TOM PERROTTA. a hátrahagyottak

TOM PERROTTA a hátrahagyottak Geopen Könyvkiadó 2014 A mű eredeti címe: The Leftovers

Copyright © 2011 by Tom Perrotta All rights reserved.

Borító: Cover Art © 2014 Home Box Office, Inc. All Rights Reserved.

Magyar fordítás © Szántó András, 2013

Kiadja a Geopen Könyvkiadó, 2013 Felelős kiadó: Babucs Éva Felelős szerkesztő: Hajdu András

Ninának és Luke-nak KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Szerencsésnek mondhatom magamat, amiért köszönetet mondhatok a szokásos gyanús személyeknek – Elizabeth Beier, Maria Massie, Dori Weintraub és Sylvie Rabineau –, amiért csatlakoztak hozzám ebben a Hirtelen Eltávozásban és útközben adott útmutatásaikért. És köszönet Marynek, Ninának és Luke-nak is minden egyes napért. PROLÓGUS LAURIE GARVEY NEM ÚGY NŐTT FEL, hogy higgyen az Elragadtatásban. Nem úgy nőtt fel, hogy bármiben is higgyen, kivéve magában a hit ostobaságában. Agnosztikusok vagyunk, szokta mondani a srácainak, amikor még kicsik voltak, és meg kellett magukat határozniuk katolikus, zsidó és unitárius barátaiknak. Nem tudjuk, van-e Isten, és senki más sem tudja. Mondhatják, hogy tudják, de igazából nem tudják. Először főiskolás gólyaként hallott az Elragadtatásról a Bevezetés a vallások világába című tantárgy óráin. A professzor által leírt jelenség számára viccnek tűnt, keresztények serege lebeg ki ruhájából, fölemelkedik házaik és autóik teteje fölé, hogy az égben Jézussal találkozzanak, mindenki más pedig tátott szájjal áll, azon tűnődve, hová tűnt az a sok jó ember. A teológia homályos maradt előtte, még az után is, hogy szövegkönyvében elolvasta a „Millennium előtti diszpenzacionalizmus” című fejezetben az Armageddonról, az Antikrisztusról és az Apokalipszis négy lovasáról szóló halandzsát. Vallásos giccsnek érezte, olyan vacaknak, mint egy fekete bársonyfestményt, olyan fantáziálásnak, amely olyanoknak vonzó, akik túl sok sült ételt ettek, elfenekelték a kölykeiket, és semmi gondjuk sem volt azzal az elmélettel, hogy szeretett Istenük a homokosok megbüntetésére találta fel az AIDS-et. Olykor a későbbi években észrevett valakit, aki egy repülőtéren vagy vonaton a Hátrahagyottak egyik könyvét olvasta, és szánalom hasított belé, sőt egy kis gyöngédség is a palimadár iránt, akinek nem akadt jobb olvasnivalója és egyéb teendője, csak itt üldögélve a világvégéről álmodozni. És aztán megtörtént. A bibliai prófécia valóra vált, vagy legalábbis részben. Emberek tűntek el, világszerte egyszerre millió-számra. Ez nem valami ősi szóbeszéd volt – életre kelt halott

a Római Birodalomban – vagy poros hazai legenda. A New York állam távoli északi részén aranytáblákat kiásó és egy angyallal társalgó Joseph Smith. Ez valódi volt. Az Elragadtatás saját városában történt, egyebek között legjobb barátnőjének lányával, miközben Laurie személyesen bent volt a házban. Isten befurakodása az életébe akkor sem lehetett volna világosabb, ha Ő egy égő azáleabokorból szólt volna hozzá. Legalábbis az ember úgy gondolta volna. Mégis sikerült utána heteken-hónapokon át tagadnia a nyilvánvalót, kétségbeesetten visszhangozva azoknak a tudósoknak, írástudóknak és politikusoknak a szavait, akik azt bizonygatták, hogy annak, amit ők „Hirtelen Eltávozásnak” hívtak, az oka ismeretlen maradt, s óvták a közvéleményt, kerüljék az elhamarkodott következtetések levonását, amíg megjelenik az ügyben vizsgálatot folytató elfogulatlan kormánybizottság hivatalos jelentése. – Valami tragikus történt – ismételgették a szakértők. – Elragadtatásszerű jelenség volt, de nem úgy néz ki, hogy ez Elragadtatás volt. Érdekes módon ezen érv leghangosabb hirdetőinek némelyike maga is a keresztényekhez tartozott, akik kénytelenek voltak észrevenni, hogy az október 14-én eltűntek között sokan – hinduk és buddhisták, zsidók és moszlimok, ateisták és animisták, homoszexuálisok, eszkimók, mormonok és Zarathusztra-hívők vagy mi az ördögök voltak – nem fogadták el személyes megváltójuknak Jézus Krisztust. Ahogy meg lehetett állapítani, véletlenszerű begyűjtés volt, márpedig az Elragadtatás éppen véletlenszerű nem lehetett. Az egésznek a lényege az volt, hogy különválasszák a búzát és az ocsút, hogy megjutalmazzák az igaz hívőket, a világ többi részét pedig figyelmeztessék. Egy válogatás nélküli Elragadtatás egyáltalán nem Elragadtatás. Tehát könnyű volt megzavarodni, feltenni a kezet és azt állítani, hogy az ember nem tudja, mi folyik. De Laurie tudta. A szíve mélyén, amint megtörtént, tudta. Őt hátrahagyták. Mindannyiukat. Nem számított, hogy Isten számára döntésének meghozatalában nem volt tényező a vallás – ha számított valamit, az még rosszabb, az inkább személyes elutasítás volt. Mégis inkább úgy döntött, figyelmen kívül hagyja ezt a tudást, száműzi agya valamelyik eldugott sötét zugába – azoknak a dolgoknak az alagsori tárolóhelyiségébe, amelyekre gondolni sem bírt –, ugyanoda, ahová az ember annak tudását rejti, hogy meg fogunk halni, hogy depresszió nélkül élhessük minden nap minden percét. Ráadásul mozgalmas idő volt ez, az Elragadtatás utáni első hónapok, amikor Mapletonban beszüntették a tanítást, lánya egész

nap otthon volt, s a fia is hazajött a főiskoláról. Vásárolni és mosni kellett, mint azelőtt, főzni és mosogatni. Emlékező szertartásokra is el kellett járni, diavetítéseket kellett összeállítani, könnyeket letörölni, és rengeteg fárasztó beszélgetést folytatni. Sok időt töltött szegény Rosalie Sussmannal, majdnem minden délelőtt meglátogatta, próbálta átsegíteni leírhatatlan gyászán. Néha eltávozott lányáról, Jenről beszélgettek – milyen édes lány volt, mindig mosolygott stb. –, de többnyire csak szótlanul üldögéltek együtt. Mélynek és helyénvalónak érezték a csöndet, mintha egyikük sem tudna semmit sem mondani, ami elég fontos lehetne a csend megtöréséhez. A KÖVETKEZŐ ŐSZÖN KEZDTÉK őket a városban látni, fehér ruhás, azonos nemű párokban járkáló, folyton dohányzó embereket. Laurie néhányukat megismerte – Barbara Santangelo, akinek a fia az ő lányának volt az osztálytársa; Marty Powers, aki az ő férjével szokott softballozni, és akinek a felesége elment az Elragadtatással vagy mivel. Többnyire oda sem figyeltek senkire, de néha követték az embert, mintha felbérelt magándetektívként csinálták volna. Ha odaköszönt nekik az ember, csak kifejezéstelen tekintettel néztek, de ha valami lényegesebb kérdést tettek fel nekik, egy névjegyet nyújtottak át, amelynek egyik oldalára a következő üzenetet nyomtatták: A BŰNÖS MARADÉK TAGJAI VAGYUNK. NÉMASÁGI FOGADALMAT TETTÜNK. ISTEN FÉLELMETES HATALMÁNAK ELEVEN EMLÉKEZTETŐJEKÉNT ÁLLUNK ÖN ELŐTT. ÍTÉLETE FEJÜNKRE SZÁLLT.

Kisebb betűkkel nyomtatva, a kártya másik oldalán egy webcím állt, amelyen további információt lehetett kérni: www.guiltyremnant.com Furcsa ügy volt. Egy teljes év eltelt a katasztrófa óta; a túlélők vállalták a csapást, és meglepetésükre azon kapták magukat, hogy még mindig állnak, noha egyesek bizonytalanabban, mint mások. A dolgok próbaképpen, törékenyen kezdtek visszatérni a normális mederbe. Újra kinyitottak az iskolák, és a legtöbben visszatértek munkájukhoz. Hétvégéken a srácok a parkokban fociztak; halloweenkor néhány gyerek maskarában még házalni is elment. Érezhető volt a régi szokások visszatérése, az élet kezdte felölteni korábbi formáját.

De Laurie nem kapcsolódott be a programba. Rosalie gondozása mellett betegre aggódta magát saját srácai miatt. Tom visszament a főiskola tavaszi szemeszterére, de egy Szent Wayne nevű, magát valamiféle „gyógyító prófétának” kiadó alak befolyása alá került, hiányzott minden órájáról, és nem volt hajlandó hazamenni. Nyáron többször telefonált, hogy közölje anyjával, jól van, de nem árulta el, hol van és mit csinál. Jill depresszióval és poszttraumás stresszel küszködött – és ez természetes volt. Óvoda óta a legjobb barátnője volt Jen Sussman – de nem volt hajlandó erről Laurie-val beszélni vagy terapeutához menni. Közben a férje különösen feldobott volt, folyton csak csupa jó hírről beszélt. Fellendült az üzlet, remek az időjárás, hat mérföldet lefutott egy óra alatt, ha elhiszi az ember. – Veled mi van? – szokta kérdezni Kevin, s egyáltalán nem zavartatta magát spandexgatyájában, vékony verítékréteg borította arca kicsattant az egészségtől. – Mit csináltál egész nap? – Én? Segítettem Rosalie-nak az albumba képeket beragasztani. Grimaszolt egyet, arcán elégedetlenség keveredett az elnézéssel. – Még mindig azt csinálja? – Nem akarja befejezni. Ma egy kis történelmet készítettünk Jen úszópályafutásáról. Az ember látja, ahogy évről évre felnőtt, a kék fürdőruhában változott a teste. Szívtépő. – Hű. – Kevin jeges vizet töltött magának a hűtőbe szerelt automatából. Laurie látta, hogy nem figyelt rá, tudta, hogy Kevin hónapokkal korábban elvesztette érdeklődését Jen Sussman ügye iránt. – Mi van vacsorára? LAURIE NEM mondhatta, hogy megrázta, amikor Rosalie bejelentette, hogy csatlakozik a Bűnös Maradékhoz. Roselie-t elbűvölték a fehér ruhát viselő emberek, amikor először látta őket, gyakran hangosan tűnődött, milyen nehéz lehet megtartani némasági fogadalmukat, különösen akkor, ha belefutnak egy régi ismerősbe, akit hosszú ideje nem láttak. – Muszáj, hogy kiskaput találjanak ilyen esetben, nem gondolod? – Nem tudom – felelte Laurie. – De kétlem. Azok fanatikusok. Nem szeretnek kivételt tenni. – Még akkor sem, ha a saját fivérükről van szó, akivel húsz éve nem találkoztak? Még annyit sem mondhatnak neki, szia? – Ne engem kérdezz. Őket kérdezd. – Hogyan kérdezhetném őket? Nem szabad beszélniük. – Nem tudom. Nézz utána a weboldalukon. Rosalie azon a télen sokszor megnézte a weboldalukat. Szoros internetes barátságot kötött – a némasági fogadalom

értelemszerűen nem terjedt ki az elektronikus kommunikációra – a külkapcsolati igazgatóval, egy kedves nővel, aki felelt minden kérdésére, és végigvette vele a kételyeit és fenntartásait. – Connie a neve. Valamikor bőrgyógyász volt. – Tényleg? – Eladta a praxisát, és a bevételt odaadományozta a szervezetnek. Ezt sokan csinálják. Nem olcsó egy ilyen szervezetet fenntartani a víz színén. Laurie olvasott egy cikket a helyi újságban a Bűnös Maradékról, így tudta, hogy legalább negyvenen éltek a Ginkgo Street-i „táborukban”, egy hat házból álló körzetben, amelyet a fejlesztő, egy Troy Vincent nevű gazdag ember íratott át a szervezet nevére, aki most egyszerű tagként, mindenféle különös kiváltságok nélkül él ott. – Mi van veled? – kérdezte Laurie. – Eladod a házat? – Nem rögtön. Van egy féléves próbaidő. Addig semmilyen döntést sem kell hoznom. – Az okos. Rosalie a fejét csóválta, mintha a saját bátorságán csodálkozna. Laurie látta, milyen izgatott most, hogy döntött életének megváltoztatásáról. – Furcsa lesz állandóan fehér ruhát hordani. Kicsit szeretném, ha kék vagy szürke vagy valamilyen lenne. Nem nézek ki jól fehérben. – Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy elkezdesz dohányozni. – Pfű – fintorgott Rosalie. A keményvonalas nemdohányzók egyike volt, olyan valaki, aki hevesen legyezgetett az arca előtt, ha egy égő cigaretta hat-hét méteres közelébe ért. – Na, azt meg kell szoknom. De ez olyan, mint egy szentség, tudod? Muszáj megtenned. Nincs más választásod. – Szegény tüdőd. – Nem élünk elég sokáig ahhoz, hogy rákot kapjunk. A Biblia azt mondja, hogy az Elragadtatás után csak hét év szenvedés következik. – De ez nem az Elragadtatás volt – jelentette ki Laurie, legalább annyira magának, mint a barátnőjének. – Nem igazán. – Velem kellene jönnöd. – Rosalie hangja lágyan és komolyan szólt. – Talán szobatársak lehetnénk, vagy valami. – Nem tudok – közölte Laurie. – Nem hagyhatom itt a családomat. Család; még attól is rosszul érezte magát, hogy hangosan kimondta a szót. Rosalie esetében nem beszélhettek családról. Évekkel korábban elvált, és Jen volt az egyetlen gyereke. Michiganben volt egy anyja és egy mostohaapja, Minneapolisban egy nővére, de nem sokat beszélt velük. – Erre számítottam. – Rosalie lemondóan megvonta kicsit a vállát. – Csak gondoltam, megpróbálom.

EGY HÉTTEL később Laurie kocsival elvitte Rosalie-t a Ginkgo Streetre. Csodálatos nap volt, tele napfénnyel és madárdallal. Lenyűgözőek voltak a házak – szélesen elterpeszkedő háromszintes, koloniál stílusú házak félhektáros telken, amelyeket megépítésükkor egymillió dollárért vagy még többért adhattak el. – Hű – mondta. – Elég puccos. – Tudom. – Rosalie idegesen mosolygott. Fehérbe öltözött, s egy zömmel fehérneművel és tisztálkodószerekkel teli kis bőröndöt cipelt, meg az albumot, amelyikre olyan sok időt fordított. – Nem tudom elhinni, hogy ezt csinálom. – Ha nem tetszik, csak hívj föl. Érted jövök. – Szerintem rendben leszek. Felmentek egy fehér ház lépcsőjén, a bejárat fölött a KÖZPONT felirat állt. Laurie nem léphetett be az épületbe, ezért a lépcső tetején egy öleléssel búcsúzott el barátnőjétől, majd nézte, ahogy Rosalie-t bevezeti egy sápadt, kedves arcú nő, aki akár Connie is lehetett, a hajdani bőrgyógyász. Csaknem egy év elteltével tért vissza Laurie a Ginkgo Streetre. Az is egy tavaszi nap volt, kicsit hűvösebb, nem olyan napos. Ez alkalommal fehérbe öltözött, és kis bőröndöt vitt magával. Nem volt túl nehéz, csak alsónemű, egy fogkefe és egy album a családjáról gondosan összeválogatott képekkel, rövid vizuális története azoknak az embereknek, akiket szeretett és akiket hátrahagyott.

Első rész

HARMADIK ÉVFORDULÓ HŐSÖK NAPJA FELVONULÁSRA ALKALMAS NAP VOLT, napos, az évszakhoz képest meleg, az ég olyan, amilyennek a vasárnapi

iskolák rajzain ábrázolják a mennyet. Nem sokkal korábban az emberek szükségét érezték volna, hogy így fecsegjenek idege-sen az időjárásról: – Hé, mondták volna, lehet, hogy ez a globális fölmelegedés végül nem is olyan rossz! –, de manapság senki sem törődött nagyon az ózonrétegen tátongó lyukkal vagy a jegesmedvék nélküli világ szánalmasságával. Visszatekintve szinte viccesnek tűnt annyi energiát elemészteni valami távoli és bizonytalan dologra, egy ökológiai katasztrófára, amely a távoli jövőben vagy bekövetkezik, vagy nem, jóval az után, hogy az ember, annak gyerekei, és a gyerekek gyerekei már leélték a nekik kiszabott időt a földön, és eltávoztak oda, ahová az ember távozott, amikor mindennek vége lett. Kevin Garvey polgármester az egész reggel óta marcangoló nyugtalanság ellenére azon kapta magát, hogy váratlanul nosztalgia tört rá, amint a Washington Boulevard-on a gimnázium parkolója felé sétált, ahol a felvonulóknak gyülekezniük kellett. Fél óra volt még a show kezdetéig. A teherautók indulásra készen felsorakoztak, a rezesbanda nekikészült a csatának, bégetés, tülkölés és fél szívvel előadott dobolás disszonáns nyitányával fűszerezve a légkört. Kevin Mapletonban született és nőtt fel, és muszáj volt visszaemlékeznie a július 4-i felvonulásokra, amikor még mindennek megvolt az értelme, a fél város felsorakozott a Main Street mentén, míg a másik fele – Little League-tagok, mindkét nemű cserkészek, a Külföldi Háborúk Veteránjai sántikálva, nyomukban a Ladies Auxiliary női kisegítőivel – végigmasírozott az út közepén, úgy integetve a nézőknek, mint akik meglepődtek, hogy ott látják őket, mintha ez valamiféle különös véletlen lett volna, nem pedig egy nemzeti ünnep. Legalábbis Kevin emlékezetében mindez lehetetlenül hangosnak, izgalmasnak és ártatlannak tűnt volna – tűzoltókocsik, tubák, ír sztepptáncosok, pálcapörgetők flitteres ruhákban, az egyik évben még egy fezt viselő Shriners-század is arra kószált derűs kisautóikkal. Utálna softballmérkőzések, szabadtéri főzőcske következtek, majd egy sor megnyugtató szertartás, amelynek csúcspontja a Fielding Lake fölötti nagy tűzijáték volt; elbűvölt arcok százai fordultak az ég felé, hangosan ámuldoztak a sötétséget megvilágító sistergő forgó kerekek és lassan kinyíló csillagok láttán, emlékeztetve rá mindenkit, kik is valójában, hol a helyük és miért jó mindez. A mai esemény – a pontosság kedvéért: az Eltávozott Hősök Emlékének és Megidézésének Napja első éves rendezvénye – nem ilyesmi lesz. Kevin megérezte a komor hangulatot, amint a gimnáziumhoz érkezett, érezte az idejétmúlt gyász ködét és a légkört megnehezítő krónikus zavarodottságot, ami miatt az emberek sokkal halkabban beszélgettek és sokkal óvatosabban mozogtak, ahogy normálisan tennék egy nagy szabadtéri összejövetelen. Másfelől meglepte és örömöt szerzett neki

a sokaság, tekintettel arra, hogy amikor először javasolták, a felvonulás ötlete hűvös fogadtatásban részesült. Egyes bírálók szerint rossz volt az időzítés („Túl korai!”, hajtogatták), míg mások azt sugallták, hogy egy október 14-ről való világi megemlékezés önfejű és valószínűleg istenkáromló dolog. Idővel elhalványultak ezek az ellenvetések, vagy azért, mert a szervezők jó munkát végeztek a kétkedők megnyerésében, vagy azért, mert az emberek általában kedvelik a felvonulásokat, függetlenül attól, milyen alkalomból tartják őket. Mindenesetre olyan sok mapletoni vállalta önként a felvonulást, hogy Kevin elgondolkozott, marad-e valaki, aki az út mentén éljenzi őket, amint a Main Streeten végigvonulnak a Greenway Parkhoz. Egy pillanatig tétovázott a rendőrségi barikádok vonalán belül, összeszedte az erejét, mert tudta, hogy hosszú és nehéz nap előtt áll. Bármerre nézett, megtört embereket és a szenvedés új emlékeztetőit látta. Odaintett Martha Reedernek, az egykor beszédes hölgynek, aki a postahivatal egyik ablaka mögött stemplizte a leveleket; a nő szomorúan mosolygott, s úgy fordult, hogy Kevin jól láthassa a kezében lévő, otthon készített táblát. Hároméves lányunokájának plakátméretű fotója volt rajta, komoly arc, göndör haj és kicsit elgörbült szemüveg. ASHLEY, írta, KIS ANGYALKÁM. A nő mellett állt Stan Wasburn – egy nyugdíjas zsaru és Kevin egykori Pop Warner-edzője –, egy köpcös, nyak nélküli fickó, akinek pólója, amely ráfeszült tekintélyes sörpocakjára, mindenkit felszólított, hogy KÉRDEZZ ENGEM A FIVÉREMRŐL. Kevinre hirtelen rátört a késztetés, hogy lelépjen, hazafusson, és a délutánt súlyemeléssel töltse vagy a falevelek összegereblyézésével – akármilyen magányos és gondolkodást nem igénylő tevékenység megteszi –, de ez hamar elillant, mint egy csuklás vagy egy szégyenletes szexuális képzelgés. Halkan, belenyugvóan sóhajtott egyet, majd bevonult a tömeg közé, kezeket rázogatott, neveket szólongatott, tőle telhetően a legjobban alakította a kisvárosi politikust. A Mapleton High egykori futballjátékosaként és jeles helyi üzletemberként – megörökölte és továbbfejlesztette a család szupermarket-méretű italáruházát, s tizenöt éves működése alatt megháromszorozta a jövedelmet – Kevin népszerű és gyakran látott alak volt a városban, de sosem fordult meg a fejében, hogy hivatali pozícióért induljon. Aztán, csak az előző évben, hirtelen eléje tettek egy kétszáz városi polgártársa által aláírt petíciót; az aláírók közül sokan jól ismerték őt: „Alulírottak ezekben a sötét időkben kétségbeesetten vezetésre vágyunk. Segít nekünk visszavennünk városunkat?” A kéréstől meghatottan és kicsit önmagát is elveszettnek érezve – néhány hónappal korábban kisebb vagyonért eladta az üzletet, és még nem gondolta ki, hogyan folytassa – elfogadta egy újonnan alakult politikai szervezet, a Reménykedő

Párt polgármesteri jelölését. Kevin földcsuszamlásszerű győzelmet aratott a választáson, elmozdítva helyéről Rick Malvernt, aki három terminuson át töltötte be közhivatalát, s aki elvesztette a szavazók bizalmát, miután le akarta égetni a saját házát egy általa „rituális megtisztulásnak” nevezett aktus keretében. Nem sikerült – a tűzoltóság ragaszkodott hozzá, hogy keserű ellenkezése dacára eloltsa a lángokat –, s e napokban Rick az első udvarban egy sátorban lakott, öt hálószobás viktoriánus házának elüszkösödött maradványai a háttérben magasodtak. Olykor-olykor, amikor Kevin korán reggel futni ment, összeakadt korábbi vetélytársával, amint az éppen kikászálódott a sátorból – a hajdan széles mellkasú ember csak csíkos bokszeralsóba öltözött –, és a két férfi feszélyezetten köszöntötte egymást a máskülönben csöndes utcán. Egy Hé, egy Helló, egy Mizújs?, csak azt jelezendő, hogy nincsenek rossz érzéseik. Amennyire nem szerette új munkájának kézrázós, hátba veregetős részét, Kevin kötelességének érezte, hogy elérhetővé tegye magát választói számára, még a rögeszméseknek és elégedetlenkedőknek is, akik nyilvános rendezvényeken óhatatlanul előjönnek rejtekükből. A parkolóban elsőként Ralph Sorrento szólította meg, egy goromba vízvezeték-szerelő, aki átfurakodott egy csoport bánatos tekintetű, egyforma rózsaszín pólót viselő nő között, és közvetlenül Kevin útjába állt. – Polgármester úr – szólt elnyújtott hangon, s úgy vigyorgott, mintha a címnek volna valami velejáró nevetséges eleme. – Reméltem, hogy összefutok magával. Sosem válaszol az e-mailjeimre. – Jó reggelt, Ralph. Sorrento karba fonta a kezét, és a mulatság és megvetés nyugtalanító elegyével szemében vizslatta Kevint. Nagy, sűrű testalkatú, kefefrizurás, tüskés kecskeszakállú férfi volt, olajfoltos munkásnadrágot és egy kapucnis dzsekit viselt. Kevin még ilyen korai órán is – nem volt még tizenegy óra – sört érzett a férfi leheletén, és látta, hogy az illető csak bajt keres. – Csak hogy értsük egymást – jelentette ki természetellenesen hangosan Sorrento. – Nem fizetem meg azt a kurva pénzt. A szóban forgó pénz egy százdolláros büntetés volt, amelyet azért róttak ki rá, mert lelőtt egy falka kóbor kutyát, amelyek besétáltak az udvarára. Egy beagle ott helyben meghalt, de egy juhász-labrador keverék, lábában egy golyóval, elbicegett, három háztömbön át vérnyomot húzott maga után, mielőtt összeesett a járdán az Oak Street-i Apró Rügyek Akadémiája közelében. Normál esetben a rendőrség nem jön túlságos izgalomba egy lelőtt kutyától – nyomasztó rendszerességgel fordul ez elő –, de a Rügyekben tanuló ifjak közül egy csoport tanúja volt az állat szenvedésének, és szüleik, gyámjaik panasza elvezetett Sorrento

megvádolásához. – Vigyázzon a szájára – figyelmeztette Kevin, kényelmetlenül tudatosult benne, hogy fejek fordultak feléje. Sorrento a mutatóujját Kevin bordáihoz nyomta. – Betege vagyok annak, hogy azok a korcsok a füvemre szarnak. – Senki sem szereti a kutyákat – törődött bele Kevin. – De legközelebb hívja ki az állatvédőket. – Az állatvédőket. – Sorrento megvető nevetéssel ismételte a szavakat. Megint odabökött Kevin szegycsontjára, ujjhegye a csontba fúródott. – Szart se csinálnak. – Kicsi a létszámuk. – Kevin mosolyt erőltetett az arcára. – Igyekeznek tőlük telhetően mindent megtenni egy rossz helyzetben. Mind így vagyunk. Biztos vagyok benne, hogy maga is megérti. Mintha csak azt jelezné, hogy megértette, Sorrento enyhítette a Kevin mellkasára nehezedő nyomást. Közel hajolt, lehelete savanyú volt, hangja halk és bensőséges. – Tegyen nekem egy szívességet, oké? Mondja meg a zsaruknak, ha a pénzemet akarják, jöjjenek és vegyék el. Mondja meg nekik, hogy a lefűrészelt csövű puskámmal fogom várni őket. Mosolygott, próbált tökös fickónak mutatkozni, de Kevin látta a szemében a fájdalmat, az indulatosság mögötti kifejezéstelen, esdeklő tekintetet. Ha pontosan emlékszik, Sorrento egy lányát vesztette el, egy pirospozsgás, talán kilenc- vagy tízéves lányt. Tiffany vagy Britney, valami ilyesmi volt a neve. – Át fogom adni. – Kevin gyengéden megveregette a vállát. – Most menjen haza kicsit lepihenni. Sorrento rácsapott Kevin kezére. – A francba, ne nyúljon hozzám. – Bocsánat. – Csak mondja meg nekik, amit magának mondtam, oké? Kevin megígérte, hogy megmondja, majd elsietett, próbált nem törődni a rettegéstől a torkában hirtelen kialakult gombóccal. Néhány szomszédos várostól eltérően Mapletonban sosem fordult elő, hogy valaki rendőrök által követett volna el öngyilkosságot, de Kevin úgy érezte, Sorrento legalábbis képzeletben foglalkozik a gondolattal. Terve nem tűnt különösebben kigondoltnak – a rendőröknek nagyobb dolgokkal kell törődniük, mint egy állatkínzásért meg nem fizetett büntetés –, de számtalan módja akadt annak, hogy összeütközést provokáljon ki az ember, ha valóban eltökélte magát. Szólnia kell a rendőrfőnöknek, legyen rá gondja, hogy a járőrök tudják, mivel van dolguk. E gondolatokkal lefoglalva Kevin nem vette észre, hogy egyenesen a korábban a Zion Bible Church lelkészeként dolgozó Matt Jamison tiszteletes felé tartott, mígnem már késő volt, hogy kitérő műveletet tegyen. Csak arra futotta, hogy fölemelje mindkét kezét hiábavaló próbálkozásként, hogy kivédje a lelkész által az

arcába hajított pletykalapot. – Fogja – mondta a tiszteletes. – Van benne egy olyan cikk, amitől kettéáll a füle. Nem látva semmilyen kegyes kiutat, Kevin vonakodva kézbe vette a hírlevelet, amelynek ez a hangzatos, de ormótlan címe volt: „OKTÓBER 14. NEM AZ ELRAGADTATÁS VOLT!!!”, a címlap dr. Hillary Edgersnek, a közkedvelt gyerekorvosnak a fotóját közölte, aki három évvel korábban eltűnt, nyolcvanhét másik helybeli lakossal és világszerte névtelen milliókkal együtt. LELEPLEZŐDTEK AZ ORVOS BISZEXUÁLIS FŐISKOLAI ÉVEI! – harsogta a szalagcím. A cikk alatti keretes idézet így szólt: – Teljes mértékben úgy gondoltuk, hogy meleg volt – tárja fel egy korábbi szobatárs. Kevin ismerte és csodálta dr. Edgerst, akinek ikerfiai egyidősek voltak az ő lányával. A doktornő hetente két estén önkéntesen dolgozott a város szegény gyerekeinek ingyenes klinikáján, előadásokat tartott a PTA-ban (szülői munkaközösségben) olyan témákban, mint „Fiatal sportolók agyrázkódásának hosszú távú hatásai” és „Hogyan ismerjük fel az étkezési rendellenességet”. Emberek ragadták meg folyton a ruháját futballpályákon és bevásárlóközpontokban, orvosi tanácsokra vadásztak, de sosem látszott rajta neheztelés, még csak enyhe türelmetlenség sem. – Jézusom, Matt. Szükség van erre? Jamison tiszteletes elámult a kérdésen. Ápolt, hirtelenszőke, negyven körüli férfi volt, de az utóbbi időben az arca megereszkedett és táskás lett, mintha gyorsított menetrend szerint öregedne. – Ezek az emberek nem voltak hősök. Abba kell hagynunk, hogy hősként kezeljük őket. Úgy értem, ez az egész felvonulás… – A nőnek gyerekei voltak. Nem kell, hogy olyasmiről olvassanak, kivel feküdt le a főiskolán. – De ez az igazság. Nem bújhatunk el az igazság elől. Kevin tudta, fölösleges vitáznia. Ahogy mondják, Matt Jamison tisztességes fickó volt, de elvesztette a tartását. Sok odaadó keresztényhez hasonlóan mélyen megsebezte a Hirtelen Eltávozás, gyötörte a félelem, hogy eljött és elmúlt az Ítélet Napja, és ő hiányzónak találtatott. Míg néhányan az ő pozíciójában kettőzött jámborsággal feleltek, a tiszteletes ellenkező irányba indult; dühösen felvállalta az Elragadás tagadásának ügyét, annak szentelve életét, hogy bebizonyítsa: azok az emberek, akik október 14-én levetették földi láncaikat, se nem voltak jó keresztények, sem pedig különösebben erényes egyének sem. Ennek folyamán makacs oknyomozó újságíróvá és utálatos figurává vált. – Rendben – dünnyögte Kevin, félbehajtva és a farzsebébe gyömöszölve a hírlevelet. – Majd megnézem. TIZENEGY UTÁN pár perccel indultak el. Egy rendőrségi

motoros konvoj ment elöl, nyomukban egy kisebb sereg teherautóval, amelyek változatos polgári és kereskedelmi szervezeteket képviseltek, többnyire olyan régi támogatók, mint amilyen a Nagy Mapletoni Kereskedelmi Kamara, a kábítószer-használat elleni neveléssel foglalkozó D.A.R.E. helyi részlege és az Idős Polgárok Klubja. Egy pár élő bemutatót tartott: az Alice Herlihy Táncintézet tanulói óvatos szvinget adtak elő egy hevenyészett színpadon, miközben a Devlin Brothers Harcművészeti Iskola karatés srácainak tánckara fergetegesen egyszerre hangzó nyögések kíséretében ütéseket és rúgásokat mutattak be az ég felé. Egy alkalmi megfigyelőnek mindez ismerős lehetett volna, nem sokban különbözött más felvonulásoktól, amelyek az utóbbi ötven évben végighaladtak a városon. Csak a sor végén haladó utolsó jármű kínált volna változást: fekete drapériába burkolt, lapos platójú teherautó, rajta egy teremtett lélek sem utazott, üressége erőteljes és önmagáért beszélő volt. Kevinnek polgármesterként a menet nyomában haladó két díszjármű egyikén kellett utaznia, egy kis Mazdában, amelyet Pete Thorne, a barátja és volt szomszédja vezetett. Második helyen gördültek, tíz méterrel egy Fiat Spider mögött, amely a nagy ceremóniamestert, egy csinos, de törékeny külsejű, Nora Durst nevű nőt szállította, aki október 14-én az egész családját elveszítette – a férjét és két fiatal srácát –, amit széles körben a legsúlyosabb tragédiának tartottak Mapletonban. Jelentések szerint Nora aznap korábban kisebb pánikrohamot kapott, azt állította, hogy szédül, émelyeg, és haza kell mennie, de nővérének és egy, az ilyen esetekre felkészülve kéznél lévő önkéntes gyásztanácsadó segítségével túljutott a válságon. Most rendben lévőnek látszott a Spider hátsó ülésén, ide-oda fordult, sápadtan felemelte a kezét, hogy viszonozza az út mentén összegyűlt nézők szórványosan felcsattanó tapsát. – Nem rossz létszám! – jegyezte meg fennhangon Kevin. – Nem számítottam ilyen sok emberre! – Tessék? – üvöltötte a válla fölött Pete. – Felejtsd el! – kiáltotta vissza Kevin, felismerve, hogy reménytelen túlharsognia a rezesbandát. A kürtösök szólama rátapadt az ütközőjére, a „Hawaii Five-O” szertelen változatát játszották olyan sokáig, hogy kezdett arra gondolni, csak ezt az egyetlen számot ismerik. A temetési tempó miatt türelmetlenkedve

a muzsikusok előrenyomultak, röviden megelőzték az autóját, majd hirtelen visszahátráltak, kétségtelenül felfordulást keltve a hátul haladó komor menetben. Kevin elfordult az ülésen, a zenészeken túl próbálta megnézni a felvonulókat, de eltakarta előle a kilátást vörösesbarna egyenruhák, felfújt, komoly fiatal arcok és a napfényben aranyosan csillogó rézhangszerek sűrűje. Ott hátul megy, gondolta, az igazi felvonulás, amilyent még senki sem látott, hétköznapi emberek százai sétáltak kis csoportokban, néhányan táblákat tartottak, mások egy elvitt barát vagy családtag képével díszített pólóban. Látta ezeket az embereket a parkolóban röviddel azután, hogy beálltak saját szakaszaikba, és a látványuk – felfoghatatlan méretű bánatuk – megrázta őt, alig tudta elolvasni a tábláikon szereplő neveket: Október 14. Árvái, Gyászoló Házastársak Koalíciója, Eltávozott Gyerekek Anyjai és Apjai, Megfosztott Testvérek Hálózata, Mapleton Emlékezik Barátaira és Szomszédjaira, A Myrtle Avenue Túlélői, Shirley De Santos Tanítványai, Nekünk Hiányzik Bud Phipps és így tovább. Részt vett néhány nagyobb egyház is – a Bánatos Miasszonyunk, a Temple Beth-El és a St. James Presbyterian elküldte teljes kontingensét –, de hátul elakadtak, mintha meggondolták volna magukat, éppen a mentő járművek előtt. A MAPLETON CENTER zsúfolva volt támogatókkal, az utcát virágokkal szórták tele, amelyek közül sokat teherautó-kerekek zúztak szét, és hamarosan szét fogják taposni őket. A nézők nagy része középiskolás srác volt, de Kevin lánya, Jill és a legjobb barátnője, Aimee nem volt közöttük. A lányok mélyen aludtak, amikor eljött hazulról – szokás szerint túl későig maradtak fenn –, s Kevint nem vitte rá a szíve, hogy felébressze őket, s lelkiereje sem volt Aimee-hez, aki ragaszkodott hozzá, hogy bugyiban és leheletvékony felsőben aludjon, s emiatt nemigen tudott hová nézni. Az utóbbi félórában kétszer is hazatelefonált, bízva benne, hogy a csöngetés felkölti őket, de a lányok nem vették fel. Ő és Jill hetek óta vitatkoztak már a felvonulásról, azon a bősz, félig komoly módon, ahogy életük minden fontos kérdését intézték. Bátorította a lányát, hogy vonuljon fel eltávozott barátnője, Jen tiszteletére, de Jillt nem hatotta meg. – Találd ki, apa, mi van. Jent nem érdekli, vonulok-e vagy sem. – Honnan tudod? – Elment. Szarik mindenre. – Lehet – mondta. – De ha még mindig itt van, csak mi nem láthatjuk? Jill mintha mulatott volna ezen a lehetőségen. – Az szívás lenne. Valószínűleg egész nap két kézzel hadonászik, hogy felhívja a figyelmünket. – Jill végignézett a konyhán, mintha a barátnőjét keresné. Hangosan beszélt, amivel egy félig süket nagyszülőt is megszólíthatott volna. – Jen, ha itt vagy, sajnálom, hogy semmibe

veszlek. Segítene, ha meg tudnád köszörülni a torkod vagy valami. Kevin visszafojtotta ellenkezését. Jill tudta, hogy ő nem szereti, ha a hiányzókkal viccelődik, de azzal semmit sem érne el, ha századszor szólna neki. – Édesem – mondta halkan –, a felvonulás értünk van, nem értük. Jill egy mostanában tökéletesített pillantással nézett rá – a teljes értetlenséget a lehető legapróbb női elnézés enyhítette. Még rafináltabb lett volna, ha még lett volna egy kis haja és nem hordaná azt a szemkihúzót. – Árulj el valamit – kérte Jill. – Miért számít ez annyit neked? Ha Kevinnek lett volna erre a kérdésre jó válasza, boldogan előadta volna. De igazság szerint igazából nem tudta, miért számít olyan sokat, miért nem adja meg magát a felvonulás dolgában, ahogy minden egyéb esetben megtette, amikor az elmúlt évben huzakodtak: a kijárási tilalom, a fej borotválása, bölcs dolog-e olyan sok időt tölteni Aimee-vel, éjszakai iskolai bulizás. Jill tizenhét éves, ezt megértette, és valami visszavonhatatlan módon ellibegett az ő körülötte forgó röppályáról, és azt csinál, amit akar, amikor csak akarja, függetlenül az ő apai óhajaitól. Kevin mégis komolyan azt akarta, hogy vegyen részt a felvonuláson, valami apró módon mutassa ki, hogy még mindig elismeri a család és a közösség igényeit, hogy még szereti és tiszteli az apját, és megtenné, amivel boldoggá teheti. Jill tökéletesen megértette a helyzetet – Kevin is tudta ezt –, de valamilyen okból nem bírta magát rávenni az együttműködésre. Ez persze fájt Kevinnek, de ha érzett is haragot a lánya iránt, azzal automatikus bocsánatkérés társult, magában elismerte, mi mindenen ment keresztül Jill, és ő milyen kicsit tudott segíteni neki. Jill szemtanú volt, s nem volt Kevinnek pszichológusra szüksége annak megállapításához, hogy ezzel Jill egész hátralévő életében küzdeni fog. Jill és Jen együtt lófrált október 14-én, két vihorászó fiatal lány ült egymás mellett egy padon, perecet majszoltak, és egy laptopon egy YouTube-videót néztek. Aztán, egy egérkattintásnyi idő alatt, egyikük eltűnt, a másik pedig üvöltött. És a következő hónapokban, években továbbra is eltűntek körülötte, ha nem is olyan drámai módon. Bátyja elment főiskolára, és sosem jár haza. Anyja kiköltözik a házból, némasági fogadalmat tesz. Csak az apja marad, egy megzavarodott férfi, aki próbál segíteni, de sosem sikerül neki a megfelelő dolgokat mondania. Hogyan is sikerülhetne, amikor ugyanolyan elveszett és nyomokat nem találó, mint ő? Kevint nem lepte meg, hogy Jill mérges vagy lázadó, vagy depressziós. Minden joga megvan ezekre és egyebekre is. Egyedül az lepte meg, hogy Jill még mindig ott volt körülötte, még mindig megosztotta vele a házat, holott könnyedén leléphetett volna

a mezítlábasokkal, vagy felpattanhatott volna egy ismeretlenbe tartó Greyhound autóbuszra. Sok kölyök megtette. Jill másnak látszott, persze, kopasznak és zavarodottnak, ahogy azt akarta, hogy teljesen idegen emberek pontosan megértsék, hogyan érez. De néha, amikor mosolygott, Kevinnek az az érzése támadt, hogy valahol mélyen még a lányában benne él az igazi énje, s mindennek ellenére még rejtélyes módon érintetlen. Ezt a másik Jillt – akivé válni sosem adódott igazi lehetősége – remélte megtalálni a reggelizőasztalnál ezen a reggelen, nem az általa túl jól ismert valóságost: az ágyon összegömbölyödő lányt, aki olyan piásan vagy feldobottan jött haza, hogy az előző éjszakai smink lemosásával sem bajlódott. Arra gondolt, újból telefonál, ahogy közeledtek a Lovell Terrace-hoz, az előkelő zsákutcához, ahová öt évvel korábban a családjával beköltözött. Ez a körzet most ugyanolyan távolinak és képzeletbelinek tűnt, mint a desszkorszak. Bármennyire vágyott is Jill hangjára, saját illemtudása visszatartotta. Nem gondolta helyénvalónak, hogy a felvonulás közepén a polgármester telefonon cseveg. Egyébként is, mit mondana? Szia, édesem. Épp most megyek az utcánknál, de nem látlak… MÉG MIELŐTT ELVESZÍTETTE azok javára a feleségét, Kevin kelletlen tisztelettel viseltetett a Bűnös Maradék iránt. Két évvel ezelőtt, amikor először feltűntek radarernyőjén, tévesen egy ártalmatlan Elragadott-kultusznak tartotta őket, szeparatista fanatikusok csoportjának, amely nem akart többet, mint hogy hagyják őket nyugodtan gyászolni és békében meditálni a második eljövetelig, vagy mire is vártak (Kevin még mindig nem volt tisztában a teológiájukkal, és abban sem volt biztos, hogy ők maguk tisztában vannak-e vele). Még valami olyan érzés is kialakult benne, hogy Rosalie Sussman megnyugvásra talált a hasonlóan megszakadt szívű emberek soraiba lépve, a világtól visszavonulva és némaságot fogadva. Akkoriban a BM mintha a semmiből pattant volna elő, spontán helyi reagálás egy példátlan tragédiára. Időbe telt, amíg rájött, hogy az egész országban hasonló csoportok alakulnak, laza országos hálózattá állva össze, minden csatlakozónak azonosak az alapvető irányelvei – fehér öltözék, cigaretta és kéttagú megfigyelőcsapatok –, de szervezett felügyelet vagy külső beavatkozás nélkül szabályozzák magukat. Szerzetesi külseje ellenére a Mapletoni Káptalan hamar elárulta, hogy becsvágyó és fegyelmezetlen szervezet, amelynek ínyére van a polgári engedetlenség és a politikai színtér. Nemcsak az adók és közműdíjak befizetését tagadták meg, de fittyet hánytak egy sor, a Ginkgo Street-i ingatlanra vonatkozó helyi rendeletre is, tucatnyi embert bezsúfoltak az egy család részére épített otthonokba, szembeszegültek bírósági utasításokkal és árverési

figyelmeztetésekkel, barikádokat építettek a hatóságok távoltartására. Ennek következménye összetűzések sorozata lett, amelyek közül az egyik egy BM-tag agyonlövésével végződött, aki egy házkutatási parancs végrehajtásával próbálkozó rendőrtiszteket kődarabokkal dobált meg. A Bűnös Maradék iránti rokonszenv felszökött az elfuserált razzia után, s ez a rendőrfőnök lemondásához és Malvern polgármester támogatásának nagymérvű csökkenéséhez vezetett; ők ketten adtak engedélyt a műveletre. Hivatalba lépése óta Kevin minden tőle telhetőt megtett a szekta és a város közötti feszültség enyhítéséért, egy sor olyan megállapodásról tárgyalt, amely megengedte a BM-nek, hogy többé-kevésbé kedve szerint éljen, cserében a névleges adók megfizetéséért és bizonyos világosan meghatározott helyzetekben a rendőrségi és mentőautók bejutásának lehetővé tételéért. A tűzszünet tartósnak látszott, de a BM bosszantóan kiszámíthatatlan maradt, esetleges időközönként felbukkant, hogy zavart és nyugtalanságot keltsen a törvénytisztelő polgárok között. Az idén az első tanítási napon több fehérbe öltözött felnőtt ülősztrájkba fogott a Kingman Általános Iskolában, egy egész délelőttre elfoglaltak egy másodikos tantermet. Pár héttel később egy másik csoportjuk egy meccs közben bevonult a gimnázium futballpályájára, lefeküdtek a gyepre, amíg erőszakosan el nem távolították őket a dühös játékosok és nézők. A HELYI HIVATALOSSÁGOK hónapok óta azon tanakodtak, vajon mit tesz a BM a hősök napja ünnepségének elrontására. Kevin két olyan tervezési értekezletet ült végig, amelyen részletesen megvitatták a témát, és átvizsgáltak több lehetséges forgatókönyvet. Egész nap várta, hogy lépjenek, furán keveredett benne a rettegés és a kíváncsiság, mintha a rendezvény mindaddig nem lenne teljes, amíg szét nem rombolják. De sor került a felvonulásra, lezajlott nélkülük, és a végéhez közeledett a megemlékező szertartás. Kevin a Greenway Parkban koszorút helyezett el az Eltávozottak emlékművének lábához, a hátborzongató bronzszobrot az egyik gimnáziumi tanár készítette. Meglepett anyja karjából ellebegő, a mennybe emelkedő csecsemőt akart ábrázolni, de valami félresikerült. Kevin nem volt műkritikus, de mindig úgy látta, hogy a csecsemő zuhan a felemelkedés helyett, az anya pedig képtelen elkapni. Gonzalez atya áldása után egy pillanatnyi csönddel emlékeztek

a Hirtelen Eltávozás harmadik évfordulójára, amit a templomi harangok zúgása követett. Nora Durst beszéde volt az utolsó programpont. Kevin néhány más előkelőséggel együtt a hevenyészett pódiumon ült, és emlékezete szerint kicsit izgatott volt, amikor az asszony a pódiumra lépett. Tapasztalatból tudta, milyen ijesztő lehet egy beszéd elmondása, mennyi ügyességet és magabiztosságot követelt az, hogy akár egy feleekkora hallgatóság figyelmét megragadja. De hamar rájött, hogy alaptalan az aggodalma. A nézők elcsitultak, amikor Nora megköszörülte a torkát, és átlapozta jegyzeteit. Nora szenvedett – ő volt A Nő, Aki Mindent Elveszített –, és szenvedése tekintélyessé tette. Nem kellett megdolgoznia senki figyelméért vagy tiszteletéért. Ráadásul Nora őstehetségnek bizonyult. Lassan és tisztán beszélt – mesteri szónoklat volt, de meglepően sok szónok kihagyta ezt a napot -–, éppen elég elakadás és habozás volt benne, hogy ne látszódjon kicsit túlfényezettnek. Segített az is, hogy vonzó, magas, jó alakú nő, lágy, de nyomatékos hanggal. Hallgatóságának többségéhez hasonlóan ő is egyszerű ruhát viselt, s Kevin azon kapta magát, hogy picit túl sóváran bámulja a varrást a nő farmernadrágja hátsó zsebén, amely olyan kényelmesen illett rá, amilyent ritkán lát az ember hivatalos kormányzati rendezvényeken. Mint észrevette, Nora teste meglepően fiatalos egy harmincöt éves nőhöz képet, aki két srácot is szült. Elveszített két srácot, jutott eszébe, s kényszerítette magát, hogy emelje fel az állát, és összpontosítson valami illendőbbre. A legkevésbé arra vágyott, hogy a The Mapleton Messenger címlapján ott lássa a polgármester színes fényképét, amint egy gyászoló anya fenekével szemez. Nora azzal kezdte, hogy eredetileg a beszéd úgy fogant meg benne, mint élete legeslegjobb napjának ünnepi beszéde. A szóban forgó nap csak pár hónappal október 14. előtt volt, egy üdülés alatt, amit a család a jerseyi tengerparton töltött. Semmi különös sem történt, és akkoriban nem is fogta fel teljesen saját boldogságát. A felismerés csak férje és gyerekei eltávozása után hasított belé, és bőven kijutott neki az álmatlan éjszakákból, amelyeken felmérte mindazt, amit elveszített. Kellemes késő nyári nap volt, mesélte, meleg, enyhén szellős, de olyan ragyogó, hogy folyton napernyőre kellett gondolnia. Valamikor délelőtt a gyerekei – Jeremy hatéves volt, Erin négy; ennél idősebbek nem is lettek – homokvár építésébe kezdtek, olyan komoly lelkesedéssel végezték munkájukat, amilyent a gyerekek olykor a legjelentéktelenebb feladatokban tanúsítanak. Nora és a férje, Doug a közelben egy pokrócon ült, egymás kezét fogták, nézték a kis komoly munkásokat, amint a víz széléhez szaladnak, megtöltik műanyag vödreiket nedves homokkal, majd visszacammognak, fogpiszkáló vékonyságú karjuk megfeszül

a nehéz teher alatt. A gyerekek nem mosolyogtak, de arcuk ragyogott a boldog céltudatosságtól. Az általuk épített erőd meglepően nagy és részleteiben kidolgozott volt; órákon át lekötötte őket. – Nálunk volt a videokameránk – folytatta Nora. – De valamilyen okból nem gondoltunk rá, hogy bekapcsoljuk. Bizonyos mértékig örülök neki. Mert ha videón megvolna az a nap, állandóan azt nézném. A televíziókészülék előtt vesznék el, amint újra meg újra visszatekerem. Arra a napra emlékezve valahogy eszébe jutott egy másik nap, egy múlt márciusi borzalmas szombat, amikor az egész család ágynak dőlt egy gyomorrontástól. Úgy festett, ahányszor felbukkant az ember, valaki más hányt éppen, és nem mindig a vécébe. A ház bűzlött, a gyerekek sírtak, a kutya vonyított, amiért nem engedték be. Nora nem tudott felkelni az ágyból – lázas volt, hol magához tért, hol kábulatba esett –, és Doug sem volt jobban. Délután volt egy rövid időszak, amikor azt gondolta, meg fog halni. Amikor megosztotta férjével ezt a félelmét, a férfi egyszerűen csak bólintott, és annyit mondott: – Oké. – Olyan betegek voltak, még arra sem volt érkezésük, hogy felvegyék a telefont, és segítséget hívjanak. Valamikor este, amikor köztük feküdt Erin a rászáradt hányástól ropogós hajjal, besétált Jeremy, és sírva a lábára mutatott. Woody a konyhába kakilt, mondta . Woody kakilt, én meg beleléptem. – Pokoli volt – mesélte tovább Nora. – Ezt mondogattuk egymásnak. Ez igazi pokol. Természetesen túlestek rajta. Pár nappal később mindenki újból egészséges volt, és a házat is többé-kevésbé rendbe tették. De attól fogva úgy utaltak a Családi Maratoni Okádásra mint életük mélypontjára, az összeomlásra, amely mindent más megvilágításba helyezett. Ha víz öntötte el a pincét vagy Norát tilosban parkolásért megbüntették, vagy Doug elvesztett egy ügyfelet, mindig képesek voltak emlékeztetni egymást, hogy a dolgok lehettek volna még rosszabbak. – Nos – mondogattuk –, legalább nem olyan rossz, mint amikor mindannyian megbetegedtünk. Nora beszédének körülbelül ennél a pontjánál végül megjelentek a Bűnös Maradékok, egy tömegben jöttek elő a park nyugati oldalát határoló kis erdőfoltból. Talán húszan voltak, fehér ruhában, lassan haladtak az összegyűltek felé. Eleinte szervezetlen népségnek látszottak, de ahogy lépkedtek, horizontális vonalat alkottak, s ez az alakzat Kevint egy kereső csapatra emlékeztette. Minden személy egy táblát vitt, ráfestve egyetlen fekete betű, s amikor a színpadhoz hallótávolságon belülre értek, megálltak és a fejük fölé emelték a táblákat. Együttesen a szaggatott betűk a következő szavakat adták ki: ne pazaroljátok tovább a lélegzeteteket.

Haragos morgás hallatszott a tömegből, amely nem méltányolta a félbeszakítást vagy a véleményt. A rendőrség csaknem teljes létszámban ott volt az ünnepségen, és pillanatnyi bizonytalankodás után több rendőr is elindult a betolakodók felé. Rogers rendőrfőnök fent volt a pódiumon, s amikor Kevin fölemelkedett, hogy tanácskozzon vele, bölcs dolog-e összeütközést provokálni, Nora a rendőrökhöz fordult. – Kérem – mondta –, hagyják őket békén. Nem ártanak senkinek. A rendőrök haboztak, aztán visszafogták nyomulásukat, amikor a főnöküktől jelzést kaptak rá. Onnan, ahol ült, Kevin tisztán látta a tiltakozókat, tehát addigra már tudta, hogy köztük van a felesége is. Kevin több hónapja nem látta Laurie-t, és megdöbbent, mennyire lefogyott az asszony, mintha az Elragadtatás szektája helyett egy fitneszközpontban tűnt volna el. A haja őszebb volt, mint amilyennek valaha látta – a BM nem remekelt az ápoltság terén –, de egészében furcsán fiatalnak nézett ki. Talán a szájában lévő cigaretta tette – kapcsolatuk korai szakaszában Laurie dohányzott –, de az előtte álló nő, magasan a feje fölé emelt N betűvel, inkább arra a főiskolán megismert, tréfakedvelő lányra emlékeztette, mint a búskomor, vastag csípőjű asszonyra, aki fél évvel ezelőtt elhagyta. A történtek dacára tagadhatatlan vágyat érzett iránta, egy valóságos és nagyon ironikus mocorgást az ágyékában. – Nem vagyok mohó – folytatta Nora, felvéve ismét beszédének fonalát. – Nem azt a tökéletes tengerparti napot kérem. Csak adassék meg nekem az a rettenetes szombat, amikor mind a négyen betegek és nyomorultak voltunk, de éltünk és együtt voltunk. E pillanatban ez mennyországként hangzik nekem. – Beszédének kezdete óta először elcsuklott a hangja az érzelmektől. – Isten áldjon meg bennünket, akik itt vagyunk, és azokat, akik nincsenek itt. Valamennyien olyan sok mindenen estünk át. Kevin igyekezett szemkapcsolatot teremteni Laurie-val a visszafogott, valamelyest dacos taps közben, de az asszony még csak feléje sem pillantott. Próbálta magát meggyőzni, hogy az asszony saját akarata ellenére csinálja ezt – végül is két szakállas férfi állt a két oldalán, akik közül az egyik kicsit hasonlított Neil Feltonra, arra a fickóra, aki egykoron a városközpontban lévő ínyenc pizzéria tulajdonosa volt. Megnyugtató lett volna azt gondolni, hogy az asszonyt felettesei utasították rá, ne essen kísértésbe, hogy akár némán kommunikáljon a férjével, de a szíve mélyén tudta, hogy nem ez a helyzet. Feléje nézhetett volna, ha akart volna, legalább tudomást vehetett volna annak a férfinak a jelenlétéről, akinek megfogadta, hogy vele éli le az életét. Laurie egyszerűen nem akarta ezt. Utóbb belegondolva azon tűnődött, ő miért nem mászott le

a pódiumról és sétált oda, hogy megmondja: – Hé, rég láttalak. Jól nézel ki. Hiányzol. – Semmi sem állhatta volna útját. Ő mégis csak ott ült, egyáltalán semmit sem csinált, amíg a fehérbe öltözött emberek leeresztették betűiket, megfordultak, és ismét belevesztek az erdőbe. EGY EGÉSZ OSZTÁLYRA VALÓ JILL JILL GARVEY TUDTA, MILYEN KÖNNYŰ romantikussá tenni az eltűnteket, úgy tenni, mintha jobbak lettek volna a valóságosnál, valahogy felsőbbrendűek a hátrahagyott vesztesekkel szemben. Mindezt közelről látta október 14. után, amikor mindenféle emberek – többnyire felnőttek, de néhány kölyök is – rengeteg zagyvaságot mondtak neki Jen Sussmanról, aki igazán semmi különös sem volt, csak egy átlagember, talán picit csinosabb a korabeli lányoknál, de határozottan nem egy angyal, aki túl jó erre a világra. Isten a társaságát akarta, mondogatták . Hiányzott neki Jen kék szeme és szép mosolya. Jót akartak, ezt Jill megértette. Mivel ő úgynevezett szemtanú, a szobában az egyetlen személy, amikor Jen eltávozott, az emberek gyakran hátborzongató gyöngédséggel – mintha gyászoló rokon lett volna, mintha az esemény után ő és Jen testvérekké váltak volna – és fura tisztelettel bántak vele. Senki se figyelt rá, amikor megpróbálta elmagyarázni, hogy ő gyakorlatilag semminek sem volt a tanúja, és ugyanúgy semmilyen nyom sem volt a birtokában, mint a többieknek. A kritikus pillanatban a YouTube-ot nézte, ezt a szomorú, de derűs videót, amint egy kisfiú a saját fejét püföli, azt színlelve, hogy nem fáj neki. Nyilván egymás után háromszor-négyszer, és mire végül felpillantott, addigra Jen eltűnt. Hosszú idő telt el, mire Jill ráeszmélt, hogy barátnője nincs a fürdőszobában. Szegénykénk, hajtogatták . Nagyon nehéz lehet neked, így elveszíteni a legjobb barátnődet. A másik dolog, amiről senki sem akart hallani, hogy már nem voltak a legjobb barátnők Jennel, ha valaha azok voltak egyáltalán, amiben Jill kételkedett, noha éveken át használták ezt a kifejezést, anélkül, hogy különösebben végiggondolták volna: a legjobb barátnőm, Jen; a legjobb barátnőm, Jill. Anyáik voltak legjobb barátnők, nem ők. A lányok csak azért lógtak együtt, mert nem volt más választásuk (abban az értelemben valóban olyanok voltak, mint a testvérek). Együtt vitték őket autón iskolába, egymás házában aludtak, közös családi kirándulásokra jártak, számtalan órát töltöttek a tévékészülék vagy a számítógép képernyői előtt,

múlatták az időt, miközben anyáik teáztak vagy boroztak a konyhaasztalnál. Ez a kényszerbarátság meglepően tartós lett, óvodás kortól a nyolcadik osztály közepéig tartott, amikor Jen hirtelen és rejtélyes átalakuláson ment át. Egyik nap új teste lett – legalábbis Jill szemében ez így tűnt fel –, másnap új ruhái lettek, s egy napra rá új barátokra tett szert, csinos és népszerű lányok Hillary Beardon vezette csoportja, akiket Jen korábban állítólag utált. Amikor Jill megkérdezte, miért jár el olyan emberekkel, akiket ő maga vádolt meg, hogy sekélyesek és ellenszenvesek, Jen csak mosolygott, és azt felelte, valójában helyesek, ha megismeri őket az ember. Nem volt ez ügyben aljas. Sosem hazudott Jillnek, sosem csúfolta a háta mögött. Egyszerűen csak lassan elpárolgott egy más, sokkal előkelőbb röppályára. Látszólagos erőfeszítéseket tett rá, hogy bevonja Jillt új életébe, meghívta (nagy valószínűséggel anyja utasítására) egy egész napos kirándulásra Julia Horowitz tengerparti házába, de mindez igazából a korábbinál csak még nyilvánvalóbbá tette a kettejük között tátongó szakadékot. Jill egész délután idegennek érezte magát, sápadt, egérszürke betolakodónak reménytelen, egyrészes fürdőruhájában, csöndes zavarban szemlélve, ahogy a csinos lányok egymás bikinijét csodálták, összemérték napolajos barnaságukat; és SMS-eket küldözgettek fiúknak kandiscukorszínű telefonjaikról. A leginkább az kápráztatta el, milyen otthonosnak látszott Jen ebben a furcsa környezetben, milyen tökéletesen beleolvadt a többiek társaságába. – Tudom, hogy nehéz – mondta neki az anyja. – De másfelé jár, és talán neked is ezt kellene tenned. Az a nyár – a katasztrófa előtti utolsó – mintha sosem akart volna véget érni. Jill túl idős volt a táborozáshoz, túl fiatal, hogy dolgozzon, és túl félénk ahhoz, hogy fölvegye a telefont és felhívjon valakit. Túl sok időt töltött a Facebookon, Jen és új barátainak fényképét tanulmányozta, s azon tanakodott, valóban mindannyian olyan boldogok-e, amilyennek látszanak. Elkezdték magukat Príma Bosziknak hívni, és majdnem minden fényképnek ez volt a címében: Príma Boszik Jegelve; Príma Boszik Pizsamabulija; Hé, PB-k, mit piáltok? Szorosan rajta tartotta a szenét Jen státusán, nyomon követte Jen Sam Pardóval, osztályuk egyik leghelyesebb srácával bimbózó románcának hullámhegyeit és -völgyeit. Jen Sam kezét fogja, és filmet néz. Jen A LEGJOBBAN CSÓKOL!!! Jen életem leghosszabb két hete. Jen… AKÁRMI Jen megszívatja a pasikat! Jen minden megbocsátva (és még kicsit több is) Jill próbálta utálni, de nem sikerült neki igazán. Mi volt a lényeg? Jen ott volt, ahol lenni akart, általa kedvelt emberekkel,

olyant csinált, ami boldoggá tette. Hogy lehetne ilyenért utálni valakit? Csak azt kell kitalálni, hogyan csinálja meg ugyanezt az ember. Mire a szeptember végre lepörgött, úgy érezte, túl van a legrosszabbon. A gimnáziumra fátylat borított, a múlt eltöröltetett, a jövőt pedig még meg kell írni. Amikor ő és Jen összetalálkoztak az előcsarnokban, köszöntek egymásnak, és annyi. Néha-néha Jill ránézett, és azt gondolta: Most különbözünk egymástól. Az a tény, hogy október 14-én együtt voltak, puszta véletlen volt. Jill anyja valami fonalat vásárolt Mrs. Sussmannak – a két mama azon az őszön nagyokat kötögetett –, és Jill éppen az autóban ült, amikor anyja úgy döntött, bedobja a fonalat. Régi megszokásból Jill az alagsorban kötött ki Jennel, kettesben feszengve beszélgettek új tanáraikról, majd amikor kifogytak a mondandóból, bekapcsolták a számítógépet. Jen kézfejére egy telefonszám volt felírva – Jill akkor vette észre, amikor Jen lenyomta a kapcsológombot, s elgondolkozott, kié lehet –, Jen körméről pedig lepattogzott a rózsaszínű lakk. Laptopjának képernyővédője kettejüket ábrázolta, Jillt és Jent, a felvétel évekkel korábban egy hóviharban készült. Mindketten alaposan be voltak bugyolálva, arcuk kipirult, mosolyogtak, mindketten fogszabályzót hordtak, s büszkén mutattak egy hóemberre, a felépített kedves fickó orra helyén répa volt, a nyakában pedig egy kölcsönkért sál. Már akkor is, amikor közvetlenül mellette ült Jen, még nem angyalként, ősi történetnek, egy elveszett civilizáció ereklyéjének tűnt. JILL CSAK ANYJÁNAK a BM-hez történt csatlakozása után tudta megérteni, hogyan hat az agyra a hiány, hogyan kezdi az ember a hiányszó személy erényeit eltúlozni és a hibáit minimálisra csökkenteni. Persze ez nem ugyanaz. Anyja nem eltűnt-eltűnt, de ez nemigen számított. Bonyolult, kicsit nyomasztó volt a kapcsolatuk – kicsit szorosabb annál, mint ami mindkettőjüknek jó volt –, és Jill gyakran kívánt egy kis távolságot kettejük között, egy kis mozgásteret a maga számára. Várj, amíg főiskolás leszek, szokta gondolni . Olyan megkönnyebbülés lesz, hogy nem fog állandóan a nyakamba lihegni. De ez volt a dolgok normális rendje – felnősz, elköltözöl. Ami nem természetes, hogy anyád hagy ott téged, átmegy a város másik végébe, hogy egy csapat vallásos lököttel éljen együtt egy közös

házban, és elvágjon minden kommunikációt a családjával. A távozása után Jill sokáig azt tapasztalta, hogy gyermeki éhség van benne az anyja jelenléte után. Minden hiányzott, ami az asszonnyal összefüggött, még olyasmi is, ami korábban megőrjítette – a hamis éneklése, ragaszkodása ahhoz, hogy a teljes kiőrlésű búzából készült tészta ugyanolyan jó, mint a szokásos, az, hogy képtelen még a legegyszerűbb tévéfilmek történetét is követni (Várj egy picit, ez ugyanaz a pasas, mint az előző, vagy valaki más?). A rohamszerű vad vágyakozás a semmibe löki ki, utána kába és sírós marad, hajlamos a morcos dühkitörésekre, amelyek óhatatlanul az apja ellen fordulnak, ami teljesen igazságtalan, hiszen nem ő hagyta el őt. E támadások kivédésére Jill listát készített anyja hibáiról, s előhúzta, amikor úgy érezte, érzelgőssé válik: Fura, magas hangú, teljesen hamis nevetés Szar zenei ízlés Ítélkezésre hajlamos Oda se köszönne, ha az utcán találkoznánk Rusnya napszemüvege van Jen megszállottja Társalgás közben olyan szavakat használ, mint hoppá és hanta Nyaggatja a papát a koleszterinje miatt Kocsonyásan löttyedt a karja Istent jobban szereti, mint a családját Ez tényleg működött egy kicsit, vagy talán csak hozzászokott a helyzethez. Mindenesetre végül már nem sírta álomba magát, abbahagyta a hosszú, kétségbeesett levelek írását, amelyekben az anyját kérlelte, hogy menjen haza, és már nem hibáztatta magát olyan dolgok miatt, amelyeket nem tudott irányítani. Az ő döntése volt, tanulta meg önmagát emlékeztetni erre. Senki sem kényszerítette, hogy elmenjen. *** EZEKBEN A NAPOKBAN Jill már csak reggelente hiányolta állhatatosan az anyját, amikor félig még aludt, kibékítetlenül az új nappal. Valahogy nem igazságos lejönni reggelizni, és nem találni őt ott az asztalnál a bolyhos szürke pongyolájában, senki sem öleli őt át, és nem suttogja derűs és részvétteljes hangon Szia, álomszuszék. Jill nehezen szokott felkelni, és anyja mindig hagyott rá teret, hogy lassan és morcosan magához térjen, mindenféle fecsegés és fölösleges dráma nélkül. Ha enni akart, rendben volt, ha mégsem, az sem okozott gondot. Apja megpróbálta követni ezt a lazaságot – ezt a javára kell

írnia –, de egyszerűen nem voltak azonos hullámhosszon. Apja inkább olyan mindig készenlétben lévő típus, mindegy, mikor kelt fel Jill az ágyból, apja mindig élénken és frissen zuhanyozottan nézett fel a reggeli újságból – csodás módon még mindig a reggeli újságot olvasta –, enyhén szemrehányó arckifejezéssel, mintha valamilyen megbeszélt időpontról késett volna el. – Nocsak, nocsak – mondta az apja. – Nézd csak, ki van itt. Azon töprengtem, mikor fogsz előkerülni. – Szia – mormogta, kelletlenül vette tudomásul, hogy ő a szülői feddés tárgya. Apja minden reggel alaposan szemügyre vette, próbálta kitalálni, mit művelt az előző éjszaka. – Kis másnaposság? – érdeklődött, inkább kíváncsian, mint rosszallóan. – Nem igazán. – Csak néhány sört ivott Dmitri házában, talán egy-két slukk az éjszaka vége felé körbejáró jointból, de nem volt értelme belemerülni a részletekbe. – Csak nem aludtam eleget. – Hú – mordult fel az apja, s nem is próbálta leplezni kétkedését. – Miért nem maradsz ma este itthon? Megnézhetünk egy filmet vagy valamit. Mintha meg sem hallotta volna, Jill odacsoszogott a kávéfőzőhöz, és öntött magának egy bögrével abból a frissen pörkölt kávéból, amelyet mostanában kezdtek el vásárolni. Ez kétélű bosszúfegyver volt anyja ellen, aki nem engedte meg Jillnek, hogy a házban kávét igyon, még azt a híg reggeli keveréket sem, amelyet olyan ízletesnek tartott. – Csinálhatok neked egy omlettet – ajánlotta az apa. – Vagy ehetsz csak egy kis gabonapelyhet. Jill leült, megremegett apja nagy, lucskos, a gyűrődéseknél narancssárga sajttól csöpögő omlettjének a gondolatától. – Nem vagyok éhes. – Muszáj enned valamit. Ezt elengedte a füle mellett, s nagyot kortyolt a feketekávéból. Jobb volt így, nyersen és erősen, egyfajta sokk a szervezetnek. Apjának tekintete a mosogató fölötti órára siklott. – Aimee ébren van? – Még nincs. – Negyed nyolc van. – Nem sietünk. Mindketten szabadok vagyunk az első óra alatt. A férfi bólintott, és visszatért az újsághoz, ahogy minden reggel, miután lánya elmondta neki ugyanazt a hazugságot. Jill sosem vette teljesen biztosra, hogy apja elhitte, vagy csak nem törődött vele. Ugyanez a zaklatott megérzés tört rá életének más felnőtteitől is – rendőrök, tanárok, barátnőinek szülei, Derekről a mélyhűtöttjoghurt-boltban, még az autós oktatójáról is. Bizonyos értelemben csalódást okozott, mert sosem lehet igazán tudni, hogy tréfálnak-e az emberrel vagy tényleg sikerül valamit megúszni. – Van valami hír Szent Wayne-ről? – Jill nagy érdeklődéssel

követte a szekta bebörtönzött vezetőjének történetét, morcosan szórakozott a cikkekben szereplő piszkos részleteken, de fivére helyett szégyenkezett is, aki egy sarlatánnak és disznónak bizonyuló emberhez kötötte a sorsát. – Ma semmi sincs – felelte a férfi. – Gyanúm szerint már felhasználták minden jó anyagukat. – Kíváncsi vagyok, mit csinál majd Tom. Az utóbbi pár napban már spekuláltak ezen, de nem jutottak túl messzire. Nehéz elképzelni, mit gondolhat Tom, amikor azt sem tudják, merre van, mit csinál, vagy egyáltalán van-e még valami köze a Gyógyító Ölelés Mozgalmához. – Nem tudom. Valószínűleg elég… Abbahagyták a beszélgetést, amikor Aimee besétált a konyhába. Jill megkönnyebbülten látta, hogy barátnője begombolt pizsamát visel – nem ez volt mindig a helyzet –, bár a viszonylagos erényességet aláásta a mély dekoltázsú pizsamafelső. Aimee kinyitotta a hűtőszekrényt, és sokáig bámult befelé, úgy bólogatott, mintha odabent valami csodálatos dolog zajlana. Aztán előhúzott egy doboz tojást, az asztal felé fordult, arca puha és álmos, a haja elképesztően kócos volt. – Mr. Garvey – szólalt meg –, van rá esély, hogy összecsap egy olyan finom omlettet? SZOKÁS SZERINT a hosszabb úton mentek iskolába, egy Safeway üzlet mögé bújva elszívtak egy gyors jointot – Aimee mindent elkövetett, hogy ne tegye be a lábát a Mapleton Gimnáziumba némi kis zsizsegés nélkül –, aztán a Reservoir Roadon át, hogy megnézzék, lézeng-e valaki érdekes a Dunkin’ Donutsban. A válasz, egyáltalán nem meglepő módon, nemleges lett – hacsak nem minősíti az ember érdekesnek a fánkon nyámmogó öregembereket –, de abban a pillanatban, amint bedugták a fejüket, Jillen úrrá lett valami cukor iránti megátalkodott vágy. – Nem bánod? – kérdezte, szégyenlősen a pult felé pislogva. – Szinte nem reggeliztem. – Nem bánom. Nem az én seggem hízik. – Hé – csapott a karjára. – Nem is kövér a seggem. – Még nem – jelentette ki Aimee. – Egyél még egy kis fánkot. Képtelen volt dönteni a cukormázas és a lekváros között, így Jill, túllépve a problémán, mindkettőből rendelt. Boldogan megette

volna futás közben, de Aimee ragaszkodott hozzá, hogy asztalhoz üljenek. – Mire ez a sietség? – kérdezte. Jill megnézte mobiltelefonján az időt. – Nem akarok elkésni a második óráról. – Nekem tornaórám van – közölte Aimee. – Nem izgat, ha kihagyom. – Nekem kémiadolgozatom van. Amin valószínűleg elhasalok. – Mindig ezt mondod, és mindig A-t kapsz. – Most nem – mondta Jill. Az utóbbi hetekben túl sok óráról hiányzott, és túl sokszor volt beszíva azokon, amelyekre bement. Néhány tárgynál elmegy, ha fűvel keveri, de a kémia nem tartozott közéjük. – Most spicces vagyok. – Kit izgat? Csak egy hülye dolgozat. Engem izgat, akarta mondani Jill, de nem volt benne biztos, hogy komolyan gondolja-e. Izgatni szokta – sok minden szokta izgatni –, és nemigen szokta meg a nemtörődömség érzését, noha nagyon iparkodott. – Tudod, mit mondott a mamám? – kérdezte Aimee. – Azt mondta, amikor gimnáziumba járt, a lányok hiányozhattak a tesiről, ha megjött nekik. Azt mondta, volt egy tanáruk, az a neandervölgyi fociedző, akivel minden órán közölte, hogy menstruációs görcse van, a pasi pedig mindig ezt mondta neki: Oké, ülj fel a tribünre. A pasi fel sem figyelt rá. Jill nevetett, noha már hallotta a történetet. Ez a kevés dolog egyike volt, amit tudott Aimee anyjáról, azt leszámítva, hogy alkoholista, aki október 14-én eltűnt, egyedül hagyva tizenéves lányát a mostohaapjával, akit nem szeretett, és akiben nem bízott. – Kérsz egy falatot? – Jill odakínálta a lekváros fánkot. – Tényleg finom. – Jól van. Tele vagyok. Nem tudom elhinni, hogy megettem azt az egész omlettet. – Ne engem okolj. – Jill a hüvelykujja hegyéről lenyalt egy kis lekvárt. – Próbáltalak figyelmeztetni. Aimee arckifejezése komollyá vált, még egy kicsit szigorúvá is. – Nem kellene kicsúfolnod apádat. Tényleg helyes pasas. – Tudom. – És nem is főz rosszul. Jill nem vitatkozott. Anyjához hasonlítva az apja borzalmas szakács volt, de Aimee ezt nem tudhatta. – Igyekszik – mondta. A cukormázas fánkot három gyors harapással befalta – olyan levegős volt belül, mintha szinte semmi sem lett volna a cukormáz alatt –, majd összeszedte a tálcáját. – Hű – fújt egyet, rettegve a rá váró dolgozat kilátásától. – Gyanítom, jobb, ha megyünk.

Aimee egy pillanatig tanulmányozta. A pult mögötti vitrinre pillantott – fánkok sorakoztak ott fémkosárkáikban, jégben, megszórva porcukorral, üresen és mindenféle édes meglepetéssel tele –, majd visszanézett Jillre. Lassan hamiskás mosoly ült ki az arcára. – Tudod, mit? – kérdezte. – Azt hiszem, eszem valamit. Talán egy kávét is iszom. Kérsz kávét? – Nincs rá időnk. – Dehogy nincs. – Mi lesz a dolgozatommal? – Mi van vele? Mielőtt Jill felelhetett volna, Aimee felkelt a székéről, elindult a pult felé, a farmerja olyan feszes, a lépése olyan ruganyos volt, hogy a helyiségben mindenki odafordult, hogy megbámulja. Mennem kell, gondolta Jill. Aztán a valószerűtlenség érzése tört rá, hirtelen az a tudat, hogy egy rossz álom csapdájába került, a tehetetlenség pánikszerű érzése, mintha nem lenne saját akarata. De ez nem álom volt. Mindössze csak fel kellett volna állnia és el kellett volna indulnia. És mégis ott maradt dermedten a rózsaszínű műanyag széken, ostobán mosolygott, amikor Aimee megfordult és az ajkával a Sajnálom szót formálta, noha arckifejezéséből világos volt, hogy egyáltalán nem sajnálja. Kurva, gondolta Jill . Azt akarja, hogy megbukjak. ILYEN PILLANATOKBAN – és több ilyen akadt, mint amennyit készséggel beismert – Jill elgondolkodott, mit művel, hogyan hagyhatta, hogy összebonyolódjon egy ilyen önző és felelőtlen alakkal, mint amilyen Aimee. Ez nem volt egészséges. És olyan gyakran megtörtént. Csak pár hónappal korábban ismerkedtek meg, a nyár elején; a két lány együtt dolgozott egy rosszul menő fagyasztottjoghurt-üzletben, a lassan múló időt beszélgetéssel töltötték, olykor órákon át. Eleinte gyanakvóak voltak egymással, tudatában annak, hogy különböző törzsekhez tartoznak – Aimee szexi és hebehurgya, élete rossz döntésekkel és érzelgőséggel teli regény; Jill prűd és megbízható, kitűnő tanuló és mintapolgár. Bár egy egész osztályra való Jillem volna, írta nem is egy tanára a bizonyítvány megjegyzések rovatába. Soha senki sem írt ilyent Aimee-ről. A nyár előrehaladtával kezdtek feloldódni afféle igazi barátságban, olyan kapcsolatban, amely a köztük lévő különbségeket egyre jelentéktelenebbé tette. Minden társasági és szexuális magabiztossága ellenére Aimee meglepően törékenynek bizonyult, gyorsan könnyekre fakadt, heves öngyűlöleti rohamok törtek rá; sok vigasztalást igényelt. Jill jobban leplezte szomorúságát, de Aimee értett hozzá, hogy kiszedje belőle, rábírta, hogy olyan dolgokban nyíljon meg, amelyeket senki mással nem

beszélt meg – anyja iránti keserűsége, az apjával való kommunikáció problémái, a megcsalatottság érzése, hogy nem létezik többé az a világ, amelyben felnőtt. Aimee a szárnyai alá vette Jillt, munka után bulikba vitte, bemutatta annak a világnak, amelyet addig hiányolt. Jill eleinte megijedt – akivel találkozott, mind kicsivel idősebbnek látszott és hűvösebb volt nála, noha többségük vele egyidős volt –, de hamar legyűrte félénkségét. Életében először berúgott, füvezett, fennmaradt hajnalig, hogy a folyosón elbeszélgessen olyanokkal, akikre rá sem hederített korábban, olyanokkal, akiket leírt magában lúzerként vagy kiégettként. Egy éjjel nagy merészen levetkőzött, és beleugrott Mark Soller medencéjébe. Amikor pár perccel később kimászott, új barátai előtt meztelenül és csöpögve, más embernek érezte magát, mintha korábbi énjét elmosták volna. Ha anyja otthon lett volna, ebből semmi sem történt volna meg, nem azért, mert anyja leállította volna, hanem mert Jill állította volna le önmagát. Apja próbált közbelépni, de mintha elveszítette volna a tekintélyébe vetett hitét. Egyszer, július végén megbüntette, amikor ájultan talált rá a házuk előtti gyepen, de Jillt nem izgatta a büntetés, apja pedig többé nem hozta szóba. Azt sem panaszolta föl, hogy Aimee kezdett náluk aludni, noha Jill nem beszélte előzetesen meg vele, hogy meghívja. Mire rávette magát, hogy megkérdezze, mi ez az egész, addigra Aimee már a ház tartozékává vált, Tom régi hálószobájában aludt, saját különleges kívánságait hozzáírta a család bevásárlólistájához. Olyasmiket írt fel, amiktől az anyja szívrohamot kapott volna: Pop-Tarts és Hot Packets sütemény, rámen tésztaleves. Jill megmondta az igazat, vagyis hogy Aimee-nek egy kis szünetre volt szüksége, hogy távol legyen a mostohaapjától, aki részegen hazatérve időnkét „nyaggatta”. Még nem nyúlt hozzá, de folyton figyelte, és hátborzongató dolgokat mondott neki, amitől Aimee nehezen tudott elaludni. – Nem kellene ott laknia – mondta apjának Jill. – Nem jó ez a helyzet. – Rendben – felelte az apja. – Ez elég világos. Augusztus utolsó két hete elég szédítő volt, mintha mindkét lány megérezte volna a mulatság lejárati időpontját, és minden cseppjét ki akarta élvezni, amíg lehetett. Egy reggel zuhanyozás után lejött Jill, s arról panaszkodott, mennyire utálja a haját. Mindig olyan száraz és élettelen, nem olyan, mint Aimee-é, amely lágy és sugárzó, és sosem néz ki rosszul, még akkor sem, ha reggel éppen csak kikel az ágyból. – Vágd le – mondta neki Aimee. – Tessék? Aimee bólintott, arca csupa bizonyosság. – Egyszerűen szabadulj meg tőle. Sokkal jobban nézel ki nélküle.

