Toldalagi Pál Á ZENÉJE

T o l d a l a g i Pá l

Á

ZENÉJE

T OL DALAGI PÁL

Á R N YA K Z E N É J E

T OLDA LAGI PÁ L

Á R N YA K Z E N É J E Kallódó versek 1934–1976

Napkút Kiadó Budapest, 2015

Az ebook megjelenését a Nemzeti Kulturális Alap támogatta

A verseket összegyjtötte, a kötetet szerkesztette, a szöveget gondozta, a bevezett írta és a jegyzeteket készítette Basa Viktor

Lektorálta Hafner Zoltán

© Basa Viktor, 2015 © Napkút Kiadó, 2015

BE VE ZE T  Toldalagi Pál (1914–1976) els versét a Szent István Társulat szépirodalmi hetilapja, az Élet közölte 1934. április 15-én, s ettl kezdve tizenöt éven át sorra publikálták mveit a legkülönbözbb lapok: a Diárium, az Élet, az Erdélyi Helikon, az Ezüstkor, az Irodalom–Tudomány, a Keresztmetszet, a Magyarok, a Magyar Csillag, a Napkelet, a Nyugat, a Párisi Divat, a Pesti Napló, a Pásztortz, a Tükör, az Új Ember, az aradi Vasárnap, a Vasárnapi Újság (a Budapesti Hírlap melléklete), a Válasz és a Vigilia. Emellett 1934 és 1949 között különféle antológiáknak is rendszeres szerzje volt. Írói termékenységét jól jelzi, hogy költeményei közül közel száz nem került akkori köteteinek (1936: Hajnali versenyfutás, 1940: Ím, üdvözöllek, 1948: Végítélet ablaka) egyikébe sem. Ebben az idszakban rendkívül produktív, olvasott és a kritikák alapján elismert költ volt Toldalagi Pál, aki ekkor még, az ötvenes évek kezdetéig, ghy-nal írta (írhatta) a nevét. A korabeli ítészek mind elismeren szóltak a fiatal költ lírájáról. Rónay György „különös metaforákról” és „mindig meglep rímekrl” beszélt, Nagy Méda pedig „váratlan asszociációkról” és egészen új „szemléleti módról”, mely a vers legapróbb részletét is bearanyozza, életre kelti. Rónai Mihály András „speciálisan csiszolt” szemrl értekezett, mely úgy ábrázolja a világot, hogy az a magyar lírában „példa nélkül áll”. Mások a költ harsogó „lelki és gyermeki” fiatalságából eredeztették ezt a sajátos szemléletet, és a világ els megpillantásának a frissességét, a rácsodálkozás varázsát üdvözölték benne. Toldalagi fiatalkori mvészete ma is hat, amit ékesen bizonyítanak Tolnai Ottó szavai: „Nagyon fontos számomra Toldalagi Pál. Költészetét illeten véleményem egyezik Pilinszkyével. A Hajnali versenyfutás az egyik legjobb magyar verseskönyv. Még nincs elolvasva. A  magyar költészet legtisztább tartománya tehát érintetlen.” (Tolnai Ottó, Költ disznózsírból, Pozsony, Kalligram, 2004, 369.). E szavak, miközben messzemenen elismerik Toldalagi teljesítményét, kihívást is jelentenek a mai irodalom7

tudomány számára, hisz jelzik: a költ életmve további felfedezésre vár. Az els idszak kirobbanó sikere ellenére a kritikai fogadtatás rövidesen ritkulni kezdett. Ennek részben életrajzi okai is voltak: a költ ötvenes években elhatalmasodó tüdbetegsége szintúgy, mint az, hogy a politikai fordulat után  is kiszorult az irodalmi életbl. Miután az Írószövetségbl is kizárták, évekig csak a Vigiliában és az Új Emberben publikálhatott, és a hatvanas évekre a barátai is megfogyatkoztak. Az 1957-tl kezdd s haláláig tartó költi periódusában hét újabb kötete jelent meg (1957: Szitáló évek, 1965: Szárnyalás, 1968: Valamilyen éden felé, 1971: Igézet és valóság, 1973: A  visszahívott tenger, 1974: Napló, 1976: Zord labdajáték és a posztumusz Ámulattól a döbbenetig). Ekkoriban már csak kisebb-nagyobb rendszerességgel közölték a folyóiratok: az Alföld, az Élet és Irodalom, a Kortárs, a Nk Lapja, az Új Ember, az Új Írás – és a továbbiakban is fként a Vigilia. Ugyanakkor a súlyosan beteg Toldalagi már csak rövid idkre találta meg régi, termékeny önmagát. Az 1957-tl megjelent köteteinek majdnem felét (Szitáló évek, Szárnyalás, Igézet és valóság) a retrospektív átdolgozás „módszerével” szerkesztette. Mivel a hetvenes évek elejéig alig írt új verseket, inkább ifjúkori írásait gyjtögette össze – és gyúrogatta át egy új, már tragikusabb szemlélet ars poetica jegyében. Az 1948-as Végítélet ablaka cím kötet után az 1968-as Valamilyen éden felé volt az els, mely többségében ismét új verseket hozott. De az igazi „gátszakadás” – mennyiségileg – 1972 után, a költ édesanyjának a halála után következett be. Életének utolsó négy évében Toldalagi több mint 250 új verset közölt köteteiben, s további 21 új verse jelent még meg az Ámulattól a döbbenetig cím posztumusz gyjteményben. Ez hatalmas mennyiség ahhoz képest, hogy 1949 és1971 között összesen 115 verset publikált – vagyis az ötvenes-hatvanas évekre jellemz évi öt versátlagot negyvenöt vers váltotta föl 1971 és 1976 között. Költészetének mai kánononkívülisége azzal is indokolható, hogy a korabeli recepció (az irodalompolitikai elvárásoknak is 8

megfelelve) 1957 után kevéssé értékelte líráját. Rónay László írta egy jóval késbbi cikkében, hogy Toldalagit „félig-meddig már életében is elfeledték” (Rónay László, Egy költ ébresztése, Új Ember, 2001. december 23–30., 25.). Az újra kezd Toldalagi többek szerint nem találta meg az új utakat, amire pedig tehetsége predesztinálta volna. Élete utolsó évtizedében lesújtó kritikák jelentek meg költi teljesítményérl – igaz, mindvégig tapintatos hangnemben. A  pályatárs írók azonban óvatosabbak voltak a bírálattal és másképp látták Toldalagi életmvét, mint a hivatásos kritikusok. Nagyra értékelte t Füst Milán, Károlyi Amy, Pilinszky János, Rába György, Rákos Sándor, Tz Tamás, Csukás István és Weöres Sándor; késbb pedig Határ Gyz, Tandori Dezs, Tarbay Ede és Tolnai Ottó is fölfigyelt rá – s talán az sem érdektelen, hogy a Szárnyalás és a Valamilyen éden felé cím kötetének két neves pályatárs, Juhász Ferenc, illetve Székely Magda volt a felels szerkesztje. De említend kitartó méltatói közt az egykori barát, Thurzó Gábor, vagy Rónay György, aki a kezdetektl végigkövette e pálya alakulását. Toldalagi temetésén mondott beszédében kiemelte: „Toldalagi Pál költ volt. Semmi más, csak költ; tehát a legtöbb, ami egyáltalán lehetett. Sokat próbált nemzedékében  volt az ifjú Orpheus, aki úgy indult neki az életnek, majd késbb az alvilágnak – nem ugyan az elveszített kedves, de egy elveszített édesanya után –, hogy semmi mást nem vitt magával, csak egy törékenységében is törhetetlen lantot. Azzal röppentette szárnyra elbb az ifjúság harmatos csodáit; s azzal próbálta türelmessé bvölni utóbb az emberéletre éhes szörnyeket, akikrl nagyon jól tudta már, hogy – mint Orpheust – elbb-utóbb széttépik t is.” Alapos filológiai kutatómunka után elmondhatjuk, hogy jelenleg mintegy 740 versét ismerjük a költnek. (Publikációs fórumainak nagy száma a kezdetektl lehetséget teremtett arra, hogy egy-egy versét – különböz címeken – több helyen is elhelyezze. Emiatt azonban költeményei azonosításához inkább a kezdsorok nyújtanak segítséget, s nem a címek.) A 740 vers közül több mint 115 nem jelent meg egyetlen kötetében sem, vagyis életmvének egy jelents hányada csak nagy nehézségek árán volt olvasható eddig. 9

Jelen gyjteményünk arra vállalkozik, hogy közzétegye Toldalagi Pálnak az 1934-tl 1976-ig kötetbe fel nem vett, illetleg posztumusz megjelent és kéziratban maradt költeményeit – nem mellesleg teljesítve ezzel a költ 1960 júniusában megfogalmazott kívánságát: „az lenne a vágyam, hogy írásaimat, mik 1934-tl kezdve egészen mostanáig szanaszét megjelentek, összegyjtsem. De hát, ki tudja, lesz-e idm, módom rá?” (Az az egy dal. Toldalagi Pál emléke, vál., szerk., jegyz., utószó Hafner Zoltán, Bp., Osiris, 2000, 65.). A költemények túlnyomó többsége, 97 vers az 1949-es fordulat elttrl való, közülük 68 született 1940 eltt. (Ezen fiatalkori versek, önértékükön túl, azért is érdekesek lehetnek, mivel az ifjú Toldalagi els két kötetével, ha közvetve is, de hatással lehettek az induló Pilinszky János költészetére.) A fennmaradó 22 vers 1950 után keletkezett, vagy legalábbis az után került nyilvánosság elé. A versek sorrendjét els megjelenésük idrendje adja, s a kötet végére kerültek a posztumusz megjelent, illetve kéziratban maradt versek. A  kutatás lezáratlansága miatt e gyjteményben közölt szövegváltozatok nem tekintendk minden esetben „véglegesnek”, s lappanghatnak még költemények olyan folyóiratok lapjain, melyek elkerülték a kutatók figyelmét. Az alább közölt 119 vers közül hat kivételesnek számít. Kett azért, mert egy-egy részlete késbb önállósult ugyan (a Lábbadozás cím költemény els szakasza és a Villa D’Ildikó A kertész cím részlete önálló verssé vált), ám az els, jóval terjedelmesebb változatuk nem szerepelt egyetlen Toldalagi-kötetben sem. Négy másik versét pedig oly mértékben átírta késbb a költ, hogy gyakorlatilag azok már újaknak számítanak. Ezeket (Egy fiatal fest képe alá, Ligetek futása, Sírfelirat, Révay Józsefnek) tehát jónak tnt els változatukban most újra közölni. Gyjteményünk végén, a Függelékben Toldalagi négy olyan prózai, illetve értekez írása olvasható, amelyek eddig szintén nem jelentek meg kötetben. Az irodalomtörténet-írás Toldalagi Pált manapság elssorban mint a Pilinszky költészetét megellegez lírikust emlegeti. Tandori Dezs Ptihon (Jó-e, ha nem?) cím verse tömören fogal10

mazza meg ezt az álláspontot, miszerint Toldalagi „Pilinszky-fél mester”. A Toldalagi- és a Pilinszky-életm közötti kapcsolat kutatásának kétségtelenül van létjogosultsága, hiszen akár strukturális, akár motivikus vonatkozásokkal kapcsolatos vizsgálatot végzünk, érdekes párhuzamokra bukkanhatunk. Ám a Nyugat harmadik nemzedékéhez sorolt Toldalagi Pál életmvének nem csupán ebben áll jelentsége. Egy anekdota szerint a hetvenes években, amikor egy debreceni író-olvasó találkozón megkérdezték Weöres Sándort, hogy szerinte ki a „legnagyobb él költ”, válaszul Toldalagi Pált nevezte meg (Szeg János, 1000 Weöres 6 szemmel, 2009. február 24., http://www.litera.hu/hirek/weores). Talán nem véletlen, hogy Weöresnek [A bestiák meghozzák a kikeletet…] cím, töredékben maradt prózaverse a Toldalagi-olvasást egyfajta meditatív állapot segédeszközeként, a tökéletes költészet közelében írja le: „eszünkbe jut az a vidék, ahol sose voltunk, otthon vagyunk / az ismeretlenben. Lábunkat lelógatjuk az erkélyrl, sziva- / rozunk és Toldalaghy Pál verseit olvassuk (…)”. Weöres Sándor elismerését az is bizonyítja, hogy 1976-ban az  javaslatára Toldalaginak ítélték a Füst Milán-díjat – stílszeren, mondhatnánk, hiszen Füst Milán már 1939-ben így nyilatkozott: „Az igazi tehetségekért tenni is kell valamit, nem rábízni ket a sorsukra. – Ki ír például egy szót Toldalaghiról, akinek »Szlhegyen« cím verse többet ér, mint az egész Trakl. Mert neki van, ami Traklnak nincs, dinamikája.” (Füst Milán Komlós Aladárnak írt levelébl, Budapest, 1939. okt. 11. = Füst Milán Összegyjtött levelei, Bp., Fekete Sas Kiadó, 2002, 356.). Füst Milán véleménye késbb sem változott, s a hatvanas években a következt írja róla Toldalagi az egyik publikálatlan levelében: „Én vele kb. tíz éve nem vagyok jó viszonyban (…), de ez nem zavar meg minket abban, hogy kölcsönösen kimondjuk a jó véleményünket egymásról. Én t a ritkán található becsületes írók közé sorolom,  pedig, amikor Párizsban járt, azt ajánlotta a Gallimard-cégnek, hogy fordítsanak le a verseimbl. A jelenleg él költk közül senkit sem ismer el, csak engem, ami nyilvánvaló különcködés tle.” (Toldalagi Pál levele Czjzek Évának, Budapest, 1962. március 13.). 11

Érdekes, hogy mások éppen Weöres Sándor költészetét jelölték ki mint a Toldalagi-költészet irodalomtörténeti besorolásának viszonyítási pontját. Pilinszky János a hetvenes években így vallott: „Toldalagi a mai magyar költészet egyik legjelentsebb alakja, s nemzedékébl egyedül Weöres súlya mérhet az övéhez” (Pilinszky János, Toldalagi Pál: Igézet és valóság, Új Ember, 1971. november 7., 2.). A mai irodalomtörténeti kánon ismeretében ugyancsak elgondolkodtató Tz Tamás következ párhuzama: „A magyar költészetben a Petfik mellett mindig megfértek, st nagyra nhettek az Arany Jánosok, az Adyk mellett a Babitsok, a József Attilák mellett, mondjuk, a Radnóti Miklósok, s hogy folytassuk a talán kissé sántító, de némi igazságot mégiscsak hordozó összehasonlítást: a Weöres Sándorok mellett a Toldalagi Pálok” (Angyal mondd ki csak félig, Oakville, Sovereign Press, 1974, 99–100.). Végül említsük meg, hogy a hetvenes években a föntebbieknél talán kevésbé hangzatosan, de annál elismerbben szólt Toldalagi költészetérl Csukás István is: „A henye ítéletek, a kapkodó hírverések róla nem tudósítanak, nem »vágják le«, és nem emelik égbe, elhallgatják. Vagyis a »csöndes hangú lírikusok« közé sorolják, és mi bizony elszoktunk a csöndes hangtól, zajártalomnak kitett fülünk alig-alig képes felfogni a szívdobbanásokat. (…) Aki ennyire bizonyos az emberi dolgok elmondhatóságában, aki nem a hangervel, hanem a pontossággal tördik, nem a fioritúrával, hanem a dallammal, annak komolyabb és fontosabb mondanivalója lehet, mintsem hogy a piac szájaízét próbálgassa” (Csukás István, Az igézetes valóság, Élet és Irodalom, 1971. október 9., 11.). A kötet nem jöhetett volna létre Óbuda önkormányzata és Bús Balázs polgármester anyagi támogatása, valamint Hafner Zoltán irodalomtörténész szakmai segítsége nélkül, amiért ezúton is köszönettel tartozom. Ugyancsak köszönet illeti a Napkút Kiadót és fszerkesztjét, Szondi Györgyöt, aki segítette a kötet megjelenését. Basa Viktor

M I N T A K I ÚJ RA L ÁT 1934–1936

Á PRILIS Kétnapi út és mindenütt a zöld az, ami szíven üt: méreg-zöld, lágy olíva-zöld és ftl zöld a barna föld. Kétnapi út és április kedvével szállunk most mi is, mosolygunk, mint a kis virág, fütyülünk, mint a víg diák és ámulunk, mert szerteszét szelíden hull alá az ég lágy kékje: kékes leveg és minden percrl-percre n. Hallani ágak halk neszét és látni, mint feszíti szét zöld pólyáit a kankalin s az ibolya mi angyalin lengeti kis, lila fejét. Ma sírni kéne: Jaj, be szép! Be szép, hogy enyhe dombokon már szárat hajt a liliom s melengetnk, a lenge fény zenél, akár egy költemény; s ha csókja cseng a lombokon, a lombokon, ha átoson ajkának üde illata: a zsenge lomb is zeng maga. Ma sírni kéne: Jaj, be szép! Be szép a távol messzeség. Dereng fák és nagy hegyek verik fejükkel az eget és hallani, hogy a kolomp, mint teli méhkas, egyre zsong és nincsen ember szerteszét,

15

csak mi egyedül és a rét, az erd, hegy és vad bozót s az égen felhk fátyla lóg. Ma minden szép és nyugtalan, mindennek kínzó vágya van; földbl kibújnak a csigák, a kankalin, a gyöngyvirág. Városból szende szeretk jönnek szívni langy levegt – városból szálltunk most mi is, városból jöttünk április vidám kedvével és e zöld, e napfény-tenger majd megölt!

16

MÁ JUS Nevetve fut ki a fák közül a szél, a szél és szétröpül a reggeli madár-sereg. A napfény ízes, langy-meleg és fszálak és kis halak isszák az élénk sugarat s nnének nagyra, mint a fák, nagyra, mint az shal-apák és ficánkolnak és dalolnak. A május, május áldott hónap, virággal teljes és nyugalmas: szelíd bárány a kóbor farkas, békés lélek a kóbor ember; hallgat, hallgat, gylölni nem mer, lehunyja izzó, nagy szemét, úgy járja erdk rejtekét s jön majd egy furcsa pillanat, mikor szívében megszakad, elpattan a hatalmas csend s a tüzes szív csak egyre zeng és leborul a barna földre sírva, nevetve, meggyötörve s a föld és a szív összezeng. A május, május kedve szent! Cseresznyefák körül a méhek zümmögve szállnak, édes mézet, cseresznye-nektárt gyjtenek; zümmögnek s a fa megremeg s hullatja szirmát, sok virágát, hullatja tavaszi ruháját és kisgyerek a fa alatt hulló, meleg tavasz-havat fogni tárja kis tenyerét.

17

A május, május lelke szép! Apró bárány-csengk, harangok rázzák magukból szét a hangot mint illatot virágkehely s a télben gyöngült, gyenge mell kitágul, duzzad, mint az ágon a rózsabimbó: rózsaálom és sóhaja zsoltárt zokog. A május, május mosolyog! Mosolyog álmot, békét, könnyet, felfogja azt, kit a tél tört meg, örömmel tölt gyerek-szívet Valamit ad mindenkinek!…

18

EGY FIATA L FE ST  K É PE A LÁ Be szép is, amint medd, fiatal, szép testét felfedi, mert szerelmet s nem gyermeket akar és nekünk tetszeni szeretne és mutatja barna combját és finom lábfejét s amin a vágyak dús szaga oson át, hajlékony csípejét és kandi kézzel mellbimbóját fogja: piros gyümölcs, fehér, szép virágszirom-foglalatba fogva, vad színétl kevély. Halk pillanatba döbbent kis feje várt kéjtl izzik és mint korán indult ifjú, új zene, lomhán, miként a méz, úgy csordul, csendül szája és szeme, két tégely illata, két tégely illatos, dús hangjegye, láthatatlan dala… És mint a nyár, ha bontja lángoló, sörényes, nagy haját s lebeg fürtje lángfolyó képén hálózza át a levegt, úgy indult titkosan fürtje pihéje szét s a férfiszív melegén megfogan, megszívja gyökerét

19

és hirtelen levelet szökkent és hosszú ágakat, miknek hegyén marásra hökkent, mérges virág fakad. – Be szép is, amint medd, fiatal, szép testét felfedi, mi tudjuk: szíve rosszat nem akar, csak nékünk tetszeni!

20

M A NÉ K E M MIND E N ÚJ Hiába nézek most szerteszét. – Piros, piros, piros a rét, piros a házak nagy kalapja és utakon millió hangya vörösen hemzseg, lót, siet. Most üzennék valakinek és küldenék egy furcsa álmot, amely szívemben díszként állott s piros, piros, akár a rét. Hiába nézek most szerteszét, mert f, hegy és madár dalol s kezd forrni a tó, mint a bor és részegülten kis halak bontanak uszony-szárnyakat s gondolják, szállnak, mint a sas és vizük, mint az ég, magas. Ma mondanék egy halk mesét, mely úgy kezddne: Jaj, be szép! és szólna arról, hogy virág, virág-menyegzs a világ és hogy forog a fény-kerék és rli a bú erejét szagos tavasz, a vidám molnár és hogy milyen gyönyör voltál, milyen piros, milyen mosolygó s hogy szívem zengett, mint a hordó, mit megkoccintott egy kis ujj. Ma nékem minden, minden új és mondanék egy halk mesét, de arany fürtök futnak szét és minden már aranyba lángol s a csendül arany-csatából a vágy kerül ki gyztesen. –

21

És más így nem marad nekem, mint nézni felht, furcsa fákat, hallgatni hangos, bsz kofákat és távolról szeretni téged és érezni, hogy sebet éget a messziség s a közel vágya, mégis szeretni, félve, fájva és nézni, hogy most szerteszét piros a ház s piros, piros a rét!

22

HAT T Y ÚK A messzi fenyvest már lilára festette lomha éj keze, és ömlik lassan, mint a pára a fenyszag, a hs zene. Körül az ég sötétkék-tinta tengere csapkod nyugtalan, s a vén holdnak, a csalafinta faunnak tavaszi láza van. És leng a felhk ferde kontya és peng a pengetty-patak: az enyhe, csillogó habokba tüzes sugarak ugranak – és bámulnak, mint kandi gyermek a kis halak a víz alatt, felejtik a nagy veszedelmet, a nagybendj, nagy halat… A messzi fenyvest már lilára festette lomha éj keze és legyezjét nyitja tágra s hsíti arcát most vele, bár lassacskán a h is bágyad s a pisze szell, a szelíd leány kifut s kíváncsi fáknak meséli bús szerelmeit. S ámulva jár az ágak nyelve, ámulva zeng a zöld levél. Susognak, majd a fáknak lelke lengve álom-szigethez ér, és állnak ágat összezárva, s úgy tetszik a nesz zokog, zokog, mint az éj hattyúnyája, ha égi nádasuk lobog, ég, sistereg és pernye-füsttel itatja fehér tollukat, s zokogni kezd a szép, ezüst fej, és lankad a sok hosszú nyak.

23

A H A JNA L E LÖNT I A HÁ ZAT Messze, amott a hegy tetején karcsú vadász áll s fújja a kürtöt. Patyolat párnák a hajnali felhk s bomlik az erdk fátyola is, száll hevenyén a lusta, ezüst köd. Duzzog a csermely és sírni szeretne. Álmatlan éjtl szürke a hab. Dühösen kúszik a zöldszín kígyó: néha kitátja nagy fogú száját s csillogó, hófehér kbe harap. Ébredj föl, Anna! A hajnal elönti a házat s már áztatja ágytakaród. Félóra még s eléri az arcod. Úszni fogunk most. Hagyd a ruhákat! Vigasztalásul itt ez a csók. Csobban a fény és nyúlik a testünk. Sugarak csöppje rája tapad. Alattunk mélyen ámul a nagy rét s csöppnyi virágok intenek némán, játékosan, mint tarka halak. Egy-két csapás s a partra vetdünk. Paplanos ágynál jobb ez a gyep. Bölcs fák sörénye rejti szerelmünk s jól tudod Anna, nem lehet éjjel, ennél a hajnalnál már soha szebb!

24

E SZ-MOLL E T D Halott a tájék. Rebben az árnyék, sikolt a szél, a gyorsvonat. Ó, drága árnyék, ha rád találnék mézzel keverném a csókomat. Ma csöndtl fényes, jóságtól ékes éltet éjünk, a néma éj. Ajkunk nem vétkez. Az arcunk szép lesz: nem csúfítja el semmi fekély. A hold kilobban és halk jajokban meséli nyögve a bánatát. És fáradottan, bús távolokban görbén görnyednek holdverte fák. Ó, drága árnyék! véled csatáznék szerelmes kábán, de nem lehet. Halott a tájék és holt királynék kelyhekbe fogják a könnyemet.

25

E Z MÁ R A NYÁ RI É J A kertben lassan este lett – kék rozsda ül az ágakon, kék pára leng a f felett s virágok álmosak nagyon. Kelyhükbe gylt a nyári h s buggyan az édes, sárga méz. Pihegnek. Ó, e langy id, az est-titok nekik nehéz. Szétfolyik minden szép idom s eseng a sápadt, vértelen sok százszorszép a pázsiton, hogy ingerl és szép legyen. Mögöttük, mint megannyi kard, liliom nádas tör el. Merevségük egyre tart, de hogyha jön a Tördel, hajoltan hullnak mind alább, míg földig ér halott fejük. A kusza, lila szarkaláb rút szörnyeket lát mindenütt és kósza bájjal bujdokol, rejtzik bús lapu közé, reszketni kezd ott és komoly szemekkel les maga köré. A rózsafák meg lángoló foltokban állnak lázasan s a szédelg, sok lánggolyó delejes fénye rt-arany s az éjjeli, nagy lepkenyáj igézve, ha körötte ring, megszédül s mintha égne, bár szárnyára kap hamar megint. – Dalol, dalol a sok feny

26

s olykor lehull egy kis toboz halkan, mégis tudjuk: ez , ki sápadt fény mellett boroz és réveteg a fákhoz ér s cibálja hófehér keze. Más nem lehet. Ez már az éj álommal és nesszel tele!…

27

C S AC S KA K É P T ZPIROS SE LYM EN Nem merem megfogni enyhe kezed: törékeny, illatos ágak az ujjaid, mint új hajtásai a fiatal, tavaszi fáknak. Selymes és omló sörényed sárga, mint sárguló búzakalász. Liliomok közt leltelek én meg, a zöldruhás zerge-vadász. Bdült a tülköm s liliomok közt, hópuha, gyenge mohákon leltelek, Anna, meg… Lebben, csupadal, habpuha, hajnali álom fogta le kék szemed s zárta szíved. Fehérl gyöngyfogadat aranyra festette kandi szeszéllyel a makrancos, ostoba nap s csak omló, aranyló fürtjeid, ó, a nagyszer, isteni tincsek fedték hó-testedet, rejtették a sok rózsaszín, mennyei kincset… Kék volt a csintalan, erdei lomb s vígan karikázott a hajnal s úgy ébredtél, Anna, mint fürge gyerek, üde és kósza kacajjal és leste szemed a zerge-vadászt, a fegyveres és suta ifjat. – Búgott a gallyak srje és zörgött a kerge csalit-vad. Elhoztalak gyermekes Anna, te, szép, tündökl, ifjú leányka. Hó-testedet bársony rejti most és lábadat könny topánka. Csuklódon színarany lánc muzsikál s hajadban ékszeres csattok villognak és ha megmozdulsz száz, gyémántos ékszered csattog… Nem merem megfogni enyhe kezed: törékeny, angyali ágak az ujjaid, mint tavaszi fák hajtásai – fiatal fáknak törékeny gallyai, gyenge faág s már úgy tetszik, Anna, te drága, hogy nem is élsz kicsi, víg, csacska rigó, nem is élsz te csacska madárka!

28

VE ND É GLÁTÁ S A felhk, az égi vitorlák lágy vásznán halkan oson át az éj keze s itatja által halovány kékkel, lilával. És hull le az árnyék a kényes fákra és zöld lombjuk mély lesz, súlyos zöld, csüggeteg-fáradt. – Ó, rebben a félénk madárhad, rebben és nyitja a csrét és omlik a langyos es szét, langy es, fényteli permet: langyos csönd s szívem elernyed. És bódultan nézem a holdat, amint az égbl kiolvad és fésüli hosszú haját és földünket úgy fogja át, mint gyermekét gondos anya. Ó, piheg, nagy éjszaka! Most virágok kelyhe bezárul és szívek kis ajtaja tárul, mert suhanva jön a sok vendég: faunok és a menyecskék, dryádok s úri Piroskák – Vasorrú Bába Ilonkát vezeti szívbeli bálra, szívbeli, szép lakomára. Most tárul a szíven az ajtó és indulnak könny, sóhajtó nesszel az égi vitorlák, mert érzik az esti szél sodrát, indulnak lomhán lebegve, lebegnek messze keletre…

29

S Z ES ZÉ LY E S, SZI ZS OLOZ SM A szi napokon, hallgasd csak, mikor a halklépt alkony az ablak alatt a lehulló falevelek gyászszólamára dúdolva tovahalad és végigkopogtatja az alacsony, esvert deszkakerítés vékony léceinek hosszú sorát és megszokott, ismers régi barátként bejön a kertbe a hátsó kis kapun át s elsétál a szürke, télisapkás rózsatövek félelmetes brigádja mellett s leül a csupaszágú platán alá, a rozoga padra és tovább énekelget vékonyan, cirpegn, mint a szerelmes tücskök a nyáresti rekken melegben, egyedül fekszem a szobában s úgy vágyom seppeg, félénken tipeg szavaidra, simogató, selymes kezedre, törleszked hízelkedésed után, csalafinta gyermekes mosolyodra, langy záporos csókjaid után, tested álmos, ringó mozdulatára mely tikkatag elbágyaszt, mint az szi alkony lomha, egyhangú nótája, a szélszagú szerelmes ének, elnyújtott vágyteli dal s piros zászlót lobogtat a szívem, nagyszer szívem, a fiatal!…

30

A NDA NT E Verfény-vágyak verdesik az este elalvó kedvét. Ködön át dereng csillag-csillámban méla holdunk felj és énekel. Az elgörbült ereszre hajtja a hársfa elcsüggedt fejét. Mindkett sóhajt. Aztán megriadnak; mint tettenkapott, balga két cseléd és hunyó fénnyel didereg az ablak. – Ó, régi esték, halk zenélórák tipeg tánca, hajlékony derék, min gáláns úrfi nyugtatta kezét, teás csészére hajló vén anyókák fürge beszéde!… Minden milyen messze s mint régi kedves képe, csillanó – ki könny szívvel szállt a kék vizekre s pöszén dúdol felette most a tó…

31

A LE HE LLE T A hajnali leveg hs, ehet és röppen a kedv és röppen a rigók fényteli füttye. – Ó, hajnali nedv! Ó, nyugtalan lelkem, most jó nekünk itten, a sima gyepen. Mint ezüstszín sóhaj száll fel az égre a lehelletem és hízelkedn tárja a felhkhöz érve, csókszárnyait… Az lenne szép, ha az ember csendesen meghalna itt és békén aludna és tarka virágok kelyhe hajolna, lágy szirma hajolna rá szeretettel és mosolyogva és fszálak zümmögnének halkan alatta és kis bogarak, kíváncsian másznának rajta s bámulnák a nagy bogarat. A hajnali leveg édes és tiszta és fénye ezüst, vagy csillanó kristály, min csurranva ömlik a mennyei füst, a vajszín felhk omlatag árnya, a villanó árny. – Én édesem, társam, ennél te többet sose kívánj! Mily szép is az, mikor a híg levegben az arany sugár szédülve szállal és szórja a szikrát és hívásra vár, hogy mint a meleg méz szerteömöljön

32

és fedje a földet, a fszálat, lombot, a röpke rigót és áldott ersnek érezze minden s mindenki magát s ismerje az Istent!… A hajnali pára, mely most a virágok szép kelyhein leng, majd felszáll, ha zendül a szél a mezkön és tág lila-kék körökben örvénylik és forgatagán megerjed a lég és pezsdülve hirtelen rtbe cikázik és duzzad ersen és forr, mint a fénytl liheg lé az érett szlben. És akkor táncra perdülnek a fák s a pocakos bokrok s a rozsdaszín rigó füttyre tanítja a rigó-porontyot és puha szárnyát veri a ritmushoz és féllábra áll és kedveszegetten elájul az élet s meghal a halál! – Én édesem, társam, nincs szebb, mint pihenni a sima gyepen, és nézni, hogy száll fel az égre ezüstszín lágy lehelletem…

33

A DAGIO A templomtorony órája megkondul. Esik a hó. A házak merev szentek. Ha idegen a kapukon becsenget, egy percre élednek, majd újra zordul, fagyos malaszttal horgadnak. Magányos, nagy bánatukban pillednek a lámpák, hosszan bámulják a cselédleánykát, ki hóna alatt zöld karácsonyfát hoz. A vén gebén nagyot csattan az ostor. Oly tétován és botladozva lép ember és állat. – Minden csodaszép, halott fehér és roskadoz a hótól. És csörömpöl a rozsdás hólapát és haloványan, hónál fehérebben álmatlan hold a kék égre kilebben és hideg hóval mossa le magát…

34

S Z ONE T T H-MOLLBA N Puhalépt macskák olykor éjszakákon mellemre feküsznek halkan dorombolva, mint mikor mélázva énekel az óra és könnyez, szi alkonyokra vágyom. Fülleteg szemekkel néznek puhatolva, parázsló szemükben önmagamat látom. Kezem lágyan simít bársonyos bundákon és gondolok fáradt, alkonyult napokra. Puhalábú macskák olykor ódon éjen sötéten surrannak ablakomon által és elülnek alvó testem melegében: figyelnek, lihegnek félig nyitott szájjal, megvernek szemükkel, fülleteg szemekkel és elfutnak halkan harangszóra reggel.

