmet kelteni. Mintha a Nazi termett volna ott egyenesen a Harmadik Birodalomból. Kissé egyszerűbb ruházatban, mondhatni veszítve az „eleganciából”, de félelmetes külsővel [4. kép]. Ahova belép egy ilyen egyenruhát viselő személy, ott csend lesz – a rettegés csendje. A jóízűen beszélgetők nem filozófusok, mégis, szeretnék tudni, közülük ki hogyan cselekedne, ha eljön az idő, és döntenie kell, teljhatalmú, egyben gonosz, 4
Sánta Ferenc (1963): Az ötödik pecsét. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 52. o.
6
vagy porszemnyi bár, de tiszta lelkű lakója szándékozna lenni e Földnek – igaz, utóbbihoz még a „keservesen szenvedő” jelző is jár. De milyen egyszerű a válasz! Na persze, hogy az asztaltársaság nagy része a hatalmi lehetőségeket választja. Csak senki nem gondolkodik el azon, hogy a hatalom megtartásához mekkora hajlam kell mások elnyomására. Mennyire eltökélten kell ragaszkodni egyfajta, emberhez aligha méltó magatartáshoz, minden körülmények között… Természetesen,
sokunknak
ebben
nincs
gyakorlata
–
még
szerencse!
Elnyomónak olyan ember való, akit soha nem érdekel más fájdalma, aki képes odavágni bárkinek, aki nem retten el semmilyen kegyetlen lépéstől – s aki mindezt legbelül, lelke mélyén helyesnek is tartja. Ilyen ember nem létezik e kocsmai asztal körül. De még tágabb körökben, talán az utcán sem. Erős távcső kell, ha látni akarunk egy ilyet. Sajnos az is igaz, hogy előbb-utóbb befog a lencse egy pontosan az előzőekben felsorolt tulajdonságoknak megfelelő személyt. És akkor itt a vég. Mert az az ember magában hordozza azt a beteges hajlamot, ami, ha manifesztálódik, sűrű szomorúságot költöztet az emberiség egészséges tagjai közé. Belopja a félelmet, a fenyegetettséget az emberi közösségekbe. S ezek az érzések villámgyorsan terjednek; bejárják az emberi tudat hosszú hálózatát, rombolnak és mindent feldúlnak, míg általános nem lesz a félelem. Hogy lehet, hogy az emberben nincs annyi készség az elvont gondolkodásra, hogy elképzelje, vajon ő maga mit érezne, ha történetesen mások pontosan ugyanazt művelnék vele, amit ő tesz másokkal? Ha cselekvését tekintve betegségről van szó, akkor nehezen megközelíthető a kiútkeresés. Csak nehogy minden gaztett eltusolható legyen különböző betegségekre való hivatkozással! Mert
attól
kezdve
elkövethetünk.
akár
mindannyian
Üthetünk-verhetünk,
„betegek”
gyilkolhatunk.
lehetünk, De
és
bármit
miközben
példát
statuálunk, egyúttal példát is mutathatunk magatartásunkkal; akkor az újszülöttek majd egyszer követőinkké válnak, s majd csodálkozunk és méltánytalannak tartjuk, hogy miként cselekszenek velünk szemben. S nem gondolunk majd arra, hogy ennek a viselkedésnek a magvát mi magunk ültettük el, s évtizedekig gondosan „ápoltuk”, hogy életben maradjon az eszme ez életellenes rendszere.