Jill nem tétovázott. Fölment, egy varróollóval nekiesett tunya tincseinek, majd apjának a fürdőszobai mosdó alatt tartott hajvágó gépével fejezte be a munkát. Lelkesítő érezni, hogy a múlt csomókban hullik le, nézni egy új arc felbukkanását, szeme nagy és tüzes, a szája lágyabb és szebb, mint lenni szokott. – Jóságos ég – mondta Aimee. – Ez kurvára félelmetes. Három nappal később Jill életében először szexelt egy általa alig ismert főiskolás sráccal, egy maratoni üvegpörgetős piálás után Jessica Marinetti házában. – Még sosem csináltam kopasz lánnyal – vallotta meg a fiú még aktus közben. – Tényleg? – kérdezte, de nem fáradozott vele, hogy közölje, ő még sosem csinálta. – Rendben van? – Kellemes – felelte a fiú, és az orra hegyével végigsimította Jill koponyáját. – Olyan érzés, mint a smirgli. Nem kezdte magabiztosnak érezni magát, amíg el nem kezdődött az iskola, és látta, hogy régi barátai és tanárai hogyan néztek rá, amikor Aimee-vel végigsétált a folyosón, tekintetükben keveredett a sajnálat és az utálat. Tudta, mire gondolnak – tévútra vezették, a rossz lány megrontotta a jót –, és meg akarta mondani nekik, hogy tévednek. Tehát ő nem áldozat. Aimee mindössze annyit tett, hogy új utat mutatott neki, hogyan lehet önmaga, olyan utat, amelynek most éppen ugyanannyi értelme volt, mint azelőtt a réginek. Ne hibáztassátok őt, gondolta Jill . Én döntöttem. Hálás volt Aimee-nek, de tényleg, és örült, hogy ő meg segíteni tudott neki, hogy egy tartózkodási helyet találjon, amikor szüksége lett rá. De még így is kezdett sok lenni neki az együttlét, testvérként éltek, megosztották ruháikat, ételeiket és titkaikat, minden este együtt buliztak, majd együtt kezdték a reggelt. Ebben a hónapban még a vérzésük is egyszerre jött meg, ami tényleg vicces. Egy kis szusszanásra volt szüksége, egy kis időre, hogy utolérje magát a leckékkel, apjával lógjon egy kicsit, talán hogy végigmenjen a mindennapi postával érkező főiskolai anyagok némelyikén. Csak egy-két napra, hogy összeszedje magát, mert néha kis gondot okozott megtalálni a kettőjük közötti határvonalat, azt a helyet, ahol Aimee véget ér és megkezdődik Jill. CSAK NÉHÁNY sarokra voltak az iskolától, amikor a Prius csöndben melléjük gördült. Ez olyasmi volt, ami sosem szokott megtörténni Jillel, de most folyton megtörtént, amióta együtt lóg Aimee-vel. Az utas felőli ablakot leeresztették, kieresztve a csípős novemberi reggelbe egy kis fűillatú reggae zenét. – Hé, hölgyek – szólt ki Scott Frost. – Mizújs? – Nem sok – felelte Aimee. Megváltozott a hangszíne, amikor fiúkkal beszélt – Jill mélyebbnek hallotta, egy kis ugratás vegyült bele, ami még a legbanálisabb kijelentést is homályosan intrikussá

tette. – Veled mizújs? Adam Frost áthajolt a sofőrülésből, a feje néhány centivel a fivére háta mögött imbolygott, amitől kicsit a Mount Rushmore-t idézte fel. A Frost ikrek híresen jóképűek voltak, szögletes állú, álmos szemű naplopók, sportolókéhoz hasonló karcsú testük lehetett volna, ha nem pazarolják el az idejüket. Jill teljesen biztos volt benne, hogy az előző évben végeztek, de még mindig sokszor látta őket az iskolában, többnyire a műteremben, bár a jelek szerint sosem folytattak semmilyen művészeti tevékenységet. Csak üldögéltek, mint a nyugdíjasok, jó szándékú légkört árasztva figyelték az ifjú igyekvőket. A rajztanár, Ms. Coomey láthatóan élvezte a társaságukat, velük csevegett, nevetgélt, miközben a diákok önállóan dolgoztak. A tanárnő ötven körül járt, férjnél volt, túlsúlyos volt, de ettől függetlenül iskolaszerte elterjedt a pletyka, hogy ő és a Frost fivérek alkalmanként összejönnek a szertárban a tanárnő üres óráiban. – Ugorjatok be – kiáltotta ki Adam. A jobb szemöldökében egy sor piercinget viselt, az emberek elsősorban ennek révén különböztették meg Scott fivérétől. – Menjünk egy kört. – Iskolába kell mennünk – mormogta Jill, inkább Aimee-hez beszélve, mint az ikrekhez. – Basszátok meg – mondta Scott. – Gyertek, lógjunk egyet a házunkban, jó móka lesz. – Miféle móka? – tudakolta Aimee. – Van egy pingpongasztalunk. – És egy kis Vicodinunk – tette hozzá Adam. – Most te beszélj. – Aimee reménykedő mosollyal Jillhez fordult. – Mit gondolsz? – Nem tudom. – Jill érezte, hogy arcán szétáradt a zavarodottság forrósága. – Mostanában sokat hiányoztam az iskolából. – Én is – mondta Aimee. – Még egy nap nem számít. Ésszerű érv volt. Jill az ikrekre pillantott, akik együtt bólogattak a „Buffalo Solder” ritmusára, bátorító tudatalatti üzenetet küldtek. – Nem tudom – ismételte meg. Aimee félreérthetetlenül mosolygott, de Jill nem mozdult. Nem értette, mit tartja vissza. A kémiadolgozatot már írják. A nap többi része csak lábjegyzet a balsikeréhez. – Bármi lesz is. – Aimee kinyitotta az ajtót, bemászott a hátsó ülésre, s mindvégig Jillt bámulta. – Jössz? – Jól van így – felelte Jill. – Srácok, menjetek csak. – Biztos vagy benne? – kérdezte Scott, miközben Aimee becsukta az ajtót. A fiú őszintén csalódottnak látszott. Jill bólintott, Scott ablaka zümmögve becsukódott, lassan eltakarta szép arcát. A csukott ablakú Prius egy-két pillanatig nem mozdult, miként Jill sem. Sajnálat hasított belé, amint a sötétített

üvegre meredt. – Várjatok! – kiáltotta. Saját fülében hangosnak, szinte kétségbeesettnek hallotta a hangját, de ők nyilván nem hallották, mert az autó nekilendült, éppen amikor az ajtó felé nyúlt, és csöndesen végiggördült az utcán – nélküle. MÉG EL VOLT SZÁLLVA, amikor beért az iskolába, de nem olyan vihogósan, ahogyan Aimee-vel a legtöbb reggelen, mint egy idétlen kalandban, amikor mindketten kémet játszanak, vagy összetörnek valamit, ami még csak nem is vicces, de ettől még harsányabban nevetgélnek. A mai zsongás nehéz és szomorú volt, fura rossz hangulat volt. Hivatalosan jelentkeznie kellett volna a központi irodában, de ez egyike volt azoknak a szabályoknak, amelyekre többé már senki sem figyelt, egy sokkal rendezettebb és engedelmesebb kor maradványa volt. Jill csak öt hete járt középiskolába a Hirtelen Eltávozás előtt, de még mindig élénken élt emlékezetében, milyen volt akkor, a tanárok komolyak és számon kérők, a gyerekek figyelmesek és motiváltak, telve energiával. Csaknem mindenki játszott valamilyen hangszeren vagy sportolt valamit. Senki sem dohányzott a mosdóban; azért felfüggesztés járt, ha valakit a folyosón kaptak rajta. Akkoriban gyorsabban jártak az emberek – legalábbis így emlékezett vissza –, és úgy látszott, pontosan tudják, hová mennek. Jill kinyitotta a szekrényét, és felkapta A mi városunk egy példányát, amibe még bele sem kezdett, noha angolórán az utóbbi három héten erről beszélgettek. Még tíz perc volt a második óra végéig, ő pedig boldogan huppant volna le a padlóra, hogy átlapozza legalább az első oldalakat, de tudta, hogy képtelen lenne összpontosítani, hiszen éppen vele szemben ott ült Jett Oristaglio, a Mapletoni Gimnázium vándor dalnoka, akusztikus gitárját pengette, és ezredszer énekelte el a „Fire and Rain” című dalt. A daltól libabőrös lett. Arra gondolt, benéz a könyvtárba, de nem volt elég idő semmire sem, ezért úgy gondolta, egyszerűen elindul fölfelé az angolra. Útközben tett egy gyors kitérőt Mr. Skandarian szobája előtt, ahol osztálytársai éppen befejezték a kémiadolgozatot. Nem tudta pontosan, mi bújt belé, hogy benézzen. A legkevésbé sem akarta, hogy Mr. S. meglássa, és rájöjjön, hogy nem is beteg. Az teljesen elrontana minden esélyt, hogy a tanár megengedje neki a dolgozat pótlását. Szerencsére a tanár egy szúdokut töltött ki, amikor az ablakon át belesett, teljesen beleolvadt a kis bukszusbokrokba. Nehéz dolgozat lehetett. Albert Chin végzett persze – az iPhone-ját piszkálgatta, hogy agyonüsse az időt –, Greg Wilcox pedig elaludt, de mindenki más dolgozott még, olyasmit csináltak,

mint amikor az ember gondolkodni próbál, és kifutnak az időből – az ajkukat harapdálták; az ujjukra csavarták a hajukat; a lábukat rázogatták. Katie Brennan úgy vakarta a karját, mintha valami bőrbaja volna. Pete Rodriguez pedig ceruzájának radíros felével a homlokát ütögette. Jill egy-két percig csak állt ott, s azt várta volna az ember, hogy valaki felnéz és meglátja, talán odamosolyog vagy gyorsan integet neki. Általában ez szokott történni, amikor dolgozat közben valaki beles az osztályterembe. De mindenki csak folytatta a munkát, vagy aludt, vagy múlatta az időt. Mintha Jill már nem létezett volna, mintha mindössze egy üres pad maradt volna belőle a második sorban, emlékéül annak a lánynak, aki ott szokott ülni. KÜLÖNLEGES VALAKI TOM HARVEY-NEK NEM KELLETT megkérdeznie, miért áll a küszöbén a lány, bőrönddel a kezében. Már hetek óta érezte, hogy egy kis lyukon elszáll testéből a remény – kicsit olyan volt, mint sóherrá válni. Érzelmileg csődbe ment. A lány fanyarul mosolygott, mintha olvasni tudná a gondolatait. – Te vagy Tom? Bólintott. A lány egy borítékot nyújtott át, amelyre az ő nevét írták. – Gratulálok – mondta a lány. – Te vagy az új bébiszitterem. Látta már korábban a lányt, de közelről sosem, és még szebb volt, mint gondolta – apró ázsiai lány, legfeljebb tizenhat éves, lehetetlenül fekete hajjal és tökéletes könnycseppet formázó arccal. Christine, jutott eszébe, a negyedik menyasszony. A lány hagyta, hogy egy ideig bámuljon, aztán ráunt. – Tessék – mondta iPhone-ját előhúzva. – Miért nem fényképezel le? Két nappal később az FBI és az Oregoni Állami Rendőrség letartóztatta Mr. Gilchrestet, egy, a tv-híradóban makacsul „meglepetésszerű kora reggeli rajtaütésnek” nevezett akcióban, noha senkinek sem volt ez meglepetés, legkevésbé magának Mr. Gilchrestnek. Anna Ford árulása óta figyelmeztette követőit az előttük álló sötét időkre, arról igyekezve meggyőzni őket, hogy ez így a legjobb. – Bármi történik velem – írta utolsó e-mailjében –, ne essetek kétségbe. Okkal történik. Bár számított a letartóztatásra, Tom meglepődött a vádak súlyosságán – többszörös, nem előre megfontolt nemi erőszak és szodómia, adóelkerülés, valamint kiskorú illegális átvitele államhatárokon –, és megbántódott a nyilvánvaló elégedettségen, amellyel a hírmagyarázók fogadták azt, amit úgy emlegettek, hogy „a magát messiásnak kikiáltó férfi látványos bukása”, a „döbbenetes állítások”, amelyek „rommá zúzták szent hírnevét”

és „megzavarták a gyorsan növekvő ifjúsági mozgalmat”. Folyton ugyanazt az előnytelen videoklipet játszották le, amelyen a megbilincselt Mr. Gilchrestet gyűrött selyempizsamában, feje egyik oldalára tapadt kócos hajjal kísérik be a bírósági épületbe, mintha akkor rángatták volna ki az ágyból. A képernyő alján a következő felirat futott végig: SZENT WAYNE? SZENT S…T! A KEGYVESZTETT SZEKTAVEZÉR LEBUKOTT SZEXUÁLIS ERŐSZAK MIATT. AKÁR 75 ÉV BÖRTÖN VÁR RÁ. Négyen nézték – Tom és Christine, valamint Tom lakótársai, Max és Luis. Tom egyik fickót sem ismerte túl jól – rájuk került a sor Chicagóból, hogy segítsenek neki a San Franciscó-i Gyógyító Ölelés Központjában –, de annyit meg tudott állapítani, hogy a hírekre való reagálásuk tökéletesen illett jellemükhöz: az érzékeny Luis halkan sírdogált, a forrófejű Max trágárságokat kiabált a képernyő felé, azt hajtogatva, hogy Mr. Gilchrestet hamis vádakkal illetik. Christine a maga részéről furcsa higgadtsággal nézte a tudósítást, mintha minden terv szerint alakult volna. Egyedül férjének pizsamája zavarta. – Mondtam neki, hogy ne viselje – közölte. – Úgy néz ki benne, mint Hugh Hefner. Kicsit elevenebb lett, amikor Anna Ford fejőnőszerű arca megjelent a képernyőn. Anna volt a hatos számú spirituális menyasszony, és a csoportban az egyetlen nem ázsiai lány. Augusztus végén tűnt el a tanyáról, hogy aztán néhány héttel később felbukkanjon a 60 Perc című tévéműsorban, ahol mesélt a világnak azon fiatalkorú lányok háreméről, akik gondoskodtak Szent Wayne minden szükségletéről. Azt mondta, hogy ő tizennégy éves volt a házasságkötésekor; kétségbeesett szökevényként megismerkedett két helyes sráccal a minneapolisi buszállomáson, ételt és szállást kapott, majd elszállították a dél-oregoni Gilchrest-tanyára. Jó benyomást kelthetett a középkorú Prófétában; érkezése után három nappal a férfi gyűrűt húzott a lány ujjára, és ágyba vitte. – Ő nem messiás – jelentette ki, ami aztán meghatározó hangfelvétel lett a botrányban. – Csak egy mocskos öregember. – Te meg Júdás vagy – szólt oda a tévékészüléknek Christine. – Júdás egy nagy kövér segg volt. MINDEN romokban hevert, minden, amiért Tom az utóbbi két és fél évben dolgozott, és amiben reménykedett, de valamiért nem érezte magát annyira összetört szívűnek, mint amire számított. Volt valami határozott megkönnyebbülés a fájdalom alatt, a tudat, hogy

az, amitől rettegtél, végül bekövetkezett, tovább már nem kell a tőle való félelemben élned. Természetesen felmerült egy sor egyéb aggodalmat okozó probléma, de lesz rá idő, hogy később foglalkozzon velük. Ágyát odaadta Christine-nek, így a nappaliban maradt, amikor mindenki elvonult éjszakára. Mielőtt leoltotta a villanyt, elővette a maga Különleges Valakijének – Verbecki a csillagszóróval – fényképét, és néhány másodpercig elmerengett fölötte. Amennyire vissza tud emlékezni, először fordult elő, hogy nem suttogta régi barátjának nevét, nem hangzott el éjszakai könyörgése az eltűntek visszatéréséről. Mi volt a lényeg? Úgy érezte, mintha egy túl hosszú alvásból ébredt volna fel, és nem tud visszaemlékezni az őt fogva tartó álomra. Elmentek, gondolta . El kell őket eresztenem. HÁROM ÉVVEL KORÁBBAN, amikor először érkezett meg a főiskolára, Tom olyan volt, mint mindenki más – normális amerikai srác, egy B+-os diák, aki gazdasági szakra akart járni, a diákszövetség tökös tagja, aki egy tonna sört bevedel, és annyi tüzes csajt megfarkal, amennyit csak bír. Az első néhány nap honvágya volt, vágyott Mapleton ismerős utcáira és épületeire, szüleire és húgára, és az ország felsőfokú oktatási intézményeibe szétszórt összes régi haverjára, de tudta, hogy szomorúsága múlandó, és bizonyos értelemben még egészséges is. Zavarta, amikor más elsőévesekkel találkozott, akik szülővárosukról, olykor még a családjukról is lekicsinylően meséltek, mintha életük első tizennyolc évét börtönben töltötték volna, ahonnan végül kitörtek. A tanítás kezdete utáni szombaton berúgott, és az emeletén lévő nagy bandával kiment egy futballmeccsre, arcát félig narancsszínűre, félig kékre festve. A diákok mind egy szektorba koncentrálódtak a kupolás stadionban, egyetlen organizmusként üvöltöttek és énekeltek. Lelkesítő volt úgy beleolvadni a tömegbe, érezni, ahogy egyénisége felolvad valami nagyobba és hatalmasabba. A Narancsok győztek, és azon az éjszakán, egy sörös diákszövetségi bulin megismerkedett egy lánnyal, akinek hozzá hasonlóan volt kifestve az arca, hazament vele, s felfedezte, hogy a főiskolai élet túlmegy minden várakozásán. Még élénken emlékezett rá, milyen érzés volt a lány szobájából hazasétálni napkeltekor, kifűzött cipőben – aktus közben eltűnt a zoknija és a bokszeralsója –, emlékezett a spontán pacsizásra egy sráccal, aki az ő tükörképeként tántorgott át a kollégium udvarán; tenyereik összecsattanása diadalmasan visszhangzott a hajnali csendben. Egy hónap múlva mindez véget ért. Október 15-én elhalasztották a tanítást; hét napot

kaptak rá, hogy összecsomagolják a holmijukat és kiürítsék az épületeket. Az utolsó hét elmosódó, zavarodott búcsúzkodásként élt az emlékezetében – a hálótermek lassan kiürültek, valaki egy csukott ajtó mögött elfojtottan sírt, telefonjaikat zsebre vágó emberek káromkodtak halkan. Volt néhány kétségbeesett buli, egyikük súlyos verekedéssel ért véget, sort kerítettek egy sebtében összehozott megemlékező szertartásra a kupolában, amelyen a rektor komoran felsorolta az emberek által Hirtelen Eltávozásnak nevezett esemény egyetemi áldozatainak nevét. A névsorolvasáskor elhangzott Tom pszichológiatanárának neve és angol osztályából az egyik lányé is, aki egypetéjű ikertestvérének eltűnését megtudva túladagolta magát altatókkal. Tom semmi rosszat sem tett, de emlékezett rá, hogy fura szégyenkezést – személyes kudarcot – érzett, amiért távozása után olyan hamar hazatért, mintha megbukott vagy fegyelmi okokból eltávolították volna. De kényelmet is talált, megnyugtató volt visszatérni a családjához, mindannyiukat ott találta, noha a húga jelenléte csak egy hajszálon múlott. Tom néhányszor érdeklődött nála Jen Sussmanról, de húga nem volt hajlandó beszélni róla, vagy azért, mert túlságosan felizgatta – ez volt az anyja elmélete –, vagy azért, mert beteg volt az egész témától. – Mit akarsz, mit mondjak? – förmedt rá fivérére. – Egyszerűen csak felszívódott a picsába, rendben? Néhány hétig csak üldögéltek, négyesben, DVD-t néztek, társasjátékokat játszottak, akármit, hogy elterelje figyelmüket a tévéhíradók egyhangúságáról – ugyanannak a pár alapvető ténynek a rögeszmés ismételgetése, a folyamatosan növekvő számú eltűntek állandó felsorolása, interjú interjú hátán sérült szemtanúkkal, akik ilyesmiket mondtak: Közvetlenül mellettem állt… vagy Csak egy pillanatra fordultam el…, majd a hangok zavarodott kis kuncogásba haltak el. A tudósítások eltértek a szeptember 11-eiektől, amikor a csatornák az égő tornyok képét ismételgették. Október 14. sokkal zavarosabb volt, nehezebb volt megragadni a lényeget: tömeges karambolok az autópályákon, néhány vasúti roncs, számos kis repülőgép és helikopter lezuhanása – az Egyesült Államokban szerencsére nem zuhantak le nagy utasszállító gépek, bár jó néhányat megrémült másodpilótáknak kellett földre tenniük, egyet egy utaskísérő tett le, aki utóbb népi hőssé vált egy kis időre, fényes foltként a sötétség tengerében –, de a média képtelen volt megállapodni egyetlen olyan képben, amely

meg tudná idézni a katasztrófát. Nem akadtak gyűlöletes rossz alakok sem, ami még inkább megnehezítette, hogy valamit a középpontba állítsanak. Tévénézési szokásoktól függően nézhetett az ember szakértői vitákat egymásnak ellentmondó vallási és tudományos magyarázatok érvényességéről, hogy csoda történt-e vagy tragédia; vagy nézhetett az ember végeérhetetlen sorozatokban habkönnyű összeállításokat az eltávozott celebek – John Mellencamp és J. Lo, Shaq és Adam Sandler, Miss Texas és Greta Van Susteren, Vlagyimir Putyin és a pápa – életéről. Annyiféle szintje volt a hírnévnek, és valamennyit összekeverték – a Verizon-hirdetésekben szereplő pasas és a Legfelsőbb Bíróság nyugalmazott bírája, a latin-amerikai zsarnok és a képességeit soha teljesen ki nem futó középpályás, az agyafúrt politikai tanácsadó és az a csaj, akit a The Bachelor ban megsértettek. A Food Network szerint a szakácssztárok kis világát aránytalanul nagy csapás érte. Tom eleinte nem bánta, hogy otthon van. Értelmes dolog volt ilyen időkben ragaszkodni a szeretettek közelségéhez. A levegőben szinte elviselhetetlen volt a feszültség, az izgatott várakozás hangulata, bár láthatóan senki sem tudta, vajon logikus magyarázatra vagy az eltűnések második hullámára várnak-e. Mintha az egész világ szünetet tartana, hogy mély lélegzetet vegyen, s megacélozza magát, akármi történik is a következőkben. *** SEMMI SEM TÖRTÉNT. Ahogy vánszorogva telt az idő, kezdett felszívódni a közvetlen válság érzése. Az emberek egyre nyugtalanabbá váltak a saját házukban való rejtőzködéstől, baljós spekulációktól. Tom vacsora után kezdett eljárkálni, csatlakozott egy falka gimnáziumi barátjához a Kantinban, egy lestrapált Stonewood Heights-i bárban, amely nem különösebb szorgalommal ellenőrizte a hamis igazolványokat. Minden este egyfajta elegye volt a Hazatérési Hétvégének és az ír halottvirrasztásnak, mindenféle valószínűtlen ember kavarog ott, köröket fizetnek, és távol levő barátokról és ismerősökről mesélnek egymásnak. Végzős osztályuknak három tagja volt az eltűntek között, nem beszélve Mr. Ed Hackney-ről, egyetemesen utált igazgatóhelyettesükről, és egy szerencsétlen beszédhibája miatt mindenki által Golyósnak nevezett pedellusról. Szinte minden alkalommal, amikor Tom betette a lábát a Kantinba, egy újabb kocka került a veszteség mozaikjához,

rendszerint valami homályba vesző személy formájában, akire évek óta nem is gondolt: Dave Keegan jamaicai házvezetőnője, Yvonne; Mr. Boundy, egy gimnáziumi alsós osztályokban helyettesítő tanár, akinek szájszaga legendák témájául szolgált; Giuseppe, az őrült olasz srác, aki a Mario’s Pizza Plus tulajdonosa volt, amíg át nem vette egy goromba albán ürge. Egy kora december este Matt Testa sompolygott hozzá, miközben Tom dartsot játszott Paul Erdmannal. – Helló – köszönt azon a komor hangon, amelyen az emberek október 14-ről szoktak beszélgetni. – Emlékszel Jon Verbeckire? Tom kicsit erősebben hajította el a dartsot, mint akarta. Magasan mellé szállt, kis híján magát a táblát is elkerülte. – Mi van vele? Testa úgy vonta meg a vállát, hogy válaszára nem is volt szükség. – Elment. Paul a padlóra rajzolt vonalhoz lépett. Hunyorgott, mint egy ékszerész, dárdáját pontosan a tábla középső részébe dobta, csak egy-két centivel a középpont fölé és egy kicsit tőle balra. – Ki ment el? – Ez még a te időd előtt történt – magyarázta Testa. – Verbecki a hatodik osztály utáni nyáron elköltözött. New Hampshire-be. – Még óvodás korunk óta ismertem – közölte Tom. – Összejártunk játszani. Azt hiszem, egyszer elmentünk a Six Flags vidámparkba is. Rendes srác volt. Matt tisztelettudón bólintott. – Az unokatestvére ismeri az unokatestvéremet. Így derítettem ki. – Hol volt? – kérdezte Tom. Ez volt a kötelező kérdés. Fontosnak tűnt, de nehéz volt megmondani, miért. Mindegy, hol volt az illető, amikor megtörtént, a helyszín mindig hátborzongatón és szívbemarkolón hatott rá. – A tornateremben. Az egyik edzőgépen. – A francba. – Tom a fejét rázta, elképzelte a hirtelen üressé váló edzőeszközt, a fogantyúk és a pedálok még mintha saját akaratukból mozogtak volna Verbecki utolsó megnyilvánulásaként. – Tudom – ráncolta a homlokát Testa, mintha valami nem stimmelne. – Kicsit gennyes alak volt, ugye? – Nem igazán – felelte Tom. – Szerintem csak kicsit érzékeny volt vagy mi. Az anyja ki szokta vágni a ruháiból a címkéket, hogy ne őrüljön meg tőlük. Emlékszem, hogy az óvodában állandóan levetette az ingét, mert azt mondta, hogy nagyon viszket tőle. Az óvónők mondták neki, hogy ez helytelen, de nem törődött velük.

– Úgy van. – Testa vigyorgott. Minden felelevenedett előtte. – Egyszer aludtam a házukban. Minden villany égett, amikor ágyba bújt, és a „Paperback Writer” című Beatles-dal szólt egyedül vagy valami szar. – „Julia” – mondta Tom. – Az volt az ő varázsdala. – A micsodája? – Paul elhajította az utolsó dárdáját. Hangos puffanással ért célba, éppen a középpont alatt. – Így hívta – magyarázta Tom. – Ha nem szólt a „Julia”, nem tudott elaludni. – Akármi. – Testa nem értékelte, hogy félbeszakították. – Sokszor megpróbált a mi házunkban aludni, de sosem működött. Kimászott a hálózsákjából, pizsibe bújt, fogat mosott. Aztán amikor lefeküdni készültünk, minden elveszett. Az alsó ajka remegni kezdett, ő pedig ilyet szólt: Hapsikám, ne őrülj meg, de fel kell hívnom a mamámat. Paul hátranézett, miközben kihúzta a dárdákat a táblából. – Miért költöztek el? – A fasz sem tudja – felelte Testa. – A papája valószínűleg új munkát kapott vagy ilyesmi. Régen volt. Tudod, hogy van ez – megesküszöl rá, hogy tartod a kapcsolatot, és egy ideig meg is teszed, aztán többé nem látod az ürgét. – Tomhoz fordult. – Arra még emlékszel, hogyan nézett ki? – Valamennyire. – Tom behunyt szemmel igyekezett megidézni Verbeckit. – Olyan dundi, rövid szőke hajjal. Igazán nagy fogakkal. Paul fölnevetett. – Nagy fogak? – Mint egy hódé – magyarázta Tom. – Valószínűleg a költözés után fogszabályozót kapott. Testa fölemelte söröspoharát. – Verbeckire – mondta. Tom és Paul koccintott vele. – Verbeckire – ismételték. Így csinálták. Beszélgetsz az illetőről, iszol rá egyet, és aztán továbbmész. Elég ember tűnt el, hogy ne ragadj le egyetlenegynél. Valamilyen okból azonban Tom nem tudta kiverni a fejéből Verbeckit. Amikor aznap este hazaért, fölment a padlásra, és többdoboznyi régi fényképet átnézett, megfakult képek még abból az időből, mielőtt a szüleinek digitális kamerájuk lett, abból az időből, amikor még postán kellett elküldeni a filmet egy laborba előhívatni. Az anyja éveken át nyaggatta, hogy szkennelje be a fényképeket, de nem tudta rávenni magát. Verbecki számos fényképen felbukkant. Ott volt az iskola gyakorlati foglalkozásán, egy tojást egyensúlyozott egy teáskanálon. Egy fényképen halloweenkor homárnak öltözött a szuperhősök között, és láthatóan nem tette ez boldoggá. Ő és Tom csapattársak voltak T-ballban; egy fa alatt ültek, szinte versenyzőkhöz méltón mosolyogtak, egyforma vörös sapkát és

CÁPÁK feliratú vörös mezt viseltek. Többé-kevésbé úgy nézett ki, ahogy Tom emlékezett rá – mindenesetre szőke és nagy fogú, ha nem is olyan dundi. Az egyik kép különös benyomást tett rá. Közeli kép volt, éjszaka készült, hat-hét éves korukban. Július negyedike körül lehetett, mert Verbecki kezében egy meggyújtott csillagszóró volt, a túlexponált tűzfelhő szinte vattacukornak látszott. Akár ünnepinek is nézhette volna, csakhogy ő félve nézett a kamerába, mintha nem tartotta volna nagyon jó ötletnek, hogy az arcához olyan közel tartanak egy sistergő fémpálcát. Tom nem volt benne biztos, miért tartja olyan érdekesnek a képet, de úgy döntött, nem teszi vissza a többi közé a dobozba. Lehozta és hosszú ideig tanulmányozta, mielőtt elaludt. Szinte úgy tűnt, hogy Verbecki titkos üzenetet küld neki a múltból, egy kérdést tesz fel, amelyre csak Tom tud válaszolni. NAGYJÁBÓL UGYANEKKOR Tom levelet kapott a főiskoláról, amely tájékoztatta, hogy február 1-jén folytatódnak az órák. Ezek látogatása, hangsúlyozta a levél, nem lesz kötelező. Ha egy diák ki akarja hagyni ezt a „speciális tavaszi időszakot”, mindenféle pénzbeli vagy tudományos büntetés nélkül megteheti. – Célunk – magyarázta a rektor – működésünket csökkentett alapon folytatni ebben a széles körű bizonytalanságban, hogy a tanítás és a kutatás létfontosságú küldetését a nélkül teljesítsük, hogy indokolatlan nyomást gyakoroljunk közösségünk azon tagjaira, akik jelen pillanatban még nincsenek felkészülve a visszatérésre. Tomot nem lepte meg ez a nyilatkozat. Sok barátja kapott mostanában hasonló értesítéseket saját iskoláitól. Ez része volt a „Lendítsünk Amerikán” című országos erőfeszítésnek, amelyet az elnök pár héttel korábban hirdetett meg. A gazdaság október 14. után örvénybe került, a tőzsdei árak zuhantak, a fogyasztói költekezés is a mélybe hanyatlott. Gondterhelt szakértők „a gazdasági összeomlás láncreakcióját” jövendölték, ha nem tesznek valamit a lefelé tartó spirál feltartóztatására. – Közel két hónapja szenvedtük el a borzalmas és váratlan csapást – mondta az elnök a nemzethez intézett és fő műsoridőben sugárzott beszédében. – Megrázkódtatásunk és gyászunk, bármilyen hatalmas is, tovább már nem lehet indoka a borúlátásnak és bénultságnak. Újra meg kell nyitnunk iskoláinkat, vissza kell térnünk hivatalainkba, gyárainkba és gazdaságainkba, és el kell kezdenünk helyrehozni életünket. Nem lesz könnyű és nem lesz gyors, de most neki kell fognunk. Mindegyikünknek kötelessége felállni, és megtennünk a magunkét, hogy ismét mozgásba hozzuk ezt az országot. Tom meg akarta tenni a magáét, de őszintén nem tudta, készen

áll-e az iskolába való visszatérésre. Megkérdezte a szüleit, de véleményük csak az ő gondolkodásában meglévő kettősséget tükrözte. Anyja úgy gondolta, otthon kellene maradnia, talán néhány órát felvehetne a helyi főiskolán, aztán szeptemberben visszatérhetne Syracuse-ba, addigra feltehetően minden sokkal világosabb lesz. – Még nem tudjuk, mi folyik – mondta neki az anyja. – Sokkal nyugodtabb volnék, ha itt volnál velünk. – Szerintem vissza kellene menned – vélekedett az apja. – Mi értelme van itt lófrálni és semmit sem csinálni? – Nem biztonságos – hajtogatta az anyja. – Mi lesz, ha történik valami? – Ne légy nevetséges. Ugyanolyan biztonságos, mint itt. – Azt várod, hogy ettől jobban érezzem magam? – kérdezte az asszony. – Nézd – mondta az apja. – Csak annyit tudok, hogy ha itt marad, továbbra is csak eljárkál, és minden este berúg a haverjaival. – Tomhoz fordult. – Tévedek? Tom nem tagadólag megvonta a vállát. Tudta, hogy túl sokat piált, s kezdett azon tűnődni, nincs-e szüksége valamilyen szakember segítségére. De nem lehetett úgy beszélni a piálásáról, hogy ne beszéltek volna Verbeckiről, és erről a témáról tényleg senkivel sem akart beszélni. – Azt hiszed, a főiskolán kevesebbet fog inni? – kérdezte az anyja. Tom egyszerre érezte nyugtalanítónak és érdekesnek, ahogy szülei harmadik személyben beszélnek róla, mintha ő nem lett volna jelen. – Muszáj lesz neki – jelentette ki az apja. – Nem fog tudni berúgni minden este és lépést tartani a munkájával. Anyja mondani kezdett valamit, majd úgy döntött, hogy nem éri meg a gondot. Tomra pillantott, egy pár másodpercig egymás szemébe néztek, némán kérlelte a támogatását. – Mit akarsz csinálni? – Nem tudom – felelte. – Eléggé meg vagyok zavarodva. Végül döntését kevésbé befolyásolták a szülei, mint a barátai. A következő néhány napban egyenként elmondták neki, hogy mindegyikük visszatért a maga iskolájába a második félévre – Paul a floridai FIU-ra, Matt Gettysburgbe, Jason a delaware-i egyetemre. Sokat veszített vonzerejéből az otthon, ha nem lesznek körülötte a haverjai. Anyja higgadtan reagált, amikor Tom közölte vele a döntését. Apja gratulálóan vállon veregette. – Jól fogod érezni magad – jelentette ki. Az út Syracuse-ba sokkal hosszabbnak tűnt januárban, mint szeptemberben tűnt, és nem csak a sztrádán kavargó, a többi autót kísérteties árnyékba burkoló időnkénti havazás miatt. Nyomasztó volt a hangulat az autóban. Tomnak nem sok mondandó jutott az

eszébe, szülei pedig alig szóltak egymáshoz. Így volt ez a hazatérése óta – anyja barátságtalan és visszahúzódó, Jen Sussmanon és a történtek jelentésén merengett; apja türelmetlen, komoran derűs, kicsit túlságosan hajtogatta, hogy a legrosszabbnak már vége, és nekik folytatniuk kell az életüket. Ha másként nem is, gondolta, megkönnyebbülés lesz eljönni tőlük. Miután kitették, szülei nem maradtak sokáig. Nagy vihar közeledett, és útra akartak kelni, mielőtt lecsap. Anyja, a hálóteremből való távozás előtt, egy borítékot nyomott a kezébe. – Ez egy buszjegy. – Olyan hevesen ölelte át fiát, hogy már szinte nyugtalanító volt. – Csak arra az esetre, ha meggondolod magad. – Szeretlek – suttogta a fiú. Apja ölelése gyors, jóformán hanyag volt, mintha egy-két nap múlva ismét találkoznának. – Érezd jól magad – mondta. – Csak egy dobásod van a főiskolán. *** A SPECIÁLIS TAVASZI IDŐSZAK alatt belépett az Alpha Tau Omega diákszervezetbe. A szövetséghez csatlakozást már régóta tervezte – gondolataiban ez a főiskolával volt egyenértékű –, s a folyamat már javában zajlott, mielőtt még beismerhette volna magának, hogy az már a legcsekélyebb mértékben sem számít neki. Amikor megpróbálta elképzelni jövőbeli önmagát, megpróbálta azt is elképzelni, milyen élet vár rá az ATO-ban – a Walnut Place-en lévő nagy házban, a vad bulikon és idétlenkedésekben, a késő éjszakai kanmurikon azokkal a testvérekkel, akik életen át a barátai és szövetségesei lesznek –, minden olyan ködösnek és valószerűtlennek látszott számára, egy olyan filmből való képeknek, amelyet nagyon régen látott, és amelynek már nem emlékszik a történetére. Visszaléphetett volna természetesen, talán ősszel, amikor már jobban érzi magát, újból megsürgethetné, de úgy döntött, kitart. Azt mondta magának, nem akar lelépni Tyler Rucci miatt, aki iskolatársa és fogadott fivére volt, de szíve mélyén tudta, hogy ennél nagyobb tét forgott kockán. Február végén abbahagyta az órákra bejárást – rájött, hogy képtelen összpontosítani az előadókra –, így csak a belépési folyamat maradt neki, hogy valódi kapcsolata legyen a normális főiskolai élettel. Nélküle egyikévé válna azoknak az elveszett lelkeknek, amilyeneket azon a télen az egyetemi tömbben mindenfelé látott az ember, sápadt, vámpírszerű srácok, akik egész nap alszanak, éjszakánként a hálótermekből kiszállingóznak a Marshall Street-i diákközpontba, megrögzötten nézegetik telefonjaikat, megkapják-e a sosem érkező üzeneteket.

A belépés másik előnye, hogy ad valami beszédtémát a szüleivel, akik majdnem mindennap felhívják, hogy ellenőrizzék. Nem volt különösebben ügyes hazudozó, így segített, hogy azt mondhatja, Takarítani mentünk vagy Ágyban kellett reggelit főznünk az idősebb testvéreknek, aztán virágos kötényben fel kellett szolgálnunk, és előadni a készenlétben lévő részleteket, hogy hihetőbbé tegyük ezeket a kijelentéseket. Sokkal nehezebb volt, amikor az anyja az iskolai munkáról faggatta, és rögtönözni kényszerült dolgozatokról és vizsgákról, és a statisztikában szereplő kegyetlen problémákról. – Hányast kaptál arra a dolgozatra? – kérdezte az anyja. – Melyik dolgozatra? – Politikatudomány. Amiről beszélgettünk. – Ja, arra. Újabb B+-t. – Szóval tetszett neki a dolgozat? – Nem igazán mondta. – Miért nem küldöd el nekem e-mailben a dolgozatot? Szeretném elolvasni. – Nem kell elolvasnod, anyu. – Szeretném. – Az anyja szünetet tartott. – Biztos rendben vagy? – Igen, minden remek. Tom folyton azt mondogatta, hogy minden remek – dolga van, barátkozik, tartja a stabil B-s átlagot. Még amikor a diákszövetségről beszélnek, akkor is ügyel rá, hogy a pozitívumokat hangoztassa, olyasmire összpontosít, mint a hétvégi tanulócsoportok, vagy az egész éjszaka tartó, szövetségen belüli karaokebulik, de közben elmulasztja megemlíteni Chip Gleasont, az ATO egyetlen aktív fivérét, aki október 14-én eltűnt. Chip nagyban kísértette a szövetség házát. Volt róla egy bekeretezett arckép a nagy buliteremben, és egy ösztöndíjalapot is létrehoztak az emlékére. Az új jelentkezőknek emlékezetükbe kellett vésniük mindenféke róla szóló személyes információt: a születésnapját, családtagjainak nevét, tíz legkedvesebb filmjét és zenekarát, és a szomorúan megrövidített élete során az általa megdugott lányok teljes névsorát. Ez volt a nehéz rész – összesen harminchét barátnőről volt szó, kezdve az alsós gimnáziumi osztályból Tina Wonggal, és befejezve Stacy Greenglasszal, a bögyös Alpha Chi-ssel, aki vele volt az ágyban október 14-én – fordított helyzetben lovagolt rajta cowgirl stílusban, ha hihetünk

a legendának –, és akit néhány napig kórházban kellett ápolni, mert súlyos érzelmi megrázkódtatáson ment át a fiú aktus közbeni eltűnése miatt. A fivérek némelyike úgy mesélte ezt a történetet, mintha egy vicces anekdota volna, afféle tisztelgés szeretett barátjuk csődörsége előtt, de Tom csak arra tudott gondolni, milyen borzalmas lehetett Stacynek, olyasmi, amiből sosem épül fel teljesen. Egyik este egy Tri Deltes társaságban Tyler Rucci odamutatott egy tüzes diáktársaságbeli lányra a táncparketten, aki egy egyetemi lacrosse-játékossal pörgött. Napbarnított volt, hihetetlenül feszes ruhát viselt, előrehajolt, miközben a fenekét lassan körözve riszálta partnere ágyékához nyomulva. – Tudod, ki ez? – Kicsoda? – Stacy Greenglass. Tom sokáig nézte a lány táncát – Stacy boldognak látszott, kezét végighúzta a mellén, majd le a csípőjén és a combján, barátai kedvéért pornósztárhoz illő fintorokat vágott –, próbálta kitalálni, mit tud a lány, amit ő nem. Kész volt elfogadni azt a lehetőséget, hogy Chip nem sokat jelentett neki. Lehet, hogy csak egy egyéjszakás kefélés volt, vagy egy hasznos alkalmi barát. De mégis valóságos személy volt, valaki, aki aktív és elég fontos szerepet játszott Stacy életében. És ő mégis itt van, csak pár hónappal a fiú eltűnése után, s úgy táncol egy buliban, mintha a fiú sosem létezett volna. Nem mintha Tom ezt ellenezte volna. Korántsem. Csak egyszerűen nem tudta elképzelni, hogyan lehetséges, hogy Stacy túltette magát Chipen, miközben őt még mindig kísérti Verbecki, egy olyan srác, akit évek óta nem látott, s akit valószínűleg meg sem ismert volna, ha október 13-án egymásba futottak volna. De ez volt a helyzet. Állandóan Verbeckire gondolt. Rögeszméje csak tovább erősödött, amióta visszatért az iskolába. Magával hordta azt a buta fényképet – a csillagszórós kis kölyök – akárhová ment, és naponta tucatszor megnézte, magában kántálta régi barátja nevét, mintha valami mantra lett volna: Verbecki, Verbecki, Verbecki, Verbecki. Ez volt az oka a kihátrálásának, hogy hazudott a szüleinek, hogy többé nem festette az arcát kék-narancs színűre, és nem ordított teli torokból a kupolában, és hogy többé nem képzelődött a jövőjéről. Hová a pokolba mentél, Verbecki? A FELVÉTELI FOLYAMAT nagy része a régebbi testvérekkel való ismerkedés volt, meggyőzésük arról, hogy ott a helyed az ATO-ban. Éjszakai pókerezések, pizzavacsorák és maratoni piálós játékok, társasági eseménynek álcázott interjúsorozatok következtek. Tom úgy gondolta, megfelelő

munkát végzett rögeszméjének elleplezésével, megszemélyesítve egy normális, jól beilleszkedett elsőévest – amilyennek lennie kellett –, míg egy este a tévészobában oda nem ment hozzá Trevor Hubbard, azaz Hubbs, egy harmadéves srác, aki a szövetség állandó bohémje/értelmiségije volt. Tom a falnak támaszkodott, úgy tett, mintha érdekelné két jelentkező testvérének számítógépes tekemérkőzése, amikor Hubbs hirtelen mellette termett. – Nagy faszság – mondta halkan, a fejével a széles képernyőjű Sony felé bökve; a virtuális golyó feldöntötte a virtuális bábukat, Josh Freidecker diadalmasan felmutatta égnek tartott mindkét középső ujját Mike Ishima felé. – Ez az egész testvériséges marhaság. Nem tudom, hogyan bírja ki akárki. Tom kétértelműen nyögött egyet, nem tudva biztosan, nem valami trükkről van-e szó, hogy hűtlenségen kapják. Hubbs nemigen tűnt olyannak, aki ilyen játékot űzne, de mégis. – Gyere ide – mondta. – Beszélnem kell veled. Tom kikísérte egy üres folyosóra. Hétköznap este volt, még elég korán, a házban nem volt nagy jövés-menés. – Jól érzed magad? – kérdezte Hubbs. – Én? – kérdezett vissza Tom. – Jól vagyok. Hubbs szórakozott kételkedéssel nézett rajta végig. Kis, inas fiú volt – kiváló sziklamászó –, egyenetlen arcszőrzettel és savanyú arckifejezéssel, ami inkább volt alapvonása, mint aktuális hangulatának tükre. – Nem vagy letörve? – Nem tudom. – Tom határozatlanul megvonta a vállát. – Egy kicsit, talán. – És tényleg be akarsz lépni ebbe a diákszövetségbe, itt akarsz élni ezekkel a szemétládákkal? – Azt hiszem. Úgy értem, arra gondoltam, igen. Minden olyan elcseszett most. Nehéz eldöntenem, mit akarok. – Hallom. – Hubbs elégedetten bólogatott. – Én magam is nagyon boldog voltam. A testvérek többsége nagyon király. – Jobbra-balra pillantott, majd csaknem suttogóra fogta vissza a hangját. – Az egyetlen, akit nem kedveltem, Chip volt. Az egész házban ő volt a legnagyobb seggfej. Tom óvatosan bólintott, igyekezett nem túl meglepettnek látszani. Eddig csak szépeket hallott másoktól Chip Gleasonról – nagyszerű srác, jó sportoló, nagy piás, imádják a hölgyek, született vezér. – Rejtett kamerát tartott a hálószobájában – mesélte Hubbs. – Fel szokta venni a megdugott csajokat, aztán lent a tévészobában le szokta vetíteni a videókat. Egy lányt annyira megalázott, hogy annak el kellett mennie az iskolából. A jó öreg Chipet nem érdekelte. Számára csak egy buta kurva volt, aki megkapta, amit megérdemelt. – Ez szívás. – Tom kísértést érzett, hogy megkérdezze a lány

nevét – nyilván azok között van, amiket bebiflázott –, de úgy döntött, hagyja a dolgot. Hubbs néhány pillanatig a plafont bámulta. Füstjelző volt odafent, vörös fény világított. – Mint mondtam, Chip egy fasz volt. Örülnöm kellene, hogy eltűnt, tudod? – Hubbs tekintete Toméba mélyedt. Mivel naponta látott ilyent a fürdőszobatükörben, Tom gond nélkül megállapította, hogy Hubbs tágra nyílt szeme riadt, telve kétségbeeséssel. – De minden éjjel arról a faszfejről álmodom. Folyton próbálom megtalálni. Egy labirintusban futok, a nevét ordítom, vagy lábujjhegyen megyek át egy erdőn, benézek minden fa mögé. Eljutottam arra a pontra, hogy már le sem akarok feküdni. Néha leveleket írok neki, tudod, csak elmesélem neki, mi újság errefelé. A múlt hétvégén annyira ki voltam ütve, hogy megpróbáltam a homlokomra tetováltatni a nevét. A tetoválós srác nem volt hajlandó megcsinálni – ez az egyedüli oka, hogy nem járkálok Chip Faszfej Gleason nevével a képemen. – Hubbs Tomra nézett. Úgy nézett ki, hogy szinte esdekel. – Ugye, tudod, miről beszélek? Tom bólintott. – Igen, tudom. Hubbs arca picit megenyhült. – Ott van ez a pasi, akiről a neten olvastam. Szombat délután egy rochesteri templomban beszél. Szerintem képes lehet segíteni nekünk. – Egy prédikátor? – Csak egy pasas. A fiát veszítette el októberben. Tom együtt érzőn mordult egyet, de ezzel semmit sem akart mondani. Egyszerűen udvarias volt. – El kellene mennünk – jelentette ki Hubbs. Tomnak hízelgett a meghívás, de kicsit meg is ijedt. Úgy érezte, Hubbs egy picit meghibbant. – Nem tudom – mondta. – Szombaton van a hot dog evő verseny. A jelentkezőknek kell főzniük. Hubbs csodálkozva nézett Tomra. – Hot dog evő verseny? Te most, baszd meg, viccelsz velem? TOM MÉG mindig csodálkozott a Mr. Gilchresttel történt első találkozásának szerény körülményein. Később látja majd a férfit rajongó tömeg előtt beszélni, de azon a hideg márciusi szombaton húsznál nem több ember gyűlt össze a templom túlfűtött alagsorában, mindenki cipőjéről az olvadt hó kis pocsolyái folytak szét a linóleumpadlón. Egy idő múlva Szent Wayne mozgalma elsősorban fiatalokkal kapcsolódott össze, de azon a délutánon

a hallgatóság főleg középkorúakból vagy idősebbekből állt. Tom úgy érezte, nem illik közéjük, mintha ő és Hubbs véletlenül tévedt volna be egy nyugdíjtervező szemináriumra. Természetesen a férfi, akit meglátogatni jöttek, nem volt még híres. Ahogy Hubbs mondta, még „csak egy pasas” volt, egy gyászoló apa, aki bárkihez kész beszélni, aki meghallgatja, ahol csak elérhetik – nem csupán imaházakban, hanem nagyobb központokban, háborús veteránok termeiben és magánházakban. Még az esemény házigazdája – egy magas, enyhén hajlott hátú, fiatalos, Kaminsky tiszteletesként bemutatkozó férfi – is kicsit homályosan beszélt arról, kicsoda Mr. Gilchrest, és mit keres ott. – Jó napot, és üdvözlet szombati előadás-sorozatunk negyedik rendezvényén, amelynek címe „A Hirtelen Eltávozás keresztény nézőpontból”. Köszöntjük mai vendégszónokunkat, Wayne Gilchrestet Brookdale-ből, akit szívesen ajánlott tisztelt kollégám, dr. Finch. – A tiszteletes megállt, hátha valaki meg akarja tapsolni tisztelt kollégáját. – Amikor megkértem Mr. Gilchrestet, adjon címet előadásának, hogy kiírhassam honlapunkra, azt válaszolta, hogy az egy folyamatban lévő munka. Tehát épp olyan kíváncsian várom a mondandóját, mint önök. Azok az emberek, akik Mr. Gilchrestet csak későbbi, karizmatikus megtestesülésében ismerték meg, nem ismerték volna meg az első sorban lévő székből felálló és a csekély létszámú gyülekezet felé forduló férfit. Szent Wayne jövőbeli egyenruhája farmernadrágból és pólóból, meg egy szöges bőr karkötőből állt – egy újságíró „a szektavezérek Bruce Springsteenjének” nevezte –, de akkoriban még sokkal ünnepélyesebb öltözéket kedvelt; azon a napon egy rosszul szabott temetési öltönyt viselt, amely úgy festett, mintha egy kisebb, gyöngébb embertől kölcsönözte volna. A mellénél és a vállán kényelmetlenül szűknek látszott. – Köszönöm, tiszteletes úr. És köszönet mindenkinek, hogy eljött. – Mr. Gilchrest rekedtes, férfias, tekintélyt sugárzó hangon beszélt. Utóbb Tom majd megtudja, hogy az UPS kézbesítő furgonját vezette, de ha azon a délutánon találgatnia kellett volna, rendőrtisztnek vagy gimnáziumi futballedzőnek mondta volna. Ránézett vendéglátójára, és őszintétlen bocsánatkérés gyanánt felvonta a szemöldökét. – Úgy vélem, nem tudtam, hogy keresztény nézőpontból kellene beszélnem. Igazából nem is tudom biztosan, milyen a nézőpontom. Egy szórólap szétosztásával kezdte, eltűnt személyekről szólt, amilyent október 14. után mindenfelé látni lehetett, telefonoszlopokon és szupermarketek hirdetőtábláin. Ez a lap egy csontos kölyök színes képét ábrázolta, a gyerek egy ugródeszkán állt, a hideg miatt átkarolja magát. Keresztbe tett karjai között jól látszottak a bordái; a lába pálcikaként állt ki a fölébe tornyosuló törzsből, amely akár egy felnőtté is lehetett volna. Mosolygott, de a szeme zavartnak látszott; az embernek az volt az érzése, nincs

ínyére a sötét vízbe való ugrás lehetősége. LÁTTÁK EZT A FIÚT? A felirat Henry Gilchrest nyolcéves fiúként nevezte meg. Szerepelt egy lakcím és telefonszám egy bárkinek szóló sürgős felhívással, hogy aki Henryhez hasonló fiút lát, azonnal lépjen kapcsolatba a szüleivel. KÉRJÜK!!! KÉTSÉGBEESVE VÁRUNK MINDEN INFORMÁCIÓT A HOLLÉTÉRŐL. – Ez a fiam. – Mr. Gilchrest gyengéden nézett a szórólapra, szinte megfeledkezett róla, hol van. – Egész délután tudnék mesélni róla önöknek, de annak, ugye, nem sok haszna lenne. Sosem érezték a haja illatát fürdés után, nem cipelték be az autóból, amikor elaludt hazafelé, nem hallották, hogyan nevetett, ha valaki megcsiklandozta. Tehát el kell hinniük nekem: nagyszerű srác volt, mellette örült az ember az életnek. Tom Hubbsra pillantott, tudni szerette volna, ezért jöttek-e ide, hogy egy kék galléros fickó az eltávozott fiára emlékezzen. Hubbs csak a vállát vonogatta, s visszafordult Mr. Gilchrest felé. – A kép alapján nem állapíthatják meg, de Henry a korához képest kicsi volt. Viszont jól sportolt. Nagyon gyors volt. Jók voltak a reflexei és a koordinációs készsége is jó volt. Labdarúgásban és baseballban volt elemében. Próbáltam felkelteni az érdeklődését a kosárlabda iránt, de nem harapott rá, talán a magassága miatt. Párszor elvittük síelni, de azért sem őrült meg. Nem nagyon erőltettük. Úgy számítottuk, majd közli, ha kész újból megpróbálni. Ugye, tudják, miről beszélek? Úgy nézett ki, van elég idő mindenre. Az iskolában Tom nem tudott nyugton megülni az előadásokon. Az első néhány perc után a tanár szavai elmosódtak, értelmetlen zümmögéssé, hatásvadászó kifejezések lassú folyamává váltak. Nyugtalan lett, nem tudott összpontosítani, erőteljesen és gyámoltalanul tudatosult benne fizikai lénye – rángatózó lába, kiszáradt szája, korgó emésztőszervei. Akárhogy helyezkedett is el a székén, a testhelyzetet mindig kényelmetlennek érezte. Valamilyen okból azonban Mr. Gilchrest ellenkező hatást gyakorolt rá. Tom nyugodtnak és világosnak, szinte testetlennek érezte magát, ahogy odafigyelt. Székében hátradőlve hirtelen megjelent előtte a hot dog evő verseny nyugtalanító képe (amit lefújt a szövetség házában), amint nagy fickók tömik az arcukba a húst és kenyeret, pofazacskójuk felpuffad, tekintetük félelemmel és undorral van tele. – Henry okos is volt – folytatta Mr. Gilchrest –, és ezt csak úgy mondom. Egész jól sakkozom, és én mondom önöknek, hétéves korában már alaposan megdolgoztatott. Látniuk kellett volna játék közben az arcát. Teljesen komoly lett, szinte látni lehetett, hogyan pörög az agya. Néha buta lépéseket húztam, hogy bent tartsam a játékban, de ettől csak megdühödött. Ilyeneket mondott: Ugyan már, apa. Direkt csináltad. Nem akarta, hogy segítsenek neki, de veszíteni sem akart.

Tom elmosolyodott, eszébe jutott saját gyerekkorából egy hasonló apa-fiú feszültség, a versengés és biztatás, imádat és neheztelés furcsa keveréke. Futólag beleszúrt a gyengédség, de az érzést valahogy elfojtotta, mintha az apja olyan régi barát lett volna, akivel megszűnt a kapcsolata. Mr. Gilchrest ismét elmerengett a szórólapon. Amikor felpillantott, arca csupasznak, végtelenül védtelennek látszott. Mélyet sóhajtott, mintha víz alá készülne merülni. – Nem fogok sokat beszélni róla, milyen volt a távozása után. Megmondva az igazat, alig emlékszem azokra a napokra. Azt hiszem, ez egy áldás, mint a traumás amnézia, amit az emberek egy autóbaleset vagy nagyobb műtét után kapnak. Egy dolgot mondhatok azonban. Borzalmasan viselkedtem a feleségemmel az első pár hétben. Nem mintha bármit tehettem volna, amitől jobban érezte volna magát – akkoriban nem létezett olyasmi, hogy jobban érezte volna magát. De amit tettem, tovább rontott a dolgokon. Neki szüksége volt rám, én pedig nem tudtam egy kedves szót sem szólni, nem tudtam néha ránézni, kezdtem a kanapén aludni, az éjszaka közepén kilopóztam, és órákon át autóztam, s nem közöltem vele, hová megyek, mikor térek vissza. Ha telefonált, nem vettem föl a telefont. – Azt gyanítom, bizonyos értelemben őt hibáztattam. Nem azért, ami Henryvel történt – tudom, hogy azért senki sem hibás. Én csak… Ezt korábban nem említettem, de Henry egyetlen gyerek volt. Akartunk többet is, de a feleségem Henry kétéves korában ráktól tartott, s az orvosok méheltávolítást ajánlottak. Agyamentnek tűnt akkoriban. – Henry elvesztése után egyfajta megszállottság tört rám, hogy szükségünk van egy másik gyerekre. Nem az ő pótlására – annyira nem őrültem meg –, de egy új kezdet érdekében, tudják? Azt forgattam a fejemben, hogy ez az egyedüli módja, hogy újra élni tudjunk, de lehetetlen volt, őmiatta, mert fizikai-lag képtelen volt nekem másik gyereket szülni. – Úgy döntöttem, elhagyom őt. Nem azonnal, hanem pár hónap alatt, amikor felerősödik, és az emberek nem fognak engem olyan élesen megítélni. Ez volt az én titkom, amitől bűntudatom volt, és valahogy ezért is őt okoltam. És ez egyre rosszabb lett. Aztán egy éjszaka megjelent álmomban a fiam. Tudod, hogyan lát időnként valakiket az ember álmában, nem igazán ők azok, valahogy azonban mégis ők azok. Hát az nem ilyen volt. A fiam volt az, teljesen világosan, és így szólt: Miért bántod az anyámat? Én tagadtam, de ő csak rázta a fejét, mintha csalódott volna bennem. Segítened kell neki. – Zavartan tagadtam, de hetek óta meg sem érintettem a feleségemet. Nem csupán szexuálisan – szó szerint értem, hogy hozzá sem értem. Nem simogattam meg a haját, nem szorítottam meg a kezét, nem veregettem meg a hátát. És ő mindvégig sírt. –

Mr. Gilchrest hangja elcsuklott az érzelmektől. Szinte haragosan törölgette a kézfejével a száját és az orrát. – Így a következő reggel fölkeltem, és megöleltem őt. Átkaroltam, s közöltem, hogy szeretem, és semmiért sem hibáztatom, és szinte olyan volt, mintha csupán attól, hogy kimondtam, igazzá vált volna. És akkor valami más jutott az eszembe. Nem tudom, honnan jött. Így szóltam: Add át nekem a fájdalmad. Én elbírom. – Megállt, majdnem bocsánatkérő arckifejezéssel végignézett hallgatóságán. – Ezt a részt nehéz elmagyarázni. Azok a szavak egyszerűen kicsúsztak a számon, amikor különös rángást éreztem a gyomromban. A feleségem sóhajtott egyet, s elernyedt a karomban. És rögtön tudtam, mindennél világosabban, hogy óriási fájdalom került át testéből az enyémbe. – Tudom, mit gondolnak, és nem hibáztatom önöket, csak elmesélem önöknek, ami történt. Nem mondom, hogy helyrehoztam vagy meggyógyítottam, vagy ilyesmi. Ő mindmáig szomorú. Mert nem valamilyen véges mennyiségű fájdalom lakozik bennünk. Testünk és elménk csak tovább gyártja a fájdalmat. Csak azt mondom, hogy abban a pillanatban átvettem a benne lévő fájdalmat, és a magamévá tettem. És nekem egyáltalán nem fájt. Változás ment végbe Mr. Gilchresten. Egyenesebben állt, és a szívére tette a kezét. – Ekkor tanultam meg, ki vagyok én – jelentette ki. – A fájdalom szivacsa vagyok. Csak magamba szívom, és erősebbé tesz. Az arcán olyan örömteli és magabiztos mosoly áradt szét, hogy szinte más embernek látszott. – Nem érdekel, hisznek-e nekem. Csak azt kérem, adjanak nekem egy esélyt. Tudom, hogy önöknek mind fájdalmaik vannak. Nem volnának itt egy szombat délután, ha nem így lenne. Azt akarom, engedjék, hogy megöleljem önöket, és elvegyem önöktől a fájdalmat. – Kaminsky tiszteleteshez fordult. – Elsőként önt. A lelkész láthatóan vonakodott, de ő volt a házigazda, és nem látott semmilyen udvarias kibúvót. Felkelt székéről, odament Mr. Gilchresthez, útközben kétkedő pillantással nézett végig a közönségen, tudatva velük, hogy részéről ez csak jó tréfa. – Mondja – szólt hozzá Mr. Gilchrest. – Akad-e valaki, aki különösen hiányzik önnek? Olyan személy, akinek a hiánya különösen nyugtalanítja? Akárki. Nem kell közeli barátnak vagy családtagnak lennie. Kaminsky tiszteletest láthatóan meglepte a kérdés. Rövid habozás után megszólalt: – Eva Washington. Osztálytársam volt a Divinity Schoolban. Nem ismertem olyan jól, de… – Eva Washington. – Mr. Gilchrest előrelépett, zakójának az ujja felcsúszott a könyökéig, amint széttárta a karját. – Hiányzik önnek Eva.

Először észrevétlen baráti ölelésnek tűnt, amilyen gyakran előfordul. De aztán meglepő hirtelenséggel megroggyant Kaminsky tiszteletes térde, Mr. Gilchrest pedig felnyögött, szinte úgy, mintha gyomron vágták volna. Arca egy fintorban megfeszült, aztán ellazult. – Hű – mondta. – Ez durva volt. A két ember sokáig fogta egymást. Amikor szétváltak, a tiszteletes hüppögött, egyik kezét a szájához emelte. Mr. Gilchrest a közönség felé fordult. – Első eset – mondta. – Van időm mindenkire. Egy-két pillanatig semmi sem történt. Majd egy keménykötésű asszony állt fel a harmadik sorban, és előrement. Hamarosan a közönség néhány tagja elhagyta székét. – Nincs semmi kényszer – nyugtatgatta Mr. Gilchrest a helyükön maradókat. – Itt vagyok, ha önök készen állnak. Tom és Hubbs a sor vége felé álltak, így mire rájuk került a sor, kiismerték az eljárást. Először Hubbs ment. Mesélt Mr. Gilchrestnek Chip Gleasonról, Mr. Gilchrest elismételte Chip nevét, mielőtt erős, szinte atyai ölelésre magához vonta Hubbsot. – Rendben van -– közölte vele Mr. Gilchrest. – Én itt vagyok. Másodpercek teltek el, mielőtt Hubbs felsikoltott, Mr. Gilchrest pedig hátratántorodott, szeme riadtan kitágult. Tom azt hitte, mindjárt a padlóra rogynak, mint a birkózók, de valahogy sikerült talpon maradniuk, s ingatag táncot jártak, míg aztán visszanyerték egyensúlyukat. Mr. Gilchrest felnevetett, majd megszólalt. – Nyugi, partner – s mielőtt menni engedte, gyengéden hátba veregette Hubbsot. Hubbs roskatagnak és kábának tűnt, amikor visszament a helyére. Mr. Gilchrest mosolygott, amint Tom előrelépett. Közelről a szeme fényesebbnek látszott, mint ahogy Tom várta, mintha belülről ragyogott volna. – Mi a neve? – kérdezte. – Tom Garvey. – Ki az ön különleges valakije, Tom? – Jon Verbecki. Egy srác, akit ismertem. – Jon Verbecki. Magának Jon hiányzik. Mr. Gilchrest széttárta a karját. Tom előrelépett, a férfi erős ölelésébe. Mr. Gilchrest felsőtestét erősnek és izmosnak, ugyanakkor lágynak és váratlanul rugalmasnak érezte. Tom úgy érezte, valami meglazul benne. – Adja ide – suttogta a fülébe Mr. Gilchrest. Később, az autóban, sem Tomnak, sem Hubbsnak nem akadt sok mondandója arról, amit a templom alagsorában éreztek. Mindketten olyannak tűntek, mint akik megértették, hogy ennek leírása meghaladta az erejüket; leírhatatlan volt a testükben szétáradó hála, amit a teher leemelése után éreztek, és az utána következő otthonos érzés, amikor hirtelen eszükbe jutott, milyen

érzés önmaguknak lenni. HAMAROSAN, A FÉLÉV közepe után Tomot szüleitől egy mindinkább izgatott hangüzenet, SMS- és e-mail üzenet arra kérlelte, hogy haladéktalanul lépjen velük kapcsolatba. Annyit sikerült kiderítenie, hogy az egyetem hivatalos figyelmeztetést küldött nekik annak veszélyéről, hogy kibukik az évfolyamról. Néhány napig nem válaszolt, bízva benne, hogy a késlekedés alkalmat ad nekik, hogy lecsillapodjanak, de próbálkozásaik, hogy utolérjék, csak őrültebbek és agresszívabbak lettek. Végül, megijedve fenyegetéseiktől, hogy értesítik az egyetemi rendőrséget, letiltatják a hitelkártyáját és lemondják a mobiltelefonos szolgáltatását, beadta a derekát, s visszahívta őket. – Mi a fene folyik ott? – tudakolta az apja. – Aggódunk miattad – vágott közbe az anyja, aki egy másik készülékről beszélt. – Az angoltanárod hetek óta nem látott téged. És le sem vizsgáztál politikatudományból, amiből azt mondtad, hogy B osztályzatot kaptál. Tom fintorgott. Kellemetlen volt, hogy hazugságon kapták, különösen ilyen nagyon és ostobán. Sajnos csak újabb hazugság jutott az eszébe. – Az én hibám volt. Elaludtam. Kellemetlen lett volna elmondanom nektek. – Ez nem mentség – közölte az apja. – Tudod, mekkorák egy főiskolai szemeszter költségei? Tomot meglepte a kérdés, és kicsit megkönnyebbült. Szülei-nek volt pénzük. Sokkal könnyebb volt egy kis pénz elfecsérléséért bocsánatot kérnie, mint megmagyarázni, mit csinált az utóbbi két hónapban. – Tudom, hogy drága, apa. Tényleg nem veszem készpénznek. – Nem ez a lényeg – mondta az anyja. – Boldogan fizetünk a főiskoládért. De valami nincs veled rendben. Hallom a hangodon. Nem lett volna szabad hagynunk, hogy visszamenj oda. – Jól vagyok – hajtogatta Tom. – Csak annyi, hogy a diákszövetség több időmet veszi el, mint gondoltam. A Pokoli Hét ezen a héten befejeződik, és minden visszatér a normális kerékvágásba. Biztosra veszem, hogy átmegyek minden vizsgámon. Fura csöndet hallott a vonal másik végéről, mintha mindkét szülője arra várna, hogy a másik szólaljon meg. – Édesem – szólt halkan az anyja. – Ehhez már túl késő van.

AZNAP ÉJJEL a diákszövetség házában Tom elmondta Hubbsnak, hogy elmegy az iskolából. Szülei szombaton jönnek, hogy hazavigyék. Kigondolták már az egész életét – főállásban dolgozni fog az apja raktárában, hetente kétszer találkozik egy terapeutával, aki fiatal felnőttek bánattal kapcsolatos rendellenességeire szakosodott. – A jelek szerint bánattal kapcsolatos rendellenességeim vannak. – Isten hozott a klubban – felelte Hubbs. Tom nem említette a szüleinek, de már eljárt egy pszichológushoz az Egyetemi Egészségügyi Szolgálatra, egy bajuszos, könnyes szemű közel-keleti fickóhoz, aki közölte vele, hogy Verbeckivel összefüggő rögeszméje csupán védekezési mechanizmus, és ilyenként hétköznapi, egy füstfüggöny, hogy elterelje a figyelmét sokkal komolyabb kérdésekről és nyugtalanító érzelmekről. Ennek az elméletnek nem volt Tom szemében értelme – mi haszna van egy védekezési mechanizmusnak, ha az elcseszi az ember egész életét? Mi a fenét véd az embertől? – A francba – fakadt ki Hubbs. – Mit fogsz csinálni? – Nem tudom. De nem mehetek haza. Nem most azonnal. Hubbs gondterheltnek látszott. Az eltelt pár hétben ők ketten közelebb kerültek egymáshoz, összekötötte őket a Mr. Gilchresttel kapcsolatos elragadtatásuk. Ellátogattak további két előadására, mindegyiken kétszer akkora volt a hallgatóság, mint az előzőn. A legutóbbit a Keuka College-ban tartották, és izgalmas volt látni, ahogy kapcsolatot teremtett ifjú közönségével. Az ölelési szakasz csaknem két órán át tartott; amikor véget ért, csorgott róla a veríték, alig bírt megállni a lábán, mint egy harcos, aki nagy távolságot tett meg. – Van pár barátom, aki az egyetemen kívül lakik – mondta neki Hubbs. – Ha akarod, néhány napig biztosan meghúzhatod ott magad. Tom összecsomagolta a holmiját, kiürítette bankszámláját, és péntek éjjel kisurrant a hálóteremből. Amikor a szülei másnap megjelentek, mindössze néhány könyvet, egy szétkapcsolt nyomtatót és egy bevetetlen ágyat találtak, meg egy levelet, amelyben Tom kicsit beszámolt Mr. Gilchrestről, és elnézést kért, amiért becsapta őket. Közölte velük, hogy egy ideig utazgatni fog, s megígérte, hogy e-mailben tartani fogja a kapcsolatot. – Sajnálom – írta. – Ez tényleg zavaros idő számomra. De van néhány dolog, amit egyedül kell végiggondolnom, és remélem, tiszteletben tartjátok a döntésemet.

A FÉLÉV VÉGÉIG Hubbs haverjainál maradt, aztán kiadták albérletbe a lakásukat, amikor hazaindultak a nyári szünidőre. Hubbs velük ment; egy autókereskedésben alkalmazták őket, és szabadidejükben önkéntes munkát végeztek Mr. Gilchrestnek, szórólapokat osztogattak, összecsukható székeket állítottak fel, címeket gyűjtöttek egy e-mailes levelezőlistához, bármit, amire szükség volt. Azon a nyáron a dolgok tényleg kezdtek beindulni. Valaki feltett a YouTube-ra egy klipet Mr. Gilchrestről – a felirata szerint A FÁJDALMATOK SZIVACSA VAGYOK –, és vírusként terjedt. Előadásain a tömeg nőttön nőtt, egyre gyakrabban kérték fel beszédekre. Szeptemberre Rochesterben kibérelt egy naftalinszagú episzkopális templomot, hogy maratoni ölelési fesztivált rendezzen minden szombaton és vasárnap délelőtt. Néha Tom és Hubbs ügyelt az előcsarnokban az elárusítóasztalkánál, előadásuk DVD-it, pólókat árusítottak – a legnépszerűbbön elöl az állt, hogy ADD ÁT NEKEM, hátul pedig, hogy ÁT TUDOM VENNI –, és egy magánkiadású, papírkötésű emlékiratot Apai szeretet címmel. Mr. Gilchrest azon az őszön sokat utazott – ekkor volt a Hirtelen Eltávozás első évfordulója –, országszerte előadásokat tartott. Tom és Hubbs azok közé az önkéntesek közé tartozott, akik a repülőterekre fuvarozták, s eközben olyan személyt ismert meg benne, aki fokozatosan elnyerte a bizalmát. Amikor akkor tavasszal nőni kezdett a szervezet, Mr. Gilchrest felkérte őket, vezessék a bostoni részleget, szervezzenek meg és reklámozzanak egy több egyetemet érintő beszédkörutat, és csináljanak még bármi egyebet, amit jónak látnak, hogy tudatosítsák a helyi főiskolások körében azt, amit kezdett a Gyógyító Ölelés Mozgalmának nevezni. Lelkesítő volt ilyen nagy felelősséget kapni, a kezdet kezdetén bekapcsolódni egy jelenségbe, amely olyan váratlanul felemelkedett – mint az ősidőkben egy kezdő internetvállalkozásnál dolgozni, gondolta Tom –, de kicsit szédítő is, hogy minden olyan gyorsan növekszik, hirtelen olyan sok különböző irányba lövell szét. Azon az első bostoni nyáron Tom és Hubbs nyugtalanító pletykákat kezdett hallani olyanoktól, akiket még a rochesteri központból ismertek. Mr. Gilchrest megváltozott, mesélték, hagyta, hogy a hírnév a fejébe szálljon. Vett egy puccos autót, különféle ruhákat kezdett el hordani, és kicsit túl sok figyelmet

fordít az ölelésére felsorakozó rajongó fiatal nőkre és tizenéves lányokra. És kezdte magát „Szent Wayne” néven emlegetni, és utalgatott rá, hogy különleges kapcsolata van Istennel. Jó pár alkalommal fivéreként utalt Jézusra. Amikor szeptemberben megérkezett, hogy Northeasternben megtartsa első előadását egy zsúfolt házban, Tom láthatta, hogy mindez igaz. Mr. Gilchrest új ember lett. Az összetört szívű, gyűrött ruhájú apa eltűnt, helyébe egy napszemüveges, feszes fekete pólós rocksztár lépett. Amikor Tomot és Hubbsot üdvözölte, hangjában dölyfös hűvösség bujkált, mintha ők egyszerűen felfogadott kisegítők, nem pedig elkötelezett követői lettek volna. Utasította őket, adjanak színpad mögé szóló belépőt akármilyen csinos lánynak, aki ígéretesnek látszott, „különösen, ha kínaiak, indiaiak vagy ilyesmik”. A pódiumon nem csak ölelést és rokonszenvet ajánlott; arról beszélt, hogy elfogadott egy Istentől való megbízatást a világ rendbetételére, hogy valamilyen módon számolja fel a Hirtelen Eltávozás okozta kárt. A részletek homályban maradtak, magyarázta, nem azért, mert nem akarja elárulni, hanem azért, mert még ő maga sem ismer minden részletet. Darabokban jutnak el hozzá, látomásszerű álmok sorozatában. – Maradjatok kapcsolatban – mondta hallgatóságának. – Elsőként fogjátok megtudni. A világ rajtunk múlik. Hubbs gondterhelt lett az akkor este látottaktól. Úgy vélte, Mr. Gilchrest megittasult saját Kool-Aidjétől; hogy egy lelkesítő alakból átváltozott a messianisztikus Személyi Kultusz vezérigazgatójává (Tom nem utoljára hallotta ezt a vádat). Néhány napi önvizsgálat után Hubbs közölte Tommal, hogy ő befejezte, hogy miközben szereti Mr. Gilchrestet, nem tudja nyugodt lelkiismerettel tovább szolgálni Szent Wayne-t. Közölte, hogy elutazik Bostonból, visszamegy a családjához Long Islandre. Tom megpróbálta lebeszélni, de Hubbs meggyőzhetetlen volt. – Valami rossz fog történni – mondta. – Érzem. EGY EGÉSZ ÉVBE TELT, míg Hubbs igaza bebizonyosodott, s ez idő közben Tom hű követője és megbecsült alkalmazottja maradt a Gyógyító Ölelés Mozgalmának, segített új területi irodák megnyitásában Chapel Hillben és Columbusban, mielőtt zsíros állást kapott San Franciscóban, ahol tanárokat képezett a Különleges Személyiségek Meditációs Műhelyének vezetésére. Tom szerette a várost, élvezte, hogy havonta új diákok csapatával találkozik. Volt néhány viszonya – az újonc tanárok zömmel nők voltak –, de korántsem annyi, amennyi lehetett volna. Mostanra

más személyiség lett, sokkal zárkózottabb és szemlélődőbb, egyáltalán nem hasonlított arra a festett arcú diákszövetségi fiúra, aki minden lehetséges módon csajokat akart lefektetni. A mozgalom papíron gyarapodott – folyamatosan nőtt a tagság, áradt a pénz, a média felfigyelt –, de Mr. Gilchrest viselkedése fokozatosan kiszámíthatatlan lett. Philadelphiában letartóztatták, miután egy tizenöt éves lánnyal rajtakapták egy szállodai szobában. Az ügyet bizonyíték hiányában lezárták – a lány tartotta magát hozzá, hogy „csak beszélgettek” –, de Mr. Gilchrest hírneve komoly csorbát szenvedett. Számos főiskolai előadását lemondták. és egy időre Szent Wayne jó poénnak számított a késő éjszakai tévéműsorokban, a legújabb megtestesüléseként a réges-régi gazfickónak, Isten Kanos Emberének. Mivel fájt neki a nevetségesség, Mr. Gilchrest otthagyta a New York északi részében lévő főhadiszállását, és egy távoli dél-oregoni tanyára költözött, messze a fürkésző tekintetektől. Tom egyszer látogatott oda, június közepén, hogy részt vegyen egy háromnapos ünnepségen, amely Henry Gilchrest tizenegyedik születésnapja lett volna. Nem volt nagy a készülődés – mintegy száz vendégnek kellett sátrakban aludnia, és osztozniuk kellett néhány gusztustalan hordozható illemhelyen –, de megtiszteltetésnek számított a meghívás, jele annak, hogy a vendég a szervezet belső köreinek tagja. Tomnak többségében tetszettek a látottak – nagy, viharvert ház, úszómedence, működő gazdaság, istállók. Csak két dolog zavarta: a földeken járőröző fegyveresek száma – feltételezések szerint Szent Wayne kapott néhány halálos fenyegetést –, és hat tüzes tizenéves lány megmagyarázhatatlan jelenléte; közülük öten ázsiaiak, akik a főépületben laktak, együtt Mr. Gilchresttel és a feleségével, Torival. A lányok – akiket tréfásan „Szurkoló Osztagként” emlegettek – idejüket a medence melletti napozással töltötték, mialatt Tori Gilchrest edzésként egyedül körbesétált a birtok peremén, erőteljes lélegzetet vett az orrán át, közben bonyolult kargyakorlatokat végzett könnyű súlyzókkal. Tom szerint nem nézett ki túlságosan boldognak, de a buli utolsó éjszakáján Tori a kinti dobogón a mikrofonhoz lépett, és bemutatta

a lányokat mint Mr. Gilchrest „spirituális menyasszonyait”. Belátta, hogy ez nem egy megszokott dolog, de tudatni akarta a közösséggel, hogy a férje az ő áldását kérte – és meg is kapta – e házasságok mindegyikére. A lányok – ott sorakoztak mögötte, idegesen mosolyogtak szép ruháikban – mind édesek és szerények, és korukhoz képest meglepően érettek voltak, nem is beszélve arról, hogy mindannyian bűbájosak voltak. Mint mindenki tudja, ő maga már nem tud több gyereket szülni, s ez gondot okozott, mert mint Isten nemrégiben feltárta Szent Wayne-nek, az a végzete, hogy egy olyan gyermek apja legyen, aki helyre tudja hozni a szétrombolt világot. E lányok egyike – Iris vagy Cindy, vagy Mei, vagy Christine, vagy Lam, vagy Anna – lesz e csodálatos gyereknek az anyja, de csak az idő döntheti el, melyikük. Mrs. Gilchrest azzal fejezte be, hogy a szerelem közte és Szent Wayne között ugyanolyan erős és vibráló maradt, mint amilyen esküvőjük napján volt. Megnyugtatott mindenkit, hogy továbbra is nagyon boldogan élnek együtt örökre férjként és feleségként, társként és legjobb barátként. – Bármit tesz a férjem – mondta –, száztíz százalékig támogatom, és remélem, ti is így cselekedtek! Ordítás harsant a tömegből, amikor Mr. Gilchrest fölugrott az emelvényre, és a színpadon átvágva egy csokor rózsával ajándékozta meg a feleségét. – Hát nem ő a legnagyobb? – kérdezte. – Én vagyok a világ legszerencsésebb fickója, vagy micsoda. A spirituális menyasszonyok tapsolni kezdtek, amint Mr. Gilchrest megcsókolta törvényes feleségét, s a tömeg követte a példájukat. Tom mindent megtett, hogy a többiekkel tartson, de óriásinak és ólomsúlyúnak érezte a kezét, olyan nehéznek, hogy alig tudta szétfeszíteni. CHRISTINE közölte, hogy unatkozik, mert csapdában érzi magát egész nap a házban, mint egy fogoly, így Tom elvitte egy szélvész gyorsaságú városnézésre. Örült, hogy valamilyen indokkal eltávozhat az irodából. Olyan volt odabent, mint egy temetés – sorozatban szemináriumok, semmi tennivaló, csak ott ülni Maxszal és Luisszal, e-mailekre és alkalmanként telefonokra válaszolni, papagájként ismételgetni a központ által előre kiadott szövegeket: a díjak csekélyek; Szent Wayne ártatlan, amíg be nem bizonyosodik bűnössége; egy szervezet nagyobb egyetlen embernél; hitünk megingathatatlan marad. Klasszikus San Franciscó-i nap volt, hűvös és ragyogó, a tejfelszerű reggeli köd vonakodva megadta magát a tiszta kék égboltnak. A szokásos dolgot csinálták – sikló, halászkikötő, Coit

Tower és North Beach, Haight Ashbury és Golden Gate Park –, Tom a kedélyes idegenvezető szerepét játszotta, Christine kacagott olcsó viccein, udvariasan dörmögött félig elfelejtett tényein és újra felelevenített anekdotáin, ugyanolyan boldog volt, mint Tom, hogy kis ideig Mr. Gilchresten kívül valami másra is gondolhatott. Tomot meglepte, milyen jól kijöttek egymással. A házba visszatérve a lány kis gondot okozott, kissé túlságosan érdekelte, hogy valami rangot szerezzen, mindenkit emlékeztetett az ő szervezeten belüli fennkölt státusára. Semmi sem volt elég jó – matracágya túl göröngyös, az ételnek fura íze van. De a friss levegő korábban elleplezett kedvességet hozott ki belőle, rámenős tizenéves energiát, amely eddig királyi viselkedése mögött rejtőzött. Berángatta Tomot márkás ruhaüzletekbe, elnézést kért hajléktalanoktól, amiért nem volt nála aprópénz, s néhány sarkonként megállt, hogy lenézzen az öbölre, s kijelentse, hogy csodálatos látvány. Christine figyelme hol elkalandozott, hol visszatért hozzá. Igen, a lány egy látogatóban lévő előkelőség – Mr. Gilchrest felesége vagy akármi –, de ugyanakkor gyerek is volt, fiatalabb Tom húgánál, és sokkal kevésbé beszédes, egy ohiói kisvárosi lány, aki mindaddig, míg el nem szökött otthonról, sosem járt Clevelandnél nagyobb városban. De nem is igazán olyan, mint a húga, mert az emberek nem szoktak megállni és megbámulni Jillt, amikor az utcán sétál, nem torpantak meg földöntúli szépsége láttán, nem találgatták, valamilyen híresség-e, a tévében látták-e vagy ilyesmi. Nem tudta biztosan, hogyan bánjon Christine-nel, magát személyi titkárnak vagy egy pótbátynak, esetleg egy segítőkész barátnak, egy figyelmes, kicsit idősebb srácnak gondolja-e, aki körbevezeti őt egy ismeretlen metropolisban. – Kellemes napom volt – közölte vele a lány egy késő délutáni falatozáskor az Elmore-ban, egy Cole Street-i kávézóban, amely tele volt mezítlábasokkal, olyan hippikkel, akik célköröket festettek a homlokukra. Az öböl környéke volt spirituális hazájuk. – Jó kívül lenni a házon. – Bármikor – felelte Tom. – Boldogan megteszem. – Óóó. – Hangja halk, kicsit flörtölős volt, mintha valami jó hír visszatartásával gyanúsította volna meg a fiút. – Hallottál valamit? – Miről? – Tudod. Hogy mikor száll ki. Hogy mikor mehetek vissza. – Hová vissza? – A tanyára. Tényleg hiányzik. Tom nem volt benne biztos, mit mondjon neki. A lány ugyanazt a tévériportot látta, mint ő. A lány tudta, hogy Mr. Gilchresttől megtagadták az óvadékot, és a hatóságok keményen játszanak, elkobozták a szervezet vagyonát, letartóztattak számos magas és középszintű embert, szorongatták őket, hogy terhelő információt csikarjanak ki belőlük.

Az FBI és az állami rendőrség nem csinált titkot a tényből, hogy aktívan keresték a fiatalkorú lányokat, akikről Mr. Gilchrest azt állította, hogy feleségül vette őket – nem azért, mert bármi rosszat követtek el, hanem azért, mert súlyos bűncselekmény áldozatai voltak, veszélyeztetett kiskorúak, akik orvosi ellátásra és pszichológiai tanácsadásra szorulnak. – Christine – mondta –, nem mehetsz oda vissza. – Muszáj – felelte a lány. – Ott lakom. – Vallomásra kényszerítenek. – Nem fognak – dacosnak hangzott, de Tom látta szemében a kétséget. – Wayne azt mondta, minden rendben lesz. Tényleg jó ügyvédei vannak. – Nagy bajban van, Christine. – Nem dughatják börtönbe – hajtogatta. – Semmi rosszat sem tett. Tom nem vitatkozott, nem volt értelme. Amikor Christine ismét megszólalt, hangja halk és riadt volt. – Mit kellene tennem? – kérdezte. – Ki fog rólam gondoskodni? – Addig maradhatsz velünk, amíg akarsz. – Semmi pénzem sincs. – Ne törődj vele. Nem ez tűnt az alkalmas időpontnak, hogy megmondja a lánynak, neki sincs pénze. Ő, Max és Luis technikailag önkéntesek voltak, az idejüket adományozták a Gyógyító Ölelés Mozgalmának, cserében a szállásért és élelmezésért, valamint egy kis hitvány javadalmazásért. A zsebében lévő egyedüli készpénz abból a borítékból származott, amelyet Christine adott át neki érkezésekor, kétszáz dollár húszasokban, a legnagyobb összeg, amit hosszú ideje látott. – Mi a helyzet a családoddal? – kérdezte Tom. – Az egy lehetőség? – A családom? – Az ötlet nevetségesnek tűnt a lány számára. – Nem tudok visszamenni a családomhoz. Így nem. – Hogyan? Leszegte az állát, sárga pólójának elejét vizsgálgatta, mintha egy foltot keresne. Keskeny válla és nagyon pici melle volt, alig lehetett észrevenni. – Nem mondták neked? – Végigsimította lapos hasát, kisimítva pólójának ráncait. – Mondd meg, mit. Amikor felnézett, csillogott a szeme. – Állapotos vagyok – jelentette ki. Tom kihallotta hangjából a büszkeséget. – Én vagyok Az.

Második rész

MAPLETON VIDÁMSÁGOT JELENT A CARPE DIEM JILL ÉS AIMEE VACSORA UTÁN rögtön elindult, közölve Kevinnel, nem tudják, hová mennek, mit fognak csinálni, kikkel lesznek együtt, vagy mikor jönnek haza. – Későn – Jill mindössze ennyit tudott neki mondani. – Igen – helyeselt Aimee. – Ne várjon ébren. – Iskolai este van – emlékeztette őket Kevin, de nem bajlódott vele, hogy hozzátegye, miként néha szokta, mennyire furcsa, hogy sehová sem menni és semmit sem csinálni ilyen sok időbe telik. A tréfa többé már nem tűnt olyan viccesnek. – Miért nem próbáltok meg egyszer józanok maradni? Miért nem nézitek meg, milyen tiszta fejjel ébredni reggel? A lányok komolyan bólogattak, biztosították felőle, minden szándékuk az, hogy megfogadják ezt a jó tanácsot. – És legyetek óvatosak – folytatta. – Odakint rengeteg fura szerzet járkál. Aimee helyeslően bólogatott, mintha azt mondaná, fölösleges neki fura szerzetekről mesélni. Térdharisnyát és szurkolólányok szoknyáját viselte – világoskéket, nem a Mapleton High gesztenye-arany színűjét –, és magára kente szokásos kozmetikai szereinek finom arzenálját. – Óvatosak leszünk – ígérte. Jill a szemét forgatta, nem hatotta meg barátnőjének jó kislányos húzása. – Te vagy mind közül a legfurább szerzet – mondta Aimee-nek. Majd Kevinhez fordulva hozzátette: – Ő az egyetlen, akitől óvakodni kell. Aimee tiltakozott, de nehezen lehetett komolyan venni, mivel kevésbé nézett ki ártatlan iskolás lánynak, mint egy csekély lelkesedéssel annak látszani akaró sztriptíztáncosnő. Jill ellenkező benyomást keltett – cingár lány, aki kicsípte magát – hajtókás farmernadrágjában és túlméretezett bőrkabátjában, amelyet anyja

ruhásszekrényéből vett kölcsön. Együtt látva őket, Kevinben a szokásos vegyes érzések kavarogtak: ködös szomorúság a lánya miatt, aki annyira egyértelműen a jó barát volt ebben a kettősben, de gondolata mélyén egyfajta megkönnyebbülés – vagy legalábbis reménység – is volt, hogy előnytelen megjelenése odakint a világban a védelmező álcázás formájaként is működhet. – Csak vigyázzatok magatokra – mondta nekik Kevin. Jó éjszakát kívánva megölelte a lányokat, majd az ajtóban állt, amint elindultak lefelé a lépcsőn, át a gyepen. Egy ideig igyekezett az ölelést saját gyerekére korlátozni, de Aimee-nek nem tetszett, hogy kimarad. Eleinte esetlenül ment – Kevinben túlságosan tudatosultak a lány testének domborulatai és összeölelkezésük hosszúsága –, de fokozatosan a rutin részévé vált. Kevin nem éppen elfogadta Aimee-t, de nem is izgatta, hogy közös fedél alatt vannak – a lány már három hónapja ott lakott, és nem mutatta jelét, hogy hamarosan távozna –, de nem tagadhatta annak előnyeit, hogy az együttesben van egy harmadik személy is. Jill boldogabbnak látszott, hogy egy barátnője ott van körülötte, és sokkal több nevetés harsant az étkezőasztalnál, kevesebb volt az olyan halálos pillanat, amikor csak kettesben voltak, apa és lánya, és egyiküknek sem akadt egy szó mondandója sem. KEVIN KEVÉSSEL kilenc előtt ment el hazulról. A Lovell Terrace szokás szerint úgy volt kivilágítva, mint egy stadion, a nagy házak úgy díszelegtek saját biztonsági reflektoraik fényében, mint az emlékművek. Összesen tíz lakóhely állt ott, „Luxusházak”, amelyeket a nagy terepjárók és az olcsó hitelkártyák utolsó napjaiban húztak fel, s kilencben még laktak. Csak Westerfeldék háza állt üresen – Pam az előző hónapban meghalt, és az ingatlan lakatlanul maradt –, de a Háztulajdonosok Társasága gondoskodott a gyep ápolásáról és arról, hogy a világítás égve maradjon. Mindenki tudta, mi történik, ha az elhagyatott házak tönkremennek, felhívják az unatkozó tizenévesek, vandálok és a Bűnös Maradékok figyelmét. Kiment a Main Streetre, jobbra fordult, elindult éjszakai zarándokútjára. Olyan volt ez, mint egy viszketegség – fizikai kényszer –, ez a szükség a barátok társaságára, távol a borongós, rémült hangtól, amely gyakran ott zsinatolt a fejében, de mindig hangosabbnak és magabiztosabbnak tűnt sötétedés után egy magányos házban. A Hirtelen Eltávozás egyik leggyakrabban megfigyelt mellékhatása volt a mániákus összejárás – egész hétvégén át tartó, háztömbbeli rögtönzött bulik, éjszakába nyúló, összecsapott vacsorák, maratoni traccspartikká átalakuló gyors üdvözlések. Október 14. után hónapokon át zsúfoltak voltak a bárok; a telefonszámlák csillagászati összegekre rúgtak. A túlélők többsége azóta visszazökkent a régi kerékvágásba, de

Kevin sürgető késztetése éjszakai emberi társaságra ugyanolyan erős maradt, mint volt, mintha valami magnetikus erő repítené a városközpont felé, hasonló gondolkodású emberek keresésére. A CARPE DIEM szerény hely volt, egyike a kevés olyan kék galléros tavernának, amely átvészelte Mapleton huszadik század végi átalakulását gyárvárosból alvó közösséggé. Kevin fiatal kora óta eljárt oda, még amikor Midway Lounge volt a neve, és csak Bud és Mich volt csapolva kapható. Az éttermi ajtón át lépett be – a bár egy szomszédos helyiségben volt –, odabiccentett az ismerős arcoknak, amint a hátul lévő boksz felé tartott, ahol Pete Thorn és Steve Wiscziewski már mély beszélgetésbe merült egy kancsó sör fölött, az asztalon ide-oda tologattak egy jegyzetfüzetet, de rendszerint jóval ő előtte szoktak megérkezni a Carpe Diembe. – Uraim – mondta a testes, izgága Steve mellé csúszva, akiről Laurie mindig azt mondta, egy küszöbön álló szívroham. – Ne izgulj – mondta Steve, és egy tiszta poharat megtöltött a kancsóból, s odatolta Kevinnek. – Már úton van egy másik. – Végigvesszük a névsort. – Pete fölemelte a jegyzettömböt. A felső lapon egy baseballpálya durva rajza látszott, neveket firkáltak a betöltött helyekre, és kérdőjeleket az üresekre. – Akire komoly szükségünk van, az egy középpályás és első belső játékos. És a biztonság kedvéért néhány tartalék. – Négy vagy öt új játékos – mondta Steve. – Ez megcsinálható, igaz? Kevin a vázlatot tanulmányozta. – Mi történt a dominikai pasassal, akiről meséltél? A takarítónőd férjével? Steve megrázta a fejét. – Hector szakács. Éjszakánként dolgozik. – Játszhat a hétvégeken – tette hozzá Pete. – Az legalább valami. Kevin elégedett volt a sok gondolkodással és erőfeszítéssel, amit a fiúk mutattak a softballszezon érdekében, amelyig még négy-öt hónap hátravolt. Pontosan ebben reménykedett, amikor meggyőzte a városi tanácsot a felnőtt-pihenőprogram finanszírozásának helyreállításáról, amelyet a Hirtelen Eltávozás után felfüggesztettek. Az embereknek szükségük volt egy okra, amiért kitehették a lábukat házaikból, hogy egy kicsit szórakozzanak, és rájöjjenek, hogy nem szakadt le az ég. – Megmondom nektek, mi segíthet – folytatta Steve. – Ha találnánk egy pár balkezes ütőt. Pillanatnyilag a csapatban minden srác jobbkezes. – Na és? – Kevin egyetlen hajtásra kiitta sörét. – Ez lassú pálya.