35

TÁJ K É P JA PÁ NI MOD ORBAN A hullám csipkefodrot ölt s loccsan az ár a szirteken, tajtékot ver és színe zöld, loccsan és lefut hirtelen. A színe zöld, mint fiatal faágak gyenge levele, benne lila virág a hal s a puha pára halk zene. Locsog a hab és nyelvet ölt, mert prédát les a vadmadár; a parton sárga-rt a föld s a lomha szél a tóra száll. S mint szende lány a csók után, a sás zokogni kezd nagyon, kis fejét ingatja bután: élete csupa siralom. De fák fölött a kandi nap utolsót pislog kedvesen s hogy fénye hl, a tó riad, mozogni kezd rejtelmesen. Szikrák szaladnak szerteszét a víz tükrén és csengenek: így bong a tarka, kerge rét, ha táncol rajta száz gyerek. És tófenék és ég között a csöppnyi csónak lengve ring. Orrán a vékony lánc csörög és hs felh, a lenge ing, libeg fehéren, csüggeteg, az égen bús-magányosan… a hold most lázas nagybeteg s az égi orvoshoz rohan!

36

C S AK NÉ ZLE K HOS SZA N! Csak nézlek hosszan és szerelmet lobbant bús szívem, mint a gyúló lámpa: fényt – és füstölök kesernyés füsttel roppant telemben rossz, szomorkás lámpaként, bús lámpaként, mit kisleányka ingat, hurcolva árnyát kényes, lágy havon. A vén kapus, az esti fájdalom kizárja lustán kés vágyainkat. Csend. Hosszú est. A dermed fenykön makrancos szél tíz ujja üt sebet. Bitang farkas, a félsz tar erdkbl eljön s most sírhatok, s gyáván beszélhetek. Gyáván, hadarva, hangosan, a csendet elnyomva, mint az ellent bsz tusán s a vándorló, kivert felhk után jégcsengettyk ezüst virága csenget. Most sírhatok, mint féls, vézna gyermek, kit ágyba visz sz anyja és leszid. De kint lapulnak éhes, szomjú vermek s hiába intés, nyájas és szelid szidás, parancs. – Ó jaj, hiába minden! A gyáva mersz kegyetlenül szköl… S mint szenvedélyes, vad hegedbl a dallam, úgy száll ég felé, az Isten arany lábához lelkem vad galambja, a téli zsoltár, mit a bú etet. – A tavasz és a nyár miénk volt, Anna, most bírnunk kell e hosszú, bús telet!…

37

IF J Ú NA POK KÖZE LE D NEK Csitt, Anna! elég a kegyetlen bánatból, téli csatából. Szép, ifjú napok közelednek és bíbor vágyunk, a bátor szerelmi hajós vitorlát bont hévvel s száll a vizekre. Ó, reggeli nedvek és fények! Ó, árnyékok nagy szüretje! Most bimbók robbannak széjjel s hemzseg a kerti bogárka. Erdben kék ibolyát szed kislány a karcsú kosárba s cibálja a fák puha bojtját, a bájosan szétlebegt. Dús pázsittal híznak a rétek, a rétek és vad legelk. Most ifjú napok közelednek víg tánccal, hetyke örömmel. Egy hónapja sincs, hogy a vad tél átkait szórva köszönt el s mellbetegen a hegyekbe ment rossz tüdejével, odább. Most felhk dalolnak az égen halkan, mint halk oboák. Zöld csermelyek futnak el már sikongva a barna hegyekbl. Hajlékony fák puha testén a hajnalok íze remeg föl

38

s illatos, friss lobogóval intenek k a kicsiknek. Így halsz majd Anna, szívem mindennap fájva kicsit meg, boldogan s fájva, ahogy napjaink messze suhannak, fürgén, mint z-csapatok, ha tartanak messzi nyugatnak… Csitt, kedves! elég a beszédbl. Aki hallgat, az ma a bátor. Most Isten egy, él és legszebb verse morajlik és lángol, Isten egy verse: te és én, ember a ritka tavaszban s állatok és a növények – Isten egy verse: tavasz van!

39

VÁLT OZAT OK A Z ÚJ TAVA SZ RA Mint buborék… Mint buborék, mit játszi gyermek röppent a légbe, játszva zöld gyepn: az új tavasz oly láthatatlan szökkent az ég felé, oly egyszern – vad, gyzhetetlen színekben ragyogva s nyugat fell, kelet fell szelek sziszegnek lesve, mint a kobra, mely lopva támad és megöl, húsodba mártva rút fogát s a méreg befutja dúlva véredet. Sziszegnek és lecsapnak már, az égnek szálló tavaszra mérgezett marással és az zengve szertepattan, mint buborék, fénybl való s körül a táj föllobban rt-aranyban, a tárt egen szétpukkanó fénybuborék széthulló vér-tüzében, mely sistereg és még ömöl… Kacagj, kis Anna, csak bú volt a télben s ma rózsaszínbe öltözöl! Isten felé… Felöltöd szende, rózsaszín ruhádat s eggyé leszel a többivel, a többi kis virággal. – Ó, a fákat becézni és szeretni kell, beszélni nékik dalról és hegyekrl s amíg mesélünk gondtalan, szép testükön hazátlan vágy remeg föl s csodás testükre forr arany

40

parázzsal már az édes, lanyha álom, mely észrevétlen szbe visz és szétcsavargunk nyíló, hét határon: vándor leszel szivem, te is. Zarándok, ki az út porában lépked s kit Isten számos arca vonz. Egy-egy ima s zsoltár lesz minden lépted s az Isten izzó csókja bronz barnára festi arcod és a fecskék hívn kezedre szállanak… Gyermekkorunk tnt éveit keresnénk a végtelen, tárt ég alatt! A mozdulatlan ég alatt… Mint bús galambok, dúcukból kiszálltak az ifjú évek éjszaka s helyükbe jött az esti gond, a bánat karvalyszem kakukk-hada s etetni ket önszívünkkel kéne s míg híznak k, mi sorvadunk. Fussunk az erdk árnyas srjébe, hol zek almán alhatunk s mint állatok és hajlékony növények víg társai: a bú ell elrejtve élnénk, míg a város védett sok tornya s háza is ledl s a pusztulás föléje vonja sátrát s a meg nem békélt holtakat halomba gyjti, állít szörny vártát a mozdulatlan ég alatt s halotti bárkák úsznak majd a vérben s kikötni nem lesz szz öböl… Kacagj, kis Anna, csak bú volt a télben s ma rózsaszínbe öltözöl!

41

A C SA LOGÁ NY Be szép tavaszkor a reggeli fény, a fény, mely viháncol a gallyak ízén, gallyak ízén, hol duzzad a rügy, ágak elején, hol ágál a szügy, fa szügye, törzse, a vastag derék. – Tavaszkor a reggeli fény be szép. A reggeli fény, mely mézekkel étet nagy urat, költt és apró cselédet és testben alighogy a méz megerjed, már érezni ersen az ízes szerelmet, szerelmet, bolondos parányi-nagyot. És jönnek reggeli fénnyel a napok s kipattan a rügy s kibomlik a szív s mindkett éhesen, szomjasan szív sugarat, illatot, mákonyos álmot és izzani kezdenek, mint a zsarátnok és tavaszi tömjént füstölnek, füstöt, mely száll és kering, mint az ezüst köd, kering és forr és hirtelen formál egy csoda-fát – ó, tavaszi oltár! – fát, min virágok csengenek halkan és ezüst virágok kelyhén arany van és remeg ágakon, fa ágbogán dalol, dalol a vágy, a csalogány!

42

S OHA ILY E N TAVA SZT Csókolni vélte és szétnyílt a bimbó. Kisimult lassan minden lágy levél és hintázott a gallyak hetyke, ringó gerezdje s már a gyrött fák fehér virágban álltak s ingüket cibálva víg szél röpült a tarka kert felett s az álmodó és lomha kerteket fölverte már az énekes madárka. Zöld pázsiton leánykák lába toppant és játszadoztak k, a kedvesek. Búgott, zenélt a nap hatalmas roppant hárfája és a messzi fenyvesek hs illata a nk hajába lankadt, mint sárga rózsa, mely lazán lehullt és csillogott az édes, szende múlt, mint bús brokáton szunnyadó arany csatt. Tavak nevettek és hegyek kacagtak. Harsogva ntt fszálak erdeje s lustán legelt az égi rétek gazdag gyepén tavasz száz gyapjas fellege. Az ifjú faun, a vágy ifjan kirobbant a szív-csalitból, mint egy vad pogány és fák alatt, a rejtett, zöld mohán ölelkez bogárkák teste roppant. Soha ilyen tavaszt! ilyen virágos száz víg napot!… Soha ilyen tavaszt! Csitt, lelkem! Hallgass, zsarnok r a város. Eredj aludni… Bánatod akaszd a szögre, mint egy rossz, kopott kabátot, mit unsz viselni és utálsz nagyon. Hiába szólsz, panaszkodsz: nincs barátod s ajkadra forr az szi fájdalom!…

43

FE LÉ D HA JLÍT OM… Feléd hajlítom életem karcsú fáját. Szeretlek. Nem sejtem immár, de érzem: ifjú vagyok! A mámor, mit májusok hajnalán éreztem olykor, most átcsap fölöttem. Rétek, szz illatok, beér orgonák kesernyés illata, sárga fénypászmák, legelész állatok árnya kövér hegyoldalakon – mind ifjúságom íze csupán csak, az ifjúságé, mit nem kötöz semmi kötél. Fáj ez a nyár testemnek. Hajlékony tagjai élni, élni akarnak s vágyaim, mint a csigák szétrajzanak. Zöld, övig ér fbe hevernek s hasukat csiklandja lágyan a réti virág. Jaj, jó a rigónak! Torkából a hajnali ének folyékonyan ömlik. Mint kutak sugára csorog. Én szólni szeretnék, harangozni tiszta igékkel, mondani életet, Istent és dadogok! Szeretlek. Ifjúságom hirtelen ntt vadonából kilépek meztelen. Én és a messzi hegyek egymásra ismerünk. Hvös árnyékot vet a pogányság s feléd hajlítom, Anna, egyszeren életemet!

44

SZE RE T K VE RSE Megfújta halk fuvoláját a hajnali szél s kiszaladtak a fellegek könny ruhában lengetve dús hajuk gazdag fürtjeit, mint csoda zászlót a lányarcú gyztes elébe. Dúlt fenyvesek zöld szuronyán táncolt a nap puha fénye. Hajnal volt s kék vizeken hintázott lágyan a bárka, s úgy ébredtünk boldogan és vígan, miként a bogárka, kit pázsitok erdeje éltet, a kis füvek zöld milliója. Ringott a bárka, s kiszállt fészkébl a vad vízi-gólya. Hajnal volt s égi csapokból ömlött a fény sugarakban. Hallottuk jól, hogy a fák esti bilincse lepattan. Megrázták frissen a lombot, hol nagy fejük este pihent meg. Fecsegtek s a messzi hegyek kandi szelekkel izentek. Vidám volt minden. A nyáj bámészan jött a mezkre. De van, kinek nincs kenyere, se barátja és nincs szeretje. Ki társtalan jár az úton, mint rült, kit végzete kerget. – t láttuk, Anna, szegényt s feledtünk hajnalt s szerelmet!…

45

A SZA RVA S A hang ell kisértetes faodúkban s dárdát szegez, holmi tlándzsát arra, ki meg merné álmát bántani. És utakon a locska nesz, miként a hullám, lomha lesz és lassan mossa bokrok alját, fdombokon halkan sóhajt át, locsog és lustán ellebeg. Búsongnak barna fellegek. Borongnak és a hegytetkön a hófehér szarvas eljön, csüggeszti kusza és hatalmas aggancsát, furcsa, méla szarvas. Sután legel és sima szre, mint rétek nyári gyapja, szke, arany-fehér és néha sárga. Dalol epedve száz madárka, de észrevétlen mint a kóbor, cigányos tücskök – ízes ó-bor dús illatával illatoz ma a tágas ég, a néma kocsma, hol bús fejét a részeges hold karjára hajtja, bora elfolyt: alszik soványan és fehéren… Most Anna dús haját becézem s szemünk tavából már kiszáll a gyöngéd szerelmek esti vágya!

46

N EM LE HE T MÁ S E Z A NA P… Szép, májusi nap ez: Vasárnap, jó vasárnap. Már érezni erejét a frissensült, mazsolás kalácsnak. Forrón süt a nap, a fák kövér árnyéka olvadoz s az égen fenn, a felhk széle friss-habos. Orgona nyílik. A kerítéseken kihajlik egy-egy jószagú, dús lila ág… Ó, honnan jön, kérdem, ez a májusi, halkszavú szomorúság? Ez a szomorúság, mely fájni se fáj, csak hsen a szemre és szívre települ és csillog fehéren, mint hajnali lepke. – Ó, fülleteg árnyak, dús illatok, májusi bánat! Most érezni erejét a kikel, tavaszi vágynak. Most kékszín ég alatt lobbannak lángok a testbl és lelkünk, mély kútjából, zsolozsma-hangon eseng föl. Most ajkak ragadnak és láz gyötör ifjút és aggot és hallani véled hs ligetekben és a szobádban, hogy zúgnak a messzi harangok. És fbe, párnába rejted az arcod és elfog a bánat… Ó, nem lehet más ez a nap, csak májusi, orgona-nyíló vasárnap!

47

ANNA , MIÉ NK E Z A NYÁ R ! A nyár kiereszti sok drága csibéjét és könnyü, aranyló pelyhek szitálnak a nyújtózó rétre és száz vad, arany ló tör ki az erdk zöld pagonyából: mind isszonyu mének. Sr sörényük a légbe kicsapzik s úgy szárnyal az égnek, mint pártüt angyalok lázadó szárnya, az ördögi vasszárny – Vigyázz, ilyenkor fedd el az arcod, a nyár egy ravasz lány… Most sárga arannyal égnek a felhk és szke folyókban részeg halacskák úsznak vígan, mert illatos bor van a folyókban és a kis patakokban s az erjed ersen. Néhol a hullám ittasan lomhul és habja vörösen loccsan a lusta parti homokra s a tegnapi lábnyom szomjasan szívja a locska borocskát, mint víg vacsorákon a garázda vendégek, hirtelen kölykök és ifju menyecskék s csintalan csillog garázda szemük, a víg nefelejcs-kék. Most égnek a rétek sok csacska pipacstól, de messzi hegyekben még egyre alszik a súlyos örök-lét, pillája se rebben, fölötte bólognak, bölcs és öreg fák:

48

mind isszonyu vének és minden vad ösvényt szép, gyenge moha vagy sárga fövény fed. – Miénk ez a nyár, te, szép mosolyú, miénk ez a szép nyár! Hányszor hevertünk a gyenge mezkön s a hegy-hasadéknál és néztük a felht, a kósza, aranyló angyali szörnyet s a szép fszálak erdeje, testünk alatt szerelmesen tört meg s ha jött a szeszélyes, paskoló, langy szél s kifújta az orcád: kivert a szívünk, a verkli-remekm sok drága dalocskát… Most duzzad a föld, ó, víg anyaság! és szól a rigódal és tejjel és mézzel dús a napunk, sok isteni jóval s mint szende virágok kelyhe, ha vígan egymás kelyhére hajol, úgy hajlik össze fejünk szelíden – Fejünk most összehajol!…

49

ANNA A K E RT BE NÉ Z Nagy, csúcsos ablak, hófehér gerendák, elilló illat: édes és merész!… Kis Anna volt, ki ily suhanva ment át a tárt szobán és most a kertbe néz csuklóba tört kezébe hajtva szke gyerek-fejét. Arcába hull a haj. Palánk tövén vakon virít a tke, min súlyos fürtök lógtak még tavaly s a lanyha légnek nincsen moccanása. Kehelybe érik, hajt a lágy szirom s mint könny lepke száll a nyírvarázs a napfény-pászmáktól nedves pázsiton. Kis Anna vállán s keblén könny kend, min áttüzel a rózsaszín br. Így néz a kertbe elpihenve, fent  s a nyári csönd varázsol és bvöl, mutatva, mint bbájos, bús tükörben, hol Isten arca alszik és ragyog, a halk nyarat, ahogy búsan, bvölten a kerti hársak útján andalog s nagy, kék szeme, mintha könnyezni vágyna s hegyekbe készül vad zek közé. Szerelmesek az élet és halál ma. s együtt hajolnak hn szívem fölé. Együtt hajolnak és figyelnek fájva, mint vak fiát az anyja, – gyermeket, ki búsan él, hogy szép anyját se látja: csak bún botorkál s rétre sem mehet cicázni fürgén száz, kicsiny leánnyal s ha szertehull, befonni szép hajuk. Mint vak gyerek, élettel és halállal

50

nem játszhatok, csak élem unt, hazug, vak sorsomat s kiért soká epedtem, kis Anna most mélán a kertbe néz: tekintete, mint fecskék párja rebben s a testébl szállt illat elenyész!…

51

A SZAVA K IST E NE Bolond szavak vad erdejében járva, mint lázgyötörte, ifjú szeret: szép titkaimat bérejtem a fákba s a gallyak íze rögtön rügybe n. És lombba szökken és a lombok árva, régi magányát halkan versel mosoly-madarak csapata megszállja, akár tavasszal a vén temet kizöldült fáit az érkez, vándor fecskék, rigók, szerelmes csalogányok – és méla hangjuk részegült zajától egy si isten álmából kilép: arcán feketén húzódnak a ráncok s a napba tartja szép, piros szívét!

52

A VÁGYA KOZÁ S VE RSE Tétován legel a csend, a hófehér, isteni szarvas barna mezkön és csüggeszti kúsza, hatalmas agancsát. Holt szeretk hs illata kél a hegyekrl. Az ártatlan lenhajú lány halkan és búgva nevet föl. Napjaim vad zamatát nemesíti a hitvesi este. Tornyos és fiatal fenyvesek lombja nedves. De illan, mint könny olaj a könny, amit dúltan a fákra sírt reggel az Isten. A szív középkori, templomos vár ma. Ezüst- és bronz kocsikon most sóhajok mennek el érted Anna, vad hegyeken, vizeken át s ha félve betérnek házadba, mint katonák, kiket bús uruk küld üzenettel: kibontod dús hajad és úgy gondolsz rám szerelemmel!

53

CA ME A sz. A fáknak pöttye búsít, szürke ég, szürke felhk! Minden bús itt. Szürke nép jár az utcán és a járda unva tri súlyukat… sz. A szívem mintha fájna s messze tán egy eb ugat.

54

F EHÉ R GY E RT YÁ K KÖZÖT T Gyertyát égetnék sötét szobában elnyúlt, fehér tested mellett. Olyan szép vagy, mint a halottak! s medd szívemben gyökeret vernek virágaid: a két szemed, a kígyós száj s a vad derék… Tested ég gyertyák között fehér-meztelen lenne szép!

55

SZLHE GY E N Vidám, garázda szél dúdol csak úgy magába s hetykén botorkál rt szlk között. Piros szoknyák lebbennek és a vén cssz árván állingál s néha vért köhög. Hasas hordókban részeg must tivornyáz. Vágyakra vár a szív és andalog. Kacér felhk találkozóra mennek s oly szendék, frissek, mint az angyalok. Alkonyra néz a táj és kék parázsban izzik, Vetkzz le gyorsan, Anna, itt a perc! Szerelmünk pezsg, víg kádjába lépünk s megváltasz engem, ha szeretni mersz. Mert csöndességek jöttek újra értem a szívembe hullt az szi, bús halál. Ha nem csókolsz és nem hajolsz ölembe, legény-kedvem bolond pokolra száll. Légy kedves hozzám és vidíts fel, Anna! Örök szépséged lázba részegít s kezem, a tétova, vezekl vándor búsan, érinti tested áldott kincseit…

56

FÜVE K Vigyázz a fre, hogyha lépsz. Az sszel meghalnak úgyis a kicsiny füvek mord dértl csípve, míg te fal s üveg mögött merengsz s dörmögve megy a cssz el házad eltt s a kályha lanyha gzzel párázza be az ablakot. Tüzed vígan lobog s meghalnak a füvek, meghalnak, mint a kis cselédek sszel. Most zöldek és zümmögnek, hogyha szél j. Naiv kövérek, jaj, vigyázz, ha lépsz! Gyerekfejük, hogy elsuhan sötétl árnyad fölöttük, mélán összekoccan s beléjük markol dermedn a félsz. Te meg lustán sétálsz és jóllakottan.

57

EGY NA P A HE GY E K BE N Már vad gyümölccsel volt piros a fürtös bozót és cserje. Mélyen hallgatott csalit között a szél, a méla kürtös s pihegtek és sóhajnyi illatot lehelltek halkan lombok és virágok, hogy nem tudhattuk: illat vagy zene! A nedves és napos lég napfény-rácsok, arany szálával volt lazán tele. Mentem bolondul úton és csapáson: a céltalanság volt a kósza cél. Bolyongtam búsan és kopott kabátom husába markolt, markos fák acél, merev keze, a bütykös, hosszú ujjak s a kis kövek, mint apró koponyák, recsegtek lábaim alatt s aludt csak a rengeteg. Úgy álmodott tovább, mint aggastyán, kit nem zavarnak harcok, napi halálok: alszik és nem él. Bolyongtam és feledtem gyermekarcod. – Levél voltam, korán lehullt levél, mit elsodort a szél, de még melenget, a kés nyár utolsó, langy heve és föld-halálból új napot teremtett, új életet, amelynek nincs neve! Vitt mesterem, az újszer varázslat. Jöttek bozótok, völgyek, fenyvesek; nem gylöltek s ijedten sem imádtak. Vitt mesterem és lassan este lett,

58

kék nyári est s a lombok lágy gerezdjén a csöndbe hökkent nesz elnyújtózott s féls szavú szívem, mint bús keresztény az ismeretlen Úrhoz nyújtózott!…

59

MÁ R NINC S NE VE D Már nincs neved. Nem mondom többé: Anna! Csak annyi vagy, akár a zöld növény, a f, a fák köröttünk s úgy fonódsz már, mint könny indácska körém. Vigyázva állok, jaj, mert összetörlek, ha mozdulok. A szél dadogva sír s a város könnyes csókját hozza hozzánk egy ázott, eltévedt papír. Aggancsosan és lustán, mozdulatlan várok. A tikkadt, kés nyár nyomaszt. Vihar jön és nem hívja ki a dombot birokra, az öreg kopaszt, de aggancsom nagy srjébe tép és a boglyas hegy hízott hasába vág. Szívem, nem látott ég és föld még ilyen szörny élet-halál csatát. A hegy kürtjébe fúj s bozontos karját kinyújtja. Téged én elrejtelek a szakadékba, mely fölött toronyként ágál a markos rengeteg s öklelve majd fejem sután lehajtom, mint vérepezsdült, ifjú szarvasok, kik elhagyták szüljük édes tgyét s felöklelnék a holdat és napot!

60

AZ SZ A K E RT BE LÉ P Most dús hajával eltakarja finom fejét és jön az est. Varjak hullnak piros avarba, s topognak benne örömest. Ajkad acélkék hangot hallat, majd némaságba vékonyul. Lassan s talán betegen ballag a sápadt hold, a vékony úr. És ülünk: csöndes, büszke árnyak, és fogjuk egymás szép kezét. Hajunkba üveg-violát rak a megrült csend és a rét kiábrándultan, eldobottan zokog, miként egy rossz cseléd. Hízott gyümölcsök sora koppan s az sz sután kertünkbe lép.

61

A LÁ NY É S A MAC SKA Mint karcsú hölgyek ébrednek a fák és sóhajuk a lomha légbe olvad. Arany tükrébe megnézi magát s laza függönyét bontja bánatos nap. Hs szell zörrent nádtets tanyát és sárgapelyhes csirkehad a korhadt vályút kutatja nagy-csipogva át. A kút mögött egy bodza-féle sorvad. Nyílik az ajtó. Tétován kilép a borzas hajú, nagy lábú cseléd. Kerek szeme álmos, kíváncsi-kék. Nyomában setteng lomposan a macska, puhán toppan a földre csöppnyi talpa s szürke szemében még az éjjel ég.

62

M INT A K I ÚJRA LÁT… Fuss, fuss! E porhanyós rögön, kemény gerinc fák alatt. Mezk pázsitja nedvezn becézze pre talpadat. Most kék az ég, mint nyáreln a fjordok kék-ezüst sora, csipkézve halvány szirtjeit habhullám s gyönge zöld moha. Fuss, fuss! A szél hajadba kap s fölsepritek a tág mezt. Távol piros gombák a kis házak, pirosló háztetk. Vadsóskák íze olvad el a légben és fanyar zamat csiklandja gyönge ínyedet, friss szádat és az ajkamat. Fuss, fuss! E tiszta messzeség csak néha tetsz, szép haza. Kitetszett reggel ködfalán s bezárul még ma éjszaka. Hét év elmúlhat, míg kinyíl s hajnalban újra láthatod. Fuss, fuss, mint aki újra lát, mint fölszakadt szem vakok.

63

D ÉLE LT T I SZÉ LC S ÖND Ó, hajnal, hosszú nevetés, szétrezg színek, ének és dajkáló nk a fák között. Gyerekkocsijuk itt zörög a ház eltt, a homokon, – feléjük barnul homlokom, amint kihajlok s nézek egy öreg leányt, ki erre megy. Felhk felül, alatt a zöld. A nap, akár egy nagy letört elalvó rózsa, úgy tüzel. Nevetve fut ernyivel tíz-húsz hatalmas és fehér gyerekkocsi s a zöldbe ér. S rikolt a fürj a tarka fán, kacsázva jár a vén leány s a tornyokon, a fákon át házunkig küldi dallamát az új harang, a nagy bets. A fény egy könyvcímet betz. Átnézi lassan képeit s akár a vén lány, oly szelíd!

64

T É LE ST I E LÉ GIA Nem hallom lépted és tudom, te vagy, ki jár mögöttem itt a hóba tán, havas fenyk közt, míg dermeszt a fagy. Tudom, te kísérsz! Húgom és anyám most pisla lámpa mellett ülnek árván. Két álmodó n, gyermeklelkü, bús. Olvasnak és az érckaput kitárván havat söpör és rí a vén kapus, hét gyermek apja, részeg, vén apácska. A pelyhez hó sz hajába fagy. Rí és a felh fent szalad, szalad, mint nagy szoknyás és fejköts apáca. Te jársz mögöttem. Hosszú, hosszú árnyad átnyúlik rajtam. Lábnyomomba lépsz. Nagy fák tövén a tél hülli hálnak s szívembe markol már a fagy s a félsz s jó tudni, hogy valaki jár mögöttem. Egy ismers, ki több az ismersnél… Ma reggel hosszan és soká fürödtél s friss illatod most megcsap itt a ködben!

65

S Z Á MA DÁ S A Z SZ E LTT I. Vezess leányom, Ildikó, nyugatnak vagy keletnek, te, testtelen és névtelen, kit még ma így nevezlek. Mögöttem meghasadt az ég. Esznek régi évek, s még hírmondója sincs az új sorsfordulás szelének. Elhulltak szök és nyarak. Sok téli hó megolvadt. Szívembe mártogatta tán a vén id a tollat, hogy életem megírja – s most úgy tetszik, eltndik. Mint szlsgazda szlején, úgy vár a lassú szig. Felntt öcsém és húgom is. Tegnap még ráhköltem; hogy immár búcsúzóban van húsz év emléke tlem. – Füttyök, dalok: az ifjúság; felhkbl ntt barátok. Vezess leányom, Ildikó, mert sóbálvánnyá válok, ha visszanézek pusztuló gyermekkorom hegyére, jókedvek és táncos nyarak megtépett szlejére.

66

Valami felh, holmi köd tusázik még felette. Egy éjszaka kell, hogy sötét uszálya épp belepje. Nagy számadás ez. Lassan úgy ragyognak fel a táblák, emlékeim k lapjai, mint estidn a lámpát tükrözni vágyó kfalak feloldhatatlan síkja. Kigyújtja újra bvösen vad angyal-harcait ma a vén, cserkész ifjúság, hogy újra végigéljem huszonkét év súlyával és huszonkét évre vénen. Bár testem friss és ifjú még. Csak lelkem lakodalmát mérgezték meg a gondok – e szívfájdító vadalmák.