7
Hangulatváltás
Nehéz leírni olyat, amit nem élt át az ember. Az elvont gondolkodás képessége mégis besegít, és hiszem, hogy ily módon megközelíthető lehet egy-egy jelenség, hogy nagyjából hasonlítható a dolog valamihez, amit már éreztünk, átéltünk… Aki pedig emlékekből tud ilyet írni, az bizony ott volt, ott, annál az asztalnál, ahol néhány békés ember tragédiája kezdődött. Mert ott kellett lennie, és meg kellett tapasztalnia: hogyan veszíti el valaki (talán éppen ő maga) egyik pillanatról a másikra az emberi méltóságát. Előtte még beszél, tervez, gondolkodik, viccelődik, s egyszer csak kuss. Előre nem látható hangulatváltás: előbb még Én vagyok, most pedig valakinek a kiszolgáltatottja. Egy ilyen nem tervezett fordulat kizökkenti az embert, nemcsak hangulatából, de az életről addig alkotott felfogásából is. Mert elfelejtjük, mennyire sebezhetőek vagyunk. Úgy teszünk, mintha nem tudnánk, hogy a legbiztonságosabbnak tűnő helyzetekben is menyi-mennyi veszély leselkedik ránk. Tényleg, túlságosan is sebezhetőek vagyunk! Ezek a békés emberek valamiben benne voltak, s az a valami az övék volt. Most elvették tőlük. Persze ennél sokkal többet vettek el: az élet értelmét. Persze az ember ennél kitartóbb, nem veszíti el a kiútkeresési technikáit, de ez már vészcsengő, ez már a túlélés automatizmusa. Milyen hamar megoldódna minden, ha egy mozdulattal kiléphetne az ajtón – persze, ha nem állnának az útjában. Leküzdhetetlen akadály. Meg se próbálja senki. Ha pedig mégis megpróbálja, talán az életével fizet érte. A fenyegetettség blokkolja az embert testileg-lelkileg. Mi is lehetne most az első szó? Tulajdonképpen mindegy, mert úgyis kuss a vége. Fűszerként néhány pofon, pár csepp vér az orrból, esetleg meglazult fogak… És egyáltalán, ki kíváncsi a szóra? Senki. Ez nem társalgás, ez támadás. Fegyveresek támadása fegyvertelenekre. Az erőszak színtiszta megnyilvánulása. Egyben a rendszer képviselete – vagy inkább erőfitogtatása. Miféle lehet ez az új rendszer, ha ilyenek az előfutárai?
8
Értetlenül
A második világháború időszaka bőséggel szolgáltat az ember puszta létezésének jogát megkérdőjelező eseményeket – gyakorlatilag ez maga a háború „cégére”. Keresztül-kasul Európában milliók érezték, viselték, és végül vitték a sírba magukban e kérdőjelet. A kérdés pedig kérdést szül, s gyakran ezt: miért? Az ember léte, születésétől haláláig érzelmek láncolata – talán másról sem szól az egész. E lánc szemről-szemre érzékeny darabokból áll, s épségében rejlik állhatatossága. Olykor, gyenge láncszemhez érve, azonnal érezzük, hogy az adott helyzet, mely gyengíti a részt, veszélybe sodorja az egészt. Mérget fecskendez a vérbe, ami másodpercek alatt átjárja a testet; valami villámcsapás, majd tehetetlenség. A meglepett emberek a hirtelen lezajlott, nem tervezett események gyors feldolgozásának lehetetlen lehetőségére várnak, miközben ki tudja, milyen bioelektronikus folyamatok igyekeznek egyensúlyban tartani elektron- és protontranszportjukat. Az új helyzet pedig, amelyben megfogalmazódik a miért?, vonakodik megadni a választ. Ettől a pillanattól kezdve az emberek a meglepettségen felül bizonyára értetlenek is. Azt az egyet kétségtelenül tudják, hogy most támadás érte őket – még ha nem is tudják annak okát. Védekezni? Ugyan, kérem. A támadó gondosan előkészítette a terepet: fegyverrel a fegyvertelenekkel szemben, hiszen ez jól bevált. Sajnos az értetlenséget nem sokáig bírjuk. Az ember olyan, hogy keresi a dolgok miértjét, kell a válasz. E nélkül talán könnyebb lenne „túllenni” bizonyos helyzeteken, de hát éppen azért vagyunk emberek, mert minden érdekel, keressük a magyarázatot. Főképp, ha közelről érint a dolog. Persze, mire megértjük a történteket, lehet, hogy már késő. A történet, aminek egyszer csak szereplői lettünk, újabb lendületet vesz, további szereplőkkel bővül és helyszínt vált. Sajnos kénytelenek vagyunk felszállni erre a vonatra, és együtt utazni az új körülményeket keltőkkel, mialatt továbbra is egy marad nekünk: az értetlenség.