Nem igazán számítanak a stratégiai dolgok. – Nem, keverni kell a kettőt – makacskodott Pete. – Ki kell a többieket billenteni az egyensúlyukból. Ebben volt olyan nagy Mike. Ő tényleg megadta nekünk azt az extra dimenziót. A Carpe Diem csapata október 14-én csak egy embert veszített el – Carl Stenhauert, egy közepes dobót és másodosztályú külső mezőnyjátékost –, de Mike Whalen, remek ütőjátékosuk és belsőjátékos-sztárjuk is közvetett veszteségnek számított. Mike felesége az eltűntek között volt, s a férfi még mindig nem tért magához a veszteségéből. A fiaival házuk hátsó falára festettek egy nyers, szinte felismerhetetlen arcképet Nancyről, és Mike éjszakáinak legtöbbjét egyedül töltötte a falnál, s az asszony emlékén tűnődött. – Pár hete beszéltem vele – mesélte Kevin. – De nem hiszem, hogy az idén játszani fog. Azt mondja, a szíve még nincs ott a játékban. – Dolgozz rajta tovább – jegyezte meg Steve. – A kezdő csapatunk közepe meglehetősen gyenge. Megérkezett a pincérnő egy újabb kancsóval, s teletöltötte mindenki poharát. A vérfrissítésre és a győztes évadra ittak. – Jó lesz visszatérni a pályára – mondta Kevin. – Komolyan mondom – helyeselt Steve –, a tavasz nem tavasz softball nélkül. Pete letette poharát, s Kevinre nézett. – Nos, van egy másik dolog, amit szeretnénk rád bízni. Emlékszel Judy Dolanra? Azt hiszem, a fiad osztályába járt. – Persze. Labdafogó volt, ugye? A megyeiben vagy hol játszott. – Az államiban – igazította ki Pete. – A főiskolai válogatottban játszott. Júniusban diplomázik, és a nyárra hazajön. – Igazi kincs lenne – hangsúlyozta Steve. – Átvehetné a helyemet a bázis mögött, én pedig előreléphetnék. Sok gondunkat megoldaná. – Várj egy pillanatra – mondta Kevin. – Koedukált meccseket akarsz? – Nem – felelte Pete, furcsán összenézve Steve-vel. – Pontosan ezt nem akarjuk. – De hát ez a férfi softballbajnokság. Ha nők is játszanak, akkor az koedukált. – Nem akarunk nőket – magyarázta Steve. – Csak Judyt akarjuk. – Nem diszkriminálhatsz – emlékeztette őket Kevin. – Ha beengedsz egy nőt, mindet be kell engedned. – Ez nem diszkrimináció – erősködött Pete. – Ez egy kivétel. Egyébként Judy nagyobb nálam. Ha nem túl közelről nézed, azt sem tudnád, hogy lány. – Játszottál valaha koedukált softballt? – kérdezte Pete. –

Körülbelül akkora szórakozás, mint a csupa pasasból álló Twister. – A focinál csinálják – közölte Kevin. – És mindenkinek megfelel. – Az foci – válaszolt Steve. – Először is, azok csupa puncik. – Sajnálom – jelentette ki Kevin. – Vagy Judy Dolan, vagy a férfibajnokság. A kettő együtt nem megy. A FÉRFIMOSDÓ nagyon szűkös helyiség volt – nyirkos, ablaktalan tér, benne egy mosdó, egy kézszárító, egy szemetes, két egymás melletti piszoár és egy vécéfülke –, amelyben elméletben lehetséges volt, hogy egyszerre öten összezsúfolódjanak. Rendszerint ez csak késő éjszaka fordult elő, amikor a fickók túl sok sört ittak, így az udvarias várakozásról szó sem lehetett, és addigra már mindenki elég vidám volt hozzá, hogy ennek akadálypálya aspektusa csak a tréfa részének tűnjön. Most azonban Keviné volt egyedül az egész helyiség, vagy legalábbis lett volna, ha nem tudatosult volna benne annyira Ernie Costello barátságos arca, amint a két piszoár között felakasztva lemosolygott rá egy bekeretezett fényképről. Ernie, egy nagy hasú, rozmárbajuszú fickó volt a Midway korábbi bárpultosa. A fényképe körüli fal tele volt a barátai és korábbi vendégei által felírt hálás falfirkákkal. Hiányzol, haver. Te voltál a legjobb!!! Nem ugyanolyan nélküled A szívünkben vagy… Inkább kérek egy duplát! Kevin lehajtotta a fejét, igyekezett nem törődni a bárpultos esdeklő tekintetével. Sosem rajongott a Hirtelen Eltávozás nyomán városszerte elszaporodott megemlékezésekért. Mind-egy, hogy tapintatosak voltak-e – egy út mentén elhelyezett virágcsokor, egy autó hátsó ablakára szappannal felírt név –, avagy nagy és rikító, mint egy kislány előkertjében felhalmozott plüssmackók, vagy a HOL VAGY, DONNIE? kérdés, beleégetve a fűbe a főiskolai futballpálya teljes hosszában. Egyszerűen nem tartotta egészségesnek, hogy folyton a bekövetkezett borzalmas és felfoghatatlan dologra emlékeztessék. Ezért szorgalmazta olyan hevesen a hősök napja felvonulást – jobb volt egy évenkénti hagyomány felé terelni a bánatot, némiképp enyhíteni a túlélőkre naponta nehezedő nyomást. Megtörölte a kezét, összedörgölte a használhatatlan szárító alatt, s azon töprengett, vajon Pete és Steve akaratlanul botlottak-e bele valamibe annak folyamán, hogy megfogalmazódott ötletük Judy Dolan meghívásáról a csapatba. A fiúkhoz hasonlóan Kevin is annak híve volt, hogy egy tiszta férfibajnokságban játsszanak,

ahol nem kell a szájukra vigyázniuk vagy kétszer meggondolni, belerohanjunk-e az elfogóba a tányér közelében, megtörendő egy közeljátékot. De kezdett úgy festeni a dolog, hogy egy komoly bajnoksághoz elegendő játékos megtalálása egyre nehezebb feladat, s elgondolkozott rajta, hogy megfontolásra érdemes alternatíva lehet egy muris koedukált bajnokság, a legnagyobb jótétemény a nagy többség számára. KEVIN SZÓ SZERINT beleütközött Melissa Hulbertbe a mosdóból kifelé jövet. A félhomályos benyílóban a nő a falnak támaszkodott, várta, hogy sorra kerüljön a női mosdóban, ahol egyszerre csak egy személy fért el. Utóbb Kevin rájött, hogy találkozásuk valószínűleg nem véletlen volt, de annak érezte. Melissa meglepettséget színlelt, és boldogabbnak tűnt, hogy látja, mint amit elvárhatott volna. – Kevin. – Arcon csókolta. – Hű. Hol bujkáltál? – Melissa. – Próbálta viszonozni a nő üdvözlésének melegségét. – Rég volt már, mi? – Három hónapja – tájékoztatta a nő. – Legalább. – Olyan rég? – Úgy tett, mintha fejben számolna, majd színlelt csodálkozással morgott egyet. – És hogy vagy? – Jól. – Vállrándításával jelezte a férfinak, hogy a jól kis túlzás, majd egy-két nyugtalan pillanatig méregette. – Ez rendben van? – Micsoda? – Hogy itt vagyok. – Persze. Miért ne? – Nem tudom. – A nő mosolya nem tompította teljesen hangja élét. – Csak feltételeztem… – Nem, nem – nyugtatgatta a nőt. – Szó sincs róla. Egy Kevin által nem ismert idősebb nő lépett ki a női mosdóból, elnézést kérve motyogott, miközben elslisszolt mellettük, maga után húzva egy édes parfümillatfelhőt. – A bárpultnál vagyok – mondta Melissa, gyengéden megérintve Kevin karját. – Ha kedved van rendelni nekem egy italt. Kevin elnézést kérve mordult egyet. – Néhány barátommal vagyok itt. – Csak egy italt – mondta a nő. – Azt hiszem, tartozol nekem ennyivel. Sokkal többel is tartozott neki, és ezt mindketten tudták. – Rendben – mondta. – Ez elég korrekt. MELISSA EGYIKE volt annak a három nőnek, akikkel Kevin próbált lefeküdni felesége távozása óta, és az egyetlen korban hozzá illő. Kölyökkoruk óta ismerték egymást – Kevin egy évvel fölötte járt iskolába –, és volt köztük egy kis tinédzseres bolondozás is. A Kevin felsős évei előtti nyáron, egy piálós összejövetel végén lezajlott kemény buliban. Amolyan mindent

szabad dolog volt – neki volt egy barátnője, a lánynak egy barátja, de a barátnő és a barát történetesen üdülni volt –, amely nem jutott el egészen odáig, ameddig Kevin szívesen vette volna. Melissa akkoriban menő csaj volt, életerős, szeplős, vörös hajú, és széles körben az volt a vélemény, hogy Mapleton High legjobb cicijének a tulajdonosa. Kevinnek sikerült rátennie a kezét a balra, de csak egy gyötrelmes pillanatra, mielőtt a lány levette onnan. Majd egyszer máskor, mondta neki, őszintének hangzó szomorúsággal a hangjában. Megígértem Bobnak, hogy jó leszek. De nem volt máskor, sem azon a nyáron, sem a következő negyedszázadban. Bob és Melissa állhatatosan ment végig a középiskolán és a főiskolán, s végül összeházasodtak. Egy kicsit körbeutazgattak, mielőtt hazatértek Mapletonba, nagyjából ugyanakkor, amikor Kevin a saját családjával visszaköltözött. Tom akkoriban csak kétéves volt, ugyanannyi, mint Melissa fiatalabb lánya. Sokszor látták egymást, amikor a gyerekek kicsik voltak, játszótereken, iskolai rendezvényeken és spagettis vacsorákon. Sosem álltak egymáshoz közel – sosem jártak össze, nem folytattak a szokásos szülői tereferénél komolyabb beszélgetést –, de mindig létezett kettejük között valami kis titok, egy nyári este emléke, a végig nem járt út tudata. VÉGÜL HÁROM italt rendelt neki, az elsővel lerótta adósságát, a másodikat azért, mert elfelejtette, milyen könnyen megy a beszélgetés a nővel, a harmadikat pedig azért, mert jólesett hagynia, hogy a nő az övéhez szorítsa a lábát, miközben ő a bourbonját kortyolgatta, s legutóbb éppen így jutott bajba. – Van valami híred Tomról? – kérdezte az asszony. – Csak egy e-mail, néhány hónappal ezelőttről. Nem mondott sokat. – Hol van? – Nem tudom biztosan. Azt hiszem, valahol a nyugati parton. – De jól van? – Úgy festett. – Hallottam Szent Wayne-ről – mondta a nő. – Milyen patkány. Kevin a fejét csóválta. – Nem tudom, mi a fenét képzelt a fiam. Melissa arcát anyai aggodalom felhőzte. – Nehéz most fiatalnak lenni. Nekünk más volt, tudod? Mintha aranykor lett volna. csak nem ismertük fel. Kevin elvi alapon ellenkezni akart – biztosra vette, hogy az emberek többsége valami aranykornak képzelte saját fiatalságát –, de ebben az esetben az asszonynak volt némi igaza. – Mi van Briannával? – kérdezte. – Hogy van? – Jól van. – Úgy hangzott, mintha Melissa önmagát akarta volna meggyőzni. – Mindenesetre jobban, mint tavaly. Most van egy barátja.

– Az jó. Melissa vállat vont. – A nyáron ismerkedtek meg. Valami túlélőhálózat. Ülnek körben, és mesélik egymásnak, milyen szomorúak. A CARPE DIEMBEN történt korábbi találkozásukkor – az éjszaka úgy végződött, hogy együtt mentek haza – Melissa sokat beszélt a válásáról, amely kisebb helyi botrányt kavart. Csaknem húszévi házasság után Bob elhagyta őt egy fiatalabb nőért, akivel a munkában ismerkedett meg. Melissa akkor negyvenes éveinek az elején járt, de úgy érezte, mintha vége szakadt volna az életének, mintha úgy hagyták volna el, mint egy ócska régi autót a sztráda mentén. Az alkohol mellett az egyedüli dolog, ami mozgásban tartotta, a férjét elorzó nő iránti gyűlölete volt. Ginny huszonnyolc éves volt, karcsú, sportos nő, aki Bob asszisztenseként dolgozott. Összeházasodtak, amint a válás lezárult, és próbáltak új családot alapítani. Minden jel szerint gondot okozott a teherbe esés, de ebben Melissa csekély nyugalmat talált. Annak a puszta gondolata is őrjítő volt, hogy Bob még gyereket is akar egy másik nőtől. Ami még megalázóbbá tette, az a tény volt, hogy a saját gyerekei igazán szerették Ginnyt. Több mint boldogok voltak, ha apjukat csaló gazembernek nevezhették, de annak új feleségéről sosem mondtak mást, mint hogy tényleg helyes. Mintha ezt akarta volna igazolni, Ginny sokszoros erőfeszítést tett, hogy elsimítsa a dolgot Melissával, számos levelet írt, amelyekben bocsánatot kért az általa okozott fájdalomért. Csak békében akartam őt utálni, mondta Melissa . És ő még ezt sem hagyta nekem. Melissa haragja olyan valódi volt, hogy a fő gondolata október 14-én – miután meggyőződött róla, hogy a srácai biztonságban vannak – az a vad, kimondatlan remény volt, hogy Ginny az áldozatok között lesz, hogy problémás létezése egyszerűen eltöröltetik a föld színéről. Bob szenvedni fog, ahogyan ő szenvedett; a számla kiegyenlítődik. Még az is lehetséges lenne, azon körülmények között, hogy ő visszafogadja a férfit, hogy ők ketten újrakezdjék, és módot találjanak rá, hogy egy részét visszaszerezzék annak, amit elveszítettek. El tudod képzelni? – kérdezte . Annyira el voltam keseredve. Mindenkinek vannak ilyen gondolatai, emlékeztette Kevin . Csak legtöbbünk nem ismerné ezt el. Természetesen nem Ginny tűnt el, hanem Bob, miközben az irodájához közeli parkolóházban a liftben utazott. Aznap megszakadt a telefon- és internetkapcsolat, s Melissa nem tudta meg, hogy eltűnt, aznap este kilenc óráig, amikor Ginny személyesen jelent meg, hogy közölje a hírt. Kábának és összetörtnek tűnt, mint valaki, aki akkor ébredt föl hosszú délutáni

szunyókálásából. Bobby eltűnt, motyogta . Bobby elment. Tudod, mit mondtam neki? Melissa behunyta a szemét, mintha próbálná elhessegetni az emléket. Azt mondtam, jó, most te is tudod, milyen érzés. *** AZ ÉVEK egyes dolgokat megváltoztattak, másokat nem. Melissa szeplői elenyésztek, s a haja sem volt már vörös. Arca teltebb lett, az alakja kevésbé határozott. De a hangja és a szeme pontosan olyan maradt. Olyan volt, mintha azt a lányt, akit ismert, magába szívta volna egy középkorú asszony teste. Melissa volt az, és mégsem ő. – Felhívhattál volna – mondta Melissa, kedvesen csücsörített, és közben a férfi combjára tette a kezét. – Elvesztegettük az egész nyarat. – Zavarban voltam – magyarázkodott. – Úgy éreztem, cserbenhagytalak. – Nem hagytál cserben – biztosította az asszony, s hosszú körmeivel rejtélyes vonalakat rajzolt a férfi farmernadrágjára. Melissa szürke selyemblúzt viselt, nem gombolta be, hogy felvillantsa gesztenyeszínű melltartójának csipkés szélét. – Nem nagy ügy. Megesik mindenkivel. – Velem nem – mondta Kevin. Ez nem volt teljesen igaz. Volt már hasonló üzemzavara Liz Yamamotóval, egy huszonöt éves, diplomás diákkal, akivel az interneten ismerkedett meg, aztán Wendy Hasey-vel, egy harminckét éves maratoni futó ügyvédsegéddel, de azokat annak tudta be, hogy partnereinek viszonylag fiatal kora miatt lámpalázas volt. Szomorúbb volt Melissával, és nehezebben számolt el vele. Visszamentek a nő házához, megittak egy pohár bort, utána elindultak a hálószobába. Kellemes, laza, természetes és teljesen helyénvaló érzés volt – mintha befejezték volna azt, amit még a középiskolában kezdtek el –, egészen az utolsó pillanatig, amikor minden élet elszállt belőle. Ez más nagyságrendű kudarc volt, olyan csapás, amelyet még nem hevert ki. – Félelmetes első alkalommal egy új partnerrel – mondta az asszony. – Alig szokott rendesen működni. – A tapasztalat hangja, mi? – Bízzál bennem, Kevin. A második alkalom varázslatos. Kevin bólintott, kész volt általános szabályként elfogadni ezt, de mintha le akarta volna fogadni, hogy ő lesz a szabályt erősítő kivétel. Mert még most is, hogy a nő hüvelykujjának hátsó fele ott pihent pillekönnyűn az ágyékán, szinte alig érzett egyebet egy

tompa, izgatott lüktetésnél, csökevényes bűntudatot, amiért házas férfiként idegen nővel mutatkozik nyilvánosan. A jelek szerint nem számított, hogy a felesége elköltözött, vagy hogy az ő korabeli férfiak állandóan a Carpe Diemben ismerkedtek nőkkel. Közülük páran házasok, mások nem; e téren a dolgok sokkal lazábbak voltak, mint korábban. Mintha a lelkiismerete ott ragadt volna a múltban, többé nem létező feltételek sorához láncolva. – Nem tudom. – Bánatosan mosolygott, próbálta tudatni a nővel, hogy nincs ebben semmi személyes. – Egyszerűen nem hiszem, hogy menni fog. – Vannak tablettáim – suttogta Melissa. – Azok majd rendbe hoznak. – Tényleg? – Kevinnek felkeltette az érdeklődését. Már gondolt rá, hogy megkéri az orvosát, írjon föl neki valamit, de nem volt hozzá mersze. – Hol szerezted őket? – Akadnak. Nem te vagy az egyetlen pasas ezzel a gonddal. – Hű. – Kevin tekintete déli irányba kalandozott. Melissa arcával ellentétben a melle még mindig szeplős volt. Kellemesen emlékezett vissza rá előző találkozásukból. – Az segíthet. Melissa közelebb hajolt, mígnem az orra majdnem az övéhez ért. Haja jó szagú volt, átható mandula- és loncillatot árasztott. – Ha több mint négy órán át tartó erekciód lesz – mondta a férfinak –, valószínűleg szünetre lesz szükségem. VICCES VOLT – mivel Kevin tudta, hogy szükség esetén elérhető a gyógyszeres segítség, rájött, hogy valószínűleg nem fog rászorulni. Érezte ezt, mielőtt eljöttek a bárból, és derűlátása csak fokozódott az úton Melissa házához. Jólesett végigsétálni egy sötét, fáktól szegélyezett utcán, egy vonzó asszony kezét fogni, aki teljesen világossá tette, hogy szívesen látja őt az ágyában. Még kellemesebb lett, amikor az asszony a Bailey Általános Iskolánál megállt előtte, nekitolta egy fának, s hosszan, erősen megcsókolta. Nem emlékezett rá, mikor tapasztalta meg legutóbb ezt a jellegzetes, kétoldalú érzést: meleg test nyomul neki elölről, és hideg fakéreg böki keményen a hátát. Másodéves egyetemistaként? – tűnődött . Debbie DeRosa? Melissa csípője enyhén ringott, valami édes, szakaszos súrlódást idézve elő. Kevin hátranyúlt, megmarkolta a fenekét; lágynak, asszonyosnak, súlyosnak érezte a kezében. Melissa doromboló hangot hallatott, közben nyelve a férfi szájában kutakodott. Nincs semmi aggodalomra ok, gondolta a férfi, elképzelve kettőjüket a nappali parkettáján, Melissa fölül, a farka pedig olyan kemény, mint diákszövetségi korában. Ezt megoldottam. Füstszagra váltak szét, hirtelen tudatára ébredtek, hogy társaságuk van. Megfordulva a két kukkolót látták távolodni az iskolától – nyilván a főbejárat melletti bokrok között rejtőzködtek –, olyan nagy sietséggel mozogtak, mintha egy régi barátot

pillantottak volna meg a repülőtéren. Kevin megkönnyebbülve látta, hogy egyikük sem Laurie volt. – Jaj, Jézusom – motyogta Melissa. Kevin nem ismerte meg az idősebb nőt, de a fiatalabb – rossz arcú vékony lány – ismerős volt neki a Safeway-ből, ahol pénztárosként dolgozott. Fura nevét nem sikerült felidéznie, olyasmi volt, mintha a névkártyáján elírták volna. – Üdv, Shana – szólt, próbált udvarias lenni, úgy bánva vele, ahogy bárki mással bánna. – Shana az, ugye? A lány nem felelt, nem mintha elvárta volna tőle. Nem volt az a csevegő típus akkor sem, ha szabadon beszélhetett. Csak egymás szemébe néztek, mintha a lány a gondolatait próbálta volna kiolvasni. Társa ugyanezt tette Melissával. Az idősebb nő tekintetében volt valami élesebb kifejezés, gondolta Kevin, afféle önelégült ítélet. – Te ringyó – szólt oda neki Melissa. Haragosnak és kicsit részegnek hangzott. – Figyelmeztettelek erre. Az idősebb kukkoló cigarettát emelt az ajkához, ahogy megszívta, ajka körül mélyebbek lettek a ráncok. Egyenesen Melissa arcába fújta füstöt, vékony, megvető sugárban. – Megmondtam, hogy hagyjál békén – folytatta Melissa. – Nem mondtam? – Melissa. – Kevin a vállára tette a kezét. – Ne csináld ezt. A nő elrántotta magát az érintése alól. – Ez a ringyó leskelődik utánam. Ezen a héten ez már a harmadik eset. Undorodom tőle. – Rendben van – mondta neki Kevin. – Menjünk el innen. – Nincs rendben. – Melissa közelebb lépett a kukkolókhoz, hessegette őket, mint a galambokat. – Gyerünk! Tűnjetek innen a picsába! Hagyjatok bennünket békén! A kukkolók nem hátráltak, szemük sem rebbent a trágár beszédre. Csak álltak ott nyugodtan, kifejezéstelen arccal, szívták a cigarettájukat. Ezzel arra akartak emlékeztetni, hogy Isten figyel, nyomon követi a legapróbb tetteidet is – legalábbis ezt hallotta Kevin –, de a hatás többnyire csak nyugtalanító volt, olyasmi, amivel egy kiskölyök megy az ember idegeire. – Kérem – szólt Kevin, nem tudva biztosan, Melissához vagy a kukkolókhoz szól-e. Elsőnek Melissa adta fel. Utálkozva megrázta a fejét, hátat fordított a kukkolóknak, és óvatosan elindult Kevin felé. De megállt, krákogott, majd megpördült, és arcon köpte zaklatóját. Nem színlelt köpés volt – amelyikben nagyobb a zaj, mint a nyál –, hanem bő nyálú, iskolás fiús köpet volt, amely egyenesen az arcán találta a nőt, nagy csattanással érve célba. – Melissa! – kiáltott fel Kevin. – Jézus Krisztus! A kukkolónak a szeme sem rebbent, még csak le sem törölte az álláról lecsöpögő habos köpést. – Ringyó – ismételte meg Melissa, de hangjából elszállt

a meggyőződés. – Te kényszerítettél rá. CSÖNDBEN TETTÉK meg a hátralévő utat, már nem fogták egymás kezét, igyekeztek nem tudomást venni fehér ruhás kísérőikről, akik szoros közelségben követték őket, mintha egy csoporthoz tartoznának, négy barát az esti szabadban. A kukkolók megálltak Melissa pázsitjának a szélén – ritkán léptek be magánterületre –, de Kevin a hátán érezte tekintetüket, amint felment a bejárati lépcsőn. Melissa megállt az ajtóban, benyúlt táskájába, a kulcs után tapogatva. – Még csinálhatjuk – mondta a férfinak, nem túlzottan nagy lelkesedéssel. – Ha akarod. – Nem tudom. – Mélabús teher nyomasztotta a mellkasát, mintha a szexet kihagyva azonnal az utána következő csalódottsághoz értek volna. – Nem baj, ha máskor élek a meghívással? Melissa bólintott, mintha gyanította volna ezt, hunyorogva elnézett mellette a járdán ácsorgó nők felé. – Gyűlölöm őket – mondta. – Remélem, valamennyien rákot kapnak. Kevin nem vesződött vele, hogy emlékeztesse rá: a felesége is közéjük tartozik, de aztán a nőnek magától eszébe jutott. – Elnézést. – Semmi gond. – Egyszerűen nem értem, miért kell tönkretenniük bennünket. – Úgy gondolják, szívességet tesznek nekünk. Melissa halkan fölnevetett, mintha egy viccet hallott volna, majd szemérmesen arcon csókolta Kevint. – Hívjál fel – mondta neki. – Ne viselkedj idegenként. A kukkolók a járdán várakoztak, arckifejezésük üres és türelmes, kezükben frissen meggyújtott cigaretta. Kevinnek megfordult a fejében, hogy elfut előlük – általában nem veszik üldözőbe az embert –, de későre járt, ő fáradt volt, így együtt indultak el. Bizonyos könnyedséget érzett a lépteikben, amint mellette mentek, a jól végzett munkával járó elégedettségét. KÉK SZALAG NORA DURST UTÁLTA BEISMERNI, de SpongeBob többé nem működött. Ez valószínűleg elkerülhetetlen volt – néhány epizódot olyan sokszor látott, hogy lényegében emlékezetébe véste őket –, de ez nem könnyítette meg a dolgot. Teljesen rákapott a számára rituálissá vált műsorra, és manapság csupán rituálék maradtak neki. Körülbelül egy éve – az utolsó együtt töltött évben – Nora és családja a SpongeBob ot nézte esténként, közvetlenül lefekvés előtt. Erin túl fiatal volt hozzá, hogy a viccek többségét megértse, de

a bátyja, Jeremy – három évvel volt idősebb, a világ legbelevalóbb óvodása – lelkes arccal bámulta a tévét, mintha egy csoda bontakozott volna ki a szeme előtt. Szinte minden mondatnál kacagott, de ha igazán elengedte magát, kirobbant szájából a harsány nevetés, amelyben egyenlő mértékben keveredett a helyeslés és a meglepettség. Gyakran – általában fizikai erőszakra, kinyújtóztatott, szétlapított, megpörgetett, eltorzított, megnyomorított vagy a levegőben megpörgetve magasan messzire elhajított testekre reagálva – a derültség kerekedett benne felül, és ilyenkor levetette magát a kanapéról a padlóra, ahol addig püfölte a szőnyeget, amíg le nem csillapodott. Norát meglepte, hogy ő maga mennyire élvezte a műsort. Rászokott azokra a szelíd hülyeségekre, amelyek megnézéséhez ragaszkodtak a gyerekei – Dora és Kíváncsi George és a Nagy Vörös Kutya –, de SpongeBob üdítően eszes, kicsit még éles nyelvű is, a rájuk váró jobb napok hírnökeként, amikor majd mindannyian kiszabadulnak a gyerekprogramok gettójából. Mivel ő ennyire lelkesedett, értetlenül fogadta férje közömbösségét. Doug együtt ült velük a nappaliban, de alig emelte fel a tekintetét BlackBerryjéről. Ilyen volt azokban az utolsó években, annyira belemerült a munkájába, hogy szinte csak félig volt ott, önmaga hologramjaként. – Nézned kellene – mondta a férfinak. – Tényleg egész vicces. – Nem akarlak bántani – felelte. – De SpongeBob kicsit gyagya. – Olyan édes. Mindenkiről jót feltételez, még ha azok nem érdemlik is meg. – Lehet – hagyta rá Doug. – De a gyagya emberek is ezt csinálják. Nem volt több szerencséje a barátnőinél sem, azoknál az anyáknál, akikkel együtt járt jógázni kedd és csütörtök reggelenként, s alkalmanként egy esti italra, ha a férjeik otthon voltak, hogy tartsák a frontot. Ezek az asszonyok nem osztották Doug gyerekes dolgok iránti olimposzi megvetését, de még ők is kétkedőkké váltak, amikor Nora a kedvenc pipogya rajzfilmes alakjáért lelkesedett. – Ki nem állhatom azt a műsort – jelentette ki Ellen Demos. – És a főcímzenéje igazi macskazene. – A tintahal iszonyatos – tette hozzá Linda Wasserman. – Olyan hátborzongatóan fallikus orra van. Utálom, ahogyan ott himbálódzik. Október 14. után Nora természetesen hosszú, hosszú időre megfeledkezett SpongeBob ról. Kiköltözött a házából, és néhány erősen begyógyszerezett hónapot töltött a húgánál, próbált megbirkózni az élete helyébe lépő rémálommal. Márciusban a barátai, a családja és terapeutája tanácsaival ellentétben hazatért, azt mondva önmagának, hogy muszáj egy nyugodt időre egyedül

maradnia az emlékeivel, kell egy kis idő, amíg eltöprenghet, hogy esetleg választ találjon a kérdésre, vajon kívánatos-e, sőt lehetséges-e folytatni az életet. Az első hetek a nyomorúság és zavar ködében teltek el. Összevissza aludt, túl sok bort ivott, hogy pótolja az Ambien és a Xanax hatását, amelyekről esküvel lemondott, és egész napokon át lődörgött a kegyetlenül üres házban, szekrényeket nyitott ki, ágyak alá lesett be, mintha félig-meddig arra számított volna, hogy megtalálja elrejtőzött férjét és gyerekeit, akik úgy mosolyognak, mintha a világ legjobb csínytevését hajtották volna végre. – Remélem, örültök – korholta őket képzeletében, s úgy tett, mintha felzaklatták volna. – Már majdnem elment az eszem. Egy este, céltalanul váltogatva a tévécsatornákat, ráakadt a SpongeBob egyik ismerős epizódjára, amelyikben havazik Bikini Bottomban. A hatás azonnali és lelkesítő volt: időtlen idők óta először kitisztult a feje. Jól érezte magát, még annál is jobban. Nem csupán kisfia jelenlétét érezte a szobában, ahogy közvetlenül mellette ült a kanapén; olykor úgy érezte, ő maga volt Jeremy, mintha az ő szemével nézné a műsort, átélve egy hatéves gyerek vad örömét, olyan harsányan nevetett, hogy majdnem elakadt a lélegzete. Amikor ez véget ért, Nora sokáig sírt, de ez jó sírás volt, az a fajta, amelyik erősebbé teszi az embert. Majd fölkapott egy jegyzettömböt, és a következőt írta: Az imént láttam a hógolyózós epizódot. Emlékszel arra? Szerettél a hóban játszani, de csak ha nem volt túl hideg vagy szeles odakint. Emlékszem, amikor először mentünk szánkózni azon a régi fatobogánon, s te sírtál, mert hó ment az arcodba. Egy teljes évbe telt, amíg hagytad, hogy ismét kivigyünk, de akkor jobban szeretted, mert tobogán helyett autóabroncson csúsztunk le, amit jó sokáig tartott felfújni. Ma élvezted volna a SpongeBob ot nézni, különösen azt a részt, ahol egy tölcsért dug a fejébe, és az arcából egy hógolyót szóró géppuskát csinál. Biztosan megpróbáltad volna utánozni a hangot, amit kiadott magából, miközben lőtt rájuk, és lefogadom, hogy tényleg jól csináltad volna, mert tudom, mennyire szeretsz vicces hangokat kiadni. Másnap délelőtt elautózott a Best Buyhoz, megvásárolta a teljes SpongeBob DVD-sorozatot, és a nap nagyobbik részét számos epizód végignézésével töltötte, kezdve az első évaddal; a maratoni tévézéstől olyan furán, kiüresedettnek érezte magát, kétségbeesetten vágyott friss levegőre. Éppen ezen okból nagyon gondosan osztotta be srácai tévézési idejét, és megértette, hogy ugyanezt kell önmagával is tennie. Nemsokára kifejlesztett egy meglepően tartósnak bizonyuló stratégiát: naponta kétszer engedte meg magának a SpongeBob nézését, egyszer délelőtt, majd este ismét, és sosem mulasztotta el,

hogy jegyzetfüzetébe rövid bejegyzést írjon minden epizódról. Ez a gyakorlat – amitől homályosan vallásosnak érezte magát – struktúrát és központot adott az életének, és segített abban, hogy ne érezze magát olyan elveszettnek az időben. Összesen néhány száz epizód volt, ami annyit jelentett, hogy egy év alatt mindegyiket háromszor-négyszer látta. Ez rendben volt, legalábbis a közelmúltig. Norának még mindig akadt valami írnivalója minden újravetítés után, néhány friss emlék vagy megfigyelés ugrott be az éppen látottaktól, még attól a néhány tucatnyi műsortól is, amit tényleg megutált. Az elmúlt pár hónapban azonban valami alapvetően megváltozott. Szinte sosem nevetett SpongeBob bolondozásain; a múltban élvezetesnek talált műsorokat most kétségbeejtően szomorúnak találta. Az aznap reggeli epizód például olyan volt, mint valami allegória, egy keserű kommentár saját kínlódásáról: Ma volt a táncverseny, az, amelyiken Tintahal felölti SpongeBob testét. Ehhez bemászik SpongeBob megfelelően üres fejébe, majd lehúzza SpongeBob karját és lábát, hogy a sajátjával helyettesítse őket. Igen, rájöttem, hogy SpongeBob végtagjai képesek regenerálódni, de akkor is borzasztó. A verseny alatt Tintahal görcsöt kap, és SpongeBob teste fájdalmasan rángatózik a padlón. A közönség ezt nagyon királynak gondolja, és első díjat ad neki. Egész jó kis metafora. A legnagyobb fájdalmat átélő személy győz. Azt jelenti ez, hogy kék szalagot kapok? A szíve mélyén megértette, hogy a valódi probléma nem annyira a műsor volt, mint az érzés, hogy ismét elveszíti a fiát, hogy a fiú többé már nem volt vele a szobában. Persze megvolt az értelme: Jeremy most kilencéves volna, valószínűleg túl azon a koron, amikor már igazi lelkesedés nélkül nézné SpongeBob ot. Bárhol volt is, valami mást csinál, nélküle nő föl, még magányosabbá téve anyját, mint amilyen volt. Arra volt szüksége, hogy megváljon a DVD-ktől – odaadományozza egy könyvtárnak, kitegye a szemétbe, akármi –, mielőtt SpongeBob és a fiához kötődő minden egyéb véglegesen megmérgezné az elméjét. Könnyebb lett volna, ha akadt volna valami, amivel pótolhatná a fiút, valami új sorozat, hogy kitöltse az űrt, de ahányszor megpróbálta megtudakolni régi barátnőitől, miket néznek a fiaik, az asszonyok csak átölelték, és annyit mondtak, Jaj, édesem, a lehető leghalkabb, legbánatosabb hangon, mintha nem értették volna a kérdést. EBÉD ELŐTT hosszú biciklitúrát tett a Mapleton–Rosedal kerékpárúton, egy tizenhét mérföldes szakaszon, amely korábban vasútvonal volt. Szeretett hétköznap délelőttönként arra kerékpározni, amikor viszonylag kevesen voltak ott, és főleg

felnőttek használták, sokan közülük nyugdíjasok, és valami örömtelen, életet meghosszabbító testgyakorlásként mentek ki. Nora ügyelt rá, hogy napsütéses hétvégi délutánokon távol maradjon, amikor az utat elárasztották a kerékpározó és gördeszkázó családok, és egy túl nagy sisakot viselő kislány vagy egy savanyú ábrázatú fiú pedálozott őrülten kacsázó kerekű bringáján, amitől ő csak kétrét görnyedve liheg az út szélén, mintha gyomron vágták volna. Erősnek és szerencsésen üresnek érezte magát, ahogy a csípős novemberi levegőn suhant, élvezte az időszakosan kisütő nap melegét, amint átszűrődött a feje fölötti faágakon, amelyek már szinte teljesen elhullajtották lombozatukat. Ez az ősz halloween utáni vacak része volt, sárga és narancsszínű levelek borították a talajt, mint megannyi elhajigált cukrospapír. Annyi ideig kerekezett a hideg időben, ameddig bírt, legalábbis az első nagy havazásig. Ez volt az év leglehangolóbb időszaka, ködös és klausztrofóbiás, az ünnepek és otthoni rakodás sorozata. Remélte, hogy egy időre el tud szökni a karibi térségbe vagy Új-Mexikóba, akármilyen fényes és valószerűtlen helyre, csak találna valakit útitársként, aki nem kergeti az őrületbe. Előző évben Miamiba látogatott el magában, és ez hiba volt. Amennyire kedvelte az egyedüllétet és az idegen helyeket, a kettő együtt túl soknak bizonyult számára, emlékek és olyan kérdések özönét szabadították el, amelyeket odahaza sikerült viszonylag hermetikusan elzárnia. A KERÉKPÁRÚT többé-kevésbé egyenesen haladt, autónyomtáv-szélességű, elöregedett aszfaltos felület, amely A pontból B pontba különösebb felhajtás nélkül vitte el az embert. Elméletben bárhol vissza lehetett kanyarodni, de Nora vagy elment félútig – Mapleton szélén megfordulva egy könnyű, tizenhat mérföldes körutazás kedvéért –, vagy végigment a rosedalei végpontig, összesen harmincnégy mérföldet megtéve; ez a távolság már a legcsekélyebb mértékben sem riasztotta el. Ha az út további tíz mérföldön át folytatódott volna, zokszó nélkül követte volna a végéig. Nem túl régen nevetett volna, ha valaki azt sugallta volna, hogy egy háromórás kerékpározás észrevétlen részévé válik a mindennapjainak. Akkoriban annyira zsúfolt volt az élete feladatokkal és teendőkkel, a mindennapi szükséges dolgokkal és egy főállású feleség és anya állandóan növekvő intézendő listájával, hogy aligha tudott volna beszorítani heti pár jógaórát. De mostanában szó szerint semmi jobb dolga nem akadt a kerékpározásnál. Néha közvetlenül elalvás előtt erről álmodott, az első kereke alatt eltűnő talaj hipnotikus látványa, az érzés, ahogy a kormány fogantyúján át érezni az ideges világ zümmögését. Megértette, hogy egy napon muszáj lesz munkát szereznie,

nem mintha különösebb sietségre lett volna ok e téren. A túlélők bőkezű alapítványától kapott segéllyel – három nagyobb összeg, hat számjegyű kifizetés a szövetségi kormánytól, amely az után lépett be, hogy a biztosítótársaságok a Hirtelen Eltávozást „vis maiornak” minősítették, ami után nem lehetett velük szemben követelést támasztani – számítása szerint legalább öt évig kihúzza, talán tovább is, ha valaha úgy dönt, hogy eladja a házat, és valami kisebbe költözik. Végül mégis eljön majd a nap, amikor el kell kezdenie eltartania önmagát, és olykor igyekezett ezen gondolkozni, de nem jutott túl messzire. Látta magát, amint reggelente céltudattal telve fölkel, felöltözik, kifesti magát, majd kilép az ajtón, de képzelete ott mindig elakadt. Hová megy? Egy irodába? Egy iskolába? Egy boltba? Fogalma sem volt. Diplomás szociológus volt, s éveket töltött egy kutatócégnél, társaságokat értékelt szociális és környezetvédelmi felelősségük alapján, de az egyetlen, amit komolyan el tudott magáról képzelni, az a gyerekekkel való foglalkozás volt. Sajnos előző évben próbálkozott vele, hetente néhány délutánon kisegített Erin régi bölcsődéjében, de nem ment nagyon jól. Túl sokat sírt a gyerekek előtt, és néhányukat túl erősen ölelte meg, így aztán tapintatosan és tisztelettudóan megkérték, hogy vegyen ki szabadságot. Na, jó, mondta magában . Talán nem fog számítani. Vagy talán egyikünk sem lesz már itt öt év múlva. Vagy esetleg megismerkedik egy helyes férfival, férjhez megy, új családot alapít – talán éppen olyan családot, amilyent elveszített. Csábító elképzelés volt, míg el nem jutott a gyerekek pótlásának gondolatáig. Az csalódást okozna, ezt biztosra vette, mert az igazi gyerekei tökéletesek voltak, és ezzel hogyan lehetne versenyezni? Lekapcsolta iPodját, ellenőrizte dzsekije zsebét, hogy kéznél legyen borsszórója, mielőtt átvág a 23-as úton, és rátér a hosszú, enyhén szeszélyes ösvényre, amely délen ipari szeméttelep, északon pedig egy névlegesen a Megyei Parkbizottság ellenőrzése alatt lévő csenevész erdő között fut. Soha semmilyen kellemetlenség sem történt ott vele, de az elmúlt hónapokban látott néhány különös dolgot – egy kutyafalka követte árnyékként az erdőben; egy izmos férfi fütyörészett vidáman, miközben egy üres tolókocsit gördített az ösvényen; és egy komor külsejű, őszes szakállú katolikus pap nyúlt feléje, s megragadta a karját, amikor elbiciklizett mellette. Aztán, éppen az előző héten, rábukkant egy öltönyös férfira, aki egy algával borított kis tavacska közelében egy tisztáson egy bárányt áldozott fel. A férfi – egy tömzsi, középkorú, göndör hajú, kerek szemüveget viselő fickó – nagy kést nyomott az állat torkához, de még nem vágott bele. Mind a férfi, mind az állat meghökkent, boldogtalan kifejezéssel meredt Norára, mintha olyan cselekedet közben kapta volna őket rajta, amelyet szívesebben végeztek volna el magukban.

A LEGTÖBB ESTE a húga házában vacsorázott. Néha már unalmas volt állandóan rajta lógni valaki más családján, eljátszani Nora nagynéni szerepét, úgy tenni, mintha érdekelné unokaöccsének ostoba tréfálkozása, de mégis hálás volt azért a pár órányi, csekély feszültséggel járó emberi kapcsolatért, amellyel haladékot szerzett az egyébként hosszúnak és nagyon magányosnak érzett naptól. A délutánok jelentették továbbra is a legnagyobb gondot, az unalmas, zavaros magányt. Ezért kavarta fel, hogy elveszítette munkáját a bölcsődében – tökéletesen kitöltötte vele üres óráit. Megbízatásokat teljesített, amikor szerencsésen talált párat – korántsem akadt olyan sok vagy sürgős, mint korábban –, vagy alkalmanként felütött egy húgától kölcsönkért könyvet: egyet a vásárlási mániásokról, Mr. Rendes, jó az ágyban, olyan vicces, habkönnyű, amilyent régebben élvezett. De ekkoriban az olvasástól csak elálmosodott, különösen hosszú biciklizés után, és az egyedüli, amit nem engedhetett meg magának, az a szunyókálás, ha nem akart hajnali háromkor teljesen kialudva felébredni, egyében kívül csak saját gondolatai nyújtottak társaságot. Ma azonban Norának váratlan látogatója érkezett, hosszú idő óta az első. Jamison tiszteletes gördült a házához Volvóján, éppen akkor, amikor betolta kerékpárját a garázsba, s meglepte, milyen szívesen látja a férfit. Rendszeresen be szoktak ugrani hozzá emberek, csak hogy ránézzenek, de fél évvel ezelőtt mintha valami korlátozási szabály lépett volna életbe. A jelek szerint a legszörnyűbb tragédiák és az általuk tönkretett emberek is kicsit érdektelenné válnak egy idő elteltével. – Helló – kiáltotta, miközben megnyomta az ajtót leeresztő gombot, majd a felhajtón a férfi elé ment, hogy üdvözölje. Merev lábbal kacsázott, ahogy a kerékpárról frissen leszálltak szoktak, bicikliscipőjének szegecsei kopogtak a járdán. – Hogy van? – Jól. – A tiszteletes nem túl meggyőzően mosolygott. Szikár, nyugtalan tekintetű férfi volt, farmernadrágban és félig betűrt Oxford ingben, s a lábát egy nagyalakú borítékkal veregette. – És maga? – Nem rosszul. – Kisöpört egy kis hajat a szeméből, majd rögtön megbánta a mozdulatot, mert az felvillantotta a sisakja által homloka érzékeny bőrén hagyott díszes rózsaszín mintázatú redőket. – Mindent megfontolva. Jamison tiszteletes komoran bólintott, mintha sorra vette volna a megfontolandó dolgokat. – Van néhány perce? – kérdezte. – Most? – kérdezett vissza Nora, hirtelen nagyon érezte a combjára feszülő biciklis nadrágot és verejtékes arcát, a fáradtság savanyú szagát, amely kétségtelenül megült Gore-Tex széldzsekije alatt. – Csupa kosz vagyok.

Amint kimondta, egy pillanatra elcsodálkozott saját hiúságának állhatatosságán. Azt hitte, mindezen már túlvan – mi haszna volna ennek ezek után? –, de nyilván túl mélyen beléje ivódott reflex volt, amely sosem múlik el. – Csak nyugodtan – felelte a férfi. – Várhatok itt, amíg tisztálkodik. Nora kénytelen volt mosolyogni az ajánlat képtelenségén. Jamison tiszteletes éjszakákon át üldögélt vele, amikor a bánat elvette az eszét, megfőzte neki a reggelit; mire zilált hajjal felébredt, a férfi ott szunyókált a nappali kanapéján az előző napi ruhájában. Kicsit későre járt már, hogy kislányosan, szerényen viselkedjen a férfival. – Jöjjön be – mondta. – Egy percen belül jövök. MÁS KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT Nora valamennyire izgalmasnak találta volna, hogy beáll a gőzölgő zuhany alá, miközben egy egész csinos férfi, aki nem a férje, türelmesen várakozik odalent. De Jamison tiszteletes túl komor és gondolatokba merült ember, akit túlságosan lefoglalt saját keserű gyötrődése, hogy szóba jöhessen akár csak a legapróbb romantikus forgatókönyvben. Voltaképpen Nora abban sem volt biztos, hogy Matt Jamison tiszteletes-e még. Többé nem prédikált a Zion Bible Church közösségében, láthatóan nem sokat csinált, kivéve a kutatást és annak a borzalmas hírlevélnek a szétosztását, amitől páriává vált. Abból, amit hallott, a felesége és a gyerekei elhagyták, barátai többé nem beszéltek vele, és teljesen idegen emberek olykor szükségét érezték, hogy arcul csapják. Egészen biztosra vette, hogy bármit kapott, megérdemelte, de még mindig érzett valami gyengédséget a hajdan volt ember iránt, aki átsegítette őt élete legsötétebb óráin. Az október 14. után ráakaszkodó lelkitanácsadó-jelöltek közül Matt Jamison volt az egyedüli, akit képes volt öt percnél hosszabb ideig elviselni. Eleinte neheztelt rá, ahogy mindenki másra neheztelt. Nora nem volt vallásos, és nem tudta megérteni, miért gondolta úgy Mapleton ötven mérföldes körzetében minden pap, lelkész és New Age-szélhámos, hogy joga van zaklatni nyomorúságában, és feltételezni, hogy majd megnyugodva fogja hallgatni, hogy az, ami vele történt – családjának megsemmisülése, hogy pontosak legyünk – valahogy részét alkotta Isten tervének, vagy előjátéka egy dicsőséges mennybéli újraegyesülésnek egy meghatározatlan későbbi időpontban. A Bánatos Miasszonyunk főpapja még arról is megpróbálta meggyőzni őt, hogy szenvedése nem egyedülálló, hogy valójában ő nem különbözik egyházközségének attól a tagjától, egy asszonytól, aki férjét és három gyerekét egy autóbalesetben vesztette el, és mégis sikerült valahogy viszonylag boldog és termékeny életet élnie.

– Előbb-utóbb valamennyien elveszítjük szeretteinket – mondta a pap. – Mindannyiunknak szenvednünk kell, mindegyikünknek. Ott álltam mellette, amint végignézte, hogy mind a négy koporsót leeresztik a földbe. Akkor az a nő szerencsés! – akarta kiáltani Nora. Mert legalább tudja, hol vannak! De uralkodott a nyelvén, megértette, milyen embertelenül hangzott volna egy ilyen asszonyt szerencsésnek nevezni. – Azt akarom, távozzon – mondta higgadt hangon a papnak. – Menjen haza, és mondjon el egymillió Üdvözlégy, Máriát. Jamison tiszteletest a húga varrta a nyakába, aki évek óta a Zion Bible Church tagja volt Dannel és a fiúkkal együtt. Az egész család állította, hogy egyazon pillanatban újjászülettek, a jelenséget Nora kevéssé hihetőnek tartotta, de véleményét megtartotta magának. Karen ösztökélésére Nora és a gyerekek egyszer elmentek egy istentiszteletre a Z. B. C.-be – Doug nem volt hajlandó „elpocsékolni egy vasárnap délelőttöt” –, őt pedig kicsit taszította a tiszteletes evangélista szenvedélye. Olyan prédikátori stílus volt ez, amilyennel sosem találkozott közelről, mivel gyerekkorát lelkesedés nélküli katolikusként, felnőtt korát pedig ugyanolyan szenvedélymentes nem hívőként töltötte el. Nora néhány hónapig a húgáéknál lakott, amikor a tiszteletes elkezdett beugrani – Karen meghívására – nem hivatalos, heti egyszeri „lelki tanácsadásra”. Nem volt tőle boldog, de akkor túl gyenge és levert volt, hogy ellenkezzen. Nem volt azonban annyira rossz, amennyire tartott tőle. Személyesen Jamison tiszteletes korántsem mutatkozott olyan dogmatikusnak, mint amilyen a szószéken volt. Nem pufogtatott közhelyeket, nem állt elő panelszónoklatokkal, semmi visszataszító bizonygatása Isten bölcsességének és jó szándékainak. A többi egyházi emberrel ellentétben, akivel dolga akadt, a férfi sokat kérdezett Dougról, Erinről és Jeremyről, és odafigyelt a válaszaira. Amikor elment, Nora gyakran meglepve tapasztalta, hogy kicsivel jobban érezte magát, mint a férfi érkezésekor. Amikor hazaköltözött, befejezte ezeket a találkozásokat, de hamarosan azon kapta magát, hogy késő éjszaka telefonált a tiszteletesnek, amikor álmatlan képzelődései öngyilkos irányt vettek, ami elég gyakran előfordult. A férfi mindig azonnal átment, akármennyi volt is az idő, és olyan sokáig maradt, ameddig a nőnek szüksége volt rá. Az ő segítsége nélkül Nora sosem tudta volna végigcsinálni azt a gyászos tavaszt. Ahogy erőre kapott, kezdte észrevenni, hogy a tiszteletes az, aki lassacskán szétesik. Akadtak olyan esték, amikor ugyanolyan elkeseredettnek látszott, mint amilyen az asszony volt. Gyakran sírt, és hosszas monológba fogott az Elragadtatásról, s hogy

mennyire nem tisztességes, hogy ő kimaradt a szórásból. – Mindenemet neki adtam – panaszolta, hangjába egy elcsapott szerető hangjának keserűsége vegyült. – Az egész életemet. És ez érte a köszönet? Norában nem sok türelem volt az efféle beszélgetéshez. A tiszteletes családja érintetlenül megúszta a katasztrófát. Ugyanott voltak, ahol hagyta őket, egy kedves feleség és három édes gyerek. A nap minden percében le kellene térdelnie és hálát kellene mondania Istennek. – Azok az emberek nem voltak jobbak nálam – folytatta. – Sokan rosszabbak voltak. Tehát hogy van az, hogy ők Istennel vannak, én meg még mindig itt vagyok? – Honnan tudja, hogy Istennel vannak? – Benne van a Szentírásban. Nora a fejét csóválta. Elgondolkozott annak lehetőségén, hogy az Elragadtatás egy lehetséges magyarázat az október 14-i eseményekre. Mindenki elgondolkozott rajta. Elkerülhetetlen volt, amikor olyan sokan kürtölték világgá a háztetőkről. De számára sosem volt értelme, egyetlen másodpercig sem. – Nem volt Elragadtatás – mondta a férfinak. A tiszteletes felnevetett, mintha sajnálná Norát. – Pontosan benne van a Bibliában, Nora. „Akkor ketten lesznek a mezőn; az egyik felvétetik, a másik ott hagyatik.”\'7b1\'7d Az igazság itt van előttünk. – Doug ateista volt – emlékeztette Nora. – Az ateistáknak nincs Elragadtatás. – Lehet, hogy titkos hívő volt. Talán Isten jobban ismerte a szívét, mint ő maga. – Nem hiszem. Hencegett vele, hogy egyetlen vallásos porcikája sincs. – De Erin és Jeremy – ők nem voltak ateisták. – Ők nem voltak semmi sem. Egyszerűen kis kölykök voltak. Mindössze a mamájukban, a papájukban és a Mikulásban hittek. Jamison tiszteletes becsukta a szemét. Nora nem tudta megállapítani róla, hogy gondolkozik-e vagy imádkozik. Amikor kinyitotta, ugyanolyan zavartnak látszott, mint korábban. – Ennek semmi értelme – mondta. – Nekem az első vonalban kellett volna lennem. Nora később, nyáron visszaemlékezett erre a beszélgetésre, amikor Karen arról tájékoztatta, hogy Jamison tiszteletest idegösszeomlás érte, és betegszabadságra ment az egyháztól. Gondolt rá, hogy megáll a férfi házánál, hogy megnézze, hogy van, de nem tudta rávenni magát. Csak postán küldött neki egy jobbulást kívánó lapot, és ennyiben hagyta. Nem sokkal később, pontosan a Hirtelen Eltávozás első évfordulóján, megjelent a tiszteletes hírlevelének első száma, egy önmaga által közzétett ötoldalas

összefoglalója az október 14-én eltűntekkel szembeni mocskos vádaknak, akik közül egyik sem volt olyan helyzetben, hogy megvédhette volna magát. Ez sikkasztott a munkáltatójától. Az részegen vezetett. Egy másiknak gusztustalan szexuális étvágya volt. Jamison tiszteletes kiállt az utcasarkokra, és szabadon osztogatta a hírlevelet, és noha a legtöbb ember azt állította, hogy felháborította, amit a lelkész művelt, sosem szenvedett hiányt hírlevelének elfogadóiban. *** TÁVOZÁSA UTÁN Nora azon tanakodott, hogyan lehetett olyan buta, olyan végletesen felkészületlen valamire, aminek abban a pillanatban nyilvánvalónak kellett volna lennie számára, amint a lelkész kiszállt az autójából. És mégis behívta a konyhájába, sőt még egy teát is főzött neki. Régi barát volt, mondta magának, és volt valami elintéznivalójuk. De ennél többről volt szó, ébredt rá, amint a reggelizőasztal fölött sárgás, kísérteties arcát tanulmányozta. Jamison tiszteletes tönkrement, de Nora lelke egy részében tisztelte őt ezért, ugyanabban a részében, amely olykor szégyenkezett önnön józanságának ingatag volta miatt, amiatt, ahogyan sikerült folytatnia életét a történtek után, belekapaszkodva a normális élet valami szánalmas eszményébe – nyolc óra alvás, napi háromszori étkezés, sok friss levegő és mozgás. Néha ezt is őrültségnek érezte. – Maga hogy van? – kérdezte tapogatózó hangon, jelezve, hogy nem csupán csevegni akar. – Kimerülten – felelte a férfi, akin ez meg is látszott. – Mintha a testem vizes cementtel volna tele. Nora együtt érzőn bólintott. Az ő teste éppen akkor remekül érezte magát, melegnek és lazának a zuhanytól, izmai kellemesen sajogtak, nedves haja kényelmesen összefogva a feje tetején egy törülközőturbánban. – Pihennie kellene – mondta a lelkésznek. – Menjen szabadságra vagy ilyesmi. – Szabadság – kacagott gúnyosan. – Mit csináljak a szabadság alatt? – Üldögéljen a medence mellett. Egy időre feledkezzen meg a dolgokról. – Ezen túlvagyunk, Nora. – Zordan beszélt, mintha egy gyerekhez szólna. – Nincs többé medence melletti ücsörgés. – Talán nincs – hagyta rá, visszaemlékezve saját félresikerült próbálkozásaira, hogy a napon érezze jól magát. – Csak úgy eszembe jutott. A férfi úgy nézett rá, hogy az nem hatott különösebben barátságosnak. Amint a csend feszültté vált, Nora azon

gondolkozott, vajon jó ötlet-e a gyerekeiről érdeklődni, megtudni, találtak-e valamiféle megbékélést, de letett róla. Ha az embereknek jó híreik vannak, azt nem harapófogóval kell belőlük kihúzni. – Láttam a beszédét a múlt hónapban – mondta a tiszteletes. – Nagy hatással volt rám. Sok bátorságra lehetett szüksége, hogy megtegye. Nagyon természetesen mondta el. – Köszönöm – felelte, örült az elismerésnek. Jelentett neki valamit, hiszen egy olyan veterán nyilvános szónoktól érkezett, mint a tiszteletes. – Nem gondoltam, hogy képes vagyok rá, de… Nem tudom. Csak éreztem, hogy valamit tennem kell. Hogy elevenen tartsam az emléküket. – Halkabbra fogta a hangját, bizalmas vallomást tett a férfinak. – Csak három év, de néha úgy érzem, egy korszak telt el azóta. – Egy élet. – A férfi fölemelte bögréjét, beleszagolt a folyadékból felszálló gőzbe, majd visszatette anélkül, hogy belekortyolt volna. – Valamennyien egy álomvilágban éltünk. – Nézem a gyerekeim fényképeit – mondta az asszony –, és néha még csak nem is sírok. Nem tudom megmondani, ez áldás-e vagy átok. Jamison tiszteletes bólintott, de Nora megállapította, hogy nem igazán figyelt rá. Kisvártatva a férfi lenyúlt valamiért a padlóra – kiderült, hogy a feljárón a kezében tartott nagy boríték volt az –, és letette a pult tetejére. Nora teljesen megfeledkezett róla. – Hoztam egy friss példányt az újságomból – mondta. – Jól van. – Udvariasan visszautasító módon fölemelte a kezét. – Igazán nem… – Ne. – A férfi hangjában éles figyelmeztetés volt. – Magának tényleg… Nora elképedve nézte a borítékot, amelyet a lelkész mutatóujjának hegyével tolt feléje. Köhögés és nevetés közötti fura hang jött ki a száján. – Viccel velem? – A férjéről van szó. – Becsületére legyen mondva, a férfi őszintén zavarodottnak látszott. – Leközölhettem volna az októberi számban, de visszatartottam a maga beszéde utánra. Nora az asztal fölött visszatolta a borítékot. Fogalma sem volt róla, milyen titkot tartalmazott, és nem vágyott rá, hogy kiderítse. – Kérem, hagyja el a házamat – szólalt meg. Jamison tiszteletes lassan felállt a székről, mintha a teste valóban nedves cementtel lett volna tele. Egy pillanatig sajnálkozva nézett a borítékra, majd megrázta a fejét. – Elnézést – mondta Norának. – Én csak a küldönc vagyok. NÉMASÁGI FOGADALOM ESTE, A NAPI étkezés és az önvád órája után átnézték

azoknak az embereknek a dossziéit, akiket reményeik szerint követni készültek. Elméletben persze nyitottak voltak mindenki követésére, de bizonyos egyedeket azért érdemesítettek külön figyelemre, mert vagy a felügyelők egyike érettnek tartotta őket a besorozásra, vagy azért, mert egy bennlakó hivatalos kérelmet nyújtott be a fokozott megfigyelés érdekében. Laurie az ölében fekvő dossziéra pillantott: ARTHUR DONOVAN, 56 éves, 458 Winslow Road, 3. lakás. A belső borítóra ragasztott fényképen egy teljesen átlagos, középkorú – kopaszodó, nagy pocakú, halálra rémült – férfi volt látható, amint egy üres bevásárlókocsit tol egy parkolóban, s keresztbe fésült haját megfújja az erős szél. Mr. Donovan, két felnőtt gyerek elvált apja, technikusként dolgozott a Merck Pharmaceutical nevű cégnél, és egyedül élt. A legfrissebb bejegyzés szerint Donovan az előző csütörtök estét otthon töltötte, egyedül nézte a televíziót. Ezt sokszor csinálhatta, mert éjszakai vándorlásai során Laurie egyszer sem pillantotta meg. Anélkül, hogy az Arthur Donovan lelki üdvéért elmondandó imával bajlódott volna, becsukta a dossziét és átadta Meg Lomaxnak, annak az újonnan megtértnek, akinek betanításában segédkezett. A minden esti önvád idején Laurie éppen ezt a mulasztását olvasta önmaga fejére, de ismételt fogadkozásai ellenére, hogy megjavul, folyton beleütközött saját könyörületességének határaiba: Arthur Donovan idegen volt, és nem sikerült sok aggodalmat összegyűjtenie azzal kapcsolatban, hogy mi történt a férfival az ítéletnapon. Ez volt a szomorú igazság, és nem sok értelme volt mást színlelni. Egyszerűen ember vagyok, mondogatta magában. Nincs mindenki számára elegendő hely a szívemben. Másfelől Meg búskomor arccal tanulmányozta Donovan fényképét, a fejét csóválta, s olyan hangosan csattogtatta a nyelvét, hogy az mindenkitől elfogadhatatlan lett volna, kivéve egy újoncot. Egy pillanattal később fogta jegyzettömbjét, felfirkantott néhány szót, és az üzenetet megmutatta Laurie-nak. Szegény ember. Olyan elveszettnek látszik. Laurie élénken bólintott, majd a kávéasztalon fekvő következő aktáért nyúlt, leküzdve a sürgető késztetést, hogy fogja saját jegyzetfüzetét, és emlékeztesse Meget: nem muszáj az eszébe jutó minden egyes megjegyzését papírra vetnie. Erre hamarosan magától is rá fog jönni. Végül mindenki rájön, ha egyszer a beszéd hiánya okozta sokk elmúlik. Csak egyeseknél kicsit tovább tart, mint másoknál, hogy milyen kevés szó kell a boldogulásukhoz, hogy az élet mennyi dolgát el lehet intézni csöndben.

Tizenketten voltak a telefüstölt helyiségben, ez a megfigyelők ma esti létszáma, s az óra járásával egyező irányban adták tovább a dossziékat. Ezt szent feladatnak szánták, de előfordult, hogy Laurie megfeledkezett céljáról, s kezdte jól érezni magát, a feljegyzésekből szaftos helyi pletykákat mazsolázott ki, vagy egyszerűen felújította kapcsolatát a bűnös, de színes világgal, amelyet meg kellett volna tagadnia. Úgy érezte, kísértésbe esik, amikor Alice Soudermannak, a Bailey Általános Iskola szülői munkaközösségéből ismert régi barátnőjének aktáját olvasta. Ők ketten három egymás utáni évben társelnökei voltak az árverési bizottságnak, és azóta is közeli barátok maradtak, még a Laurie megtérését megelőző viharos időszakban is. Nem tudta leküzdeni kíváncsiságát azzal a hírrel kapcsolatban, hogy, csak a múlt héten, Alice-t megfigyelték, amint a Trattoria Giovanniban együtt vacsorázott Miranda Abbottal, Laurie egy másik jó barátnőjével, egy nyughatatlan, négygyerekes, jó humorú és remek utánzóképességgel megáldott asszonnyal. Laurie nem tudta, hogy Alice és Miranda barátok, és egész biztosra vette, hogy a vacsora jó részét róla szóló beszélgetéssel töltötték, és hogy mennyire hiányzik nekik az ő társasága. Valószínűleg elképedtek a döntésétől, hogy visszavonul a világukból, és lenézik azt a közösséget, amelyben most él, de Laurie inkább nem gondolkozott ezen. Inkább a Giovanninál kapható vegetáriánus lasagna járt a fejében – ez a ház specialitása volt, a tejszínes szósz édes, de nem émelyítő, a répát és a cukkinit csaknem átlátszó vékonyságúra szeletelik –, és harmadik személyként az asztalhoz képzelte magát, ahogy együtt borozgat és nevet régi barátnőivel. Mosolyoghatnékja támadt, tudatosan össze kellett szorítania az ajkát, hogy leküzdje. Kérlek, segíts Alice-nak és Mirandának, imádkozott a dossziét becsukva. Ők jó emberek. Irgalmazz nekik. Az aktákat olvasva leginkább az lepte meg, mennyire csalókán normálisnak látszottak a dolgok Mapletonban. A legtöbb ember egyszerűen szemellenzőt öltött, és folytatta jelentéktelen ügyeit, mintha sosem történt volna meg az Elragadtatás, mintha arra számítottak volna, hogy a világ örökké tart. A kilencéves Tina Green eljárt hetenkénti zongoraórájára. A huszonhárom éves Martha Cohen két órát töltött a tornateremben, aztán megállt egy doboz tamponért és a US Weekly egy példányáért. Az ötvennyolc éves Henry Foster a Fielding Lake körül sétáltatta West Highland terrierjét, gyakran megállva, hogy kutyája párosodhasson. A harminchét éves Lance Mikulski a Two Rivers Mallon belépett a Victoria’s Secret boltba, ahol több meg nem nevezett női fehérneműt vásárolt. Ez kellemetlen meglepetés volt, mert Lance felesége, Patty abban a pillanatban ott ült a szobában Laurie-val átellenben, s hamarosan lehetősége lesz személyesen is átnéznie az aktát. Patty úgy festett, mint egy elég helyes nő; persze a legtöbb

ember elég helyesnek látszott, amikor nem volt szabad beszélnie, és Laurie szíve megesett rajta. Pontosan tudta, milyen érzés ez, nyugtalanító felfedezéseket olvasni a férjéről, miközben egy szobányi ember, aki olvasta az információt, úgy tesz, mintha észre sem venné. De te tudod, hogy néznek, találgatják, meg tudod-e őrizni önfegyelmedet, el tudsz-e szakadni a kicsinyes érzelmektől, mint amilyen a féltékenység és a harag, és továbbra is helyén lesz az eszed, szilárdan összpontosítasz-e az eljövendő világra. Patty Mikulskival ellentétben Laurie sosem adott be hivatalos kérelmet férje megfigyelésére; az egyetlen kérelem, amellyel élt, a lányára vonatkozott. Az ő részéről Kevin a maga ura: felnőtt férfi, aki képes önállóan dönteni. Az csak véletlenül alakult úgy, hogy e döntések magukban foglaltak két olyan esetet, amikor két különböző nővel ment haza, akiknek az aktáját balszerencséjére átolvasta, és akiknek a lelkéért úgy várták el tőle, hogy imádkozzon, mintha ez valaha bekövetkezett volna. Jobban fájt neki, mint várta, amikor elképzelte, hogy a férje megcsókol egy idegen nőt, levetkőzteti egy idegen hálószobában, és békésen melléje fekszik, miután befejezték a szeretkezést. De nem sírt, jottányit sem árult el az általa érzett fájdalomból. Ez csak egyszer fordult elő, amióta beköltözött ide, azon a napon, amelyen kinyitotta lánya aktáját, és felfedezte, hogy a belső borítón az ismerős fényképet – megható iskolai portrét egy hosszú hajú, édesen mosolygó másodéves diákról – kicserélték egy olyanra, amelyik úgy tűnt a szemében, mint egy tizenéves bűnöző fényképe, nagy halott szemmel, leborotvált fejjel, egy lány, akinek kétségbeesetten szüksége van az anyai szeretetre. OTT GUGGOLTAK a Russel Road néhány bokra mögött, a lombokon át lesték egy fehér koloniál stílusú, piros téglás erkélyű ház bejáratát; a ház egy Steven Grice nevű emberé volt. Fönt is, lent is égett a világítás, és valószínűnek látszott, hogy a Grice család odahaza tölti az estét. Laurie így is elhatározta, hogy egy darabig ott kuporognak –, jó lecke lesz ez kitartásból, a megfigyelő legfontosabb tulajdonságából. Meg mellette fészkelődött, a hideg elől átölelte a testét. – A francba – suttogta. – Megfagyok. Laurie az ajkához nyomta az ujját, és megrázta a fejét. Meg grimaszolt egyet, és ajkával a Bocsánat szót formázta. Laurie megvonta a vállát, próbált nem ügyet csinálni a ballépésből. Ez volt Meg első éjszakai őrjárata, kis időbe telik, hogy megszokja. Nemcsak a fizikai nehézséget és az unalmat, hanem a szociális kellemetlenséget – sőt otrombaságot –, hogy a csendet nem tölthetik ki beszélgetéssel, hogy többé-kevésbé semmibe veszik a közvetlenül mellettük szuszogó személyt. Ez ellenkezett minden szociális ösztönnel, amit gyerekként belenevelnek az emberbe, különösen, ha nő az illető.

Meg mégis hozzá fog szokni, éppen úgy, ahogy Laurie is hozzászokott. Még akár értékelni is fogja a csönddel együtt járó szabadságot, a megadást követő békességet. Laurie egy dolgot megtanult az Elragadtatást követő télen, amikor minden idejét Rosalie Sussmannal töltötte. Ha hiábavalók a szavaid, jobb, ha magadban tartod őket, s a legjobb, ha nem is gondolsz rájuk. Egy autó fordult be a Monroe-ról a Russellra, ezüstös fény suhant át rajtuk, ahogy elrobogott. Nyomában még mélyebbnek hatott a némaság, még teljesebbnek a nyugalom. Laurie figyelte, ahogy egy járda menti, közeli csupasz juharfa egyik levele az utcai lámpa fényében megrezzen és hangtalanul lehullik a járdára, de a pillanat tökéletességét megtörte annak zaja, ahogy Meg kabátja zsebében kutatott. A hosszadalmasnak tűnő küzdelem után sikerült előkotornia jegyzetfüzetét, és felfirkantott egy rövid kérdést, a holdfényben alig olvashatóan. Hány óra van? Laurie felemelte a jobb karját, felhúzta az ingujját, és többször megtapogatta óra nélküli csuklóját, ezzel a mozdulattal akarta Meg tudtára adni, hogy egy megfigyelő számára az időnek nincs jelentősége, hogy ki kell magát üresítenie minden várakozástól, és csöndben kell ülnie, bármilyen sokáig tartson is. Ha szerencsés vagy, akár még élvezheted is, megtapasztalhatod, hogy a várakozás a meditáció egyik formája, egy módja, hogy kapcsolatba kerülj Istennek a világban való jelenlétével. Néha megtörténik: a nyáron előfordultak olyan éjszakák, amikor a levegőt mintha isteni biztatás hatotta volna át; az ember csak behunyta a szemét, és belélegezte. De Meg csalódottnak látszott, így hát Laurie fogta a saját jegyzetfüzetét – pedig remélte, hogy nem kell ezt tennie –, és nyomtatott nagybetűkkel egyetlen szót írt rá: TÜRELEM. Meg pár másodpercig hunyorogva nézte, mintha a gondolat ismeretlen volna számára, majd egy apró bólintással jelezte, hogy megértette. Eközben bátran mosolygott. Laurie pedig látta, milyen hálás az apró kommunikációért, egy válasz egyszerű kedvességéért. Laurie visszamosolygott, emlékezett saját kiképzési időszakára, a teljes elszigeteltség érzésére – Rosalie Sussmant akkor szállították el Mapletonból, hogy segítsen beindítani egy kezdő csoportot Long Islanden –, s a magányosságot tovább súlyosbította a tény, hogy saját akaratából választotta ezt. Nem volt könnyű döntés, de visszagondolva nem csak helyesnek, de elkerülhetetlennek is tűnt. Miután Rosalie a Ginkgo Streetre költözött, Laurie minden tőle telhetőt megtett, hogy visszaszerezze az életét feleségként, anyaként és aktív polgárként. Egy kis ideig áldásnak érezte, hogy kimenekült legjobb barátnője bánatának erőteréből – ismét

jógázott, önkéntes munkát végzett, hosszú sétákat tett a tó körül, átnézte Jill házi feladatait, aggódott Tom miatt, és igyekezett megjavítani kapcsolatát Kevinnel, aki nem csinált belőle titkot, hogy elhanyagolva érzi magát –, de a felszabadultságnak ez az érzése nem sokáig tartott. Elmondta terapeutájának, hogy ez eszébe juttatta, amikor nyárra hazajött első tanéve után a massachusettsi egyetemről, az UMassról, és ismét fürdőzött a család és a barátok melegségében, egy-két hétig szerette, aztán csapdában érezte magát, majd meghalt, hogy visszamehessen az iskolába, hiányoztak szobatársai és csinos új barátja, az órák, a bulik meg a lefekvés előtti vihogós beszélgetések, s először értette meg, hogy most az volt az igazi élete, hogy ez, mindazok ellenére, amiket itt mindig is szeretett, örökre véget ért. Természetesen, ami most hiányzott neki, az nem a főiskola izgalma és románca volt; az a szomorúság volt az, amit megosztott Rosalie-val, hosszú, csöndes napjaik nyomasztó komorsága, Jen fényképeinek nézegetése, meghányni-vetni annak a világnak a dolgait, amelyben már nem létezik ez az édes és szép lány. Iszonyatos volt ebben a tudatban élni, elfogadni ezt a brutális véglegességet, de bizonyos módon valóságosnak tűnt, ahogy nem tűnt annak a számlák kifizetése vagy a tavaszi könyvtári támogatás tervezése, vagy annak fejben tartása, hogy a szupermarketből el ne felejtsen hozni egy doboz száraztésztát, vagy hogy ne felejtsen el gratulálni lányának a matekdolgozatért kapott 92 pontért, vagy hogy türelmesen kivárja, amíg férje befejezi a nyögdécselést és kihúzza magát a testéből. Ez elől kellett most elmenekülnie, a dolgok színlelésének valószínűtlensége többé-kevésbé rendben volt, hogy egy bukkanóhoz értek az úton, de csak menniük kell tovább, elvégezni kötelező feladataikat, kimondani az üres frázisokat, élvezni az élet által makacsul felkínált örömöket. És a BM-ben megtalálta, amit keresett, egy sereg nehézséget és megaláztatást, amely legalább felkínálta azt a méltóságot, hogy úgy érzi, létezésének valami köze van a valósághoz, hogy többé nem bonyolódik bele egy színlelősdibe, amely felemésztené hátralévő életét. De középkorú nő volt, negyvenhat éves feleség és anya, akinek a legjobb évei már a háta mögött vannak. Meg szexis, tágra nyílt szemű lány húszas éveinek közepén, kihúzott szemöldökkel, ragyogó szőkeség, aki magán viseli a profi manikűrös kézjegyét. Emlékkönyvébe egy kavicsméretű karikagyűrű volt beragasztva, aminek láttán barátnői irigységükben nyilván üvöltöttek. Mostanában borzalmas fiatalnak lenni, gondolta Laurie, amikor minden remény és álom szertefoszlik, tudva, hogy az a jövő, amelyre számítanak, sosem jön el. Olyan érzés lehetett, mint megvakulni vagy elveszíteni egy végtagot, még ha hiszel is benne, hogy Isten valami jobbat tartogat neked a sarkon túl, valami

csodálatosat, amit nem is tudsz elképzelni. Jegyzetfüzetében új lapot nyitva Meg új üzenet írásába fogott, de Laurie sosem látta, mi volt az. Kinyílt egy ajtó, s egyszerre odafordulva meglátták, ahogy Steven Grice kilép a bejárati verandára. Átlagos külsejű, szemüveges, kicsit pocakos fickó, melegnek látszó gyapjúpulóverben, amit Laurie rögtön megkívánt. A férfi néhány pillanatig tétovázott, mintha az éjszakához szoktatná magát, megindult lefelé a lépcsőn, s a pázsiton át az autójához ment, amely csiripelt és villant egyet üdvözlésére. A nyomába eredtek, de szem elől veszítették a járművet, amikor a sarkon befordult jobbra. Laurie puszta megérzésen alapuló feltételezése szerint Grice valószínűleg a Safeway felé tartott, valamilyen éjszakai élvezetért: áfonyás süteményért vagy diókrémes fagylaltért, esetleg egy tábla mandulás csokoládéért, akármiért a sokféle ennivaló közül, amelyekről ő maga a nap legkülönbözőbb pillanataiban szokott ábrándozni, rendszerint abban az óriási éhező szünetben, amely a reggeli zabkása és az esti leves között telik el. A szupermarket tízpercnyi gyors sétára volt a Russel Roadtól, ami annyit tesz, hogy ha igaza van, és alaposan kilépnek, utolérhetik Grice-t, mielőtt eljön az üzletből. Ő persze csak visszaül az autójába, és utána egyenesen hazahajt, de fölösleges volt ennyire előreszaladnia. Ráadásul meg akarta értetni Meggel, hogy a megfigyelés változékony, improvizatív tevékenység. Teljes mértékben lehetséges volt, hogy Grice nem a Safewaybe megy, és akkor egészen nyomát vesztik. De ugyanígy megeshetett, hogy őt keresve beleakadnak valaki másba a listáról, és arra az illetőre fordíthatják figyelmüket. De belebotolhatnak valami egyáltalán nem várt helyzetbe, amelybe olyan egyének keverednek bele, akiknek még a nevét sem tudják. Mindenesetre megkönnyebbülés volt útnak indulni, hogy nem kellett tovább rejtőzniük a bokrok között. Laurie a maga részéről a munka legjobb részének tartotta a mozgást és a friss levegőt, legalább az ehhez hasonló éjjeleken, amikor tiszta az ég, a hőmérséklet még négy Celsius-fok fölött van. Próbált nem gondolni rá, milyen lesz januárban. A sarkon megállt, hogy cigarettára gyújtson, s megkínálta Meget is, aki picit hátrébb lépett, mielőtt visszautasító mozdulatot tett. Laurie erőteljesebben tolta feléje a dobozt. Utált erősködni, de teljesen világos volt a szabály: Egy megfigyelőnek a nyilvánosság előtt mindig meggyújtott cigarettát kell tartania. Amikor Meg továbbra is ellenállt, Laurie egy szál cigarettát dugott a fiatalabb nő szájába – a BM egy általános márkát bocsátott rendelkezésükre, nyers ízűt és gyanúsan vegyszerszagút, amit a regionális iroda vásárolt nagy mennyiségben –, és eléje tartott egy gyufát. Meg hevesen fuldokolni kezdett az első slukktól, ahogy mindig, majd halkan nyöszörgött egyet, amikor elmúlt a roham.

Laurie megpaskolta a karját, így jelezve, hogy helyesen cselekszik. Ha beszélhetett volna, idézte volna azt a jelmondatot, amelyet mindketten megtanultak az eligazításkor: Mi nem élvezetből dohányzunk. Mi hitünk kimutatásáért dohányzunk. Meg émelyegve mosolygott, szipogott és a szemét törölgette, miközben folytatták útjukat. Laurie bizonyos módon irigyelte Meg szenvedését. Ennek így kellett lennie – áldozat Istennek, a test sanyargatása, mintha minden egyes pöfékelés mélységes személyes sértés volna. Más volt Laurie-nak, aki főiskolás korában és huszonévesen végig dohányzott, és csak első terhessége kezdetén hagyta abba nagy nehezen. Annyi év után újból elkezdeni számára egyet jelentett a hazatéréssel, kifejezett örömöt csempészett a BM életét alkotó nélkülözés kínzó napirendjébe. Esetében az lett volna az áldozat, ha másodszor is abbahagyta volna, és nem ízlelhette volna meg a reggeli első cigarettát, amely annyira ízlett, hogy gyakran rajtakapta magát, amint csak fekszik hálózsákjában, és puszta szórakozásból ereget füstkarikákat a mennyezet felé. NEM ÁLLT SOK AUTÓ a Safeway parkolójában, de Laurie nem zárhatta ki a lehetőséget, hogy az egyik közülük Grice-é – egy jellegtelen, sötét szedánt vezetett, ő pedig elmulasztotta feljegyezni a márkáját, típusát vagy a rendszámát –, ezért elindultak befelé, hogy átvizsgálják az üzletet, szétválva, hogy nagyobb területet ellenőrizhessenek. A zöldség-gyümölcsös részlegnél kezdte, messziről elkerülte a gyümölcsöket, nehogy kísértésbe essék – fájdalmas volt ránézni az eperre, akár csak felidézni a nevét –, elsietni a zöldségek mellett, amelyek olyan lehetetlenül frissnek és csábítónak néztek ki, minden egyes darabjuk az őket megtermő, megpecsételt sorsú planéta reklámja volt: sötétzöld brokkoli, piros paprika, tömött káposztafejek, nedves fejes saláta, amelynek széles leveleit csillogó drót fogta össze. A péksütemények sora maga volt a kínzás, még ilyen késői órán is – csak néhány kósza bagett, egy szezámmagos zsömle, banános-mogyorós muffin, a maradék összerakva a másnapi régi süteményes kosárban. Frissen sütött kenyér illata lengte be a környéket, elkeveredve az éles fénnyel és a harsány zenével – a „Rhinestone Cowboy” szólt, amelyet fura módra évek óta nem hallott –, hogy fokozza az érzéki terheket. Szinte szédelgett a vágyakozástól, kábán emlékezett rá, hogy a szupermarket egykor milyen fájdalmasan unalmasnak hatott számára, csak egy újabb kötelező megállás életének világias körforgásában, semmivel sem izgalmasabb, mint egy benzinkútnál vagy egy postahivatalban megállni. Hónapokon belül egzotikus és mélyen megható lett, olyan kert, amelyből ő és minden általa ismert ember kiűzetett, akár tudtak róla, akár nem.

Nem lélegzett könnyebben, amíg hátat nem fordított a csemegepultnak, és menedéket nem talált a csomagolt élelmiszerek – babkonzervek és száraztésztás dobozok, salátaöntetes üvegek –, mindenféle jó holmi között, de nem olyasmik ezek, amelyeknél megállna, hogy felkapja és a szájába tömje őket. A puszta termékválaszték olyan lenyűgöző, ugyanakkor valahogy nevetséges és hatásos volt: négy polcon kizárólag barbecue-szószok, mintha mindegyik márkának megvolnának a jellegzetes és erőteljes jellemzői. Mintha félig aludt volna a Safeway, soronként csak egy-két vásárló, többségük lassan mozgott, kábán böngészték a polcokat. Megkönnyebbülésére mindegyikük szótlanul ment tovább, még csak nem is biccentettek üdvözlésként. A BM előírásai szerint egy mosollyal vagy intéssel kell viszonozni a köszönést, de a téged üdvözlő embernek egyenesen a szemébe nézve és tízig számolva. Elég kellemetlen volt ez idegenekkel és alkalmi ismerősökkel, de teljesen elbátortalanító, ha közeli baráttal vagy családtaggal találod magad szembe, mindketten elpirultok és elbizonytalanodtok – az ölelés határozottan ki volt zárva –, kimondhatatlan érzelmek áradata önti el az ember torkát. Úgy várta, hogy valahol a mélyhűtött áruk soránál fut ismét össze Meggel – ott volt az üzlet földrajzi középpontja –, de mindaddig nem riadt meg, amíg végig nem ment az italok, kávék és teák, valamint a rágcsálnivalók során, és sehol sem pillantotta meg. Lehet, hogy észrevétlenül keresztezték egymást, valamelyikük éppen befordult arra a sorra, amelyből pontosan ugyanakkor távozott a másikuk? Laurie kísértést érzett, hogy visszaforduljon, de továbbment a tejtermékekhez, ahol Meg elkezdte a kutatást. Üres volt, csak néhány vevő álldogált a szeletelt sajtoknál, egy kopasz férfi egy inas, futóalkatú férfival, akiben túl későn ismerte fel Dave Tolmant, fia egyik volt iskolatársának az apját. A férfi megfordult és mosolygott, de ő úgy tett, mintha nem vette volna észre. Tudta, hogy felelőtlen volt, mert így szem elől tévesztette Meget. A táborban töltött első hetek nehezek és megzavarók lehetnek; az újoncok hajlamosak visszaszökni régi életükhöz, ha a legcsekélyebb esélyt kapják rá. Ez persze rendben volt: a BM nem szekta, ahogy sok tudatlan ember szívesen mondogatta. Minden lakó szabadon jöhetett és mehetett, ahogy jólesett neki. De az oktató feladata volt útmutatással és társasággal szolgálni ebben a sebezhető időszakban, átsegíteni az újoncot az elkerülhetetlen válságokon és gyenge pillanatokon, hogy ne veszítsék el a szívüket, és ne tegyenek olyant, amit aztán egy örökkévalóságon át bánni fognak. Arra gondolt, tesz egy gyors kört az ellenőrzés kedvéért az üzlet szélén, aztán úgy döntött, egyenesen kimegy a parkolóba, arra az esetre, ha Meg arra szaladna. Átvágott két pénztáros nélküli pult

között, s próbált nem gondolni rá, milyen lenne az újonc nélkül visszatérni a táborba, hogy magyarázkodnia kelljen, hogy épp egy szupermarketben hagyta egyedül. Lassan szétnyílt a tolóajtó, kieresztve őt az éjszakába, amely érezhetően hidegebb lett. Éppen futásnak akart indulni, amikor óriási megkönnyebbülésére meglátta, hogy nincs rá szükség. Meg közvetlenül előtte állt, egy bűnbánó fiatalasszony formátlan fehér ruhában, s melle előtt egy papírost tartott a kezében. Bocsánat, állt rajta. Nem kaptam levegőt odabent. ÉJFÉL ELMÚLT, mire visszatértek a Ginkgo Streetre, átsurrantak két betonkorlát között, és bejelentkeztek az őrépületnél. Ezeket a biztonsági intézkedéseket néhány évvel korábban vezették be, az után a rendőrségi razzia után, amelyik Phil Crowther – egy negyvenkét éves férj és háromgyerekes apa – mártíromságát és két másik lakó megsebesülését eredményezte. A rendőrök az éjszaka közepén hatoltak be az épületbe, házkutatási paranccsal és viperával felszerelkezve, azt remélve, hogy megmentenek két fiatal lányt, akiket, apjuk állítása szerint, elraboltak és akaratuk ellenére fogva tartanak a Bűnös Maradékok. Néhány ott lakó haragra gerjedt attól, amit Gestapo-taktikának láttak, s köveket és palackokat dobáltak a behatolókra; a kisebbségben lévő rendőrök pánikba estek, és lövésekkel válaszoltak. Egy utóbb lefolytatott vizsgálat felmentette a rendőröket, de bírálta magát a razziát, mint „jogilag hibás és rosszul végrehajtott akciót, amely elkeseredett szülők meg nem erősített állításai alapján zajlott le”. Azóta – és a változást Laurie leginkább Kevin javára írta – a mapletoni rendőrség kevésbé ellenségesen viszonyul a BM-hez, mindent megtesz, hogy erőszak helyett diplomáciával éljen, amikor elkerülhetetlen viták és válságok keletkeznek. A lövöldözés emléke azonban még így is frissen és fájdalmasan élt a Ginkgo Street emlékében. Sohasem hallotta, hogy akárki felvetette volna a közlekedési akadályok eltávolításának lehetőségét, amelyek mindenestre emlékműként is szolgáltak; festékszóróval írták fel rájuk a következő szavakat: SZERETÜNK, PHIL – VISZLÁT A MENNYORSZÁGBAN. A női újoncoknak fenntartott Kék Ház harmadik emeletén jelöltek ki nekik egy hálószobát. Laurie normális körülmények között a szomszédos női hálóépületben, a Szürke Házban lakott, amelyben egy átlagos méretű helyiség hat-hét embernek adott szállást, mind hálózsákban a csupasz padlón aludt. Minden este komor, csak felnőtteknek szóló alvópartit tartottak – kuncogás és suttogás nélkül, csak sok köhögés és fingás, horkolás és nyögés hallatszott, a túl sok agyonhajszolt ember hangja és szagai egy kis térbe bezsúfolva. Ehhez képest a Kék Ház nagyon civilizált, szinte fényűző volt, csak ők ketten laktak egy gyerekszoba méretű helyiséget,

ikerággyal és halványzöld falakkal, a puha bézs szőnyeg simogatta a meztelen talpat, és ami a legjobb volt, a mosdó szemben volt a hallban. Egy kis üdülés, gondolta Laurie. Levetkőzött, amíg Meg zuhanyozott, lecserélte koszos ruháit egy bő BM-köntösre – a csúf, de kényelmes darabot egy régi lepedőből varrták –, aztán letérdelt imádkozni. Nem kapkodott, a gyerekeire összpontosított, aztán a névsorban továbbment Kevinig, anyjáig, testvéreiig és korábbi szomszédaiig, megpróbálta maga elé képzelni mindegyiküket fehér öltözékben, a megbocsátás arany fényében fürdőzve, ahogy megtanították rá. Fényűzés volt így imádkozni, egy üres helyiségben, ahol semmi sem tereli el a figyelmét. Tudta, hogy Isten nem törődik vele, térdel-e vagy a feje tetején áll, mégis jólesett helyesen csinálni, tiszta elmével és osztatlan figyelemmel. Köszönöm, hogy elhoztad hozzánk Meget, mondta imáját. Adj neki erőt, nekem pedig bölcsességet, hogy elvezessem őt a helyes irányba. Az éjjeli őrjárat egész jól ment, gondolta. Elvesztették Grice nyomát, és nem futottak bele senki másba, akinek az aktáját átnézték, de egész sok cselekvést láttak a városközpontban, elkísértek embereket az autóikhoz bárokból és éttermekből, hazamentek egy háromtagú lánycsoporttal, akik vidáman fecserésztek fiúkról és iskoláról, mintha Laurie és Meg ott sem lettek volna. Csak egyetlen kellemetlen találkozásuk volt egy pár huszonvalahány éves alakkal az Extra Inning előtt. Nem volt borzalmas, csak a szokásos sértegetések és nyers szexuális ajánlatok kettőjük közül a részegebbtől, egy jóképű, pimasz mosolyú fickótól, aki úgy karolta át Meget, mintha a barátnője lett volna. (Megbaszom a csinoskát – szólt a haverjának. – A tied lehet a nagyi.) De még ez is hasznos lecke volt Megnek, kis ízelítő abból, mit jelent megfigyelőnek lenni. Előbb-utóbb valaki meg fogja ütni vagy leköpi, vagy valami rosszabb, neki pedig el kell viselnie a gyalázkodást, tiltakozás vagy védekezés nélkül. Meg kijött a fürdőszobából, szégyenlősen mosolygott, arca kipirult, teste elveszett a sátorszerű köntösben. Csaknem kegyetlenség, gondolta Laurie, egy kedves fiatal nőt ilyen unalmas, bő zsákba burkolni, mintha szépségének nem járna hely a világban. Velem más a helyzet, mondta magának. Én örülök neki, hogy el vagyok rejtve. A fürdőszobában még meleg volt a víz, olyan luxus, amit már nem tekintett garantáltnak. A Szürke Házban krónikus hiány volt meleg vízből – óhatatlanul, hiszen olyan sok ember lakott ott –, de az előírások ettől függetlenül napi két zuhanyozást követeltek meg. Hosszú ideig bent maradt, amíg a levegő sűrű lett a gőztől, de ez nem jelentett nagy gondot, mivel a BM tiltotta a tükröket. Ezt még furcsállta, csupasz fal előtt mosta a fogát, krétaszerű, nevesincs fogkrémet és vacak kézi fogkefét használt. Zokszó nélkül elfogadta a higiéniai megszorítások többségét – könnyű volt belátni, miért

számítanak a parfümök, hajbalzsamok és ránctalanítókrémek különcködésnek –, de nem békélt meg elektromos fogkeféjének elvesztésével. Hetekig áhítozott utána, mígnem rájött, hogy ez több a tiszta száj hiányzó érzésénél – a házassága, a gondtalan családi boldogság, hosszú, zsúfolt napok, amelyek csúcspontja volt, amikor Kevinnel ott álltak egymás mellett a dupla mosdókagyló előtt, kezükben elektromos kefe berregett, szájuk tele mentolos habbal. De ez mind elmúlt. Most csak ő volt egyedül a csöndes helyiségben, csuklója kitartóan mozgott az arca előtt, senki sem mosolygott a tükörbe, senki sem mosolygott vissza. A KIKÉPZÉSI IDŐSZAK alatt nem volt teljes a némasági fogadalom. Villanyoltás után rövid közjáték következett – általában nem több negyedóránál –, amikor engedélyt kaptak szabadon beszélni, hogy szavakba öntsék félelmeiket, feltehessék azokat a kérdéseket, amelyekre nap közben nem kaptak választ. A tehermentesítés egy közelmúltban bevezetett újítás volt, biztonsági szelepként funkcionált, afféle kevésbé hirtelen és kevésbé félelmetes átmenetet képezett a nem beszéléshez. Egy Laurie által látott PowerPointos előadás szerint – tagja volt a Toborzási és Megtartási Bizottságnak – a lemorzsolódási arány csaknem a harmadára csökkent az újoncok között, amióta bevezették az új politikát, ami az egyik fő oka a tábor túlzsúfolttá válásának. – Na, hogy vagy? – kérdezte Laurie, csak hogy a másik térfélre üsse a labdát. Idegennek hallotta a saját hangját, rekedtes recsegés volt a sötétben. – Azt hiszem, jól – felelte Meg. – Csak jól? – Nem tudom. Nehéz csak úgy elsétálni mindentől. Még mindig nem hiszem el, hogy megtettem. – Kicsit idegesnek látszottál a Safewayben. – Attól féltem, találkozni fogok valami ismerőssel. – A vőlegényeddel? – Igen, de nem csak Garyvel. Akármelyik barátommal. – Kicsit bizonytalan hangon beszélt, mintha próbált volna bátor lenni. – Ezen a hétvégén kellett volna férjhez mennem. – Tudom. – Laurie olvasta Meg aktáját, és megértette, hogy különös figyelmet kíván majd. – Az kemény lehetett. Meg vicces hangot hallatott, valamit a kacagás és egy nyögés között. – Úgy érzem, mintha álmodnék – mondta. – Folyton várom, hogy fölébredjek. – Tudom, milyen az – nyugtatta meg Laurie. – Néha még most is érzem ezt. Mesélj egy kicsit Garyről. Milyen? – Nagyszerű – mondta Meg. – Tényleg jóképű. Széles vállú. Homokszínű a haja. Van egy édes kis hasíték az állán. Állandóan

meg szoktam ott csókolni. – Mit csinál? – Biztonsági elemző. Tavaly tavasszal kapta meg az MBA-diplomáját. – Hű. Ez komolynak hangzik. – Az is. – Ezt tényszerűen mondta, mintha helye sem volna itt a vitának. – Nagyszerű srác. Okos, jóképű, csupa móka. Szeret utazni, mindennap eljár az edzőterembe. A barátnőim Mr. Tökéletesnek hívják. – Hol ismerkedtetek meg? – A középiskolában. Kosárlabdázott. A bátyám benne volt a csapatban, ezért sok mérkőzésre kijártam. Gary felsőbb osztályba járt, én elsőéves voltam. Nem hittem volna, hogy egyáltalán tudja, hogy élek. Aztán egy napon csak úgy odajött hozzám, és így szólt: Szia, Chris húga. Van kedved moziba jönni? El tudod ezt hinni? Még a nevemet sem tudta, és randit kért tőlem. – Te pedig igent mondtál. – Viccelsz? Úgy éreztem, mintha a lottón nyertem volna. – Azonnal lecsaptál rá? – Istenem, igen. Amikor először megcsókolt, azt gondoltam, ez az a fiú, akihez férjhez fogok menni. – Elég sokáig tartott. Ez lehetett vagy nyolc-kilenc év. – Iskolások voltunk – magyarázta Meg. – Amint lediplomáztam, eljegyeztük egymást, de aztán el kellett halasztanunk az esküvőt. A történtek miatt. – Elvesztetted az anyádat. – Nem csak őt. Gary egyik unokatestvérét, aki szintén… két lányt, akit a főiskoláról ismertem, az apám főnökét, egy pasast, akivel Gary együtt dolgozott. Egy csapatra való embert. Emlékszel, milyen volt ez. – Emlékszem. – Egyszerűen nem tűnt helyesnek, hogy anyám nélkül férjhez menjek. Tényleg közel voltunk egymáshoz, és annyira izgatott lett, amikor megmutattam neki a gyűrűt. Úgy volt, hogy az ő esküvői ruháját viselem majd, meg minden. – És Gary részéről rendben volt a halasztás? – Teljesen. Mint mondtam, ő tényleg helyes srác. – Tehát újraterveztétek az esküvőt? – Nem azonnal. Két évig még csak nem is beszéltünk róla. És aztán elhatároztuk, hogy belevágunk. – És ezúttal késznek érezted magad rá? – Nem tudom. Gyanítom, hogy végül csak elfogadtam a tényt, hogy anyám nem jön vissza. Senki sem jött. És Gary kezdett türelmetlenkedni. Állandóan mondogatta, hogy belefáradt az állandó szomorkodásba. Azt mondta, a mamám azt akarta volna, hogy házasodjunk össze, alapítsunk családot. Szerinte azt akarta

volna, hogy boldogok legyünk. – És te mit gondolsz? – Hogy igaza volt. És én is belefáradtam az állandó szomorkodásba. – És mi történt? Meg pár pillanatig nem beszélt. Laurie szinte hallotta, ahogy a sötétben gondolkodik, próbálja tőle telhetően világosan megfogalmazni válaszát, mintha sok múlott volna rajta. – Minden előkészületet megtettünk, tudod? Kibéreltünk egy termet, szereztünk egy DJ-t, ajánlatot kértünk élelmiszer-szállítóktól. Boldog lettem volna, ugye? – Halkan felnevetett. – Olyan érzés volt, mintha ott sem lettem volna, mintha minden valaki mással történt volna, valakivel, akit nem is ismerek. Nézd, ahogy megtervezi a meghívókat. Nézd, ahogy ruhát próbál. – Emlékszem arra az érzésre – jegyezte meg Laurie. – Olyan, mintha halott volnál, és még csak nem is tudsz róla. – Gary megőrült. Nem tudta felfogni, miért nem voltam izgatottabb. – És mikor döntötted el, hogy kiszállsz? – Egy ideje már gondolkoztam rajta. De vártam, tudod, bízva benne, hogy jobbra fordul. Eljártam egy terapeutához, gyógyszereket kaptam, sokat jógáztam. De semmi sem működött. A múlt héten közöltem Garyvel, hogy újabb halasztásra van szükségem, de hallani sem akart róla. Azt mondta, vagy össze tudunk házasodni, vagy szakítunk. Én választottam. – És itt vagy. – Itt vagyok – helyeselt. – Örülünk, hogy velünk vagy. – Tényleg utálom a cigarettát. – Meg fogod szokni. – Remélem. Ezután egyikük sem beszélt. Laurie a helyére fordult, élvezte az ágynemű lágyságát, próbálta felidézni, mikor aludt legutóbb ilyen kényelmes ágyban. Meg csak sírdogált egy darabig, majd elcsendesedett. SZEREZZ SZOBÁT NORA ÖRÖMMEL VÁRTA a táncot, kevésbé magát az eseményt, mint inkább egy nyilvános bejelentés lehetőségét, hadd tudja meg kicsi világa, hogy jól van, hogy kiheverte a Matt Jamison cikke által okozott megaláztatást, és nincs szüksége senkinek

a sajnálatára. Egész nap dacosan feldobottnak érezte magát, ruhatára legszexisebb ruháit próbálta fel – még mindig rámentek, némelyik még jobban illet rá, mint régen –, és a tükör előtt gyakorolta mozgását, három éve először készült táncolni. Nem rossz, gondolta. Egyáltalán nem rossz. Olyan volt, mint visszautazni az időben, találkozni azzal a személlyel, aki egykor voltál, és felismerni benne a barátot. A ruha, amelyiknél végül kikötött, egy testhez álló vörös-szürke körbefogó ruha volt mély dekoltázzsal, amit legutóbb Doug főnöke lányának az esküvőjén viselt, ahol kétértelmű bókot kapott a visszafogottság mesterétől, magától Dougtól. Tudta, hogy jól választott, amikor megmutatta magát a húgának, és Karen savanyú képet vágott. – Csak nem fogod azt viselni, mi? – Miért? Nem tetszik? – Csak egy kicsit… feltűnő, nem? Az emberek azt gondolhatják… – Nem érdekel – mondta Nora. – Hadd gondoljanak, amit akarnak. Ideges, inkább kellemes várakozás – szombat esti lámpaláz – lett úrrá rajta Karen autójában, főiskolás korából ismerős érzés, amikor minden buli úgy festett, hogy benne van a lehetőség életének a megváltoztatására. Ez foglalkoztatta az egész autóút alatt és a középiskolai parkolón átsétálva, csak akkor múlt el, amikor az épület főbejáratához érve meglátta a táncest szórólapos hirdetését: A MAPLETON VIDÁMSÁGOT JELENT BEMUTATJA: NOVEMBERI FELNŐTT-ÖSSZEJÖVETEL DJ, TÁNC, ÜDÍTŐITALOK, DÍJAK ESTE 8-TÓL ÉJFÉLIG HAWTHORNE ISKOLA KÁVÉZÓJA

Mapleton vidámságot jelent? – gondolta, amint egy megalázó pillantást vetett önmagára az ajtó üvegében. Ez vicc? Ha az, akkor a vicc róla szólt, amint egy már nem fiatal asszony báli ruhában belép egy iskolába, ahol a gyerekeinek már sosem lesz lehetőségük részt venni egy táncos összejövetelen. Sajnálom, mondta nekik, mintha ott rejtőzködnének az agyában, és minden cselekedetét megítélnék. Ezt nem gondoltam át.