II. Szép vlegény, derék fiú, hová lett régi kedved. Homlokod, fürtös koponyád bukott füzértelen lett. Lépésed lassú, cammogó. Panaszod hervadó gally lombja közt loppal bujdosó bogár-nesz s kora sóhaj. Fényét vesztette csillogó és gyrs mell vérted.

67

Nincs szld és nincs lágy cipód. Cselédeid henyélnek. Tán téli zugban ordasok hevernek így rakáson, míg vándorok torkába kap a fagy, a gyilkos álom. Jaj, jó leányom, Ildikó, vedd két kezem kezedbe. Nem kell már nékem könny tánc, lilázó vég penge. Nem kell harc, füttyös vigalom, vadászok harsonája, csak sima út és vezet egy lassú ballagásra, mit szelíd, esti vacsorák nyugalma megvilágít, s egy láthatatlan mécsvilág táplálja éjszakáit. Vezess leányom engemet a srn egyenest át, mint hercegnk és hercegek világtalan bolondját.

68

VÁ ROSI RE GGE L Hét óra volt. Kiléptem a kapun. A villamos épp csengetett s felébresztette rest habokban ringó bizonytalan, bús lelkemet. Szétnéztem – és a fény szemembe nyilallt, a fény, s az orgonák sora. S a lombok közt, úgy tetszett, csillog, fénylik egy titkos, néma harsona. Micsoda hajnal, örvendtem, be szép e nyári pompa: foltok és színek. Micsoda pontos, friss hajtása van a kertek árnyas ösvényeinek. Örvendtem és álmélkodtam bután, hogy lehetséges ennyi szép s gyrkbe vonta lábaim körül testét a hajnali vidék. Reám tekerte foltos gyrit s a moccanás belém rekedt. Hatalmas, tollas sárkány-szárnyait, a szárnyba hajló kereket kitárta, s már úgy tnt nekem: most véged! biztos elragad. Vagy nyugtalan testének gyri szegény fiú, megfojtanak. Így álltam egy, vagy két órája tán s kiszállt bellem még, ami a tegnapról reám maradt: a gond, s az élet számos, kis panaszai. Hajlíthatatlan lettem és kemény s fehér, mint folyami kövek. Királyvizében mosta csontjaim a nyári bvölet!…

69

E LT  N  I F J Ú S Á G 1937–1939

VILLA D ’ ILD IKÓ Hajnal a kertben Szél fut a rekettyésben és levágja keskeny élü késsel sötét pólyáikat, a köd nedves fátylát és már az éjjel lopódzva surran el a kert tövében – és az utakon elhagyja karcsu lábnyomát, mely karmos, mint a macskanyom.

A ház Kígyófejes pillére hét s vadszlk karja fonja át. Itt ntt fel szke Ildikó. Tipeg lába gyors zaját most újra hallom újulón elveszni itt, a termeken. Gyermekkorának lépte még ma is gyöngéden jön-megyen.

73

A kút Rézangyal áll hegyében. Ó, a víz fölé hajol szegény! Ki tudja, mennyi éve, hogy ily hasztalan figyel serény vigyázzban fönt, a kúton. t így büntetik az istenek. Alatta lomhán víz csobog s neki pihenni nem lehet!

A rigók S most rozsdaszínü frakkosan elém billegnek a rigók. Piros szemükkel intenek: Mi láttuk már ma Ildikót. – Szke búzából volt haja és szeme, mint a fecske, kék. Kereste gyíklakásban és fészkekben elveszett eszét. Mi csak nevettük és ölét beleptük. S friss szájába fogta csrünket: Mondjátok, rigók! ugorjak tán a zöld habokba s hasítsam fel halak hasát a gyrüért, mit tegnap este lefújt a szél ujjamról és arám nem néz már két szemembe.

74

A liliomok Fehéren és merev derékkal állnak. A messzi villamos csengje szól s meghajtott fvel bólognak. k a kert fagyos nvérei, kemény apácák. Sudár alakjuk messzi int s nyájuk közé, mint réti rókák, suhannak gyors lépéseink. Libeg-lobog nagy fkötjük. Csak néha szólnak s seppeg hangjuk szétporzik. Szz gerincük csak sszel, ha a Tördel közéjük lép, akkor hajol meg megtörve – s tiszta illatuk, árva lelkük eltt kinyílnak a láthatatlan, nagy kapuk.

A kertész Kerek kalapban és keményen sétál az ápolt fák alatt. Szemével zord vigyázzba rántja az elhajolt fszálakat. Az égtl este est várna. Hajnalban tartós harmatot. Sétál s a fák utána mennek, mint dörmög vadállatok.

75

Ildikó anyja Meghalt. Itt nyugszik most a zöld, torony-magos fenyk alatt. Sírjára szállnak röpködn galambok s réti madarak. Míg élt, csöndes beszédü volt. Szerette lányát és urát. Itt nyugszik s a fenyfagally, úgy hajlik rá, mint cipruság. Teste kinyújtva fekszik és körötte holt cselédei fülelnek. Olykor látjuk még a kertben ket lengeni. Szoknyájuk – hervadó virág – hs, súlytalan suhog. Szemük bús és hüvös holdfénye nagy, kerekre nyílt szemükbe süt. Így járnak hozzánk este fel, míg vén fenyk lábán hanyatt nyújtózik fáradt csontjuk s rá ölelkez gyökér tapad. Lágy esvízben áznak és hantjukra hull a téli hó s hajnalban, délben s este is fölöttük térdel Ildikó!

76

B ALAT ONI K IRÁ ND ULÁ S A fák között már lila-kéken láttuk csillogni a vizet. Két óra hosszat vonatoztunk s hvös volt már, kicsit hideg, mire a mozdonyunk megállott a siófoki oldalon s szemünk eltt vetette-hányta csupasz testét a Balaton. A hullámok fehér taréja sirályszeren lebegett. Valami egész különös volt a hangulat – az emberek járókel, nyugodt csoportja, vitorlák s túl, a hegytetk. Már szinte könnyekig hatódva álltam meg a kék víz eltt s hallgattam lusta, ünnepélyes csattogását a szirtek és homokos partok befutóján. Az ütemes hullámverés, úgy tetszett végül, mint acélban és vasban járó hadsereg ütemes, lusta dobogása, ágyúk zaja és fegyverek sziporkája; egy-egy vezényszó, mely mint a dárda úgy hasít. Harang szólt. Majd a vízre küldte az alkony vad madarait – a bokrétás, tollas csibéket. Szárnyuk kígyózva lebegett.

77

Valami egész különös volt az este, s hogy tisztább leszek, tisztább és jobb: legyrhetetlen, biztosra vettem, bízva, hogy meg nem ingatnak benne sem rossz gondjaim, sem sok panaszod!

78

FÜZÉ RT E LE N Hol vannak édes napjaim? a dáridók s szelíd tivornyák, nyáréjszakák, mikor a szél megbontott száz, ers vitorlát s a kertben gyors rakéta gyúlt makrancosan és engedetlen s prüszkölve lobbant el a kék, ködöt sóhajtó füzesekben. Hol vannak szép játékaim? Bújócskák és gyöngéd fogócskák, a Körös menti alkonyok, míg hintásszárnyú, lomha bóját terelt az ár nyugat felé s a nyári ég föléje roskadt. Ki látta fecske-röpteit e surrogó, dalos napoknak? Ki látta lassan vénül, magányos arcát szép anyámnak; rigós tavaszkor ébred tekintetét az ibolyának? Tízéves fejjel jártam én csigás sörény, nagy hegyekben. Majd tíz év kfalak között – s a várost is csak megszerettem! Tíz év, tíz hosszú gylölet, tíz végtelen keserség görgette rajtam át napos és naptalan tengervizét. Labdával játszó kertjein, mezim lassan elmerültek.

79

Szerelmem is csak vágya volt egy kés, esti hegednek, melybl bolondos és napos játékok lassanként kifogynak. Magányom partjait puhán nyaldosták lomha folyamoknak bivalyszer hullámai: napok, hetek az életemben. Kicsit megvénültem talán, amíg a várost megszerettem. Utcák, körúti, zöld terek s nyáresti csöndes, hosszú séták új életem virágai – jól ápolt, kerti margaréták. De néha látom még gyerekkoromat tiszta sugarakban s úgy tetszik,  hagyott el s én füzértelen gyerek maradtam!

80

E LT N IFJÚSÁG Ó, ifjúság, hogy elléptettél fürge táltosodon elttem, és fejem oly mélyre nyomtad, mint ki szörny bnbe találtatott, a szívemre fonta síma nagy pántjait a félelem – s nem volt jelen, csak múlt és rút vezeklés. Két vak szemem most hs csillagszemet néz, mely nem ereszt és néha mintha hívna! Ó, ifjúság, az élet kis porondján még egyre látszik eltn nyomod s fejemrl bár lehullott a borostyán, most is gyzelmet, kardot álmodok.

81

SZÁ MA DÁ S Mi is maradt még? Porfelh nyomodban, s az emlékek lim-lomja. Törj be, térd! A nap elfogy és végül fbe pottyan. Ösvényeim eltnnek. Hát ezért, ezért kellett a dáridók hevében versenyt szaladni s megtorpanni tán!? A büntetésnél mind nagyobb a szégyen, s a test, a lélek enyhülést kíván. A gyász lerombolt mindent! Ám legyen még néhány mulatság, holdfény és zene. Boros pohárba kandikáló vendég. – Ragyogjon össze még a nk szeme két vak szemem felújuló tüzével, mely léhább lenne, mint a lepke, mint bukott menyasszony, lány, ki mit se szégyell, feltápászkodik s elbukik megint.

82

S ZÁ RNYA K NÉ LKÜL Búcsút ragyogtak forrón és utolszor a szemeim, e két ledér lator. Még lázban égett tánctól és a csóktól az arcom. Vígan pezsgett még a bor a vén hordókban és piros erekben. Mégis megtorpant lábam és süket fülekkel álltam, mint ki összeretten s nem hallja már a víg hegedket, szoknyák szélét és részegek danáját. A bál, hogy áll még, nem hallszik bizony! Ítéltetett és már hiába várják a cimborák, hogy víg eszem-iszom szeszes lángját próbálja léha szárnyam. Megpörköldött – s új szárnyat ki ad? Soká repültem bátran, zabolátlan s gyáván használom most mankóimat.

83

HOVA LE GY E K ? Takarj, takarj el némaság, mint barna rónát szi est. Megjártam egy vagy két hazát, nyarat, telet, s még sincsenek barátaim. Az ifjúság másik felén nótázgatok már egymagam. Eltelt idm, hogy csak felém villogtak lányok csokrai. Hol, merre lett a víg tavasz? Köröttem esti fenyvesek most kezdenek imbolygani. Vén lábaim, – hová legyek? hová legyek két vén fakó? A lassú szbe mentsetek s halántékom kacagtató szllevél borítsa, míg a szerelem hunyó tüzét kioltja langy esivel az szi ég!

84

T ÉLI NA P A HE GY E N Testünk és lelkünk megfagyott és megfagyott a szikla is, a téli nap a hegyen és a felh, ösvény és kavics. Köröttünk minden oly merev: szemmel-kézzel tapintható. Göncöl-szekéren utazik s szétszórja tollait a hó. Ne moccanj és ne lélegezz! mert eltörsz, mint egy kis cserép, mely önsúlyától béna s a tehetetlenség töri szét. Légy búvára a télnek és tüddnek tiszta levegt egy titkos csbl szívj. – Feledd, hogy titkon szíved van s erd!

85

LÁ BBA D OZÁ S 1. Ím üdvözöllek. Két kezem kinyújtom és üdvözölnek messze, ott a tölgyek, mik áttükröznek tisztán ablakunkon. Nézd, itt a só és ott a lágy kenyér. Ülj mellém és beszélgess el velem, mint két barát, ha csendesen beszél ezt, azt, est és aztán vén telet. Egyél, igyál és hadd, hogy szertelen elnézzelek. A szem, a száj, a tincsek is nyakadnál, oly ismersök, s mégsem ismerem. Hány úton és hány ösvényen haladtál és anda kézzel mennyiszer matattál kilincseken, hogy elváltunk és kétfelé futottunk. Most sz van és mind hvösebb az éj. Mondd, mégis mondd, valóban ez te volnál? Fejeddel ints, s jó volna, hogyha szólnál: én, én vagyok, ki most veled beszél.

86

2. Csend van. – Fejem lefektetem karomra, mint ki szörny fáradt, vagy hirtelen sebet kapott. Lámpásai az éjszakának, nem villódznak a csillagok. Tíz óra van és mit se látni. Ki tétovázik, elveszett. Ülj asztalomhoz, légy ma bárki és ments, ó, ments meg engemet. Az asztalom itt áll és ott az ágyam. Nézd, ott egy kép és rajta szélmalom. Mögötte fák. – Jó tudni, erre jártam. S ha nem vagy itt, hát véle altatom, mindazt, mi fáj, hogy rosszabb és sötétebb, mint elgondoltam volna, – és sivár, az élet, a hegy-völgyek és vetések, a táj. Most itt az sz, a hosszú, hosszú esték hideglels magánya, mély magány. Hajóra szállni, bárhogy is szeretnék egy álmos víz, egy víz, egy zölddel-egy kék és hosszú tónak mélyebb oldalán, – letnt a nyár, letnt s tusázni kell e tájon, mely halálosan kopár, az sz sötét, sötét felhivel.

87

RSÉ G Az éjszakának peremén könyöklök. Köröttem a bséges nyár mozog. Leselkedik s testemre tör az ördög. Hát hallgatok. (S mint oszlopos verandán, hol csillagot is lélegezhetek, a végtelent szippantanám fel, aztán az álom lepne meg.) Miért rizzük itt az élet csonkjait mi? Idnk és sorsunk jobb kegyeiért? Még egyszer, még szeretnénk megcsalatni, az ifjúságért élni még utólszor, bár lélek és test tükre tompa, vak. – Mint puszta síkon lassan elfutó por, ó, bizonyosság, engem el ne hagyj! Tüdmet eddzed! Támogasd gerincem! Idegeimnek légy te jó zuhany! Szegezd reám: igen, vagy nem, ha nincsen. Torkolj le vagy acélozzad szavam. Mit végzetem kegyetlenül reám mért, az életet nemesítsed te meg. Adj férfias ert az ifjúságért, mámor helyébe jó bilincsedet.

88

A KÁ POLNA KÖVÉ N A tölgyfa ajtót megnyitják a kulcsok. Belépek és utánam jön a fény. Didergek mégis és utóbb lecsuklok és térdelek a kápolna kövén. Verné nyakam, mint hajdan, szke csimbók. Az áhitat szorongatná szivem. De megkeményedtem és az, ki itt lóg, álmélkodik fölöttem szeliden. Mi lett bellem? Erre-arra dlök és nem dadogja szájam az imát. Az élet zord. Melengetnek a bnök és görcsösen ölelnek a rimák. Most ébrednék e szörnyszép iszonyból, mely tagjaimat megremegteti. Vergdök. Kint a léha nyár dorombol és villódzanak macskaszemei.

89

GGÖS E PITÁ FIUM Ki nyugszik itt, szegény kicsiny poéta, barátaid között a legparányibb, gyötrdve számos, hosszú éjen által, gubics-tintától szurtos, rossz fülekkel, – reménytelen próbálta rímbe törni makrancos és sovány strófáit, s célját nem érte el, mert bölcs madár-füledben még gyönge neszt sem kelt a cirpeg dal, tücsökfi lényem szánalmas danája, – de mint bogárkák s pusmogó füvecskék, kiknek neszét nem hallja hold, se csillag s mégis danolnak: úgy verseltem én is, magamnak tán, ahogy tanít a Véda. Csak énekeltem, jámbor kis poéta, néhány nyers rímet váltva és cserélve, terelgetvén, mint kis papírhajókat, strófáimat az új, megáradt évbe!

90

S Z EN T I ST VÁ N-NA PI KÖRME NET Es paskolta ezeket a fákat. Kigyújtja most az augusztusi nap. Mi meg zászlókkal imbolygunk utánad és énekelünk kései fiak. Ott fkötvel úsznak az apácák. Itt feketén inognak a papok. De a zenén és énekeken át-át dobognak a lovak s a lovasok. Miféle áram villanyozza Pestet és a szivén dobogtatja Budát? A fák alatt, mi össze-vissza reszket: a nemzet, a morajló ifjuság. Ég torokkal itt zarándokolnak, hol éjszakánként zúgnak a kocsik, a villanyfényben még az asszonyoknak fehér válla is nyugtalankodik. Most téged hívnak és követnek, István! Te a fehér ló táltosainak fejét vetted. Kilencszáz év is múlt tán s letérdelünk európaiak.

91

SZÜLHA ZÁ M Szülhazám, egyetlen és legédesebb, a porba írom szi, kis faággal hogy este lett: sötét, sötét és csend a nyugtalannak, – de szi völgyeid, be messze vannak, ó, be messze vannak! Hogy elfutottam, elfutott velem folyód, mezd és erdeid lidérce. Oly édes mért az els szerelem? Ki tudhatná és mondhatná, mivégre? Bizony, bizony így hajlok most feléd, hogy átláboltam tán az ifjuságon s mi hozzá kötne, nincsen már egyéb… Rád gondolok most és fejem lebillen, lehull. – Én láttam számtalan nyarad, a fellegest és zölddel srn lombost. Most sz van itten: bomló és hanyag. Csontváza hegynek, fának és meznek mered köröttem s hallhatón vacog. Rád gondolok hát erdélyi mez, hegy s emlékeid most oly irgalmasok.

92

FE LVID É K I A RCK É P Kezében kard és oldalán a kulcsok, hasától mellén át sötét szalag, ki volt és hogy halott már, kéne tudnod. Fenekedései villámlanak szemünk eltt s csatái. Majd elaggott s utódaira hagyta a határt. Nekünk. Fivéreim, hát merre vagytok? Ezen a földön dédünk lába járt. Éjszakánként még látni az elomló falak között, hogy unokáival fel és alá bolyong. Fölötte komló, a téli ég, a nyár és a vihar. Mi lesz velünk? Én sápadok a gyertyák fényében és firkálom a bett. Hallgatom, hogy himbálja az eperfát a szél és itt-ott szi hegedk, a fbe tücskök szólnak – és ti is, ti álmodjátok a bátrat és nagyot. Beteg szívem dobog. Igen. Kinyitni az országútra néz ablakot; folyót nekünk, nyitott mezket, édes távlatait évszázadoknak. A halott apák elejtett fegyveréhez csorbán kocódik eke és kasza. Sírtam tavaly. Búsultam. Végre holnap testvéreim, parasztok és urak, hol seink halálig silbakoltak, mi dolgozunk: a nép vet és arat.

93

LIGE T E K FUTÁ SA Az éjszakát kívánja ez s amaz, f és bokor. Ó, éjszaka, te édes alkohol, itassál újra engemet nyakas tollforgatót, hogy dúlt idegeimnek a tompaság legyen megint ura. Ó, részegíts! S a táj, mint egy szelindek, mint gazdájára rköd kutya álljon mellettem. (Ó, be hosszú, hosszú és józan fejjel elviselhetetlen az élet. Szörny, mint a déli bosszú. S ki állhat köztünk ellen? Köztünk egy sem! Játékait, az álmodó verfényt, törleszkedését hát miért szeressem? S vállaljam önként?) Most csak részegítsen az éjszakának mámora. Hiszen se parkom nincs, se jó szlsöm nincsen. Az életet, mint egy batyut viszem. – Bolond szeszed az ég felé lebegtet, engem, ki sár és por és sár vagyok. Futását látom izzó ligeteknek s e ligetek most halhatatlanok. Gyors fogai beléjük, hogy harapnak, mint megveszett ló, nyargal szét a láng, Kevés, kevés, kevés, kevés az abrak! Állkapcsa röl. Végtelen falánk. Ó, nézd! Ó, nézd, e tzfolyam futása, mi is lehetne? Lázadásaim oly pártüt s szakasztott tiszta mása. – Valóra váltott gyilkos álmaim.

94

KÁ POLNA A HÓBA N A csengettyt, ha hallod, megbicsaklik a lábad és a klapokra nyom az áhítat. Mert nem hallhattad annyit, hogy meg ne törjön egyszer még nagyon. A láng is aztán pörköl újra, éget. Mint farkasok szaggatnak és kutyák, a bnök és a bánatok. Te érted, hogy fel nem oldoz semmi ifjúság. Kik holdvilágos kerteken loholtak és itták és befalták a nyarat, hol, merre vannak? Végleg elomolnak és mormolnak e boltívek alatt. – Kívánja szád és kérje, mint a többi, – kit üstökénél le s fölrángatott a Hang, mely ket mindig csak ledönti – a legutolsó, nagy alázatot. Én sírnék, lám, szepegnék, mint a gyermek és álmélkodnék itt, a hóba fútt kápolnában, hol halkan énekelnek a nk és halkan csukják a kaput utánunk hvös, láthatatlan ujjak, holt fráterek és meghalt Orsolyák. Szemem könnyei ámde nem újulnak s hségesen csak várom a csodát.

95

V IGA SZTA LA N VILÁG Ki a sötét fasorból a szobába beléptem, az asztalhoz ülök én, hol a tálakban fonnyad a saláta és illatozik búsan a kömény, a villanyfény meg meg-megáll a villán. Ki étkezik? Ki enne, inna azt, a nk s a kívánt szlk húsa híján, mit az id szemlátomást rohaszt? A nk, a nk, hol vannak és a tálak? Az édes és a gyöngyöz borok? Itt ülök én és bennem nincs utálat. Csak életemre visszagondolok. Idézem – és a kéz, mely néha tett-vett, a láb, mely ösvényt néhanap talált, a test, amit befalnának a tetvek, vigasztalan s kívánja a halált.

96

ILD IKÓ A lábnyoma, makacs fövénybe tört lépése oly szelíd és végtelen laza és mint a toll, mely van és súlya nincs. A zöld lugasban ülök és az ajtón nem moccan és sikolt fel a kilincs. Pedig kezét a sárga kancsón nyugtatva most a kertbe lép. Gyermekimám, a kis cseléd suhant ily csöndben pre talpán a nedves, nyári fák alatt. – Hajnal van. Felhk szállanak a dombok és a kertek alján és reggeliznék fákat és hegyet, de Ildikó, a megnevezhetetlen egy tollas ággal integet felettem. Most  a szél leánya és piros és máskor fzér, s rózsa máskor. Olykor fiúcskák kis labdáihoz hasonlít s akkor  a fürge vándor, ki elkalandoz s mindig visszatér és minden útja mindig visszavisz. Most  a szél s én tehetetlen, ismers kavics.

97

É JSZA KA A házak bezzeg meglapulnak, hogy ránk köszönt az éjszaka. De máris itt és ott kigyúlnak a lámpák és a csillagok. Most olvasok. – S hogy olvasok, elandalít a mámor. Oly bús leszek és vidám és fanyar a holt betk kis ákom-bákomától, mit megzavar egy-egy sudár jel, hosszú, mint az oszlop és újra másik, potrohos nagyúr. Úgy néznek szembe vélem, mint a posztok egy éjszaka, hogy ott rködtek kint, a laktanya eltt sisakban. Nézd, e csöppnyi pont, mily izgatott, hogy fontosat jelentsen. A sorból máris hirtelen kiront s leáll. Megérti t jól testem és a lelkem és készüldik. Íme, ásítok. Aludni térek. Kis gyertyáitok, ó, csillagok hát égjenek tövig s aludjak én, mint alszik tán a róna, ha éjbe dl és lustán csubukolva az szi ég esi öntözik.

98

VÉ GT E LE NSÉ G Sötéten izzik és izzaszt a nyár. Az olajfának sátora se hsít. Mit hallgatnál fülem? Az idegek hosszan rezg és sajgó hegedit? míg átitatja zölddel a pohár falát s halványan csak felém remeg a levelekbe ágyazott s pihe s tollkönnység, édes szike. Elszédítesz! Lám, szinte-szinte sírnék. A felületen elfehéredek. De feketén zuhognak bent a csillék és alakulnak a kövületek. Mi ez? Az ajtót senki sem koccintja. Mi értelem volt, lassacskán kihl. S az árvaságot, azt fordítja vissza. Nagy tzfolyam a láthatár. Kívül izzonganak a fák között a drótok és elnyúlnak ott az útépítk. Én meg minden valóságot kioltok. Elcsippentem tövében az idt.

99

VE T E MÉ NY E S Nehéz és kábító boroktól nem részegszem le ennyire. Szólnék. De csak szívem kolompol s ki tudja, hogy kihallik-e? A lábaimnál zölden árad a húsos torma és a bab. A tejes kukoricaszárak meg félálomban ringanak. Oly jámborak a petrezselymek, a káposzták. – És én, Uram, mi volnék? Káros dudva? Verj meg! Letérdelek ma csakugyan. Lehet, hogy ez nem is alázat. Mi az, mi hát a földre ver? Hajfürtjeim a zöldben áznak és elborít a konyhakert. A kúszó-mászó, zöld növények, az indák és sárgás kacsok átzúgnak rajtam. Az az élet és most énrajtam átcsapott.

100

ÉJ S Z A KA KOLOZSVÁ RON Járosi Andornak Az éjszaka nyugodt volt és szagos, hasonlóan a nyárhoz, mit megint tündérien vert vissza a Szamos. De megzavarhatták lépéseink, mik hosszan és határtalan dobogtak a holdvilágos háztetk alatt. – Ma már, ki tudja: én hallgattalak, vagy hallgatott az elmúlt századoknak árkádja, egy-egy tér és si fal és porladóban néhány néma ük, kardjával és a szolgálóival? Ki tudja, hogy vitatkoztál velük? Én részegen örültem, hogy vagyok, köröskörül, hogy lélegzik Kolozsvár. A szke és nyáresti csillagok meg csöndesen fürödtek a Szamosnál.

101

SÍRFE LIRAT Az álom hs verandáján bolyongok. Szllevelek indája legyez És testemben elolvadtak a csontok: A térdkalács, a borda és perec. Egy árny vagyok most: néma és kóválygó – A tárgyak rajtam át s áttetszenek, S ha kinyújtózom, mint egy hosszú zászló, Körvonalam az r felé lebeg. Be jó is így, hogy nem ver semmi sajgás A test húsába fészket és az agy Csak annyi, mint egy messzi vízmorajlás És részeg síkok és ittas falak, S mi árad és kering: egy lassú emlék, Delejszer és félszegen buja, – Hogy éltem és fejem övezte nemrég Az ifjúságnak dús koszorúja.

102

SZE ME igéz volt. Az élet benne rezgett. Azt hittem róla, nem feledhetem. Hová keresztet hintett kis kezével, a melle szép volt, mint virág, vagy ékszer s ki tudta volna, hogy varázsa pár tavaszutóig tart csak és elillan? A száján dlt az ifjú napsugár. – Eltékozolta és ma már alig van az ifjúságból, mely elszédített. Felejtem én. Ti is felejtitek, kik dongtatok körötte, mint a méhek s egy forró, déli napra lestetek. Mindnyájunkat kijátszott így az élet és közbe észrevétlen este lett.

103

A NT ÓNIA Halott. De mégis él. A széken ül velünk szemben. Étkezik. Beszél és hallgat. Néz, ha nézem, kulcsolja sápadt kezeit. Átlábolt, át a szörny vészen. Most tétovázik, mit tegyen? Jár-kel a kertben, halk kezével motoszkál a kilincseken. De nem találja, mit keresne. Aggódik. Arca oly komoly. Aztán, szegény, kétségbeesne. Mi bólintunk: lábbadozol…

BOLDOG LEHETTEM VOLNA ÉN (1940–1951)

A RA BE SZK A tánc a tagjaidban él. Leselkedik. Utálja szívednek kövér szerelmeit. Ha lábadat megmozdítod, kikandikál szemedbl, mint egy fordított, fehér sirály. Ha alszol, szájadon pihen. Majd szól, beszél. Reszketve mondja rá: igen! pár kis levél. Nem tudja senki, hogy te vagy. Nem ismeri fel bröd és a hús alatt, csak vérbeli, kiben lépések és körök áramlanak, kit össze csak veled kötött irigy urad. Aztán megérti pár ideg. Rendetlenül felfogja és nem érti meg a szem, a fül, mert kezdet s vég nélkül való: pár hangjegye, úgy úszik, mint egy léghajó, rajtunk ki, be.

107

VIS SZFÉ NY Nehéz beszélni. Nyelvem elpihen. Csukott kasában szundikál szívem. Egy szke csillag mégiscsak benéz. Felötlik Rózsa, aztán meg Teréz emléke; egy-egy hvös, ni szem, nem is valóság, mégis elhiszem. Az ifjúság visszfénye oly konok, én vénülök, de rája gondolok. A nk, a csókok, táncok és nyarak mind visszatérnek, és szólítanak. Az éjszakában árnyékuk fehér s tudom, te is, te is csak intenél.

108

RÁ BA GYÖRGY NE K Nem ismerlek. Ki vagy? Ellenfél vagy barát? ki rám veti riadt szemének sugarát; ki félve nézi, hogy miként alélok én egy hosszú, vad birok után, az út felén. – Keresztet vess te rám, vagy fordulj ellenem, döngess szívem falán, fordíts hátat nekem: mindez már egyre megy! Nincs meddig és miért. – Örökre elveszett szép édenem kisért.

109

D E CE MBE R Egészen más ország ez és másik világ: jéggyöngyöket könnyeznek az útszéli fák és hóvirágot hajtanak a bokrok. Úgy tnik fel, mintha mindenütt kis koszorúk hevernének – sok száz fehér füzér, amit az angyalok kötöttek és ledobtak itt, a Hvösvölgy és Pest felett, a vén Duna medrétl jobbra-balra, míg nagy és puha kezét szívünkre tette rá az Isten.  a legnagyobb király. Csupa szelíd er.

110

PATA K , neveden szólítottalak, tündért kiáltva, meztelent, iramlót s te válaszul susogtad: Ég veled! Azóta sejtem, hogy mi lesz bellünk és nem beszélek és nem kérdezek.

111

RÉ VAY JÓZSE FNE K Úgy élek, mint az állatok. Reggeltl estig fáradok és este lomhán fekszem én a csirketollakon, pihén. Négy fal között megül a csend. Hol elsötétül, hol dereng. Érezni együtt föld s az ég megújuló lélegzetét. Kint pislog tán a holdvilág és zúgnak még a nyári fák, zuhognak tán a csillagok, de én, a lélek, hallgatok.

112

F. B. Ki éjszakánként csillagok képeskönyvében olvasott és hatvan évig élt, mikor nem ízlett már a régi bor, itt hallgatózik szótlanul, hol néhány kankalin lapul, hol koponyáját át meg át fonják a hosszú rezedák. Ki tudja, házából mi lett? Talán homokra épített. Nincs lánya, tudjuk, nincs fia. De érzi jól a messze-kék estében szíve mágnesét az itt megtorpanó Tisza.