9
A meggyőződés ereje
Talán mindannyiunkban megfogalmazódott, hogy nekünk, embereknek dolgunk van itt a Földön. Talán küldetés. De amikor ezt letisztáztuk, akkor vajon kimondtuk-e, hogy az a „dolog” (tehát a cél) pozitív, előre mutató kell, hogy legyen? Hadd reméljük, hogy igen. Ha voltak olyanok, akik e célokat másfelé irányították, most kénytelenek vagyunk farkasszemet nézni velük. Félnünk kell tőlük. Vagy formálódjunk olyanokká, akik lassan kezdenek egyetérteni a mások elnyomását hirdető eszmékkel? Egyáltalán jó lehet-e az erőszak oldalán, az erőszak eszközeivel működni? Begyűjteni kijelölt személyeket, megverni, megkínozni, megölni őket? S közben, ha olyanok lennénk, vajon tudnánk-e az okot, miért végezzük mindezt? Volna-e magyarázó ideológiánk tetteinkre? Aki hiszi, hogy amit tesz, az helyes, nem tekintheti rossznak tettét, még ha olyan rossz is az. Hitvallása, értékrendje megengedi, hogy tegye, hiszen nem sért meg semmilyen normát, nem tér el a „szabályostól”. Ez pedig igen nagy veszélyt rejt magában. A tettének helyességében hívő egyén megtehet bármit. Önmaga hatalmazza fel magát, saját kontrollja engedi tovább. Ennélfogva „józan” belátására hagyatkozik, és megingathatatlan tette véghezvitelében. Ha Sánta Ferenc művében megfigyeljük a hatalom és katonái törekvéseit, jól látjuk a meggyőződés „tisztaságát”. A film még több benyomást ad abban az irányban, hogy talán nem más mozgatja ezt a gépezetet, mint a hatalmi különbségek tisztázásának vágya. Hogy mindenkiből hírvivő legyen, s terjessze a félelmet. „Hogy ez a négy ember tanulja meg, hogy magának jogában áll ezt mondani és egyáltalán bármit mondani, és jogában áll összetöretni az orrukat, kiverni a fogukat, belerúgni a veséjükbe, latornak nevezni őket, és természetesen jogában áll odamenni a vendéglőbe, vagy akár a lakásukra akkor, amikor az magának tetszik, és elhozhatja őket akkor, amikor az magának tetszik, hogy összeveresse a képüket!”5
5
Sánta Ferenc (1963): Az ötödik pecsét. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 300. o.
10
A módszerek tekintetében eszembe jut egy régi olvasmányom, Robert Merle: Mesterségem a halál c. könyve, melyben annyira sokkoltak az egymást követő kegyetlenkedések, hogy a könyv végére érve, kizárólag ezekre emlékeztem vissza. Amikor Setzler ügyében vizsgálat folyik, a tanúk kénytelenek a tudomásukra jutott részleteket elmondani: „...ott a csuklójánál fogva... két, a mennyezetre erősített kötélre akasztja... Láttam a köteleket, Herr Sturmbannführer... Egyszóval a lány meztelen, csuklójánál fogva a köteleken lóg... és Setzler pisztollyal lövöldöz rá...” A kikötözés igen jól működő gaztett. Tökéletes kiszolgáltatottságba kerül az alany. Akkor kínzói bármit megtehetnek vele. Az ellenállás lehetősége nulla. [5. kép]. Egy pillanatra egy olyan mondatba kezdhetnénk, mint hogy „Őket is ugyanígy ki kellene kötni…”, de meg kell állnunk, hiszen ilyet nem tehetünk, senki sem tehet ilyet, erre képteleneknek kell lennünk! A film szerint Tomoceuszkatatiki azért tette Gyugyuval (és bizonyára másokkal), amit tett, mert meg volt győződve arról, hogy amit tesz, az helyes. Ha szilárd meggyőződéssel cselekszünk, egyszersmind felhatalmazást kapunk (adunk magunknak) tettünk véghezvitelére? A filmbeli civil ruhás nyilas parancsnok egyenruhás beosztottjához intézett kérdésére, hogy voltaképpen miért ver, ő ezt válaszolja: „A megszerzett hatalom jogán, az eszméim keltette indulat parancsára.” Igen, a hatalom joga, most. Ám egy másik hatalom joga majd más összefüggésbe helyezi a tényeket. Még fogalmuk sincs a nyilas párt vezetőinek és katonáinak arról, hogy nekik és a hozzájuk hasonlóknak egyszer majd felelniük kell a bűneikért. Még nem tudják, hogy alig egy év múlva Nürnbergben kezdetét veszi és tizennyolc hónapon keresztül tart majd a háborús bűnösök felelősségre vonása6 [6. kép]. Még fogalmuk sincs arról, hogy nemsokára keményen előveszik őket, és majd be kell vallaniuk tetteiket, és el kell fogadniuk a büntetésüket – ami persze sovány vigasz az elszenvedőknek, vagy inkább az életben maradt hozzátartozóknak.