– Mi baj van? – kérdezte Karen a válla fölött átlesve. – Zárva van? – Természetesen nincs zárva. – Nora egy lökéssel kinyitotta az ajtót, hogy megmutassa húgának, milyen buta kérdést tett fel. – Nem is gondoltam – felelte mogorván Karen. – Akkor miért kérdezted? – Mert csak álltál ott, azért. Fogd be a szád, gondolta Nora, ahogy beléptek a nagy előcsarnokba, egy csillogóra viaszolt barna padlójú fényes alagútba, amelynek mindkét oldalán intézményes zöld szekrények sorakoztak a távolba elnyúlva. Csak kérlek, fogd be a szád. Diákok önarcképeinek egy gyűjteménye függött a falon a központi irodától kezdve, fönt egy zászló hirdette: MI VAGYUNK A MUSZTÁNGOK! Fájdalommal nézte azokat a friss, reményteli, ügyetlenül beállított arcokat, s azokra a szerencsés anyákra gondolt, akik reggelente elküldik a gyerekeket hátizsákkal a hátukon és élelmiszeres csomagjaikkal, délután pedig felveszik őket a járda mellett. Szia, édesem, milyen volt a napod? – Kitűnő művészeti programjuk van – mondta Karen, mintha egy leendő szülőt vezetne körbe. – Erősek zenében is. – Remek – motyogta Nora. – Talán be kellene íratkoznom. – Csak beszélgetek. Nem kellene rögtön megsértődnöd miatta. – Bocsánat. Nora tudta, hogy szemét módon viselkedik. Különösen tisztességtelen volt, tekintettel arra, hogy Karen volt az egyetlen partner, akit ilyen rövid időn belül elő tudott keríteni. Ez volt a helyzet a testvérével – Nora nem mindig kedvelte, és szinte sosem értett vele egyet, de mindig számíthatott rá. Akárki mást hívott fel – állítólagos közeli barátait a mamák klubjából, ahol többé már nem számíthatott tagságra –, kimentette magát, családi kötelezettségekre vagy egyébre hivatkozott, de csak azután, hogy megpróbálta őt lebeszélni a programról. Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet, édesem? Nora utálta azt a lekezelő hangnemet, ahogy „édesemnek” nevezték, mintha önálló döntésre képtelen gyerek volna. Nem akarsz kicsit tovább várni? Úgy értették, várj kicsit tovább, amíg leülepszik a cikk által fölkavart por, arról a cikkről van szó, amelyről valószínűleg még mindig sutyorogtak

a városban: ÜGYESEN JÁTSZIK MÁSOKKAL: A „HŐS” PAPA SIKAMLÓS RANDIJA A TÜZES ÓVÓNŐVEL. Nora csak egyszer olvasta, a konyhájában, Matt Jamison váratlan látogatása után, de ez az egy alkalom elég volt, hogy Doug Kylie Mannheimmel folytatott forró viszonyának minden rémes részlete örökre bevésődjön emlékezetébe. Még most, két héttel később is nehezére esett elfogadni a gondolatot, hogy Kylie a másik nő. Nora fejében még mindig gyerekeinek imádott tanítónője volt az Apró Rügyek Akadémiá-járól, egy kedves, energikus lány, frissen végezte a főiskolát, akinek valahogy sikerült ártatlannak és életerősnek látszania annak ellenére, hogy piercinget viselt a nyelvében, s a kisgyerekeket elbűvölő tetoválás volt a bal karján. Ő volt a szerzője egy szép értékelő levélnek, amelyről Nora egyszer azt hitte, örökre kincsként fogja őrizni. Gondos megfigyelésről tanúskodó háromoldalas elemzés volt Erin első évéről az Apró Rügyeknél, amelyben „szokatlan szociális készségei” és „kimeríthetetlenül kíváncsi elméje”, valamint „félelmet nem ismerő kalandvágya” miatt dicsérték. Pár hónappal október 14. után Nora mindenhová magával vitte a levelet, hogy elolvashassa, amikor csak akarta, hogy emlékezzen a lányára. Sajnos kétség sem fért a tiszteletes vádjainak igazságához. A lelkész kimenekítette Kylie öreg laptopját a szemétből – a komputerüzletbeli fickó azt mondta a nőnek, hogy a meghajtója kiégett –, és a közelmúltban megszerzett adatmentő készsége révén terhelő e-mailek, kompromittáló fényképek és „a jóképű kétgyermekes apa” és „az elbűvölő ifjú nevelőnő” közötti „megrázóan félreérthetetlen” chatelések kincsesbányáját ásta elő. A hírlevél számos terhelő részletet közölt levelezésükből, amelyben Doug feltárta eleddig rejtett készségét az erotikus írásra. Nora fel volt dúlva, nemcsak az ízléstelen felfedezés miatt – ő persze semmit sem gyanított –, hanem a tiszteletesnek a közzététel fölött érzett nyilvánvaló öröme miatt is. A botrány kitörése után néhány napra elrejtőzött, mentálisan végigvette házasságukat, s azon tanakodott, vajon annak minden perce hazugság volt-e. Amikor lecsillapodott a kezdeti megrázkódtatás, azt is észrevette, hogy valamiféle megkönnyebbülést érez, mintha könnyebb lett volna rajta a teher. Három éven át olyan férjet

gyászolt, aki valójában nem is létezett, legalábbis nem úgy, ahogy ő képzelte. Most, hogy ismerte az igazságot, jól látta, hogy kicsit kevesebbet veszített, mint azt gondolta, ami mindig olyan, mint valamit visszakapni. Végül is nem volt tragikus özvegy, hanem önző férfi által elárult újabb asszony. Ez kisebb, ismerősebb szerep, és azt sokkal könnyebb eljátszani is. – Kész vagy? – kérdezte Karen. A kávézó ajtajában álltak, a homályosan megvilágított táncparketten zajló eseményeket figyelték. Meglepően zsúfolt volt, egy rakás középkorú ember, többnyire nők mozogtak lelkesen, kicsit esetlenül Prince „Little Red Corvette” című számára, próbáltak visszatalálni ifjabb, rugalmasabb önmagukhoz. – Azt hiszem, igen – felelte Nora. Érezte, hogy feléje fordulnak a fejek, amikor beléptek a tágas térbe, a helyiségben a figyelem rájuk irányult. Barátnői ettől remélték megóvni őt, de őt tényleg nem érdekelte, sem így, sem úgy. Ha az emberek meg akarták nézni, hát csak tessék, nézzék. Halihó, én vagyok az, gondolta. A Világ Legszomorúbb Asszonya. Egyenesen begázolt az emberek sűrűjébe, karját a feje fölé emelte, hagyta, hogy a csípője vezesse. Karen szorosan vele tartott, könyökökbe és térdekbe ütköztek. Nora évek óta nem látta a húgát táncolni, és elfelejtette, milyen vicces nézni őt, az alacsony, súlyos nőt sok mozgó testrésszel, sajátosan szexis mozgását, amit nem jósolt volna meg, ha más körülmények között találkozik vele. Közel hajoltak, mosolyogtak egymásra, ahogy együtt énekelték: Kicsi piros Corvette, bébi, túlságosan gyors vagy! Nora balra pördült, majd felső testét jobbra rántotta, hosszú haja az arcába hullott. Hosszú idő óta először érezte szinte ismét embernek magát. *** AZ ÁLTALUK JÁTSZOTT játék neve „Szerezz szobát”. Nagyban hasonlított az üvegpörgetősre, eltekintve attól, hogy a csoport egészének kellett szavaznia, hogy egy pár vajon elhagyhatja-e a kört, hogy intim helyre vonuljon vissza. A szavazás stratégiai elemet vitt bele az amúgy a véletlenre építő egyszerű játékba. Lépést kellett tartani egy sor lehetőséggel, minden pörgetésnél újraszámítani, kit akar az ember bent tartani a körben, és kit akar vetélytársként megsemmisíteni. A cél – leszámítva azt a nyilvánvaló célt, hogy dughass azzal, akit vonzónak találtál –, elkerülni, hogy a két utolsó játékos egyike maradj, mert nekik is keríteniük kellett egy szobát, noha Jill tapasztalatból tudta, hogy azok többnyire csak úgy üldögélnek ott, vesztesnek érezve magukat. Bizonyos értelemben jobb volt páratlan számú játékossal, annak a kellemetlen érzésnek dacára, hogy a végén a páratlan

számú utolsóként egyedül találod magadat. Aimee a kezét dörzsölte kabalából, s rámosolygott Nick Lazarróra – minden lány őt választotta elsőként –, megpöccintette a pörgettyűt, amelyet egy Twister játékból vettek ki. A nyíl elmosódva pörgött, lelassult, visszanyerte alakját, amint körbemozgott, elaraszolt Nick mellett, és megállt pont Zoe Granthamnél. – Jézusom – nyögött fel Zoe. Csinos, érzékien izmos, Kleo-pátra-frizurás lány volt, dús piros ajka otthagyta a nyomát az emberek arcán és nyakán. – Ne már megint. – Jaj, menj már – biggyesztette le az ajkát Aimee. – Nem olyan rossz az. Négykézláb egymás felé másztak, és a kör közepén megcsókolták egymást. Nem volt semmi különös – nem nyelves, nem tapogatózó, csak egy udvarias ajakcuppantás –, de Jason Waldron tapsolni és huhogni kezdett, mintha pornósztárokhoz hasonlóan fogtak volna hozzá. – A francba, igen! – harsogta, ahogy mindig szokta, ha leszbikus jelenetre került sor, bármilyen egykedvű volt is az. – A ringyóknak szobát kell keríteniük! Senki sem támogatta a javaslatot. Következőként Nick pörgetett, de a nyíl Dmitrinél állt meg, tehát ismét mennie kellett. Ezek voltak a szexista játékszabályok: a lányoknak meg kellett csinálniuk egymással, de a fiúknak nem, olyan okokból, amelyeket maguktól értetődőnek tekintettek. Jillt bosszantotta ez a kettős mérce, nem azért, mert ellenére volt lányok megcsókolása – ezt kedvelte, az egyedüli kivétel Aimee volt, aki kicsit olyan volt neki, mint egy testvér –, hanem azért, mert kapcsolódott egy második igazságtalansághoz: a lányok csókolózhattak, de sosem kaphattak szobát, azon az alapon, hogy ez két srácot női partner nélkül hagyna, s felborítaná a játék heteroszexuális szimmetriáját. Jill többször megpróbálta rávenni a többieket ennek a politikának az újragondolására, de ebben senki sem támogatta, még Jeannie Chun sem, aki ennek a változásnak a legnyilvánvalóbb haszonélvezője lett volna. Második pörgetésére Nicknek Zoe jutott, s elég lelkesen fogtak hozzá, így Max Connolly azt javasolta, kapjanak egy szobát. Jeannie támogatta az indítványt, de mindenki más nemmel szavazott – Jill és Aimee azért, mert Nicket játékban akarták tartani, Dmitri azért, mert fülig szerelmes volt Zoéba, Jason pedig azért, mert ő volt Nick lakája, és sosem szavazta meg, hogy Nick szobát kapjon akárkivel, Aimee kivételével. Ezekben a napokban az volt a gond, hogy nem akadt elegendő játékos, és elszállt minden izgalom. Nyáron még őrülten ment; egyes éjszakákon közel harmincan ültek a körben – ez Matt Sollersék hátsó udvarában történt –, közülük sokan idegenek voltak egymás számára. A szavazás kiszámíthatatlanul alakult, az ember

ugyanúgy kaphatott szobát egy ügyetlen, mint egy heves csókért. Amikor először játszott, Jill egy főiskolás fiúnál kötött ki, akiről kiderült, hogy a fivérének jó barátja. Kicsit bolondoztak, aztán föladták, és hosszasan elbeszélgettek Tomról, s ebből a beszélgetésből többet megtudott a fivéréről, mint amennyit sok éven át egy fedél alatt lakva vele megtudott. Másodszor Nickkel kapott szobát, akit az iskolából ismert, de sosem beszélt vele. Szép, csöndes, sötét szemű fiú volt, sima hajjal és figyelmes arckifejezéssel, és szépnek érezte magát a fiúval, teljesen biztosra vette, hogy a fiú karjában a helye. A játék szeptemberben kisebb és unalmasabb lett, amikor a főiskolások visszaindultak az iskolába, és továbbzsugorodott az ősz folyamán, amikor számuk nyolc játékosra csökkent, és minden összejövetel nagyjából ugyanúgy zajlott le: Aimee elment Nickkel, Jill és Zoe kipörgette Markot és Dmitrit, Jeannie és Jason pedig alapértelmezetten együtt fejezte be. Jill már azt sem tudta, egyáltalán minek bajlódnak vele – a szemében a játék amolyan rossz szokásnak, önmaga hasznosságát túlélt rituálénak látszott, de mindig társult hozzá a halvány remény, hogy a csoport dinamikája olyan irányt vehet, amelyben ismét kettesben találja magát Nickkel, és emlékeztetheti rá a fiút, hogy testük és szellemük milyen tökéletesen összeillik. Sajnos ma este nem fog megtörténni. negyedik pörgetésére megkapta a fiút, érezte az ismerős izgalmat, ahogy a fiú arca az övé felé mozdult, és érezte az ugyancsak ismerős lehangoltságot, amikor megcsókolták egymást. Nick még csak nem is színlelte, hogy érdekli a dolog, ajka száraz volt, és csak picit nyitotta szét, nyelve makacsul passzív maradt, nem válaszolt a lány nyelvének mohó, kíváncsi mozgására. Olyan bágyatag előadás volt – sokkal kevésbé forró, mint amilyen csókot Nick Zoénak adott; Jill többé már a második helyen sem szerepelt! –, hogy senkinek még csak eszébe sem jutott javasolni, hogy szobát kapjanak. Amikor vége lett, a fiú megtörölte a száját, erőtlenül biccentett, és így szólt: – Kösz, remek volt –, de ezt csak udvariasságból mondta. Ezért a pénzért kezet is rázhattak volna, vagy az utca túloldaláról integethettek volna egymásnak. Ezért Jill elgondolkozott, egyáltalán megtörtént-e nyári kefélésük, hogy a Matt szüleinek ágyán eltöltött fényes másfél óra nem csak képzeletének szülötte, az ábrándozás rossz példája volt-e. De nem az volt – az ágynemű hűvös és fehér volt, kis kék virágokkal, tényleg finom és ártatlan külsejű, és Nick igencsak benne volt. Egyedül az változott azóta, hogy Nick beleszeretett Aimee-ba, ahogy végül minden sráccal megesett. Látni lehetett, ahogy felragyogott az arca, amikor a nyíl végül Aimee felé mutatott, és azon a lassú, komoly módon, ahogy csókolóztak, mintha senki más sem lett volna a szobában, mintha amiben részük volt, nem tartozott volna a játékhoz. Aimee nem ért fel a fiú

őszinteségéhez – volt valami óhatatlanul színpadias abban, ahogy Aimee a padlóra omlott, magára húzva a fiút, és olyan ívben megfeszítve a hátát, hogy medencéjét Nickéhez dörgölhesse – de a két stílus kombinációja megtette a hatását a bírálókra. Amikor Jason javasolta, hogy kapjanak szobát, Zoe támogatta, s egyhangúlag, tartózkodás nélkül megszavazták. *** A NORÁT AZ EMBEREKTŐL elválasztó akadály egyre vékonyodott, meglágyult körülötte, ahogy táncolt; a többiek nem tűntek olyan távolinak vagy furcsának, mint akkor, amikor elment mellettük a szupermarketben vagy a bicikliúton. Amikor a táncparketten nekiütköztek, az érintkezés nem volt tolakodó vagy kellemetlen. Ha valaki rámosolygott, viszonozta, és ez legtöbbször jólesett neki, mint olyasvalami, amit az arca meg akart tenni. Félóra után megpihent, odament az italos asztalhoz, ahol töltött magának egy pohár chardonnay-t, és két nagy kortyra lehajtotta. A bor langyos volt, kicsit túl édes, de úgy gondolta, rendben lesz jéggel és egy kis szódavízzel. – Megbocsát, Mrs. Durst? Nora a lágy, furán ismerős hang felé fordult. Egy hosszú, üres pillanatig úgy érezte, elhagyta gondolkodó- és beszédkészsége. – Elnézést, hogy zavarom – mondta Kylie. Fiúsan rövidre vágta a haját, és csinosan állt neki, kellemes kontrasztként a karján lévő tetoválással, amit Doug nyilván olyan izgatónak talált. Teccik a tetkód, közölte Doug a Jamison tiszteletes hírlevelében közzétett egyik SMS-üzenetében. Kértem a feleségem, szerezzen egyet, de nemet mondott . – Beszélhetnénk egy percet? Nora néma maradt. Az volt az őrület, hogy olyan tisztán elképzelte ezt a pillanatot, hogy kívülről tudta. Néhány napig, miután tudomást szerzett Doug viszonyáról, ismétlődően és nagy részletességgel képzelgett, hogy alvásidőben beront az Apró Rügyekhez, nagyon erősen pofon üti Kylie-t, amint a többi nevelő és a gyerekek végignézik. Lotyó, mondta volna tárgyilagosan, mintha ez lett volna Kylie valódi neve. (Kipróbált egy másik forgatókönyvet is, amelyikben átokként kiáltotta volna a szót, de az túl érzelgős volt, közel sem nyújtott volna olyan elégtételt.) Maga egy undorító perszóna. És aztán megütné csaló arcának másik felét is, a pofon hangja puskalövésként visszhangozna a besötétített játszószobában. Egy halom egyéb dolgot is eltervezett, hogy utána közli vele, de nem a szavak voltak lényegesek. Hanem a pofonok. – Teljesen megértem, ha nem akar – folytatta Kylie. – Tudom, hogy ez kínos. Nora rámeredt, eszébe jutott, milyen jó – milyen katartikus, sőt

igazságos – érzés volt szembeszállni vele ábrándozásaiban, mintha ő valami isteni igazságszolgáltatás eszköze lett volna. De megértette, hogy ez most nem a képzeletbeli Kylie, akit meg akart büntetni, az egy csinosabb és magabiztosabb nő annál, mint aki előtte állt. A valódi Kylie túl nyugtalannak, bűnbánónak látszott ahhoz, hogy megüsse. Sokkal alacsonyabbnak is tűnt, mint ahogy Nora emlékezett, talán azért, mert nem vette őt körül totyogó kicsik tengere. – Mrs. Durst? – Kylie nyugtalanul pislogott Norára. – Jól van, Mrs. Durst? – Miért szólítgat így? – Nem tudom. – Kylie a retró bőr tornacipőjét méregette. Szűk farmerjában és feszes kis pólójában – az is fekete volt, a Doug által „kis szurkolólányos didkók”-nak nevezett két melle között egy fehér felkiáltójellel – úgy festett, mint akinek a helye egy alagsori rockklubban van, nem pedig egy iskolai kávézó közepén. – Egyszerűen úgy érzem, nincs jogom többé a keresztnevén szólítani. – Milyen figyelmes. – Sajnálom. – Kylie arca még erősebben elpirult. – Nem számítottam rá, hogy itt találkozom magával. Korábban sosem jött el az összejövetelekre. – Nem sokat járok ki – magyarázta Nora. Kylie egy óvatos mosollyal próbálkozott. Arca a szokásosnál kicsit teltebb, kicsit közönségesebb volt. Már nem vagyunk olyan fiatalok, ugye? – gondolta Nora. – Maga igazán jó táncos – jelentette ki Kylie. – Úgy nézett ki, jól érezte magát. – Csupa jókedv vagyok – mondta Nora. Érezte, hogy távolról figyelik őket, rárepültek a drámára. – És maga? Jól mulat? – Csak most jöttem. – Sok idősebb fickó van itt – mutatott rá Nora. – Talán néhány házas is akad. Kylie bólintott, mintha értékelte volna az epés megjegyzést. – Megérdemlem – mondta. – És csak tudatni akarom magával, mennyire sajnálom, ami történt. Higgye el nekem, el sem tudja képzelni, milyen borzalmasan éreztem magam… Tovább beszélt, de Nora csak a lány nyelve közepén lévő piercingre tudott gondolni, a fakó fémgyöngyre, amit olykor megpillantott, amikor Kylie a szokásosnál kicsit szélesebbre nyitotta a száját. Ez is Doug egyik kedvence volt, egy e-mailes rapszódia tárgya, amelyet Nora képtelen volt kitörölni emlékezetéből: Elképesztők a bizsuid!!! Négy kibaszott csillag! A legjobb, amiben részem volt. Szeretem, ahogy lassan és szexisen lemész rajtam, s nyalogatsz a varázslatos nyelveddel, és nagyon szeretem,

hogy neked is teccik. Mit is mondtál – jobb, mint egy tölcsér fagyi? Abba kell most hagynom – a forró pici szádra fogok gondolni. Szerelem, csókok, és fagyi. D. A legjobb, amiben részem volt. Ez a sor tett be neki, amelyik nagyobb árulásnak tűnt, mint a valódi szex. A Douggal együtt töltött tizenkét év alatt sokat dolgozott a férjén szájjal, és akkoriban elég boldognak tűnt vele. Talán egy kicsit túlságosan is boldognak, jutott eszébe, és egy kicsit túlságosan is úgy érezte, hogy erre joga van. Nora párszor panaszkodott, ahogy egyszerűen csak le szokta nyomni a fejét az ágyékához – szó nélkül, gyengédség nélkül, csak néma parancs –, és látványosan végighallgatta, s megfogadta, hogy a jövőben körültekintőbb lesz. És mindig az is volt, egy ideig, utána meg már nem. A vége felé eljutott arra a pontra, amikor számára az egész aktust megmérgezte, és nem tudta többé megmondani, azért csinálja-e, mert ő akarja, vagy azért, mert a férje elvárja tőle. A jelek szerint Kylie jobb mulatság volt. – Fel akartam hívni – mondta a lány –, de aztán, nem tudom, a történtek után… Mondat közben abbahagyta, szeme kikerekedett, amikor megpillantotta a harciasan feléjük siető Karent, a megmentő nagy húgot. Óvón Nora elé lépett, közvetlenül Kylie arca elé állt. – Mi baja van? – kérdezte, hangja csupa felháborodás volt. – Megőrült? – Jól van – motyogta Nora, s békítően húga karjára tette a kezét. – Nem, nincs jól – jelentette ki Karen, a szemét le nem véve Kylie-ről. – Csak azon csodálkozom, hogy van mersze idedugni a képét. Azok után, amiket művelt… Kylie oldalra hajolt, próbált szemkontaktust teremteni Norával. – Sajnálom – mondta. – Azt hiszem, jobb, ha elmegyek. – Jó ötlet – helyeselt Karen. – Egyáltalán el sem kellett volna jönnie. Nora a húga mellé állt, nézte, a táncolók mindegyikével együtt, ahogy Kylie megfordult, és szégyenletesen hosszú utat megtéve átvágott a kávézón át a kijárathoz. Vállát hátrafeszítette, állát fölemelte az egész úton, jó testtartással ellensúlyozva a tényt, hogy többé nem látják szívesen. *** A szabályok nem követelik meg, hogy a párok zárt ajtók mögött szexeljenek, de megkövetelték mindkét tagtól, hogy vetkőzzenek alsóneműre. Jill és Max ismerte a szabályokat, és vetkőzni kezdtek, amint beléptek Dmitri kishúgának rózsaszín falú

hálószobájába. – Már megint te – mondta a fiú, és skótmintás bokszeralsójában az ágyra vetette magát. Jill jó párszor látta már ebben a szerelésben. – Aha. – Jill biztosra vette, hogy a fiú ugyanúgy ismeri az ő fekete bugyiját és bézs melltartóját. – Ma van gyertyaszentelő napja. – Ó, jól van. – A fiú leszedett egy pihét a köldökéről, s ledobta a padlóra. – Rosszabb is lehetne, ugye? – Határozottan. – Bemászott a fiú mellé, csípőjével beljebb lökte a falhoz. – Lehetne sokkal rosszabb. Jill nem csak kedves volt. Max édes, eszes fiú volt, s mindig megkönnyebbült, ha vele került össze. Könnyű volt vele beszélgetni, és már régóta rájöttek, hogy nem illenek össze szexuális partnerként, tehát e téren nem nehezedett rájuk nyomás. Jóval bonyolultabb volt Dmitrivel, aki jobban nézett ki Maxnál, és jobban érdekelte a szex, de aki szintén mindenféle módon világossá tette, hogy szívesebben lett volna Aimee-vel vagy Zoéval. Néha keféltek egyet, de utána Jill mindig kicsit szomorkás volt. Az igazi katasztrófa az volt, ha Jasonnal akadt össze, de ez szinte sosem fordult elő. Nem tudta, hogyan képes Jeannie elviselni. Lehet, hogy csak lányok lányokkal pornót nézegettek együtt. Max megbökte a karját. – Fázol? – Kicsit. Max kibontotta az ágy végében lévő takarót, s magukra terítette. – Jobb, mi? – Igen, kösz. Megveregette a fiú combját, majd elfordult, hogy a saját oldalán leoltsa a villanyt, mert mindketten szívesen feküdtek a sötétben. Néha olyan érzés volt, mintha régi házasok lettek volna, ahogy a szüleik voltak. Eszébe jutott, hogy bement a szobájukba, hogy jó éjszakát kívánjon, s azok ketten olyan otthonosan és elégedetten néztek ki pizsamáikban, szemüvegükben olvasva. Manapság az apja kicsit elveszettnek látszott odabent, az ágy egyensúlya megszűnt, mintha készülne felborulni. Úgy vélte, apja ezért fekszik olyan gyakran a kanapén. – Neked Mr. Coleman tanítja a biológiát? – kérdezte Max. – Nem, nekem Ms. Gupta tanította. – Coleman igazán jó volt. Szerintem nem kellett volna kirúgniuk. – Csinált néhány szemét dolgot. – Tudom. Nem védem, amiket mondott. Néhány héttel korábban Mr. Coleman az egyik osztályában azt mondta, hogy a Hirtelen Eltávozás természetes jelenség volt,

egyfajta globális autoimmun-reakció, egy módja annak, ahogy a föld hadakozik az emberiség tomboló fertőzése ellen. Mi vagyunk azok, mondta. Mi vagyunk a probléma. Mi tesszük beteggé a bolygót. Ez néhány gyereket felzaklatott – egyikük október 14-én az anyját veszítette el –, és pár szülő hivatalos panaszt nyújtott be. Éppen a múlt héten jelentette be az iskolatanács, hogy Mr. Coleman beleegyezett az idő előtti nyugdíjba vonulásba. – Nem tudom – mondta Max. – Igazán nem gondolom olyan őrültségnek, amit mondott. – Erős volt – emlékeztette Jill. – Azt mondta, hogy akiket elvittek, azok selejtesek voltak. A családoknak ez nem tetszett. – Sokan mondják másképpen – mutatott rá Max. – Azt mondják a megmaradtakra, hogy mi vagyunk selejtesek. – Az is durva. Egy ideig hallgattak. Jill kellemes álmosságot érzett – nem akart aludni, csak ellazulni. Jólesett ott feküdni a sötétben, egy takaró alatt, maga mellett egy meleg testtel. – Jill? – suttogta Max. – Hm? – Nem bánod, ha kiverem a farkam? – Nem – felelte. – Csak csináld. *** KYLIE MÁR a központi irodánál járt, amikor Nora utolérte. A folyosó üres volt, a fénycsövek nyomasztóan erősen világítottak, a sötét tornaterem után jól látszott, hogy Kylie arca könnyektől nedves. Nora zavarodottan elfordította a tekintetét a lány karján lévő rémes foltról, a színes indák, levelek, buborékok és virágok kavalkádjáról, amelyek nyilván nagy fájdalmat okoztak. – Van kabátja? Kylie szipogva megtörölte a szemét. – Az autóban van. – Kérdezhetek valamit? – Nora hangja különösen nyugodtan szólt, belső izgatottsága ellenére. – El akart hagyni a férjem? Kylie megrázta a fejét. – Kezdetben azt hittem, esetleg igen, de ez csak vágyálom volt. – Ezt hogy érti? – Nem tudom. Az első pár alkalom után többé nem beszéltünk róla. Valahogy lekerült a napirendről. – Magának jó volt így? – Nem igazán. – Kylie mosolyogni próbált, de nem látszott boldogabbnak. – Egyszerűen nem gondolkodtam tisztán. Úgy értem, több eszem van annál, minthogy nős fickóval jöjjek össze. Mégis ezt tettem. Miért van ez? Nora szónokinak tekintette a kérdést. Mindenesetre Kylie-nek magának kellett erre választ találnia.

– Kíváncsi vagyok – mondta. – Hogyan kezdődött? – Csak úgy megtörtént. – Kylie megvonta a vállát, mintha a viszony rejtély maradt volna a számára. – Úgy értem, reggelente flörtöltünk egy kicsit, tudja, amikor beadta Erint. Megdicsértem a nyakkendőjét, ő ugratott, hogy fáradtnak nézek ki, megkérdezte, mivel töltöttem az előző éjszakát. De sok apuka… – Mikor fordult ez… Kylie tétovázott. – Biztos, hogy hallani akarja ezt? Nora hallotta a kávézóból kiszüremlő zenét – „Burning Down The House”, ezt a számot mindig kedvelte –, de elmosódottnak, távolinak hangzott, mintha inkább a múltból szólna, nem pedig a folyosó végén lévő teremből. Bólintott Kylie-nek, hogy folytassa. – Jól van. – Kylie szerencsétlenül nézett ki, mintha tudná, hogy hibát követ el. – Egy ünnepi buli volt. Maga hazavitte a srácokat, de Doug ott maradt, segített takarítani. Végül utána elmentünk egy italra. És jól kijöttünk egymással. Nora emlékezett a bulira – Erin aznap szunyókált, és az este nagy részét könnyek közepette töltötte –, de arra nem emlékezett, hogy Doug ott volt, sőt arra sem, mikor ért haza vagy mit csinált, amikor hazaért. Mindez visszavonhatatlanul elmúlt. – Sokáig tartott. Majdnem egy évig. Kylie a homlokát ráncolta, mintha valami nem stimmelne Nora számolásában. – Nem éreztük annyinak. Szinte alig láttuk egymást. Hetente egyszer beugrott egy-két órára, ha szerencsém volt, aztán elment. És nem panaszkodhattam, ugye? Erre vállalkoztam. – De csak beszélgetett vele a jövőről. Hogy mi történik. Úgy értem, nem folytathatta csak úgy, határozatlanul. – Próbáltam, higgye el. De nem volt türelme a kapcsolatról beszélgetni. Mindig ilyen volt: Ne ma este, Kylie. Nem tudok most ezzel foglalkozni. Norának muszáj volt nevetnie. – Ez Dougra vall. – Ilyen pasas volt – csóválta Kylie a fejét, s kedvtelve mosolygott az emléken. De aztán arca elkomorult. – Azt hiszem, utána sikerült ismét dögös hangulatba hoznom, tudja? Mr. Unalmas Cégbeli Családos Ember egy olyan barátnővel, amilyen én vagyok. Mintha titkos ügynök lett volna. Nora morgott valamit, meglepte az elmélet valószerűsége. Doug egy kicsit rajongott a dzsesszért, amikor a főiskolán megismerte – zeneismertetőket írt az iskolai újságba, csenevész szakállt növesztett, lelkes frisbee-játékos volt –, de aznap levetette magáról ezt a képet, amint megkezdte a gazdasági iskolát. Olyan hirtelen és visszavonhatatlanul történt, hogy Nora a teljes első szemesztert azzal töltötte, hogy próbálta kitalálni, hová mehetett a srác, akivel együtt hált. Hé, mondta neki a fiú, ha le akarsz rázni, legalább legyen merszed beismerni. De lehet, hogy jobban hiányzott neki régi önmaga, mint amennyire állította. – Tetszett neki az én vacak kis lakásom – folytatta Kylie. –

A Rankinon van egy garzonom, a kórház mögött. Amolyan szánalmas környék, de már elegem volt a lelki beteg szobatársaimból, tudja? Mindegy, alapvetően egy nagy szoba egy összehajtható matraccal, egy kis asztallal és két székkel, amiket a szemétben találtam. Nagyon zsúfolt kégli. Doug derűsnek tartotta. Az autómat is mókásnak nevezte. Úgy tizenkét éves. – Ilyen dolgokban kicsit sznob lehetett. – Nem undokoskodott. Inkább elcsodálkozott rajta, hogy képes vagyok így élni. Mintha lett volna más választásom, mi? Úgy értem, a maguk háza olyan szép, úgy gondolhatta, hogy mindenki… – Elcsuklott a hangja, mintha késve eszmélt volna rá a hibájára. – Maga járt a házamban? – Csak egyszer – nyugtatta meg Kylie. – A tavaszi szünetben. Maga elvitte a srácokat a szüleihez, Doug pedig otthon maradt dolgozni. – Jóságos Isten. – Az az utazás kisebb katasztrófa volt. A gyerekeivel kegyetlen forgalmi dugóba keveredett a Garden State Parkway-en, és muszáj volt félrehúzódnia, hogy Jeremy sürgősen kakilhasson a sztráda padkáján. Ő csak állt ott, fogta a fia kezét, az égboltot nézte, míg a gyerek a dolgát végezte, a lomha autófolyam elkúszott, olyan lassan haladt, hogy az ember sétálhatott mellette. Doug a hétvégén csatlakozott hozzájuk, furán derűsnek látszott, a szokásosnál sokkal kedvesebb volt a szüleivel. – Ott aludt? A mi ágyunkban? Kylie megszégyenülten nézett. – Bocsánat. Nem kellett volna azt tennem. – Rendben van. – Nora picit megvonta a vállát, mintha neki már semmi sem tudna ártani. Egyes napokon tényleg így is érezte magát. – Azt sem tudom, miért teszem fel magának ezeket a kérdéseket. Nem mintha bármit is számítana. – Dehogynem számít. – Nem igazán. Úgy értem, mindenképpen itt hagyott. Itt hagyott mindkettőnket. – Nem szándékosan – jegyezte meg Kylie. Láthatóan örült, hogy róla is szó van. Egyszerre fordultak meg, meglepte őket az egyébként csöndes folyosón a szapora léptek zaja. Nora még azelőtt tudta, hogy Karen az, mielőtt a szemük elé került, úgy fordult be a sarkon, mint aki elkésik egy óráról. – Jól vagyok – mondta Nora, felemelve a kezét, mint egy közlekedési rendőr. Karen megállt. Tekintete óvatosan Noráról Kylie-re siklott, majd vissza Norára. – Biztos? – Csak beszélgetünk. – Őt felejtsd el – mondta Karen. – Gyere vissza táncolni.

– Adj egy percet, rendben? Karen fölemelte mindkét kezét a jámbor megadás jeleként. Aztán egy apró, csinálj-amit-akarsz vállrándítással elindult vissza a kávézó felé, cipősarka szemrehányó ritmusban kopogott. Kylie megvárta, míg elhal a hang. – Akar még valamit tudni? Bizonyos megkönnyebbülés, hogy beszélek magának róla. Nora értette, mire gondol. Amilyen lesújtó volt tudomást szerezni Doug viszonyának részleteiről, ugyanannyira terápiás jellege is volt, mintha a múlt egy hiányzó darabja visszatérne hozzá. – Még valami. Beszélt valaha rólam? Kylie a szemét forgatta. – Csak állandóan. – Tényleg? – Igen. Folyton azt mondta, szereti magát. – Most viccel. – Nora nem tudta leplezni kételkedését. – Nekem is alig mondott ilyent. Még akkor sem, ha előbb én mondtam. – Olyan volt, mint valami szertartás. Rögtön azután, hogy szexeltünk, nagyon komoly lett, és így szólt: Ez nem azt jelenti, hogy én nem szeretem Norát. – Mély, férfias hangon ejtette ki ezeket a szavakat, egyáltalán nem olyanon, mint Dougé. – Néha vele együtt mondtam én is. Ez nem azt jelenti, hogy én nem szeretem Norát. – Hű. Maga nagyon utálhatott engem. – Nem utáltam – felelte Kylie. – Csak féltékeny voltam. – Féltékeny? – Nora nevetni próbált, de a hang elakadt a torkán. Hosszú ideje nem gondolt olyan valakiként magára, akire féltékeny lehet valaki. – Miért? – Magának megvolt mindene, tudja? A férj, a ház, azok a szép gyerekek. A barátai és a szép ruhái, a jóga és a nyaralások. És én nem tudtam magát elfeledtetni vele, amikor az ágyamban feküdt. Nora behunyta a szemét. Doug alakja hosszú ideje ködös volt előtte, de most hirtelen megint kitisztult. Látta maga előtt, amint Kylie ágyában fekszik, meztelenül és önelégülten, miután megdugta, komolyan emlékezteti a lányt az ő családi kötelezettségeire, a felesége iránti állhatatos szerelmére, közölve a lánnyal, hogy neki csak ennyi juthat, semmi több. – Nem törődött ő velem – magyarázta Nora. – Csak nem állhatta magát boldognak látni. ***

ANNAK ALAPJÁN, amilyen hanyagul nekidőlt az öltözőszekrénynek, Kevin először azt hitte, Nora Durst esetleg alszik, vagy talán részeg. Közelebb kerülve azonban látta, hogy nyitva van a szeme, és meglehetősen éber. A nőnek sikerült még bágyadtan el is mosolyodnia, amikor megkérdezte tőle, jól van-e. – Remekül – felelte. – Csak egy kis szünetet tartok. – Én is – mondta, mert ez diplomatikusabbnak hangzott az igazságnál, amely szerint azért jött ki, hogy utánanézzen, mert néhány különféle ember szólt neki, hogy egyedül látták Norát a folyosón, és eléggé zaklatottan nézett ki. – Kicsit túl hangos odabent. Az ember a saját gondolatait is alig hallja. Nora úgy bólintott, ahogy olyankor szokás, amikor az ember nem figyel a másikra, és csak azt várja, hogy az illető odébbálljon. Kevin nem akart ráakaszkodni, de úgy érezte, hogy a nőnek jót tenne egy kis társaság. – Nagyszerű, hogy eljött – mondta Kevin. – Úgy látszott, jól érezte magát. Tudja, korábban. – Úgy is éreztem magam. – Nora oldalra hajtotta a fejét, mintha kényelmetlen szögből tudna csak a szemébe nézni. – Korábban. Kínos volt így tornyosulni fölötte, különösen azóta, hogy megengedett magának egy tisztességtelennek érzett pillantást Nora dekoltázsába. Kérés nélkül leereszkedett a nő mellé a padlóra, és kinyújtotta a kezét. – Kevin vagyok. – A polgármester – mondta Nora. – Úgy van. Találkoztunk a felvonuláson. Készült visszahúzni a kezét, amikor a nő odanyúlt és megrázta, megkímélve a férfit a zavarba ejtő helyzettől. Ujjai csontosak, kézfogása meglepően erős volt. – Emlékszem. – Jó beszédet mondott. Nora odafordult, hogy jobban megnézhesse, mintha a férfi őszinteségét vizsgálná. Arcfestéket viselt, így a szeme alatti felhorzsolt bőr a szokottnál kevésbé látszott. – Ne emlékeztessen rá – mondta. – Próbálok elfeledkezni róla. Kevin bólintott. Valami együtt érzőt akart mondani a Matt Jamison hírlevelében megjelent cikkről – hihetetlen öv alatti ütés volt, még egy olyan zugfirkásztól is, amilyenné Matt vált –, de úgy gondolta, a nő próbál arról is elfeledkezni. – Bárcsak befogtam volna a szám – dünnyögte Nora. – Olyan őrültnek érzem magam. – Nem a maga hibája. – Semmi sem az én hibám. Mégis szarul érzem magam. Kevin nemigen tudta, mit mondjon erre. Gondolkodás nélkül

kinyújtotta a lábát, párhuzamosan a nőével, a padlón sötét farmernadrágja a nő csupasz lába mellett nyúlt el. A szimmetria eszébe juttatott egy cikket, amelyet a testbeszédről olvasott, hogyan tükrözzük tudattalanul annak a testhelyzetét, akivel rokonszenvezünk. – És hogy tetszik a DJ? – kérdezte. – Jó. – Úgy hangzott, őszintén mondta. – Kicsit régimódi, de egész jó. – Új ember. A legutóbbi pasas túl sokat beszélt. Volt egy mikrofonja, és rendszeresen rászólt az emberekre, hogy eredjenek a táncparkettre, és nem szép stílusban tette. Ilyesmiket mondott: Mi a baj, Mapleton? Ez egy buli, nem temetés! Néha személyeskedett. Te, tweedzakós! Még lélegzel? Sok panaszt kaptunk. – Hadd tippeljek – mondta Nora. – Maga volt a tweedzakós? – Nem, dehogy. – Kevin mosolygott. – Az csak egy példa volt. – Biztos? – kérdezte. – Mert nem láttam magát a táncparketten. – Akartam. De eltérítettek. – Mivel? – Olyan ott, mint egy tanácsülés. Ahányszor körbefordulok, valaki odakiabál nekem kátyúkról vagy a tervezőbizottságról, vagy hogy senki sem gyűjtötte be az udvarukról a szemetet. Nem tudok tényleg ellazulni, nem úgy, ahogy szoktam. Nora előrehajolt, és a melléhez húzta a térdét. Volt ebben a testtartásban valami lányos, megható ellenpontja az arcának, amely idősebbnek látszott teste többi részénél. Kevint meglepte, amikor a nő elmosolyodott, mintha egy villanyt kapcsoltak volna fel a bőre alatt. – Te, tweedzakós – mondta Nora. – Csak a jegyzőkönyv kedvéért: nincs is tweedzakóm. – Szereznie kell egyet – közölte. – Foltokkal az ujján. Lefogadom, jól nézne ki magán. *** JILL SOKÁIG ÉBREN feküdt a sötétben, mielőtt felkelt és felöltözött. Puha csókot nyomott Max homlokára, de a fiú meg sem moccant. Azonnal elaludt, amint kiverte, és úgy festett, mély álomban van. Legközelebb meg kell kérnie, hogy hagyja égve a lámpát, amíg csinálja, hogy nézhesse az arcát. Ami őt illeti, ez volt az egészben a legjobb rész, az, ahogy a srácok arca erősen eltorzul, majd ellazul, mintha valami borzalmas rejtély oldódott volna meg. Elindult lefelé, meglepte, hogy üresen találja a nappalit, furán és ismeretlennek nézett ki a lenémított tévé fényében. Az az ostoba „Miracle Spotters” című reklámhíradó ment megint, az, amelyikben egy négytagú család – mama, papa, a fiuk és a lányuk –

az erdőben sétál, mindegyikük szemére katonai stílusú, éjszaka látó berendezés van felerősítve. Egy intésre valamennyien megállnak és felnéznek, meglepve mutatnak valamire az égen. Kívülről tudta a narrátor szövegét: Vásároljon két Miracle Spotterst mindennapi alacsony árunkon, és kap még kettőt TELJESEN INGYEN! Úgy van, vegyen kettőt, és kapjon még egy párat ingyen! További ajándékként bedobunk egy négy készülékből álló Otthoni Családi Biztonsági Kommunikációs Készletet MINDENFÉLE KÖLTSÉG NÉLKÜL! Mindez hatvandolláros érték! A képernyőn a kisfiú az erdőben lapul, gondterhelten beszél a családi kommunikációs eszközbe, amely Jill szemében úgy nézett ki, mint egy walkie-talkie kerti változata. A fiú arca széles mosolyra húzódott, amint szülei és testvére előbukkantak a fák közül, kezükben a maguk készülékeivel, és odaszaladtak hozzá, hogy megöleljék. Rendeljen most! Hálát fog adni érte Istennek! Jill inkább meghalna, mintsem beismerje, de ez a vacak reklám mindig elérzékenyítette, az újra együtt lévő család öröme, az egész érzelgős szar. Nem az ő dolga volt, de néhány percet rendrakással töltött, amíg Aimee-re várt. Tudta, milyen nyomasztó egy rendetlen házban ébredni, mennyire úgy érzi magát az ember, hogy az új nap máris a régi. Persze Dmitri háza volt a buliközpont – a fiú szülei és két lánytestvére „távol” voltak, amióta Jill ismeri őt, és senki sem várta őket hamarosan vissza –, s talán a fiú nem is bánja olyan nagyon. Talán a káosz volt számára a normális állapot, a rend talányos kivételt jelentett. Kivitt egy rakás üres sörösüveget a konyhába, és kiöblítette őket a csap alatt. Aztán becsomagolta a hideg pizzát, betette a hűtőbe, a dobozt pedig begyűrte a szemetesbe. Éppen végzett a mosogatóba rakodással, amikor bejött Aimee, félénken mosolygott, egyik karját egyenesen maga elé nyújtotta. Egy bugyi lógott a kezéről, hüvelyk- és mutatóujja közé csippentve, mintha valami gyanús út menti szemét volna. – Olyan szajha vagyok – mondta. Jill a bugyira bámult. Világoskék volt, sárga virágmintával. – Az enyém? Aimee kinyitotta a mosogató alatti szekrényt, és az alsóneműt behajította a szemetesvödörbe. – Hidd el nekem – mondta –, nem akarod azt visszakapni. *** BÁRMENNYIRE ÉLVEZTE, Kevin sosem volt nagy táncos. A futball az, gondolta – nagyon feszült a csípője és a válla, kicsit túlságosan megvetette a lábát a talajon, mintha az ellencsapat támadását várta volna. Ennek következtében egyszerű ismétlődő mozdulatokba zárkózott be, amitől úgy érezte magát, mintha egy

olcsó elemes játékot személyesített volna meg. Nora miatt a szokásosnál még inkább tudatosultak benne e téren megmutatkozó hiányosságai. A nő laza méltósággal mozgott, láthatóan tudomást sem vett a teste és a zene közötti különbségről. Szerencsére a legkevésbé sem tűnt úgy, hogy zavarná Kevin tehetetlensége. Az idő nagy részében mintha arról sem tudott volna, hogy Kevin ott van. Lehajtotta a fejét, arcát félig eltakarta sötét, fényesen csillogó hajának lebegő függönye, amely szinte folyadékszerűnek látszott. A ritka alkalmakkor, amikor tekintetük összetalálkozott, édes, meglepett mosolyt küldött feléje, mintha megfeledkezett volna róla. A DJ a „Love Shack” és a „Brick House” meg a „Sex Machine” című számokat játszotta, és Nora többnyire tudta a szöveget. Nora ringatózott és forgott, lerúgta a cipőjét, és mezítláb táncolt a kemény parkettán. Megmutatkozó bujasága különösen hatásos volt, mert tudnia kellett, milyen közelről figyelik. Kevin maga is érezhette ezt, ha véletlenül betévedt az éles reflektorfénybe. A vizslató tekintetek nem voltak éppenséggel tapintatlanok, gondolta – volt valami alamuszi és reménytelen ebben –, de könyörtelen volt, és egyre inkább tudatosultak benne a tekintetek. Körülnézett, félénken elmosolyodott, elnézést kért a teremtől esetlenségéért. Hét számot végigtáncoltak, de amikor Kevin megkérdezte, akar-e Nora egy kis szünetet – neki bizonyára jólesett volna –, a nő megrázta a fejét. Arca csillogott az izzadságtól, a szeme ragyogott. – Folytassuk. Kevin kimerült lett az „I Will Survive” és a „Turn The Beat Around” lendületétől. Szerencsére a következő a „Surfer Girl” volt, az első lassú szám, amióta táncolni kezdtek. A kezdő arpeggio alatt pillanatnyi feszélyezettség után Nora úgy válaszolt a férfi kérdő tekintetére, hogy előrelépett, karját a férfi nyaka köré fonta. Kevin teljessé tette az ölelést, egyik kezét a nő vállára, a másikat a derekára tette. Nora Kevin vállára hajtotta a fejét, mintha ővele jött volna el. Kevin előrecsoszogott egy lépést, majd oldalra, belélegezte az asszony izzadsága és samponja illatának elegyét. Nora hagyta magát vezetni, teste a férfiéhoz tapadt mozgás közben. Kevin érezte, amint a nő bőrének nyirkos forrósága átszűrődik a ruha vékony anyagán. Nora mormogott valamit, de szavai belevesztek Kevin gallérjába. – Bocsánat – mondta a férfi –, nem hallottam. Nora fölemelte a fejét. Hangja lágyan és ábrándosan szólt. – Van az utcámban egy kátyú – mondta. – Mikor fogja kijavíttatni?

Harmadik rész

BOLDOG ÜNNEPEK SZEMETES ZSÁKOK TOM IDEGES VOLT a végállomáson. Szívesebben autóstoppolt volna, mellékutakon járt volna, az erdőben táborozott volna, hogy szükség esetére takarékoskodjanak a pénzzel. Úgy tették meg az utat San Franciscótól egészen Denverig, de Christine elfáradt. Ezt sosem közölte vele egyenesen, de látta rajta, hogy méltóságán alulinak tartotta, hogy fölemelt hüvelykujjal úgy tegyen, mintha hálás volna azoknak az embereknek, akiknek fogalmuk sem volt róla, mekkora megtiszteltetés, hogy akárcsak egy pici szerepet játszhatnak az ő történetében, azoknak az embereknek, akik úgy csináltak, mintha ők tettek volna szívességet azzal, hogy összeszedtek pár ápolatlan, mezítlábas kölyköt a semmi közepén, és egy kicsit továbbvitték őket magukkal. Két nappal hálaadás előtt jártak – Tom teljesen megfeledkezett az ünnepről, amely valamikor az egyik kedvence volt –, a váróterem zsúfolt volt utazókkal és csomagokkal, nem beszélve a zsaruk és katonák problémás számáról. Christine észrevett egy üres széket – egyedül állt egy sor közepén –, s odarohant, hogy elfoglalja. Bosszúságát leplezni próbálva Tom utána baktatott, lépteit lelassította túltömött hátizsákja, eszébe juttatva, hogy a szükségé az elsőbbség. Lerángatva magáról az ormótlan csomagot – a fele a lány cucca volt, s az övé mellett ott volt egy sátor és egy hálózsák –, leült a lány lábához, mint egy hűséges kutya, s olyan szögben helyezkedett el, hogy ne kerüljön szemkontaktusba a pont szemben ülő katonák csoportjával. Valamennyi sivatagi öltözéket és harci csizmát viselt. Ketten szunyókáltak, az egyik üzenetet írt a telefonján, de a negyedik – egy sovány, vörös fejű alak nyúlszerű,

piros karikás szemmel – olyan behatóan vizslatta Christine-t, hogy Tom ideges lett tőle. Pontosan emiatt nyugtalankodott. Olyan csinos volt, éppen ezért nem lehetett nem szemmel tartani, még akkor sem, amikor ezekbe a koszos hippirongyokba és kézzel kötött jambósapkába öltözött, a sapkán, a homloka közepén nagy kék-narancsszínű célkör volt festve. Több mint egy hónap telt el Mr. Gilchrest letartóztatása óta, s a történet már kezdett elhalni, de Tom úgy számította, hogy csupán idő kérdése, amíg valaki kiszúrja Christine-t, és kapcsolatba hozza a szökött menyasszonyokkal. A katona tekintete Tomra siklott. Ő igyekezett nem tudomást venni róla, de a fickó láthatóan ráért, nem volt egyéb dolga, mint bámulni. Tomnak végül nem maradt más választása, mint odafordulni, és viszonozni a pillantását. – Te, Disznóól – mondta a katona. Az inge zsebén lévő kitűző szerint HENNING volt a neve. – Az a barátnőd? – Csak barátom – felelte Tom kicsit élesen. – Mi a neve? – Jennifer. – Hová mentek? – Omahába. – Hé, én is. – Henning láthatóan örült a véletlennek. – Két hét szabadságot kaptam. A családdal töltöm a hálaadást. Tom egész picit bólintott, próbálta a srác tudtára adni, hogy nincs kedve amolyan jaj-de-örülök-hogy-megismertelek csevegésre, de Henning nem vette a célzást. – És mi szél hozott benneteket Nebraskába? – Csak átutazunk. – Honnan jöttök? – Phoenixből – hazudta. – Pokoli hőség van odalent, mi? Tom másfelé nézett, jelezni próbálta, hogy vége a beszélgetésnek. Henning úgy tett, mintha nem venné észre. – És mi van veletek meg a zuhanyozással? Allergiásak vagytok a vízre, vagy mi? Jaj, Istenem, gondolta Tom. Ne már megint. Amikor megpróbálták magukat csavargóknak álcázni, úgy számolta, hogy majd ugratni fogják őket kábítószerekkel és szabad szerelemmel, de fogalma sem volt róla, mennyi időt kell majd szentelnie a személyes higiénia témájának. – Értékeljük a tisztaságot – mondta neki Tom. – Csak nem vagyunk a megszállottjai. – Azt látom. – Henning úgy nézett Tom koszos lábára, mintha

az volna az 1-es számú bizonyíték. – Kíváncsi vagyok, mi volt a leghosszabb idő, amit zuhanyozás nélkül töltöttél? Ha Tom arra törekedett volna, hogy őszintén feleljen, hét napot mondott volna, mert ez volt a mostani sorozat tartama. A valósághűséghez hozzátartozik, hogy Christine-nel megálltak zuhanyozni, három nappal San Franciscóból való eljövetelük előtt, és az úton töltött idő alatt csak nyilvános mosdókba jutottak be. – Nem tartozik rád. – Jól van, helyes. – Henning láthatóan jól szórakozott. – Csak erre felelj. Mikor cseréltél legutóbb fehérneműt? A Henning melletti katona, egy fekete katona, aki úgy SMS-ezett, mintha az élete múlna rajta, felnézett telefonjából, és felnevetett. Tom csöndben maradt. Nem volt méltóságteljes mód megválaszolni a fehérneműre vonatkozó kérdést. – Ugyan már, Disznóól. Csak mondj egy megközelítő számot. Jutalompont jár, ha kevesebb egy hétnél. – Lehet, hogy egy kommandós – találgatott a fekete fickó. – A tisztaság belülről jön – magyarázta Tom, a csavargók egyik kedvenc jelszavát visszhangozva. – Érdektelen, ami kívül van. – Nekem nem – vágott vissza Henning. – Nekem kell tizenkét órán át együtt ülnöm veletek a buszon. Tom nem mondta ugyan, de tudta, hogy a srácnak van igazsága. Az utóbbi pár napban kellemetlenül tudatosult benne a belőle és Christine-ből közelről áradó bűz. Minden autós, aki felvette őket, beszállásuk után azonnal leeresztette az ablakot, akármilyen hideg vagy esős volt is az idő. A valószerűség már nem volt kérdéses. – Elnézést, ha kellemetlenséget okoztunk nektek – mondta kicsit kimérten. – Ne gurulj be, Disznóól. Csak baszogatlak. Mielőtt Tom válaszolhatott volna, Christine finoman bokán billentette. Tom nem törődött a figyelmeztetéssel, ki akarta hagyni őt a beszélgetésből. De a lány ismét megrúgta, elég erősen ahhoz, hogy kénytelen legyen megfordulni. – Éhes vagyok – mondta a lány, állával a Food Court felé bökött. – Tudnál hozni egy szelet pizzát? NEM HENNING VOLT az egyetlen, akinek nem tetszett jelenlétük az éjszakai buszon. A sofőr nem látszott túl boldognak, amint átvette jegyeiket; több utas becsmérlő megjegyzéseket tett, ahogy az ülések közötti folyosón a hátul lévő üres ülések felé mentek. Már ez szinte elég volt Tomnak, hogy megsajnálja a mezítlábasokat. Amíg meg

nem kezdte egyikük megszemélyesítését, fogalma sem volt róla, legalábbis San Franciscóból eljőve, mennyire népszerűtlenek a közvélemény körében. De akármikor azon kapta magát, hogy azt kívánta, bárcsak választottak volna Christine-nel valami más álcát – valami olyant, amely lehetővé tette volna, hogy kicsit jobban beleolvadjanak a tömegbe, és ne keltsenek akkora szabadon áramló ellenségességet –, emlékeztette magát, hogy ennek az álcának a gyengesége egyúttal az erőssége is. Minél nyilvánvalóbb vagy, az emberek annál könnyebben vesznek névértéken – egyszerűen leírnak benneteket egy ártalmatlan koszzsák párnak, és annyiban hagyják a dolgot. Christine becsusszant az utolsó sorban az ablak melletti ülésre, kellemetlenül közel a mellékhelyiséghez. Láthatóan nem értette, hogy Tom a folyosó másik oldalán ült le. – Mi baj van? – kérdezte a maga melletti ülést megpaskolva. – Nem leszel a társaságom? – Úgy gondoltam, szét kellene válnunk. Könnyebben tudunk egy kicsit pihenni. – Ó. – Csalódottnak látszott. – Gyanítom, hogy már nem szeretsz. – Elfelejtettem szólni – mondta a fiú. – Megismerkedtem valaki mással. Az interneten, – Csinos? – Csak annyit tudok, tiszta orosz lány, aki gazdag amerikai kanokat keres. – Jó, hogy nem fordítva van. – Nagyon vicces. Az utóbbi hetekben így ugratták egymást, úgy téve, mintha járnának egymással, remélve, hogy viccel elüthetik a folyton a levegőben érezhető szexuális feszültséget, de eközben egyre növelték azt. Elég zavaró volt már a házban is, de mostanra, hogy úton voltak, gyötrővé vált, napi huszonnégy órában társak voltak, együtt ettek, egymás mellett aludtak a kis sátorban. Hallotta Christine horkolását, és látta őt az erdőben guggolni, eltartotta arcától a haját, amikor a lány reggel hányt, de mindez a meghittség sem tudta előidézni az elégedettség szikráját sem. Még mindig izgalomba jön, ha a lány hozzádörgölőzik, és tudta, hogy csupán álmatlan gyötrődés lenne közvetlenül mellette ülni tizenkét órán át, tágra nyílt szemmel, térde csak pár centire lenne a lányétól. A számtalan lehetőség dacára Tom még mindig nem tett Christine felé mozdulatot – nem próbálta megcsókolni a sátorban, de még a kezét sem fogta meg –, és nem is állt szándékában. A lány tizenhat éves volt és négy hónapos terhes – a hasa éppen most kezdett gömbölyödni –, és a legkevésbé útitársának szexuális

közeledésére volt szüksége, a srácnak az volt a feladata, hogy vigyázzon rá. Megbízatása egyszerű volt: csak annyit kellett tennie, hogy biztonságban elszállítja őt Bostonba, ahol Mr. Gilchrest néhány együtt érző barátja felajánlotta, hogy befogadja őt, élelemmel és szállással látja el, és egészségügyi ellátást biztosít neki annak a babának a megszületéséig, akitől azt várják, hogy mentse meg a világot. Tom természetesen nem hitt ebben a csodagyerekről szóló képtelenségben. Még azt sem értette, mit jelent megmenteni a világot. Visszajönnének az eltűntek? Vagy csak jobbra fordulnak a dolgok a hátramaradottak számára, kevesebb lesz mindenütt a szomorúság és a gond, fényesebb jövő vár rájuk? A prófécia őrjítően homályos volt, ami mindenféle alaptalan szóbeszédet és vad találgatást eredményezett, s közülük egyiket sem vette komolyan, azon egyszerű okból, hogy Mr. Gilchrest iránti hűsége elszállt. Csak azért segített Christine-nek, mert kedvelte, és azért, mert jó alkalomnak látszott, hogy kijusson San Franciscóból, és életének következő fejezetébe lépjen, bármilyen legyen is az. Néha azonban, csak a vicc kedvéért, megengedte magának, hogy eljátsszon annak távoli lehetőségével, hogy mindez igaz lehet. Talán Mr. Gilchrest, minden hibája ellenére, valóban szent ember, és a baba valóban valamilyen megváltó. Talán tényleg minden Christine-en, és ezért rajta múlik. Talán évezredek múltán úgy emlékeznek majd Tom Garvey-ra, mint arra a srácra, aki a legnagyobb szükség idején segítette Christine-t, aki mindig úriemberként cselekedett, még akkor is, amikor nem lett volna muszáj. Az én vagyok, gondolta morcos elégedettséggel. A srác, aki uralkodott a kezén. KORA ESTE lett, mire elindultak, túl késő a Sziklás-hegység látványának élvezetéhez. A busz új volt és tiszta, hátrahajtható plüssülésekkel, fedélzeti mozival és ingyen wifivel, bár sem Christine-nek, sem Tomnak nem volt ez hasznára. A mosdónak sem volt olyan rossz szaga, legalábbis még nem. Megpróbálta a filmet nézni – Bolt, egy rajzfilm egy kutyáról, aki tévedésből azt hiszi, természetfeletti ereje van –, de reménytelen volt. A Hirtelen Eltávozás óta nem szerette a populáris kultúrát, és nem sikerült újra megszeretnie. Most olyan zaklatottnak és hamisnak hatott, kétségbeesetten törekedett rá, hogy az ember arrafelé nézzen, és ne vegye észre az orra előtt lezajló rossz híreket. A sportot sem követte többé figyelemmel, fogalma sem volt róla, ki nyerte a világbajnokságot. Egyébként is minden csapat szedett-vedett volt, az összeállításban támadt lyukakat alsóbb osztálybeliekkel és korábban már visszavonult öregfiúkkal tömték be. Igazán a zenét hiányolta. Milyen szép is lett volna, ha nála van az útra metálzöld iPodja, de az már régen eltűnt,

elveszett vagy ellopták Columbusban, vagy esetleg Ann Arborban. A jelek szerint legalább Christine jól érezte magát. Kuncogva nézte az előtte lévő apró képernyőt, koszos lábát az üléspárnára feltéve ült, térdét a melléhez szorította, s állítása szerint a melle sokkal nagyobb lett a megszokottnál, bár Tom nem látott nagy különbséget. Ahonnan ő nézte, Christine a buggyos szvetter és a vacak gyapjúdzseki alatti kis dudorral kölyöknek látszott, akit inkább a házi feladatnak kellene foglalkoztatnia, nem pedig a sajgó mellbimbóknak, és annak, hogy vajon elegendő folsavat szed-e. Kicsit túl hosszasan nézhette, mert a lány hirtelen odafordult, mintha a nevén szólította volna. – Tessék? – kérdezte, kicsit védekezőn. A homlokára festett célkör valamelyest megfakult; majd ki kell igazítania, ha megérkeznek Omahába. – Semmi – felelte. – Csak elbambultam. – Biztos? – Aha, nézd tovább a filmet. – Egész vicces – mondta Christine, s a szemét elégedetten húzta össze. – Az a kiskutya melléfogás. A FILM UTÁN VERSENYFUTÁS indult a mosdóért. Eleinte hatékonyan haladt a sor, de megtorpant, amikor egy bottal járó idősebb fickó komor eltökéltséggel az arcán bebújt, és aztán ott maradt. A mögötte állók láthatóan bosszankodtak, ahogy telt az idő, egyre gyakrabban sóhajtoztak, utasították előttük álló társaikat, hogy kopogjanak, és derítsék ki, él-e még a bent lévő, vagy legalább azt tudják meg, csak a Háború és békét kell-e végigvárniuk. Szerencsére Henning történetesen a feltorlódott sorban a második volt. Tom lehajtott fejjel úgy csinált, mintha a végállomáson felkapott ingyenes újságot bújná, de érezte, hogy célkörének a közepére mered a katona átható tekintete. – Disznóól! – kiáltotta, amikor Tom végre felnézett. Elég piásnak hangzott. – Rég elveszett haverom. – Üdv. – Hahó, papuska! – vakkantotta Henning a mosdó ajtajának címezve szavait. – Letelt az idő! – Sértődött arckifejezéssel Tomhoz fordult. – Mi a faszt csinál odabent? – Nem lehet természet anyát sürgetni – emlékeztette Tom. Úgy tűnt, egy mezítlábas valami ilyesmit mondott volna. – Baszd meg – válaszolt Henning, amivel lelkes bólogatást váltott ki az előtte álló középkorú nőből. – Tízig számolok. Ha nem jön ki, berúgom az ajtót. Pont akkor lehúzták a vécét, amitől a soron láthatóan végigfutott a megkönnyebbülés hulláma. Ezt elnyúló, furán izgatott csend követte, amelynek végén ismét hallatszott a vécé öblítése. Amikor végül kinyílt az ajtó, a mostanra elhíresült bérlő

kilépett és végignézett közönségén. Egy papírtörlővel megtörölte izzadt homlokát, és jámboran elnézést kért. – Kis problémám volt. – Megdörgölte a gyomrát, kicsit óvatosan, mintha a dolgok még nem lettek volna teljesen rendben. – Nem tehettem semmit. – Tomot megcsapta a nyomorultság szele, ahogy az öreg fickó elbicegett, s helyette valaki más bement a mosdóba, halk tiltakozó kiáltást hallatva, amint becsukta az ajtót. – Na, mi folyik itt hátul? – kérdezte Henning, sokkal vidámabban, hogy feloldódott a dugó. – Buliztok, srácok? – Csak lógunk – felelte Tom. – Próbálunk kicsit pihenni. – Aha, helyes. – Henning bólintott, mintha benne volna a tréfában, és megpaskolta az egyik farzsebét. – Van egy kis Jim Beamem. Boldogan megosztom. – Nem igazán iszunk alkoholt. – Értem. – Henning összeérintette és az ajkához emelte a hüvelyk- és mutatóujját. – A füvet szeretitek, mi? Tom megfontoltan bólintott. A mezítlábasok határozottan szerették a füvet. – Az is van egy kevés – közölte Henning. – Néhány óra múlva megállunk pihenni, ha akartok, csatlakozzatok hozzám. Mielőtt Tom válaszolhatott volna, lehúzták a vécét. – Köszönöm, Jézus – dünnyögte Henning. A mosdóból kilépve a középkorú nő finnyáskodva rámosolygott Henningre. – Mind a magáé – mondta a nő. Befelé menet Henning még egyet slukkolt képzeletbeli jointjából. – Később majd elcsíplek, Disznóól. A NAGY KEREKEK DURUZSOLÁSÁTÓL elandalodva Tom valahol Ogallala közelében elszunyókált. Kisvártatva felébredt – sejtelme sem volt róla, meddig szundított – mindenféle hangokra és zavarodott riadalomra. A buszban sötét volt, kivéve néhány elszórt olvasólámpát és laptopképernyőt, s néhány másodpercbe telt, míg összeszedte magát. ösztönösen megfordult, hogy ellenőrizze Christine-t, de útban volt a katona. Közvetlenül a lány mellett ült, kezében egy üveg whiskey, hangosan, bizalmas hangon beszélt. – Hé? – Tom hangosabban szólt, mint ahogy akarta, amivel útitársaiból pár bosszús pillantást és csitítást váltott ki. – Mit…? – Disznóól. – Henning halkan beszélt. Kedves kifejezés ült az arcán. – Felébresztettünk? – Jennifer? – Tom előrehajolt, próbált Christine-re pillantani. – Jól vagy? – Remekül vagyok – felelte a lány, Tom azonban némi szemrehányást hallott ki a hangjából, s tudta, hogy rászolgált. Neki

kellett volna a lány testőrének lennie, s tessék, alszik munka közben. Csak Isten tudja, mennyi ideig volt Christine ilyen csapdában, egy részeg katona közeledésével hadakozva. – Folytasd az alvást. – Henning átnyúlt a folyosón, s atyáskodón megveregette a vállát. – Semmi izgalom. Tom megdörgölte a szemét, és megpróbált gondolkodni. Nem akart ellenségeskedni Henninggel vagy bármiféle felfordulást okozni. A legkevésbé arra volt szükségük, hogy fölöslegesen felhívják magukra a figyelmet. – Figyelj – mondta a tőle telhető legbarátságosabb, legvisszafogottabb hangon. – Nem akarok balfaszkodni, de tényleg késő van, és az elmúlt napokban nem sokat aludtunk. Igazán király volna, ha visszamennél a helyedre, és hagynál bennünket egy kicsit pihenni. – Nem, nem – ellenkezett Henning. – Nem úgy megy az. Mi csak beszélgetünk. – Nem ellened beszélek – magyarázta Tom. – Szépen kérlek. – Kérlek – folytatta Henning. – Kell valaki, akivel beszélgethetek. Nagyon szar állapotban vagyok most. Őszintének hangzott, s Tom eltűnődött, nem reagálta-e túl a dolgot. De nem tetszett neki az egész szituáció, ahogy az idegen nekitámaszkodik Christine-nek, elfoglalja azt az ülést, amelyet Tom olyan ostobán feladott. – Jól van így – mondta neki Christine. – Nem bánom, ha Mark itt marad. – Mark, mi? Henning bólintott. – Az a nevem. – Jól van. Akármi is. – Tom vereségét elismerve sóhajtott. – Ha részéről jól van, azt hiszem, részemről is rendben van. Henning a béke jeleként odanyújtotta a palackot. Mi a fene, gondolta Tom. Picit kortyolt, fintorgott, ahogy az ital a torkát égette. – Tessék – mondta Henning. – Hosszú az út Omaháig. Akár jól is érezhetnénk magunkat. – Mark a háborúról mesélt nekem – újságolta Christine. – A háborúról? – Tom megrázkódott, amint a bourbon utóhatása végigfutott a testén. Hirtelen tisztafejűnek, teljesen ébernek érezte magát. – Melyikről? – Jemen – felelte Henning. – Kurva pokoli hely. CHRISTINE ELSZENDERÜLT, de Tom és Henning halkan beszélgetett, ide-oda adogatva a folyosón keresztül a palackot. – Tíz napon belül kihajózom. – Henning úgy beszélt, mintha ő maga sem hinné egészen. – Tizenkét hónapos vezénylés. Az mesélte, katonacsaládból származik. Apja szolgálatban volt, így neki két nagybátyja és egy nagynénje volt. Henning és

Adam nevű bátyja közvetlenül október 14. után egyezséget kötött, hogy bevonulnak. Vidéki kisvárosból jött, amely tele van bibliahívő keresztényekkel, és minden ismerőse hitte, hogy elérkezett a végső idő. A Közel-Keleten várakoztak a Jelenések könyvében megjövendölt csatára. Az ellenség nem lesz csekélyebb az Antikrisztus hadainál; azé a mézes nyelvű vezetőé, aki a gonosz erőit egyetlen zászló alá tömöríti, és betör a Szentföldre. Eddig azonban ez nem következett be. A világ tele van romlott, hitvány zsarnokokkal, de az elmúlt három évben egyikük sem jelent meg valószínű Antikrisztusként, és egyikük sem rontott rá Izraelre. Egyetlen nagy, új háború helyett csak a szokásos vacak kis háborúk sora folyt. Afganisztán nagyjából befejeződött, de Szomáliában még zűrzavar uralkodott, Jemenben pedig romlik a helyzet. Pár hónapja az elnök nagy csapatlétszám-bővítést jelentett be. – Beszéltem egy sráccal, aki most jött vissza – mondta Henning. – Azt mesélte, olyan ott, mint a kőkorszakban, csak homok, kő és aknák. – A francba. – Tom ismét belekortyolt a bourbonbe. Kezdte egész felszabadultnak érezni magát. – Félsz? – A picsába, persze. – Henning úgy huzigálta a fülcimpáját, mintha le akarná tépni. – Tizenkilenc éves vagyok. Nem akarok úgy felébredni Németországban, hogy a fél lábamat levágták. – Ez nem történik meg. – A bátyámmal megtörtént. – Henning tárgyilagosan beszélt, élettelen és távoli hangon. – Kurva autóbomba. – Jaj, haver. Az szívás. – Holnap találkozom vele. Először azóta, hogy megtörtént. – Hogy van? – Azt hiszem, jól. Tolókocsiba ültették, de hamarosan új lábat kap. Egy olyan csúcstechnikait. – Azok elég klasszak. – Lehet, hogy belőle is olyan bionikus futó lesz. Láttam egy cikket arról a fickóról, gyakorlatilag gyorsabb most, mint azelőtt volt. – Henning lenyelte a bourbon utolsó cseppjeit, az üres üveget pedig az előtte lévő ülészsebbe tette. – Furcsa lesz így látnom őt. A nagy bátyámat. Henning hátradőlt és behunyta a szemét. Tom azt hitte, el fog aludni, de a fiú halkan mordult egyet, mintha valami érdekes jutott volna az eszébe. – Jól látod, Disznóól. Csak menj, amerre akarsz, csináld, amit akarsz. Senki sem parancsolgat neked, nem próbálja szétlőni a fejedet. – Tomra nézett. – Megegyeztünk, ugye? Ti csak csavarogtok, bulit kerestek? – Kötelességünk jól érezni magunkat – magyarázta Tom. Ismerte a teológiát; sok általa San Franciscóban oktatott tanító ment át a mezítlábas szakaszon, mielőtt Szent Waynes-emberekké

váltak. – Hisszük, hogy az élvezet a Teremtő ajándéka, és minden alkalommal a Teremtőt dicsőítjük, amikor jól érezzük magunkat. Az egyetlen bűn a nyomorúság. Nekünk ez az első számú szabály. Henning mosolygott. – Ez nekem való vallás. – Egyszerűnek hangzik, de nem olyan könnyű, mint gondolod. Olyan, mintha az emberi fajt nyomorgásra programozták volna be. – Hallom – mondta Henning meglepő meggyőződéssel. – Mióta csinálod? – Körülbelül egy éve. – Tom és Christine éppen az ilyen faggatózásra agyalta ki fedőtörténetüket, és most örült neki, hogy kitalálták – kicsit piás volt hozzá, hogy rögtönözzön. – Főiskolára jártam, de olyan kilátástalan volt. Mintha a világvége közeledne, én pedig osztályzatot szerzek könyvvitelből. Mi hasznom lenne belőle? Henning megpaskolta a homlokát. – Mi ez a kör itt? – Egy céltábla közepe. Hogy a Teremtő megismerjen bennünket. Henning Christine-re pillantott. Halkan vette a levegőt, fejét az ablaknak döntötte, finom arcvonásai nyugodtak voltak, mintha inkább odarajzolták volna őket, nem pedig szoborrá formálták volna. – Hogyhogy az övé más színű? Ez jelent valamit? – Személyes választás, mint egy aláírás. Én azért választottam a gesztenye-arany színt, mert ez volt a középiskolám színe. – Én a zöld-bézst választanám – jegyezte meg Henning. – Az olyan álcázós. – Helyes – bólintott helyeslőn Tom. – Még nem láttam olyant. Henning áthajolt a folyosón, mintha titkot akart volna megosztani. – Szóval igaz? – Micsoda? – Hogy ti orgiáztok meg szartok? Tom olyasmiket hallott, hogy a mezítlábasok a sivatagban hatalmas napfordulós bulikat tartanak, ahol mindenki gombát eszik, hallucinogén szereket szednek, táncolnak és basznak. Neki mindez nem tűnt olyan nagyszerűnek, csak egy nagy, lötyögős diákszövetségi bulinak. – Nem hívjuk orgiáknak – magyarázta. – Inkább spirituális elvonulás. Tudod, mint egy beavatási szertartás. – Ebben benne volnék. Nem bánnék egy beavatást néhány csinos hippi lánnyal. – Tényleg? – Tom nem tudta visszafogni magát. – Még akkor is, ha egy hétig nem váltanak fehérneműt? – Mi a fene? – reagált mosolyogva Henning. – A tisztaság belülről jön, ugye? CHRISTINE

BÖKDÖSVE ébresztette fel, amikor megérkeztek az omahai végállomásra. Tom nagynak és elviselhetetlennek érezte a fejét, túl nehéz volt a nyakán. – Jaj, Istenem. – Behunyta a szemét a sötétített ablaküvegen beáradó napfény elől. – Ne mondd, hogy reggel van. – Szegény babám. – Gyöngéden megpaskolta az alkarját. Egymás mellett ültek, Tom azon az ülésen, ahol Henning ült. – Hű. – Nyelvét körbeforgatta a szájában. Rossz volt a szája íze – állott bourbon, fű, kipufogógáz, szomorúság. – Csak lőj le, és végeztünk. – Szó sincs róla. Sokkal viccesebb a szenvedésedet nézni. Henning elment. Reggel négy körül öleléssel búcsúztak tőle, a semmi közepének középpontjában álló kihalt utazási plázánál. – Remélem, jól van – mondta a lány, mintha a gondolatai-ban olvasott volna. – Én is remélem. Úton volt San Francisco felé, nyugatnak tartott autóstoppal, tárcájában egy papírdarabbal, amelyre Tom felírta az Elmore’s Café címét, és az utasítást: „Keresd Geraldot”. Tom tudomása szerint nem létezett Gerald, de ez nem számított. A mezítlábasok be fogják fogadni, akár bemutatják, akár nem. Mindenkit szívesen fogadnak, különösen, ha katona az illető, aki elhatározta, hogy nem kér az emberölésből és a halálból. – Ez csodálatos – jegyezte meg Christine, amint a többi utassal a betonon álltak a csomagjaikra várva. – Megtérítetted egy olyan vallásnak, amelyikben te magad sem hiszel. – Nem térítettem meg. Saját magát térítette meg. A sofőr rosszkedvű volt, maga mögé hajigálta a bőröndöket és vászonzsákokat, oda sem figyelve, hol érnek földet. A tömeg pár lépést hátrált, hogy teret hagyjon neki. – Igazából nem hibáztathatod érte – mondta Christine. – Több öröme lesz San Franciscóban. Hátizsákjuk puffanva ért földet. Tom lehajolt érte, de valószínűleg kicsit túl gyorsan egyenesedett föl. A lába megroggyant, egy-két másodpercig egy helyben tántorgott, várta, hogy elmúljon a szédülés. Érezte, hogy nyirkos veríték ül ki a homlokára. – Jaj, haver – mondta. – Ma megszívjuk. – Isten hozott az én életemben – felelte a lány. – Talán majd együtt hányunk. A végállomás épületében egy vörös hajú család állt, izgatottan fürkészték az érkező utasokat. Négyen voltak: egy sovány apa és egy duci anya – nagyjából Tom szüleivel azonos korúak voltak –, egy durcás tizenéves lány, valamint egy nyúzott, féllábú fickó

tolókocsiban. Adam, gondolta Tom. Kényszeredetten mosolygott, kezében papírt tartott, mint egy repülőtéri sofőr. MARK HENNING, állt a papíron. Henningék alig vették észre Tomot és Christine-t. Túlzottan figyeltek minden új arcot, amelyik felbukkant az ajtóba, türelmesen várták, hogy megjelenjen a megfelelő, az egyetlen arc, amelyik számít. HÓPELYHEK ÉS CUKORBOTOK KEVIN REGGEL NYOLC körül ért aznap a városházára, egy órával korábban a szokottnál, remélte, hogy belefér egy kis munka, mielőtt elmegy a középiskolába, hogy Jill vezető tanárával találkozzon. Egy kampányígéretét teljesítve előnyben részesítette a közvetlen kormányzást, első próbálkozásra elérhető volt a választók számára, mindennap egy órára, érkezési sorrendben. Ez részben jó politika kérdése, részben pedig stratégia volt. Kevin társas lény volt: szerette, ha reggelente mennie kellett valahová, ez ok a borotválkozásra és zuhanyozásra, és arra, hogy rendes ruhát vegyen föl. Szerette elfoglaltnak és fontosnak érezni magát, a bizonyosságot, hogy befolyása túlment saját hátsó udvarának határain. Kemény lecke árán tanulta meg, miután eladta a Patriot Liquor Megastores-t, a kellemes üzletnek köszönhetően negyvenöt éves korára anyagilag függetlenné vált. A korai nyugdíjba vonulás volt házasságának központi álma. Olyan cél, amely felé emberemlékezet óta együtt meneteltek Laurie-val. Sosem mondták ki hangosan, de törekedtek rá, hogy az egyik olyan pár legyenek, amilyeneket a Money Magazine címlapján láthatni – életerős középkorú emberek tandemkerékpáron vagy vitorlásuk fedélzetén, sikeres, vidám menekültek a mindennapi taposómalomból, bár mindez a szerencse, a kemény munka és a gondos tervezés eredménye, hogy addig kanyarítsanak ki egy jókora szeletet a jó életből, amíg elég fiatalok hozzá, hogy élvezni tudják. De nem így alakult. A világ túl sokat változott, és Laurie is. Amíg ő az üzlet eladásával foglalatoskodott – stresszes, elhúzódó ügylet volt –, addig az asszony eltávolodott ismert életüktől, lélekben egy egészen másfajta jövőre készülődött, amelybe nem tartozott bele a tandemkerékpár vagy a vitorlás, vagy ami azt illeti, egy férj. Közös álmuk Kevin kizárólagos tulajdona lett, s ennek eredményeként számára haszontalan. Időbe telt, amíg erre rájött. Akkoriban csupán annyit tudott, hogy a nyugdíjba vonulás nem illik hozzá, s lehet, hogy hívatlan vendégnek érzi magát a saját otthonában. Ahelyett, hogy a megálmodott izgalmas dolgokat csinálná – edzeni egy negyvenen fölülieknek szervezett triatlonversenyre, megtanulni a műlegyes horgászást, újra fellobbantani házasságában a szenvedélyt –,

többnyire csak az orrát lógatta, céltalan ember buggyos nadrágban, aki képtelen megérteni, miért hanyagolja őt a felesége. Meghízott, élelmiszerboltbeli bevásárlásokhoz hasonló csekélységekkel foglalkozott, és egészségtelen érdeklődés alakult ki benne fia régi videojátékai, különösen a John Madden Football iránt, amely, ha nem vigyázott, egész délutánokat emésztett föl. Szakállat növesztett, de túl sok volt benne az ősz szál, így leborotválta. Ez számított nagy eseménynek egy nyugdíjas férfi életében. A hivatalért folyó versenybe beszállás tökéletes ellenméreg volt az ellen, ami beteggé tette. Ez kirángatta a házból, sok más emberrel került kapcsolatba, anélkül, hogy a követelmények egy igazi álláséival lettek volna egyenlők. Egy kisváros polgármestereként ritkán dolgozott napi három-négy óránál többet – aminek jó része városi létesítmények meglátogatásából, különböző tisztségviselőkkel és osztályvezetőkkel való beszélgetésből állt –, de ez a kis szervezettség megváltoztatta napirendjét. E körül minden a helyére került – a délutánok a megbízásokéi és a testedzéséi voltak, az esték a pihenéséi, később pedig mindig ott volt a Carpe Diem. ÚTON FÖLFELÉ AZ IRODÁJÁBA, beugrott a rendőrparancsnokságra a napi eligazításra, s azon kapta Rogers rendőrfőnököt, hogy áfonyás muffint eszik, súlyosan megsértve szíve miatt tartott diétáját. – Jaj. – A rendőrfőnök kezével letakarta muffinjának letört darabját, mintha annak erényességét védené. – Kicsit korai, mi? – Bocsánat – Kevin hátrált egy lépést. – Visszajöhetek később. – Semmi baj. – A rendőrfőnök egy intéssel behívta. – Nem nagy ügy. Kérsz kávét? Kevin egy ezüst nyomógombos termoszból töltött egy műanyag pohárba, belekavart egy dobozka tejszínt, majd leült. – Alice megöl engem. – A rendőrfőnök bűntudatos büszkeséggel bökött fejével a muffin felé. Bánatos szemű, elpuhult férfi volt, hatvanéves kora előtt túl két szívinfarktuson és egy tripla by-pass műtéten. – De már felhagytam a piával és a szexszel. Átkozott legyek, ha felhagyok a reggelivel is. – Tied a döntés. Csak nem akarunk megint kórházban látni. A rendőrfőnök sóhajtott egyet. – Hadd mondjak valamit. Ha

holnap meghalok, sok mindent sajnálni fogok, de ez a muffin nem lesz közöttük. – Emiatt nem aggódnék. Valószínűleg mindannyiunkat túlélsz. A rendőrfőnök nem úgy festett, mint aki szerint ez a valószínű forgatókönyv. – Tegyél meg nekem egy szívességet, rendben? Ha bejössz egy reggel, és engem az íróasztalra borulva találsz, töröld le az arcomról a morzsát, mielőtt ideérnek a mentők. – Hogyne – felelte Kevin. – Akarod, hogy meg is fésüljelek? – Méltóság dolga – magyarázta a rendőrfőnök. – Egy ponton túl már csak az marad az embernek. Kevin bólintott, hagyta, hogy a csend jelezze a hivatalos ügyekre való áttérést. Ha az ember nem vigyáz, egész délelőtt eltarthat a fecsegés Ed Rogersszel. – Volt valami gond az elmúlt éjjel? – Nem sok. Egy piás vezetés, egy családi balhé, egy falka kóbor kutya a Willow Roadon. A szokásos szar. – Mi volt a családi balhé? – Roy Grandy megint megfenyegette a feleségét. Az őrizetes cellában töltötte az éjszakát. – Sejthettem volna. – Kevin a fejét csóválta. – Grandy felesége a nyáron már kapott egy távoltartási védelmet, de ő hagyta megszűnni. – Mit fogsz tenni? – Nem sokat. Mire odaértünk, a feleség azt állította, hogy az egész egy hatalmas félreértés. – Van valami új a Falzone-ügyben? – Nincs. – A rendőrfőnök bosszúsnak látszott. – A régi nóta. Senki sem tud semmit. – Na, ássunk tovább. – Mintha kőből akarnál vizet facsarni. Nem tudsz információhoz jutni olyan emberektől, akik nem hajlandók beszélni. Rá kell jönniük, hogy ez kétirányú utca. Ha azt akarják, hogy megvédjük őket, nekik is benne kell lenniük a játékban. – Tudom. Én csak a feleségem miatt aggódom. Ha esetleg valami őrült van odakint. – Értelek. – A rendőrfőnök komor arca ravaszkássá változott. – Meg kell mondanom, hogy ha az én feleségem tenne némasági fogadalmat, száztíz százalékosan támogatnám. *** HÁROM HÉT TELT EL, amióta megtalálták egy megfigyelő holttestét a Greenway Parkban, az Eltávozott emlékművénél. Azóta, leszámítva a rutinjellegű ballisztikai vizsgálatokat és az áldozat azonosítását – Jason Falzone, huszonhárom éves, egykori kávéházi pincér Stonewood Heightsból –, a rendőrség nem sok

haladást ért el a nyomozásban. A park környékét házról házra végigjárva sem sikerült találniuk egyetlen tanút, aki látott vagy hallott volna valami gyanúsat. Nem volt ez annyira meglepő: Falzonét éjfél után ölték meg, egy elhagyatott körzetben, több száz méterre a legközelebbi háztól. Egyetlen lövést adtak le közelről, egyetlen golyó a tarkójába. A nyomozókat az is gátolta azt célzó erőfeszítéseikben, hogy megtalálják az áldozat partnerét, vagy kihallgassanak bárkit a BM-en belül, hogy a szervezet elvi okokra hivatkozva megtagadta az együttműködést a rendőrséggel vagy bármilyen más kormányzati szervvel. Egy veszekedős tárgyalás után Patti Levin, a Mapletoni Káptalan igazgatója és szóvivője „udvariasságból” beleegyezett, hogy írásban válaszolnak egy sor kérdésre, de a tőle kapott információk sehová sem vezettek. A nyomozók különös kételkedéssel fogadták azt az állítását, hogy Falzone a gyilkosság éjszakáján egyedül volt, hiszen köztudomású volt, hogy a megfigyelők párosával jártak. Nincsenek mindig páros számú embereink szolgálatban, írta. Egyszerű számtan, hogy embereink közül néhányan önállóan kénytelenek dolgozni. Megbántva az általuk időhúzónak tartott magatartástól, nem beszélve Levin leereszkedő hangjáról, a nyomozó csapat egyes tagjai felvetették agresszívabb módszerek alkalmazásának a lehetőségét – beidézések, házkutatási parancsok stb. –, de Kevinnek sikerült meggyőznie őket, hogy tartózkodjanak ezektől. Polgármesterként az egyik elsődleges célja volt, hogy csökkentse a feszültséget a város és a Bűnös Maradékok között; ezt pedig nem úgy teszi az ember, hogy egy csapat állig felfegyverzett rendőrt küld egy zavaros misszió épületeibe, hogy potenciális tanúkat gyűjtsenek össze, különösen nem a legutóbb történtek után. Ahogy teltek a napok letartóztatás nélkül, Kevin azt várta, hogy a rendőrökre rázúdul a megrémült lakosság tüze – Mapletonban rendkívül ritkák voltak a gyilkosságok, megoldatlanról pedig a ritka esetek között még sosem hallottak –, de sosem fordult elő felzúdulás. Ráadásul – ha a helyi újsághoz érkezett levelek jeleztek valamit, a városlakók egy része úgy hitte, Jason Falzone többé-kevésbé azt kapta, amit érdemelt. Nem próbálom meg igazolni a történteket, közölte az egyik levélíró, de a bajkeverők, akik szándékosan és ismétlődően kellemetlen helyzetbe keverednek, nem lepődhetnek meg, ha reakciót váltanak ki. Más kommentátorok jóval nyersebbek voltak: Rég megérett rá az idő, hogy elzavarjuk Mapletonból a BM-et. Ha a rendőrség nem teszi meg, megteszi majd más. Még az áldozat szülei is kimérten

vélekedtek: Gyászoljuk szeretett fiunk elvesztését. De az az igazság, hogy Jason megszállott lett. Mielőtt eltűnt az életünkből, gyakran beszélt arról az óhajáról, hogy mártírként haljon meg. Úgy tűnik, kívánsága teljesült. Szóval itt tartottak: kegyetlen, kivégzésszerű gyilkosság, nincsenek tanúk, senki sem kiált igazságért – sem az áldozat családja, sem a BM, de még csak a mapletoni jóemberek sem. Csak egy halott srác a parkban, újabb jeleként, hogy a világ elveszítette az eszét. A DAISY’S DINER egyike volt a retró helyeknek, amelyek tele vannak rozsdamentes acéllal és gesztenyebarna Naugahyde műbőr székekkel. Körülbelül húsz éve szépen felújították, és most ismét kezd elöregedni – az üléseket ragasztószalaggal tartják egyben, a kávéscsészék csorbák, a valaha csillogó kockás parketta megfakult és összetaposták. A „The Little Drummer Boy” Bing Crosby-féle változata szólt a zenegépből. Egy tiszta foltot dörgölve a bepárásodott ablakra, Kevin elégedetten nézte a kinti ünnepi látványt – nagy hópelyhek és cukorbotok csüngtek a Main Streeten kifeszített drótokról, igazi örökzöld koszorúk díszítették a lámpaoszlopokat, az üzleti negyed nyüzsgött az autóktól és a gyalogosoktól. – Jól néz ki az idén – mondta. – Csak egy kis hó kellene. Jill semmitmondóan morgott, s beleharapott vegaburgerébe. Kevinnek kis bűntudata volt, mert engedte lógni az iskolából, hogy vele ebédeljen, de muszáj volt beszélniük, és otthon azt nehéz elérni, mivel Aimee folyton ott lófrál. Egyébként a félév e szakaszában a kár már megesett. A vezető tanárral, finoman szólva, nem ment jól a beszélgetés. Kevin ködösen tudta, hogy Jill osztályzatai romlanak, de alábecsülte a helyzet súlyosságát. A hajdani csupa A osztályzatú, csillagászati átlagú tanuló, a lánya bukásra állt matematikából és kémiából, és legjobb esetben is C osztályzatot kaparhat össze angolból és világtörténelemből – a két legjobb tárgyából –, ha kitűnően vizsgázik, és a karácsonyi szünet előtt bead egy sor régóta esedékes feladatot, aminek a lehetősége napról napra távolabbinak tűnik. – Tanácstalan vagyok – mondta neki a vezető tanár. Becsületes fiatal nő volt hosszú, egyenes hajjal és keret nélküli, nyolcszögélű szemüveggel. – Teljes tanulmányi csőd. Jill csak ült ott, pókerarccal, arckifejezése az udvarias unalom és az enyhe szórakozás között váltakozott, mintha valaki másról, egy alig ismert lányról beszélgettek volna. Kevin maga is kapott néhány éles bírálatot. Ms. Margolis nem tudta megérteni Kevin unott hozzáállását, a tényt, hogy nem beszélt Jill egyik tanárával sem, vagy nem válaszolt a lánya elégedetlenségre okot adó tanulmányi teljesítményéről tájékoztató e-mailekre.