113

Z S UZSA E MLÉ K KÖNY VÉ B E A szerelemtl részegek vagyunk mi és együtt szoktunk enni és aludni. Az éjszakák elmúlnak és a holdak. Érzéseink is elmúlnak velük. Egy pohár vízben életünk felolvad; ne vesztegess rá papírt és bett.

114

JÖJJ, HOS SZÚ T É L! Jöjj, hosszú tél, félálom, lomha élet, emlékeink méhésze! Várjuk a ködhullások s a lassú hóesések riasztó csöndjét, édes és suta álmélkodását szívünknek, ha érzi, hogy mint a nap, süt bölcsen rá a szó zöld lombja közt a gondolat, ha érti önnönmagát, – hogy üdvözülni jó. Ragadj meg engem, bvöljél, idézzed, december végi alkony, a szelíd erket, szke nk és szép vidékek páratlan és igaz emlékeit. A hóban, mint apácák, tiszta lelkek, suhanjanak felénk a régi nk, szájunkhoz egy-egy rózsaszín kelyhet emelve és bellük az idk erjedt levét csurgatva. – Újra látja önnönmagának múltját és itél aztán a lelkiismeret. Te, bátya, az életünk kaptárát nyisd ki, tél!

115

D UNA PA RT Ott, túl a várhegy nyúl a kékbe. Fölötte bárányfellegek. Az si sánc s vén meredéke, a vén Buda: rom és remek, úgy sütkérez, mint seink egy évszáz eltt s tíz harc után. Ma már nekik bor, puzdra mindegy. Vad bükkönyt hajtanak csupán. Zöld fák a vár napos tövében. A szél megtépi kontyukat. Kövér zöldjükben észrevétlen ösvény és utca elsuvad. A kékben kis, palás tetvel csak néhol áll föl egy torony s a zöld vízen zöld keszkenvel a hajnal száll motoroson. Lassan felfénylik víz alól a lépcsk napfoltos, tar köve. Éled a partrész. – Mint a gólya, kit hosszú lába vinne be, a zaj úgy gázol most a vízben. Békát halászik és halat. Hajnali hét! s piros karingben áldást mond rám a pesti nap.

116

VÉ GSZÓ Ki rzi, mondd, a régi házat azóta és ki rzi a lépcsk fokát? miféle állat? kkígyó vagy márványbika? kinek fejét paskolja, tépi az szi es és a hó és rólam mit beszél a régi és most is bujdosó hahó?

117

NE HÉ Z É JSZA KÁ K Különösen az éjszakák keservesek. A csillagok halkan forognak, és a táj meglobogtatja itt vagy ott holdfényes, sr lombjait, miközben ketrecében az elárult lélek úgy vonít, miként az éhez kuvasz. Szzeknek féls hallani s anyák fülének gyilkosabb az ágyúdörgésnél, amit visszhangoz az égboltozat. Még jó, hogy alszanak szegény szzek s álmában újra csak szelíden nyugtat emlején anyánk; szelíden nyugszanak, akik szeretnek és akik bellünk élnek. Hallanák csak az id patkányait futkosni rajtunk át meg át: kihagyva szívük, mint az én megrettent szívem és velem imbolyganának feketén a hosszú, hosszú éjeken.

118

ELMÚLIK MIND E N Ki van velem, ha alkonyodni kezd a napsütött, a gizgazos világ? ha visszatér a tnt id s ijeszt, ki vigasztal? ki sejti meg fiát bennem, kutatva arcvonásaimban? Az életet ki osztja meg velem? Talán az ajtót kéne csak kinyissam, hogy mulatság és dáridó legyen? Én jól tudom, elmúlik minden egyszer. De addig is, sok minden fáj, sajog. Ragyogjatok hát rám szelíd tüzekkel s szeressetek ti, távol csillagok.

119

MINT A HOLD SÜT É S Szívemnek holdvilága, te szelíd sütés szerelem, örök vonzásodat s vele hatalmadat énekelem. Érintenek sugaraid s beáll azonnal a dagály. Az érzések hullámait elindítod s ha majd apály jön nemsokára, tudni, hogy elfordultál te tlem és mások keservét gyógyítod szelíden, mint a holdsütés.

120

FRE SKÓ Kolostorok és várak és hidak és fák és fák a nyár színében és öles mezk is látszanak. Kihat az árnyalás, az enyhe erezés reánk, akik háromszáz év után ismerkedünk az seinkkel. Én csak félig élek. Könyvem és kutyám van és szívesen átalmenteném a nagy szerelmet, szívós és igaz erényeit e tájnak és a már halott szíveknek, melyeknek vigasz s elégtétel volt élet és halál. E várakban s e hidakban s e szép kolostorokban megrekedt hitet, a fényt, a bnök tiszta szégyenét átmenteném magamnak s bárkinek, hogy életünk, mely elsikkad falánk mohóságában, méltóságosan áradjon bástyák erdk és palánk alatt, akár egy bölcs és vén folyam.

121

REM É NY É S K É T SÉ GBE E SÉS Ti, lugasok s ti, lombos ágak, ösvények, árnyak és ravasz hegyoldalak, hol a kiáradt nyáresték úsznak, vagy tavasz tüzel, ti, nk, ti, könny lábak, ti, tétovázó, szép szemek, anyám, s te, partot és te, gátat átszakító emlékezet, ti, arcvonások és ti, fények, villámok és ti, záporok, te, vén folyó, te, lassú élet, ti, átható és átkozott szerelmek és ti, tiszta percek, ti véget értek s élek én, a gondolat jegébe dermedt kétségbeesés és remény.

122

B O L DOG LE HE T T E M VOLNA ÉN Boldog lehettem volna én s a béke ízei nyitott szájamnak szögletén csordultak volna ki, ha ezt az életet vakon tanultam volna meg, vagy szájatokról olvasom le, mint a kisdedek, – ti, véreim s te, népesen kísér nemzedék, ki érzed a történelem nehéz lehelletét, az ellenállást, áldozat füstjét, mi átoson énrajtam is, ki oly sokat s balgán kiáltozom.

123

ERES ZD LE A SZE MPILLÁ IDAT Ereszd le szempilláidat, emberfölötti sors, ki él nk és férfiak testrészein tiporsz. Mi láttuk már a háború, a gyilkos négy elem villámait s az iszonyú járványok éktelen nagy vízióját. Ismerem a lángoló betk értelmét és a hirtelen beálló csöndet. Üt talán az óra is, mikor kihátrálsz rémít világunk sírkamráiból, emberszelídít.

124

MÁGLYÁ N Halj meg emészt, szörny lángok nagy gyrjében, hogyha nem szeretsz és szenvedsz; hogyha álnok szívvel próbálkoztál velem. A bordazúzó szenvedélyek benned vadul tomboljanak. Halódj soká. Érj szörny véget. – Én meg sem ostromoltalak, csak vártam azt a tiszta percet, az önfeledtség mámorát, mit várnak még az elfelejtett szívek s a fáradt koponyák. Én virrasztottam és remegtem. És féltem, fáztam, égtem én. Te benne éltél a szívemben, de, jaj, nem éltem benned én!

125

JÉ G Szeretsz? Megsütlek, mint a jégcsap. Jeges szívem szívedre forr. Egy hosszú, vad perc és enyém vagy. Hatalmammal találkozol. Szemed szemem lesz és a szájad csupán azt ismételheti, mit én susogtam. Vallanának két szív közös emlékei: a fák az éjben és a holdak, mik egyre úsznak, ó, az éj, a csattogás, az összeolvadt árnyak zenéje, ó, a kéj!… Te elhiszed, hogy visszabüvöl minden csodát a szerelem? Ha elhiszed, hát légy a tükör: ragyogni vágyom szemeden.

126

Á RNYA K A megbocsátó nk, az árvák, emlékeinkben élnek oly szelíden, mint a jó apácák. Az arcuk tiszta és komoly. Suhogva jönnek, hogyha hívod az egyiket, vagy másikat. Megvigasztalnak és a sírod fölé kiírják, hogy ki vagy. Mert tudják k, hogy eltemetted örökre sajgó lelkedet s csupán a húst, a lomha testet sétáltatod a föld felett. Mert tudják azt e tiszta árnyak, sok szzi és csodás alak, hogy, jaj, te is csak puszta árny vagy: önnönmagadnak árnya vagy. A holdvilágos éjszakákon a sóhajuk a légbe gyl. Te meg fülelsz a földi álom karjában lélektelenül.

127

C S ÖND E S É J A jászol és a barmok és az éj, a csöndes éj varázsát hívom. Ó, táncolj, miként a régi éjeken, tündéri láng, parányi és bohó. Fenyfaszag, te részegíts megint! Forogjatok karácsonyesti fák! Ringassátok ti Jézust és a zöld ágak között szüljét, Máriát. Csiholj szívünkbe szikrát isteni szegényeket megejt szeretet. Ragyogjatok ti ifjú csillagok s ti, angyalok megint lebegjetek. Siessetek ti, régi és ti, új háromkirályok és ti, pásztorok. Jöjj csöndes éj! és jöjjetek ti mind, akikrl szívem egykor álmodott.

128

E Z A MI É LE T ÜNK Ez a mi életünk: az évek elszállnak, mint a madarak. Van, aki sír és visszaréved. Más holtig zord és vad marad. A rácsot tépi és a zárka falának fejjel megy neki. Nem ír és olvas – és az ágyba halott szerelmét fekteti. Én megtanultam félni. Engem sok minden aggaszt és gyötör. Megbújnék ifjú, szép szívekben s lesném, napjuk hogy tündököl. Dert szeretnék és nyugalmat. Ert kívánnék és hitet. Szeretném azt, hogy meg se haljak. Élni szeretnék!… Értitek, egymás utáni nemzedékek, hatalmas és szilárd hadak? Mögöttetek az ezredévek mohos sziklái hámlanak.

129

MIT É R A VIGA SZ? Mit ér a vigasz és a részvét? Elrontott élet, ami fáj. Én játszanék és heverésznék és koldus lennék és király. Betegség lennék és egészség, a hús, a vér, a könny, a csók. Laknám a szíved fecskefészkét. Tenném a rosszat és a jót. Én perben állok. Minden él tetszés szerint vall és idéz. S a serdületlen is fölém n, mint szerepében a szinész. Mi sejthet, vagy élni látszik, hatalmasabb lesz és nagyobb. Nyújtózkodik, vadul virágzik. Falat dönt és tör ablakot. Az élet harcol és kibékül. Mindenki pusztít és teremt. Remény, megnyugvás, béke nélkül csak én fecsérlem a jelent.

130

ÖNK ÍVÜLE T Nagy elragadtatás az élet. Lángol az ég, lángol a föld. Reszkettetik a szívverések a levegt, mely testet ölt. Hatalmas és vad szárnycsapások hallatszanak hozzánk, ide s mi beledobjuk a világot szemünk nagy sírgödreibe. Egymásért és a végzet ellen így lobogunk mi, oly vadul, hogy úgy tetszik, legyzhetetlen akaratunk, miként az Úr. Ez a két lélek, ez a két test nem tétovázik, nem inog. Diadalmasan tüzet éleszt s ha kell: örökre élni fog.

131

TÖBB MINT A Z É LE T A régi hajnali misék csodáira emlékszel-e? Ha fáztunk néha: betakart a tömjénfüstnek fellege. Ki árva volt, azt Mária csókolta szájon és sziven. A rózsaszagnak fészke volt ruhájának rediben. A gyermek Jézus álmodott és álmodoztunk még mi is. Szebb volt ez, mint a sátorok mélyén imbolygó április. Több, mint az élet. Jaj, nagyobb ennél a tn szerelem, a meg-megújuló remény, a mámor sem lesz sohasem. Ha szólt a régi orgona, hát menydörgött és sírt a hit s mi hallottuk a Jerikót megostromlóknak kürtjeit.

132

B O LD OGOK KÖZT BOLD OG Megaláztak és megszomorítottak. Átütötték a szivemet s kínlódásomat látva, rám a hálót könyörületbl kiveted, magasba rántasz, megjelölsz magadnak, kihirdeted: Tied vagyok! hogy kárpótlásul ezért a világért enyém lesz minden gyarmatod. S mert terheket viseltem, csak ragyogni, lobogni kell aztán nekem és így leszek a boldogok között boldog és így leszek az örök szerelem, mely odaadja önmagát egészen és mégis mindig megmarad. – Megaláztak és megszomorítottak, hogy fel is magasztaljanak. Megaláztak, hogy vigasztalj meg engem és megszomorítottak, hogy szeress, hogy kiválassz magadnak és keményen hirdesd: Az én zsákmányom ez, az áldozati bárány, mit az Isten magának követel megint azért, hogy ez a föld – naprendszerében – az emberiséggel tovább kering.

133

HOS SZÚ NYÁ R Szerelem, barátság, keserség. – Oly hosszú ez a nyár! Tüzes a nap, a lomb sr még és csupa madár. Csupa fütty, illat, szín, lebegés a reggel. – A szem elfárad, orr s fül pihenne, de hát nem tud sohasem. Gyrzik és úgy összeszorít, ha dél van, a h, hogy egy velem, egy test, mégse vigasz e vad szeret. Este még énekes csillagokat hordoz az ég és hízik a hold, de a szívemben nincs más, csak keserség…

134

SZE RE LME S NYÁ R Egy hosszú, hosszú hársfasor. Mögötte templom. Tzpiros tornyán galambok s fölrepül egy eltévedt, kis papiros. Szekér poroszkál. Púpozott bogárként cammog. Este lesz. Elalvón sír a zöld bozót és sírdogál a nytt eresz. Ó, nyári este! Barnuló felhk az égen. Barnaság. Szép kedvesem a fben ül s a szél cibálja szöghaját, mint gyermekek dús üstökét. A srségen átragyog kerekre nyílt, két nagy szeme, ezüstös fény csillagok s megyek feléje tétován. A görbe út belém harap. Ágak cibálják ingemet: elttem srség, falak s falkában estém számtalan vad ordasa. Megyek feléd, mint egy megállni nem tudó, szédülten gördül kerék.

135

C SUPA VIRÁGOS RÉ T Csupa virágos ág, szagos Leveg és ég a világ ma. Az arcomat legyezgeti Az elsikló madarak szárnya. Lebegni és nem siklani Tetszik az úton most a sikló S a szüntelen növényi, zöld Foszforeszkálás álmosító. El is aludnék már, ha nem Tartana ébren az, hogy inkább Az orr habzsolja és a szem Nyelje azt, amit szagol és lát. Így lesz a fénybl, így a friss És szép tavaszból vér a testben. – A boldogság virágos ág S tudom, hogy ma azt is lemetszem. Tudom, hogy vadul dobogó Szívvel, mint aki átkarolja Azt, akit végtelen szeret, Tudom, hogy olyan szívdobogva Fogom ma foglyul ejteni Az Istent, akit, hogyha itt van, Meg mégse tudunk tartani Köréje zárult karjainkban. Mert úgy siklik ki hirtelen Az ölelésbl, mint a sikló, Mert elszáll, mint a madarak S a jó szagú és álmosító Tavaszban többé már nem t, Csupán az árnyát ölelem már S szemem eltt is csak a zöld S nem szíve az, ami foszforeszkál.

HA ELALUDNÉK (1957–1976)

HE GYOLDA LON A harangszó szelíden átszáll a fák fölött és amire ráeszmélek: már belefoszlott a földöntúli semmibe. Utána, mintha csak fülelni kezdene minden, ami itt a hegy vízmosta oldalában buján tenyészik és virít. A föld is, mintha hallgatózna. Az anyaföld és a szívem hangokra les a megzavart csönd kisimult vízgyriben. De csak az árnyak srsödnek, csupán a fényevesztett ég lesz, mint a gyermek szeme, szkebb s a tintánál is feketébb.

139

FE LHK KÖZÖT T Milyen csodálatos vidékek! Mint egy képeskönyvbl kitépett lapok, egymásra hullanak a fenyveserd, a patak, amely fölött az égbolt este, csillagoktól körülövezve, rködni látszik. – A vasút, méhek dalát zümmögve, zúg és egyre feljebb visz, a bvös felhk közé. A gond nem üldöz; csupán egy fáradt árny pihen szívem legmélyén szeliden.

140

SZE NT SZE RE LE M Oly sok csalódás és kudarc után egy nagy szerelem él még egyre bennem, él, hajt, virágzik, gyümölcsöt hoz és elpusztíthatatlan, legyzhetetlen, mert táplálója az egész világ, a nagy mindenség és maga az Isten. – Ne kérdezd hát, hogy kit is szeretek? hisz nemhogy arca, még formája sincsen. Oly gyönyör ez s olyan szomorú, hogy néha mintha már igaz se lenne s nem is az enyém volna már, hanem a sokaságé, az élk szerelme. Fel-felkiáltok s aztán magamat, mint más halandó a nagy napsütésben, megsokszorozva sokkal többnek és megdicsültnek, végtelennek érzem.

141

HA E LA LUD NÉ K Fürdök a fák zöld mosolyában s álmélkodom az égi rét bárányain. Ha elaludnék, mindez szelíden hullna szét, megsemmisülne, amit érzek, eltnne ez a látomás, helyébe lustán hömpölyögve és némán mindig újra más árnyképek s egy szelíd derengés jönnének, amik közt magam sem lennék más, csak puszta rezgés, alaktalan és súlytalan. Nem lenne körvonal, sem illat, nem nyílna szét a gondolat, minden szándéktalan lebegne, nem érve el az öntudat felszínét, hogy határozottabb alakot öltsön, mint az itt elttem púposodó dombok és össze-vissza bokraik.

142

VA LLOMÁ S A jászol és a szalma és a Gyermek átvilágítanak a korokon, s ahogy a pásztorokat hívták egykor: Gyertek! így szól a hang ma is. Kezét fogom mindenkinek, fehérnek, feketének, ki velem jön újjászületni: a szegényes, hideg istállóhoz érve így szólok majd: bocsáss be, Mária, s letérdelek, sz fejemet lehajtva; nem vagyok pásztor és bölcs sem vagyok, de ismerem a bneimet és én valóban már jó lenni akarok.

143

ZÚZMA RÁ S VILÁGBA N Fázós galambok, fázékony szívek, barátaim helyett barátaim, minek tndnénk az id gyors múlása felett? Éljünk, ahogy lehet. Egymásnak jeleit hajnalban, délben, este figyelve, várva, lesve vigasztalódjunk. Vigasztaljatok.

144

VÁ D BE SZÉ D A n, aki a kútba ugrott félrülten, s a gyermekek, kiket apjuk halálra vert és a többiek, a szeretet nélkül él öregek minket vádló kísérteteink. Számukra csak pár percnyi részvét jut az embertl, s megy megint közömbösen a maga útján, rút önzésébe dugva be a fejét. Az elcsigázottak panaszszavára nincs füle, a néma esdeklést, a kérést nem látja meg, hanem rohan, halászik a zrzavarosban, vagy szeretkezik boldogan, a n pedig a kútba ugrik felrülten, s a gyermekek meghalnak. Hol az irgalom hát és a köteles szeretet, mely a fölösleges haláltól megmentene és mely a kín enyhítje. Változzatok meg önz felebarátaim!

145

NE K E D NE K E M neked nekem juttatott évek letépett órák védtelen arcodra írva idbl-sejtbl épült világ miként nevezzelek egyszál-magad a támadásban nem harc csak békés ütközet

146

PA NA SZ Anyám meghalt. A meleg fészek, a szeretet nélkül didergek. Ki vagyok dobva a világba, hol szakadékok vannak, vermek, kegyetlenség van és kemény harc, ellenfelek dulakodása, vigyáznom kell, hogy hova lépek, ki vagyok dobva a világba, hogy a vén elkényeztetettet megbüntessék és megfenyítsék, anyám eddig erejét adta százegy éves korában is még, de meghalt és magamra hagyva rábízom magam a panaszra.

147

A GY E RE K É S A Z ÖRE G E MB ER Katának A piros ruhás kislány, gyors, mint egy zike, hozzáfutott, repesve átölelte, mire a szegény, öreg embert átjárta az öröm, azt mondta, hogy „szeretlek”, egy képletes körön belül voltak egy percig, utána szürke lett az evilági élet megint. Mért könnyezek? ne kérdezd, nem felelnék, fáradtan morzsolom a napjaimat, bennük számomra nincs torony.

148

N EK E M  VOLT A HS Ha elaludni nem tudott, magának a gyerekkor dalainak egyikét dúdolta; a veszett világban, nagyon öregen így elaltatta hát fájdalma dacára is anyám sajátmagát, mert zaklatott volt élete, és elkínzott. Nekem  volt a hs, ki végül is csatát nyer szüntelen.

149

ME NY E GZI SÁT OR Tálalva van; aki akar leülhet, a menyegzi sátor feldíszítve várja az ünneplket, akik egy fuvolaszóra lépkednek, ekképp készíti el az új nemzedékek világrajöttét az öreg id.

150

L E GY E N Á LD OT T… Reggel felé madárcsapat fütyörészik a fákon s az ablakomból a hegyek pihen testét látom. Olyanok, mint a hasaló agarak, és a tiszta üveglapszer láthatár ragyog a soha vissza nem tér, drága pillanat fényében. – Legyen áldott a kertész, aki anyaként gondozza a virágot; a földmves, ki lovakat hajt és kifárad estig és aratáskor ágy helyett az anyaföldre fekszik; a munkás, aki robotol magának és a gyárnak és áldottak az asszonyok, kik gyermekükre várnak.

151

RE GÉ NY E S SÉ TÁ NY Itt ülnék olykor este, mikor a lombon át, mintha gyöngyszem peregne, látni a hold sugarát. Bódít a lombszag ilyenkor, suhogtat halkan a fa, libegve hull a galambtoll, s szíven szúr a rózsa szaga.

152

RÓNAY GYÖRGY NE K Mit mondhatnék neked, kit ismerek s ki ismersz engem? Köztünk nincs beszéd. E néhány sor sem bvöl, hízeleg – csak összefogja mindkettnk nevét.

153

[AJÁNLÁ S A SZ IT Á LÓ ÉVEKHEZ] Ki ezt a könyvet olvasod, ne feledkezz meg arról, hogy minden sor torz és balog és minden ríme karcol.

154

AXINA K A hó elolvad. Süt a nap. Nedves a föld. Keresd, hol van az ibolya a sok-sok zöld levél között, a fben, a domboldalon. Ha megtaláltad, szólj nekem, ki a rigókat hallgatom.

155

[V IRÁG O K É S VIRÁGOK É S VIRÁGOK] Virágok és virágok és virágok: ezeket halmoznám ide, és belecsókolnám a hálát s szeretetemet a kezeibe.

156

VAT TAY E LE MÉ RNE K Miért nem haltunk meg mi mindahányan? Az írott béke békét nem szerez. Romok között, ábrándjaink porában ténfergek, s vallom, hogy nem élet ez. Én vádolok, és vallom: ezt a vádat az ég és a föld urai nem hallják meg, mert – szégyen és gyalázat – nem is akarják hallani.

157

A Z IGA ZI E LVE SZE T T E K Az Ara Coeli-hez a lépcsn térden csúsznak fel a vezeklk; akik teljesen elvadultak, gondolkodás nélkül a gyeplt elengedik: ahogy kivánják, ahogy akarják, úgy legyen, még akkor is, hogyha ez okozza mindannyiuknak is a vesztét, berohannak a büntetésbe, mely lesújt mindenképpen rájuk, ravaszkodni próbálnak, aztán szitkokkal teli lesz a szájuk; álarcot öltenek magukra, színt játszanak a börtönükben, eggyé lesznek minden mocsokkal s nem érez szégyent egyikük sem. k az igazi elveszettek. Értük többé senki se reszket.

158

VÉ GSZAVA K Sokan szeretnék Nérót játszani, és nem zavarnák a jajkiáltások, a zrzavar, a vad tülekedés; a festékül felhasználnák a lángot, a díszletük az ég város lenne, belemerülnének az rületbe, hol nincs határ, felismerés és korlát, a mindent merés tettét gyakorolnák.

159

FÜGGELÉK

A LBUMLA P (Régimódi történet)

Z. baronesse-szel, nagyanyai örökségképpen hátrahagyott jóakarómmal ültem a piros erny alatt, a már nagyon is nyárias svábhegyi kertben. Az ids hölgy nyakát nagy, lila kend melengette, bár a hség érezhet volt. A felhk álltak. – Ugye, kedves, milyen gyönyör idnk van – tette rám kezét a baronesse hirtelen. – Szép, igen szép id. De hiába, mégsem olyan, mint a mi hegyeink között. Tudja, hogy megvénültem, igen sokat gondolok a régi idkre, mikrl maga hallomásból, vagy egyáltalán nem is tud. A szép kolozsvári napokra a kedves mamával, no és a többi rokonnal. Ó – jutott eszébe hirtelen –, miért nem hozza már egyszer magával? – Tóni néni – válaszoltam tisztelettel –, hisz tudja, hogy mama nem szívesen megy el hazulról. Fáj a lába. – Hát persze! Tudom, tudom s bizony sajnálom is nagyon. Pedig egy idben a legszebb és leggyorsabb lábak voltak egész Erdélyben. Sóhajtott érzelgsen és meghatódottan elhúzva az utolsó szót, a választékosság és öregség nyomatékával. Nem elször s talán nem is utolszor néztem rá akkor a kési utód sajnálkozásával. Észrevette, mert körülményesen és gondosan végignézett. – Rosszul öltözködik, kedves. Nem hordja elég kellemmel a ruháit. S ez a boglyas haj! Pedig min csinos fiatalember lenne. Nem mintha bírálni akarnám. De a mai fiatalság hallatlanul gondatlan. Nevet? Pedig igazam van. Mi, öregek, ha erre gondolt, csak szórakozottak vagyunk. Csak? Nem! Fleg. Ez a mi betegségünk. Hiszen már lassan meg is haltunk. – Ugyan, Tóni néni – próbáltam meghazudtolni a természetest –, ilyen korban még gondolni sem lehet erre. – De bizony, fiam. Már a gyrimet sem látni ki a sírból. A kedves mama, az még fiatal. De mi? Nagyon kevesen vagyunk már. S csak néha hallunk hírt egymásról, mintha más bolygókon élnénk. Tegnap igen, tegnap még hírt vettem valakirl, kit akko163

riban régen mindnyájan nagyon szerettünk, de hogy ez még egyszer megtörténjék, nem hiszem. Kifogyott a lélegzete, aztán ravaszul elmosolyodott. – Szeretné tudni, hogy ki az? Látom az orrán, milyen kíváncsi. Persze, egy ilyen újdondász, kis ugrifüles írócska, mi más is lehetne. Mellékesen említem meg, kedves, még mindig nem hagyott fel evvel a bolondsággal? Nem? Hát hiszen tudhattam volna! Már kisgyerek korában is ilyen különc és fékezhetetlen volt. – Nagyon kedves, Tóni néni. Ez igazán érdekes, nem fogom elfelejteni. De azt hiszem, valami különösebbet is tartogat számomra. – Várjon, várjon! Elbb valami frissítt hozatok. Ugye, valami édeset akar? Szóljon, legyen szíves, Frigyesnek, hogy a vaníliásból adjon magának. * – Hát – kezdte, hogy újra melléje ültem –, a kilencvenes években történt. Lent laktunk, tudja, Kolozsváron, a Majális utcában. Nem merem biztosra mondani, de úgy hiszem, a 18-as számban, maguk, kedves, a 13-asban, közöttünk pedig majdnem Tolnaiék. Megboldogult, szegény anyám nem volt jóba velük, mert mulatós népek voltak, amolyan elszegényedett bohémfajta kisbárók. Három fiú volt a családban, magas, szép emberek, de a legfeltnbb közöttük a legidsebb volt, Tolnai Gáspár, nagy, magos homlokkal, barna pakomparttal és hatalmas, szinte emberfeletti ervel. Szakadatlan mulatott, húzatta a szerenádot ennek is, annak is, cimborált és éjszakázott, egyszóval haszontalan fráter volt. Nem gondolta arról, bizony senki, hogy házasságon jár az esze. Mulatós, örök legényember volt a számunkra és punktum. Mindenki odavolt a csodálkozástól, mikor a szép Héthelyi Biancát eljegyezte. Mindenki a jó fogásról beszélt, szinte tekintetbe sem véve a frigy kötelékeinek fontosságát, mely kétoldalú. Szegény Bianca, úgy szerette ezt a férfit, hogy még világnak is ment volna vele, ha a szülei ellene fordultak volna. De hát egyet164

len lány volt. Hogy is akarták volna boldogtalannak látni szegényt az öregek. – Te tudod, lányom, mit akarsz – mondta Héthelyi Mózes –, elég ids vagy, de én a te helyedben meggondolnám kétszer is ezt a házasságot. Bianca, szegény, örült, hogy rosszabbat nem hallott a Tolnai fiúról, hogy mulatós és könnyelm, csélcsap és préda – megcsókolta az apját és bizonygatta váltig, hogy  pedig nem tud nélküle élni ezen a földön. Nem és nem. Mit volt mit tenni. A rövid jegyesség után, nemsokára megtörtént az esküv. A fiatalok Sóvárdára költöztek, hol az asszonynak földbirtoka volt. Tudja, fiam, Sóvárda nem valami nagy hely. Nagyobb község, nagy szántókkal és legelkkel, föntebb a kipusztíthatatlan erdk szövevényével. Sok mindent nem lehet itt csinálni, élni a családnak legföljebb, ami sokunknak éppen elég. Hanem a szomszédságban van, pár órányira kocsin, Parajd, a kisnemesség vára, amolyan szórakozóhely, fürd és nyaraló. Nos, egy ideig minden jól ment, de évek múltával, hogy az asszony már két fiát szoktatta a lóhoz, a férfi, ki addig úgy látszott, megkomolyodik, megbolondult. A  csöndes és hosszú évek után kitört belle a régi, a valójában nem feledett, a mindig éber és nyugtalan szenvedély, a nyugton nem maradás, dáridóra dáridó és hajnalig részegség. Elször másodnaponkint, majd minden áldott nap átkocsizott Parajdra, az új és feneketlen torkú cimborák közé, elhárítón mindent, ami a családját érintette. Ha otthon volt, feszengett és kínozta mindazokat, akik körülötte voltak, csupa unalomból és gyötrdésbl, a lelkiismeret által furdaltak elvakult kíméletlenségével. A pénz pedig fogyott. Adósságok és számlák – adósságok a végtelenségig. Lassan a ház, az egész birtok, a mintaménes meg volt terhelve, s a férfi az asszony ékszereit kezdte eladogatni. A pénz úszott az asszony szüleitl az asszonyhoz és tle a férjhez, ki mint egy telhetetlen tolvaj, fosztogatta azt. Aztán eljött az id, mikor már nem volt mibl és honnan cigányozni és beverni a tükröket. Akkor a férfi, anélkül hogy elbúcsúzott vagy magyarázatát adta 165

volna, elutazott. Talán a nagyvárosi fények felé, belebolondulni és elveszni egészen. Az asszonyt már szülei sem segíthették. Pusztaság fogta körül: rom és üszök. Tetézve pedig a bajt, Schwartz Armand, kolozsvári ügyvéd árverést tzetett ki minden ingó és ingatlanra a váltók miatt, melyekre Tolnai Gáspár szép, gömbölyded betkkel hamisította felesége nevét. A félelmetes ügyvéd azonban az árverés eltt meglátogatta Biancát. Bizonyára érdekelni fogja ez az újabb szerepl, ez az akkoriban hírhedt és mindenki részérl jól ismert uzsorás. Valahol Udvarhelyen volt az irodája, kis sötét ól, de valójában uzsorával foglalkozott, s kevesen voltak közöttünk, kik nem szerepeltek volna ügyfelei között. (A  romlásunk, bizony, már akkor kezddött, szétzüllesztve azt az osztályt, mely összetartani és segíteni lett volna hivatott.) Ez a zugprókátor állandóan feketében járt, bodros fején nagy köcsögkalappal, mely lent, a tarkóján feküdt. Az árverés pénteken volt s  csütörtökön látogatott el Biancához kis, kétkerek gigen, mely valamikor Szilvásy Gedeon báróhoz tartozott, több rendbeli ingatlannal együtt. Az ügyvéd a látogatás alkalmával nagy Lavallière-nyakkendt hordott és negédes kézcsókolommal köszönt az asszonynak. – Hát, méltóságos asszony, eljöttem volna, mivel hátha mégis sikerülne a kellemetlen s – megértem – bizonyára elkeserít hivatalos eljárás eltt személyesen elintéznünk, így kettecskén az üzletet. Schwartz Armand, kérném alássan, ellentétben a híresztelésekkel szemben, igen jószív és kuláns ember. Könyörgök, báróné, beszéljünk nyugodtan és okosan, mint üzletemberek, hátha sikerül valami kiutat találnunk, mind a báróné, mind a magam megelégedésére. Mindezt egy szuszra mondta el, magabiztosan, elégedetten vigyorogva szakállába. Hát igen, az  részérl igen csekély dologról lett volna szó, olyan csekély dologról, mely az asszony helyzetében, hogy szüleihez már nem fordulhatott, mentség lehetett volna, kiút, olyan szabadulás, mely valójában zsákutca és pokol. Mindössze meleg 166