6
Andrus, Burton C. (1978): A nürnbergi huszonkettő. Kossuth Könyvkiadó, Budapest
11
A tanult tehetetlenség
Olykor a pszichológia gyakorlata ad magyarázatot hétköznapi cselekedeteinkre, reakcióinkra. Márpedig a háborúval kapcsolatos élmények talán éppen elég talajt adnak a lélektan különféle eszmefuttatásainak. Ha az emberek kénytelenek hosszabb ideig kellemetlen események között lenni, végül feladják, mégpedig azért, hogy megbirkózzanak az adott helyzettel, vagy éppen azért, hogy elmeneküljenek abból. Egy ilyen kellemetlen helyzetben, a „tanult tehetetlenség” helyzetében arról van szó, hogy ha egy ember viselkedésének eredménye független az ő viselkedésétől, akkor megtanulja azt, és felad minden kísérletet, hogy ellenőrizze az eredményt, s megéli a passzivitást, a beletörődést.7
A háborúk utolsó napjai
A második világháború végnapjaiban mind a külső, mind belső nyomás egyszerre, nyilván egymást erősítve hatott az emberiség egy részére, próbára téve az egyének és csoportok pszichológiai tűrőképességét. Ahogy a fizikai erőszak ellen, úgy a pszichét érő támadásokkal szemben sem lehetett senki felkészülve. A maradandó nyomok pedig garantáltak voltak. Nem kevesen még ma is rémálmaikból riadnak fel az éjszaka közepén, izzadtan ülnek fel ágyukban, mert az előző pillanatok még oly valósnak tűntek, hogy kétségük sem volt közben: a hatvan évvel azelőtti történések élő szereplői ők. Ennek a történetnek így soha nincs vége. A háború elkezdődött ott és akkor, de hol és mikor jön a befejezés? Fegyverszünet? Dokumentumok aláírása? Á! A háborúnak (bizonyos, érthető nézőpontból tekintve) most sincs vége. Elég a napjainkban folyó építkezésekre gondolni, ahol az alap kiásásakor előbukkanó éles bombák csak azt hirdetik, hogy nincs vége. Az ilyen bombák, valamint gyerekek kezébe kerülő, játéknak
7
Forgas, Joseph Paul (1989): A társas érintkezés pszichológiája. Gondolat, Budapest
12
használt éles kézigránátok még mindig képesek hozzáírni egyet a halottak listájához.
Az Ember
Ha ez ember leírható lenne, könnyebb lenne elemezni, kiszámítani. Ha csak abban maradunk, hogy az ember majdnem leírható, akkor már kissé közelíthetünk, és biológiai értelemben, társadalmi összefüggésekben számtalan olyan mondatot fogalmazhatunk, amelyekből egytől-egyig kiderül, hogy éppen az emberi fajról van szó. De van-e jó ember és rossz ember? Bizonyára, igen. A történelem példát állított ennek is, annak is. No persze igen fontos annak a látószögnek az ismerete, ahonnan megfigyeljük az embert. Rossz-e, aki a félholtra vert kommunista foglyot kétszer is pofon üti? Ha rossznak tituláljuk, azt is figyelembe kell vennünk, hogy talán hiányzik néhány sor az illető jellemrajzából. Aki nem tudja, hogy Gyuricza életeket ment a zsidó gyermekek bújtatásával, könnyen elítéli őt. Aki csak annyit lát, hogy egy félig halottat üt, nézze közben az arcát is! Aki szégyenteljességet lát az ő cselekedetében, vizsgálja meg figyelmesen ezt az embert, miután elhagyja a nyilasok központját! Ez a testileg-lelkileg összetört jóember képtelen visszanyerni testtartását. Olyannyira zavart, hogy pillanatnyilag talán a nevét sem tudja. Csak áll az utca közepén, kissé szédeleg, arcáról olyasmit olvasunk le, hogy ez az ember az imént találkozott az ördöggel [7. kép]. És így volt, éppen az előbb találkozott az ördöggel! Adjunk neki esélyt, hogy összeszedje magát, és reménykedjünk, hogy nem szenved maradandó mentális sérülést! És még hadd reméljük azt is, hogy épségben kivárja azt a néhány hónapot, ami az újra talpra állás megkezdéséig hátra van. Mind azok, akik átélték vészkorszakok idejét, mind azok, akik később születtek, bízniuk kell abban, hogy soha többé nem következhet el hasonló az emberiség történelmében, s hogy valahol, valamikor pontot tehetünk a háborús korszakok végére [8. kép].
13
ÖSSZEGZÉS
Valahányszor a második világháborúról olvasok, merüljek el bármennyire is az adott mű befogadásában, nem tudom elfeledni azt a gondolatot, amely az emberek azon törekvésén csodálkoztat el, hogy ugyanaz az emberiség vajon hogyan volt képes húsz év elteltével újabb világháborút produkálni. Persze, minden ok-okozati összefüggés megérthető. Mégis, Trianon után, keserű szájjal, de békét remélhettek a nemzetek. Aztán, hogy meddig tartott az a béke, íme, a történelem precízen megadta a választ. Most itt a béke. Így megint a reménykedés időszakában élünk.