– Miféle e-mailek? – kérdezte. – Nem kaptam semmilyen e-mailt. Kiderült, hogy az üzenetek még mindig Laurie címére mennek, így ő nem látta őket, de a kavarodás csak a tanárnő legfőbb állítását igazolta, azt, hogy Jill nem kap elég ellenőrzést és támogatást otthon. Kevin nem vitatta ezt; tudta, hogy ezt elbukta. Amióta Tom óvodába kezdett járni, Laurie volt az oktatásért felelős szülő. Ő ellenőrizte a házi feladatokat, ő írta alá az ellenőrzőket és az engedélyező papírokat, és ő találkozott a tanárokkal az iskolai esti rendezvényeken. Azokban az években Kevinnek az volt a dolga, hogy próbáljon érdeklődést mutatni, amikor felesége beszámolt neki a dolgokról; ő pedig nyilván nem tudatosította magában azt a tényt, hogy mindez a felelősség most már az övé. – Látom, volt némi… kavarodás otthon – mondta Ms. Margolis. – Világos, hogy Jillnek bizonyos beilleszkedési gondjai vannak. A tanárnő azzal zárta a beszélgetést, hogy egy nagy X-et rajzolt a főiskolai jelentkezési lapra, amelyet a tanév kezdetén Jillel töltött ki. Williams, Wesleyan, Bryn Mawr – most szóba sem jöhettek. Már későre járt a folyamatban, de a következő hetekben azt kellett tenniük, hogy tekintetüket a kevésbé válogatós intézmények felé fordítják, olyan iskolák felé, amelyek kicsit megbocsátóbbak egy félévnyi borzalmas osztályzatokkal kapcsolatban egy máskülönben kiváló diák esetében. Szerencsétlen dolog, mondta a tanárnő, de hát ebben a helyzetben találták magukat, helyesebb tehát, ha szembesülnek a valósággal. – Nos, mit gondolsz? – kérdezte Kevin a lánya szemébe nézve a keskeny csempézett asztal fölött. – Miről? – Jill egyenesen visszanézett, arca türelmes és kifürkészhetetlen volt. – Tudod. Főiskola, következő év, az életed… Jill utálkozva lebiggyesztette az ajkát. – Ja, arról. – Igen, arról. A lány egy darab sült krumplit mártott bele a ketchupba, majd bedugta a szájába. – Nem vagyok benne biztos. Még azt sem tudom, akarok-e főiskolára menni. – Tényleg? Jill vállat vont. – Tommy főiskolára járt. Nézd meg, mi történt vele. – Te nem vagy Tommy. A lány egy szalvétával megtörölte a száját. Némi pír borította el az arcát. – Nem csak az – mondta az apjának. – Csak… mi ketten maradtunk. Ha elmegyek, egyedül leszel. – Ne aggódj miattam. Te csak csináld, amit csinálnod kell. Én jól leszek. – Mosolyognia kellett, de csak félig sikerült. – Ráadásul,

amikor legutóbb utánanéztem, hárman laktunk a házban. – Aimee nem családtag. csak vendég. Kevin a poharáért nyúlt – a jeget leszámítva üres volt –, és száját a szívószálhoz tette, kiszívta a maradék cseppeket. A lánynak persze igaza van. Csak ők ketten maradtak. – Mire gondolsz? – kérdezte Jill. – Akarod, hogy elmenjek iskolába? – Azt akarom, hogy azt csináld, amit akarsz. Ami boldoggá tesz. – Hú, kösz, apa. Nagy segítség vagy. – Ezért fizetik nekem a nagy dolcsikat. Jill a feje tetejére tette a kezét, szórakozottan húzogatta rövid haját. Láthatóbban sűrűbbre nőtt, és sötétebb lett az elmúlt hetekben, sokkal kevésbé volt szigorú a haj alól kivilágló halvány koponya látványa nélkül. – Gondolkoztam – mondta. – Inkább itthon maradnék a következő évben, ha részedről rendben van. – Persze, hogy rendben van. – Esetleg beutazhatnék Bridgeton State-be. Vennék néhány órát. Talán szereznék valami részidős munkát. – Hogyne – felelte Kevin. – Az menni fog. Csöndben fejezték be az evést, alig voltak képesek egymásra nézni. Kevin tudta, hogy egy kevésbé önző szülő csalódott volna – Jill jóval jobbat érdemelt Bridgeton State-nél, mindenki számára az utolsó menedéket jelentő főiskola –, de csupán olyan erőteljes megkönnyebbülést érzett, hogy az már kellemetlen volt. Csak amikor a pincérnő elvitte a tányérjaikat, akkor érzett magában elegendő erőt, hogy megszólaljon. – Szóval, hú. Úgy értem, meg akarom tudni, mit szeretnél karácsonyra. – Karácsonyra? – értetlen arccal ismételte a szót, mintha nem ismerné a jelentését. – Igen – felelte Kevin. – Nagy ünnep. Közvetlenül a nyakunkon. – Nem igazán gondolkodtam rajta. – Ugyan – mondta. – Segíts nekem. – Nem tudom. Egy kardigánt? – Szín? Méret? Elkelne egy kis útmutatás. – Kicsi – mondta a lány, olyan fintort vágva, mintha az információ közlése fájdalmat okozna. – Fekete, azt hiszem. – Nagyszerű. És mi van Aimee-val? – Aimee-val? – Jill meglepettnek, sőt kicsit mérgesnek hangzott. – Nem kell semmit sem venned Aimee-nak. – Mit csinál majd, ott ül és nézi, ahogy kinyitjuk az ajándékainkat? A pincérnő visszajött a számlával. Kevin megnézte, és a tárcájáért nyúlt. – Esetleg egy kesztyűt – javasolta Jill. – Mindig

kölcsönkéri az enyémet. – Jól van. – Kevin elővette és az asztalra tette a hitelkártyáját. – Veszek neki valamilyen kesztyűt. Szólj majd, ha valami más az eszedbe jut. – Mi van anyuval? – kérdezte néhány másodperc múlva Jill. – Vegyünk neki valamit? Kevin majdnem fölnevetett, de megállt, amikor meglátta lánya komoly arckifejezését. – Nem tudom – felelte. – Valószínűleg nem fogjuk őt látni. – Régebben szerette a fülbevalókat – motyogta Jill. – De azt hiszem, többé nem hordhatja őket. EGY GYALOGOSÁTKELŐNÉL álltak közvetlenül az étkezde előtt, amikor egy nő hajtott el narancssárga kerékpáron. Elsuhanva odaszólt Kevinnek, egy rekedtes üdvözlés volt, amit nem sikerült teljesen megfejtenie. – Hé. – Megkésett köszönésként felemelte a kezét, szavait a nő által üresen hagyott térbe intézve. – Hogy van? – Ki az? – Jill a szemével követte az utcán távolodó kerékpárost, aki befordult a Pleasant Street felé, ugyanolyan sebességgel haladva, mint a nyomában haladó autó. – Nem ismered – mondta Kevin, s eltűnődött, vajon miért nem akarta megmondani a nő nevét. – Az kemény – jegyezte meg Jill. – Decemberben bringázni. – Fel van hozzá öltözve – mondta abban a reményben, hogy ez igaz. – Megvan neki az a Gore-Tex meg akármi. Közömbös hangon beszélt, várva, hogy elmúljék az érzelmi felindultság. A táncos rendezvény óta nem találkozott, nem beszélt Nora Dursttal, amikor napkeltéig áttáncolták az éjszakát. Az autójához kísérte a nőt, úriemberként jó éjszakát kívánt, kezet fogtak, s azt mondta, mennyire élvezte a társaságát. A nő húga ott állt, molett, türelmetlennek látszó asszony, így nem ment ennél tovább. – Hívjon fel valamikor – mondta neki a nő. – Benne vagyok a telefonkönyvben. – Hogyne – felelte. – Fel fogom hívni. Komolyan is gondolta. Miért ne hívná? Okos és csinos volt, könnyen ment vele a beszélgetés, és nem úgy nézett ki, hogy pillanatnyilag sok dolga lett volna. De eltelt három hét, és ő még mindig nem telefonált. Sokat gondolkodott rajta, eleget hozzá, hogy már ne kelljen kikeresnie a számát a mapletoni telefonkönyvből. Egy dolog volt táncolni vele, de randizni vele, igazából megismerkedni vele, közelebb kerülni ahhoz, amivel a nőnek együtt kellett élnie – az teljesen más dolog. Nem egy klubba tartozunk, mondta magának, de nem igazán tudta, hogyan érti ezt, milyen klubhoz tartozik egyikük vagy másikuk. Visszavitte Jillt az iskolába, aztán hazament, és az

alagsorban súlyt emelt, a becsvágyó súlyzózás szépen felpumpálta kar- és mellizmait. Sült csirkét és krumplit készített a lányoknak. Vacsora után elolvasott egy fejezetet az American Lion ból, aztán elballagott a Carpe Diembe, ahol az este mindenféle meglepetés nélkül telt el, csak az ismerős arcok és az egymást kicsit túl jól ismerő emberek kellemes évődése, és akik másnap ugyanezt fogják csinálni. Csak amikor ágyba bújt, akkor tértek vissza a gondolatai Norához, arra az érzésre, amely belehasított, amikor elment előtte a biciklin. Nappali fényben a pillanat kusza suhanással jött és ment, de a sötétben, hálószobájának homályában lelassult és élesebb lett a kép. Ebben a leegyszerűsített változatban Jill nem volt vele, a Main Street üres volt. Emellett Nora nem feszes nadrágot vagy sisakot viselt, hanem azt a csinos ruhát, amit a tánchoz viselt. Haja lazán lobogott, hangja tisztán és határozottan szólt, amint elhajtott. – Gyáva – szólt a nő, ő pedig csak bólintani tudott. A VILÁG LEGJOBB SZÉKE AZ AUTÓBAN NORA IGYEKEZETT úgy viselkedni, hogy nem nagy dolog, mintha az ünnep idején a bevásárlóközpontba menni hétköznapi dolog volna – mert amerikai vagy, mert a karácsony itt van a nyakunkon, mert egy nagy család tagja vagy, akár tetszik, akár nem, és bizonyos számú rokonodnak ajándékot kell vásárolnod. Karen követte lépteit, könnyed és közömbös beszélgetést folytattak, semmi olyant nem mondtak, ami felhívta volna a figyelmet az utazás jelentőségére, ami azt sugallta volna, hogy Nora „bátor” vagy „lép egyet előre”, vagy „folytatja az életét”, vagy bármi egyéb atyáskodó kifejezés, amit megutált. – Nehéz tizenéves fiúknak vásárolni – mondta Karen. – Még azt sem mondják meg, milyen videojátékot akarnak, mivel tudnom kellene, mi a különbég a Brainwave Assassin 2 és a Brainwave Assassin Special Edition között. Ráadásul megmondtam nekik, hogy nem veszek nekik semmilyen M kategóriást – őszintén szólva a T-s játékokat sem szeretem –, és ez komolyan behatárolja a lehetőségeimet. És a dobozok, amikben csomagolják őket, olyan kicsik, hogy a fa alatt… üresnek látszanak, nem úgy, mint amikor kicsik voltak, és az ajándékok csak úgy ömlöttek kifelé, megtelt velük az egész szoba. Az tényleg karácsonyi hangulat volt. – Esetleg könyvek? – vetette fel Nora. – Szeretnek olvasni, nem? – Azt hiszem. – Karen előreszegezte a tekintetét, az előttük lévő Explorer hátsó lámpáit nézte. Este fél nyolchoz képest nagy volt a forgalom, majdnem csúcsforgalom volt; a nyáj láthatóan kollektív döntést hozott a bevásárlásról. – Szeretik azokat a fantasy szarokat, és minden hasonló címűt. Tavaly karácsonyra Jonathannak megvettem az egyik dobozos trilógiát – The

Werewolves of Necropolis vagy ilyesmi –, és kiderült, hogy már megvolt neki. Épp ott volt a könyvespolcán. És hasonlóan jártam minden egyébbel is. Szerintem a fiúk semmi olyant nem kaptak, ami örömöt szerzett nekik. – Esetleg meglephetnéd őket. Ne azokra a dolgokra összpontosíts, amelyekről tudod, hogy akarják. Mutass nekik valami újat. – Mint például? – Nem tudom. Mint egy szörfdeszka vagy valami. Ajándékutalvány sziklamászásra vagy búvároktatásra, meg ilyesmi. – Hm. – Karen láthatóan elgondolkodott. – Nem is olyan rossz ötlet. Nora nem tudta megállapítani, őszinte-e a testvére, de nem igazán számított. Fél óra a bevásárlóközpontig, és meg kellett beszélniük valamit. Ha más nem, alkalom volt rá, hogy gyakorolja csevegőkészségét, hogy felidézze, milyen normális emberként ártatlanul fecsegni, semmi komoly vagy nyugtalanító dologról. Ezt a készségét fejlesztenie kell, ha valaha komolyan vissza akar térni a társasági életbe – sikerrel venni egy állásinterjút, vagy mondjuk egy vacsorarandit egy érdekes emberrel. – Egész… egész meleg van az évszakhoz képest – próbálkozott. – Tudom! – Karen válasza olyan határozott volt, mintha egész nap arra várt volna, hogy alkalma legyen az időjárásról beszélgetni. – Tegnap délután csak egy kardigánban mentem ki. – Hű. Decemberben. Őrület. – Nem tart sokáig. – Nem? – Hidegfront jön holnap. A rádióban hallottam. – Az nagyon rossz. – Mit tehetsz? – Karen lelkesedése olyan hirtelen tért vissza, ahogyan elillant. – Szép lesz, ha karácsonykor havazik. Már jó ideje nem volt fehér karácsonyunk. Semmiség az egész, gondolta Nora. Csak hablatyolj, tedd az egyik üres megjegyzést a másik után. A trükk, hogy úgy hangozzál, mint akit érdekel a dolog, még ha nem is úgy volt. Vigyázni kell vele. – Beszéltem a mamával ma délután – újságolta Karen. – Lehet, hogy az idén nem csinál pulykát. Azt mondja, esetleg egy nagy sült marha vagy talán egy báránycomb lesz. Emlékeztettem rá, hogy Chuck nem szereti a bárányt, de tudod, milyen. Egyik fülén be, a másikon ki. – Mesélj erről. – Bár meg kell mondanom, hogy kicsit egyetértek vele a pulyka kérdésében. Úgy értem, hálaadáskor pulyka volt nálunk,

és a maradék egy örökkévalóságig eltartott. Úgy fest, már elég volt a pulykából. Nora bólintott, bár nem igazán izgatta az ügy – mostanában egyáltalán nem evett húst, még szárnyast vagy halat sem. Nem annyira etikai megfontolásból, mint inkább fogalmi váltásból, mintha az étel és az állatok megszűntek volna egymást fedő kategóriák lenni. De még így is megkönnyebbülve hallotta, hogy esetleg nem lesz pulyka a karácsonyi vacsorához. Karen egy nagyot készített hálaadásra, s az egész család gyötrelmesen hosszúnak tűnő időre összegyűlt körülötte, s áradozott aranybarna bőréről és lédús belsejéről. Milyen csodálatos madár, mondogatták egymásnak, ami különösen hangzott egy fej nélküli halott dologgal kapcsolatban. És aztán az unokatestvére, Jerry mindenkit beállított egy csoportképre, a csodálatos madár foglalta el a díszhelyet. Legalább egy marhasülttel nem műveli ezt senki. – Ez olyan nagyszerű! – mondta Karen, amíg a bevásárlóközponthoz vezető út kereszteződésében a pirosnál várakoztak. Megszorította Nora lábát, valamivel a térde fölött. – El sem tudom hinni, hogy ezt csináljuk. Igazság szerint Nora is alig tudta elhinni. Mindez egy kísérlet része volt, az ösztönös elhatározásé, hogy az idén otthon marad, szembenéz az ünneppel, ahelyett, hogy egy hétre elrobogna Floridába vagy Mexikóba napozni, úgy téve, mintha nem is létezne olyasmi, hogy karácsony. Ugyanakkor meglepődött önmagán, hogy engedett Karen hívásának, hogy elmenjenek a bevásárlóközpontba, minden őrültség középpontjába. Nagyrészt Kevin Garvey a hibás, erről meg volt győződve. Egy hónapja már, hogy az összejövetelen táncoltak, és még mindig nem tudta eldönteni, mitévő legyen vele. Csak annyit tudott, hogy akármi – még egy út a testvérével a bevásárlóközpontba is – jobb egy olyan este kilátásánál, amikor otthon ül, mint egy tizenéves, s várja, hogy felhívja a férfi. Mostanra nyilvánvalóvá kellett válnia, hogy ez nem fog megtörténni, de agya egy része nem vette az üzenetet – ötpercenként nézegette az e-mailjeit, mindenhová magával vitte a telefont, csakis arra az esetre, ha a férfi úgy döntött volna, hogy kapcsolatba lép vele, pont akkor, amikor zuhanyozik

vagy a mosókonyhában van. Persze ő is felvehette volna a telefont, vagy küldhetett volna neki egy e-mailt. Végül is a férfi a polgármester; ha akarná, beállíthatna hozzá a hivatali órák alatt, s elkezdhetne panaszkodni a parkolóórák vagy valami más miatt. Fiatal és szingli korában sosem okozott neki gondot, hogy kezébe vegye a kezdeményezést, hogy elhívjon egy srácot, vagy legalábbis elsimítsa előtte az utat, hogy az hívja el őt. De erről többé már nem lehet szó. Kevin azt mondta, telefonálni fog, és olyan fickónak látszott, akiben bízni lehetett, hogy megtartja a szavát. Ha nem ilyenfajta fickó, akkor a pokolba vele – úgysem lenne belőle semmi haszna. Bizonyos mértékig megértette, hogy a férfi sajnálatból táncolt vele. Kész volt teljes mértékben belátni, hogy így indult – egy filantróp és egy jótékonysági ügy –, de valahol egészen másutt végződött, feje a férfi vállán, annak karjai szorosan ölelték, valamilyen áramlás keletkezett kettejük teste között, amitől úgy érezte magát, mint egy életre keltett halott nő. És nem csak ő volt ezzel így: amikor felgyulladtak a fények, látta a férfi arcán, a gyengédséget és kíváncsiságot a szemében, abban, ahogyan őt tartotta, és még azután is csoszogott, hogy abbamaradt a muzsika. Eleinte nehéz volt, hogy nem telefonált – tényleg nehéz volt –, de egy hónap hosszú idő, és már nagyjából megbékélt a ténnyel, hogy mindez téves riasztás volt, legalábbis a múlt hétig, amikor elbiciklizett előtte, és minden újból felkavarodott. A férfi csak ott állt a Main Streeten a kis rossz külsejű lányával az oldalán; Norának csak fékeznie kellett volna, odagurulni hozzájuk, és annyit mondani: Hé, mi újság? Aztán legalább szemügyre vehette volna az arcát, talán tisztább fogalmat alkothatott volna róla, mi a helyzet. De gyáva volt – megdermedt, elfelejtett fékezni, elrobogott, mintha késésben lett volna egy találkozóról, mintha valami jobb helyre mehetett volna, mint egy házba, ahol sosem csöng a telefon, és sosem látogat oda senki. – Jaj, nézd! – mondta Karen. A parkolóban köröztek, próbáltak olyan helyet találni, amelyik nem fél mérföldre van a bejárattól. Egy anyára és lányára mutatott, az anya Norával nagyjából egyidős lehetett, a gyerek talán nyolc- vagy kilencéves, mindketten rénszarvasagancsot viseltek a fejükön, s a lányét kiegészítette egy villogó vörös lámpa is. – Hát nem imádnivaló? A FEHÉR RUHÁS MEGFIGYELŐK a Macy’s bejárata előtt álltak, együtt egy őszes alakkal, aki az Üdvhadsereg csengőjét rázta. Nora udvariasságból elfogadott egy szórólapot a BM egyik emberétől – Már elfelejtetted? – tudakolta a fedőlap –, aztán behajította egy a bejáratnál kényelmes helyen lévő szemetesbe. Kisebb pánikroham tört rá, ahogy elhaladtak az illatszeres pultnál, egy kisebb állati érzék, amint közvetlen veszélyt szimatol. Ez részben reakció volt a tucatnyi különféle parfüm kellemetlen

szagára, amit erősen kifestett fiatal nők spricceltek a levegőbe, láthatóan abban a hitben, hogy közszolgálatot látnak el, részben pedig az érzékek általános túlterheltségének érzése volt a hirtelen rázúduló éles fényektől, a durva zenétől és a kíváncsi vásárlóktól. Az üres tekintetű próbababák sem segítettek, béna testüket a legújabb divat szerint öltöztették fel. Könnyebben lélegeztek, amikor beléptek a központi csarnokba, a magas üvegmennyezettel – a bevásárlóközpontot háromszintesre építették, balkonokkal a felső kettőn – és hatalmas fehér padlózattal, ami egy régimódi vasútállomásra emlékeztette. A központi szökőkúton túl hatalmas karácsonyfa tornyosult a Mikulással való találkozást váró gyerekek sora fölé. Angyalka díszítette csúcsa felemelkedett a félemeletig. A fa egy palackba zárt hajóra emlékeztette, olyan nagyra, hogy azon csodálkozik az ember, hogyan került bele. Karen kegyetlenül hatékony vásárló volt, egyike azoknak, akik mindig pontosan tudják, mit keresnek, és az hol található. Erőteljes összpontosítás levegőjét árasztva lépdelt végig a bevásárlóközponton, szemét egyenesen előreszegezte, semmi céltalan bóklászás vagy ösztönös vásárlás. Ugyanilyen volt a szupermarketben is, piros kihúzóval pipálta ki a listáján szereplő összes tételt, és sosem ment végig kétszer ugyanazon a helyen. – Mit gondolsz? – kérdezte egy narancssárga-kék csíkos nyakkendőt mutatva fel a Nagy Fiúk Áruházában. – Túl csicsás? – Chucknak? – Ki másnak? – Visszadobta a nyakkendőt a kiárusítópultra. – A fiúk sosem adnak az öltözködésre. – Hamarosan fognak. Eljárnak bulizni meg csajozni, nem? – Gondolom. – Karin ismét belemerítette kezét a nyakkendők kavalkádjába. – Először el kell kezdeniük zuhanyozni. – Nem fürdenek? – Azt mondják, fürdenek. De a törülközőjük mindig száraz. Hm? – Kiválasztott egy esélyesebb darabot, zöld selyemmezőben sárga gyémántok. – Mit szólsz? – Szép. – Nem tudom. – Karen a homlokát ráncolta. – Nagyon sok ilyen zöld nyakkendője van. Túl sok nyakkendője van, és pont. Akármikor megkérdezi valaki, mit akar karácsonyra, folyton azt feleli, Csak egy nyakkendőt. Egy nyakkendő remek lesz. Születésnapokra, apák napjára is. És mindig teljesen boldognak látszik velük. – Eleresztette a nyakkendőt, s felnézett Norára. Kedves kifejezés ült az arcán, gyengédség, lemondás és

szórakozottság keveréke. – Istenem, olyan unalmas ember. – Nem unalmas – felelt Nora. – Csak… Jobb jelző híján elakadt a hangja. – Unalmas – ismételte meg Karen. Nehezen lehetett ezzel vitatkozni. Chuck jó kenyérkereső volt, megbízható, színtelen fickó, aki minőségbiztosítási ellenőrként dolgozott a Myriad Laboratories nevű cégnél. Szerette a marhasültet, Springsteent és a baseballt, és sosem hangoztatott olyan véleményt, amelyet Nora a legcsekélyebb mértékben is meglepőnek talált volna. Mindig olyan unalmas Chuckkal, szokta mondani Doug. Persze Doug volt a Mr. Kiszámíthatatlan, kedves és csalafinta, minden hónapban új szenvedély – Tito Puente és Bill Frisell, fallabda, szabadelvűség, etióp ételek, szexis fiatal nők sok tetoválással és fellációra való hajlandósággal. – Mindennel ugyanaz a helyzet – mondta Karen, miközben egy széles piros nyakkendőt méregetett, amelyet fekete hajszál- és szélesebb ezüstcsíkok díszítettek. – Próbálom rávenni, hogy lépjen ki a skatulyából, hordjon kék inget a szürke öltönyével, vagy Isten ne adja, egy rózsaszínnel, ő meg csak néz rám, mintha megőrültem volna. Tudod, mit, maradjunk csak a fehérnél. – Szereti, amit szeret – jegyezte meg Nora. – A szokások teremtménye. Karen ellépett a kiárusítópulttól. A jelek szerint a piros volt a befutó. – Azt hiszem, nem kellene panaszkodnom – mondta. – Nem – helyeselt Nora. – Tényleg nem kellene. AZ ÉLELMISZERRÉSZLEG FELÉ tartva Nora elment az Érezd Jobban Magad üzlet előtt, s úgy döntött, benéz. Még volt húsz perc agyonütni való ideje a Karennal megbeszélt találkozásig. Karen lelépett egy kis „magánjellegű bevásárlásra”, ami a családi kód szerint azt jelentette, hogy elmegyek ajándékot venni neked, és ehhez le kell, hogy rázzalak egy időre. Még mindig zakatolt a szíve, amikor belépett, arca tüzelt a büszkeségtől és a zavartól. Erővel rávette magát, hogy egyedül tegyen egy kört a fő szinten álló karácsonyfa körül, ahol minden szülő és gyerek várta, hogy találkozzon a Mikulással. Újabb ünnepi kihívás volt, egy kísérlet, hogy szembenézzen önnön félelmével, hogy megtörje szégyenletes szokását, hogy amikor csak lehetséges, kerülje a kisgyerekek látványát. Ő nem ilyen akart lenni – bezárkózott, védekező, nagy ívben elkerülve bármit, ami emlékeztetheti arra, amit elveszített. Hasonló logika késztette rá, hogy az előző évben jelentkezzen az óvodai állásra, de az túl sok

volt, túl korán. Ez sokkal inkább kézben tartott, egyszeri alkalomra szóló, amolyan lenyelni a keserű pirulát dolog volt. Gyakorlatilag rendben ment. Ahogy elő volt készítve, a gyerekek jobb oldalon felsorakoztatva, középen találkoztak a Mikulással, majd balra távoztak. Nora a kijárati oldal felől közeledett, szaporán lépkedett, mint egy átlagos vásárló, aki a Nordstrom felé tart. Csak egy gyerek ment el előtte, egy köpcös fiú, élénken beszélgetve kecskeszakállas apjával. Egyikük sem törődött vele a legcsekélyebb mértékben sem. Mögöttük, a hevenyészett emelvényen egy sötét öltönyös ázsiai kisfiú rázott kezet a Mikulással. A neheze akkor következett, amikor megkerülte a karácsonyfát – egy óriási vonatmodell rohangászott őrülten a fatörzs körül –, és elindult ellenkező irányba, lassan ment végig a sor mentén, mint egy seregeit ellenőrző tábornok. Az első, amire felfigyelt, a rossz hangulat volt. Későre járt; a legtöbb gyerek kábának tűnt, közel ahhoz, hogy összeessen. A picik sírtak vagy szüleik karjaiban fészkelődtek, néhány nagyobb gyerek pedig úgy nézett ki, mint aki arra készül, hogy kirohanjon a parkolóba. A szülők többnyire komoran néztek, a fejük fölötti láthatatlan szövegbuborékok ilyen gondolatokkal voltak tele, mint Ne nyafogj már… Majdnem ott vagyunk… Ennek tréfának kell lennie… Végig fogod csinálni, akár tetszik, akár nem! Nora emlékezett az érzésre, fényképekkel tudta bizonyítani, mindkét gyereke kisírt szemekkel és kétségbeesetten ült egy legyőzött Mikulás ölében. Legalább harminc gyerek állt a sorban, és csak kettő emlékeztette Jeremyre, jóval kevesebb, mint amennyire számított. A múltban voltak olyan idők, amikor szinte bármilyen kisfiú könnyet csalt a szemébe, de most nagyjából rendben volt, amíg a fiú nem szőke, nem nagyon sovány, arcán játék katonák nyomaival. Csak egy lány emlékeztette Erinre, s a hasonlóság nem igazán fizikai volt – inkább az arckifejezésében, koraérett bölcsességében volt valami, amitől ilyen ártatlan arc láttán megszakad az ember szíve. A lány – egy ujját cumizó szépség, kócos, sötét hajjal – olyan komoly kíváncsisággal nézte Norát, hogy Nora megállt, visszanézett rá, talán egy kicsit túl hosszan. – Segíthetek? – kérdezte a lány apja, felpillantva BlackBerryjéből. Negyven körül járhatott, őszülő hajú, de egészséges alkatú férfi gyűrött öltönyben. – Aranyos kislánya van – mondta neki Nora. – Gondosan vigyázzon rá. – Azt teszem – felelte a férfi kicsit morcosan.

– Örülök neki – mondta Nora, és elment, mielőtt még bármit hozzáfűzhetett volna, ami felizgatja a férfit, vagy elrontja a saját napját, ahogy azt a múltban sokszor megtette. ÉRDEKES JELMONDATA VOLT az Érezd Magad Jobban üzletnek – Minden, amire életed végéig szükséged van –, de kiderült, hogy ez olyan yuppie-üzlet, amely a pénzükkel kezdeni mit sem tudóknak szánt kényeskedő termékekre szakosodott, mint például a fűtött papucs, vagy a kívánt testsúly elérése esetén személyre szabott, szívből jövő jókívánságokat kínáló fürdőszobai mérleg, amely viszont kudarc esetén ugyancsak személyre szabottan kritikát ad elő. Nora ennek ellenére hosszasan végigsétált a boltban, megvizsgálta a vészhelyzetben használható, kézi forgattyús rádiókészüléket, a programozható párnát, a zajtalan orrszőrzetnyírót, méltányolta a kellemesen szerény környezetet – New Age stílusú hangfelvételek szóltak a karácsonyi dalok helyett – és a vevőkör magasabb életkorát. Az Érezd Magad Jobban üzletében nem bámulták az embert szép kiskölykök, csak középkorú férfiak és nők biccentettek udvariasan egymásnak, miközben törülközőmelegítőket és csúcstechnológiájú borozási kellékeket raktak kosaraikba. Nem vette észre a széket, amíg el nem indult kifelé. A bemutatóteremben saját félhomályos sarkát elfoglaló, közönséges külsejű, hátradönthető barna bőrszék trónként pihent egy alacsony, szőnyeggel borított emelvényen, fürdött a föntről világító lámpa lágy fényében. Odament, hogy közelebbről megnézze, és meglepve fedezte fel, hogy közel tízezer dollárba kerül. – Megéri – mondta neki az eladó. Közelebb lépett és beszélni kezdett Norához, mielőtt a nő észrevette volna, hogy ott van. – Ez a világ legjobb széke. – Annak is kell lennie – mondta nevetve Nora. – Ez rengeteg pénz. Az eladó gondolkodva bólintott. Bozontos üstökű, fiatalos férfi volt, drága öltönyben, olyanfélében, amilyent nemigen vár egy bevásárlóközpontban dolgozó férfin. Az eladó előrehajolt, mintha titkot árulna el. – Ez masszázsfotel – mondta. – Szereti ön a masszázst? Nora a homlokát ráncolta – bonyolult kérdés volt ez. Régebben szerette a masszázst. Függőben volt Arnóval egy havi két alkalomra szóló megállapodása az Integrative Bodyworkbe, egy zömök osztrák zsenivel, aki Nora egészségklubjának fürdőjében dolgozott. Egy óra vele, és nem érdekes, milyen kórság gyötörte – premenstruációs tünetegyüttes, rossz térd, középszerű házasság –, újjászületettnek érezte magát, képessé vált pozitív energiával és nyitott szívvel találkozni a világgal. Egy évvel ezelőtt megpróbált

visszamenni hozzá, de rájött, hogy többé nem tűri, hogy olyan intim módon érjenek hozzá. – Az rendben van – felelte. Az eladó mosolygott, és a szék felé intett. – Próbálja ki – biztatta. – Később köszönetet mondhat nekem. NORA ELŐSZÖR megijedt, ahogy a fejtámla olyan hevesen kezdett rázkódni, a kemény gumigolyók – vagy akármik voltak is – kavarogni kezdtek a lágy bőrkárpit alatt, belemélyedtek a gerince körüli csomós izmokba, ujjszerű eszközök csipkedték a nyakát és a vállát. A vibráló üléspárna illetlenül hullámzott, meleg, szaggatott elektromos impulzust küldött az ülepébe és combjába. Mindez túl sok volt, amíg az eladó meg nem mutatta, hogyan kell kezelni az irányító eszközt. Kísérletezett a beállításokkal – sebesség, hőmérséklet, erősség –, mígnem beütötte a legjobb kombinációt, aztán felemelte a lábtartót, behunyta a szemét, és megadta magát. – Nagyon kellemes, ugye? – vélekedett az eladó. – Aha – helyeselt Nora. – Lefogadom, hogy észre sem vette, mennyire feszült. Ez az év stresszes időszaka. – Amikor Nora nem felelt, a férfi folytatta. – Ráér. Tíz perc ebből, és olyan jó lesz, mint újkorában. Akárhogy is, gondolta Nora, túlságosan élvezve a széket ahhoz, hogy bosszantsa a férfi elbizakodottsága. Valóban figyelemre érdemes eszköz, nem fogható semmi általa korábban kipróbált darabhoz. Egy normális masszázsnál az ember annyit tapasztal – az egy kis riasztó érzés –, hogy lenyomják, az ember teste ellapul az asztalon, az arca belenyomódik egy lyukba, egy hatalmas erő, még ha többnyire jóindulatú is, döngeti felülről. Ez pont az ellenkezője, minden energia alulról áramlik, a teste felemelkedik és ellágyul, semmi sem nyomja le, csak a levegő. Volt egy idő, nem is régen, amikor egy tízezer dolláros szék gondolata visszataszítónak tűnt a szemében, szégyenletes formája az élvhajhászásnak. de ha komolyan belegondol, nem olyan magas ár valami ennyire gyógyhatású dologért, különösen akkor, ha szétteríti a költséget tíz vagy húsz évre. Végül is a masszázsfotel nem sokban különbözik egy forró fürdőtől, egy Rolextól vagy egy sportautótól, bármilyen egyéb luxustárgytól, amit az emberek önmaguk felderítésére vásárolnak, s közülük sokan vidámabbak, mint Nora. Egyébként is, ki tudhatja? Karen, talán, de Karent nem érdekelné. Mindig arra biztatta Norát, hogy kényeztesse önmagát, töltsön el egy hetet a Canyon Ranchon. Nem beszélve arról, hogy Nora bármikor megengedné a húgának, hogy használja a széket, amikor akarja. Rendszeressé tehetnék, egy szerda esti masszázsidőpont. És ha megtudnák a szomszédok, mit törődne vele Nora? Mit tennének, csúnya dolgokat mondanának és sértegetnék az érzéseit?

Sok szerencsét hozzá, gondolta. Nem, az egyetlen, ami visszatartotta, az a gondolat, hogy mi történne, ha valóban a tulajdona lenne a szék, ha bármikor, amikor akarja, érezhetné ezt a jót. Mi történne, ha nem kóvályogna arra más vásárló, nem körözne a közelben egy elárusító, nem kellene öt-tíz perc múlva Karennel találkoznia? Mi volna, ha Nora egyedül volna egy üres házban, előtte az egész éjjel, és nincs rá ok, hogy megnyomja a kikapcsológombot? A BALZER-MÓDSZER KARÁCSONY DÉLELŐTTJÉN egy PowerPointos előadást néztek, a Kék Ház tizennyolc női lakója gyűlt össze a hideg alagsori tanácsteremben. Mostanság így csinálták, az épületcsoport minden épületében és a városban szétszórt különböző előőrsökön szimultán tartották a bemutatókat. A Mapletoni Káptalanban kisebb eszmecsere folyt arról, szükség van-e egy épületet felhúzni, vagy megszerezni egy építményt, amely elég nagy a teljes tagság elszállásolására, de Laurie így szerette – meghittebb és közösségibb, kevésbé templomszerű. A szervezett vallás csődöt mondott; a BM semmit sem nyert volna új vallássá válással. Kihunytak a fények, s a falon megjelent az első dia, egy átlagos külvárosi ház ajtaján lógó koszorú fényképe. MA „KARÁCSONY” VAN.

Laurie egy oldalpillantást vetett Megre, aki még mindig egy kicsit ingatagnak látszott. Előző éjszaka sokáig fenn voltak, végigmentek Meg ellentmondásos érzésein az ünneppel kapcsolatban, ahogy emiatt hiányzott a családja, hiányoztak barátai, és beszéltek az új élete iránti elkötelezettsége a kérdéséről. Azon kapta magát, hogy azt kívánja, Meg várjon a BM-hez való csatlakozással, hogy még egy utolsó karácsonyt együtt tölthessen szeretteivel, csupán a régi idők kedvéért. Laurie azt mondta neki, hogy az év e részében természetes dolog nosztalgiát érezni, hogy ez hasonlít ahhoz a fájdalomhoz, amilyent az amputáltak éreznek fantomvégtagjukban. A dolog eltávozott, de valahogy mégis az ember része maradt, legalábbis egy ideig. A második dia egy pár szegényes, hamisan csillogó vacakkal feldíszített, kopott karácsonyfát mutatott, amely a járda melletti piszkos hóban állt, várva, hogy a szemetesek elszállítsák. A „KARÁCSONY” ÉRTELMETLEN.

Meg halkan szipogott, mint egy gyerek, aki bátor akar lenni. Az előző esti tehermentesítés alatt beszélt Laurie-nak arról a látomásáról, amelyet négy- vagy ötéves korában látott. Nem tudott karácsony éjszakáján aludni, lábujjhegyen lement, és a családi fa előtt egy kövér, szakállas férfit látott állni, aki egy listáról ellenőrizte a holmikat. Nem viselt vörös ruhát – inkább egy buszsofőr kék egyenruhájának látszott –, de mégis megismerte a Mikulást. Figyelte egy ideig, majd visszalopakodott fentre, testét elárasztotta a csodálkozás és a megerősítés eksztatikus érzése. Tinédzserként meggyőzte magát, hogy az egész álom volt csupán, de akkor valóságosnak látszott, olyannyira, hogy másnap reggel tényként számolt róla be a családjának. Még mindig viccelődve úgy utaltak rá, mintha ez dokumentált történelmi esemény lett volna – az éj, amelyen Meg látta a Mikulást. A következő dián egy csoport fiatal karácsonyi énekes állt félkörben, szájuk tátva, szemük az örömtől csillog. NEM CSATLAKOZUNK AZ ÜNNEPLÉSHEZ.

Laurie alig emlékezett saját gyerekkori karácsonyaira. A szülői lét ezt elhomályosította; ami emlékezetébe ötlött, az a saját gyerekeinek arcán látható izgatottság, ragadós ünnepi örömük. Ez olyasmi, amit Meg sosem fog megtapasztalni. Laurie megnyugtatta, hogy rendben van, ha emiatt haragot érez, az pedig egészséges, ha elismeri és kifejezi haragját, sokkal jobb, mintha annak eltagadásával csak táplálná. A némasági fogadalom ugyanúgy tiltja a nevetést, mint a beszédet, de páran elfeledkeztek magukról, és kuncogtak a következő dián, egy Las Vegas-i bordélyhoz hasonlóan kivilágított ház, amelynek első udvara tele volt találomra összerakott karácsonyi szobrokkal – egy születési jelenet, egy rénszarvascsorda, felfújható Grinch-figura, néhány manó, játék katona, angyal és műanyag hóember, plusz egy savanyú, cilinderes fickó, aki nem lehet más, mint Ebenezer Scrooge.

A „KARÁCSONY” FIGYELEMELTERELÉS. TÖBBÉ NEM HAGYHATJUK ELTERELNI A FIGYELMÜNKET.

Laurie az eltelt fél évben sok PowerPointot látott, néhánynak az összeállításában segített is. Ezek lényeges kommunikációs formák voltak a BM-en belül, egyfajta hordozható, szónok nélküli szertartás. Mostanra megértette a struktúrát, tudta, hogy valahol középtájon fordulatot vesz, eltér a terítéken lévő témától az egyetlen valóban fontos tárgy felé. A „KARÁCSONY” AZ Ó VILÁGHOZ TARTOZIK.

A képaláírás állandó maradt, miközben egy sor kép felvillant, valamennyi a múlt világot képviseli: egy Walmart szupershopot, kocsis fűnyírót kezelő férfit, a Fehér Házat, a Dallas Cowboys pomponlányait, egy rappert, akinek Laurie nem tudta a nevét, egy pizzát, aminek a látványát nem bírta elviselni, egy csinos férfit és egy elegáns nőt, akik gyertyás vacsorát esznek, egy európai székesegyházat, egy lökhajtásos repülőgépet, egy zsúfolt tengerpartot, egy csecsemőt babusgató anyát. A RÉGI VILÁG ELMÚLT. HÁROM ÉVVEL EZELŐTT TŰNT EL.

A BM PowerPointjaiban az Elragadtatást olyan fényképekkel illusztrálták, amelyekből az egyes egyedeket ügyetlenül kitörölték. A Photoshoppal kiretusált emberek egy része híres volt; mások inkább csak helyi érdekességek voltak. A sorozat egyik fényképét Laurie készítette; az elkapott felvétel Jillt és Jen Sussmant ábrázolta, amikor tízévesen almaszedő kiránduláson vettek részt. Jill mosolyogva tartott fel egy fényes piros almát. Mellette Jen arca helyén üres folt látszott, halványszürke festékfolt, körbevéve ragyogó őszi színekkel. AZ ÚJ VILÁGHOZ TARTOZUNK.

Ismerős arcok töltötték meg a képernyőt, egymás után a mapletoni részleg teljes, mosolytalan tagsága. Meg a vége felé jelent meg a többi újonccal együtt, Laurie gratulációképpen megszorította a térdét. NEM HAGYJUK, HOGY FELEJTSENEK.

Egy pár női megfigyelő az utcán egy fiatal anya társaságában, aki csecsemőjét tolja egy babakocsiban. VÁRNI ÉS FIGYELNI FOGUNK, ÉS KIVÁLÓNAK BIZONYULUNK.

Ugyanaz a két kép jelent meg, a megfigyelők elmosódtak, feltűnő volt a hiányuk. EZÚTTAL NEM LESZÜNK ELFELEDETTEK.

Egy gondterhelt külsejű férfi meredt rájuk a falról. Középkorú, kicsit püffedt, nem különösebben jóképű. EZ PHIL CROWTHER. PHIL MÁRTÍR.

Phil arcát egy fiatalemberé váltotta fel, szakállas, fanatikusan égő szemmel. JASON FALZONE IS MÁRTÍR.

Laurie a fejét csóválta. Szegény fiú. Alig volt idősebb az ő fiánál.

VALAMENNYIEN KÉSZEK VAGYUNK MÁRTÍROKKÁ VÁLNI.

Laurie azon tűnődött, vajon hogyan fogadja ezt Meg, de nem tudta leolvasni az arcáról. Beszélgettek Jason meggyilkolásáról, és megértették, milyen veszélyben vannak, amikor csak elhagyják az épületegyüttest. Ugyanakkor volt valami a mártír szóban, ami borzongást okozott neki. AZÉRT DOHÁNYZUNK, HOGY KINYILATKOZTASSUK HITÜNKET.

Egy cigaretta képe jelent meg a falon, egy fehér és fekete cilinder lebegett egy teljesen fekete háttér fölött. DOHÁNYOZZUNK.

Egy nő az első sorban kinyitott egy új dobozt, és körbeadta a szobában. A Kék Házban lakó nők egymás után rágyújtottak, kifújták a füstöt, emlékeztetve magukat rá, hogy rohan az idő, és hogy nem félnek. *** A LÁNYOK SOKÁIG aludtak, hagyták, hogy Kevin a délelőtt nagy részében önállóan gondoskodjon magáról. Egy darabig a rádiót hallgatta, de a vidám ünnepi zene idegesítette, nyomasztóan emlékeztette a múlt nyüzsgőbb és boldogabb karácsonyaira. Jobb volt kikapcsolni, csöndben az újságját olvasni és kávézni, úgy tenni, mintha csak egy átlagos délelőtt volna. Evan Balzer, gondolta, ahogy a név hívatlanul felbukkant középkorú memóriájának mocsarából. Hát ő így csinálta. Balzer régi főiskolai barát volt, csöndes, figyelmes fiú, aki elsőévesként Kevin emeletén lakott. Többnyire magának való volt, de a tavaszi szemeszter alatt Kevinnel közös gazdaságtani órákra járt; rákaptak, hogy együtt tanuljanak heti néhány estén, aztán ha

végeztek, elmentek néhány pofa sörre és egy tál csirkeszárnyra. Balzerral jó móka volt együtt lógni – eszes, fanyar humorú, mindenről véleményt mondó srác volt –, de nehéz volt személyiségét kiismerni. Folyékonyan beszélt politikáról, filmekről és zenéről, de elhallgatott, mint egy hadifogoly, ha a családjáról vagy a főiskola előtti életéről kérdezték. Hónapokba telt, míg annyira megbízott Kevinben, hogy múltja egy kis részletét megossza vele. Egyeseknek érdekesen pocsék gyerekkoruk volt, de Balzeré egyszerűen csak pocsék volt – kétéves volt, amikor az apja lelépett, anyja reménytelen piás volt, de ahhoz elég csinos, hogy mindig lógott körülötte egy-két pasas, bár ritkán tartott ki sokáig. A szükség rávitte Balzert, hogy korán megtanuljon gondoskodni magáról – ha nem főzött vagy vásárolt, vagy nem intézte el a mosást, akkor az valószínűleg nem lett volna elintézve. Valahogy sikerült kitűnnie az iskolában, elég jó osztályzatokat kapott ahhoz, hogy teljes ösztöndíjat kapjon a Rutgersen, bár még így is muszáj volt pincérkednie a Benningan’sben, hogy eltartsa magát. Kevin csodálta barátja rugalmasságát, azt a képességét, hogy a balsors ellenére boldoguljon. Ez ébresztette rá, hogy vele összehasonlítva ő milyen szerencsés, hogy stabil, meglehetősen boldog családban nőtt fel, ahol bőven volt szeretet és pénz. Élete első két évtizedét abban a biztos tudatban élte le, hogy minden rendben lévőnek tűnt, és ha elesik, valaki elkapja, és ismét felsegíti a lábára. Balzer ezt soha egy percig sem feltételezte; tényként tudta, hogy lehetséges elesni és esni tovább, hogy a hozzá hasonlók pillanatnyi gyengeséget, egyetlen nagy hibát sem engedhetnek meg. Bár a diplomáig közel maradtak egymáshoz, Kevinnek sosem sikerült rávennie Balzert, hogy menjen vele haza hálaadásra vagy karácsonyra. Kár volt, mert Balzer megszakította a kapcsolatot az anyjával – azt állította, hogy azt sem tudja, él-e még –, és sosem voltak saját tervei az ünnepekre, csak az, hogy egyedül tölti őket a főiskolához közeli parányi lakásában, amit alsós éveiben bérelt ki, s abban a reményben, hogy megspórol egy kis pénzt, főzött magára. – Miattam ne izgulj – szokta mondani Kevinnek. – Jól elleszek. – Mit fogsz csinálni? – Semmi különöset. Csak olvasok, azt hiszem. Tévét nézek. A szokásos. – A szokásos? De ez karácsony. Balzer vállat vont. – Nem, ha én nem akarom. Kevin bizonyos mértékig csodálta Balzer csökönyösségét, hogy visszautasította azt, amit jótékonykodásnak gondolt, még jó barát esetében is. De ettől nem érezte jobban magát, amiért nem tudott segíteni. Ő otthon lesz, zsúfolt asztal mellett ül kibővített családjával, mindenki beszélget és nevetgél, kajál, amikor, a nagy

semmiből, felvillan előtte egy hirtelen, homályos kép, ahogy Balzer egyedül van cellaszerű lakásában, s lehúzott redőny mögött tésztalevest eszik. Diplomázás után Balzer rögtön jogi iskolába ment, s Kevinnel gyakorlatilag megszaladt a kapcsolata. Karácsony délelőttjén a konyhájában ülve Kevin arra gondolt, érdekes lehetne megkeresni a Facebookon, kideríteni, mivel foglalkozott az utóbbi húsz évben. Lehet, hogy mostanra megházasodott, esetleg apa lett, a fiatal korában tőle megtagadott teljes és boldog életet éli, megengedi magának, hogy szeressen, s viszontszeressék. Talán értékelné annak iróniáját, hogy ha Kevin meggyónná, hogy ő az, aki rejtőzködik az ünnepek elől, egészen jó eredménnyel alkalmazza a Balzer-módszert. De aztán lejöttek a lányok, s elfeledkezett régi barátjáról, mert hirtelen tényleg karácsonyi hangulat keletkezett, tennivalójuk akadt – harisnyákat kiüríteni és ajándékokat kicsomagolni. Aimee úgy gondolta, milyen szép lenne egy kis muzsika, ezért Kevin ismét bekapcsolta a rádiót. A karácsonyi énekek ezúttal szépnek hangzottak, banálisak és ismerősek, de valahogy megnyugtatóak, ahogy azt el is várta tőlük az ember. Nem volt olyan sok ajándék a fa alatt – legalábbis nem annyi, amennyi a gyerekek kiskorában, amikor a délelőtt nagy része elment az összes kicsomagolásával –, de a lányok láthatóan nem bánták. Minden ajándékkal elidőztek, tanulmányozták a dobozt, nagy gondossággal szedték le a papírokat, mintha az ügyességért jutalompontok járnának. Ott rögtön a nappaliban felpróbálták a ruhákat, pizsamafelsőjükön mutatták be az ingeket és kardigánokat – Aimee esetében egy különösen vékony, ujjatlan pólót –, mondogatták egymásnak, milyen remekül néznek ki, s még az olyan dolgoknál is nagy felhajtást csináltak, mint a meleg harisnyák és bolyhos papucs, olyan jól szórakoztak, hogy Kevin azt kívánta, bárcsak több ajándékot vett volna mindkettőjüknek, hogy tovább tartson a móka. – Király! – mondta Aimee azt a gyapjú kalapot huzigálva, amelyiket Kevin a Mike’s Sporting Goods üzletben talált, olyan goofyszerű fülvédővel, amelyet az áll alatt kellett összekapcsolni. Mélyen a homlokába húzva, majdnem a szemöldökéig érőn viselte, de azért jól állt neki, mint mindenki máson. – Hasznát veszem az egyiknek. Felkelt a kanapéról, közelebb érve karját kitárta, és köszönetképpen megölelte Kevint. Ezt minden ajándék után megtette, egészen addig a pontig, amikor már viccé vált, ütemesen szakaszolva az eljárást. Kicsit könnyebb volt most a férfinak, hogy a lány szegényes reggeli öltözéke kiegészült egy új kardigánnal, egy sállal, a kalappal és egy pár egyujjas kesztyűvel. – Ti, pasik olyan édesek vagytok hozzám – mondta, s Kevin egy másodpercig arra gondolt, mindjárt elsírja magát. – Nem

emlékszem, mikor volt legutóbb ilyen szép karácsonyom. Kevin is kapott pár dolgot, de csak azt követően, hogy végigszenvedte a szokásos panaszáradatot, milyen nehéz egy korabeli férfinak ajándékot vásárolni, mintha a felnőtt hímek teljesen önellátó lények volnának, mintha csupán egy pénisz és egy esti borosta volna minden, ami ahhoz kell, hogy elboldoguljanak. Jill egy Theodore Roosevelt korai éveiről szóló életrajzot adott, Aimee-től pedig egy rugós kézerősítőt kapott, mert a lány tudta, hogy szeret edzeni. Kapott a lányoktól két egyforma csomagot is, tömör kis tárgyakat, ezüstpapírba csomagolva. A Jilltől kapott belsejében egy új bögre volt, rajta a felirat: No. 1 APA. – Hű – mondta. – Köszönöm. Tudtam, hogy benne vagyok az első tízben, de nem gondoltam, hogy feljutottam az első helyre. – Aimee bögréje pontosan úgy nézett ki, csak ezen más felirat állt: A VILÁG LEGJOBB POLGÁRMESTERE. – Gyakrabban kellene a karácsonyt ünnepelnünk – mondta Kevin. – Jót tesz az önbecsülésemnek. A lányok ezután nekiláttak eltakarítani, összegyűjtötték a használt csomagolópapírt és a szétszaggatott dobozokat, a szemetet belegyömöszölték egy nejlonzsákba. Kevin a fa alatt álló magányos ajándékra mutatott, egy szalaggal átkötött kis dobozra, amely a külseje alapján akár ékszert is rejthetett. – Azzal mi lesz? Jill felnézett. Vörös szalag volt a fejére ragasztva, amitől úgy nézett ki, mint egy bajban lévő nagy gyerek. – Az a mamáé – felelte, közelről nézve az apját. – Ha esetleg beugrana. Kevin bólintott, mintha ez tökéletesen értelmes volna számára. – Igazán figyelmes vagy – mondta Jillnek. *** BECSENGETTEK GARY ajtaján, de senki sem válaszolt. Meg vállalt vont, s leült a hideg betontornácra, jól láthatóan elégedetten várta volt vőlegényét, hogy visszatérjen valahonnan, ahol a karácsony délelőttjét töltötte. Laurie leült melléje, minden tőle telhetőt megtett, hogy ne törődjön a rettegés tompa érzésével, amely azóta gyötörte, hogy eljöttek a Ginkgo Streetről. Nem akart itt lenni, de nem akart a programjukban szereplő következő állomásra sem elmenni. Sajnos utasításaik világosak voltak. Az volt a dolguk, hogy látogassák meg szeretteiket, tegyenek meg mindent, amit tudnak, hogy megzavarják az ünnep otthonos ritmusát és szertartását. Laurie belátta ennek értelmét a dolgokra vonatkozó nagy tervben: ha a BM-nek van egy lényeges küldetése, az az ellenállás az úgynevezett normális élethez való visszatérésnek, az Elragadtatás elfeledése mindennapi folyamatának, és leginkább azt akadályozzák meg, hogy az eseményt a múltnak adják át, hogy úgy

bánjanak vele, mint az emberi történelem folyamatának anyagával, nem pedig úgy, mint a történelem végét elhozó kataklizmával. Nem mintha a BM-nek különösebb baja lett volna a karácsonnyal – egyformán nem szerették az ünnepeket –, nem voltak ők az ellenségei Jézus Krisztusnak sem, ahogy azt sokan tévesen feltételezték. A Jézus-kérdés kicsit zavarba ejtő, ezt be kellett látnia Laurie-nak. A csatlakozás előtt ő maga is viaskodott vele, tanácstalan volt azzal, hogy a BM a jelek szerint sok elemet átvett a keresztény teológiából – az Elragadtatást és a Csapást természetesen, de az emberiség veleszületett bűnösségét, és az utolsó ítéletbe vetett bizonyosságot is –, de közben teljesen figyelmen kívül hagyta magának Jézusnak az alakját. Általánosságban szólva inkább összpontosítottak az Isten Atyára, a féltékeny ótestamentumi istenségre, aki vak engedelmességet követelt, és kegyetlenül találékony módon tette próbára követőinek hűségét. Sok időbe telt, míg Laurie rájött erre, és még mindig nem volt biztos benne, hogy jól fogta meg a dolgot. A BM nem remekelt hitének megvallásában; nem voltak papjai vagy lelkészei, nem volt szentírása, és nem volt hivatalos utasítási rendje. Életforma volt, nem vallás, folyamatos improvizáció, amely abban gyökerezik, hogy az Elragadtatás utáni világ új életmódot követel meg, megszabadulva a régi, lejáratott formáktól – nincs több házasság, nincs több család, nincs több fogyasztói társadalom, nincs több politika, nincs több hagyományos vallás, nincs több esztelen szórakozás. Azoknak a napoknak végük. Az emberiség számára csak az maradt, hogy leguggoljanak, és várják az elkerülhetetlent. Napos délelőtt volt, sokkal hidegebb, mint amilyennek látszott, a Magazine Street olyan nyugodt és csöndes volt, mint egy fénykép. Noha feltehetően jól keresett az üzleti iskolából kikerülve, Gary még mindig úgy élt, mint egy diák, két másik sráccal osztozott egy lerobbant kétcsaládos ház felső szintjén, a két fiúnak voltak barátnőik is. Őrült hétvégék zajlottak ott, magyarázta Meg, olyan sokan szexeltek olyan kis helyen. És ha nem csináltad, ha nem volt hozzá hangulatod vagy akármi, szinte úgy érezted magad, hogy megsérted a bérleti feltételeket. Fél órája ülhettek a verandán, mielőtt egy másik lelket láttak, egy mogorva idősebb fickó vitte ki sétálni reszkető csivaváját. A férfi rájuk nézett és motyogott valamit, amit Laurie nem hallott tisztán, bár biztosra vette, hogy nem boldog karácsonyt kívánt. Mielőtt a BM-hez csatlakozott, igazából sosem értette, milyen gorombák képesek lenni az emberek, milyen szabadnak érezték magukat teljesen idegen emberek káromlásában és sértegetésében. Néhány perccel ezután egy autó fordult be a Magazine-ra, fényes, sötét jármű, amely kicsinyített terepjárónak látszott. Laurie megérezte Meg izgatottságát, amint közeledett az autó, és a csalódottságát, ahogy elrobogott. Teljesen fel volt tüzelve, hogy

látja Garyt, dacára Laurie rengeteg figyelmeztetésének, hogy ne várjon túl sokat a találkozástól. Meg magától fogja megtanulni, amit Laurie a nyár folyamán megjósolt – hogy jobb magára maradni, elkerülni a szükségtelen találkozásokat az általa elhagyott emberekkel, nem turkálni a sajgó sebben. Nem azért, mert többé nem szereted őket, hanem azért, mert szeretted őket, és mert most haszontalan ez a szeretet, csak újabb tompa fájdalom a fantomvégtagban. *** NORA EDZETTE magát, hogy ne gondoljon túl sokszor a gyerekeire. Nem azért, mert el akarta őket felejteni – szó sincs róla –, hanem azért, mert pontosabban akart emlékezni rájuk. Ugyanezen okból próbált nem túl gyakran nézni régi fényképeket vagy videókat. Mindkét esetben az történt, hogy csak arra emlékezett, amit már tudott, ugyanaz a maréknyi megbízható alkalom és benyomás. Erin olyan csökönyös volt. Jeremy buliján volt egy bohóc. Erinnek olyan finom, lobogó haja volt. Jeremy biztosan szerette az almaszószt. Kisvártatva ezek a morzsák hivatalos narratívává álltak össze, kiszorítva ezernyi ugyanilyen érvényes emléket, a veszteseket pedig visszafordította agya valamelyik túlzsúfolt „alagsori” tárolójába. A közelmúltban fedezte fel, hogy ezek a maradék emlékek sokkal inkább felbukkannak, ha nem akarja erővel előhívni őket, ha egyszerűen hagyja a normális napi menet szerint maguktól előjönni őket. A bringázás különösen termékeny tevékenység volt e tekintetben, a tökéletes előhívő motor, agyának tudatos részét egyszerű feladatok sokasága kötötte le – az út figyelése, a sebességmérő ellenőrzése, figyelni lélegzését és a szél irányát –, a tudattalan pedig szabadon kószálhatott. Néha nem jutott messzire: voltak olyan kerekezések, amikor csak ugyanazt a vacak kis régi dalt énekelte újra meg újra – Shareef don’t like it! Rockin’ the Casbah, Rock the Casbah! –, vagy azon töprengett, miért érzi olyan élettelennek és nehéznek. De aztán ott voltak azok a varázslatos napok, amikor valami csak úgy beugrott, és mindenféle csodálatos dolog kezdett bepattanni a fejébe, a múlt elveszített apró kincsei – Jeremy egy reggel jön lefelé abban a sárga pizsamában, amely előző este még illett rá, de most úgy néz ki, mintha egy számmal kisebb volna; az apró Erin kétségbeesettnek látszik, majd felragyog, megint kétségbeesik, ahogy élete első tejfölét és hagymás burgonyachipsét majszolja. Ahogy a szemöldöke nyáron kivilágosodik. Ahogy kinézett a hüvelykujja

az egész éjszakai cumizás után: rózsaszín és riasztóan öregebb a többi testrészénél. Minden ott volt, egy páncélszekrénybe elzárva, hatalmas kincs, amiből Nora csak pici, nem túl gyakori lehívásokat tudott végrehajtani. Úgy volt, hogy a testvéréhez megy ajándékok bontására, és egy késői reggelire szalonnás tojást enni, de felhívta Karent, s mondta, hogy lássanak hozzá nélküle. Azt mondta, kicsit rosszul érzi magát az időtől, de némi pluszalvás után rendben lesz. – Délután találkozunk a mamánál. – Biztos? – Érezte Karen hangjában a gyanakvást, azt a szinte állandó képességét, hogy megérezze a titkolózást és a kibúvót. Félelmetes szülő lehet. – Tudok valamit csinálni? Akarod, hogy átmenjek? – Jól leszek – biztosította Nora. – Csak élvezzétek a napot. Később találkozunk, rendben? *** NÉHA, AMIKOR TÚL SOKÁIG várakozott a hidegben, Laurie egyfajta kábult állapotba került, kiesett a fejéből, hol van, mit csinál. Ez védekezőmechanizmus volt, meglepően hatékony módja a fizikai kényelmetlenség és az izgatottság kizárásának, bár kicsit rémisztő, mivel úgy látszott, mint az első lépés a halálra fagyáshoz vezető úton. Gary bejárati verandáján ilyen állapotba kerülhetett – elég sokáig ültek ott –, mert nem mutatta, hogy észrevette volna a tényt, hogy egy autó gördült a ház elé, egészen addig, amíg a benne ülők ki nem szálltak, amikor Meg már mozdult, leszaladt a lépcsőn, átvágott a halottan barna füvön, sietősen a hosszúra nyúlt nyugodt közjáték után. A vezető megkerülte a motorházat – egy kis sportos Lexus volt, frissen mosva csillogott a bágyadt téli napfényben –, és elfoglalta helyét az utas felőli ülésről most kiszállt nő mellett. Magas és jóképű volt teveszőr felöltőjében, s Laurie agya annyira felengedett, hogy megismerje benne Garyt, akinek magabiztos, mosolygó arcát számtalanszor látta Meg emlékkönyvében. A nő is homályosan ismerősnek tűnt. Mindketten olyan arckifejezéssel néztek Megre, amely különböző mértékben elegyítette a sajnálatot és meglepettséget, de amikor Gary végül megszólalt, Laurie csupán azt hallotta, hogy a hangja gyanakvóan bosszús volt. – Mi a fenét keresel itt? Tréningjéhez híven Meg csöndben maradt. Jobb lett volna, ha van egy cigaretta a kezében, de egyikük sem dohányzott, amikor megérkezett az autó. Az Laurie hibája volt, az ellenőrzés hiányossága. – Hallottál? – Gary hangja most már hangosabban szólt, mintha

azt hitte volna, hogy Meg hallásproblémát szedett össze. – Kérdeztem valamit. Partnere értetlenül nézett rá. – Tudod, hogy nem beszél-het, ugye? – Ó, tud beszélni – felelte Gary. – Tele szokta dumálni a kurva fülemet. Kicsit elgyötörtnek tűnve a fiatal nő visszafordult Meg felé. Alacsony volt, formásan telt alkatú, némiképpen bizonytalankodott tűsarkú cipőjében. Laurie nem állta meg, hogy ne csodálja a kabátját, csillogóan kék kapucnis kabát, szőrmedíszítésű mandzsettával és kapucnival. A szőrme valószínűleg szintetikus volt, de tényleg melegnek látszott. – Sajnálom – mondta a fiatal nő Megnek. – Tudom, hogy ez nyilván furcsa magának. Hogy együtt lát bennünket. Laurie balra hajolt, igyekezett látni Meg arcát, de nem volt jó a szög. – Ne kérj tőle elnézést – csattant rá Gary. – Ő az, akinek elnézést kellene kérnie. – Két hete kezdődött – folytatta a fiatal nő, mintha Meg magyarázatot kért volna. – Csapatosan elmentünk Massimo’s bárjába, és rengeteg vörösbort ittunk, és nagyon piás voltam, hogy hazaautózzam. Gary felajánlotta, hogy hazavisz. – Felvonta a szemöldökét, mintha a történet önmagát mesélné. – Nem vagyok benne biztos, hogy ez komoly vagy akármi. Csak úgy együtt lógunk. Mostanában. – Gina. – Gary éles, figyelmeztető hangon szólt rá. – Ne csináld ezt. Nem tartozik rá. Gina, gondolta Laurie . Meg unokatestvére. Az egyik koszorúslánya. – Természetesen rá tartozik – felelte Gina. – Ti évekig együtt voltatok. Úgy volt, hogy összeházasodtok. Gray utálkozó arccal méregette Meget. – Nézz rá. Még azt sem tudom, ki az. – Még mindig Meg. – Gina olyan halkan beszélt, hogy Laurie alig hallotta a szavait. – Ne szemétkedj vele. – Nem szemétkedem. – Kicsit megenyhültek Gary vonásai. – Csak nem bírom így látni. Ma nem. Nagy ívben kikerülte a ház felé menet a volt menyasszonyát, mintha arra gondolt volna, hogy a lány rátámadhat, vagy legalábbis útját állhatja. Gina éppen elég sokáig tétovázott, hogy bocsánatkérően megvonja a vállát, majd a férfi után eredt. Egyikük sem fordította a legcsekélyebb figyelmet sem Laurie-ra, ahogy felbaktattak a lépcsőn, egy szót sem szóltak, egy pillantást sem vetettek feléje. Miután Gary és Gina bement, Laurie meggyújtott egy cigarettát, és a füvön át csatlakozott Meghez, aki még mindig a háznak háttal állt, a Lexust bámulta, mintha azon gondolkodna,

megvegye-e. Laurie odanyújtotta a cigarettát, Meg elvette, csöndben szipogott, miközben az ajkához emelte. Laurie azt kívánta, bárcsak szólhatna pár szót – Szép volt vagy Jó munka volt –, hogy tudassa Meggel, milyen büszke volt. De mindössze a vállát veregette meg, csak egyszer, nagyon gyengéden. Reményei szerint ennyi elég volt. *** NORA NEM TERVEZTE, hogy hosszú útra megy biciklizni. Délután egy és kettő között kellett megérkeznie az anyjához, ez a menetrend csak tizenöt-húsz perc kerekezést engedett meg, a szokásos táv felét, de ahhoz remélhetőleg eleget, hogy kitisztuljon a feje és a szívét megdobogtassa, talán a nagy evés előtt még egy kis kalóriát is eléget. Egyébként fagyott, de a konyhaablakában kint lévő hőmérő szerint csak pár fokkal volt nulla Celsius-fok alatt, aligha ideális feltétel egy kimerítő edzéshez. De mint kiderült, a hideg kevésbé akadályozta, mint ahogy számított rá. A nap elbújt, az utak tiszták – a hó és a jég volt a téli bringázás igazi meghiúsítója –, és a szél sem volt annyira erős. Csúcstechnológiájú kesztyűt, neoprén cipővédőt és a sisakja alatt műszálas kapucnit viselt. Csak arcának felső fele volt kitéve az elemeknek, s ezzel jól elvolt. Úgy számolt, hogy a kilenc mérföldes jelnél, a bicikliút felénél fordul vissza, de odaérve csak ment tovább. Túl jól érezte magát a mozgástól, a pedál emelkedett és süllyedt a lába alatt, fehér pára gőzölgött a szájából. És akkor mi van, ha kicsit késik az anyjától? Nagy sereglet lesz – minden testvére és a családjaik, néhány nagynéni, nagybácsi és unokatestvér –, s ők még csak nem is fogják őt hiányolni. Ha egyáltalán, akkor megkönnyebbülnek. Ha nincs ott Nora, nevethetnek, kibonthatják az ajándékokat, felköszönthetik mindenki más gyerekeit, anélkül, hogy arra kellene gondolniuk, nehogy akaratlanul megbántsák valamivel az érzéseit. És nem vetnek rá olyan szomorú, sokat tudó pillantást, vagy nem eresztenek meg olyan apró tragikus sóhajtásokat. Ez tette az ünnepeket olyan kimerítővé. Nem rokonainak az érzéketlensége, képtelenségük szenvedésének tudomásulvételére, hanem éppen ennek az ellenkezője – az, hogy egy másodpercre sem képesek elfeledkezni róla. Folyton lábujjhegyen jártak körülötte, olyan óvatosan és megfontoltan, olyan fájdalmasan együtt érzőn, mintha rákban haldokolna vagy valami testet torzító kórság sújtaná, mint anyjának May nevű nénikéjét – szánalmas alak Nora gyerekkorából –, akinek az arca állandóan torz grimaszba fagyott a Bell’s bénulástól. Legyél kedves May nénihez, szokta mondani az anyja. Ő nem

szörnyeteg. A 23-as főúton túli rázós szakasz csaknem teljesen üres volt ma, sem lassan cammogók, sem kóbor kutyák, sem állati áldozatok vagy bűnös tevékenység, csak a szokásos bringás az ellenkező irányba, sporttársként odaintegetve, amint elhaladt. Közel lett volna az idillihez, ha nem kellett volna annyira pisilnie. A meleg hónapokban a megye működtetett egy hordozható vécét az út végén – szükséghelyzetben éppen hogy elviselhetőt –, de elvitték télire. Nora nem rajongott nagyon az erdei guggolásért, különösen olyankor nem, amikor nem akadt túl sok zöld, amely eltakarná a kilátást, de előfordultak napok, amikor nincs más választás, és ez a mai ilyen volt. Legalább talált egy törlőkendőt széldzsekijének zsebében. Mielőtt ismét felült biciklijére, felhívta Karen mobiltelefonját, s megkönnyebbült, amikor az egyenesen a hangpostához irányította. Mint egy iskolából lógó gyerek, köhögött egyet-kettőt, majd mesterkélten akadozva beszélt. Azt mondta, kicsit rosszabbul érzi magát, mint korábban, s nem hiszi, hogy jó ötlet volna elmenni hazulról, különös tekintettel arra, hogy elkaphatott akármit. – Csinálok egy kis teát, és visszabújok az ágyba – mondta. – Kívánj a nevemben mindenkinek boldog karácsonyt. A bicikliösvényen túli utak félig falusiak voltak, elszigetelten álló házak és alkalmanként kisebb tanyák mellett kanyarogtak, gabonatarló kukucskált ki a fagyott földből, mint egy borotválásra szoruló láb szőrzete. Nora nem tudta, merre megy, de nem érdekelte, ha eltéved. Most, hogy kibújt a karácsonyi vacsora alól, nem érdekelte, ha egész nap tart a kerekezés. Azt akarta, hogy a gyerekeire gondoljon, de valamilyen okból gondolatai vissza-visszatértek szegény May nénihez. Régóta halott, de Nora még mindig különös élességgel maga elé tudta idézni a képét. Csöndesen üldögélt a családi összejöveteleken, szája fura szögben lebiggyedt, a tekintete kétségbeesetten úszott a vastag szemüveglencsék mögött. Olykor-olykor megpróbált beszélni, de senki sem értette egyetlen szavát sem. Nora emlékezett rá, hogy rábeszélték, ölelje meg, s jutalmul egy darab édességet kapott. Ez vagyok én? – tűnődött . Én vagyok az új May néni? Összesen hatvanhét mérföldet kerekezett. Amikor végül hazaért, öt üzenet villogott üzenetrögzítőjén, de úgy gondolta, várhatnak. Fölment, levetette nyirkos ruháit – hirtelen vacogni kezdett –, majd hosszú, forró fürdőt vett. Miközben szappanozta magát, eltorzította a száját, hogy a bal oldala lejjebb lógott a jobbnál, s megpróbálta elképzelni, milyen érzés lenne így élni, örökre megmerevedett arccal, eltorzult hanggal, mindenki igyekezne rendkívül kedves lenni, hogy ne érezze magát szörnynek.

*** VOLT VALAMI szánalmas egyedül nézni az It’s A Wonderful Life című filmet, de Kevinnek semmi egyéb sem jutott az eszébe. A Carpe Diem zárva volt. Pete és Steve a családjával volt elfoglalva. Átsuhant a fejében, hogy felhívja Melissa Hulbertet, de úgy gondolta, ez rossz ötlet. Nyilván ő sem jönne izgalomba karácsonykor egy kelletlen, zsákmányra vadászó telefontól, különös tekintettel arra, hogy Kevin nem próbált kapcsolatba lépni vele legutóbbi, balul sikerült találkozásuk óta, amikor azon az estén az asszony leköpte a megfigyelőt. A lányok egy órája elmentek. Távozásuk hirtelensége meglepte – kaptak egy SMS-t, s már mentek is –, de nem mondhatta, hogy neheztel rájuk, amiért a barátaikkal akartak egy kis időt eltölteni. Egész délelőtt és a délután nagy részében vele lógtak, és sokat nevettek. Amikor végeztek az ajándékaikkal, Aimee csokoládés palacsintát készített, aztán elmentek egy hosszú sétára a tó körül. Hazaérve játszottak három parti kockapókert. Tehát tényleg nincs panaszkodni valója. Csakhogy itt volt, ott terpeszkedett előtte a délután hátralévő része és az egész este, hatalmas nagy magány. Felfoghatatlan, hogy valaha zsúfolt élete hogyan sorvadt el idáig, a házasságának vége, a fia eltűnt a világban, mindkét szülője eltávozott, testvérei szétszóródtak – fivére Kaliforniában, nővére Kanadában. Néhány rokon maradt a közvetlen környéken – Jack bácsi és Marie néni, egy maréknyi unokatestvér –, de mindenki a saját dolgaival foglalkozott. A Garvey klán olyan volt, mint a régi Szovjetunió, egykori nagyhatalom, amely egy halom gyönge és erőtlen egységre esett szét. Ez nyilván Kirgizisztán, gondolta. Mindezek tetejébe nem tetszett neki a film. Talán túl sokszor látta, de a történet olyan mesterkéltnek tűnt, minden erőfeszítés csak arra irányult, hogy a jó embert emlékeztesse rá, hogy ő jó. Vagy talán Kevin kicsit túlzottan úgy érezte, hogy ő maga George Bailey, akinek a közelében nincs őrangyal. Váltogatta a csatornákat, keresett valami egyéb néznivalót, s végül ott kötött ki, ahonnan elindult, újra meg újra ismételgetve a kört, amíg meg nem szólalt a bejárati csengő, három éles csöngetés olyan hirtelen és izgalmasan váratlanul, hogy kicsit túl gyorsan kelt fel a heverőről, és majdnem elájult. Mielőtt köszönthette látogatóit, meg kellett állnia és be kellett hunynia a szemét, időt kellett adnia magának, hogy elmúljon a hirtelen felállás okozta sokk.

*** EGY-KÉT PERCIG Laurie nem tudott egyébre gondolni, mint arra, hogy milyen jó bejönni a hidegről. Lassan azonban, ahogy felmelegedett a teste, kezdte átjárni az otthonlét furcsasága. Ez volt az ő háza! Olyan nagy és kellemesen bebútorozott, szebb, mint ahogy emlékeiben élt. Ez a puha kanapé, amelyiken most ült – ő választotta ki az Elegant Interiorsnél, napokig vívódva a kárpitszövetekkel, igyekezve eldönteni, vajon a szürkészöld jobban megy-e a szőnyeghez, mint a téglavörös. És az a széles képernyőjű LCD HD-TV – és éppen az It’s A Wonderful Life ment benne –, a Costcóban vették néhány hónappal az Elragadtatás előtt; lázba jöttek a készülék képének életszerű tisztaságától. Ezen a képernyőn nézték a katasztrófáról szóló tudósításokat, a műsorvezetők láthatóan kiborultak az általuk elmondottaktól, a közlekedési baleseteket és a megzavarodott szemtanúkat agyzsibbasztó ismétlődéssel bemutató tudósításoktól. És ez az előttük álló, idegesen mosolygó férfi az ő férje volt. – Hú – mondta a férfi. – Ez aztán a meglepetés. Kevin kicsit megzavarodott, ahogy ott találta őket a bejárati verandán álldogálni, de gyorsan összeszedte magát, betessékelte őket a házba, mintha meghívott vendégek lettek volna, az előszobában megölelte Laurie-t, az asszony próbált kibújni előle, de a szűk helyen ez képtelenség volt –, s kezet rázott Meggel, mondván, mennyire örül a megismerkedésnek. – Úgy néztek ki, mint akik átfáztak – jegyezte meg. – Nem vagytok igazán az időjáráshoz öltözve. Ez enyhe kifejezés, gondolta Laurie. Nehéz volt tényleg meleg ruhát keríteni, ami történetesen éppen fehér. A nadrágok, blúzok, kardigánok nem okoztak gondot, de a külső ruházat más történet. Szerencsésnek érezte magát, hogy volt egy fehér sálja, amit a feje köré tudott tekerni, és egy nehéz kapucnis pamutdzsekije, a zsebén egy szerény Nike logóval. De szüksége volt jobb kesztyűre – a rajta lévő pamutkesztyű nevetségesen vékony volt, az a fajta, amilyent a meglepetésszerű ellenőrzésekhez viseltek –, és egy pár csizmára, vagy legalább igazi cipőre, valami szívósabbra, mint a lábán lévő, agyonstrapált tornacipő. – Akartok valamit enni? – kérdezte Kevin. – Készíthetek kávét, teát vagy bármit. Van bor és sör is, ha kértek. Szolgáljátok ki magatokat. Tudod mindenről, hol van. Laurie nem reagált az ajánlatra, nem mert Megre sem nézni. Természetesen akartak enni valamit; ki voltak éhezve. De nem mondhatták meg, és nyilván nem szolgálhatták ki magukat. Ha Kevin eléjük rakna valami ennivalót, több mint boldogan ennének, de neki kell kezdeményeznie, nem nekik.