és ers barátság közte és az uzsorás között, aztán jómód, a lelkiismeret lassú elhamvadása, versenyfutás a saját magunkkal szemben érzett megvetéssel és undorral együtt, míg valami megvált ettl, mégpedig az engesztelhetetlen pokoltz számára. Hogy mi történt kettejük között, azt nem tudni. De engedje figyelmeztetnem az elbbi, sokkal elbbi generáció azon szokására, mely emelkedetté, s bizony, valljuk be, a köztudat nyelvén „elkelvé” tette azt a legnagyobb megpróbáltatások idején. Elég azonban hozzá, hogy a súly, mely vállát nyomta, nem könnyebbedett, de nehezült. Két fiával állt árván a szemek és fülek pergtüzében. Most pedig figyeljen ide. Mások sok mindenfélét próbáltak volna, ezt vagy amazt, élni mások nyakán, tornázni az életmvészek módjára. Bianca azonban kivétel volt. – Azt hiszem, ismeri a kis, román stíl Miatyánk templomot Sóvárdán. Bianca négy álló óra hosszat imádkozott itt a Legnagyobb Tanácsadóhoz, térden a hideg kövön, a függ mécs pislogó fényében, míg világosan látta az egyetlen utat, melyet követnie kell. – Istenem, könny nekünk mondani, hogy „út” és „követni”. Biancának áldozat volt ez, egyúttal megváltás is: halál és feltámadás! Elgyengülni látszott és megersödött. Megismert és látott. Két szelíd kisfia volt. Fürtös, ártatlan gyermekek, kik értetlenül álltak az élettel és idvel szemben. Értsenek hát majd, mentsenek és ítélkezzenek. Legyen bellük szerencsétlen apjuknak földi és égi szószólójuk. – Bianca tehát a nagyobbikat beadta a kispapokhoz, az áldott emlékezet Perényi püspök segítségével, míg a kicsit a szelíd ferencesekhez, utóbb hadd menjen  is papnak. Bianca pedig elment Brazíliába fekete apácának. * A tavaszi ég lassan sötétedni kezdett. Z. baronesse fázósan húzta össze magát. Sokáig hallgattunk. Aztán felálltam. Búcsúzni készültem. De az ids hölgy izgatottan rám kiáltott: 167

– Ne menjen még. Nézze, magának megmutatom a levelet, amit Bianca írt. Összegyrt kis papírdarabot halászott el ölébl. Kíváncsian és illetdötten betztem az egyenes betket. Így szólt: „Dícsértessék az Úr Jézus! Esztendk óta egyre jobban gyötör az önvád, hogy megfutottam anyai kötelességem ell, és fiaimat, talán a szent hivatás minden érzése nélkül kényszerítettem az egyházi rendbe. Nagy megnyugvásomra lenne, ha értesítenél sorsukról. Dolores nvér.” Csak ennyi volt. Pár szó. Z. baronesse-re néztem,  vissza rám. Elszíntelened szeme különösen égett. – Megírtam neki Isten legszebb kegyelmét, hogy fiaiból az Úr legjobb szolgái lettek. A Hivatás harcos katonái. Nagy botjára támaszkodva még mindig ott állt a kertben, hogy én a villamoshoz ballagtam. Nyakán a lila kend alig észreveheten lobogott. Úgy nyolc óra felé lehetett. (1938)

F ERENCZY BÉ NI É S KÖNY VE Az emberi nagyság nem hivalkodik, inkább rejtzködik. Ez az eset Ferenczy Bénivel is. Számos évtizeden át harcolt a tökéletességért; minden vásári zaj nélkül dolgozott, szigorú fegyelmezettséggel, és hosszú ideje már egyike, ha nem legkiemelkedbb él alakja, a magyar szellemi élet kiválasztottjainak. Nemrégiben megjelent könyve, az Írás és kép világosan igazolja a nagy tömegek eltt is, hogy egy arasszal sem kisebb ragyogó tehetség apjánál, Ferenczy Károlynál, és világhír nvérénél, Noéminél, st náluk valamivel színesebb, valamivel izgalmasabb jelenség, mivel nemcsak szobrász, hanem fest és író is egy személyben. Könyvében a fellelhet írásait (egy terjedelmesebb szaktanulmány kivételével) és képzmvészeti alkotásainak egy töredékét találjuk. Vegyük szemügyre elször Ferenczyt, az írót. Ami rangját meghaladja és képzmvész írótársai fölé emeli, az írásainak vallomásszersége, vagyis bensséges, megrázó, egyetlen és igazi az, amit ír. Íme egy – bennünket különösen érdekl – részlet a hajdani Csillagban megjelent Nagybányai emlékeim cím vázlatból: „Apám ateistának vallotta magát – st, mikor én magam, a francia gótika hatása alatt, 1912-ben visszatértem a valláshoz és a katolikus élethez, apám kétségbe volt esve, mélységes szomorúsággal többször kereste az egyedüllétet velem, vacsora után, ha a többiek már lefeküdtek, vagy hosszú sétára hívott és próbálta kibeszélni bellem a babonát, a fekete tévtanokat, ahogy mondta, kiszínezve elttem a természettudományos világnézet szépségeit.” Nagyszer erényei közé tartozik az érzékletessége; ahogyan az utolsó eltt megeleveníti az elmúlt idt: alakjai él emberekké válnak, a városok valóban léteznek, úgy, mint a legjobb íróknál. Nagybányáról jobb képet senki sem rajzolt Ferenczynél, még a kivételes tehetség író, Tersánszky sem. Mi az oka ennek? – Ferenczy az életrl vall, a legfontosabbról, arról, ami valóban volt és még mindig fogva tartja. Ezért oly élesek a képei, ezért oly bensséges, amit felidéz. 169

Kivételesen mvelt és képzett mvész, és mégis mind többet és többet akar. „Életem alkonyához érve”, írja a Könyvekrl cím tanulmányában, mely a Vigiliában is megjelent annak idején, „az agg Catóval együtt már sokszor szerettem volna görögül tanulni, vagy Szókratésszel a siralomházban, két héttel az elmúlás eltt, zeneleckéket adni, hogy hamar pótoljam még – amíg nem kés – mveltségem hiányait.” – „Élj – az utolsó pillanatig!” kiált fel, „a tudás, az ismeret gyarapítása mindig cél – az élet befejezéséig.” Micsoda eltökéltség és hsiesség! S  mindez nem szerepjátszás. Akik közelebbrl ismerik Ferenczyt, jól tudják, mennyire igaz ez az utolsó betig. Dolgozni, tanulni, tanítani, a felismert kötelességet mindenáron teljesíteni, ezek életének az összetevi. Nem csoda tehát, hogy amikor pár évvel ezeltt – egy súlyos betegség folytán – a jobb keze hasznavehetetlenné vált, rövid pár hónap alatt hallatlan akaratervel megtanult bal kézzel rajzolni, mintázni. A könyvben is szerepl Aranykor szobra (1959) már ebbl az idbl származik, s el nem múló szépsége éppen olyan vitathatatlan, mint a többieké. St ebben mintha még valami többlet is jelentkeznék. Érdekes és jellemz a kétségbeesése, amikor – egy olaszországi utazás után – Útilevél Itáliából cím tanulmányában lemondóan hasonlítja össze a XX. század mvészetét a régiek alkotásaival. „Micsoda szégyene ez a korunknak!” – írja a velencei modern képtárról. S ez világít rá a legjobban mvészi alkatára. Mert Ferenczy ortodox és forradalmár egy személyben, a legszerencsésebb vegyülék, mely csak a kivételesek sajátossága. Ugyanerre a következtetésre jutunk képzmvészeti alkotásainak summázása után is. S most néhány sor még arról, ahogyan Ferenczy ír. Mondatszerkesztése, mellyel a szöveget építi, teljesen egyéni. Furcsa – helyenként meghökkent – nyelvi villanásokat találunk itt-ott, amik arra mutatnak, hogy mondanivalója lávaszeren tör el, s – amint már elzleg is mondottam – egy a vallomással és ersen hasonlít a gyónáshoz. Ferenczy nem írott szövegben gondolkodik. Képzmvészeti alkotásaira térve, Genthon utószavára utalok.   a valódi szakért és mért, s amit Ferenczyrl és mveirl 170

leír, nagyrészt hiteles és helyénvaló. Genthon, míg a szobrokról és érmekrl nagyjából külön-külön is ír, addig a vízfestményekrl, tus-, szén- és ceruzarajzokról csak általánosságban, bár megjegyzi, hogy Ferenczy ilyen irányú alkotásai „a magyar rajz történetében az egyik legszebb fejezetet jelentik”. Úgy tnik fel elttem, hogy mtörténészeink általánosnak mondható sajátossága alárendelni minden mást az olajfestménynek és szobroknak. S ezt igazolja Genthon fent idézett igen helyes megállapításának nem éppen szerencsés (talán hanyagul megírt?) bevezetje: „Kevés szobrász munkásságában játszik oly jelentékeny és vonzó szerepet a rajzolás, mint Ferenczy Béniében. A rajz, az akvarell ezúttal nemcsak elkészíti a szobor vagy az érem megszületését, hanem gyakran öncélúvá válik.” Ezek szerint Ferenczy csak szobrász lenne és minden más mfajban alkotott munkája csak eltanulmány – Genthon szerint – a késbbi szobrokhoz vagy érmekhez, azoktól a rajzoktól eltekintve, melyek „öncélúvá” váltak. Úgyszintén sajnálatos, hogy különösebb figyelmet nem szentel annak a kisszobor-sorozatnak sem, mely gyermekeket ábrázol, holott úgy tnik fel, kevés ilyen bensséges és elragadó kisplasztikát ismerünk a világon. A gyermek Jézus elindul, s más szobrai is a legnagyobb egyszerséggel megoldott, megindító remekmvek. A könyvet a Magvet Kiadó adta ki, sokat fáradozva, hogy az méltó legyen a mvész alkotásaihoz. Ezért minden elismerést megérdemel. Sajnos, a színek itt-ott – nyomdatechnikai okokból – nem ugyanazok, mint az eredetieknél. Viszont nem egynek a reprodukálása nagyszeren sikerült: megpillantásukkor az örökkévaló szépség farkasszemez velünk. (1961)

NA PLÓMBÓL Két ellentétes író

Maurice Druon nem nagy író. Sokszor érezni mveiben a zolai hatást. Regényei laza szerkesztések, nyelvezete száraz és nem eléggé érzékletes. Máskülönben Kessel unokaöccse, csak annál különb. De idnként olyan mélységeket ér el, hogy bámulunk. Úgy tnik, mintha ez az író értéktelen, háborús pénzzel játszana, míg aztán egyszerre csak, egészen váratlanul aranydukátot dob az asztal közepére. A Les grandes familles-ban, mely magyarul is megjelent, egy helyütt így ír: „Az öregség minden formája vezeklés.” Regénye egyik alakját elviszi az rültek házába, s az eliszonyodik ugyan, de úgy gondolja, hogy ezekben a betegekben már semmilyen érzék sincs ahhoz, hogy felfogják szenvedéseiket. S ezt a véleményét az t kísér domonkos atyának is elmondja. Ez utóbbi így válaszol: „Éppen annyi van, hogy szenvedjenek. És állítom, hogy valamennyien szenvednek is, mégpedig borzasztóan. Azok, akik állandóan vagy idnként eszüknél vannak, azért szenvednek, mert tudatában vannak elesettségüknek, akik pedig már nincsenek észnél, azok másként, de ugyanolyan kegyetlenül. Például azt mondják egy bolondról, hogy csípvasnak hiszi magát; ez nem igaz,  csípvas akar lenni és mind azt bizonyítja neki, hogy nem az, s így általános elutasításba ütközik, nemcsak az emberek részérl, hanem az egész teremtett világ részérl.” Csodáljuk ezt a két idézetet? Igen. De elszomorodunk, mikor jóval elbb a következ léha és hazug sorokat olvassuk: „Rögtön utána halkított a zenekar, a kövér magyar pedig ellépett, kitolt pocakkal, kezében a heged. – Ó, mennyi csinos n, mennyi csinos n – kiáltott fel. – Egy csokor virág. Mit óhajtanak hallani a hölgyek?… No, akkor egy jellegzetes magyar keringt!” Itt stílusa megbocsáthatatlanul súlytalan, abban pedig, amit mond, egy enyhe és egy súlyos tévedés van. Igaz, nem írhat mindenki remekmveket, amikben minden nemes anyagból és minden a 172

helyén van. Elégedjünk meg a többi írónál helyenként megcsillanó arannyal. * Most Valéry Larbaud Fermina Marquez cím regényét olvasom. Tündöklen üde írás, kifejez, kerek mondatokkal. Ebben a könyvben olvastam elször Henry Pereyve-rl, ki Szz Máriához intézett imájában a következket mondja: „Könyörülj azokon, akik szerették egymást, s akiket elválasztottak egymástól… Könyörülj a szív magányán.” Ez utóbbi különösen szép. Larbaud bizonyos tekintetben egyenletesebb és higgadtabb író, mint Mauriac, ki egy-két remekmvétl eltekintve a fecsegés bnébe esik. Larbaud végtelen gyöngédséggel rajzolja meg alakjait: a leírásokban oly szkszavú, mint Csehov, kinek ez volt egyik fereje, s ami a meglepbb, ez az író nemcsak jól ír, hanem amellett bölcs is, bölcsességét szerényen viseli, mint ahogyan a gazdagságát, hiszen tudjuk, hogy milliomos volt, nem szerette. Az egyik helyen így ír: „Szeretett volna elsüllyedni szégyenében, szerette volna megtagadni ezeket a mondatokat. Ha legalább leírta volna, most kitörölhetné ket. De nincs olyan törl a világon, amely mások emlékezetébl kitörölhetné a mi szavainkat.” Majd: „A regények újdonságot jelentettek a számára, nem vette észre a mese mögött az irodalmi fogásokat, a sok ismétlést, az elcsépelt fordulatokat… Fermina úgy érezte magát, mint azok a színházlátogatók, akik még sose láttak kulisszákat és minden gyanakvás nélkül csodálják a díszleteket.” Késbb: „Egy csöppet sem csodálkozott, hogy lemondott az alázat és az áhítat keresésérl: inkább természetesnek találta, hiszen túléljük érzéseinket, mint ahogy túléljük az évszakokat.” Van valami közös Larbaud-nál és Mauriacnál, s ez, úgy hiszem, az, hogy mindketten alaposan ismerték a keresztény hitirodalmat, a szentek életét, imáikat és írásaikat, mik számunkra fennmaradtak. Az alázat nyelvén beszélnek, avval a különbséggel, hogy Mauriacnál ez – kivált késbbi írásaiban – igen gyakran gépiessé válik. Mauriac regényeit hajdan nagyon szerettem, csodál173

tam világos, tiszta képeit, s azt a készséget, ahogyan a lényeget megmarkolja. Legjobb írásaiban, ugyanúgy, mint az életben látjuk, az egyén szerencsétlensége körülhatárolt, saját magára és legszkebb környezetére korlátozódik, miközben az évszakok nem fukarkodnak a gazdagságukkal, s a többi ember tovább éli megszokott életét, vagyis az élet megy tovább.

Krúdyról Súlyos szív- és idegbeteg volt. Arcképét nézve megdöbbenek: egy megszállott, aki féken tartja, féken tudja tartani magát, olyannyira, hogy eszeveszett társas életet él és közben mérhetetlen sokat alkot. Mikor volt erre ideje, hogyan volt erre ideje, hiszen kocsmáról kocsmára járt. Micsoda indulatokat hordozott magában, másrészt milyen türelmes alázattal és szorgalommal írja a mveit.   a magyar elbeszél irodalom legnagyobb rejtélye és egyben  az, aki egyedüli világméret prózaírónk. Voltaképpen szinte állandóan „leleplez”, még Petfit sem kímélve, de ezt olyan finomsággal, kellemmel teszi, hogy keser szájízünk nem marad. Ennek az az oka, hogy mint minden nagy író, szereti az alakjait. Átfogó ereje óriási. Szendrey Júliáról és Petfi Zoltánról szóló írásai nemcsak csodálatos alkotások, hanem egyben figyelmeztetésül szolgálnak: a nagy mvészek a környezetükbe kerül embereket kilódítják eredeti pályájukról és örökségük is vészterhes. Vörösmartyról két-három oldalt ír oly módon, hogy legnagyobbrészt „bájosan elcsacsog’’ – mint ahogy 99 éves édesanyám mondja –, de aztán pár sorban abban a félelmetes komorságban villantja fel t, amilyen ez a nagy költ élete utolsó éveiben volt. Kemény Zsigmondról szólva ellágyul, mintha valamilyen távoli rokonságot érezne vele. A hírhedt Gasparone alakja nemcsak minket, t magát is szórakoztatja, ugyanakkor szánja is, mint az egész rült világot. Vágya az ártatlanság, de ártatlan embereket nem tud ábrázolni. A kék szalag hsének leányalakja valószíntlen. Koráról, írásmódja segítségével, mely fedrétegül szolgál, gyilkos szinte174

séggel ír; a katonák a harctéren szenvednek és meghalnak, mialatt Pest mulat. Saját magát is „kiadja”. Az Aranykéz-utcai szép napokban Bimm úrfi, ez a nagyon is alvilági fiatalember  maga. S bár az írók, ha magukról írnak, jobbára dadognak vagy mellébeszélnek – talán Hemingwayt kivéve –, Krúdy határozott könyörtelenséggel, persze a szépírás minden eszközének segítségbe vételével, vall fiatalkori züllöttségérl. Pest-Budai séták cím könyvét olvasva, újra megállapítottam, hogy Krúdy kisebb írásai jobbak a regényeinél: ezek alapján a legnagyobbak között van a helye. Amit Krúdynál legjobban csodálok, az a nyelvezete, fegyelmezettsége, biztonsága, s nem utolsósorban megdöbbenten pontos ítélképessége, amivel a különböz nemzedékeket, korokat (Írói arcképek) bemutatja, éspedig oly hitelesen, hogy pillanatnyi kétségünk sincsen afell: valóban ilyenek voltak. Alig vehet észre ugyan, de valójában minden írásában állást foglal, csakhogy ezt végtelenül finoman teszi, szinte mellékesen, ami természetesen nem igaz. A XX. századi életformát és légkört megvetendnek tartja és vallja. A  bomlás kétségtelenül akkor, vagy valamivel elbb kezddik. De mit szólna korunk viszonyaihoz, a hatványozott ziláltságra, mely mindannyiunkat jellemez. Gordonka cím írásában többek között ez áll: „De jó lett volna akkoriban Pesten járni, amikor valódi krinolinban repült a dáma, a szerelmesek nyugodtan bíztak az idben s évekig epedtek az els csókért: senki nem sietett, csak a lóvasút, a tavaszi séta nagy élmény volt, és esténként mindenkinek volt ideje a hold állását megfigyelni.” Ez Krúdy ábrándja a XX. századdal szemben: egy korábbi, viszonylagos „aranykorról” álmodozik. Édesanyám, aki a faggyúgyertya korában született, nagyon szereti Krúdyt, valószínleg azért, mert gyermekkorára és ifjúságára emlékezteti. Voltaképpen egy Krúdy-m alakja lehetne. Matuzsálemi kort elérve beszámol arról, ha egy madár az ablakpárkányra száll, mindennap aggódva kérdezi meg, hogy jó volt-e a napom, s nemrégiben elmondta nekem, hogy ha nem tud elaludni, régi, gyerekkori altatódalokat dúdol magában. 175

De vajon az az „aranykor”, amit Krúdy visszakívánt, valóban aranykor volt-e? Semmiképpen sem. Anyai nagyanyám, akinek emlékiratairól Berde Mária a Kemény Zsigmond Társaság 1928as évkönyvében Erdélyi Vormärz címmel tanulmányt írt, 45 éves korára elözvegyült és viszonylag elszegényedett: nem tarthatott szolgasereget, még komornája sem volt. De a haját nem tudta és nem is akarta saját maga fésülni. Ezt két lányára hagyta. Z., az elszegényedett nemes úr ivócimborájával társulva feltörte Turn-Taxis hercegné sírboltját s a halottat ékszereitl megszabadították. Egy parasztasszony, ahogyan anyám meséli, arra az idre, amikor a munkáját a szántóföldeken végezte, gyermekét térdig a földbe ásta, hogy ne alkalmatlankodjon neki. A gyermek persze meghalt. Az emberek, ha hosszabb útra mentek kocsival, karabélyt és kardot vittek magukkal, a gyalogos meg fütyköst. Kár is tovább sorolni. Az emberiség mind többet akar, mindinkább jobb életet, ugyanakkor mind jobban elvadul. Pszichopata világban élünk.

Édesanyám Kilencvenkilenc éves. Gerince elferdült, mivel egyszer a kályhából kicsapó láng a ruhájába kapott és alaposan megégett. Akkor sokáig kellett feküdnie, feküdni pedig csak egyik oldalán tudott, mert a másik csupa seb volt. Így lett, szegény, görbe. De a lelke és a szíve egyenes és tiszta maradt. Érdekldése most is hihetetlen sok irányú, pedig két éve már nem tud olvasni. Utoljára Hérodotoszt forgatta. Nagyon sokat voltunk együtt, legtöbbnyire beszélgetés nélkül, mint azok a nagyon ritka emberek, akik olyan meghittségben élnek, hogy a beszéd már szinte szükségtelen a számukra. Együtt vannak egy kertben, egy szobában, mindegyik végzi külön-külön a munkáját és el is merül abban, mégis egyek, egymásért élnek. Így vagyunk mi is. Természetesen mindkettnk nehéz és szomorú élete is hozzájárult és járul ahhoz, hogy keveset beszéltünk, illetve beszélünk egymással. A ders pillanatok 176

vagy órák, hiszen ilyenek mindenki életében vannak, sokszor a mi „lakatra zárt” szájunkat is megnyitották. Egyszer megkérdeztem tle: „Mama, ha egy rablógyilkos jönne be a szobába, ahol maga egyedül van és az asztalon egy revolver heverne, lelné-e a gonosztevt?” – „Nem, fiam” – válaszolta. – „De akkor az megölné magát” – folytattam a tréfálkozást. „Elfutnék, fiam” – volt a válasz. „De maga már nem tud futni – mondtam. – Értse meg, hogy csak úgy menekülhetne meg, ha használná a fegyvert.” – „Én, fiam, ezt nem tudnám megtenni” – zárta le a beszélgetést. Pacifista? Nem! Krisztusi hitben él: ez az ereje és másokkal szemben ez a gyengesége. Szolgál és kiszolgáltatja magát. Tr, mert hisz Istenben. Gyakran idézi Arany Jánost: Mert szegénynek drága kincs a hit, trni és remélni megtanít… Az  életénél szebbrl nem tudok, és odaadóbbat nem ismerek. Mindenrl, ami anyagi, lemond, és idnként korholja magát. „Mihaszna, hitvány vénasszony vagyok” – mondja panaszkodva; mert ez – bár nem igaz, hiszen nekem  fz ma is – valami hamis elképzelés folytán, valóban fáj neki. Mosna és vasalna is rám, és orvoshoz menne, ha erre szükségem van. Valaha kastélyban lakott, ma egy heverje van, megszokott széke, néhány ruhadarabja és a vágya, hogy segítsen, minél többet dolgozzon, és az ábrándja, hogy minden újabb napom szebb és jobb legyen. Mondtam már többször neki, hogy ez lehetetlen, ez abszurd valami: ezt megérti, és mégsem tud beletördni.  az örök anya, aki a lehetetlent is lehetnek tartja. Az író kegyetlen, és a fiú, én, az anyám gyermeke elrelátó:  nagyon öreg, én viszont több súlyos betegséggel birkózom, ezért egyszer megkérdeztem tle, mit csinálna, ha meghalnék: „Behunynám a szememet és én is meghalnék.” Milyen megdöbbenten egyszer és szelíd vallomás. Semmi sincs ebben az öngyilkosok zavart és dúlt szilajságából. Ez a mondat azt jelenti, hogy az életének nélkülem nem lenne értelme, és a szegény, fáradt, igen 177

öreg szervezet, amit mindennap munkába fog, feladná a hiábavaló harcot a további életért. Ugyanakkor megvan a maga nagyon határozott, bels élete, amin senki és semmi sem tud változtatni. Ehhez képest az acél semmi. A járása már ingatag, de láthatatlan sziklákat cipel. A szeretete pedig dísztelen. Nemrégiben külföldön jártam, de ott rosszul éreztem magamat, ezért hamarabb érkeztem haza, anélkül hogy értesítettem volna. Mikor a szobába léptem és meglátott, felállt, egy szót sem szólt, de kilencvenkilenc éves karjai acélkapocsként szorítottak magához. Egyszer arról beszéltünk, hogy milyen fékevesztettek az emberek manapság, milyen tébolyodott a világ. És azt mondtam: azért, mert az emberek nem egyszerek.  azt mondta: nem tiszta szívek. És neki volt és van igaza.  az én szeretett és életet adó édesanyám. Egyetlen és pótolhatatlan. (1969)

JE GY ZE T E K

ÁPRILIS: Április kirándulás címmel: Élet, 1934. ápr. 15. 236. – Újraközlése: Vigilia, 2000. szept. 696–697. – Április címmel: Pesti Napló, 1934. máj. 27. 38; Új Magyar Líra (Fiatal költk antológiája), szerk. Kárpáti Aurél, A Vajda János Társaság Kiadása, 1934, 63–64. Toldalaginak – saját bevallása szerint – ez a verse jelent meg elször nyomtatásban, szinte egyszerre az Élet és a Pesti Napló hasábjain (vö. Rónay László, Az ezüstkor nemzedéke, Bp., Akadémiai, 1967, 42.). A költ visszaemlékezése és a szövegváltozatok összehasonlítása alapján az Új Magyar Líra antológiában szerepl variáns késbbi változatnak tekinthet. Az Életben szerepl szöveg némileg eltér ettl. Például a 42–45. sora így hangzik: kházakból az emberek elvágynak és a rengeteg hs zöldjén ütnének tanyát, hol minden kedves s furcsa – tág – E helyett a Pesti Naplóban és az Új Magyar Líra antológiában, a 42. és a 43. sorokban a következ szerepel: Városból szende szeretk Jönnek szívni langy levegt – Eltér a két változat utolsó két sora is. Az Életben így hangzik a vers vége: vidám kedvével és e csend szívemben most is egyre cseng. Ehhez képest a másik variáns (Pesti Napló és Új Magyar Líra) utolsó sorai: 179

Vidám kedvével és e zöld, e napfény-tenger majd megölt! Érdemes megjegyezni, hogy az utolsó sorok eltt álló két sor furcsa módon az Élet és a Pesti Napló változataiban szerepel egyformán: „Városból jöttünk most mi is, / városból szálltunk április”, míg az általam közölt szövegben: „Városból szálltunk most mi is, / városból jöttünk április”. A jelen kötetben közölt szöveg helyesírását a másik két szöveg segítségével néhány ponton javítottam: 3. sor: oliva-zöld helyett olíva-zöld (a Pesti Napló változata alapján) 45. sor: vídám helyett vidám (a Pesti Napló változata alapján) A variánsok között egyéb apróbb, fként helyesírási különbségek szintén elfordulnak. MÁJUS: Élet, 1934. máj. 20. 339. – A vers 15. sorában található lehúnyja szó helyesírását javítottam, a 27. sorban eredetileg található gyüjtenek szót gyjtenek-re cseréltem. A 25. és a 27. sorban is elforduló cseresnye szót a mai helyesírásnak megfelelen közlöm. A 43. sorban vessz került a békét és a könnyet szók közé. EGY FIATAL FEST KÉPE ALÁ: Akt (Egy fiatal fest képe alá) címmel: Pesti Napló, 1934. máj. 27. 38. – Egy fiatal fest képe alá címmel, a kötetünkben közölt változat: Új Magyar Líra (Fiatal költk antológiája), szerk. Kárpáti Aurél, A Vajda János Társaság Kiadása, 1934, 65–66. A 2. versszak 4. sorában található csipejét szót csípejét-re javítottam. A 3. versszak 3. sorában található egy szókapcsolat – virágszirom foglalatba fogva –, mely a Pesti Naplóban megjelent változatban kötjellel szerepel: virágszirom-foglalatba fogva. Mivel a kötjeles változat más jelentéssel bír, ezért az itt közölt szöveg a Pesti Naplóban található írásmódot követi. A  Pesti Naplóban megjelent változat egyéb eltérései: a 4. versszak 1. sorában a döbbent szó helyett a hökkent szerepel; az 180