Néhány észrevétel −
Hogy a gonosz elnyomó a könyvben miért Tomoceuszkakatiti és a filmben miért Tomoceuszkatatiki, erre nincs hipotézisem, de nem tartom véletlennek.
−
A
meg-megjelenő
Hieronymus-Bosch-képek,
ahogy
újra
és
újra
felvillannak, nem kapcsolhatók semmihez, az éppen zajló eseményeket tekintve, inkább azt sugallják, hogy puskapor száll a levegőben, ami bármikor berobbanhat. −
A nyilas Kitartás, Éljen Szálasi! köszönés és jelmondat vajon kit szólít fel a kitartásra, és ha netán a lakosságot, akkor mi lehetne a lakosság oka, hogy kitartson Szálasi ideológiája mellett? Gárdos Miklós: Nemzetvesztők c. könyvében, a Nácik cselédei c. fejezetben a következő minősítés olvasható Szálasiról:
„…1944.
október
15-én
kezdődő
„országlásától”
felszabadulásig mindent elkövetett, hogy sírba taszítsa Magyarországot.”
14
a
KÉPEK
1
2
3
4
15
5
6
7
8
16
FORRÁSOK
Ó- és Újszövetségi Szentírás. Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat
Gazsi József et al. (1975): Magyarország felszabadítása. Tanulmányok hazánk felszabadításának történetéből. Zrínyi Katonai Kiadó/Kossuth Könyvkiadó, Budapest
Karsai Elek–M. Somlyai Magda (1970): A felszabadulás krónikája. 1944 ősze – 1945 tavasza. Kossuth Könyvkiadó, Budapest
Sánta Ferenc (1976): Az ötödik pecsét. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest
Merle Robert (1987): Mesterségem a halál. Európa Könyvkiadó, Budapest
Andrus, Burton C. (1978): A nürnbergi huszonkettő. Kossuth Könyvkiadó, Budapest
Forgas, Joseph Paul (1989): A társas érintkezés pszichológiája. Gondolat, Budapest
Gárdos Miklós (1971): Nemzetvesztők. Táncsics Könyvkiadó, Budapest 1. kép: Budapest állapota 1944-ben (Margit híd) http://hu.wikipedia.org/wiki/F%C3%A1jl:Margit_h%C3%ADd_1944._november_4.jpg
Utolsó letöltés: 2013.03.30. 13:34 2. kép: 1944-ben felállítják a budapesti gettót http://budapestanno.blog.hu/2011/04/16/zsido_hazaspar_a_budapesti_gettoban_1944_aprilisaban
Utolsó letöltés: 2013.03.30. 13:53 3. kép: Emberellenes hatalmak összefogása (Gárdos Miklós: Nemzetvesztők – a borítóról) 17
4. kép: Nyilas egyenruha – kommunista egyenruha http://www.google.hu/imgres?hl=hu&rlz=1C1TEUA_enHU524HU524&biw=1454&bih=73 7&tbs=ift:jpg,isz:l&tbm=isch&tbnid=yp4fcEUWbHf9jM:&imgrefurl=http://lalexa.blog.hu/ 2013/01/23/andrassy_ut_60_a_huseg_es_a_terror_haza&docid=4t7qlBc2d31pAM&imgurl= http://m.cdn.blog.hu/la/lalexa/image/img540.jpg&w=1275&h=1054&ei=xxRYUZz6GIiutA a8j4HICw&zoom=1&ved=1t:3588,r:31,s:0,i:189&iact=rc&dur=199&page=2&tbnh=198&t bnw=198&start=19&ndsp=25&tx=150&ty=65
Utolsó letöltés: 2013.03.30. 13:00 5. kép: Neki már úgyis mindegy http://2.bp.blogspot.com/oFmt31alxzw/UI_1c6Wm4VI/AAAAAAAAGWI/ShpW6sUEYNs/s1600/az_otodik_pecset. jpg
Utolsó letöltés: 2013.03.30. 12:00 6. kép: Szálasi Ferencet átveszik a magyar hatóságok (Gazsi József: Magyarország felszabadítása – 455. o.)
Utolsó letöltés: 2013.03.30. 12:10 7. kép: Gyuricza még az utcán sem tudja leengedni a karjait http://upload.wikimedia.org/wikipedia/hu/7/7b/Az_%C3%B6t%C3%B6dik_pecs%C3%A9t _(%C5%90ze_Lajos).jpg
8. kép: A pesti oldal felszabadult (Gazsi József: Magyarország felszabadítása – 447. o.)
18