– Jobb, ha nem nézel olyan szigorúan – tette hozzá utólag. – Nem eszünk olyan egészségesen, ahogy szoktunk. Nem hiszem, hogy helyeselnéd. Laurie majdnem elnevette magát. Boldogan befalna egy pár hot dogot, egyenesen a zacskóból, csak hogy megmutassa Kevinnek, hol is tart manapság az egészséges étkezés tárgyában. De Kevin nem adta meg neki ezt az esélyt. Ahelyett, hogy jó házigazdaként a konyhába indult volna, csak leült abba a barna, hátradönthető bőrfotelba, amelyet Laurie a Triangle Furniture üzletében vett, a fotelba, amelyben szívesen olvasott lustálkodós hétvégi délelőttökön, lámpára sem volt szükség, a napfény beáradt a délre néző ablakokon. – Jól nézel ki – mondta zavarba ejtő nyíltsággal vizsgálgatva az asszonyt. – Tetszik az ősz haj. Igazából fiatalít. Fura ellentmondás. Laurie elpirult. Nem tudta biztosan, saját magától jött-e zavarba, vagy azért, mert Meg közvetlenül mellette ült. Mégis jólesett, hogy bókot kapott. Kevin nem volt olyan szófukar, mint néhány barátnőjének a férje, különösen nem volt az házasságuk elején, de a dicséretek az utóbbi években határozottan megritkultak. – Én magam is őszülök – mondta Kevin a feje oldalát tapogatva. – A korral jár. Így is volt, vette észre Laurie, bár nem észlelte a változást, amíg Kevin rá nem mutatott. Előkelő, mondta volna neki, ha tehette volna. Mint korosztályában sok férfi, Kevin jóval tovább nézett ki fiúsnak, ahogy az kijárt volna neki, az ősz haj pedig – az a kevés, ami megvolt belőle – kellemes komolyságérzetet adott megjelenésének. – Sokat fogytál – folytatta a férfi, s egy szomorkás pillantást vetett derékszíja csatjának környékére. – Sportolok, de úgy látszik, nem tudok nyolcvanhat kiló alá menni. Laurie-nak tudatosan erőfeszítést kellett tennie, hogy ne gondoljon a férfi testére. Kicsit nyomasztó volt ennyi idő elteltével ilyen közelről látni őt, szemben állni fizikai valójával, megtapasztalni a birtoklás fölötti titkos büszkeséget, amely házasságuk egyik legédesebb rejtett érzése volt: A férjem jó külsejű férfi. Nem éppen csinos, de vonzó a maga széles vállú, barátságos módján. Szürke cipzáras kardigánt viselt, amelyet esős napokon Laurie kölcsön szokott venni, nagyon kényelmes és lágy tapintású. – A késő éjszakai falatozást kellene kihagynom. A mikrohullámú burritókat és az áfonyás pitét, meg ehhez hasonlókat. Az tesz tönkre. Meg halkan felnyögött, Laurie célzatosan a konyha felé nézett,

de Kevin nem vette a jelzést. Nagyon elterelte a figyelmét a tévé, Jimmy Stewart nagyon ügyködött valamin, dadogott és karjával hadonászott. Felkapta a dohányzóasztalról a távirányítót, s megnyomta a kikapcsológombot. – Ki nem állhatom ezt a filmet – mormogta. – Juttasd eszembe, hogy többé ne nézzem meg. A kikapcsolt televízióval a ház baljósan csendes lett, csaknem temetői hangulat keletkezett. A beltéri egység órája szerint csak négy óra húsz percre járt, de már leszállóban volt az esti sötétség, ránehezedett az ablakokra. – Jill nincs itt – közölte Kevin, bár nem igazán volt rá szükség. – Körülbelül egy órája ment el a barátnőjével, Aimee-vel. Tudsz Aimee-ről, ugye? A nyár vége óta velünk lakik. Jó gyerek, csak kicsit vadóc. – Kevin beharapta a szája szélét, mintha egy nehéz kérdésen tépelődne. – Jill jól van, azt hiszem. De kemény éve volt. Komolyan hiányzol neki. Laurie megőrizte arca közömbösségét, nem akarta elárulni, mennyire megkönnyebbült, hogy nincs otthon a lánya. Kevinnel elboldogul. Felnőtt férfi, számíthat rá, hogy úgy is fog viselkedni, elfogadja a tényt, hogy kapcsolatuk átesett egy szükséges és visszafordíthatatlan változáson. De Jill csak egy kölyök, Laurie még mindig az anyja, és az egészen más dolog. Kevin hirtelen felkelt a fotelból. – Telefonálok neki. Komolyan dühös lesz, ha elszalaszt téged. Kiment a konyhába a telefonért. Amint kiment, Meg elővette jegyzetfüzetét, és felírta: Fürdőszoba? Hálásan bólintott, amikor Laurie az előszoba távoli végébe mutatott, és azonnal elindult arra. – Nincs szerencsém – jelentette a visszatérő Kevin, még mindig a kezében tartva a telefont. – Hagytam üzenetet, de nem mindig hallgatja le. Tudom, hogy szeretne látni téged. Egymásra néztek. Valamilyen okból kicsit zavartabb volt a helyzet, hogy Meg nem volt a szobában. Kevin lassan kifújta a levegőt. – Tomról nem hallottam. Nyár óta nem. Kicsit aggódom miatta. – Várt egy picit, majd folytatta. – Miattad is aggódom. Különösen a múlt hónapban történtek után. Remélem, óvatos vagy. Laurie vállat vont, próbálta tudtára adni, hogy ő jól van, de a mozdulat sokkal kétértelműbb volt, mint akarta. Kevin a karjára tette a kezét, pár centivel a könyöke fölött. Nem volt semmi különösebb gyengédség a mozdulatban, de Laurie bőre bizseregni kezdett az érintése alatt. Régen volt már. – Nézd – mondta Kevin –, nem tudom, miért vagytok itt, de tényleg örülök, hogy látlak. Laurie bólintott, próbálta továbbítani az érzést, hogy ő is örül neki. Megmozdult a férfi keze, óvatosan föl-le járt az asszony karján, nem elég célzatosan ahhoz, hogy simogatásnak minősüljön. De Kevin nem az a fajta férfi volt, aki csak úgy céltalanul keresett

érintkezést. Ritkán érintette meg az asszonyt, ha nem járt a fejében szex. – Miért nem maradsz itt éjszakára? – kérdezte. – Karácsony van. A családoddal kellene lenned. Csak ma estére. Hogy lásd, milyen érzés. Laurie izgatott pillantást vetett a fürdőszoba irányába, azon tűnődött, mi tart ilyen sokáig Megnek. – A barátnőd is maradhat – folytatta Kevin. – Megvethetem az ágyat a vendégszobában, ha akarja. Reggel visszamehet. Laurie elgondolkodott ennek a jelentésén: Reggel visszamehet. Azt jelenti ez, hogy ő maga maradna? Azt kéri tőle, hogy költözzön haza? Megrázta a fejét, szomorúan, de határozottan, igyekezett világossá tenni, hogy nem hitvesi látogatásra jött. – Bocsánat – mondta a férfi, végül megértve a jelzést, és elvette szórakozott kezét az asszony karjáról. – Csak kicsit lehangoltnak érzem magam ma este. Kellemes, hogy társaságom van. Laurie bólintott. Sajnálta Kevint, komolyan. Kevin mindig szerette az ünnepeket, minden kötelező családi együttlétet. – Kicsit kiábrándító – mondta Laurie-nak. – Bárcsak szólnál hozzám. A férjed vagyok. Szeretném a hangodat hallani. Laurie érezte, hogy elgyengül. Már-már ott tartott, hogy kinyitja a száját, s mond valami ilyesmit: Tudom, ez nevetséges, nyolc hónap kemény munkáját semmivé tenni pillanatnyi gyengeségből, de mielőtt megtehette volna, lehúzták a vécét. Egy pillanattal később kinyílott a hálószoba ajtaja. És akkor, ahogy Meg megjelent, bocsánatkérőn mosolyogva, megszólalt Kevin kezében a telefon. Felvette, anélkül, hogy ellenőrizte volna a kijelzőt. – Halló – szólt bele. *** NORÁT ANNYIRA MEGLEPTE a férfi hangja, hogy képtelen volt megszólalni. Valahogy meggyőzte magát, az üres gyomorra megivott két pohár bor segítségével, hogy Kevin nem lesz otthon, és csak egy rövid üzenetet hagy a hangpostáján, és simán kilép. – Halló – szólt bele ismét Kevin, inkább zavarodottnak, mint bosszúsnak hangzott. – Ki beszél? Nora kísértést érzett rá, hogy letegye, vagy úgy tegyen, mintha félretárcsázott volna, de aztán megemberelte magát. Felnőtt nő vagyok, gondolta, nem tizenkét éves, aki viccből telefonál. – Nora vagyok – mondta. – Nora Durst. Együtt táncoltunk a táncesten. – Emlékszem. – A hangja kicsit unottabb volt, mint amit Nora

remélt, kicsit óvatosan szólt. – Hogy van? – Jól vagyok. És maga? – Remekül – felelte Kevin, de nem gondolta komolyan. – Csak, hm, élvezem az ünnepet. – Én is – mondta Nora, de ő sem gondolta komolyan. – Nos…? Nem igazi kérdése pár másodpercig a levegőben lebegett, éppen elég sokáig, hogy Nora igyon egy korty bort, és gondolatban átvegye a fürdőkádban kidolgozott beszédét: Van kedve valamikor egy kávézáshoz? Majdnem minden délután ráérek. Mindent kigondolt. A délután nem jelent akkora nyomást, és a kávé sem. Ha délután találkozol egy kávéra, úgy tehetsz, hogy ez nem is randevú. – Arra gondoltam – szólalt meg Nora –, van kedve Floridába menni? – Floridába? – A férfi hangja ugyanolyan meglepett volt, mint ő maga. – Igen. – A szó csak úgy kibuggyant a száján, de a megfelelő volt, komolyan gondolta. Floridát akarta, nem a kávét. – Nem tudom, maga hogy van vele, de nekem jól jönne egy kis nap. Olyan nyomasztó mifelénk. – És azt akarja, hogy én…? – Ha van hozzá kedve – felelte Nora. – Ha ráér. – Hű. – Nem hangzott boldogtalannak. – Milyen időpontról beszélünk? – Nem tudom. A holnap túl korai? – Holnapután jobb lenne. – Várt egy kicsit, majd folytatta. – Figyeljen ide, most nem igazán tudok beszélni. Visszahívhatom később? *** KEVIN PRÓBÁLT KÖZÖNYÖSNEK látszani, amint zsebre tette a telefont, de nehezen ment, hiszen Laurie és a barátnője olyan őszinte kíváncsisággal meredt rá, mintha magyarázattal tartozna nekik. – Csak egy ismerős – mormogta. – Nem ismered. Laurie láthatóan nem hitt neki, de mégis mit mondhatott volna Kevin? Egy nő, akit alig ismerek, elhívott Floridába, és azt hiszem, éppen igent mondtam. Kevin sem igazán hitt önmagának. Csak néhány másodperce tette le a telefont, de máris úgy festett, mintha valami hiba lett volna – egy alapos félreértés, vagy esetleg egy otromba vicc. Most vissza kell hívnia Norát, és tisztázni néhány dolgot, de ezt nem tehette meg, amíg egyedül nem lesz, és sejtelme sem volt, hogy mennyi ideig kell arra várnia. Laurie és a haverja úgy nézett ki, mint akik boldogan álldogálnak ott, és egész este őt fogják bámulni.

– Na? – Halkan tapsolt egyet, próbált más tárgyra térni. – Éhes valaki? *** LAURIE LASSAN sétált a Main Street felé, egy-két lépéssel lemaradva Megtől, élvezte a teli hassal járó ismeretlen tunyaságot. Az ennivaló nem volt pompás – nem a délutáni ünneplésből maradt meg, ahogy karácsony este lennie kellene –, de azért finom volt. Mindent élveztek, amit Kevin eléjük tett – bébirépa, egy-egy csésze Campbell’s-féle csirkés tésztaleves pirított osztrigával, szalámi és amerikai sajtos szendvics fehér kenyérrel, megfejelve egy zacskó Hershey’-féle puszedlivel és egy csésze friss, forró kávéval. A sarokhoz közeledtek, amikor lépteket hallottak, Kevin szólította a nevén. Megfordulva látta az utca közepén feléje kocogó férfit, kabát és kalap nélkül, egyik karjával a levegőben hadonászva, mintha egy taxit próbálna leinteni. – Ezt elfelejtetted – mondta, amikor utolérte. Kis doboz volt a kezében, az elárvult ajándék, amit észrevett a fa alatt. – Úgy értem, én felejtettem el. Ez a tiéd. Jilltől. Laurie ennyit ránézésre is tudott. Kevintől nem lett volna ilyen gondosan, gyűrődés és kapkodás nélkül becsomagolva az ajándék. A férfi kezében lévő doboz azonban gonddal, kisimított, egyenesre hajtott sarkú papírral volt becsomagolva, a szalagot ollóval és hüvelykujjal pöndörítették. – Megölt volna – tette hozzá Kevin erőteljesebben lihegve, mint amit Laurie ilyen rövid futás után várt volna. Laurie elfogadta az ajándékot, de nem igyekezett kinyitni. Látta, hogy Kevin maradt volna, hogy megnézze, de ő nem tartotta jó ötletnek. Már elég volt a családi karácsonyból, jóval több, mint amennyi jót tett nekik. – Rendben – mondta Kevin, megértve a célzást. – Örülök, hogy elkaptalak. És még egyszer köszönöm, hogy eljöttél. Elindult hazafelé, ők pedig folytatták útjukat a Main Streeten, majd megálltak a Hickory Road közelében egy utcai lámpánál, hogy kicsomagolják az ajándékot. Meg közel állt, kíváncsi tekintettel nézte, ahogy Laurie módszeresen kibontja lánya keze munkáját, széthúzza a szalagot, leszakítja a ragasztót és lefejti a papírt. Úgy gyanította, a dobozban ékszer van, de amikor levette a tetejét, egy vattaágyon fekvő olcsó műanyag öngyújtót talált. Semmi csicsás, egy piros, eldobható Bic, a testre három szó festve valami fehér takarófestékkel. Ne felejts el. Meg elővette cigarettájukat, mindegyiket meggyújtották, egymás kezébe adva az új öngyújtót. Tényleg kedves ajándék volt, Laurie-nak muszáj volt kicsit sírnia, maga elé képzelte a konyhai

asztalnál ülő lányát, amint parányi ecsettel írja a tiszta, szívből jövő üzenetet. Kinccsel felérő tárgy volt, tele érzelmi értékkel, ezért nem volt más választása, mint letérdelni, és bedobni az első útjukba kerülő csatornalefolyóba, úgy dugva át a rácson, mint egy érmét egy bedobónyíláson. Hosszúnak tűnő ideig hullott alá, és alig adott hangot, amint a mélybe ért.

Negyedik rész

LÉGY A KEDVESEM EGY ÁTLAGOSNÁL JOBB BARÁTNŐ A TANÁCS ÜLÉSTERME zsúfolt volt a januári városi ülésre. Kevin már két hete visszatért Floridából, ezért kicsit meglepődött, milyen sok megjegyzést kapott napsütötte színére. – Jól néz ki, polgármester úr! – Kis mókázás a napon, mi? – Közel volt Bocához? A bácsikámnak van ott egy kéglije. – Nekem is jól jönne egy kis üdülés! Olyan sápadt voltam? – tűnődött el, miközben elfoglalta helyét a terem elején álló hosszú asztal közepén, DiFazio tanácsos és Herrera tanácsosnő között. Vagy valami mélyebbre reagáltak az emberek, mint pirospozsgás bőrére, egy belső változásra, amit nem tudtak másnak tulajdonítani? Kevin mindesetre örült az egészséges kifejletnek, hatalmas fejlődés a decemberi szánalmas jelenetek után, amelyek nem szóltak egyébről, mint egy tucat szokásos gyanakvásról, amelyek többsége olyan idősebb, zsugori városlakóktól eredt, akik elleneznek mindenféle kormányzati kiadást – szövetségit, államit és helyit –, kivéve a társadalombiztosítást és az egészségügyi ellátást, amelyektől mindegyikük boldogulása függött. Az egyetlen negyven év alatti látogató a Messenger riportere volt, egy csinos, a főiskoláról frissen kikerült lány, aki a laptopja fölött bóbiskolt, majd hirtelen felriadt.

Elnöki kalapácsával pontban hétkor megnyitotta az ülést, nem törődött a későn jövők elhelyezkedésére meghagyott szokásos ötperces késéssel. Ez egyszer ragaszkodni akart a menetrendhez, pörgetni akarta a dolgokat, és kilenchez a lehető legközelebbi időpontban berekeszteni az ülést. Azt mondta Norának, a körül várja, és nem akarta megvárakoztatni. – Üdvözlet – mondta. – Örülök, hogy valamennyiüket itt látom, különösen ilyen hideg téli estén. Mint többségük tudja, Garvey polgármester vagyok, és ezek a csinos emberek a két oldalamon alkotják az önök városi tanácsát. Szórványos, udvarias taps hallatszott, majd DiFazio tanácsos felállt, hogy valamennyiükkel letetesse a hűségfogadalmat, amit sietős, enyhén zavarodott mormolással ismételtek el. Kevin mindenkit megkért, maradjanak állva, hogy egy pillanatra megemlékezzenek Ted Figueroáról, Carney tanácsosnő közelmúltban elhunyt sógoráról, a mapletoni ifjúsági sportvilág jeles alakjáról. – Közülünk sokan Tedet legendás edzőként és az általa két évtizeden át, gyermekeinek felnőtté válása után is társigazgatóként irányított vasárnap délelőtti kosárlabdaprogram vezető erejeként ismerték. Elkötelezett, nagyvonalú ember volt, és tudom, mindannyiunk nevében beszélek, amikor azt mondom, fájdalmasan hiányzik. Lehorgasztotta a fejét, lassan tízig számolt, amiről valaki egyszer azt mondta neki, hogy ez a pillanatnyi megemlékezés levezetésének szabálya. Személy szerint nem volt annyira oda Ted Figueroáért – a pasas egy seggfej, valójában egy szélsőségesen versenyközpontú edző volt, aki kiválogatta a legjobb játékosokat saját csapataiba, és szinte mindig megnyerte a bajnokságot –, de nem ez volt az alkalmas idő és hely a halottal kapcsolatos igazságra. – Rendben – mondta, miután helyet foglaltak. – Első napirendi pontunk a decemberi ülés jegyzőkönyvének elfogadása. Van-e elfogadási javaslat? Reynaud tanácsos előterjesztette a javaslatot, Chen tanácsosnő támogatta. – Mindenki mellette? – kérdezte Kevin, Egyhangú volt az igenlés. – A javaslat elfogadva. *** FIATALABB NAPJAIBAN az első csókja és a Douggal való eljegyzése közötti szabadság mindig rövid időszakában Nora úgy gondolt magára, mint remek barátnőre. Jelen állapotában – egy fél

élettel a háta mögött és egy egészen megváltozott világban – nehéznek találta, hogy rekonstruálja ennek a hitnek az eredetét. Lehet, hogy olvasott egy cikket a Glamour ban „A barátnő tíz lényeges mesterfogása” címmel, s rájött, hogy nyolcat közülük elsajátított. Vagy talán az Elle-ben látta „A legdögösebb barátnő kvíze” című összeállítást, és a legfelsőbb kategóriában végzett: Csúcs vagy! De ugyanilyen valószínű volt, hogy az önbecsülés szokása annyira mélyen beléivódott a pszichéjébe, hogy egyszerűen fel sem vetődött, hogy másként gondolkozzon. Végül is Nora csinos volt, okos, farmernadrágja jól állt neki, haja egyenes és fényes. Természetesen jobb barátnő volt a többségnél. Ez a meggyőződés olyan szerves része volt önképének, hogy gyakorlatilag hangosan kimondta a kedvenc főiskolai barátjával a szakításról folytatott gyötrelmes vitában. Brian karizmatikus felsőéves, filozófia szakos srác volt, akinek könyvtárakban összeszedett sápadtsága és kövérkés dereka – ő is a testmozgás iránti európai megvetés követője volt – jottányit sem volt le elméjének vonzerejéből. Ő és Nora komoly párt alkotott az első évben – úgy utaltak magukra, mint „a legjobb barátok és lelki társak” –, mígnem Brian, a tavaszi szünetről visszatérve, elhatározta, hogy kezdhetnének másokkal is találkozni. – Nem akarok látni senki mást – közölte vele Nora. – Az remek – felelte a fiú. – De mi van, ha én akarok? – Akkor köztünk vége. Nem osztozom rajtad. – Szomorúan hallom. Mert én már találkozom valakivel. – Tessék? – Nora őszintén zavarba jött. – Miért tennéd? – Ezt hogy érted? Miért találkozik valaki valakivel? – Úgy értem, miért volna rá szükséged? – Nem értem a kérdést. – Én tényleg jó barátnő vagyok – jelentette ki. – Te is tudod, nem? A fiú pár másodpercig tanulmányozta, mintha először látná. A tekintetében volt valami megdöbbentően személytelen, egyfajta tudományos szenvedélymentesség. – Te rendben vagy – állapította meg kissé vonakodva. – Határozottan átlag fölötti. Diplomázás után ez lett az egyik kedvenc főiskolai anekdotája. Olyan sokszor elmesélte, hogy végül folytonos poén volt házassága alatt. Ha valami figyelmes dolgot csinált – elhozta Doug ingeit a tisztítóból, különösebb ok nélkül bonyolult vacsorát készített neki, megdörgölte a férje hátát, amikor az hazaért a munkából –, Doug egy-két pillanatig méregette, az állát vakarta, mint egy filozófushallgató. – Ez igaz – mondaná, némi meglepődéssel a hangjában. – Tényleg az átlagnál jobb barátnő vagy. – Fenemód igazad van – felelné Nora. – Ötvenhárom százalékos vagyok.

A tréfa ez idő tájt kevésbé volt vicces, vagy talán csak másképpen volt az, most, hogy próbált Kevin Garvey barátnője lenni, és olyan tetű munkát végez. Nem mintha nem szerette volna a férfit – az egyáltalán nem okozott gondot –, hanem azért, mert nem emlékezett rá, hogyan kell eljátszania azt a szerepet, amely valaha második természete volt. Mit mondott egy barátnő? Mit csinált? Nagyban hasonlított párizsi nászútjára, amikor hirtelen rájött, hogy egy szót sem beszél franciául, noha a középiskola mind a négy évében tanulta a nyelvet. Olyan kiábrándító, mondta Dougnak. Valamikor tudtam ezt a vackot. Ugyanezt akarta mondani Kevinnek, hogy tudassa vele, egy kicsit be van rozsdásodva, hogy hamarosan egy szép napon minden újra az eszébe jut. Je m’appelle, Nora. Comment vous appellez-vous? Tényleg jó barátnő vagyok. *** A TANÁCSÜLÉSEK kicsit templomra hasonlítanak, gondolta Kevin, rituálék ismerős sora – kinevezések, lemondások és nyugdíjazások; közlemények (gratuláció a Brownie Troop 173-nak, amelynek második éves gyömbérkenyeres pénzgyűjtő rendezvénye több mint háromszáz dollár bevételt hozott a Fuzzy Amigos International, egy jótékonysági vállalkozás javára, amely kitömött állatokat küld Ecuador, Bolívia és Peru nyomorban élő bennszülött gyerekeinek…); hirdetmények (ezennel február 25-ét Ebédeljen Mapletonban! nappá minősítjük); engedélykérelmek, költségvetési határozatok, bizottsági jelentések és függőben lévő helyhatósági rendeletek – mindez egyaránt volt unalmas és furán megnyugtató. Egész jó tempóban haladtak a napirenddel – a lendületet csak két bizottság jelentésénél torpant meg, az Építési és Telekügyi Bizottságé (túl sok volt a részlet a városi tulajdonú 3-as telek járdázási szerződésének kiválasztásáról) és a Közbiztonsági Bizottságé (semmitmondó összegzés a Falzone-gyilkosság ügyében folyó nyomozás elakadásáról, amit hosszadalmas vita követett arról, hogy nagyobb éjszakai rendőri jelenlétre van szükség a Greenway Parkban és környékén) –, és sikerült a hivatalos ügyeket kicsivel a tervezett időpont előtt befejezni. – Jól van – fordult Kevin a hallgatósághoz. – Önök következnek. Az önöké a szó nyilvános észrevételekre. Elvben Kevin kíváncsian szokta hallgatni városi lakótársainak közvetlen szavait. Mindig ezt mondta: – A mi dolgunk az önök szolgálata. És ezt nem tudjuk teljesíteni, ha nem tudjuk, mi jár az önök fejében. A legfontosabb, amit tehetünk, hogy meghallgatjuk

az önök gondjait és bírálatait, továbbá megtaláljuk megoldásuk innovatív, költséghatékony módjait. – Szívesen tekintette a nyilvános észrevételek naprendjét a középiskolai állampolgári ismeretek gyakorlati órájának – önkormányzás igazán bensőséges módon, szemtől szembeni párbeszéd a szavazók és az általuk megválasztott emberek között, demokrácia, az alapító atyák szándékainak megfelelően. Gyakorlatban azonban a nyilvános észrevételek napirendi pontja rendszerint torz színjáték volt, rögeszmések és monomániás alakok fóruma, ahol előadhatták jelentéktelen sérelmeiket és egzisztenciális sirámaikat, amelyek többsége kívül esett a városi önkormányzat hatáskörén. Az egyik rendszeres felszólaló szükségét érezte, hogy városi társait havonta naprakészen tájékoztassa egy bonyolult számlázási vitájáról, amelyet egészségbiztosítójával folytatott. Egy másik szenvedélyesen viszonyult ahhoz, hogy Mapleton határain belül töröljék el a nyári időszámítást, és remélte, hogy ez a kétségtelenül unortodox lépés más városokat és államokat is ennek követésére sarkall. Egy törékeny idős férfi gyakran hangoztatta elégedetlenségét a több mint húsz évvel ezelőtt megszűnt kiadvány, a Daily Journal gyenge kézbesítési gyakorlata miatt. A tanács egy ideig megpróbálta megrostálni a felszólalókat, kizárva azokat, akiknek észrevételei nem „helyi ügyekre vonatkozik”, de ez a politika sokak érzését sértette, így hamar felhagytak vele. Most visszaálltak a régi rendszerre, amit nem hivatalosan úgy emlegettek, hogy „egy lökött, egy beszéd”. A januári ülés első felszólalója egy fiatal apa volt a Rainer Roadról, aki a száguldozó autókra panaszkodott, amelyek az esti csúcsforgalom idején robognak át, és azt kérdezte, a rendőrség miért olyan laza a közlekedési szabályok érvényesítésében. – Mi kell önöknek ahhoz, hogy tegyenek valamit? – kérdezte. – Egy kissrácnak kell meghalnia? Carney tanácsosnő, a Közbiztonsági Bizottság elnöke megnyugtatta a férfit, hogy a rendőrség nagy közlekedésbiztonsági akcióba fog a nyári autózási idényben, a kampánynak része lesz a közönség tájékoztatása és az erőteljes szankcionálás. Addig is személyesen kéri fel Rogers rendőrfőnököt, hogy az esti csúcsforgalom idején tartsa rajta a szemét a Rainer Roadon és környékén. A következő felszólaló egy barátságos külsejű, középkorú, mankós asszony volt, aki tudni akarta, hóviharok után miért nincs letakarítva sok mapletoni járda. Ő maga egy jégfolton csúszott el Watley Terrace-on, és keresztszalag-szakadást szenvedett. – Stonewood Heightsben kötelező a hóeltakarítás – mutatott rá. – És telente sokkal biztonságosabb ott sétálni. Miért nem csinálunk valami ahhoz hasonlót?

DiFazio tanácsos elmagyarázta, hogy emlékezete szerint három külön alkalommal tartottak erről meghallgatást. Az idősebb városlakók minden alkalommal nagy számban ellenezték a szabályok megváltoztatását, mind egészségi, mind pénzügyi okokból. – Be vagyunk skatulyázva – mondta. – Amolyan légy-átkozott-ha-megteszed, légy-átkozott-ha-nem-teszed-meg helyzet. – Megmondom, mit látnék szívesen – szólt közbe Kevin. – Szeretnék összeállítani valami nyilvántartást azokról az emberekről, akiknek szükségük van lapátolásra, és esetleg azt tudatnám a középiskolai önkéntesek irodájával. Ily módon a srácok pontokat szerezhetnének a közszolgálati tevékenységért, s olyant csinálnának, amire valóban szükség van. Több tanácstagnak tetszett az ötlet, és Chen tanácsosnő, az Oktatási Bizottság elnöke egyetértett, hogy folytatja a megbeszélést a középiskolával. Kicsit szenvedélyesebb lett a légkör, amikor a következő felszólaló, egy élénk, mélyen ülő szemű, foltos szakállú fiatalember szólalt fel. A Tisztaság Kávézó nevű, nemrég megnyílt vegetáriánus vendéglő főnökeként/tulajdonosaként mutatkozott be, s elmondta, hogy jegyzőkönyvbe akarja vetetni panaszát, amiért az egészségügyi felügyelettől méltánytalan besorolást kapott intézménye. – Ez nevetséges – jelentette ki. – A Tisztaság Kávézó ragyogóan tiszta. Nem kezelünk húst, tojást vagy tejterméket, amelyek a fő forrásai az élelmiszerek által terjesztett betegségeknek. Minden, amit felszolgálunk, frissen és szívvel készül vadonatúj, modern konyhánkban. De mi B besorolást kaptunk, a Chicken Quick pedig A-t? A Chicken Quick? Viccelnek velem? Hallottak már a szalmonelláról? És a Chumley’s Steakhouse? Komolyan? Látták valaha a Chumley’s Steakhouse konyháját? A szemembe tudnak nézni, és képesek azt mondani, hogy az tisztább, mint a Tisztaság Kávézóé? Ez vicc. Itt valami bűzlik, és lefogadhatják, hogy az nem az én éttermemből származó étel. Kevin nem lelkesedett a tulaj leereszkedő hangjáért vagy a vetélytársait minősítő téves döntéséért – ez határozottan nem

módja annak, hogy barátokat szerezzen és befolyásolja egy kisváros lakosait –, de be kellett ismernie, hogy az A besorolás a Chicken Quick esetében kicsit valószerűtlen. Laurie három évvel ezelőtt lebeszélte róla, hogy odajárjon, miután egy fokhagymamártásos dobozban pénzérme nagyságú akkumulátort talált. Amikor visszavitte, hogy megmutassa a tulajdonosnak, az nevetve ezt mondta: – Szóval odakerült. Bruce Hardin, Mapleton hosszú ideje működő egészségügyi felügyelője engedélyt kért, hogy közvetlenül válaszoljon a tulaj „meggondolatlan állításaira”. Bruce tagbaszakadt ötvenes volt, aki a feleségét veszítette el a Hirtelen Eltávozásban. Nem tűnt különösebben hiúnak, de nehéz volt a sötétbarna haja és ezüstszürke bajusza közötti ellentétet másnak tulajdonítani, mint a férfiaknak való L’Orealnak. Veterán bürokrata kellemes tekintélyével beszélve rámutatott, hogy beszámolói nyilvános jelentések, és általában minden szóba hozott szabálysértést fényképekkel dokumentálnak. Ha bárki meg akarja vizsgálni jelentését a Tisztaság Kávézóról vagy bármelyik másik élelmiszer-szolgáltatóról, azt szívesen látják. Biztosra mondta, hogy munkája állja a legszigorúbb vizsgálatot is. Aztán megfordult, és ránézett a szakállas tulajra. – Huszonhárom éve szolgálok ebben a beosztásban – mondta jól hallhatóan remegő hangon. – És először fordul elő, hogy megkérdőjelezik a tisztességemet. Picit hátrébb lépve a tulaj kijelentette, hogy senkinek a tisztességét sem kérdőjelezte meg. Bruce azt felelte, hogy számára nem úgy hangzott, és gyávaság megpróbálni letagadni ezt. Kevin közbelépett, mielőtt a dolog kicsúszhatott volna a kezéből, javasolta, hogy építőbb lenne, ha ők ketten higgadtabb körülmények között leülnének, és őszintén megbeszélnék, milyen lépéseket kellene tennie a Tisztaság Kávézónak, hogy javítson besorolásán a következő ellenőrzési időpontra. Hozzátette, hogy remek dolgokat hallott a vegetáriánus étteremről, és értékes hozzájárulásnak nevezte a város vegyes vendéglői kínálatához. – Magam egyáltalán nem vagyok vegetáriánus – mondta –, de örömmel eszem ott hamarosan. Esetleg egy ebéd a jövő szerdán? – A tanácstagokra nézett. – Ki akar velem jönni? – Te fizeted? – kotyogott közbe Reynaud tanácsos, amivel helyeslő nevetést váltott ki a hallgatóságból. Kevin az órájára pillantott, mielőtt felszólította a következő hozzászólót. Már háromnegyed kilencre járt, és még legalább tíz ember keze volt a magasban, köztük a nyári időszámításos pasasé, és az úriemberé, aki sosem kapja meg az újságját. – Hű – mondta nekik. – Úgy fest, most kezdünk csak belemelegedni. ***

VALAMILYEN OKBÓL kissé mindig meglepődött, amikor Kevint az ajtaja előtt találta, még akkor is, amikor várta. Volt valami kicsit túl normális és megnyugtató az egész helyzetben, egy nagy, barátságos férfi barna papírzacskót nyom a kezébe, amelyből egy borospalack nyaka kandikál ki. – Bocsánat – mondta a férfi. – Sokáig tartott a tanácsülés. Mindenki el akarta mondani a magáét. Nora kinyitotta a bort, Kevin pedig mindent elmesélt neki, sokkal több részletet, mint amennyit a nő kívánt. Nora igyekezett figyelmesnek és érdeklődőnek mutatkozni, bólogatott, amikor úgy érezte, megfelelő időben teszi, bedobta esetenkénti megjegyzéseit vagy kérdéseit, hogy továbblendítse a dolgot. Egy jó barátnő jó hallgatóság, emlékeztette magát. De csak színlelt, s ezzel tisztában volt. Korábbi életében Doug ugyanennél az asztalnál szokott vele szemben ülni, és hasonlóképpen tette próbára a türelmét bő lére eresztett monológokkal, bármilyen üzleten dolgozott is éppen akkor, beavatta az ügylet titkos jogi és pénzügyi részleteibe, hangosan gondolkodott a különböző szóba jöhető akadályokon, és hogy mit tehet legyűrésük érdekében. De bármennyire unatkozott is, mindig megértette, hogy Doug munkája számít neki személyes szinten, a családját érintő következményei lehetnek, és ezért neki figyelnie kellett. Bármennyire értékelte is Kevin társaságát, nem igazán sikerült meggyőznie önmagát, hogy foglalkoznia kell az építési szabályzat bonyodalmaival vagy az állattartási engedélyek meghosszabbításával. – Ez csak kutyákra vonatkozik? – vetette fel. – Macskákra is. – Tehát most meglobogtatod a késedelmes díjfizetés miatti fenyegetést? – Technikailag meghosszabbítjuk a regisztrációs időszakot. – Mi a különbség? – Így kell ösztönöznünk a szabályok betartását – magyarázta Kevin. *** EGYÜTT ÜLTEK a lapos képernyős tévé előtt, Kevin átölelte Nora vállát, ujjai az asszony finom sötét hajával játszadoztak. Nora nem ellenkezett, hogy így érjen hozzá, de annak sem adta jelét, hogy élvezné. Figyelmét a képernyőre összpontosította, olyan elmerengve figyelt, mintha a SpongeBob egy hatvanas évekbeli svéd művészfilm lett volna. Kevin boldogan nézte vele együtt, nem azért, mert élvezte

a filmet – fülhasogatónak és furának tartotta –, hanem azért, mert lehetővé tette, hogy végre ne beszéljen. Túl sokat hablatyolt a tanácsülésről – újra meg újra a hóeltakarítási költségvetés túllépéséről, annak bölcsességéről, hogy a belvárosi parkolóórákat jegykiadó automatákra cseréljék le stb. stb. –, csak hogy megkímélje magukat attól, hogy feszengve üljenek ott a hosszúra nyúlt hallgatásban, mint egy öreg házaspár, amelyiknek már nem maradt beszélgetni valója. Az tette ezt őrjítővé, hogy alig ismerték egymást, az üdülés alatt együtt töltött idő dacára. Még sok felfedeznivaló maradt, annyi mindent szeretett volna megkérdezni Norától, ha az asszony hagyná, hogy megtegye. De Floridában világossá tette, hogy a személyes témák tabuk. Nem akart beszélni a férjéről vagy a gyerekeiről, vagy akár a korábbi életéről. Kevin pedig látta, néhányszor milyen feszültté vált, amikor megpróbált mesélni neki a saját családjáról, ahogy fintorgott és elfordult, mintha egy zsaru világítana elemlámpával a szemébe. Floridában legalább ismeretlen környezetben voltak, idejük nagy részét a szabadban töltötték, ahol könnyen meg tudták törni a csendet egy egyszerű párbeszéddel az óceán hőmérsékletéről vagy a naplemente szépségéről, vagy arról, hogy egy pelikán repült el éppen akkor. Visszatérve Mapletonba semmi ilyesmi nem akadt. Állandóan bent voltak, mindig Nora házában. Nora nem akart moziba, étterembe vagy egy esti italra a Carpe Diembe menni. Mindig erőltetett beszélgetéseket folytattak és a SpongeBob ot nézték. Nora még arról sem akart neki beszélni. Kevin megértette, hogy ez egyfajta emlékezési rítus, és meghatódott, hogy az asszony hagyta, hogy ő ennek részévé váljon, de szeretett volna kicsit többet tudni arról, mit jelent Norának a film, és mit írt a jegyzetfüzetébe, amikor vége lett. De a jelek szerint a SpongeBob sem tartozott rá. *** NORA NEM AKART ilyen távolságtartó és bezárkózott lenni. Olyan akart lenni, amilyen Floridában volt, nyíltszívű és eleven, testben és lélekben szabad. Az az öt nap álomként telt el, mindketten megittasultak a napfénytől és az adrenalintól, örökké elkápráztatta őket, hogy együtt vannak az ismeretlen hőségben, kiszabadultak mindennapi életrendjük börtönéből. Sétáltak és bicikliztek, flörtöltek, úsztak az óceánban, s amikor kifogytak a beszédtémákból, ittak még egyet, vagy csak a jakuzziban ücsörögtek, elolvastak pár oldalt kalandregényeikből, amelyeket a repülőtéri könyvesboltban vettek. Késő délután néhány órára elváltak, visszatértek saját külön szobáikba egy zuhanyozásra és

szundikálásra, mielőtt ismét összejöttek vacsorára. Nora az első este behívta a szobájába. A vacsoránál elfogyasztott palack bor és a parton eltöltött szédületes este után így tűnt udvariasnak. Nora nem volt ideges, amikor levetette a ruháját, nem kérte Kevintől, hogy oltsa le a lámpát. Csak állt ott meztelenül, élvezte a férfi tetszését. Mintha ragyogott volna a bőre. Na, mit gondolsz? – kérdezte. Szép a kulcscsontod – felelte Kevin . – És nagyon csinos a testtartásod. Ennyi az egész? Gyere az ágyba, aztán megmondom, hogyan tetszik a térdhajlatod. Nora az ágyra feküdt, és hozzábújt. Kevin felső teste kemény és lapos, megtévesztően kemény volt. Amikor Nora először megölelte, olyan érzés volt, mintha egy fát ölelt volna át. Mi a helyzet a térdhajlatommal? Őszintén? Aha. Kevin végigsimította a nő combjának hátulját. Kicsit nyirkos. Nora fölnevetett, Kevin pedig megcsókolta, az asszony visszacsókolt, ennyi volt a beszélgetésük. Az egyetlen nehézség percekkel később következett, amikor belé akart hatolni, s felfedezte, hogy Nora túl száraz. Az asszony elnézést kért, mint mondta, kijött a gyakorlatból, de a férfi lecsitította, végignyalta a testét lefelé, egészen a közepéig, a nyelvével nedvesítette be. Nem kapkodott, így tudatta Norával, hogy csak engedje el magát, ismeretlen utakra csábította, amíg Nora abbahagyta az aggódást, hogy hová vezet mindez, s egy halk sikkantással jött rá, hogy már ott is van, hogy valami ellazult benne, és valami meleg csordogál kifelé. Amikor ismét egyenletesen lélegzett, lejjebb kúszott az ágyon, s viszonozta a szívességet, egyszer sem gondolt Dougra vagy Kylie-ra, amint szájába vette a férfit, semmi egyébre sem gondolt, amíg nem végzett, míg a férfi abba nem hagyta a nyögdécselést, ő pedig meg nem bizonyosodott róla, hogy az utolsó cseppet is lenyelte. *** KEVINEN rövid feszültség suhant át, amikor véget ért a film, és Nora becsukta a jegyzetfüzetét. – Bocsáss meg. – Az asszony eltakarta a száját, udvariasan elfojtott egy ásítást. – Kicsit fáradt vagyok. – Én is – ismerte be. – Hosszú volt a mai nap. – Olyan hideg van kint. – Nora együtt érzőn megremegett. – Sajnálom, hogy el kell menned.

– Nem kell elmennem – emlékeztette. – Szeretnék itt maradni. Hiányoztál. Nora ezen kicsit elgondolkozott. – Nemsokára – jelentette ki. – Kicsit több időre van szükségem. – Nem kell semmit sem csinálnunk. Csak együtt lehetnénk. Csak beszélgetnénk, amíg elalszunk. – Sajnálom, Kevin. Tényleg nincs hozzá kedvem. Természetesen van, akarta mondani az asszonynak. Nem emlékszel, milyen volt? Hogyhogy nincs hozzá kedved? De tudta, hogy reménytelen a dolog. Abban a pillanatban, hogy könyörögni kezdesz, már el is vesztetted az ügyet. Nora kikísérte az ajtóig, egy csókkal jó éjszakát kívánt, bocsánatkérőn elhúzódó búcsú volt, egyúttal megnézte, esik-e az eső. – Felhívhatlak holnap? – kérdezte Kevin. – Persze – felelte a nő. – Hívj fel holnap. *** Nora bezárta az ajtót, és a mosogatóhoz vitte a borospoharakat. Aztán felment, s készülődött a lefekvéshez. Borzalmas barátnő vagyok, gondolta fogmosás közben. Nem tudom, egyáltalán miért izgat. Nyugtalanító volt tudni, hogy ő a hibás, hogy ő kezdeményezte ezt a helyzetet, és félrevezette Kevint azzal, hogy belement a szexbe. Ő volt az végül is, aki elhívta Floridába, neki sikerült öt napon át megszemélyesítenie egy gyakorlatias, viszonylag vidám emberi lényt. Az üdülés végére már majdnem kezdte azt hinni, hogy ő tényleg gyakorlatias, eléggé vidám ember – az a fajta személy, aki képes egy másik ember kezét fogni az asztal alatt, vagy képes villára szúrt apró falatokkal desszertet etetni egy másik személlyel –, így aligha okolhatja a férfit, hogy osztozott ebben a félreértésben, vagy hogy zavarodottnak és elárultnak érezte magát, amikor ő mindent visszavont. De ő nem olyan személy, legalábbis nem Mapletonban, közelről sem, és értelmetlen elbújni az igazság elől. Nincs benne szerelem, amit Kevinnek vagy bárki másnak adhatna, nincs öröm, energia vagy ösztönös megérzés. Még mindig megtört, még mindig hiányzik valami alapvető fontosságú része. Ennek tudata csaknem összezúzta, amikor hazaérkezett, saját létének elviselhetetlenül nehéz súlya ólomból szőtt pelerinként nehezedett törékeny vállára. Isten hozott itthon, Nora. Sokkal nehezebbnek tűnt, mint amire emlékezett, sokkal nyomasztóbb, ami valószínűleg annak volt az ára, hogy néhány napra kisurrant alóla. Jó utad volt? AZ ELŐŐRS

EGY JANUÁR VÉGI SZÉLCSENDES REGGELEN, amikor enyhén szállingózott a hó a sápadt égből, Laurie és Meg a Ginkgo Streetről új lakhelyükre, a Parker Roadra sétált, egy csöndes lakókörzetbe a Greenway Park keleti szélén. A 17-es előőrs kicsi, de Laurie várakozásánál szebb, sötétkék földi mennyország, a manzárdablakok körül fehér keret. Betonösvény helyett agyagszínű járólapokkal kikövezett feljáró vezetett a főbejárathoz. Egyedül a bejárati ajtó nem tetszett neki, amely a ház többi részéhez kicsit túl díszesnek látszott: csillogó barna fa, benne elnyújtott ovális füstüveggel, amilyent az ember Stonewood Heightsben egy McMansionnál vár az ember, nem pedig egy ilyen szerény mapletoni lakóházban. – Csinos – suttogta Meg. – Lehetne sokkal rosszabb is – értett egyet Laurie. Még jobban tetszett nekik, amikor belülről is meglátták. A lenti szint otthonos volt, anélkül, hogy szűknek érezték volna, sok apró tárgy tette élettelivé – egy gázkandalló a nappaliban, egy merész geometriai ábrákkal díszített szőnyeg, különféle összeválogatott, kényelmes bútorok. A csúcspont a felújított konyha volt, világos nyitott tér rozsdamentes acél felszereléssel, éttermi minőségű tűzhely, a mosogató fölött ablak, amelyből egy fás park megnyugtató látványa tárult a szem elé, a csupasz ágak fehér por vékony rétege alatt fagyoskodtak. Laurie könnyen elképzelte idős önmagát, ahogy egy hétvégén ott áll a zsírkő pultnál, zöldséget aprít, miközben a háttérben az NPR rádióállomás duruzsol. Új lakótársaik vezették őket körbe, egypár középkorú férfi, akik az ingükre erősített, házilagosan készített névtáblákkal fogadták őket az ajtóban. „Julian” magas, kicsit görnyedt férfi volt, kerek, drótkeretes szemüveggel, hegyes orral, amely mintha kutatva szimatolt volna a levegőben. Simára volt borotválva, ami a BM-ben rendellenes. „Gus” köpcös, vörös hajú fickó pirospozsgás arccal; ősz szálakkal bőségesen teleszőtt szakálla gondosan nyírva. Üdvözlet, írta egy kommunikációs tömbre. Vártunk

benneteket. Laurie nyugtalan volt, de igyekezett nem törődni vele. Tudta, hogy az előőrs koedukált lesz, de nem számított semmi ennyire bensőségesre, két férfi és két nő osztozik egy erdőszéli kis házon. De ha ez a feladat, ám legyen. Megértette, milyen megtiszteltetés, hogy kiválasztották a Környékbetelepítési Programba – ez volt a BM hosszú távú terjeszkedési terveinek a szíve –, és be akarta bizonyítani, hogy méltó a vezetőség által beléhelyezett bizalomra, hiszen ők a tőlük telhető legjobban gazdálkodtak a rendelkezésükre álló forrásokkal. Egyébként az övé és Megé a teljes második szint – két kis hálószoba és egy közös fürdőszoba a folyosó túloldalán –, tehát nem lesz gond, ha vissza akar vonulni. Meg az utcára néző rózsaszín szobát választotta; Laurie a parkra nyíló sárgát kapta, amely valószínűleg egy tizenéves szobája lehetett. Az ágy – ránézésre az IKEA-ból volt – alacsonyan a padló fölött állt, vékony, futonszerű matrac feküdt a szőke fakeretben. A falak csupaszok voltak, de látszottak az üres foltok, ahol nemrég plakátok lóghattak, három háromszög, kicsit világosabb a környezeténél. Csak egy bőröndöt hozott – minden e világi holmiját –, és perceken belül kicsomagolt. Valahogy hétköznapinak érezte – inkább volt olyan, mint egy szállodába való bejelentkezés, nem pedig egy új otthonba költözés –, csaknem elég volt hozzá, hogy nosztalgiát érezzen előző életének lázasan nyüzsgő napjai iránt: a készülődés hetei, a dobozok, ragasztószalagok és a vastag tollak, az odagördülő nagy teherautó, az izgatottság, amivel nézték, hogy tűnik el a jármű nagy gyomrában egész életük. És a vonal túlsó végén a fordított gyomormozgás, minden doboz ismét előkerül, a huppanás, ahogy a padlóra érnek, az éles hang, ahogy feltépi őket az ember. Az új ház okozta fura lehangoltság, a felfordulás gyötrő érzése, mintha sosem akarna elmúlni. De legalább a zsigereiben érzi az ember, hogy valami jelentős dolog történik, hogy véget ért életének egy fejezete, s megkezdődött egy másik. Egy év, szokta mondani. Egy évbe telik, mire igazán otthon érzed magad. És néha még ennél is tovább tart. Miután elhelyezte ruháit egy fiókos szekrényben – az is szőke, az is IKEA –, sokáig térdelő állásban maradt, nem imádkozott, csak gondolkozott, próbálta összeszedni a gondolatait, hogy most itt lakik, ez a hely az otthona. Segített a tudat, hogy Meg a közelben

van, csupán néhány lépésnyire. Nem annyira közel, mint a Kék Házban, ahol közös szobájuk volt, de elég közel, közelebb, mint ahogy azt remélni merte. *** ÁLTALÁNOS SZABÁLYKÉNT a BM-ben nem bátorították a barátságot. A szervezet felépítése megakadályozta, hogy az emberek sok időt töltsenek együtt, vagy túlzottan ráhagyatkozzanak egy meghatározott valakire társasági igényeiket kiélendő. A Ginkgo Street-i épületekben a tagok nagy csoportokban éltek, amelyeket gyakran átalakítottak; a munkákat rendszeresen rotálták. A megfigyelőket sorsolással párosították, és egy hónapon belül ritkán dolgoztak ugyanazzal a társsal. A cél az egyén és a csoport közötti kapcsolat erősítése volt, nem pedig két egyén között. Ezt a politikát Laurie értelmesnek tartotta. Az emberek rendkívül sebezhetők voltak, amikor a BM-hez csatlakoztak. Miután olyan sok energiát fordítottak rá, hogy elszakítsák önmagukat régi életüktől, kábák és kimerültek, és roppant sebezhetők voltak. Megfelelő irányítás nélkül könnyen csúszhattak bele családi sablonokba, akaratlanul újrateremthettek általuk elhagyott kapcsolati és viselkedési sémákat. De ha hagyták volna, hogy ezt tegyék, elszalasztották volna éppen azt, amiért idejöttek: az újrakezdés esélyét, a barátság és szeretet hamis kényelmének levetését, hogy figyelemelterelés és illúziók nélkül várhassák a végső napokat. E politika alól a fő kivétel a tréner és a gyakornok közötti nagyra értékelt kapcsolat volt, amit a szervezet hajlamos volt szükséges rossznak tekinteni, egy statisztikailag hatékony, de érzelmileg veszedelmes stratégiának, amely megkönnyíti az új tagok karámba terelését. A gond nem annyira egy erőteljes, kizárólagos kötelék létrehozása volt a két érintett egyén között – ez volt az egész célja –, mint amennyire traumát okozott e kötelék felbontása, a lényegében egy egységgé vált két ember szétválasztása. A tréner feladata volt a gyakornok felkészítése erre az eshetőségre. Laurie kezdettől fogva tartotta magát a szabályzathoz, naponta emlékeztette Meget, hogy partneri viszonyuk átmeneti,

január 15-én – a diplomaosztás napján – véget ér, amikor Meg teljes jogú tagjává válik a Bűnös Maradék mapletoni részlegének. Attól fogva ők ketten kollégák lesznek, nem barátok. Általános udvariassággal bánnak egymással – sem több, sem kevesebb –, és egymás társaságában szigorúan tartják magukat némasági fogadalmukhoz. Minden tőle telhetőt megtett, de ez egyiküknek sem tett túl jót. Ahogy közeledett Meg próbaidejének vége, egyre izgatottabbak és nyomott hangulatúak lettek. Több este úgy végződött, hogy egyikük vagy mindkettőjük sírva fakadt, helyzetük méltánytalanságán siránkoztak, azon tanakodtak, miért nem élhetnek tovább is így, ragaszkodva egy mindkettőjüknek remekül bevált módhoz. Bizonyos értelemben Laurie-nak rosszabb volt, mert pontosan tudta, hová tér vissza – a Szürke Ház egyik zsúfolt szobájába, vagy esetleg a Zöldbe, hálózsák egy hideg padlón, hosszú éjszakák úgy, hogy nincs a közelben egy barát, aki segít múlatni az időt, semmi sem nyújt neki társaságot, csak a saját fejében hallható rémült hang. *** KÉT HÉTTEL KORÁBBAN Meg diplomázásának napján nehéz szívvel bejelentkeztek a Főépületbe. Mielőtt letelepedtek, sokáig ölelték egymást, és bátorságra biztatták egymást. – Nem foglak elfelejteni – ígérte Meg halk, kicsit rekedtes hangon. – Jól leszel – suttogta Laurie nem túl nagy meggyőződéssel. – Mindketten jól leszünk. Patti Levin, a Mapletoni Káptalan első és egyedüli igazgatója várta őket irodájában, hatalmas bézs íróasztala mögött úgy ült, mint egy középiskolai igazgató. Apró termetű nő volt bodros ősz hajjal, és komoly, de meglepően fiatalos arccal. Cigarettájával intett, hellyel kínálva őket. – Nagy nap ez – szólalt meg. Laurie és Meg csöndben maradt. Csak egyenesen nekik címzett kérdésre válaszolva volt szabad beszélniük. Az igazgatónő méregette őket, arca éber, de kifejezéstelen volt. – Látom, sírtak. Nem volt értelme letagadni. Alig aludtak, és az éjszaka java részét könnyek között töltötték. Meg úgy nézett ki, mint egy idegroncs – a haja kócos, szeme kivörösödött és felduzzadt –, és

Laurie-nak nem volt oka azt feltételezni, hogy ő jobban fest. – Nehéz! – fakadt ki Meg, mint egy összetört szívű tinédzser. – Komolyan, olyan nehéz! Laurie fintorgott ezen a neveletlenségen, de az igazgatónő figyelmen kívül hagyta. Hüvelyk- és mutatóujja közé csippentve a szájához emelte cigarettáját, s keményen beleszívott a füstszűrőbe, mintha nem szelelne rendesen, komoly elszántsággal hunyorgott. – Tudom – mondta a füstöt kifújva. – Ezt az utat választottuk. – Mindig ilyen rossz? – Meg úgy beszélt, mint aki mindjárt megint elsírja magát. – Néha. – Az igazgatónő vállat vont. – Mindenkinél más. Most, hogy Meg megtörte a jeget, Laurie helyénvalónak gondolta, ha megszólal. – Az én hibám – magyarázta. – Nem végeztem el a munkámat. Túlságosan kötődtem a gyakornokomhoz, és hagytam kicsúszni a dolgokat a kezemből. Komolyan elszúrtam. – Nem igaz! – tiltakozott Meg. – Laurie nagyszerű tanító. – Mi is hibásak vagyunk – ismerte be az igazgatónő. – Láthattuk volna, mi történik. Hónapokkal ezelőtt szét kellett volna választanunk magukat. – Sajnálom. – Laurie kényszerítette magát, hogy az igazgatónő szemébe nézzen. – Legközelebb igyekszem jobban dolgozni. Patti Levin a fejét rázta. – Nem gondolom, hogy lesz legközelebb. Laurie nem vitatkozott. Tudta, hogy nem érdemel második esélyt. Abban sem volt biztos, akar-e újabb esélyt, nem, ha így érez a végén. – Kérem, ne hibáztassa érte Meget – mondta. – Nagyon keményen dolgozott az utóbbi pár hónapban, szépen haladt előre, a hibáim ellenére. Igazán csodálom az erejét és az eltökéltségét. Tudom, hogy komoly értéke lesz a részlegnek. – Laurie olyan sok mindent megtanított nekem – kotyogott közbe Meg. – Tényleg jó példája a kötelességtudásnak, tudja? Az igazgatónő kegyesen elengedte a füle mellett. A beállt csendben Laurie azon kapta magát, hogy az íróasztal mögötti falon lévő plakátot bámulja. Egy felnőttekkel és gyerekekkel teli tantermet ábrázolt, mindannyian fehérbe öltözve, valamennyiük keze a levegőbe emelve, mint a lelkes jeles tanulóké. Minden felemelt kéz egy cigarettát tartott. KI AKAR MÁRTÍR LENNI? – szólt a felirat. – Gondolom, észrevették, hogy kicsit zsúfolt itt – mondta nekik az igazgatónő. – Folyamatosan újabb újoncokat kapunk. Egyes házakban az emberek a folyosókon és a garázsokban alszanak. Ez tarthatatlan helyzet. Egy-két nyomorúságos pillanatig Laurie eltűnődött, hogy

kirúgják-e a BM-ből, hogy helyet csináljanak a nála méltóbbaknak. De aztán az igazgatónő az íróasztalán fekvő papírra nézett. – Magukat áthelyezzük a 17-es előőrsbe – közölte. – Jövő kedden költöznek be. Laurie és Meg óvatosan összenézett. – Mindketten? – kérdezte Meg. Az igazgatónő bólintott. – Ezt szeretnék, nem? Biztosították felőle, hogy igen. – Jó. – Érkezésük óta először Patti Levin elmosolyodott. – A 17-es előőrs nagyon különleges hely. *** EGYVALAMIT megtanított Jillnek az élet: a dolgok állandóan változnak – hirtelen, kiszámíthatatlanul és gyakran ok nélkül. De ennek tudata a jelek szerint nem sok haszonnal jár. Ettől még az ember nézheti csőlátással a legjobb barátját, akár egy sajtos makarónis vacsora kellős közepén is. – Mr. Garvey – szólalt meg Aimee. – Azt hiszem, ideje, hogy valami lakbért fizessek. – Lakbért? – Jill apja felnevetett, mintha élvezné, hogy ugratják. Elég jó kedve volt az utóbbi hetekben, amióta visszajött Floridából. – Ez nevetséges. – Komolyan gondolom. – Aimee teljesen komolynak látszott. – Maga igazán nagyvonalú volt velem. Kezdem potyázónak érezni magam, tudja? – Nem potyázol. Vendég vagy. – Hosszúúú ideje lakom itt. – Várt, hogy a férfi ellenkezhessen. – Biztosra veszem, hogy már betegek tőlem. – Ne butáskodj. Élvezzük a társaságodat. Aimee a homlokát ráncolta, mintha Kevin kedvessége csak megnehezítette volna a dolgokat. – Nem csak alszom itt, hanem eszem a kajájukat, használom a mosó- és szárítógépüket, nézem a kábeltévéjüket. Biztosan van más is. Internet, gondolta Jill . Fűtés és áram, tamponok, smink, sampon és hajbalzsam, meg fogpaszta, a fehérneműim… – Tényleg rendben van. – Kevin Jillre pillantott, mintha azon töprengene, különvéleménye van-e a lányának. – Így van? – Tökéletesen – mondta Jill. – Jó móka. És ő is komolyan gondolta, annak ellenére, hogy alkalmanként panaszkodott Aimee véget érni nem akaró ott-tartózkodása miatt. Tény, hogy ősszel akadtak bizonytalan időszakok, de az elmúlt egy-két hónapban javultak a dolgok. A karácsony tényleg szép volt, és remek újévi bulit csaptak, amíg az apja üdült. Az azóta eltelt hetekben Jill gondot csinált belőle, hogy biztosítsa

függetlenségét Aimee-tól, nem járt el minden este, komolyan igyekezett a tanulással, és kicsivel több időt töltött az apjával. Úgy festett, hogy végül olyan egyensúlyt alakítottak ki, amellyel mindenki el tudott boldogulni. – Sosem fizettem korábban lakbért – mondta Aimee –, tehát fogalmam sincs róla, mennyi lenne a megfelelő összeg, különösen egy ilyen szép házban. De gyanítom, hogy ezt a háziúr dönti el, ugye? Jill apja fintorgott a háziúr szó hallatán. – Ne légy nevetséges – mondta. – Középiskolás diák vagy. Hogyan fizetnél lakbért? – Az a másik, amit el akartam mondani. – Aimee hirtelen elbizonytalanodott. – Azt hiszem, végeztem az iskolával. – Tessék? Jill meglepve látta, hogy Aimee elpirult, mert Aimee sosem szokott elpirulni. – Kimaradok – közölte. – Miért csinálnád? – kérdezte Kevin. – Néhány hónap múlva érettségizel. – Maga nem látta az ellenőrzőmet – felelte Aimee. – Az előző félévben mindenből megbuktam, még tesiből is. Ha érettségizni akarok, jövőre vissza kell mennem, és inkább lelőném magam, minthogy ötödikes vénség legyek. – Támogatást kérőn Jillhez fordult. – Gyerünk, mondd el, milyen balfasz vagyok. – Ez igaz – helyeselt Jill. – Még arra sem emlékszik, hogyan kell kinyitni az öltözőszekrényét. – Na nézd már, ki beszél – szólt az apja. – Ebben a félévben jobb leszek – fogadkozott Jill, s arra gondolt, mennyivel könnyebb lesz ennek nekifogni, ha Aimee eltűnik a képből. Nem mennek minden reggel együtt az iskolába, nem rúgnak be a szupermarket mögött, vagy nem szöknek ki kétórás ebédre. Ismét magam lehetek, gondolta. Visszanövesztem a hajamat, elkezdek megint eljárkálni a régi barátaimmal… – Egyébként – tette hozzá Aimee –, kaptam munkát. Emlékszel Derekre a joghurtboltból? Ő vezet a Stonewood Plazában egy új Applebee’s üzletet. Felszolgálóként alkalmaz. Teljes munkaidőben, a jövő héten kezdek. Az egyenruha ronda, de elég jó lesz a borravaló. – Derek? – Jill nem próbálta leplezni az undorát. – Azt hittem, utálod. A régi főnökük egy tetű volt, egy harmincas éveinek közepén járó házas ember – a kulcstartója egy folyadékkristályos kocka volt, amelyen csecsemő kisfiának a képei villództak –, aki szívesen

vásárolt alkoholt kiskorú lány alkalmazottainak, és sok puhatolózó kérdést tett fel a szexuális életükről. Használtál valaha vibrátort? – kérdezte váratlanul egy este Jilltől. Lefogadom, hogy tetszene. Még azt is fölajánlotta, hogy vesz neki egyet, csak azért, mert Jill olyan kedvesen néz ki. – Nem utálom. – Aimee ivott egy korty vizet, majd eltúlzottan nagyot sóhajtott megkönnyebbülésében. – Istenem, alig várom, hogy kikerüljek az iskolából. Minden alkalommal nyomott leszek, amikor végigmegyek a folyosón. Az a sok parádézó seggfej. – Tudod, mit? – mondta az apa. – Azok valamennyien elmennek az Applebee’shez, és neked kedvesnek kell lenned hozzájuk. – Na és? Megfizetnek érte. És tudja, mi a legjobb az egészben? – Aimee várt, és büszkén vigyorgott. – Mindennap olyan későn fekszem le, ahogy akarok. Nincs több macskajajos ébredés hajnalban. Igazán értékelném, ha halkan lennétek reggelente. – Ha, ha – reagált Jill, s próbált elhessegetni egy hirtelen jött nyugtalanító víziót a házról, miután Aimee otthagyja az iskolát, és a konyhában egy szál pólóban és bugyiban járkál, az apja pedig az asztal mellől bámulja, ahogy a dobozból narancslét iszik; mindennap várható, hogy katasztrófa történjen. Igazán örült, hogy az apjának egy korban hozzáillő új barátnője van, még ha kicsit kíséreties is. – Ide figyelj! – A férfi komolyan aggódni látszott, mintha Aimee a saját lánya volna. – Tényleg azt hiszem, újból át kellene gondolnod. Túl okos vagy hozzá, hogy otthagyd az iskolát. Aimee lassan fújta ki a levegőt, mintha kezdené elveszíteni a türelmét. – Mr. Garvey – mondta –, ha ez magának kényelmetlen, gyanítom, találok valami más helyet, ahol lakhatok. – Nem arról van szó, hol laksz. Csak nem akarom, hogy olcsón eladd magad. – Értem. És hálás vagyok érte. De maga nem fogja megváltoztatni a döntésemet. – Rendben. – A férfi behunyta a szemét, három ujjhegyével megmasszírozta a homlokát, ahogy fejfájáskor szokta. – Ehhez mit szólsz? Egy-két hónap múlva, amikor már egy ideje dolgozol, leülhetünk, és megbeszéljük a lakbér ügyét. Időközben a vendégünk vagy, és mindenki boldog, jó? – Jól hangzik. – Aimee mosolygott, mintha pont ebben a végkifejletben reménykedett volna. – Szeretem, amikor mindenki boldog. *** LAURIE nem tudott aludni. A harmadik éjszakáját töltötte az

előőrsben, és az átmenet nem volt olyan sima, mint remélte. Részben azért, mert huszonhárom évi házasság és kilenchavi kommunában élés után idegen volt számára egyedül lakni egy szobában. Már elszokott az egyedülléttől, ahogy egyedül feküdni egy kényelmes matracon olyan érzés volt, mint vég nélkül a világűrben hánykolódni. Hiányzott neki Meg, hiányoztak az elalvás előtti álmos beszélgetések, a tehermentesítés iskolás lányos bajtársiassága. Néhány éjszaka órákig fent maradtak, két lágy hang váltogatta egymást, véletlenszerűen elevenítették fel életük történeteit. Eleinte Laurie jóhiszeműen igyekezett azokat Meg betanítása körüli témákra szorítani, elbátortalanítani az üres fecsegést és a nosztalgikus locsogást, de a beszélgetés mintha a saját feje után ment volna. Igazság szerint élvezte az elkalandozó témákat, ahogy Meg is élvezte. Megbocsátotta a gyengeségét, emlékeztetve magát rá, hogy ez átmeneti állapot, elég hamar eljön az avatás napja, és szükségszerűen fel kell vennie a némaság és az önfegyelem életrendjét. És most itt van, ezzel próbálkozik, Meg pedig a szomszéd szobában, olyan közel, hogy képtelenségnek és szinte kegyetlenségnek tűnt az, hogy nem tud beszélni vele. Minden körülmények között nehéz az egyedüllét, de még nehezebb, ha az ember tudja, hogy nem muszáj, ha mindössze csak annyit kell tennie, hogy lerúgja a takarót, és lábujjhegyen végigmegy a folyosón. Mert semmi kétsége – szemernyi sem –, hogy Meg abban a pillanatban ébren van, ugyanilyen gondolatok járnak a fejében, ugyanilyen kísértésnek áll ellen. Egyszerű lett volna jól viselkedni a központban, ahol annyian vannak körülöttük, olyan sok tekintet figyeli. Az előőrsben nem volt senki, aki megakadályozhatta volna, amit akarnak, még csak észre sem vette volna senki, Gus és Julian kivételével, és azok a fickók nem voltak olyan helyzetben, hogy kritizálják őket. Ők laktak a földszinti nagy lakosztályban – hatalmas ágy és vízforgatós fürdőkád a mellette lévő fürdőszobában –, s Laurie néha arra gondolt, késő éjjel hallja a hangjukat, beszéd foszlányai szálltak a csöndes házban, de elhalkultak, mielőtt a füléhez értek volna. Miről beszélgetnek? – tűnődött. – Rólunk beszélgetnek? Nem neheztelt volna rájuk, ha így lett volna. Ha Meggel együtt volnának, bizonyára Gusról és Julianról beszélgettek volna. Nem azért, hogy panaszkodjanak – nemigen akadt okuk panaszkodni –, hanem kicserélni benyomásaikat, ahogy szokás, amikor új emberek lépnek be az életedbe, és nem tudod biztosra, hová tedd őket. Helyes srácoknak látszanak, gondolta, bár talán kicsit túl önteltek. Talán kicsit főnökösködők is, de Laurie gyanúja szerint ez a viselkedésük a körülmények alakulása miatt volt így, nem jellemhibából. Laurie és Meg érkezése előtt csaknem egy hónapon

át ők lakták egyedül az előőrs 17-et, és természetesen kezdték a sajátjuknak tekinteni a helyet, és feltételezték, hogy az új jövevények kötelesek lesznek alkalmazkodni az általuk kialakított szabályokhoz. Laurie elvi alapon nem tartotta tisztességesnek – a BM egyenlőségre, nem pedig rangsorra épült –, de úgy gondolta, vár egy kicsit, mielőtt ügyet csinál a döntéshozatali folyamatból. Egyébként a házi szabályok nem voltak olyan terhesek. Az egyetlen, amelyik Laurie-nak személyes kellemetlenséget okozott, az a szobára vonatkozó dohányzási tilalom volt – a napot szerette egy ágyban elszívott cigarettával kezdeni –, de nem állt szándékában, hogy megpróbáljon változtatni rajta. Ezt a tilalmat azért vezették be, hogy megóvják Gust, aki súlyos asztmával kínlódott. Gyakran nehezen lélegzett, és éppen az előző nap ebéd közben teljes erővel rontott rá egy roham, pánikba esett arccal pattant föl az asztaltól, nagyokat nyelt és lihegett, mintha most mentették volna ki egy úszómedence fenekéről. Julian berohant a szobájukba, hogy inhalátort hozzon, s utána percekig dörgölte Gus hátát, amíg nagyjából helyreállt a légzése. Borzalmas volt végignézni, és ha Laurie-nak a hátsó verandán kell dohányoznia, hogy a férfi némi könnyebbséghez jusson, ezt az áldozatot kész volt meghozni. Valójában hálás volt az önmegtartóztatás gyakorlásának minden lehetőségéért, mert ilyenből kevés akadt az előőrsben. Itt sokkal egyszerűbb volt az élet, mint a központban. Rengeteg ennivalójuk volt, még ha nem túl finomak is – többnyire tészta és bab meg zöldségkonzervek –, és a termosztát kulturáltan tizenhét fokra volt beállítva. Akkor fekhettek le, amikor kedvet éreztek rá, addig alhattak, ameddig jólesett. Ami a munkát illeti, maguk osztották be az idejüket, és ők töltötték ki saját jelentéseiket. Már-már zavaróan kellemes volt, s ez volt az egyik ok, amiért olyan keservesen igyekezett távol tartani magát Megtől, hogy ne essen vissza a barátság könnyű életrendjébe. Elég rossz volt melegben és jóllakottnak lenni, és szabadon cselekedni a kedve szerint. Mindezek tetejébe még boldog is vagy, ha éjjelenként akad egy jó barát, aki társaságot biztosít, de akkor mi értelme a BM-ben lenni? Miért nem megy akkor vissza a Lovell Terrace-i nagy házba, csatlakozik a férjéhez és a lányához, hord ismét szép ruhákat, újítja meg tagságát a Mapleton Fitness Clubban, éri utol magát az elszalasztott tévéműsorokkal, díszíti újra a nappalit, főz érdekes ételeket a szezon terményeiből, úgy, mintha jó volna az élet, és nem tört volna szét a világ? Végül is még nem késő. – MÁR JÓ IDEJE velünk van – mondta múlt heti találkozójuk végén Patti Levin. – Azt hiszem, ideje hivatalossá tenni, nem gondolja? A borítékban, amelyet Laurie kezébe nyomott, egyetlen

papírlap volt, egy közös válókereset. Laurie kitöltötte az üres helyeket, beikszelte a szükséges négyzeteket, és aláírta az A jelű kérelmezőnél. Mindössze annyi teendője maradt, hogy elvigye a formanyomtatványt Kevinnek, és írassa alá vele a B kérelmezőnél. Nem volt oka azt hinni, hogy Kevin megtagadja. Hogyan tehetné? A házasságuknak vége – a „visszafordíthatatlan összeomlásnak” nevezett állapotban kínlódott –, s ezt mindketten tudták. A kereset jogi formaság, a nyilvánvaló bürokratikus kinyilvánítása. Akkor mi a gond? Miért fekszik a boríték még mindig a toalettasztalon, miért nyomasztja annyira, hogy akár ragyogóan világíthatna is a sötétben? Laurie nem volt naiv. Értette, hogy a BM-nek pénzre van szüksége a túléléshez. Nem lehet ilyen nagy és becsvágyó szervezetet működtetni komoly kiadások nélkül – annyi embernek van szüksége élelemre, lakásra és orvosi ellátásra. Új ingatlanokat kellett megszerezni, a régieket karban kellett tartani. Cigaretta. Járművek. Számítógépek, jogi tanácsok, a közvélemény elérése. Szappan, vécépapír, akármi. Szép summára rúg. A tagoktól természetesen elvárták, hogy lehetőségeikhez mérten járuljanak hozzá. Ha mindössze havi társadalombiztosítási csekked volt, akkor azt adtad. Ha világi dolgaid összértéke egy rossz kipufogójú rozsdás Oldsmobile volt, a BM azt is használni tudta. És ha elég szerencsés voltál, hogy sikeres üzletemberhez mentél feleségül, miért ne bontanád fel azt a szövetséget, és miért ne adományoznád a részedet az ügy előlendítésére? Na, miért nem? Nem volt igazán biztos benne, mennyi pénzről van szó – azt az ügyvédek nyilván kiszámolták. Egyedül a ház megér körülbelül egymilliót – egy egész hatot fizettek érte, de az öt éve volt, a piac összeomlása előtt –, és a különféle nyugdíj- és befektetési számlák legalább ugyanennyit érhetnek. Bármekkora is a végösszeg, ennek ötven százaléka komoly pénz lesz, elég tekintélyes ahhoz, hogy Kevin elgondolkozhasson a ház eladásán, hogy eleget tegyen kötelezettségének. Laurie ki akarta venni a részét a BM érdekében, ezt komolyan akarta. De annak gondolata, hogy odamenjen, becsöngessen, és elkérje Kevintől mindannak a felét, aminek hátat fordított, szégyenérzettel töltötte el. Csatlakozott a BM-hez, mert nem volt más választása, mert egyedül ez az út látszott számára értelmesnek. A folyamatban elvesztette a családját, a barátait, helyét a közösségben, a pénzért megvehető minden kényelmet és biztonságot. Az ő döntése volt, és nem sajnálta. De Kevin és Jill is

drága árat fizetett, és viszonzásként semmit sem kaptak. Kapzsiságnak – és helytelennek – tűnt hirtelen felbukkanni az ajtajukban kinyújtott kézzel, még ennél is többet kérve. BIZONYÁRA ELSZUNNYADT, mert amikor felriadt, valamilyen mozgást érzékelt a közelében. – Laurie? – suttogta Meg. Pongyolája kísértetiesen sugárzott az ajtóban. – Ébren vagy? – Valami baj van? – Nem hallod? Laurie fülelt. Úgy gondolta, fojtott hangot hall, lágy, ütemes kopogást. – Mi az? – Az én szobámban hangosabb – magyarázta Meg. Laurie lehajtotta a fejét, a hidegben csupasz karjával átölelte magát, s Meg után ment a folyosón a másik hálószobába. A háznak azon az oldalán világosabb volt, a Parker Road utcai lámpájának fénye beszűrődött. Meg leguggolt egy régimódi radiátor előtt, egy vaskos ezüstholmi olyan karmos lábon, mint egy régi fürdőkád, s maga mellé intette Laurie-t. – Közvetlenül fölöttük vagyok – mondta Meg. Laurie lehajtotta a fejét, a fülét közel tette a fémhez, hogy érezte a belőle áradó gyenge meleget. – Hosszú ideje tart. A hang most tisztábban hallatszott, mintha rádiót hallgatna. A kopogás most már nem volt tompa vagy rejtélyes. Egyértelmű ütődés, fejtámla verődött a falnak, aláfestésként a rugók tiltakozása hallatszott. Hangokat is hallott, egy rekedt és monoton hangot – ez csak azt hajtogatta újra meg újra, hogy basszál –, a másik, magasabb hang változatosabb szótárral szólt – Ó és Istenem és Jézus és kérlek. Laurie nem volt benne biztos, melyik hang Juliané és melyik Gusé, de örömmel hallotta, hogy egyik sem küszködött levegőhiánnyal. – Hogyan fogok így aludni? – érdeklődött Meg. Laurie nem vette rá magát, hogy beszéljen. Tudta, azt várják tőle, hogy botrányt csapjon, vagy legalábbis felháborodjon a hallottakon – a BM nem engedte a tagjai közötti szexet, akár melegek, akár heterók –, de abban a pillanatban semmi egyebet nem érzett, csak zavaros meglepettséget, és egy kicsivel több érdeklődést, mint amennyit szívesen beismert volna. – Mit csináljunk? – folytatta Meg. – Jelentenünk kell őket? Laurie-nak szüksége volt az akaraterejére, hogy ellépjen a radiátortól. Meghez fordult, a sötétben csak néhány centire volt egymástól az arcuk. – Nem a mi dolgunk – mondta. – De…

Laurie megfogta Meg csuklóját, és segítette felállni. – Kapd fel a párnád – mondta. – Ma éjjel a szobámban alhatsz. MEZÍTLÁB ÉS ÁLLAPOTOSAN TOM FELVETTE a Terrence Falktól kölcsönkért sídzsekit, vigyázva, hogy a szakálla ne akadjon be az egészen az álláig felhúzott cipzárba. Jó párszor beakadt, és a kiszabadítása pokolian fájt. – Hová mész? – kérdezte a kanapéról Christine. – A Harvard Square-re. – A kabátja zsebéből egy kasmírsapkát húzott elő, és a fejére igazította. – Akarsz jönni? A lány végignézett pizsamáján – tűpettyes nadrág és feszes, szürke felső fedte bőségesen domborodó hasát –, mintha az önmagában válasz volna. – Átöltözhetsz – mondta a lánynak. – Nem sietek. Christine csücsörített, csábította az ajánlat. Egy hónapja voltak Cambridge-ben, és csak néhányszor járt a házon kívül – egyszer orvosnál volt, kétszer pedig vásárolni ment Marcella Falkkal. Sosem panaszkodott emiatt, de Tom úgy gondolta, kicsit nyilván bezártsági érzése lehet. – Nem tudom. – A lány idegesen pislogott a konyha felé, ahol Marcella süteményt készített. – Valószínűleg nem kellene. Falkék sosem mondták egyenesen, hogy nem szabad egyedül elhagynia a házat – nem főnökösködtek így –, de naponta bátortalanították el. Egyszerűen nem érte meg kockáztatni – elcsúszhat a jégen, megfázhat, vagy felhívhatja magára a rendőrség figyelmét –, különösen most, hogy egy olyan terhesség harmadik harmadában járt, amelynek jelentőségét nem lehet túlértékelni. És ez nem csak a személyes véleményük volt – az ügyvédje révén közvetlen kapcsolatban álltak Mr. Gilchresttel, ő pedig tudatni akarta a lánnyal, mennyire aggódik a biztonságáért, valamint a még meg nem született gyermekének egészségéért és jólétéért. Azt akarja, hogy ne izgulj emiatt, mondták neki. Azt akarja, hogy jó ételeket egyél és sokat pihenj. – Tízpercnyi séta – mondta Tom. – Jól bebugyolálhatod magad. Mielőtt Christine válaszolhatott volna, Marcella Falk viharzott be a konyhából, csíkos kötényt viselt, felfelé fordított tenyerén egy tál süteményt egyensúlyozott. – Mazsolás zabkeksz! – dalolta a heverőhöz közeledve. – Valakinek a kedvence! – Nyamm. – Christine a süteményért nyúlt és beleharapott. – Hm. Finom és meleg. Marcella letette a dohányzóasztalra

a tálat. Ahogy fölegyenesedett, az arcán színlelt meglepetéssel nézett Tomra, mintha nem tudta volna, hogy ott van, és nem hallgatózott volna egész idő alatt. – Ó… – Rövid, sötét hajat hordott, szeme fürkésző, szikár alakja egy jógafüggő ötvenes nőé. – Elmész itthonról? – Csak sétálni. Christine is eljöhet. Marcella mindent megtett, hogy inkább érdeklődőnek, mint rémültnek látsszon. – Van valamire szükséged? – kérdezte kissé túl negédesen Christine-től. – Biztos, hogy Tom boldogan megszerzi neked. Christine megrázta a fejét. – Semmi sem kell. – Azt gondoltam, jólesne neki egy kis friss levegő – vetette fel Tom. Marcella értetlenül nézett, mintha a „friss levegő” ismeretlen fogalom volna. – Nyilván kinyithatnánk az ablakot – jelentette ki. – Az jó. – Christine látványosan ásított. – Kicsit elfáradtam. Valószínűleg szunyókálok egyet. – Remek! – Marcella arca megenyhült. – Fél három körül felébresztelek. Háromkor jön a személyi edződ a tornára. – Jól fog esni egy kis torna – ismerte el Christine. – Lassan kezdek elhízni. – Nevetséges – mondta neki Marcella. – Szép vagy. Ebben igaza van, gondolta Tom. Most, hogy fedél van a feje fölött, és rendesen eszik, Christine felszedett pár kilót, és napról napra csinosabb lett. Sugárzott az arca, a teste tetszetősen éretté vált. A melle még nem volt olyan nagy, de kerekebb és teltebb lett a korábbinál, s láttára Tom olykor hipnózisba esett. Tudatos erőfeszítésébe telt, hogy ne nyúljon oda és ne dörgölje meg a hasát, amikor a lány közelében volt, nem mintha a lány tiltakozott volna. Nem zavarta, ha Tom hozzáért. Néha el is kapta Tom kezét, és a tenyerét a baba fölé helyezte, hogy érezze a bensőjében zajló mozgást, ahogy a kis teremtmény lassan szaltózik, vakon úszkál a burkában. De teljesen más a lány engedélye nélkül simogatni, úgy bánni a testével, mintha az köztulajdon volna. Falkék folyton ezt művelték, behunyták a szemüket és turbékoltak a babának, mintha büszke nagyszülők volnának, és ezt Tom otrombának tartotta. Elindult az ajtó felé, legyűrte a kísértést, hogy kifelé menet felkapjon egy darab süteményt. – Biztos nem akarsz csizmát? – kérdezte tőle Marcella. – Terrence-nek biztosan van egy fölösleges párja. – Rendben vagyok így. – Érezd jól magad – szólt utána Christine. – Üdvözöld a nevemben is a hippiket.

NYIRKOS SZÜRKE DÉLUTÁN volt, de februárhoz képest nem különösebben hideg. Tom a Brattle-en keleti irányban indult, igyekezett nem gondolni Terrence Falk csizmájára. ha az cseppet is hasonlított a kabátjára, vagy szuperkönnyű, rejtélyesen forró kesztyűjére, amelyeket valószínűleg úgy terveztek, hogy ellenálljanak egy antarktiszi expedíció zordságának. Egy közönséges téli nap meg sem kottyanna egy olyan csizmának. Oda sem kell figyelni, hová megy az ember. De nem, csúfolódott önmagával, miközben ugróiskolaként szökellt az Appleton Street latyakos pocsolyái között. Keményen kell csinálnom. Legalább rajta volt papucsa. A New England-i mezítlábasoknak ezt volt szabad hordaniuk, amikor hó födte a talajt. Sem csizma, sem cipő, sem surranó, még szandál sem – csak egyszerű gumipapucs, ami a semminél jobb, de nem sokkal. Nemrég látott néhány alakot, aki nejlonzacskót húzott a papucsra, és a boka körül gumikarika tartotta – de ezt a módosítást a Harvard Streeten megvetéssel fogadták. Kaliforniában gyakran mondják, hogy a csupasz láb idővel megkeményedik, és „olyan jó lesz, mint a cipő”, de Bostonban ezt senki sem hitte el, legalábbis nem a tél közepén. Néhány hónap után az ember talpa megkérgesedik, annyi igaz, de a lábujjak sosem szoknak hozzá a hideghez. És nem számít, mi egyebet veszel föl – ha elfagy a lábad, a többi részed is nyomorultul érzi magát. De értelmetlen volt panaszkodni, mert Tom szenvedése e téren saját magára kiszabott és teljesen fölösleges dolog volt. Teljesítette küldetését, Christine-t épségben leszállította kényelmes új otthonába, a nemes lelkű házaspárhoz, amelynek tagjai megígérték, hogy mindaddig gondját viselik, amíg Mr. Gilchrest megoldja jogi nehézségeit. Semmi sem akadályozhatja meg Tomot abban, hogy ledörzsölje magáról a céltáblát, cipőt húzzon, és a saját életét kezdje élni. De valamilyen okból képtelen volt rá. Christine nem habozott. Azon az éjszakán, amikor megérkeztek Falkékhoz, vacsora után rögtön eltűnt a fürdőszobában, és hosszú, forró zuhanyt vett. Amikor előkerült, tiszta volt a homloka, arca rózsaszínű és nagyon megkönnyebbült,

mintha az út emléke rossz álom lett volna, amelyet boldogan lemosott magáról. Azóta a – Fayerweather Streeten látványosan felújított viktoriánus – házban lustálkodott tiszta pamut kismamaruhában. Kísérletképpen Falkék megpróbálkoztak egy házhoz hívható koreai pedikűrössel, s Christine-nel arcvédő maszkot vetettek fel, hogy megóvja magát és a babát az esetleges káros füstöktől. Eljárt hozzá egy masszőr is, egy szájhigiéniával foglalkozó szakember, egy táplálkozási szakértő és egy ápolónő-bába, aki majd segédkezik a mindenki reményei szerinti otthon szülésben. E szakemberek valamennyien odaadó Szent Wayne-hívők voltak, és mindannyian királyi fenségként bántak Christine-nel, mintha ritka kiváltság volna a lábkörmeit fényezni, vagy eltávolítani fogköveit. Terrence és Marcella volt a leghajbókolóbb; gyakorlatilag Christine lába előtt térdeltek, amikor belépett a házukba, mélyen meghajoltak, hogy a homlokuk a földet érte. Christine örült a nagy figyelemnek, boldogan vette fel ismét a Négyes Számú Feleségnek, a Különlegesnek, a Mr. Gilchrest Kiválasztott Edényének életét. Tomnak más volt a helyzete. Ezen igazhitűek körül lenni minden korábbinál világosabbá tette számára, hogy ő már nem tartozik közéjük, hogy nem maradt korábbi énjéből semmi, amit visszakövetelhetne. Életének Szent Wayne-nel kapcsolatos része véget ért, s a következő szakasz még nem kezdődött el, és a leghalványabb jele sem volt annak, mi lesz az. Csupán a színlelt mezítlábas személyiség maradt az egyedüli azonossága. De ennél többről volt szó. Boldog volt útközben, boldogabb, mint azt akkor felismerte. Az utazás hosszú és alkalmanként szívfacsaró volt – Chicagóban késsel támadták meg őket, Nyugat-Pennsylvaniában egy hóviharban kis híján megfagytak –, de most, hogy annak vége, hiányzott neki az izgalom és a Christine-nel megosztott közelség. Jó csapatot alkottak, jó barátok és titkos ügynökök voltak, improvizáltak a kontinensen átvezető útjukon, kreatívan bántak el az útjukba került mindenféle akadállyal. Az általuk választott álca jobban bevált, mint képzelték. Bármerre mentek, találkoztak helybeli mezítlábasokkal, és családtagként bántak velük, ennivalót és fuvart kaptak, s gyakran alvóhelyhez is jutottak. Christine megbetegedett Harrisburgben, s végül három hetet a csoport lerobbant házában töltöttek az állam fővárosának közelében, a kommuna fazekából rizst és babot ettek, együtt aludtak a konyhapadlón. Nem váltak szeretőkké, de volt pár eset, amikor közel jártak hozzá; reggelek, amikor egymás karjában ébredtek föl, és pár percbe beletelt, amíg rájöttek, miért volt ez rossz dolog. Az úton alig beszéltek Mr. Gilchrestről. Ahogy múltak a hetek, elvonttá vált, egyre ködösebb alakká a múltból. Akadtak napok,

amikor Tom teljesen elfeledkezett róla, amikor nem tudott másként gondolni Christine-re, mint a saját barátnőjére, és a babára, mint a saját gyerekére. Hagyta, hogy azt képzelje, hogy hárman családot alkotnak, hogy hamarosan letelepednek, és együtt építik életüket. Rajtam múlik, mondta magának. Nekem kell gondoskodnom róluk. Falkéknál azonban ez a képzelgés elhalt a kényszeredettségben. Mr. Gilchrest mindenütt jelen volt, nem lehetett nem tudomást venni róla, pláne elfelejteni. Minden szobában ott volt a fényképe, köztük egy óriási kép a nagy lakosztály mennyezetére erősítve, közvetlenül Christine ágya fölött, hogy elsőként az ő arcát pillantsa meg, amikor reggel kinyitja a szemét. Bármerre ment, Tom magán érezte a nagy ember mosolyát, amint kigúnyolja, eszébe juttatja, ki is a valódi apja. A legjobban azt a képet utálta, amelyik az alagsorban volt bekeretezve, a hálóhelyéül szolgáló, összecsukható ágy melletti falon, Szent Wayne egyik szabadtéri fellépésén készült a felvétel, egyik öklét diadalmasan fölemeli, az arca könnyekben ázik. Te faszfej, gondolta Tom elalvás előtti utolsó, ébredés utáni első gondolataként. Nem érdemled meg őt. Tudta, hogy ki kell jutnia abból a házból, minél messzebbre attól az arctól. De nem tudta rávenni magát a távozásra, hogy csak úgy otthagyja Christine-t Falkékra. Nem, ha ilyen messzire eljöttek együtt, amikor már csak tíz hétre van a szülés várható időpontja. Legfeljebb azt teheti meg, hogy kihúzza a baba érkezéséig, hasznossá teszi magát, ahogy tudja. A MANDRAKE alagsori kávézó volt a Mount Auburn Streeten, s az volt a Harvard Square-i mezítlábasok egyik fő találkahelye. Hasonlóan a haighti Elmore’shoz, ezt is a mozgalomhoz tartozó emberek üzemeltették, és a jelek szerint élénk forgalmat bonyolítottak le, nem csak gyógyteákból és teljes kiőrlésű fánkokból, de fűből, gombákból és savból is, legalábbis ha tudtad, ki a megfelelő ember, akihez fordulj, és mi a rendelés helyes módja. Tom kapott egy chai latte-t a pult mögötti egyik belőtt sráctól – a személyzet NINCS CIPŐD? SZERETÜNK! feliratú inget hordott –, aztán végignézett a zsúfolt helyiségben egy ülőhelyet keresve. Az asztalok többségét a mezítlábasok foglalták el, de elszórva akadt köztük egy maroknyi átlagpolgár és nyomorgó tanár, kívülállók, akik vagy véletlenül tévedtek be, vagy élvezték a nosztalgikus kapcsolatot, amely a Greatful Dead zenéje, a kipingált arcok és mosdatlan testek közelségéből fakadt.