5. versszak 1. sorában a Pesti Naplóban a csendül szó helyett a zendül szerepel; a 7. versszak 1. sorában a Pesti Naplóban az indult szó helyett a lendül szerepel. A 6. versszak 3. sora jelentsebben eltér a Pesti Naplóban: és fürtének fonatja lángfolyó; a 8. versszak els két sora szintén nagyobb mértékben különbözik: és duzzadón levelet szökkent / és hosszú gallyakat. Rendhagyó ez a vers, hiszen Barokk címmel – jelentsen átdolgozva – megjelent a Valamilyen éden felé (1968, 101–102.), az Igézet és valóság (1971, 137–138.) és az Ámulattól a döbbenetig (1976, 129–130.) cím Toldalagi-kötetekben. Az 1934es változat a variánsok közti nagy eltérés okán szerepelhet e könyv lapjain. A költemény késbbi, a Valamilyen éden felé kötetben 1934-es datálással megjelent változata így szól: Barokk Testét, mely friss és fiatal, merészen felfedi. Nem tervez, számít. Mit akar? Éppen csak tetszeni szeretne és mutatja a szép ív lábfejét s azt, hogy kerekded a hasa s hajlékony a derék. Két keze mellbimbóinak piros hegyén pihen. Ölelésemre vár a nyak, – és máris azt hiszem, hogy zendül szája és szeme, két tégely illata, két tégely illatos, dús hangjegye, láthatatlan dala. 181

Majd mint a nyár, ha bontja lángoló szépség nagy haját, valamiféle lángfolyóképpen hálózva át a levegt, úgy indul titkosan egy-egy pihéje szét, s a férfi szív melegén megfogan, megszívja gyökerét: így lesz még sokkal fürtösebb, már medúzaszer. Kígyókat nevel? Ez lehet. De mégis nagyszer! Hogy villog ez a fiatal és üde ni test! Csupa napfényes diadal. Én ezt kívánom, ezt! MA NÉKEM MINDEN ÚJ: Pesti Napló, 1934. máj. 27. 38. – Új Magyar Líra (Fiatal költk antológiája), szerk. Kárpáti Aurél, A Vajda János Társaság Kiadása, 1934, 64–65. A Pesti Naplóban és az Új Magyar Líra antológiában megjelent változatok egyetlen apró szövegkülönbséget mutatnak: a 6. és a 17. sor elején álló Most, illetve Ma határozószó felcseréldik. E kötetben a késbbi, Új Magyar Líra szövegét követjük. Egyéb különbség csupán egyetlen, helyesírási van: a 20. sor elején álló kifejezés a Pesti Naplóban virág-menyegzs írásmódban szerepel, az Új Magyar Líra antológiában virág mennyegzs. Mivel az utóbbi sajtóhibának tekinthet, ezért ezt a Pesti Napló változatára cseréltem. Bizonyos szöveghelyeken a gondolatjel mondatzáró írásjelként került használatba, vagyis hiányzott elle a pont, de a következ, mondatkezd szó nagybetvel kezddött. Ez a vers 182

mindkét változatában így kezddik. Az els sor pont nélkül áll, majd gondolatjel után a következ sor nagybets: Hiába nézek most szerteszét – Piros, piros, piros a rét, Az Új Magyar Líra változatában a 31. sorban hasonló helyzetben ellenkez megoldás is találunk, vagyis ott található pont a gondolatjel eltt: a vágy kerül ki gyztesen. – És más így nem marad nekem, Mivel az e versben található, egymásnak ellentmondó írásmódok közül választani kellett, a mai helyesíráshoz jobban illeszked, „pontos” változat mellett döntöttem. (A továbbiakban is ezt az eljárást követem, és a jegyzetek közt szólok róla, hol kellett pontot tenni a gondolatjel elé.) HATTYÚK: Erdélyi Helikon, 1934. júl. 502. A HAJNAL ELÖNTI A HÁZAT: Pesti Napló, 1934. szept. 23. 37. – Korunk (Tizenkét fiatal költ), szerk. Dénes Béla és Radnóti Miklós, Bp., Független Szemle, 1935, 100. A 3. versszak 4. sorában az els változatban ruhádat, míg az 1935-ös változatban ruhákat szerepel. A 4. versszak 5. sorában az els publikációkor csöppnyi halak, a másodikban tarka halak olvasható. Javítás a 2. versszakban: kigyó > kígyó. ESZ-MOLL ETD: Tükör, 1934. szept. 32. – A cím eredeti írásmódja: Es-moll etude. EZ MÁR A NYÁRI ÉJ: Vasárnapi Újság (a Budapesti Hírlap melléklete), 1934. nov. 11. 3. CSACSKA KÉP TZPIROS SELYMEN: Vasárnapi Újság (a Budapesti Hírlap melléklete), 1934. nov. 11. 3. – A 7. versszak 2. sorában, illetve az utolsó versszak 1. sorában található gallyak szó az 1934-es kiadásban galyak. Mindkét helyen a mai helyesírásnak megfelelen javítottam, mivel ritmikai jelentségük nincs. 183

A 7. versszakban található mondatzáró gondolatjel elé pontot tettem. VENDÉGLÁTÁS: Pásztortz, 1934. nov. 15. 425. – A 20. és a 27. sorban található szivek és sziven szavak helyesírását a mai, hosszú magánhangzós változatra javítottam, a vers ritmusa ugyanis kötetlen, nem okoz ritmikai zavart a változtatás. Nem kellett viszont javítani a 25. és a 26. sorban található szívbeli szavak magánhangzóját. Helyesírási okokból javítottam szintén a Vasorru kifejezés utolsó magánhangzóját. SZESZÉLYES, SZI ZSOLOZSMA: Tükör, 1934. nov. 14. – Az utolsó eltti sorban található elnyujtott igenév második magánhangzója ritmikai változás nélkül ú-ra javítható. ANDANTE: Vasárnapi Újság (a Budapesti Hírlap melléklete), 1934. dec. 16. 8. – A verskezd szókapcsolat, verfény vágyak, kötjel nélkül áll az újságban, azonban ez az írásmód értelmileg zavaró. Mivel valószínleg egy minségjelzs szókapcsolat sajátos, költi átalakításáról van szó – ti. verfényes vágyak helyett verfény-vágyak –, kötjellel összekapcsoltam a szókapcsolat két tagját. A 3. sor els szavai elmosódottak a magazinban, csak betk töredékei láthatók az els három szó esetében. Az utolsó két szó viszont ép: holdunk felj. Az els négy sor 11-es szótagszámú jambikus sor. Ennek és a bettöredékek figyelembevételének alapján úgy gondolom, hogy a csillag-csillámban méla holdunk felj, ersen spondaizált sor a leginkább lehetséges. Hasonló, bár kisebb mérték probléma jelentkezik a 11. sorban is: itt a negyedik szó mosódott el. Viszont megmaradt töredékei és a versritmus alapján nagy valószínséggel állítható helyre a nyugtatta szó e sorban. A  LEHELLET: Vasárnapi Újság (a Budapesti Hírlap melléklete), 1934. dec. 25. 20. – Korunk (Tizenkét fiatal költ), szerk. Dénes Béla és Radnóti Miklós, Bp., Független Szemle, 1935, 105–106. A  lehellet fnév írásmódját, mivel címszóként hangsúlyos helyzetben van, nem módosítottam. Ellenben a 19. sorban szerepl kiváncsian szót, illetve a 6. és az 58. sorban is szerepl 184

síma melléknevet javítottam a mai helyesírás szerint (kíváncsian, ill. sima), mivel a versritmus meglehetsen kötetlen. A 7. sorban a vers els változatában a lebben ige szerepel a száll fel helyett. A 31. sorban az 1934-es változat a száll, míg az 1935-ös a különleges szállal igét hozza. A  késbbi változatot tartottam meg, annál is inkább, mert a verssor ezzel válik tizenegy szótagossá, ami sokkal inkább jellemz a versre, mint a tíz szótagos sor. A 40. sorban az 1935-ös kiadás a hibás helyhein szót hozza. Ezt az 1934-es szöveg alapján kelyhein-re javítottam. Szintén ez alapján pontot tettem a gondolatjelek elé. ADAGIO: Pásztortz, 1935. jan. 15. 19. SZONETT H-MOLLBAN: Tükör, 1935. jan. 9. TÁJKÉP JAPÁNI MODORBAN: Hitel (Kolozsvár), 1935. márc. 1. 2. – Új Magyar Költk II., szerk. Makkai László, Bp., 1937, 101–102. (A  tanítás problémái, 16.). – Mai magyar költk, szerk. Dr. Vajthó László, Bp., Dante Könyvkiadó, 1941, 177. – A 19. sorban található hül szót hl-re javítottam. CSAK NÉZLEK HOSSZAN!: Vasárnapi Újság (a Budapesti Hírlap melléklete), 1935. márc. 3. 7. – Az 1. versszak 2. sorában szerepel a gyuló igenév, melynek átírása mai, hosszú magánhangzós helyesírásra egyenesen kívánatos, hiszen ez javítja a vers egyébként is nagyon szabályos jambikus ritmikáját (11 és 10 szótagos, jambikus sorok váltakoznak a szövegben). Ugyancsak nem lenne ritmikai probléma, ha a 3. versszak 4. sorának végén szerepl szelid szót mai írásmódra javítanánk. Utóbbit azonban mégsem tettem meg, mivel az rímpozícióban van: a 2. sor leszid szavára rímel. Az utolsó sor birnunk igéjét viszont bírnunkra javítottam, mivel ez szintén nem okoz ritmikai problémát. A 4. versszakban pont került a gondolatjel elé. IFJÚ NAPOK KÖZELEDNEK: Vasárnapi Újság (a Budapesti Hírlap melléklete), 1935. márc. 24. 10. – A 3. versszak 4. sorában szerepl kis lány szókapcsolat ezúttal egybeírva szerepel. VÁLTOZATOK AZ ÚJ TAVASZRA: Vasárnapi Újság (a Budapesti Hírlap melléklete), 1935. ápr. 14. 3. – A korabeli kifejezés megrzése érdekében, valamint ritmikai okokból nem javítottam az els 185

szakasz 16. sorában szerepl egen szó rövid magánhangzóját égen-re. Ritmikai okokból szintén nem javítottam a második szakasz 12. sorában szerepl szivem szó helyesírását sem. A második szakasz 15. sorában hibásan szerepl gyüjti szót viszont a mai helyesírás szerinti változatra cseréltem. Az Isten felé… szakasz 3. sorában pont került a gondolatjel elé. A harmadik szakasz 3. sora egészében problémás: karvalyszen kakuk-hada szerepel az 1935-ös magazinban. A  kakuk szót minden kétség nélkül ki lehet javítani kakukk-ra. Ugyanakkor a sor els jelzje, a karvalyszen furcsa. Egyrészt a magyar nyelvben nincs ilyen szó, másrészt véleményem szerint neologizmus sem lehet, ugyanis nehéz lenne kibogozni a jelentését. Sajtóhibáról lehet szó, és itt a karvalyszem (esetleg a karvalyszer) a helyes változat. A CSALOGÁNY: Tükör, 1935. ápr. 35. – Az ötödik sort záró gondolatjel elé pontot tettem. Problémás a versben a 2. és a 3. sorban szerepl gallyak izén kifejezés. Nyilván a gallyak ízérl van szó, úgy mint kisebb részükrl, porcikájukról. Zavaró nagyon a rövid magánhangzós változat, mivel hasonlít az izé szóra. Javítását nehezíti, hogy a 2. sorban rímpozícióban van a reggeli fény és a gallyak izén. Mivel azonban ritmikailag eklektikus, laza képet mutat a vers (a jambikus sorok mellett trochaikus, illetve spondeusra, pirrichiusra végzd sorokat is találni benne), és a rím második része a hosszú í ellenére is megmarad, az izén-t ízén-re módosítottam. SOHA ILYEN TAVASZT: Vasárnap (Arad), 1935. máj. 5. 165. – Az 1. versszak 1. sorában található szétnyilt szó szétnyílt-ra, a 6. sort kezd vig szó víg-re, a 2. versszak 7. sorában található mult szó múlt-ra javítottam. FELÉD HAJLÍTOM: Vasárnapi Újság (a Budapesti Hírlap melléklete), 1935. jún. 16. 4. SZERETK VERSE: Erdélyi Helikon, 1935. jún. 454. – Fiatal Magyar Líra, szerk. Féja Géza, Tornalja, Kazinczy Könyv- és Lapkiadó Szövetkezet, 1936, 503–504. 186

A 2. versszak utolsó sorában található vizi-gólya kifejezés, illetve a 4. versszak 5. sorának végén található uton kifejezés helyesírási hibáját az 1935-ös változat alapján javítottam. A gondolatjel elé pontot tettem. A SZARVAS: Vasárnap (Arad), 1935. júl. 7. 247. – A 2. sorban szerepl faodukban szót javítottam a mai helyesírás szerint. Az 1. sorban található kisértetes szó azonban ritmikai okokból nem javítható és ugyanígy megváltoztatná a verset a 14. sorban található aggancs szó javítása. (Az aggancs javítása ellen szól, hogy a Már nincs neved cím versben szintén gg-s változatban szerepel, és a ritmus miatt ott sem ildomos kijavítani. Korrigálása mellett szólna viszont, hogy A  vágyakozás verse cím költeményben egy g-vel szerepel. Ebben az esetben mégis kénytelen vagyok az apróbb következetlenség, vagyis az agancs és az aggancs írásalakok együttes megrzését vállalni a kötetben.) NEM LEHET MÁS EZ A NAP: Pásztortz, 1935. júl. 15. 285. – A  3. versszakban a jószagu-ból jószagú, a halkszavu-ból halkszavú lett, a 6. versszakban a kékszínü-bl kékszín, a 7. versszakban a zugnak-ból zúgnak. A 4. versszak gondolatjele elé pontot tettem. Ugyanakkor a szerz sajátos egybeírási-különírási gyakorlatát érintetlenül hagytam. ANNA, MIÉNK EZ A NYÁR: Pásztortz, 1935. júl. 31. 311. – A  vers rövid sorai a spondeus–pirrichius–spondeus ritmust ismétlik. Ezért nem lehetett javítani a 2. sorban elforduló könnyü és a 26. sorban található ifju szavakat. A 6. sor asszonyu és 34. sor: iszonyu szava valószínleg elírás. A 6. sornak úgy nincs értelme, ahogy a Pásztortzben szerepel: mind asszonyu mének. Valószínleg az isszonyu szó lehetett az „eredeti”, ugyanis ezzel az értelemmel és írásmóddal áll helyre a rövid sor értelme és ritmusa. A  34. sorban ennek analógiájára alkalmazom az isszonyu írásmódot. Amiket egyértelmen javítani lehet: 3. sor: nyujtozó > nyújtózó, 9. sor: lázzadó > lázadó, 15. sor: vigan > vígan, 23. sor: szivja > szívja, 24. sor: vig > víg, 28. sor: vig > víg, 31. sor: 187

sulyos > súlyos, 37. sor: mosolyu > mosolyú, 41. sor: kosza > kósza, 46. sor: kifujta > kifújta, 47. sor: szivünk > szívünk, 47. sor: verkli-remekmü > verkli-remekm, 49. sor: vig > víg, 51. sor: dus > dús, 53. sor: vigan > vígan, 55. sor: szeliden > szelíden. ANNA A KERTBE NÉZ: Vasárnapi Újság (a Budapesti Hírlap melléklete), 1935. szept. 8. 2. – A versben a következ helyesírási változtatásokra volt szükség és lehetség: 1. versszak, 11. sor: nyirvarázs helyett nyírvarázs; 3. versszak, 6. sor: szertehúll helyett szertehull; 3. versszak, 8. sor: únt helyett unt. A 2. versszak 3. sorának elején elmosódott egy bet a Vasárnapi Újságban. Valószínleg nagy Í-rl van szó az Így szó elején. A SZAVAK ISTENE: Vasárnapi Újság (a Budapesti Hírlap melléklete), 1935. szeptember 29. 2. Az 1. versszak 4. sorában található a galyak íze kifejezés, mely már A  csalogány cím versben is elforult, gallyak ize formában. Egyik írásalak sem felel meg a mai helyesírásnak. A  gally szó jelen versben szerepl írásmódja valószínleg nem a szerz, hanem a Vasárnapi Újság helyesírási gyakorlatát tükrözi, hiszen ugyanígy megtalálható a Csacska kép tzpiros selymen cím, szintén ebben a folyóiratban publikált Toldalagi-versben is. A  csalogány cím versben viszont más folyóirat – a Tükör – más írásmódot használt. Ezért feltételezhetjük, hogy itt nem a szerz sajátos kívánalmáról van szó. Ezért a galy írásmódot gally-ra javítottam a 4. sorban, és ezzel a versritmusnak sem ártottam. Az 1. versszak 3. sorában található bérejtem-mel viszont más a helyzet. Ezt nem javítottam, mivel ez nem helyesírási hiba, hanem inkább nyelvjárási vagy régies ejtési módot tükröz. A  VÁGYAKOZÁS VERSE: Tükör, 1935. szept. 36. – A  költemény 1. versszakának 4. sorában található kúsza szót nem javítottam a mai helyesírás szerint, mivel a sor daktilusa – és ezért a vers ritmusa – kárt szenvedne egy ilyen változtatástól. CAMEA: Tükör, 1935. okt. 51. – Két magánhangzót javítottam a versben: az 1. sor végén található búsit igében, illetve a 6. sor elején található únva igenévben. 188

FEHÉR GYERTYÁK KÖZÖTT: Keresztmetszet, 1935. márc. 12. – Az els versszak negyedik sorában található szivemben szót szívemben-re javítottam. SZLHEGYEN: Korasszel a szlhegyen címmel: Korunk. Tizenkét fiatal költ, szerk. Dénes Béla és Radnóti Miklós, Bp., Független Szemle, 1935, 101. – Szlhegyen címmel: Keresztmetszet, 1936. febr. 16. A két, fentebb említett változat között a címbeli eltérésen túl mindössze négyhangnyi különbség van. Az 1. sor végén található szó az 1935-ös változatban magában, az 1936-os változatban magába. A 3. versszak 3. sorában pezsgs, ill. pezsg szerepel. A 4. versszak második szava pedig 1935-ben csendességek, 1936-ban csöndességek. Végül az 5. versszakban a föl, illetve fel igekötalak változik. Érdekes, hogy az 1935-ös változat sokkal inkább megfelel a mai helyesírásnak, mint az 1936-os. Ezért, ha az 1936-os szöveget veszem is alapul, az 1935-ös variáns alapján igazítom a mai helyesíráshoz. Füst Milán 1939-ben a következt írta Komlós Aladárnak: „Az igazi tehetségekért tenni is kell valamit, nem rábízni ket a sorsukra. – Ki ír például egy szót Toldalaghiról, akinek »Szlhegyen« cím verse többet ér, mint az egész Trakl. Mert neki van, ami Traklnak nincs, dinamikája.” (Füst Milán Komlós Aladárnak írt levelébl, Budapest, 1939. okt. 11. = Füst Milán Összegyjtött levelei, Bp., 2002, Fekete Sas Kiadó, 356.) Szlhegyen címmel sokkal késbb, az Ámulattól a döbbenetig (1976) cím kötetben, a 19–20. oldalon szerepelt egy vers. Ez 1939 eltt kétszer is megjelent, de egyszer sem Szlhegyen címmel: A gyümölcsszed fiú (Vasárnapi Újság, 1936. ápr. 12.) és kötetben, Gyümölcsszed fiú címmel (Hajnali versenyfutás, 26–27). Szóba kerülhet egy másik vers is, melyet a Nyugat is közölt (1936. júl. 31.), szerepelt a Hajnali versenyfutás kötetben: 37–38. oldal, és késbb még négy másik Toldalagi-verseskötetben is (Szitáló évek, 22–23; Igézet és valóság, 17–18; Ámulattól a döbbenetig, 23–24; Oldott magány, 22–23.). E vers címe: Ka189

land a szlhegyen. Utóbbi verset Füst Milán kétszer is a kedvencei közé sorolta: egyszer Gara Lászlónak írt levelében, másodszor Menzer Dezsnek írott levelében (mindkett 1958-ra datált levél, Füst Milán Összegyjtött levelei, Bp., 2002, Fekete Sas Kiadó, 748. és 778.). Késbb ezt vette be Gara László az Anthologie de la Poésie Hongroise du XIIe siècle à nos jours (Paris, Seuil, 1962) cím kötetébe, Aventure dans les vignes címmel, Micel Manoll fordításában. Errl egyébként Toldalagi így nyilatkozott: „Komolyan kétségbe vagyok esve. Egy ilyen fordítás disznóság.” (Toldalagi Pál Czjzek Évának írt levele, Budapest, 1962. nov. 26. = Az az egy dal. Toldalagi Pál emléke, vál., szerk., jegyz., utószó Hafner Zoltán, Bp., Osiris, 2000, 83.). Mivel a harmincas években csak a kötetünkben szerepl versnek volt Szlhegyen a címe, így az sem kizárható, hogy Füst Milán erre hivatkozott fentebb idézett levelében. FÜVEK: Korunk. Tizenkét fiatal költ, szerk. Dénes Béla és Radnóti Miklós, Bp., Független Szemle, 1935, 102. – Fiatal Magyar Líra, szerk. Féja Géza, Tornalja, Kazinczy Könyv- és Lapkiadó Szövetkezet, 1936, 505. Az elz vershez hasonlóan az 1935-ös változat sokkal inkább megfelel a mai helyesírásnak, mint az 1936-os. Ezért, ha az 1936-os szöveget veszem is alapul, az 1935-ös variáns alapján igazítom a mai helyesíráshoz. Ettl függetlenül kiigazításra szorult az 1. versszak 3. sorában található csipve szó. Továbbá az 1936-os változatból kimaradt – és ez valószínleg sajtóhiba – egy egész szó. A 2. versszak 1. sora 1935-ben: házad eltt s a kályha lanyha gzzel, míg 1936-ban: házad eltt s a kályha gzzel. Egészen bizonyos hogy az 1935-ös sor a helyes, mivel a versnek kötött a formája – petrarcai szonett, szabályos szótagszámmal: 11-10-10-11//11-10-10-11//11-10-11//11-1011. A szótagszám és a jambus csak a lanyha szó meglétével lesz szabályos a szóban forgó sorban. Tehát ezt a sort az 1935-ös változat alapján javítottam. EGY NAP A HEGYEKBEN: Korunk. Tizenkét fiatal költ, szerk. Dénes Béla és Radnóti Miklós, Bp., Független Szemle, 1935, 103–104. 190

– A 8. versszakban kétszer is megtalálható nyujtózott szót a mai helyesírás szerint javítottam, mivel ez nem változtatja meg az adott szótag hosszúságát. A 3. versszak 4. sorának kezdszavát – husába – viszont nem javítottam, mivel a ritmus ezzel sérülne. Egyébként a Korunk antológia helyesírásilag rendkívül korrekt, valószínleg nem véletlen ez az írásmód. A 2. versszak 1. sorában található lehelltek szót már csak azért sem javítottam, mert a kötetben egy helyütt – A lehellet cím versben – szintén megtartottam a két l-es írásmódot. MÁR NINCS NEVED: Korunk. Tizenkét fiatal költ, szerk. Dénes Béla és Radnóti Miklós, Bp., Független Szemle, 1935, 104. – A 2. versszakban található papir szót, az 5. versszakban található kinyujtja szót a mai helyesírás szerint javítottam, mivel ez nem változtatja meg az adott szótagok hosszúságát. A 2. és a 3. versszakban található aggancs szó írásmódja nem felel meg a mai helyesírásnak. Javítása ellen szól, hogy a 3. versszakban a versritmus romlana miatta (pirrichiusra változna a jambus); illetve hogy A szarvas cím versben szintén így szerepel, és ott sem ildomos kijavítani. A 3. versszak 3. és 4. sorának áthajlása így hangzik a Korunk antológiában: Vihar jön és nem hívja ki a dombot / biroka, az öreg kopaszt, – a biroka szó csakis sajtóhiba lehet, helyesen: birokra. AZ SZ A KERTBE LÉP: Vasárnapi Újság (a Budapesti Hírlap melléklete), 1936. jan. 19. 10. – Újraközlése: Vigilia, 2000. szept. 697–698. A LÁNY ÉS A MACSKA: Tükör, 1936. márc. 203. – A 3. versszakban található összetett szavakat – borzashajú és nagylábú –, mivel meglátásom szerint az írásmódnak ebben az esetben nincs különösebb stilisztikai jelentsége, a mai helyesírás szerint különválasztottam. Ugyanakkor megriztem a sajátos kötjeleket: nagy-csipogva, bodza-féle, kíváncsi-kék. MINT AKI ÚJRA LÁT…: Élet, 1936. máj. 3. 494. – Az 1. versszak 3. sorában található pázsít szót, a 3. versszak 4. sorában található éjtszaka, illetve az 5. sorában szerepl elmulhat és kinyil szavakat a ritmus megsértése nélkül javíthattam. A 2. versszak 7. 191

sorában található inyedet szó hosszú változatra javítása ritmikailag és helyesírásilag is indokolt. DÉLELTTI SZÉLCSÖND: Vasárnapi Újság (a Budapesti Hírlap melléklete), 1936. jún. 28. 8. – A vers 11. sorában található tüzell szót javítottam tüzel-re. A  költemény minden egyes sora nyolc szótagos, jambikus lejtés sor – kivéve az utolsót, mely a Vasárnapi Újságban kilenc szótagos, és három jambus után az utolsó szótagja trocheusra fordul: s akár a vén leány, oly szelíd! Nem valószín, hogy az addig biztos kez Toldalagi épp a vers csattanójában hagyta volna kibillenni a versritmust. Mivel más szövegváltozat nem áll rendelkezésünkre, saját véleményemre hagyatkozhatok, miszerint itt sajtóhibáról lehet szó. Az eredeti ritmust két módon lehet helyreállítani: s akár a vén lány, oly szelíd vagy s akár a vén leány, szelíd. Életszerbb az els változat, hiszen nehezebb egy egész kötszót betoldani, mint egy e bett kihagyni. Viszont a második változatra is van érv: a versben ezeltt kétszer is a leány változat fordul el. A kérdés nyitott, én a kisebb hibát tartalmazó els lehetséget választottam. TÉLESTI ELÉGIA: Tükör, 1936. jún. 419. – A 2. versszakban szerepl gyermeklelkü szó helyesírását a jambus miatt nem lehet javítani. SZÁMADÁS AZ SZ ELTT: Erdélyi Helikon, 1936. szept. 709–710. – A 3. versszakban pontot tettem a gondolatjel elé. VÁROSI REGGEL: Élet, 1936. okt. 18. 1153. – Az 1. versszak 5. sorában található nyilalt szót nyilallt-ra javítottam. A 2. versszak 2. sora a popma szót tartalmazza, ami helyesen nyilvánvalóan pompa. A 4. versszak 1. sorának elején szerepl igy szót így-re cseréltem. VILLA D’ILDIKÓ: Pásztortz, 1937. jan. 31. 41. – A  7 szakaszból álló vers 6., A kertész cím része: Élet, 1936. márc. 8. 270., illetve Kertész címen Toldalagi A végítélet ablaka, 42., Valamilyen éden felé, 104. és Oldott magány, 51. cím köteteiben. Az Életben publikált versrészlet-változat 2. versszakának 1. sorában várna helyett várva szerepel, aztán a 2. sor elején egy s kötszócska. A Valamilyen éden felé kötetben 1935-ös datálással 192

a Kertész új variánsa jelent meg. Ezt vette át utóbb az Oldott magány cím válogatás is: Kertész Kerek kalapban és keményen sétál az ápolt fák alatt. Szemével zord vigyázzba rántja az elhajolt fszálakat. Az égtl este est várna, hajnalban tartós harmatot. Övé a kert: ez a kis ország tri némán a zsarnokot. Jelen kötetben az 1937-es hosszúvers részeként megjelent változatot közlöm. A  költemény másik hat szakasza máshol nem jelent meg, csak a Pásztortzben. A Hajnal a kertben cím rész 1. versszakában található élü, illetve 2. versszakában található karcsu szót; A rigók cím szakasz 1. sorában szerepl rozsdaszínü szót, a 12. sorában szerepl gyrüért szót; az Ildikó anyja cím rész 5. sorában található beszédü szót, illetve 16. sorában található hüvös szót nem javítottam, hiszen rövid hangzóik fontos ritmikai helyzetben vannak (a jambusok rövid szótagjai). A ház cím szakasz 2. versszakának 1. sorában szerepl ujulón szó; A kút cím rész 5. sorában található vigyázban szó; A rigók cím szakasz 15. sorában található lefujt szó; az Ildikó anyja cím szakasz 7. sorában található fenyfagaly, ill. a 9. sorában található kinyujtva szó, a 20. sorában található nyujtózik szó is javítható a mai helyesírás szerint, a ritmika nem befolyásolja. A rigók cím rész 4. sorában található gondolatjel elé pontot tettem. BALATONI KIRÁNDULÁS: Élet, 1937. jan. 31. 121. FÜZÉRTELEN: Napkelet, 1937. jan. 20. 193

ELTN IFJÚSÁG: Pásztortz, 1937. jún. 15–30. 245. – A 2. versszak 1. sorában található mult szót múlt-ra javítottam. Az 1. versszak 4. sorában található síma szó helyesírását nem javítottam, mert ebben a formájában a 2. szakasz harmadik sorában lév hívna rímpárja. SZÁMADÁS: Pásztortz, 1937. jún. 15–30. 245. – A  4. versszak 3. sorának végén a mitse szégyel írásmódot mit se szégyell-re javítottam. A 3. versszak 3. sorában a gondolatjel elé pontot tettem. SZÁRNYAK NÉLKÜL: Pásztortz, 1937. június 15–30. 245. – Két helyesírási hibát javítottam: a 3. versszak 3. sorát kezd Igy-bl Így lett, a 4. versszak 1. sorában található probálja helyébe próbálja került. Kicsit rendhagyó módon javítottam ezt a két hibát, ugyanis mindkét helyen spondeus lett a jambusból. A javításra viszont szükség volt, mert ez a két hiba – fként az utóbbi – nagyon zavaró volt. HOVA LEGYEK?: A  másik parton címmel: Vasárnap (Arad), 1937. okt. 31. 388. – Hova legyek? címmel: Nyugat, 1937. dec. 415. A  7. sorban található ifjuság szót, a 12. és a 20. sorban található víg szót, a 18. sorban található lassú szót, a 20. sorban található boritsa szót az 1937. októberi változat alapján javítottam. Megjegyzem, hogy a Nyugatban található cím – Hova legyek? – és a versben kétszer is felbukkanó kérdés – hová legyek? – hangalakjában eltér egymástól. Mivel az aradi Vasárnapban is hová legyek szerepel a versben, könnyen elképzelhet, hogy a Nyugatban található cím sajtóhibás. TÉLI NAP A HEGYEN: Élet, 1938. jan. 2. 25. – A 2. versszak 1. sorában lélegezz helyett lélekezz található, amit javítottam. A  2. szakasz 1. sorában, mondatközben található egy felkiáltójel, ami ugyan nem felel meg a mai helyesírásnak, de több verset összevetve a szerz stilisztikai jellegzetességének tnik, ezért nem javítottam. LÁBBADOZÁS: Napkelet, 1938. jan. 7–8. – A Lábbadozás c. vers els szakasza, sz címmel: Pesti Napló, 1939. febr. 26. 30; Ím, üdvözöllek, 27. – Só és kenyér címmel: Ámulattól a döbbenetig, 48–49; 194