A hátsó sarokból, az asztala mellől Eggy integetett Tomnak – kopasz fejét képtelenség volt eltéveszteni a bozontos üstökű emberek tengerében –, ahol egy maratoni backgammonpartiba merült Kermittel, a Tom által ismert legrégebbi mezítlábassal. Egy Tom korabeli ismeretlen szőke lány volt az egyedüli néző. – Hé, Északi Arc! – kiáltott oda Eggy. – Lőttél rénszarvast? Tom felmutatta neki az ujját, miközben odahúzott egy széket. Sokat ugratták a Terrence Falktól kölcsönzött téli cuccokért, ami lényegesen jobb volt a vendégek többsége által viselt holmiknál. Kermit a folyton részegek zavaros elragadtatásával nézett Tomra. Hosszú, zsíros, sárgás haja volt, amibe szívesen túrt bele ujjaival, amikor mélyen elgondolkozott. A szóbeszéd szerint korábban angolt tanított a bostoni egyetemen. – Tudod, hogyan kellene téged hívnunk? – kérdezte. – Jack Londonnak. A gúnynevek osztogatása komoly dolog volt a Mandrake-ben. A néhány hét alatt, amióta ott lógott, Tomot elnevezték már Friscónak, Őexcellenciájának, és legutóbb Északi Arcnak. Előbb-utóbb, gondolta, valamelyik ráragad. – Jack London. – Egy mormogva mondta ki a nevet, a nyelvével ízlelgette. – Tetszik. – Olvastam tőle egy történetet – mondta a lány. Alkalmazottnak látszott, kerek arcú és egészséges, homlokán a legnagyobb célkörrel, amivel Tom valaha találkozott, söralátét méretű zöld-fehér örvény. – A középiskolai angolórán. Ez a pasas az Északi-sarkon tüzet próbál gyújtani, hogy ki ne hűljön a teste, de kialszik a tűz. És akkor megfagynak az ujjai, és teljesen beszarik. – Ember a természet ellen – bólintott Eggy bölcsen. – Az örök konfliktus. – Valójában két változata van ennek a történetnek – mutatott rá Kermit. – Az elsőben a fickó életben marad, túléli. – Akkor minek írta a másodikat? – kérdezte a lány. – Tényleg, miért? – nevetett sötéten Kermit. – Mert az első változat hülyeség volt, azért. Jack London a szíve mélyén tudta, hogy sosem tudunk tüzet rakni. Nem, amikor igazán szükségünk van rá. – Tudod, mi a durva? – kérdezte vidáman a lány. – A pasas meg akarta ölni a kutyáját, felvágni a hasát, hogy a zsigereiben melegítse meg a kezét. De mire megpróbálkozott ezzel, a kést sem tudta a kezében tartani. – Kérlek. – Egy kicsit undorodva nézett. – Lehetne nem beszélni róla? – Miért nem? – tudakolta a lány. – Kutyakedvelő – magyarázta Kermit. – Nem mesélt neked Quincyről? – Csak múlt éjszaka ismerkedtem meg vele. – Eggy mérgesnek

hangzott. – Mit gondolsz, megismerkedem valakivel, és azonnal a kutyámról kezdek neki locsogni? Kermit derűs pillantást vetett Tom felé, aki túlságosan is jól tudta, hogy Eggy gyakran beszél Quincyről, a kilencvenkilós szelindekről, amelyik a Hirtelen Eltávozás után elkóborolt, és azóta nem látták. Tárca helyett Eggy egy kis albummal járt, amelyben képek tucatja volt a nagy kutyáról, gyakran egy magas, mosolytalan, lenyalt hajú nő társaságában. Ez Emily volt, Eggy eltávozott menyasszonya, a kormány Kennedy Iskolájának egykori végzős hallgatója. Eggy nem beszélt túl sokat róla. Kermit a kockáért nyúlt. – Én jövök, ugye? – Aha. – Egy a középső oszlopban lévő fehér pontra mutatott. – Most ejtettem foglyul ezt a fickót. – Megint? – Kermit piásnak látszott. – Tanúsíthatnál egy kis irgalmasságot, tudod? – Miről beszélsz? Miért kellene könyörületesnek lennem? Ez olyan, mintha azt mondanád egy futballjátékosnak, hogy ne szereljen le valakit a másik csapatból, mert nála van a labda. – Nincs olyan törvény, amelyik kimondaná, hogy le kell valakit szerelned. – Nincs, de szar játékos lennél, ha nem csinálnád. – Talált, értettem. – Kermit megrázta a kockát. – De ne vegyük ki az egyenletből a szabad akaratot. Tom a szemét forgatta. Az általa ismert mezítlábasok a különféle városokban különféle játékokat űztek – San Franciscóban Monopolyt, Harrisburgben römit, Bostonban backgammont –, de mindegy, mit játszottak, az akció fagyos tempóban bontakozott ki, fölösleges viták és homályos filozófiai kitérők szakították meg minden körben. Többnyire menet közben véget ért a játék, mondván, hogy unalmas. – Egyébként Lucy vagyok – mondta Tomnak a lány. – De ezek a srácok Jajnak hívnak. – Jaj? – kérdezte Tom. – És az honnan jön? Eggy felnézett a tábláról. Drótkeretes kerek szemüveget hordott simára borotvált fejéhez, ami szerzetesi külsőt kölcsönzött neki. – Egyike volt az önostorozó eredeti harvardiaknak. Tudsz róla? Tom bólintott. Régebben látott az interneten egy videót, amelyen főiskolás srácok vonultak végig a Harvard udvarán fürdőruhában, házi készítésű ostorokkal és korbácsokkal sanyargatták a húsukat; a korbácsok némelyikének végére szögeket erősítettek. Utána a srácok leültek a fűre, és kenőccsel kenték be egymás hátát. Azt mondták, a fájdalomtól megtisztulva érzik magukat, átmenetileg lemosták magukról bűnösségüket. – Hű. – Tom kicsit közelebbről szemügyre vette Jajt. Halványkék pamutkardigánt viselt, amely frissen mosottnak látszott. Arckifejezése tiszta, haja finom és lágy, mintha még volna

hozzáférése a zuhanyozáshoz és étrendhez. – Az elég kemény. – Látnod kellene a sebhelyeit – mondta csodálattal Eggy. – A háta olyan, mint egy helyrajzi térkép. – Láttalak egyszer benneteket, őrülteket – mondta a lánynak Kermit. – Az Au Bon Pain előtt üldögéltem, s hirtelen azt vettem észre, hogy tucatnyi srác felsorakozott a járdán, mint egy énekkar, elkiáltották vizsgaeredményeiket, és a szart is kikorbácsolták egymásból. Hét húsz, gyenge olvasás! Puff! Hét nyolcvan matekból! Puff! Hat kilencven írásból! Puff! Jaj elpirult. – Ezt az elején csináltuk, de aztán kezdtük személyessé tenni. Valaki elkiáltja: Vezérszólam a zsoltáréneklésben!, a következő azt mondja: Kongresszusi oldal! vagy Lampoon Staff! Nekem igazán hosszú jutott: Két sportágban válogatott iskolai sportoló! – Nevetett az emlékezéstől. – Ez a fickó, aki többször is eljött, azt szokta kiabálni, micsoda egy hím ő, és hogy milyen büszke a pénisze méretére. Húsz centi! Lemértem! Képeket is ragasztottam ki a hirdetőtáblára! – Kibaszott harvardi srácok – szólalt meg Eggy. – Mindig dicsekszenek valamivel. – Ez igaz – ismerte el Jaj. – Az egész ötlet arra épült, hogy a túlzott büszkeség és önzés bűnéért vezeklünk, de még ebben is versengtünk. Ez a srác, akit ismertem, folyton azt ordítozta, hogy Én vagyok minden idők legnagyobb seggfeje! – Az nagy kitüntetés – mondta Kermit. – Különösen a Harvardon. – Mennyi ideig tartottátok ezt fenn? – kérdezte Tom. – Pár hónapig – felelt a lány. – De hová juthatsz ilyesmivel? Sehová sem vezetett, tudod? Egy idő után a fájdalmat is meguntuk. – És mi történt? Egyszerűen elhajítottátok az ostoraitokat, és visszamentetek a suliba? – Kivetettek velünk egy évet. – Kicsit megvonta a vállát, mintha szóra sem volna érdemes. – Sokat hódeszkáztam. – De most már visszamentél? – Jogilag igen. De nem járok be igazán az órákra. – Megérintette a rajta lévő céltáblát. – Most ez sokkal jobban érdekel. Igazán jó dolognak látszik, tudod? Sokkal szociálisabb és intellektuálisabb ösztönzés. Azt hiszem, erre van szükségem. – Több szexre és kábítószerre is – tette hozzá önelégült mosollyal Eggy. – Határozottan több abból is. – Jaj kicsit zavartnak látszott. – A szüleim nem túl boldogok tőle. Különösen a szextől nem. – Sosem boldogok – mondta neki Kermit. – De ez része az egyezségnek. Ki kell szabadulnod azok közül a középosztálybeli

konvenciók közül. Találd meg a saját utadat. – Nehéz – mondta a lány. – A miénk tényleg szorosan összetartó család. – Nem viccel – tájékoztatta a többieket Eggy. – Tegnap este telefonáltak, amikor keféltünk, és ő fogadta a hívást. – Halló – szólt Kermit. – Hallottál már a hangpostáról? – Így egyeztünk meg – magyarázta Jaj. – Azt csinálhatok, amit akarok, amíg felveszem a telefonomat. Csak azt akarják tudni, hogy életben vagyok-e. Úgy érzem, ennyivel tartozom nekik. – Ez túlmegy azon. – Eggy őszintén dühösnek hangzott. – Fél órát beszéltek, nagy csavaros eszmefuttatás az erkölcsösségről, felelősségről és önbecsülésről. Kermit kíváncsian nézett. – Miközben keféltetek? – Igen – morgott Eggy. – Valóban izgató volt. – Megőrjítettek. – Jaj megint elvörösödött. – Még azt sem ismerik be, hogy az alkalmi szex egészségesebb önmagam bántalmazásánál. Állandóan megpróbáltak morális egyenlőségjelet tenni a kettő közé, ami annyira nevetséges. – Aztán – na, ehhez szóljatok hozzá – adott engem a telefonon. – Eggy úgy tett, mintha fejbe lőné magát. – Beszéltetett a szüleivel. Pucéran, kemény farokkal. Hihetetlen. – Beszélni akartak veled. – Igen, de én nem akartam velük beszélni. Mit gondolsz, hogyan éreztem magam, amikor sosem látott emberek faggatnak – mi az igazi nevem, mennyi idős vagyok, biztonságosan szexelek-e a kicsi lányukkal? Végül csak annyit mondtam: Nézzék, a maguk kicsi lánya egy hozzájáruló felnőtt, mire ők: Tudjuk, de még mindig a mi gyerekünk, és többet jelent nekünk a világon minden egyébnél. Mi a faszt kellett volna erre mondanom? – Csak a húgom miatt van – mondta neki Jaj. – Még mindig nem tették magukat túl rajta. Egyikünk sem. Senkinek sem kellett megkérdeznie, mi történt Jaj húgával. – Egyébként – folytatta elgyötörten Eggy –, mire letette a telefont, már elment a kedvem is a dugástól. És ahhoz sok kell, hogy elmenjen a kedvem a dugástól. Jaj ránézett. – Elég hamar túltetted magad rajta. – Nagyon meggyőző voltál. – Ó – mondta Kermit. – Szóval végül happy end volt. – Kettő, ami azt illeti. – Eggy önelégült képet vágott. – A lány igazi iskolai sportoló. Tomot ez nem lepte meg – a mezítlábas majmok mindig a szexuális képességeikkel hencegnek –, de csak sértve érezte magát Jaj nevében. Egy valamennyire is értelmes világban szóba sem állna Eggyvel, nemhogy lefeküdne vele. A lány nyilván megérezte a rokonszenvét, mert feléje fordult, arcán különös kifejezéssel. – Mi van veled? – kérdezte. – Kapcsolatban vagy

a családoddal? – Nem igazán. Egy ideje nem. – Veszekedtetek? – Csak úgy szétrebbentünk. – A szüleid tudják, hogy élsz és jól vagy? Tom nem volt benne biztos, hogy feleljen erre. – Valószínűleg adósuk vagyok egy e-maillel – dünnyögte. – Ki jön? – kérdezte Eggy Kermittől. Jaj elővette a telefonját, és az asztalon át odatolta. – Telefonálnod kellene – mondta. – Lefogadom, hogy szeretnének hallani felőled. A GRAPEFRUITNÁL VALENTIN-NAPRA NORA új ruhát vásárolt, és azonnal megbánta. Nem azért, mert nem nézett ki jól, egyáltalán nem ez volt a gond. Csinos volt a ruha – szürkéskék selyem-műselyem keveréke, ujjatlan, V nyakú, empire derékkal –, és tökéletesen illet rá a fogasról levéve. Még az öltözőhelyiség lehangoló fényében is látta, mennyire előnyösen fest, ahogy hangsúlyossá tette válla elegáns ívét, lába hosszúságát, a fénytelen anyag felhívta a figyelmet haja és szeme sötét voltára, irigylésre méltó arccsontjára, finom formájú állára. A szám, mondta magában. Nagyon szép szám van. (A lányának hajszálpontosan ugyanilyen szája volt, de inkább nem gondolt erre.) Könnyű volt elképzelni a külsejét ebben a ruhában, a feléje forduló fejeket, amint besétál az étterembe, az elégedettséget Kevin szemében, ahogy az asztal fölött csodálja őt. Az volt a gond, a könnyedség, amellyel hagyta, hogy az üdülés izgalma magával sodorja. Mert már megértette, hogy nem igazán sikerült, hogy hibázott, amikor viszonyt kezdett a férfival, és együtt töltött napjaik megszámláltattak – nem azért, amit ő vagy a férfi tett, hanem őmiatta, amiért ő az, aki, és mindaz, amire többé már nem képes. Tehát mi értelme van jónak nézni – valójában jobbnak, mint amihez joga lett volna – egy menő étteremben finom ételek fogyasztását, drága bor kortyolgatását, és megosztani valami dekadens desszertet, belekezdeni valamibe, ami valószínűleg ágyhoz vezet és könnyekben végződik? Miért kellene mindkettőjüket keresztülvinni ezen? Az a helyzet, hogy Kevin semmiféle figyelmeztető jelzést sem adott neki. Pár napja csak egyszerűen rárontott, amikor az ajtó felé ment. Csütörtökön nyolckor, mondta, mintha máris kőbe vésték volna. Írd be a naptáradba. Mit írjak be? Valentin-napot.

Két személyre foglaltam asztalt a Pamplemousse-ban. Fél nyolckor felveszlek. Olyan gyorsan történt, és olyan természetesnek érezte, hogy eszébe sem jutott ellenkezni. Hogyan tehette volna? Kevin volt az ő fiúja, legalábbis pillanatnyilag, és február közepén jártak. Persze, hogy elviszi vacsorázni. Viselj valami csinosat, mondta neki Kevin. EGÉSZ ÉLETÉBEN megszívta a Valentin-napot, még főiskolás korában, amikor a Nora által tisztelt sok ember is úgy kezelte, mint legfeljebb egy szexista viccet, a Hallmark régi szép napokat idéző tündérmeséjét, ahogy Ward szív formájú dobozban csokoládét hoz June-nak. Beszéljünk egyenesen, szokta ugratni Brian. Virágot adok neked, te meg szétteszed a lábad. Rendben van, felelte neki. Pontosan így megy ez. És a férfi is vette az üzenetet. Még Mr. Posztstrukturalista is hozott neki egy tucat rózsát, és elvitte egy olyan vacsorára, amilyent ő nem engedhet meg magának. És amikor hazaértek, ő tartotta magát az alkuhoz, a szokottnál kicsit lelkesebben és találékonyabban. Látod? – kérdezte a férfit. – Nem volt olyan rossz, ugye? Rendben volt, ismerte el a férfi. Gyanítom, hogy évi egy alkalom nem öl meg. Ahogy öregebb lett, Nora rájött, hogy nincs miért bocsánatot kérni. Csak az volt, aki. Szerette, ha elviszik borozni és vacsorázni, hogy különlegesnek érezze magát, szerette, ha a kézbesítő megjelent az irodában egy nagy csokorral és egy kedves kis üzenettel, és női munkatársai mondták neki, milyen szerencsés, hogy ilyen romantikus fiúja van, ilyen figyelmes a vőlegénye, ilyen gondos a férje. Ez egyike volt azoknak a dolgoknak, amelyeket értékelt Dougban: sosem okozott neki csalódást Valentin-napkor, sosem feledkezett meg a virágokról, sosem viselkedett úgy, hogy csak megjátssza magát. Élvezte, ha kibillenthette Norát az egyensúlyából, az egyik évben ékszerrel lepte meg, legközelebb egy hétvégével egy elegáns szállóban. Pezsgő és eper az ágyban, egy tiszteletére írott szonettel, egy otthon elkészített ínyencfalattal. Most megértette, hogy mindez csak a látszat kedvéért volt, hogy a férfi bizonyára kikászálódott az ágyból, amikor ő már elaludt, és gőzös e-maileket írt Kylie-nek vagy valami más nőnek, de ezt akkoriban nem tudta. Visszatekintve minden ajándék egy örökké tartó sorozat szép gesztusának látszott, olyan tiszteletadásnak, amelyet megérdemelt az őt szerető édes férfitól.

*** GYERTYA ÁLLT KÖZÖTTÜK, az imbolygó fényben Nora arca a szokottnál fiatalabbnak látszott, mintha a feszültség okozta ráncokat kitörölték volna a szeme és a szája sarkából. Kevin remélte, hogy a lágy fény neki is megteszi ugyanezt a szívességet, egy pillanatnyi betekintést enged Norának arra a csinos férfira, aki egykor volt, akivel az asszonynak sosem adatott meg találkozni. – Kellemes ez az étterem – mondta Kevin. – Tényleg életre való. Nora úgy nézett körül az étteremben, mintha először látná, vonakodó helyesléssel fogadta a rusztikus díszítést – a magas mennyezeten csupasz gerendák látszottak, harangformájú világítótestek függtek a durván gyalult asztalok fölött, deszkapadló és csupasz téglafalak látszottak. – Miért hívják grapefruitnak? – kérdezte. – Grapefruit? – Pamplemousse. Franciául grapefruit. – Tényleg? Nora felemelte az étlapot, rámutatott a borítón látható nagy sárga gömbre. Kevin hunyorogva nézett a képre. – Azt hittem, az a nap. – Ez egy grapefruit. – Hoppá. Nora tekintete elkalandozott a bárpult felé, ahol besétáló ünneplő tömeg verődött össze, várva, hogy megürüljön néhány asztal. Kevin nem értette, miért néznek ki mindannyian olyan boldognak. Utálta ezt, üres gyomorral ütni el az időt, nem tudva, hogy a hoszteszek mikor járnak körbe a nevedet szólítva. – Nehéz lehetett asztalt foglalni – jegyezte meg az asszony. – Nyolc óra, meg minden. – Csak jó időzítés. – Kevin vállat vont, mintha nem volna olyan nagy ügy. – Valaki visszamondta, éppen mielőtt telefonáltam. Ez nem volt pontosan igaz – be kellett hajtania egy szívességet az étterem borszállítójától, aki a Patriot Liquors ügynökeként kezdte –, de úgy döntött, ezt az információt megtartja magának. Sok nőre hatott volna a zsinórok rángatásának képessége, de teljesen biztosra vette, hogy Nora nem ilyen. – Szerintem csak szerencsés fickó vagy – mondta Kevinnek. – Úgy van. – Nora felé döntötte poharát, erőltetés nélkül köszöntőt javasolt. – Boldog Valentin-napot. Nora utánozta a férfi gesztusát. – Neked is. – Szép vagy – mondta Kevin, az este folyamán nem először. Nora nem túl meggyőzően mosolygott, s kinyitotta az étlapot. Kevin látta, hogy a nő számára ára van annak, hogy itt van, ennyire közszemlére téve, az egész várossal tudatva az ő kis titkukat. De

megtette – őérte tette meg –, és ez volt a fontos. ELISMERÉS JÁR Aimee-nek. Az ő bátorítása nélkül sosem erőltette volna a kérdést, sosem lett volna bátorsága, hogy kizökkentse Norát a kényelmi zónájából. – Nem akarom őt erőltetni – mondta. – Elég törékeny személy. – Túlélő – emlékeztette Aimee. – Fogadok, hogy sokkal keményebb, mint maga gondolja. Kevin tudta, hogy ez bizonytalan ügy, párkapcsolati ügyben tanácsot elfogadni egy tizenévestől – ráadásul egy középiskolából kimaradótól –, de az utóbbi pár hétben sokkal jobban megismerte Aimee-t, és kezdett inkább barátként és egyenrangúként gondolni rá, nem pedig lánya egyik osztálytársaként. Ahhoz képest, hogy hozott néhány rossz döntést saját életében, alaposan belelátott másokba, és abba, milyen rugóra járnak. Eleinte kellemetlen volt, ahogy kettesben maradtak a házban, amikor Jill elment az iskolába, de ezen elég hamar túljutottak. Segített, hogy Aimee elővette legjobb viselkedését, teljesen ébren és felöltözve jött le, többé már nem volt a pántos trikójú álmos Lolita. Udvarias, barátságos volt, és meglepően könnyen ment vele a beszélgetés. Mesélt a férfinak az új munkájáról – a pincérkedés láthatóan nehezebb volt, mint amilyennek a lány gondolta –, és sok kérdést tett fel ezzel kapcsolatban. Aktuális dolgokról, zenéről és sportról is beszélgettek – a lány nagy NBA-drukker volt –, és mókás videókat néztek a YouTube-on. A lányt is érdekelte Kevin magánélete. – Hogy van a barátnője? – kérdezte majdnem minden reggel. – Kezdenek komollyá válni? Egy ideig Kevin csak annyit mondott, hogy Nora jól van, majd folytatta, próbálta tudatni a lánnyal, hogy nem tartozik rá, de Aimee nem volt hajlandó elérteni a célzást. Azután a múlt héten egy reggel, tudatos elhatározás nélkül, kibuggyant Kevinből egy őszinte válasz. – Valami baj van – mondta. – Nagyon kedvelem, de azt hiszem, kezdünk kifogyni az üzemanyagból. Elmesélte a lánynak az egész történetet, kivéve a soványka szexuális részleteket – a felvonulást, a táncot, a lendületet adó floridai utazást, azt, milyen kerékvágásba zökkentek a hazatérésük után, azt az érzését, hogy Nora eltolja magától, hogy nem fogadja be igazán szívesen az életébe. – Próbálom megismerni őt, de ő csak hallgat, ha velem van. Lehangoló. – De együtt akarnak maradni? – Én nem, ha így folytatódik. – És milyennek akarja? – Normális kapcsolatnak, tudod? Olyan normálisnak,

amilyennek ő kezelni tudja. Csak eljárkálni olykor, színházba vagy akárhová. Talán barátokkal, hogy ne csak kettesben legyünk. És szeretnék képes lenni beszélgetni, nem pedig folyton azon aggódni, hogy rossz dolgot mondok. – Ő tudja ezt? – Szerintem igen. Nem látom be, hogyan ne tudná. Aimee pár másodpercig a férfit tanulmányozta, nyelvével kinyomta az arcát. – Maga túl udvarias – mondta a lány. – Meg kell mondania neki, amit akar. – Igyekszem. de amikor elhívom, egyszerűen nemet mond, inkább otthon maradna. – Ne adjon neki választási lehetőséget. Csak mondja neki: „Szia, elviszlek vacsorázni. Már lefoglaltam az asztalt.” – Ez rámenősen hangzik. – Mi az alternatíva? Kevin vállat vont, mintha nyilvánvaló volna a válasz. – Vágjon bele – biztatta Aimee. – Mit veszíthet? *** NICK ÉS ZOE szépen haladt. A szőnyegen térdeltek, elég közel Jillhez, hogy elérje őket. Zoe boldogan dorombolt, ahogy Nick a nyakát nyalogatta és szagolgatta, s az egész az előjáték vámpíros elképzelésének nézett ki. – Egyre melegebb lesz, emberek. – Jason egy képzeletbeli mikrofonba beszélt, sportriporteri hangon szólt, ami nem volt annyira vicces, ahogyan gondolta. – Lazarro kezd bepörögni, módszeresen dolgozza magát lefelé… Ha Aimee ott lett volna, tett volna néhány okos, leereszkedő megjegyzést, hogy megtörje Nick összpontosítását, és eszébe vésné, hogy ne ragadtassa el magát. De Aimee nem játszott – egy hónapja kiszállt a játékból, amikor dolgozni kezdett az Applebee’snél –, így ha valaki közbeavatkozik, annak Jillnek kell lennie. De Jill befogta a száját, miközben a csókolózó pár a padlóra esett, felül Nick, Zoe neccharisnyás lába körbefogta a fiú térdhajlatát. Meglepte önnön mély közömbössége a jelenet iránt. Ha Aimee lett volna Nick alatt, belebetegedett volna a féltékenységbe. De csak Zoe volt az, Zoe pedig nem számított. Ha Nick őt akarta, hát csak tessék. Üsd ki magad, gondolta. Szinte kínos volt felidézni, mennyi időt és érzelmi energiát fecsérelt el az ősszel Nickért, epekedett az egyetlen fiú után, akit nem kaphatott meg, azért a díjért, amelyet Aimee magának akart. Nick még mindig szép azzal a szögletes állával és azzal az

ábrándos szempillával, és akkor mi van? Nyáron, amikor megismerkedett vele, kedves és vicces is volt, figyelmes és eleven – emlékezett rá, hogy többet nevetgélt vele, mint amennyit emlékezete szerint szexelt –, de mostanság a fiú úgy viselkedett, mint egy zombi, csupa komor ügy, csak egy újabb pasi merevedéssel. És nem csak Nick hibájából – Jill ügyetlennek és kukának érezte magát a jelenlétében, semmi mondandó sem jutott az eszébe, amivel megzavarhatta volna a fiú arcán ülő ürességet, amivel eszébe juttathatta volna, hogy ők barátok, hogy ő több egy engedelmes szájnál vagy egy kéznél, rajta valami ragacsos trutyival. De nem Nick volt az igazi gond, nem is Jill, Zoe vagy a többi játékos. Hanem Aimee. Amíg eljárt Dmitriékhez, Jill nem vette észre, milyen fontos neki Aimee, nem csupán a játéknak, hanem a csoport egészének. Ő volt a legfontosabb tag, kis naprendszerük napja, a mindannyiukat összetartó mágneses erő. Ő a mi Wardell Brown unk, gondolta Jill. Wardell Brown volt bátyja középiskolai kosárlabdacsapatának a centere, egy száznyolcvanöt centis szupersztár, aki rendszeresen több pontot dobott, mint a csapat többi tagja összesen. Szinte komikus volt nézni, ahogy együtt játszanak, négy átlagos termetű, tökéletesen ügyes fehér srác lökdösődött, hogy lépést tartsanak egy méltóságteljes fekete óriással, aki egészen más színvonalon űzte a játékot. Tom felsős évei alatt Wardell vezetésével a Kalózok eljutottak egészen az állami döntőig, hogy aztán egy bokasérülés miatt padon ülve nézze a játékot. Az ő szolgálata nélkül szétesett a csapat, megalázó vereséget szenvedett. – Wardell a mi összetartó erőnk – mondta utóbb az edző. – Nincs itt, és leesnek a kerekek. Így érezte magát Jill, úgy játszva a Szerezz szobát! nevű játékot, hogy Aimee nincs a közelben. Idétlenül. Összetartó erő nélkül. Sodródva. Mint a mélységes űrben bukdácsoló bolygó, leszakadva röppályájáról. *** A BEVONULÁS egy örökkévalóságig tartott. Vagy csak úgy érezte. Nora már elszokott az étterembe járástól, legalábbis a mapletoni éttermektől, ahol mindenki olyan ügyetlenül színlelte, hogy nem őt bámulja, lopott oldalpillantások vagy az étlap fölötti kukucskálás, alattomos sajnálkozással tekintenek feléje, bár lehet, hogy az egész csak a képzelete műve. Talán csak azt akarta hinni, hogy ő a figyelem központja, s így legyen kifogása, miért érzi olyan feltűnőnek magát, mintha egy színpadon állna, arcába világítana az izzó fehér reflektorfény; azon rossz álmok egyikének a csapdájába esve, amelyben főszerepet játszik egy iskolai

darabban, de valahogy elfelejtette megtanulni a szövegét. – Milyen voltál kisgyerekként? – kérdezte a férfi. – Nem tudom. Gondolom, mint mindenki más. – Nem mindenki egyforma. – Nincs olyan nagy különbség, mint gondolják. – Lányos lány voltál? – erősködött tovább. – Rózsaszínű cuccokat hordtál, meg ilyesmi? Érezte, hogy vizslató tekintetek érkeznek feléje egy kissé mögötte lévő asztaltól, ahol egy nő, akit megismert, de a neve nem jutott az eszébe, a férjével és egy másik párral ült. A nő lánya, Taylor az Apró Rügyek Akadémiáján tanult, amikor Nora rövid ideig tanársegédkedett ott. A lánynak gyönge, alig hallható hangja volt – Nora mindig megkérte, hogy ismételje meg, amit mondott –, és megszállottan beszélt a legjobb barátjáról, Neilről, és hogy mennyit mókáztak együtt. Nora legalább fél éve ismerte Taylort, mielőtt rájött, hogy Neil egy boston terrier, nem pedig egy környékbeli fiú. – Néha hordtam ruhát. De nem voltam kis hercegnő vagy ilyesmi. – Boldog gyerek voltál? – Elég boldog, azt hiszem. Felsős koromban volt pár rossz évem. – Miért? – Tudod, fogszabályzó, pattanások. A szokásos. – Voltak barátaid? – Persze. Úgy értem, nem voltam a világ legnépszerűbb gyereke, de akadtak barátaim. – Hogy hívták őket? Istenem, gondolta Nora. Milyen hajthatatlan. Amióta leültek, így faggatja, mintha újságíró volna, aki cikket ír a helyi újságnak – „Vacsorám Norával: Egy megrendítő asszony szívfacsaró regénye”. A kérdések elég szelídek – Mit csináltál ma? Játszottál valaha gyeplabdát? Volt eltörve valamelyik csontod? –, de azért bosszantották. Meg tudta állapítani, hogy ez még csak bemelegítés, próba azokhoz a kérdésekhez, amelyeket igazából fel akart tenni: Mi történt azon az éjjelen? Hogyan folytattad az életed? Milyen a te bőrödben lenni? – Régen volt, Kevin. – Nem olyan régen. Meglátta a feléjük közeledő pincért, alacsony, olajbarna bőrű férfi, arca, mint egy némafilmes bálványé, s mindkét kezében tányérok. Végre, gondolta, de a pincér továbbment, úton egy másik asztalhoz. – Tényleg nem emlékszel a nevükre? – Emlékszem a nevükre – felelte, sokkal élesebb hangon, mint akarta. – Nem vagyok agykárosult. – Bocsánat – mondta a férfi. – Csak beszélgetni akartam.

– Tudom. – Nora hülyén érezte magát, amiért így ráförmedt. – Nem a te hibád. Kevin nyugtalanul nézett a konyha felé. – Kíváncsi vagyok, mi tart ilyen soká. – Forgalmas este – jegyezte meg Nora. – Liz, Lizzie és Alexa volt a nevük. *** MAX VETKŐZNI KEZDETT, amint Jill becsukta az ajtót, mintha a lány orvos volna, aki nem szereti, ha megvárakoztatják. Pamutkardigánt viselt egy póló fölött, de egy kapkodó rántással egyszerre vette le mindkettőt, a sztatikus elektromosságtól vékony haja pattogni kezdett, és égnek állt. A mellkasa, Nickéhez képest, keskeny volt, sima és izom nélküli, a hasa feszes és horpadt, de nem úgy, ahogy az ember szexis fehérneműmodellekre gondol. – Jó régen volt – mondta a fiú a nadrágja kigombolása közben, hagyta, hogy lecsússzon sovány combján, és a bokájánál összegyűrődjön. – Nem olyan régen. Csak egy hete. – Annál sokkal régebben – mondta a fiú, s kilépett a nadrágjából, majd a falhoz rúgta, az ingje és kardigánja tetejébe. – Tizenkét napja. – De ki számolja, mi? – Aha. – Max hangja élettelenül és keserűn szólt. – Ki számolja. Még mindig dühös volt a lányra, sértette az a mohóság, amivel Jill Nickre vetette magát, amint az szabaddá vált. De az volt a játék. Választanod kellett, ki kellett nyilvánítanod, kire esik a választásod, fájdalmat okozol és elszenvedsz. Olykor-olykor, ha szerencsés vagy, ahogyan Nick és Aimee szerencsés volt, az első választásod is téged választ. De többnyire ennél zűrösebben megy. – Na, most itt vagyok – mondta a fiúnak. – Az jó. – Leült az ágy szélére, lehúzta a zokniját, és a félrehajított ruhák kupacára dobta. – Megkapod a vigaszdíjat. Könnyű lett volna ellenkezni vele, emlékeztetni rá, milyen készségesen lemondott az állítólagos első díjról – nem akármikor, hanem Valentin-napon, nem mintha bárki törődött volna ezzel –, de valamilyen okból visszafogta a kedvességet. Tudta, hogy ez nem tisztességes. Egy logikusabb világban Nick miatti csalódása sokkal elfogadóbbá tette volna Max iránt, de nem így alakult. Az éles különbségek csak rávilágítottak mindkét fiú hiányosságaira, arra a tényre, hogy a szexis nem kedves, a kedves pedig nem szexi. – Mi a baj? – kérdezte a fiú. – Semmi. Miért? – Csak ott állsz. Miért nem jössz az ágyba?

– Nem tudom. – Jill mosolyogni próbált, de nem igazán sikerült. – Csak kicsit félénknek érzem magam ma este. – Félénknek? – Muszáj volt nevetnie. – Kicsit késő félénknek lenni. Jill bizonytalanul körözött a karjával, a mozdulattal megpróbálta átkarolni a játékot, a szobát és az életüket. – Belefáradtál valaha? – Néha – felelte Max. – De nem ma este. Jill nem mozdult. Néhány másodperc múlva a fiú elnyújtózott az ágyon, bokáját keresztbe rakta, ujjait összefonta a feje alatt. Az alsónadrágja szokatlan volt, barna szárán narancsszínű szegélyekkel, szokatlanul divatos volt. – Szép alsó – mondta Jill. – A mamám vette a Costónál. Nyolc egy csomagban, mind más színű. – Nekem is anyám vásárolt fehérneműt – mesélte Jill. – De mondtam, hogy ez fura, ezért abbahagyta. Max oldalra fordult, a kezébe támasztotta az állát, elgondolkodó arccal tanulmányozta a lányt. Most tényleg úgy nézett ki, mint egy fehérneműmodell, ha volt olyan világ, amelyben a fehérneműmodelleknek szőrös pipaszárlábuk és rossz izomtónusuk van. – Elfelejtettem mondani neked – szólalt meg a fiú. – Valamelyik nap láttam anyukádat. Hazáig követett a gitárórám után. Ő és az a másik nő. – Tényleg? – Jill igyekezett közömbösen beszélni. Kínos volt, ahogy a szíve minden alkalommal nagyot ugrik, ha valaki megemlíti az anyját. – Hogy van? – Nehéz megállapítani. Csak azt csinálják, tudod, hogy ott állnak egészen közel, és bámulnak téged. – Azt utálom. – Hátborzongató – értett egyet a fiú. – De nem mondtam semmi rosszat. Egyszerűen hagytam, hogy hazakísérjenek. Jill csaknem rosszul lett a vágyakozástól. Hónapok óta egy pillanatra sem látta az anyját, sosem botlott bele Mapleton utcáin, noha a jelek szerint ismert alak volt városszerte. Mások állandóan látták. – Dohányzott? – Igen.

– Láttad rágyújtani? – Talán. Miért? – Karácsonyra öngyújtót adtam neki. Csak azon gondolkodtam, használta-e. – Ez nekem magas. – Max arca megfeszült a gondolkodástól. – Nem, várj. Gyufa volt náluk. – Biztos? – Igen. – Elszállt hangjából a kétkedés. – Ez múlt pénteken történt. Emlékszel, milyen hideg, csípős szél volt? Remegett a keze, és ugyancsak nehezen sikerült meggyújtania a gyufát. Felajánlottam, hogy meggyújtom helyette, de nem hagyta. Legalább három-négy próbálkozásába került, mire meggyulladt. Ribanc, gondolta Jill. Megérdemelte. – Gyere. – Max megveregette az ágyat. – Lazíts. Nem kell levetkőznöd, ha nem akarsz. Jill fontolóra vette az ajánlatot. Szeretni szokta Maxszal a pihenést a sötétben, két meleg test a takaró alatt, beszélgettek, ami az eszükbe jutott. – Nem nyúlok hozzád – fogadkozott a fiú. – Még csak nem is verem ki. – Édes vagy – felelte Jill. – De azt hiszem, hazamegyek. *** MINDKETTEN MEGKÖNNYEBBÜLTEK, amikor végre megérkezett az étel, részben azért, mert éhesek voltak, de főleg azért, mert ez kibúvót kínált nekik, hogy egy időre felfüggesszék a beszélgetést, szusszanjanak egyet, és talán könnyedebb hangon kezdjék újból. Kevin tudta, hogy hibázott, mert olyan sok kérdést zúdított az asszonyra, kihallgatássá változtatva a csevegést. Türelem, mondta magának. Ennek derűsnek kell lennie. Pár néma falat után Nora felnézett gombás raviolijából. – Fölséges – mondta. – A krémszósz. – Az enyém is. – Felemelt egy falat bárányt, hogy a nő megszemlélhesse, mutatva, milyen tökéletesen megsütötték, a széle barna, a közepe rózsaszín. – Elolvad a szádban. Nora kicsit finnyáskodva elmosolyodott, aztán Kevinnek eszébe jutott, bár későn, hogy az asszony nem eszik húst. Vajon gusztustalannak találja, gondolkozott Kevin, ha azt kérik tőle, csodáljon meg egy villára felszúrt főtt húsdarabot? Túlságosan is megértette, hogyan tudja rábeszélni magát az ember

a vegetarianizmusra, megtanítani magát, hogy „halott állatra” gondoljon, ne pedig „porhanyósra és zamatosra”. Számtalanszor megtette ezt magával, általában azután, hogy cikket olvasott gyári méretű tanyákról és vágóhidakról, de mindig elmúltak a kételyei, amint kézbe vett egy étlapot. – És milyen volt a napod? – kérdezte az asszony. – Történt valami érdekes? Kevin csak egy másodpercig habozott. Előre látta, hogy eljön ez a pillanat, és azt tervezte, hogy biztonságosan játszik, valami kedves és ártalmatlan dolgot mond – Nem igazán, csak bementem dolgozni, aztán hazajöttem –, későbbre tartogatva az igazságot, egy olyan, meghatározatlan eljövendő időre, amikor már egy kicsit jobban ismeri az asszonyt, és kapcsolatuk kicsit erősebb lesz. De mikor lesz ez? Hogyan ismerhetsz meg valakit kicsit jobban, ha képtelen vagy őszintén válaszolni egy egyszerű kérdésre, különösen valami olyan fontosra? – A fiam telefonált délután – mondta Norának. – Nyár óta nem hallottam felőle. Komolyan aggódtam érte. – Hű – mondta Nora egy rövid szünet után, ami még nem vált kellemetlenné. – Jól van? – Azt hiszem. – Kevin mosolyogni akart, de mindent megtett, hogy leküzdje a késztetést. – Elég jó volt a hangja. – Hol van? – Nem árulta el. Az általa használt mobiltelefonnak vermonti előhívója volt, de nem az övé volt. Annyira megkönnyebbültem, hogy hallottam a hangját. – Jó neked – mondta Nora kicsit mereven, bár igyekezett elégedettnek és őszintének hatni, de nem igazán jött össze. – Rendben vagy? – kérdezte Kevin. – Beszélgethetünk másról, ha te… – Jó így – nyugtatta meg az asszony. – Örülök miattad. Kevin úgy döntött, nem erőlteti a szerencsét. – És mi van veled? Jól szórakoztál délután? – Nem igazán – felelte. – A szemöldökömet viaszoztattam. – Jól néz ki. Szép és ápolt. – Köszönöm. – Nora megérintette a homlokát, ujjhegyét végigfuttatta jobb szemöldöke tetején, amelyik a szokottnál kicsit élesebb vonalúnak tűnt. – A fiad még tagja annak a szektának? Annak a Szent Wayne-es dolognak? – Azzal végzett. – Kevin lenézett a vastag üvegtartóban lévő gyertyára, az imbolygó fény egy megolvadt viasztócsa fölött lebegett. Vágyat érzett rá, hogy beledugja az ujját a forró folyadékba, hogy afféle második bőrként megszáradjon a levegőn. – Azt mondja, gondolkodik, hogy esetleg hazajöjjön, és megint iskolába járjon. – Komolyan? – Azt mondta. Remélem, igaz.

Nora fölvette kését és villáját, s belevágott a ravioliba. Nagy és párnás, a szélén fodros volt. – Közel álltatok egymáshoz? – kérdezte még mindig lefelé nézve, a fél darabokat negyedekre vágta. – Te és a fiad? – Szerintem igen. – Kevint meglepte hangjának remegése. – Ő volt az én kisfiam. Mindig olyan büszke voltam rá. Nora fura arckifejezéssel nézett fel. Kevin érezte, hogy megfeszül a szája, szemgolyója mögött egyre nagyobb volt a nyomás. – Bocsáss meg – mondta egy pillanattal azelőtt, hogy a szájához kapta a kezét, igyekezve elfojtani zokogásának hangját. – Csak egy másodpercet kérek. *** TALÁN MÍNUSZ TÍZ FOK lehetett odakint, de az éjszakai levegő tiszta és éltető volt. Jill a járdán állt, hosszan, alaposan megnézte Dmitri házát, az utóbbi fél évben, amíg távol volt hazulról, ez volt az otthona. Kopott kis hely, jellegzetes külvárosi kockaház, betonverandával és a bejárattól balra egy egyszárnyas ablakkal. Nappal a külseje a bézs piszkos árnyalata volt, de most teljesen színtelen volt, csak egy sötét forma a még sötétebb háttér előtt. Fura mélabú telepedett rá – ugyanaz az érzés volt, mint ami régi balettiskolája vagy a greenwayi futballpálya mellett elmenve tört rá –, mintha a világ emlékek, az általa kinőtt helyek múzeuma volna. Szép idők, gondolta, de csak kísérletképpen, csak hogy lássa, elhiszi-e. Aztán megfordult, és elindult hazafelé. Az utca olyan csöndes és a levegő olyan ritka volt, hogy a léptei dobpergésként hangoztak a járdán, elég hangosan ahhoz, hogy fölverje a szomszédokat. Nem járt későre, de Mapleton kísértetváros, sehol egy gyalogos vagy egy kóbor kutya. Befordult a Windsor Roadra, emlékeztetve magát, hogy legyen éber és határozott. Néhány éve járt egy önvédelmi tanfolyamra, és az oktató azt mondta, az első számú szabály, hogy ne úgy nézzenek ki, mint az áldozatok. Emeljétek fel a fejeteket, és nyissátok ki a szemeteket. Nézzetek ki úgy, mint aki pontosan tudja, hová megy, még akkor is, ha nem tudjátok. A North Avenue sarkán megállt, hogy végiggondolja a lehetőségeit. Innen negyedórányi séta a Lovell Terrace-hoz, de csak feleennyi, ha átvág a vasúti síneken. Ha ott lett volna Aimee, nem tétovázott volna – mindig ezen a rövidített úton mentek –, de Jill egyedül sosem csinálta. Az átjáróhoz eljutni végig kell sétálni egy kihalt útszakaszon, autószerelő-műhelyek, a Közmunkaügyi Hivatal és olyan rejtélyes nevű gyárak mellett, mint Szintetikus Génrendszerek és Szabványos Csecsművek, aztán át kell csúszni

egy lánckerítés lyukán, az iskolabusz parkolójának hátulján. Ha átkeltél a síneken, és megkerülted Walgreen hátsó részét, jobb körzetbe, egy utcalámpákkal és fákkal teli lakónegyedbe jutsz. Nem hallotta az autót. Hátulról süvített elő, ijesztő volt felbukkanása látóterének peremén. Elakadt a lélegzete, majd egy esetlen karateállásba pördült, amint leereszkedett az utas felőli ablak. – Hűha. – Ismerős, üdvözült arc lesett rá, az arcot megnyugtató szőke loknik szegélyezték. – Jól vagy? – Voltam. – Jill igyekezett dühösnek hangozni, miközben leeresztette a kezét. – Amíg úgy meg nem ijesztettél, hogy majdnem összekakáltam magam. – Bocsánat. – Scott Frost, a testékszerek nélküli iker volt az utas. – Tudsz karatézni? – Igen, Jackie Chan a nagybátyám. Elismerően mosolygott. – Az jó. – Hol van Aimee? – Adam Frost a sofőrülésről kérdezte. – Egy ideje nem láttuk. – Dolgozik – magyarázta Jill. – Az Applebee’snél kapott munkát. Scott duzzadt, kifejező szemmel hunyorgott rá. – Elvigyünk valamerre? – Jól vagyok – felelte a fiúnak. – A síneken túl lakom. – Biztos? Kurva hideg van. Jill közömbösen megvonta a vállát. – Szívesen sétálok. – Hé – hajolt oda Adam. – Ha látod Aimee-t, mondd meg neki, hogy üdvözlöm. – Talán bulizhatnánk valamikor – vetette fel Scott. – Négyesben. – Persze – mondta Jill, a Prius pedig ugyanolyan csöndben távozott, ahogyan jött. *** A FÉRFIMOSDÓBAN KEVIN hideg vizet locsolt az arcára, majd papírtörülközővel letörölte. Bolondnak érezte magát, hogy így összetört Nora előtt. Látta, milyen kellemetlen helyzetbe hozta az asszonyt, ahogy megdermedt, mintha sosem látott volna felnőtt férfit sírni, sőt azt sem tudta, hogy ilyen lehetséges. Őt magát is meglepte. Annyira nyugtalankodott, hogyan reagál a nő az általa elmondottakra, hogy a saját reakcióira nem is gondolt. De valami elpattant benne, a feszültség egy gumiszalagja, amely olyan sokáig volt megfeszítve, hogy elfeledkezett a jelenlétéről. A kisfiú kifejezés, a vállán lévő könnyű súly hirtelen emléke okozta. Tom úgy ült odafent, mint egy király a trónon, amint lenéz a világra, egyik finom keze az apja fején nyugszik,

tépőzáras tornacipőjének sarka enyhén rugdalta Kevin mellét, amikor így sétáltak. A történtek ellenére örült, hogy megosztotta Norával a jó hírt, örült, mert leküzdötte a kísértést, hogy kímélje az asszony érzéseit. Miért? Hogy folytathassák az egymás elől való bujdosást, kínos csendben egyenek, azon tűnődjenek, miért nincs semmi beszélgetnivalójuk? Ez a mód nehezebb, de áttörést érzett, egy szükséges első lépést azon az úton, amely elvezethet valami érdemes helyre. Nem tudom, hogy vagy vele, gondolta, ezt fogja mondani neki, ha visszamegy, de engem mindig megríkat a jó étel. Így fogja kezelni – semmi bocsánatkérés, csak egy kis vicc, hogy elsimítsa a dolgokat. Összegyűrte és a szemétbe dobta a törülközőt, utoljára megnézte magát a tükörben, mielőtt az ajtó felé indult. Az éttermen keresztül lépkedve az aggódás magja kicsírázott a keblében, s meglátta, hogy üres az asztaluk. Azt mondta magának, csak nyugi, Nora nyilván kihasználta a távollétét, és ő is kiment a mosdóba. Töltött magának még egy kis bort, evett egy falat sültcékla-salátát, s próbálta nem a nő tányérja mellett összegyűrve heverő szalvétát bámulni. Néhány perc elteltével Kevin arra gondolt, bekopog a női mosdó ajtaján, de a jóképű pincér megállt az asztaluknál, mielőtt esélye nyílt volna rá. A férfi olyan arckifejezéssel nézett Kevinre, amely mintha egyenlő részben tartalmazott volna szomorúságot és derűs együttérzést. Hangjában enyhe spanyol akcentus szólt. – Leszedjem a hölgy tányérját, uram? Vagy szeretné inkább a számlát? Kevin tiltakozni akart, hogy ragaszkodjon hozzá, mindjárt visszajön a hölgy, de tudta, hogy ez hiábavaló. – Ő…? – Megkért, hogy továbbítsam a bocsánatkérését. – De hát én vezettem – mondta Kevin. – Neki nincs autója. A pincér leeresztette tekintetét, a Kevin tárnyérján lévő étel felé biccentett. – Becsomagoljam önnek? *** JILL ÁTVÁGOTT az utcán, felszegte az állát, kihúzta a vállát, amint elsietett a Junior’s Autóbontó, a betört szélvédőjű és horpadt ajtajú, lelógó ütközőjű és összegyűrt orrú autók kórháza mellett. Néhány rosszabb autó kormánykerekén leeresztett légzsákok lógtak, és nem volt szokatlan egyes zsákokon a vérpöttyök látványa sem. Jill tapasztalatból tudta, hogy ne nézzen nagyon erősen, és ne gondoljon túl sokat azokra az emberekre, akik valaha

bennük ültek. Őrültnek érezte magát, amiért visszautasította az ikrek ajánlatát, hogy hazafuvarozzák. Csak a sértett büszkesége miatt csinálta, haragudott rájuk, amiért így a közelébe lopakodtak, még ha nem szándékosan tették is. Munkálkodott benne egy adag jókislányos óvatosság, a fejében megszólaló kicsiny hang, amely intette, hogy ne szálljon be idegenek autójába. Ebben az esetben kicsit önmaga felett aratott győzelem volt ez, mivel az alternatíva még kockázatosabb, mint az elkerülni akart veszély. Ráadásul az ikrek nem igazán idegenek, és Jill cseppet sem ijedt meg tőlük. Aimee azt mondta, amikor lógtak a suliból és az ő házukban időztek, hogy teljesen úriemberek. Mindössze azt akarták, hogy jól érezzék magukat, pingpongozzanak, órákon át. Láthatóan jól játszottak, még akkor is, amikor le voltak robbanva. Ha valaha megrendeznék a füvezők olimpiáját, Aimee szerint a Frost ikrek valószínűleg arany- és ezüstérmet nyernének asztaliteniszben, úgy uralnák a versenyt, mint Venus és Serena. Ugyanebben a beszélgetésben Aimee felvetette azt a gyanúját, hogy Scott Frost bukik Jillre, Jill akkoriban visszautasította, hogy komolyan vegye ennek lehetőségét. Miért bukna rá Scott Frost? Nem is ismeri őt, és ő nem olyasféle lány, akire távolból buknak a srácok. Mindent el kell valahol kezdeni, közölte vele Aimee. Kivéve, amikor nincsen hol, válaszolta Jill. De most eltűnődött, arra gondolt, ahogyan Scott nézett rá, a csalódásra a tekintetében, amikor azt mondta neki, sétálni van kedve, sőt arra, ahogyan felvihogott az ő ostoba Jackie Chan-os viccén, ami azt jelenti, hogy vagy be volt piálva, vagy nagyon beléje van esve, esetleg mindkettőt. Talán bulizhatnánk együtt, mondta a fiú. Négyesben. Talán igen, gondolta Jill. *** JILL EGY KÖZELEDŐ VONAT fütyülését hallotta, amint belépett a Stellar Transport parkolójába, amely egy egész város kiürítéséhez bőségesen elegendő sárga buszok seregének adott otthont. Túlviláginak látszottak éjszaka, otromba fenevadak sora egymás után, az elejük egyenesen előrenézett, egyforma buta arcok ezredeként. Elsietett mellettük, óvatosan nézegetett jobbra-balra, ellenőrizte a sorok közötti sötét keresztutakat. Ismét felharsant a fütty, amit figyelmeztető csengetés követett, majd egy hirtelen éles süvítés, ahogy a keleti vágányon elviharzott mellette egy kétemeletes munkásvonat, falat alkotott a rohanó acélból és kivilágított ablakokból. Folytatva útját Jill megkerülte az utolsó busz lökhárítóját, s

balra fordult. Nem látta a szakállas férfit, amíg egymás mellé nem értek; balról a busz kerítette be, jobbról pedig a két és fél méter magas lánckerítés. Kiáltásra nyitotta a száját, de észrevette, hogy ez fölösleges. – Megijesztett – mondta. A szakállas férfi bámult rá. Megfigyelő volt, alacsony, köpcös, fehér laboros köpenybe és festőnadrágba öltözött, s úgy nézett ki, mint akinek orvosi segítségre volt szüksége. – Jól van? – kérdezte. A férfi nem válaszolt. Előregörnyedt, keze a combján, úgy kapkodott levegő után, mint egy partra vetett hal, ahányszor kinyitotta a száját, fuldokló hangot hallatott. – Hívjam a 911-et? A megfigyelő megrázta a fejét és felegyenesedett. Benyúlt a nadrágzsebébe, elővett és a szájához emelt egy inhalátort, megnyomta a gombot, és mélyet szívott. Kifújás előtt várt pár másodpercig, aztán megismételte a műveletet. A gyógyszer gyorsan hatott. Mire visszatette a zsebébe az inhalátort, már könnyebben lélegzett, kicsit még lihegett, de már nem adott ki borzalmas hangot. Leporolta a nadrágját, és egy kis lépést tett előre. Jill elhátrált, hogy helyet adjon neki, nekilapult a kerítésnek, hogy a férfi elférjen mellette. – Jó éjszakát – szólt utána kedvességből, mert sokan nem voltak kedvesek. *** KEVIN IJEDTEN jött el az étteremből, a maradékot tartalmazó zacskó finoman verdeste a lábát. Nem akarta elhozni, de a pincér ragaszkodott hozzá, mondván, hogy szégyen volna ennyi finom ennivalót kidobni. Nora háza legalább egy mérföldre volt, tehát még semmiképpen sem érhetett haza. Ha meg akarja találni, csak végig kell gurulnia a Washington Boulevard-on, egy magányos gyalogost keresve. A neheze utána jön, amikor melléje gördül, és leereszti az utas felőli ablakot. Szállj be, mondaná. Hadd vigyelek haza. Ez a legkevesebb, amit megtehetek. Miért is érdemelné meg ezt az udvariasságot? Szabad akaratából távozott, egyetlen magyarázó szó nélkül. Ha a hidegben haza akart sétálni, szíve joga. És ha később fel akarja őt hívni, hogy bocsánatot kérjen – hát a labda most Nora térfelén pattog. De mi van, ha nem telefonál? Mi van, ha ő órákon át vár, és sosem szólal meg a telefon? Annál a pontnál elfogy a türelme, és ő hívja fel az asszonyt, vagy esetleg odaautózik a házához, és addig csönget, amíg Nora ajtót nem nyit? Éjjel kettőkor? Hajnali

négykor? Pirkadatkor? Egyedül azt tudta biztosan, hogy képtelen lesz aludni, amíg nem beszélhet vele legalább, nem kaphat valamilyen magyarázatot a történtekre. Tehát lehet, hogy az a legokosabb, ha most rögtön utánamegy, a lehető leghamarabb tisztázza ezt, hogy ne kelljen töprengéssel töltenie az egész éjszakát. Annyira belemerült ebbe a helyzetbe, hogy alig vette észre az autója mellett álló két megfigyelőt, azt sem ismerte fel, kik is ők, amíg a távirányítóval ki nem nyitotta az ajtót. – Szia – mondta, pillanatnyi megkönnyebbülést érezve, hogy Nora nincs ott, hogy nem kell most végigcsinálniuk a sajátos színjátékot: az új barátnő találkozik az elidegenedett feleséggel. – Jól vagytok? Nem válaszoltak, de nem is kellett, amikor ilyen hideg van odakint. A társ kihűlőben volt – átkarolta és ide-oda ringatta önmagát, szája sarkából úgy lógott a cigaretta, mintha oda lett volna ragasztva –, de Laurie gyengéd, állhatatos tekintettel nézett rá, ahogy egy gyászolóra néznek, ha rokon az elhunyt, és együtt éreznek fájdalmaddal. – Mi baj van? – kérdezte Kevin. Laurie kezében egy nagy boríték volt. Odanyújtotta, úgy nyomta a férfi mellkasához, mintha feltétlenül látnia kellene a benne lévőt. – Mi ez? Az asszony tekintete mintha azt mondta volna, Tudod jól, mi ez. – Jaj, Jézusom – mormogta Kevin. – Viccelsz velem? A nőnek a szeme sem rebbent. Csak nyújtotta a borítékot, amíg el nem vette tőle. – Sajnálom – törte meg Laurie a némasági fogadalmát. Az asszony hangja megdöbbentette Kevint, egyszerre volt olyan idegen és ismerős, mint egy álomban egy halott személy hangja. – Bárcsak volna más megoldás. *** JILL ÁTFURAKODOTT a kerítés lyukán, feltrappolt a kavicsos töltés tetejére, odafent megállt, s körülnézett, jön-e vonat. Szívderítő volt ott lenni, egyedül a nyílt térben, mintha az egész világ az övé volna. A vágányok úgy folytak el a két oldalán, mint egy folyó, a sínek visszaverték a háromnegyed hold fényét, csillogó párhuzamos, amint belevész a sötétségbe. Egyensúlyozott az egyik sínen, mint egy kötéltáncos, kinyújtott karral, lábujjhegyen tipegett, próbálta elképzelni, mi történt volna, ha a megfigyelő, akivel odalent találkozott, az anyja lett volna. Nevetve megölelték volna egymást, s elcsodálkoztak volna, hogy

ilyen lehetetlen helyen találják magukat kettesben? Vagy haragudott volna az anyja, hogy ott találja, csalódott volna, mert alkoholos a lehelete? És ez kinek a hibája? – gondolta Jill a sínekről leugorva. Senki sem vigyáz rám. A töltés túloldalán elindult lefelé, a Walgreens mögötti szervizút irányába, tornacipője csúszkált a laza kavicsokon. Aztán megállt. Egy hang akadt a torkán. Tudta, hogy a megfigyelők mindig párosával járnak, de a szakállas emberrel való találkozás olyan rövid volt, hogy meg sem állt elgondolkodni azon, hol van a társa. Nos, most már tudta. Néhány kelletlen lépést tett hátrafelé, közelebb ment a földön fekvő fehér ruhás alakhoz. Arccal a földre borulva feküdt egy nagy szeméttároló közelében, amelyen a GALLUCCI BROS. felirat látszott, a férfi karja olyan szélesre tárva, mintha az egész bolygót át akarta volna ölelni. A feje mellett egy kis nedves tócsa látszott, a fénylő anyagról nagyon szerette volna azt hinni, hogy víz.

Ötödik rész

CSODAGYEREK MOST MÁR AKÁRMIKOR KICSIT HIDEG VOLT kint üldögélni a hátsó verandán egy csésze reggeli kávéval, de Kevin nem bírt magával. Az egész téli bezártság után a napsütés és a friss levegő minden percét ki akarta használni, még ha ehhez kardigánt, dzsekit és gyapjúsapkát kellett is felvennie. Az utóbbi hetekben gyorsan megérkezett a tavasz – hóvirág és jácint, sárga pettyek a holtukból hirtelen feléledő bokrokon, robbanásszerűen felharsanó madárdal, rügyező somfák, egyre több zöld, akármerre fordítja a fejét. Történelmi léptékkel mérve a tél nem volt kemény, de hosszúnak és kitartónak, szinte vég

nélkülinek bizonyult. Különösen zord volt a március – hideg és nyirkos, nyomasztó szürke égbolt –, a borongós időjárás visszatükrözte és felerősítette a Mapletont szomorúvá tevő baljós előjeleket a második megfigyelő Valentin-napi meggyilkolása óta. Ellenkező bizonyíték hiányában az emberek meggyőzték magukat róla, hogy egy sorozatgyilkos jár szabadon, egy megháborodott, a BM-re haragvó magányos ember, aki azt tervezi, hogy felszámolja a szervezetet – tagonként, egymás után. Elég lett volna, ha Kevin egyszerűen választott tisztségviselőként kezeli a válságot, de apaként és férjként érintett lévén aggódott lánya pszichológiai jóllétéért, és hamarosan volttá váló feleségének fizikai biztonságáért. Még mindig nem írta alá a Laurie-tól kapott válási iratokat, de nem azért, mert megmenthetőnek gondolta házasságukat. Jill kedvéért késlekedett, nem akarta most további rossz hírekkel terhelni, amikor lábadozott a holttest megtalálása utáni sokkból. Borzalmas élmény volt, de Kevin büszke volt rá, ahogyan Jill reagált, mobiltelefonjáról felhívta a 911-et, egyedül várakozott a sötétben a halott mellett, amíg megérkeztek a rendőrök. Azóta minden tőle telhetőt megtett a nyomozás segítéséért, többször elbeszélgetett a nyomozókkal, egy rajzolónak segédkezett elkészíteni egy vázlatot a szakállas megfigyelőről, akit a Stellar Transport parkolójában látott, még a Ginkgo Street-i házakba is ellátogatott, hátha meglátja a férfit többszöri felsorakozáskor, amelyben minden harminc feletti férfinak részt kellett vennie. A felsorakozás kudarcot vallott, de a vázlat meghozta gyümölcsét: Gus Jenkinsként azonosították a szakállas férfit, egy negyvenhat éves virágkereskedőt Gifford kerületből, aki a BM egyik „előőrsében” lakott a Parker Roadon – a csoportnak ugyanabban az otthonában, amelybe, Kevin megrökönyödésére, Laurie is beköltözött a közelmúltban. Az áldozat, Julian Adams ugyanabban a házban lakott, és a gyilkosság éjszakáján együtt látták Jenkinsszel. Ismételt tagadás után a BM vezetősége végül elismerte, hogy Jenkins a Mapletoni Káptalan tagja, de nem túl meggyőzően ragaszkodott hozzá, hogy fogalma sincs a férfi hollétéről. Ez az időhúzás felbőszítette a rendőröket, akik világossá tették, hogy Jenkinst tanúként, nem pedig potenciális tettesként keresik. Egy pár nyomozó még arról is gondolkodott hangosan, hogy a BM azt akarja-e, hogy a gyilkos szabadon maradjon, s esetleg titokban megelégednének vele, hogy egy gyilkos őrült tagjaikból mártírt csinál. Két hónap telt el áttörés nélkül az ügyben, de harmadik gyilkosság nélkül is. Az emberek kicsit megunták a történetet, kezdték úgy gondolni, hogy talán túlreagálták a dolgot. Ahogy változott az időjárás, Kevin változást érzett a közhangulatban,

mintha az egész város hirtelen elhatározta volna, hogy megkönnyebbül, és abbahagyja a halott megfigyelő és a sorozatgyilkos miatti gyötrődést. Előre látta ezt a folyamatot: nem számít, mi történik a világgal – népirtó háborúk, természeti katasztrófák, elmondhatatlan bűncselekmények, tömeges eltűnések, akármi –, végül az emberek belefáradnak a borongásba. Haladt az idő, változtak az évszakok, az egyének visszahúzódtak magánéletükbe, a nap felé fordították arcukat. Egyensúlyként, gondolta, ez valószínűleg jó dolog. – Szóval itt van. Aimee kilépett a konyhát a verandával összekötő tolóajtón, majd a könyökével becsukta. Egy bögrét fogott a kezében, a másikban egy kávéskannát. – Kér még? – Gondolatolvasó vagy. Aimee kitöltötte a kávét, majd odahúzott egy párna nélküli fémszéket, s túljátszottan összerezzent, ahogy az ülepe a székhez ért. Carhartt dzsekit vett fel egy Jilltől kölcsönzött köntös fölé, de mezítláb járt a durva fapadlón. – Negyed tíz van – mondta ásítozva. – Azt hittem, már elment dolgozni. – Hamarosan – felelte Kevin. – Nem rohanok. A lány bizonytalanul bólintott, nem törődött vele, hogy rámutasson, Kevin sosem szokott otthon lenni reggel kilenc után, azt sem akarta felvetni, hogy a férfi esetleg miatta halogatta az elmenetelt, mert már rászokott reggeli beszélgetésükre, és nem akart elmenni, amíg a lány még alszik. De Kevinnek ezt mondania sem kellett; benne volt a levegőben, mindkettejük számára nyilvánvalóan. – Mikor jöttél haza tegnap éjjel? – Későn – felelte Aimee. – Páran elmentünk egy bárba. – Derek is? A lány bűntudatos képet vágott. Tudta, hogy Kevinnek nem tetszik a kapcsolata nős főnökével, bár számtalanszor elmagyarázta, hogy ez nem annyira kapcsolat volt – igazából csak egy rossz szokás, hogy valamivel eltöltsék az időt. – Hazahozott? – Már alakul. Kevin visszanyelte a szokásos leckéztetést. Nem ő a lány apja; Aimee-nek joga van a hibáihoz, mint mindenki másnak. – Mondtam már – szólalt meg. – Használhatod a Civicet, amikor akarod. Csak áll a garázsban.

– Tudom. De még ha lett volna is velem autó múlt éjjel, nem voltam olyan állapotban, hogy vezessek. Kevin kicsit alaposabban szemügyre vette a lányt, aki belekortyolt a kávéjába, két kézzel átfogva a bögrét, hogy a kezét melegítse. Ébernek és derűsnek látszott, nem látszott rajta másnaposság. Abban a korban, jutott eszébe, az ember hamar helyrejön. – Mi van? – kérdezte Aimee, aki kényelmetlenül érezte magát a szemrevételezés miatt. – Semmi. Letette a bögrét, kabátzsebébe dugta a kezét. – Hideg lesz este a softballozáshoz – jelentette ki. Kevin vállat vont. – Az időjárás a játék része, tudod? Szabad ég alatt vagy. Tavasszal hideg, nyáron meleg. Azért nem szerettem azokat a kupolás stadionokat. Ezeket mind elveszíted. – Sosem tudtam belejönni a softballba. – Aimee elfordította a fejét, egy elsuhanó kék szajkó terelte el a figyelmét. – Egy szezonban játszottam gyerekkoromban, és nem tudtam elhinni, milyen unalmas. Általában külsős pozícióba állítottak, mérföld milliókra a hazai lapkától. Csak le akartam feküdni a fűbe, az arcomra tenni a kesztyűmet, és aludni. – Mosolygott az emléken. – Jó párszor megcsináltam. Soha senki sem hiányolt. – Nagy kár – mondta Kevin. – Gyanítom, hogy nem próbállak beszervezni a következő szezonra. – Beszervezni, mire? – A csapatomba. Arra gondoltunk, hogy koedukáltan indulunk. Több játékosra van szükségünk. Aimee beharapta az alsó ajkát, elgondolkozott. – Megpróbálhatom – bökte ki. – De hát most mondtad… – Éretté váltam. Sokkal jobban elviselem az unalmat. Kevin felcsippentett egy barackvirágszirmot kávéja tetejéről, és átpöckölte a korlát felett. Kihallotta a csipkelődést Aimee hangjából, de azt is, hogy annak mélyén ott lapult az igazság is. Valóban érettebb lett. Valahogy az eltelt pár hónapban már nem középiskolás lányként gondolt rá vagy a lánya csinos barátnőjeként, aki túl sokáig szokott kimaradni. Most már az ő barátja, kávézó társa, az együtt érző hallgatóság, aki átsegítette őt a Norával való szakításon, egy fiatal nő, aki derűssé tette a napját, amikor csak találkozott vele. – Megígérem, hogy nem teszlek külsős pozícióba – mondta. – Király. – Aimee két kézzel összefogta hosszú haját, mintha lófarkat csinálna, de aztán meggondolta magát, hagyta visszahullani a vállára, lágyan és szépen dzsekije durva szövetére. – Esetleg játszhatnánk odakint fogót. Amikor melegebb lesz. Meglátjuk, emlékszem-e még, hogy kell dobni. Kevin másfelé nézett, hirtelen zavarba jött. Az udvar távoli

sarkában két mókus futott versenyt egy fa törzsén fölfelé, apró lábaik lázasan kapirgálták a fakérget. Nem tudta megállapítani, szórakoznak-e vagy meg akarják-e ölni egymást. – Na, jól van – mondta Kevin az asztalon dobolva. – Azt hiszem, mennem kell dolgozni. *** TOM VOLT CHRISTINE ébresztőórája. Az ő dolga volt reggel kilenckor felébreszteni a lányt. Ha ennél tovább aludt, Christine házsártos lett, és kizökkent huszonnégy órás ritmusából. Tom azonban nem szerette zavarni: olyan boldognak látszott hanyatt fekve, lassan, mélyen lélegzett, egyik keze a feje mögött, a másik az oldala mellett. Arca üres és derűs, hasa hatalmas a vékony takaró alatt, tökéletes emberi jégkunyhó. Már csak hetek voltak hátra a szülésig. – Hé, álomszuszék. – Megfogta a lány kezét, finoman megrángatta a mutatóujját, aztán a középsőt, módszeresen haladva a kisujj felé. – Ideje felkelni. – Menj innen – mormogta a lány. – Fáradt vagyok. – Tudom, de fel kell kelned. – Hagyjál békén. Ez így ment még egy-két percig, Tom keltegette, Christine ellenállt, akadályozta, hogy hatalmas akaraterő és komoly számítgatás nélkül már nem tud oldalra fordulni. Jobban kedvelte a kitérő mozdulatokat – hasra fordulni és a fejét a párnába fúrni –, de ez szóba sem jöhetett. – Gyerünk, édes. Menjünk le reggelizni. Christine nyilván éhes volt, mert végül kegyeskedett kinyitni a szemét, belepislogott a félhomályba, úgy hunyorgott Tomra, mintha távoli ismerős volna, akinek a neve ott van a nyelve hegyén. – Mennyi az idő? – Ideje felkelni. – Még nem. – Megpaskolta a matracot, maga mellé hívta a fiút. – Csak még néhány perc. Ez is hozzátartozott a szertartáshoz, ez volt a legjobb rész. Tom jutalma egy máskülönben hálátlan feladat teljesítéséért. Kinyújtózott Christine mellett az ágyon, oldalra fordult, hogy lássa a lány arcát, testének azt az egyetlen részét, amely nem változott meg drámaian az eltelt néhány hónapban. Vékony és kislányos maradt, mintha odáig nem ért volna el állapotosságának híre. – Hú! – Christine meglepetten összerándulva megfogta Tom kezét, és a pocakjára helyezte, pontosan a kidudorodó köldöke fölé. – Igazán szorgalmas odabent. Tom örvénylő mozgást érzett a tenyere alatt, kemény tárgy nyomult a hasüreg falához – egy kéz vagy egy láb, esetleg egy

könyök. Nem volt könnyű megkülönbözetni a magzati végtagokat. – Valaki kikívánkozik – mondta Tom. Christine-nel és Falkékkal ellentétben Tom nem volt hajlandó úgy emlegetni a magzatot, hogy „ő”. Nem vizsgálták meg ultrahanggal, így senki sem tudta biztosan, fiú vagy lány-e a gyerek. A baba feltételezett fiúsága egy hittétel volt, amely Mr. Gilchrest meggyőződésére épült, hogy a csodagyerek az ő elveszett fiát fogja pótolni. Tom remélte, hogy igaza van, mert szomorú volt elképzelni az alternatívát, hogy egy kislány babát döbbenet és csalódás nyögései fogadnak a világban. – Itthon vannak? – kérdezte Christine. – Aha. Téged várnak. – Istenem – sóhajtott a lány. – Nem tudnak elmenni a hétvégére, vagy valami? Három és fél hónapja laktak Falkéknál, s mostanra Christine már beteg volt tőlük. Nem azért, mert annyira nem szerette volna Terrence-t és Marcellát, ahogy Tom nem szerette őket, nem engedhette meg, hogy megharagudjon rájuk nagyvonalúságukért, vagy kinevesse szolgai odaadásukat Mr. Gilchrest iránt. Csak fuldoklott állandó figyelmességüktől. Egész nap körülötte repdestek, lesték a kívánságait, teljesítették a legapróbb óhaját is, amíg az nem azt jelentette, hogy elhagyja a házat. Tom tudta, hogy egyedül ezért van még itt – mert Christine-nek szüksége volt rá, különben megőrülne, ha ilyen hosszú ideig csapdában vergődve Falkék volnának az egyedüli társasága. Ha házigazdáikon múlott volna, Tom már régen elhúzta volna onnan a csíkot. – Viccelsz? – kérdezte. – Nem mennek sehová, amikor ilyen közel van a nagy nap. Nem hagynák ki a mókát. – Igen. – A lány szenvtelenül bólintott. – Olyan remek lesz. Alig várom, hogy szüljek. – Úgy hallottam, pokolian fáj. – Mindenki ezt mondja. Különösen, amikor tényleg sokáig tart, és nincs fájdalomcsillapítás. Az a része iszonyúan hangzik. – Tudom – értett egyet Tom. – Teljesen irigy vagyok. Christine megpaskolta a pocakját. – Csak azt remélem, a baba tényleg nagy lesz. Olyan nagy dinnyefejjel. Az még jobbá teszi majd. Folyton így viccelődtek. Christine így nyugtatta meg az idegeit, felkészült a természetes gyerekszülés megpróbáltatására. Mr. Gilchrest így akarta – sem orvos, sem kórház, sem gyógyszerek. Csak egy bába és egy kis jég, egy kis zene az iPodról, Terrence ott áll készenlétben a videokamerával, hogy megörökítse a nagy eseményt az utókornak. – Nem kellene panaszkodnom – mondta a lány. – Tényleg nagyon kedvesek velem. Csak egy kis kikapcsolódás kell, tudod? – Ne aggódj. – A keze után nyúlt, nyugtatólag megszorította. – Már majdnem célban vagy. Csak néhány nap.

– Gondolod, hogy Wayne addigra kint lesz? – Nem tudom – felelte. – Nem igazán értem a jogi rendszert. Az elmúlt néhány hétben Falkék azt mondogatták, hogy Mr. Gilchrest ügyvédei komoly haladást értek el az ügyében. Úgy hallották, készül a megállapodás, amelynek értelmében bűnösnek vallja magát valami kisebb vádpontban, és elengedik minden további börtön nélkül. Most már akármikor, mondogatták. Bármelyik percben jó hírt hallhatunk. Tom kételkedett benne, de Falkék őszintén izgatottnak látszottak, és derűlátásuk átragadt Christine-re is. – Vissza kellene velünk jönnöd a farmra. Ellakhatnál az egyik vendégházban. Tom méltányolta az ajánlatot. Kötődött Christine-hez és a babához – legalábbis a baba gondolatához –, és szeretett volna a közelükben maradni. De nem úgy, nem, ha az azt jelentette, hogy Mr. Gilchrest árnyékában kell élnie. – Szívesen látnának ott – ígérte a lány. – Elmesélem Wayne-nek, milyen jó barát vagy. Igazán hálás lesz. – Választ várt, de az nem érkezett. – Nem mintha volna bárhová máshová menned. Ez nem volt teljesen igaz. A baba megszületése után, amikor Christine-nek már nem lesz rá szüksége, Tom úgy számolt, hogy visszamegy Mapletonba, pár napot eltölt az apjával és a húgával – az utóbbi pár hónapban sokat gondolt rájuk, bár nem telefonált vagy e-mailezett nekik –, esetleg beköszön az anyjának is, ha megtalálja. Azután viszont Christine-nek igaza van – az élet egy üres lap. – Wayne jó ember – mondta Christine a mennyezeten lévő plakátra felnézve, Tom rá sem bírt nézni. – Hamarosan az egész világ meg fogja tudni. *** LAURIE ÉS MEG korán érkeztek a reggel kilencórai találkozójukra, de majdnem dél volt, amikor behívták őket az igazgatónő irodájába. Patti Levin őszintén szégyenkezett a késedelemért. – Nem feledkeztem meg magukról – bizonygatta. – Csak nagy felfordulás volt ma délelőtt. Az asszisztensem influenza miatt hiányzik, és nélküle az egész művelet szétesik. Ígérem, többet nem fordul elő. Laurie-t meglepte a bocsánatkérés, ami a jelek szerint arra a feltételezésre alapult, hogy ő és Meg elfoglalt emberek, akik nem szeretik, ha megvárakoztatják őket. Előző életében Laurie tényleg olyasfajta személy volt, egy túlterhelt külvárosi anyuka, aki a tennivalókkal és a gyerekekkel bűvészkedik, állandó rohanásban az egyik kötelességtől a másikig. Akkoriban, amikor mindenki azt

hitte, örökké tartani fog a világ, senkinek sem volt ideje semmire. Mindegy, mit csinált – süteményt sütött, egy szép napon a tó körül sétált, szeretkezett a férjével –, rohanósnak és nyugtalannak érezte magát, mintha abban a szent pillanatban az utolsó pár szem homok peregne le egy homokóra keskeny derekán. Egy váratlan esemény – útépítés, egy gyakorlatlan pénztáros, egy hiányzó kulcscsomó – őrült kétségbeesésbe tudta kergetni, ami az egész napját megmérgezhette. De az a régi énje volt. Új énjének semmi teendője sem akadt, csak dohányozni és várni, és egyáltalán nem izgatta, hol teszi mindezt. Az igazgatói iroda előtti folyosó éppen úgy megtette, mint bármilyen egyéb hely. – Nos, hogy megy? – kérdezte mosolyogva Patti Levin. – Hogy mennek a dolgok a 17-es előőrsben? Laurie és Meg összenéztek, kellemesen meglepte őket az igazgatónő barátságos hangja. Az általuk kapott idézés tömör és kicsit baljós volt – Jelentkezzenek a központban holnap reggel 9.00-kor –, és az előző este nagy részében azt igyekeztek kisütni, vajon valamiféle bajba kerültek-e. Laurie úgy gondolta, dorgálást kaphat, mert elmulasztotta visszaadni válási keresetét. Meg eljátszott a gondolattal, hogy lehallgathatják a házukat, a vezetőség nem csak tudja, milyen rendszeresen szegik meg a némasági fogadalmat, de azt is pontosan tudják, mit mondtak. Paranoiás vagy, közölte vele Laurie, de nem tudott nem gondolni rá, hogy ez igaz is lehetne, gyötörte az agyát, hogy felidézze, mondott-e az elmúlt néhány hónapban bármit, ami most kísérthetné őt. – Szeretünk ott lenni – mondta Meg. – Igazán kellemes hely. – Nagy hátsó kertje van – tette hozzá Laurie. – Ugye? – helyeselt az igazgatónő, gyufalángot emelve cigarettája végéhez. – Lefogadom, hogy ebben az évszakban kellemes ott. Meg bólintott. – Olyan buja. És van egy kis fa a leggyönyörűbb rózsaszínű szirmokkal. Nem tudom biztosan, cseresznyefa-e vagy… – Azt hallottam, bordó levelű júdásfa – közölte az igazgatónő. – Igazán szokatlan errefelé. – A madarak okoznak gondot – vetette közbe Laurie. – El sem hinné, milyen zajosak reggelente. Mintha bent volnának a hálószobában. Százával csiripelnek egymáshoz. – Szerintünk szép lenne, ha ültetnénk egy zöldséges kertet – mondta Meg. – Zöldbab, cukkini, paradicsom, meg ilyesmi. Teljesen bio. – Kifizetődne – kotyogott közbe Laurie. – Csak az induláshoz kellene egy kis befektetés. Egészen izgatottak voltak a kert tervétől – rengeteg idejük volt, és valami hasznosat akartak csinálni vele –, de az igazgatónő úgy elengedte a füle mellett, mintha nem is hallotta volna őket. – Hol alszanak? – kérdezte. – Beköltöztek a nagy hálószobába?

Laurie megrázta a fejét. – Még mindig fent vagyunk. – Külön szobákban – tette hozzá gyorsan Meg, ami a szó szoros értelmében igaz, bár kicsit félrevezető volt, mert az ő matraca állandó helyet talált Laurie szobájának a padlóján. Mindketten jobban érezték magukat így, elég közel egymáshoz, hogy suttoghassanak, különösen most, hogy magukban voltak az előőrsben. Patti Levin egyetértően hunyorított, és a szája sarkán kifújta a füstöt. – A nagy hálószoba sokkal kellemesebb. Nincs ott egy jakuzzi? Meg elpirult. Ritka volt az előőrsben az olyan este, amikor nem használta a jakuzzit. Laurie is kedvelte, de az újdonság varázsa gyorsan elhalt. – Csak azért hozom szóba – folytatta az igazgatónő –, mert a jövő héten érkeznek az új lakótársaik. Ha költözni akarnak, most alkalmas rá az idő. – Lakótársak? – kérdezte Meg különösebb lelkesedés nélkül. – Al és Josh – felelte az igazgatónő. – Igazán különös fickók. Szerintem kedvelni fogják őket. Nem érte őket váratlanul a hír – ez volt az első lehetőségek egyike, amelyekről előző éjjel beszélgettek –, de Laurie-t meglepte saját mélységes csalódottsága. Meggel jól elvoltak magukban. Olyanok voltak, mint a testvérek vagy a kollégiumi szobatársak, teljesen feloldódtak és fesztelenek voltak, ismerték egymás minden rezdülését. Nem örült az újonnan érkezők betolakodásának, a kellemetlenségnek, hogy újból idegen férfiakkal kell megosztaniuk a házat. Megváltozik az egész otthoni légkör, különösen akkor, ha valamelyikük rábukik Megre, vagy Meg habarodik bele valamelyikükbe. Laurie még gondolni sem akart erre, a szexuális feszültségre és drámára, hogy senkinek sem lesz nyugalma. – Van a 17-es előőrsön egy szép hagyomány – mondta az igazgatónő. – Remélem, maguk ketten tovább tudják vinni. – Igyekezni fogunk – fogadkozott Laurie, bár nem tudta biztosan, mi is az a hagyomány, vagy hogy ő és Meg képes lesz-e azt őrizni. Patti Levin mintha megérezte volna a bizonytalankodását. – Gus és Julian hősök – jelentette ki határozott és halk hangon. – Tisztelnünk kell az áldozatukat. – Gus? – kérdezte Meg. – Őt is megölték? – Gus jól van – felelte az igazgatónő. – Ő nagyon bátor. Nagy gondját viseljük. – Mit csinált? – kérdezte Meg, hangot adva Laurie zavarodottságának is. Mindössze annyit tudtak, hogy Gus nem jött haza azon az éjjelen, amelyiken Juliant megölték, és hogy a rendőrség még mindig keresi. – Miben állt az áldozata?

– Szerette Juliant – mondta az igazgatónő. – El tudják képzelni, mekkora bátorság kellett ahhoz, amit tett? – Mit tett? – kérdezte ismét Meg. – Azt, amire megkértük. Laurie hirtelen úgy érezte, elszédül, mintha elájulna. Emlékezett rá, ahogy azokon a hideg téli éjszakákon a radiátor mellett guggoltak, hallgatták a szégyentelen, szinte kétségbeesett zajokat, amelyeket Gus és Julian keltett a nagy hálószobában, mintha megfeledkeztek volna magukról. Patti Levin a cigarettáját szívta, hosszasan meredt Megre, majd Laurie felé fordította tekintetét, a kettejük közötti űrt szürke füsttel töltötte ki. – A világ ismét álomba merült – közölte. – A mi kötelességünk felébreszteni. *** KEVIN TUDTA, hogy túlzás újságot olvasni a bekapcsolt tévé mellett, miközben a laptopja nyitva, és a szendvicsét ette, de nem volt ez olyan rossz, amilyennek kinézett. Igazából nem használta a laptopot – csak szerette, ha a keze ügyében van, hogy megnézhesse az e-mailjeit, amikor kedve támad rá –, és a szó szoros értelmében az újságot sem olvasta. Csak úgy átfutotta, tornáztatta a szemét, hagyta, hadd kalandozzon az üzleti rovat címein, anélkül, hogy információt szedett volna magába. Ami a tévét illeti, az csak háttérzajjal szolgált, a társaság illúziójaként az üres házban. Csupán magára a szendvicsre gondolt, pulyka és cheddar sajt teljes őrlésű gabonából készült zsemlén, kis mustárral, némi salátával, nem igazán finom, de tökéletesen megfelelő. Majdnem végzett vele, amikor Jill bejött a hátsó ajtón, megállt az előtérben, hogy a padlóra hajítsa nehéz hátizsákját. Nyilván a könyvtárban volt, gondolta Kevin. Mostanában ezt csinálta, gondja volt rá, hogy ne érjen haza az iskolából addig, amíg Aimee el nem ment dolgozni. Tudományos szintre vitték ezt, legalábbis hétköznap, távozásuk és érkezésük időzítése ne essen egybe, hacsak nem aludt valamelyikük, bár mindketten bizonygatták, hogy remekül kijönnek. Kevin zavartan mosolygott, amikor lánya belépett a konyhába, várta, hogy ugrassa őt multimédiás étkezése miatt, de Jill még csak észre sem vette. Túl lefoglalta, hogy a telefonjára hunyorgott, meglepettnek látszott, akire valami nagy hatással volt. – Szia – szólalt meg. – Hallottál Szent Wayne-ről? – Mi történt? – Bűnösnek vallotta magát. – Milyen vádpontban? – Egy halomban – felelte Jill. – Úgy fest, hosszú időre leültetik.