Szárnyalás, 14; Oldott magány, 37. – A második szakasz egyedül a Napkeletben, 1938-ban jelent meg. E költemény ezért került kötetünkbe. Az els szakaszt az 1940-es változat alapján javítottam, felhasználva az 1949 utáni változat tanulságait. (Egyébként az 1949 utáni változat a 16–18. sorokban jelents átdolgozáson esett keresztül. Ott így hangoznak ezek a sorok: Hány úton, hány vad ösvényen haladtál, / s mint Ábsolon a fán, hányszor akadtál / fenn szíveken.) Az 1. sorban található Im szót Ím-re javítottam. A  2. szakaszban javítottam: a 7. sorban a mitse szót; a 14. sorban pontot tettem a gondolatjel elé; a 19. sorban a sívár szót; a 30. és 31. sorban a letünt szót szintén a mai helyesíráshoz igazítottam. Az 1. sorban a gondolatjel elé vessz helyett pontot tettem. Nem javítottam viszont a címet, sajátos hangulata miatt meghagytam az eredeti írásmódot. Nehézséget okozott a második szakasz 28. sorának végén található szószerkezet értelmezése: egy zölddel-egy-kék. Valószínleg a következ értelmet hordozza: kék, mely a zölddel egy – vagyis a versben egy zölddel-egy kék tó-ról van szó. Mivel a zölddel-egy szóösszetétel válik a kék jelzjévé, ezért csak az els kötjelet tartottam meg. RSÉG: Napkelet, 1938. ápr. 227. – A versben két apró helyesírási változatást kellett eszközölni: 12. sor, mégegyszer > még egyszer és 17. sor, edzzed > eddzed. A KÁPOLNA KÖVÉN: Erdélyi Helikon, 1938. júl. 510–511. – A költemény második versszakában rendhagyó módon nem javítottam a 2. sor áhitat szavát, illetve a 2. sor szivem és a 4. sor szeliden szavait. Az itt felsorolt minden rövid i egy-egy jambus rövid szótagja, ráadásul az utóbbi kett sorvégén, rímpozícióban. Szintén nem javítottam a 4. versszak villódzanak ige írásmódját, hiszen ez – a látszattól eltéren – nem felszólító módú (villóddzanak), hanem kijelent módú ige, aminek viszont a mai villódznak alak felel meg. Javítottam viszont az 1. versszak 1. sorában szerepl tölgyfaajtót tölgyfa ajtóra. 195

GGÖS EPITÁFIUM: Napkelet, 1938. júl. 9. – A 13. sorban található Véda szó a Napkeletben kisbets változatban szerepelt: véda. SZENT ISTVÁN-NAPI KÖRMENET: Pesti Napló, 1938. aug. 20. 36. – A cím írásmódja a Pesti Naplóban: Szentistvánnapi körmenet. Javított szavak: kigyujtja (1. versszak, 2. sor); usznak (2. versszak, 1. sor); zugnak (3. versszak, 2. sor), hivnak (4. versszak, 1. sor) és mult (4. versszak, 3. sor). A 3. versszak 3–4. sora így hangzik a Pesti Naplóban: a villanyfényben meg az asszonyoknak / fehér válla is nyugtalankodik, az itt található meg valószínleg sajtóhiba, és még a helyes változat. Nem javítottam a 3. versszakban található szivén és ifjuság szavak rövid magánhangzóit, mivel jambus rövid szótagjában állnak. SZÜLHAZÁM: Tükör, 1938. szept. 668. – Az 5. sor nagy kezdbetjét – mivel nem kezddik ott új mondat – kicsire javítottam. A  16. sorban található ifjuságon szót nem javítottam, mivel a rövid u a sorvégi versláb rövid szótagja. FELVIDÉKI ARCKÉP: Élet, 1938. dec. 25. 2262. – A 3. versszak 1. sorában lév Éjtszaka szót javítottam Éjszakára. Mivel a vers 2–7. versszakaiban az áthajló mondatok tagmondatai új verssor elején nem kezddnek nagybetvel, ezért az els versszakot is ehhez igazítottam. Az Életben, kissé esetleges módon, az els versszak minden sora nagybetvel kezddött. LIGETEK FUTÁSA: Pesti Napló, 1939. jan. 1. 29. – Az 1939-es változat nagymértékben eltér a késbbi, gyakorlatilag a vers háromnegyedének átírásával megjelent szövegtl. Jelen kiadásban ezért kapott helyet az eredeti, 1939-es változat. Toldalagi köteteiben (Szárnyalás, 17–18; Igézet és valóság, 69–70. és Ámulattól a döbbenetig, 106–107.) az alábbi variáns jelent meg: Ligetek futása Az éjszakát kívánja az álmos f és bokor. Ó, éjszaka, vad alkohol, 196

ihatnék a nyakas tollforgató is. – Dúlt idegeimnek legyen a tompaság ura. Jó volna látni, hogy mint egy szelindek, mint gazdájára rköd kutya vigyáz a táj rám. Elviselhetetlen az élet annak, ki sokáig árván figyeli azt, hogy hátha szerterebben a mindenütt megbújó sok-sok árny szárnycsattogtatással, mint a madarak, hogy a süketek, hátha hallanak a szferikus zenébl némi foszlányt, hogy hátha látják a vakok oly sárgán, mint egy vén oroszlánt, felkelni másnap a napot. Az éjszakából kortyolok, s a szesz az ég fele lebegtet. Futását látom izzó ligeteknek, futkosni látok sok tzoszlopot. A láng az égre csap, hol körben úsznak a delfinszer csillagok, belesápadva, hogy a láthatár kigyulladt, hogy milyen nagy a lángok ereje. Mi volna más e tzfolyam? a visszafojtott érzés, mely egyszer csak kitör a lázas lélek mélységeibl gátlástalanul, mindent átszakítva. (Késbb Hafner Zoltán is közölte egymás mellett a két változatot: Az az egy dal. Toldalagi Pál emléke, Vál., szerk., jegyz., utószó Hafner Zoltán, Bp., Osiris, 2000, 176–177.) 197

A ritmus megsértése nélkül a mai helyesírás szerint javított szavak: dult > dúlt (1. vsz. 5. sor), örköd > rköd (1. vsz. 8. sor), részegitsen > részegítsen (3. vsz. 1. sor), tüzfolyam > tzfolyam (5. vsz. 1. sor). Bár a konkrét verslábak megváltoznak, de a jambikus tendenciát egyébként is csak lazán mutató versritmus megsértése nélkül javítható szavak: kivánja > kívánja (1. vsz. 1. sor), fü > f (1. vsz. 2. sor), szörnyü > szörny (2. vsz. 3. sor). Érdekes probléma a 3. versszak 1. és 3. soraiban található hosszu, illetve bosszu szavak versbeli helyzete. Ezeket ugyanis csak együtt lehet javítani, mivel rímpozícióban vannak. A bosszu javítását ritmikai okok nem akadályozzák, a hosszu javítása viszont megváltoztatja az adott sor trochaikus lejtését. Mivel azonban ez nincs kárára a versnek, és egyébként sem valószín a rövid u-s ejtés, e szavak helyesírását is javítottam. Az utolsó eltti sorban található gondolatjel elé pontot tettem. KÁPOLNA A HÓBAN: Élet, 1939. febr. 26. 368. – A  4. versszak 4. sorában a nagyalázatot szót nagy alázatot-ra cseréltem, az 5. versszak 1. sorában a sirnék szót sírnék-ra módosítottam, az 5. versszak 3. sorának kezdszavának els betjét nagyról kicsire javítottam (Kápolnában > kápolnában). VIGASZTALAN VILÁG: Napkelet, 1939. febr. 128. – A 2. versszak 3. sorában javítottam a híjján szót > híján. ILDIKÓ: Vigilia, 1939. márc. 187. ÉJSZAKA: Vigilia, 1939. márc. 192. – Az 1. versszak 3. sorában a mai helyesírásnak megfelelen javítottam a már is és a kigyulnak szavakat, illetve az 5. sorban pontot tettem a gondolatjel elé. A 3. versszak 6. sorában hosszú í-vel olvasható az Ime szót. VÉGTELENSÉG: Vigilia, 1939. ápr. 278. – Javítás a 2. versszak 2. sorában: kihül > kihl. VETEMÉNYES: Élet, 1939. máj. 28. 940. ÉJSZAKA KOLOZSVÁRON: Pásztortz, 1939. jún. 311. – Az ajánlásban szerepl Járosi Andor (1897–1944) kolozsvári evangélikus lelkész, teológiai tanár, író. A Pásztortz cím folyóirat szerkesztségi tagja, az Erdélyi Helikon munkatársa. 198

A 2. versszak 4. sorában javítottam az elmult szót, a 4. versszak 2. sorában pedig a lélekzik szót. SÍRFELIRAT: Tükör, 1939. jún. 408. – Jelentsen átdolgozva, Be jó… címmel: Sorsunk, 1947. ápr. 231. – Az álom hvös lugasába lépek címmel: Végítélet ablaka, 42; Szitáló évek, 44; Igézet és valóság, 29; Ámulattól a döbbenetig, 70–71; Oldott magány, 51. – Az új, e kötetekben szerepl változat: Az álom hvös lugasába lépek Az álom hvös lugasába lépek. Legyeznek óriási levelek. Átjár a lég, a bvös, messzi ének, átjár a könny, bvös szeretet. Árnyékká válok. Térdem és a vállam hasonlatok. Csupán a lélek él, az édes tejhez szoktatott, hazátlan és harcaiba fáradt szenvedély. Be jó is így, hogy nem ver semmi sajgás a test húsába fészket, és az agy csak annyi, mint egy messzi vízmorajlás, vagy részeg síkok és ittas falak, s mi árad és kering: egy lusta emlék, delejszer, oly félszegen buja – hogy éltem és fejem övezte nemrég az ifjúságnak dús koszorúja. SZEME: Napkelet, 1939. szept. 361. – A 8. sorban a gondolatjel elé pontot tettem. ANTÓNIA: Pázmány Péter naptár 1940, szerk. Kolba Gyula, Bp., Pázmány Péter Irodalmi Társaság, 1939, 109. – A cím eredeti írásmódja: Antonia. 199

ARABESZK: Napkelet, 1940. jan. 41. – Az 5. versszak 4. sorában szerepl irígy szót javítottam. VISSZFÉNY: Napkelet, 1940. máj. 254. – Az 1. versszak 4. sorában található mégis csak szókapcsolatot mégiscsak-ra, az 1. versszak 7. sor eleji és a 2. versszak 2. sor eleji nagy kezdbett kicsire javítottam (mivel elttük vessz van). RÁBA GYÖRGYNEK: Az Ím, üdvözöllek cím, 1940-ben megjelent kötet Rába Györgynek ajándékozott példányába írt ajánlás. Els közlés: Vigilia, 1984. jún. 424. – Rába György (1924) költ, író, irodalomtörténész, mfordító, azon kevesek közé tartozik, akikkel Toldalagi az ötvenes évek után is fenntartotta a személyes kapcsolatot. A 2. és a 4. versszakban található gondolatjel elé pontot tettem, mivel a következ sor nagybetsen folytatódik. DECEMBER: Élet, 1941. dec. 7. 1013. – A  9. sorban található sokszáz szót a mai helyesírási szabály szerint javítottam sok száz-ra. PATAK… : Magyar Irodalmi Almanach az 1941-es évre, szerk. Thurzó Gábor, Bp., 1941, dr. Bak János, 176. RÉVAY JÓZSEFNEK: Magyar Irodalmi Almanach az 1941-es évre, szerk. Thurzó Gábor, Bp., 1941, dr. Bak János, 177. – Révay József (1881–1970), klasszika-filológus, író, irodalomtörténész, mfordító. 1932–1942 között a Toldalagit is foglalkoztató Tükör cím folyóirat szerkesztje volt. E vers késbb, jelentsen átdolgozva megjelent Toldalagi két kötetében is, Úgy élek címmel: Szárnyalás, 21. (datálás: 1941); Igézet és valóság, 71. – E késbbi változat teljes terjedelmében: Úgy élek Úgy élek, mint az állatok. Reggeltl estig fáradok. Aztán testem romhalmaza úgy tesz, mintha leomlana 200

a matracokra, amiken összegyrdik szelíden a leped, ahogy magam dobálni kezdem nyugtalan. Négy fal között megül a csend. Hol elsötétül, hol dereng. Érezni együtt föld s az ég megújuló lélekzetét. Kint összébb bújik a világ, álmukban felnyögnek a fák, elsápadnak a csillagok, de én, a lélek, hallgatok. F. B.: Magyar Irodalmi Almanach az 1941-es évre, szerk. Thurzó Gábor, Bp., 1941, dr. Bak János, 178. – Nem tudjuk, kit takar a címbeli monogram. ZSUZSA EMLÉKKÖNYVÉBE: Magyar Irodalmi Almanach az 1941-es évre, szerk. Thurzó Gábor, Bp., 1941, dr. Bak János, 179. – Újraközlése: Vigilia, 2004. jan. 41. JÖJJ, HOSSZÚ TÉL!: Magyar Csillag, 1942. febr. 1. 84. – Javítás az 1. versszak 8., és a 3. versszak 2. sorában: önönmagát > önnönmagát. A 2. versszak 2. sorában: decembervégi > december végi. A 3. versszak 2. sorában: multját > múltját. Ugyanebben a sorban az itél szót azonban nem javítottam, mivel rímpozícióban van és rövid szótagja egyben a jambus rövid szótagja. DUNAPART: Párisi Divat, 1942. febr. 1. 18. – Mivel az els sort vessz „zárja”, a következ sor pedig nagybetvel kezddik, ezért a vesszt pontra cseréltem. VÉGSZÓ: Pásztortz, 1942. jún. 15. 269. NEHÉZ ÉJSZAKÁK: Diárium, 1942. okt. 220. ELMÚLIK MINDEN: Vigilia, 1943. jan. 24. – Javítottam a 3. sorban található tünt szót tnt-re, továbbá a címben és a 9. sorban ta201

lálható elmulik igealakot elmúlik-ra. (A javítások nem rontják a vers ritmikáját.) MINT A HOLDSÜTÉS: Vigilia, 1943. jan. 24. FRESKÓ: Élet, 1943. febr. 7. 117. REMÉNY ÉS KÉTSÉGBEESÉS: Ezüstkor, 1943. márc. 48. BOLDOG LEHETTEM VOLNA ÉN: Ezüstkor, 1943. márc. 49. – A 12. sorban található lehellet szót a ritmus miatt, s mivel már volt rá korábban precedens két alkalommal, nem javítottam. ERESZD LE SZEMPILLÁIDAT: Ezüstkor, 1943. márc. 50. – Az utolsó sorban található emberszelídit jelzt javítottam emberszelídít-re, mivel (túl a helyesírási igényeken) így jobban válaszol rímpárjára, a rémít szóra. MÁGLYÁN: Magyarok, 1946. ápr. 177. – A 2. versszak 3. sorában található gondolatjel elé pontot tettem. JÉG: Irodalom–Tudomány, 1946. máj. 56. – A  4. versszak 1. sorának végén található visszabüvöl szó javítása problematikus, korrigálásával ugyanis romlik a büvöl-tükör rímpár, ám az is igaz, hogy ezáltal a vers végén meglep módon megbicsakló jambus árnyalatnyit javulhatna. Ennek ellenére a büvöl szó korabeli írásmódjának megrzése mellett döntöttem. Az utolsó sor nagy kezdbetjét kicsire javítottam, mivel nem kezddik abban a sorban új mondat (Ragyogni > ragyogni). ÁRNYAK: Irodalom–Tudomány, 1946. máj. 56–57. – Újraközlése: Vigilia, 2000. szept. 698. – A 4. versszak 4. sorát elkezd Önnönmagadnak szó kezdbetjét kicsire javítottam, mivel azon a helyen nem kezddik új mondat. CSÖNDES ÉJ: Új Ember, 1946. dec. 22. 15. – Hafner Zoltán gyjtése. A 2. versszak 1. sorában található részegits szót a mai helyesírás szerint javítottam részegíts-re. A 3. versszak 1. sorának végén található szó nehezen kiolvasható a folyóiratban, valószínleg isteni. EZ A MI ÉLETÜNK: Vigilia, 1947. máj. 263. – Az 5. versszakban található egymásutáni javítva: egymás utáni. MIT ÉR A VIGASZ?: Magyarok, 1947. okt. 692. – A ritmus különösebb sérülése nélkül a 2. versszak 3. sorában javítottam a szived 202

szót szíved-re, a 4. versszak 3. sorában a nyujtózkodik szót nyújtózkodik-ra, az 5. versszak 2. sorában a pusztit szót pusztít-ra. Ritmikai és rímelési okokból viszont meg kellett rizni a 3. versszak 4. sorában található szinész szó írásmódját. ÖNKÍVÜLET: Magyarok, 1948. okt. 606. – A vers címe a Magyarokban: Önkivület. A 3. versszak 2. sorában található igy szót így-re és a 4. sorban található Ur szót Úr-ra javítottam. TÖBB MINT AZ ÉLET: Új Ember, 1949. febr. 20. 4. – Hafner Zoltán gyjtése. A  2. versszak 2. sorának végén található sziven szót nem javítottam, mivel rímpozícióban van és a rövid i a versláb rövid szótagja. BOLDOGOK KÖZT BOLDOG: Új Ember, 1949. ápr. 10. 2. – Hafner Zoltán gyjtése. Az 1. versszak 3. sorában található kinlódásomat szó a kötetben hosszú í-vel szerepel. A 2. versszak 6. sorának végén található gondolatjel elé pontot tettem. HOSSZÚ NYÁR: Vigilia, 1949. okt. 672. – A gondolatjelek elé itt is pontot tettem. SZERELMES NYÁR: A  vers els megjelenésének helye, ideje ismeretlen. A  birtokunkban lév, Czjzek Évától származó újságkivágaton a szerz neve még ghy-nal szerepel, ami arra utal, hogy a vers legkésbb 1949-ben születhetett. Ezért helyeztük a kötetben az 1949-es év végére. – Újraközlése: Vigilia, 2009. jan. 47. (Az els sor itt tévesen így szerepel: Egy hosszú, hosszú házfasor. A házfasor helyesen hársfasor.) CSUPA VIRÁGOS RÉT: Vigilia, 1951. márc. 119. – A 4. versszak 4. sorában található jószagú szót javítottam jó szagú-ra. HEGYOLDALON: Kortárs, 1957. jan. 134. FELHK KÖZÖTT: Nk Lapja, 1959. nov. 17. 9. – A 2. versszak 4. sorában található zümögve szót a mai helyesírás szerinti változatra javítottam: zümmögve. A 3. versszak 4. sorában található szeliden-t viszont rímpozíciója és ritmikai szerepe miatt nem módosítottam. SZENT SZERELEM: Új Ember, 1960. máj. 1. 2. – Hafner Zoltán gyjtése. A mondatzáró gondolatjel elé pontot tettem (1. versszak, 6. sor). 203

HA ELALUDNÉK: Nk Lapja, 1967. júl. 22. 13. VALLOMÁS: Új Ember, 1968. dec. 22. 4. – Hafner Zoltán gyjtése. ZÚZMARÁS VILÁGBAN: Vigilia, 1970. jan. 16. VÁDBESZÉD: Vigilia, 1970. jan. 16. NEKED NEKEM: Vigilia, 1972. jan. 57. PANASZ: Vigilia, 1972. nov. 772. – A költ édesanyja életének 102. évében, 1972 januárjában hunyt el. Ez igen súlyos csapást jelentett Toldalagi számára, hiszen rendkívül szorosan kötdtek egymáshoz. Rába György szerint: „Mindenki Palikaként emlegette t, s ebben benne volt annak az embernek a meghatározása, ki egyfell mindig az anyja mellett fölnövetlen ember maradt. Az édesanyja magas kort ért meg, én ismerhettem 96 éves korában, és  akkor is még az anyjának kisfia volt, lélekben fként.” (Mennyei kávéház, Liptay Katalin interjúja Rába Györggyel, Magyar Rádió, 1998. november 30.). Tegyük hozzá: Toldalagi már harmincéves korától ápolásra szorult. Vissza kellett húzódnia otthonába, ahol édesanyja és Henrietta (Jetti) nvére voltak a társai. Pilinszky is szólt errl levelezésében: „Palika édesanyjának halálhíre nagyon megrendített. Két napja, hogy megtudtam. Már írtam neki. Szegénynek nehéz lesz átvészelnie. Féltem t.” (Pilinszky János Összegyjtött levelei, szerk., jegyz., utószó Hafner Zoltán, Bp., Osiris, 1997, 293.) Toldalagi különös szépséggel emlékezett meg édesanyja haláláról: „Mama avval a nemes egyszerséggel halt meg, ahogyan élt. Most már tudom, hogy utolsó eltti napján búcsúzott tlem, amikor különleges nemességgel megcsókolta a kezét fogó kezemet.” (Toldalagi Pál Tatár Albertnek írt levelébl, 1972. február 25.) A GYEREK ÉS AZ ÖREG EMBER (KATÁNAK): Kézirat, Vattay Elemér tulajdona. – Els közlése: Vigilia, 1977. máj. 320. – Kata: Vattay Elemér kislánya. A vers datálása: 1973. aug. 4. NEKEM  VOLT A HS: Vigilia, 1974. szept. 610. MENYEGZI SÁTOR: Nk Lapja, 1975. aug. 23. 13. – A 4. sor végén található ekép szót ekképp-re javítottam. LEGYEN ÁLDOTT…: Vigilia, 1979. jún. 416. REGÉNYES SÉTÁNY: Vigilia, 1980. jún. 413. 204

RÓNAY GYÖRGYNEK: Vigilia, 1984. jún. 424. – Rónay György (1913–1978) költ, író, irodalomtörténész, mfordító. Az Ezüstkor és a Vigilia folyóiratok szerkesztje. Kritikusként végigkísérte Toldalagi pályáját, els hat kötetérl bírálatot is írt, 1976-ban pedig barátja temetésén búcsúbeszédet mondott (Rónay György, Búcsú Toldalagi Páltól, Elhangzott a költ temetésén, 1976. ápr. 26-án az óbudai temetben, Vigilia, 1976. jún. 410–412.) és versben is megemlékezett róla (Sarastro temetése = Rónay György, Odysseus énekei. Válogatott versek 1931–1978, Bp., Új Ember, 1997, 320.). [AJÁNLÁS A SZITÁLÓ ÉVEKHEZ]: Toldalagi dedikációja a Szitáló évek Írószövetségnek adott könyvtári példányába. (A  kötet 1957 szeptemberében jelent meg.) Fakszimiléje: Az az egy dal. Toldalagi Pál emléke, vál., szerk., jegyz., utószó Hafner Zoltán, Bp., Osiris, 2000, 128. AXINAK: Toldalagi Czjzek Évának írt 1960. március 28-i levelébl származó gépirat. – Els közlése: Az az egy dal. Toldalagi Pál emléke, vál., szerk., jegyz., utószó Hafner Zoltán, Bp., Osiris, 2000, 62. – Axi: Alexander Czjzek (1952), Czjzek Éva kisfia; az  egyik levélben elküldött rajza kapcsán született a vers. [VIRÁGOK ÉS VIRÁGOK ÉS VIRÁGOK]: Toldalagi Czjzek Évának írt, év nélküli, augusztus 24-i datálással ellátott levelébl származó gépirat, cím nélkül, „Öreg híve, Toldalagi Pál” aláírással. A vers valószínleg 1963 eltt születhetett, mivel a Toldalagi Pál és Czjzek Éva közötti levelezés anyaga az ezt követ évekbl nem maradt fenn. VATTAY ELEMÉRNEK: Kézirat, Vattay Elemér tulajdonában. – Vattay Elemér (1931) fotográfus; Toldalagiról készült fényképei láthatók az 1973-as A visszahívott tenger és az 1976-os Zord labdajáték kötetekben. – A  vers ajánlása: „baráti megemlékezéssel Toldalagi Pál”. Valószínleg a hetvenes évek elején született a költemény. AZ IGAZI ELVESZETTEK: Deák Dénestl hagyatékában fennmaradt gépirat; Petfi Irodalmi Múzeum kézirattára, V 5010/27. 24. (1974 és 1976 közé tehet). – Az 1. verszak 2. sorában a 205

csusznak, a 2. versszak 2. sorában az ugy, a 3. versszak 2. sorában a lesujt, a 4. versszak 2. sorában a szint szót javítottam. A 2. versszak 1. sorának végén található kivánják szót ritmikai okokból nem javítottam. Toldalagi Arracoeli-nak írta az Ara Coeli-templom nevét. VÉGSZAVAK: Deák Dénestl hagyatékában fennmaradt gépirat; Petfi Irodalmi Múzeum kézirattára, V 5010/27. 69. (1974 és 1976 közé tehet). – Vigilia, 2004. jan. 41. Az 1. versszak 3. sorában javítottam a zürzavar, a 2. versszak 1. sorában a diszeltük szót.

FÜGGELÉK ALBUMLAP: Élet, 1938. aug. 14. 1438–1440. FERENCZY BÉNI ÉS KÖNYVE: Vigilia, 1961. okt. 637–638. NAPLÓMBÓL: Vigilia, 1969. szept. 601–604.

VÁLO GAT OT T BIBLIOGRÁ FIA 1

KÖ T E T EK ÉS I SM ERT ETÉSEI K

Hajnali versenyfutás, Budapest, Pázmány Péter Irodalmi Társaság, 1936, 62 l. Forgács Antal = Válasz, 1937. március, 188. Kállay Miklós = Képes Krónika, 1937. 11–12. sz. 25. Kiss Jen = Erdélyi Helikon, 1937. november, 703–704. Kozocsa Sándor = Katholikus Szemle, 1937. március, 173. Máthé Lajos = Magyar Kultúra, 1937. augusztus 5–20., 91. Nagy Méda = Napkelet, 1937. február, 118. Nagy Méda = Élet, 1937. január 31., 130. P. Szalóczi Pelbárt = Új Kor, 1937. január 21., 10. Rónai Mihály András = Pesti Napló, 1937. május 30., 40. [Rónay György] (R) = Vasárnap (Arad), 1937. február 14., 56–57. [Schöpflin Aladár] = Tükör, 1937. március, 218. Temesváry Kriszta = Budapesti Hírlap, 1937. március 28., 13. Ím, üdvözöllek, Budapest, Genius, 1940, 32 l. Birkás Endre = Diárium, 1940. július, 116. Geréb László = Vigilia, 1940. június, 266. Radnóti Miklós = Nyugat, 1941. augusztus 1., 565. Rónay György = Napkelet, 1940. július, 370. Végítélet ablaka, Budapest, 1948, 64 l. [Keszi Imre] k-i-e = Szabad Nép, 1949. január 20., 6. Rónay György = Vigilia, 1949. február, 140–142.

1 A  Válogatott bibliográfiát Hafner Zoltán engedélyével közlöm és

bvítem. (In: Az az egy dal. Toldalagi Pál emléke, vál., szerk., jegyz., utószó Hafner Zoltán, Bp., Osiris, 2000, 184–187.).

207

Szitáló évek, Budapest, Magvet, 1957, 109 1. 1 t. Bernáth L. = Esti Hírlap, 1957. október 16. Komlós János = Kortárs, 1957. március, 451–457. Lengyel Balázs = Népmvelés, 1958. március, 27. Rákos Sándor = Élet és Irodalom, 1958. január 10., 9. Rónay György = Vigilia, 1958. január, 58–59. Szárnyalás, Budapest, Magvet, 1965, 114 l. – –: = Magyar Nemzet, 1965. szeptember 26., 13. Rónay László = Jelenkor, 1966. január, 93–95. Rónay László = Kritika, 1966. május, 63–64. Rónay György = Vigilia, 1965. november, 685–690. Valamilyen éden felé, Budapest, Magvet, 1968, 126 l. Ferenczi László = Hungarian PEN, 1969. 10. sz. 59. Rigó Béla = Tiszatáj, 1970. január, 82–83. Rónay György = Vigilia, 1969. április, 270. Rónay László = Kritika, 1969. június, 56–58. [G. Szabó László] G. Sz. L. = Magyar Hírlap, 1969. január 30., 6. Thurzó Gábor = Élet és Irodalom, 1969. február 22., 7. Igézet és valóság. Válogatott és új versek, Budapest, Magvet, 1971, 214 l. Csukás István = Élet és Irodalom, 1971. október 9., 11. Demény Ottó = Magyar Hírlap, 1971. október 16., mell. 4. [Falus Róbert] F. R. = Népszabadság, 1971. szeptember 17., 7. Pilinszky János = Új Ember, 1971. november 7., 2. Solymos Ida = Kortárs, 1972. január, 160–161. A visszahívott tenger, Budapest, Magvet, 1973, 82 l. 1 t. [Falus Róbert] F. R. = Népszabadság, 1973. december 7., 7. Lengyel Balázs = Élet és Irodalom, 1973. december 15., 11. 208

Napló, Budapest, Magvet, 1974, 153 l. Fehéri György = Magyar Hírlap, 1975. január 18., mell. IV. Zord labdajáték, Budapest, Szépirodalmi,1976, 89 l. 1 t. Iszlai Zoltán = Magyar Hírlap, 1976. július 18., 10. [Rónay László] Síki Géza = Vigilia, 1976. június, 413. Ámulattól a döbbenetig. Válogatott és új versek, Budapest, Magvet, 1976, 225 l. Emkey István = Kritika, 1977. július, 25–26. Kartal Zsuzsa = Új Tükör, 1977. január 23., 40. Oldott magány. Válogatott versek, vál., elszó, jegyzetek: Tarbay Ede. Budapest, Szent István Társulat,1995, 207 l. Bodor Béla = Élet és Irodalom, 1995. június 2., 13. Gyurácz Ferenc = Életünk, 1996. október, 1016–1018. [Parancs János] (p. j.) = Új Ember, 1995. július 30., 8. Az az egy dal. Toldalagi Pál emléke, vál., szerk., jegyz., utószó Hafner Zoltán, Bp., Osiris, 2000, 193 l., 11 t. Rónay László = Új Ember, 2001, december 23–30., 25. Rónay László = Vigilia, 2002. február, 157–158.

TA N U LM Á NYOK, ES SZ ÉK, EM L ÉKEZÉ SE K

– –: Toldalaghy Pál, Irodalom–Tudomány, 1946. május, 96. Stér István, Toldalagi Pál, Válasz, 1948. október-november, 763. = Négy nemzedék (Él magyar költk), szerk. Stér István, Parnasszus, 1948, 237; u., Tisztuló tükrök, Budapest, Gondolat, 1966, 294; u., Gyrk, Budapest, Gondolat, 1967, 67. Tz Tamás, Mindennapos megsemmisülés (Az ötvenéves Toldalagi Pál), Irodalmi Újság, 1964. szeptember 15., 5. = Tz Tamás, Angyal mondd ki csak félig, Oakville, Ontario, Sovereign Press, 1974, 99–104. Szeghalmi Elemér, Az igézet és valóság költje, Vigilia, 1974. január, 49–50. Thurzó Gábor, A megtalált Orplid, Élet és Irodalom, 1974. január 2., 2. = Thurzó Gábor, Napló helyett, Budapest, Magvet,1984, 514–516. Hegyi Béla, Ím, üdvözöllek…, Új Ember, 1974. január 6., 2. [Vasadi Péter] (v. p.), „Megáldom a világot”, Új Ember, 1975. május 4., 2. Rónay László, A  költészet Nemecsekje (Toldalagi Pál) = Rónay László, Hséges sáfárok, Budapest, Szépirodalmi, 1975, 424– 443. Thurzó Gábor, Toldalagi Pál [Nekrológ], Élet és Irodalom, 1976. április 17. 10. = Thurzó Gábor, Napló helyett, Budapest, Magvet,1984, 517–518. [Rónay László] (siki), Toldalagi Pál [Nekrológ], Új Ember, 1976. május 2., 2. Eltemették Toldalagi Pált, Új Ember, 1976. május 9., 2. – Jelenits István imádságával = Jelenits István, Az ének varázsa, Budapest, Új Ember, 2000, 495. 210

Rónay György, Búcsú Toldalagi Páltól, Vigilia, 1976. június, 410– 412. (Elhangzott a költ temetésén, 1976. április 26-án, az óbudai temetben.) [Rónay László] (siki), Versek-Pályák, Vigilia, 1976. június, 413. Rónay László, Magányos férfi virágcsokorral (Toldalagi Pál költészete), Új Írás, 1977. február, 110–114. = Rónay László, Szabálytalan arcképek, Budapest, Szépirodalmi, 1982, 431–441. Károlyi Amy, Castor és Pollux Rómában = Weöres Sándor és Károlyi Amy élete képekben, szerk. Károlyi Amy, Moldován Domokos, Budapest, Magvet, 1984, 144–145. Rónai Mihály András, Toldalagi Pál (Rosszkor) = Rónay Mihály András, Magyar lant, Budapest, Szépirodalmi, 1984, 546–548. Szeghalmi Elemér, Az éden keresje (70 éve született Toldalagi Pál), Új Ember, 1984. január 8., 6. Baán Tibor, Pilinszky és Toldalagi, Újhold-Évkönyv 1988/2, Budapest, Magvet, 1988, 343–355. Batári Gyula, Toldalagi Pál, az „elfelejtett” költ, Kláris, 1993. február 15. (1. sz.) 13. Vidor Miklós, A  líra Sarastrója: Toldalagi Pál, Magyar Nemzet, 1993. január 28., 11. Tarbay Ede, Megtörhetetlen számzött = Toldalagi Pál, Oldott magány, Vál., elszó, jegyzetek: Tarbay Ede, Budapest, Szent István Társulat, 1995, 7–9. Koppány Zsolt, Némán állni = Koppány Zsolt, Árnyékban a Megváltó, Budapest, Hatodik Síp, 1997, 145–146. Vidor Miklós, A rejtzköd költ, Toldalagi Pál, Új Ember, 1998. március 15., 8. Pilinszky János, Toldalagi Pálról [1979?] = Pilinszky János Publicisztikai írások, Budapest, Osiris, 1999, 800. 211

Reisinger János, Toldalagi Pál: Emlékezz vissza = Reisinger János, Kisvers-nagymesterek (A magyar költészet rövid verseinek nagy tanulságai), Budapest, Bibliaiskolák Közössége – Oltalom Alapítvány, 1999, 38–39. Lukács László, Toldalagi világa = A  Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Kara tudományos diákköri közleményei 1., 1999– 2000. évi dolgozatok, 124–128. Basa Viktor, Egy barátság margójára (Toldalagi Pál és Pilinszky János kapcsolata a fennmaradt dokumentumok tükrében), Vigilia, 2000. július, 491–503. Ferenczi László, Toldalagi Pálról, Vigilia, 2000. szeptember, 693– 694. Basa Viktor, Epitáfium helyett (Huszonöt éve halt meg Toldalagi Pál), Magyar Nemzet, 2001. április 21., 32. – –: Toldalagi Pál, Óbudai Polgár, 2001. szeptember 1., 5. Rónay László, Isten nem halt meg (A 20. századi magyar spiritualitás lírája), Budapest, Szent István Társulat, 2002, 117–121. Tatár Albert, Emlékezés Toldalagi Pálra, lejegyezte és közreadta Basa Viktor, Vigilia, 2004. január, 36–40. Rónay László, Sarastro magánya, Új Ember, 2005. december 18., 6. Basa Viktor, Egy rozsdás eserny (Toldalagi Pál hagyatékának sorsa), Vigilia, 2009. január, 42–47. Basa Viktor, „S éjfélkor talán” (Intertextuális adalékok Pilinszky János Halak a hálóban cím versének értelmezéséhez), Irodalomtörténeti Közlemények, 2009. 6. sz. 638–651. Basa Viktor, A  kortársak tévedése? (Elöljáró szavak Toldalagi Pál Hajnali versenyfutás cím kötetének újraolvasásához), PoLíSz, 2010. nyár, 83–91.

LEV EL EK, KÉP ESL A P OK

Takáts Gyula részére (3 levél, 1936. június 22.; 1938. május 3. és 1938. május 6.) = Takáts Gyula, Helyét keres nemzedék, Bp., Magvet Kiadó, 1984, 252–257. – Egy ismerked, majd két baráti hangvétel levél. Füst Milán részére (1 levél, 1937. szeptember 14. = PIM kézirattár, V 4140/517). – A levelet Toldalagi egy Füst számára elküldött verseskötetéhez mellékelte. Szót ejtett benne Babits Mihálynál tett látogatásáról, továbbá a Nyugat szerkesztségének hanyagságáról is. Cs. Szabó László részére (1 levél, 1955. január 8. = PIM kézirattár, jelzet nélkül). – Toldalagi unokatestvérén, Schleinitz Miklóson keresztül juttatta ki Nyugatra és a Száz év költészete cím antológia elküldését kéri benne. Hatvany Lajos részére (1 levél, 1957. október 4. = MTA kézirattár MS 5369/192). – Udvariasan lemond egy meghívást. Hatvany Lajosné részére (1 képeslap, 1959. június 3. = MTA kézirattár MS 5371/56). – Bécsbl, a Czjzek-család címérl küldött képeslap, melyben üdvözletét küldi Ferenczy Béniéknek is. Pilinszky János részére (2 képeslap, 1959. szeptember 24. és 1959. november 15. = MTA kézirattár Ms 5954/236-237). – Az elsben a Harmadnapon kötetet köszöni meg, amelyrl azt írja, hogy „hibátlannak találta”. A másodikban Ferenczy Béni névnapi köszöntésére invitálja Pilinszkyt. Czjzek Romanné, Toldalagi Éva részére (mintegy 150 levél 1957tl 1963-ig, majd 1-1 levél 1964-bl, 1968-ból és 1972-bl). – A  levelezés kezdete 1957. június 7. (Általában gépiratok, autográf aláírással és megjegyzésekkel, de akad köztük kézírásos levél is.) Ezekbl mintegy 76 oldalnyi válogatást közöl a Toldalagi-emlékkötet: Az az egy dal. Toldalagi Pál emléke, Vál., szerk., jegyz., utószó Hafner Zoltán, Bp., Osiris, 2000. A levelezés 1963 utáni része elveszett. – Czjzek Éváról (1923–2003) bvebben: Hafner Zoltán, A Vigilia beszélgetése Czjzek Évával, 213

Vigilia, 2000. november, 861–872; A költészet jelenléte. In memoriam Czjzek Éva, összeállította Hafner Zoltán, Bp., Vigilia Kiadó, 2010. Charlotte Lerchenfeld részére (22 képeslap, 1962-bl; Czjzek Éva birtokában maradtak fenn). – Fként az idjárásról és a költ aktuális hétköznapjairól szóló lapok, melyet Charlotte Lerchenfeldnek, „Sarolta néninek”, Czjzek Éva édesanyjának (szül. Bethlen Sarolta, 1897–1964) címzett Toldalagi Nürnbergbe. Nemes György részére (2 levél, 1966. november 4. és 1968. december 1.) = PIM kézirattár, V 5353/268/1-2. – Két rövidebb levél az Élet és Irodalomnak küldött versek kapcsán. Rónay László részére (1 levél, 1971. február 18.) = PIM kézirattár, V 3794/10. – Els közlése: Vigilia, 2004. január, 41.: vallomás Toldalagi írói hovatartozásáról. Szederkényi Ervin részére (5 levél, 1971. augusztus 8.; 1972. szeptember 28.; 1973. augusztus 12.; 1974. november 2. és egy dátum nélkül) = PIM kézirattár, jelzet nélkül. – Öt rövid levél melyekben verseket küldött, illetve tudakozódik a Jelenkor-beli megjelenésük sorsáról. (A  mellékelt versek nincsenek a kézirattárban.) Tatár Albert részére (2 levél, 1972. február 25. és 1976. április 12.) = Tatár Albert birtokában. – Tatár Albert Toldalagi háziorvosa volt. (Lásd még Tatár Albert, Emlékezés Toldalagi Pálra, Vigilia, 2004. január, 36–40.) Az els levél kézírásos, Szigligetrl küldte Toldalagi és édesanyja haláláról szól benne fájdalmas szépséggel. A  másik levele húsvéti üdvözlet, néhány nappal halála eltt kelt.

A KEZ D  S O R OK BE T RE ND E S MU TATÓJA

A csengettyt, ha hallod, megbicsaklik A fák között már lila-kéken . . . . . . A felhk, az égi vitorlák . . . . . . . . A hajnali leveg hs, ehet . . . . . . A hang ell kisértetes . . . . . . . . . . A harangszó szelíden átszáll . . . . . . A házak bezzeg meglapulnak . . . . . A hó elolvad. Süt a nap. . . . . . . . . A hullám csipkefodrot ölt . . . . . . . A jászol és a szalma és a Gyermek . . A jászol és a barmok és az éj. . . . . . A kertben lassan este lett – . . . . . . . A lábnyoma . . . . . . . . . . . . . . . A n, aki a kútba ugrott . . . . . . . . Anyám meghalt. A meleg fészek . . . A nyár kiereszti sok drága csibéjét. . . A megbocsátó nk, az árvák . . . . . . A messzi fenyvest már lilára . . . . . . A piros ruhás kislány . . . . . . . . . . A régi hajnali misék . . . . . . . . . . A szerelemtl részegek vagyunk mi . . A tánc a tagjaidban él. . . . . . . . . . A templomtorony órája megkondul. . A tölgyfaajtót megnyitják a kulcsok. . Az Ara Coeli-hez a lépcsn . . . . . . Az álom hs verandáján bolyongok. . Az éjszaka nyugodt volt és szagos . . . 215

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. 95 . 77 . 29 . 32 . 46 . 139 . 98 . 155 . 36 . 143 . 128 . 26 . 97 . 145 . 157 . 48 . 127 . 23 . 148 . 132 . 114 . 107 . 34 . 89 . 158 . 102 . 101

Az éjszakának peremén könyöklök.. . . . . . . . . . . . . . 88 Az éjszakát kívánja ez s amaz . . . . . . . . . . . . . . . . . 94 Be szép is, amint medd, fiatal . . . Be szép tavaszkor a reggeli fény . . . Boldog lehettem volna én . . . . . . Bolond szavak vad erdejében járva . Búcsút ragyogtak forrón és utolszor.

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. 19 . 42 . 123 . 52 . 83

Csak nézlek hosszan és szerelmet lobbant Csitt, Anna! Elég a kegyetlen . . . . . . . Csókolni vélte és szétnyílt a bimbó. . . . . Csupa virágos ág, szagos . . . . . . . . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. 37 . 38 . 43 . 136

Egészen más ország ez és . . . Egy hosszú, hosszú hársfasor. . Ereszd le szempilláidat. . . . . Es paskolta ezeket a fákat. . . Ez a mi életünk: az évek . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. 110 . 135 . 124 . 91 . 129

Fázós galambok, fázékony szívek . Feléd hajlítom életem karcsú fáját. Fuss, fuss! E porhanyós rögön . . . Fürdök a fák zöld mosolyában. . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. 144 . 44 . 63 . 142

Gyertyát égetnék sötét szobában. . . . . . . . . . . . . . . . 55 Ha elaludni nem tudott . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 149 Halj meg emészt, szörny lángok . . . . . . . . . . . . . . 125 216

Halott a tájék. . . . . . . . . . . . Halott. De mégis él. A széken . . Hét óra volt. Kiléptem a kapun.. Hiába nézek most szerteszét – . Hol vannak édes napjaim?. . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. 25 . 104 . 69 . 21 . 79

igéz volt. Az élet benne rezgett. . . . . . . . . . . . . . . . 103 Ím üdvözöllek. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 86 Itt ülnék olykor este . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 152 Jöjj, hosszú tél, félálom, lomha élet . . . . . . . . . . . . . . 115 Kezében kard és oldalán a kulcsok . . Kétnapi út és mindenütt . . . . . . . . Ki a sötét fasorból a szobába . . . . . . Ki ezt a könyvet olvasod . . . . . . . . Ki éjszakánként csillagok . . . . . . . Ki nyugszik itt, szegény kicsiny poéta Ki van velem, ha alkonyodni kezd . . Ki rzi, mondd, a régi házat . . . . . . Kolostorok és várak és hidak. . . . . . Különösen az éjszakák . . . . . . . . .

. . . . . . . . . .

. . . . . . . . . .

. . . . . . . . . .

. . . . . . . . . .

. . . . . . . . . .

. . . . . . . . . .

. . . . . . . . . .

. 93 . 15 . 96 . 154 . 113 . 90 . 119 . 117 . 121 . 118

Már nincs neved. Nem mondom többé: Anna! Már vad gyümölccsel volt piros a fürtös . . . . Megaláztak és megszomorítottak. . . . . . . . . Megfújta halk fuvoláját. . . . . . . . . . . . . . Messze, amott a hegy tetején . . . . . . . . . . Miért nem haltunk meg mi mindahányan? . .

. . . . . .

. . . . . .

. . . . . .

. . . . . .

. . . . . .

. . . . . .

. 60 . 58 . 133 . 45 . 24 . 157

217

. . . . . . . . . .

. . . . . . . . . .

. . . . . . . . . .

. . . . . . . . . .

Mi is maradt még? Porfelh nyomodban . . Milyen csodálatos vidékek!. . . . . . . . . . Mint buborék, mit játszi gyermek röppent . Mint karcsú hölgyek ébrednek a fák . . . . Mit ér a vigasz és a részvét? . . . . . . . . . Mit mondhatnék neked, kit ismerek . . . . Most dús hajával eltakarja . . . . . . . . . .

. . . . . . .

. . . . . . .

. . . . . . .

. . . . . . .

. . . . . . .

. . . . . . .

. . . . . . .

. . . . . . .

. 82 . 140 . 40 . 62 . 130 . 153 . 61

Nagy, csúcsos ablak, hófehér gerendák . . . . . . . . . . . . 50 Nagy elragadtatás az élet. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 131 Nehéz . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 108 Nehéz és kábító boroktól. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 100 neked nekem juttatott évek . . . . . . . . . . . . . . . . . . 146 Nem hallom lépted és tudom, te vagy . . . . . . . . . . . . 65 Nem ismerlek. Ki vagy? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 109 Nem merem megfogni enyhe kezed: törékeny, illatos ágak . 28 neveden szólítottalak, . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 111 Nevetve fut ki a fák közül . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 17 Oly sok csalódás és kudarc után . Ott, túl a várhegy nyúl a kékbe. . Ó, hajnal, hosszú nevetés . . . . Ó, ifjúság, hogy elléptettél fürge .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. 141 . 116 . 64 . 81

sz. A fáknak pöttye búsít . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 54 szi napokon, hallgasd csak, mikor a halklépt alkony az ablak alatt . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 30 Puhalépt macskák olykor éjszakákon . . . . . . . . . . . . 35 218

Reggel felé madárcsapat . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 151 Sokan szeretnék Nérót játszani . . . . . . . . . . . . . . . . 159 Sötéten izzik és izzaszt a nyár. . . . . . . . . . . . . . . . . 99 Szerelem, barátság, keserség – . . . . . . . Szeretsz? Megsütlek, mint a jégcsap. . . . . Szél fut a rekettyésben és. . . . . . . . . . . Szép, májusi nap ez: Vasárnap, jó vasárnap. Szívemnek holdvilága, te. . . . . . . . . . . Szülhazám . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . .

. . . . . .

. . . . . .

. . . . . .

. . . . . .

. . . . . .

. . . . . .

. . . . . .

. 134 . 126 . 73 . 47 . 120 . 92

Takarj, takarj el némaság. . . . Tálalva van; aki akar leülhet . . Testünk és lelkünk megfagyott Tétován legel a csend . . . . . . Ti, lugasok s ti, lombos ágak. .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. 84 . 150 . 85 . 53 . 122

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

Úgy élek, mint az állatok. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 112 Verfény vágyak verdesik az este . . . . . . . . Vezess leányom, Ildikó . . . . . . . . . . . . . . Vidám, garázda szél dúdol csak úgy magában . Vigyázz a fre, hogyha lépsz. Az sszel . . . . Virágok és virágok és virágok . . . . . . . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. 31 . 66 . 56 . 57 . 156

A V ERS C ÍM E K BE T RE ND E S MUTATÓJA

A csalogány . . . . . . . . . A gyerek és az öreg ember . A hajnal elönti a házat . . . A kápolna kövén . . . . . . A lány és a macska . . . . . A lehellet . . . . . . . . . . A szarvas . . . . . . . . . . A szavak Istene . . . . . . . A vágyakozás verse . . . . . Adagio . . . . . . . . . . . . [Ajánlás a Szitáló évekhez] . Andante . . . . . . . . . . . Anna a kertbe néz . . . . . Anna, miénk ez a nyár! . . Antónia . . . . . . . . . . . Április . . . . . . . . . . . . Arabeszk. . . . . . . . . . . Árnyak . . . . . . . . . . . . Axinak . . . . . . . . . . . . Az igazi elveszettek. . . . . Az sz a kertbe lép . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. 42 . 148 . 24 . 89 . 62 . 32 . 46 . 52 . 53 . 34 . 154 . 31 . 50 . 48 . 104 . 15 . 107 . 127 . 155 . 158 . 61

Balatoni kirándulás. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 77 Boldog lehettem volna én . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 123 Boldogok közt boldog . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 133 Camea . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 54 221

Csacska kép tzpiros selymen . Csak nézlek hosszan!. . . . . . Csöndes éj . . . . . . . . . . . . Csupa virágos rét . . . . . . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. 28 . 37 . 128 . 136

December . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 110 Déleltti szélcsönd . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 64 Dunapart . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 116 Egy fiatal fest képe alá . Egy nap a hegyekben. . . Éjszaka Kolozsváron . . . Éjszaka . . . . . . . . . . Elmúlik minden . . . . . Eltn ifjúság . . . . . . . Ereszd le a szempilláidat. Esz-moll etd . . . . . . . Ez a mi életünk . . . . . . Ez már a nyári éj . . . . .

. . . . . . . . . .

. . . . . . . . . .

. . . . . . . . . .

. . . . . . . . . .

. . . . . . . . . .

. . . . . . . . . .

. . . . . . . . . .

. . . . . . . . . .

. . . . . . . . . .

. . . . . . . . . .

. . . . . . . . . .

. . . . . . . . . .

. . . . . . . . . .

. . . . . . . . . .

. . . . . . . . . .

. . . . . . . . . .

. . . . . . . . . .

. . . . . . . . . .

. 19 . 58 . 101 . 98 . 119 . 81 . 124 . 25 . 129 . 26

F. B. . . . . . . . . . . Fehér gyertyák között. Feléd hajlítom… . . . Felhk között . . . . . Felvidéki arckép. . . . Freskó . . . . . . . . . Füvek . . . . . . . . . Füzértelen . . . . . . .

. . . . . . . .

. . . . . . . .

. . . . . . . .

. . . . . . . .

. . . . . . . .

. . . . . . . .

. . . . . . . .

. . . . . . . .

. . . . . . . .

. . . . . . . .

. . . . . . . .

. . . . . . . .

. . . . . . . .

. . . . . . . .

. . . . . . . .

. . . . . . . .

. . . . . . . .

. . . . . . . .

. 113 . 55 . 44 . 140 . 93 . 121 . 57 . 79

. . . . . . . .

. . . . . . . .

222

Ggös epitáfium . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 90 Ha elaludnék Hattyúk . . . Hegyoldalon Hosszú nyár. Hova legyek?

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. 142 . 23 . 139 . 134 . 84

Ifjú napok közelednek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 38 Ildikó . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 97 Jég . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 126 Jöjj, hosszú tél! . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 115 Kápolna a hóban . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 95 Lábbadozás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 86 Legyen áldott…. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 151 Ligetek futása . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 94 Ma nékem minden új Máglyán . . . . . . . . Május . . . . . . . . . Már nincs neved . . . Menyegzi sátor . . . Mint a holdsütés . . . Mint aki újra lát… . . Mit ér a vigasz? . . . .

. . . . . . . .

. . . . . . . .

. . . . . . . .

. . . . . . . .

. . . . . . . .

. . . . . . . .

223

. . . . . . . .

. . . . . . . .

. . . . . . . .

. . . . . . . .

. . . . . . . .

. . . . . . . .

. . . . . . . .

. . . . . . . .

. . . . . . . .

. . . . . . . .

. . . . . . . .

. . . . . . . .

. . . . . . . .

. . . . . . . .

. 21 . 125 . 17 . 60 . 150 . 120 . 63 . 130

Nehéz éjszakák . . . . . . . Neked nekem . . . . . . . . Nekem  volt a hs . . . . . Nem lehet más ez a nap…

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. 118 . 146 . 149 . 47

Önkívület . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 131 rség . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 88 Panasz . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 147 Patak, . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 111 Rába Györgynek . . . . Regényes sétány. . . . . Remény és kétségbeesés Révay Józsefnek. . . . . Rónay Györgynek. . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. 109 . 152 . 122 . 112 . 153

Sírfelirat . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 102 Soha ilyen tavaszt. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 43 Számadás az sz eltt . . . . Számadás . . . . . . . . . . . Szárnyak nélkül. . . . . . . . Szeme . . . . . . . . . . . . . Szent István-napi körmenet . Szent szerelem . . . . . . . . Szerelmes nyár . . . . . . . . Szeretk verse . . . . . . . . .

. . . . . . . .

. . . . . . . .

224

. . . . . . . .

. . . . . . . .

. . . . . . . .

. . . . . . . .

. . . . . . . .

. . . . . . . .

. . . . . . . .

. . . . . . . .

. . . . . . . .

. . . . . . . .

. . . . . . . .

. . . . . . . .

. . . . . . . .

. . . . . . . .

. 66 . 82 . 83 . 103 . 91 . 141 . 135 . 45

Szeszélyes, szi zsolozsma. Szonett h-mollban . . . . . Szlhegyen. . . . . . . . . Szülhazám . . . . . . . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

Tájkép japáni modorban . Télesti elégia. . . . . . . . Téli nap a hegyen . . . . . Több mint az élet . . . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. 36 . 65 . 85 . 132

Vádbeszéd . . . . . . . . . . . . Vallomás . . . . . . . . . . . . . Változatok az új tavaszra . . . . Városi reggel. . . . . . . . . . . Vattay Elemérnek . . . . . . . . Végszavak . . . . . . . . . . . . Végszó . . . . . . . . . . . . . . Végtelenség . . . . . . . . . . . Vendéglátás . . . . . . . . . . . Veteményes . . . . . . . . . . . Vigasztalan világ . . . . . . . . Villa D’Ildikó . . . . . . . . . . [Virágok és virágok és virágok] Visszfény . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . .

. 145 . 143 . 40 . 69 . 157 . 159 . 117 . 99 . 29 . 100 . 96 . 73 . 156 . 108

. . . .

30 35 56 92

Zúzmarás világban . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 144 Zsuzsa emlékkönyvébe. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 114

TA RTA LOM

Bevezet . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 7 MINT AKI ÚJRA LÁT (1934–1936) Április . . . . . . . . . . . . . . Május . . . . . . . . . . . . . . Egy fiatal fest képe alá . . . . Ma nékem minden új . . . . . Hattyúk . . . . . . . . . . . . . A hajnal elönti a házat . . . . . Esz-moll etd . . . . . . . . . . Ez már a nyári éj . . . . . . . . Csacska kép tzpiros selymen . Vendéglátás . . . . . . . . . . . Szeszélyes, szi zsolozsma. . . Andante . . . . . . . . . . . . . A lehellet . . . . . . . . . . . . Adagio . . . . . . . . . . . . . . Szonett h-mollban . . . . . . . Tájkép japáni modorban . . . . Csak nézlek hosszan!. . . . . . Ifjú napok közelednek . . . . . Változatok az új tavaszra . . . . A csalogány . . . . . . . . . . . Soha ilyen tavaszt. . . . . . . . Feléd hajlítom… . . . . . . . . Szeretk verse . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

227

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

15 17 19 21 23 24 25 26 28 29 30 31 32 34 35 36 37 38 40 42 43 44 45

A szarvas . . . . . . . . . . Nem lehet más ez a nap… Anna, miénk ez a nyár! . . Anna a kertbe néz . . . . . A szavak Istene . . . . . . . A vágyakozás verse . . . . . Camea . . . . . . . . . . . . Fehér gyertyák között. . . . Szlhegyen. . . . . . . . . Füvek . . . . . . . . . . . . Egy nap a hegyekben. . . . Már nincs neved . . . . . . Az sz a kertbe lép . . . . . A lány és a macska . . . . . Mint aki újra lát… . . . . . Déleltti szélcsönd . . . . . Télesti elégia. . . . . . . . . Számadás az sz eltt . . . Városi reggel. . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . .

46 47 48 50 52 53 54 55 56 57 58 60 61 62 63 64 65 66 69

. . . . . . .

. . . . . . .

. . . . . . .

. . . . . . .

. . . . . . .

. . . . . . .

73 77 79 81 82 83 84

ELTN IFJÚSÁG (1937–1939) Villa D’Ildikó . . . . Balatoni kirándulás. Füzértelen . . . . . . Eltn ifjúság . . . . Számadás . . . . . . Szárnyak nélkül. . . Hova legyek? . . . .

. . . . . . .

. . . . . . .

. . . . . . .

. . . . . . .

. . . . . . .

. . . . . . .

. . . . . . .

228

. . . . . . .

. . . . . . .

. . . . . . .

. . . . . . .

. . . . . . .

. . . . . . .

. . . . . . .

. . . . . . .

. . . . . . .

Téli nap a hegyen . . . . . . . Lábbadozás . . . . . . . . . . rség . . . . . . . . . . . . . A kápolna kövén . . . . . . . Ggös epitáfium . . . . . . . Szent István-napi körmenet . Szülhazám . . . . . . . . . . Felvidéki arckép. . . . . . . . Ligetek futása . . . . . . . . . Kápolna a hóban . . . . . . . Vigasztalan világ . . . . . . . Ildikó . . . . . . . . . . . . . Éjszaka . . . . . . . . . . . . Végtelenség . . . . . . . . . . Veteményes . . . . . . . . . . Éjszaka Kolozsváron . . . . . Sírfelirat . . . . . . . . . . . . Szeme . . . . . . . . . . . . . Antónia . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. 85 . 86 . 88 . 89 . 90 . 91 . 92 . 93 . 94 . 95 . 96 . 97 . 98 . 99 . 100 . 101 . 102 . 103 . 104

BOLDOG LEHETTEM VOLNA ÉN (1940–1951) Arabeszk. . . . . Visszfény . . . . Rába Györgynek December . . . . Patak, . . . . . . Révay Józsefnek. F. B. . . . . . . .

. . . . . . .

. . . . . . .

. . . . . . .

. . . . . . .

. . . . . . .

. . . . . . .

. . . . . . .

. . . . . . .

. . . . . . .

229

. . . . . . .

. . . . . . .

. . . . . . .

. . . . . . .

. . . . . . .

. . . . . . .

. . . . . . .

. . . . . . .

. . . . . . .

. . . . . . .

. . . . . . .

. . . . . . .

. . . . . . .

. . . . . . .

. 107 . 108 . 109 . 110 . 111 . 112 . 113

Zsuzsa emlékkönyvébe. . Jöjj, hosszú tél! . . . . . . Dunapart . . . . . . . . . Végszó . . . . . . . . . . . Nehéz éjszakák . . . . . . Elmúlik minden . . . . . Mint a holdsütés . . . . . Freskó . . . . . . . . . . . Remény és kétségbeesés . Boldog lehettem volna én Ereszd le a szempilláidat. Máglyán . . . . . . . . . . Jég . . . . . . . . . . . . . Árnyak . . . . . . . . . . . Csöndes éj . . . . . . . . . Ez a mi életünk . . . . . . Mit ér a vigasz? . . . . . . Önkívület . . . . . . . . . Több mint az élet . . . . . Boldogok közt boldog . . Hosszú nyár. . . . . . . . Szerelmes nyár . . . . . . Csupa virágos rét . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. 114 . 115 . 116 . 117 . 118 . 119 . 120 . 121 . 122 . 123 . 124 . 125 . 126 . 127 . 128 . 129 . 130 . 131 . 132 . 133 . 134 . 135 . 136

HA ELALUDNÉK (1957–1976) Hegyoldalon . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 139 Felhk között . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 140 Szent szerelem . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 141 230

Ha elaludnék . . . . . . . . . . Vallomás . . . . . . . . . . . . . Zúzmarás világban . . . . . . . Vádbeszéd . . . . . . . . . . . . Neked nekem . . . . . . . . . . Panasz . . . . . . . . . . . . . . A gyerek és az öreg ember . . . Nekem  volt a hs . . . . . . . Menyegzi sátor . . . . . . . . Legyen áldott…. . . . . . . . . Regényes sétány. . . . . . . . . Rónay Györgynek. . . . . . . . [Ajánlás a Szitáló évekhez] . . . Axinak . . . . . . . . . . . . . . [Virágok és virágok és virágok] Vattay Elemérnek . . . . . . . . Az igazi elveszettek. . . . . . . Végszavak . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . .

. 142 . 143 . 144 . 145 . 146 . 147 . 148 . 149 . 150 . 151 . 152 . 153 . 154 . 155 . 156 . 157 . 158 . 159

FÜGGELÉK Albumlap (Régimódi történet) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 163 Ferenczy Béni és könyve . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 169 Naplómból . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 172 Jegyzetek . . . . . . . . . . . . . . Válogatott bibliográfia . . . . . . . A kezdsorok betrendes mutatója A verscímek betrendes mutatója .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. . . .

. 179 . 207 . 215 . 220

Napkút Kiadó Kft. 1043 Budapest, Tavasz u. 4. Telefon: (1) 225-3474 Mobil: (70) 617-8231 E-mail: [email protected] Honlap: www.napkut.hu Felels kiadó: Szondi György Szöveggondozó: Kovács Ildikó Tördelszerkeszt: Szondi Bence A borítót Arezzói Guido skálarajzának felhasználásával Metz Géza tervezte ISBN 978 963 263 170 7