Kevin életre keltette laptopját, és megnézte a híreket. A történet ott volt a kiemelt hírek legtetején. „Szent Wayne kipakol: rendkívüli mea culpa a dicstelen szektavezértől.” Ráklikkelt és olvasni kezdett: „Meglepő egyezség… az ügyészek húsz év börtönt indítványoznak… legkorábban tizenkét év múlva bocsátható szabadlábra… »A fiam eltűnése után elvesztettem a tartásomat… Mindössze segíteni akartam azoknak, akiknek fájdalmaik voltak, de a hatalom a fejembe szállt… Annyi sebezhető gyereket használtam ki… elárultam a feleségem és a fiam emlékét, nem beszélve a hozzám gyógyulásért és lelki útmutatásért forduló fiatalok bizalmáról… Különösen a lányok… Nem a feleségeim, az áldozataim voltak… Szent ember akartam lenni, de szörnnyé változtam.«” Kevin próbált a szavakra összpontosítani, de a tekintete elkalandozott a cikkhez mellékelt fényképre, egy túlságosan is ismerős arcképre egy beesett, borotválatlan arcú, pizsamafelsős férfiról. Meglepve ismerte fel, hogy nem érez elégtételt, nem érzi a bosszú örömét arra a gondolatra, hogy Szent Wayne börtönben rothad. Csupán tompa együtt érző lüktetést érzett, a rokonság kellemetlen érzését egy olyan férfival, aki megtörte a fia szívét. Szeretett téged, gondolta Kevin, s úgy meredt az arcképre, mintha választ várna tőle. És cserben hagytad te is. ANNYI MINDENT KELL ELERESZTENI MIELŐTT KOMOLYAN ELKEZDETT ÚJ NÉVRE vadászni, Nora megváltoztatta a haja színét. Ez volt a helyes sorrend, gondolta, az egyetlen sorrend, amelynek értelme volt. Mert hogyan tudhatnád, ki vagy, amíg nem látod, hogyan nézel ki? Sosem értette azokat a szülőket, akik hónapokkal vagy évekkel a megszületése előtt kiválasztották gyerekük nevét, mintha egy elvont gondolatra ragasztanának címkét, nem pedig egy hús-vér személyre. Ez olyan öntelt dolognak látszott, olyan elutasítónak a valódi gyerekkel szemben. Szívesebben festette volna be a haját otthon, titokban, de tudta, hogy túl bonyolult és kockázatos művelet ez ahhoz, hogy egyedül hajtsa végre. Nagyon sötétbarna volt a haja, és minden felkeresett weboldal figyelmeztette, hogy kétszer gondolja meg, ha profi segítség nélkül akarja kiszőkíteni. Összetett, időigényes folyamat, amely erős vegyszereket igényelt, és gyakran végződött a szakemberek által „szerencsétlen végkimenetelnek” nevezett módon. A cikkeket követő kommentek tele voltak bánatos szőkék kései sajnálkozásával, akik azt kívánták, bár lettek volna kicsit elfogadóbbak természetes hajszínűket illetően. Szép barna hajam volt, írta egy nő. De bedőltem a reklámnak, és kiszőkíttettem. A szín remekül sikerült, de a hajam most olyan fénytelen és élettelen, hogy

a barátom szerint olyan a tapintása, mintha műfű nőne a koponyámon! Nora némileg felzaklatva olvasta ezeket a vallomásokat, de nem eléggé, hogy meggondolja magát. Nem kozmetikai célokból vagy szórakozásból festette be a haját. Teljesen szakítani akart a múlttal, egészében meg akarta változtatni a megjelenését, és ennek leggyorsabb, legbiztosabb módja, ha mesterséges szőkévé válik. Ha szép barna haja a folyamat során műfűvé lesz, ez járulékos kár, amivel el tud élni. Soha életében nem színezte a haját, nem is fényesítette, hozzá sem nyúlt az utóbbi néhány évben megjelenő ősz szálakhoz, annak ellenére, hogy többször sürgette a fodrásza, egy Grigori nevű komoly és kritikus bolgár. Szabaduljunk meg tőle, mondta Norának minden találkozásukkor, a maga baljós szláv akcentusával. Ismét tizenévesnek fog kinézni. De Norát nem érdekelte, hogy tizenévesnek nézzen ki; ha valamit, akkor azt kívánta, legyen egy kicsit több ősz a fején, azt kívánta, ő is olyan, még mindig fiatalos legyen, akinek a haja az október 14-én elszenvedett megrázkódtatástól lett hófehér. Könnyebbé tette volna az életét, gondolta, ha idegenek egy pillantást vetnek rá, és megértenék, hogy ő is egyike a megsebzetteknek. Grigori nagy tiszteletben álló hajfestő volt, előkelő, többségében harmincas és negyvenes vendégkörrel, de Nora nem akarta bevonni őt az átalakulásba, nem akarta hallani az ellenvetéseit, s ő sem akarta megmagyarázni, milyen okból tesz valami ilyen drasztikus és meggondolatlan dolgot. Mit kellett volna mondania? Nem vagyok többé Nora. Norának teljesen vége. Nem ilyen beszélgetésre vágyott egy fodrászszalonban, egy olyan férfival, aki úgy beszélt, mint egy filmbeli vámpír. Időpontot kért a Hair Traffic Controlnál, ez az üzletlánc fiatalabb, takarékosabb ügyfeleket szolgált ki, és feltehetően szemrebbenés nélkül volt sok dolga bolond kívánságokkal. Így hát a gyenge, rózsaszín hajú fodrász kétkedve nézett, amikor Nora elmondta, mit akar csinálni. – Szuperbiztos ebben? – kérdezte a fodrásznő, kézfejével végigsimítva Nora arcán. – Mert a bőrszíne nem igazán… – Tudja, mit gondolok? – kérdezte Nora, félbeszakítva a mondatot. – Azt gondolom, sokkal gyorsabban fog ez menni, ha elhagyjuk a fecsegést. *** JILL NEM SOKAT haladt A skarlát betű vel. Ez szerinte részben Tom hibája volt; még amikor középiskolába járt a bátyja, annyit panaszkodott a könyv miatt, hogy az nyilván megfertőzte az

ő agyát is. Tom igazából nem csak panaszkodott; Jill egy délután az iskolából hazaérve azt látta, hogy Tom egy húsvágó késsel döfködi papírkötésű példányát. A kés hegye átszúrta a borítót, és elég mélyen belefúródott az első fejezetekbe, hogy olykor nehezen tudta kihúzni. Amikor megkérdezte tőle, mit művel, Tom higgadt, komoly hangon elmagyarázta, hogy próbálja megölni a könyvet, mielőtt az öli meg őt. Tehát lehet, hogy nem azzal a tisztelettel közelített a könyvhöz, amilyent az az amerikai irodalom időálló klasszikusaként megérdemelt. De legalább jóhiszemű erőfeszítéseket tett. Az elmúlt héten három különböző alkalommal is leült a könyvvel, de még nem jutott túl Hawthorne bevezetőjén, amelyről Mr. Destry azt mondta, fontos része a regénynek, és nem szabad átugrani. Úgy tűnt, allergiás a stílusára; lassúnak és butának érezte magát tőle, mintha nem ment volna folyékonyan az angol: Ott ülnek a tisztes öregurak, mint egykor Máté, a vámszedő, de aligha fogják jelenlegi hivatásukat valaha is az apostolival fölváltani.\'7b2\'7d Minél tovább meredt az ilyen mondatokra, annál kevesebb értelme volt, mintha a szavak elolvadnának a lapon. De az igazi gond nem a könyv volt, és nem is a tavaszi fáradtság, vagy az, hogy a nyakán volt már az érettségizés. A probléma Ms. Maffey és a pár napja megkezdett beszélgetés volt. Jill viszketett tőle, hiszen olyan irányba terelte, amerre nem akart menni. És mégsem tűnt úgy, hogy meg tud állni, nem talált rá jó okot, hogy kiszabaduljon, hogy megszakítson egy kapcsolatot, amely annyi év után olyan váratlanul újította meg magát. Ms. Maffey, Holly – Jill próbálta megszokni, hogy a keresztnevén szólítsa – Jill negyedikes tanárnője volt a Bailey Általánosban, mindenkori kedvence, noha nem úgy indult. Holly januárban vette át az osztályt, miután Ms. Frederickson szülni ment. Eleinte minden gyerek szembeszállt vele, betolakodóként kezelte. Egy vagy két hét után kezdtek rájönni, milyen szerencsések. Ms. Maffey fiatal és csupa élet, sokkal vidámabb, mint a megsavanyodott öreg Ms. Frederickson (nem mintha bárki öregnek és megsavanyodottnak tartotta volna Ms. Fredericksont Holly színre lépéséig). Csaknem egy évtizeddel utóbb Jill nemigen emlékezett a negyedik osztályra, vagy arra, mitől lett az a tavasz különleges. Csak a Ms. Maffey bokája fölötti aranyhalas tetoválásra emlékezett, és az érzésre, hogy kicsit szerelmes a tanárába, mindennap azt kívánva, hogy bárcsak sose érkezzen el a nyár. Ms. Maffey csak azokban a hónapokban tanított Mapletonban. A következő szeptemberben visszatért szülési szabadságáról Ms. Frederickson, Holly pedig egy Stonewood Heights-i iskolában vállalt munkát, ahol egy évvel ezelőttig maradt. Rövid ideig férjnél volt egy Jamie nevű férfinál, aki eltűnt az általa természetesen Elragadtatásnak nevezett eseményben. Nem volt idejük

gyerekszülésre, amihez Holly vegyes érzésekkel viszonyult. Mindig szeretett volna anyuka lenni, és biztosra vette, hogy ő és Jamie szép gyerekeket szült volna, de tudta, hogy nem most van itt a szaporodás ideje, jövő nélküli embereket hozni a világra. Gyanítom, hogy ez áldás, írta Jillnek egyik első levélváltásukkor. Hogy nem kell aggódni a kicsikért. Pár hónapja, a gyilkossági nyomozás tetőfokán találkoztak. Jill Ferguson nyomozóval elment a Ginkgo Streetre, aki megszervezett egy általa „szépségversenynek” nevezett programot, amelytől azt remélte, hogy Jill majd felismeri az asztmás megfigyelőt, akit annyira szeretett volna kihallgatni. Elpocsékolt időnek bizonyult, természetesen, és fura is volt – ötven felnőtt férfi, valamennyi fehér ruhában, elvonult előtte, mint a Lánybúcsú című film hátborzongató vallásos változata –, de a végén kárpótolta, hogy összetalálkozott régi tanárával, akivel a főépületből kifele menet futott össze. Rögtön megismerték egymást, Jill örömében felkiáltott, Ms. Maffey kitárta a karját, hosszú, szívből jövő öleléssel szorította magához egykori tanítványát. Jill csak hazaérkezése után találta meg a kézzel írt üzenetet, amelyet a zsebébe csúsztattak – Kérlek, küldj e-mailt, ha bármiről kedved van beszélgetni! –, s rájött, hogy a találkozás egyáltalán nem volt véletlen. Jill nem volt buta; megértette, hogy be akarják szervezni – valószínűleg anyja áldásával –, és sértőnek találta, hogy egy számára olyan fontos személyre bízták a munkát. Ms. Maffey még egy Smiley-jellel is kidíszítette az üzenetet, amilyent ő szokott negyedikes házi feladatainak a tetejére rajzolni. Jill fogta és ékszeres dobozába tette az üzenetet, megfogadva magának, hogy nem lép kapcsolatba, nem engedi, hogy ily módon manipulálják. Könnyebben megtartotta volna fogadalmát, ha akkor tavasszal kicsit jobb lett volna a tanulmányi eredménye, ha Aimee és a banda helyébe talált volna új barátokat, de nem így alakult. A legtöbb este otthon gubbasztott, apján kívül nem volt kivel beszélgetni, az apja pedig a szokásosnál is figyelmetlenebb volt, lehangolt volt Nora miatt, softballsikerekről szőtt álmokkal vigasztalta magát. Max sok SMS-t küldött neki, biztatta, hogy menjen vissza Dmitrihez, vagy csak néha járkáljon vele, de ő sosem válaszolt. Azzal végzett – a szexszel, a bulizással és azokkal az emberekkel –, és nem ment vissza. Egy idő múlva kezdett elkerülhetetlenné, szinte kiszámíthatóvá válni – Jill kereste, mivel tölthetné ki az életében keletkezett űrt, és Holly volt az egyetlen elfogadható jelölt. Olyan megdöbbentő volt látni őt azon a napon, olyan fakónak és álomszerűnek látszott fehér ruhájában, annyira más, mint a Jill emlékeiben élő vidám nő. Kérlek, küldj e-mailt, ha bármiről kedved van beszélgetni! Hát, sok minden akadt, amiről Jillnek kedve volt beszélgetni; kérdezni akarta Ms. Maffey-t spirituális utazásáról, és a tábori életéről. Úgy

gondolta, ez segíthet kicsit jobban megérteni az édesanyját, alaposabb betekintést kaphat a BM-be, amire eddig nem volt lehetősége. Mert ha egy olyan személy, mint Ms. Maffey boldog lehet ott, talán lehet ott valami, ami Jillnek hiányzik, valami, amit ki kell derítenie. Szeret ott lenni? – kérdezte, amikor végül rászánta magát, hogy felvegye a kapcsolatot. Nem néz ki túl szórakoztatónak. Elégedett vagyok, válaszolta Ms. Maffey. Ez egyszerű élet. De hogy tud beszélgetés nélkül élni? Annyi mindent el kell ereszteni, Jill, olyan sok szokást és támaszt és várakozást. De el kell eresztened. Ez az egyedüli út. *** A SZŐKÉVÉ VÁLÁSA UTÁNI NAPON Nora leült, hogy megírja búcsúleveleit. Csak három ember szerepelt a listáján – Kevin, a testvére és Jamison tiszteletes –, de meglepően ijesztő feladatnak bizonyult, amit még nehezebbé tett a tény, hogy képtelen volt nyugton megülni. Folyton felpattant a konyhaasztaltól, fölment, hogy megcsodálja magát az egész alakos hálószobai tükörben, ezt az idegen szőkeséget a furán ismerős arccal. A hajfestés teljes sikert hozott. Nemcsak hogy nem volt az a szerencsétlen kimenetel, amitől előzetesen óvták. Nem voltak kopasz foltok vagy zöldes árnyalatok, kiszőkített haja olyan lágy és sima volt, mint mindig, rejtélyesen ellenállt a káros vegyi anyagoknak, amelyekkel beáztatták. Nagy meglepetésre semmi rossz sem történt, olyan jól nézett ki szőkeként, sokkal jobban, mint természetes hajszínével. A fodrásznak természetesen igaza lett: volt valami ellentét Nora mediterrán arcvonásai és világos skandináv haja között, de olyan szembeötlő ellentmondás volt ez, amit az ember meg akar szemlélni, próbál rájönni, hogy valami, aminek olyan ócskán kellene kinéznie, valójában királynak látszott. Egész életében csinos volt, de az az észrevétlen, bizonytalanul megnyugtató szépség, az a fajta mindennapos jó külső, amit az emberek alig vesznek észre. Most első alkalommal hatott egzotikusnak, kicsit nyugtalanítónak, és szerette ezt az érzést, mintha a teste és a lelke közelebb került volna egymáshoz. Énjének önzőbb része csábítást érzett, hogy felhívja Kevint, s áthívja egy búcsúitalra – azt akarta, hogy a férfi lássa új

megtestesülésében, hogy azt mondja neki, milyen pompásan néz ki, és könyörögjön, hogy ne menjen el –, de józanabb fele megértette, hogy ez borzalmas ötlet. Egyszerűen kegyetlen lenne, egy utolsó alkalommal reményt kelteni, mielőtt szétzúzza őket. Kevin jó ember, és már eleget bántotta. Főképpen ezt akarta kifejezni levelében – a bűntudatot, amelyet Valentin-napi viselkedése miatt érzett, ahogy szótlanul otthagyta, majd a rákövetkező hetekben nem válaszolt telefonhívásaira és e-mailjeire, csöndben üldögélt nappalijának sötétjében, amíg a férfi bele nem fáradt a telefon csöngésébe, és be nem csúsztatott ajtaja alá egy panaszos levelet. Mi rosszat tettem? – írta. Csak mondd meg, mi volt az, hogy bocsánatot kérhessek. Semmit sem csináltál, akarta felelni neki, bár sosem tette. Minden az én hibám volt. Az a helyzet, hogy Kevin volt az utolsó esélye. Kezdettől fogva – attól az éjszakától kezdve, amikor a táncesten beszélgettek és táncoltak – úgy érezte, Kevin képes lehet megmenteni őt, megmutathatja neki, hogyan menekíthet ki valami érdemlegeset és hasznosat régi életének romjai közül. És egy kis ideig úgy érezte, valóban megtörtént, hogy egy krónikus seb lassan kezdett begyógyulni. De csak kábította magát, összetévesztette az óhajt a változással. Egy ideig gyanította, de nem látta tisztán a pamplemousse-i estéig, amikor Kevin megpróbált mesélni neki a fiáról, és ő csak keserűséget és olyan erős irigységet érzett, hogy azt nem tudta megkülönböztetni a gyűlölettől, a mellkasa közepén érzett égető, marcangoló ürességtől. Baszd meg, gondolta tovább. Baszódj meg a drágalátos fiaddal együtt. És az volt a szörnyű, hogy Kevin észre sem vette. Csak beszélt tovább, mintha Nora normális ember lett volna megfelelően működő szívvel, valaki, aki megérti egy apa boldogságát, és osztozik barátja örömében. De ő csak fájdalmasan ült ott, tudta, hogy valami baj van vele, amit sosem lehet kijavítani. Kérlek, akarta mondani a férfinak . Ne pocsékold tovább a lélegzetedet. MOST EGYÜTT aludtak, ugyanabban a széles ágyban, amelyet korábban Gus és Julian használt. Eleinte kicsit hátborzongató volt, de aztán túltették magukat a feszengésen. Hatalmas és kényelmes volt az ágy – valami csúcstechnológiájú skandináv matrac volt benne, amely emlékszik az ember alakjára –, és a Laurie oldalán lévő ablak a hátsó udvarra nyílott, amely tele volt tavaszi életkedvvel, a reggeli szellőben áradt az orgonaillat.

Nem lettek egymás szeretői – legalábbis úgy nem, ahogy a srácok –, de már többé nem voltak egyszerűen csak barátnők sem. Rendkívül bensőséges viszony alakult ki közöttük az elmúlt pár hétben, a teljes bizalom köteléke, amely túlnőtt mindenen, amiben Laurie valaha a férjével osztozott. Társak voltak most, az örökkévalóságig összekötve. Pillanatnyilag semmit sem kívántak tőlük. Hamarosan megjönnek új lakótársaik, és véget ér kis idilljük, de most édes üdülésnek érezték, késő délelőttig ölelgették egymást az ágyban, teázgattak és halkan beszélgettek. Néha sírtak, de nem olyan gyakran, mint ahogy nevettek. Kellemes délutánokon együtt sétáltak a parkban. Nem sokat beszéltek arról, ami jönni fog. Nem sok mondandó akadt; megvolt a dolguk, és azt elvégzik, ahogy Gus és Julian, és az előttük itt lakó pár is elvégezte. Nem segített, ha beszélnek róla: csak megzavarta a békés buborékot, amelyben éltek. Jobb, ha csak a jelenre összpontosítanak, a megmaradt drága napokra és órákra, vagy hagyták visszafelé barangolni gondolataikat a múltba. Meg gyakran beszélt az esküvőjéről, a különleges napról, amely sosem következik be. – Hagyományosnak akartam, tudod? Klasszikusnak. A ruha, a fátyol és az uszály, az orgonajáték, apám az oltárhoz vezet, Gary ott áll, arcán egy legördülő könnycseppel. Csak azt az álmot akartam, azt a néhány percet, amikor mindenki, aki számít, rám néz, és így beszél: Hát nem szépséges? Nem ő a világ legszerencsésebb fickója? Ilyen volt a tiéd? – Régen volt az én esküvőm – felelte Laurie. – Csak arra emlékszem, hogy teljesen kinyúltam tőle. Olyan sokáig tervezget az ember, és a tényleges esemény sosem ér fel azzal, amilyennek akartad. – Talán jobb is így – elmélkedett Meg. – A valóság sosem zavarta meg az én esküvőmet. – Szép így gondolni rá. – Garyvel összeszólalkoztunk a legénybúcsúztatóról. A tanúja fel akart fogadni egy sztriptíztáncosnőt, de ezt vacak ötletnek tartottam. Laurie bólintott, és igyekezett úgy tenni, mintha érdekelné, bár már többször hallotta a történetet. Meg mintha nem vette volna észre, hogy önmagát ismételgeti, Laurie pedig nem foglalkozott vele, hogy felhívja rá a figyelmet: ez volt az a mentális tér, amelyet barátnője kiválasztott, hogy elidőzzön benne. Laurie inkább azokra az évekre összpontosított, amikor kicsik voltak a gyerekei, amikor úgy érezte, hogy szükség van őrá, és célja van, hogy szeretettel van feltöltődve. Mindennap elhasználta, és minden éjszaka csodálatos módon újra feltöltődött. Soha semmi sem volt ehhez foghatóan jó. – Egyszerűen utáltam a gondolatot – folytatta Meg. – Egy falka részeg pasi éljenzi ezt a szánalmas lányt, aki valószínűleg egy

gyalázatos otthonból való kábítószeres. És aztán? Valóban… kiszolgálja őket a többiek szeme láttára? – Nem tudom – mondta Laurie. – Szerintem néha megesik ilyesmi. Azt hiszem, a pasikon múlik. – El tudod képzelni? – Meg hunyorított, mintha feszülten próbálná maga elé idézni a jelenetet. – Templomban vagy, életed legnagyobb napján, s ott jön a menyasszonyod a folyosón hercegnőként fehérbe öltözve, az első sorban ott ülnek a szüleid, talán még a nagyszüleid is, te pedig csak arra a lotyóra gondolsz, aki az előző este az öledben táncolt. Miért művelnéd ezt magaddal? Miért rombolnál le egy csodálatosan szép pillanatot? – Az emberek akkoriban csináltak ilyen őrültségeket – közölte Laurie, mintha ősi történelemre utalna, egy olyan letűnt korra, amely az idő ködében alig látszik. – Fogalmuk sem volt róla. ***

Kedves Kevin! Mire ezt olvasod, Nora már nem létezik. Sajnálom – gondolom, ez vészjóslóbban hangzik, mint akartam. Csak úgy értem, elhagyom Mapletont, valahová másfelé indulok, hogy más személyként új életet kezdjek. Többé nem látsz engem. Remélem, nem gorombaság, ha ezt levélben közlöm veled, nem pedig szemtől szembe. De elég nekem így is megtennem ezt. Igazából csak szeretnék felszívódni a levegőben, mint a családom többi tagja, de ennél jobbat érdemelsz (nem mintha az emberek mindig megkapnák, amit megérdemelnek). A következőket akarom neked mondani: Köszönöm. Tudom, mennyire igyekeztél jól alakítani velem a dolgokat – mennyi engedményt tettél, és milyen keveset kaptál viszonzásul. Nem azért, mert én nem akartam megtenni a magamét – sokat adtam volna érte, hogy felnőjek az alkalomhoz. De nem találtam hozzá elegendő erőt, vagy csak ennek mechanizmusát nem találtam. Minden együtt töltött percben úgy éreztem, sötétben kóborolok egy idegen házban, egy villanykapcsoló után tapogatózva. És aztán, amikor találtam egyet és felkattintottam, kiégett az izzó. Tudom, meg akartál ismerni, és minden jogod megvolt, hogy megpróbáld. Ezért kerülünk kapcsolatba másokkal, ugye? Nemcsak a testükért, hanem minden másért is – az álmaikért, a sebeikért és a történeteikért. Amikor csak együtt voltunk, éreztem, hogy visszafogod magad, lábujjhegyen jársz a magánéletem körül, teret adsz nekem titkaim megőrzésére. Azt hiszem, ezt meg kellene köszönnöm neked. A tapintatodat és részvétedet – azt, hogy úriember vagy. De az a helyzet, hogy tudtam, mit akarsz tudni, és ezért

nehezteltem rád. Micsoda 22-es csapdája! Dühös voltam rád a fel nem tett kérdéseidért, amiket azért nem tettél fel, mert azt hitted, ha felteszed, felzaklatsz vele. De vártad az alkalmat, vártál és reménykedtél, ugye? Engedd meg tehát, hogy válaszoljak. Úgy érzem, ennyivel tartozom neked. Volt egy családi vacsoránk. Olyan furcsán hangzik, ha így mondjuk, nem? Elképzelsz mindenkit együtt, beszélgetünk, nevetgélünk és élvezzük az ételeket. De nem ilyen volt. Feszült volt a hangulat köztem és Doug között. Most már értem, miért, de akkoriban csak azt éreztem, hogy elvonja a figyelmét a munka, nincs teljesen jelen az életünkben. Állandóan azt a nyavalyás Blackberryjét nézegette, állandóan úgy kapta fel, amikor rezegni kezdett, mintha Istentől kapott volna üzenetet. Természetesen nem Isten küldte, csak egy csinos kis barátnője, de akárhogy is, sokkal jobban érdekelte, mint a saját családja. Bizonyos értelemben még mindig utálom ezért. A gyerekek sem repestek a boldogságtól. Ritkán örültek este. A reggel derűs volt a házunkban, a lefekvés ideje általában kedves, de a vacsorák gyakran jelentettek megpróbáltatást. Jeremy nehezen kezelhető volt… miért is? Bárcsak meg tudnám mondani. Talán azért, mert nehéz hatévesnek lenni, talán azért, mert nehéz lehetett az ő helyében lenni. Apróságokon elsírta magát, és az apróságok miatti sírása bosszantotta az apját, ami még jobban felzaklatta Jeremyt. Erin csak négyéves volt, de ösztönös érzéke volt rá, hogy a bátyja idegeire menjen, tárgyszerű hangon közölte, hogy Jeremy megint sír, úgy viselkedik, mint egy kisbaba, amitől Jeremy teljesen dühbe gurult. Mindegyiküket szerettem. A hűtlenkedő férjemet, törékeny kisfiamat, alamuszi kislányomat. De nem szerettem az életemet, legalábbis azon az estén nem. Igazán komolyan megdolgoztam az ételért – marokkói csirke volt, aminek a receptjét egy magazinban találtam – , és senkit sem izgatott. Doug szerint kicsit száraz volt a melle, Jeremy nem volt éhes, bla-bla-bla. Szar egy este volt. És akkor Erin kiöntötte az almaléjét. Nem nagy ügy, csakhogy nagy hűhót csapott körülötte, hogy fedél nélküli pohárból igyon, noha megmondtam neki, hogy rossz ötlet. Na és? Előfordul. nem olyan szülő voltam, aki ilyesmin felizgatja magát. de azon az estén mégis ezt tettem. Azt mondtam: „A fene egye meg, Erin, mit mondtam neked?” És akkor sírva fakadt. Dougra néztem, vártam, hogy felálljon és papírtörülközőt hozzon, de nem mozdult. Csak mosolygott rám, mintha ehhez neki semmi köze sem volna, mintha ő mindezek fölött lebegett volna, valami felsőbbrendű lét repülőgépén. Így természetesen nekem kellett megcsinálnom. Felkeltem, és kimentem a konyhába. Mennyi ideig voltam ott? Talán fél percig? Összeszedtem egy halom törülközőt, letekertem a hengerről, elgondolkoztam, vajon

eleget vettem-e le, vagy talán túl sokat, mert nem akartam másodszor hiába kimenni. Emlékszem, mennyire tudatában voltam a magam mögött hagyott zűrzavarnak, megkönnyebbülést éreztem, hogy kiszabadultam belőle, de megbántott, túlterhelt és meg nem értett is voltam. Azt hiszem, behunytam a szemem, hagytam, hogy a gondolataim egy-két pillanatra elkalandozzanak. Ekkor történhetett. Emlékszem, hogy felfigyeltem rá, abbamaradt a sírás, a házat hirtelen békésnek éreztem. Na, mit gondolsz, mit csináltam, amikor visszamentem az ebédlőbe, és azt láttam, hogy eltűntek? Azt hiszed, ordítottam, sírtam vagy elájultam? Vagy azt hiszed, feltöröltem a tócsát, mert az már folyt szét az asztalon, s hamarosan elkezd lecsöpögni a padlóra? Tudod, hogy mit csináltam, Kevin? Feltöröltem azt a kurva almalét, visszamentem a konyhába, bedobtam a szemetesbe az átázott papírtörülközőket, és leöblítettem a kezem a mosogató csapjánál. Miután megtörültem, visszamentem az ebédlőbe, még egyszer végignéztem az üres asztal körül, a tányérokon és a poharakon, a megmaradt ételen. Az üres székeken. Tényleg nem tudom, mi történt azután. Az emlékezetem ott egyszerűen megáll, és csak néhány héttel később kapcsol be újra. Segített volna, ha Floridában elmesélem ezt a történetet? Vagy esetleg Valentin-napkor? Úgy érezted volna, jobban ismersz? Mondhattad volna, amiről már, azt hiszem, tudom, hogy mi az – hogy a sírás és a kiömlött almalé nem olyan fontos, hogy minden szülő kinyúlt, dühös volt, és egy kis békességet és csöndet akart. Ez nem ugyanaz, mint amikor azt kívánod, az általad szeretett emberek tűnjenek el örökre. De mi van, ha mégis, Kevin? Akkor mi van? Sok boldogságot kívánok neked. Jó voltál hozzám, de én javíthatatlan voltam. Komolyan élveztem, amikor táncoltál velem. Szeretettel, N BMgrI405 (10:15:42 p.m.): hogy vagy? Jillpill123 (10:15:50 p.m.): csak fázom. maga? BMgrI405 (10:15:57 p.m.): rád gondolok. (: Jillpill123 (10:16:04 p.m.): én is (: BMgrI405 (10:16:11 p.m.): el kellene jönnöd látogatóba Jillpill123 (10:16:23 p.m.): nem tom… BMgrI405 (10:16:31 p.m.): tecceni fog itt Jillpill123 (10:16:47 p.m.): micsinálnánk? BMgrI405 (10:16:56 p.m.): aludnánk (:

Jillpill123 (10:17:07 p.m.): ???! BMgrI405 (10:17:16 p.m.): csak 1-2 éccaka – hogy lássuk, mit gondolsz Jillpill123 (10:17:29 p.m.): mit mondjak apámnak? BMgrI405 (10:17:36 p.m.): találd ki Jillpill123 (10:17:55 p.m.): meggondolom BMgrI405 (10:18:08 p.m.): nem sürgetlek amikor kész vagy Jillpill123 (10:18:22 p.m.): félek BMgrI405 (10:18:29 p.m.): rendben van ha félsz Jillpill123 (10:18:52 p.m.): talán jövő héten? BMgrI405 (10:18:58 p.m.): az tökéletes lesz (: ÖRÜLÖK, HOGY ITT VAGYTOK TOM VEZETÉS KÖZBEN Mapletonról mesélt Christine-nek, próbálta eladni neki az ötletet, hogy hosszabb időt töltsenek a családjánál, ne csak egy éjszakára ugorjanak be Ohio felé menet. – Szép nagy ház – mondta. – Maradhatunk a régi szobámban, ameddig akarunk. Apám és a húgom biztosan örül, ha segíthet a babával. Merész kijelentés volt, mert az apja és testvére azt sem tudta, hogy úton van, pláne nem, hogy társasággal jön. Előre akart nekik szólni, de a dolgok elég kaotikusan alakultak az utóbbi napokban; úgy gondolta, több értelme van, ha hagyja menni a dolgokat a maguk útján, nyitva hagyva a lehetőségeket, amíg a közelbe érkeznek. Legkevésbé sem akarta felszítani apja reményeit, hogy aztán csalódást okozzon, ahogy azt a múltban sokszor megtette. – Igazán szép itt nyáron. Pár háztömbnyire van egy nagy park, és egy tó, ahol úszni is lehet. Az egyik barátomnak forró fürdőkádja is van a kertben. És a belvárosban van egy egész jó indiai étterem. Most rögtönzött, nem volt benne biztos, hogy a lány egyáltalán odafigyel rá. Ez a kitérő mapletoni kirándulás amolyan utolsó próbálkozás volt a részéről, hogy egy kicsivel több időt lehessen együtt Christine-nel és a babával, mielőtt elillannak az életéből. – Bárcsak anyám is ott volna még. Ő az egyetlen, aki igazán… A baba felsírt a hátsó ülésen lévő kosarából. Apró teremtés volt, alig egyhetes, és nem volt túl erős a tüdeje. Mindössze egy megfeszített kis nyöszörgő hangra telt tőle, de Tomot elbűvölte, milyen érzelmesen hatott rá, megbizsergette idegvégződéseit, valami sürgető érzéssel töltötte el, amit egy hajszál választott el a pániktól. Csak annyit tehetett, hogy a visszapillantó tükörben nézte a gyűrött, mérges arcot, és olyan negédes hangon könyörgött a kislánynak, amely már kezdett második nyelvévé válni. – Jól van, kicsikém. Nincs semmi gond. csak legyél türelmes, édesem. Minden rendben van. Most aludj el szépen, jó? Rálépett a gázpedálra, s meglepte a motor készséges reagálása, a sebességmérő mutatójának hősies megugrása. Az autó nyilván

örült volna, hogy gyorsabban mehet, de visszafogta magát, tudta, hogy nem engedheti meg magának, hogy félreállítsák a BMW-vel, amelyet vagy kölcsönöztek, vagy loptak, attól függően, hogyan nézik ezt Falkék. – Szerintem tíz mérföld a következő pihenőhelyig – mondta. – Láttad mögöttünk a jelzést? Christine nem felelt. Szinte katatón állapotban lévőnek látszott az ülésen, felhúzott lábbal, térdét maga alá húzva ült, egyenesen előremeredt, zavarba ejtően nyugodt arckifejezéssel. Egész úton ilyen volt, úgy viselkedett, mintha a hátsó ülésen a kisbaba Tom által felszedett potyautas lett volna, egy vendég, aki egyáltalán nem méltó a figyelmére. – Ne sírj, mókuska – szólt hátra a válla felett. – Tudom, éhes vagy. Szerzünk neked papit, jó? Csodálatos módon a baba mintha megértette volna. Hallatott még egy-két hüppögést – halk, szaggatott nyöszörgést, ami inkább utósírás volt, mint tényleges tiltakozás –, majd ismét elaludt. Tom Christine-re pillantott, egy mosolyt remélt, vagy akár csak egy biccentést, de a lány ugyanúgy nem reagált a csöndre, mint korábban a zajra. – Szép nagy baba – mormogta, inkább magának, mint utasainak. KEZDTE MEGRÉMISZTENI az, hogy Christine képtelennek mutatkozott a babával való kapcsolatra. Még mindig nem adott nevet a gyereknek, alig szólt a kislányhoz, és amikor csak tehette, kerülte, hogy ránézzen. Mielőtt kijött a kórházból, kapott egy injekciót, amely leállította a tejkiválasztást, s azóta több mint boldog volt, hogy Tomra hagyta az etetés, tisztába tevés és a fürdetés kötelezettségét. Nem hibáztatta Christine-t, hogy kicsit idegsokkos lett; ő maga is enyhe sokkhatás alatt volt még. Minden olyan gyorsan szétesett, miután Mr. Gilchrest bűnösnek vallotta magát megalázó vallomásában, amelyben nyilvánosan tizenéves lányok sorozatos megerőszakolójának mondta magát, és megbocsátásért könyörgött „igazi feleségének”, akiről azt mondta, az egyedüli nő, akit valaha szeretett. A férfi árulása miatti dühében Christine másnap megszült, az első összehúzódáskor ordított fájdalmában, követelte, hogy vigyék be a kórházba, és adják be neki a kapható legerősebb gyógyszert. Falkék túl csüggedtek voltak, hogy ellenkezzenek; még láthatóan ők is megértették, hogy útjuk végére értek, hogy az őket életben tartó próféciák vágyálmok voltak csupán. Tom a kilencórás vajúdás alatt végig Christine-nel maradt, fogta a kezét, miközben a lány hol kitisztult, hol visszaesett gyógyszer okozta delíriumába, olyan keservesen átkozva gyermeke apját, hogy még a szülőszoba ápolónőire is hatott. Ámulattal nézte, amint a baba világra furakodott, összeszorított csuklóval, duzzadt

szeme becsukva, koromfekete haja vértől és egyéb sűrű nedvektől ragacsos. Az orvos hagyta, hogy Tom vágja el a köldökzsinórt, s a karjába helyezte a gyereket, mintha hozzá tartozott volna. – Ez a te kislányod – mondta Christine-nek, s odanyújtotta a meztelen, ficánkoló batyut, mint egy ajándékot. – Üdvözöld a kislányodat. – Menj innen – mondta Christine a fiúnak, s elfordította a fejét, hogy ne lássa a csodagyereket, aki már nem is látszott olyan csodának. – Vidd el tőlem. Másnap délután visszamentek Falkékhoz, de Terrence és Marcella elment. Egy üzenet feküdt a konyhaasztalon – Reméljük, rendben ment. Hétfőig nem vagyunk a városban. Kérjük, menjetek el, mire visszajövünk! –, mellette egy boríték, benne ezer dollár készpénzben. – Mit csináljunk? – kérdezte Tom. Christine-nek nem kellett sokáig gondolkodnia. – Haza kellene mennem – mondta. – Vissza Ohióba. – Tényleg? – Hová máshová mehetnék? – Valamit kitalálunk. – Nem – mondta a lány. – Muszáj hazamennem. További négy napot maradtak Falkéknál, s ezalatt Christine szinte egyebet sem csinált, csak aludt. Mindvégig, amíg Tom pelenkát cserélt, tejkeveréket készített, és az éjszaka közepén a sötét házban botladozott. Tom várta, hogy felébredjen, s közölje vele, amit már tudott, hogy minden rendben van, és minden a lehető legjobban alakult. Most kis családot alkottak, szabadon szerethették egymást, és kedvükre cselekedhettek. Együtt járkálhatnak mezítláb, boldog nomádok bandájaként, szállhatnak a szélben. De nem így történt, és Ohio már nem volt olyan sok mérföld távolságra. *** TOM TISZTÁBAN VOLT a ténnyel, hogy nem gondolkozik világosan. Túl kimerült volt a józan gondolkodáshoz, túlságosan lefoglalták a baba végtelen szükségletei, és a félelme, hogy elveszíti Christine-t. De tudta, hogy fel kell készítenie magát a hazamenetel megpróbáltatásaira, a felmerülő kérdésekre, amikor egy nem az ő tulajdonában lévő német luxusautóval felgördül apja háza elé, homlokán egy célkörrel, egy korábban sosem említett, súlyosan depressziós lány és egy csecsemő társaságában, aki nem az övé. Sok magyarázkodás vár rá. – Figyelj – mondta, az autóspihenőhöz közeledve lelassítva. – Utálom, hogy ezzel nyaggatlak, de tényleg nevet kellene adnod a babának.

A lány bágyadtan bólintott, nem igazán beleegyezően, csak tudatva vele, hogy odafigyelt. Elindultak a felhajtón a központi parkolóhoz. – Fura, tudod? Majdnem egyhetes. Mit fogok mondani apámnak? Ő a barátnőm, Christine, ez pedig az ő névtelen kisbabája? Könnyű volt a forgalom az autópályán, de a pihenő tele volt, mintha az egész világnak egyszerre kellett volna pisilnie. Elakadtak egy lassú sorban, senki sem sorolt be, amíg valaki ki nem állt. – Nem olyan nagy ügy – folytatta Tom. – Csak gondolj egy virágra, egy madárra vagy egy hónapra. Hívjad Rose-nak vagy Robinnak\'7b3\'7d, Irisnek, Aprilnak vagy valaminek. Akármi jobb a semminél. Várta, hogy kitolasson egy Camry, majd becsusszant a megürült helyre. Parkolóállásba tette a kocsit, és leállította a motort. Christine feléje fordult. Gesztenyebarna-arany színű célkör volt a homlokán – ez ment az övéhez és a babáéhoz –, amelyet Tom festett oda délelőtt, Cambridge-ből való elindulásuk előtt. Afféle csapatjelvény, gondolta, a törzsi összetartozás jele. Alatta sápadt és üres volt Christine arca, de fájdalom sugárzott belőle, visszatükrözte a fiúból feléje áradó szeretetet, azt a szeretetet, amelyet nem volt hajlandó magába fogadni. – Miért nem választasz te? – kérdezte a fiútól. – Engem igazán nem érdekel. *** KEVIN ELLENŐRIZTE a telefonját. 5.08 volt, valamit ennie kellett, át kellett öltöznie, s hatra a softballpályára mennie. Teljesíthető volt, de csak ha Aimee a következő percekben elindul dolgozni. A nap alacsonyan járt és forrón sütött, átragyogott a fák tetején. A zsákutca zárt végének közelében parkolt, négykapunyira saját házától, szemben a ragyogó fénnyel. Nem eszményi, de az adott körülmények között ez volt a tőle telhető legjobb, az egyetlen olyan megfigyelőpont a Lovell Terrace-on, amely lehetővé tette, hogy szemmel tartsa bejárati ajtaját anélkül, hogy őt azonnal meglássák, ha valaki belép a házba vagy kijön onnan. Fogalma sem volt róla, mi tart ilyen sokáig Aimee-nál. Általában négykor már el szokott menni, hogy kiszolgálja a korai érkezőket az Applebee’snél. Eltűnődött, vajon az időjárás hatott-e a lányra, talán szabadnapot vett ki ma estére, és elfelejtette megemlíteni. Ha ez a helyzet, újra kell gondolnia a lehetőségeit. Nevetséges, hogy nem tudta, hiszen csak pár perce beszélt vele telefonon. Jillt hívta, ahogy gyakran szokta késő délutánonként, hogy megtudja, szüksége van-e valamire a fűszerboltból, de Aimee

vette fel. Üdv – mondta a lány a szokásosnál komolyabb hangon. Milyen volt a napja? Remek. Habozott. Igazából kicsit fura volt. Meséljen. Figyelmen kívül hagyta a kérést. Jill ott van? Nincs, csak én. Ezzel akarta kezdeni, hogy megkérdezi, miért nem ment még dolgozni, de annyira megzavarodott, túlságosan felzaklatta a gondolat, hogy Aimee egyedül van a házban. Nem baj, mondta . Csak mondd neki, hogy kerestem. Belerogyott a sofőrülésbe, remélve, hogy kevésbé kelti fel Eileen Carnahan gyanakvását, aki feléje tartott a járdán, vacsora előtti sétára vitte elaggott cocker spánieljét. Eileen a nyakát nyújtogatta – lelógó karimájú kalapot viselt a nap ellen –, és talányos arckifejezéssel hunyorgott rá, próbált rájönni, valami baj van-e. Kevin a füléhez szorította telefonját, egy szabadkozó mosollyal és egy most-nem-tudok-beszélni intéssel elhárította a nőt, mindent megtett, hogy úgy fessen, mint egy elfoglalt ember, aki fontos ügyekkel foglalkozik, nem pedig egy kukkoló, aki a saját házát kémleli. Kevin azzal nyugtatta magát, hogy semmilyen vonalat sem lépett át visszavonhatatlanul, legalábbis egyelőre nem. De egész nap ezen gondolkodott, és többé nem bízott magában, hogy kettesben maradjon Aimee-val, azok után, ami reggel történt. Jobb egy ideig kellő távolságot tartani, újra megvonni a megfelelő határokat, amelyek az utóbbi hetekben felszívódni látszottak. Mint például az, hogy többé nem Mr. Garvey-nak szólította, még csak nem is Kevinnek. Üdv, Kev, mondta álmos szemmel bebotorkálva a konyhába. ’reggelt, felelte a férfi a szekrény felé haladva, tenyerén a mosogatógéptől még meleg tányérok kis kupacát egyensúlyozva. Nem tudatosult benne a lány hangjának vagy viselkedésének flörtölős jellege. Jóganadrág és póló volt rajta, a lány normáihoz képest egész szolid. Csupán annyit észlelt, hogy szokás szerint megörül a látványának, hálásan a lányból állandóan áradó jó energiáért. Ahelyett, hogy a kávéfőzőhöz ment volna, Aimee a hűtő felé fordult, kinyitotta az ajtaját, s belenézett. Egy ideig ott állt, mintha a gondolataiba feledkezett volna. Kell valami? – kérdezte Kevin. A lány nem felelt. A konyhaszekrénytől elfordulva – csak segíteni akart – a lány mögé került, a feje fölött átlesett a dobozok, kancsók és ételtároló dobozok ismerős rengetegébe; ez utóbbiak átlátszó fiókjaiban húsok és zöldségek látszottak. Joghurt, felelte Aimee, feléje fordulva és mosolyogva, arca olyan közel, hogy megérezte a lány reggeli leheletét, amely kicsit

állott volt, de nem kellemetlen, egyáltalán nem. Fogyókúrázni fogok. Kevin fölnevetett, mintha ez nevetséges terv volna – ahogy az is volt –, de a lány kijelentette, hogy komolyan beszél. Egyikük nyilván megmozdult – vagy Kevin előrehajolt, vagy Aimee hátra, vagy esetleg mindketten egyszerre –, mert Aimee hirtelen ott volt, nekinyomakodva, testének melege áthatolt két réteg pamuton, s úgy érezte, mintha a lány bőre az ő bőréhez ért volna. Kevin gondolkodás nélkül Aimee derekára tette a kezét, éppen a csípőcsont fölött. Aimee szinte abban a pillanatban hátravetette a fejét, s megpihentette a férfi mellén. Teljesen természetes, ugyanakkor ijesztő érzés volt úgy állni, mintha egy szikla peremén gubbasztottak volna. Kevin erősen érezte a lány nadrágjának ruganyos derékrészét, a tenyere alatti izgató feszességet. Az ajtóban van, mondta némi habozás után, ami nem volt hosszabb a kelleténél. Ja, igen, mondta Aimee, s megfordulva megtörte a kapcsolatot. Hogyhogy nem tudtam? Felkapta a joghurtot, az asztalhoz indult, s miközben leült, egy mosolyt villantott Kevinre. Ő befejezte a mosogatógép kiürítését, agya kavargott, a lány testének emléke fizikai érzésként nyomódott bele a húsába, mintha lágy agyagból lett volna. Egy egész nap telt el, és még mindig ott volt, pontosan ott, ahol a lány hagyta. – Bassza meg – mondta a szemét behunyva és a fejét csóválva, nem tudva teljes bizonyossággal, hogy sajnálja-e az esetet, vagy inkább kicsit tisztábban igyekszik visszaemlékezni rá. *** LAURIE NEM NEHEZTELT a pizzafutárra, amiért meglepődött, nem neheztelt, hiszen ott állt a küszöbön fehér ruhában, kezében a következő szövegű felirattal: MENNYIBE KERÜL? – Hű, huszonkettő – motyogta a fiú, igyekezve közömbösnek hangzani, miközben előhúzta a két dobozt hőszigetelő táskájából. Kölyök volt még, nagyjából a fiával egykorú, széles vállú, vonzóan alulöltözött kifutófiús rövid nadrágjában és papucsában, mintha csak megállt volna a Parker Roadon, útban a strand felé. Zavart pillantást váltottak, Laurie elvette a pizzát, a srác megszabadította két tízestől és egy ötöstől, nagy kiadás a házi kasszából. Laurie ellépett az ajtóból, megrázta a fejét, így jelezve, hogy nem szükséges visszaadnia.

– Köszönöm. – A fiú zsebre vágta a bankjegyeket, félrehajtotta a fejét, hogy egy pillantást próbáljon vetni, akármi folyt is a házban, de elvesztette érdeklődését, amikor meglátta, hogy semmi sincs az asszony mögött az üres folyosón kívül. – Kellemes estét. Laurie a meleg, könnyű dobozokat bevitte az ebédlőbe, letette az asztalra, s észrevette Al és Josh láthatóan izgatott arckifejezését. A Ginkgo Street-i sovány ételadagok hónapjai után a Tonnettitől házhoz rendelt pizza képtelenségnek tűnt, szinte erkölcstelen luxus, mintha meghaltak volna, és a vágyai-kat beteljesítő mennyországba jutottak volna. Csak három napja költöztek be, és hamarosan eszményi lakótársakként állapodtak meg – tiszták, csöndesek és segítőkészek. Al nagyjából Laurie-val volt egykorú, alacsony, csibészes fickó őszes szakállal, egy építészeti cég egykori környezetvédelmi tanácsadója volt. Josh harmincas éveinek elején járt, jó külsejű szoftverkereskedő, nyakigláb, morcos alak, aki hajlamos volt úgy nézni hétköznapi tárgyakra – villákra, szivacsokra és ceruzákra –, mintha először látna olyanokat. Nem sokkal korábban, gondolta Laurie, két eléggé vonzó, korban megfelelő férfi felbukkanása életükben felkeltette volna az érdeklődésüket. Sokáig fennmaradtak volna, a sötétben sutyorogtak volna az újonnan jöttekről, megjegyzéseket tettek volna Al édes mosolyára, eltűnődtek volna, hogy Josh olyan érzelmileg visszamaradott alak-e, akiről kiderülhet, hogy érdemes dolgozni rajta, hogy előcsalogassák kagylójából. De túl késő volt az ilyesféle szórakozáshoz. Elvágták kötelékeiket: Al és Josh olyan világhoz tartozott, amelyet ők már maguk mögött hagytak. Helyesen tippelve Laurie azt a dobozt nyitotta ki, amelyikben a gombás-fekete olajbogyós pizza volt – a húsevőknek volt egy kolbászos-hagymás is –, Meg kifejezetten azt kérte. Az őt körbelengő illat dús és összetett volt, tele emlékekkel, mint egy autórádióban megszólaló régi dal. Laurie-t felkészületlenül érte a megolvadt sajt szívóssága, amint kiemelte az első szeletet, a kezére nehezedő hihetetlen súly, amikor elvált a többitől. Lassan mozgott, igyekezett a megkövetelt szertartásossággal kivitelezni a műveletet, egy tányérra helyezte a szeletet, és a tányért odakínálta Megnek.

Szeretlek, mondta csak a szemével beszélve. Olyan bátor vagy. Én is szeretlek, felelte némán Meg. A nővérem vagy. Csöndben ettek. Al és Josh próbált nem túl mohónak látszani, de képtelenek voltak visszafogni magukat, egymás után nyúltak a szeletekért, jóval többet véve ki, mint amennyi a részük volt. Laurie nem bánta. Nem volt túl éhes, Meg pedig csak egyetlen harapást evett abból az ételről, amelyről, mint mondta, hónapok óta álmodik. Laurie bánatosan mosolygott az asztal túloldalán ülő falánk férfiakra. Ártatlanok voltak, ahogy ő és Meg is az volt, amikor megérkeztek a 17-es előőrsbe, szerencsésen mit sem tudva a szép hagyományról, amelynek fenntartására kiválasztották őket. Jól van, gondolta. Élvezzétek, amíg tudjátok. *** CHRISTINE KISIETETT a mosdóba, ráhagyta Tomra, hogy az első ülésen készítse el a palackot, egy, az autó szivargyújtójára kapcsolt kézi eszközzel melegítse meg a vizet. Amikor elérte a megfelelő hőmérsékletet, hozzáadott egy adag tápszerkeveréket, és lázasan rázta, hogy az egész elkeveredjen. Ezeket a műveleteket teljes izgatottsággal hajtotta végre, pár másodpercenként ellenőrizte a tükörben, hogy a baba még alszik. Tapasztalatból tudta, milyen nehéz megfelelően összerakni a palackot, amikor a baba visít az éhségtől. Valami mindig rosszul sikerült: a műanyag zacskó nem nyílt ki vagy kiesett a tokjából, vagy tűhegynyi lyuk keletkezett az alján, vagy nem csavarta rá rendesen a kupakot, vagy bármi más. Elképesztő, hányféle módon lehetett elszúrni ezt az egyszerű műveletet. Ezúttal azonban vele voltak az istenek. Rendben összerakta a palackot, kivette a babát a kosarából, anélkül, hogy felébresztette volna, elvitte az étkezőkörzetbe, ahol találtak egy árnyékos padot. A baba ki sem nyitotta a szemét, amíg a cumi az arcához nem ért. Szipogott egy kicsit, rávetette magát, ráharapott, s olyan lázasan kezdte szívni, hogy Tom hangosan fölnevetett, a palack ütemesen ugrált a kezében. Horgászásra emlékeztette, arra a rántásra, amikor kapása van, a rántásra, ahogy összekapcsolódik egy másik élettel. – Éhes apróság vagy, ugye? A baba felnézett rá, miközben nyelt, és felhorkant – nem imádattal, gondolta Tom, vagy hálásan, hanem legfeljebb türelmesen, mintha azt gondolná: Fogalmam sincs róla, ki vagy te, de gyanítom, hogy ez így nekem rendben van. – Tudom, hogy nem vagyok az anyukád – suttogta Tom. – De mindent megteszek, amit tudok. Christine régen elment, elég régen, hogy a baba kiürítse a palackot, és Tom aggódni kezdjen. Függőleges helyzetbe emelte a babát, megpaskolta a hátát, mígnem megeresztett egy csinos kis böfit, ami már jóval kevésbé tűnt helyesnek, amikor megérezte az ismerős, lehangoló nedvességet a vállán. Utálta a bukás savanyú

szagát, ahogy beleivódik a ruhába, ott marad az ember orrában, sokkal alattomosabb valami a baba púzásánál. A baba lármázni kezdett, ezért Tom sétálni indult vele, amit a jelek szerint a kicsi méltányolt. Az autóspihenő szerény volt – sem étterem, sem benzinkút, csak egy kellemes egyszintes épület mosdókkal, árus automatákkal, Connecticut csodáiról szóló tájékoztató kiadványokkal teli polcokkal –, de meglepően nagy teret foglalt el. Hatasztalnyi étkezőtérség, kutyasétáltató, és egy második parkoló kamionoknak és lakókocsiknak. A nagy járművek mellett elsétálva Tomnak odaköszönt egy csoport mezítlábas egy michigani rendszámú gesztenyebarna Dodge Caravanból. Öten voltak, három srác és két lány, mindannyian főiskoláskorúak. Miközben a lányok a babának gőgicséltek – különösen megragadta őket a tízcentes méretű célkör a kislány homlokán –, egy vörös hajú, a homlokán csomóra kötött selyemkendőt viselő srác azt kérdezte Tomtól, Mount Poconóba megy-e az egy hónapig tartó napfordulós fesztiválra. – Durva lesz – mondta, s grimaszolva felemelte egyik karját, és szorgosan megvakarta a bordáját. – Sokkal jobb lesz a tavalyinál. – Nem tudom – mondta a vállát rándítva Tom. – Elég nehéz egy babával. Felnézett az egyik lány. Tüzes alakja, rossz arca és egy hiányzó foga volt. – Én vigyázok a babára – mondta. – Nem érdekel. – Igen, helyes – nevetett az egyik barátja, egy kellemetlen arckifejezésű csinos fickó. – A szexpartik között. – Baszd meg – förmedt rá a lány. – Tényleg jó vagyok a kölykökkel. – Kivéve, amikor bedilizik – szólt közbe egy harmadik srác. Nagydarab, húsos alak volt, egy jövőbeni futballsztár. – És folyton bedilizik. – Ti seggfejek vagytok – jegyezte meg a második lány. CHRISTINE A BMW-NÉL várakozott, elmélázó arccal figyelte Tomot, fekete haja csillogott a délutáni napsütésben. – Hol voltál? – kérdezte. – Azt hittem, itt hagytál. – A babát etettem. – Felmutatta neki ellenőrzésre az üres palackot. – Az egészet befalta. – Hű – nyögött egyet Christine, még azzal sem törődött, hogy úgy tegyen, mintha érdekelné. – Összefutottam néhány mezítlábassal. Egy teli autóra valóval. Azt mondták, nagy fesztivál van Poconóban. Christine azt felelte, a mosdóban beszélt az egyik lánnyal. – Nagyon izgatott volt. Azt mondta, ez az év legnagyobb bulija. – Esetleg megnézhetnénk – jegyezte meg óvatosan Tom. – Ha akarod. Azt hiszem, útba esik Ohio felé. – Mindegy – felelte a lány. – Te vagy a főnök.

Tompán, teljesen érdektelenül csengett a hangja. Tom hirtelen késztetést érzett, hogy pofon csapja – nem azért, hogy fájdalmat okozzon neki, csak hogy felébressze –, s vissza kellett fognia magát, amíg elmúlt. – Nézd – mondta. – Tudom, hogy feldúlt vagy. De nem engem kellene érte okolnod. Nem én bántottalak. –Tudom – biztosította a lány. – Nem rád vagyok dühös. Tom a babára pillantott. – Mi van a kislányoddal? Miért vagy olyan dühös rá? Christine megdörgölte a hasát, ezt a szokást a terhesség alatt vette fel. Alig lehetett hallani a hangját. – Fiút vártak tőlem. – Igen – felelte Tom. – De nem azt szültél. Hunyorogva elnézett Tom mellett, egy szőke családot nézett, ahogy az út túloldalán kiszálltak egy Explorerből. – két magas szülő, három kisgyerek és egy sárga labrador. – Butának tartasz, ugye? – Nem – jelentette ki Tom. – Egyáltalán nem ez a gond. Christine halkan felnevetett. Keserű, reménytelen hang volt. – Mit akarsz tőlem? – Azt, hogy fogd a kislányodat – mondta, előrelépett, és a kezébe nyomta a babát, mielőtt még ellenkezhetett volna. – Csak néhány percig, amíg elmegyek a férfimosdóba. Mit gondolsz, képes leszel rá? Christine nem felelt a kérdésre. Csak bámult a fiúra, a babát olyan messzire tartva a testétől, amennyire csak tudta, mintha az valami kellemetlen szag forrása lett volna. Tom bátorítólag megveregette a karját. – És gondolkozz a neveken – tette hozzá. *** A JÁTÉK MEGNYUGTATTA Kevin idegeit, ahogy azt előre tudta. Szerette, ahogy lelassult az idő a baseballpályán, ahogy az összpontosítás leszűkül a keze ügyében lévő tényekre: a játékosok pozíciójára, az elkapott labdákra és az ütésekre. – Mindent bele, Gonzo! – kiáltotta a külső mezőről, nem volt benne biztos, elég hangosan tette-e, hogy eljusson Bob Gonzalveshez, a Carpe Diem dobóászához, vagy hogy Gonzo odafigyelt-e egyáltalán. Egyike volt azoknak, akik, ha dobót játszottak, belemerültek a pályába, mélyen eltűntek a saját gondolataikban. Valószínűleg észre sem venné, ha a tribünön egy csoport nő levetné a blúzát, és elkezdenék hangosan kiáltozni a telefonszámaikat. Hívj fel, Gonzo! Ne hagyd, hogy könyörögjek! Volt még valami, amit Kevin szeretett a softballban: az, hogy

lehet az ember középkorú, sörhasú, épület-értékbecslő, mint Gonzo – aki alig tud elkocogni az első bázisig szívroham kockázata nélkül –, mégis sztár lehet, egy lassú dobóvarázsló, akinek cseles alsó kezes dobásai látszólag úgy lebegnek az ütő felé, mint egy képviselőfánk, hogy aztán az ütőzónán túl lelőtt kacsaként hulljon alá. – Úgy van, haver – kántálta Kevin, s nyomatékul belecsapott baseballkesztyűjébe. – Semmi aggodalom! A centrumban balra állt, hatalmas fű terült el mindkét oldalán. A Carpe Diemből csak heten bukkantak fel, s a csapat úgy döntött, a szokottnál eggyel kevesebb középkülsőssel játszik, inkább, minthogy tátongó lyukat hagyjon a belső mezőben. Ennek folytán Kevinnek sok pluszterületet kellett fedeznie, miközben a rézszínű, alacsonyan álló nap egyenesen a szemébe sütött. Nem törődött vele; csak örült, hogy ott van, a lehető legjobb dolgot műveli, amit egy férfi ilyen szép estén művelhet. Odaért a pályára, bár csak néhány perce maradt, mert Jill időben felbukkant húsz perccel öt után. Lánya jelenlétében Kevinnek sikerült beugrania és átöltöznie a szerelésébe – fehér sztreccsnadrág és halványkék póló, rajta régimódi írással a Carpe Diem egy söröskorsó fölött –, felkapott egy almát és egy palack vizet, és egy pillantást sem vetett Aimee-re, hogy elkerülhessen minden esetlegesen kellemetlen helyzetet. A következő dobás messze kint volt, három-egyre alakult Rick Sansome, egy legjobb esetben közepes ütő számára. Gonzo a legkevésbé azt akarta, hogy Sansome lelépjen, és aztán neki Larry Tallericóval kelljen szembekerülnie a bázison. Tallerico egy vadállat, egy savanyú képű, napbarnított bunyós, aki egyszer olyan messzire ütötte a labdát, hogy azt sosem találták meg. – Könnyedén! – kiáltotta Kevin. – Forgasd meg! Keze fejével megtörölte a homlokát, próbált nem törődni az egész napon át kísértő tartós lelkiismeret-furdalással. Tudta, milyen közel jártak Aimee-vel egy borzalmas hiba elkövetéséhez, és eltökélte, hogy nem hagyja megismétlődni. Felnőtt férfi, egy feltételezhetően felelős ember. Neki kell uralkodnia a helyzeten, lefektetnie az alapszabályokat, becsületesen és szókimondón. Mindössze annyi a teendője, hogy reggel leül vele, tudatosítja, mi történt kettejük között, és közli a lánnyal, hogy ennek véget kell vetni. Nagyon vonzó lány vagy, fogja mondani. Biztos vagyok benne, hogy ezt te is tudod. És az elmúlt hetekben közel kerültünk egymáshoz – sokkal közelebb, mint szabad lenne. És aztán elmagyarázza, amilyen nyíltan csak kell, hogy közöttük semmi romantikus vagy szexuális kapcsolat sem lehet. Nem tisztességes veled, és nem tisztességes Jillel, és én nem olyan férfi vagyok, aki bármelyiketeket ilyen helyzetbe hozna. Sajnálom, hogy olyan benyomást keltettem. Kényelmetlen lesz, ez nem

kérdéses, de közel sem olyan kényelmetlen, mint semmit sem tenni, hagyni, hogy ártatlanságot színleljenek, miközben továbbmennek a veszélyes ösvényen. Mi következne? Egy véletlen találkozás az előtérben a hálószobája előtt? Aimee-n nincs más, csak egy törülköző, elnézést kérőn motyogna, miközben elfurakszik mellette, s közben egymáshoz ér a válluk? Sansome elhibázta a következő dobást, és az utána következőt is, most már az életéért küzdött. Gonzo következő dobása olyan magasan szállt el a feje fölött, hogy Pete Thorne-nak fel kellett ugrania a guggolásból, hogy elkapja. – Negyedik labda! – harsogta a játékvezető. – Foglalják el a bázisaikat! A futók előreléptek, amint Sansome az első bázishoz ügetett. Bízva benne, hogy lecsillapítja Gonzo idegeit, Pete időt kért, és a dobódombhoz sétált tanácskozni. Steve Wiscziewski is odajött, hogy letegye a garast. Miközben csevegtek, Kevin mélyebben visszavonult a külső mezőre, kimutatva tiszteletét Tallerico ereje iránt. Mivel a Carpe Diem három ponttal vezet, megengedhetik, hogy egy vagy két futást feladjanak. Viszont el akarta kerülni azt a forgatókönyvet, amelyben a labda elvitorlázik a feje fölött, s neki üldözőbe kell vennie, és egy hosszú dobást kell megeresztenie a váltó felé, hogy elkerüljék a grand slamet. – Labdát játékba! Pete és Steve visszatért a helyére. Tallerico nehézkes léptekkel a hazai lapkára lépett, ütője végével megtapogatta a burkolást, szórakozottan későn vette észre, milyen messze áll Kevin, talán tíz méterre az erdő szélétől. Kevin levette kék sapkáját, meglóbálta a levegőben, üdvözölte a nagydarab férfit, biztatta, hogy jöjjön már. Gonzo nekikészült és dobott, vastagon beesett a lapkára. Tallerico csak állt ott, nézte, ahogy leesik, és a legkevésbé sem bosszankodott, amikor a bíró közölte, hogy megvan az első dobás. Kevin próbálta elképzelni a reggelizőasztalnál Aimee-val folytatandó beszélgetést, töprengett, vajon hogyan fogadja a lány, és ő hogy fogja érezni magát, ha vége lesz. Az elmúlt néhány évben olyan sok mindent elveszített – mint mindenki –, és olyan keményen dolgozott, hogy erős legyen és megőrizze pozitív hozzáállását, nemcsak önmagáért, hanem Jillért, a barátaiért és szomszédjaiért, és a városban mindenki másért. Noráért is – különösen Noráért, bár ez nem olyan jól alakult. És most érzi az összes veszteség súlyát, és a mögötte maradt évek súlyát is a még előtte lévőkkel együtt, bármennyi legyen is az – három-négy, húsz-harminc, talán több. Vonzódott Aimee-hoz, persze – ennyit készséggel beismert –, de nem akart lefeküdni vele, nem igazán, nem a való világban. Amit hiányolni fog, az reggelenként a lány mosolya és a tőle kapott reményteli érzés, a meggyőződés, hogy még lehetséges a derű, és hogy az ember nem több annak az

összegénél, amit elvettek tőle. Nehéz volt elképzelni, hogy ezt feladja, különösen nem olyankor, amikor semmit sem várhatott a pótlására. Az alumíniumütő csilingelése kizökkentette révedezéséből. Látta a felemelkedő labda villanását, amely beleveszett a napba. Szabad kezét felemelve árnyékolta a szemét, hátratántorodott, majd kicsit jobbra, ösztönösen számítgatva egy általa nem látott tárgy röppályáját. Magasba ívelő ütés lehetett, mert egy-két másodpercig úgy festett, a labda elhagyta a föld légkörét, és nem jön le. Aztán meglátta, fényes folt, amely nagy ívben csíkot húzva repül lefelé. Fölemelte a karját és kitárta kesztyűjét. A labda nagy csattanással pottyant bele a kesztyűbe, mintha egész idő alatt oda akart volna repülni, és örül, hogy elérte úti célját. *** JILL MEGKÉRDEZTE, fehér ruhát kell-e viselnie az alváshoz, de Ms. Maffey közölte vele, hogy erre nincs szükség. Csak magadat hozd, és egy hálózsákot, írta. A vendégházban elég egyszerűek a dolgok. És ne aggódj a némasági fogadalom miatt. Suttogva beszélgethetünk. Jó móka lesz. Jó szándékú gesztusként Jill farmernadrágjához rugalmas fehér pólót vett fel, és egy éjszakára becsomagolt egy pizsamát, váltás fehérneműt és néhány tisztálkodóeszközt. Az utolsó pillanatban eltett még egy családi fotókat tartalmazó borítékot – amolyan durva emlékkönyvvázlatként –, ha látogatása mégis tovább tartana egy éjszakánál. Aimee általában esténként nem volt otthon, de Jill hallotta mozgását a vendégszobában, így egyáltalán nem lepődött meg, amikor lemenve ott találta a nappali kanapéján ülni. Viszont meglepték az Aimee lába mellett heverő bőröndök és a színben hozzáillő kerekes kék vászontáskák, amelyeket Jill szülei vettek akkor, amikor Tom még középiskolába járt, és az egész család Toscanába utazott üdülni tavasszal. – Mész valahová? – kérdezte, miközben kezében ott lógott az összetekert hálózsák. Mintha közösen utaznának, és együtt várnák a repülőtéri taxit. – Elmegyek – magyarázta Aimee. – Ideje, hogy leszálljak a nyakatokról. – Ó. – Jill a kelleténél hosszabban bólogatott, várta, hogy leülepedjen Aimee szavainak jelentősége. – Apám nem is mondta. – Nem tudja. – Aimee mosolyából hiányzott a szokásos magabiztossága. – Amolyan pillanat szülte ötlet. – Ugye, nem haza mész? Vissza a mostohaapádhoz? – Istenem, dehogy. – Aimee még a gondolattól is riadtnak hangzott. – Soha nem megyek vissza oda.

– Akkor hová…? – A melóban megismerkedtem egy lánnyal. Mimi. Elég jó fej. A szüleivel lakik, de olyan, mint egy külön alagsori lakás. Azt mondja, ott egy ideig meghúzhatom magam. – Hű. – Jillbe féltékenység hasított. Eszébe jutott, milyen jó volt, amikor Aimee beköltözött, ők ketten olyan közel voltak egymáshoz, mint két nővér, az életük egybefonódott. – Jó neked. Aimee vállat vont; nehéz volt megállapítani, büszke volt-e magára vagy zavarban volt-e. – Ezt csinálom, világos? A munkában összebarátkozom emberekkel, és beköltözöm hozzájuk. Aztán tovább maradok, mint kellene. – Jó volt – dünnyögte Jill. – Örültünk, hogy velünk voltál. – És veled mi van? – Aimee elgondolkodott. – Te hová mész? – Csak… barátokhoz – mondta rövid habozás után Jill. – Nem ismered őket. Aimee közömbösen bólintott, tovább nem érdekelték Jill társasági életének a részletei. Tekintete nosztalgikusan végigsiklott a nappalin – a széles képernyőjű tévén, a kényelmes sarokgarnitúrán, egy utcai lámpa által megvilágított, szerény viskót ábrázoló festményen. – Tényleg jól éreztem itt magam – jelentette ki. – Ez a legjobb hely, ahol valaha laktam. – Tudod, hogy nem kell elmenned. – Itt az ideje – válaszolta Aimee. – Valószínűleg hónapokkal korábban el kellett volna mennem. *** HIHETETLEN, gondolta Tom több mint két év után először vezetve a Washington Boulevard-on. Pontosan ugyanúgy néz ki. Nem tudta biztosra, miért zavarja ez. Talán csak azért, mert ő olyan sokat változott, amióta legutóbb itthon járt, és úgy gondolta, Mapletonnak is változnia kellett. De minden pontosan ott volt, ahol lennie kellett – a Safeway, Big Mike Diszkont Cipőboltja, Taco Bell, Walgreens, a Burger King fölött magasodó csúf zöld torony, tetején a csillogó mobiltelefon-antennával és műholdvevő lavórokkal. És az a másik látkép, amikor a főútról lekanyarodott a csendes utcákra, ahol az emberek laktak, a tökéletesen nyírt gyep és ápolt sövények külvárosi álomvilágába, ahol felfordított triciklik állnak és rovarirtó zászlók lobognak, a sárga jelzőzászlók bágyadtan lógnak az esti borongós

hangulatban. – Majdnem ott vagyunk – mondta a babának. Most csak kettesben voltak, és a kicsi az egész utat végigaludta. Fél órát várakoztak az autóspihenőben, hátha Christine úgy dönt, hogy előjön, de ez csak formaság volt. Tudta, hogy a lány lelépett, abban a pillanatban tudta, ahogy a mosdóból visszatérve egyedül találta a kislányt, kis ülésébe csatolva nézett föl rá üveges, szemrehányó tekintettel. Ráadásul Tom tudta, hogy az ő hibájából történt: a frászt hozta Christine-re, amikor a kezébe nyomta csak úgy a gyereket, hiszen láthatóan nem volt rá felkészülve. Átkutatta az autót, de nem volt sehol egy üzenet, sem bocsánatkérés, egyetlen szó köszönet vagy magyarázat, még egy egyszerű istenhozzád sem a hűséges baráthoz, aki támogatta és óvta, amikor senki más nem tette, az országot átszelő utazás alatt társa és majdnem pasija, gyermekének mostohaapja volt. Körbenézett a parkolóban is, de nyomát sem látta a lánynak, sem a mezítlábasokkal teli, Pocono felé tartó autónak sem. A kezdeti megdöbbenés elültével igyekezett meggyőzni magát, hogy így a legjobb, könnyebb lesz az élete a lány nélkül. Csak ballaszt a kocsiban, eggyel több teher, amit egyik helyről a másikra kell hurcolnia, minden ízében ugyanolyan önző és követelőző, mint az általa elhagyott csecsemő, és akinek sokkal nehezebb a kedvére tenni. Áltatta önmagát, amikor azt képzelte, hogy a lány egy szép napon felébred, és hirtelen rájön, hogy jobb neki ővele, mintha Mr. Gilchresttel lett volna. Tévedtél, gondolta . Én voltam az, aki szeretett téged. De az volt a gond, amely vissza-visszatért gondolataiban, amint az autót arrafelé kormányozta, ami valaha az otthona volt: szerette a lányt, az pedig eltűnt. Fájt belegondolni, hogy egy mezítlábasokkal teli autóban gurul a sztrádán, valamennyien a nagy buliról beszélgetnek, a sok őrültségről, amiben részük lesz. Christine valószínűleg oda sem figyel, csak ül, és arra gondol, milyen jó szabadnak lenni, távol a babától és Tomtól is, attól a két embertől, aki akaratlanul is emlékezteti mindarra, ami rosszul alakult, és hogy ő mekkora bolond volt. Tomnak még jobban fájt arra gondolni, hogy a lány egy heti vagy havi autózgatás után előbukkan a ködből, rájön, hogy túl van a legrosszabbon, ismét nevethet és táncolhat, esetleg összeakad valami szerencsés részeg idiótával. És hol lesz Tom? Ismét otthon Mapletonban, az apjával és a húgával, gyereket nevel, aki még csak nem is az övé, és még mindig epekedik egy lány után, aki otthagyta Connecticutban egy autóspihenőben? Idevezet vajon hosszú utazása? Ugyanoda, ahonnan elindult, csak a homlokán egy célkörrel és kezében egy piszkos pelenkával? Lement a nap, mire befordult a Lovell Terrace-ra, de családja nagy fehér háza fölött még sötétkék volt az ég. – Kicsi baba – kérdezte –, mit csináljak veled?

*** NE TÉTOVÁZZ. Ez volt az első számú útmutatás. A mártír távozásának gyorsnak és fájdalommentesnek kell lennie. – Gyerünk – kérlelte Meg. A Bailey Általános Iskola külső lépcsőháza alatti téglafalnak támaszkodott, keble minden szaggatott lélegzettel emelkedett és süllyedt. A fegyver csöve csak néhány centire volt a halántékától. – Csak egy másodperc – mondta Laurie. – Remeg a kezem. – Minden jól van – emlékeztette Meg. – Szívességet teszel nekem. Laurie mély, megnyugtató lélegzetet vett. Meg tudod tenni. Fel volt készülve. Megtanult lőni a fegyverrel, és hűségesen elvégezte magában a kezelési utasításban leírt vizuális gyakorlatokat. Húzd meg a ravaszt. Képzeld el a mártírt közvetlenül a mennyországba repítő aranyfényű villanást. – Nem tudom, miért vagyok olyan ideges – mondta. – Dupla adag Ativant vettem be. – Ne gondolj rá – emlékeztette Meg. – Csak tedd meg, és lépj le. Ez volt Laura esti mantrája, a feladata dióhéjban: Tedd meg, és lépj le. Az Elm és a Lakewood sarkán egy autó fog várni. Nem tudta, hová fogják elvinni, csak azt, hogy messze lesz Mapletontól, és nagyon békés lesz ott. – Tíztől visszafelé fogok számolni – mondta Meg. – Ne engedd, hogy eljussak egyig. A pisztoly kicsi és ezüst volt, műanyag markolattal. Nem volt olyan súlyos, de Laurie-nak minden erejére szüksége volt, hogy stabilan tartsa. – Tíz… kilenc… Hátranézett, meggyőződött róla, hogy üres az iskolaudvar. Amikor megérkeztek, néhány kamasz lány pletykálkodott a hintáknál, de Laurie és Meg addig bámulta őket, amíg el nem mentek. – Nyolc… hét… Meg behunyta a szemét, arca feszült volt a várakozástól. – Hat… Laurie utasította az ujját, hogy mozduljon meg, de az ujja nem engedelmeskedett. – Öt… Vállalta az összes gondot, hogy elszakítsa magát a családjától és a barátaitól, hogy visszavonuljon a világtól, hogy kilépjen a földi kényelemből és emberi kötelékekből. Elhagyta a férjét, elhagyta a lányát, becsukta a száját, megadta magát Istennek és a BM-nek.

– Négy… Nehéz volt, de megtette. Mintha felnyúlt volna a saját kezével, és kinyomta volna az egyik szemét, érzéstelenítés és sajnálkozás nélkül. – Három… Más személyt faragott magából, keményebbet, ugyanakkor alázatosabbat. Egy vágy nélküli szolgát, akinek semmi vesztenivalója, kész engedelmeskedni Isten akaratának, jönni, ha hívják. – Kettő… De aztán felbukkant Meg, és minden idejüket együtt töltötték, és most visszatért oda, ahonnan elindult – gyönge és érzelgős, kétségekkel és vágyakozással tele. – Egy… Meg a fogát vicsorította, felkészült az elkerülhetetlenre. Néhány másodperc elteltével kinyitotta a szemét. Laurie pillanatnyi megkönnyebbülést látott átsuhanni az arcán, majd elárasztotta a bosszúság. – A fene egye meg – csattant fel. – Sajnálom. – Laurie leeresztette a fegyvert. – Nem tudom megtenni. – Muszáj. Megígérted. – De a barátom vagy. – Tudom. – Meg hangja megenyhült. – Ezért van rád szükségem, hogy segíts. Hogy ne nekem kelljen megtennem. – Egyáltalán nem kell megtenned. – Laurie – nyögött fel Meg. – Miért nehezíted meg ennyire? – Mert gyönge vagyok – ismerte be Laurie. – Nem akarlak elveszíteni. Meg kinyújtotta a kezét. – Add ide a fegyvert. Olyan higgadt tekintéllyel, a misszióba vetett szilárd hittel beszélt, hogy Laurie egyfajta tiszteletet, sőt bizonyos büszkeséget érzett. Nehezen tudta elhinni, hogy ez az a megrémült fiatalasszony, aki a Kék Házban az első éjszaka álomba sírta magát, a gyakornok, aki egy szupermarketben levegőt sem kapott. – Szeretlek – suttogta Laurie a fegyvert átnyújtva. – Én is szeretlek – felelte Meg, de volt valami különös színtelenség a hangjában, mintha testéből már eltávozott volna a lélek, mintha nem akarta volna megvárni a pillanattal később bekövetkező fülsiketítő dörrenést, és annak a képzeletbeli aranyfénynek a felvillanását. *** NORA TUDTA, hogy nevetséges keresztülgyalogolni

a városon, hogy kézbesítsen egy levelet, amelyet könnyedén bedobhatott volna egy postaládába, de szép este volt, és nem akadt egyéb teendője. Így legalább biztosan tudni fogja, hogy a levél nem veszett el vagy nem akadt el a postán. Kihúzhatja a listájáról, és nekifoghat a következő feladatnak. Ez volt ennek a gyakorlatnak az igazi célja – csinálni valamit, véget vetni a halogatásnak, és apró határozott lépéseket tenni a helyes irányba. Elhagyni a várost, és új életet kezdeni, a vártnál nagyobb kihívást jelentett. Az előző héten mániás erővel robbant ki belőle az energia –szőke álcájú jövőjének szívderítő látomása –, de gyorsan elhalványult, helyét a túlságosan jól ismert tehetetlenség vette át. Nem tudott magának semmilyen új nevet kitalálni, nem tudta eldönteni, hová akar menni, nem hívta fel az ügyvédet vagy az ingatlanügynököt, hogy intézzék házának eladását. Csak biciklizett, amíg a lába belefájdult és az ujjai elzsibbadtak, agya pedig túl fáradt volt, hogy harcba szálljon. A házeladás gondolata buktatta el. Meg kellett tőle szabadulnia, ezt értette, nem csak a pénzért, de az elhagyását követő pszichológiai szabadságért is, az azelőtt és az azután közötti fényes határvonalért. De hogy tehetné meg, amikor ez volt a gyerekei által ismert egyetlen otthonuk, az első hely, ahová mennének, ha valaha visszatérnek. Tudta persze, hogy nem jönnek vissza – legalábbis úgy gondolta, hogy tudja –, de ez a tudás nem tartotta vissza önmaga gyötrésétől, hagyta képzeletében megjelenni, milyen csalódottságot és zavarodottságot éreznének a gyerekek – az elhagyatottság érzését –, amikor egy idegen nyit nekik ajtót az anyjuk helyett. Ezt nem tudom megtenni velük, gondolta. Ezen a délutánon azonban megtalálta a megoldást. A ház eladása helyett kiadhatja egy ügynökségen keresztül, s gondoskodna róla, hogy valaki kapcsolatba tudjon lépni vele, ha csoda történik. Nem teljes szakításról fantáziált – valószínűleg meg kell tartania saját nevét, legalábbis a bérleti szerződés miatt –, de ezzel a kompromisszummal együtt tudna élni. Holnap reggel elindul a 21. század felé, és kidolgozza a részleteket. A Lovell Terrace-hoz közeledve megszaporázta lépteit. Kezdett sötétedni, a lustán meleg időben leszállóban volt az este. Kevin hamarosan befejezi a softballmeccset – ellenőrizte a programot az interneten –, és messze akart járni ettől a környéktől, mire visszaérkezik. Nem vágyott rá, hogy lássa vagy beszéljen vele, nem akarta emlékeztetni magát rá, milyen kedves fickó volt, és mennyire élvezte a férfi társaságát. Abból már semmit sem nyerhetett volna. A férfi háza előtt egy pillanatig tétovázott. Sosem járt ott azelőtt – súlyt helyezett rá, hogy távol maradjon –, és meglepte a ház mérete, az utcától mélyen bent álló háromszintes, koloniál stílusú épület az enyhén lejtős pázsittal, amely elég nagy volt egy

futballmérkőzéshez is. A főbejárat fölött kis boltíves tető volt, az ajtó mellett bronz levelesláda volt felerősítve. Gyerünk, biztatta magát. Meg tudod tenni. Idegesen lépkedett a kocsifeljárón, majd a lépcsőhöz vezető köves úton. Egy dolog képzeletben eltűnni, hátrahagyni a barátokat és a családot, más dolog menni, és valóban meg is csinálni. Istenhozzádot mondani Kevinnek valóságos, olyan cselekedet, amit nem lehet visszacsinálni. Többé nem látsz engem, írta a levélben. Egy lámpa lógott a boltív alatt, de nem égett, alatta sötétebb volt, mint a külvilágban. Nora annyira a levelesládára figyelt, hogy észre sem vette a verandán fekvő terjedelmes tárgyat, amíg majdnem felbotlott benne. Felkiáltott, amikor rájött, mi az, majd letérdelt, hogy közelebbről megnézze. – Bocsánat – szólalt meg. – Nem láttam, hogy ott vagy. A baba mélyen aludt a biztonsági ülésben, apró újszülött, mókusszerű arccal, enyhe ázsiai vonásokkal és szép, bolyhos fekete hajjal. Ismerős szag szállt fel a testétől, az új élet eltéveszthetetlen, édeskés-savanyú illata. A biztonsági ülés mellett egy pelenkás csomag volt, és egy külső zsebbe gyömöszölt kézírásos üzenet. Noranak hunyorítania kellett, hogy el tudja olvasni: Ennek a kislánynak nincs neve. Kérem, viseljék gondját. Visszafordult a babához. A szíve hirtelen szaporán kezdett verni. – Hol van a mamád? – kérdezte. – Hová ment? A baba kinyitotta a szemét. Tekintetében nem volt félelem. – Nincsen mamád vagy papád? A baba nyálbuborékot fújt. – Tudja valaki, hogy itt vagy? Nora körülnézett. Az utca üres, álomszerűen csöndes volt. – Nem – felelte saját kérdésére. – Nem hagynának csak így itt magadra. A biztonsági ülés egyúttal gyerekhurcika is volt. Kíváncsiságból Nora megemelte a fogójánál, és fölemelte a földről. Nem volt olyan nehéz, nem ormótlanabb egy szatyor élelmiszernél. Hordozható, gondolta, és a szótól elmosolyodott. *** AZ OTT ALVÁS elméletben király ötletnek tűnt. De most, hogy tényleg a Ginkgo Street felé ment, Jill némi ellenállást érzett magában. Mit fognak Ms. Maffey-val csinálni egész éjjel? Először izgalmasnak tűnt a suttogva beszélgetés ötlete, picit tiltott dolog is, mint a takarodó után fent maradó táborozók. Belegondolva azonban tisztességtelennek tűnt, mintha egy fogyókúrás táborban az első este fagylaltot szolgálnának fel.

Hé, egyél még egy kis nyalánkságot! Imádni fogod itt a Fogyitáborban! Annak sem örült úgy, ahogy gondolta, hogy Aimee elköltözik. Nem önmaga miatt – ők már egy ideje végeztek egymással –, hanem az apja miatt. Egészen megszokta Aimee-t az utóbbi hónapokban, és szomorú lesz Aimee elmenetele miatt. Jill féltékeny volt a barátságukra, egy kicsit nyugtalanította is, de azt is tudta, milyen sok terhet levesz ez róla, és apja mennyivel többet akar majd tőle a következő napokban, hetekben. Nem igazán jó idő egyedül hagyni apát, gondolta, s áttette a hálózsákot a bal kezéből a jobba, ahogy az Elm Streeten haladt. Megtorpant, megdöbbent a Bailey Általános Iskola felől hallatszó fegyverdörrenésen. Petárda, mondta magának, de végigfutott rajta a hideg, maga előtt látta a Valentin-napon a szeméttároló mellett talált halott férfi szívfacsaró képét – tócsa vette körül a fejét, szélesre nyílt szeme csodálkozva nézett, emlékezett a rendőrség megérkezéséig eltelt végtelen percekre. Emlékezett rá, hogy megnyugtató hangon beszélt a férfihoz, mintha még életben lett volna, és csupán kis bátorításra lett volna szüksége. Csak egy petárda… Nem tudta biztosan, mennyi ideig fordult el az utcától, várva a soha be nem következő második durranásra. Mindössze annyit tudott, hogy amikor megfordult, egy autó tartott feléje, halkan, kicsit túl gyorsan haladt, mintha el akarta volna ütni őt. Az utolsó pillanatban egyenesbe fordult, párhuzamosan a járda mellé gördült, és szépen megállt mellette; egy fehér Prius, orral a rossz irányban. – Hé, Jill! – szólt ki a sofőrülésről Scott Frost, amikor leereszkedett a sötétített üveg. Az autórádióból Bob Marley szólt, három kismadárról. Scott szokásos üdvözült mosolyával nézett rá. – Hol bujkáltál? – Sehol – felelte, remélve, hogy nem látszik olyan izgatottnak, amilyennek érezte magát. A fiú összeszűkült szemmel méregette a kezében lévő hálózsákot, csomagja a mellén keresztbe vetve lógott. Adam Frost az utas felőli ülésről hajolt oda, hasonlóan csinos képe fivéréé fölé magasodott. – Elszöksz? – kérdezte Scott. – Igen – válaszolta. – Azt hiszem, csatlakozom a cirkuszhoz. Scott ezen elgondolkozott pár pillanatig, majd helyeslően felnevetett. – Haláli – jelentette ki. – Elvigyünk? *** A MENEKÜLÉSHEZ AZ AUTÓ pontosan ott volt, ahol lennie

kellett. Két férfi ült elől, így Laurie kinyitotta a hátsó ajtót, és beszállt. Füle még zúgott a dörrenéstől; úgy érezte, mintha beburkolná a moraj, mintha szilárd hangakadály emelkedett volna közte és a világ között. Jobb volt így. Tudta, hogy a férfiak meredten nézik, és eltűnődött, valami baj van-e. Egy pillanat múlva az utasülésen ülő – napbarnított, szabad ég alatt élő – férfi kinyitotta a kesztyűtartót, és elővett egy cipzáras hűtőtáskát. Kinyitotta és hátranyújtotta. Helyes, gondolta Laurie. A fegyver. Vissza akarják kapni a fegyverüket. Két ujjal fölemelte, mint egy tévébeli nyomozó, s beleejtette, igyekezett nem gondolni rá, milyen nehezen vette ki Meg kezéből. A férfi komolyan biccentett, és lezárta a zacskót. Bizonyíték, gondolta Laurie. Rejtsd el a bizonyítékot. A sofőrt mintha nyugtalanította volna valami. Holdvilágképű fiatalos fickó volt, kicsit dülledt szemű, a homlokát tapogatta, mintha egy ostoba alakot emlékeztetett volna, hogy gondolkozzon. Laurie nem értette a mozdulat jelentését, amíg az utasülésen ülő férfi oda nem nyújtott neki egy papírtörlőt. Szegény Meg, gondolta, ahogy a homlokához emelte a törlőt. Valami nedveset és ragadóst érzett a papíron keresztül. Szegény, bátor Meg. Az utasülésről a fickó további papírtörlőt nyújtott hátra, a sofőr pedig arca különböző pontjait megérintve mutatta neki, hol kell még törölnie. Könnyebb lett volna, ha tükörbe néz, de mindhárman megértették, hogy az rossz ötlet lett volna. Végül a sofőr megfordult, elindította az autót, a Lakewoodon végighajtva a Washington Boulevard felé mentek. Laurie elhelyezkedett az ülésen, és behunyta a szemét. Bátor, bátor Meg. Kisvártatva kinézett az ablakon. Most hagyták el Mapletont, beértek Giffordba, és valószínűleg a Parkway felé tartottak. Ezt leszámítva semmit sem tudott úti céljukról, és nem is igazán érdekelte. Bárhol volt is, oda fog menni, és várni fogja a véget, a sajátját és mindenki másét. Úgy gondolta, nem kell már sokat várnia. *** A BMW-NEK beépített műholdas rádiója volt, ami nagyon király. Tom úton Cambridge felől néhányszor megpróbálta hallgatni, de le kellett halkítania, hogy ne zavarja a babát és ne bosszantsa Christine-t. Most

feltekerheti, kedve szerint átkapcsolhatott a régi iskolát követő hiphopról a nyolcvanas évek Alternative Nationjére, majd a Hair Metalra. Távol tartotta magát a Jam Band csatornától, úgy számítva, hogy abból több mint elege lesz, ha Poconosba ér. Kicsit kevésbé érezte bizonytalannak magát a sztrádán autózva. A neheze a Mapletonból való szökés volt. Kifelé tartott a városból, aztán elvesztette a fejét, az utolsó pillanatban visszafordult, hogy megnézze a babát. Háromszor megcsinálta, mielőtt végül bátorságot merített a szakításhoz, fogadkozva magában, hogy a babának nem esik bántódása. Adott neki egy palackkal, és tisztába tette a távozása előtt, ezért úgy gondolta, néhány órán át aludni fog, s addigra valaki hazaérkezik, és a gondjaiba veszi, vagy valamelyik szomszéd meghallja a sírását. Talán a következő pihenőből felhívhatná az apját, hogy üdvözölje, s úgy tenne, merő véletlen, s megérdeklődné, rendben van-e minden. Ha senki sem veszi fel, még mindig telefonálhat a zsaruknak egy fülkéből, névtelen bejelentést tehet a Lovell Terrace-on elhagyott babáról. De remélte, hogy erre nem kerül sor. A szíve mélyén biztos volt benne, hogy jól döntött. Nem tudott Mapletonban maradni, képtelen volt visszamenni abba a házba, visszatérni abba az életbe, legalábbis Christine nélkül. De magával sem vihette a babát. Nem ő volt az apja, nem volt munkája, sem pénze, sem szállása. Jobb helyen lesz a baba az apjával és Jillel, ha azok úgy döntenek, hogy megtartják, vagy egy szerető örökbe fogadó családnál, amely megadja neki a biztonságos, stabil életet, amit Tom nem tudna nyújtani neki, legalábbis nem, ha nem akar teljesen nyomorulttá lenni. Talán egy napon Christine-nel visszamehet Mapletonba, és visszakövetelheti a babát, újrateremthetik a családot, amelyről Tom ábrándozott. Messze van még, tudta jól, és értelmetlen előrerohanni. Most arra volt szüksége, hogy megtalálja azt a napfordulós fesztivált, csatlakozzon a csillagos ég alatt táncoló mezítlábasokhoz. Most ők voltak az ő népe, hozzájuk tartozik. Talán ott lesz Christine is, de talán nem. Akárhogy is, jó bulinak hangzott. *** JILL EGY MÁLNASZÍNŰ nyugágyban ült a kész alagsorban, nézte, ahogy a pingpongasztal fölött ide-oda száll a labda. Kőművesekhez képest a Frost ikrek meglepően ügyesen és erőteljesen játszottak, testük laza és mozgékony, arcuk feszült a koncentrálástól és az irányított agresszivitástól. Egyikük sem

adott ki egy hangot sem, kivéve alkalmanként egy nyögést, egy tárgyszerű kijelentést a szerválás előtti eredményt közölve. Különben csak az asztal-ütő-asztal között pattogó labda hangja újra meg újra, amíg valamelyik testvér előnyt szerzett, egy hatalmas ütéshez hátrálva, amit a másik többnyire sikeresen visszaütött. Szépséges szimmetria jellemezte játékukat, mintha egyetlen személy foglalta volna el az asztal mindkét oldalát, s önmagának ütné a labdát egy saját magát fenntartó hurokban. Csakhogy az egyik játékos – a jobb oldalon álló Scott – a röpték közötti pillanatnyi csöndben Jill tekintetét kereste, néma párbeszédet folytatva, a lány tudtára adva, hogy nem felejtette el. Örülök, hogy itt vagy. Én is örülök. Az eredmény nyolc-nyolcas döntetlen volt. Scott mély lélegzetet vett, és egy ravaszul megcsavart szervát adott, éles szögben tartva ütőjét. Adamet váratlanul érte, jobbra hajolt, mielőtt észrevette hibáját, megingott az asztalnál, amint egy ügyetlen backhandes ütést csinált, gyönge ütése alig vánszorgott át a hálón. Aztán visszazökkentek a ritmusba, egyenletes, türelmes pikk-pakk-pikk, az elmosódó fehér vonal egyik narancsborítású ütőről a másikig vándorolt. Lehet, hogy valaki más unalmasnak találta volna, de Jill nem panaszkodott. Kényelmes volt az ülés, és nem kívánkozott sehová máshova. Kis bűntudatot érzett, látta maga előtt a Ginkgo Street-i épület kapujában álló Ms. Maffey-t, aki azon töpreng, mi történt új toborzottjával, de ahhoz nem volt elég nagy a bűntudata, hogy bármit is tett volna ez ügyben. Elnézést kérhet holnap, gondolta, vagy esetleg holnapután. Összefutottam néhány barátommal, írhatja majd. Vagy: Ott van ez a helyes fiú, és azt hiszem, tetszem neki. Vagy esetleg: Elfelejtettem, milyen érzés boldognak lenni. *** SÖTÉT VOLT A HÁZ, amikor Kevin begördült a felhajtóra. Leállította a motort, pár másodpercig üldögélt, azon tanakodott, mit keres itt, amikor visszamehetne a Carpe Diembe a csapattársaival, megünnepelni nehezen kivívott győzelmüket. Egyetlen sör után eljött, ünnepi hangulata alábbhagyott a Jilltől kapott SMS miatt: Egy barátomnál vagyok. Ha csodálkoznál,

Aimee kiköltözött. Azt mondta, istenhozzád, és mindent köszön. Bizonyos értelemben megkönnyebbült – könnyebb nem eljátszani a nehezét, nem kell megkérnie a lányt, hogy menjen el –, de azért a hír elszomorította. Sajnálta, hogy így alakult, hogy neki és Aimee-nek nem volt esélye egy utolsó reggeli beszélgetésre a verandán. El akarta mondani neki, mennyire élvezte a társaságát, és eszébe vésni, hogy ne adja olcsón magát, ne állapodjon meg olyan fickónál, aki nem érdemli meg őt, vagy ne ragadjon le olyan munkánál, amely nem nyújt neki felemelkedési lehetőséget. De ezeket számos alkalommal elmondta neki, és csak remélhette, hogy Aimee odafigyelt rá, hogy a szavai beléje ivódnak, mire valóban szükségük lesz rá. Most azonban hozzá kell tennie a lány nevét azoknak a névsorához, akikkel törődött, és akik elmentek. Ez hosszú névsor lesz, és tartalmazott néhány egészen fontos nevet. Idővel, gondolta, Aimee csupán lábjegyzetnek látszik majd, de hiányát most nagyobbnak érezte annál, mintha rászolgált volna egy egész oldalra. Kiszállt az autóból, és a feljárón át a lazuritköves úthoz ment, beköltözésük után ez volt Laurie első nagy projektje. Heteket töltött vele – a kövek kiválasztása, a kanyargó út megtervezése, kiásni, vízszintezni és finomítani –, és az eredménytől büszke és izgatott volt. Kevin megállt a gyep szélénél, hogy megcsodálja a buja fűről szikraként felszálló szentjánosbogarakat, véletlenszerű felvillanásokkal világítva meg az estét, egzotikus látványosságot varázsolva a Lovell Terrace ismerős képéből. – Szép – mondta, s ezt kimondva észrevette, hogy nincs egyedül. Egy nő állt a lépcső alján, feléje fordult. Valamit mintha tartott volna a karjában. – Bocsánat – szólt oda. – Ki van ott? A nő elindult feléje, lassan, szinte fenséges tempóban. Szőke, karcsú nő volt, valaki ismerősre emlékeztette. – Jól van? – kérdezte. – Segíthetek? A nő nem válaszolt, de most már elég közel volt, hogy ráismerjen benne Norára. A karjában lévő csecsemő teljesen idegen volt, ahogy mindig azok, amikor először látjuk őket, mielőtt nevet adunk nekik, és üdvözöljük őket életünkben. – Nézd, mit találtam – mondta a férfinak. --- * ---

Tartalom

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS PROLÓGUS Első rész – HARMADIK ÉVFORDULÓ HŐSÖK NAPJA EGY EGÉSZ OSZTÁLYRA VALÓ JILL KÜLÖNLEGES VALAKI Második rész – MAPLETON VIDÁMSÁGOT JELENT A CARPE DIEM KÉK SZALAG NÉMASÁGI FOGADALOM SZEREZZ SZOBÁT Harmadik rész – BOLDOG ÜNNEPEK SZEMETES ZSÁKOK HÓPELYHEK ÉS CUKORBOTOK A VILÁG LEGJOBB SZÉKE A BALZER-MÓDSZER Negyedik rész – LÉGY A KEDVESEM EGY ÁTLAGOSNÁL JOBB BARÁTNŐ AZ ELŐŐRS MEZÍTLÁB ÉS ÁLLAPOTOSAN

A GRAPEFRUITNÁL Ötödik rész – CSODAGYEREK MOST MÁR AKÁRMIKOR ANNYI MINDENT KELL ELERESZTENI ÖRÜLÖK, HOGY ITT VAGYTOK

\'7b1\'7d Máté 24-40 – Károli Gáspár fordítása \'7b2\'7d Nathaniel Hawthorne: A skarlát betű – Bálint György fordítása \'7b3\'7d Robin = vörösbegy